Uncsifalva legizgalmasabb eseményei egész eddigi életem folyamán időrendi sorrendben a következők: 1. A 3:10-es vonat kisiklott, sok doboznyi Tootsie Roll cukorkát zúdítva a városra, amelyeket gyorsan felfaltunk. 2. Az egyik végzős diák tűzijátékot húzott le a vécén, felrobbantva a szennyvízcsatornát, ami miatt azután egy hétre bezárták az iskolát. 3. A tizenhatodik szülinapomon a Benson-domb tetején magasodó, kísértetjárta ősi kastélyba egy vámpírhírben álló család költözött!
Ellen Schreiber
Vámpírcsókok A kezdet
A kis szörnyeteg ÖT ÉVES VOLTAM, amikor először kimondtam. Épp befejeztem Óvodai emlékkönyvem színezgetését. Volt benne egy csomó rajz Anyáról és Apáról – Picasso stílusában –, egy krepp-papírból ragasztott mozaikkép, és a különböző kérdésekre adott válaszaim (néhány kedvenc színem, háziállataim, legjobb barátom stb.), emlékverset Mrs. Peevish, ezer éves óvó nénink írt be. A csoportunk félkörben üldögélt az olvasósarok szőnyegén. – Bradley, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – kérdezte Mrs. Peevish, miután már az összes többi kérdésére választ kapott. – Tűzoltó! – kiáltotta Bradley. – Cindi? – Hm… ápolónő – suttogta félénken Cindi Warren. Mrs. Peevish az egész csoportot végigkérdezgette. Rendőrök. Űrhajósok. Focisták. Végül rám került a sor. – Raven, te mi akarsz lenni, ha felnősz? – kérdezte Mrs. Peevish zöld szemét rám meresztve. Nem válaszoltam. – Színésznő? Megráztam a fejem. – Talán orvos? – Ááá… – ráztam ismét a fejem.
– Légikísérő? – Fúj! – feleltem. – Akkor meg micsoda? – kérdezte ingerülten. Egy pillanatig elgondolkodtam. – Én majd… – Igen? – Én majd… vámpír akarok lenni! – kiáltottam diadalmasan Mrs. Peevish és a csoport mélységes döbbenetére. Egy röpke másodpercig azt hittem, felnevetett, s talán így is történt. A mellettem ülő gyerekek lassan elhúzódtak. Gyermekkorom nagy részét ezután úgy töltöttem, hogy figyeltem, amint mások folyton elhúzódnak tőlem. Apám vízágyán fogantam – vagy a sziporkázó csillagok alatt anyám főiskolai kollégiumának tetőteraszán – attól függően, melyik szülőm elbeszélésében hallgatjuk a történetet. A szüleim lelki társak voltak, akik nem tudtak megválni a hetvenes évek zsongásától: a kábítószerrel fűszerezett igaz szerelemtől, a málnaillatú füstölőtől és a Grateful Dead zenéjétől. A gyöngyökkel felékszerezett, ujjatlan pólóba és levágott szárú farmernadrágba bújt, mezítlábas lány összefonódott a hosszú hajú, borostás, napbarnított, Elton John-forma, bőrmellényt és trapéznadrágot viselő, szandálos sráccal. Szerintem nagy szerencséjük, hogy nem váltam még ennél is különcebbé. Akár gyöngyhajú hippi vérfarkasnak is készülhettem volna! Ám én valamiért mégis vámpírmániás lettem. Világrajövetelem után Sarah és Paul Madison felelősségteljesebb életre váltott – vagy ha másképp akarnám kifejezni magam, azt mondanám, hogy ezután a szüleim tekintete kevésbé volt „üveges”. Eladták a virágos Volkswagen kisbuszt, amelyben egészen addig éltek, és valódi ingatlant béreltek. Hippi lakásunkat térhatású, foszforeszkáló virágposzterek díszítették, és narancssárga lávalámpák, amelyekben önálló életre kelve mozgott a gyurmaszerű anyag, és amelyeket az örökkévalóságig képes lenne bámulni az ember. Ezek voltak életem legeslegszebb évei. Hármasban kacagtunk és társasoztunk, és Twinkie sütit majszoltunk. Gyakran egész sokáig fennmaradtunk, egymás után néztük a Drakula-filmeket, a Sötét Árnyak sorozatot a hírhedt Barnabas Collinsról, és Batman kalandjait azon a fekete–fehér tévén, amelyet a banktól kaptunk ajándékba, amikor számlát nyitottunk. Biztonságban éreztem magam az éjfél sötét takarója alatt, gyengéden simogatva Anya gömbölyödő pocakját, amely pont olyan hangokat hallatott, mint a narancsszínű lávalámpák. Azt gondoltam, nemsokára még több örökmozgó gyurmának fog életet adni. Egy csapásra megváltozott minden, amikor végül tényleg életet adott – csak éppen nem gyurmának. Hanem Buzgó Mócsingnak! Hogy tehette? Hogy volt képes elrontani azokat a meghitt, esti sütizéseket? Ezután mindig korán lefeküdt aludni, és az a teremtény, akit a szüleim kitartóan „Billy”-nek hívtak, éjszakákon át bömbölt és balhézott. Hirtelen magamra maradtam. Drakula volt – a filmbéli Drakula gróf –, aki elszórakoztatott, miközben Anya aludt, Buzgó Mócsing ordított, Apa pedig bűzös pelenkákat cserélt az éjszaka sötétjében. Sőt, mintha mindezzel nem lett volna máris épp elég lehangoló a helyzetem, váratlanul egy olyan helyre küldtek, ami még csak nem is hasonlított az otthonomhoz, ahol nem vad virágposzterek borították a falakat, hanem gyerekek kézlenyomataiból álló unalmas kollázsok. Ki felel itt vajon a dekorációért? – törtem a fejem. Az ismeretlen helyen fodros ruhácskákba bújt kislányok és jólfésült kisfiúk nyüzsögtek, akik mintha mind ugyanazon áruházi katalógus oldalairól léptek volna elő. Anya és Apa így mutatta be nekem a szörnyűséges intézményt: „Óvoda.” – Ők lesznek az új barátaid – biztatott Anya, miközben én úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem függött volna tőle rajta. Ő azonban hamarosan búcsút intett, és puszit fújt nekem, amint ott álltam egyedül Mrs. Peevish, az éltes matróna mellett. Ennél elhagyatottabban nem is érezhettem volna magam. Néztem, ahogy az anyukám elsétál Buzgó Mócsinggal a karján, és visszaviszi őt a foszforeszkáló poszterekkel, rémfilmekkel és sütikkel teli birodalomba.
Valahogyan sikerült túlélnem a napot. Egymás után vagdostam és ragasztottam a fekete papírlapokat, Barbie száját átfestettem fekete ujjfestékkel, és szellemtörténeteket meséltem a dadus néninek, miközben a katalógus-szökevények úgy rohangáltak körbe-körbe, mintha mindannyian unokatestvérek lennének egy összamerikai családi pikniken. Még annak is örültem, hogy Buzgó Mócsingot viszontláthatom, amikor Anya végre értem jött. Anya aznap éjjel rajtakapott, amint ajkaimat szorosan a tévé képernyőjére tapasztottam. Christopher Lee-t próbáltam megcsókolni a Drakula című filmben. – Raven! Mit művelsz ilyen későn? Holnap oviba kell menned! – Micsoda? – kérdeztem értetlenül. A Hostess cseresznyéspite, amit épp majszoltam, a földre hullott, és vele együtt az én szívem is. Darabokra. – De hát én azt hittem, csak egy napról volt szó! – tiltakoztam pánikba esve. – Édes kicsi Raven! Mindennap oviba kell menned! Mindennap? A szó visszhangoztak a fejemben. Életfogytig tartó büntetésről volt hát szó! Azon az éjszakán Buzgó Mócsingnak reménye sem lehetett arra, hogy versenyre keljen drámai könnyeimmel és óbégatásommal. Ahogyan egyedül feküdtem az ágyamban, örök sötétségért könyörögtem, és azért, hogy soha többé ne keljen fel a nap. Sajnos másnap tűző napsütésre, és borzalmas fejfájásra ébredtem. KÉTSÉGBEESETTEN VÁGYTAM legalább egy olyan emberre, akivel kapcsolatot tudtam volna létesíteni. Ilyen embert azonban sehol sem találtam, sem a családomban, sem az óvodában. Otthon a kísértetiesen tündöklő lávalámpák helyét lassan átvették a Tiffany-stílusú állólámpák, a sötétben foszforeszkáló posztereket befedte a virágos, Laura Ashley-tapéta, szemcsés képernyőjű, fekete-fehér tévénket pedig leváltotta a legújabb, 64 centi átmérőjű, színes modell. Az oviban ahelyett, hogy Mary Poppins örökzöld melódiáit daloltam volna, inkább Az ördögűző főcímzenéjét fütyörésztem. Óvodás éveim közepe táján kísérletet tettem arra, hogy vámpírrá változzam. Trevor Mitchell, a ragyogó kék szemű, jólfésült, szőke kisherceg abban a pillanatban vált ősellenségemmé, amikor megvetően végigmértem, mert megpróbált elémvágni a csúszdán. Gyűlölt, mert én voltam az egyetlen gyerek, aki nem rettegett tőle. A többi óvodás, sőt az óvónők is kezet csókoltak neki, pusztán azért, mert az apja tulajdonában volt a telkek túlnyomó többsége, ahol a házaik álltak. Trevor éppen harapós korszakát élte – nem mintha hozzám hasonlóan vámpírrá akart volna változni, egész egyszerűen csak aljas volt. Már mindenkiből sikerült kiharapnia egy darabkát, kivéve engem. Határozottan kezdtem dühbe gurulni. A játszótéren voltunk, épp a kosárgyűrű mellett, amikor akkorát csíptem vézna karjába, hogy már azt hittem, a végén a vére is kiserken. Az arca céklavörös lett. Mozdulatlanul álltam, és vártam. Trevor teste reszketett a dühtől, a szeme bosszúra vágyva kidülledt, miközben én kajánul visszamosolyogtam rá. Mire fogainak tökéletes lenyomatát mélyesztette a várakozásteljesen feléje nyújtott kezembe. Mrs. Peevish büntetésül kénytelen volt a fal mellé ültetni Trevort, én pedig boldogan táncoltam körbe a játszótéren, arra várva, hogy bármelyik pillanatban vérszívó denevérré változzam. – Fura gyerek ez a Raven – hallottam Mrs. Peevish egy másik óvónőhöz intézett szavait, miközben elugrándoztam a síró Trevor mellett, aki ekkorra már hisztérikus rohamban fetrengett a kemény betonon. Megharapott kezemmel hálás csókot intettem felé. Büszkén mutogattam a sebemet, amint felkapaszkodtam az óvodai hintára. Már tudtam repülni, igaz? De még szükségem volt valamire, ami felrepít a magasba. Az ülés egészen a korlát fölé lendült, ám én a fodros bárányfelhőket céloztam meg. A rozsdás hinta már épp roskadozni kezdett,
amikor leugrottam róla. Azt terveztem, hogy átrepülök az egész játszótéren – egészen a döbbent Trevorig. Ehelyett azonban egyenesen a sárba zuhantam, még több kárt okozva fognyomokkal büszkélkedő kezemnek. Több könnyet hullattam amiatt, hogy – filmhőseimmel ellentétben – mégsem rendelkezem természetfeletti erőkkel, mintsem fájdalmasan lüktető izmaim miatt. Mrs. Peevish gondosan jégbe dugta sérült kezemet, majd leültetett a fal mellé pihenni, az elkényeztetett, taknyos Trevor pedig visszamehetett játszani. Csúfolódva csókot dobott felém, és így kiáltott: – Köszi! Kiöltöttem rá a nyelvem, és olyan névvel mertem illetni, amelyet korábban egy gengszter szájából hallottam a Keresztapa című filmben. Mrs. Peevish azonnal beparancsolt az épületbe. Meglehetősen sok időt töltöttem odabenn a szünetek alatt. Úgy rendelte a sors, hogy rendszeresen szüneteltessem a szüneteket.
Uncsifalva SZÜLŐVÁROSOM HIVATALOS ÜDVÖZLŐTÁBLÁJÁN a következő feliratnak kellene díszelegnie: „Üdvözöljük Uncsifalván! Városunk ugyan tágasabb, mint egy barlang, ám valószínűleg itt is utoléri a klausztrofóbia!” 8000 tökéletesen egyforma lakos, az év minden egyes napjára pocsék – azaz napos – idő, körbekerített, süteményforma házikók, kiterjedt szántóföldek: ez Uncsifalva. A városon keresztül robogó 8:10-es tehervonat választja el a töltés rossz oldalát a jótól; a kukoricaföldeket a golfpályáktól, a traktorokat a golfkocsiktól. Szerintem ennek a helynek totál kifacsart a gondolkodásmódja. Hogyan lehet a kukoricát és búzát termő talaj értéktelenebb a hasztalan homokcsapdákkal teli földnél? A bíróság százéves épülete a város főterén áll. Nem tettem elég rossz fát a tűzre ahhoz, hogy odacipeljenek – egyelőre. Butikok, egy utazási iroda, egy számítástechnikai szaküzlet, egy virágárus és egy utánjátszó mozi öleli körbe szép sorjában a teret. Azt kívántam, bárcsak a síneken állna a házunk, kerekeken, hogy szép egyenesen kigördíthesse az egész családot a városból! Ehelyett mi a töltés „jó” oldalán éldegélünk, a klubház közelében. Uncsifalva. Az egyetlen érdekes hely ebben a koszfészekben egy elhagyatott kastély, amelyet egykor egy száműzött bárónő építtetett a Bensondomb tetején, ahol aztán meg is halt nagy magányában. Mindössze egy barátom akad Uncsifalván – egy farmerlány, Becky Miller, aki még nálam is népszerűtlenebb. Harmadikos voltam, amikor hivatalosan találkoztunk. Amint az iskola lépcsőjén üldögéltem anyámra várva, aki (szokás szerint késett és) épp irodai babérokra tört, egyszer csak felfigyeltem egy manószerű, síró-rívó kislányra a lépcső alján. Nem voltak barátai, mivel félénk természet volt, és a vasúti vágány keleti oldalán lakott a szüleivel. Egyike volt azon kevés farmerlánynak, aki az iskolánkba járt, és két paddal mögöttem ült az osztályban. – Mi a baj? – érdeklődtem, és tényleg őszintén sajnáltam. – Anyukám elfeledkezett rólam! – zokogta szánandó, könnyáztatta arcát két kezébe rejtve. – Dehogy is – vigasztaltam. – Sosem késik ennyit! – panaszolta. – Talán dugóba került. – Úgy gondolod? – Persze! Vagy az is lehet, hogy felhívta valami rámenős kereskedelmi ügynök, akik folyton azt
kérdezik: „Anyukád otthon van?” – Tényleg? – Folyton ezt csinálják. Vagy talán be kellett vásárolnia, és a kasszánál hosszú a sor. – Szerinted lehetséges? – Miért ne? Ennetek nektek is kell, vagy nem? Rá se ránts! Mindjárt itt lesz. És valóban: hamarosan megérkezett a kék kisteherautó, benne a bűnbánó anyuka és egy barátságos, bolyhos juhászkutya. – Anyukám azt mondta, hogy szombaton átjöhetsz hozzánk, ha a szüleid megengedik – lihegte visszarohanva Becky. Engem még sohasem hívott meg senki. Nem voltam félénk és visszahúzódó, mint Becky, de épp oly kevéssé számítottam népszerűnek. Folyton késtem a suliból, mert elaludtam; napszemüveget hordtam az órákon, és a véleményem rendszerint eltért az Uncsifalván elfogadott gondolkodásmódtól. BECKYÉK HÁZÁNAK UDVARA legalább akkora volt, mint Erdély maga – remek hely a bújócskázásra és a szörnyes játékokra. Annyi friss almát ehettünk, amennyit egy harmadikos korgó gyomor befogadni képes. Én voltam az egyetlen gyerek az osztályban, aki Beckyt nem verte meg, nem közösítette ki és nem csúfolta, sőt ezután alaposan meg is rugdostam mindenkit, aki megpróbált így viselkedni vele. Becky volt az én két lábon járó árnyékom. Én voltam a legjobb barátnője és egyben a testőre. És vagyok is, mind a mai napig. AMIKOR ÉPP NEM BECKYVEL JÁTSZOTTAM, azzal töltöttem az időm, hogy fekete rúzst és körömlakkot kenjek magamra, elkoptassam a már amúgy is igen megviselt bakancsomat és beletemetkezzem Anne Rice regényeibe. Tizenegy éves voltam, amikor a családdal New Orleansba mentünk nyaralni. Anya és Apa huszonegyezni akart a Flamingó nevű kaszinóhajón. Buzgó Mócsing az Akvárium után vágyakozott. Én azonban tudtam, mi az úti célom: meg akartam látogatni Anne Rice szülőhelyét, a műemléknek is beillő házakat, amelyeket helyreállított, és azt a kastélyt, amelyet jelenleg otthonának nevezett. Megigézve álltam a vaskapu, a gótikus stílusú hatalmas épület előtt, anyám (a hívatlan gardedám) szorosan mellettem. Éreztem, amint hollók repkednek a fejem felett, habár valószínűleg egy sem járt arra éppen. Kár, hogy nem éjszaka mentem oda – sokkal gyönyörűségesebb lett volna. Jó néhány másik lány, aki pontosan ugyanúgy nézett ki, mint én, álldogált izgatottan az utca túloldalán. Fényképeket készítettek. Szerettem volna odarohanni hozzájuk, és azt kiáltani: „Legyünk barátok! Együtt bóklászhatnánk a temetőkben!” Életemben először fordult elő, hogy úgy éreztem, tartozom valahová. Ott voltam, abban a városban, ahol egymásra pakolják a koporsókat ahelyett, hogy mélyen a földbe temetnék őket. Főiskolás srácokat láttam, melírozott szőke, tüskés frizurával. Izgi, dögös emberek nyüzsögtek mindenfelé, kivéve a Bourbon Streetet, ahol a turisták úgy néztek ki, mintha egyenesen Uncsifalváról repültek volna oda. Egy limuzin kanyarodott be váratlanul a sarkon. A legfeketébb limó, amelyet valaha láttam. A fekete sapkás sofőr kinyitotta az autó ajtaját, és kilépett rajta Ő! Mintha villám csapott volna belém. Mozdulatlanul álltam és bámultam, mintha megdermedt volna körülöttem az idő. Saját szememmel láthattam magam előtt bálványomat, minden élő bálványok bálványát, aki nem volt más, mint maga Anne Rice! Úgy ragyogott, akár egy filmcsillag, egy sötét angyal, egy mennyei teremtmény. Hosszú csillogó fekete haja a vállára borult; arany fejpántot viselt, bokáig érő, egyenes selyemszoknyát, és mesés, sötét vámpírköpenyt. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Úgy éreztem, sokkot kaptam. Szerencsére anyám mindig megtalálja a megfelelő szavakat. – Volna kedves autogramot adni a kislányomnak?
– Persze – felelte édesen az éji kalandok királynője. Lassan lépkedtem feléje, mintha pillecukor lábaim bármelyik pillanatban elolvadhatnának a nap sugarainak melegében. Miután aláírta a Post-it jegyzetlapot, amelyet anyám a tárcájából kotort elő, a gótikus sztár és én ott álltunk szorosan egymás mellett, széles mosollyal, és ő átölelte a derekam. Anne Rice hajlandó volt lefényképeztetni magát velem! Még soha életemben nem volt ekkora mosoly az arcomon. Anne Rice valószínűleg úgy mosolygott, mint már több millió alkalommal ezelőtt is. Egy pillanat, amelyre ő sosem fog emlékezni, egy pillanat, amelyet én sosem fogok elfelejteni. Miért is nem mondtam el neki, hogy imádom a könyveit? Miért nem vallottam be, mennyit jelent nekem? Hogy szerintem úgy képes megragadni a témát, mint ahogyan senki más? A nap hátralévő részében visítani tudtam volna az izgatottságtól. Újra meg újra eljátszottam a jelenetet Apának és Buzgó Mócsingnak antikvitásokkal teli, pasztellrózsaszínben pompázó hotelszobánkban. Az volt az első napunk New Orleansban, és én máris haza akartam menni. Kit érdekelt az az ostoba Akvárium, a híres Francia Negyed, a blueszene és a húshagyó keddi parádén osztogatott rengeteg gyöngyfüzér, amikor én épp most találkoztam egy valódi vámpírangyallal? Egész nap arra vártam, hogy végre elkészüljenek a képek, ám az eredmény az lett, hogy a közös fotót nem lehetett előhívatni. Mogorván baktattam vissza Anyával a szállodába. Annak ellenére, hogy kedvenc írónőm és én külön-külön megjelentünk a fényképeken, vajon lehetséges, hogy a vámpírrajongó párost együtt képtelenség fotóra rögzíteni? Vagy lehet, hogy a sikertelenség csak emlékeztetőül szolgált, hogy míg Anne Rice sikeres regényíró, én csupán egy nyafogós, álmodozó gyerek vagyok, aki épp a sötét korszakát éli. Vagy talán mindössze arról volt szó, hogy anyám képtelen normális fényképeket készíteni.
Szörnyszülinap ÉDES TIZENHAT ÉVES. Nem úgy volna rendjén, hogy minden születésnap édes legyen? Miért kellene a tizenhatodiknak édesebbnek lennie a többinél? Szerintem felesleges felhajtás az egész! Uncsifalván ezt a napot is, a tizenhatodik szülinapomat, úgy ünneplik, mint bármely másik napot. Azzal kezdődött, hogy Buzgó Mócsing torkaszakadtából rám ordított: – Kelj fel, Raven! Nem késhetsz el! Suliba kell menni! Hogyan lehet ugyanazoktól a szülőktől származó két kölyök ennyire más? Talán van valami igazság abban a postáselméletben. Buzgó Mócsing esetében viszont anyámnak minden bizonnyal a könyvtárossal akadt kalandja. Kivánszorogtam az ágyból, magamra húztam egy fekete, ujjatlan pamutruhát, felvettem a fekete bakancsomat, és fekete rúzzsal kihúztam telt ajkaimat. Két – fehér virágokkal díszített – torta várt rám a konyhaasztalon. Az egyik egy egyest, a másik pedig egy hatost formázott. Mutatóujjamat végighúztam a hatos formájú tortán, és lenyaltam róla a cukormázat. – Boldog szülinapot! – mondta Anya, és puszit nyomott az arcomra. – A torta estére lesz, de ezt itt máris megkaphatod – folytatta, és egy csomagot nyomott a kezembe. – Boldog szülinapot, Raven! – csatlakozott apám, és ő is arcon csókolt. – Fogadjunk, hogy azt sem tudod, mi van benne – ugrattam Apát, kezemben a csomaggal.
– Valóban nem. De biztos vagyok benne, hogy sokba került. Megráztam a könnyű csomagot, és halk csörgést hallottam. Meredten bámultam a „Boldog szülinapot!” feliratú csomagolópapírra. Talán kocsikulcs van benne – a saját Batmobilomhoz! Végülis, ez a tizenhatodik születésnapom. – Valami igazán különlegeset szerettem volna venni neked – mosolygott rám Anya. Izgatottan feltéptem a csomagolást, majd felemeltem az ékszeres doboz tetejét. Csillogó, fehér gyöngysor bámult vissza rám a belsejéből. – Minden lánynak szüksége lehet egy szép gyöngysorra, különleges alkalmakra – ragyogott Anya. Ez volt anyám nyárspolgári verziója a hippi szerelemgyöngyökre. Görbe mosolyfélét kényszerítettem az arcomra, miközben igyekeztem elrejteni előlük a csalódottságom. – Kösz – nyögtem, majd mindkettőjüket megöleltem. Elkezdtem visszagyömöszölni a gyöngysort a dobozba, de a szüleim olyan tekintettel bámultak rám, hogy végül kénytelen voltam vonakodva bár, de felpróbálni az ékszert. – Csodásan áll rajtad! – lelkendezett Anya. Félreteszem egy valóban különleges alkalomra – feleltem, és szépen visszapakoltam a gyöngysort a dobozba. Csengettek, majd Becky jött be az ajtón, kis, fekete ajándékzacskóval a kezében. – Boldog szülinapot! – kiáltotta, amint beléptünk a nappaliba. – Kösz. De tényleg nem kellett volna. – Minden évben ezt mondod – vágott vissza, és átnyújtotta a csomagot. – Egyébként meg, egy költöztető teherautót láttam tegnap este a kastély előtt! – suttogta izgatottan. – Ez nem lehet igaz! Végre beköltözött valaki? – Úgy tűnik. De én csak a költöztetőket láttam, ahogy egymás után cipelik befelé a tölgyfa íróasztalokat, ingaórákat, és hatalmas ládákat, amiken az állt, hogy „Föld”. És egy tinédzserkorú fiuk is van. – Az a srác valószínűleg terepszínű gatyában született. És az is tuti biztos, hogy a szülei az elit liga leguncsibb tagjai – válaszoltam kissé gunyorosan. – Remélem, nem építik át az öreg romot, és nem űzik ki belőle a pókokat. – Aha. És nem döntik le a kaput, hogy fehér kerítést húzzanak fel a helyébe. – És nem raknak műlibát az előkertbe. Mindketten őrült kacagásban törtünk ki, majd bedugtam a kezem a zacskóba. – Valami igazán különlegeset akartam venni neked, hiszen most lettél tizenhat. Előhúztam egy fekete bőr nyakláncot, amelyen egy ónból öntött medál függött. Denevérmedál! – Imádom! – sikoltottam, és azonnal a nyakamba akasztottam. Anyám sokatmondó pillantást vetett rám a konyhából. – Legközelebb pénzt adunk neki – hallottam szavait, amint Apához fordult. – Gyöngyök! – suttogtam Beckynek, miközben kisétáltunk a házból.
TORNAÓRÁN VOLTAM, fekete pólóban, sortban és bakancsban az előírt tiszta fehér tornaruha és cipő helyett. Most tényleg, mi értelme? – gondoltam magamban. Talán a fehér ruhától válik egy diák
jobb sportolóvá? – Raven, ma nincs kedvem felküldeni téged az irodába. Miért nem teszed csak most az egyszer könnyebbé az életemet, és veszed fel azt, amit kellene? – nyafogta Mr. Harris, a tornatanár. – Ma van a születésnapom. Talán maga tehetné könnyebbé az én életemet, csak most az egyszer! A tanár rám meredt, hirtelen nem tudta, mit is mondhatna. – Most az egyszer – egyezett végül bele. – De nem azért, mert születésnapod van, hanem mert nincs kedvem ahhoz, hogy felküldjelek az irodába. Becky és én mindketten jót nevettünk, miközben lassan a lelátóhoz sétáltunk, ahol az osztály várakozott. Trevor Mitchell, óvodáskori ősellenségem, és tétova haverja, Matt Wells követett minket. Jólfésült, gazdag, konzervatív futballsznobok voltak. Tökéletesen tisztában voltak vele, hogy jól néznek ki, és nekem még a gyomrom is felfordult attól, mennyire beképzeltek. – Édes kis tizenhat éves! – szólalt meg Trevor, nyilván meghallotta Mr. Harrisszel folytatott rövid beszélgetésemet. – Milyen elbűvölő! Épp megérett a szerelemre, nem gondolod, Matt? – Szorosan a nyomunkban voltak. – De még mennyire, haver! – helyeselt Matt. – De talán van oka annak, miért nem akar fehéret hordani… a fehér a szüzesség jele, nem igaz, Raven? Szívdöglesztő volt a srác, semmi kétség. Kék szeme gyönyörűen csillogott, a haja olyan tökéletesen festett, akár egy fotómodellé. A hét minden egyes napjára akadt másik barátnője. Rosszfiú volt, de gazdag rosszfiú, és ettől egy csapásra unalmassá vált. – Hé, nem én hordok fehér alsóneműt, vagy igen? – kérdeztem. – Igazad van… tényleg megvan az oka, miért járok feketében. Talán neked kéne többet kimozdulnod otthonról. Becky és én a lelátó túlsó végén foglaltunk helyet, Trevort és Mattet pedig ott hagytuk a pályán. – Na és, hogy töltöd a szülinapodat? – kiabálta felém Trevor, elég hangosan ahhoz, hogy minden osztálytársam jól hallja, akik közé időközben letelepedett. – Otthon gubbasztotok majd Beckyvel, a parasztlányok gyöngyével, és együtt nézitek majd a Péntek 13-at ezen a szép péntek estén? Vagy esetleg hirdetéseket adtok fel a helyi újságba? „Tizenhatéves, egyedülálló, fehérbőrű szörnycsajszi keresi odaadó társát az örökkévalóságra.” Az egész osztály felröhögött. Nem szerettem, amikor Trevor engem gúnyolt, ám azt még kevésbé, amikor Beckyn köszörülte a nyelvét. – Nem, éppenséggel azt fontolgattuk, hogy bevágódunk Matt ma esti bulijára. Különben nem lenne ott senki érdekes. Mindenki megdöbbent, Becky pedig a szemét forgatta kétségbeesésében, mintha azt mondta volna: Most meg mibe akarsz belerángatni? Még sosem vettünk részt Matt igen nagy népszerűségnek örvendő bulijain. Nem is kaptunk soha meghívást, de akkor se mentünk volna el, ha kapunk. Én legalábbis tutira nem. Az egész osztály Trevor válaszát várta. – Hát persze, eljöhetsz, Igorral együtt… de ne felejtsd el, mi bort iszunk, nem vért! – Szavait az osztály újabb harsány kacajjal jutalmazta, és Trevor belecsapott Matt tenyerébe. Abban a pillanatban Mr. Harris megfújta a sípját, jelezve, hogy pattanjunk fel a lelátóról, és agármódra iramodjunk neki a pályának. Becky és én csak sétáltunk, közönyösen bámulva izzadó
osztálytársainkat. – Nem mehetünk el Matt bulijára – mondta Becky. – Ki tudja, mit fognak ott művelni velünk? – Majd meglátjuk. Vagy inkább, mi mit művelünk majd velük. Hiszen ma van az édes tizenhatodik születésnapom, nem emlékszel? Az a szülinap, amit emlékezetessé kell tennünk!
Mered vagy nem mered UNCSIFALVA LEGIZGALMASABB eseményei egész eddigi életem folyamán időrendi sorrendben a következők: 1. A 3:10-es vonat kisiklott, sok doboznyi Tootsie Roll cukorkát zúdítva a városra, amelyeket gyorsan felfaltunk. 2. Az egyik végzős diák tűzijátékot húzott le a vécén, felrobbantva a szennyvízcsatornát, ami miatt azután egy hétre bezárták az iskolát. 3. A tizenhatodik szülinapomon a Benson-domb tetején magasodó, kísértetjárta ősi kastélyba egy vámpírhírben álló család költözött! A kastély legendáját mindenki ismerte a városban. Egy román származású bárónő építtette, aki saját hazájából egy véres parasztlázadás után menekült el, amelyben férjét és családja nagy részét lemészárolták. Az úrhölgy úgy terveztette meg új otthonát a Benson-domb tetején, hogy minden részletében hasonlítson európai birtokára, a hullákat leszámítva. Teljes elszigeteltségben élt ott szolgái társaságában, rettegett az idegenektől és a tömegtől. Még kisgyerek voltam, amikor meghalt, és sohasem találkoztam vele, habár gyakran játszottam magányos síremléke mellett a temetőben. A helybéliek szerint esténként mindig az emeleti ablakban üldögélt, a holdat bámulva, és telihold idején, a megfelelő szögből figyelve a házat, szelleme most is tisztán látható, amint ugyanannál az ablaknál üldögél, és az eget fürkészi. Én sohasem láttam. A kastély azóta is bedeszkázva, elhagyatottan állt. Az a hír járta, hogy a bárónőnek él Romániában egy boszorkányforma lánya, aki a fekete mágia iránt érdeklődik. Akárhogy is, Uncsifalva iránt egyáltalán nem érdeklődött (okos kislány!), és sohasem követelte magáénak a házat. A Benson-domb tetején magasodó kastély az én számomra gyönyörű szép volt a maga sötét, gótikus módján, mindenki másnak azonban bántotta a szemét. Ez volt a legnagyobb épület a városban – és egyben a legüresebb is. Apa szerint azért, mert a hagyatéki eljárás még nem zárult le. Becky szerint inkább azért, mert kísértetek járják. Szerintem meg azért, mert a nők ebben a városban iszonyodnak a portól. A kastély persze mindig izgatta a fantáziámat. Olyan volt számomra, akár egy álomszerű Barbie Babaház. Gyakran másztam meg esténként a dombot, remélve, hátha sikerül megpillantanom egy szellemet. A házba azonban csak egyszer, tizenkét éves koromban merészkedtem be. Azt terveztem, hogy rendbe hozom, és játszóházzá alakítom az épületet. Fel akartam tenni rá egy táblát a következő felirattal: BUZGÓ MÓCSINGOKNAK TILOS A BEMENET. Egyik éjjel átmásztam a kovácsoltvas kapun, és végigkocogtam a kanyargós felhajtón. A kastély valóban fenséges épület volt, a falain hulló könnycseppekként lefelé ereszkedő borostyánlevelekkel, málló vakolatával, törött cserepeivel, és a padlás kísérteties ablakával. A fából faragott bejárati ajtó úgy tornyosult fölém, mint maga Godzilla, magasan és hatalmasan – és zárva. Óvatosan a ház mögé lopakodtam. Hosszú szögekkel deszkázták be az összes ablakot, de hirtelen észrevettem, hogy néhány deszka meglazult az alagsori ablak fölött. Éppen azon igyekeztem, hogy félrehúzzam őket, amikor hirtelen hangokat hallottam.
A bokrok mögé bújtam, amint egy középsulis, végzős diákokból álló banda tántorgott a közelembe. Többségük részeg, egyikük azonban halálra rémült volt. – Ugyan, Jack, nekünk is sikerült – hazudták, és egy baseballsapkás srácot lökdöstek a kastély felé. – Menj be, és hozz ki nekünk egy összeaszott levágott fejet! Tisztán láttam, hogy Jack Patterson mennyire ideges. Jóképű, randira érdemes fickó volt, az a fajta srác, akinek azzal kellene töltenie az idejét, hogy kosárra dobáljon vagy ájulásba kergesse a lányokat, ahelyett, hogy szellemjárta házakba lopózik a haverok kedvéért. Úgy tűnt, mintha Jack máris kísértetet látott volna, miközben lassú léptekkel közeledett a kastélyhoz. Váratlanul benézett a bokrok mögé, ahol bujkáltam. Nekem hirtelen még a lélegzetem is elakadt, ő pedig felordított. Azt hittem, mindketten ott helyben szívrohamot kapunk. Visszabújtam, mivel meghallottam, hogy a banda közeledik. – Úgy visítozik, mint egy kislány, és még be sem jutott a házba! – gúnyolódott egyikük. – Tűnés innen! – kiáltotta Jack a haverjainak. – Egyedül kell megcsinálnom, vagy nem? Megvárta, amíg a többiek visszavonulnak, majd egy fejbólintással jelezte nekem, hogy tiszta a levegő. – A fenébe, jól rám hoztad a frászt! Te meg mit keresel itt? – Itt lakom és elveszítettem a kulcsom. Most próbálok valahogy bejutni – ugrattam. Jack egy pillanatig levegőt sem vett, de aztán elmosolyodott. – Ki vagy te? – Raven. Én már tudom, te ki vagy. Jack Patterson. Az apád a tulajdonosa annak az áruháznak, ahol Anya a felvágós pénztárcáit venni szokta. Láttalak a kasszánál ülni. – Tényleg. Jól gondoltam, hogy valahonnan ismerősnek tűnsz. – Szóval, miért is vagy itt? – Fogadásból. A haverjaim szerint ezt a helyet kísértetek lakják, és az a feladatom, hogy belopózzam, és hozzak magammal valami szuvenírt. – Mint például egy ósdi kanapét? Ismét felvillantotta az előbbi mosolyt. – Hát persze, dilibogyó. De úgysem számít. Nem lehet… – De igen, lehet! – és megmutattam neki az alagsori ablak fölött meglazult léceket. – Te mész be először – közölte Jack, és reszkető kezekkel tolt előre. – Te vagy a kisebb. Könnyedén átcsusszantam az ablaknyíláson. Odabenn borzasztó sötét volt, még nekem is. Alig láttam a pókhálókat. Egyszerűen imádtam ezt a házat! Mindenhol kartondobozok álltak halomba rakva, és olyan szag érződött, mintha egy ezeréves pincében járnánk. – Gyerünk már! – sürgettem. – Mozdulni sem bírok! Beragadtam. – Pedig mozdulnod kell. Talán azt szeretnéd, hogy úgy találjanak rád, amint a hátsód kifelé lóg az ablakon? Rángattam, toltam és húztam. Végül Jack kiszabadult, az én legnagyobb megkönnyebbülésemre, ám nem az övére. Végigvezettem a halálra vált végzőst a penészes pincén. Olyan erősen kapaszkodott a kezembe,
hogy már-már azt hittem, eltöri az ujjaimat. Mégis jó érzés volt a kezét fogni, mely nagy volt, erős és férfias. Nem olyan, mint Buzgó Mócsingé, akinek pici mancsa mindig nyirkos és gusztustalan volt. – Hová megyünk? – suttogta Jack rémült hangon. – Semmit sem látok! A sötétben is ki tudtam venni a porlepte fehér lepedőkkel takart hatalmas székek és kanapék körvonalait, amelyek valószínűleg egykor annak az idős asszonynak a tulajdonában voltak, aki éjjelente a holdat bámulta. – Látom a lépcsőt – mondtam. – Csak gyere utánam! – Egy lépést sem megyek tovább! Megőrültél? – Na, és mit szólnál egy állótükörhöz? – incselkedtem, és közben bekukkantottam az egyik takaró mögé. – Egy ilyen üres láda is pont megfelel! – Az nem elég jó. A haverjaid kinyírnak. Nevetség tárgya leszel egész további életedben. Tudom, milyen érzés, nekem elhiheted. Visszanéztem rá, és láttam az arcán tükröződő halálos rémületet. Nem voltam biztos benne, hogy vajon az odakinn várakozó haverjaitól fél-e, vagy inkább az alagsori lépcsőtől, amely a legparányibb súly alatt is bármikor összeomolhatott. Vagy talán a kísértetektől rettegett. – Oké – mondtam. – Akkor várj meg itt. – Mehetnék talán bárhová is? Fogalmam sincs, hogy juthatnék vissza! – De először is… – Mi van? – Ereszd el a kezem! – Ja, persze. Elengedett. – Raven… – Most meg mi van? – Légy óvatos! Egy pillanatig tétováztam. – Jack, te hiszel a kísértetekben? – Nem, dehogy is! – Akkor azt sem hiszed, hogy egy szellem rejtőzik itt? Annak az öreg nőnek a szelleme? – Cssss! Ne beszélj olyan hangosan! Várakozásteljesen elmosolyodtam. Azután eszembe jutott a bandája, és megragadtam Jack baseballsapkáját. Ismét hangosan felüvöltött. – Nyugi, csak én vagyok, nem valami baljós kísértet, amikben állítólag nem is hiszel. Óvatosan haladtam felfelé a nyikorgó lépcsőn, majd a tetején beleütköztem egy csukott ajtóba. Amikor azonban elfordítottam a gombot, az ajtó engedelmesen kinyílt. Széles folyosón találtam magam. Az ablakokat takaró deszkák résein át besütött a hold fénye. A kastély belülről még hatalmasabbnak tűnt. Végigsimítottam a falakat, a por lágyan belepte a kezem. Befordultam egy sarkon, és ott lenyűgöző lépcsősorra bukkantam. Vajon milyen kincsek rejtőzhetnek a tetején? Talán odafenn jelent meg a bárónő szelleme? Lábujjhegyen osontam felfelé a lépcsőn, akár egy kisegér… már amennyire a nehéz bakancsommal ez tőlem telt.
Az első ajtó zárva volt, a második, sőt a harmadik is. Fülemmel szorosan a negyedik ajtóhoz simultam, és halk sírás hangjait véltem hallani a másik oldalról. Hideg borzongás futott végig rajtam. Ez maga volt a mennyország. Amikor azonban jobban füleltem, rá kellett jönnöm, hogy csupán a szél fütyült az ablak deszkáin át. Kinyitottam egy szekrényt, amely úgy nyikordult meg, akár egy ősi koporsó, amikor felemelik a tetejét. Meglehet, hogy egy csontvázra bukkanok! Az egyetlen dolog azonban, amit sikerült felfedeznem, néhány régi ruhafogas volt, amelyeken pókhálók lógtak ruhák helyett. Kíváncsi voltam, hol lehetnek a kísértetek. Bekukkantottam a könyvtárba. Nyitott könyv hevert egy kisasztalon, mintha a holdat bámuló nő épp azt olvasta volna, amikor meghalt. Lekaptam a Román kastélyok című könyvet a polcról, azt remélve, hogy megnyitja a szellemekkel teli pincebörtönbe vezető titkos folyosót. Semmi sem moccant, egy szőrös, barna pókot leszámítva, amely sebesen szaladt tova a porlepte polcon. Ám a következő pillanatban hangos zaj ütötte meg a fülem, és én akkorát ugrottam, hogy kis híján átütöttem a mennyezetet ijedtemben – egy autó dudált! Döbbenten ejtettem ki kezemből a könyvet. Teljesen megfeledkeztem Jack bandájáról és új küldetésemről. Szélsebesen rohantam lefelé a grandiózus lépcsősoron, az utolsó fokokat átugrottam. Ragyogó fény sugarai szivárogtak a nappaliba a bedeszkázott ablakokon keresztül. Felmásztam a kiugró ablakfülkére, és kikukucskáltam a deszkapalánkok biztonságot nyújtó rejtekéből. Tisztán láthattam a motorháztetőn ücsörgő végzősöket, autójuk fényszórója egyenesen a kastélyra világított a vaskapu rácsain át. Egyikük épp felém nézett, ezért kidugtam Jack sapkáját egy résen, és lelkesen meglengettem, mintha épp most érkeztem volna meg a holdra. Diadalmas érzés volt. A srácok felfelé fordított hüvelykujjukat mutatták felém válaszul. Jack időközben teljesen leizzadt, a pince egyik sarkában gubbasztott néhány faláda tetején. Valószínűleg nem csupán szellemek, hanem patkányok körül is foroghattak a gondolatai. Úgy kapaszkodott belém, mint kisgyerek az anyjába. – Mi tartott ennyi ideig? Visszatettem a sapkát a fejére. – Erre még szükséged lesz. – Mit műveltél vele? – Csak tudattam velük, hogy biztonságban bejutottál. Felkészültél? – Fel! – és úgy rángatott ki maga után az ablakon, mintha az egész ház lángokban állt volna. Észrevettem, hogy Jack ezúttal nem szorult be a nyíláson. Visszalöktük a deszkát a helyére. Mintha ott sem jártunk volna soha. – Nem fogjuk másoknak megkönnyíteni a dolgot – jegyeztem meg. Jack úgy bámult vissza rám, mintha nem igazán tudta volna, mit is gondoljon rólam, vagy hogy mondjon köszönetet. – Várj! Nem hoztam szuvenírt magammal! – ébredt rá hirtelen. – Visszamegyek. – Azt már nem! – tiltakozott, és megragadta a karom. Egy pillanatig törtem a fejem. – Tessék, vidd ezt! – odaadtam neki a nyakláncom. Egy fekete bőrzsinegen lógó ónixköves medált. – Csak három dollárba került, de úgy néz ki, mintha egykor egy bárónő ékszere lett volna. Csak ne engedd, hogy bárki felbecsültesse. – De hát így te végezted a munkát, és enyém az egész dicsőség. – Fogd, mielőtt még meggondolom magam.
– Kösz! Markába fogta a nyakláncot, és forró csókot nyomott az arcomra. Elrejtőztem az omladozó falak mögött, miközben Jack visszarohant a haverjaihoz, meglengette orruk előtt a láncot, és begyűjtötte a neki járó gratulációkat. Most már mind rajongtak érte, ahogyan én is. Mocskos kezemet frissen csókolt arcomra fektettem. Az után a nap után Jack a legmenőbb srácokkal lógott, és még osztályelnök is lett belőle. Időről időre összefutottam vele a város főterén, és mindig széles mosollyal üdvözölt. Nem kaptam újabb esélyt, hogy visszatérjek Álmaim Babaházába. Híre ment, hogy Jack belopózott a kastélyba. A rendőrség tartott tőle, hogy netán más kölyöknek is kedve támad a betöréshez, ezért éjszakánként járőrök őrizték a környéket. Évek teltek el, mire ismét ellátogathattam a kastélyba.
Fény az ablakban BECKY ÉS ÉN, még mindig izzadtan az aznapi tesióra után, úton hazafelé elsétáltunk a kastély előtt. Felfigyeltem valamire, amit azelőtt még sohasem láttam ott: fény világított az egyik ablakban. És az ablakok - már nem voltak bedeszkázva! - Becky, odanézz! - sikoltottam izgatottan. Ez volt a legcsodásabb szülinapi meglepetés! Sötét alak magasodott a padlás ablakában, a csillagokat bámulva. - Jaj, ne! Tényleg igaz, Raven. Itt szellemek laknak! - ordított Becky, és a karomba kapaszkodott. - Hát, ez a szellem láthatóan egy fekete Mercedesszel jár! - válaszoltam, rámutatva a kocsifelhajtón várakozó szédületes járgányra. - Menjünk már! - könyörgött Becky. Hirtelen kialudt a padlásszoba fénye. Abban a pillanatban mindkettőnknek elakadt a lélegzete. Becky körmei belevájtak túriban vásárolt pulóverembe. Tágra nyílt szemmel, szótlanul vártunk. - Gyere, menjünk! - kérte Becky. Nem mozdultam. - Raven, máris lekéstem a vacsorát! Matt bulijáról pedig még inkább el fogunk késni. - Csak nem beleestél a jó öreg Mattie-be? - ugrattam, miközben tekintetem továbbra is a kastélyra tapadt. Ám amikor a barátnőm nem válaszolt, megfordultam, hogy a szemébe nézzek. Becky arca bíborvörös volt. - Te tényleg beleestél! - mondtam levegő után kapkodva. - És te még azt gondolod, hogy én vagyok fura! - jegyeztem meg a fejemet csóválva. - Raven, nekem most mennem kell! Kész lettem volna ott várni akár reggelig is, de akárki volt odabenn, nyilván nem óhajtott kijönni. A padlásszoba ablakában pislákoló fény tüzet gyújtott a lelkemben.
- LÁTTAM EGY MERCEDEST a kastély autófelhajtóján! - közöltem családommal a nagy hírt a vacsoraasztalnál. Mint mindig, most is késtem - ezúttal saját születésnapi vacsorámról. - Azt hallottam, pont úgy néznek ki, mint az Addams Family - a galád család - jegyezte meg kajánul Buzgó Mócsing. - Hátha van egy veled egykorú lányuk. Egy lány, aki kerüli a bajt - tette hozzám anyám.
- Akkor már nem is érdekelne. - Talán van egy apja, akivel néha teniszezhetnék - mondta reménykedve apám. - Akárki is, meg kell majd szabadulnia azoktól az ősrégi tükröktől és ládáktól - állapítottam meg anélkül, hogy felfogtam volna, mit is mondok. Mind rám bámultak. - Milyen ládáktól? - kérdezte Anya. - Csak azt ne mondd, hogy belopóztál abba a házba! - Csak hallomásból tudok róla. - Raven! - mondta anyám azon a tipikus rosszalló anyahangon. Úgy tűnt, Uncsifalván még senki sem találkozott az új tulajdonosokkal. Csodálatos volt, hogy a változatosság kedvéért valami titokzatos is történik végre ebben a városban. Itt mindenki tudott mindenről, bármilyen eseményről volt szó, pedig a legtöbbjéről nem is volt érdemes tudni.
MATT WELLS A VÁROS „JÓ” OLDALÁN LAKOTT, az Oakley-erdő szélénél. Becky és én természetesen késve értünk oda, és úgy léptünk be a buliba, akár a premierre érkező filmcsillagok. Vagy legalábbis én. Szegény Becky olyan szorosan tapadt hozzám, mintha fogorvosi kezelésre jelentkeztünk volna. - Minden oké lesz - biztattam. - Ez csak egy buli! Tudtam, miért izgul ennyire. Nevetség tárgyának tettük ki magunkat, amikor otthon biztonságban nézhettük volna a tévét, ahogy azt Trevor is ajánlotta. De miért csak a sznoboknak járna minden szórakozás? Csak azért, mert Matt saját szobája legalább akkora volt, mint a mi teljes nappalink? Csak azért, mert mi nem hordtunk „menő” ruhákat? Ezen az alapon inkább otthon kellene gubbasztanom a tizenhatodik szülinapomon? Úgy éreztem magam, mint a Vörös-tengert kettéválasztó Mózes, amikor megérkezésünkkor nyomban szétszóródott a folyosón gyülekező sznobok csoportja. Osztálytársaim kimeredt szemmel bámultak rám, amint szokásos sötét, gótikus stílusú cuccaimban feszítettem. Kár, hogy Tommy Hilfiger nem tudott eljönni. Hízelgőnek találta volna a helyzetet. Minden srác az ő ruháit hordta, mintha ez lett volna az iskolai egyenruha. Az Aerosmith zenéje vibrált Matt nappalijában. Vastag füstfelhő lengedezett a kanapék fölött, és a sör visszataszító bűze úgy terjengett a levegőben, mint valami olcsó tömjén. Azok a párok, akik épp nem ránk meredtek rosszallóan, egymást bámulták imádó tekintettel. Hasztalan lett volna bárkivel is beszélgetést kezdeményezni. - Nem hiszek a szememnek - jegyezte meg Matt, aki közben észrevett minket a folyosón. Lefényképeznélek, csak nem vagyok biztos benne, hogy megjelennétek a felvételen. - Amelyik kutya ugat, az nem harap. Matt korántsem volt olyan kegyetlen, mint Trevor. - Sört hátul találtok - tette hozzá. - Akarjátok, hogy mutassam nektek az utat? Beckyt teljesen bűvöletbe ejtette Matt. Megrázta a fejét, és bezárkózott a folyosóról nyíló fürdőszobába. Matt felnevetett, és a konyha felé indult. Én a nappaliban várakoztam, egy akkora hangfal mellett, amekkorát koncerteken szokás használni, és a CD lemezeket tanulmányoztam. Michael Bolton, Celine Dion és egy csomó slágerlemez. Nem voltam meglepve. Visszamentem, hogy megnézzem, mi a helyzet Beckyvel, de nyitva találtam a fürdőszoba ajtaját. A folyosón színét se láttam, ezért keresztülvágtam osztálytársaim tömegén a konyha irányába. Százdolláros frizurával büszkélkedő lányok kisebb csoportja bámult rám megvetően, majd odébb álltak és magamra hagytak. Vagy legalábbis én azt gondoltam. - Hé, szexi Szörnycsajszi! - szólalt meg mögöttem egy hang. Trevor volt az. A falnak támaszkodott közvetlenül mellettem, kezében egy doboz
Budweiser sört lóbálva. - Ez a kérdés minden bulin beválik nálad? Csábító mosolyt küldött felém. - Még sohasem csókoltam olyan lányt, akinek feketére volt rúzsozva a szája. - Szerintem még sohasem csókoltál lányt - vágtam vissza, majd elsétáltam mellette. Trevor megragadta a karom, és visszahúzott magához. Kék szemével rám nézett, és szájon csókolt! Be kell vallanom, csodásán csókolt, s mellesleg elképesztően szívdöglesztő volt. Trevor Mitchell egészen addig nemhogy nem csókolt meg, hanem még csak hozzám sem ért, leszámítva azt az esetet, amikor az oviban megharapott. Legfeljebb jól fejbe kólintott, amikor véletlenül túl közel merészkedtem hozzá. Minden bizonnyal tökrészeg volt. Talán viccnek szánta az egészet - talán megpróbált kikezdeni velem. Ám amikor ajka az enyémet simogatta, úgy tűnt, mintha ezt a csókot mindketten élveznénk. Fogalmam sem volt, mit gondoljak, amikor kihúzott maga után a hátsó ajtón. Elhaladtunk egy összefonódott párocska mellett a lépcsőn, el a szemeteskukák és a szökőkút mellett, a magas fák és az éjszaka sötétjének árnyai alá. - Félsz a sötéttől, Szörnykislány? - A fák lombjain át olyan kevés fény szűrődött át, hogy alig láttam a piros csíkokat a pulóverén. - Egyáltalán nem. Sőt, élvezem a sötétet. Trevor egy fának nyomott, és teljes erőbedobással csókolni kezdett. A keze ott volt mindenütt rajtam, a fán. - Mindig vágytam rá, hogy egy vámpírral csókolózzam! - súgta, és levegő után kapkodott. - Mindig vágytam rá, hogy egy ősemberrel csókolózzam! Felnevetett, majd tovább csókolt. - Szóval, ez most azt jelenti, hogy együtt járunk? - kérdeztem. Ezúttal nekem volt szükségem levegőre. - Hogy micsoda? - Úgy értem, a suliban. Megfogjuk egymás kezét a folyosón, és a szünetben együtt ebédelünk? Hétvégén filmeket nézünk? - Ja, persze, amit akarsz. - Akkor hát együtt járunk? - Persze - nevetett. - Te nézed, ahogy focizok, én pedig nézem, ahogy denevérré változol - mondta, s finoman harapdálni kezdte a nyakamat. - Lefogadom, hogy ez tetszik neked, nem igaz, Szörnykislány? Elkeseredtem. Természetesen, igazából nem akartam Trevor barátnője lenni. Még csak nem is arról volt szó, hogy ő Mars, én pedig Vénusz - nem is ugyanabba az Univerzumba tartoztunk! És az igazat megvallva, nem is tetszett nekem úgy igazán. Tisztában voltam vele, miért hozott ide, tudtam, mire készül, és azt is, kinek fog később beszámolni róla. A végén pedig lehetséges, hogy bezsebel tíz dollárt a haverjaitól, amiért sikerült megszereznie a „gótikus csajt”. Eddig azt reméltem, talán mégis tévedek. Ehelyett bebizonyította, hogy igazam volt. Eljött az ideje, hogy akcióba lépjek. - Akarod látni, miért nem hordok fehéret? Akarsz repülni velem? - Igen - mosolygott Trevor, kissé meglepetten, ám nagy lelkesedéssel. - Fogadni mernék, hogy úgy tudsz repülni, mint Supergirl! Rávettem, hogy másszon át a kerítésen az erdőbe. Nyilvánvalóan jobban eligazodtam ott, mint ő.
Éjszakai szokásaim miatt mindig is remekül láttam a sötétben. Nem annyira, mint egy macska, de azért majdnem. Biztonságban éreztem magam, ahogyan a gyönyörű holdfény vezetett az erdőben. Felnéztem, és röpködő denevérekre lettem figyelmes a fák fölött. Még sohasem láttam denevéreket Uncsifalván. De hát nem túl gyakran jártam bulikra sem. - Semmit sem látok - panaszolta Trevor, és kihúzott egy gallyat a hajából. Amint egyre mélyebbre haladtunk, úgy kalimpált összevissza a karjával, mintha meg akart volna ütni valamit. Vannak, akik erőszakossá válnak, mások nyálasan elérzékenyülnek, amikor lerészegednek. Trevor azonban halálra rémült részeg volt. Egyre kevésbé tűnt vonzónak. - Álljunk meg itt! - mondta. - Ne, csak még egy kicsit menjünk tovább - válaszoltam, és követtem a denevéreket, amint berepültek az erdő mélyére. - Ma van a tizenhatodik szülinapom. Örökké emlékezni akarok erre az estére! Tökéletesen egyedül kell lennünk. - Szerintem, már így is eléggé egyedül vagyunk - mondta körbe tapogatózva, és megpróbált megcsókolni. - Mindjárt megérkezünk - feleltem, és tovább vonszoltam. A ház fényei a sötétbe vesztek, és már öt lépést sem tudtunk tenni anélkül, hogy egy fába ne ütközzünk. - Tökéletes! - állapítottam meg végül. Trevor erősen magához szorított, nem azért, mert tombolt benne a szerelem, hanem mert iszonyúan rettegett. Szánalmas volt. Finom szellő lengedezett a fák között, és érezni lehetett az őszi levelek illatát. Hallottam a denevérek visítását a fejünk fölött. A telihold fénye megvilágította szárnyaikat. Akár még romantikus is lehetett volna, ha egy olyan srác lett volna velem, aki valóban szeret. Trevor teljesen vak volt a sötétben, mindent a kezével és a szájával volt kénytelen kitapogatni. Végigcsókolgatta az arcom, és végigsimogatta a hátam. Még vakon sem tartott sokáig neki, hogy megtalálja a gombokat a blúzomon. - Ne, először te! - tiltakoztam. Lehúztam róla a pulóverét, olyan ügyetlenül, ahogy csak tudtam. Még sohasem volt részem ilyesmiben. Alatta V-nyakú pólót viselt, az alatt pedig atlétát. Egy örökkévalóságig fog ez tartani gondoltam magamban. Megérintettem meztelen mellkasát. Miért is ne? Ott volt az orrom előtt. Puha volt, sima és izmos. Trevor közelebb húzott magához, csipkés, fekete blúzom mezítelen felsőtestéhez simult. - Most te jössz, bébi! Minden porcikámmal téged akarlak - mondta valamelyik olcsó, kábeltévén látott mozifilmet idézve. - Én is, bébi - sóhajtottam, és közben a szememet forgattam. Szép lassan ledöntöttem a nedves földre. Lehúztam a lábáról a papucscipőt és a zoknit. Trevor buzgón levette magáról maradék ruhadarabjait. Karjára támaszkodva feküdt előttem teljesen meztelenül. Meredten bámultam rá a hold halovány fényében, élvezve a pillanat varázsát. Vajon hány lány lábainál feküdt már Mr. Szívtipró egy fa tövében, hogy másnap azután egyszerűen félredobja őket? Nem én voltam az első, és nem is az utolsó. Csak más. - Siess... gyere ide! - sürgetett. - Megfagyok! - Csak egy perc. Nem akarom, hogy lásd, ahogy levetkőzöm. - Nem látlak! Még a saját kezemet se látom!
- Csak várj még egy kicsit! A karjaim közt tartottam Trevor Mitchell ruháit. A pulóverét, pólóját, atlétáját, nadrágját, zokniját, papucscipőjét és alsóneműjét. A kezemben volt a hatalma. Az álarca. Az egész élete. Mit is tehetne egy lány ebben a helyzetben? Nos, ez a lány futásnak eredt. Úgy rohantam, mint még soha. Mintha minden áldott nap edzettem volna a testnevelésórákon. Ha Mr. Harris látott volna engem abban a pillanatban, tutira besorolt volna a futócsapatba. A denevérek is tovaröppentek, mintha az én mozdulataimat követték volna. Hamar odaértem a házhoz, Trevor teljes szerelésével a karomban. A hátsó verandán vedelő sznobokat túlságosan lefoglalta a saját sekélyes életükről szóló eszmecsere ahhoz, hogy észrevegyék, amint kiürítek egy sörösdobozokkal félig telt szemeteszsákot, és belegyömöszölöm Trevor ruháit. Bevittem a zsákot a házba, majd karon ragadtam a döbbent Beckyt. Éppen sört szolgált fel az egyik pókerasztalnál a játékosoknak. - Hol voltál? - sikoltotta. - Sehol sem találtalak! Arra kényszerítettek ezek a szemétládák, hogy kiszolgáljam őket! Oda-vissza rohangálok: sör, chips, sör, chips. Most meg szivar! Raven, honnan a csodából szerezzek szivart? - Felejtsd el a szivart! Rohannunk kell! - Hé, nyuszika, hol van már az a perec? - követelőzött egy részeg pasi. - A bár bezárt! - mondtam egyenesen az arcába. - A pazar szolgáltatásért pazar borravaló jár! Felkaptam a nyereményét a pókerasztalról, és az egészet belegyömöszöltem Becky tárcájába. - Ideje lelépni! - mondtam, és már húztam is magam után. - Mi van a zsákban? - érdeklődött Becky. - Szemét, mi más? Kilökdöstem barátnőmet a bejárati ajtón. A legnagyobb előnye annak, ha az embernek nincsenek barátai, hogy nem kell elköszönnie senkitől. - Mi történt? - faggatott Becky, miközben átvonszoltam az előkerten. Tízéves kisteherautója az utca végén várt ránk, akár egy biztonságot nyújtó bázis. Hol a csodába voltál, Raven? Levelek vannak a hajadban. Már félúton jártunk hazafelé, amikor végre odafordultam hozzá. - Csőbe húztam Trevor Mitchellt! - kiáltottam diadalmasan, széles vigyorral az arcomon. - Hogy mit csináltál? - kiáltott vissza, és kis híján letért az útról. - És kivel? - Csőbe húztam Trevor Mitchellt. - Nem! Az nem lehet! Nem tennéd! - Ne érts félre, csak átvitt értelemben. Rettenetesen átvertem, és nálam vannak a ruhái is, hogy bizonyítani tudjam! - és egyenként előhúztam Trevor öltözékének darabjait a szemetes zsákból. Kacagtunk és visítoztunk a gyönyörűségtől, miközben Becky befordult egy sarkon a Benson-domb közelében. Trevor majd valahogyan kitalál a sötétből. De nem lesznek nála a drága cuccai, az álarc, amely mögé elrejtőzhetne. Mezítelen lesz, át lesz fagyva és egyedül lesz. Saját, leplezetlen valójában. Egész hátralévő életemben emlékezni fogok a tizenhatodik szülinapomra, és most már Trevor Mitchell is. AMINT A BENSON-DOMB KÖRÜL KANYARGÓ kihalt országúton vezettünk, a fényszórók megvilágították a kísértetiesen sötétlő fákat. Molylepkék támadtak a szélvédőnek, mintha arra
akartak volna figyelmeztetni minket, hogy válasszunk másik utat. - A kastély tök sötét - állapítottam meg, amikor az épület közelébe értünk. - Van kedved körbenézni egy kicsit? - A szünnapodnak vége - válaszolta kimerültén Becky, és lábát egy pillanatra sem vette le a gázpedálról. - Majd jövőre. A reflektorok fénye hirtelen egy mozdulatlanul álló alakra esett az út közepén. - Vigyázz! - üvöltöttem. A srác bőre sápadt volt, akár a hold, haja hosszú és fekete. Fekete kabátot, fekete farmert és fekete Martens bakancsot viselt. Villámgyorsan maga elé kapta a karját, hogy a szemét védje - láthatóan inkább a fényszórók vakító ragyogása, mint a Becky teherautójával várható ütközés ellen. Becky teljes erejéből a fékre taposott. Puffanást hallottunk. - Jól vagy? - kiáltotta Becky. - Igen. És te? - Elütöttem? - ordította teljes pánikban. - Fogalmam sincs. - Nem bírok odanézni - nyöszörögte, arcát a kormánykerékre hajtva. - Képtelen vagyok! Könnyekben tört ki. Kiugrottam a teherautóból, és aggódva pillantottam a kocsi elé. Előre rettegtem, mit találok az úton fekve. De semmit sem láttam. Benéztem a teherautó alá, és horpadások után kutattam. Közelebbről szemlélve, fröcskölt vérnyomokra lettem figyelmes a lökhárítón. - Jól vagy? - kiáltottam. Nem érkezett válasz. Kivettem egy zseblámpát Becky kesztyűtartójából. - Mit csinálsz? - kérdezte aggodalmasan. - Megkeresem. - Mit? - Vérnyomok voltak a... - Vér? - sikoltott fel Becky. - Megöltem valakit! - Higgadj le! Talán csak egy szarvas volt. - A szarvasok nem hordanak fekete farmernadrágot! Hívom a rendőröket. - Csak rajta! Na, és hol a hulla? - érveltem. - Nem hajtottál olyan gyorsan, hogy innen egyenesen az erdőbe katapultáld. - Lehet, hogy az autó alatt van! - Már megnéztem. Valószínűleg csak nekimentéi egy kicsit, aztán fogta magát a pasi, és odébbállt. De biztos akarok lenni benne. Becky megragadta a karom, körmét mélyen a húsomba vágta. - Raven, ne menj oda! Tűnjünk el innen! Hívom a rendőröket!
- Zárd magadra az ajtót, ha muszáj - mondtam, és kiszakítottam magam a szorításából. - De ne állítsd le a motort, és hagyd bekapcsolva a világítást is! - Raven, mondd meg... - kiáltotta levegő után kapkodva Becky, miközben rémült szemeket meresztett rám. - Miféle normális ember sétálgatna egy tök sötét országút kellős közepén? Szerinted, lehetséges, hogy ez az alak egy...? Kellemesen bizsergető érzés töltött el, amint a karom lassan tiszta libabőrös lett. - Becky, ne táplálj bennem hiú reményeket! Átfésültem az összes bokrot, az úttól egészen a patakig. Azután a domboldal felé vettem az irányt, fel a kastély irányába. Felsikoltottam. - Mi az? - kiáltotta Becky, letekerve az autó ablakát. Vér! Nagy vértócsák a fűben! De hulla sehol! Követtem a vérnyomokat, attól tartva, hogy a srác tetemének darabkái szerteszét szóródtak. Megbotlottam valami kemény tárgyban. Lenéztem, egy levágott fejre számítva. Félve irányítottam arra zseblámpám fényét. Horpadt festékes vödörre bukkantam. - Meghalt? - kérdezte Becky lélegzet- visszafojtva, amint visszatértem a teherautóhoz. - Nem, de a vödrét, úgy tűnik, kinyírtad - válaszoltam, és meglengettem a szóban forgó tárgyat az orra előtt. - Ugyan miért festegetett ez a pasi az éjszaka kellős közepén? És hová készült? - Csak festék volt! - sóhajtott fel Becky megkönnyebbülten, majd összecsukta a mobilját, és felpörgette a motort. - Tűnjünk el innen! - Minek sétálgatott az a tökfej az út közepén éjszaka? - törtem tovább hangosan a fejem. - Talán falfirkákat készült mázolni valahová, vagy ilyesmi. - Honnan került ide? És hová tűnhetett el olyan gyorsan? - motyogta vissza Becky. A teherautó visszapillantó tükrében még épp időben pillantottam meg a sötét kastélyt, hogy lássam, amint a padlásszoba ablakában felvillan egy lámpa fénye.
Leleplezés UNCSIFALVA KÖZÉPISKOLÁJÁBAN futótűzként terjedt el Csupasz Trevor esetének története. Néhány diák azt híresztelte, hogy Trevor szemeteszsák-pelusban tántorgott vissza Matték házába; mások szerint a hátsó udvaron találtak rá eszméletlen állapotban, a füvön fekve. Senkinek még csak sejtelme sem volt arról, hogy az én kezem volt a dologban. Csupán Trevor tudta az igazságot. Állítólag úgy próbálta előadni a haverjainak, hogy egy szurkoló csajszival akadt össze. Akárhogy is, mindenki jót röhögött rajta. Trevor békén hagyott. Még a tekintetemet is kerülte. A gótikus csaj végre valahára felülkerekedett a népszerű futballsznobon. Ám a világért sem szerettem volna, hogy a végén még lopással vádoljon. Vissza kellett juttatnom neki a ruháit, nem igaz? Először a cipő került sorra. Azt hiszem, a bal cipője volt. A szekrényem ajtajára kötöttem. Először még senki sem figyelt fel a himbálózó papucscipőre. Azok, akik mégis, csak vetettek rá egy pillantást, majd tovább sétáltak. Másnap reggelre azonban eltűnt. Valaki mégis felfigyelt rá. Eljött az ideje, hogy mások figyelmét is felkeltsem a jó öreg Trevorén kívül. A jobblábas, barnaszínű papucscipő ugyanott lógott, mint korábban a párja. Ám emellett volt egy üzenet is: HIÁNYZIK VALAMI, TREVOR? Ezúttal halk kuncogást hallottam, valahányszor diákok haladtak el arra. Egyelőre még nem vették
észre, kinek a szekrénye. De hamarosan kapcsolnak majd. Minden egyes nap egy újabb zokni vagy póló jelent meg a szekrényemen. Megfigyeltem, hogy a sznob csajszik, akik általában szóba se álltak velem, hirtelen gratuláló pillantásokkal kezdtek mosolyogni rám matekórán. Egykor ők is Trevor áldozatai voltak egy fa tövében. Trevor mindent megígért nekik, de ők semmivel sem tudták bizonyítani, mi történt. Hát, nekem viszont rengeteg bizonyítékom volt. Mire a koszos, fűnyomokkal tarkított khaki színű nadrágja is közszemlére került, már mindenki tudta, kié a szekrény. A srácok széles vigyorral üdvözöltek az előtérben. A fiúk nem hívtak ugyan randizni, de egyszerre népszerűvé váltam köztük - amolyan csendes módon. Kivéve természetesen Trevort. De biztonságban éreztem magam. Most, hogy már mindenki tisztában volt azzal, kinek a szekrényén lógtak a ruhadarabjai, ő volna az egyes számú gyanúsított, ha valami történne velem. Azért egy fenyegetést megeresztett. - Szétrúgom a hátsó feled, Rémség! - közölte egyik nap. Két kezével megragadta az állkapcsomat, amikor Becky és én épp elindultunk hazafelé. - A bakancs jobban fáj, mint a papucscipő, Ősember - vágtam vissza. Arcom két mancsa közé szorult. - Engedd el! - szólt Matt, és elrángatta a haverját. Láttam az arcán, hogy még ő is élvezte a csínyemet. Biztos vagyok benne, hogy időnként elege volt már a Trevor-attitűdből. Végtére is, nem tudott elmenekülni előle: ő volt Trevor legjobb barátja. - Sosem leszel több szánalmas holdkórosnál! - kiabálta Trevor. Szerencsére Mattnek sikerült újra elráncigálnia. Nem volt kedvem a közelharchoz egy hosszú, kimerítő nap után a suliban. - Na, várj csak! Na, várj csak! - szólt vissza Trevor. - Beszéld meg az ügyvédemmel! - kiáltottam, s titkon azt reméltem, hogy nem lesz szükségem plasztikai sebészre ügyvéd helyett.
ELÉRKEZETT A FINÁLÉ NAPJA. Rengeteg diák gyülekezett a szekrényem körül. Még egy elsőst is észrevettem, amint a fényképezőgépét kattintgatja. Ez volt a csúcspont, amelyre valamennyien vártunk: Trevor fehér, Calvin Klein alsónadrágja, ragasztópisztollyal a szekrényem ajtajára ragasztva. Alatta a következő felirat szerepelt: A FEHÉR A SZÜZEK SZÍNE, UGYE, TREVOR? Sokáig ott volt. Mindenki látta. Úgy értem, mindenki! - Raven, megrongáltad az iskola tulajdonát - dorgált Smith igazgató úr aznap, valamivel később. Olyan sokszor jártam már az igazgatói irodában, hogy úgy éreztem, régi barátomat jöttem meglátogatni. - Azok a szekrények már ősidők óta itt vannak, Frank - válaszoltam. - Talán itt az ideje, hogy értesítse az iskola fenntartóinak testületét, hogy újakra van szükségünk. - Azt hiszem, nem fogod fel a helyzet komolyságát, Raven. Tönkretettél egy szekrényt, és megaláztál egy kiváló diákot. - Még hogy kiváló? Kérdezze meg a szurkolócsapat kitűnő tanulóit és a mazsorettek felét, hogy Trevor hányszor alázta meg őket! Smith igazgató úr türelmetlenül kopogott a ceruzájával az asztalon. - Találnunk kell neked valami elfoglaltságot, Raven. Egy klubot, ahová tartozhatnál, bármit, ami
segíthet abban, hogy barátokat találj. - A sakkszakkörben van esetleg üresedés? Vagy mit szólna a matekklubhoz? - kérdeztem gúnyosan. - Más lehetőségek is léteznek. - Tud garantálni nekem egy helyet a szurkolócsapatban? Természetesen csakis fekete rakott szoknyát vagyok hajlandó viselni. - Ahhoz az egyhez meg kell felelned a próbán. De fogadni merek, hogy remek volnál. - Nyilvánvaló, hogy az olyan kiváló tanulók, mint Trevor, nagy tiszteletben tartják a szurkolólányokat. - Raven, a középiskola a legtöbb gyerek számára nehézségeket okoz. Ez már csak így van. Még azok is, akikről első pillantásra az látszik, hogy megtalálják a helyüket, valójában nem így éreznek. De a te esetedben oly sok minden szól a javadra. Kreatív vagy és ötletes. Eszes. Majd rájössz, mit tegyél. Csak ne tegyél tönkre több szekrényt, miközben a válaszokat keresed! - Jól van, Frank - mondtam, és átvettem a papírfecnit, rajta a kiszabott büntetéssel. - Később találkozunk. - Remélem, minél később. Oké, Raven? - Igyekezni fogok, hogy ne dolgoztassam túl - feleltem, majd becsuktam az ajtót.
MÁSNAP A SZEKRÉNYEM AJTAJÁN észrevettem valamit, amit nem én tettem oda. Fekete, festett betűkkel a következő felirat állt rajta: RAVEN EGY BORZALOM! Mosolyogtam. Okos, Trevor. Nagyon okos. Jóleső melegség öntött el belülről. Ez volt az első bók, amelyet valaha kaptam tőle.
Boldog Halloweent HALLOWEEN. A kedvenc napom. Az év egyetlen napja, amelyen képes vagyok beilleszkedni. Az egyetlen olyan nap, amelyen mindenki elfogad és megdicsér, sőt még jutalmat is kapok érte azon nagylelkű szomszédainktól, akik szerint még nem öregedtem ki teljesen az ünneplésből - vagy ami sokkal valószínűbb, mert tartanak attól, milyen sötét trükköket tartogatok a számukra. Ám ebben az évben úgy határoztam, hogy valódi jelmezt akarok viselni. Olyan üzletekben vásároltam, ahová általában a lábam se tenném be, és mindenféle kelléket kölcsönöztem anyámtól. Csinos lófarokba cibáltam a hajam, rózsaszínű franciacsattal tűztem meg, majd pihe-puha, fehér kasmír pulóvert húztam magamra, rózsaszínű teniszszoknyával. Anyám alapozójával és pirosítójával egészségesen ragyogó bőrszínt varázsoltam az arcomra, és halvány szilvaszín rúzst kentem az ajkamra. Még apám teniszütőjét is magammal vittem. Körbe-körbe járkáltam a házban, és ilyesmiket mondogattam: „Anyuci, a teniszmeccs után rögtön hazajövök!” Buzgó Mócsing először fel sem ismert, amikor elmentem mellette a konyhában. Amikor azután ráébredt, hogy én vagyok, akit lát, és nem a szomszédgyerek, aki cukrot kérni jött, még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. - Még sohasem néztél ki ilyen... jól - mondta baseballjátékos szerelésében. Azt hittem, ott helyben elhányom magam. A szüleim fényképeket akartak készíteni. Na, ezt kapd ki! Akkora felhajtást csináltak, mintha a szalagavatómra indultam volna. Egy fotót engedélyeztem nekik. Úgy gondoltam, jól esne apámnak, ha végre lenne egy olyan képe rólam, amelyet büszkén kiakaszthat az irodájában.
BECKYVEL KÉSŐBB a büfében ebédeltünk. Mindenki úgy nézett rám, mintha én lennék az új lány. Tényleg senki sem ismert fel. Először még szórakoztatónak találtam, azután már csak idegesítőnek. Az emberek megbámultak, amikor feketébe öltöztem. Megbámultak akkor is, amikor fehérbe. Nem állhattam! Akkor Trevor lépett a büfébe Drakula jelmezben. Haját hátra simította, és fekete köpenyt kanyarított a vállára. Hosszú, műanyag szemfogak voltak a szájában, ajka vörösen virított. Matt mellett álldogált, miközben körülnézett, s tekintete engem keresett. Az orrom alá akarta dörgölni vadiúj megjelenését. Matt végül rám mutatott, és Trevor csak akkor kapcsolt. Rám meredt, hosszan és keményen, végigmért tetőtől talpig. Még sohasem láttam, hogy valaha így nézett volna rám. Mintha hirtelen Szerelemfalvára csöppent volna, amint feltérképezte egészségtől kicsattanó pofikámat és fehér színű pulcsimat, amelyben úgy néztem ki, mint egy drága magániskola tanulója. Biztosra vettem, hogy odajön, és mond valami ostobaságot, ehelyett azonban egyszerűen csak leült a büfé másik végében, háttal nekem. Sőt, még előttem távozott. Megszabadultam tőle! De tévedtem. Tudhattam volna, hogy közöttünk a fegyverszünet nem tarthat sokáig. TÖKKOSÁRKÁM MÁR csaknem színültig telt mindenféle ínycsiklandó finomsággal. Akadt ott Smarties drazsé, Snickers csoki, mogyoróvajas, melaszos Mary Jane cukorka, Jolly Rancher cukorka, Dubble Bubble rágó és sok minden más. Az édességeken kívül volt még rengeteg pókgyűrű és ideiglenes tetkó. Beckyvel az egész várost bejártuk, és épp azon törtük a fejünket, vajon mi vár ránk a titokzatos kastély ajtajánál. A legjobb házat hagytuk legutoljára. Ahogyan láthatóan mindenki más is ezt tette. A bejárati ajtó előtt hosszú sor kígyózott. Mintha egyszerre Disney Worldben találtuk volna magunkat. Több élőhalott, punk hajú rémalak, elgázolt „fekvőrendőr”, valamint Mickey Egér, Frédi és Horner Simpson várta izgatottan, hogy végre sorra kerüljön. Na meg egy rakás szülő, aki azért jelent meg a színen, hogy legalább egy lopott pillantást vethessen a ház belsejébe. A cirkusz a városba érkezett, és most mindenki idetódult, hogy megbámulja a furcsa szerzeteket. - Iszonyúan hátborzongató - jegyezte meg egy tizenkét éves Frankenstein a mélynövésű vérfarkasnak, amint elhaladtak mellettünk. Buzgó Mócsing észrevett minket, miközben épp lefelé sétált a kocsifelhajtón. - Megéri a várakozást, Raven. Imádni fogod! Ez itt a nővérem! - közölte büszkén stréberképű Batman barátjával, aki a kiskorú szívtipró tekintetével bámult rám. - Láttál összeaszott fejeket? Vagy agyaras szörnyeket? - érdeklődtem. - Nem. - Akkor lehet, hogy csak az időnket vesztegetjük. - Az az öreg hapsi tényleg hajmeresztő. Félelmetes, pedig még csak jelmez sincs rajta! Észrevettem, ahogy Buzgó Mócsing igyekszik megtalálni velem a közös hangot, hiszen ez volt életében az első alkalom, amikor eldicsekedhetett velem a haverjának. De az is tiszta volt számomra, hogy a kis Mócsing most szóbeli földbetiprásra számít tőlem. - Kösz az infót. - Kösz? Aha... ja... nincs mit, tesó. - Otthon találkozunk, ha van kedved csokikat cserélni. Buzgó Mócsing lelkesen rábólintott. Mosolygott, és úgy sétált tovább, mint aki épp most fedezte fel rég elveszett nővérét. Becky és én izgatottan vártuk, hogy sorra kerüljünk. Mi voltunk az utolsók, ám amint az előttünk álló Charlie Brown és a boszorka továbblépett kiérdemelt zsákmányával, az ajtó bezárult előttünk. Ránéztem az S-alakú kopogtatóra, és azon kezdtem tűnődni, vajon az az új tulajdonos nevének
kezdőbetűje-e. Amikor közelebbről is megszemléltem, láttam, hogy valójában egy smaragdszemű kis kígyót formázott. Finoman koppintottam vele, remélve, hogy a gótikus pasi ajtót nyit. Meg akartam kérdezni, hogy őt láttuk-e az úton a múlt éjszaka, és ha igen, mit keresett ott. Az emberek többsége a konditerembe járt edzeni, nem kísérteties országutakra az éjszaka sötétjében. De senki sem válaszolt a kopogtatásunkra. - Menjünk! - sürgetett idegesen Becky. - Nem, egy csomó ideig vártunk erre! Nem fordulok vissza addig, amíg nem kapok egy kis édességet. Tartozik nekünk! - Fáradt vagyok. Egész éjjel kinn bóklásztunk. A házigazda valószínűleg csak egy hátborzongató öregember, akinek egyetlen vágya, hogy végre ágyba bújhasson. És nekem is. - Most nem mehetünk el. - Én most hazamegyek, Raven. - Nem hiszem el, hogy ilyen nyuszi vagy. Ne csináld már, azt hittem, te vagy a legjobb barátnőm. - Az vagyok. De már későre jár. - Oké, oké. Holnap majd felhívlak, és részletesen beszámolok Rém Úrról. Épp elég ünneplő kóborolt még a környéken, így nem féltettem az ijedős Beckyt. Biztonságban haza fog érni. Na és én? A kígyó alakú kopogtatóra meredtem, és közben azon törtem a fejem, vajon mi vár rám a hatalmas, fából faragott ajtó mögött. Talán az új tulajdonos beránt magával az ajtón, és fogságban tart a kísértetjárta kastélyban. Bárcsak így történne! Ismét kopogtam és vártam. És vártam. Újra bekopogtam. Döngettem, döngettem és döngettem. A kezem is belesajdult. Sarkon fordultam, de meghallottam, amint a zárak kinyílnak, és az ajtó nyikorogva feltárul. Gyorsan visszarohantam a lépcsőn. És ott állt előttem: a Rémember. Magas volt és sovány, arca, két keze fehér, mint a hó, éles ellentétben feketeszínű komornyik egyenruhájával. Egy szál haja sem volt, de nem úgy tűnt, mintha kihullott volna, hanem mintha sose lett volna. Zöld, szörnyeteg szeme kidülledt. Úgy festett, mint aki már évszázadok óta él a földön. Első látásra imádtam a fickót. - Kifogytunk az édességből, kisasszony - mondta mély, külföldi akcentussal, miközben lepillantott rám. - Tényleg? Azért biztos akad még valami. Mogyoróvajas sodrott rúd? Egy kis pirítós? Kinyitotta az ajtót, de csak amennyire muszáj volt. Nem láttam semmit abból, ami mögötte rejlett. Vajon hogy néz ki belülről a ház? Mennyiben változott meg, amióta itt jártam négy évvel ezelőtt? Na és ki az a „mi”? Vajon ők is ilyen hajmeresztően festenek? Összebarátkozhatnánk. Éreztem, hogy valaki figyel, a sötétben kirajzolódott testének körvonala. Megpróbáltam átlépni a küszöbön. - Ki lakik még itt? - kérdeztem vakmerőn. - Van egy fia? - Nincsenek gyermekeim, kisasszony. És sajnálom, de egyetlen morzsánk sem maradt - Be akarta csukni az ajtót. - Várjon! - kiáltottam, és a lábammal kiékeltem az ajtót. Benyúltam tökkosaram mélyére, és előhúztam egy Snickerst és egy pókgyűrűt. - Szeretném üdvözölni Önöket a városban. Ez itt a kedvenc csokim és a kedvenc Halloween-napi tárgyam. Remélem, Önök is szeretni fogják ezeket. Egy pillanatra úgy látszott, nem fog mosolyogni. Ám amikor az ajándékaimat hófehér, pókszerű ujjai közé tettem, apró ráncok behálózta arcán széles vigyor jelent meg, s kivillantak vékony fogai. Még kidülledt szeme is vidáman csillogott.
- Viszlát! - búcsúztam, és tánclépésben ugráltam lefelé a lépcsőn. Találkoztam Rémemberrel! A városban bárki dicsekedhet azzal, hogy cukrot kapott tőle, de vajon ki más mondhatná el, hogy édességet és ajándékot adott neki? Az élőkért gyepén még egyszer megperdültem, és visszanéztem a fenséges kastélyra. Árnyszerű alakot pillantottam meg a padlásszoba ablakában, amint kifelé nézett. Talán a gótikus srác volt? Abbahagytam a pörgést, és visszabámultam, de már senkit sem láthattam, csak a sötét függöny fodrozódását. Alig léptem ki a kovácsoltvas kapun, amikor egy rémséges vámpír húzott piros Camarójában a járdaszegély mellé. - Kérsz egy fuvart, kislány? - kérdezte Trevor. Matt, a farmerfiú kényelmesen üldögélt a kormánykerék mögött. - Anyukám azt tanította, hogy soha ne álljak szóba idegenekkel - válaszoltam, és nagy nehezen beleharaptam egy Mary Jane cukorkába. Semmi kedvem nem volt Trevorral vitázni. - Nem vagyok idegen, bébi. Nem öregedtél még ki a szomszédzaklató ünneplésből? - És te nem öregedtél még ki abból, hogy vécépapírral tekerd körbe a várost? Trevor kiszállt az autóból, és odasétált hozzám. Különösen szexisen nézett ki. Én persze minden vámpírt szexisnek találok, még az utánzatokat is. - Tulajdonképpen minek is öltöztél fel? - kérdezte. - Holdkórosnak, talán nem látszik? Menő akart lenni, de maga alatt vágta a fát. Én voltam az egyetlen lány, aki nemet mondott neki. Az egyetlen lány, akit sohasem kaphatna meg. Mindig is rejtélyt jelentettem a számára amiatt, ahogy öltöztem és viselkedtem, most pedig úgy álltam előtte, mint álmainak tökéletes asszonya. - Szóval egyedül látogattál Szeretetfalvára? - A kastélyra meredt. - Merész csaj vagy, nem igaz? - Lenézett rám, és jéghideg borzongás futott végig testemen a pillantásától - szívdöglesztően festett a Drakula-köpenyében. Szóra sem méltattam. - Fogadjunk, hogy még sohasem csókolóztál vámpírral! - mondta, s műanyag szemfoga világított a hold fényében. - Nos, ha látsz egyet, légy szíves, értesíts - feleltem, és tovább indultam. Megragadta a karom. - Szállj le rólam, Trevor! Közelebb húzott magához. - Hát, még én sem csókolóztam profi teniszezővel - tréfálkozott. Felnevettem, olyan elcsépelten hangzott, amit mondott. Trevor ekkor szájon csókolt, műanyag fogai igencsak útban voltak. Engedtem. Lehet, hogy még mindig szédültem a sok forgástól a gyepen. Trevor végül felemelte a fejét, hogy levegőhöz jusson. - Most már igen! - állapítottam meg, és elhúzódtam tőle. - Szerintem, Matt, a farmer már vár rád! - Nem kaptam cukrot! - mondta, miközben a kosaramban matatott. Kihúzott belőle egy Snickers csokit. - Hé, az a kedvencem! Vegyél inkább egy mogyoróvajas sodrott rudat! Trevor a szájába tömte a csokit, mire vámpírfogai meglazultak, és a földre hullottak. Csöpögött
róluk a csokoládé és a karamell. Már villámgyorsan nyúltam is utánuk, de Trevor elkapta a karom, szerteszét szórva kosaramból az édességet. - Most nézd meg, mit műveltél! - ordítottam. Trevor marokszámra kapdosta fel, és farmernadrágjának zsebeibe dugdosta az édességet. Tehetetlenül néztem, amint a maradék édesség szétszóródik a gyepen. Csak egy kevés dögunalmas Smartiest és egy megnyomorgatott Mars szeletet tudtam megmenteni. - Még mindig szeretnéd, ha együtt járnánk? - kérdezte. Nadrágjának zsebei kidagadtak egész éjszakai munkám gyümölcsétől, amint közelebb húzott magához. - Még mindig a barátnőm akarsz lenni? Hirtelen elengedett, és elindult a kastély felé. - Most pedig szerzek magamnak valódi édességet. Ezúttal én ragadtam meg a karját. Ki tudja, mire képes Trevor, ha eléri azt az ajtót? - Máris hiányoztam? - kérdezte, láthatóan döbbenten, amiért még nem menekültem el. - Nincs több édességük. - Majd meglátjuk! - Lekapcsolták a lámpákat. Már alszanak. - Ez majd felébreszti őket - Előhúzott a köpenye alól egy festékes flakont. - Határozottan szükségük van valakire, aki tudja, hogy kell dekorálni! Ment tovább, egyenesen a kastély irányába. Utána rohantam. - Ne, Trevor! Ne tedd! Félrelökött. El akarta csúfítani az egyetlen valóban gyönyörű dolgot ebben a városban. - Ne! - kiáltottam. Felpattintotta a fedelet, és erőteljesen megrázta a dobozt. Igyekeztem félrehúzni a karját, de ő egyszerűen lerázott magáról. - Lássuk csak... mit szólnál ehhez: „Üdvözöljük városunkban!”? - Ne, Trevor, ne! - Vagy „A vámpírok szeretik a társaságot!” Aláírom a neved. Nem csupán a házukat készült tönkrevágni, hanem még engem akart felelőssé tenni miatta. Még egyszer megrázta a dobozt. Azután elkezdte fújni a festéket a házra. Talpra ugrottam, és támadásba lendültem a teniszütőmmel. Régen gyakran játszottam apámmal, és egy meccset sem akartam még annyira megnyerni, mint ezt itt. Tekintetemet a festékkel teli alumíniumhengerre szegeztem, mintha csak egy labda volna, majd akkorát ütöttem rá, amekkorát csak bírtam. A doboz pörögve repült tova a távolba, és - mint általában mindig, ha játszottam - az ütő is nagy ívben követte. Trevor akkorát üvöltött, hogy azt hittem, az egész világ meghallja. Gondolom, nem pusztán a dobozt sikerült eltalálnom. A bejárati ajtónál hirtelen felvillant a lámpa, és meghallottam, amint nagy csörömpöléssel sorban kinyílnak a zárak. - El kell tűnnünk innen! - kiáltottam Trevornak, aki összegörnyedve gubbasztott, sebesült kezét dédelgetve. Felkészültem a menekülésre, amikor olyan érzés fogott el, mint még korábban soha: valaki fontos jelenlétét éreztem. Megfordultam, és hangtalanul, némán levegő után kapkodtam, mert a rémülettől még a lélegzetem is elakadt. Dermedten álltam.
Ott állt Ő. Nem Rémember. Nem is Mr. vagy Mrs. Kastély. Hanem a gótikus srác, a gótikus társ, a gótikus herceg. Ott állt előttem, mint az éjszaka lovagja! Hosszú, fekete haja vállára borult. Tekintete sötét volt, mély, gyönyörű, magányos, imádnivalóan intelligens, álmodozó. Sötét lelkének kapuja. O is mozdulatlanul állt, szinte belélegezte egész valómat. Arca sápadt volt, akárcsak az enyém, szűk, fekete pólóját fekete farmerjába tűrte, amely fekete, punk-rock bakancsban végződött. Félelem általában csak akkor környékez meg, amikor tudom, hogy anyám Mary Kay sminkpartit rendez nálunk, és engem akar modellként használni. Ám most magánterületen jártunk, és a kíváncsiságomon, hogy megismerjem ezt a különös lényt, ezúttal felülkerekedett a vakrémület, hogy rögtön fülön csípnek. A teniszcipő jó választásnak bizonyult erre az estére. Hallottam Trevor hangját, amint menekülés közben is ordítozik rám: - Te szörnyeteg! Eltörted a kezemet! Kirohantam a nyitott kapun, és bemásztam a várakozó Camaróba. - Vigyél haza! - üvöltöttem. - Most! Matt igencsak megdöbbent váratlan utasa láttán. Csak bámult rám, néma ellenkezéssel. - Vigyél haza most rögtön! Vagy elmondom a rendőrségnek, hogy te is benne voltál! - Rendőrség? - nyögte. - Most meg mibe rángatott minket Trevor? Láttam, amint a dühös Trevor gróf végigrohan a kocsifelhajtón, hosszú köpenye lobog a szélben. Már majdnem elérte a kaput. A gótikus herceg továbbra sem mozdult, tekintetét egyenesen rám szegezte. - Indíts! Indítsd már el ezt a nyomorult autót! - üvöltöttem torkom szakadtából. A motor beindult, mi pedig elhajtottunk, míg a kastély és szokatlan lakói eltűntek a szemünk elől. Megfordultam, és kinéztem a hátsó szélvédőn az ordítozó Drakula Trevorra, aki minket üldözött. - Boldog Halloweent! - mondtam Mattnek, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.
A bajkeverő ÉPP TÖRTÉNELEMÓRÁRA IGYEKEZTEM, amikor észrevettem az előttem haladó Trevort a folyosón. Felfedeztem valami szokatlant a benti öltözékén - golfkesztyűt viselt a jobb kezén. - Új divatot készülsz bevezetni? - ugrattam, amint utolértem. - Kész szerencse, hogy nem a kezeddel focizol! Tudomást sem vett a megjegyzéseimről, csak folytatta útját az osztályterem felé. - Gondolom, most ki kell hagynod pár alkalmat a falfirkaklubból - gúnyolódtam. - Mivel a mutatóujjad pillanatnyilag felmondta a szolgálatot. Megtorpant, és jéghideg tekintettel meredt rám. De jobbnak látta, ha nem válaszol, és inkább tovább ment. Juj! Azt hiszem, mást is megsértettem, nem csak a kezét. - Látom, sikerült biztonságban hazaérned - folytattam rendületlenül, és igyekeztem lépést tartani vele. - Matt messzemenően gondoskodott rólam. Tökéletes úriember. Akkor minden világossá vált számomra. Megfosztottam Trevort a büszkeségétől, a barátnőitől, és
most arra kényszerítettem a legjobb haverját, hogy elárulja őt, és átálljon az ellenség oldalára. Már majdnem... megsajnáltam. Trevor megállt, úgy meredt rám, mint aki azonnal felrobban. Az én figyelmemet azonban elterelte az a különös alak, aki épp a titkárnővel beszélgetett az igazgatói irodában. A Rémember! Sápadtan álldogált a neonlámpák ragyogó fényében, hosszú, szürke kabátja beborította vézna testét. Sápadt, csontos kezében pedig ott lógott apám teniszütője. A tajtékzó Trevort odahúztam a falhoz, ahol biztonságban kihallgathattuk a beszélgetést. - Mit művelsz? - kérdezte Trevor, igyekezve kibújni a szorításomból. - Pszt! Az ott a komornyik a kastélyból! - suttogtam, és befelé mutattam. - És akkor mi van? - Minket keres! - Hogy kereshetne pont minket? Sötét volt, te ostoba! - Az a fickó látott minket! Valószínűleg megtalálta a festékes dobozokat a gyepen, és mindent, amit a falra festettél bizonyítékként! És nála van apám teniszütője! - A fenébe, Rémség, ha akkor nem ütsz meg, mindez meg se történt volna. - Ha nem születsz meg, mindez meg se történt volna, te mocsok. Maradj már csendben! - Nyugodtan itt hagyhatja nálunk az ütőt, uram, és bejelentjük - hallottam Mrs. Gerber válaszát. - Mit is mondott, a lány milyen öltözéket viselt? - Teniszruhát, hölgyem. - Halloween estéjén? - nevetett Mrs. Gerber, és az ütő után nyúlt. A Rémember azonban visszahúzódott. - Egyelőre jobbnak látom, ha az ütő nálam marad. Ha megtalálják a tulajdonosát, tudja, hol kaphatja vissza. Viszontlátásra! - mondta, és meghajolt az elbűvölt Mrs. Gerber előtt. Pánikba estem, és magammal húztam Trevort egy Teddy Rooseveltet ábrázoló szobor mögé. - Ez csapda - suttogtam, és megszorítottam Trevor kesztyűs kezét. - Megjelenek, és a rendőrség máris ott vár majd a bilincsekkel! A diákok megbámulták Rémembert, miközben baljósan ballagott a bejárati ajtók felé. Még egyszer utoljára körbepillantott, mielőtt kilépett volna. Minket keresett. - Magával viszi a bizonyítékot, és az a bizonyíték kétszáz dollárt ér - suttogtam Trevornak. - Ja, a bizonyíték - mondta. - Ellened! - Ellenem? Tele van a te ujjlenyomataiddal is. A fickó téged is látott. - Engem csak rohanni látott. Akár téged is üldözhettelek. Dühös voltál, amiért neked nem jutott több édesség, ezért elkezdtél festéket fújni a házára, amíg meg nem hallotta a zajt, akkor aztán eldobtad a kosarat és az ütőt, amikor felkapcsolódott a lámpa - sorolta Trevor, mintha ő lett volna Sherlock Holmes, aki épp megoldja a „Hiányzó teniszütő” esetét. - Rám akarod kenni az egészet? Nem hiszem el! - Ne aggódj! Nem hiszem, hogy ezért máris börtönbe csuknának, bébi. Csak alaposan elfenekel majd az az őrült komornyik. Már épp elég bajba jutottam olyan dolgokért, amelyeket elkövettem, nem akartam olyasmiért
bűnhődni, amit nem követtem el. Trevor elindult az osztály felé. Utolértem. - Ha bármi is történik, olyan mélyre rántalak, hogy el sem hiszed! - Ugyan kinek hisznek majd, Szörnyeteg, a kitűnő tanulónak, aki mellesleg a focicsapat sztárja, vagy a bukdácsoló vámpírcsajnak, akinek összesen egy barátnője van, és aki mellesleg több időt tölt az igazgatói irodában, mint az órákon? - Tartozol nekem egy teniszütővel! - kiáltottam tehetetlenül, miközben Trevor lassan elballagott. EL KELL ISMERNEM, Trevornak sikerült bosszút állnia rajtam a mezítelen erdei éjszaka után. Miatta veszítettem el apám csili-vili ütőjét. És ami még fontosabb, ellenségként tüntetett fel azoknak az embereknek a szemében, akik egyes-egyedül megérthetnének, és a barátaim lehetnének ebben a városban. Az emberi kapcsolatot jelenthették volna számomra, és általuk kiszabadulhattam volna az uncsifalvi mindennapokból, de most, hála Trevornak, kevesebb esélyem volt, hogy valaha bejussak a kastélyba, mint amikor még minden ablaka be volt deszkázva.
Kész pokol - HOGY MIT CSINÁLTÁL? - üvöltötte apám vacsora közben, miután bevallottam, hogy elhagytam az ütőjét. - Hát, valójában nem is veszett el. Csak épp nincs nálam. - Akkor szerezd vissza, ha tudod, hol van. - A jelen pillanatban lehetetlen. - De holnap meccsem van! - Tudom, Apa, de más ütőid is vannak - igyekeztem némileg csökkenteni annak a bizonyos ütőnek a bűverejét. Nagy hiba volt! - Más? Szóval számodra ez ilyen egyszerű? Menjek, és vegyek egy másik Prince Precisionos ütőt? - Nem úgy értettem... - Épp elég baj, hogy az iskolában megrongálod a felszerelést! - Tényleg sajnálom, de... - A sajnálat ezúttal nem lesz elegendő. Sajnálattal nem tudom megnyerni a holnapi meccset. Csak az ütőmmel. Nem is értem, miért engedtem, hogy egyáltalán kividd a házból! - De Apa, biztosan te is követtél el hibákat, amikor hippi tini voltál! - És meg is fizettem értük! Mint ahogy te is fizetsz majd az ütőmért. A bankszámlámon körülbelül öt dollár volt, a tizenhatodik születésnapomra kapott ajándékpénz szerény maradéka. A Premier Kölcsönzőnek is tartoztam még huszonöt dollárral a késedelmi díjakért. Gyors fejszámítást végeztem. Apa kénytelen lesz megvonni a zsebpénzemet egészen harmincéves koromig. Azután három szót ejtett ki a száján, amelyek ott visszhangoztak a fejemben, és szinte beleszédültem a hirtelen támadt dühbe. Amint kimondta őket, már-már azt hittem, milliónyi boldogtalan darabkára robbanok szét. - Keress magadnak munkát! - jelentette ki. - Már épp itt az ideje. Talán támad némi felelősségtudatod! - Nem fenekelhetnél el csak úgy simán? Vagy miért nem ítélsz inkább szobafogságra? Vagy évekig
egy szót sem szólhatnál hozzám, mint a szülők azokban a tévéműsorokban. Apa, kérlek! - Már döntöttem! Vita lezárva! Segítek neked munkát találni, ha egyedül nem sikerül. De a munkát egyedül kell majd végezned. Bemenekültem a szobámba, úgy bömböltem akár a csecsemő Buzgó Mócsing, torkom szakadtából üvöltve. - Egyszerűen nem értitek meg, milyen nyomás nehezedik a tinédzserekre az én generációmban! Miközben az ágyamon zokogtam, arról fantáziáltam, hogy beszököm a kastélyba, mint akkor, tizenkét éves koromban Jack Pattersonnal, és visszaszerzem az ütőt. Ám azzal is tisztában voltam, hogy időközben a csípőm valamivel szélesebb lett, és az ablakot, amit annak idején bejáratként használtunk, kicserélték. Abban is biztos vagyok, hogy az új tulajdonosok riasztóberendezést szereltettek fel, és különben is, ugyan hol keresném az ütőt abban a szobákkal és szekrényekkel teli házban? Kétségbeesett kutakodásom közben pedig tutira lefülelne Rémember, puskával vagy valamiféle középkori kínzóeszközzel a kezében. A részidős munka kevésbé tűnt fenyegetőnek, bár nem sokkal. Abban a pillanatban tényleg azt kívántam, bárcsak vámpír lennék - sosem hallottam róla, hogy Drakula valaha is dolgozni járt volna.
KAPCSOLATOK. Csodás lehetőségeket nyújthatnának, ha apám történetesen személyesen ismerné Steven Spielberget vagy Erzsébet királynőt, de Janice Armstrong az Armstrong Utazási Irodából valahogy nem jött be nekem. Mintha nem lett volna már önmagában elég rémes, hogy egy héten háromszor meg kell jelennem az irodában iskola után, huncut hangon válaszolnom a telefonhívásokra, bájcsevegnem az aranyiakkal, akik immár negyedszer utaznak Európába, és jegyeket fénymásolnom azzal a borzalmas, felvillanó fénnyel a szemem előtt, s még kénytelen voltam totál konzervatív cuccokban is járni. - Sajnálom, de nem viselheted itt azokat a... - kezdte Janice a mondókáját, miközben a cipőmet bámulta. - Ti srácok hogy is nevezitek ezt a lábbelit? - Surranó. - Ez itt nem a hadsereg. A rúzs teljesen rendben van, de legyen inkább vörös. - Vörös? - Bármelyik árnyalatát választhatod. Rendkívül nagylelkű, Janice! - A rózsaszín megfelel? - A rózsaszín tökéletes lesz. És szoknyát kell felvenned. De ne legyen túl rövid! - Vörös szoknyát? - kérdeztem. - Nem, nem kell, hogy vörös legyen. Lehet zöld vagy kék is. - Bármilyen árnyalatot választhatok? - Ha már azt akarta, hogy totál idiótának érezzem magam, akkor úgy is akartam viselkedni. - Természetesen. És harisnya... - Fekete nem lehet? - Szakadt nem lehet. - És ami a körömlakkot illeti... - mondta, és az ujjaim hegyére meredt.. - Nem fekete, hanem a vörös bármely árnyalata. Vagy esetleg a rózsaszín is tökéletes volna mondtam fel a leckét.
- Nagyszerű - dicsért meg széles mosollyal. - Máris sikerült beilleszkedned! - Kösz... azt hiszem - nyögtem ki, miközben felálltam, hogy távozzam. Rápillantottam az órámra. Az egész interjú mindössze tizenöt percig tartott, de mintha egy teljes óra lett volna. Ez a munka valóságos kínzás lesz a számomra. - Akkor hát holnap négy órakor találkozunk, Raven. Van esetleg valami kérdésed? - Az interjúért kapok fizetést? - Édesapád mondta, hogy okos vagy, de a csodás humorérzékedet egy szóval sem említette. Remekül kijövünk majd egymással. Ki tudja, a végén talán te is utazási irodát akarsz nyitni majd, ha felnősz. Hírhedt óvónénim, Mrs. Peevish büszke lett volna. - Én már pontosan tudom, mi akarok lenni - feleltem. Azt akartam mondani, hogy vámpír, csak a régi szép idők kedvéért. De tudtam, hogy úgysem fogná fel. - Na és mi akarsz lenni? - Profi teniszező. Ők ingyen kapják az ütőket! ANYA VÁSÁROLT NEKEM néhány borzalmas, ragyogó színekben pompázó irodatündércuccot, hogy ezzel is beilleszkedhessek Uncsifalva üzleti világába. Elővadásztam őket a zacskókból, és kiakadtam, amikor megláttam rajtuk az árcédulákat. - Fúj! Ezek a ruhák többe kerültek, mint maga a teniszütő. Csak tartsátok meg az egészet, és kvittek leszünk. - Nem ez a lényeg! - Ennek semmi értelme. Vonakodva felpróbáltam az egyik fehér blúzt és egy térdig érő kék szoknyát. Anyám olyan szemekkel nézet rám, mintha mindig is ilyen lánygyermekre vágyott volna. - Talán már elfelejtetted, hogy valamikor te is ujjatlan pólókban jártál, trapéznadrágot és copfokat hordtál? - kérdeztem. - Az én generációm számára az sem sokban különbözik attól, amit én szeretek felvenni. - Már nem vagyok az az egykori kislány, Raven. Azonkívül én sosem használtam rúzst. A természetes volt a stílusom. Au naturel. - Ah - mondtam, a szemem forgatva. - Tudom, milyen nehéz a tinédzserkor. De majd idővel rájössz, ki is vagy valójában. - Pontosan tudom, ki vagyok! Attól, hogy elmegyek dolgozni egy utazási irodába, és fehér blúzt meg harisnyát húzok magamra, még nem fogom felfedezni a „belső énemet”. - Ó, kicsikém! - megpróbált megölelni. - Amikor az ember tini, mindig azt gondolja, hogy senki sem érti meg igazán, és az egész világ ellene van. - Nem az egész világ, csak ez a város van ellenem. Beleörülnék, Anya, ha azt hinném, hogy az egész világ ellenem van! Anyám szorosan megölelt, és ezúttal engedtem. - Szeretlek, Raven - mondta, ahogyan csak egy babusgató anya képes. - Csodásán áll rajtad a fekete, de pirosban egyenesen káprázatos vagy! - Hagyd abba, Anya, összegyűröd az új blúzomat! - Azt hittem, már sosem fogod ezt mondani nekem! - sóhajtotta, és még szorosabban ölelt magához.
AZ ISKOLA UTÁNI RÉSZIDŐS MELÓNAK véget kellett vetnem! Hogyan cserkészhetném be a kastély lakóit, ha kénytelen vagyok egész délután a munkahelyemen rostokolni? Magammal kellett cipelnem azokat a „csak vegyileg tisztítható” göncöket a suliba, majd szépen elrejtettem őket a szekrényem mélyén, amíg az óráim véget nem értek. Új délutáni büntetésem darabokra szaggatta a belsőmet. - Vajon miért nem jár suliba az a srác? - kérdeztem Beckyt öltözködés közben. - Lehet, hogy még nem iratkozott be. - Ha nem lenne ez az idióta munka, most rögtön indulhatnánk is nyomozni. Hú! Irigyeltem Beckyt, mert hazamehetett a kábeltévé és a pattogatott kukorica boldog birodalmába, míg én az iskolapadból egyenesen a recepciós pult felé tartottam. Miután Beckytől elváltam, besurrantam a mosdóba, egy nedves törlőkendővel letöröltem ajkaimról a fekete rúzst, és a vörös egy ultramenő árnyalatát kentem fel helyette. Sápadt arcommal tényleg úgy festettem, mint egy kísértet. Viszolyogva húztam magamra élénkvörös, pamut-műselyem öltözékemet. - Hiányozni fogtok, de pár óra múlva újra együtt leszünk - búcsúztam fekete ruhámtól és surranómtól, majd bepakoltam őket a hátizsákomba. Egyszer végignéztem magamon a tükörben - ez volt az egyik olyan alkalom, amikor igazán úgy gondoltam, kapóra jönne, ha vámpír lennék. Akkor talán ha belenéznék a tükörbe, nem látnék semmit. Ehelyett azonban egy szerencsétlenül toporgó lány tükörképét láttam magam előtt, piros műselyem szerelésében. Kilopóztam a mosdóból, jobbra-balra kapkodtam a fejem, mint aki épp az úttesten készül átkelni, majd szerencsésen kimenekültem a bejárati ajtón. Vagy legalábbis azt gondoltam. Trevor állt a lépcsőn, a bejárat előtt. Pánikba estem, amikor megláttam, de igyekeztem tudomást sem venni a jelenlétéről, és tovább mentem. Rohanni szerettem volna, de nem voltam hozzászokva a tűsarokhoz. - Hé, Halloween már elmúlt! - kiabálta, és utánam eredt. - Hová lett a teniszszoknyád? Jelmezbálba készülsz, mint Raven, a titkárnők gyöngye? Továbbra sem vettem róla tudomást, de Trevor megragadta a karomat. Nem mondhattam el neki, hogy dolgozom, vagy hol dolgozom, és legfőképp azt nem, hogy azért dolgozom, mert vissza kell fizetnem apámnak a teniszütőt, amit épp Trevor miatt veszítettem el. Túl nagy örömet okoztam volna neki vele. Trevor végignézett rajtam, ugyanaz a tekintet tükröződött a szemében, mint amikor először látott a teniszjelmezemben. Ezúttal álmainak dolgozó asszonyát testesítettem meg számára. - Szóval hová is tartasz? - Semmi közöd hozzá! - Tényleg? Eddig azt hittem, nincsenek titkaink egymás előtt. - Kopj le most azonnal! - Akkor talán veled tartok. Megtorpantam. - Nem jöhetsz velem! Nem jöhetsz velem sehová! Hagyj nekem békét! Végleg. Örökre! - Mintha kissé kifordultál volna szokásos szeretetteljes önmagadból - mondta nevetve. - Pocsék napod van? Igazán hozzászokhattál volna már. - Trevor, vége. A te kisded játékaidnak és az enyémeknek is! Nem kell tovább zaklatnod. Kvittek
vagyunk. Örök időkre szólóan kvittek vagyunk. Oké? Úgyhogy légy oly kedves, és tűnj el a szemem elől! Utánam rohant, amint elviharzottam. - Szakítani akarsz? Még azt sem tudtam, hogy együtt járunk, bébi. Kérlek, ne hagyj el! - könyörgött nevetve. Gyors léptekkel haladtam el az iskola kerítése mellett, majd végigrohantam a járdán. Öt percem maradt, hogy odaérjek az Armstrong Utazási Irodába. - Nem tudok nélküled élni! - gúnyolódott Trevor, amikor utolért. - Azért haragszol rám, mert sohasem adtam neked fekete rózsákat? Bepótolom. Új ruhákat szerzek neked... a temetőből felröhögött. - Csak ne hagyj el, bébi! - Fogd már be! - Iszonyú dühös voltam. Valószínűleg most is lapult kétszáz dollár a hátsó zsebében, nekem meg az örökkévalóságig kell robotolnom egy olyan helyen, amit gyűlölök, és mindezt Trevor bugyuta bohóckodása miatt. - Csak azt áruld el, hová mész. - Trevor, szállj le rólam! Tűnj az utamból! Ha kell, szerzek egy távoltartó végzést. - Randid van? - Nem volt hajlandó feladni. - Menj el! - Találkozol valakivel? - Kopj le! - Interjúra mész? Interjú... a vámpírral? - Tűnj már a szemem elől! - Csak nem...dolgozni mész? Megtorpantam. - Nem! Megőrültél? Ez nagyon gyenge volt! - De igen! Dolgozni jársz! - Körbetáncolt. - Olyan büszke vagyok rád, az én kicsi gótikus babám talált magának munkát! Majd szétdurrantam a méregtől. - Megpróbálod jobbá tenni az életedet? Vagy csak megfizeted Apucinak a tartozásod a menő kis teniszütője miatt? Kevés hiányzott hozzá, hogy megüssem. Ezúttal a feje repült volna el a messzi távolba a festékes doboz helyett. Ekkor érkezett meg Matt a kocsiján. - Trevor, haver. Azt mondtad, a lépcsőn vársz majd. Nincs időm arra, hogy körbekocsikázzam a várost utánad. Indulnunk kell. - Csodás, megtalált a bébicsőszöd - mondtam. - Felajánlanám, hogy elviszünk a munkahelyedre, de máshol már várnak - csúfolódott Trevor. Amint a Camaro elhúzott, ránéztem az órámra. Nagyszerű! Az első munkanapom, és én máris elkéstem.
A munka ördöge AZ ARMSTRONG UTAZÁSI IRODÁBAN, a recepciós pult mögött egy-egy kép lógott a Big Benről, az
Eiffel-toronyról és a hawaii naplementéről - állandó emlékeztetőként, hogy Uncsifalván kívül is van élet, s hogy mindama kaland és izgalom nagyon távol esett innen. Az egyetlen érdekes része a munkámnak az Armstrong Irodában a pletyka volt. Normális körülmények között unalmasnak találtam a város apró-cseprő botrányait - a polgármester egy vegasi revücsillaggal fickándozik, a helyi tévériporter hamis sztorit ad elő egy földönkívüli emberrablásról, a pékség vezetője elsikkasztja a sütemények eladásából származó bevételt. Az élet azonban egy csapásra megváltozott - a kastély új lakóit látták a városban! Ruby, a csintalan üzletkötő értesített az összes friss fejleményről. Olyan ez a lány, akár egy két lábon járó hírlap. - Hogy a férj mivel foglalkozik, még mindig rejtély - szólt a beszámolója, de nyilvánvalóan gazdag. A komornyik végzi a bevásárlást szombatonként, pontosan este nyolc órakor, és keddenként veszi fel a tiszta ruhákat a tisztítóból - mind sötét öltöny és köpeny. Az asszony magas, sápadt asszony, a negyvenes éveinek közepén. A haja hosszú és fekete. Mindig sötét napszemüveget visel. - Mintha vámpírok lennének - foglalta össze Ruby, mit sem sejtve az én sötét rajongásomról. Eddig csak éjjel látták őket, és olyan rémesen festenek: sötétek, komorak, mintha egyenesen egy B kategóriás horrorfilmből csöppentek volna ide. És egyetlen látogatót sem fogadtak eddig a házban. Egyet sem. Szerinted titkolnak valamit? Szomjasan csüggtem Ruby minden egyes szaván. - Már több mint egy hónapja élnek ott - folytatta -, és még nem festették ki a házat, sőt a füvet sem vágták le! Valószínűleg még nyikorgó ajtókat is szereltettek! Janice hangosan felnevetett, és nem vett tudomást folyamatosan csöngő telefonjáról. - Marcy Jacobs ugyanezt mondta - tette hozzá a hallottakhoz Janice. - El tudod képzelni? Nem nyírják le a gyepet, és nem ültetnek virágokat. Nem jut eszükbe, hogy vajon mit gondolnak a szomszédok? - Talán nem érdekli őket a szomszédok véleménye. Lehet, hogy nekik így tetszik - vetettem közbe. Elborzadva meredtek rám mind a ketten. - De ezt hallgasd meg! - mondta Ruby. - Azt hallottam, hogy az asszony Georgio Olasz Bisztrójában Henry előétel-specialitását rendelte - fokhagyma nélkül! Ezt állítja Natalie Mitchell, aki a fiától hallotta. Na és? - gondoltam. - Én szeretem a teliholdat. Ettől már rögtön vérfarkas is lennék? Nagy ügy. Na és ki bízhatna meg abban, amit Trevor Mitchell és az anyja híresztel? A bejárati ajtó csengése véget vetett a pletykálkodásnak. Az új ügyféltől pedig mindannyian egykettőre felpezsdültünk. Rémember érkezett hozzánk! - Valamit még be kell fejeznem hátul! - suttogtam Rubynak, akinek szeme a csontos emberre tapadt. Úgy siettem, ahogy csak bírtam, vissza se néztem, amíg biztonságba nem kerültem a fénymásológép mögött. És mégis, teljes szívemből arra vágytam, hogy odarohanjak a jó öreg Rémemberhez, megszorongassam törékeny testét, és bocsánatot kérjek Trevor Halloween- napi pingálása miatt. Szerettem volna végighallgatni mindazt, amit csak mondani tud a kalandjairól, utazásairól és a világról, már ahogyan ő ismeri. De nem tehettem, ezért hát meglapultam a másoló mögött, és a kezemet másolgattam. - Két jegyet szeretnék Bukarestbe - hallottam a hangját, amint helyet foglalt Ruby asztalánál. Nyújtogatni kezdtem a nyakam, hogy jobban láthassam. - Bukarestbe? - kérdezte Ruby. - Igen Bukarestbe, Romániába.
- És mikor szeretne utazni? - Én nem utazom, hölgyem. A jegyek Mr. és Mrs. Sterling számára lesznek. November elsején kívánnak elutazni, három hónapra. Ruby a számítógépével babrált. - Két személy... turista osztályra? - Nem, első osztályra, kérem. Ameddig a légikísérők hajlandóak némi vérvörös bort felszolgálni nekik, Sterlingék teljesen elégedettek lesznek! - mondta jellegzetesen erős akcentusával, nevetve. Ruby kissé félszegen visszanevetett rá, én pedig magamban kuncogtam. Kolléganőm kinyomtatta az útvonalat, és a komornyiknak is átnyújtott egy másolatot. - Olyan, mintha a vérünket szívnák, amennyibe ezek a jegyek kerülnek manapság - nevetett Rémember, miközben aláírta a lapot. Ez egyre jobb volt! Ruby lehúzta az öreg hitelkártyáját. - És Ön nem tart velük, uram? - érdeklődött, miközben Rémember aláírta a nevét. A kolléganőm igyekezett minél több infot kicsikarni belőle. Hajrá, Ruby! - Nem, a fiú és én itt maradunk. Fiú? A gótikus srácra célzott talán? Vagy Sterlingéknek van egy gyerekük, akire időnként vigyázhatnék? Bújócskát játszhatnánk a kastélyban. - Sterlingéknek van egy fiuk? - puhatolózott tovább Ruby. - Nem nagyon mozdul ki. Folyton a szobájában gubbaszt, és hangos zenét hallgat. Ezt szeretik ezek a tizenhét évesek. Tizenhét? Jól hallottam? Tizenhét? A gótikus srácról beszélt. De vajon miért nem jár suliba? - Mindig volt saját nevelője. Vagy ahogy ebben az országban mondják: magántanuló volt - mondta Rémember, mintha olvasott volna a gondolataim közt. Uncsifalván senki sem volt magántanuló. - Tizenhét? - ismételte Ruby, megpróbálva még több információt kipréselni az öreg törékeny csontjaiból. - Igen, tizenhét... kis híján száz. - Ó, tudom, hogy megy az ilyesmi - vetette közbe Ruby. - Az én lányom most volt tizenhárom, és azt hiszi, mindent tud! - A fiú úgy viselkedik, mintha már élt volna egyszer, ha érti, mire gondolok. Magasröptű elképzelései vannak a világról - Rémember mániákusan felnevetett, majd rájött egy köhögő roham. - Segíthetek még valamiben? - Szeretnék egy térképet a városról. - A mi városunkról? - kérdezte nevetve Ruby. - Nem is tudom, van-e nekünk ilyesmi. Janice-hez fordult, aki válaszul csak megrázta a fejét. - Van egyszer a főtér meg a kukoricaföldek - mondta Ruby, az asztalán kutatva. - Biztos benne, hogy nem inkább valamilyen izgalmasabb helyről szeretne térképet vásárolni? - kérdezte, és egy Görögország térképet ajánlott fel neki. - Az embernek az én koromban ennél több izgalomra nincs is szüksége, köszönöm - felelte vigyorogva az öreg. - A főtér saját szülőfalumra emlékeztet Európában. Több évszázada is megvan már annak, hogy utoljára láttam. - Több évszázada? - kérdezett vissza kíváncsian Ruby. - Egészen jól leplezi a korát - tréfálkozott.
Ha van valaki, aki képes információkat szerezni az élőholtakról, akkor az Ruby. Még flörtölni is képes volt velük. Rémember arca fehérbor színről élénkvörös burgundira váltott. - Maga hízeleg, kedvesem - mondta, és kopasz fejét megtörölget- te egy vörös selyem zsebkendővel. - Köszönöm, hogy időt szakított rám - tette hozzá távozóban. - Csodálatosan éreztem magam, és maga is csodálatos volt - Ruby kezét csontos ujjai közé fogta, és elmosolyodott. A széles mosolytól még jobban Játszódtak apró ráncai. Amikor felállt, tekintetét rám szegezte, szinte belém fúrta, mintha tudta volna, hogy már találkoztunk. Éreztem magamon hűvös pillantását, miközben kétségbeesetten megperdültem, és összekapkodtam a kezemről készült tizenhárom fénymásolatot. Egészen addig nem mertem visszafordulni, amíg az ajtó csukódását meg nem hallottam. Kilestem, amint az öreg lassan elsétált a kirakat előtt - ő pedig visszanézett, s tekintete mintha áthatolt volna rajtam. Éreztem, ahogy jéghideg borzongás fut végig a testemen. Fantasztikus volt! A nap hátralévő része gyorsan elszállt. Alig vettem észre, hogy már hat óra is elmúlt. Fekete hátizsákomat a vállamra lódítottam. - Hűha, túlóradíjat kell majd fizetnünk neked! - jegyezte meg Ruby, amikor végül felálltam a recepciós pult mögül. Ha már egyszer nem lehetek Elvira vagy Drakula menyasszonya, akkor Ruby szeretnék lenni. Hófehér öltözéke szöges ellentétben állt az én ízlésemmel: fehér, hosszú szárú csizmát vett fel szűk, fehér lakkruhával vagy elegáns fehér nadrágkosztümöt fehér magas sarkúval. Tejfölszőke haját bubifrizurában viselte, sminkjét pedig gyakran igazgatta fehér púderkompaktjába pillantva, amelyen piros strasszkövekkel kirakott R betű díszelgett. Fehér pudlit is tartott, néha még az irodába is magával hozta. Udvarlói egymásnak adták a kilincset. Tisztában voltak vele, milyen menő csaj. Odaléptem az asztalához, amelyen fehér kristályok, fehér angyalkás díszek és egy mosolygó tizenhárom éves kislány fehér plexiüvegkeretbe foglalt fényképe díszelgett. - Ruby? - kérdeztem, miközben ő fehér bőr pénztárcájában matatott. - Tessék, drágám. - Csak arra gondoltam... - mondtam, saját pénztárcámat szorongatva. - Te... - Mi az, kicsim? Gyere, ülj le! — Megragadta Janice székét, és maga mellé gurította. - Arról, ami ma történt... tudom, hogy őrülten hangzik, de te... szóval... hiszel... a vámpírokban? - Még hogy én? - nevetett, kristály nyakláncával babrálva. - Én sok mindenben hiszek, kedvesem. - De hiszel a vámpírokban? - Nem! - Ó! - Igyekeztem leplezni a csalódottságomat. - De hát ki vagyok én, hogy tudjam? - kacagott. - A húgom, Kate esküszik, hogy gyerekkorunkban találkozott egy öreg farmer szellemével a kukoricaföldön. És randiztam egyszer egy sráccal, aki állítólag látott valamilyen ezüstös dolgot az égen, és a legjobb barátnőm, Evelyn megesküszik, ha kell, hogy a numerológia segítségével sikerült férjet találnia, a csontkovácsom pedig úgy gyógyítja a betegeit, hogy mágneseket helyez az ízületeikre. Ami egyesek számára puszta fantázia, mások számára a valóságot jelentheti. Csüggtem minden egyes szaván. - Tehát hiszek-e a vámpírokban? - folytatta. - Nem. De azt sem hittem, hogy Rock Hudson meleg.
Szóval, mit tudhatok én? - Rám villantotta ragyogóan fehér mosolyát. Felnevettem, és az ajtó felé sétáltam. - Raven? - Igen? - Te miben hiszel? - Én hiszek... a nyomozásban!
Rémhírek - KÜLDETÉSEM VAN! - kiáltottam Beckynek, aki már várt rám az Evans Parkban a hintáknál. Azt mondtam neki, hogy este hét órakor találkozunk. - Nem fogod elhinni, mi újság! - Sikerült még egy alsónadrágot szerezned Trevortól? - Még hogy Trevor? Nem, ez messze felette áll! Messze a város határai felett! Nem is erről a világról való! - Micsoda? - Mindenféle piszokságot tudok a kastély lakóiról! - Ó, a vámpírok? - Te tudod? - Az egész városban ezt beszélik. Van, aki szerint az öltözködésük nem stimmel. Mások azt mondják, hogy furák. Mr. Mitchell szerint biztosan nem emberek, mivel Georgio éttermében visszautasították a fokhagymát. - De hát ezek csak Mitchellék. Azért lehet, hogy ezt is feljegyzem a naplómba. Minden egyes info kulcsfontosságú lehet! - Ezért kellett most találkoznunk? - Becky, te... hiszel a vámpírokban? - Nem. - Nem? - Nem! - Csak így egyszerűen? Egyetlen gondolatot sem vagy hajlandó pazarolni a kérdésre? - Ezt telefonon is megkérdezhetted volna. Korán kellett lelépnem, és lemaradtam a repetáról, pedig sajtos makaróni volt a vacsi! - Ez rendkívül fontos! - Megörültél? Azt akarod, hogy vámpírokban higgyek? - Hát... - Raven, te hiszel a vámpírokban? - Már évek óta szeretnék hinni. De ki tudja? Azt sem hittem el, hogy Rock Hudson meleg. - Ki az a Rock Hudson? A szememet forgattam. - Ne törődj vele! Azért kértem, hogy itt találkozzunk, mert szükségem van a segítségedre a küldetésem során. Tudod, a válaszok nem a szóbeszédben rejlenek, hanem az
igazságban, az igazság pedig abban a kastélyban van. És minden szombat este a Rémkomornyik egy teljes órát tölt bevásárlással a helyi szupermarketben. Elhajtottam a kastély mellett, és úgy tűnik, nincs riasztójuk. És ha jól játszom ki a kártyáimat, a gótikus srác ki se fogja dugni az orrát a Marilyn Manson számoktól harsogó padlásszobájából. Nem fog meghallani. - Egész pontosan mit nem fog meghallani? - Azt, ahogyan felfedem az igazságot. - Ez már túlmegy minden határon! - Köszi az elismerést. - Szóval, szükséged van rám, hogy otthon üljek a telefon mellett, és várjam, amíg biztonságban hazaérsz, és elmeséled nekem a részleteket? Keményen a szemébe néztem. - Nem, azt akarom, hogy fedezzél. - Tisztában vagy vele, hogy ez birtokháborításnak minősül? Valódi birtokháborításnak? Olyan, mint a betörés és az illetéktelen behatolás. - Hát, ha sikerül találnom egy nyitott ablakot, akkor nem fogok betörni, csak behatolni. És ha minden a tervem szerint alakul, senki sem fog tudomást szerezni róla, így tehát behatolni sem fogok. Még a kijutás miatt sem juthatok bajba! - Nem lenne szabad... - De igen. - Nem tehetem. - De teheted. - Nem teszem. - De megteszed! A beszélgetés ezen a ponton elakadt. - De megteszed! - ismételtem, ezúttal szigorúan. Utáltam, hogy parancsolgatnom kell, de kénytelen voltam. Leugrottam a hintámról. - Nem fogok elemelni semmit. Semmiben sem leszel bűntárs. De ha sikerül megtudnom valami fontosat, kolosszálisát, fenomenálisát, valamit, ami totál nem e világról való, akkor megosztozhatunk a Nobel-díjon. - Szombatig van időnk, igaz? - Igaz. így rengeteg lehetőségem marad, hogy több infót gyűjtsék, és átfésüljem a kastély környékét. Neked pedig lesz időd, hogy... - Kitaláljak néhány jó kifogást? Elmosolyodtam. - Nem, hogy befejezd a vacsorádat.
Időutazás SOKKAL JOBB VOLT, mint a ballagás: az a nap, amelyen végre búcsút inthettem részidős munkahelyemnek. Tisztán 200 dollárt sikerült keresnem, az adó levonása után. Épp eleget, hogy jó öreg apám vehessen magának egy vadonatúj, csili-vili teniszütőt és egy doboz neonsárga teniszlabdát. Enyhe melankólia tört rám, amikor végül felemeltem a pulóverem, hogy a csekkemmel a tárcámban hátat fordítsak az Armstrong Utazási Irodának. Ruby hatalmas öleléssel búcsúzott, valódi öleléssel, nem, mint Janice, aki úgy szorított magához, mint egy porcelánbaba.
Búcsút intettem a Big Bennek, az Eiffel-toronynak és a hawaii naplementének. - Ugorj be bátran, amikor csak kedved van! - búcsúzott Ruby. - Nagyon fogsz hiányozni nekem. Különleges lány vagy, Raven. - Te is! Ruby tényleg különleges lánynak bizonyult, és az is jó érzés volt, hogy végre sikerült összebarátkoznom valakivel, aki különbözött az átlag uncsifalvi nyárspolgártól. - Egy nap találkozol majd egy különleges sráccal, aki pont olyan, mint te! - Kösz, Ruby! Ez volt a legszeretetteljesebb dolog, amit bárki valaha mondott nekem. Éppen akkor lépett be Kyle Garrison, Uncsifalva golfbajnoka, hogy Rubyval flörtöljön. Ruby jó néhány különleges pasit talált magának. De megérdemelte. FIZETÉSI CSEKKEMET az éjjeliszekrényemre tettem, majd összegömbölyödtem az ágyamban. Boldog voltam, hogy végre lejárt a börtönbüntetésem, másnap beválthatom a csekkem, és büszkén átadhatom a teljes keresetemet Apának. Természetesen le sem bírtam hunyni a szemem. Egész éjszaka éberen feküdtem, azon törtem a fejem, vajon hogy fog kinézni az a bizonyos különleges srác. Azon imádkoztam, hogy ne hordjon skótmintás nadrágot, mint Kyle, a golfbajnok. Akkor eszembe jutott a srác a kastélyban. És azon kezdtem gondolkozni, hogy talán máris találkoztam különleges jobbik felemmel. - MIN MOSOLYOGSZ ILYEN VIDÁMAN? - kérdezte tőlem Trevor másnap ebéd után. Nem tudtam abbahagyni a vigyorgást, még Trevorra is mosolyognom kellett. Annyira boldog voltam. - Nyugdíjba vonultam - ragyogtam rá. - Most már a kamatokból élhetek! - Tényleg? Gratulálok. De annyira hozzászoktam már, hogy a cuki kis titkárnőcuccaidban lássalak. Ezentúl már csak az én kedvemért is hordhatnád őket - mondta, egészen közel hajolva. - Szállj le rólam! - kiabáltam, és ellöktem magamtól. - Nem fogod tönkretenni a napomat! - Nem akarom tönkretenni a napodat - mondta, és hátralépett. - Büszke vagyok rád - Megajándékozott egy szívdöglesztő mosollyal, amelybe azonban mélységes gonoszság vegyült. - Most már biztos van elég pénzed rá, hogy meghívj moziba. Szeretem a horrorfilmeket. - Csak az a baj, hogy túl félelmetesek az ilyen kiskölyköknek, mint amilyen te vagy. Majd pár év múlva felhívlak. Nevettem, és tovább sétáltam. Trevor ezúttal nem állított meg. Azt hiszem, végül tényleg nem akarta elrontani a napomat.
A NYOLCADIK ÓRA is befejeződött végre. Siettem, hogy találkozzam Beckyvel a szekrényemnél egy kis suli utáni fagyizásra, és hogy pontosítsuk a kastéllyal kapcsolatban szövögetett terveimet. Diákok valóságos serege gyülekezett a szekrényem körül. Becky megpróbált elrángatni onnan, de én félretoltam, és átfurakodtam a bámészkodó tömegen. Ahogy közeledtem, a bután bámuló diákok hátrébb léptek. Ránéztem a szekrényemre, és a szívem darabokra hullott a lábam előtt. Ott lógott, egy darab kötélen, ezüstszínű ragszalaggal rögzítve apám Prince teniszütője és egy üzenet, amelyen a következő állt: VÉGE A JÁTÉKNAK! ÉN NYERTEM! Forgott körülöttem a világ, és mintha a fejem is vele forgott volna, akár Az ördögűző című filmben.
Egész idő alatt Trevor Mitchellnél volt az ütő. Talán még aznap szerezte meg valahogyan, amikor Rémember a suliban járt? Egész testemben reszkettem a visszafojtott dühtől. Az a rengeteg telefoncsörgés, a haragos ügyfelek, a megannyi unalmas fax és a borítékok gyomorforgató íze. Nézni, ahogy az emberek elhajtanak, elrepülnek, sílécre pattannak, és elhagyják Uncsifalvát, amint átadom nekik a szabadságot jelentő jegyüket. Mindezt pusztán azért kellett elszenvednem, mert Trevor csak a megfelelő pillanatra várt, hogy visszaadja az ütőt. Sikoltás szakadt ki a számon, amely egészen mélyről, a bakancsomból tört fel, és végül az iskola falain vert visszhangot. Riadt tanárok rohantak elő, hogy megnézzék, mi történt. - Raven, minden rendben? - kérdezte Ms. Lenny. Fogalmam sem volt, hogy a tömeg időközben szétoszlott-e, vagy még mindig körülöttem tolong; én csak a teniszütőt láttam magam előtt. Levegőt sem kaptam, nem hogy beszélni tudtam volna. - Mi történt? - kiáltotta Mr. Burns. - Fulladsz? Asztmarohamod van? - kérdezte Ms. Lenny. - Trevor Mitchell... - nyögtem, fogaim csikorgatva. - Igen? - Összeverve fekszik a kórházban! - Micsoda? Hogyan? - Hol? Mikor? - a rémült tanárok egymás szavába vágva sorolták kérdéseiket. Vettem egy mély lélegzetet. - Nem tudom, hol vagy mikor! - Fordultam hozzájuk, a testem tajtékzott a méregtől, a fejem kis híján szétrobbant. - De annyit elárulhatok, hogy... hamarosan így lesz! A tanárok értetlenül, zavartan bámultak vissza rám. Teljes erőmből megragadtam a teniszütőt, s akkorát rántottam rajta, hogy a ragszalag lehántott egy sáv zöld festéket a már amúgy is megviselt szekrényemről. Kirohantam a suliból. Vérre szomjaztam. Odakinn diákok várakoztak itt-ott a gyepen, hátha kapnak egy fuvart. Amikor Trevort nem találtam, az épületet megkerülve hátramasíroztam. Észre is vettem őt a domb lábánál, a focipályán. Rám várt. A teljes focicsapat ott gyülekezett körülötte. Trevor az egészet előre kitervelte. Türelmesen várta ezt a napot, miközben én türelmetlenül dolgoztam. Tudta, hogy utána fogok jönni. Tudta, hogy dühös leszek. Tudta azt is, hogy balhézni akarok majd. Most pedig bebizonyíthatta a haverjainak, hogy újra ő a király, hogy végre sikerült megcsípnie a gótikus csajt, ha nem is a fánál, de legalább az ütővel. És azt akarta, hogy minden haverja tanúja legyen a nagy eseménynek. Gyors léptekkel közeledtem, hajtott belülről a vérszomjas düh. Leviharzottam a domboldalon a focipályához. Tizenhárom élsportoló és egy büszke ellenfél bámult rám. Mindenki várta, hogy ráharapjak a csalira, a csali pedig nem volt más, mint Trevor. Átfurakodtam a futballsznobok között, és odacsörtettem Trevorhoz, kezemben apám ütőjét szorongatva, gyilkos indulattal. - Egész idő alatt nálam volt - vallotta be Trevor. - Aznap suli után üldözőbe vettem azt a rémséges
komornyik pasast. O maga akarta visszaadni az ütőt, de azt mondtam neki, hogy a barátnőm vagy. Csalódottnak tűnt. - Azt hazudtad neki, hogy a barátnőd vagyok? Visszataszító! - Nekem még visszataszítóbb a gondolat, bébi. Te legalább egy menő focistával járnál együtt. Én viszont egy hajmeresztő holdkórossal! Hátrahúztam az ütőt, támadásra készen. - Már hamarabb vissza akartam juttatni neked, de olyan boldognak látszottál, hogy végre dolgozhatsz. - Amikor ezúttal végzek veled, jóval többre lesz szükséged fél pár golfkesztyűnél! Feléje sújtottam, de ő hátraugrott. - Tudtam, hogy végül futni fogsz utánam. A csajok mindig ezt teszik! - jelentette be büszkén. Bábjainak serege felröhögött. - De hát te is futsz utánam, nem igaz, Trevor? Értetlenül meredt rám. - Így igaz - folytattam. - Mondd csak meg a haverjaidnak! Mind itt vannak. De biztos vagyok benne, hogy ők is végig tisztában voltak vele. Mondd meg nekik, miért csinálod ezt! - Miről beszélsz, rémség? - Világosan láttam az arckifejezéséből, hogy készen áll a csatára, de erre a húzásra nem számított. - A szerelemről beszélek - vágtam ki szemérmesen. Az egész tömeg röhögni kezdett. Olyan fegyver volt a kezemben, amely többet ért bármilyen kétszáz dolláros ütőnél: a megaláztatás. Egy dolog volt azzal vádolni a futballsznobot, hogy egy hibbant gótikus csajhoz vonzódik. De annak, hogy valaki ezt a nyálas, érzelgős szót meri egy tizenhat éves szívtipró szemébe vágni, tutira őrült vihart kellett kavarnia. - Te tisztára becsavarodtál! - ordította Trevor. - Nem kellene ennyire zavarba jönnöd. Igazából olyan cuki az egész! - mondtam önelégülten, és rámosolyogtam a kapusra. - Trevor Mitchell szeret engem. Trevor Mitchell szeret engem! trilláztam. Trevor szinte szóhoz sem jutott. - Te beszedtél valami drogot - jelentette ki Trevor. - Vérszegény visszavágás, Trevor - Körbejártattam tekintetem vigyorgó futballsznob haverjain, majd dühösen rábámultam. – Annyira nyilvánvalóak voltak az érzéseid, egész idő alatt tudhattam volna - Azután legharsányabb hangomon bejelentettem: - Trevor Mitchell, te szerelmes vagy belém. - Na persze, te cirkuszi bohóc! Mintha kiposztereztem volna az arcképeddel a hálószobám falát. Egy mocsok vagy, nem más. A mocsok rész fájt, de hagytam, hogy ez a fájdalom tovább tüzeljen a következő fordulóra. - Az Oakley-erdőbe sem egy poszterrel mentél. És nem azért öltöztél fel vámpírnak, hogy bevágódj egy poszternél. És apám ütőjét sem azért rejtegetted, mert meg akartad nyerni egy dühöngő poszter figyelmét! A futballsznobok minden bizonnyal meggyőzőnek találták az érveimet, mert nem támadtak rám, és nem is védték meg Trevort. Egyszerűen csak várták, mi fog történni legközelebb. - A haverjaid rám se hederítenek - folytattam. - Azért, mert őket nem érdeklem, de téged igen. Megőrülsz értem. Minden áldott nap foglalkozol velem.
- Te vagy az őrült! Egy kábítószeres, buggyant vesztes, és az is maradsz örökké. Trevor Mattre nézett, aki mindössze egy félszeg mosolyt eresztett meg, és rándított egyet a vállán. A többi haverja is csendesen kuncogott, halk szavakat sugdostak egymásnak, amiket nem hallhattam. - Iszonyúan meg akarsz kapni - kiabáltam az arcába. - De soha nem leszek a tiéd! Nekem támadt, összevissza kalimpálva. Még jó, hogy a kezemben volt apám teniszütője, és így megvédhettem magam Trevor ökölcsapásai ellen. Bizonyára volt valami szánalmas abban, ahogy egy feldühödött sportoló megpróbál rátámadni egy lányra, vagy talán a focis haverok titokban élvezték, hogy Trevort végre megalázva láthatják, mert visszahúzták, és Matt a kapussal együtt jóképű barikádot alkotva elém állt. Éppen akkor fújta meg Mr. Harris a sípját, jelezve, hogy kezdődik az edzés. Nem maradt időm, hogy köszönetét mondhassak Mattnek és a többieknek, vagy valami olyasfélét, hogy „hű, ez jó móka volt... csináljuk máskor is”. Diadalmasan rohantam vissza a domb tetejére. Alig vártam, hogy mindenről beszámolhassak Beckynek. Valóban azt hittem, hogy Trevor szerelmes belém? Nem. Épp oly valószerűtlennek tűnt, mint a vámpírok létezése. Mr. Népszerű szereti Ms. Népszerűtlent. Ámde sikerült jól érvelnem, és ami a legfontosabb, mindenki bevette. Végre szabad voltam!
A megszállott HIRTELEN EGYRE TÖBB uncsifalvi lakos jelentette, hogy látta a titokzatos gótikus srácot. - Fantasztikusan jóképű a pasi, de az tuti, hogy valami nagyon fura bulit csapnak abban a kísértetjárta házban! - suttogta Monica Havers Josie Kendle fülébe matekórán. - Előmászott végre a várbörtönből? - Aha, és Trevor Mitchell észrevette, amikor éjszaka épp kijött a temetőből, és állítólag vér csöpögött a szájából. Amikor pedig Trevor közelebb hajtott, a srác váratlanul köddé vált! - Tényleg? Hé, te már megint Trevorral mászkálsz? - Dehogy! Mindenki tudja már, hogy abba a Raven nevű lányba van beleesve. De ezt hallgasd meg! Múlt pénteken én is láttam azt a szellemfickót a moziban. Egyedül. Ki menne moziba egyesegyedül? - Csakis valami szánalmas, holdkóros alak - felelte Josie. - Pontosan! Undorodva forgattam a szemem. Vacsora után vásárolni mentem Beckyvel a helyi szupermarketbe, hogy vegyek anyának egy kis szénsavas ásványvizet. Ott azután felfigyeltem az egyik szenzációhajhász napilap főcímére: „Életet adtam egy kétfejű vámpírbébinek!” - Hát akkor mégiscsak igaz! - tréfáltam. - A vámpírok igenis léteznek. Most olvastam a Nemzeti Rémhír lapban. Becky és én úgy vihorásztunk, mint két kislány. Megfordultam, és ott találtam a gótikus srácot, aki épp mögöttem állt, mereven bámulva a csokiszeleteket a pult alatt.
Ray Bán napszemüveget viselt, akár egy kísérteties rocksztár, s kezében egy csomag gyertyát szorongatott. - Nem te vagy a srác... - suttogtam lélegzet-visszafojtva, mintha egy valódi hírességgel találkoztam volna. - Következő - kiáltotta az eladó, és odahívta a srácot a pulthoz. Még csak észre sem vett. Követtem, szorosan a nyomában maradtam, de kiszorított egy vöröshajú fitnesskirálynő és a szoláriumfüggő barátnője, akik hírességekről szóló magazinokat és import ásványvizet vásároltak. A gótikus srác fogta a táskáját, és elhagyta az üzletet, majd amint kilépett a szürkületbe, felemelte a napszemüvegét. A két nő rosszindulatú pillantással bámult utána, mintha csak sétáló zombit láttak volna. - Erről jut eszembe, Phyllis - suttogta a fitnesskirálynő. - A múltkor láttam azt a gyereket a Carlson Könyvesházban. Milyen sápadt! Nem hallott még soha napfényről? Legalább valamilyen önbarnító krémet használhatna. Teljes átalakításra van szüksége! - Láttad, mit olvasott? - Ó, igen - emlékezett vissza. - A könyv a Benson-domb temetőjéről szólt! - El kell majd mesélnem Natalie Mitchellnek. Meggyőződése, hogy azok ott egytől egyig vámpírok! - Lehet, hogy jövő héten Sterlingéket látjuk majd a címoldalon: „Vámpírtini valódi denevérekkel baseballozik!” - és úgy kacagtak, mint Becky és én az előbb. - Siessünk! - mondtam türelmetlenül. Mire Beckyvel kirohantunk a parkolóba, a srác már eltűnt. A PLETYKA A VACSORAASZTALUNKNÁL folytatódott. - John Garver a bíróságon elárulta nekem, hogy Sterlingék nem vásárolták a kastélyt, hanem örökölték - újságolta apám. - Jimmy Fields azt hallotta, hogy nem is esznek igazi ételeket, csak bogarakat és gallyakat - tette hozzá Buzgó Mócsing olyan buzgón, ahogy csak tőle telt. - Mi ütött belétek? - kiáltottam. - Egyszerűen csak mások... nem tesznek semmi törvénybe ütközőt! - Biztos vagyok benne, hogy így van, Raven - helyeselt Anya. - De azért azt legalább meg kell hagyni, hogy furcsák. Az öltözködésük egyenesen bizarr. Mindannyian rám néztek - szemügyre vették fekete rúzsomat, fekete körömlakkomat, befeketített hajamat, testhez simuló fekete ruhámat és csörömpölő, fekete műanyag karkötőimet. - Hát, én is elég bizarr módon öltözködöm. Szerintetek én is furcsa vagyok? - Igen - válaszolták teljes összhangban. Ezen valamennyien jót nevettünk, még én is. A szívem mélyén azonban szomorú voltam, mert tudtam, hogy nem tréfáltak, és azt is láttam, hogy ők sem igazán boldogok, ugyanezen ok miatt. A NAP MÁR LEHULLOTT AZ ÉGRŐL, és a hold mosolygott le rám és Beckyre. Sötétbe olvadó, éjszakai öltözékkel készültem fel a behatolásra. Matt, fekete rúzst viseltem csillogó helyett, fekete garbót, fekete farmernadrágot, valamint egy zseblámpával és eldobható fényképezővel felszerelt pici, fekete hátizsákot. Mr. és Mrs. Sterling Európában tartózkodott. A Mercedesük sehol sem volt látható. Rémember minden bizonnyal vásárolni ment, és ha a bevásárlókocsiját is épp oly lassan tologatta előre, mint ahogyan az autóját vezette, akkor temérdek idő állt a rendelkezésemre. A rozsdás vaskapu előttem magasodott. A városi szóbeszédre adható válaszok mind a túloldalon
vártak. Gyorsan átmásztam a kerítésen, és máris kezdetét vehette a nyomozás. Sajnos a kaland még váratott magára egy keveset, mivel Beckynek inába szállt a bátorsága a mászásnak még a gondolatára is. - Azt nem mondtad, hogy át kell majd másznunk a kapun! Tériszonyom van! - Légyszi! Mássz már át! Telik az idő. Becky úgy bámult az ártalmatlan, régi vaskapura, mintha a Mont Everesttel állt volna szemben. Képtelen vagyok. Túl magas! - De igenis képes vagy rá - vitatkoztam vele. - Nézd! - Két kezemet összefontam, hogy bakot tartsak neki. - Helyezd ide a teljes testsúlyod! - Nem akarom, hogy bajod essen. - Nem fog. Gyerünk! - Biztos vagy benne? - Becky! Már hónapok óta várok erre a lehetőségre, és hogyha te most elrontod nekem, mert félsz beletaposni a kezembe, hát tuti megöllek. Bccky erre felkapaszkodott, én pedig felnyögtem, majd hirtelen úgy tapadt a kapuhoz, akár egy rémült pók. - Nem lóghatsz ott csak úgy! Mássz fel! Megpróbálta. Tényleg próbálkozott. Láttam, ahogyan a testében minden egyes izom pattanásig feszül. Becky nem volt nehéz, de erős sem. - Képzeld azt, hogy börtönbe kerülsz, ha most nem sikerül átmásznod! - Próbálom! - Hajrá, Becky, hajrá! - úgy kántáltam, mint egy hivatásos szurkoló. Barátnőm lassan mászott felfelé, majd végül elérte a hegyes vastüskékkel tarkított tetőt. Akkor esett igazán kétségbe. - Nem tudok lemászni a másik oldalon. Félek. - Ne nézz le! - Mozdulni sem bírok! Lassan én magam is pánikba estem. Becky ebben a percben minden tervemet elronthatta. Bármikor arra járhatott egy zsaru, vagy valamelyik kíváncsiskodó szomszéd. Vagy akár maga a gótikus srác is lejöhetett, hogy megnézze, vajon mi az, ami nagyobb zajt csap, mint saját üvöltő Cure CD-je. - Figyelj, most felmegyek - Felhúztam magam a kapura, körbe- manővereztem Beckyt, és átlendültem a tetőn. - Most te jössz! - suttogtam, miközben a másik oldalon lógtam lefelé. Becky nem mozdult. Még a szemét sem nyitotta ki. - Azt hiszem, rám jött egy pánikroham. - Remek! - morogtam, és a szememet forgattam. - Ezt nem teheted! - Talán mégis Buzgó Mócsingot kellett volna magammal hoznom. - Becky? - Képtelen vagyok! - Jól van, jól van! Csússz le! Mindketten leereszkedtünk a vaskapun, csakhogy annak két ellentétes oldalán. A vasrácsok elválasztottak minket egymástól, de a barátságunkat nem szakíthatták ketté. - Remélem, nem rontottam el mindent - mondta Becky.
- Hé, legalább elhoztál idáig. Hálásan rám mosolygott. - Majd idekinn nyitva tartom a szemem. - Ne, menj csak haza! Valaki még megláthat. - Biztos vagy benne? - Jó móka volt együtt lógni veled - vicceltem. - De most már mennem kell! - Remélem, mindent megtalálsz, amit keresel. Becky elhajtott pléddel takart kanapéjának biztonságot nyújtó menedékébe, én pedig folytattam a nyomozást. Csapatom immár egy detektíwel kevesebbet számlált. Az FBI, azaz a Szövetségi Nyomozóiroda mintájára egy személyben megalakítottam saját nyomozóirodámat, amelynek neve: RBI. Véget kellett vetnem a pletykahadjáratnak. Ha pedig némi igazság is rejlett a szóbeszéd mögött, arról a világnak is tudomást kellett szereznie. Egyedül a padlás lefüggönyözött ablakában világított némi fény. Egy elektromos gitár alig hallható, síró hangjaira lettem figyelmes, miközben lábujjhegyen megkerültem a házat. Szerencsére nem hallottam kutyaugatást. Rábukkantam kedvenc ablakomra. A deszkák és téglák eltűntek, a törött ablaküveget pedig kicserélték. Az egész házban miért pont ezt az egy ablakot kellett megjavítaniuk? Botladozva folytattam a kutatást, és ellenőriztem a többi ablakot is. Mind zárva volt. Hirtelen észrevettem, hogy valami visszaveri a hold fényét a sötétben. Lehajoltam, és a bokor tövében egy kalapácsot találtam, a kalapács mellett pedig a leggyönyörűbb látvány tárult elém, amelyet valaha láttam. Egy téglával kitámasztott, nyitott ablak volt. A kinyomópisztoly és a glett még mindig ott hevert a párkányon. Valaki nemrég itt dolgozott, és hátrahagyta a holmiját száradni. Kezemmel hálás csókot nyomtam új barátomra - a segítőkész téglára. Koszi, tégla, nagyon köszönöm! Ezúttal sokkal szűkebbnek bizonyult a rés az ablakon, amelyen át kellett préselnem magam. Tizenkét éves korom óta rengeteg édességet ettem. Becsusszantam, és toltam, húztam, nyögtem, emeltem és ziháltam. Átjutottam. Bejutottam! Elégedetten belecsaptam a levegőbe, a sötét, dohos alagsori levegőbe, amely betöltötte a kastély pincebörtönét. Zseblámpám segítségével megtaláltam az utat a ládák és régi bútorok között. Három pléddel letakart, négyszögletű tárgyat pillantottam meg a falnak döntve. Festmények? Izmaim várakozásteljesen vibráltak, amint megragadtam a pléd egyik sarkát, és lassan félrehúztam. Elakadt a lélegzetem. Egy arc bámult vissza rám, dermedt tekintettel. Tükör volt! Kezemmel őrülten dübörgő szívemhez kaptam. Letakart tükör? Szép sorban lerántottam a plédeket. Mind tükör volt! Aranykeretbe foglalt, fakeretes, négyszögletű és ovális. Ez nem lehet! Ugyan kik takarnák le a tükröket? Csakis vámpírok! Folytattam a kutatást a pincében. Porcelánedényeket fedeztem fel, és kristálykelyheket; nem éppen olyan poharak voltak, amelyekből én szoktam inni otthon. Azután egy ládára bukkantam, a következő felirattal: ALEXANDER VÍZFESTMÉNYEI. Tele volt rajzokkal egy pontosan olyan birtokról, mint amilyenen éppen én álltam. Akadtak más képek is: Pókemberről, Batmanről és Supermanről. És egy olyan festmény, amelyen a három nagy szerepelt együtt: Frankenstein, a Vérfarkas és Drakula gróf. Elkezdtem bepakolni őket a hátizsákomba, de akkor eszembe jutott Beckynek tett ígéretem, hogy nem viszek el semmit. Ezért csak előkaptam a fényképezőmet, és fotókat készítettem. Találtam egy poros pergamentekercset, amelyen egy megfakult családfa díszelgett. Hosszú, kimondhatatlan nevek szerepeltek rajta, hercegnők és bárók, akik századokkal ezelőtt éltek. És a legalján - Alexander. De sehol sem láttam dátumokat - sem születési, sem pedig elhalálozási időpontokat!
Végül felfedeztem három ládát, amiket „FÖLD” felirattal jelöltek meg. Román vámügyi pecsétek sorakoztak rajtuk. Amint a lépcső felé igyekeztem, megbotlottam valamiben, amit fehér lepedő takart. Pontosan ezért jöttem ide - biztosan koporsó volt. A mérete tökéletesen megfelelt egy koporsóénak, és amikor megkopogtattam, a kongása fára vallott. Épp annyira voltam rémült, mint izgatott. Behunytam a szemem, és lerántottam róla a lepedőt. Vettem egy mély lélegzetet, majd tágra nyitottam a szemem. Mindössze egy dohányzóasztal állt előttem. Visszaterítettem a poros lepedőt, majd óvatosan felmentem a nyikorgó lépcsőn. Lenyomtam az üvegajtó kilincsét, és tolni kezdtem, de hiába. Újra teljes erőmből tolni kezdtem, és az ajtó hirtelen kitárult. Valósággal berepültem a folyosóra. Egy ezüstfehér hajú férfi és nő portréja lógott a folyosó falain, néhány vad festmény társaságában, amelyek egyaránt származhattak Van Goghtól vagy Picassótól. Biztosra is meg tudtam volna mondani, ha annak idején odafigyeltem volna művészettörténet órákon. Úgy éreztem magam, mintha egy múzeumban sétálgattam volna, leszámítva, Hogy itt gyertyák, nem pedig neonlámpák világítottak. Lábujjhegyen osontam be a nappaliba. A bútorok art deco stílust követtek. Nagyon elegáns volt. Óriási, vörös bársonyfüggönyök lógtak az ablakokon - azokon az ablakokon, amelyeken keresztül egykor egy piros baseballsapkát lengettem. Hallottam, amint a Smiths zenéjének ritmusa lüktet a mennyezeten át. Rápillantottam sötétben világító Swatch órámra. Már fél kilencre járt. Ideje volt elindulni. A hatalmas lépcsőház alján azonban megtorpantam. Fel nem mehettem. Az túl kockázatos lett volna. De hát mindent látnom kellett. Mikor lesz vajon még egy ilyen alkalom? Az első helyiség, amelybe beléptem, óriási, előkelő dolgozószoba volt: könyvek könyvek hátán, Sterlingék saját könyvtára. Könyvtáros azonban sehol sem bukkant fel, hála az égnek. „Csak azért jöttem, hogy megnézzem, megvan-e a Bún és bünhődés” - ez a szöveg nem igazán vált volna be Rémembernél. Gyorsan bekukucskáltam a többi helyiségbe. Még soha életemben nem láttam ennyi fürdőszobát ugyanazon az emeleten. Még egy futballstadionnak sem volt ennyi. Egy apró vendégszoba meglepően spártai módon volt berendezve, csupán egyetlen egyszemélyes ágyat találtam benne. A fő hálószobában baldachinos ágy állt, fekete csipkefüggönyök díszítették az oszlopait. Egy fésülködőasztal is helyet kapott, de tükör sehol! Apró fésűk, hajkefék és körömlakkok sorakoztak rajta. A fekete, a szürke és a barna különféle árnyalatai. Már épp a szekrénybe készültem bekukkantani, amikor a zene váratlanul elhallgatott. Lépéseket hallottam a fejem fölött. Villámgyorsan futottam lefelé a lépcsőn. Nem néztem hátra, és vigyáztam, nehogy elveszítsem az egyensúlyom, és megbotoljak vagy leessek, mint azok a lányok a Péntek 13 filmekben. Babráltam az ajtózárakkal, az ujjaim fékezhetetlenül remegtek, mint azoknak az idióta, horrorra kattant lányoknak. Túl nagy zajt csaptam. Amint megpróbáltam kinyitni a felső zárat, láttam, ahogyan az alsót valaki elfordítja az ajtó túloldalán. Végigrohantam a folyosón, de amikor közeledő lépéseket hallottam abból az irányból, visszafordultam, és bemenekültem a nappaliba. Nem maradt időm, hogy kinyissam az ablakokat, ezért csak bevágódtam a vörös bársonyfüggönyök mögé. - Megjöttem - hallottam Rémember sajátos román akcentussal zengő kiáltását. - Holnap szállítanak, mint általában. Most visszavonulok. Nem érkezett válasz. - Amikor háromévesek, képtelenség beléjük fojtani a szót, de amikor betöltik a tizenhetet, még a szájukat sem hajlandóak kinyitni többé - hallottam a komornyik morgását, amint lassan elsétált az elegáns lépcsőház mellett.
- Folyton tárva-nyitva hagyja az ajtókat - morogta tovább Rémember, és nyilván azt az ajtót csukta be éppen, amelyik az alagsorba vezetett. Előmásztam a függöny mögül, rohantam, és rekordidő alatt nyitottam ki a bejárati ajtó összes zárját. Készen álltam, hogy nyomban menekülőre fogjam, amikor újra valami ismerős érzés töltött el valakinek a jelenléte. Megfordultam, és ott láttam Őt, amint épp előttem állt. A gótikus srác. Mozdulatlanul állt, mintha hívatlan vendégének minden porcikáját magába akarta volna szippantani. Amikor kinyújtotta felém a kezét, hogy mutassa, nincs mitől tartanom, észrevettem rajta az ékszert azt a pókgyűrűt viselte, amelyiket én adtam Rémembernek Halloween éjjelén! Egész életemben egy ilyen pillanatra vártam. Hogy lássak valakit, hogy találkozzam, hogy barátságot kössek valakivel, aki más, mint a többi ember, de pont olyan, mint én. Hirtelen rádöbbentem a helyzet rémisztő valóságára. Lebuktam. Végigrohantam a kastély előtti gyepen, felhúztam és átvetettem magam a rozsdás vaskapu tetején. Amikor atloditottam bakancsos lábamat a kapun, visszanéztem, és még láttám a bejárati ajtóban álló távoli alakot, ahogy engem figyel. Tétováztam, úgy éreztem, valamiféle erő visszavonz a kastélyhoz. Egy pillanatig még bamultam rá, mielőtt lecsusszantam volna a kapu túloldalán. Megtaláltam, amit kerestem.
Forró nyomon MIUTÁN FELHÍVTAM BECKYT, és beszámoltam neki kalandom minden egyes hajmeresztő részletéről, egész éjjel súlyos álmatlanságtól szenvedtem. Nem az éjszaka volt azonban, ami ébren tartott; hanem egy srác, akinek mély, sötét, álmodozó szeméhez foghatót még egész életemben nem láttam. A szívem legalább annyira szédült, mint a fejem. Gyönyörű volt. A haja, az arca, a szája. Egyszerűen káprázatos volt, ahogy kinyújtotta felém a kezét - ujján az én gyűrűmmel! Miért nem hívta a rendőrséget? Miért viselte a gyűrűmet? Vajon tényleg vámpír? Mikor látom újra? Máris borzasztóan hiányzott nekem a gótikus srác.
MÁSNAP REGGEL MAGASRA hajtottam a hintát az Evans Parkban, miközben Beckyre vártam. A fejem még mindig zsongott az előző éjjeli találkozástól. Fékeztem, amikor barátnőm végre befutott, és újra elmeséltem neki töviről-hegyire az egész hihetetlen történetet. - Szerencséd, hogy nem ölt meg azonnal! - Most viccelsz? Lenyűgöző volt! Akár az örökkévalóságig képes volnék várni valakire, aki legalább feleannyira fantasztikus, mint ő! - Szóval most már elhiszed a pletykákat? - Tudom, hogy őrülten hangzik, de szerintem lehet, hogy igazat beszélnek. Rengeteg jel mutat rá. A Drakuláról festett kép, a gyertyák, a napszemüvegek, a letakart tükrök, a családfa. - Az asszony allergiája a fokhagymára, és az, hogy Sterlingéket eddig csak éjszaka látták - tette hozzá Becky. - Na és mi van az idehozott földdel? A vámpírok mindig hoznak magukkal földet a szülőhazájukból. - Most hívni fogod a CNN tudósítóit? - csúfolódott Becky.
- Még nem. Több bizonyítékra van szükségem. - És ez egyben azt is jelenti, hogy megint megpróbálsz majd felparancsolni arra a kapura? Hintázni kezdtem, eszembe jutott Anne Rice, Bram Stoker, Lugosi Béla, Az éhség főszereplője, Az elveszett fiúk és az összes Nosferatu, akik valaha is bűvöletbe ejtették a világot csodálatos mosolyukkal és hátrasimított hajukkal. - Nem! Téged egyáltalán nem érint már a dolog - válaszoltam végre. Becky megkönnyebbülten felsóhajtott. - Végül is, csak egy módon bizonyosodhatunk meg, nem igaz? És akkor aztán a szemébe mondhatjuk ennek a pletykára éhes népségnek, hogy hagyjanak fel a rémhíreikkel. Akkor ezek a gótikus angyalok békében alhatnak majd, akár éjszaka, akár nappal térnek nyugovóra! - vicceltem. - Na, és mit tervezel? Kifigyeled, hogy átváltozik-e denevérré? - Nem, azt fogom figyelni, vajon én átváltozom-e! - Attól még nem változhatsz át denevérré, hogy a srácot figyeled. - Annál azért többet kell majd tennem, hogy csak figyeljem! Egyetlen módja van annak, hogy megállapítsam, igazán vámpír-e vagy sem. - Azaz? - A harapásáról fogom tudni! - sikoltottam izgatottan. - Azt akarod elérni, hogy beléd harapjon? Megőrültél? - Megőrülök a kíváncsiságtól. - De mi van akkor, ha tényleg vámpír? Te is vámpírrá változol! Akkor mihez kezdesz majd? - Akkor - feleltem mosolyogva - hívom a CNN tudósítóit. RÁÉRŐSEN SÉTÁLTAM HAZAFELÉ az Evans Parkból, az újabb találkozásról álmodozva a sötétség hercegével, amikor észrevettem a fekete Mercedest. Épp befordult az utcánk távolabb eső sarkán. Utána rohantam, ahogy csak a lábam bírta, de a bakancs nem kelhet versenyre a sebesen forgó kerekekkel és motorizált gyorsasággal még akkor sem, ha történetesen Rémember ült a kormány mögött. Otthon a huncutul vigyorgó Buzgó Mócsing fogadott. - Meglepetésem van a számodra! - incselkedett. - Ne játssz velem! Nem vagyok ráhangolva. - Úgy látszik, a postát ezentúl vasárnap is kikézbesítik. És a vasárnapi postás nem más, mint az a fura komornyik a Halloween kastélyból! - Micsoda? - Levelet hozott neked! - Add ide! - Ara van! - Neked a fejedbe fog kerülni - üvöltöttem, és megpróbáltam rávetni magam. Nekiiramodott, én pedig szorosan a nyomában követtem. - Úgyis megszerzem. Csak az a kérdés, hogy te halott leszel vagy még eleven, amikor a kezembe kapom! Ha otthon maradtam volna, Rémember nekem adta volna át a levelet, s nem pedig Buzgó Mócsingnak. Még az a jó, hogy a szüleim ebédelni mentek. Totál kiborultak volna, ha meglátják,
hogy egy több millió éves öregember megjelenik az ajtóban, és engem keres. Buzgó Mócsing meglengette a vörös borítékot az arcom előtt, folyamatosan gúnyolódva rajtam. Hirtelen felfelé indult. Megragadtam hátulról a lábát, és így elesett. Magam felé húztam, de a borítékot továbbra is kinyújtott kezében szorongatta, túl messze ahhoz, hogy elérhessem. Cápaképet vágtam, hogy figyelmeztessem, ha szükséges, leharapom a lábát. Ez olyasmi, amit az ember nyugodtan megtehet a saját testvérével, és mégsem kerül börtönbe. Rátört a pánik, és szabad lábával igyekezett lerugdosni a kezemet csontos lábszáráról. Az orrom előtt becsapta szobájának ajtaját, és ráfordította a kulcsot. Dörömböltem és dörömböltem. Már mindkét kezem belesajdult, bár a lüktető fájdalmat csak később éreztem, olyan dühös voltam. - „Kedves Raven!” - úgy tett, mintha felolvasná a levelet az ajtó túlsó oldalán. - „Szeretlek, és azt akarom, legyél te a boszorkányfeleségem, és rémséges komornyikgyerekeink szülessenek. Szeretettel, a komornyikok fura gyöngye.” - Add ide rögtön! Most! Hát nem tudod még, mire vagyok képes ? Kérdezd csak meg a focicsapatot! Kész pokollá teszem az életedet! - Egy feltétellel odaadom. - Mennyi? - Nem pénzt akarok. - Akkor meg mit? - Hogy megígérd... - Mit, bökd már ki! - Ígérd meg, hogy többé nem hívsz „Buzgó Mócsingnak”! Az ajtó mindkét oldalára néma csend ereszkedett. Enyhe szúrást éreztem a szívem táján. Bűntudat? Ünnepélyes pátosz? Azt hiszem, sosem sejtettem, hogy az általam kitalált gúnynév ennyire bántotta az öcsémet éveken át. Hogy máris élő pokollá tettem az életét. - Akkor hogyan szólítsalak? - Mit szólnál a nevemhez? - Na és mi az? - ugrattam. - Billy. - Khm... hát... oké. Szépen ideadod nekem a levelet, én pedig nem foglak Buzgó Mócsingnak hívni... egy évig. - Soha többé. - Soha? - Soha! - Oké. Akkor... soha. Résnyire nyitotta az ajtaját, és kicsúsztatta a borítékot. Mélybarna, kisöcsi tekintetével pislogott rám. - Itt van. Nem nyitottam ki. - Kösz. Ronda dolog volt arra kényszeríteni, hogy megkergesselek. Hosszú napom volt! - Még csak tizenkét óra!
- Pontosan! - Most már biztonsággal a kezemben tudhattam a vörös borítékot. - Koszi, Buzgó Mócsing - mondtam akaratom ellenére. Szokásommá vált, hogy így hívjam. - Megígérted! - üvöltötte, és becsapta az orrom előtt az ajtót. Újra kopogtam. Ezúttal éreztem az előbbi dörömbölésből származó sajgó fájdalmat. - Mi van, Banya Nyanya? - ordította. - Hozzád képest tényleg mindenki Buzgó Mócsingnak tűnik! Hagyj engem békén, és bújj vissza a barlangodba! Az ajtó nyitva volt, így beléptem rajta. Évek teltek el azóta, hogy utoljára a szobájában jártam. Michael Jordánt és Wayne Gretzkyt ábrázoló poszterek díszelegtek a falon, és ötvenmilliárdnyi számítógépes játék sorakozott egymásra tornyozva a földön és az íróasztalán, a gép mellett. Buzgó Mócsing valójában egész érdekes személyiségnek bizonyult. - Kösz a levelet - mondtam. Csak ült, lázasan keresgélt valamit a számítógépén, tudomást sem véve rólam. - Billy! - kiáltottam. Erre aztán döbbenten felkapta a tekintetét. - Azt mondtam, „kösz”. De megölelni nem foglak. Azt hagyjuk a tévéműsorokra. RÁVETETTEM MAGAM AZ ÁGYAMRA, fekete takaróm puhán simogatta a karomat, és meredten bámultam a címzés nélküli, vörös borítékot. Bármi állhatott benne: „Tartsd magad távol a birtokunktól, vagy beperelünk a szüléiddel együtt!” De legalább a kezemben tartottam a fenyegetést. Óvatosan kibontottam a borítékot, a legrosszabbra számítva. Meghívás volt benne! „Mr. Alexander Sterling tisztelettel meghívja vacsorára Ms. Raven Madisont otthonába, december 1-jén este 8 órakor.” Honnan tudta a nevem? Honnan tudta, hol lakom? Valóság volt mindez? Tizenhét éves srácok így biztosan nem hívtak magukhoz lányokat ebben a városban vagy államban, de még az országban sem. Olyan volt, mintha egyenesen valamiféle Emma Thompson filmből röppent volna elő, ahol mindenki ósdi brit akcentussal beszél, szoros fűzőkbe préselik magukat, és sohasem ejtik ki szájukon azt a szót: „szerelem”. Olyan középkorinak tűnt, olyan régimódinak, mint ami nem is e világról való. Olyan romantikus volt, hogy az egész testem bizseregni kezdett tőle. Megvizsgáltam a borítékot, hátha találok rajta más üzenetet is, de csupán ennyi volt az egész. Még csak az sem szerepelt rajta, hogy „várom válaszát”, vagy ilyesmi. Micsoda idegek! Arra számított, hogy elmegyek, és igaza is volt. Erre vártam egész eddigi életemben.
Vámpírvacsora NEM SZÁMOLHATTAM BE anyámnak a kastélyba szóló titokzatos meghívásomról. Azt válaszolná, hogy nem, szó se lehet róla. Én azt mondanám, de igen, akkor is elmegyek. Szobafogságra ítélne; én megszöknék. Olyan drámai lenne az egész. Biztos voltam benne, hogy semmi sem tarthat vissza attól, hogy elmenjek, amíg apám szét nem bombázta a tervemet december elsejének reggelén. - Ma este Vegasba viszem Anyát! - jelentette be nekem Apa. - Amolyan pillanat szülte ötletről van szó. Ma délután repülünk. - Hát nem romantikus? - ragyogott anyám, és előhúzott egy bőröndöt a folyosón álló szekrényből. Apád még sosem állt elő ilyesmivel a házassági évfordulónkra! - Szóval, te fogsz vigyázni a házra és Billyre is - adta ki az utasítást apám. - Hogy Billyre vigyázzak? Hiszen tizenegy éves! - kiáltottam, követve szüléimét a hálószobájukba.
- Itt érhetsz el minket, ha bármi gond adódna - folytatta Apa, és átnyújtott nekem egy papírcetlit, rajta egy telefonszámmal. A munka, amit Janice irodájában végeztél, bebizonyította, Hogy tudsz felelősségteljes lenni. Holnap vacsora után érkezünk. - De más terveim vannak! - Akkor hívd ide Beckyt ma estére - Belökött egy hajkefét az utazótáskájába. - Te állandóan ott lógsz náluk. De olyan filmet válasszatok, amit mindannyian élvezni fogtok. - Beckyt? Szerinted ő az egyetlen barátom? És nem is tudok mást kezdeni az életemmel, mint hogy a tévé képernyőjét bámuljam? - Paul, vigyem el ezt is? - vágott közbe anyám, egy piros pántnélküli ruhát tartva a kezében. - Tizenhat éves vagyok, Apa. Szombat este el akarok menni itthonról szórakozni! - Tudom - mondta Anya, egy pár piros tűsarkú cipőt helyezve a táskájába. - De nem ma este. Apád igazi meglepetést szerzett nekem! Főiskolai éveink óta nem tett ilyet. Csak most az egyszer, Raven, azután minden szombat este a tiéd lehet - Csókot nyomott a fejem búbjára, nem is várva a válaszra. - Pontban éjfélkor idetelefonálok majd - figyelmeztetett apám. - Csak hogy biztos legyek abban, hogy Billyvel jól kijöttök, és hogy a teniszütőm még mindig ott pihen a szekrényben. - Ne aggódj! Nem fogok vad bulit csapni - mondtam mérgesen. - Jó, mert lehet, hogy zálogként kell felhasználnom a házat a pókerasztalnál. Odalépett a szekrényéhez, és előhúzott belőle egy kabátot. Én pedig bementem a szobámba, és tépni kezdtem a hajam. Szüleim házasságának tizenhét éve alatt apámnak épp a mai estét kellett kiválasztania, hogy meglepje Anyát? AZNAP ESTE FÉL NYOLCKOR közöltem a hírt Buzgó Mócsinggal - akarom mondani, Billy Bébivel. Legmenőbb szombat esti öltözékemet viseltem: egy fekete, testhez simuló ujjatlan miniruhát, fekete csipketopot, amely sejtelmesen kikandikált alóla, fekete harisnyát, polírozatlan fekete bakancsot, fekete rúzst és ezüst-ónix fülbevalót. - Ma este elmegyek egy kicsit itthonról. - De hát arról volt szó, hogy itt kell maradnod - Úgy mustrálta végig a ruházatom, akár egy védelmező atya. - Randid van! - Nincsen. Csak mennem kell. - Nem mehetsz! Nem engedlek. Megmondalak - Billy Bébi szíves örömest maradt volna egyedül otthon, de jobban élvezte azt a hirtelen hatalmat, amelyet felettem gyakorolhatott. - Becky átugrik, hogy ne légy egyedül. Kedveled Beckyt, nem? - De igen, csak hát, ő is kedvel engem? - Rajong érted! - Tényleg? - kérdezte szívtipró tekintettel. - Megkérdezem, amikor ideér. Becky, szereted a tizenegy éves kis- öcsémet? - Ne! Inkább ne! - Akkor ígérd meg, hogy jól fogsz viselkedni. - Megmondalak. Itt akarsz hagyni! Bármi történhet. Lehet, hogy találkozom az interneten egy őrült pszichopata nőszeméllyel, aki feleségül akar jönni hozzám. - Ennél nagyobb szerencse sose érjen - feleltem, és kikukucskáltam az ablakon, hogy lássam, jön-e
már Becky. - Óriási bajba fogsz kerülni! - Ne legyél már kisbaba! Mutasd meg Beckynek a számítógépes játékaidat. Tutira megőrül majd azért a földönkívüli űrhajós cuccért. - Ha most elmész, felhívom Anyáékat Vegasban. - Akkor nem, ha drága neked az életed. Kikötözlek ahhoz a székhez, ha muszáj! - Hát rajta, mert én igenis felhívom őket! - Már rohant is a vezeték nélküli telefonért. - Billy, kérlek! - könyörögtem. - Tényleg mennem kell. Egy nap majd te is megérted. Kérlek, Billy! Egy pillanatig tétovázott, telefonnal a kezében. Még sosem tapasztalta, hogy én bármiért is könyörögtem volna, általában csak fenyegetőztem. - Hát, oké, csak éjfélre legyél itthon. Nem fogok úgy tenni, mintha épp a fürdőszobában volnál. Életemben először megöleltem az öcsémet. Valódi öleléssel, igazi Ruby-féle szoros öleléssel, amelytől az ember megérzi a másik melegségét. - Hol van már Becky! - kiáltotta Billy, immár az én csapatom tagjaként. - Indulnod kell! Hirtelen megszólalt a csengő, és mi együtt vágtattunk le a lépcsőn. - Hol voltál? - kérdeztem. Becky besétált az ajtón, kezében egy doboz mikrózható pattogatott kukoricával. - Azt hittem, nyolc órát mondtál. - Nyolcra kell ott lennem! - Fenébe! És én még azt hittem, korán érek ide. Vidd el a kocsit - ajánlotta, és átadta a kulcsokat. - Kösz. Hogy nézek ki? - kérdeztem, és megmutattam az öltözékem. - Őrületesen! - Tényleg? Kösz! - Úgy festesz, mint az éjszaka angyala - tette hozzá a kisöcsém is. Belepillantottam a folyosón lógó tükörbe, és elmosolyodtam. Talán ez az utolsó alkalom, hogy a tükörképemben gyönyörködhetek. - Érezzétek jól magatokat, és vigyázz Billyre, oké? - Kire? - kérdezte Becky, kissé zavartan. - Billyre. Az öcsémre. Mindketten felnevettek. Felkaptam a kabátom, és úgy röppentem ki onnan, akár egy denevér. VISSZATASZÍTÓ UNCSIFALVI POLGÁROK a következő üzenetet festették a kastély kapuja mellett omladozó téglafalra: TŰNÉS HAZA, SZÖRNYETEGEK! Talán Trevor tette. Igazából bárki tehette. Ürességet éreztem a gyomromban. Gondolom, Sterlingék nem gyakran fogadtak látogatókat - nem volt csengő a kapun. Vajon ott kellett volna várnom, vagy inkább átmásznom? Ám ekkor észrevettem, hogy a kapu nyitva áll. Az én számomra. Végigsétáltam a hosszú kocsifelhajtón, tekintetemet a padlásszoba elfüggönyözött ablakára szegeztem, azt remélve, hogy talán végre belülről is megpillanthatom. Aznap éjjel bármi megtörténhetett. Tényleg nem tudtam, mire számíthatnék. Mit fogunk enni vacsorára? Különben is, mit esznek a vámpírok? Finoman kopogtam a kígyó alakú kopogtatóval. A hatalmas ajtó lassan feltárult, és Rémember a szokásos mosolyával üdvözölt.
- Annyira örülök, hogy el tudott jönni - mondta erős európai akcentusával, mintha egyenesen egy fekete-fehér horrorfilmből szólt volna. - Elvehetem a kabátját? Elvitte valahová a bőrdzsekimet. A folyosón álltam, figyelve minden jelre, ami csak fenyegetőnek tűnhetett. Egyébként meg, hol volt a vacsorapartnerem? - Alexander néhány perc múlva csatlakozik Önhöz - mondta Rémember, amikor visszatért. - Kíván helyet foglalni a szalonban, amíg le nem jön? - Persze - egyeztem bele, mire nyomban egy hatalmas szobába vezetett a nappali mellett. Egyszerűen volt bebútorozva, mindössze két Viktória korabeli, skarlátvörös szék és egy heverő állt benne. Az egyetlen darab, ami nem tűnt porosnak és réginek, a sarokban álló koncertzongora volt. Rémember ismét távozott, én pedig megragadtam az alkalmat, hogy kicsit körbeszimatoljak. Bőrkötéses könyvekre bukkantam, amelyek valamilyen idegen nyelven íródtak, porlepte kottákra, ősrégi, gyűrött térképekre, és ez még csak nem is a könyvtáruk volt. Megsimogattam a sima tölgyfa íróasztalt. Vajon milyen titkok rejlenek a fiókjaiban? Akkor ugyanaz a különös érzés töltött el, amelyet legutóbbi látogatásomkor is éreztem a kastélyban. Valaki megmagyarázhatatlan, láthatatlan jelenlétét. Alexander lépett a szobába. Ott állt titokzatosan jóképű házigazdám. Haját lesimította, fekete selyeminge fekete farmerja fölé lógott. Izgatottan kutattam tekintetemmel, vajon viseli-e még a pókgyűrűt, azonban mindkét kezét a háta mögé rejtette. - Bocsánat a késésért. A bébicsőszre vártam - vallottam be. - Kisbabád van? - Nem, csak egy öcsém! - Értem - mondta, és zavartan felnevetett, sápadt arca hirtelen életre kelt. Még Trevornál is vonzóbb volt, de korántsem hatott olyan magabiztosnak. Inkább olyan volt, mint egy oltalomra szoruló sebesült madár. Mintha az egész életét egy várbörtönben töltötte volna, és most először találkozott volna egy másik emberi lénnyel, ügy tűnt, feszélyezi a beszélgetés, szavait gondosan megválogatta, mint aki ha egyszer kimondta, soha többé nem vonhatja vissza őket. - Sajnálom, hogy megvárakoztattalak - mondta. - Épp ezeket szedtem neked - és félénken felém nyújtott öt szál vadvirágot. Virágok? Ez nem lehet igaz! - Nekem? - Teljesen levett a lábamról. Mintha lassított felvételt néztem volna. Átvettem tőle a virágokat, és közben lágyan megérintettem a kezét. A szemem megakadt a pókgyűrűn. - Még sohasem kaptam virágot senkitől. Ez a leggyönyörűbb csokor, amit valaha láttam. - Biztosan legalább száz udvarlód van - mondta, tekintetét a bakancsára szegezve. - Nem hiszem, hogy még sosem adtak neked virágot. - Tizenharmadik születésnapomra a nagymamám küldött nekem egy csokor tulipánt sárga műanyag cserépben - Bár ez igencsak bugyután hangzott, mégiscsak jobb volt annál, hogy „Azért nem kaptam virágokat a több száz udvarlómtól, mert még életemben nem volt egyetlen udvarlóm sem!” - A nagymamáktól kapott virágok nagyon különlegesek - hangzott a különös válasz. - De miért pont öt? - Minden alkalomra egy, ahányszor csak találkoztam veled. - A festékhez semmi közöm sem volt... Megjelent Rémember. - A vacsora elkészült. Tegyem vízbe azokat a virágokat, kisasszony?
- Legyen szíves - feleltem, bár valójában nem igazán akartam megválni tőlük. - Köszönjük, Jameson - mondta Alexander. Alexander előreengedett, akárcsak egy Cary Grant filmben, de nem tudtam biztosan, merre kell menni. - Azt hittem, tudni fogod az utat - tréfálkozott. - Szeretnél inni valamit? - Persze, bármit - Várjunk csak egy percet... bármit? Gyorsan hozzátettem: - Igazából, egy kis víz tökéletesen megfelelne! Egy pillanattal később visszatért, két kristálykehellyel a kezében. - Remélem, éhes vagy. - Én mindig éhes vagyok - flörtöltem. - És te? - Ritkán vagyok éhes - válaszolta. - Inkább mindig csak szomjas! Bevezetett egy gyertyafényben úszó ebédlőbe, amelynek közepén egy hosszú tölgyfa asztal terpeszkedett, kerámia tányérokkal és ezüst evőeszközökkel megterítve. Alexander kihúzta a székemet, majd millió mérföldnyire tőlem ő is helyet foglalt az asztal túlsó végén. Az öt szál vadvirág egy kristályvázában virított az asztalon, eltakarva előlem a látványt. Rémember - akarom mondani, Jameson - begurított egy nyikorgó tálalóasztalt, és megkínált egy kosár gőzölgő zsemlével. Kristálytálakkal tért vissza, amelyekben zöldes színezetű levest fedeztem fel. Figyelembe véve a fogások számát, Jameson lassúságát és az asztal hosszát, garantáltnak láttam, hogy hónapokon keresztül ülünk majd ott. De engem nem érdekelt, sehol máshol nem lettem volna szívesebben az egész világon. - Magyar gulyás - jelentette ki Alexander, miközben én idegesen kavargattam a pépes levest. Fogalmam sem volt, mi - vagy ki - volt benne, és miközben Alexander és Jameson a reakciómra várt, ráébredtem, hogy kénytelen leszek megkóstolni. - Fincsi! - kiáltottam, és szürcsölve magamba erőltettem félkanálnyi levest. Sokkal ízletesebb volt, mint bármely más leves, amit eddig konzervből volt szerencsém fogyasztani, csak éppen százszor csípősebb! A nyelvem lángra kapott, és azonnal magamba öntöttem a vizemet. - Remélem, nem túl csípős - mondta Alexander. - Csípős? - lihegtem, miközben könnybe lábadt a szemem. - Most viccelsz! Alexander intett Jamesonnak, hogy hozzon még vizet. Egy örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg távol volt, de végül visszatért egy egész kancsóval. Végre valahára sikerült levegőhöz jutnom. Nem tudtam, mit kérdezhetnék Alexandertől, pedig mindent tudni szerettem volna róla. Azt még így is meg tudtam állapítani, hogy Alexandernek még nálam is szűkebb a baráti köre. Mintha kényelmetlenül érezte volna magát a bőrében. - Mihez kezdesz itthon egész nap? - érdeklődtem, akárcsak egy tévériporter, hogy megtörjem a jeget. - Ugyanezt szerettem volna megtudni rólad - mondta. - Suliba járok. Na és te? - Alszom. - Alszol? - Ez volt ám a kolosszális hír! - Tényleg? - kérdeztem kétkedően. - Miért, talán baj? - mondta, és ügyetlenül félresöpörte szeméből a haját. - Hát, az emberek többsége éjszaka alszik.
- Én nem tartozom a többségbe. - Ez igaz... - És te sem - állapította meg, lélekkel teli tekintetét egyenesen rám szegezve. - Már akkor tudtam, amikor Halloween éjjelén teniszezőnek öltözve láttalak. Egy kicsit idősnek tűntél már ahhoz, hogy ijesztgetést játssz a többi gyerekkel. És egész biztosan különlegesnek kellett lenned ahhoz, hogy az öltözékedet jelmeznek hidd. - Hogy szerezted meg az adataimat? - Jamesonnak az lett volna a feladata, hogy visszajuttassa neked a teniszütőt, de ehelyett egy szőke focistának adta, aki azt állította, hogy együtt jártok. Talán még el is hittem volna a meséjét, ha korábban nem láttam volna, ahogy ráütsz a kezére, és nélküle hajtasz el innen. - Igazad van, nem járunk együtt. Az a srác egy utolsó, béna tuskó a suliban. - De szerencsére elárulta Jamesonnak a neved és a címed, csak hogy hitelt adjon a sztorijának. Innen tudtam, hol találhatlak meg. Nem gondoltam volna, hogy azon kaplak, amint újabb felfedező utat teszel a házban. Álmodozó szeme rámszegeződött. - Hát... én... Nevetésünk hangosan visszhangzott a kastélyban. - Hol vannak a szüleid? - kérdeztem. - Romániában. - Romániában? Drakula véletlenül nem épp Romániában élt? - érdeklődtem, némi célzással. - De igen. Felragyogott a tekintetem. - Talán rokoni szálak fűznek Draku- lához? - kérdeztem. - Egyik családi összejövetelünkön sem jelent meg - csúfolódott kissé feszült hangon. - Őrült egy lány vagy. Te aztán tényleg életet lehelsz Uncsifalvába. - Uncsifalva? Ez nem lehet igaz! Én is így nevezem ezt a várost! - Nos, mi másnak nevezhetnénk? Nincs itt semmiféle éjszakai élet, vagy tévedek? Olyan embereknek, mint te meg én, biztosan nincsen. Éjszakai élet. Olyan emberek, mint te meg én. Úgy érted, vámpírok, akartam mondani. - Jobban szerettem New Yorkban és Londonban élni – folytatta Alexander. - Lefogadom, hogy sok mindent lehet ott éjszaka csinálni. És rengeteg az éjjeli ember - Jameson épp ekkor lépett be, hogy elvigye a gulyást, majd steaket szolgált fel nekünk. - Remélem, nem vegetáriánus - mondta. Lepillantottam a vacsorámra. A hús csak félig volt átsütve, vagyis inkább alig. A véres lé végigcsordogált a tányéron, bele a krumplipürébe. Alexander olyan titokzatos volt, és sokkal szórakoztatóbb, mint valaha képzeltem volna. Teljesen a varázsa alá kerültem, amint a virágok között kukucskáltam rá. - Biztosan nagyon finom - mondtam. Figyelte, ahogy harapok egyet. - Ó, ez is nagyon fincsi! Egyszerre szomorú szemekkel nézett rám. - Figyelj, nem baj, ha... Felkapta a tányérját, és odasétált hozzám. - Nem látok mást, csak a vadvirágokat, pedig te sokkal szebb vagy. A tányérját letette az enyém mellé, majd odacipelte a tölgyfa székét is. Azt hittem, ott helyben
elájulok. Evés közben ott ült mellettem, mosolygott rám, a lába finoman az enyémhez ért. A testem felvillanyozódott. Alexander mulatságos volt, szívdöglesztően jóképű, és ugyan kissé esetlen, de amolyan szexi módon. Szerettem volna megismerni az egész élettörténetét. Nem számított, hány évet élt már, tizenhetet vagy ezerhétszázat. - És éjszakánként mihez kezdesz? Merrefelé éltél már eddig? Miért nem jársz iskolába? - törtek ki belőlem hirtelen egymás után a kérdések. - Lassíts egy kicsit! - Hm... hol születtél? - Romániában. - Akkor hol van a román akcentusod? - Romániában. Állandóan utazgattunk. - Jártál valaha iskolába? - Nem, mindig saját nevelőim voltak. - Mi a kedvenc színed? - A fekete. Eszembe jutott Mrs. Peevish. Egy pillanatra szünetet tartottam, majd megkérdeztem: - Mi akarsz lenni, amikor felnősz? - Úgy érted, még nem vagyok felnőtt? - Ez egy kérdés, nem pedig válasz - mondtam szemérmesen. - Na és te mi akarsz lenni? - kérdezte Alexander. Belenéztem mély, sötét, titokzatos szemébe, és csak suttogtam: - Vámpír. Kíváncsian bámult rám, és mintha kissé zaklatott lett volna. Azután felnevetett. - Te tényleg döbbenetes vagy! - majd éles tekintetet vetett rám. - Raven, miért lopóztál be a házba? Félrekaptam a tekintetem, zavarba jöttem. Jameson süteményt gurított be a tálalókocsin. Meggyújtott egy gyufát, mire lángok szöktek a magasba az édesség körül. - Flambé! - jelentette be. Még épp időben. ALEXANDER ELOLTOTTA A DESSZERTET, majd közölte Jamesonnal, hogy odakinn fogjuk befejezni a vacsoránkat. - Remélem, nem félsz a sötéttől - mondta, és kivezetett az omladozó teraszra. - A sötéttől? Én? A lételemem! - Nekem is - felelte mosolyogva. - Csak ilyenkor lehet tisztán látni a csillagokat - Meggyújtott egy félig leégett gyertyát a párkányon. - Mindegyik barátnődet ide szoktad hozni? - kérdeztem, miközben a használt gyertyát babráltam. - Igen - nevetett. - És felolvasok nekik a gyertyafényben. Mihez volna kedved? - kérdezte, nagy halom tankönyvre mutatva a földön. - Függvények és logaritmusok vagy A kisebbségi csoportok kultúrái? Felnevettem. - Olyan gyönyörű ma éjjel a hold - mondta, és tekintete a távolba révedt. - A vérfarkasok jutnak róla az eszembe. Szerinted átváltozhat az ember vadállattá? - Csak akkor, ha épp a megfelelő lánnyal van - válaszolta nevetve. Közelebb húzódtam hozzá. A hold lágy fénnyel világította meg az arcát. Gyönyörű szép volt. Csókolj meg, Alexander. Csókolj
meg most! - gondoltam magamban, és behunytam a szemem. - De még előttünk áll a teljes örökkévalóság - szólalt meg hirtelen. - Egyelőre gyönyörködjünk csak a csillagokban. Desszertes tálját a párkányra helyezte, és elfújta a gyertyát. Gyorsan megragadtam a kezét. Nem Trevor kéz volt, és nem is olyan vézna, mint Billy Bébié. Az övé volt a legcsodásabb kéz az egész világon! Lefeküdtünk a hideg fűbe, és a csillagokat bámultuk, kéz a kézben. Néma csendben lazítottunk, két kezünk egymást melengette. Éreztem a pókgyűrű szúrós lábait a bőrömön. Csókolózni szerettem volna. De Alexander egyre csak a csillagos eget bámulta. - Kik a barátaid? - kérdeztem, feléje fordulva. - Magányos farkas vagyok. - Lefogadom, hogy seregnyi menő lánnyal találkoztál, mielőtt ide költöztetek volna. - A menőség egy dolog. Egy olyan lány pedig, aki elfogad annak, aki valójában vagy, egy másik. Én szeretnék valami... tartósat. Tartós? Az örökkévalóságig? De ezt nem kérdezhettem meg. - Olyan kapcsolatra vágyom, ami igazán az ínyemre való! Tényleg? Akkor hát én vagyok neked a megfelelő lány! – mondtam magamban. De nem fordult felém, Alexander inkább az eget kutatta tekintetével. - Szóval itt még egyáltalán nincsenek barátaid? - kérdeztem, igyekezve minél több információt kifacsarni belőle. - Csak egy. - Jameson? - Valaki, aki fekete rúzst visel. Mindketten némán bámultunk fel a holdra. Ragyogtam a bókjától. - Kivel szoktad tölteni az idődet? - kérdezte végül. - Becky az egyetlen, aki hajlandó elfogadni engem, és ez is csak azért van, mert én vagyok az egyetlen, aki nem veri őt össze - Mindketten nevettünk. - Mindenki más flúgosnak tart. - Én nem. - Tényleg? - Ezt még soha senki nem mondta nekem egész életemben. Senki. - Szerintem sokban hasonlítunk - mondta. - Te nem bámulsz rám bután, mintha valamiféle szörnyszülött volnék. - Megrúgok mindenkit, aki ezt teszi. - Szerintem már meg is tetted. Vagy legalábbis jókorát vágtál rá egy teniszütővel. Nevettünk a holdfényben, szabad karomat a mellkasára fektettem, és megöleltem, miközben gótikus párom finoman simogatta a karomat. - Lehetséges, hogy azok ott hollók? - kérdeztem a kastély fölött keringő, sötét szárnyak csapkodó sokaságára mutatva. - Azok nem madarak... hanem denevérek. - Denevérek! Sosem találkoztam errefelé denevérrel, amíg ti ide nem költöztetek. - Igen, rábukkantunk néhány példányra a padláson. Jameson szabadon engedte őket. Remélem, nem
félsz tőlük. Csodás teremtmények. - Madarat tolláról... nem igaz? - célozgattam. - De ne aggódj. Az ilyen koromfekete hajba, mint a tiéd sosem gabalyodnak bele. Csak a tupírozott hajra szállnak. - Szeretik a hajlakkot? - Gyűlölik. Ők is tudják, hogy a tupírozott frizura pocsékul néz ki! Nevettem, Alexander pedig gyengéden simogatni kezdte a hajam. Az érintése megnyugtatott. Úgy éreztem, ott helyben beleolvadok a földbe. Annyi biztos, hogy korántsem sietett annyira, mint Trevor. Simogatni kezdtem a haját, amely selymes tapintású volt a zselétől. - Na és a zselét szeretik a denevérek? - Tetszik nekik, ahogy kiegészíti a selyem Armanit - ugratott ő is. Fölébe kerültem, és leszorítottam mindkét karját. Meglepetten nézett rám, és mosolygott. Vártam, hogy megcsókoljon. De nem mozdult. Hogyan is mozdulhatott volna? Én voltam, aki lefogtam. Hol járt az eszem? - Áruld el nekem, mit szeretsz legjobban a denevérekben, Denevérlány? - kérdezte tőlem, miközben én aggodalmasan pislogtam le rá. - Tudnak repülni. - Repülni akarsz? Bólintottam. Átfordított, most ő került fölém, és leszorította a karomat. Megint arra vártam, hogy megcsókoljon, de nem tette. Csak a tekintetét mélyesztette az enyémbe. - Szóval, te mit szeretsz legjobban a denevérekben, Denevérfiú? - kérdeztem. - Be kell vallanom - felelte elgondolkodva -, hogy a vámpírfogaikat. Elakadt a lélegzetem, de nem Alexander megjegyzése miatt. Egy szúnyog megcsípte a nyakam. - Ne félj - mondta Alexander, és megszorította a kezem. - Nem foglak megharapni... egyelőre Jóízűen nevetett a saját viccén. - Nem félek. Megcsípett egy szúnyog! - Őrülten vakarózni kezdtem. Úgy vizsgálta meg a csípés nyomát, akár egy orvos. - Kezd feldagadni. Jobb lesz, ha teszünk rá egy kis jeget. - Rendben lesz. Folyton bajom van velük. - Nem szeretném, ha azt mesélnéd a szüleidnek, hogy átjöttél hozzám, és itt torkon haraptak! Szerettem volna szétkürtölni az egész világnak, hogy torkon haraptak, de az a szúnyog mindent elrontott. Bevezetett a konyhába, és jeget tett a pici sebre. Hallgattam, ahogy az ősrégi ingaóra ütni kezdi az időt. Kilenc... bimm... Tíz... bamm. Nem! Tizenegy... bimm. Fene! Tizenkettő. Lehetetlen! - Mennem kell! - kiáltottam. - Ilyen hamar? - kérdezte Alexander csalódottan. - Apám bármelyik pillanatban csöröghet Vegasból, és ha nem vagyok otthon, hogy felvegyem a telefont, örökre szobafogságot kapok! Bárcsak ott maradhattam volna, hogy együtt éljek Alexanderrel a padlásszobájában, és Rémember Csokula Gróf pelyhet szolgáljon fel nekem minden reggel...
- Köszönöm a virágokat, a vacsorát és a csillagokat - mondtam sietve Becky kisteherautója mellett, a kulcs után kutatva a táskámban. - Köszönöm, hogy eljöttél. Alexander álmodozónak és csodálatosnak látszott, meg valahogy magányosnak is. Azt akartam, hogy az én gótikus vámpírpárom most megcsókoljon. Érezni akartam a száját a nyakamon és a lelkét a lelkemben. - Raven? - tette fel óvatosan a kérdést. - Igen? - Szeretnéd, ha én...? - Igen? Igen? - Szeretnéd, ha én... máskor is meghívnálak, vagy inkább szívesebben lopóznál be ismét a házba? - Örülnék egy újabb meghívásnak - feleltem, még mindig várakozásteljesen. Ha most megcsókolna, örökre össze lennénk kötve. - Csodás. Majd felhívlak - Finoman arcon csókolt. Arcon? Mégis, lágyabb volt és romantikusabb, mint amikor Jack Patterson csókolt meg a kastély tövében, és sokkal romantikusabb annál, mint amikor Trevor a fához szorított. És bármennyire is vágytam egy igazi csókra - egy vámpírcsókra -, Alexander máris kezdett átváltoztatni. Átváltoztam fellegekben járó, remegő térdű, csöpögős, kigúvadt szemű pillecukorlánnyá. Arcomon éreztem csodálatos, telt ajkait, miközben hazafelé hajtottam. Egész testem bizsergett az izgalomtól, a vágyakozástól, a szenvedélytől - olyan érzelmektől, amelyeket még sosem éreztem semmilyen srác iránt sem. És amint megvakartam a sebet, amely nem Alexandertől származott, már csak abban reménykedtem, hogy nem változom át vérszívó szúnyoggá. - APA ÉPPEN A PÓKER SZABÁLYAIT magyarázza Beckynek - suttogta aggodalmasan Billy, amikor bevágtattam az ajtón. - Már beszámolt neki minden egyes kaszinóról, meg elmesélte Siegfried és Roy történetét is. Már nem volt olyan szálloda a környéken, amiről ne beszélt volna! Suttogva köszönetét mondtam Beckynek, majd gyorsan átvettem a telefont. - Becky szeret beszélgetni - állapította meg apám. - Fogalmam sem volt, hogy ennyire érdeklődik Vegas iránt. Legközelebb őt is magammal hozom. Azt mondta, hogy egész este vámpírfilmeket néztetek. - Aha... - Drakula bosszúja immáron ötvenedjére? - Nem. Ez egy új film. A címe Vámpírcsókok. - Na és jó? - Fantasztikus!
Csoki - vanília BECKY ÉS ÉN másnap épp fagyit ettünk - Varázslatos Vaníliát Csokicsapdával - Shirley Sütödéje mellett üldögélve. - Alexander olyan, mint egy álom! Még mindig érzem, ahogy az ajkai bizsergetik az arcomat meséltem. - Becky, életemben először nem akarok elmenekülni ebből a városból, mert a Bensondomb tetején lakik álmaim gótikus hercege. Nem tudom kiverni a fejemből. Bárcsak te is
találkozhattál volna vele, akkor te is tudnád, milyen csodálatos! Váratlanul egy piros Camaro húzott oda mellénk. - Matt múlt éjjel látta Becky tragacsát a kísértetkastély mellett - jelentette be Trevor a maga komisz módján, amikor odacsoszogott hozzánk. Egyenesen Becky arcába bámult, és megkérdezte: Megpróbáltad falfirkával díszíteni a kastélyt, Igor? - Nem - siettem barátnőm védelmére mosolyogva, miközben továbbra is a múlt éjszaka körül forogtak a gondolataim. Nem voltam hajlandó eltűrni, hogy Trevor elrontsa a fantasztikus kedvemet. - Szóval nem a bajt kerested, vérfarkascsaj? - kérdezte Trevor, tekintetét kitartóan Beckyre szegezve. Becky arcán rémület tükröződött. - Menjünk innen, Trev! - szólalt meg Matt. - Szíves örömest csevegnénk önökkel, kedves uraim, de épp egy vállalati értekezlet kellős közepén tartunk - mondtam neki. - Ezért hagyjanak üzenetet a titkárnőmnél. - Shirley most már antidepresszánst is szokott a fagyijába keverni? - kérdezte nevetve Trevor. Szerintem akkor sem ismernél fel egy urat, ha történetesen nyakon harapna! Tovább nyalogattam a tölcsérem szélét. - Vagy talán te jártál arra? - találgatott Trevor. - Te mindig keresed a bajt. - Az is lehet, hogy Becky szülei voltak ott; az ő teherautójuk. Nem kell ahhoz tudósnak lenni, hogy erre valaki rájöjjön. - Csak arra gondoltam, hogy talán te és Becky Osbournékkal randiztok! Ó, elfelejtettem, a fickó csak a denevérek fejét harapja le... de nem változik denevérré. - Azt hiszem, hív az anyukád - mondtam. - Tudod, azok ott pont olyanok, mint te. Holtsápadtak, a társadalom kivetettjei. Eddig még csak meg sem próbáltak belépni a helyi klubba. De hát az is igaz, hogy vámpírokat úgysem vennénk fel. - Vámpírok? - nevettem kissé feszengve. - Ki mondja? - Mindenki, borsóagyú! A Sterling vámpírok. Az a srác állandóan a temetőben lóg. De szerintem csak szökött bolondok, akárcsak te. Totál őrültek. - Gyerünk, Trev, tűnjünk el innen, most rögtön! Edzésünk van - szólt újra Matt. - Ó, most már látom, ki viseli a nadrágot a kapcsolatotokban - gúnyolódtam. - De már el is felejtettem, hogy a te nadrágod végül az én szekrényemen kötött ki. Trevor kikapta a tölcsért a kezemből. - Hé, add vissza! - kiabáltam. Trevornak végül mégis sikerült tönkretennie a boldogságomat. Óriásit nyalt a fagyimból. - Szuper, most már tele van undorító sznobbacikkal. Megtarthatod magadnak - kiabáltam. - Bébi, már abban a pillanatban tele lett bacikkal, amikor te ránéztél. - Menjünk, Becky! - mondtam, és húzni kezdtem a karját. - Máris mentek? - Azt hittem, végeztem veled! - kiáltottam. - Végeztél? Folyton azon vagy, hogy összetörd a szívem, nem igaz? Ez azt jelenti, hogy a jegyességünknek vége?
- Induljunk, Trev - sürgette Matt. - Dolgunk van. - Te is tudod, hogy élvezed ezt az egészet, Szörnycsajszi. Ha én nem volnék, senki még csak ügyet sem vetne rád. - És én volnék a legszerencsésebb lány ezen a világon. - A kocsiban találkozunk - közölte türelmetlenül Matt Trevorral. - Rögtön ott vagyok - felelte Trevor, majd egészen közel hajolt hozzám. - Ha te szeretnél lenni a legszerencsésebb lány a világon, akkor velem jössz a Hópehely Bálba. Trevor tényleg táncolni hívott? És az összes táncos esemény közül épp a Hópehely Bálba? A nagyszabású iskolai rendezvényre, ahol műanyag jégcsapok és hópelyhek függnek a tornaterem gerendáiról, és műhó borítja a padlót? Velem a karján akart megjelenni a haverjai előtt? A futballsznobok és százdolláros frizurával dicsekedő lányok előtt? Ez csak egy kolosszális ugratás lehet. Szépen kiöltöznék, otthon várakoznék, ő pedig felültetne, vagy egy egész vödör piros ragacsot öntene rám, mint a Carrie című filmben. Ám még ha komolyan is gondolta volna, ha valami földönkívüli csoda folytán Trevor tényleg kedvelne, akkor sem mehetnék vele a bálba. Most már nem. Hiszen találkoztam Alexander Sterlinggel. - Azt az éjszakát sohasem fogod elfelejteni - mondta csábítóan. - Abban biztos vagyok, de nem akarok rémálmoktól szenvedni egész hátralévő életemben. - Egyszerűen csak képtelen vagy lehámozni magad a képernyőről. - Nem erről van szó. Már eldöntöttem, hogy megyek. Trevor gúnyosan vigyorgott. - Facéran? Vagy egy felfújható gumibabával? - Van már partnerem. Becky levegő után kapkodott, ám nem csak ő és Trevor volt az egyetlen, akit megleptek elhamarkodott szavaim. - Álmodban! Én csak szánalomból hívtalak. Senki más nem volna hajlandó megjelenni veled, csak ha már a hullaházból szökött meg. - Nos, hát majd meglátjuk, nem igaz? - Én megyek - kiáltotta Matt a kocsiból. - Jössz? - Kösz a fagyit, dilinyós - búcsúzott Trevor, amint beszállt a Camaróba. - De legközelebb jusson eszedbe, hogy a Rögös Utat jobban szeretem! Figyeltem, ahogy kedvenc Csokicsapdám a sikoltó kerekeken tovarobog. - Felajánlanám neked az enyémet, de tudom, hogy nem szereted a tiszta vaníliát - mondta vigasztalóan Becky. - Kösz, de most a fagyinál súlyosabb gondok nyomasztanak. Például az, hogyan szerezzek magamnak partnert a bálra! VALAHÁNYSZOR MEGCSÖRRENT A TELEFON, a szívem a torkomban dobogott. Talán Alexander hív? És amikor kiderült, hogy nem ő az, a szívem millió darabkára tört. Két nap telt el azóta, hogy láthattam a gótikus páromat. Annyira belefeledkeztem Alexander körüli gondolataimba, arról ábrándozva, amikor legközelebb együtt leszünk, hogy semmi más nem számított. Azon a helyen, ahol gyengéd szerelmes ajkai a bőrömet érintették, nem is mosakodtam. Úgy viselkedtem, mintha egyenesen egy nyálas Gidget-filmből léptem volna elő! Mi ütött belém? Kezdtem tisztára leépülni! Életemben először tényleg megijedtem. Féltem, hogy nem látom soha többé, és féltem a visszautasítástól. Ha meghívom Alexandert a bálba, talán totál kiborul. Lehet, hogy azt mondja: „Veled?” vagy „Szó
sem lehet róla, egy ilyen béna iskolai táncra biztosan nem. Én fölötte állok az ilyesminek! És eddig azt hittem, te is.” Valóban fölötte álltam, habár egyetlen egy táncmulatságra sem mentem el eddig, így nem is kerekedhettem felül rajtuk. Nem voltam hajlandó részt venni sem az öregdiák-találkozón, sem a szalagavatón, sem más bálon, amelyet az iskolai tanévre ütemeztek. Rendszerint otthon maradtam Beckyvel, és a Szörnyék című tévésorozatot néztük. Trevor kihívása azonban arra kényszerített, hogy visszavágjak, méghozzá olyan fegyverrel, amely nem is állt rendelkezésemre: Alexanderrel. Ez az érzés, hogy nem bírtam sem enni, sem pedig aludni, teljesen új volt számomra. A szívem minden dobbanása a telefon csörgésétől függött, a tüdőmet is kiordítottam Billy Bébire, amiért mániákus internetezésével lefoglalta a vonalat, képtelen voltam sírás nélkül végignézni aNosferatut, vagy meghallgatni egy buta, csöpögős, szívszerelmes Celine Dion számot anélkül, hogy azt gondoltam volna, ezt csak nekem írta - azt akartam, hogy mindez eltűnjön az életemből. Azt hiszem, vannak, akik ezt szerelemnek hívják. Én pokolnak neveztem. És AKKOR VÉGRE MEGTÖRTÉNT. Két végtelenül hosszú, kínokkal teli nap után. Amikor megcsörrent a telefon, először azt hittem, Billy Bébinek szól, amikor pedig az öcsém az én nevem kiáltotta, azt gondoltam, Becky az. Felkészültem, hogy kiöntöm neki a szívem. Ám mielőtt megszólalhattam volna, Alexander álmodozó hangját hallottam. - Már nem bírtam tovább várni - mondta. - Tessék? - kérdeztem meglepetten. - Alexander vagyok. Tudom, hogy nem igazán illik rögtön telefonnal zaklatni téged, de már nem bírtam tovább. - Ez egy ostoba szokás. El is költözhettem volna. - Két nap alatt? - Csak két nap volt? Nevetett. - Nekem egy teljes évnek tűnt. Szavai úgy hangzottak számomra, akárcsak egy szerelmes levél, egyenesen a szívemhez szólt. Vártam, hogy folytassa, de csak csend következett. Nem mondott semmi többet. Ez volt hát a tökéletes pillanat, hogy meghívjam a Hópehely Bálra. A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy lecsapja a telefont. A kezem remegett, a magabiztosságom pedig izzadság- cseppjeimmel együtt párolgott el. - Alexander... khm... kérdezni szeretnék tőled valamit. - Én is. - Akkor először te. - Nem, a hölgyeké az elsőbbség. - Nem, kérdezni a pasiknak kell. - Igazad van - Csend következett. - Hát... szeretnél elmenni valahová? Holnap este? Mosolyogtam a gyönyörűségtől! - Elmenjünk valahová? Persze, az csodálatos volna! - Szóval, te mit is akartál kérdezni tőlem? Tétováztam. Képes vagyok rá! Vettem egy mély lélegzetet. - Szeretnél... - Igen? - Te... - Mit?
- Szeretsz táncolni? - Igen, de nem gondoltam volna, hogy ebben a városban akadnak jó diszkók. Te ismersz egyet? - Nem... de ha találok egyet, akkor szólok - feleltem. Micsoda félős nyuszi vagyok! - Remek! Akkor holnap találkozunk nálam, naplemente után. - Napnyugta után? - Azt mondtad, a sötétség a lételemed. Nos, az enyém is. - Nem felejtetted el. - Én mindenre emlékszem - mondta, majd letette a telefont.
Álomtánc ÉLETEM ELSŐ RANDIJA! Becky szerint az első randim a kastélyban töltött vacsora volt, de én nem értettem egyet vele. Ma este kiruccanunk valahová: megnézünk egy filmet, minigolfot játszunk, vagy megiszunk egy üdítőt Shirley Sütödéjében. Egész délután Beckyvel beszélgettem, azt latolgattuk, vajon hová fog vinni Alexander, mit fog felvenni, és hogy mikor fog végre megcsókolni. Annyira izgatott voltam, egész úton rohantam. A vaskapunál kellett találkoznom Alexanderrel. Anyám tuti rohamot kapott volna, ha megtudja, hogy azzal a sráccal randizom, aki a szellemjárta házban lakik. Még a gondolatát sem tudtam elviselni annak, hogy megjelenik az ajtónk előtt, és Apa kérdésekkel kezdi bombázni a teniszről és a főiskolai terveiről. így hát az erkélyén voltam kénytelen találkozni az én Rómeómmal. Ott állt, a vaskapunak dőlve, fekete farmerjában, fekete bőrdzsekijében őrült szexin festett. A kezében egy hátizsákot tartott. - Kirándulni megyünk? - Nem, piknikezni. - Ilyenkor? - Tudsz ennél jobb időpontot? Mosolyogva ráztam meg a fejem. Fogalmam sem volt róla, hová fog vinni Alexander, de el tudtam képzelni az uncsifalvi polgárok reakcióját. - Ez nem zavar téged? - kérdeztem, a falfirkákra mutatva. Alexander megrándította a vállát. - Jameson le akarta festeni, de én nem engedtem. Ami az egyik embernek firka, az a másik embernek műremek - Megfogta a kezem, és végigvezetett az utcán anélkül, hogy akár csak egy célzást is tett volna aznap esti terveinkre. Engem pedig egyáltalán nem érdekelt, hová tartottunk, csak az volt fontos, hogy millió mérföldnyire legyen, és hogy Alexander sose engedjen el. Uncsifalva temetőjénél álltunk meg. - Megérkeztünk - mondta. Még soha senki sem vitt randizni, főleg nem temetőbe. Uncsifalva temetőjének múltja egészen az 1800-as évek elejére nyúlt vissza. Biztos vagyok benne, hogy Uncsifalva sokkal izgalmasabb volt pionír városkának, mint amilyen jelenleg volt - pici ruhaüzletek, szalonok, kereskedők, szerencsejátékosok és azok a viktoriánus fűzős cipők, amelyek akkoriban totál menőnek
számítottak. - Mindig idejársz randizni? - érdeklődtem. - Félsz? - kérdezte. - Gyerekkoromban gyakran játszottam itt. De csak nappal. - Ez a temető valószínűleg a legélettelibb hely ebben a városban. A pletykák tehát igazat szóltak. Alexander tényleg a temetőt látogatta a sötétben. A kísérteties kaput zárva tartották, hogy Uncsifalva vandáljai ne tudjanak olyan könnyen bemenni. - Be kell másznunk - jelentette be. - De tudom, mennyire szeretsz kapukon átmászni. - Ezért még bajba kerülhetünk - mutattam rá. - De abban nincs semmi rossz, ha az ember házakba lopózik be, mi? - kérdezte. - Ne izgulj. Ismerek itt valakit. Holtat? Élőt? Egy hullát? Talán Jameson egyik unokatestvére - szó szerint - éjszakás. Alexander tapintatosan elfordult, amíg én átküzdöttem magam a kapun testhezálló, szűk ruhámban. Miután mindketten leporoltuk magunkat, megfogta a kezem, és végigvezetett a középső ösvényen, amelynek mentén mérföldeken át sírkövek sorakoztak. A sírfeliratok közül jó néhány egy - az 1800as években pusztító - pestisjárványt említett. Alexander gyors léptekkel haladt előre, mint aki pontosan tudja, merre megy. Hová vezetett engem? Kit ismerhetett itt? Vajon itt szokott aludni? Azért hozott ide, hogy megcsókoljon? És akkor vámpír lesz belőlem? Lassítottam. Valóban vámpír akartam lenni? És ezt a helyet nevezni otthonomnak? Örökkönörökké? Megbotlottam egy ásó nyelében, amitől előre zuhantam. Kis híján beleestem egy üres sírba. Alexander még éppen időben kapta el a karomat. A nyitott sír fölött lógtam, a mély sötétségbe bámulva. - Ne félj! Nincs rajta a neved - tréfált Alexander. - Azt hiszem, most inkább haza kellene mennem - mondtam idegesen, lesöpörve a temető porát a ruhámról. Erős kezével azonban egyre beljebb húzott magával a temető mélyére. Hirtelen ott álltunk egy kis domb tetején, egy óriási márvány emlékmű tövében. Alexander felemelt néhány friss nárciszt a földről, amiket elfújt a szél, és gyengéden visszatette Sterling bárónő emlékművének lábához. - Szeretném, ha megismerkednél valakivel - mondta, és gyengéden pillantott rám, majd a sírra. Nagymama, ez itt Raven. Nem tudtam, mit mondjak, miközben tekintetem a sírfeliratra tapadt. Még sohasem kötöttem ismeretséget halott emberrel. Mit is kellett volna mondanom - „Hasonlítasz rá”? De természetesen Alexander nem várta tőlem, hogy bármit is mondjak, miközben letelepedett a fűre, és engem is lehúzott maga mellé. - Nagymama is itt élt... úgy értem, a városban. Ránk hagyta a házat, és meg is kaptuk hosszú évekig tartó hagyatéki tárgyalások után. Mindig is imádtam a kastélyt. - Hűha! A bárónő a nagymamád volt? - Mindig meglátogatom, amikor magányosnak érzem magam. Ő megértette, milyen érzés egyedül
lenni. Nem egyezett a család Sterling oldalával. Nagyapa meghalt a háborúban. Azt mondta, én mindig rá emlékeztetem. - Vett egy mély lélegzetet, majd felnézett a csillagokra. - Gyönyörű ez a hely, nem gondolod? - folytatta. - Itt nincs annyi fény, ami eltakarná a csillagok ragyogását. Mintha az univerzum egy óriási festővászon lenne, szétszórt fénypontocskákkal, amik csillognak és ragyognak, akár egy festmény, ami sosem tűnik el, csak arra vár, hogy megcsodálják. De az emberek észre sem veszik, mert túlságosan elfoglalja őket az élet. Pedig ez a leggyönyörűségesebb műalkotás. Nos, majdnem... Néhány percig csendben ültünk, bámultuk az eget. Csupán halk lélegzetét hallottam, és a tücskök ciripelését. Minden első randevúnak ilyen csodálatosnak kellene lenni. Ez az este az összes sikerfilmet kenterbe verte. - Szóval a nagymamád volt az a hölgyemény, aki mindig kifelé bámult az ablak... ó, úgy értem, hát... - Lenyűgöző művész volt. Ő tanított rá, hogyan fessek szuperhősöket és szörnyeket. Rengeteg szörnyet! - Tudom. - Tudod? - Akarom mondani, tudom, milyen nehéz lehet neked. De én is szeretem a vámpírokat! célozgattam. Úgy tűnt, Alexander gondolatai egészen másfelé jártak. - Nagyon sokat utaztam, és mivel magántanuló voltam, sosem kaptam lehetőséget, hogy bárhová beilleszkedjem. Olyan elveszettnek látszott, olyan mélyen érzőnek, olyan magányosnak. Azt akartam, hogy megcsókoljon. Azt akartam, hogy tudja, az övé vagyok, örökkön-örökké. - Együnk! - szólalt meg hirtelen, lassan lábra állva. Öt fekete gyertyát helyezett egy díszes fogadalmi tartóba, majd meggyújtotta őket egy antik öngyújtóval. Szép sorjában kipakolt egy üveg szénsavas üdítőt, sóskekszet, sajtot, és fekete csipketerítőt borított a hideg fűre. - Voltál már valaha szerelmes? - kérdeztem, miközben színültig töltötte a kristálykelyhemet. Váratlanul üvöltés törte meg a csendet, és kialudtak a gyertyák. - Ez mi volt? - kérdeztem. - Azt hiszem, kutya. - Inkább farkasnak hangzott! - Akármelyik volt is, most jobb lesz, ha eltűnünk innen! - mondta. Elkezdtem bedobálni mindent a hátizsákjába. - Erre most nincs időnk! - sürgetett, és megragadta a kezem. A szél tovább süvöltött. A zaj egyre közelebb ért. Elrejtőztünk az emlékmű mögött. - Ha azért jöttetek, hogy kísértetet lássatok - kiáltotta egy ismerős hang -, akkor biztosíthatlak titeket, hogy az egyetlen kísértet, amit ma éjjel látni fogtok, az a sajátotok lesz. A hangot egy zseblámpás férfi alakja követte. Öreg Jim volt az, a temető gondnoka Luke-kal, a dán doggal. Ha ma este, ebben az órában felismerne itt, akkor egy egész évre elegendő kutyakekszellátmánnyal kellene megvesztegetnem, hogy be ne áruljon a szüleimnek.
Kilestünk, és láttuk, ahogy a kutya az üdítőt nyalogatja a fűről. - Add azt ide nekem, Luké! - mondta Öreg Jim, és felemelte az üveget. Hatalmasat kortyolt belőle. - Most! - suttogta Alexander. Megszorította a kezem, és nekiiramodtunk, átszökellve a kerítésen. Nemigen hiszem, hogy egy valódi szellem és egy fantom farkas képes lett volna úgy halálra rémíteni, mint Öreg Jim és a rozsdaszínű Luké. - Azt hiszem, végül mégiscsak jobb lett volna, ha inkább moziba viszlek - jegyezte meg mosolyogva Alexander, miután kifújtuk magunkat, s újra rendesen kaptunk levegőt. - Hazakísérlek. - Elmehetnénk inkább hozzád? - kértem. - Látni akarom a szobádat! - Az én szobámat nem láthatod. - Van időnk. - Nem lehet. Feszült idegesség hallatszott ki a hangjából, amire korábban sosem figyeltem fel. - Mi van a szobádban, Alexander? - A te szobádban mi van, Raven? - kérdezett vissza, dühös tekintettel. - Menjünk el hozzátok. - Hm... hát... - Igaza volt. Nem vihettem haza, hogy ott kitegyem Billy Bébi és fehér kenyéren élő szüleim zaklatásainak. Az első randinkön még nem. - A szobám totál káosz. - Nos, az enyém is - közölte. - Igazából nem is kell hazamennem. - Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj. - Én állandóan benne vagyok a lekvárban. Anyám másképp rám sem ismerne. Az utcák azonban, amelyeken kéz a kézben végigsétáltunk, egyenesen az otthonomhoz vezettek. Nem számított, milyen lassan sétálok, de mielőtt észbe kaphattam volna, már a küszöbünkön álltunk, és búcsúzkodtunk. - Hát... a legközelebbi... viszontlátásig... - mondta Alexander, akinek arca ragyogott a tornác lámpájának fénye alatt. - Legközelebb a halottasházban? - Arra gondoltam, hogy megnézhetnénk nálam egy filmet. - Van tévéd? - kérdeztem. - Tudod, az elektromos árammal működik. - Pimasz kislány, megvan DVD-n Lugosi Béla Drakulája, ha már ennyire rajongsz a vámpírokért. - Drakula? Király! - Akkor ezt megbeszéltük. Holnap este hétkor, oké? - Szenzációs! Újabb randit beszéltünk meg, és már nem maradt más hátra, mint hogy elbúcsúzzunk. Eszményi pillanat egy kéjes csókhoz. Kezét a vállamra tette, és közelebb hajolt, szeme behunyva, ajkai teltek. Hirtelen megzörrent az ajtó zárja. Alexander kilépett a fényből, be a bokrok közé. - Mintha hangokat hallottam volna - szólt Anya, kinyitva az ajtót. - Hol van Becky? - Otthon - Ez való igaz volt. - Nem szeretem, ha úgy mész el, hogy nem szólsz nekem - morgott, és kitárta nekem az ajtót. Arra vágytam, hogy visszakaphassam az előbbi pillanatot, és még egy pillanattal többet.
Hátranéztem Alexanderre. - Moziba mentetek? - érdeklődött anyám, amint vonakodva beléptem a házba. - Nem, Anya, a temetőbe mentünk. - Bárcsak egyszer az életben egyenes választ kaphatnék tőled a kérdésemre! Pedig most az egyszer valóban egyenes választ adtam. És amint a vállam fölött még egy utolsó pillantást vetettem álmaim gótikus hercegére, anyám rácsukta az ajtót mennyei első randevúmra. Én mindig mindenhonnan elkéstem - vacsoráról, suliból, még moziból is - de aznap este korán érkeztem, amikor is 6:45- kor odaértem a kastélyhoz. Alexander maga nyitott ajtót, és udvariasan arcon csókolt. Ezen a hirtelen érzelemnyilvánításon én legalább annyira megdöbbentem, mint ő maga. - Ez sosem fordult elő addig, amíg Jameson nyitott ajtót! - mondtam. - Hát, rögtön szólj, ha esetleg mégis megpróbálja. Tudod, van nálunk egy szabály. Én nem csókolom meg az ő barátnőit, és ő sem csókolja meg az enyémeket! - Alexander még annál is jobban ragyogott, mint azon az éjjelen, amikor belopóztam a kastélyba, és ő pókgyűrűs kezét nyújtotta felém. Egyre magabiztosabb lett. Felvezetett az előkelő lépcsőházon át a családi szobába. Tele volt modern műalkotásokkal - virágos festmények, egy Andy Warhol lenyomat a Campbell cég leveses dobozairól, Barbie-szobrok és színes, bolyhos, fura szőnyegek díszelegtek mindenütt. Állt még ott egy fekete bőrkanapé, egy nagyképernyős tévékészülék és egy pattogatott kukoricával meg mindenféle finomsággal megrakott üvegasztal, rajta két, buborékos itallal teli neonzöld pohárral. - Azt akartam, hogy úgy érezd, mintha tényleg a moziban lennél - magyarázta. Betette a DVD lemezt, majd lekapcsolta a lámpákat, és szorosan összebújtunk a sötétben. Elégedetten csipegettünk. A pattogatott kukorica közöttünk pihent a kanapén. Drakula épp arra készült, hogy harapjon egyet Lucyból, amikor Alexander gyengéden elfordította az arcomat a képernyőtől. Éjsötét tekintete az enyémbe mélyedt. Felém hajolt. És megcsókolt. Szenvedéllyel. Megcsókolt! Végre megcsókolt! Lugosi Béla orra előtt! Úgy csókolt, mintha magába akart volna szívni, feltöltve szívemet és ereimet szerelemmel. Amikor vettem egy mély lélegzetet, a fülemet kezdte csókolgatni, s finoman harapdálni. Eszemet vesztve kacarásztam. Ajkai és fogai végigsimogatták a nyakam, szája teljes szenvedéllyel töltött el. Gyengéd harapása csiklandozta a nyakam. Annyira elmerültem a varázsában, hogy ügyetlenül kinyújtottam lábam az asztalra, feldöntve Alexander poharát, majd ráborítottam a pattogatott kukoricát is. Alexander megdöbbent, és olyan erősen mélyesztette fogait a nyakamba, hogy felsikoltottam. - Jaj, ne! Bocsáss meg! - mentegetőzött. Pattogatott kukorica hevert mindenütt, én pedig a nyakamra szorítottam a kezem, amely úgy lüktetett, akár a szívem. - Raven, jól vagy? A vér kifutott a fejemből, és forogni kezdett körülöttem a szoba. Émelyegtem. Azt tettem, amit bármely más túlpörgött, szerelemtől csöpögő lány tett volna a helyemben. Elájultam. Úgy tűnt, mintha órák teltek volna el, pedig csak néhány másodpercről volt szó. Arra eszméltem, hogy Alexander a nevemen szólít. Drakula még mindig Lucy szobájában lopakodott. Az egyetlen változás az volt, hogy égtek a
lámpák. - Raven? Raven? - Mi történt? - Elájultál! Azt hittem, ilyesmi csak a régi filmekben fordul elő! Tessék, idd meg ezt - Poharamat az ajkamhoz emelte, mintha kisbaba lettem volna. Alexander sápadt arca még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. Fogott egy kevés jeget abból, ami az asztalra ömlött, és a nyakamra tette. - Annyira sajnálom! Nem akartalak... - Ez hideg! - panaszkodtam. - Mindent elrontottam - mondta, nyakamra szorítva a csöpögő jeget. - Ne mondd ezt! Folyton ez történik velem. Kétkedve pillantott rám. - Úgy értem, csak amikor veled vagyok. - Nem akartalak bántani. Éreztem, ahogy ujjaival körberajzolja a sebet. - Nem mély a seb. Nem sértettem fel a bőrt. - Nem? - kérdeztem, majdnem csalódottan. - Ez bizony nagyobb, mint a szúnyogcsípés. Sikerült jó alaposan kiszívnom a nyakad! - Béla büszke lenne rád - mondtam, Alexander válaszán csüngve. - Igen - felelte. - Azt hiszem, az lenne. - SZERETNÉK KÉRDEZNI TŐLED VALAMIT - nyögtem ki idegesen, amikor az ajtónkhoz kísért. Kezdtem kifogyni a lehetőségekből, hogy meghívjam Alexandert a bálra, és rájöttem, ha ott helyben nem kérdezem meg, akkor sosem fogom. - Nem akarsz találkozni velem többet? Figyelj, Raven... - Nem, úgy értem... csak azt akartam mondani... - Igen? - Khm... találtam egy helyet, ahová elmehetnénk táncolni - vágtam bele. - Táncolni? Ebben a városban? - Igen - Jó hely? - Nem, de... - Ha te odajársz, akkor tutira az a legmenőbb hely a világon. - Az iskolám. - Egy iskola? - Tudtam, hogy azt gondolod majd, milyen béna ötlet. Nem is kellett volna megemlítenem. - Még sosem vettem részt iskolai bálon. - Tényleg? Én sem. - Akkor ez lesz az első alkalom mindkettőnk számára - mondta szexi és hirtelen egészen magabiztos mosollyal. - Azt hiszem, igazad van. Hópehely Bálnak hívják. Felteszek egy sálat, hogy eltakarjam a harapást -
vicceltem. - Sajnálom... baleset volt. - Ez volt a legeslegjobb baleset, ami valaha történt velem! Felém hajolt, hogy megcsókoljon, ám hirtelen mégis megállt. Jobb lesz, ha mégsem. - Jobb lesz, ha mégis! Újra közel hajolt, és ezúttal összeolvadtak az ajkaink, erős keze gyengéden tartotta az állam. - A legközelebbi találkozásunkig - búcsúzott, és még egyszer utoljára megcsókolt. Kezével dobott még egy búcsúcsókot, amikor a kocsihoz ért. Megérintettem a sebet, ahol megharapott. Tudtam, hogy máris elindult bennem a változás. De bele akartam nézni a tükörbe, hogy meg is bizonyosodjam róla. Másnap Becky és én az Evans Parkba mentünk rögtön suli után. Az üres szabadidőközpont egyik sötét sarkában mindketten kinyitottuk a hátizsákunkat. Ott feküdt előttünk a fényképezőgépem, a naplóm és a púderkompaktom. Végül Becky is kipakolt a földre egy műanyag edényt, amelyben egy gerezd fokhagyma rejtőzött, és egy bőrerszénybe burkolt feszületet. - Készen állsz, hogy megnézd a harapásnyomot? - kérdeztem. - Undorító? - Ez a szerelemsebem - mondtam, majd óvatosan letekertem a fekete sálat a nyakamról, amit egész nap viseltem. - Ejha! Nagy szája van! - állapította meg Becky tágra nyílt szemmel. - Hát nem király? - Fognyomokat is látok. Néhány karcolás, de nem hiszem, hogy a bőrt átlyukasztotta volna. Fáj? - Egyáltalán nem. Olyan, mint amikor a füledet lyukaszttatod ki... először szúr egy kicsit, de a fájdalom gyorsan elmúlik. - Akkor is elájultál, amikor a füledet lyukasztották? - Ne kezdj okoskodni! - A nyom is el fog tűnni, ugye? - Azért vagyunk itt, hogy ezt most kiderítsük. Fogd a fényképezőgépet! Becky lefotózta a sebemet, elölről és oldalról is. A polaroid képeket szép sorban lefektettük a betonpadlóra, amíg lassan elkészültek. - Kezdesz megjelenni - állapította meg Becky. - Oké. Akkor most a tükör következik - mondtam. - Biztos vagy benne? - Igen. - De ha te... tudod, ha te tényleg... ez lehet, hogy fájni fog. - Becky, nem érünk rá egész nap. Levettem a napszemüvegem. - Felkészültél? - kérdezte, kezében a púderkompakttal. - Felkészültem.
Kinyitotta a tükröt, és az orrom alá nyomta. - Aú! - Jaj, ne! - Nem orrba vágnod kell vele! Add ide nekem! - Remegő kezembe fogtam a tükröt, és belebámultam. Semmi... vagyis inkább, minden. Még mindig látszódott a tükörképem. - Próbáld a fokhagymát! - adtam ki az utasítást, félrelökve a tükröt. Becky kinyitotta a műanyag edényt, és félbevágta a fokhagymagerezdet.. - Most? - kérdezte. - Most. Máris éreztem a fokhagyma szagát. Becky az orrom alá tartotta a gerezdet. Mélyet szippantottam. És őrült köhögésben törtem ki. - Jól vagy? - Apám, ez erős volt! Undorító! Tedd el rögtön! - Friss... azért olyan erős. - Tedd el! - mondtam. - Én szeretem az illatát. Kitisztítja a légutaimat. - Nos, nem egészen azért volt rá szükségem, hogy megszüntesse az orrdugulásomat. Visszataszító őrjöngésben kellene fetrengenem tőle. - Egy utolsó dobásunk maradt. Kioldotta a bőrerszény száját. - Felkészültél? Vettem egy mély lélegzetet. - Hajrá! Előhúzott egy aranyláncon lógó drágaköves keresztet. - Hűha! Nagyon király - súgtam. - Borzasztóan különlegesnek látszik. - Idegesít? - Igen, idegesít. Idegesít, hogy ekkora idióta voltam! Kiléptünk a napfényre - a hirtelen világosság mindkettőnket egyformán elvakított. - Káprázik a szemem az után, hogy a sötétben ücsörögtünk - jegyezte meg Becky, miközben felvette a napszemüvegét. Megkönnyebbülten nézett fel rám. - Nem hiszem, hogy vámpír vagy. - Hol is járt az eszem? Alexander annyira különleges! Miért viselkedem úgy, mint Trevor? Mindketten belenéztünk a napfénybe. - Teljesen belesüllyedtem a pletykahadjáratba. Mint a többi uncsifalvi. Én sem vagyok különb náluk, ugye? Máshogyan öltözködünk, de épp oly sekélyes vagyok, mint ők - mondtam, csalódva önmagamban. - De te azért akartad, hogy vámpír legyen, mert szereted a vámpírokat - Kösz. Lehet, hogy várnom kell, amíg egy teljes nap eltelik - válaszoltam, majd hazafelé indultunk. ÚJABB NAPFÉNYES REGGELRE ÉBREDTEM. Amellett, hogy a nap nem égette a bőrömet, amikor sugaraival hozzám ért, a melege még jól is esett. Nemcsak hogy nem törtek össze a tükrök, mint Gary Oldmannek a Bram Stoker regényéből készült Drakula című filmben, hanem a tükörképem épp ugyanúgy nézett vissza rám, mint mindig: egy tiszta feketébe öltözött lány képét láttam. És az egyetlen dolog, amire szomjaztam, az egy forró csoki volt Shirley Sütödéjéből.
Mégis, a szívem őrült kalapálásba kezdett, amikor anyám aznap este fokhagymás linguinit szolgált fel vacsorára. Mindenki értetlenül bámult rám, miközben az étellel játszottam, szimatoltam, és nagy levegőt vettem. - Mi ütött beléd? - kérdezte Billy Bébi. - Furán viselkedsz, még magadhoz képest is. Feltekertem egy kevés tésztát a villámra, majd lassan a számhoz emeltem. - Most meglátjuk súgtam. A szüleim úgy néztek rám, mintha az űrből csöppentem volna eléjük. A tészta a nyelvemhez ért, én pedig rágni kezdtem, rágtam, majd óriásit nyeltem. - Mit látunk meg? - érdeklődött anyám. Mélyet lélegeztem. Arra számítottam, hogy a torkom nyomban égni kezd, és feláll a hátamon a szőr. Azt hittem, hogy fuldoklani fogok, és eláll a lélegzetem, amint a fokhagymát megízlelem. És akkor megtörtént. A semmi. Az égvilágon semmi sem történt. - Mit is kell látnunk? - ismételte Anya. - Itt van... itt van egy újabb ínyenc vacsora Sarah Madison konyhájából. HABÁR NEM OLVADTAM EL A NAPON, nem zúztam össze a tükröket, és nem irtóztam a fokhagyma illatától, mégis éreztem magamon Alexander varázsát, csak más módon. Mintha lebegtem volna a föld fölött, mintha képes lettem volna akár repülni is, mint a denevér. Képtelen voltam éjszaka aludni, a gondolataim egymást kergették, róla álmodoztam, csókjainak emlékét újra meg újra lejátszottam magamban. A suliban az órákon minden füzetemet telerajzoltam szívecskékkel, benne kettőnk nevével. Minden pillanatban vele akartam lenni, mert akármi is volt valójában, az én Alexanderem volt. Az én mulatságos, intelligens, gondoskodó, magányos, szívdöglesztő, álmodozó Alexanderem. Hihetetlenebb és kivételesebb egyéniség volt, mint valaha képzeltem. Örültem, hogy változom, és annak is, hogy nem olyan módon, mint amiről oly sokáig fantáziáltam. Igenis örültem, hogy nem törtek össze a tükreim, mert most egy fülig szerelmes lány képe nézett vissza rám, aki ragyogott a boldogságtól. Miért is akarnék az örökkévalóságig egy temetőben lakni, ha lehetőségem nyílik rá, hogy Alexander padlásszobájában élhessek? Nem akartam elbújni a nap sugarai elől, hanem vele együtt szerettem volna gyönyörködni Hawaii naplementéjében. Nem akartam vért inni, hanem szívesebben szürcsöltem üdítőt Alexander neonzöld poharaiból. Élvezni akartam mindent, amit eddig is élveztem - a fagyit, a horrorfilmeket, a hintázást a sötétben -, de most már meg akartam osztani az élményeimet vele. - AZT HALLOTTAM, mostanában a vámpírral lógsz - mondta Trevor egy nappal a Hópehely Bál előtt, amint Becky és én átsétáltunk az előcsarnokon ebéd után. A táncmulatságot hirdető plakátok lógtak a mennyezetről, és tarkították a falakat. - Nem elég, hogy te flúgos vagy, Becky pedig egy troll? Most meg egy holdkórossal randizgatsz? Nem tudod, hogy a kastélyt kísértetek járják? - Te vagy az, akinek fogalma sincs semmiről! Még csak nem is találkoztál Alexanderrel soha! - O, Alexander! A szörnyetegnek neve is van. Azt hittem, hogy egyszerűen Frankensteinnek hívod. Ha mégis összefutok vele, hát jól fenéken billentem, és kikergetem a városból. Tudnunk kell, Hogy éjszaka biztonságban járhatunk az utcákon! - Majd én billentelek fenéken, ha csak a közelébe merészelsz jönni. Ha egyáltalán rá mersz nézni. - Ha egy kicsit is hasonlít rád, napszemüvegre lesz szükségem, hogy megvédjen a szemkápráztató csúfsága ellen. Smith igazgató úr sétált el mellettünk. - Remélem, minden rendben van közöttetek. Még nem kaptuk meg a költségvetést az új szekrényekre. - Azután karját a szemétláda vállai köré fonta, és így szólt: - Hallottam, hogy te lőtted a győztes gólt a tegnapi meccsen, Trevor. Elfordultak, és az igazgató férfias beszélgetésbe vonta a tétova Trevort.
- Vajon honnan tudta, hogy találkozni szoktam Alexanderrel? - kérdeztem értetlenül Beckyt. - Ó, hát, gondolom az emberek... tudod, az emberek mennyit pletykálnak ebben a városban. - Nos, az emberek ebben a városban iszonyú ostobák. - Figyelj ide, Raven, mondanom kell neked valamit - mondta ideges hangon, ami most még annál is idegesebbnek hangzott, mint amilyen ideges általában lenni szokott. Az én figyelmemet azonban elterelték a bált népszerűsítő plakátok. JEGYEK MÁR KAPHATÓK. 5 DOLLÁRT TAKARÍTASZ MEG, HA ELŐRE MEGVESZED A JEGYED. - Jegyek? A francba! Nem tudtam, hogy jegyekre lesz szükségem! Talán a TicketMaster jegyirodáiban kell beszereznem? Vagy mobiltelefonon? - nevettem. - Tudod, ez történik, ha az ember a periférián marad. - Pontosan tudom. És a periféria napról napra rosszabb. - Lehet, hogy már az összes jegy elfogyott, és odakinn a füvön kell táncolnunk majd - vicceltem. Becky nem nevetett. - Talán az lesz a legjobb, ha te és Alexander magánbált rendeztek a kastélyban. - És ne lássam Trevor arcát, amikor besétálok Alexander oldalán? - Trevor nagyon sokat tud, Raven - jegyezte meg furcsán. - Csodás, szóval sikerül majd bejutnia egy jó főiskolára. Mit érdekel engem? - Félek Trevortól. Az apja tulajdonában van a fél farmunk. - A kukorica vagy a cukor? - Tartozom egy vallomással... - Tartsd meg vasárnapra! Felejtsd el Trevort! Csak szereti megfélemlíteni az embereket. - Én nem vagyok olyan erős, mint te. Sosem voltam az. Te vagy a legjobb barátom, de Trevor ért hozzá, hogyan kényszerítsen ki másokból olyan dolgokat, amiket nem akarnak elmondani. De könyörgöm... ne menj el a bálba! - kérte, és megragadta a karom. Hirtelen megszólalt a csengő. - Mennem kell. Nem szerezhetek be egy újabb büntit, mert akkor eltiltanak a báltól is. - De Raven... - Ne félj, kislány, majd én megvédelek a szörnyektől!
A Hópehely Bál MARADÉK ÓRÁIMON képtelen voltán nyugton ülni a helyemen. Sem matek-, sem történelem, sem földrajz- vagy angolórán, amit történetesen, a focipálya lelátója alatt töltöttem, és szerelmes verseket írogattam Alexandernek. A nap végén hazarohantam, és körbetáncoltam a szobámat. Minden egyes ruhadarabot felpróbáltam, ami csak a tulajdonomban volt, milliónyi különböző kombinációban, amíg ki nem találtam a tökéletes öltözéket. - Jól vagy? - kérdezte Billy Bébi, bedugva fejét a szobámba. - Csak ugrándozom és táncikálok egy kicsit, édes drága kicsi öcsikém - ragyogtam rá, majd szorosan megöleltem, és egy csókot nyomtam a feje búbjára. - Megőrültél?
Mélyet sóhajtottam. - Egy nap majd te is megérted. Találkozni fogsz valakivel, aki a telkedben kötődik hozzád. És akkor egyszerre minden izgalmassá és békéssé válik. - Úgy érted, olyasvalakivel, mint Pamela Anderson? - Nem, én egy számítógép-matematika mániás lányra gondoltam. Billy Bébi tekintete a távoli messzeségbe révedt. - Lehet, hogy nem is volna olyan rossz, már ha úgy néz ki, mint Pamela! - Még nála is sokkal jobban fog kinézni! - ígértem, és összeborzoltam a haját. - Most pedig kifelé! Most fel kell készülnöm a bálra. - Bálba mész? - Igen. - Hát... - Láttam rajta, hogy igyekszik lelkileg felkészülni egy óriási nagytesós letolásra. - Hát... te leszel ott a legszebb. - Biztos vagy benne, hogy nem szedtél be valamilyen drogot? - Te leszel ott a legszebb... fekete ajakrúzzsal. - Na, ez már sokkal jobban megfelel a stílusodnak. Végül bevonultam a konyhába, magas sarkú, térdig érő lakkcsizmában, fekete necc harisnyában, fekete miniszoknyában, amihez csipkés fekete topot vettem fel, fekete, fémhatású karperecekkel. Kiszívott nyakam sérüléseit egy fekete kasmír sál rejtette el, fekete, ujjak nélküli kesztyűm pedig látni engedte fekete körömlakkomat, ami úgy csillogott, akár a fekete jég. Igazán jól illett a Hópehely Bál télies stílusához. - Mégis mit gondolsz, hová mész ebben az öltözékben? - érdeklődött anyám. - Táncolni megyek. - Beckyvel? - Nem, Alexanderrel. - Ki az az Alexander? - Életem szerelme! - Csak nem a szerelem szót hallottam emlegetni? - kérdezte apám, a konyhába lépve. - Raven, hová készülsz ebben az öltözékben? - Azt mondja, táncolni megy élete szerelmével - válaszolta Anya. - Ebben a ruhában biztosan nem! Na, és ki az életed szerelme? Egy srác a suliból? - Alexander Sterling - jelentettem ki. - Úgy érted, a kastélyban élő Sterlingek egyike? - kérdezte apám. - Az egyetlen és utánozhatatlan! - Mondd, hogy nem a Sterling fiú! - mondta halálos döbbenettel anyám. - Igazi horrortörténeteket mesélnek róla! Temetőkben mászkál, és sohasem mutatkozik fényes nappal, akárcsak egy vámpír. - Szerinted képes volnék elmenni táncolni egy vámpírral? Mindketten különös tekintettel meredtek rám, és nem szóltak semmit. - Ne legyetek már olyanok ti is, mint mindenki más ebben a városban! - kiáltottam. - Édesem, az egész város tele van ezzel a szóbeszéddel! - pletykált anyám. - Épp tegnap mesélte Natalie Mitchell...
- Anya, kinek fogsz hinni, nekem vagy Natalie Mitchellnek? Ez a mai este nagyon fontos nekem. Ez lesz Alexandernek is első bálja. Olyan álmodozó és intelligens! Tájékozott a művészetekben, a kultúrában és... - A temetőkben? - kérdezte apám. - Egyáltalán nem olyan, amilyennek az emberek mondják! Ő a legeslegfantasztikusabb srác a naprendszerünkben... rajtad kívül, Apa. - Nos, ebben az esetben, mulassatok jól! - Paul! - De nem ebben az öltözékben - tette hozzá gyorsan apám. - Sarah, én örülök, hogy Raven elmegy egy bálba. Végre hajlandó iskolába menni anélkül, hogy erőszakhoz folyamodnánk. Ez a legnormálisabb dolog, amit mostanában tett. Anyám dühödten meredt rá. - De nem ebben az öltözékben - ismételte határozottan. - Apa, ez a legújabb őrület Európában! - De mi nem Európában élünk. Ez itt egy csendes kisváros, ahol a hosszú nyakú garbó a legújabb őrület. Magasra gombolt ing, hosszú ujj, bokáig érő szoknya. - Soha! - jelentettem ki. - Ez a fiú hosszú évek óta ki se dugta az orrát a szobájából, és te hagyod, hogy ebben a ruhában kísérgesse a lányodat? - kérdezte Anya. - Paul, tegyél már valamit! Apám a szekrényhez lépett. - Tessék, ezt vedd fel - mondta, felém nyújtva egyik sportdzsekijét. Fekete. Hitetlenkedve bámultam rá. - Vagy ez, vagy a fekete köntösöm - mondta. Vonakodva átvettem tőle a kabátot. - Na és lesz szerencsénk megismerkedni a naprendszerünk leges- legfantasztikusabb srácával, amikor érted jön? - csicseregte anyám. - Most viccelsz? - kérdeztem döbbenten. - Dehogyis! - Ez így helyes; még arról sem tudtunk, hogy találkozgatsz vele. Fogalmunk sem volt róla, hogy bálba készülsz. - Keresztkérdésekkel akarjátok zaklatni, hogy lejárassátok. Rólam nem is beszélve. - Erről szól a randizás. Ha a srác, akivel jársz, kiállja a kérdések és a szülői megaláztatás próbáját, akkor a tiéd lehet - ugratott apám. - Ez nem igazságos! Talán el is akartok kísérni minket? - Igen - felelték egyszerre. - Ez borzalmas! Ez életem legfontosabb estéje, és ti tönkre akarjátok tenni! Hallottam, amint egy autó megáll a házunk előtt. - Itt van! - sikítottam, és kilestem az ablakon. Kérlek szépen, legyetek jó fejek! - könyörögtem, idegesen rohangálva fel-alá. - A kedvemért próbáljatok azokra a hippi napokra koncentrálni! Gondoljatok a szerelemgyöngyökre és Joni Mitchellre. Gondoljatok trapéznadrágokra és füstölőkre, ne a golfgatyára és a porcelánra könyörögtem.
- És eszetekbe se jusson a temető! Azt szerettem volna, ha ez az este tökéletesre sikerül, mintha az esküvőm napja lett volna. Ehelyett azonban úgy éreztem magam, mint a menyasszony, aki azt kívánja, bárcsak megszökött volna. Most, hogy a szüleim arra készültek, hogy pillanatokon belül találkozzanak a barátommal, remegni kezdett a kezem. Csak azt reméltem, hogy Alexander nem borul ki a szüleim elegáns pasztellszínű bútorain üldögélve. Amikor megszólalt a csengő, rohantam, hogy üdvözöljem Alexandert, aki fantasztikusan nézett ki. Fényes, fekete háromrészes öltönyt viselt, és vörös selyem nyakkendőt. Úgy nézett ki, mint azok a milliárddolláros kosárlabdázók, akiket a tévéinterjúkban szoktam látni. Átnyújtott egy virágos papírba csomagolt dobozt. - Hú! - mondta, és tetőtől talpig végignézett. Apám megrovó tekintettel intett nekem, hogy vegyem fel a sportdzsekit. Én azonban inkább egy szék támlájára borítottam. - Kötött sapkát vagy hótaposó csizmát kellett volna felvennem - mondta szégyenlősen. - Nem igazán öltöztem az alkalomhoz. - Felejtsd el! Te leszel ott a legszívdöglesztőbb pasi - dicsértem, majd behúztam magam után a nappaliba. - Bemutatom a szüléimet, Sarah és Paul Madison. - Igazán örülök a találkozásnak - mondta idegesen Alexander, kezet nyújtva nekik. - Rengeteget hallottunk már rólad - mosolygott rá anyám, és megrázta a kezét. Jéghideg pillantást küldtem felé. - Foglalj helyet, kérlek! - folytatta. - Hozhatok valamit inni? - Köszönöm, nem kérek. - Helyezd magad kényelembe! - szólalt meg Apa, és a kanapé felé intett, ő maga pedig elhelyezkedett saját bézsszínű foteljában. Hoppá! Még soha egyetlen srácot sem hívtam meg magunkhoz. Éreztem, ahogy apám maximálisan kihasználja a helyzetet. Akár az inkvizíció. Azon imádkoztam, hogy gyorsan vége legyen. - Nos, Alexander, hogy tetszik a mi kis városunk? - Azóta tetszik igazán, amióta Ravennel találkoztam - válaszolt udvariasan, és rám mosolygott. - Szóval, hol is találkoztatok, hiszen te nem jársz iskolába? Raven ezt a részletet eddig még nem mesélte el nekünk. Jaj, csak ezt ne! Fészkelődni kezdtem a székemen. - Hát, azt hiszem, csak úgy összefutottunk. Úgy értem, ahogy az történni szokott, mindketten a megfelelő helyen voltunk a megfelelő időben. Mint mondani szokás, minden az időzítésen múlik, és a szerencsén. És elmondhatom, hogy igen szerencsésnek érzem magam, amióta a lányukkal összejöttem. Apám dühödten bámult rá. - Ó, nem úgy értettem - tette hozzá gyorsan Alexander. Felém fordult, kísértetiesen sápadt arca bíborvörös volt. Próbáltam nem nevetni. - Pontosan mivel is foglalkoznak a szüleid? Nem sűrűn tartózkodnak a városban, igaz? - Az apám műkereskedő. Romániában, Londonban és New Yorkban is vannak galériái. - Ez nagyon izgalmasan hangzik. - Valóban az, de sosincs otthon - mondta Alexander. - Állandóan repked valahol.
Anya és Apa jelentőségteljesen egymásra nézett. - Ideje indulnunk, különben elkésünk - vetettem közbe gyorsan. - Majdnem elfelejtettem - szólt Alexander, ügyetlenül felemelkedve a kanapéról. - Raven, ezt neked hoztam. Átnyújtotta nekem a virágos dobozt. - Köszönöm! - feszülten mosolyogtam, majd feltéptem a csomagolást. Egy csodálatosan szép vörös rózsa bukkant elő. - Ez gyönyörű! - A szüleimre pillantottam, mintha csak azt mondtam volna: „Látjátok? Megmondtam!” - Milyen kedves! - áradozott Anya. A szívemhez tartottam a virágot, miközben Alexander megpróbálta feltűzni a ruhámra. Idegességében kissé ügyetlenkedett. - Aú! - Megszúrtalak? - kérdezte. - Az ujjamat szúrta meg egy tüske, de nincs baj. Alexander megbűvölten meredt az ujjam hegyén vöröslő vércseppre. Anya sietve közénk lépett egy zsebkendővel, amit a dohányzóasztalról kapott fel. - Semmiség az egész, Anya, csak egy kis vér. Jól vagyok - Vérző ujjamat gyorsan a számba dugtam. - Jobb lesz, ha most indulunk - mondtam. - Paul! - könyörgött Anya. De Apa tisztában volt a helyzettel. Nem tehetett semmit. - Ne hagyd itt a kabátot! - csak ennyit mondott. Felkaptam a dzsekit, kézen fogtam Alexandert, és kivonszoltam az ajtón. Attól féltem, anyám még a végén megpróbálja elijeszteni azzal, hogy keresztet rajzol a levegőbe. Szorosan magamhoz öleltem ugyanazon Hópehely Bál zászló alatt, amelynél Trevor és én összevitatkoztunk előző nap. Monica Havers és Jodie Carter sétált el mellettünk, majd hitetlenkedve visszafordultak. Már-már azt hittem, teljesen kigúvad a szemük jólfésült pompom fejecskéjükből. Készen álltam, hogy harcba szálljak, ha bármit is mondani mernének. De meg tudtam állapítani a csuklómra feszülő szorításból, hogy Alexander azt szeretné, ha higgadt maradnék. A lányok magukban sugdolóztak és nevetgéltek, majd folytatták pletykálkodó útjukat a tornaterem felé. - Ez itt az a hely, ahol nem tanulok kémiát - szólaltam meg, és kitártam a kémialabor nyitott ajtaját. - Általában mindenhová be kell lopóznom. Ez most megkönnyebbülésként hat. - Ha már itt tartunk, mindig is tudni akartam, miért lopóztál be... - Nézd meg ezeket! - vágtam közbe, a laborasztalon sorakozó lombikokra mutatva. - Rengeteg titokzatos oldat és robbanás, de téged nem is zavarna, igaz? - Imádom! - Úgy tartotta kezében az egyik üveget, mintha valamiféle ritka bor lett volna. Betoltam Alexandert az egyik iskolapadba, azután felírtam a nevét a táblára. - Tudja valaki, mi a kálium vegyjele? Emelje fel a kezét! Alexander a magasba lendítette a kezét. - Én tudom! - Igen, Alexander?
- K. - Helyes, ezzel az egész félévre megszerezte a jegyét! - Miss Madison? - kérdezte, ismét felemelt kézzel. - Igen? MÁR A PARKOLÓBÓL HALLOTTUK A ZENÉT. Piros Camaro nem volt a láthatáron. Biztonságban voltunk - egyelőre. - Ne hagyd itt a kabátod! - emlékeztetett Alexander, amikor kiszálltam a kocsiból. - Majd neked kell melegen tartanod - kacsintottam, és a hátsó ülésen hagytam a kérdéses ruhadarabot. Két sarkvidéki öltözetbe bújt lány a szurkolócsapatból elborzadt tekintettel meredt ránk. Elvezettem onnan Alexandert, majd egy pillanatig tétováztunk a főbejárat előtt. Alexander olyan volt, mint egy kisgyerek, ideges és kíváncsi. Érdeklődéssel tekintett az épületre, mintha még soha életében nem látott volna iskolát. - Nem muszáj bemennünk - ajánlottam - Nem, minden rendben - mondta, finoman megszorítva az ujjaimat. Két focista azon nyomban abbahagyta a társalgást, amint megláttak minket, és csak meresztették a szemüket. - Most már felvehetitek a szemgolyótokat a padlóról - vetettem oda, miközben elvezettem Alexandert a bámészkodók mellett. Alexander mindent részletesen szemügyre vett: a Hópehely Bál plakátjait, a hirdetőtábla bejelentéseit, a trófeavitrint. Kezével végigsimított a szekrényeken, megérintve a hideg fémet. Pont olyan, mint a tévében! - Nem voltál még soha iskolában? - csodálkoztam. - Nem. - Nahát! Te vagy a legszerencsésebb srác az egész világon. Sosem kellett még menzán ebédelned. A bélrendszered tutira jó formában lehet! - De ha én is idejárnék, már hamarabb találkozhattunk volna. - Ide tudna jönni egy pillanatra? Azt hiszem, szükségem van egy kis korrepetálásra. Tudna esetleg segíteni nekem? - De hát épp most adtam ötöst magának! - Inkább anatómiáról volna szó. Odaléptem hozzá. Lehúzott az ölébe, és gyengéden szájon csókolt. Hallottuk, ahogyan nevetgélő lányok rohannak el a nyitott ajtó előtt. - Jobb, ha most megyünk - ajánlotta Alexander. - Nem, nincs semmi baj. - Nem akarom, hogy kirúgjanak. Azonkívül vár ránk a bál - mondta, és mindkettőnket talpra állított. Kéz a kézben sétáltam ki azzal a sráccal, akivel a legtöbb kémiai reakción osztoztam. A neve még mindig ott virított a táblán. Amint a tornaterem közelébe értünk, máris magamon éreztem a jéghideg pillantásokat. Úgy bámultak Alexanderre, mintha egy idegen bolygóról csöppent volna ide, rám pedig úgy, ahogy általában szoktak.
Miss Fay, a kíváncsiskodó matektanárom szedte a belépőjegyeket az ajtónál. - Látom, épp időben érkeztél meg a bálra, Raven. Kár, hogy ugyanezt nem sikerül előadnod a matematikaórákon. Még nem találkoztam ezzel a fiatalemberrel az iskolában - tette hozzá, tüzetesen szemügyre véve Alexandert. - Azért, mert nem jár ide. - Csak vegye már el a jegyeket, könyörgöm! Átugrottam a bemutatkozáson, és behúztam magammal Alexandert a terembe. Besétáltunk a Hópehely Bálba. Nem tudom, hogy csak azért éreztem-e így, mert Alexanderrel voltam, vagy azért, mert ez volt az első bálom, de a fehér még sohasem tűnt ilyen gyönyörűségesen szépnek. Műanyag jégcsapok és hópihék függtek a mennyezetről, a padlót pedig porhó borította. A műhó lágyan szállingózott a fejünk fölött. Mindenki csillogó téli ruhába vagy kordbársonyba öltözött, pulóverrel, kesztyűvel, sállal és sapkával kiegészítve. A teljes erővel süvöltő légkonditól kirázott a hideg. Még a rockzenekar, a Push-ups is az alkalomhoz öltözött: sísapkájukkal és hótaposó csizmáikkal. Az eredményjelző tábla alatti büféasztalon frissítőket tálaltak fel: fagyit, almabort és forró csokoládét. Innen-onnan is suttogás, nevetés ütötte meg a fülem, a melegen beburkolózott diákoknak szinte elakadt a lélegzetük, amint elhaladtunk mellettük. A zenekar is minket figyelt. - Kérsz egy forró csokit, még mielőtt valamelyik végzős feldobná valami izgalmassal? - kérdeztem, megpróbálva elszakítani Alexandert a mindenhonnan feléje áradó figyelemtől. - Nem vagyok szomjas - válaszolta, a táncosokat szemlélve. - Mintha egyszer azt mondtad volna, hogy te mindig szomjas vagy? A zenekar rázendített a „Winter Wonderland” elektromos változatára. - Szabad erre a táncra? - kérdeztem, a kezemet nyújtva. Boldogan mosolyogtam, miközben átsétáltunk a porhón a táncparkettre. A mennyországban éreztem magam. Nekem volt a legfantasztikusabb partnerem a Hópehely Bálon - Alexandernél senki sem volt elragadóbb, és úgy táncolt, mint egy álom. Elfelejtettük, hogy kívülállók vagyunk, és úgy dobáltuk testünket, akárcsak egy menő klub törzstagjai. Megállás nélkül táncoltuk végig egyik számot a másik után - „Hűvös, mint a jég”, „Fagylaltcsókok”, „Fridzsi, a hóember”. A zenekar belekezdett az „Elolvadok tőled” című dalba. A tornaterem forgott körülöttünk, miközben icipici hópihék hullottak ránk gyengéd simogatással. Alexander és én visítva kacagtunk, amikor megbotlottunk egy enyhén ittas futballsznobban, aki a karjával és a lábával épp hóangyalkát rajzolt a padlót beborító műhóba. Amikor a zene befejeződött, őrülten magamhoz szorítottam Alexandert, mintha ez a mi saját bálunk lett volna. De természetesen nem voltunk egyedül, és erre egy ismerős hang emlékeztetett. - Az őrültekházában értesültek már róla, hogy megszöktél? - kérdezte Trevor, felbukkanva Alexander mellett. Odavezettem Alexandert a büféasztalhoz, és megfogtam két meggyfagylaltot. - Az igazgató tud róla, hogy itt vagy? - kérdezte Trevor, minket üldözve. - Trevor, tűnj el! - mondtam, a testemmel védelmezve Alexandert. - Ó, Frankenstein menyasszonya talán menstruációs panaszoktól szenved? - Trevor, elég! - Nem láthattam Alexander reakcióját, de éreztem kezének visszatartó szorítását a vállamon.
- De hát ez még csak a kezdet, Raven, csak a kezdet! A várbörtönben nem rendeznek diszkót? Tulajdonképpen a suliba kell járnod ahhoz, hogy a bálokra eljöhess - mondta Alexandernek. - De gondolom, a pokolban nincsenek szabályok. - Fogd be! - kiáltottam. - Neked talán nincs partnered? Vagy talán Matt az? - kérdeztem gúnyosan. - Nagyon jó. Eszes kislány - mondta ismét Alexandernek. - De nem túl eszes. Nem, az én partnerem ott van - tette hozzá, és a bejáratra mutatott. Odanéztem, és észrevettem az ajtó mellett idegesen feszengő Beckyt, hosszú rakott szoknyában, halvány rózsaszín pulóverben és hosszú, fehér zokniban és papucscipőben. A szívem azon nyomban a padlóra zuhant. Hirtelen elfogott a rosszullét. - Egy kicsit át kellett öltöztetnem - dicsekedett Trevor. - Es ez még nem minden, bébi. - Ha hozzá mersz érni, megöllek! - üvöltöttem, készen arra, hogy ott helyben rávessem magam. - Egyetlen ujjal sem értem hozzá, eddig. De van időnk. A bál még csak most kezdődött. - Raven, mi folyik itt? - kérdezte Alexander, és maga felé fordított. Trevor intett Beckynek, hogy jöjjön közelebb. Még csak rám sem nézett, ahogy felénk közeledett. Trevor megragadta a kezét, és gyengéden arcon csókolta. Kirázott a hideg, és hányinger kerülgetett. - Kopj le róla! - Megfogtam Becky kezét, és igyekeztem elráncigálni onnan. - Raven, ő az a fickó, aki állandóan zaklatni szokott? - kérdezte Alexander. - Úgy érted, még nem is ismer engem? Nem is tud rólunk? - kérdezte büszkén Trevor. - Nincs semmiféle „rólunk”! - próbáltam megmagyarázni. - Felbosszantottam, mert én vagyok az egyetlen lány a suliban, aki nem liheg utána. Ezért most nem hajlandó békén hagyni. De Trevor, hogy mered belerángatni ebbe Beckyt és Alexandert! Becky csak állt, tekintete a földre tapadt. - Szerintem eljött az ideje, hogy végre békén hagyd Ravent, haver - mondta Alexander. - Haver? Most meg már a holdkóros haverja vagyok? Mostantól együtt lógunk és jókat focizgatunk? Bocs, de szabályok vannak a megjelenésre. A vámpírfogat és palástot nem toleráljuk. Menj vissza a temetőbe! - Trevor, elég volt! Most rögtön felrúglak, ha nem hagyod abba! - fenyegetőztem. - Semmi baj, Raven - csitított Alexander. - Menjünk táncolni! - Becky, gyere el onnan! - kiabáltam, és nem mozdultam. - Becky, mondj valamit! Mondj már valamit! - Már mondott valamit - jelentette be Trevor. - Elég sokat. Különös, hogy az embereknek ebben a városban mennyire megered a nyelve, amikor arról van szó, hogy a papájuk veteménye esetleg lángra kaphat egy elejtett cigarettától. Nem bírják abbahagyni - mondta Trevor, tekintetét egyenesen rám szegezve. Azután Alexanderhez fordult. - Megtudod te is, kik ezek a pletykafészkek, még hamarabb, mint gondolnád! Beckyre néztem, aki a cipőjét bámulta. - Sajnálom, Raven. Próbáltalak figyelmeztetni, lebeszélni arról, hogy ma este ide gyere. - Miről beszél ez az alak? - kíváncsiskodott Alexander. - Menjünk - mondtam.
- Vámpírokról beszélek! - jelentette ki Trevor. - Vámpírok! - kiáltott fel Alexander. - Fogd be a szád, Trevor! - Pletykáról beszélek! - Miféle pletykáról? - kérdezte Alexander. - Azért jöttem ide, hogy a barátnőmmel legyek. - Barátnő? - lepődött meg Trevor. - Akkor hát hivatalos a dolog. Az egész örökkévalóságot együtt szándékoztok tölteni? - Maradj már csendben! - parancsoltam. - Meséld csak el neki, miért törtél be a házába! Mondd el, mit láttál! - Mi most lelépünk! - közöltem, induláshoz készülve. Alexander azonban tapodtat sem mozdult. - Mondd el neki, miért vetetted rá magad - folytatta Trevor. - Egy szót se többet, Trevor! - Áruld el neki, miért mentél a temetőbe! - Azt mondtam, fogd be! - És azt is, miért ájultál el. - Fogd be a szád! - És hogy miért bámulod magad állandóan a tükörben! - Miről beszél ez? - kérdezte értetlenül Alexander. - És erről is mesélj neki! - tette hozzá Trevor, hozzávágva a harapásnyomról készült polaroid képeket Alexanderhez. Alexander a kezébe fogta a képet, és megvizsgálta. - Ez meg mi ? - Kihasznált a csaj - mondta végezetül Trevor. - Terjeszteni kezdtem egy pletykát, amiből óriási lavina kerekedett. Sikerült mindenkivel elhitetnem a városban, hogy vámpír vagy. A különös ebben az, hogy a te drága, kedves Ravened jobban elhitte a szóbeszédet, mint bárki más! - Fogd már be! - üvöltöttem, és olvadó fagy imát Trevor arcába dobtam. Trevor csak nevetett, miközben a meggyfagyi végigcsöpögött az arcán. Alexander meredten bámult a jelenetre. - Mi folyik itt? - kérdezte a helyszínre érkezve Mr. Harris. Alexander hitetlenkedve és zavartan nézett rám. Tehetetlenül pillantott körbe, miközben a bámészkodó tömeg a reakcióját várta. Akkor dühösen kézen fogott, és kihúzott a teremből. Hátunk mögött hagytuk a hulló hópelyheket, és kimentünk a szemerkélő esőbe. - Várjatok! - kiáltotta Becky, aki utánunk rohant. - Mi történik, Raven? - kérdezte Alexander, Beckyről tudomást sem véve. - Honnan tudja ez az alak, hogy belopóztál a házamba? Honnan tud a temetőről? Honnan tudja, hogy elájultál? És mi ez? - tette fel sorra a kérdéseit, és hozzám vágta a polaroid képet. - Alexander, te nem érted. - Sosem mondtad el, miért lopóztál be a házba - ismételte. Belenéztem magányos, mélységes, érzelmekkel teli szemébe. Láttam az ártatlanságát. Azt az érzést, hogy nem tartozik sehová. Mit mondhattam volna? Nem hazudhattam. Ezért inkább semmit sem
feleltem, csak teljes erőmből megöleltem. A fotó kiesett a kezéből. Azután eltolt magától. - Tőled akarom hallani - követelte. Peregni kezdtek a könnyeim. - Azért mentem oda, hogy megcáfoljam a szóbeszédet. Véget akartam vetni a pletykáknak! Hogy a családod békében élhessen. - Szóval, én csak egy kísértetes sztori voltam neked, aminek utána kellett nézned? - Nem! Nem! Becky, mondd meg neki, hogy egyáltalán nem így volt! - Nem így volt! - kiáltotta Becky. - Folyton csak rólad beszél! - Azt hittem, te más vagy, Raven. De kihasználtál. Te is csak olyan vagy, mint mindenki más. Alexander elfordult, én pedig megragadtam a karját. - Ne menj el! Alexander! - könyörögtem. - Igaz, engem is magával ragadott a pletykahullám, de amikor először megláttalak, már tudtam, hogy soha senki iránt nem éreztem még így. Ezért tettem aztán minden mást! - Azt hittem, hogy saját magamért kedvelsz... nem azért, akinek hiszel. Vagy azért, amiről azt gondolod, hogy lenni akartál. Elfutott. - Ne menj el! - kiabáltam utána. - Alexander... De nem vett tudomást rólam. Elment, vissza padlásszobájának magányába. Forgószélként viharzottam be a tornaterembe. A zenekar épp szünetet tartott, és mindenki engem bámult, amint keresztülvágtam a táncparketten. - Vége - jelentette be Trevor, és tapsolni kezdett. - Vége! És milyen remek kis produkció volt, még akkor is, ha én magam mondom. - Te! - ordítottam. Mr. Harris látta, hogy vérre szomjazom, és hátulról elkapott. - Te vagy a megtestesült gonosz, Trevor! - üvöltöttem, kétségbeesetten kalimpálva karjaimmal, miközben hasztalan próbáltam kiszabadulni a fociedző szorításából. - Trevor Mitchell, te egy szörnyeteg vagy! - Körbenéztem a körülöttem várakozó arcokon. - Hát nem látjátok? Mind eltaszítottátok a legodaadóbb, legszeretetreméltóbb, leggyengédebb, legintelligensebb embert ebben a városban, miközben feltétel nélkül befogadtátok a legaljasabb, legelvetemültebb, leggonoszabb szörnyeteget, csak azért, mert úgy öltözik, mint ti! Trevor az, aki tönkreteszi mások életét! Ti meg csak nézitek, ahogy focizik, és boldogan buliztok vele, és közben elüldöztök egy angyalt, mert feketében jár és magántanuló! Könnyek csorogtak végig az arcomon, és kirohantam. Becky utánam futott. - Sajnálom, Raven. Úgy sajnálom! - kiáltotta. Nem válaszoltam, és egészen a kastélyig futottam, ahol átmásztam a csúszós vaskapun. Hatalmas molylepkék röpködtek a bejárat fölött világító lámpa körül, amint dörömbölni kezdtem a kígyó alakú kopogtatóval. - Alexander, nyisd ki! Alexander, nyisd ki! A lámpa fénye végül kialudt, és a csalódott molylepkék tovább szálltak. Zokogva gubbasztottam a küszöbön. Életemben először nem találtam vigaszt a sötétségben.
Vége a játéknak EGÉSZ ÉJSZAKA SÍRTAM, és másnap nem mentem iskolába. Délben a kastélyhoz rohantam. Addig
ráztam a kaput, amíg már azt hittem, rögtön szétesik. Végül átmásztam rajta, és bekopogtam az ajtón. A padlásszoba függönye meglibbent, de senki sem nyitott ajtót. Otthon felhívtam a kastélyt, és sikerült beszélnem Jamesonnal, aki azt mondta, hogy Alexander alszik. - Értesítem róla, hogy telefonált, kisasszony - mondta. - Mondja meg kérem azt is, hogy sajnálom! Attól féltem, hogy Jameson legalább annyira gyűlöl, mint Alexander. Minden órában telefonáltam; minden egyes alkalommal ugyanaz a párbeszéd zajlott le Jameson és énközöttem. - MOSTANTÓL KEZDVE magántanuló leszek! - ordítottam, amikor anyám megpróbált kicsalogatni az ágyból másnap reggel. Alexander nem fogadta a hívásaimat, én pedig Becky hívásait utasítottam vissza. - Soha nem megyek többé suliba! - Majd túl leszel rajta, drágám. - Te túljutottál volna Apán? Alexander az egyetlen ember ebben az univerzumban, aki megért engem! Én pedig mindent elrontottam! - Nem, Trevor Mitchell rontotta el. Te kedves voltál ahhoz a fiatalemberhez. Szerencséje van veled. - Úgy gondolod? - kastély méretű könnyeket kezdtem hullatni. - Szerintem pedig tönkretettem az életét! Anya leült az ágyam szélére. - Rajong érted, kicsim - vigasztalt, és úgy ölelt, mintha a síró Billy Bébi lettem volna. Éreztem frissen mosott, bársonyos gesztenyeszín haján a sárgabarackot és parfümének édes, finom illatát. Most szükségem volt Anyára. Szükségem volt rá, hogy biztasson, minden rendben lesz. - Láttam rajta, mennyire odáig van érted, aznap este, amikor érted jött folytatta. - Nagy kár, hogy az emberek összehordanak róla mindenfélét. - Te is közéjük tartoztál - sóhajtottam. - És azt hiszem, én is. - Nem, te nem. Te kedvelted őt azért, amilyen valójában. - Igen kedveltem... úgy értem, kedvelem. Tényleg. De most már túl késő. - Sosem túl késő. De ha már a késésről beszélünk, én késésben vagyok! Ki kell vinnem apádat a reptérre. - Hívd fel a sulit! - kiáltottam utána az ajtónál. - Mondd meg nekik, hogy belebetegedtem a szerelembe! A FEJEMRE HÚZTAM A TAKARÓT. Estig mozdulni sem tudtam. Látnom kellett az én Alexanderemet, hogy rázhassak némi értelmet abba a sápadt testébe. Hogy a bocsánatáért könyörögjek. A kastélyhoz nem mehettem, és nem is törhettem be - ezúttal talán még a zsarukat is kihívta volna. Csak egyetlen hely maradt, ahová mehettem... egyetlen másik hely, ahol talán volt némi esélyem, hogy megtaláljam. EGY CSOKOR NÁRCISSZAL a hátizsákomban másztam be Uncsifalva temetőjébe. Szapora léptekkel haladtam a sírkövek között, igyekeztem követni azt az útvonalat, amelyiken egykor együtt lépkedtünk. Legalább annyira izgatott voltam, mint amennyire ideges. Elképzeltem, amint rám vár, felém rohan és szorosan megölel, csókok özönét árasztva rám. Ám akkor eszembe jutott: Meg fog bocsátani? Ez vajon az első veszekedésünk volt - vagy az utolsó? Végül rátaláltam a nagymamája síremlékére, Alexander azonban nem volt ott. A virágokat a sírra fektettem. Megfájdult a hasam, mintha gyomorgörcsöt kaptam volna. Előtörtek a könnyeim.
- Nagymama - mondtam hangosan, körülnézve. De hát ki hallhatna meg? Akár kiálthatnék is. Nagymama, elrontottam, csúnyán elrontottam. Nincs ezen a világon olyan lány, aki jobban megőrülne az unokádért, mint én. Tudnál segíteni nekem? Annyira hiányzik! Alexander azt hiszi, hogy én teljesen másnak tartom őt, és tényleg másnak tartom... csakhogy szerintem a többi embertől különbözik, nem pedig tőlem. Én szeretem őt. Tudnál segíteni nekem? Vártam, egy jelet kerestem, valami varázslatosat, egy csodát: fejem fölött szálló denevéreket vagy hangos mennydörgést. Bármit. De csak a tücskök ciripelése törte meg a csendet. A jeleknek és csodáknak talán valamivel hosszabb időre van szükségük. Csak reménykedni tudtam.
EGY NAPI SZÍVFÁJDALOMBÓL kettő lett, majd három és négy. - Nem kényszeríthettek, hogy iskolába menjek! - üvöltöttem minden reggel, majd másik oldalamra fordultam, és aludtam tovább. Jameson továbbra is azt a választ adta a hívásaimra, hogy Alexander nem tud a telefonhoz jönni. Időre van szüksége - vélte Jameson. - Legyen türelmes, kérem! Türelmes? Hogy lehetnék türelmes, amikor minden másodperc, amelyet egymástól távol töltünk, egy örökkévalóságnak tűnik? Szombat reggel nemkívánatos vendég jelent meg a szobámban. - Párbajra hívlak ki! - mondta apám, és teniszütőjét az ágyamra dobta. Széthúzta a függönyöket, és hagyta, hogy elvakítson a napfény. - Menj el! - Szükséged van egy kis testmozgásra - Egy fehér pólót és teniszszoknyát is az ágyamra dobott. Anyádé! Kétségeim voltak, hogy találnék-e bármilyen fehérszínű ruhadarabot a fiókjaidban. Most pedig pucoljunk! Fél óra múlva miénk a pálya. - De már évek óta nem játszottam! - Tudom. Ezért viszlek magammal. Ma nyerni szeretnék - válaszolta, és becsukta maga után az ajtót. - Csak hiszed, hogy nyerni fogsz! - kiáltottam neki a csukott ajtón keresztül. UNCSIFALVA SZABADIDŐS KLUBJA épp olyan volt, mint ahogyan oly sok évvel korábbról emlékeztem rá: sznob és uncsi. A butik tele volt a legmenőbb teniszszoknyácskákkal és zoknikkal, neonszínű labdákkal és túlárazott ütőkkel. Egy négycsillagos étterem is helyet kapott, ahol öt dollárt kértek egy pohár vízért. Majdnem sikerült beilleszkednem anyám fehér szerelésével, leszámítva a fekete rúzsomat. De apám ezúttal szó nélkül eltűrte. Szerintem már annak is örült, hogy függőleges pozícióban láthat. Bosszúvágytól fűtve rohantam apám szervái után, minden egyes labdára Trevor arcát képzeltem. Olyan erővel ütöttem rájuk, ahogy csak bírtam, és ettől természetesen vagy a hálónak vágódtak vagy a kerítésnek. - Régen mindig hagytál nyerni - mondtam, miután megrendeltük az ebédet. - Hogy hagyhatnálak nyerni, amikor minden szervát egyenesen a hálóba ütsz? Lazán lendítsd az ütőt, és kísérd végig! - Azt hiszem, mostanában gyakran megesett velem, hogy a rossz irányba ütöttem a labdát. Sohasem lett volna szabad engednem, hogy Trevor felülkerekedjen rajtam. Sohasem lett volna szabad elhinnem a pletykákat, vagy akarnom, hogy igazak legyenek. Annyira hiányzik Alexander. Ebédnél a pincér nekem egy kerti salátát, apámnak pedig egy ton- halas melegszendvicset hozott. Meredten bámultam a paradicsomot, tojást és salátát a tányéromon. - Apa, szerinted fogok még
valaha találkozni valakivel, aki olyan, mint Alexander? - Te mit gondolsz? - kérdezte Apa, jóízűt harapva a szendvicséből. - Szerintem nem fogok. Szerintem ő az igazi. Ő az a különleges valaki, akivel az emberek csak a filmekben találkoznak vagy a nyálas regényekben. Mint Heathcliff vagy Rómeó. A szemembe könnyek szöktek. - Semmi baj, kicsim - vigasztalt, odanyújtva nekem a szalvétáját. - Amikor anyáddal találkoztam, John Lennon-szemüveget hordtam, és a hajam a hátam közepéig ért. Fogalmam sem volt, hogy néz ki egy olló vagy egy borotva! Az apja nem kedvelt a külsőm és a radikális politikai nézeteim miatt. De ő és én ugyanúgy láttuk a világot. És csak ez számított. Egy szerdai napon láttam meg először az anyukádat, az egyetem pázsitján, tengerészkék trapéznadrágban és fehér ujjatlan felsőben, amint hosszú barna haját tekergette, és felfelé nézett. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, mit bámul annyira. „Az az anyamadár a fiókáit eteti. Hát nem gyönyörű?” - mondta. - „Holló!” - és idézett néhány sort Edgár Allan Poe verséből. Én nevettem. „Mit nevetsz?” kérdezte tőlem. És megmondtam neki, hogy az egy varjú, nem pedig holló. „Ó, ez a büntetésem, amiért olyan vadul buliztam tegnap éjjel” - mondta, és velem nevetett. - „De akkor is, nem gyönyörű szépek?” Én pedig akkor és ott azt feleltem neki, hogy igen, gyönyörűek. De ő még gyönyörűbb. - Ezt mondtad neki? - Ezt nem kellett volna elárulnom neked. Különösen azt a bulizós részt! - Anya már sokszor elmesélte, hogy így kaptam a nevem. Raven, azaz holló. De a bulizást sohasem említette. Hálát adtam a világegyetemnek, hogy a szüleim aznap egy hollót figyeltek, nem pedig egy mókust. Az eredmény katasztrofális lett volna. - Apa, most mit tegyek? - Erre magadnak kell rájönnöd. De ha a labda megint a te térfeledre esik, ne vágd a kerítésbe. Csak nyisd ki a szemed, és üsd szépen vissza! Becsomagoltattuk a salátámat, mert nem tudtam egyszerre az ételen és a teniszmetaforákon rágódni. Teljesen összezavarodtam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Üssem fel a labdát, vagy várjam meg, amíg hozzám jön? Apám az egyik ismerősével haverkodott, amikor egy hang ütötte meg a fülem: Ügyesen játszol, Raven! - Megfordultam, és Matt Wellsszel találtam szemközt magam. - Egyáltalán nem tudok játszani! - válaszoltam meglepetten. Tekintetemmel Trevor után kutattam. - Én nem a teniszről beszélek. - Nem értem. - A suliról beszélek, Trevorról. Ne aggódj, ő nincs itt. - Szóval, most belém akarsz kötni? - kérdeztem, megmarkolva az ütőmet. - Itt a klubban? - Nem, véget akarok vetni neki. Úgy értem, annak, amit veled, Beckyvel és mindenki mással művel. Még velem is. És én a legjobb barátja vagyok. De te mindannyiunkért kiállsz. Pedig még csak nem is csípsz minket - nevetett. - Mi aljasul bánunk veled, és te mégis mindannyinkért bosszút állsz Trevoron. - Ez most a Kandikamera} - kérdeztem, rejtett kamerákat keresve a tekintetemmel. - Te életet hozol ebbe a városba, a dögös ruháiddal és a különleges személyiségeddel. Nem törődsz
vele, mit gondolnak az emberek, de ez a város épp akörül forog, mit gondolnak az emberek. - Trevor az ajándékboltban rejtőzik, kitaláltam? - kérdeztem, átkukucskálva a válla fölött. - A bál egy csomó ember gondolkozását megváltoztatta. Trevor az egész iskolát kihasználta, és végül mindenkiből bolondot csinált. Azt hiszem, te voltál az, aki ráébresztett minket az igazságra. Rájöttem, hogy hiába keresek rejtett kamerákat vagy bujkáló Trevort. Matt nem tréfált. - Bárcsak Alexander is hallaná, amit mondasz! - feleltem végül. - Nem láttam azóta, és attól félek, hogy már nem is fogom soha. Trevor mindent tönkretett mondtam, és a szemembe ismét könnyek szöktek. - A fenébe Trevorral! Többen odanéztek, mivel nem volt ildomos a klubban káromkodni, habár a pályán mindenki megtette, valahányszor elszalasztottak egy labdát. - Rohannom kell, Raven... még találkozunk - kiáltotta Matt, amint indulni készült. - Szeretném, ha találkoznál egy régi ismerőssel, Raven - szólt apám, aki egy megdöbbentően napbarnított sráccal közeledett, miután Matt elment. - Örülök, hogy találkozunk, Raven - mondta a srác. - Rég nem láttuk egymást. Egészen felnőttél. Rúzs nélkül talán már meg sem ismernélek. Emlékszel még rám? Hogyan is felejthettem volna el? Az első alkalom, amikor a kastélyba léptem, az alagsori ablak, a piros sapka. A meleg csók az arcomon a jóképű új fiútól, aki arra vágyott, hogy befogadják. - Jack Patterson! Hát persze, hogy emlékszem rád, de azt nem hiszem el, hogy te sem felejtettél el. - Én mindig emlékezni fogok rád! - Ti ketten meg honnan ismeritek egymást? - érdeklődött apám. - Az iskolából - válaszolta Jack, a szemében cinkosan csillogó fénnyel. - Szóval, mi jót csinálsz mostanában? - kérdezte tőlem Jack. - A pletykák szerint újabban a bejáraton át látogatod a kastélyt. - Igen, úgy volt, csak... - Jack nemrég költözött vissza a városba, és átvette apja áruházának a vezetését - magyarázta apám. - Igen, ugorj be valamikor - mondta Jack. - Adok árkedvezményt. - Katonai bakancsot és fekete kozmetikumot is tartasz? Jack Patterson felnevetett. - Látom, akad néhány dolog, ami nem változott! Matt váratlanul visszatért. - Kész vagy, Matt? - szólította meg Jack. - Ismeritek egymást? - kérdeztem meglepetten. - Unokatestvérek vagyunk. Örülök, hogy visszajöttem... vannak fenntartásaim néhány haverjával kapcsolatban, akikkel lógni szokott.
Sötétség és világosság SZOMBAT ESTE VOLT. A Cure pólómban és fekete boxergatyában néztem a Drakula lassított változatát. Megállítottam annál a jelenetnél, ahol Béla az alvó Helen Chandler fölé hajol, és felidéztem a pillanatot, amikor Alexander megcsókolt fekete bőrkanapéján. Vágyakozva bámultam a képernyőt, és felkaptam még néhány papírzsebkendőt.
A bejárati ajtó csengője riasztott fel az önsajnáló kábulatból. - Nyiss ajtót! - kiabáltam, ám akkor hirtelen eszembe jutott, hogy a családom moziba ment. Kilestem a kukucskálólyukon, de nem láttam semmit. Azután újra kinéztem, és ezúttal felfedeztem a küszöbön álló apró Beckyt. - Mit akarsz? - kérdeztem, és kinyitottam az ajtót. - Öltözz fel! - Azt gondoltam, talán azért jöttél, hogy bocsánatot kérj. - Sajnálom, de most hinned kell nekem! Gyere a kastélyhoz... most rögtön! - Menj haza! - Raven, gyere azonnal! - Mi folyik itt? - Kérlek, Raven, siess már! Felrohantam az emeletre, és magamra kaptam egy fekete pólót fekete farmernadrággal. - Siess! Visszarobogtam a földszintre. Becky karon ragadott, és kivonszolt az ajtón. Kérdésekkel bombáztam, miközben beültünk apjának teherautójába, de nem volt hajlandó bármit is elárulni. Magam elé képzeltem a kastélyt, tele falfirkákkal, ablakai mind betörve, és ahogy Trevor és futballsznob haverjai a vérben fetrengő Alexanderrel szórakoznak a domb tetején. Azután egy másik borzalmas, ám néma rémkép következett. Egy eladó feliratú tábla áll az udvaron, még a sötét függönyök sem lógnak Alexander padlásszobájának ablakán. Becky nem a kastély mellett állt meg, hanem egy háztömbbel arrébb. - Mi van? - kérdeztem. - Miért nem parkolsz közelebb? Amikor azonban kiugrottunk a kocsiból, jó néhány autót láttam a kastélyhoz vezető járdaszegély mellett állni. Szokatlan látvány volt ez az elhagyatott utcán. A távolban két feketébe öltözött nőt pillantottam meg, mintha temetésre készültek volna. De szapora léptekkel haladtak, égő fáklyákkal a kezükben. A szívem összeszorult. - Nem érünk oda időben! - kiáltottam. Még rosszabb volt, amikor egy férfit is észrevettem, szintén fekete ruhában, égő fáklyával. Pánikba estem. Minden megállt bennem. Pontosan olyan volt, mint a Frankenstein film vége - amikor a városka lakói összegyűlnek, hogy felgyújtsák a kastélyt, és kipenderítsék szegény Frankyt az otthonából. Csak éppen ez itt egy kisebb tömeg volt. Képtelen voltam elhinni, hogy idáig fajulhatott a helyzet. Máris érezni véltem a füstöt. - Ne, ne! - ordítottam, de a férfi már be is fordult a sarkon a kapu felé. A legsötétebb gondolataim sem készíthettek volna fel arra, ami a szemem elé tárult: uncsifalviak kisebb tömege gyülekezett a kastély előtt. A városka konzervatív polgárai valóban mind vámpírfeketébe öltöztek? Olyan sötétbe burkolózott mindenki, hogy azt hittem, biztosan napszemüveg van rajtam, de Becky ragyogó arcára pillantva meggyőződtem róla, hogy a tökéletes képet láttam magam előtt. Vidám emberek nyüzsögtek az általában magányos kastély előtt — és mind remekül érezték magukat! Egy kukkot sem értettem az egészből. Ez a csoportosulás leginkább egy bulira emlékeztetett, de az egésznek nem volt semmi értelme. Talán csak egy újabb visszataszító tréfáról volt szó? Akkor
észrevettem a kitárt kapun díszelgő lobogót, amely azonnal csodálatosan fényt derített mindenre: ÜDVÖZÖLJÜK VÁROSUNKBAN! - Jobb későn, mint soha - jegyezte meg Becky. Piros szerpentinek is lógtak a kapun, és fáklyák világították be a dombot. - Hé, kislány, ne hanyagolj minket! - kiáltott fel valaki, amint Becky és én beléptünk a kapun. Megfordultam. Ruby volt az! Testhez simuló fekete lakkruhát viselt, combközépig érő fekete lakkcsizmával. - Máris szereztem magamnak egy vacsorameghívást ezzel a szereléssel, Raven. És nem fogod elhinni: a komornyiktól! - Olyan arcot vágott, mint egy fülig szerelmes, kuncogó iskolás lány, és felrázta feketére festett haját, miközben ellenőrizte vonzó külsejét púderkompaktjának tükrében. Idősebb nálam, de olyan aranyos! Ruby úgy festett, mint aki egyenesen az egyik párizsi divatbemutató kifutójáról csöppent ide. Még fehér pudlija is fekete, szegecsekkel kivert pórázt és fekete kutyapulóvert viselt. - Megismersz? - Janice állt előttem, fekete miniszoknyában és bakancsban. - Szerinted illik hozzám ez a szín? - kérdezte, megmutatva fekete körömlakkját. - A fekete bármely árnyalata tökéletesen megteszi! - mondtam. - Próbáltalak figyelmeztetni, hogy ne gyere a Hópehely Bálba - hadarta Becky, miközben végigsétáltunk a kocsifelhajtón. - De Trevor megzsarolt. Te mindig ott vagy mellettem, amikor szükségem van rád, és én nem álltam ki melletted. Meg tudsz valaha bocsátani? - Annyira el voltam foglalva a saját gondjaimmal, hogy oda se figyeltem a figyelmeztetésedre. És most már itt vagy mellettem - Megfogtam a kezét. - Csak örülök, hogy már nem vagy Trevor bűvkörében. Amint Becky és én folytattuk utunkat a dombon felfelé, összefutottunk Jack Pattersonnal, aki fekete garbót és farmert viselt. - Az elmúlt években csak a megfelelő pillanatra vártam, hogy meghálálhassam a segítséged vallotta be. - Én öltöztettem ezt a bulit. Semmi fekete nem maradt az áruházban! Most, évek múltán, rajtam volt a sor, hogy hálás csókot nyomjak az arcára. - Ez annyira hihetetlen! - Nem az én ötletem volt, hogy minden résztvevő feketébe öltözzön - mondta Jack, rámutatva egy másik srácra, aki Martens bakancsban, fekete pólóban és hátrasimított hajjal közeledett. - Hé, kislány! - Matt volt az. - Már attól féltem, el se jössz. Beckyt kellett érted küldenünk. Nem üdvözölhettük volna méltón Alexandert ebben a városban nélküled, ennyi idő után! - Felragyogott a tekintetem. - Alexander egész este csak utánad érdeklődött. Eszeveszetten néztem körül, egyetlen hangot sem bírtam kinyögni. Mindenkit meg szerettem volna ölelni. De hol lehet Alexander? - Szerintem odabenn találod - ajánlotta Matt. - El sem hiszem, hogy képes voltál erre! - Már a gondolat is felvillanyozott, hogy hamarosan újra láthatom Alexandert. Egy alapos, Ruby-féle öleléssel ajándékoztam meg Mattét. Azt hiszem, legalább annyira megdöbbentette a hirtelen érzelmességem, mint engem. - Jobb lesz, ha mielőbb felmész... még napkelte előtt - mondta.
Egy pillanatig tétováztam, eszembe jutott Uncsifalva egy bizonyos lakosa, akit eddig még nem vettem észre. - Ö nem fog itt ólálkodni az árnyak között, ugye? - Ki? - Tudod, ki! - Trevor? O nem kapott meghívást. - Kösz, Matt. Nagyon, nagyon köszönöm! - hálálkodtam, és hüvelykujjamat felfelé fordítva intettem neki. - Ez igazából a te műved. Jót tesz nekünk, ha egy kicsit sétálunk az élet vad oldalán. Becky megfogta a karom, és a kastély felé vezetett. Megterített büféasztal állt a bejárati ajtó mellett. Gyümölcslevek, üdítők, chips és még rengeteg finomság sorakozott rajta. Minden, ami aznap éjjel is ott volt Alexandernál, amikor együtt néztük a tévét. - Ez nem lehet igaz! - kiáltottam. Dühösen meredtem Beckyre. - Még erről is beszámoltam neked? döbbentem rá. - Ha mindezt titokban tartottam volna, akkor most nem lenne mit inni és enni - tette hozzá Becky. Felkészítette magát a dühkitörésemre, de én csak mosolyogtam. - Örülök, hogy ilyen jó a memóriád. Vajon kinek az ötlete volt ez a buli? - törtem a fejem. Becky a lépcső irányába pillantott. A szemem sarkából észrevettem egy csini nászutas párt, akik kézen fogva álltak egymás mellett. - Ó, hát itt van! - mondta a csípőnadrágos fickó. A szüleim voltak! Anyám fekete trapéznadrágban, fekete magas talpú szandálban, fekete selyemblúzban, piros színű szerelemgyöngysorral a nyakában. Apám fekete keretes Lennonszemüvegben virított, fekete Levi's farmerbe préselte a testét, amelyhez fekete selyeminget vett fel, félig kigombolva. - Beszedtetek valamit? - mondtam ki hangosan a gondolataimat döbbenten. - Szia, kicsim! - üdvözölt Anya. - Valamit tennünk kellett, hogy végre felkelj az ágyból. Apa felnevetett, és két Drakula-jelmezbe bújt kisgyerek röppent oda hozzánk. Az egyikük kiterjesztette kezével a köpenyét, és úgy tett, mintha egyenesen felém repülne. - Azért jöttem, hogy kiszívjam a véred! - Billy Bébi volt az. - Istenien nézel ki! Te vagy a legédesebb vámpír, akit valaha láttam - mondtam. - Tényleg? Akkor hétfőn is ezt veszem majd fel a suliba. - Ó, nem, szó sem lehet róla - tiltakozott Apa. - Egy radikális szellemiségű családtag már is több, mint amivel meg tudok birkózni. Apám anyámra nézett némi támogatás reményében. Billy rám kacsintott, majd továbbszállt. Jameson lépett ki a kastélyból, kezében egy fekete dzsekivel. - Itt van a kabátja, Mr. Madison - mondta, és átnyújtotta a dzsekit az apámnak. - A fiú nem akarta elengedni. Említett valamit az Ön lányának parfümjéről. Mélységesen zavarba jöttem, de a szívem mélyén teljesen elolvadtam. - Örülök, hogy újra látom, Raven kisasszony. Látni akartam Alexandert. Azonnal látni akartam. Látni akartam az arcát, a haját, a szemét. Látni
akartam, hogy még mindig ugyanolyan-e, hogy még mindig érzi-e a közöttünk izzó mély szerelmet. Vagy azt gondolta, hogy az egész hazugság volt. Mintha olvasott volna a gondolataimban, Jameson megszólalt: - Méltóztatik befáradni? Beléptem, hálásan, hogy a viszontlátásra - vagy a kirobbanásra - a kíváncsi tekintetektől távol kerül majd sor. Csend honolt odabenn, nem lüktetett a zene az emeletről, és sötét volt, csupán néhány szál gyertya mutatta az utat. Benéztem a nappaliba, az étkezőbe, a konyhába és a folyosóra. Megmásztam a pompázatos lépcsőt is. - Alexander? - suttogtam. - Alexander? A szívem vadul lüktetett, a gondolataim őrült táncot jártak. Belestem a fürdőszobákba, a könyvtárba, a szülők hálószobájába. Hangokat hallottam a tévészobából. Éppen Renfield zagyvált mindenfélét a doktornak Drakula grófról. Ez volt az a jelenet, amely közben Alexander megcsókolt, és én elájultam. Leültem a kanapéra, és egy percig türelmetlenül néztem a filmet, arra várva, hogy Alexander visszatérjen. De nem bírtam tovább, és visszabotorkáltam a folyosóra. - Alexander? Ránéztem a megfakult, piros szőnyeggel borított lépcsősorra, amely a padlásra vezetett. Alexander lépcsője! Az ajtó a nyikorgó lépcső tetején zárva volt. Az ő ajtaja. Az ő szobája. A szoba, amit nem akart megmutatni nekem. Finoman kopogtam az ajtón. Semmi válasz. - Alexander? - Ismét kopogtam. - Én vagyok, Raven. Alexander? Az ajtó mögött rejlett a világa. A világ, amelyet még sohasem láttam. A világ, amely a válaszokat őrizte minden titokzatosságára - mivel töltötte a napjait, hogyan töltötte az éjszakáit. Elfordítottam az ajtógombot, és az ajtó nyikorogva résnyire nyílt. Nem volt bezárva. Mindennél jobban vágytam arra, hogy kitárjam azt az ajtót. Hogy körbeszaglásszak. Aztán eszembe jutott. így kezdődött a baj. Az én szaglászásommal. Hát nem tanultam semmit? Vettem hát egy mély lélegzetet, és az ösztöneim ellen cselekedtem. Becsuktam az ajtót, majd friss magabiztossággal lesiettem a nyikorgó padláslépcsőn és az előkelő lépcsőház fokain. Egy pillanatra megtorpantam a nyitott bejárati ajtóban, és megérezve a már oly ismerős jelenlétet, megfordultam. Ott állt mögöttem Ő, mint az éjszaka lovagja, sötét, mély, gyönyörű, megnyugtató, magányos, imádattal teli, intelligens, álmodozó, érzelmes tekintetét egyenesen rám szegezte. - Sosem akartalak bántani - szakadtak ki belőlem a szavak. - Nem az vagyok, akinek Trevor beállított. Mindig is tetszettél nekem azért, aki vagy! Alexander hallgatott. - Akkora idióta voltam! A te érkezésed volt a legérdekesebb dolog, ami Uncsifalván valaha történt. Biztosan iszonyú gyerekesnek tartasz. Továbbra sem szólt egy szót sem. - Mondj már valamit! Mondd, hogy kritikán aluli módon viselkedtem! Mondd, hogy utálsz! - Tudom, hogy inkább vagyunk hasonlóak, mint különbözőek. - Tényleg? - kérdeztem meglepetten. - A nagymamám mondta.
- Beszél hozzád? - Hirtelen hideg borzongás futott végig rajtam. - Nem, hiszen halott, te buta! Láttam a virágokat. A kezem után nyúlt. - Van valami, amit meg szeretnék mutatni neked - mondta titokzatosan. - A szobád? - kérdeztem, belekapaszkodva a kezébe. - Igen, és még valami a szobámban. Végre elkészült. - Micsoda? - A képzeletem vadul szárnyalt. Mivel foglalkozott Alexander a szobájában? Az a valami élő volt, vagy holt? Felvezetett a pompás lépcsőházban, majd tovább a padlás nyikorgó lépcsőfokain. Az ő saját lépcsőjén. - Itt az ideje, hogy megismerd a titkaimat - mondta, kinyitva előttem az ajtót. - Legalábbis a nagyobb részét. Odabenn sötétség uralkodott, leszámítva a padlásszoba pici ablakán át beszűrődő holdfényt. Egy viharvert, kényelmes szék és egy dupla matrac pihent a földön. A fekete pléd alól vöröses színű ágynemű bukkant elő. Épp olyan ágy volt, mint bármely más tinédzseré. Koporsó sehol. Akkor észrevettem a festményeket. A Big Ben, óralapja körül repülő denevérekkel, egy hegytetőn álló kastély, az Eiffel- torony fejjel lefelé. Láttam egy idősebb, gótikus öltözékben feszítő párt ábrázoló sötét képet is, körülöttük óriási, vörös szívvel. Ott volt Uncsifalva temetője, ahol Alexander nagymamája mosolygott saját sírköve fölött. Egy ceruzarajz, amelyet a padlásszobájából vetett papírra, Halloween napi ünneplők nyüzsögtek rajta. - Azok a képek a sötét korszakomban készültek - tréfált Alexander. - Fantasztikusak - mondtam, közelebb lépve. Mindent festék borított, még a padlót is. - Elképesztően ügyes vagy! - Nem voltam biztos benne, hogy tetszenek majd. - Hihetetlenül jók! Felfigyeltem egy lepedővel takart vászonra egy állványon, a szoba egyik sarkában. - Ne félj, nem harap. Egy pillanatra megálltam előtte, azon törve a fejem, vajon mi rejtőzhet a lepedő alatt. Ez egyszer cserbenhagyott a képzeletem. Megfogtam a lepedő egyik sarkát, és lassan hátrahúztam, épp úgy, mint amikor felfedtem azt a tükröt Alexander otthonának alagsorában. Megdöbbentem. Magammal álltam szemközt, a Hópehely Bálra öltözve, vörös rózsával a ruhámon. A karomon azonban tökkosárkát tartottam, egyik kezemben Snickers csokival, a másikon pedig pókgyűrűvel. A fejem fölött csillagok ragyogtak, és puhán szállingózott körülöttem a hó. Csodásán mosolyogtam csillogó, hamis vámpírfogsorommal. - Pont úgy néz ki, mint én! Sosem gondoltam, hogy valódi művész vagy! Úgy értem, tudtam, hogy te készítetted azokat a rajzokat az alagsorban, aztán meg az a sok festék az út mellett... Fogalmam sem volt. - Az te voltál? - kérdezte Alexander, egy pillanatra visszagondolva. - Miért álltái az út közepén? - Épp a temetőbe készültem, hogy megfessem ezt a képet a nagymamám síremlékéről. - A festők többnyire nem kis tubusokat használnak? - Én magam keverem a festékemet.
- Gőzöm se volt. Te művész vagy. Most már mindent értek. - Örülök, hogy tetszik - sóhajtotta megkönnyebbülten. - Jobb, ha most visszamegyünk a buliba, mielőtt valóban okot adunk nekik a pletykálkodásra. - Azt hiszem, igazad van. Tudod, hogy terjed ebben a városban a szóbeszéd. - HÁT NEM FURA? - kérdezte Alexander, egy ásványvizet nyújtva nekem, miután ismét elvegyültünk a gyepen a sötétbe burkolózott uncsifalviak között. - Ma éjjel nem mi vagyunk a számkivetettek. - Élvezzük, amíg lehet. Holnap minden visszatér a régi kerékvágásba. A buli résztvevői mosolyogtak, és jól szórakoztak. Akkor azonban észrevettem egy alakot a távolban, aki futva közeledett a kocsifelhajtón. - Trevor! - kiáltottam, és még a lélegzetem is elakadt. - Ez meg mit keres itt? - Ez egy szörnyeteg! - üvöltötte Trevor, közelebb érve. - Az egész családjával együtt! - Már megint kezdi! - mondtam. Minden tekintet Trevorra tapadt. - Alexander, menj be a házba! - sürgettem. De ő nem mozdult. - A fenébe is, hát állandóan a temetőben lóg! - folytatta Trevor, és a gótikus páromra mutatott. Addig nem is voltak denevérek a városunkban, amíg ez ide nem pofátlankodott! - kiabálta. - És nem is voltak nyomorult vesztesek ebben a városban, amíg te ide nem pofátlankodtál! kiáltottam. - Raven, higgadj le! - figyelmeztetett szigorúan apám. - Ebből elég legyen! - kiáltotta Matt, előretörve a tömegben, Jack Pattersonnal a sarkában. - Idenézzetek! Megtámadtak! - kiáltotta Trevor, egy karmolásra mutatva a nyakán. - Egy denevér! Oltást kell majd kapnom veszettség ellen! - Ejtsd a témát, Trevor! - mondta kimerültén Matt. - Úton idefelé történt. Próbáltalak hívni, de anyád azt mondta, hogy a kísértetkastélynál bulizol. Mi ez az egész? Eddig úgy volt, hogy velem lógsz! - Te okoztad saját magadnak a bajt - válaszolta Matt. - Elegem van abból, hogy körbefurikázzalak a városban, hogy az undorító pletykáidat terjeszd. Épp elég hosszú ideig használtál ki, Trev. - De hát igazam volt! Tényleg vámpírok! - kiabálta Trevor. - És nekem is igazam volt, amikor nem hívtalak meg - mondta Matt. - Mind megőrültetek. Flúgosokkal buliztok! - fújta Trevor, és közben dühösen bámult ránk. - Oké, Trevor, ennyi elég volt - szólt apám, és egy lépést tett feléje. - Nekem semmi közöm ehhez - mondta összezavarodva Alexander. - Ezzel tisztában vagyunk - erősítettem meg. - De... - kezdte újra a mondókáját Trevor, dühös tekintete vérre szomjazott. - Jobb szeretném, ha nem kellene felhívnom az apádat - mondta végül Apa, kezét Trevor vállára téve. Trevor tajtékzott a dühtől, de lassan alábbhagyott a lendülete. Nem volt már itt senki, aki bedőlt volna a trükkjeinek, aki melléállt volna, aki csodálta volna a győztes góljaiért. Nem tülekedtek vihogó csajok, akik szívesen randiztak volna egy futballsznobbal, vagy járni akartak volna vele, pusztán azért, mert népszerű. Nem maradt számára más választás, mint az, hogy elmenjen.
- Csak várjatok... az apámé ez a város! - fenyegetőzött, amikor végül elviharzott. Ez volt az egyetlen dolog, amit még mondani tudott. - Ne felejts jeget tenni arra a sebre! - kiáltotta utána gondoskodó- an anyám, mintha ő lenne Teréz anya. - Egy kábítólövedékre van inkább szüksége, nem pedig jégre, Anya. Együtt figyeltük, ahogy Trevor odaér a kapuhoz és távozik. - Nos, eredetileg egy éneklő telegramot rendeltünk, de biztosan félreértelmezték a használati utasítást - viccelt apám. A tömeg megkönnyebbülten felnevetett. Alexander és én vigasztalást keresve kapaszkodtunk egymásba. A gyerekek rohangálni kezdtek körülöttünk, vámpírosat játszva a sötétben. KÉSŐBB, MIUTÁN ALEXANDER ELKÖSZÖNT a szomszédaitól, Becky úgy talált rám, amint épp a büféasztalt takarítottam össze. - Sajnálom - mondta. - Most már életed egész hátralevő részében bocsánatért fogsz esedezni? Szorosan megöleltem. Ahogy Ruby szokta. - Holnap találkozunk - búcsúzott Becky, s a tekintete fáradtnak tűnt. - Azt hittem, a szüleid már elmentek. - Tudod, farmon élő emberek. Korán fekszenek, korán is kelnek. - Akkor kivel mész haza? - kérdeztem értetlenül. - Matt hazavisz. - Matt! Sokatmondó, szerelmes mosolyt villantott rám. - Nem is olyan nagy sznob, mint amilyennek látszik. - Tudom. Ki gondolta volna? - Még sohasem ült traktoron - tette hozzá Becky. - Szerinted minden lánynak ezt mondja? - Nem, Becky, szerintem tényleg komolyan gondolja! - Gyerünk, Becky! - kiáltotta Matt, épp úgy, ahogy régen Trevort hívta. - Egy perc és jövök - mondtam. ÉPP JAMESONNAK SEGÍTETTEM összeszedni a szemét maradékát, amikor Alexander lejött a lépcsőn, palástban, hátra simított hajjal, hamis vámpírfogakkal. - Álmaim vámpírja - mondtam. Magához húzott a folyosón. - Ma éjjel megpróbáltál megmenteni - súgta. - Ezért örökre hálás leszek. - Örökre - ismételtem vigyorogva. - Remélem, hogy egy nap viszonozhatom a kedvességed. Kuncogtam, miközben Alexander a nyakamat harapdálta. – Nem akarok elmenni - nyafogtam. - De Becky már vár. Holnap találkozunk? - kérdeztem. - A szokásos denevéridőpontban? A szokásos denevércsatornán? Az ajtóig kísért, és játékosan megharapta a nyakam a vámpírfogaival.
Felnevettem, és megpróbáltam kihúzni a hamis fogsort a szájából. - Aú! - kiáltotta. - Hé, azért nem kellett volna pillanatragasztót használnod! - Raven, már nem hiszel a vámpírokban, ugye? - kérdezte. - Azt hiszem sikerült kigyógyítanod belőle - válaszoltam. - De a fekete rúzst megtartom. Hosszú, mennyei csókkal kívánt jó éjszakát. Amikor megfordultam, hogy elinduljak, észrevettem Ruby monogramos púderkompaktját a küszöbön, és felemeltem. Kinyitottam, hogy megigazítsam a rúzsomat. A kastély nyitott ajtajának képét pillantottam meg a tükörben. - Szép álmokat! - hallottam Alexander hangját. Az alakja azonban nem jelent meg a tükörben. Megfordultam. Alexander láthatóan ott állt az ajtóban. Ám amikor újra belenéztem a tükörbe, nem volt sehol! Még egyszer visszafordultam, de már csak a kígyóformájú kopogtató meredt az arcomba. Kétségbeesetten zörgettem vele. - Alexander! Alexander! Hitetlenkedve hátráltam az ajtótól. Lassan lépkedtem hátrafelé, és felnéztem a padlásszoba ablakára. Felvillant a lámpa. - Alexander! - kiáltottam. Kilesett a meglibbenő függöny mögül, az én gótikus fiúm, a gótikus párom, az én gótikus hercegem, éjszakám lovagja. Vágyakozva pillantott le rám. Tenyerével megérintette az ablak üvegét. Mozdulatlanul álltam. Amikor kinyújtottam felé a kezem, Alexander ellépett a függönytől, és a fény kialudt az ablakban.
Síri csend GYERMEKKORI ÁLMOM VALÓRA VÁLT, de olyan rémálomnak bizonyult, amilyet soha elképzelni sem tudtam volna. Egész éjjel éberen feküdtem, igyekeztem némi értelmet adni az eseményeknek. A srác, akibe beleszerettem valóban vámpír? Vérfagyasztó rémként fogom tölteni az örökkévalóságot? Egyáltalán nem úgy reagáltam az eseményekre, mint ahogy mindig is álmodtam. Nem hívtam fel a CNN tudósítóit. Az igazat megvallva, egész úton hazafelé Beckyhez, egyetlen szót sem szóltam, csak hitetlenkedve meredtem kifelé az ablakon, miközben a barátnőm Matt Wellsszel flörtölt. Otthon bezárkóztam a szobámba. Átforgattam az összes vámpíros könyvemet válaszok után kutatva, de semmire sem jutottam. Azt gyakoroltam, hogyan fogom elmondani neki, hogy szeretem, nem számít, valójában ki és micsoda. Hogy nálam biztonságban van a titka. De vajon felkészülteme arra, hogy mindent hátrahagyjak? Hogy a világomat feladjam az ő világáért cserébe? Elhagyjam a szüleimet? Még Billy Bébit is? Földig érő tükrömben bámultam saját tükörképemet, mintha csak utoljára látnám. A KÖVETKEZŐ NAPOT A TEMETŐBEN TÖLTÖTTEM, a bárónő síremléke előtt járkáltam fel és alá. Amint a nap lenyugodott a fák mögött, elindultam a kastély felé. Amikor megkerültem a dombot, észrevettem, hogy a kapu zárva van. Átmásztam a kerítésen, és a
kastélyt még kísértetiesebbnek, még elhagyatottabbnak láttam, mint valaha. A Mercedes eltűnt, és fény sem világított sehol. Becsengettem, újra és újra. Zörgettem a kígyóformájú kopogtatóval. Senki sem felelt. Belestem a nappali ablakán. Fehér lepedő fedte a bútorokat. Hátrafutottam, és orromat az alagsor ablakához préseltem. Még lélegezni sem tudtam. A földdel teli ládák mind eltűntek! Összeszorult a szívem. Gombócot éreztem a torkomban. Kezemmel azt a laza téglát kerestem, amelynek segítségével korábban sikerült bejutnom. Amikor azonban kihúztam, egy boríték hullott elém, rajta a nevem, nagy, világos betűkkel. A kapuhoz rohantam, és a fény felé tartottam a levelet. Tisztán láttam rajta a nevem. Egy fekete kártyát vettem elő a borítékból. Vérvörös betűkkel csupán két egyszerű szó állt rajta: MERT SZERETLEK. Megsimogattam a szavakat ujjaim hegyével, és a szívemhez szorítottam a levelet. Könnyek peregtek végig az arcomon, amint elcsigázva roskadtam a kastély kapuja mellé. Mintha egy karót döftek volna a szívembe. Madarak csiripeltek a fejem fölött. Felpillantottam, és láttam, ahogy a fák lombja fölött lebegnek. Egyikük hirtelen lecsapott, és a vaskapura telepedett, a fejem fölé. Nem madár volt, hanem denevér. Szárnyai ünnepélyes mozdulatlanságba merevedtek, tekintetét egyenesen rám szegezte. Árnyéka élesen kirajzolódott a járdán, lélegzete az enyémmel egy ritmusra rebbent. A denevérek vakok, de ez a példány mintha közvetlenül a lelkembe látott volna. Lassan kinyújtottam feléje a kezem. - Alexander? És akkor tovaröppent.
