RENDI TÁRSADALOM - POLGÁRI TÁRSADALOM

RENDI TÁRSADALOM - POLGÁRI TÁRSADALOM A TÁRSADALOMTÖRTENET-ÍRÁS HELYZETE HAZÁNKBAN IPAR ÉS TÁRSADALOM A18 - 20. SZÁZADBAN 0

Salgótarján, 1996 0

•

RENDI TÁRSADALOM - POLGÁRI TÁRSADALOM

Rendi társadalom

polgári társadalom 10.

RENDI TÁRSADALOM - POLGÁRI TÁRSADALOM 10.

A társadalomtörténet-írás helyzete hazánkban $

Ipar és társadalom a 18-20. században

A Hajnal István Kör - Társadalomtörténeti Egyesület 10., jubileumi konferenciájának előadásai (Salgótarján, 1996. augusztus 22-23.)

Hajnal István Kör - Nógrád Megyei Levéltár - Budapest Főváros Levéltára Salgótarján-Budapest, 2003

Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 41.

Sorozatszerkesztő Tyekvicska Árpád

Szerkesztette Sasfi Csaba

Műszaki szerkesztő Demeter Györgyi

ISSN 0238-1990 ISBN 963 7243 51 8

© Hajnal István Kör, Nógrád Megyei Levéltár, Budapest Főváros Levéltára

Felelős kiadó: Á. Varga László, Budapest Főváros Levéltárának főigazgatója Szedte és nyomta: Budapest Főváros Levéltárának Nyomdája Felelős vezető: Pesti Márta

Tartalom

Előszó(A. Varga László),

7

A társadalomtörténet-írás helyzete hazánkban Kövér György: Milyenek vagyunk? A Hajnal István Kör-Társadalomtörténeti Egyesület - tíz év múltán Benda Gyula: A társadalomtörténet-írás helyzete és perspektívái Gyáni Gábor: Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok Kósa László: Történeti néprajz és társadalomtörténet Juliáné Brandt: Vallás és társadalom a mai magyar történetírásban

11 25 35 51 61

Iparostársadalom az iparosítás előtt Faragó Tamás: Céhek és kézművesek Magyarországon a 17-19. században a számok tükrében Gajáry István: Óbuda lakosságának rétegződései a 18. századvégén Pozsgai Péter: Toma mezőváros iparosai a 19. század közepén

79 143 157

Munka és munkaerő egy iparosodó társadalomban Glósz József: Zsellérek és töredéktelkes jobbágyok a munkaerő- és árupiacon a 19. század első felében Polyák Andrea: A szakképzetlen munkaerő Pestre történő vándorlása a 19. század második felében Bódy Zsombor: A magántisztviselő réteg kialakulása Magyarországon 1890-1930 Nagy Mariann: A munkaerő koncentrációja a magyar iparban a 20. század elején Pogány Ágnes: Háztartások jövedelemszerkezete a két világháború közötti Magyarországon Csiffáry Gergely: A bélapátfalvi köedénygyár hatása a környezetére Huszár Zoltán: Az első Dunagőzhajózási Társaság (DGT) munkaszervezete, munkakultúrája a vállalat Pécs környéki bányavidékén a 19-20. századfordulóján Balogh Zoltán: Szórakozás Salgótarján és környéke kolóniáin

185 197 205 215 229 245

257 275

Szulovszky János: Munkások és munkaadók konfliktusai a kéményseprőiparban 285 Forrai Judit: Munkaidő-szabadidő a mulató Budapesten a 19. század végén . 295 Nagy Péter Tibor: Iparos-tanonciskola és a helyi társadalom 307 Szabó István: A szolgáltatóipar réseinek kihasználása a szocializmusban . . . . 317 Szabó László: A falusi és mezővárosi kisiparosság házasodási szempontjai és a nők szerepe az iparos társadalom bezáródásában 323 Repertórium a Rendi társadalom - polgári társadalom sorozat első tíz kötetében megjelent tanulmány okról (Gajáry István-Tó th Róbert)

341

ELŐSZÓ

A könyveknek nemcsak utóéletük, hanem igen gyakran említésre érdemes előéletük is van, csakhogy erről általában ritkán, vagy egyáltalán nem tesznek említést a szerkesztők. Jelen kötet esetében azonban úgy véljük, feltétlen meg kell említnünk (magyaráznunk), hogy az 1996-ban Salgótarjánban megrendezett Hajnal István Kör - Társadalomtörténeti Egyesület 10., jubileumi vándorgyűlésén elhangzott előadások anyagát miért csak most, hét év után veheti kezébe az érdeklődő olvasó. A késés okaként három tényezőt emelnénk ki: 1) Eredetileg azt terveztük, hogy a vándorgyűlés hozzászólásainak, vitáinak anyagait is közreadjuk a kötetben, hiszen úgy a plenáris ülésen, mint az egyes szekciókban elhangzott előadások után parázs elméleti és módszertani diskurzus alakult ki. Ezért azon melegében (egy hónapon belül) magnószalagról leírtuk a hozzászólásokat (mintegy hat ív terjedelemben) és a mágnesszalaggal együtt megküldtük azokat a szekcióvezetőknek, hogy tegyék „emészthetővé" a nyers szövegeket, majd ezt követően küldjék el a szerkesztőséghez. Sajnos 1999 tavaszáig egyik szekcióvezetőtől sem kaptunk vissza anyagot. 2) 1999 nyarán a konferenciát szervező Nógrád Megyei Levéltár vezetője eltávozott az intézményből, s új munkahelyén nem volt ideje a kötet szerkesztésével foglalkozni. 3) Majd ezt követően a rendező Levéltár anyagi forrásai is elapadtak. Egyébként a tanácskozáson elhangzott előadások színvonalát talán kellőképpen jelzi, hogy A társadalom-történetírás helyzete hazánkban című plenáris ülésen elhangzott előadások közül a Benda Gyuláéra, a Gyáni Gáboréra és a Kövér Györgyé re azonnal „lecsapott" a Századvég című folyóirat, s tanulmányaik még 1997 tavaszán, némileg átdolgozva, de azonos címmel meg is jelentek az új folyam 4. számának 33-67. oldalain. Ezt követően több szerző is kérte - többek között a kötet bizonytalan megjelenésére tekintettel - jámljon hozzá a szerkesztőség, hogy előadásaik szövegét máshol is publikálhassák. Tudomásunk szerint eddig Balogh Zoltán előadásának továbbfejlesztett változata: Kaszinók, vendéglők, kocsmák. A társadalmi élet színterei Salgótarjánban 1900-1945. In: A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 1996-1997. 103-118.; Csiffáry Gergelyé: A bélapátfalvai keménycserép. In: Studia Agriensia 18. Szerk. Petercsák Tivadar, Eger, 1997.122-140.; Faragó Tamásé német nyelven: Das ungarische Zunftwesen in 18. Jahrhundert anhand Quantitativer Zeugnisse. In: Das Ende der Zünfte: Ein europische Vergleich. Hg.

Heinz-Gerhard Haupt, Göttingen, 2002.251-270.; Huszár Zoltáné kisebb módosításokkal: Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében. Tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára. Szerk. Fischer Ferenc-Majoros István-Vonyó József, Pécs, 2000. 287-300.; Pogány Ágnesé lényegében változatlan formába, azonos címmel a Történelmi Szemle 2000. 1-2. számának 115-127.; Polyák Andreáé kisebb módosításokkal: Fons 1996. 3. sz. 359-375.; Pozsgai Péteré átdolgozva és kibővítve: Kézművesek és kézművescsaládok Tornán a 19. században I—II. címen a Korall 2. számának 23—42., illetve 3—4. számának 266-296. oldalain jelent meg. Továbbra is azt gondoltuk azonban, hogy függetlenül az elszórva megjelenő publikálásoktól, a Salgótarjánban elhangzott előadásokat együtt is meg kell jelentetnünk. Végül Budapest Főváros Levéltára sietett a Kör segítségére azzal, hogy megszerkesztette (kötetté formálta), majd házinyomdájában kinyomtatta a jubiler umi kötetet. A konferenciánk Klauzál-féle céhreform születése ésfogadtatása Pest-Budán címmel előadást tartott Spira György is. Ennek az előadásnak a szövegét azonban szerzőjével egyetértésben elhagytuk kötetünkből, két okból is: 1) mert terjedelme túlfeszítette volna a kiadvány kereteit; 2) mert a fenti cím alatt a szerző részleteket mutatott be 1996-ban még megjelenésre váró: A pestiek Petőfi és Haynau között című monográfiájából, amely mű azóta már nyomtatásban is hozzáférhető.

Budapest-Salgótaiján, 2003 nyara Á. Varga László

A társadalomtörténet-írás helyzete hazánkban

Kövér György Milyenek vagyunk? A Hajnal István Kör-Társadalomtörténeti Egyesület - tíz év múltán

Azt, hogy egy társaság mióta létezik, csak látszólag egyszerű eldönteni. A Hajnal István Kör - Társadalomtörténeti Egyesület formálisan csak 1989 márciusában alakult meg. Előzményei azonban akár a hetvenes, akár a nyolcvanas évek elejére visszavezethetők.1 Hogy mégis 1996-ot választottuk a jubiláris (és kritikai) számvetés évének, az elsősorban azzal indokolható, hogy a később Hajnal István Körré alakult társaság 1986-ban tartotta első salgótarjáni konferenciáját. Ezt tekinthetjük az első olyan alkalomnak, amikor a műhely- (folyosói, illetve asztal melletti) beszélgetések világából—országos konferencia szervezésével - a szakmai nyilvánosság elé lépett egy zömmel ifjabb (bár már akkor őszülni kezdő) társadalomtörténész nemzedék. Ezért gyűltünk össze ismét Salgótarjánban, s újra (immár harmadszor) élvezve a Nógrád Megyei Levéltár vendégszeretetét, feladatunk elgondolkodni az elmúlt tíz esztendő tapasztalatain. Ebből az alkalomból két - elég szorosan összefüggő kérdést szeretnék feltenni: 1. Mi a társadalomtörténet általában, illetve Magyarországon? 2. Milyen társadalomtörténészek vagyunk (lettünk) mi az elmúlt tíz év során? Az első kérdés a nemzetközi irodalomban is komoly vita tárgya. Érinti az előzményeket, az intézményes feltételeket, egyáltalán az ún. „nemzeti mintákat". A második azonban látszólag pusztán „személyes történelem".

Mi a

társadalomtörténet?

Első megközelítésben a társadalomtörténet szinte mindenütt az uralkodásból, kormányzásból, politizálásból kiszorult „nép" történetét jelentette, s ezt a megközelítést a két világháború között már általában professzionálisan képzett történészek

1

KÖVÉR GY. 1987.

12 A társadalomtörténet-írás helyzete hazánkban

Juliáné Brandt

képviselték.2 Ez az irányzat végső kiteljesedését Nyugat-Európában a marxi ihletettségű történetírásban érte meg a második világháború után, bár marxistákat ott szinte valamennyi irányzat képviselői között találhatunk. Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve fejlődött ki világszerte a társadalomtörténet-írásnak az a válfaja, amely bevallottan és tudatosan épp a társadalomtudományos paradigmák követése révén akart különbözni, mind a korábbi társadalomtörténettől, mind a történetírás egyéb ágaitól. Ebben a társadalomtudományos történeti megközelítésben („social science history", „historische Sozialwissenschaft") a hangsúly a mély struktúrák, hosszú folyamatok elemzésére helyeződött, ami természetesen szorosan összefüggött a társadalomtudományok korabeli (strukturalista) paradigmaváltásával is. Az új társadalomtudományos irányzat lényeges időbeli és tartalmi eltérésekkel jelentkezett a francia, az angolszász és a német tudományosságban.3 Részben attól függően, hogy az adott kultúrában milyen funkciót töltött be a történetírás az általános intellektuális (értsd állam- vagy kultúrnemzeti) diskurzusban, részben pedig annak függvényében, az adott kultúrában milyen viszonyban álltak a társadalomtudományok a szellem- (és ezen belül a történeti) tudományokkal. A társadalomtudományok történeti szerepével kapcsolatos viták gyökerei szintén a századfordulóra nyúltak vissza (lásd a Kari Lamprecht, ill. Fran
A társadalomtörténet értelmezéseinek áttekintésére elsősorban a Rethinking social history A. Wilson és K. Wrightson által írott tanulmányait használtam (WlLSON, A. 1993. 9-78.).

3

Lawrence Stone: History and the social sciences in the twentieth century (STONE, L. 1987. 3-45.).

4 5

Ezek tömör összefoglalására: BÜRKE, P. 1980. 23. sköv. DOSSE, F. 1987. 24. A térbeliség kérdéséről tágabb összefüggésben lásd KRONSTEINER, B. 1989. 23. sköv.

Milyenek vagyunk?

13

folyamat sikkad el? (Már ha van, pontosabban volt egyáltalán valami egész, és nem pusztán mi konstruáljuk valamiféle totalitássá!) Vagy éppenséggel a történettudománynak kellene a koordináló szerepét magára vállalnia? Ne firtassuk, hogy a kétségtelenül nagyreményű historikus céh művelői képesek voltak-e, avagy lesznek-e valaha az előbbit (ti. az elsikkadást) beismerni, vagy az utóbbit (ti. a módszertani integráló szerepet) eljátszani (miközben a társadalomtudományok egymás között kooperálva egyre kevésbé látszanak erre alkalmasnak). Érjük be annak megállapításával, hogy ebből a hiányból fakadt a totális történelem eszméje (újabban a világméretű összefüggések divatja jegyében, más értelemben globális történelemről is szokás beszélni). Ezt a hatvanas években megerősítette az az illúzió, hogy úgy tűnt, legalább a társadalomtudományok bizonyos csoportjai alapjában azonos irányban menetelnek, már ami a tudományos instrumentárium egységesítését illeti." Természetesen a társadalomtörténet fenti változatai sem időben, sem tartalomban nem különültek el ilyen élesen, s közöttük számtalan átmenet, átfedés alakulhatott és alakult is ki. Nincs mód a gyakran tárgyalt francia, ill. német fejlődés útjainak különbözőségébe belemerülni. Az, hogy sosem volt egységes a nyugat-európai tudomány útja - mind intellektuális, mind intézményi szempontból eléggé magától értetődő.6 Figyelemre méltó sajátosság, hogy míg francia viszonylatban 1947, az (akkor még) École Pratique des Hautes Études „hatodik szekciójának" megalakulása óta az Annales szellemében szervezett társadalomtudományos történetírás szinte intézményes hegemóniát vívott ki magának, addig Németországban a gazdaság- és társadalomtörténeti tanszékek régebbről fennálló rendszerétől és a hivatalos történetírástól inkább munkaközösségek, folyóiratok (Geschichte und Gesellschaft 1975) köré szerveződve próbálta magát függetleníteni az új, kritikai társadalomtörténet. Az „Oxbridge'M college-ok által dominált Angliában viszont az első társadalomtörténeti professzori kinevezésre csak 1967-ben került sor (Harald Perkin személyében épp Lancasterben, az újonnan alapított egyetemek egyikén), de intézményesen a társadalomtörténet tulajdonképpen sohasem oldódott el a gazdaságtörténet szervezeti kereteitől. Hogy a „nemzeti kontextus" ezen különbségeinek milyen institucionális mozzanatok állnak a hátterében (például hogy mi a Jelentése" egy tanszéknek itt és amott), az egy ilyen jubiláris visszapillantás keretében természetesen nem vizsgálható, de legalább egy utalás erejéig mégsem maradhat említetlenül. (Mellesleg, mivel nem valószínű, hogy a francia példa meghonosítására halvány esélyünk is lehetne mostanában, véleményem szerint a német és angol mintára érdemes inkább figyelmünket fordítanunk.) 6

RITTER, G . 1 9 9 1 . ill. B O U R D I E U . P . 1 9 9 6 .


Juliáné Brandt

Tíz évvel ezelőtt itt akár abba is hagyhattuk volna a szemlét, ám az azóta eltelt időszak újabb fejleményei ma további elemzést érdemelnek. A hatvanas években hallatlan önbizalommal startoló társadalomtudományos áramlat a nyolcvanas évek végére az elbizonytalanodás, sőt a válságjeleit mutatta. Bár - mint fentebb említettük - képviselői poziciókat foglaltak el mind az akadémiai életben, mind a médiákban (itt most csak szakfolyóiratokra, ill. szakmai könyvsorozatokra gondolunk, bár a média szakmáktól távolabb eső hatalmi központjait aligha hagyhatnánk figyelmen kívül egy alaposabb elemzésben) - a történetírás meghódítása (a francia eset talán egyedül kivétel ez alól) általában nem járt sikerrel. Kiderült addigra az is, hogy a társadalomtudományokkal való csereviszony eléggé egyoldalúra sikeredett, részben már csak azért is, mert nem valódi kölcsönösségen alapult (vagyis a társadalomtudományok sokkal kevésbé mutatkoztak vevőnek az új társadalomtörténet termékeire, mint fordítva), ráadásul a társadalomtudományok közötti diverzifikálódás, illetve az egyes szakágakon belüli módszertani megosztottság elmélyülése a történészeket meglehetősen önkényes metodikai választásokra késztette. Az egyoldalú csere nemcsak az állandó megújulásra adott alkalmat, hanem bizonyos kiszolgáltatottságot is eredményezett a rapszodikusan változó társadalomtudományos divatáramlatokkal szemben.7 A kooperáció a legsikeresebbnek talán azokon a területeken bizonyult, ahol a történeti adaptáció maga is új módszerek kifejlesztésével járt és az eredmények az eredeti szaktudomány horizontját is kitágították (leginkább a történeti demográfia, a történeti antropológia, illetve az új történeti földrajz esetében).8 Más területeken (például a történeti gazdaságtan) az új (elsősorban kvantitatív) technikák alkalmazása az új diszciplínát (new economic history) bizonyos értelemben saját gettójába zárta. Bármennyire is jól érezze magát ebben az előkelő (mert dinamikus) elszigeteltségben a kvantitatív gazdaságtörténet-írás legmesszebbre merészkedő, formális neoklasszikus modellekkel operáló „kliometrikus" áramlata, hatása és elfogadottsága a történetírás egyéb ágaira igen korlátozott maradt.9 Azt a kérdést, hogy a kliometrikus diskurzus nyelve mennyire felel meg egy szcientista közgazdaságtan kritériumainak, most szintén nem érdemes felvetni, azt viszont igen, hogy a közgazdaságtan egyéb irányzataira támaszkodva más gazdaságtörténeti iskolák (így neo-insti-

7

WLLSON, A . 1 9 9 3 . 3 1 . s k ö v .

8

Az egyes történeti társadalomtudományágak fejlődéséről többek között az alábbi írások adnak áttekintést: ANDORKAR. 1988.; HOFERT. 1984.; TlMÁRL. 1985.

9

FLOUD, R. 1973.; McCLOSKEY, D.N. 1987. A hagyományos történetírással való párbeszéd szorgalmazására szinte egyedülállóan empatikus példa épp magyarul jelent meg Eddie, Scott M. t o l l á b ó l : EDDIE, S . M . 1 9 9 6 .

Milyenek vagyunk?

15

tucionalista alapokon egy új „business history") is kialakultak.10 A történeti szociológia újabb és újabb sokat sejtető igénybejelentései ellenére mindmáig váratnak magukra az ígéretet beteljesítő nagy művek. A pszichohistória is leginkább csak a pszichoanalízis történelmi alkalmazásaiban mutatott fel részeredményeket, ami azonban távol áll attól, hogy valami szaktudományos konszenzuson alapuló történelmi pszichológiának tekinthessük.11 Frontális támadás azonban - talán Gertrude Himmelfarb amerikai próbálkozását leszámítva12 - nem indult a társadalomtudományos irányzat ellen. Az elbizonytalanodás legbiztosabb jele viszont kétségtelenül az volt, amikor a társadalomtudományos történetírás hajdani apostolai maguk kezdtek a „narrációhoz" való visszatérésről, vagy éppen „új-régi történetírásról" beszélni és írni.13 Azért-e, mert mégsem találtatott minden megszámlálhatónak és könnyűnek - ebből a szempontból majdnem közömbös. Tudatosította a krízist az a szociolingvisztikai alapozottságú áramlat, amely nemcsak a források, hanem magának a történetírás nyelvének analízise révén próbálta mind a hagyományosnak tartott történetírói diskurzusokat, mind a társadalomtudományosnak mondott történetírás retorikáját reflexív módon értelmezni. Hiszen a történeti források zöme maga is nyelvi formába öltöztetve maradt ránk, s a kor nyelve ugyanúgy része a múltnak, mint a történészé a jelennek.14 A múlt nyelvi burkának felfejtése már a régebbi történészgenerációk számára is módszertani kérdések sorát vetette fel, de a nem-narratív történetírás lehetősége és ígérete a problémát a társadalomtudományos irányzat számára végképp megkerülhetetlenné tette.15 Ez a legújabb, ún. nyelvi-nyelvészetifordulat (hiszen a „lingvisztikai" jelző magyarul mindkettőt jelentheti) egyszerre hordoz egyfajta szociállingvisztikai háttérbe ágyazott történetírást (mondjuk például a történelmi Jelölés" struktúraformáló szerepének belátását) és a történeti diskurzus módjának tudatos választását és kezelését. Egyben kizárja azt a lehetőséget, hogy a társadalomtudományos történetírás válságát egyszerűen valami visszavonulás követhesse. Az eltelt három évtized sehol sem múlt el nyomtalanul a 19. századi historicista hagyományokhoz látszólag öntudatlanul vagy kimondatlanul ragaszkodó történeti részdiszciplínák felett. Elég kézbe venni 10 RAFF,D.M.G.-TEMIN,P. 1991.7-41. 11 LIFTON, R.J. - OLSON, E. 1 9 7 4 . ; G A Y , P. 1 9 8 5 ; BOTOND Á . 1 9 9 1 .

12 Kötetben felsorakoztatva: HIMMELFARB, G. 1987. 13 Lawrence Stone: The revival of narrative: reflections on a new old history (STONE, L. 1987. 74-99.). 14 BÜRKE, P. - PORTER, R. 1987.; BÜRKE, P. - PORTER, R. 1991.; BURK.E, P. - PORTER, R. 1995. Lásd még: CORFIELD, P.J. 1991. 15 A probléma történetfilozófiai mélységeire különösen WHITE, H. 1987. 1-58.


Juliáné Brandt

akármelyik mértékadó nemzetközi szakfolyóiratot, hogy meggyőződhessünk arról: a történetírás nyelve - a lényegbevágó kulturális különbségek ellenére - olyan átalakuláson ment és megy keresztül, amit már lehetetlenség visszafordítani. A leginkább zökkenőmentes továbblépésre a legnagyobb eséllyel azok a lágyabb társadalomtudományos irányzatok tehetnek kísérletet, amelyek a totális történelem eszméjét a mikroléptékü megközelítésbe, az antropológiai „sürü leírás" gondolatát pedig a (mikro)história instrumentáriumába igyekeznek átmenteni. A magyarországi társadalomtörténet-írás előzményeit, változatait és intézményes feltételeit tekintve, nálunk az állam történetével szembeállított megközelítés, a „nép története", már az Acsády-féle jobbágyságtörténetben, vagy Tagányi munkásságában fellelhető volt, majd újra meg újra felbukkant a Domanovszky iskola szerzőinél.16 A professzionális kiteljesedés Szabó István jobbágy-parasztság-történeti életmüvében és annak iskolateremtő hatásában mutatható ki.17 Ennek a vonulatnak eredeti, bizonyos értelemben saját korán messze túlmutató interdiszciplináris hajtásaként lenne talán leginkább értelmezhető a Mályusz-féle népiségtörténet is.18 De megfeledkezhetünk-e a szokványok szerint besorolhatatlan, a technika- és írástörténeten kívül a társadalomtörténetben is eredetit alkotó Hajnal István oeuvre-jéről, akit tulajdonképpen a társadalomtörténet bármelyik irányzata méltán előképének tekinthet.19 A „fordulat éve" szakadással járt ezen a területen is. Miközben újra kinyomtatták Acsády és Tagányi egy-egy művét (fogalmazhatnánk úgy is, hogy visszahátráltak a két világháború közötti fejleményekhez képest), beköszöntött az egyetlen üdvözítő tudományosság korszaka. Jóllehet a történeti munkák általában tartalmaztak egy fejezetet a parasztságról vagy a munkásosztályról s mindent illetett a „társadalmi" (elsősorban mint jelző szerepelt), mégis szinte egy csapásra semmitmondóvá vált. Legyen Szabad e megállapítást csak egyetlen példával illusztrálnom. A Magyar történeti bibliográfia 1825-1867-ig terjedő kötetei, miközben gazdaság, jog, politika stb. rovatokra tagolták a históriát, nem tartalmaztak (nem tartalmazhattak) „társadalom" fejezetcímet. Az osztályokról szóló rész a gazdaságról szóló kötetben a pénz- és hitelügy és gazdasági intézmények közé került, a

16 W E L L M A N N I. 1 9 3 7 . ; B E R L Á S Z J. 1 9 4 3 .

17 Munkásságának bibliográfiája: A debreceni... 1982. Az iskolateremtés legfontosabb dokumentumai az általa szerkesztett Agrártörténeti Tanulmányok (SZABÓ I. 1960.) ill. A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában (1848-1914) (SZABÓ I. 1965.). 18 M Á L Y U S Z E .

1994.

19 H A J N A L I . 1 9 3 9 .

Milyenek vagyunk?

17

szociálpolitika, a város és községfejlődés és a társas érintkezés pedig a kötet végére, a függelékbe szorult.20 A társadalomtudományos alapozottságú történetírásnak, ha bizonyos fáziskéséssel, mégis megjelentek nálunk az úttörői. Hol a megszakított előzményekkel kontinuitásban vagy épp az új felépítményből kibontakozva, hol szinte szűz területen. Ha nem akarunk igazságtalannak mutatkozni, inkább azt kell hangsúlyoznunk, hogy a körülményekhez képest elég korán felütötték fejüket ezek a törekvések, különösen ha a történeti demográfiára, a történeti antropológiára és a gazdaságtörténetre gondolunk.21 A marxista gazdaságtörténet megpróbált a társadalomtörténet felé is terjeszkedni, természetesen a maga erősen „redukcionista" módján (módszertani értelemben használva a kifejezést az egyoldalú determinista történelemfelfogásra), ami egyúttal azzal is járt, hogy a társadalomtörténet nem tudta magát elszakítani a gazdaságtörténet köldökzsinórjáról.22 Természetesen nehéz lenne azt állítani, hogy ezekben a tudományszakokban szisztematikus recepcióra, vagy adaptációra került sor, de a nemzetközi irányzatokkal szinkron törekvések jelentkezése akkor különösen méltánylandó, ha hozzátesszük, hogy ezekre nem feltétlenül a tudományos élet centrumaiban került sor. Az sem tekinthető véletlennek, hogy a későbbi Hajnal István Kör előfutárai ezeknek a törekvéseknek a nyomvonalán igyekeztek haladni. Már csak azért is, hiszen ezeken a területeken érvényesült leginkább az előtte járó generációk vonzása (és kihívása) és ezeket hagyta viszonylag szabadon számára a korabeli tudománypolitika is.23 A történeti szociológiai törekvések inkább elmélettörténeti kérdésekben, illetve specifikus részterületeken (mobilitáskutatás, elitkutatás) mutattak fel eredményeket. A textualista fordulat - aligha véletlenül - irodalomtudományunkon hagyta a legmélyebb nyomokat. A totális történetnek kevés regisztrálható kísérlete nálunk inkább a kultúrtörténet köntösében jelentkezett, így nem érezzük szükségét, hogy részletesebben foglalkozzunk ezekkel a teljesítményekkel.

20 I. Tóth Z. 1952. A bibliográfia szerkezetének „történetét" (a narráció hagyományozódásának klasszikus pédájaként) a szerkesztő „beszélte el" Niederhauser Emilnek, aki volt olyan szíves felhívni erre az én figyelmemet is. 21 Lásd a 8. jegyzetben idézett müveket, valamint BENDA GY. 1975.; RÁNKI GY. 1977. 22 RÁNKI GY. 1983. A Világtörténet új folyamának első számában is Ránki közölt válogatást A társadalmi szerkezet történeti elemzésének problémái címmel: RÁNKI GY. 1979. 23 Hét évvel később a Világtörténet már Gyáni Gábor szerkesztésében közölt kivonatos írásokat az „új történetírás" jelenségéről, ezen belül a „tudományos" és a „totális" történetírásról egyaránt (Világtörténet 1986. 3 - 4 . sz. 1-63.) A társadalomtörténeti vitakör műhelybeszélgetésén előzetesen megismerhettük fordításban a teljes szövegeket, valamint a bevezető tanulmányt.

Juliáné Brandt


Milyen társadalomtörténészek

lettünk?

Ami most az éppen teenager éveibe cseperedő és konferenciával jubiláló Hajnal István Kört illeti, az ünneprontás legcsekélyebb szándéka nélkül el kell mondanunk, hogy eredetileg valójában csak egyike volt azon szűk csoportosulásoknak, amelyek a „körök korában", a nyolcvanas években gomba módra szaporodni kezdtek. Az igazi nóvumot az 1986-os első salgótarjáni konferenciától, önnön nyilvánosságának megteremtésétől kezdve az adta, hogy megpróbálta egy asztal köré ültetni a hazai társadalomtörténet-írás idősebb és főleg ifjabb nemzedékeit a társadalomtudományok különböző területének képviselőivel. Ugyanakkor ez a törekvés összekapcsolt a történész szakmán belül két, addig erősen különböző irányba húzó típust: azokat, akik a legújabb nemzetközi irányzatok adaptálásán fáradoztak, azokkal, akik „forrásközeiben" dolgoztak, de nem elégedtek meg azzal, hogy a forrásokat pusztán adatközlésre és leírásra használják. Véleményem szerint - a politikai klímaváltozás révén felerősítve - ez adta nemcsak a „Kör" helyzeti energiáját, hanem a későbbiek során azt a potenciáját is, hogy a kilencvenes évek elején új tanszékek alapításakor legalább szakmai és személyi „elöljárói" figyelembe vétettek a rekrutációnál. No persze nem feltétlenül azért, amit „társadalom-tudományosan" képviseltek, hanem mert a rendszerváltás zűrzavarában nem nagyon lehetett senkiről sem tudni, hogy (most éppen) mit reprezentál. A Hajnal István Kör alapítói viszont - részben épp a kör egyesületté válása révén markáns szakmai érdekképviseleti (és akkor még összetartónak tünő ellenzéki politikai) arculattal rendelkeztek. És itt most következhetnék az, amit a bevezetőben „személyes történelemként" aposztrofáltam. Ha a historicista történeti diskurzus megrögzött képviselője lennék, mint ahogy nem vagyok, akkor most frappáns történetekben eleveníthetném fel, milyen hangulatban vetődött fel az első salgótarjáni konferencia ötlete (kifele jövet egy-nem 18. századi - „Fregatf'-ból, a Molnár utcában), miért kapta a konferenciák kiadványsorozata a Rendi társadalom -polgári társadalom címet a „Közgáz" 115-ös termében, hol és hogyan dőlt el, hogy nem leszünk a Történelmi Társulat fiókvállalkozása, és hogy miként „választódott ki" a Kör első (ill. második) elnöke stb. Amennyiben kvantitatív történész lennék (chicagói kliometrikus vagy cambridge-i social science histórián), mint ahogy ez sem vagyok, akkor itt most hivatkozhatnék a Hajnal István Kör taglétszámának trendvonalára, a kandidátusok benne való (kör)körös szóródására, a tanszékgründolások tranzakciós költségeire stb. Érdekes megállapításokra adhatna alapot azon számadatok értelmezése, hogy miközben a Hajnal István Kör-Társadalomtörténeti Egyesület regisztrált tagsága az 1989. tavaszi alakulás 100-as nagyságrendjéről

Milyenek vagyunk?

19

napjainkra 435-re emelkedett, a konferenciák látogatottsága az 1986-os 132 főről indulva 1989-ben (a Nagy Imre temetés időpontjával véletlenül egybeeső) második salgótarjáni konferencián tetőzött 177 résztvevővel, azóta 100 körül ingadozik és a jelenlegire 84 fő regisztráltatta magát. Persze felfoghatnám az egész történetet a „gender studies" sajátos válfajának is, amelyben a „második" nem képviselője - alárendelt és kiszolgáltatott helyzetét megunva - szakít párjával a gazdaságtörténettel s válásra és önállósodásra adja a fejét. (Hogy a társadalomtörténet nőnemű, egyébként az is bizonyítja, hogy a Rendi társadalom - polgári társadalom sorozat legutóbbi jubileumi supplementumában új elnökünknek sikerült a beérkezett írásokból egy „női szekciót" összeszerkesztenie.)24 De ahogy egy kvantitatív történésznek is van lelke, úgy a hagyományos historikusnak is citációs indexe — mindezen optimista megállapítások jegyében az olvasókat a történeti individualizálástól ezúttal szeretném megkímélni. Két további kérdést viszont meg kell fogalmaznom: a) Hogyan reagált a Hajnal István Kör élcsapata a társadalomtörténet legújabb fejleményeire? b) Mit sikerült megvalósítani az eredeti célkitűzésekből az intézményesülés és különösen az egyetemi curriculumokba való bekerülés révén? Ami az első kérdést illeti, bizonyára érthető, hogy a társadalomtudományos irányzat oldalvizén haladó „Hajnal István Kör"-ös avantgard maga is némi fáziskéséssel vette tudomásul a választott bárka réseit, repedéseit. Nem nagyon beszéltünk az észlelt jelenségekről és erre az sem mentség, hogy nem is nagyon találtunk alkalmat a diskurzusra. Belemerültünk a konkrét kutatások beindításába és egyetemi stúdiumok kiötlésébe, miközben nemcsak, műhelyeink nem működtek, de vitafórumaink sem élték túl az intézményesülés hullámait. Olcsó kifogás lenne mindezt az új helyzetben beállott sokféle más irányú vonzalomra és a szakmai összejövetelek iránti növekvő érdektelenségre hárítani. A maga idejében a Kör újszerűségét'jelentő sokrétűség csorbulását, s a működési zavarjelét látom abban, hogy az eredeti intenciók szerint a recepciónak és adaptációnak szisztematikusnak és naprakésznek kellene lennie, és szemlátomást mégsem az. Manapság pedig 24 A Rendi társadalom - polgári társadalom sorozatból 1996-ban 6 publikált kötet állt az olvasók rendelkezésére: 1. Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok (Á. VARGA L. 1987.); 2. Kutatás - módszertan (ERDMANN GY. 1989.); 3. Társadalmi konfliktusok (Á. VARGA L. 1991.); 4. Mezőváros - kisváros (MlKÓ Zs. 1995.); 5. Paraszti kiszolgáltatottság - paraszti érdekvédelem, önigazgatás (ERDMANN GY. 1994.); valamint Supplementum: Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére (A. VARGA L. 1995.). Újabban megjelent: 6. írástörténet - szakszerűsődés (SASFICS. 2001.) 7. Kőfallal sárpalánkkal... Várostörténeti tanulmányok (NÉMETH Zs. - SASFI CS. 1997.); 9. Mágnások, birtokosok, címerlevelesek

( Ó D O R I. - P Á L M Á N Y B . - T A K Á C S P. 1 9 9 7 . ) .

20


Juliáné Brandt

már nem hivatkozhatunk a „szellemi vámkezeltetés" akadályaira. Nem felelősöket és nem is mentségeket akarok keresni, ezért csak jelezni szeretném, hogy most végre beszélnünk kellene erről. Ez a bevezető (a következő előadásokkal együtt) keretet és szempontokat kíván adni e kérdések további, mélyebb megvitatásához. Különösen szembetűnő, hogy a fentebbiekben nyelvi, nyelvészeti fordulatként aposztrofált áramlat szinte teljesen reflektálatlan maradt általunk. Pedig ennek honosítása talán kevesebb problémát okozna többségünk számára, mint mondjuk a kvantifikáció, hiszen végül is legtöbben valamilyen filológusi diplomával rendelkezünk. Ez az adaptáció jelentős szerepet játszhatna abban is, hogy a hagyományos történet-politikai diskurzustól a kívánatos mértékben megőrizzük a távolságot. Az egyetemi curriculumokat (előadások és szemináriumok tematikáját és irodalomjegyzékeit, valamint szigorlati kötelező irodalmakat) természetesen nem állt módomban a magyar felsőoktatás teljességében áttekintenem. Az ötlet, hogy ezen próbáljam mérni a jövő nemzedékekre gyakorolt hatásunk esélyeit, tulajdonképpen annak felismeréséből fakad, hogy megértettem, ennek milyen hatalma van például az angolszász államokban a könyvkiadás fölött. Hogy minél egyszerűbb példával illusztráljam: olyan könyv, amely - akár túlzott térbeli tágassága, akár szűkreszabott időhorizontja miatt - nem számíthat arra, hogy rákerüljön az egyetemi curriculumok listájára, nem is ábrándozhat arról, hogy valaha is paperback (értsd nagy példányszámban eladható) kiadvány legyen belőle. Három intézmény curriculumait vizsgáltam meg abból a célból, hogy valamilyen képet alkothassak a társadalomtörténeti olvasmányoknak a történész- ill. társadalomtudományos képzésben játszott szerepéről. A történészképzésben az ELTE Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékéét, ill. a Miskolci Egyetem Magyar Történelmi Tanszékéét, az ELTE szociológia és szociálpolitika szakán tanulók esetében pedig a Történeti Szociológiai Tanszék sillabuszait. Joggal vethető fel a választások önkényessége (vagy mondjunk inkább szubjektivitást, hiszen a curriculumokba való bepillantást jó magyar szokás szerint személyes kapcsolataimnak köszönhetem), de ennek nem érdemes túlzott jelentőséget tulajdonítani, hiszen elsősorban arra voltam kíváncsi, mennyire eltérők az esélyei az új paradigmák „betörésének" a történész- illetve szociológusképzésbe, ha új tanszékek új tematikái jönnek forgalomba. Mindhárom esetben ugyanis ez volt a kiinduló helyzet. Nem arról van tehát szó, hogy más egyetemeken nincs, vagy nem lehet akár színvonalasabb társadalomtörténeti oktatás, hanem arról, hogy a fenti három esetben a Hajnal István Körhöz szorosan kötődő kutatók új intézmények keretében (Miskolcon ráadásul maga a bölcsészet is új volt) próbálták szakmai mintáikat érvényre juttatni. Nagy vonásokban összefoglalva az irodalomjegyzékek búvárlása közben kialakult tapasztalataimat, egyrészt megerősítve láthattam azt a fent megfogalmazott

21

Milyenek vagyunk?

állítást, hogy az előadások és szemináriumok tematikáiba elsősorban a „social scienee history" irányzat eredeti és adaptált termékei kerültek be. A nyolcvanas évek második felének újraorintálódásából ugyanakkor szinte semmi. A szigorlati tematikákig eljutva viszont már azt kellett megállapítanom, hogy az ELTE történeti szigorlati tematikáiban már ezeknek a müveknek sincs sok nyoma (ami mégis előfordul, azt hallgatólagos megállapodással általában nem szokás kérdezni), s a miskolci szigorlati jegyzéknek is csak az 1686-1867 közötti korszakában volt nyilván a helyi érdekérvényesítési pozíciók itt nem részletezendő (akkori) megoszlásának következményeként - a tárgyalt szemléletnek számottevő befolyása. Nem személyes elfogultságból, hanem magam számára is meglepetésként teszem hozzá, hogy ebből a szempontból a legnagyobb nyitottságot a budapesti szociológusképzés irodalomjegyzékeiben (és időközben megjelent szöveggyűjteményeiben) regisztrálhattam.25 * * *

Milyen tanulságok adódnak az elmúlt tíz esztendő fejleményeiről madártávlatból készített vázlat alapján? Természetesen nem hagyhatunk fel azzal a törekvéssel, hogy a történetírást, amely azzal ámítja önmagát, hogy a maga rendszerváltását már 1989 előtt véghezvitte, ezért minden úgy jó, ahogy van, továbbra is tudományosságra noszogassuk. Nem rendszerekben, hanem paradigmákban igyekeztük visszatekintésünket megfogalmazni, ami persze nem jelenti azt, hogy nem látjuk, ami a „rendszerekkel" történik. Nincsenek tehát illúzióink. Amit tehetünk, az részben választott mintáink válságjelenségeinek végiggondolása és a lingvisztikai fordulat - nem divatáruként való - adaptálása. Legalább a magunk portáján, a társadalomtörténet-írás területén. Ezáltal remélhetőleg nyelvileg reflexívebb és a politika szolgálólánya szereppel szemben ellenállóbb történetírás művelése is jobb lehetőséghez juthat. A művelésben értelemszerűen a müveknek kell kulcsszerepet betölteniük. A történetírás hagyományos „nemzet-politikai" funkcióinak felerősödése, ma úgy tűnik, csak a politikai felhőrégió változásaival átmenetileg felelevenedő szerepzavar volt, amelynek azonban historikuma bizonyára még sokáig lesz. Ösztönözhet bennünket még az a belátás is, miszerint a totális történelemre való törekvést (felfoghatjuk ezt akár társadalomtörténeti centrumú történeti szintetizálásnak is) sohasem lehet levenni a napirendről. Akkor sem, ha nekünk kell leginkább tisztában lennünk azzal, hogy legalább is kétséges, hogy ez egyáltalán lehetséges-e.

2 5 KÖVÉR GY. [ 1 9 9 5 ] ; G Y Á N I G . [ 1 9 9 6 ]


Juliáné Brandt

A társadalomtudományos történetírás minden válságjelensége ellenére (vagy talán éppen azért, mert a történeti szociológia nagy önbeteljesítő próféciái még nem igazán váltak valóra) ígéretesnek látszik a társadalomtudományokkal való szorosabb együttműködés. Nem mintha a szociológia stb. inkább igényelné a társadalomtörténet eredményeinek befogadását, mint a történetírás, hanem azért, mert egy önálló társadalomtudományos részdiszciplína elfogadására institucionálisan és koncepcionálisan, önnön történetisége híján nagyobb hajlandóságot (és nyitottságot) mutat. Végül, de nem utolsó sorban nagyobb súlyt kell helyeznünk a szakma nemzetközi megmozdulásaira, a hazai műhelyek, vitafórumok újjáélesztésére, hogy az internacionális kutatási projektumokba jobban bekapcsolódhassunk. Hiszen hogy legalább stilárisan a történeti narráció szövegfordulataihoz térjek vissza - a történetírás Szküllája és a társadalomtudományok Kharübdisze között hosszú távon csak ez biztosít számunkra járható viziutakat. Annál is inkább, mivel a szellemi élet fiskális restrikciói és a kutatási alapok recentralizációjára bejelentett törekvések közepette a társadalomtörténeti hajózás feltételei csak rosszabbra fordulhatnak. Navigálnunk pedig - s ez gondolom mindegyikőnk számára kétségtelen - továbbra is kell.

Irodalom 1988: A családrekonstituciós vizsgálat módszerei. Budapest /A KSH Népességtudományi Kutató Intézetének Történeti Demográfiai Füzetei 4./ A . VARGA LÁSZLÓ (szerk.) 1987: Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. Salgótarján /Rendi társadalom - polgári társadalom 1./ Á. VARGA LÁSZLÓ (szerk.) 1991: Társadalmi konfliktusok. Salgótarján /Rendi társadalom - polgári társadalom 3./ Á . VARGA LÁSZLÓ (szerk.) 1995: Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Debrecen /Rendi társadalom - polgári társadalom, Supplementum/ BENDA GYULA 1975: New Economic History. In: Történeti statisztikai tanulmányok. Budapest, 2 6 1 - 2 7 7 . BERLÁSZ JENŐ 1943: A magyar gazdaság- és társadalomtörténetírás kialakulása. Közgazdasági Szemle 1 1 - 1 2 . sz. 1 0 7 6 - 1 0 9 7 . ANDORKA RUDOLF

Milyenek vagyunk?

23

BOURDIEU, PlERRE 1996: Über die Beziehungen zwischen Geschichte und Soziologie in Frankreich und Deutschland. (im Gesprách mit Raphael, L.)

Geschichte und Gesellschaft 62-89. BOTOND ÁGNES 1991: Pszichohistória - avagy a lélek történetiségének tudománya. Budapest BÜRKE, PETER 1980: Sociology and History. London BÜRKE, PETER - PORTER, ROY (szerk.) 1987: The social history of language. Cambridge BÜRKE, PETER - PORTER, ROY (szerk.) 1991: Language, Self, and Society. A Social History of Language. Cambridge BÜRKE, PETER - PORTER, ROY (szerk.) 1995: Language and Jargons. Contribution to a Social History of Language. Cambridge CORFIELD, PENELOPE J. (szerk.) 1991: Language, History and Class. O x f o r d A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárainak munkássága 1. Szabó István 1898-1969. Összeállította Bitskey Istvánné, Debrecen, 1982. DOSSE, FRANCOIS 1987: L' histoire en miettes. Des »Annales« á la »nouvelle histoire«. Paris EDDIE, SCOTT M. 1996:/lm/„ köztudott", az igaz is? Bevezetés a kliometrikus történetírás gondolkodásmódjába. Debrecen ERDMANN GYULA (szerk.) 1989: Kutatás-módszertan. Gyula/Rendi társadalom - polgári társadalom 2./ ERDMANN GYULA (szerk.) 1994: Paraszti kiszolgáltatottság - paraszti érdekvédelem, önigazgatás. Gyula /Rendi társadalom - polgári társadalom 5./ FLOUD, RODERICK 1973: An Introduction to Quantitative Methods for Historians. Prihceton GAY, PETER 1985: Freud for historians. Oxford GYÁNI GÁBOR (szerk.) [1996]: Magyarország társadalomtörténete II. 1920-1944. (Szöveggyűjtemény) Budapest HAJNAL ISTVÁN 1939: Történelem és szociológia. Századok 1. sz. 1 3 - 3 2 . , 2. sz. 137-166.

The New History and the Old. Cambridge-Lon. don HOFER TAMÁS (szerk.) 1984: Történeti antropológia. Budapest I. TÓTH ZOLTÁN (szerk.) 1952: Magyar történeti bibliográfia 1825-1867. II. k. Gazdaság. Budapest KÖVÉR GYÖRGY 1987: A konferencia megnyitása. In: Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. Szerk. Á. Varga László, Salgótarján /Rendi társadalom - polgári társadalom 1./15-16. HIMMELFARB, GERTRUDE 1987:


Juliáné Brandt

(szerk.) [1995]: Magyarország társadalomtörténete I. A reformkortól az első világháborúig. (Szöveggyűjtemény) 1-2. k. Budapest KRONSTEINER, BARBARA 1989: Zeit Raum Struktur. Fernand Braudel und die Geschichtschreibung in Frankreich. Wien—Salzburg KÖVÉR GYÖRGY

LIFTON, RÓBERT JAY -OLSON, ERIC (szerk.) 1974: Explorations in Psychohistory. New York

Népiségtörténet. Budapest McCLOSKEY, DONALD N. 1987: Econometric History. Basingstoke-London MlKÓ ZSUZSA (szerk.) 1995: Mezőváros — kisváros. Debrecen /Rendi társadalom - polgári társadalom AJ NÉMETH ZSÓFIA-SASFI CSABA (szerk.) 1997: Kőfallal sárpalánkkal... Várostörténeti tanulmányok. Debrecen /Rendi társadalom - polgári társadalom ÍJ ÓDOR IMRE - PÁLMÁNY BÉLA - TAKÁCS PÉTER (szerk.) 1997: Mágnások, birtokosok, címerlevelesek. Debrecen /Rendi társadalom - polgári társadalom 9./ RAFF, DÁNIEL M . G . - TEMIN, PETER1991: Business History and Recent Economic Theory: Imperfect Information, Incentives and the Internál Organization of Firms. In: Inside the Business Enterprise. Szerk. P. Temin, Chicago RÁNKI GYÖRGY 1977: Közgazdaság és történelem - a gazdaságtörténet válaszútjai. Budapest RÁNKI GYÖRGY 1979: A társadalmi szerkezet történeti elemzésének problémái. Világtörténet 1. sz. 37-81. RÁNKI GYÖRGY 1983: Jegyzetek a társadalomtörténetről. In: Uő.: Mozgásterek és kényszerpályák. Budapest, 120—173. RLTTER, GERHARD A.. 1991: The riew social history in the Federal Republic of Germany. London MÁLYUSZ ELEMÉR 1994:

SASFI CSABA (szerk.) 2001: Írástörténet - szakszerűsődés. Szombathely /Rendi

társadalom - polgári társadalom 6./ 1987: Thepastand thepresentrevisited. London-New York SZABÓ ISTVÁN (szerk.) 1960: Agrártörténeti Tanulmányok. Budapest SZABÓ ISTVÁN (szerk.) 1965: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában (1848-1914). I—II. k. Budapest TÍMÁR LAJOS 1985: A gazdaság térszerkezete és a társadalom. Történelmi Szemle 2. sz. 14-24. WELLMANNLMRE 1937: Mezőgazdaságtörténetünk új útjai. In: Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadikfordulója ünnepére. Budapest, 664-715. WHITE, HÁYDEN 1987: The Content of the Form. Narrative Discourse and Historical Representation. Baltimore-London WlLSON, ADRIÁN (szerk.) 1993: Rethinking social history. Manchester STONE, LAWRENCE

Benda Gyula A társadalomtörténet-írás helyzete és perspektívái

A 10., jubileumi társadalomtörténeti konferencia olyan ünnepi alkalomként kínálkozik, amelyik lehetőséget teremtett a számvetésre: hol tart Magyarországon a társadalomtörténet, amelynek zászlaja alá az 1980-as években jelentős nemzedékek, fontos kutatói és szemléleti törekvések gyűltek össze. A magyar történetírás az 1990-es években nem végezte el a számvetést a múlttal, nem fogalmazta meg a szakmai vagy intézményi változások szükségességét. A könyvkiadásnak köszönhetően megjelentek az emigrációban született emlékezések, történeti munkák, a történetírás igyekezett lefedni 20. századi történelmünk fehéren hagyott foltjait, örvendetesen megnőtt az 1956-os forradalommal foglalkozó történeti irodalom, megindult néhány „revíziós" jellegű vita - de elmaradt a mérleg- és programkészítés. Jómagam fontosnak tartom a számvetést, az eredmények összefoglalását és a további feladatok kijelölését a történettudományban általában is, de főleg saját részterületemen, a társadalomtörténetben. Egyrészt a szerteágazó témájú, szétszórtan megjelenő történeti írások számbavétele, az eredmények összegzése és a szakmai feladatok kijelölése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy eleven történettudományi közélet alakuljon ki, műhelyek szerveződjenek, iskolák szülessenek. Másrészt a mozgalomként, a történetírás megújításaként jelentkező társadalomtörténeti törekvések önismereteként is elengedhetetlen a széttekintés, az összefoglaló értékelés. írásomban elsősorban a második feladatra vállalkozom. Kiindulópontom az a paradox helyzet, hogy számos kitűnő társadalomtörténészünk van, több fontos munka jelent meg, számos remek cikket sorolhatunk fel, és egyre bővül az adatközlés, mégsem született meg a magyar társadalomtörténet, nincs igazából társadalomtörténetünk. Véleményem szerint a társadalomtörténet-írás latens válságban van. Ilyenkor nagyobb szükség lehet arra, hogy elemezzük a társadalom-történetírás mibenlétét, feladatait, megvizsgáljuk saját törekvéseinket és azok teljesülését, és - felülemelkedve egy kicsit a konkrét történeti problémákon - a történetírás problémáival foglalkozzunk. Latens válságról beszélek - a latens annyit jelent, hogy szakmai nyilvánosság előtt még nem fogalmazódtak meg azok a kérdések, amelyekről egymás között évek óta egyre több szó esik, s amelyek az oktatásban, kutatásban mindennapi gondjainkat jelentik. A hazai történetírásban az önreflexió hiánycikk, újabban a szemléleti viták is elmaradtak. Előadásom mindössze azt a célt tűzi ki, hogy nyílt


Juliáné Brandt

vitát indítson ezekről a kérdésekről, sem a helyzet leírása, sem az elemzése nem törekszik véglegességre és teljességre. A válság sok elemből tevődik össze - az 1960-as évektől szinte robbanásszerűen növekvő, dinamikusan új területeket meghódító társadalomtörténet mindenütt elbizonytalanodott, a történetszemléletben megerősödtek a társadalomtudományos, elemző történelemmel szemben az elbeszélés, a narráció hívei. A világ számos pontján a társadalomtörténet keresi új önmagát, törekedik a megújulásra. Ez természetesen hat a magyar történetírást is. A közép-európai rendszerváltozások után vagy közepette a nemzeti történetírás hagyományos felfogása mindenütt újra jelentkezett; a dogmatikus, szovjet típusú marxizmussal való szakítás általában erősítette az elmélet-ellenességet. A hazai válságnak fontos elemeit jelentik az intézményes változások vagy azok hiánya, az új egyetemek, történeti tanszékek problémái, a tudományos egyesületi élet új jellemvonásai, 1989-1990 körüli fellendülése, majd visszaesése. Ezek elemzése fontos feladat, de a,bevezetőben megfogalmazott körülmények miatt elsősorban más elemeket tartok fontosnak hangsúlyozni. A társadalomtörténet - mint a történetírás külön megnevezett részdiszciplínája - az 1970-es évek közepén elég hirtelen tört be a hazai történeti közéletbe. 1974—1976-ban egyszeriben megváltozott az addig inkább gazdaságtörténeti beszédmód: Ránki György hivatalosan igazolja jogosultságát egy fontos cikkben, a Történettudományi Intézet munkatársai munkaprogramot készítenek e névvel, beszámolókat közöl a Történelmi Szemle más országok társadalomtörténeti kutatásairól - hogy csak a hivatalosnak nevezhető történetírás fórumain mutassam be a változást. Az új vagy újra divatos megnevezés nem minden esetben jelent új kérdéseket, friss szellemű kutatási programokat, de egyértelművé teszi a változást. A hivatalosnak tekinthető körökben látható változás mellett egyértelmű a szemléletváltás a szétszórtan működő kis műhelyekben is (Mezőgazdasági Múzeum, KSH Könyvtára Történeti Statisztikai Kutatócsoport). 1975-ben alakult ki az induló társadalomkutató nemzedékből az első társadalomtörténeti műhely, történészek, néprajzkutatók és szociológusok rendszeres vitaüléseivel. A társadalomtudományokkal szoros kapcsolatban fejlődő, kvantitatív történetírás az 1960-as évek közepén jutott el Magyarországra, részben az Annales iskola hatására (a koraújkor kutatásában), részben a gazdasági növekedés kvantitatív történeti elemzései nyomán (a Kuznets-féle nemzeti jövedelemszámítások, a rostowi „take off' divatja). Egyértelmű volt a gazdaságtörténet dominanciája. A gazdaságtörténet korszakát a mentalitástörténet követte - ez nálunk a művelődéstörténet formájában terjedt el, majd pedig 1975 körül új divatként született meg a társadalomtörténet. Az említett jelek arra mutattak, hogy az 1960-as évekhez ha-

A társadalomtörténet-írás helyzete és perspektívái

27

sonló paradigmaváltás következik, mintegy kötelező szemléleti fordulat. Az 1960-as évek végén ugyanis a kiegyezés értékelésében lezajlott változás, a kvantitatív gazdaságtörténeti szemlélet hivatalos rangra emelkedett. Az 1970-es években a nagy fordulatból nem lett semmi, de fiatal kutatók sora fordult társadalomtörténeti témák felé. Vajon mi magyarázza a divatszerü váltást és a paradigmaváltás elmaradását? Az egyetemes történettudományban a fordulat több tényezővel magyarázható: egyrészt sikertelennek bizonyultak a harmadik világ gazdaságfejlesztési programjai, amelyek a modem gazdaságtörténet mögött álló közgazdaságtani elméletekre épültek; a történészek és fejlődéskutatások sikertelensége a társadalom, a mentalitás blokkoló vagy felszabadító hatása irányába terelődött. AII. világháborút követően a szociológia és az antropológia kiépítette tudományos intézményrendszereit Európában, s egyre nagyobb kihívást jelentettek a történelemtudomány számára. Emellett az 1960-as évek életmódbeli változásai, az 1968-as diákmozgalmak utáni kiábrándultság egyértelművé tette, hogy a politikai szféra helyett a társadalom, a fogyasztás, az életmód, a szabadidő terén zajlanak a lényeges dolgok, s ezekre irányult a történeti figyelem is. Magyarországon is számolni lehetett a születőben lévő szociológia hatásával, a nyugati (elsősorban német történetírásban jelentkező új iskola és az angolszász marxista) történetírás szemléletének begyűrűzésével. De azt hiszem, bátran feltételezhetjük a konszolidációs nemzedékek történeti érdeklődésének változását is. Az új társadalomtörténet alapvetően megmarad a makroelméleti magyarázatok, a kvantitatív mérés keretében, s erősen hatott rá a megújhodott marxizmus is. A társadalomtörténet érvelése, fogalmai tehát nem voltak idegenek a hazai egyetemeken felnövő generációk számára sem. Ugyanakkor nyitást jelentett a társadalomtudományokra, szakítás volt a hazai sablonokkal, visszakapcsolódást jelenthetett a megelőző hazai törekvésekhez (Hajnal István, Erdei Ferenc, Mályusz Elemér). A hazai történetkutatásban a történeti demográfiával, a város - elsősorban Budapest - történetével foglalkozó kutatóműhelyekben születtek meg az első eredmények (Bácskai Vera, Vörös Károly, Fügedi Erik munkássága említendő). A társadalomtörténeti értelmezés kiszabadult a gazdasági meghatározottság kalodájából, s a jelenségek sajátos társadalmi jellegét igyekezett hangsúlyozni. Ez a szociológiai megismerésre épített, öntörvényűnek tekintett világ alkotta a részdiszciplína függetlenedési törekvéseinek az alapját. Az 1975-höz köthető látványos fordulat ellenére a nemzedéki váltás nem következett be, a tényleges társadalomtörténeti kutatás marginális maradt: az úttörő kutatások mindegyike az akadémiai kutatóintézeten és egyetemeken kívül indult el, a társadalom története iránt érdeklődő ifjabb nemzedékek pedig levéltárakban,

28


Juliáné Brandt

múzeumokban dolgoztak. A magyar történetírás társadalomtörténete tárhatja fel részleteiben e folyamatot és elemezheti majd okait. Az új szemlélet fokozatosan korábban elhanyagolt kérdéseket helyezett az érdeklődés homlokterébe: egyrészt a nemességet, másrészt a polgárságot (vállalkozó), valamint általában az eliteket. Időben pedig a 18-20. századra koncentrált, a magyar polgárosodás vagy modernizáció jobb megismerését, modernebb értékelését keresve. Az 1980-as évekre a társadalomtörténet sajátos történeti véletlenek révén alulról szerveződött meg, s e formájában modellként szolgált más tudományterületek számára is, gyűjtőmedencéjévé lett számos új társadalomtudományi és történeti törekvésnek. Ez egyben változást hozott a beszédmódban is. A részdiszciplína-felfogást felváltotta az új szintézis, a történetírás és történetszemlélet egészét megújítani kívánó új történelemtudomány eszméje. A változást jelzi a történeti antropológia megjelenése, az új történetírások (pl. New Úrban History) jelentkezése. Az új történetírás szemléletváltása ígéretesen összefonódott az ideológiai, politikai életben zajló változásokkal, s kimondatlanul is élt az a lehetőség, hogy a széles értelemben vett társadalomtörténeti szemlélet egy új civil társadalom alapvető beszédmódjává, diskurzusává válhat, s leváltja az állam-, a politika-, az eseménytörténetre épülő nemzeti történelmet. A polgárosodás fogalma egyszerre vált a politikai nyelv részévé és a társadalomtudományok, a történettudomány vitáinak tárgyává. A társadalomtörténet jelszóként, programként a hivatalos intézményekben is központi szerepet kapott, majd pedig lehetőség nyílott új tanszékek, karok keretében saját intézményrendszer teremtésére is. A könyvkiadásban, a kutatási támogatásokban is megnőtt a társadalomtörténet súlya. A kérdés az volt, hogy a lehetőségekből nemzedéki áttörés, új intézményi struktúrák, műhelyek és iskolák születnek, vagy pedig némi személyi átrendeződéssel a társadalomtörténet felszívódik a történettudomány kialakult intézményi szerkezetébe. A lehetőségek nem valósultak meg. A hazai történettudomány intézményi struktúrája - „megfogyva bár, de törve nem" - átvészelte az elmúlt évtizedet. A rendszerváltás során a politikatörténeti primátus még meg is erősödött. A nemzeti történelem átértékelése, a politikai rendszer kiépítésének szükségletei a hagyományos politikai történetírást visszahelyezték korábbi jelentőségébe. Az egyetem, az akadémia elvesztette az állampárti „hivatalosságból" származó irányító szerepét, a hazai történetírás széthullott. Ennek vannak határozott előnyei, de egyben jelentős hátrányai is. A magyar történetírás sokszínűvé vált, de hiányoznak a nagyobb kutatási programok. Az új szakképzés és tudományos minősítés törvényes keretei lassan kialakulnak, tényleges tartalmuk egyelőre ismeretlen. A régi és új közötti fél évtized nem kedvezett a szakmai értékrendnek, az elmélyült kutatásnak. A társadalomtörténetben a legtöbb OTKA vagy más pénzalappal támogatott kutatás az


29

1980-as években, vagy még korábban megfogalmazott programokat követ. Hiányzik a megújulás: a társadalomtörténészek korfája alul megvékonyodott. A társadalomtörténeti szintézisek sem valósultak meg, nincsenek kézikönyveink. A társadalomtörténet leginkább cikkekben él. A közvélemény számára szinte nem létezik, mivel termékei nem fogyaszthatók. Az ígéretes Mikrotörténelem sorozat abbamaradt, az új történetszemlélet egyelőre leginkább idegen nyelvekből fordított munkákban jut el az olvasókhoz. A rokon- és társtudományoknak sem kedvezett a rendszerváltás. A szociológia meggyengült, elvesztve hivatalos pozícióit és ellenzéki pátoszát is. A hazai szociológusok egyre inkább panaszkodnak, hogy az amerikai tudomány négereivé válnak. Az antropológia önálló léte még mindig kétséges, egyetemi pozíciója gyenge, szervezeti elkülönülése a néprajztól alig indult meg. A szociológiai oktatásban nagyobb helyet kapott a társadalomtörténet, történeti szociológiai szakág alakult ki, de ez a történelem egyben vesztett történetiségéből, a szociológia szolgálóleányává vált. A polgárosodás fogalma és értelmezése körüli vitákban egyszerre volt látható a közös érdeklődés és a teljesen más nyelven való beszéd. A viták során értelmezések, fogalmak voltak a középpontban, nem bővült igazából az értelmezhető tények köre. Az amerikai szakszociológiák megerősödésével tovább gyengült a társadalomkutatás történetisége. A közélet, a politika terén kettős tendencia figyelhető meg. A publicisztikában, a politikai nyelvben a megnyilatkozások egy részében a történetre hivatkozó beszédmód visszafordult a társadalomtudományokat megelőző hagyományokhoz, nyelvezethez. A másik rész átveszi a modem társadalomtudományos beszédmódot, de nem vesz tudomást a hazai történeti kutatásokról, azok eredményeiről. Az új- és legújabb kori történelem kutatóinak gyakori élménye, hogy miközben számos fómmon a vita arról folyik, amivel a társadalomtörténet is foglalkozik, ennek eredményei, szemléleti vívmányai nem kerültek be a politikai, közéleti vitákba, az empirikus történeti anyaggal dolgozó történetírás marginális maradt. A Bíbó-értelmezés például nem vesz tudomást arról, hogy a 16-17. század vagy a kiegyezés korának értékelése alapvetően megváltozott. Erdei Ferenc kettős társadalma is nélkülözi mind a mai napig a történeti operacionalizálást és verifikálást. A történeti demográfia és népesedésünk válságjeleinek politikai beszédmódja sem találkozik össze. A kor az átértékelést, a jelenre orientált interpretációt többre becsüli, mint a valós történeti ismereteket. A politikai és történeti vitákban a nyelvek, a hagyományos nemzeti és modem társadalomtudományos diskurzus élesen elválik, szinte képtelen a kommunikálásra. Az okoknál könnyű lenne csak arra hivatkozni, hogy az új, alapvetően két táborra oszló és azonosulást kívánó szellemi életben a közvetlen politikai elkötele-

30


Juliáné Brandt

zettségtől távol eső társadalomtörténet érdektelenné vált, a társadalomnak pártos történeti zsurnalisztikára van szüksége minden oldalon, a történeti önismerettől még messze vagyunk, a jelenben éppúgy, mint múltunkban. Az ellenzéki kerekasztal egységét felváltó politikai megosztottság megosztott történelmet kíván, nem pedig új történetszemléletet. Ebben az értelemben a társadalomtörténet-írás marginalitása még erény is lehetne. De fel kell figyelnünk arra, hogy valóban egy áttörési lehetőség maradt kihasználatlanul, s ennek okai valószínűleg nem egyes emberekben, hanem a hazai társadalomtörténet-írásban keresendők. Leegyszerűsítve úgy fogalmaznék, hogy a társadalom-történetírás körül szerveződő történelem nem jutott el a szintézisalkotáshoz, a kézikönyvszerű tudáshoz, megrekedt egy kutatói, levéltárosi elit belső életében, annak sajátos beszédmódjaként. Ennek oka valószínűleg nemcsak a marginalitás, az OTKA által szétszabdalt kutatási lehetőségek, a nagy programok lehetetlensége, a könyvkiadás szétesése és átalakulása, hanem a társadalomtörténeti szemlélet változása is. Nyugaton az 1980-as években erős bírálat érte az új történetírásokat s a társadalomtörténetet is. Ennek nyomán sokan ma már episztemológiai fordulatról beszélnek. A makrostruktúrák változását társadalomtudományos elméletekkel értelmező, magyarázó szemléletet felváltotta a mikroközösségek tanulmányozása, az emberi cselekvés, a tapasztalat, a megélt történelem vizsgálata; a magyarázatot a megértés. A mély struktúrák elemzése helyett a mindennapi élet közvetlenül megfigyelhető jelenségeinek elemzése került előtérbe. Ennek műfaji következménye, hogy pillanatnyilag a nagy összefoglalók lehetetlenek. A fejlett országokban, ahol a történeti kutatások kumulatív hatása szinte megszakítatlan, ez nem okoz gondot. Magyarországon viszont egymásra torlódnak a befejezetlen vállalkozások, szinte mindig mindent elölről kell kezdeni. E területen nagyon hiányzanak a tudományos akadémia, a szakmai egyesületek, a helyi tudományos vállalkozások kontinuus programjai. A forráskiadás, a kézikönyvek készítésének hosszú távú tervei még mindig nem készültek el, s a tudományos érdeklődés változása számos területen nehezíti is ezen feladatok felvállalását. Ez a társadalomtörténetre is igaz, egyszerre kellene megnövelni a hagyományos kézikönyvek számát és új kutatásokat indítani. A hazai társadalomtörténet két évtizedes termése, a jelenben is folytatódó kutatások sokszínűek és változatosak. A sokszínűség egyenes következménye annak, hogy nem kötődik egy domináns elmélethez (iskolához), hanem eklektikus. Alapvető jellemzője alapján talán társadalomtudományos történelemnek nevezhető. Értem ezalatt azt, hogy elsősorban a szociológiai és az antropológiai elmélet és fogalmi rendszer felhasználásával kísérli meg a történelem korszerűsítését. Ezen belül természetesen számos irányzat különíthető el, jóllehet ezek sajátossá-


31

gait még önmaguk sem fogalmazták meg, és a történeti kritika sem tisztázta. A Hajnal István Körön belül, de egyáltalán a történetírásban hiányzik az a törekvés, hogy a megközelítési különbségek irányokká, iskolákká formálódjanak. A másik jellemző az, hogy a társadalomtörténet alapvetően kvantitatív szemléletű volt és az is maradt. Nem annyira az érvelésben, hanem a leírásban. Ha a magyar reformkorban a hazai leíró statisztika legdivatosabb terméke a leíró statisztika volt, s az elemző statisztika Keleti Károllyal és Körösi Józseffel csak később született meg, akkor a mi társadalomtörténetünket jelenleg a reformkori állapot, elsősorban a leírás jellemzi. A kvantitatív adatgyűjtés egy-egy megközelítés fogalmi keretében másodlagos pozitivizmust teremthet, s ettől nem mindig menekültünk meg. Az ellentmondás úgy fogalmazható meg, hogy a hazai társadalomtörténet akkor kapott nagyobb lehetőséget arra, hogy az oktatásban, a kutatásban helyet kapjon, amikor szemléletileg már nem „modern". Egyrészt szükség van a társadalomtudományos történetírás hazai, már meghirdetett programjának megvalósítására, másrészt viszont a korszerű tudományosság vonzásának is engedni kell. Lehet, hogy a társadalomtörténet eladhatatlan áruval lépett a kialakuló piacra? Hogyan oldható fel ez a helyzet: hogy egyrészt hiányzik a magyar társadalomtörténet-írás meghirdetett programjainak befejezése, kézikönyvek, szintézisek formájában való megjelenítése, másrészt viszonyulnunk kell az új tudományos törekvésekhez, s nem utolsósorban a társadalmi változásokhoz is? A társadalomtörténet s globálisan az új történetírások válsága nyugaton megérlelte a módszertani reflexiót, és számos műhely munkáját átformálta - mindez hajszálereken beszivárgott hozzánk, de most már talán ablakot is kellene nyitnunk rá. Másrészt továbbra is domináns Magyarországon a nemzeti történetírás, amelyik magát tudományosnak vallja újra (a 19. századi értelemben), s ehhez is viszonyulni kell, miután vele szemben igazi alternatívává nem vált a társadalomtörténet. A társadalomtörténetnek tehát kettős problémát kell megoldani: egyrészt integrálódnia kell az egyetemes történettudományba, másrészt be kell illeszkednie a hazai, nemzeti történetírásba. Az első területen az alternatíva az, hogy vagy egyenrangú tudományos partnerekké válunk, vagy beleszorulunk a harmadik világ pozíciójába. A tudományosságban nem tudok közép-európaiságot elképzelni. A nemzeti tudomány - ezt a millecentenáris év is mutatja - , nemigen vesz tudomást a modem történetírás problémáiról. A történeti kutatás jelentős része el van foglalva a korábban elhanyagolt részterületek visszahódításával (egyháztörténet, középkor), és a politikai értékek változásával összefüggő átértékelésével. De vajon követhető-e az a stratégia, hogy a társadalomtörténet sem vesz tudomást a másik félről? A szakadás most elég erős: a szakma átmentve magát és titulusait továbbra is a tudomány bástyái mögött áll, miközben elvesztette hitelét, nincs ér-


Juliáné Brandt

tékrendje, a történelem pedig közvetlenül belépett a politikai eszköztárba. S mégis, megkerülhetetlen a párbeszéd a nemzeti történetírás és a társadalomtörténet között; a szecesszió, a kivonulás után el kell jönni a közeledésnek. Egy más szempontból - tematikusan - is áttekinthetjük a helyzetet: mi az a többlettudás és eredmény, amit felhalmoztak az évek. Az új társadalomtörténeti törekvések egyik kezdőpontja mindenképpen a modernizációban, a polgárosodásban alapvető szerepet játszó „vállalkozó" kutatása volt. Hasonlóan dinamikus a tisztviselői csoportok történeti vizsgálata. A történeti szociológia az elitkutatásban ért el eredményeket. E pontokon a szociológia és a történettudomány szerencsés találkozása jelentős eredményeket hozott. A fogalmi tisztázás eredményeképpen felgyűlt tudás mellett megindult a társadalmi csoportszerveződések mibenlétének tanulmányozása. Vagyis ma már nem az a kérdés, hogy adott makrostruktúrák hogyan írhatók le statisztikailag, hanem inkább az, hogyan alakul a társadalom rétegzettsége, mi szüli az „osztályt"? A jelentős eredmények mellett azonban a magyar polgárság, a középosztály, a . dzsentri problémájához alig nyújt hozzá a társadalomtörténet. El lehet persze utasítani ezeket a fogalmakat, mint megközelítési kereteket, s lehet helyettük mást javasolni („vállalkozó", „értelmiség" stb.), de ebben az esetben is szükséges foglalkozni a történetírásunkban hagyományosan szereplő csoportokkal. A történelem oldaláról a nemesség kutatása volt az egyik legerősebb kitörési pont, amelyik új képet ígért. A bírálandó „uralkodó osztály" merev sémájától való elszakadás, a „rendies" társadalom újrafelfedezése, a nemesség tagoltságának új szempontú és gazdag forrásanyag segítségével történő megragadása ígéretes perspektívát mutatott. A nemességgel foglalkozó sokféle megközelítés, az esettanulmányon át a megyei monográfiáig sokféle műfajt tett lehetővé. A 18-19. századi magyar nemesség kutatására 1990-ben az OTKA keretében nagyobb, az eddig inkább egymás mellett, mint együtt dolgozó kutatók összefogásával közös program is született. Ez azt tűzte ki célként, hogy a 18-19. század fordulóján a nemesi felkelések alkalmával készült összeírások segítségével átfogó képet ad a nemesség létszámáról, vagyoni erejéről és rétegződéséről, társadalmi tagoltságáról. Már a kutatási terv beleütközött egy, a mai napig nehezen megoldható kérdésbe: hogyan áll össze a helyi (az adott esetben megyei szintű) vizsgálatokból az összkép. A probléma egyik fele módszertani, a másik pedig gyakorlati (a történeti ország megyei levéltárai öt országban szétszóródva találhatók, nehezen megközelíthetők, hiányoznak a rokon érdeklődésű kutatókkal való kapcsolatok). A nemességkutatás eredményei azt mutatják, hogy a vizsgálatok önismétlővé váltak, megrekedtek, s az összegzéstől még igen messze vannak. A megyei elemzésekből a makroszerkezet nem állhat elő (nem beszélve arról, hogy a mai Magyarország


33

megyéi nem reprezentálják az egészet). A nemességkutatás egyik oldalról megrekedt, másik oldalon viszont új kérdések, megközelítési módok jelentek meg, amelyek eredményei még alig rajzolódtak ki. Az összkép bizonytalan, a nemesi társadalom és a modern, polgári Magyarország közötti átmenetek pedig szinte teljesen ismeretlenek. Nagy hiány az arisztokrácia 18-19. századi társadalomtörténete. A hazai társadalomtudományos történetírás, az új társadalomtörténet legnagyobb fehér foltja a parasztság, az agrártársadalom. Miközben a néprajz a paraszti kultúra változásának elemzésében kezd valóban történetivé válni, a parasztság történetének kutatása szemléletileg megrekedt, mennyiségi hozamában visszaesett. A két világháború között éppen a parasztságtörténet volt a társadalom- és gazdaságtörténet legígéretesebb területe - elsősorban Szabó István munkássága, továbbá a Mályusz Elemér kezdeményezte népiségtörténethez, és a Domanovszky Sándor névével fémjelzett uradalomtörténethez kapcsolódó munkák révén, az Erdei Ferenchez kapcsolódó törekvésekről nem is beszélve. Szabó István iskolája, Wellmann Imre törekvései még az 1960-as években jelentős eredményeket hoztak. A paraszti közösségek sokoldalú rekonstrukciójára törekvő kutatások pedig a társadalomtörténetben jelenleg meghatározó nemzedékek indulását fémjelezték (Tóth Zoltán, Faragó Tamás, Török Katalin). Szemléletileg a „peasant studies" eredményei már az 1970-es években megérintették a magyar történetírást, elsősorban interpretációs kísérleteket szülve. A történeti demográfia és a család- és háztartástörténet az 1960-as, 70-es években forradalmat ígért. A forradalom elmaradt. Ennek egyik alapvető oka, hogy továbbra is csak néhány történész, szociológus dolgozik az új szemlélet jegyében, a mennyiségileg megszaporodó helytörténet alapvetően érintetlen maradt a korszerű megközelítésektől, száz évvel korábbi sémákat követ. Egészében, a történelem alulnézetből társadalomtörténeti programja mintha kevésbé terjedt volna el nálunk. A történeti demográfia és a családszerkezet kutatása jól mutatja a helyzet paradoxonát. Néhány hazai kutatónak hála, a magyar példák helyet kaptak az európai tipológiákban, de az esettanulmányok száma és földrajzi szóródása nem teszi lehetővé, hogy megértsük saját 18-19. századunkat. A paraszti polgárosodás amelyik a második gazdaság elemzése nyomán a szociológia felől visszatért a történettudományba - szinte senki földje. A néprajz oldaláról született egy korszakra összefoglalási kísérlet, de a társadalomtörténet szinte elfeledkezik ennek kérdéseiről. A falusi társadalom elemzésével szemben a város talán a pozitív ellenpélda. Az utolsó húsz évben itt jelentős előrehaladás történt: a viriliskutatás, a budapesti társadalom változásainak vizsgálata fontos eredményeket hoztak. A dualizmus-


Juliáné Brandt

kori városi társadalom eddig szinte Budapesttel volt azonos, az egykori szabad királyi városok, az új ipari városok és kisvárosaink társadalmának változása még szinte ismeretlen. A városi történeti demográfia is csak újabban kezd megszületni. Az újabb várostörténeti monográfiák zöme azonban már társadalomtörténeti szemlélettel terveződik. Hiányként adódik a mindennapi élet kutatása, de hiányként adódik a közelmúlt társadalmi változásainak történeti elemzése is. A társadalomban végbement változásokat a kortársi szociológia és társadalomstatisztika által felhalmozott ismeretanyag újrafeldolgozása mellett indokolt lenne az „oral history", az életút-elemzés módszereivel is vizsgálni. A társadalomtörténet és szociológia újratalálkozása e területen képzelhető el leginkább, de egyelőre ennek semmi jele. Nem sorolom tovább a feladatokat és hiányokat, hanem megpróbálom összegezni mondandómat. Az utolsó tíz-húsz évben a magyar történetírásban erősödtek és szélesedtek azon törekvések, amelyek a társadalomtudományos fogalmak, elméletek és módszerek segítségével a történetírás számára új szemléletet akartak kialakítani, tágítani próbálták e tudomány tematikáját és új forrásanyagot kívántak megszólaltatni. A megszületett új részdiszciplínákból lassan egy új tudomány igénye is született. Az új tudomány reménye nem valósult meg: a társadalomtudományos történelem nem vált az új Magyarország önálló tudásterületévé, hanem jórészt megmaradt marginális részdiszciplínák konglomerátumának. A jól szervezett történeti tudományághoz hiányoznak a monográfiák, tankönyvek, szintézisek. A változó történettudományos szemlélet pedig az egész újragondolását (vagy inkább végiggondolását) teszi szükségessé. A társadalomtörténet-írásnak meg kell alapoznia a hazai történetírásban az elméleti-módszertani tudatosságot, vissza kell állitania a kritikai értékrendet, és az új tudományos minősítés keretei között meg kell teremtenie műfajait. Egyszerre kell visszamenni a könyvtárakba és levéltárakba, és megteremteni azt a közéleti nyilvánosságot, amelyik túllép a napi politikai csatározásokon, de nem tagadja meg a történetírás elkötelezett voltát. Szaktudomány és szemléletformálás egyensúlya teremthet új, korszerű történetírást. Ez a perspektíva ma is adott.

Gyáni Gábor Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok

A város mint történeti probléma mára kinőtte a helytörténet kereteit. Ez azonban csak a legutóbbi idők fejleménye. Egy-egy város teljes múltjára irányuló biografikus történeti áttekintés - a közelmúltig ezzel volt ugyanis azonos a várostörténet, és így a történetírás marginális ága maradt. A várostörténet-írás - ebbe a koncepcióba zárva - nem vagy alig járult hozzá a nemzeti történetkép, mint a nemzetállam adekvát öntudatának1 a megalkotásához. Igazi funkciója a lokális identitás (lokálpatriotizmus) alátámasztásában és megerősítésében állt. Ma másként vélekedünk a várostörténet-írás szerepéről, a koncepciója is változott. Tekintsük át tehát az előzményeket.

A várostörténet-írás

változó funkciói

Aligha mondható véletlennek, hogy a magyarországi városbiográfia-írás fénykorát a 19-20. század fordulóján élte, midőn a közösségi (nemzeti és a helyi, főként a polgárival szinonim városi) identitás történeti megalapozása égető igényként jelentkezett. Nemcsak tízkötetes magyar történelem írására vállalkoznak a millennium ünneplése nyomán a historikusok, hanem egyre szaporodnak az egy- vagy többkötetes várostörténetek is. Az utóbbi a modem polgári fejlődés ama belső szükségletének volt a jele, hogy önmagát visszamenő érvénnyel is hitelesítse, és a polgárt mintegy historizálja. Érthető, hogy a polgár és a város történeti fogalma, kivált hazánkban, ahol a 19. század derekáig a rendiség a döntő strukturális elem, nem annyira a politika, az állam, hanem a gazdaság és - az ekkor ható pozitivizmus szóhasználatnak megfelelően - a művelődés (valójában a társadalom) jelenségeire utalt. Különösen így volt ez az alföldi mezővárosokkal kapcsolatos történeti irodalomban. Ezek ugyanis - szemben a rendi kiváltságot élvező volt szabad királyi városokkal - főként gazdasági teljesítményükkel és nem jogállásukkal kelthettek érdeklődést. A városbiográfia ezzel a közelítésmódjával válhatott a nem államközpontú történetírás

1

WHITE.H. 1987. 83-104.

36


Juliáné Brandt

előfutárává, s ezért nem is jutott számára hely abban a történeti narratívában, amely az állam történeti integráló szerepét kiindulópontként kezelte.2 A város, ami annyi, mint polgár, polgári, polgárosodás, akkor (és azok körében) keltett figyelmet mint a kutatás érdemes tárgya, amikor a piaci kapitalizmus lett (lett újra) gyakorlati programmá, midőn megnőtt azok száma, akik modern polgári gazdasági szerep betöltésére vállalkozva hirtelen érdeklődni kezdtek lehetséges történeti őseik vagy legalábbis előképeik iránt. Ezért is történhetett, hogy a századforduló várostörténet-írásának a reneszánszát csak sokkal később, vagyis az 1980-as és az 1990-es évtizedekben követte az újabb fellendülés. Az etatizmus első világháború óta tartó eszmei és politikai konjunktúrája nem éppen az a közeg volt, amely az autonóm polgár és közösségének, a városnak a méltányos megítélésére ösztönzött. Ennek egyik beszédes megnyilvánulása, hogy a kora újkori és modern kori magyar történelem értelmezése kapcsán (ez egyébként Pach Zsigmond Pál elkanyarodás-elméletében nyert szintetikus formát) kifejezetten tagadták, hogy létezett volna valamennyire is számottevő hazai városfejlődés.3 Hiába volt tehát Mályusz Elemér, Makkai László, Szűcs Jenő, Fügedi Erik vagy Kubinyi András és Bácskai Vera, az utóbbi fél évszázad talán legnagyobb magyar középkorkutatóinak az igyekezete, a kezük alól kikerült várostörténeti szakmunkák sem befolyásolták érdemben az 1950-től marxista fogalmi alapon többször újraírt nemzeti történetképet. Számottevő változásokat az 1980-as évektől érzékelhetünk. Egyszerre volt ebben szerepe a tervutasításos államgazdaság mind nyilvánvalóbb eróziójának (ezzel párhuzamosan vált szalonképessé a vállalkozás fogalma) és a nemzetközi tudományos szemléletváltásnak (amit a Hajnal István Kör később megszerveződő történészei közvetítettek). A késő Kádár-kor „megtermékenyítő" hatása - utólag már látszik - egyidejűleg több humán- és társadalomtudományra is kiterjedt. Anélkül, hogy túlhajtanánk a lehetséges analógiát: ahogy a gazdasági reform '70-es évek végi hulláma a „második gazdaság" néven ismert problémát kínálta fel új paradigmaként a közgazdaságtannak és a szociológiának,4 a kisvállalkozás néhány évvel későbbi legalizálásával a vállalkozó és egyáltalán a polgár jelensége egyszeriben fontosnak tűnt történelmi tényként is. Az egyetemeken egyre gyakrabban merült fel szakdolgozati témaként egy-egy nagytőkés család életútjának a feldolgozása (a Hatvany-Deutsch, a Gre-

2

R. VÁRKONYI Á. 1974., különösen 919-921.

3

Erről a vonatkozásról is szó esett a Pach és Gyáni között az elkanyarodás-elméletcről folytatott kései vitában: GYÁNI G. 1991. 408.; PACH ZS.P. 1992. 148-149.

4

Vö. SÍK E. 1996. 710.

Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok

37

gersen családok); a csepeli Weiss családról és a budapesti legnagyobb adózókról készült monográfiákat pedig kandidátusi disszertációként is meg lehetett már ekkoriban védeni.5 A tőkés polgár azonban továbbra sem volt politikai tekintetben teljesen makulátlan és akár történeti témaként is pártfogolandó. Amikor egy kutatócsoport Hanák Péter vezetésével feldolgozta a 19. századi városi polgárság otthonkultúrájának történetét, a Gondolat Kiadó, amely először szerződést kötött a mü megjelentetésére, utóbb elállt szándékától. A kiadásra majd csak az 1990-es évek elején „megérett" könyv bevezetésében a szerkesztő keserűen meg is jegyzi: „Talán hamarabb zöld utat kaphattunk volna, ha kötetünket kiegészítjük a munkásnyomorral, amely vonalas kontrasztot nyújtott volna a burzsoázia fényűző palotáival szemben."6 A közvetlen külső késztetések mellett, olykor ezektől független felhajtóerőként hatott a várostörténet újrafelfedezése és a történetírásba történő teljesebb integrálása terén a későbbi Hajnal István Kört létrehozó új történésznemzedék élénk érdeklődése a város iránt. A Körhöz kapcsolódó várostörténészek megkülönböztető vonása a tudatos specializálódás, a várostörténet-írás professzionális művelése. Bár a korábbi történésznemzedék(ek)ben is akadt historikus, aki hajlott a specializálódásra (Kubinyi, Nagy L., Rúzsás) az 1980-as éveket megelőzően ez többnyire kivételesnek számított. Ezzel a váltással a várostörténet-írás, összekapcsolódva egyéb szakterületekkel (kivált a társadalomtörténettel és a kultúrtörténettel), autonóm kutatási területté vált nálunk is (némi késéssel a hasonló nyugati tudományos fejleményekhez képest). A Hajnal István Kör hatására a várostörténet-írás intézményesülése is megindult, bár korántsem haladt előre olyan mértékben, ahogy az indokoltnak tűnnék. Ennek az intézményesülésnek máig hiányzó láncszeme egy állandó kommunikációs forma (ami lehetne periodika, könyvsorozat). Enélkül nehéz a kutatásokat integrálni, megteremteni és megfelelően ápolni a szakmai köztudatot. Az elmúlt egy évtizedben a várostörténet kommunikációs fórumaként a HIK rendezvényei, főként éves konferenciái és műhelyei, valamint alkalmi összejövetelei szolgáltak. A Körnek mai várostörténet-írásunkban betöltött szerepét tehát aligha lehet túlbecsülni. A kutatási területről szóló áttekintésem ezért is koncentrál az ide kapcsolódó munkákra, egyéni teljesítményekre, és csak kivételesen utalok majd az ettől függetlenül méltánylandó kutatói teljesítményekre. A Hajnal István Körhöz kapcsolódó kutatók közvetítették az egyetemes történetírásnak azt a fordulatát is, amely felértékelte a város gazdasági-társadalmi és 5

VÖRÖS K. 1972.; VARGA L. 1983.

6

H A N Á K P. 1 9 9 2 . 12.

38


Juliáné Brandt

mentalitásbeli jelentőségét. A történelem fogalmának „társadalomtudományos" átértelmezése, tehát a strukturalista szemlélet meghonosodása nyomán a történész figyelmét elsősorban a társadalmi makrofolyamatok keltik fel. S mivel a város az utóbbi néhány évszázadban hallatlanul nagy szerepre tett szert a gazdaságban, a társadalomban és a kultúrában, hiszen a népesség, a gazdasági teljesítmény és a kulturális kreativitás mindinkább a városokba koncentrálódott, a várostörténet „tudományos státusa" is érzékelhetően megemelkedett. Ám nem puszta városbiográfiaként nyerte el a strukturális történetíráson belüli megbecsült helyét, hanem mint az urbanizáció folyamatának a vizsgálata. Az urbanizáció, a nagy és átfogó strukturális komponensek egyike, az iparosodással, a piacosodással vagy a racionalizációval együtt, velük rendszert alkotva „írja le" a modernizáció folyamatát. A modernizációs makrofolyamatként értelmezett urbanizáció fogalma emelte ki a várost a helytörténet kisszerűségéből és partikularitásából. Ezáltal tehetett szert a várostörténet arra az emancipált és autonóm szerepre, amely a már korábban önállósodott gazdaságtörténet, agrártörténet, kultúrtörténet és a többi szakág társaságába - mint velük egyenjogú partnert - emelte be. Az urbanizáció fogalma révén megtermékenyített, immár nem pőre helytörténetként művelt várostörténet-írás ambiciózus képviselői egyöntetűen a makrofolyamatokra adott városi válaszok kutatásában jelölik meg a szakterület szűkebb tárgyát. A várostörténetnek ezt a hivatását az amerikai Eric Lampard még az 1960-as évek elején fogalmazta meg igen markáns programot nyújtó írásában. Az urbanizáció vizsgálata, e szerint, azért igen alkalmas módja a társadalomtudományos várostörténetnek, mert a makro- és mikroszintek között egyedül így teremthető meg a kívánt kapcsolat, miután „ugyanazokban a terminusokban képes a helyi eseteket megvilágítani, melyekben a társadalom tágabb alakzatait is tárgyalni szoktuk."7 Lampard fellépése nyomán a várostörténetnek ez a fogalma kánonná vált szerte a világon. Ennek jegyében gondolta úgy az angol várostörténet korán elhunyt nagy alakja, iskolateremtő személyisége, H. J. Dyos is, hogy a várostörténet „annyiban tér el a helytörténettől, amennyiben általánosabb társadalmi folyamatokkal foglalkozik".8 Mégis: a városnak, mint kutatási problémának ilyen fogalma további bizonytalanságokat szül. Ez részben abból fakad, hogy a makrofolyamatok (egyik) megnyilvánulásaként szemlélt városi jelenség - mint afféle egyedi univerzum, tehát belülről is koherens társadalmi egység vagy organizmus - egyre inkább kicsúszni 7

I d é z i GYÁNI G. 1 9 7 8 . 5 9 3 .

8

Idézi RODGER, R. 1992. 9.


39

látszik a kezünkből. Az a fő kérdés, hogy milyen mértékben fogadjuk el a város önállóságát vagy mennyire tekintjük egy bárhogyan definiált átfogó rendszer függő elemének. A kutatók véleménye, sőt kutatási gyakorlata is módfelett megoszlik a kérdésben. Az olykor „deskriptív" és „interakcionalista" jelzőkkel illetett két tábor különbségét amerikai historiográfiai példán szemléltethetjük. A társadalomtudományos várostörténet megújításában úttörő szerepet játszott a hatvanas évek „új várostörténete".9 A bevándorlás és a vele összefüggő társadalmi mobilitás nagy statisztikai adatbázison nyugvó elemzései a várost függő változóként vették számba, úgy, ahogyan Lampard programjában előírta. A majdnem egy évtizeddel későbbi Philadelphia Social History Project történészei viszont, az új várostörténészeknél nem kevésbé kiterjedt statisztikai feldolgozásuk ellenére, a várost nem a mobilitás puszta színtereként, hanem olyan sajátos környezetként tekintették, melyből a mobilitásra (és minden egyéb magatartásformára) nézve döntő következmények fakadnak. Ezt úgy nevezték, hogy a mobilitás mint városi folyamat vizsgálata.10 Egyáltalán nem steril elméleti kérdés, hogy a várost mint jelenséget függő vagy független változóként fogjuk-e fel. A bizonytalanság fő forrása az, hogy a modern, kivált a 20. századi város mind kevesebb jelét mutatja a zártságnak és autonómiának. Ez részben abból fakad, hogy az állami beavatkozás következtében leszükül a városok hatalmi önrendelkezése; ám szintén ebbe az irányba hat az urbanizáció diffúziója, hogy ti. mind többen laknak városokban és a nem városi népesség is urbánus életformák és értékek vonzásába kerül. Éppen ez utóbbi folyamatok tudományos recepciójából származik az újabb veszély: a várostörténet specifikumának lassú, szinte észrevétlen eltűnése. Arról van szó, hogy néhol és néha már nincs is kellően érzékelhető különbség, például társadalomtörténet és várostörténet között; az utóbbi valójában urbánus összefüggések között alkalmazott társadalomtörténetként valósul meg. A kettő egybeolvadása különösen jól megfigyelhető mai várostörténet-írásunkban, ahol a legeredetibb társadalomtörténeti kutatások gyakorta egyfajta várostörténetként, legalábbis várostörténeti keretekben folynak.

9

VÖ. G Y Á N I G .

1978.

10 H E R S H B E R G . T . 1 9 8 1 . 2 0 .


Juliáné Brandt

A fő tematikai irányok A várostörténet két elvileg szóba jövő, egymástól elütő szemléletmóddal járó tematikai iránya a városbiográfia és az urbanizáció, a városhálózat-kutatás. Mondani sem kell, hogy rendszerint sokkal többen érdeklődnek az egyes települések múltjának egy-egy vonatkozása iránt, mint ahányan komparatív alapon választanak maguknak témát. Ráadásul a kevés számú, jóllehet nagyon nívós komparatív urbanizáció kutatás nem is igazán termékenyíti meg a városbiográfusokat, főleg azokra a helytörténészekre nincs érezhető hatása, akik ontják a településmonográfiákat. De milyen urbanizációs kutatási eredményekre gondolok valójában? A teljesség igénye nélkül hadd említsek meg négy (különböző időszakokra utaló) urbanizációfogalmat. A 18. és a 19. század fordulójára vonatkozóan Bácskai Vera, a száz évvel későbbi körülményekre Beluszky Pál, a két háború közötti időszakra vonatkozóan Timár Lajos, végül az 1945 utáni korszakra Belényi Gyula állt elő egy történeti modellel.11 Fontos megjegyezni, hogy mindegyik urbanizáció modell más elvi alapokon nyugszik. Bácskai a városok piacszervező (gazdasági) funkcióira épített a hálózat rekonstruálásakor; Beluszky a városi alapfunkciók tágabb körét tekintette kiindulópontnak a hierarchia megalkotásakor; Timár az iménti kritériumokat kiegészíti a foglalkozási szerkezet és a mobilitási minták településspecifikus típusjegyeivel; végül a városfejlődés erőforrásait mindinkább monopolizáló állami tervgazdaság korszakát illetően Belényi a településpolitika struktúraalakító befolyását helyezi előtérbe. Gondnak látszik, hogy az immár közel két évszázadot átfogó magyarországi urbanizációs modellek időben fragmentált érvénnyel szólnak a folyamat ívéről, hiszen senki sem tett rá kísérletet, hogy összefüggő képbe integrálja az előbb felsorakoztatott városhálózat modelleket. Jóllehet ennek elvégzése nélkül aligha remélhető az olyan nem igazán megalapozott városfogalmak hatásos történetírói kritikája, mint amilyet Erdei Ferenc hagyott ránk. Az eddigi szempontok, mindamellett, ki sem merítették a városok klasszifikációjának lehetséges és kívánatos módozatait. Feltűnő, hogy mennyire hiányzik általában is a hazai várostörténészek megközelítéséből a város mint térbeli alakzat tudatosítása. Vagy: a jogi városfogalom korábbi túlhangsúlyozásának az ellenhatásaként újabban méltánytalanul kevés figyelem illeti meg a helyi hatalmi viszonyok, a döntéshozatali folyamatok kérdéskörét, melyek maguk is típusalkotó jegyként szerepelhetnének. Mégis: a városhálózattal kapcsolatos újabb kutatások teljesen más megvilágításba 11

B Á C S K A I V . - N A G Y L. 1 9 8 4 . ; B Á C S K A I V . 1 9 8 8 . ; B E L U S Z K Y P . 1 9 9 0 . ; T Í M Á R L . BELÉNYI G Y . 1 9 9 6 .

1986.;


41

helyezték Magyarország urbanizációjának megítélését azáltal, hogy a népességszámon és a jogálláson túl egyéb városképző szempontokra irányították a figyelmet. Tartalmilag ez egyet jelent a mezővárosok, mint urbanitások felértékelésével. Historiográfiailag ez az átértékelés évtizedekkel korábban már megindult,12 ám egyrészt az idők folyamán mind több argumentációval erősödött a tézis, másrészt már nemcsak a későközépkor, hanem a kora újkor időszakára is kiterjed annak érvénye. Az előbbire példa Szakály Ferenc nemrégiben megjelent jelentős könyve, melyben a mikrotörténeti módszerrel dolgozó szerző a kultúrtörténet síkján bizonyítja aló. századi mezővárosok urbánus minőségét.13 Az utóbbira pedig Bácskai Vera szintén friss írása a példa, melyben a szerző a 18. századi dunántúli mezővárosok kapcsán jut arra a merésznek tünő következtetésre, hogy a mezővárosok — olykor a több autonómiát élvező szabad királyi városokkal szemben is kifejezetten kedveztek „a modem értelemben vett polgárság kialakulásának".14 A második probléma, melynek áttekintésemben külön teret kívánok szentelni, a városbiográfia műfajához kötött kutatásokhoz vezet bennünket. Rögtön jelzem azokat a határokat, melyeken belül megmaradva igyekszem körüljárni a kérdést. Szándékosan nem foglalkozom, egy-két kivételtől eltekintve, a helytörténeti városmonográfiákkal, azokkal a több-, sőt sokszerzős művekkel, melyek nagy része szakmai szempontból kevéssé figyelemre méltók. Olyan - általam jelentékeny kutatói teljesítményként értékelt - könyvekkel, tanulmányokkal szeretném illusztrálni mondandómat, melyek a város összetett jelenségének többnyire egy meghatározott oldalát, szegmensét világítják meg, lehetőleg monografikus igénynyel. Az így kiválogatott munkák megítélésekor azután fontos szempontként kezelem, hogy a szerzőnek mennyire sikerűit, sikerült-e egyáltalán úgy ábrázolni az adott problémát, hogy városi specifikum jelenjék meg végül előttünk. Hiszen a várostörténet-írás igazi kihívása annak eldöntése, hogy minden a tárgyához tartozik-e, ami a falai között történik, vagy abból éppen csak annyi érdekes, ami az eseményekből és folyamatokból kifejezetten a város létéhez kütődik, amitől tehát a város más, mint a falu vagy a szórványtelepülés. Utaltam már arra, hogy magyar viszonylatban az urbanitás gazdasági értelemben nem mindig állítható szembe ellentmondást nem tűrő módon a faluval (a mezővárosban is dominál az agrártermelés), ám kérdés: mi a másság a mezővárosi paraszti létben a falusihoz képest. A megkülönböztetés nehézségeire persze számos egyéb példa is akad.

12 BÁCSKAI V . 1 9 6 0 . 13

S Z A K Á L Y F. 1 9 9 5 .

1 4 BÁCSKAI V . 1 9 9 5 .

42


Juliáné Brandt

Megítélésem szerint az utóbbi egy-másfél évtizedben az egyes városokat érintő monografikus munkák közül a legjelentékenyebbek többnyire társadalomtörténetiek. Nem állítom, hogy nem születtek időtálló tanulmányok a városi jog,15 a városigazgatás-várospolitka16 vagy egyéb témákban.'7 Ami azonban a társadalomtörténeti városkutatást kiemeli ebből a sorból, az az, hogy éppen általa került sor általánosabb érvényű historiográfiai áttörésre hazánkban, melyről később bővebben is szólok. A városi társadalom vizsgálata során két téma állt fókuszpontban: 1. a társadalmi rétegződés vagy olykor egyetlen városi társadalmi csoport rekonstrukciója; 2. a városi életmód és mentalitás feltárása. Az előbb említett témák többnyire nem külön-külön, hanem egymással szorosan összeforrva, a városi társadalomtörténet egymásra vonatkoztatott két oldalaként kerültek bemutatásra azokban a munkákban, melyeket különösen fontosnak tartok a termésből.18 De vajon miben térnek el a városi rétegződést vagy életmódot többnyire minuciózus aprólékossággal bemutató munkák a nem kevéssé a részletekbe feledkező hagyományos helytörténeti városmonográfiáktól? Mitől mások, mivel hoztak újat a magyar történetírás egésze számára? Hiszen határozottan az a véleményem, hogy az itthoni historiográfiai megújulás sokat köszönhet ezeknek a várostörténeti munkáknak; az ideológiai kötöttségektől mentes, konceptuálisán és módszertani tekintetben egyaránt modern magyar történetírásnak éppen a városkutatás vált egyik kitüntetett terepévé. Részben persze azért is történt ez így, mert a kívülről érkező impulzusok jelentős hányada szintén a város és a társadalom összefonódó kutatását mozdította elő, tőlünk nyugatabbra is a város lett a modern történetírói törekvések egyik kedvelt célpontja. De miben mutatkozik, tartalmi téren, ez az állítólagos modernség? Elsőként a kvantifikáció, a történetírás ily módon megnyilvánuló feltűnő szcientizálódása tört magának utat a várostörténet-írásban is.19 Ám a kvantifikáló történetírás ezen a területen is múló epizódnak bizonyult éppúgy, mint az igazi otthonául szolgáló gazdaságtörténetben, „a kvantitatív történetírás tehát nem győzött Budapesten" - vonja meg a mérleget az 1990-es évek elején a gazdaságtörté-

15 K A J T Á R I . 1 9 9 2 . 16 M E U N Z , G . - ZIMMERMANN, S. 1 9 9 1 . ; HUDI J. 1 9 9 5 . ; SLPOS A . 1 9 9 6 . 17 K Ó S A L . 1 9 9 4 . ; KOMORÓCZY G Y . et.al. 1 9 9 5 .

18 A teljesség igénye nélkül: BÁCSKAI V. 1988.; BÁCSKAI V. 1989.; TÓTH Z. 1989.; HANÁK P. 1988.; HANÁK P. 1992.; TÍMÁR L. 1993.; értékelő felhang nélkül magamat sem hagyva ki a sorból: GYÁNI G., 1983.; GYÁNI G. 1992.; GYÁNI G. 1995b. 19 GRANASZTÓI G Y . 1 9 8 0 . ; BÁCSKAI V . - N A G Y L. 1984.


43

nész.20 Majd rámutat: ez főleg azért is baj, mert elmaradt a hazai történetírás tudományos eszközkészletének kívánatos átalakítása, ami nyugaton gyökeresen megváltoztatta az „érvelés logikáját", a „tudományos diskurzus nyelvét". Ekkor és ezen a ponton tehát nem került a magyar történetírás szinkronba azzal, ami tőlünk nyugatabbra zajlott. S ennek pusztán a várostörténet berkeiben is súlyos következményei lettek, hiszen máig hiányoznak a városrendszerre, a városhálózatra vonatkozó kvantitatív alapozású elemzések (az említett kivételek a szabályt erősítik), vagy a szintén csak ilyen módszerekkel elvégezhető komparatív városdemográfiai kutatások, hogy csak két fontos területet említsek. Amilyen nyomtalanul eltűnt és csendben kimúlt a kvantitatív (város)történetírás, olyan észrevétlenül foglalta el helyét a mikrotörténeti, egyúttal antropologizáló várostörténet. Beszédes tény, hogy a Magvető Kiadónál megjelenő, tiszavirág-életű Mikrotörténet című könyvsorozat hat kötetéből három várostörténeti munka volt. S pontosan ezzel került a hazai várostörténet-írás a magyar historiográfia élére, egyúttal időben fel is zárkózott a kurrens nemzetközi tudományos áramlatokhoz. Arról a társadalomtudományos - tehát modelleket alkalmazó, a mérés módszerét előtérbe helyező - történetírást elutasító megközelítésről, sőt szemléletről van ez esetben szó, melyet többnyire mint történeti antropológiát, mikrotörténelmet vagy a mindennapok történetét szokás megnevezni.2' Annak eldöntése végett, hogy hol és hogyan jött létre a magyar várostörténet nevezetes találkozása az antropológiai ihletésű mikrotörténettel, tanácsos lesz kiemelnünk a termésből néhány reprezentatívnak gondolt művet.

Városi mikrotörténet mint újítás Érdemes közelebbről is jellemezni az egyes műveket. Bácskai Vera könyve a reformkori Pest nagykereskedőiről prozopográfiai módszerrel készült;22 Tóth Zoltánnak a dualizmuskori Szekszárd társadalmáról írt munkája hagyatéki leltárak mintaelemzése, a szerző ezt a mintát mint reprezentációt kezeli és a mobilitás mechanizmusának rekonstruálására, valamint a tárgykultúra feltérképezésére használja anyagát.23 Timár Lajos egyszerre használja a prozopográfiát, a hagyatéki leltárt és a többi hasonló forrást, valamint nóvumként a fennmaradt naplókat és az 20 KÖVÉR GY. 1992. 182. 21 Az irányzatról szóló terjedelmes irodalomról lásd KLANICZAY G. 1990.; GYÁNI G. 1994. 22

BÁCSKAI V . 1 9 8 9 .

23 TÓTH Z. 1989.

44


Juliáné Brandt

orális történeteket.24 S mindez azért, hogy a történész közel kerüljön hőséhez, a városlakó polgárhoz, akinek nemcsak a foglalkozása és jövedelme, de az életstratégiája, a vágyai és a magánélete is része a történetírás ma megfogalmazódó múltfogalmának. Ezek a müvek és még további néhány munka az „új magyar várostörténet" reprezentánsai, olyan historiográfiai fordulat szemléltető példái, amely teljes összhangban áll a kurrens nyugati történeti áramlatokkal. Ami dicséretnek nem kevés. Mindez azt is mutatja, hogy a hazai társadalomtörténet-írás újító irányzata szorosan összekapcsolódott a várostörténettel, és szinte ez az utóbbi vált a társadalom-történetírás első számú otthonává. De mi újat hoztak vajon immár tartalmi tekintetben ezek a kifejezetten mikrotörténeti kutatások? A főbb tanulságok sorából csak néhányat emelek ki és fogalmazok tézissé. Pest vonatkozásában most már világosan áll előttünk a modern polgárság kialakulásának társadalomtörténete, a kiválasztódási mechanizmus, s vele együtt a migráns zsidók tényleges súlya ebben a folyamatban; de az is, hogy milyen fokú a személyi kontinuitás a modern polgárosodás előtörténete és 19. század végi aranykora között. Továbbra is nagyon hiányzik történeti tudásunkból ezeknek a kérdéseknek a mélyebb ismerete a dunántúli vagy erdélyi és felvidéki, vagyis a kontinuus urbánus és polgári hagyományokkal rendelkező régiókból. A helyzeten hamarosan javíthat, amennyiben megindul a dunántúli vállalkozó osztály módszeres kutatása25 és egyúttal több pannonvidéki város kollektív monografikus történeti feldolgozását is tervbe vették (Veszprém, Szombathely), vagy már kezdetét is vette a munka (Pécs). A keleti országrész, vagy helyesebben: a mezővárosi történeti problematika oldalán a sokkal intenzívebb kutatás már felszínre hozta azt a társadalomtörténeti specifikumot, amely egy agrárkispolgárosodás tendenciájaként határozható meg olyan különböző méretű és jelentőségű városok tekintetében, mint Debrecen, Hódmezővásárhely vagy Szekszárd.26 Úgy vélem, inkább fordulhatunk immár ezekhez a tanulmányokhoz, ha az alföldi városról szeretnénk képet kapni, mint Erdei klasszikus és explicite alig vitatott műveihez. Itt azonban érdemes röviden elidőzni. Erdei Ferenc tudományos életművének vonzása időtállóbb, mint ami politikai szerepét illeti. Kivált a szociológiában és a néprajzban örvend osztatlan elismerésnek Erdei nem egy tézise; az ún. kettős társadalom vízióját főleg a szociológusok idézik nagy előszeretettel, a 20. század 24

TÍMÁR L. 1 9 9 3 .

25 V. FODOR ZS. 1995. 26

TÓTH Z. é . n . ; G Y Á N I G. 1 9 9 3 . ; GYÁNI G. 1 9 9 5 a . ; M A Z S U J. 1 9 9 5 .


45

végi magyar társadalom „történelmileg determinált" struktúráját magyarázva. A parasztsággal és a várossal, pontosabban az alföldi mezővárossal kapcsolatos Erdei-féle koncepció pedig elsősorban a néprajzosokat tartja vonzáskörében. Nem lehet célunk e jelentős és főként hatásos koncepciók alapos kritikai mérlegelése. Témánknak megfelelően itt legföljebb a mezőváros tézisre térhetünk ki egészen röviden. Erdei a 30-as évek végén publikált Magyar város című könyvében fejtette ki a legismertebb formában azt a felfogását, miszerint az alföldi tanyás mezőváros a voltaképpeni magyar várostípus, szemben „a nyugati szabású" (az ő kifejezése) dunántúli, peremvidéki, felvidéki és erdélyi városokkal. Ennek az akkoriban eretnek nézetnek a kidolgozása azt követelte Erdeitől, hogy mást tekintsen lényegesnek a város léte szempontjából, mint ami akkortájt szokásban volt (és maradt azóta is). Nevezetesen: szerinte „megtévesztően szűk az a városfogalom, amely abból indul ki, hogy a város a vidék ellentéte, és attól való elszakadása jelenti legsajátosabb értelmét". Ő azonban, mert „élményszerűen ismeri" a magyar várost, vagyis az alföldi mezővárost, megvallja: „a város legmélyebb értelmét a vidékkel való összeműködés és egyéb összekötő vonatkozások által tudjuk csak megvilágítani".27 Már Erdei korabeli vitapartnere, a településföldrajzos Mendöl Tibor is vitatta a tanyai külterület és a mezőváros belső magja közötti szoros egybeszerveződés Erdei-féle tételét. S nem igazolják e feltevést azok az újabb társadalomtörténeti kutatások sem, amelyek rámutatnak: 1) a tanyán élők nem tartottak szoros kapcsolatot a tőlük olykor távoli várossal; 2) a tanyai népesség tevékenysége, életmódja, mobilitási stratégiája stb. egyáltalán nem urbánus minták szerint alakult. Végeredményben Erdei mégiscsak a közigazgatási határokat tekintette városképző erőnek - minden ezzel ellenkező kinyilatkoztatása dacára. Ezért is maradt el kitűzött céljától, „a földrajzi és társadalmi szemlélet összeillesztésétől".28

A kutatás fehér foltjai A teljesítmények, a kutatási irányok bemutatása és értékelése mellett szólni kell a hazai várostörténet-írás feltűnő hiányosságairól is, arról ami már a közeli jövőben mint kutatói feladat kijelölhető. A legszembetűnőbb a komparáció szinte teljes hiánya, e módszer ismeretlensége a terület művelői körében. Eltekintve a már taglalt urbanizáció vizsgálatoktól, a legritkább esetben tapasztalni, hogy a városbiográfi27

ERDEI F. 1 9 7 4 . 14.

2 8 TÍMÁR L. 1 9 9 3 . 3 4 .

46


Juliáné Brandt

ába temetkező historikus típusképző fogalmak végett használná az egybevetés módszerét. Pedig alkalom ma is adódna rá, gondoljunk a helyi elit témájában végzett nagyszámú vizsgálatra, a városi virilisek párhuzamos elemzéseire. Miért nem akadt eddig senki, aki megkockáztatta volna, hogy az erősen formalizált, standardizált virilis vizsgálatok struktúraképleteit összehasonlítsa egymással? A komparáció iránti érdeklődés hiánya (melynek egyenes következménye a szükségszerű provincializmus, puszta helytörténeti érdekességű városkutatás) abból is fakad, hogy a népesedéstörténet várossal összefüggő vizsgálata még úgyszólván el sem kezdődött. A nemzetközileg is jegyzett hazai történeti demográfia eddig jószerivel csak a faluval foglalkozott, s többnyire kezdeti stádiumban tartanak a kifejezetten urbánus demográfiai vizsgálatok. Ezen a téren Faragó Tamás tett már eddig is a legtöbbet, tőle várható a kérdés igényes és tágabb perspektívában történő feldolgozása, melyre egyenesen biztatnánk is.29 Nem kevéssé érdemi kérdés a. mobilitás, a migráció és az asszimiláció szorosan összefüggő folyamatainak, mint városon belüli jelenségnek a kutatása, amely éppen csak most veszi kezdetét. Említettem már, hogy nagy közöny övezi a város, mint térbeli entitás historikumát, holott a városi tér szerveződése, a tér sokirányú beélése és használata sőt annak differenciált jelentése, vagy az épített környezet kultúrtörténete mind-mind fontos témája a várostörténetnek; nélkülük a város jelensége értelmezhetetlen. S mennyire igaz ez a város infrastruktúrájának a kérdéskörére, amely szinte kiált a komparatív módszer használatáért. A város fizikai környezete, tegyük hozzá, igen gyakran a városi politika keretei közt válik megközelíthetővé a városgazdálkodás vizsgálata során, vagy pedig a kultúrantropológiai látószög kölcsönöz neki jelentést. A város, mint kulturális képződmény (nem is elsősorban intézménytörténeti értelemben, hanem mint kulturálisan befolyásolt tevékenységek és életformák színtere és konstrukciója) alig keltette fel eddig idehaza a kutatók figyelmét. Az a kevés, ami erről olvasható, elenyésző kivétellel hagyományos építészettörténet és szinte kivétel nélkül Budapesttel foglalkozik. A város kulturális entitásként azonban nemcsak az épített, esztétikai terminusokban elemezhető környezet vagy a kulturális szervezetek otthona; a város használata (a lakáshasználattól a munkáig és a szabadidő eltöltéséig) mind kulturális konvenciók és értékek megszabta tevékenység, melynek történetírói vizsgálata biztosíthatná, hogy végsőkig kiaknázzuk a város mikrotörténeti megközelítésének kétségtelen episztemológiai előnyeit.

29

FARAGÓT. 1992.;FARAGÓT.

1995.


47

A mai hazai várostörténet-írásról szólva nem leltár készítésére, hanem meghatározott szempontok szerinti rendszerezésre és értékelésre törekedtem. A fő cél pedig ami vezérelt az volt, hogy a fájóan hiányzó tudományos önreflexió feladatának tegyek eleget; hogy az általam fontosnak ítélt szakmai kérdések vitatására és továbbgondolására késztessek mindenkit, akinek köze van nálunk a várostörténethez.

Irodalom BÁCSKAI VERA 1960: Magyar mezővárosok a XV. században. Budapest BÁCSKAI VERA 1988: Városok és városi társadalom Magyarországon aXIX. század elején. Budapest BÁCSKAI VERA 1989: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Budapest BÁCSKAI VERA 1995: Dunántúl városhálózata a 18. században. In: A Dunántúl szolgálatában. Szerk. Horváth Gy., Pécs, 59-67. BÁCSKAI VERA - NAGY LAJOS 1984: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest BELÉNYI GYULA 1996: Az alföldi városok és a településpolitika (1945-1963). Szeged BELUSZKY PÁL 1990: A polgárosodás törékeny váza - városhálózatunk a századfordulón. Tér és Társadalom 3—4. sz. 13-57.

Magyar város. Budapest Családok és háztartások Budapesten ( 1 8 5 0 - 1 9 4 4 ) . In: Közelítések. Szerk. Mohay Tamás, Debrecen, 1 9 9 - 2 1 5 . FARAGÓ TAMÁS 1995: Budapest népességfejlődésének vázlata ( 1 8 4 0 - 1 9 4 1 ) . Statisztikai Szemle 4 - 5 . sz. 3 7 5 - 3 9 1 . GRANASZTÓI GYÖRGY 1980: A középkori magyar város. Budapest GYÁNI GÁBOR 1978: A várostörténet-írás új irányzata (New Úrban History). Történelmi Szemle 3-4. sz. 588-601. GYÁNI GÁBOR 1983: Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest GYÁNI GÁBOR 1991: Érvek az elkanyarodás-elmélet ellen. BUKSZ tél 406-410. GYÁNI GÁBOR 1992: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Budapest GYÁNI GÁBOR 1993: Hódmezővásárhely társadalma. In: Hódmezővásárhely története II. A polgári forradalomtól az őszirózsás forradalomig 1848-1918. Főszerk. Szabó Ferenc, Hódmezővásárhely, 221-277. ERDEI FERENC 1974:

FARAGÓ TAMÁS 1992:


Juliáné Brandt

1994: A modern város történetének antropológiai szemlélete. In: Történeti Tanulmányok III. KLTE, Debrecen, 157-165. GYÁNI GÁBOR 1995a: Hódmezővásárhely társadalma 1920-1941 között. In: Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Szerk. Á. Varga László, Debrecen /Rendi társadalom - polgári társadalom, Supplementum/ 213-227. GYÁNI GÁBOR 1995b: Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón. Budapest HANÁK PÉTER 1988: A Kert és a Műhely. Budapest HANÁK PÉTER (összáll.) 1992: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Budapest HERSHBERG, THEODORE (szerk.) 1981: Philadelphia. Work, Space, Family and Group Experience in the 19th Century. Oxford HUDI JÓZSEF 1995: Pápa város önkormányzata a későfeudalizmus időszakában (1730-1847). Pápa KAJTÁR ISTVÁN 1995: Magyar városi önkormányzatok (1848-1918). Budapest GYÁNI GÁBOR

KLANICZAY GÁBOR 1990: Történeti antropológia. In: Uő: A civilizáció

peremén.

Kultúrtörténeti tanulmányok. Budapest, 88-115. 1992: A magyar gazdaságtörténet-írás régi útjai. BUKSZ nyár 179-184. KOMORÓCZY GÉZA et al. 1995: A zsidó Budapest /-//. Budapest MAZSU JÁNOS: Urbanizáció és dezurbanizáció (Debrecen városiasodása a századforduló évtizedeiben.) In: Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Szerk. Á. Varga László, Debrecen /Rendi társadalom-polgári társadalom, Supplementum/ 193-213. MELINZ, GERHARD - ZIMMERMANN, SUSAN 1991: Über die Grenzen der Armenhilfe. Kommunáié und staatliche Sozialpolitik in Wien und Budapest in der Doppelmonarchie. Bécs PACH ZSIGMOND PÁL 1992: Érvek az elkanyarodás mellett. BUKSZ nyár 145-156. R. VÁRKONYI ÁGNES 1974: Szeremlei Sámuel és a mezővárosok történetének historiográfiája. Századok A. sz. 915-931. RODGER, RICHÁRD 1992: Úrban History: Prospect and Retrospect. Úrban History 19. (April) 1. 1-23. SlK ENDRE 1996: Egy ló-öszvér a lovakról és a szamarakról. Adalékok a második gazdaság hazai eszmetörténetéhez. Közgazdasági Szemle július-augusztus 704-725. SLPOS ANDRÁS 1996: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914. Budapest KÖVÉR GYÖRGY


49

Mezőváros és reformáció. Tanulmányoka korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Budapest TÍMÁR LAJOS 1986: A gazdaság térszerkezete és a városhálózat néhány sajátossága a két világháború közötti Magyarországon. Pécs TLMÁR LAJOS 1993: Vidéki városlakók. Debrecen társadalma 1920-1944. Budapest TÓTH ZOLTÁN 1989: Szekszárd társadalma a századfordulón. Történelmi rétegződés és társadalmi átrétegződés a polgári átalakulásban. Budapest TÓTH ZOLTÁN é.n.: Szekszárd a dualizmus korában (1867-1918). In: Szekszárd város történeti monográfiája I. Szerk. K. Balog János, Szekszárd V. FODOR ZSUZSA (szerk.) 1995: Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában. Veszprém VARGA LÁSZLÓ 1983: Egy finánctőkés karrier. A Weiss-család és Weiss Manfréd. Történelmi Szemle 1. sz. 36-67. VÖRÖS KÁROLY 1979: Budapest legnagyobb adófizetői 1873-1917. Budapest WHITE, HAYDEN 1987: Droysen's Historik: Historical Writing as a Bourgeois Science. In: Uő: The Content ofthe Form. Narrative Discourse and Historical Representation. Baltimore, 83-104. SZAKÁLY FERENC 1995:

Kósa László Történeti néprajz és társadalomtörténet

A történeti néprajz kifejezésnek a formális logika szabályai szerint akkor van értelme, ha van néprajz, amelyik nem történeti, vagy van történetietlen néprajz is. A két értelmezés természetesen nem ugyanaz. Lássuk először az utóbbit! 1, A magyar néprajz előzménye a múlt század első felében nem önálló diszciplínaként jelent meg a tudományos életben, hanem mint történetkutatás. Rát Mátyás és Révai Miklós 1782-ben a „holmi régi apróságok" összegyűjtésére bocsájtottak ki fölhívást, Kölcsey „nemzeti hagyományok"-on szintén ezt értette (1826), sőt még Ipolyi Arnold is „archeológiá"-ról, azaz általános régiségtudományról írt a magyar mitológiát rekonstruálva (1854). Mindnyájuk mögött ott a jól ismert távoli minta, Percy és Macpherson, és ismert dolog az is, hogy Európa számos népe nyert ezekből az elgondolásokból műalkotásokat teremtő ösztönzéseket. A történetkutató érdeklődés azért volt mégis történetietlen, mert forrásaikat nem hosszabb-rövidebb időbeli folyamatok produktumainak tekintették, hanem a múlt változatlanul megmaradt emlékeinek. Ez a múlt a nemzeti művelődés legkorábbi foka volt, ezért keresték az ősköltészet, a naiv eposz és a mitológia nyomait, ezért volt a magyar néprajz történetének ebben a szakaszában őstörténeti érdeklődésű, s ezért érzékeny erre a kérdéskörre ma is. Lényeges mozzanat, hogy egy írásos forrásokkal egyáltalán nem vagy alig megközelíthető kor iránt érdeklődtek. Ezért értékelődött föl az orális tradíció, melynek letéteményese az ekkor még tömegeiben írástudatlan, és leghívebb hagyományőrzőnek hitt parasztság volt. így alakult ki, hogy a jelenből, az eleven kultúrából következtettek a múltra, miközben a jelen önmagáért egyáltalán nem érdekelte őket. Ez a szemlélet mélyen begyökerezett a közép-európai néprajzba, úgyannyira, hogy máig hatékony. Következményeként minden kutatónemzedék szoros versenyben állt a múló idővel. Azután is azt próbálta rögzíteni, amit leginkább réginek és éppen elenyészőben lévőnek vélt, amikor őstörténeti reményei már megfogyatkoztak vagy eltűntek. Az az elemi emberi törekvés, amely igyekszik múltját rekonstruálni, általában nem föltétlenül bírálandó, ezúttal azonban nem is méltánytalan a bírálat, mert folyamatosan előfordult, hogy nagy erőfeszítéseket kellett tenni annak megismeréséért, amit az elődök kényelmesen rögzíthettek volna, de más céloktól vezérelten elmulasztottak.

52


Juliáné Brandt

2. ígéretes kezdetei voltak a nemzetközi párhuzamokkal ugyancsak rendelkező, nem történeti, a múltra nem vagy alig reflektáló néprajznak is. Csaplovics János összehasonlító európai vizsgálatot akart művelni Magyarországon, mert úgy vélte, itt a népek, nyelvek, vallások, természeti és társadalmi feltételek sokfélesége kicsinyben lehetővé teszi a földrész számos problémájának tanulmányozását (1822). A jelen elemzésének igénye időről időre fölmerült, eredményei is voltak, ám nemhogy vezető iránnyá vált volna, még fölzárkózni sem tudott. A szellemi élet központi kérdése az egész 19. században a nemzeti kultúra megteremtése volt. Az ehhez szorosan kapcsolódó történeti érdeklődés mindvégig erőteljes maradt, a társadalomkutatás, mint tudományos program föl sem merült. A század második felében elsajátított etnológiai ismeretek ebben a tekintetben felemás eredménnyel jártak. Komoly nehézséget jelentett, hogy a törzsi társadalmak leírásával elsősorban a gyarmatosító és tengeren hajózó országokban foglalkoztak, és egészen más céllal, mint amit a magyar néprajz magáénak tekintett. Pedig Reguly Antal utazásával a magyar érdeklődésben is megjelentek azok a népek, amelyeket az etnológia vizsgált. Am az ösztönzések különbözősége kizárta a termékeny érintkezést. A nyelvrokonság okán föltételezett őstörténeti tanulságokat nem értelmezték az emberi társadalom fejlődéstörténetének szempontjából. A későbbiekben kibontakozó, értékes magyar keletkutatásról ugyanez mondható el. Még a nagy etnológiai olvasottságú Hermán Ottó sem kivétel. Etnológiai indíttatással, de magyar őstörténeti céllal kezdett foglalkozni a magyar halászat eredetével, csakhogy - jellemző módon - az etnológiától éppen az e koncepcióba illő, romantikus gyökerű gondolatot kölcsönözte. A fölfedezett törzsi társadalmak állapota, amit az etnológus tanulmányoz, az emberi társadalom fejlődéstörténetének egy-egy, többé-kevésbé érintetlenül maradt szakasza. A Magyarországon föllelhető legarchaikusabb munkaeszközök, a halászszerszámok és velük együtt a munkamódok, amelyekre az etnográfus Hermán Ottó rátalált, viszont csakis a magyar őstörténet folytonos használatban lévő tanúi lehetnek. 3. Távol áll tőlem, hogy a tudományfejlődést valamiféle kikerülhetetlen sorsszerűséggel magyarázzam. Azt azonban meg merem kockáztatni, hogy rendhagyó eset, egy nemzetközi trenddel ellentétes lett volna, ha nálunk a társadalomkutató néprajz megerősödik. Hiszen az egész közép-európai térségben, hasonló kulturális-társadalmi környezetben megközelítőleg azonosan alakult a néprajztudomány története egészen az 1930-as évekig, a funkcionalizmus foltűnéséig. Ez az erős etnológiai hátterű irányzat viszont határozottan érdeklődött a társadalom iránt, s rövid idő alatt nálunk is értékes eredményeket mutatott föl (Fél Edit, Vajkai Aurél). Romániában és különösen Lengyelországban sokat jelentett, mint háttér, az euró-

Történeti néprajz és társadalomtörténet

53

pai hírű, rurális szociológia. Mi ezzel nem számolhattunk, de voltak jelei, hogy nálunk is fordulat történik a társadalom iránt érdeklődő néprajz dolgában, csakhogy a kibontakozásnak ismét akadályai támadtak. Bár volt, aki szinte azonnal figyelmeztetett, hogy ennek nem föltétlenül kell így lennie, a történeti érdeklődésű néprajz szembekerült a tudatosan ahistorikus funkcionalista iránnyal.1 Mégsem ez bizonyult meghatározó körülménynek, hanem az elmaradt vita. 1945 után a marxizmus kötelező elfogadtatása, vele együtt a dogmává emelt történetiség a funkcionalizmusban találta meg a néprajz egyik elsőszámú ideológiai ellenségét. Egy ideig még az etnológia is mindenestül gyanúba keveredett, mint imperialista érdekeket szolgáló kutatás. A szociológia pedig - tudjuk - a „burzsoá áltudományok" listájára került. Lehet ellenvetést tenni, hogy mindez „csak" néhány esztendeig, egy évtizedig tartott, azután lazult a kommunista ideológia szorítása, ám az elidegenítő hatás sokkal hosszabban elnyúlt, és ami nagyon fontos tényező, megszakadt a folytonosság, nagyon értékes tudományos kezdeményezések haltak el. További idevágó részletek taglalása túl messze vinne tárgyunktól. Persze, hogy elemezni lehetne, mennyire volt tudomány az, amit a marxizmus kényszerített. Ki lehetne fejteni, hogy szorult helyzeteiben, önvédő bizonygatásai ellenére, néhány művelője kivételével a magyar néprajz valójában sosem vált marxistává, noha a marxizmus kénytelen vagy meggyőződésből fakadó tanulmányozása erősítette módszertanának történetiségét. Mindeközben anélkül, hogy hangsúlyozta volna, sokat tanult a hivatalosan elutasított funkcionalizmustól. Visszatérek azonban szorosabban vett tárgyamhoz. 4. Csak első pillanatra lehet meglepő, hogy a néprajz alig vett át valamit az 1930-as évek falukutató mozgalmától és szociográfus íróitól. Legalábbis a müvek szintjén nem, különben a fiatalabb néprajzos nemzedék több tagja tevékenyen részt vett a falukutatásban. A tudományt részint az akadémiai kutatás hiánya tartotta távol, részint a társadalmi-politikai érdeklődés, egyáltalán a kortárs társadalom kritikus vizsgálata volt tőle idegen. Egy ponton azonban fontos injekciót nyert a néprajz, a fiatal Erdei Ferenc munkásságából. (Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a kapcsolat kölcsönös volt, mert Erdei többek között ösztönzéseket kapott az alföldi tanyát és mezővárost kutató Györffy Istvántól és anyagot Kiss Lajos néprajzi életképeiből.) Számunkra most az Erdeinél megtalálható rendiségfogalom és különösen a magyar paraszttársadalomról írott könyv érdemes a figyelemre. Mindkettő hozzájárult a néprajzban ahhoz, hogy a korábbi differenciálatlan parasztságszemléletben történeti nézőpontok jelentek meg. Ebben nyilván1

ORTUTAYGY. 1937.

54


Juliáné Brandt

valóan és tudottan része volt Hajnal István társadalomtörténeti munkásságának.2 Néhány évvel későbbről szemléletes példa a fiatal Balogh István remek néprajzi kismonográfiája a debreceni cívisek társadalmáról, mely Erdei és az eddig nem említett Szabó István kétségtelen hatásáról tanúskodik.3 Szabó nagyívű parasztságtörténetével (1940) és további, a jobbágyság-parasztság-nemesség társadalmi kapcsolatairól, helyzetük koraújkori-újkori alakulásáról szóló tanulmányaival hatott a néprajzra. Ugyanakkor néprajzi érdeklődését és személyes kapcsolatait haláláig megtartotta, az Ethnographiában is publikált. Ezek a hatások azonban korántsem általánosan érvényesültek, és nem annyira hivatkozásokban vagy konkrét utalásokban nyilvánultak meg, hanem inkább szemléletben és témaválasztásban. Mégis ezekben látom nagyon fontos okát annak, hogy a magyar néprajznak a pozitivizmusból örökölt hagyományos tárgyfelosztása mellett (tárgyi néprajz-szellemi néprajz, majd később anyagi kultúraszellemi kultúra vagy folklór), megjelent egy harmadik nagy terület, amelyet társadalomnéprajznak neveznek. Pontos körülhatárolása ma sem egyértelmű. Erőteljesen deskriptív beállítottságú, és nincs teoretikusan megalapozva. Belesorolják a család, a rokonság, az emberi kapcsolatok, a rétegek, csoportok, foglalkozások, a munkaszervezet, az erkölcs, a magatartás, a jog, a vallás esetleg a szokások kutatását. Ez a kiegészülés vitathatatlanul gazdagítóan hatott, de meg kell mondani, hogy módszerei nagy vonalakban azonosak a magyar néprajz nagyobb múltra visszatekintő területeinek történeti módszertanával. Születtek ugyan funkcionalista ihletésű falumonográfiák (Szentgál, Átány)4, ám nem ezek a nem történeti alapozottságú művek találtak mintaként követőkre. A modell az 1960-as évek óta az, hogy ha egy helység vagy egy régió monografikus vizsgálata készül, abból nem hiányzik a vázolt, tehát a nagy múltú tematikus fölosztáshoz igazodó társadalomnéprajz sem. Értékes önálló társadalom-néprajzi munkák is születtek.5 Hogy miért nem fűződött mégis szorosabbra néprajz és társadalomtörténet kapcsolata, annak egyik oka a hazai társadalomtörténet 1950 utáni helyzete. (Anél2

ERDEI F. 1941. 166. Közvetlenül Durkheimre hivatkozás után olvasható: „Különös igazolást és segítséget kaptam ezirányban egy magyar szociológus munkájából. Hajnal István »Történelem és szociológia« c. tanulmányában (Századok, 1939. 1-6. sz.) olyan rendkívüli és sikeres erőfeszítést tesz a társadalom objektív formáinak a megismerésére, hogy, bár okfejtései teljesen elvontak, az ő fogalmazása erősítette meg legjobban korábbi parasztságszemléletemet."

3

BALOGH I. 1946.; ERDEI F. 1941. 168. oldalán olvassuk: „Két parasztságtörténet pedig, a sokban elavult, de még mindig értékes: Acsády: »A magyar jobbágyság története« (Bp., 1908.) és SZABÓ ISTVÁN: »A magyar parasztság története« (Bp., 1940.) összefüggő fejlődésvonalban mutatja be a magyar parasztság történeti sorsát."

4

VAJKAIA. 1959.; VAJKAIA. 1987.;FÉLE.-HOFERT. 1969.; FÉL E.-HOFERT. 1972.:FÉLE.HOFERT. 1974.

5

Például: SZABÓ L. 1989. 2 3 7 - 4 1 5 . : ÖRSI J. 1990.


55

kül, hogy egyenlőségjelet tennénk közéjük, elég, ha Hajnal István és Szabó István életsorsára gondolunk.) A másik ok a magyar néprajz fentiekben vázolt, immár tradicionálisnak mondható fő irányában keresendő, mely képes volt ugyan újulni, de célokhoz, módszerekhez, nézőpontokhoz indokolatlanul kitartóan ragaszkodott. Szabad legyen itt egyetlen meghatározó tényezőre rámutatni, mely visszamenőleg az elmondottakat is érthetőbbé teszi. Az a tény, hogy a magyar néprajz a néppel a parasztságot azonosította, látszólag társadalomtörténeti szempontra utal, hiszen egy viszonylag jól körülhatárolható társadalmi osztályról van szó, ráadásul a korabeli országban létszámban és arányban a legnagyóbbról. A társadalomtörténeti szempont azonban csak látszat, mert a korabeli néprajz tárgya nem a társadalom, hanem a kultúra. A parasztság iránti érdeklődés művelődéstörténeti, hiszen láttuk - eredetileg azért esett a paraszti kultúrára a választás, mert feltehetően a műveltség legkorábbi fokainak maradványait rejti, nem pedig, mert a parasztság, mint osztály vagy réteg, társadalmi alakulat történetileg formálódott, sajátos alkotásáról és javairól van szó. Ez az egyoldalú művelődéstörténeti irányultság, ha nem is tudatosan és kizáróan, de akadályozta a társadalomtörténeti affinitást. Valójában a polgárjogot nyert társadalomnéprajz is ennek keretén belül maradt. Időben viszonylag közeli, nagyon szemléletes példa Lajos Árpád könyve, amelyet különösképpen azért választottunk ki, mert nevezetessége, hogy a kisnemesség kapitalizmuskori emlékeivel néprajzi szempontból foglalkozó első önálló kiadvány.6 Ezt a munkát a hajdani őstörténeti inspirációnak már a szele sem érintette, témaválasztását egy hajdan jelentős társadalmi réteg emléke motiválta. Ám a szerző levéltári forrásoknak nem nézett utána, anyagát pedig társadalomtörténeti szempontok bevonásával nem elemezte. így a mű egy jószemü néprajzkutató által készített kiváló „nyersanyag", beszámol az életviszonyokról, a rendi leszármazásra visszavezethető identitásról, a szokásokról stb., az olvasó azonban nem tudja, vajon megkövült kisnemesi közösséggel van dolga, vagy a 20. század derekának falusi-paraszti társadalmáról kap beszámolót, illetve a kettő viszonya voltaképpen miben áll. . 5. Pedig az 1950-es évek magyar néprajztudományáról már elmondható, hogy legjobb teljesítményeiben a történetiség elve érvényesül. Az idevezető út több nemzedéken át tartott, katalizátora a forráshasználat változása és a néprajz kezdettől széleskörű interdiszciplináris hajlama volt. A forráshasználat változásában legalább három jellegzetes, ám élesen el nem határolható szakasz különíthető el. Az elsőt, amely átfogja az egész 19. századot, a 6

LAJOS Á. 1979. A kézirat 1955-ben készült el.


Juliáné Brandt

szóbeli források uralják és a forráskritika szinte teljes hiánya jellemzi. A kutató évszázadokat átívelő folytonosságot tételez föl jelenségek között, de történeti adatok híján többnyire megalapozatlanul. A második szakaszban, a 20. század első felében megjelennek a történeti adatok. Ezek azonban többnyire esetlegesek, csupán illusztrációként és szelektív általánosításra szolgálnak. A történeti forráskritika viszonylag ritka, változatlanul túlsúlyban van a szóbeliség. Végül a harmadik szakaszban a néprajzi kutatás programszerűen használni kezdi a tömeges történeti forrásokat. Sőt az 1950-es években kizárólagosan történeti kutatásra szakosodott munkabizottságok alakulnak (14. század, Bél Mátyás műveinek földolgozása). A szóbeliség, mint forrás, elsődleges helye ellenére kizárólagos sosem volt, mert a folklórgyűjtők mindig számoltak kéziratos följegyzésekkel, igaz, ezeket, a szóbeliség alkalmankénti s talán véletlen rögzítésének tekintették. Magyar viszonylatban Ipolyi Arnold volt az első jelentős tudós, aki a tárgyi emlékeket is fölvette forrásai közé, túltéve mitológiakutató ösztönzőjén, Jacob Grimmen. Ez azonban csak jóval később, a tárgyi néprajz kialakulásakor, Hermán Ottó munkásságában válik állandóvá. O viszont mindjárt archív anyagokat is használ. Halászati monográfiájában például idéz a komáromi céhes halászok irataiból és egy erdélyi szakácskönyvből, ám mindannyiszor esetlegesen. Később Hermán mindinkább érezte a történeti vizsgálat szükségességét, és a pásztorkodásról készített könyvéhez szaktörténészekkel, köztük Takáts Sándorral és Tagányi Károllyal gyűjtetett okleveles anyagot, ezeket azonban nem dolgozta föl, csupán adathalmazként közölte.7 Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy a folklorisztikában ebben az időben is voltak kizárólagosan írott forrásokból, filológusként dolgozó kutatók. Például Katona Lajos, aki élesen kritizálta a romantikus folklór szóbeliséghez fűződő naiv viszonyát. A szóbeliség kopása, a tárgyi anyag fogyása, de legfőként a néprajzi jelenségek vizsgálatánál egyre meggyőzőbbnek mutatkozó differenciáltabb történeti kutatás magával hozta az írásos történeti források nélkülözhetetlen figyelembe vételét. Segítségül volt az említett interdiszciplinaritás is. Mint fiatal tudományszak, a néprajz az intézményi és személyi feltételek változandósága okozta ingadozásokkal lazább-szorosabb kapcsolatokat ápolt mind egykori bábáival, mind tej testvéreivel. A 19 század egyik legjelentősebb öröksége volt a természettudományos alapozottság, amiből a 20. században elsősorban a földrajz hatása és a fizikai antropológia jelenléte emelhető ki. Ugyanez érvényes az irodalomtörténetre és a nyelvtörténetre is. Az orientalisztika szervezetileg a néprajzból vált ki. Továbbá ezért lehetett a népiségtörténet előfutára a fiatal Györffy István történeti demográfiai és településtörténeti tanulmányaival. Ezért 7

HERMÁN O. 1 9 0 9 .


57

művelhette a néprajzzal egyidejűleg az emberföldrajzot Bátky Zsigmond. Az első,jelentős középkori faluásatások vezetői, Papp László és Szabó Kálmán egyidejűleg néprajzi kutatásokkal is foglalkoztak. A dialektológia néprajzzal összeszövődött ága, Csüry Bálint iskolája úttörő eredményeket ért el. Ezért létesülhetett híd az ókortudomány és a néprajz között (Marót Károly), sőt még a pszichoanalízis felé is vezetett út néprajzi előtanulmányok nyomán (Róheim Géza). A fölsorolt, jobbára tudománytörténeti értékű hivatkozások folytatásai a közelmúlt példái. Az eredeti forrásbázis további szűkülésével, sőt elfogyásával ismét nőtt a történeti források bevonásának aránya. Különösen az után, hogy a néprajzban uralkodóvá vált a tematikus monográfiák készítése. Mivel az addigi forrásokat és tradicionális kutatási célokat elégtelennek találta, ezek szinte mindegyike kiegészült olyan területek földolgozásával, amelyek nem feltétlenül következtek volna az előzményekből. Időrendben például Hoffmann Tamás a gabonaneműek nyomtatása kapcsán munkaszervezeti és munkamigrációs kérdésekkel foglalkozott), Takács Lajos a dohánytermesztés tárgyi néprajza mellett levéltári anyag alapján bemutatta a múlt századi kertésztelepek életét, e sorok írója a burgonyával kapcsolatosan innovációs kérdéseket, továbbá az uradalmak és a mezőgazdasági ismeretterjesztés parasztságra gyakorolt befolyását elemezte.8 Nemcsak a gazdaságtörténeti, főleg az agrártörténeti ismereteket gazdagították néprajzkutatók, hanem évtizedeken át szinte a néprajz volt a színtere a munkaeszköz-történetnek is (Takács Lajos, Szolnoky Lajos, Balassa Iván). Értékesek Csilléry Klára bútortörténeti vizsgálatai.9 Köztudott, hogy történetírásunkban a közelmúlt milyen megélénkülést hozott, amit jórészt az Annalesnek lehet tulajdonítani, és amit leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk meg, hogy kiderült: az élet minden részletének j e lenségének van történelme. Ez a néprajz szemszögéből, mutatis mutandis, nem volt újdonság. Miközben nem tudott, mert még nem is tudhatott a neves történetíró iskoláról, utóbb pedig az kívülesett tájékozódási körén, az elmúlt négy-öt évtizedre visszatekintve mégis elmondható, hogy a néprajz bőven kutatta a mindennapok történetét, sőt elsősorban azt. Témája volt az életmód és a mentalitás sok részlete, ünnepek, hétköznapokjogszokás és rokonság, kultuszok és hiedelmek, a vallásos és a nemi élet egyaránt. Az elmondottakhoz hozzátartozik két lényeges megszorítás is. A néprajz érdeklődése változatlanul alig lépte át a parasztság határait, és eredményei túlnyomórészt az újkorra korlátozódtak. A sokáig a politikatörténet túlsúlya alatt görnyedő történetírás mindezt hosszú ideig alig vette észre. De amikor a tízkötetes Magyarország történetében a pa8

HOFFMANN T. 1 9 6 3 . ; TAKÁCS L. 1 9 6 4 . ; K ó s A L. 1 9 8 0 .

9

TAKÁCS L. 1 9 8 0 . ; SZOLNOKY L. 1 9 7 2 . ; BALASSA 1 . 1 9 7 3 . ; K . CSILLÉRY K. 1 9 8 2 .


Juliáné Brandt

rasztság életére került sor, csakis néprajzi eredmények jöhettek számításba. Ahol ezek nem álltak rendelkezésre, az összegzés inkább elmaradt.10 6. Végül is mi a helyzet ma, amikor az a parasztság, amelyet a néprajz tanulmányozott, ténylegesen megszűnt, emlékanyaga jórészt múzeumokban és adattárakban található, és biztos, hogy a legutóbbi társadalmi változásokkal sem fog újraképződni? (Ha egyáltalán voltak ilyen elképzelések, a néprajzosok körében nem tudunk róluk.) Nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy ma a néprajz és a történetírás célja egyaránt ugyanannak a múltnak a rekonstrukciója. Ebből a szempontból az előbbi az utóbbi része lenne, ha meglévő szervezete, intézményrendszere, tudománytörténeti hagyományai és bizonyos módszertani különbségek nem különítenék el. Amennyiben a jelenlegi tudományfejlődési tendencia tovább érvényesül, szerintem a föltételezett „egybeolvadás" megtörténhet, a néprajz „hivatalosan" is a történetírás egyik speciális ágazata lehet. Bekövetkezése azonban közelesen aligha várható. Elképzelhető egy másik fejlemény is; a néprajz a kulturális antropológiával kapcsolódik össze. Ennek egyfelől az a feltétele, hogy a néprajz föladja eddigi nép-fogalmát, a népi kultúrát a társadalom alsó rétegeinek, ha úgy tetszik, tömegeinek műveltségeként értelmezze, tehát ne ragaszkodjék tovább a parasztsághoz, és ne tekintse lezártnak a népi kultúra történetét. Ehhez azonban másfelől az antropológiának sokkalta több érzékenységet kell tanúsítania a történeti kérdések iránt, különben nem tud mit kezdeni sem a néprajz eddigi eredményeivel, sem pedig az általa múzeumokban fölhalmozott, hatalmas tömegű tárgyi és adattári dokumentummal. Eddig azonban kevés jele mutatkozott az egymáshoz közeledésnek. A néprajz kétségtelenül tanult az antropológiától, például a folklorizmuskutatás területén. A néprajzosok egy része azonban idegenkedik tőle, és elsősorban kétségtelen meglévő divatjellegét látja. Az antropológia hátránya, hogy - mint láttuk - az útját egyengető tudományok helyzete hosszú ideig kedvezőtlen volt nálunk. Továbbá hiányoznak tanult szakemberei, mert az elmúlt években, évtizedekben külföldön, egyetemi ösztöndíjasa-

it) „Magyarország története tíz kötetben": IV. kötet 1686-1790. Bp., 1989: Vörös Károly ír az életmódról, de néprajzi irodalmat nem használ, Wellmann Imre a jobbágyparaszti gazdálkodásról írva, igen bő néprajzi irodalomra hivatkozik (1379. sköv.); V. kötet 1790-1848. Bp., 1980: Vörös Károly a társadalomtörténeti kép megrajzolásánál néprajzi eredményekre támaszkodik (1365-1366.); VI. kötet 1848-1890. Bp., 1979: Orosz István a gazdaságtörténeti fejezetben hivatkozik néprajzi tanulmányokra (1664-1665.); VII. kötet 1890-1918. Bp., 1983: Hanák Péter a társadalomtörténeti fejezethez jelöl meg néprajzi irodalmat (1315-1316.); VIII. kötet 1918-1945. Bp., 1988: Nem hivatkozik néprajzi eredményekre, jóllehet a néprajztudomány erről az időszakról többet tud, mint az előzőekről.


59

ink nem tanulták.11 Biztatónak ígérkezett a történeti antropológia, mint javaslat és mint példa, de az 1983-as konferencia óta a diszciplínává alakulás területén megítélésem szerint - kevés történt. Szélesebb körű elfogadottságról beszélni nem lehet. Az elnevezést elsősorban a budapesti egyetemi program tartja fenn.12 Egyébként számos értékes eredmény született, ami ez alá az elnevezés alá sorolható, de mielőtt az új tudományág javaslata elhangzott volna. 7. Végezetül visszatérve előadásom kezdő mondatához: a történeti néprajz jelzős szókapcsolatot a közelmúltban általában azokra a néprajzi kutatásokra alkalmazták, amelyek a szájhagyományt, mint forrást teljesen vagy majdnem teljesen nélkülözték. Az alkalmazás azonban eddig következetlen. Nemzetközi viszonylatban sem tudok hasonló terminus diszciplináris használatáról. Úgy gondolom, hogy a néprajz jelenlegi hazai állapota, melyet én történeti, de a történetírásba nem integrálódott tudományként mutattam be, nem feltétlenül igényli a történeti jelleg kiemelését. Mivel azonban a történetkutatás módszertanának alkalmazása még gyakorta fogyatékos, ha szükséges a kiemelés, nyomatékosításként elképzelhető.13

Irodalom BALASSA IVÁN 1 9 7 3 :

Az eke és a szántás története Magyarországon.

Budapest

BALOGH ISTVÁN 1946: Cívisek társadalma. Debrecen

A magyar paraszttársadalom. Budapest 1 9 6 9 : Proper Peasants. Traditional life in a Hungárián village. New York FÉL EDIT - HOFER TAMÁS 1 9 7 2 : Bauerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt. Eine ethnographische Untersuchung über das ungarische Dorf Atány. Göttingen FÉL EDIT - HOFER TAMÁS 1974: Gerate der Átányer Bauern. Budapest HERMÁN OTTÓ 1909: A magyarok nagy ősfoglalkozása. Budapest HOFER TAMÁS (szerk.) 1984: Történeti antropológia. Budapest ERDEI FERENC 1 9 4 1 :

FÉL EDIT -

HOFER TAMÁS

11 Az elmúlt évtizedben több vita zajlott Magyarországon a néprajz és a kulturális antropológia kapcsolatáról. Ezekről tudatosan nem szóltam, mert nem volt feladatom, a konferencián Fejős Zoltán előadása foglalkozott az antropológiával. 1 2 HOFER T. 1 9 8 4 .

13 Előadásomban számos ponton korábban kialakított véleményemre támaszkodtam, melynek bővebb kifejtése olvasható könyvemben: KÓSA L. 1989.


Juliáné Brandt

1963: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában. Budapest K. CSILLÉRY KLÁRA 1982: A magyar népi lakáskultúra kialakulásának kezdetei. Budapest KÓSA LÁSZLÓ 1 9 8 0 : A burgonya Magyarországon. Budapest KÓSA LÁSZLÓ 1 9 8 9 : A magyar néprajz tudománytörténete. Budapest LAJOS ÁRPÁD 1 9 7 9 : Nemesek és partiak Szuhafőn. Miskolc ÖRTUTAY GYULA 1 9 3 7 : Magyar népismeret. Budapest ÖRSI JULIANNA 1990: Karcag társadalomszervezete a 18-20. században. Budapest SZABÓ LÁSZLÓ 1989: A palócok társadalomnéprajza. In: Palócok. II. k. Szerk. Bakó Ferenc, Eger, 237-415. SZOLNOKY LAJOS 1972: Alakuló munkaeszközök. Budapest TAKÁCS LAJOS 1964: Dohánytermesztés Magyarországon. Budapest TAKÁCS LAJOS 1980: Irtásgazdálkodásunk emlékei. Irtásföldek. Irtásmódok. Budapest VAJKAI AURÉL 1959: Szentgál. Budapest VAJKAI AURÉL 1987: Szentgál. Egy bakonyi falu folklórja. Budapest HOFFMANN TAMÁS

Juliáné Brandt Vallás és társadalom a mai magyar történetírásban „Az emberek cselekvéseit közvetlenül érdekek uralják (anyagiak és eszmeiek), nem eszmények. Az »eszmék« által teremtett »világképek« azonban gyakran váltóbeállító rendszerként működnek, döntő pontokon megszabják, mely pályán mozogja tova az érdekek dinamikája a cselekvést. Hiszen a világképhez igazodik »mitől« és »mivégre« akarunk - s ne feledjük: tudhatunk - »megváltódni«."' Max Weber

A magyar történetírás utóbbi évtizedeiben a vallástörténet nem volt elsőrangú kutatási terület. Az e területet hagyományosan művelő egyháztörténet-írás kontinuitása 1945-49 után gyakorlatilag megszakadt. A nyolcvanas években irányzatként szerveződő társadalomtörténet a vallástörténetet nem tartotta központi témának.2 Azonban ha visszatekintünk az elmúlt évtizedre, akkor - főleg a legutolsó 5-6 év alatt - a vallás tágabb értelemben vett történeti problémái iránt növekvő figyelem állapítható meg. Több könyv, főleg pedig egész sor tanulmány, folyóiratcikk ennek bizonyítéka. Ha megnézzük a feldolgozott témákat, a mindenkori kérdésfelvetéseket, megközelítéseket, akkor felvetődik néhány probléma: fehér foltok, illetve kevésbé művelt területek bukkannak elő, amelyekről az alábbiakban lesz szó. Érdeklődésem központjában, ebben az összefüggésben, a társadalomtörténeti perspektívából müveit vallástörténet áll. Először megnevezem röviden ezeket a problémákat, illetve nyitott kérdéseket, hogy ezek után megkíséreljem felvázolni, miben is látom egy ilyen társadalomtörténeti megközelítés hasznát a vallástörténetben, milyen a kutatási helyzet a vallás egyes történeti aspektusainak vizsgálatában az utolsó évtized magyar történetírásában, és ennek alapján milyen nyitott kérdéseket illetve kutatási feladatokat vélek látni. Hozzá szeretném ehhez még fűzni, hogy feladatomat nem abban látom, hogy ítéletet mondjak. Ehhez túlságosan is tudatában vagyok annak, „bizonyítékgyűjtésem" lehetőségei berlini íróasztalomnál ülve mennyire korlátozottak. Az alábbi gondolatokkal - nem utolsósorban saját kutatói érdekemtől vezetve - főleg vitát szeretnék indítani, s talán érdekes projektek megfogalmazására ösztönözni.

1

WEBER, M. 1992. 319.; WEBER, M. 1988.252.

2

Lásd egyebek mellet FiSCHER, H. 1994.


Juliáné Brandt

1. Tézisek Ha az utóbbi kb. 10 év alatt keletkezett idevágó, tágabb értelemben vallási jelenségekkel foglalkozó publikációk témáit, kérdéseit, megközelítéseit nézzük meg, szembeötlik, hogy: 1. Egyes korszakok nagyon különböző arányban vannak képviselve, azonban a legutolsó kb. öt évben bizonyos kiegyenlítődés állapítható meg. 2. A feldolgozások általában egy-egy egyházra illetve felekezetre korlátozódnak, általában a szerzőére, és e felekezet szemszögéből mutatják be a többieket. 3. Ezzel kapcsolódik össze, hogy számos idevágó dolgozat egyháztörténészek tollából származik, és így érthető módon ekklezológiai (egyháztani) koncepciót követ, akkor is, ha az illető tanulmány egy korszakkal, személyiséggel vagy intézménnyel foglalkozik. Az ebből következő alapfeltevések módszertani következményekkel járnak, amelyek egyebek mellett a kutatási tárgyak meghatározásában észlelhetők. 4. A Magyarországon a történelem folyamán létrejött felekezetek nagyon különböző arányban vannak képviselve, az átfogó müvekben éppúgy, mint az egyes korszakokkal foglalkozókban: elsősorban a katolicizmus és a protestantizmus történetének egyes aspektusai kapnak figyelmet. (E tekintetben is kiegyenlítő tendenciák mutatkoznak az elmúlt öt évben.) 5. A tematikai súlypontokat elsősorban az egyes szellemi áramlatok, általános művelődéstörténeti jelentőséggel bíró teológiai irányzatok és az ezeket képviselő személyiségek története képezi. 6. Másodsorban pedig - főleg a nyolcvanas évek végéig - az egyházak által fenntartott intézmények, elsősorban oktatási intézményeik története meglehetősen gyakran választott tematika. A legutolsó években - az előbbi témák rovására az állam és az egyházak közötti kapcsolatok kutatása került előtérbe. 7. Ez azzal jár együtt, hogy a vallási témák kutatásánál - a középkori tárgyú vizsgálatokat kivéve - csaknem teljesen hiányoznak a társadalomtörténeti kérdésfelvetések. így a vallástörténet-írás lényegében az egyháztörténészek területévé válik, vagy eszmetörténetként vagy politikatörténetként jelenik meg, ami alól egyes néprajzi tanulmányok és helytörténeti szociográfiák jelenthetnek kivételt. Arról azonban még mindig viszonylag keveset tudunk, hogy a francia forradalom utáni korszakokban a „vallás" a mindennapi életben mit jelentett, a vallási jelenségek milyen összefüggésben álltak a társadalmi struktúra tényezőivel, milyen szerepetjátszottak Magyarország társadalmi változásaiban a 19. és 20. század során.

Vallás és társadalom a mai magyar történetírásban

2. Társadalomtörténet

63

és vallástörténet

A társadalomtörténeti vallástörténet tartalmai, és ebből eredően kérdésfelvetései és kutatási hangsúlyai nyilvánvalóan magától a társadalomtörténeti koncepciótól, a társadalomtörténet maghatározásától is függnek.3). Még akkor is, ha a társadalomtörténetet csak „szektortudomány"-nak tekintjük, önálló kutatási területnek, amely az egyén és az állam közötti „társadalmi" jelenségekkel foglalkozik, és ha a vallást fenomenológiai értelemben valahol hit és egyházi szervezet között kell keresnünk, akkor egy, a társadalomtörténet általfeltétlenül feldolgozandó témakör rajzolódik ki, ami a vallási cselekvés vizsgálatát jelenti, a szociális cselekvés (soziales Handeln) egyéb formái, más interakciós formák, a magán- és a nyilvános élet más szerveződései mellett. Ha a társadalomtörténetet tágabb értelemben kutatási megközelítésként fogjuk fel, mondjunk a „Historische Sozialwissenschaft", vagy általánosan, mint szintézisekét célzó vállalkozás, a „Gesellschaftsgeschichte" értelmében a vallásos magatartás (religiöses Verhalten) társadalmi feltételeiről és kihatásairól van szó.4 Természetesen az egyházi szervezetről és a vallás intézményesített formáiról is szó van, éppúgy, mint „a vallási elképzelések és magatartásformák egyházon kívüli széleskörű hatásairól, történeti perspektívában"5, és „a szociális cselekvésről, amennyire ez vallási"6. Társadalomtörténeti perspektívából az az érdekes, hogy a vallásnak mint tudatformának, valamint a különböző szerveződési formáinak mi a hatása a társadalmi struktúrákra, hogyan stabilizálta, erősítette meg, illetve dinamizálta ezeket, vagy milyen egyéb vi3

Az irányzatok kiemelése a szövegben a német „Sozialgeschichte" hagyományos meghatározásait, irányait, önértelmezéseit veszi alapul. Ezekről bővebben ld. SCHIEDER, W. SELLIN, V. 1986.; KOCKA, J. 1986.48-111., 132-176.; DÜLMEN.R. 1980 (mind a három helyen bőséges adat az irodalomról is). Az újabb, főleg az ún. „kultúrtörténeti bővítés"-ről folyó v i t á k r ó l ld. H A R D T W I G , W . - W E H L E R , H - U . 1996.; KASCHUBA, W . 1 9 9 5 .

4

A fogalmak (vallás, egyház) meghatározása itt a német társadalomtörténetben elterjedt értelmezést követik, ahogy ezt az alábbi érvelések és az idézett irodalom is röviden összegzik. Egyházon itt elsősorban az intézményes keret értendő, nem pedig egy bizonyos felekezet erről kialakított felfogása, mint modell; valláson pedig szintén egy szélesebb, nem szükségképpen a keresztény teológiák meghatározásával egyező jelenségcsoport és társadalmi adottság. Van Dülmen érvelését követően (DÜLMEN, R. 1980. 38-39.), ebben az általánosabb történeti összefüggésben Luckmann meghatározását tartom jól használhatónak. E szerint a vallás egy „társadalmilag megformált, többé vagy kevésbé megszilárdult, többé vagy kevésbé elkötelező szimbólumrendszer... ami tájékozódást a világban, a természetes és társadalmi rendek legitimációját valamint az egyént transzcendáló értelem-meghatározásokat (Sinngebungen) az életvezetést illető gyakorlati irányításokkal és életrajzi kötelességekkel" kapcsolja össze. (LUCKMANN, T. 1973. XI.) A vallásdefiníciók módszertani problémáiról általában: KEHRER, G. 1988.

5

SCHIEDER, W . 1 9 8 6 . 11.; SCHIEDER, W . 1 9 8 7 . ; SCHIEDER, W . 1 9 9 3 . ; D Ü L M E N , R. 1 9 8 0 .

6

DÜLMEN.R. 1980. 37.

64


Juliáné Brandt

szonyban állt velük, és hogy ezeknek a struktúráknak mi volt a szerepük a vallási tudat fejlődésében és intézményesített formáinak alakulásában. Azaz meg kell vizsgálni, hogy a vallás mint kulturális reprezentáció, mint szimbólumrendszer (Symbolsystem) hogyan reprodukálódott ezen feltételek között, és hogyan orientálta a cselekvéseket. Ezzel első megközelítésben csak egy alapvető kutatási terület lett körülírva, és ebben az irányban haladva számos olyan kérdést kellene megvizsgálni, amelyet különböző módszerekkel lehet megközelíteni, és amelyek vizsgálatában a különböző diszciplínák próbálkozásai - talán együttműködésük - csak hasznos lehet. Új és új szintéziskísérletek, a saját elméleti alapok újabb és újabb megvitatása különösen a vizsgálati tárgy, a „vallás" meghatározásáról - ebben ugyanígy szükségesek, mint a forrásfeltárás és újabb források, forrástípusok keresése. Makro- és mikroanalízisek ebben a vállalkozásban egyaránt szükségesek, végső fokon pedig összekapcsolandók. Egyrészt vizsgálhatjuk egy vallási rendszer fejlődésének egészét, tekintettel annak társadalmi feltételeire és a társadalmi folyamatokra gyakorolt hatásaira, másrészt lehet elemezni „a vallási jelenséget keletkezése feltételei között, a szociális cselekvések terében, a társadalmi összefüggéseiben és hatásaiban, mint társadalmi problémát és mint a történeti folyamat termékét".7 Az egyháztörténeti munkák ebben nagyon hasznosak lehetnek, azonban nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a cél, társadalomtörténeti perspektívából nem a kereszténység eszme- ós.intézménytörténetének művelése.

3. A kutatás helyzetéről A fentiekben vázolt téziseim és a továbbiakban hozzájuk kapcsolódó megjegyzések egyrészt az utolsó évtized magyar történetírásának bibliográfiáin alapulnak8 (sajnos eddig csak 1992-ig), másrészt jómagam saját, a dualizmuskori protestantizmus kutatásából származó tapasztalataimon, amelyeknek - úgy vélem - szimptomatikus értékük van. 7

DÜLMEN.R.

8

GLATZ F. 1990.; PÓTÓ J. 1993.; PÓTÓ J. 1994a.; PÓTÓ J. 1994b. A bibliográfiák kiértékelését kvantitatív módon is elvégeztem. Mivel pedig egy projekt egyes eredményeit gyakran egymás után több publikációban teszik közzé, és a cikkek több helyen, más vagy hasonló cím alatt jelennek meg, az ilyen felsorolásban egy monográfia épp annyit nyom a latba mint egy folyóiratcikk, a kutatási témák egymáshoz viszonyított súlyára vonatkozóan itt csak kvalitatív mérlegelést készítettem. A konferencia idején még nem állt rendelkezésemre Balogh Margit és Gergely Jenő 1996-os évmegjelöléssel kiadott, válogatott bibliográfiát is tartalmazó kötete:

1980.42.

B A L O G H M . - G E R G E L Y J. 1 9 9 6 .


65

Ahogy az első tézisben már megjegyeztem, az újabb történeti irodalom, amennyire tágabb értelemben a vallás - annak megjelenési formáit, intézményeit beleértve - a témája, nem minden korszakkal foglalkozott egyenletes arányban. Különösen a nyolcvanas évek végéig szembeötlő az egyes korszakok egyenetlen feldolgozása. 1525 előtti egyházi hivatalok képviselői, egyházi intézmények és vallási szokások gyakran képezik a cikkek témáját - gyakrabban mint a 19. vagy 20. századra vonatkozó munkákban. Ezenkívül a 16. és 17. századot is rendkívüli érdeklődéssel kutatták. A 18. és 19. század viszont ritkábban talált kutatóra, az áttekintő müveken kívül, amelyek ezt az időszakot is, más korszakokkal együtt, magukban foglalták. A dualizmuskori katolicizmusról és protestantizmusról egyformán feltűnően kevés vallási tárgyú munka látott napvilágot. Csak a Trianon utáni, a második világháború végéig tartó időszakot tárgyalják gyakrabban gyakrabban, mint a következő évtizedeket. A figyelemnek a 16. és 17. századra összpontosulása elsősorban a reformációnak tudható be. Az idevágó munkák nagy része a reformáció áramlataival, egyes képviselőik tevékenységével, protestáns oktatási intézmények alapításával és fejlődésével foglalkozott. A katolikus egyházra vonatkozó munkák ritkábbak ugyan, de ugyanezt a logikát követik. Ezek is a kimagasló egyéniségeknek szentelték figyelmüket (pl. Pázmánynak), vagy hosszú távon befolyásos intézményeknek, amelyek története ebbe a korba nyúlik vissza. (Témaválasztásukban és -kezelésükben ezek a munkák általában a 2., 3. és 4. tézisre adnak illusztrációt.) A figyelemnek ez az iránya - és ennyit legalábbis a protestantizmusra vonatkozó irodalom esetében ki merek mondani - egy 1945 előtti hagyományt folytat. Az utóbbi években az időbeli és tematikai súlypontok a kiegyenlítődés irányába hatnak. Amíg a középkori vallási jelenségek (a hitvilág éppúgy mint az egyház mint intézmény) továbbra is élénk érdeklődésnek örvendhetnek, és a reformáció és ellenreformáció korát újra meg újra kutatják, újabban mégis növekvő mértékben foglalkoznak a 18., különösen pedig a 19. századdal is. Főleg az ún. „hosszú 19. század" végére vonatkozó müvek jelentek meg nagy számban. Az 1945 utáni időről is nagyobb mennyiségben láttak napvilágot az elmúlt 5-6 évben dokumentációs jellegű és analitikus munkák. A szélesebb kutatói illetve a publicisztikai érdeklődéssel kapcsolódik össze, hogy a tanulmányom témájába vágó cikkek és művek a két nagy felekezeti csoportra, a katolikusokra és a protestánsokra összpontosulnak (lásd 4. és 3. tézis), akik a kései nyolcvanas évekig majdnem kizárólagos figyelmet kaptak a vallási kérdéseket érintő publikációkban. A saját szocializációs háttér és a választott kutatási tárgy koincidenciája láttán a kutatási témáknak ezen összpontosulásán nem kell csodálkoznunk. (A mai vallásstatisztikai viszonyok között, az eredmények

66


Juliáné Brandt

mennyiségét relatíve mérlegelve, el kell ismernünk a protestánsoknak különös szorgalmát.) A zsidók történetével is, szintén a nyolcvanas évek elején bekövetkező változásokkal, kisebb mértékben foglalkoztak. A korábbi, nyolcvanas évekbeli müvekről éppúgy, mint a kilencvenes évek óta konstatálható szaporulatról elmondható, hogy gyakran nem vallási jelenségek, hanem a 20. századi üldözésük története, vagy a zsidóságon belüli politikai áramlatok (cionizmus) képezik tárgyukat. Ennek következtében leginkább itt figyelhetők meg társadalomtörténeti megközelítések. A képet ugyanakkor relativizálja az a körülmény, hogy a vizsgált csoport sok műben etnikai kisebbségként (is) szerepel, ami egy olyan konstelláció, amely egyébként más kutatott csoportok (pl. görög vagy szerb kereskedők) esetében is fennáll. Görögkeletiekről (unitusokról éppúgy, mint görög-orthodoxokról) a bibliográfiai összeállítások szerint a legutolsó években kicsit gyakrabban írtak, de még mindig nagyon keveset, lényegesen kevesebbet, mint a római katolikus és protestáns egyházakról, és leginkább a 19. századra vonatkozóan (lásd 3., 4. tézis). Az ún. szabadegyházakról és a „szekták"-ról ugyancsak kevés művet tették közzé, bár legújabban pár idevágó tanulmány és könyv is meg jelent. Az adott témába vágó tanulmányok időbeli megoszlása a tartalmi, tematikai hangsúlyokkal áll kapcsolatban. Számos mü az egyházi szervezetek logikáját követi és egy-egy alegység történetét illetve ennek egy-egy korszakát ábrázolja. A nyolcvanas évek végén az egyházi, illetve felekezeti oktatási intézmények kutatása (a reformáción kívül is) az egyik legkedveltebb téma volt (lásd 5. tézis). Ez a trend tovább tart. Évtizedünk eleje óta ezt is megelőzi egy határozott — és az eddig elmulasztottak pótlására irányuló - érdeklődés az állam és az egyházak kapcsolata iránt (lásd 6. tézis). A jelenlegi helyzettel foglalkozó egyes műveken kívül talán erről jelent meg a legtöbb munka. Különösen sok cikket tettek közzé az 1945 és 1989-90 közti idősszakról, valamint a húszas-harmincas évekről. Ezek az állami törvényhozás és politika problémaival, egyes eseményekkel, fontos egyházi személyiségekkel foglalkoznak.9 Ez pedig azt is jelenti, hogy az újabb, nem közvetlen egyháztörténeti vagy eszmetörténeti tárgyú munkák nagy része politikatörténeti megközelítést követ - és fordítva, hogy a társadalomtörténeti szemszögből oly érdekes 19. és 20. századra irányuló fokozódó figyelem ellenére ebből a perspektívából a vallást kevesen kutatták. A kutatási illetve publikációs témák ilyen arányainak számos oka van. Egyrészt a korábbi kutatási lehetőségek fenti hangsulyok kialakulásának irányába hatottak. Ez szerintem különösen az oktatási intézmények vizsgálatára áll: Jól illik a 9

Az egyik legterjedelmesebb szekta-témájú könyv is ide sorolandó be (FAZEKAS Cs. 1996.).


67

művelt nemzet koncepciójába, alkalmas a saját, korai művelődési törekvések hangsúlyozására. Az ilyen próbálkozások művelődéstörténetként is interpretálhatók, nem szükségszerűen vallás- vagy egyháztörténetként, és tudománytörténetileg is besorolhatók az oktatástörténetbe. Ezek az intézmények persze annak is bizonyítékai, hogy az illető felekezet a nemzet művelődése terén milyen érdemeket szerzett - ami ugyanakkor a kutató lelkiismeretével is összeegyeztethető. Másfelől a pedagógiai szakmai érdeklődése a saját története iránt, valamint a pedagógusképzés gyakorlati követelményei - szakdolgozatok és doktori disszertációk - korábban is támogatták és jelenleg is erősítik ezt a kutatási irányzatot. Ami a 19-20. század elhanyagolását illeti, az elmúlt 40-50 év tudománypolitikájának nyilvánvaló kihatásai voltak az itt áttekintett területre is. De feltételezhető, hogy a szekularizációs tézis egyik egyszerűsített változata szintén befolyásolta a kutatók kérdésfelvetéseit. Arra az elterjedt felfogásra gondolok, ami szerint a vallás - eltekintve az egyházak politikai beavatkozásától, amellyel a kutatók foglalkoztak is - a 18. század vége óta tulajdonképpen már nem volt a társadalmi változás mérvadó tényezője.10 Feltételezhető, hogy ezzel is kapcsolatos az egyes felekezetek kutatásának aránya - a témaválasztás fent jelzett logikája mellett. A nagyobb egyházak, mint politikai súllyal bíró intézmények is figyelemre méltóak voltak. De talán szimptómaértékű nyelvi összetételük is. Magyarország magyar nyelvű lakossága sokkal inkább a római katolikus és protestáns egyházakban tömörült össze. A magyar identitástudat kialakításában az egyházak is tevékenyen részt vettek: egyéb szellemi, politikai áramlatok mellett a katolikus és protestáns eszmeiség is szerves részét képezi a nemzeti azonosságtudatnak. Az ortodoxokat azonban -bármilyen sokan voltak is a történeti Magyarországon - inkább csak színes foltnak tekintették: ők „állampolgárok" voltak, de nem „magyarok". Az viszont, hogy a nem nyugati egyházakhoz tartozó nemzetiségek politikai mobilizálásában vallási tényezők, intézmények miként működtek közre, alig lett vizsgálva. A kutatások körülírt tematikai és időbeli megoszlása azt is jelenti, hogy a vallási kérdéseket érintő művek összességéből csak kevés tekinthető elsősorban társadalomtörténeti jellegűnek. Ezzel szemben eddig elért, kérdésfelvetésünk szempontjából legfontosabb eredményeket a következőkben határozhatjuk meg: A néprajz köréből azok a tanulmányok, amelyek hitgyakorlat és felekezeti, vallási hovatartozás mindennapi formait és szubjektív jelentőségét vizsgálják, melyek főleg az agrárnépesség vallásosságáról a keresztény egyházak keretében 10 A tézis konkrét felülvizsgálására, az „antimodern magatartás, modem eszközökkel realizálva" problémakörére lásd egyebek mellett a tanulmányokat Schieder fent idézett kötetében (SCHIEDER, W. 1993.).

68


Juliáné Brandt

kifejlődött tartalmi és formai spektrumon belül és azon túl (népi vallásosság, hiedelemvilág) tettek fontos megállapításokat-fejlődési modelleket viszont egyelőre csak kisebb mértékben dolgoztak ki." Ide sorolnám az országos áttekintést nyújtó, egyes korszakokkal foglalkozó művek mellett azokat a helytörténeti vagy regionális vonatkozású műveket, cikkeket, szociográfiákat is, amelyek vallási szokásokat és adottságokat is tárgyalnak. Ugyancsak ide tartoznak a vallási egyletekről illetve egyes egyházak által támogatott, kezdeményezett, egyes csoportok igényeire szabott vagy szociálpolitikai motivációval fellépő egyletekről (pl. legényegyletekrőljótékonysági egyletekről stb.) szóló tanulmányok.

4. A kutatási előtt álló feladatok és lehetőségek Az, hogy az újkor, különösen a modern kor eleje óta a vallástörténet a társadalomtörténészek számára elveszti érdekességét és jelentőségét, egyáltalán nem specifikusan magyar jelenség. Ez a helyzet Németországban is: Schieder leszögezi 1993-ban: „Még mindig nem lehet elmondani, hogy a vallástörténet Németországban integrálva lenne a modern társadalomtörténet-írásba."12 Pedig legkésőbb ebben a korban egy sor megoldatlan kérdés jelenik meg, amelyek közül néhány a korábbi időkbe vezet vissza. Ha Európa régióinak lényeges meghatározóit keressük, Szűcs Jenő is, mások is a vallási tényezők jelentőségére is utalnak—A-folyamat kezdeteiből valószínűleg már nem lehet sokat rekonstruálni, az időben előre haladva azonban érdemes lenne belemenni újabb kísérletekbe. 1. Még arról is, hogy tulajdonképpen ki volt katolikus, protestáns, vagy az egyik-másik felekezet tagja, a szisztematikus statisztikák kora előtti időkről nagyon keveset tudunk, és még a dualista kor statisztikái is vagy csak nagyon általános, vagy szisztematikájában nagyon korhoz kötött képet adnak. Hogy például egy régióban vagy országos átlagban melyik felekezet hívei az egyes szakmákban és hivatalokban milyen arányban voltak képviselve, és ezek időben miként változtak - még fel kellene támi, ami nem kevés munka, de megérdemelné a fáradságot.

11 Az irodalomról a Magyar Néprajz idevágó kötetének tanulmányai adnak áttekintést (DÖMÖTÖR T. 1990.) A bennük közölt irodalom megállapításai, adatai miatt tanulságos: KÓSA L. 1983.; KÓSAL. 1993. 12 SCHIEDER, W. 1993. Schieder szintén a németországi társadalomtörténeti vallástörténetírás viszonylagos lemaradását konstatálja, Angliáéhoz, Franciaországéhoz és az Egyesült Államokéhoz képest.

;


69

(Az idézetek örökkévalósága kecsegtet: gondoljunk csak Karner Károly lábjegyzetbeli utóéletére!13 2. Mint a Weberről való vitákban, úgy ebben az összefüggésben is egy általánosabb szinten az a kérdés, hogy a vallás határozza-e meg egy adott miliő mentalitását - a maga dogmatikájával, az általa teremtett vagy befolyásolt motivációs struktúrákkal - , vagy pedig a szociális és hagyománybeli környezet az, amely meghatározza az egyes csoportok mentalitását és színezi vallását is. Ez a szembeállítás persze csak analitikus értelemben lehetséges. De a különböző korok és miliők (vagy jellegzetes gazdasági szerkezetű régiók) esetében fontos lenne pontosabban kidolgozni, hogy a vallás egy összetett és saját magában strukturált kulturális szimbólumrendszer részeként hogyan bontakozik ki, fejlődik ki állandó kölcsönhatásban a szociális valósággal, hogyan határozza meg annak befogadását és a benne való mindennapi cselekvést. 3. Ennek a kérdésnek különösen érdekes álproblémája a protestantizmusról Weber által fogalmazott tézis. Mint tudjuk, a l ó . századi Magyarországon létezett ugyan egy, a tézisnek megfelelő puritán áramlat, a kapitalista átalakulás viszont csak a 19. században következett be, felzárkózási kísérletként, amikor a protestantizmus szociális összetétele meglehetősen eltért a Weber által leírt nyugat-európai jellemzőitől. A 16. századra nézve Molnár Attila több magyarázó összefüggést kiemelt. 14 Könyve ugyanakkor fényt vet a források szűkösségére is: éppen az alsóbb rétegek vallásosságáról, mentalitásáról kevés a forrás, az argumentáció ezért is az elit világára korlátozódik. Ezen jól körülhatárolt kérdésfelvetésen túl a különböző felekezetek gyakorlatban tanúsított gazdasági etikájának rekonstrukciójára törekedve lehetne folytatni a vizsgálatot: hogy voltak-e, és mennyiben olyan különbségek e tekintetben, amelyek alapvetően a vallással, és nem a gazdálkodással álltak kapcsolatban a kora újkorban éppúgy, mint a következő századokban. Ezeknek a - szűkebben a vallási dogmatikában, vagy általánosabban a vallás normarendszerében, életelveiben gyökerező, vagy esetleg csak a vallási identitáshoz kapcsolódó, egyéb történeti tapasztalatokra visszamenő csoportmentalitásoknak a rekonstrukciója egyben azoknak a feltételeknek a vizsgálatát jelenti vallás- illetve kultúrtörténeti szemszögből, amelyekkel az egyes felekezeti csoportok a 19. század modernizációs folyamatába indultak. 4. Ezzel egy másik probléma áll kapcsolatban. A weberi tézis Magyaroszágon a korai 19. századi foglalkozásbeli viszonyokra nézve sem tartható. Mind a reformátusok, mind az evangélikusok nagyrészt mezőgazdaságból élnek, az összlakos13 K A R N E R K . 1931. 14 M O L N Á R A . 1994.


Juliáné Brandt

ságban fennálló felekezeti viszonyokhoz képest ott vannak túlreprezentálva. Emellett különösen a reformátusok az ipari tisztviselőknél alulreprezentáltak. A földrajzi eloszlásukat láttán ez érthető is, azonban mind a két felekezet a bérlőknél, de a mezőgazdasági tisztviselőknél is ugyancsak alulreprezentált.15 Az 1910-es népszámlálás feldolgozása, ami ezt a viszonyt először összegzi, ugyanakkor csak pillanatfelvételt nyújt. Mi volt ennek a viszonyoknak a dinamikája, s mennyire általánosítható ez az országos átlag? Tudjuk, hogy a modern vállalkozók gyakran a zsidóságból származtak, de nemcsak onnan.16 Milyen gazdasági utat választották az egyes felekezetek ill. az egyes társadalmi csoportok különböző felekezeti csoportjai? Melyiket járta pl. a református köznemesség (és mennyire tipikus volt az az egész osztályra nézve)? Egy, a nyugati irodalomban gyakran idézett vélemény szerint a magyar köznemesség a 19. században a piac kockázatától az állami hivatalba és az állami alimentációba menekült, ahelyett hogy az angol gentry mintájára modern mezőgazdasági vállalkozóvá vált volna.17 Bár ez a hivatalviselés hagyományos funkciója is volt, sőt maga a döntés egy ilyen tevékenység mellett, ahogy Molnár idézett tanulmánya is mutatja, evilági hivatásként is interpretálható volt. Ujabb vizsgálatok a hivatalnoki apparátus fejlődéséről, professzionalizációjáról, etnikai és származásbeli rekrutációjáról az egyes bevett, de nem igazolt feltevéseket részben már revideálták.18 De ennek a rétegnek a felekezeti összetétele azonban e kutatás kapcsán sem került (még) elemzésre. A kérdés azonban más foglalkozásbeli csoportokra, ill. a premodem társadalom egyes rendi csoportjainak a polgári korban megtett útjára is vonatkozik.19 5. Fordítva, az egyházi elitekről, azoknak személyzetéről ill. világi tisztségviselőiről éppen a polgári korba való átmenet, a megformálódó polgári társadalom idején is nagyon keveset tudunk. Pedig ők azok, akik a vallási intézmények irányát és - ami talán még fontosabb - önértelmezését, vallásértelmezést meghatározzák, és gyakorlatilag, a mindennapi életben alkalmazzák. Ezért rekrutációjuk, karrierjeik, kollektív biográfiájuk módfelett érdekes lenne - ahol ilyen belső tagolódás létezik, az „egyháziak" ill. „világiak" összehasonlításában. (Az utóbbi időben legalább a Horthy-korszakról megjelent egy ilyen, katolikus vonatkozású

15 K A R N E R K . 1 9 3 1 . X I .

16 SILBER, M.K. 1992., különösen Bácskai Vera, Hanák Péter, Katus László cikkei; BÁCSKAI V. 1986.; BÁCSKAI V . 1988.

17 JÁNOS, A.C. 1982. 64-67., 92-95., 108-118. 18 B E N E D E K G. 1 9 8 6 . ; B E N E D E K G. 1 9 9 0 .

19 Inspirációként szolgálhat, hogy az említett tézis az állami alimentációba menekülésről a német polgárságra is vonatkozik: JÁNOS A.C. 1982.; 111., 112. Ellenkező irányba interpretálhatók egyes mikroszintű elemzések, pl. BENEDEK G. 1990.; HALMOS K. 1986.; KÖNCZ E.K. 1986.


71

tanulmány.20) E kérdéskör egy része a vallási és világi intézmények, testületek közti kapcsolat, valamint az a világi és vallási kvalifikáció, amely konkrét helyi viszonyok között szükségesnek (vagy hasznosnak) bizonyult egy-egy vallási (pl. presbitérium) vagy világi (pl. önigazgatási, városi) hivatal betöltéséhez. Milyen viszonyban állt - és ez a viszony az idő folyamán miként változott - a vallási illetve világi kvalifikáció (azaz vallásosság, vallási tudat, illetve rendi hagyomány szerinti rang, státus, gazdasági helyzet, általános iskolázottság stb.) például egy mezővárosi presbitérium tagjainak kiválasztásánál? 6. Végre a „hosszú 19. század" végén ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg, amelyet a fejezet elején már megemlítettem: A makroszintű gazdasági fejlődésen túl, milyen jelentőséggel bírtak a magyar modernizációs kísérletben a vallási világképek, mentalitások? Vannak-e - egy-egy település, város keretein túl - a felekezetek között jellegzetes különbségek a szociális mobilitás mintáiban? Tóth Zoltán felekezeti etnikumokról fogalmazott gondolatai erre engednek következtetni, illetve ilyesminek a feltevésére, szisztematikus keresésére biztatnak.21 Az egyes helyek keretein túlmenő kapcsolatok mibenlétének, a hasonló minták belső összefüggéseinek feltárása pedig egyelőre még elvégzendő kutatási feladat. 7. A politikai öntudat keletkezése, a politikai csoportformálódás irányában viszont a „Konfessionsnation" névszerint az előbbivel azonos modellje, a „felekezeti nemzet" (ahogy Turczynszki ezt leírta) próbálja megfogni a felekezeti és etnikai dimenzió kapcsolatát.22 E szerint a magyar királyságban a politikai nemzetbe nem integrált népcsoportok a 18. század óta először meglevő egyházukban találnak és fejlesztenek szervezeti keretet érdekeik megfogalmazására és képviseletére, amelyekből később nemzetiségi és nemzeti szervezeteik válnak ki. A modell azt a folyamatot veszi alapul, részben összehasonlító megközelítésben, s követi meg a korai 19. századig, amit I. Tóth Zoltán is elemzett a román nacionalizmus kezdeteiről írt munkájában.23 Maga a modell más magyarországi nemzetiségek fejlődésére is átvihető. Felekezeti eszmeiség és nemzeti identitás összeolvadásának a kezdeteit magyarázza meg különösen szembeötlő esetekben. Az ezekből eredő következmények, ráadásul egy olyan kontextusban, amiben egyes egyházak tagjaik anyanyelvi összetétele miatt csak kivételes esetekben tarthattak igényt azoknak nemzet(iség)i érdekképviseletére, és fordítva egyes nemzetiségek általában több egyházra oszlottak el, még további kutatást igényelnek, a

20

G E R G E L Y J. 1 9 9 2 .

21

T Ó T H Z. 1 9 9 1 . ; T Ó T H Z . 1 9 9 0 .

22

TURCZYNSKI, E . 1 9 7 6 .

23

TURCZYNSKI, E . 1 9 7 6 . ; I . T Ó T H Z . 1 9 4 6 .

72


Juliáné Brandt

19. századra, a modern nacionalizmusok virágkorára nézve is. Viszonylag keveset tudunk még arról, hogy ez a politikai igénybevétel ill. szerepvállalás az egyházak működését, önértelmezését hogyan befolyásolta. Mennyire voltak azok képesek vagy hajlandók arra, hogy a nemzetiségi ellentéteket - mint „hitintézmények", a bennük összegyűlt különböző anyanyelvi tagokra nézve, vagy állami szintén is együttműködve - áthidalják, illetve hogyan folyt a harc az intézményeken belül versenyző nemzetiségi elitek között? 8. Ez a modell egy további fontos problémára utal: a vallási intézmények polifunkcionalitására, amely az újkor folyamán beszükül, amíg végül a vallásból magánmeggyőződés, az egyházból pedig tiszta hitintézet („Glaubenanstalt") lesz. Maga e folyamat, amely a 18-19. században itt Magyarországon éppúgy, mint Nyugat-Európában bekövetkezik, eddig csak nagy általánosságban vagy csak mellékesen került a kutatók figyelmébe. Bár, ha például Kosának a 19. század vallási közömbösségről szóló megfigyeléseire gondolunk,24 akkor itt valami olyasmi történt, ami nem magyarázható meg (vagy legalább nem abban a mértékben) úgy, mint Nyugat-Európa iparosodó országaiban a gazdaságból induló társadalomstrukturális változással. Ennek érdemes lenne utánajárni, éppúgy mint az egyházak oldaláról induló rekonstrukciós kísérleteknek, ezek megindoklásának, eszközeiknek, gyakorlati működésüknek. 9. A társadalmi és művelődési téren oly kritikus 19. századra vonatkozóan egy további megválaszolatlan kérdés, hogy mi a kapcsolat a politikai pártok és a felekezetek között - persze nem valláspolitikai programok és akciók értelmében, hanem társadalmi miliők (a német politológia nyelvén: sozialmoralische Milieus) alakulásában, általános politikai programok, sőt csoportidentitások, így a nemzettudat fejlődésében, a nemzeti azonosság megfogalmazásában is. Az eddigi kutatás erről egyfajta általános képet ad,25 amely részben túlságosan globális struktúrákhoz köti megállapításait, részben nem támasztja alá azokat a kívánatos mértékben. A további vizsgálatoknak valószínűleg a pártok belső struktúrájából és tevékenységéből kellene kiindulniuk, hiszen az e korra vonatkozó választástörténeti kuta, tások nem engednek közvetlen vallási tényezők hatására következtetni.26 A felsorolt kérdések részben már mutatják, hogy érdemes lenne a határokon túlra is kitekinteni. A kutatások eddigiekben elemzett állapotában egyenlőre valószínűleg nehéz lenne közvetlen összehasonlító projektumokat indítani, de érdekes 2 4 K Ó S A L . 1983.

25 így a „Magyarország története tíz kötetben" is, pl. 6/2. kötet a kiegyezés utáni pártokról, választói táborokról. Ami a vallási jelenségek kezelését illeti, magára a sorozatra is fennállnak a fent leírt tematikai és megközelítésbeli hangsúlyok. 2 6 S Z A B Ó D . 1992., különösen pedig S Z A B Ó D . 1989.


73

lehet kérdéseket és modelleket átvenni, téziseket átültetni, illetve az eddigi eredményeket kritikusan mérlegelni, ha szükséges, revideálni.

Irodalom BÁCSKAI VERA (szerk.) 1986: Bürgertum und bürgerliche Entwicklung in Mittelund Osteuropa /-//. Budapest B Á C S K A I V E R A 1 9 8 8 : A vállakozók előfutárai. Budapest B A L O G H M A R G I T - G E R G E L Y J E N Ő 1 9 9 3 : Egyházak az újkori Magyarországon 1790-1992.1. Kronológia. Budapest B A L O G H M A R G I T - G E R G E L Y J E N Ő 1 9 9 6 : Egyházak az újkori Magyarországon 1790-1992. II. Adattár. Budapest B E N E D E K G Á B O R 1 9 8 6 : Ministerialbeamte in der Zeit des Ausgleichs. In: Bürgertum und bürgerliche Entwicklung in Mittel- und Osteuropa /-//. Szerk. Bácskai Vera, Budapest, 5 5 5 - 5 9 0 . BENEDEK GÁBOR 1990: Die Verbürgerlichung der ungarischen Ministerialbeamten in der Epoche des Dualismus. In: Bürgertum in der Habsburgermonarchie. Szerk. Emst Bruckmüller, Wien-Köln, 1 4 1 - 1 4 8 . B R U C K M Ü L L E R , ERNSt et al. (szerk.) 1 9 9 0 : Bürgertum in der Habsburgermonarchie. Wien-Köln DÖMÖTÖR T E K L A (szerk.) 1 9 9 0 : Népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest /Magyar néprajz ÍJ D Ü L M E N , R I C H Á R D V A N 1 9 8 0 : Religionsgeschichte in der Historischen Sozialforschung. Geschichte und Gesellschaft 6 . 3 6 - 5 9 . F A Z E K A S C S A B A 1 9 9 6 : Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban. Budapest F I S C H E R , H O L G E R 1 9 9 4 : Neuere Entwicklungen in der ungarischen Sozialgeschichtsforschung. Archív für Sozialgeschichte 3 4 . 1 3 1 - 1 5 6 . G E R G E L Y J E N Ő 1992: A katolikus egyházi elit Magyarországon 1919-1945. Budapest G L A T Z F E R E N C (szerk.) 1 9 9 0 : The selectedBibliography ofHungárián Historical Science 1985-1989. Budapest H A L M O S K Á R O L Y 1 9 8 6 : Vergleich der Geschichte von zwei Unternehmerfamilien aus dem 19. Jahrhundert. In: Bürgertum und bürgerliche Entwicklung in Mittelund Osteuropa /-//. Szerk. Bácskai Vera, Budapest, 3 3 5 - 4 1 8 .

Juliáné Brandt


(szerk.) 1996: Kulturgeschichte heute. Göttingen /Geschiehte und Gesellsehafl Sonderheft 16./ I. TÓTH ZOLTÁN 1946: Az erdélyi román nacionalizmus első százada: 1697-1792. Budapest JÁNOS, ANDREW C. 1982: Politics of Backwardness in Hungary 1825-1945. Princeton K A R N E R K Á R O L Y 1 9 3 1 : 4 felekezetek Magyarországon a statisztika megvilágításában. Debrecen KASCHUBA, W O L F G A N G 1 9 9 5 : Kulturalismus: Kultur statt Gesellschaft? In: Geschichte und Gesellschaft 21. 80-95. KEHRER, GÜNTER 1988: Einjuhrung in die Religionssoziologie. Darmstadt KOCKA, JÜRGEN 1986: Sozialgeschichte: Begriff-Entwicklung - Probleme, valamint: Sozialgeschichte in der Bundesrepublik. Entwicklungen seit Mitte der 70er Jahre. In: Uő: Sozialgeschichte. 2. kiad. Göttingen 48-111., 132-176. KONCZ E. KATALIN 1986: Vergleich der Unternehmungsstrategien von zwei GroBunternehmerfamilien: Die Familien Haggenmacher und HatvanyDeutsch. In: Bürgertum und bürgerliche Entwicklung in Mittel- und Osteuropa I-II. Szerk. Bácskai Vera, Budapest 419-486. KÓSA LÁSZLÓ 1983: A vallási közönyösség térfoglalása a 19. sz. közepén. In: Népi kultura - népi társadalom. Folclorica et etnographica. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi kutató csoportjának évkönyve XIII. Budapest 211-235. KÓSA LÁSZLÓ 1993: Egyház, társadalom, hagyomány. Debrecen /Societas et Ecclesia 1./ L U C K M A N N , T H O M A S 1973: Einleitung. In: Malinowski, Bronislaw: Magié, Wissenschaft undReligion und andere Schriften. Frankfurt, XI-XVI. MOLNÁR ATTILA 1994: A „protestáns etika "Magyarországon. A puritán erkölcs és hatása. Debrecen /Societas et Ecclesia 2./ HARDTWIG,

WOLFGANG

-

WEHLER,

HANS-ULRICH

PÓTÓ JÁNOS (szerk.) 1993: Történeti bibliográfia 1990. Budapest PÓTÓ JÁNOS (szerk.) 1994a: Történeti bibliográfia 1991. Budapest PÓTÓ JÁNOS (szerk.) 1994b: Történeti bibliográfia 1992. Budapest SCHIEDER, WOLFGANG (szerk.) 1993: Religion und Gesellschaft

im

19.

Sozialgeschichte.

In:

Jahrhundert. Stuttgart 1986: Einleitung. In: Volksreligiositát 7-13.

SCHIEDER, WOLFGANG

SCHIEDER,

WOLFGANG

1987:

Religion

in

der

Sozialgeschichte in Deutschland. III. Soziales Verhalten und soziale


75

Aktionsformen in der Geschichte. Szerk. Wolfgang Schieder - Volker Sellin, Göttingen 9-31. SCHIEDER, WOLFGANG 1993: Sozialgeschichte der Religion im 19. Jahrhundert. Bemerkungen zur Forschungslage. In: Religion 11-28. SCHIEDER, WOLFGANG - SELLIN, VOLKER 1986: Sozialgeschichte in Deutschland. I. Die Sozialgeschichte innerhalb der Geschichtswissenschaft. Göttingen S L L B E R , M I C H A E L K. (szerk.) 1992: Jews in the Hungárián Economy 1760-1945. Jerusalem SZABÓ D Á N I E L 1992: A magyar társadalom politikai szerveződése a dualizmus korában. Párt és vidéke. Történelmi Szemle 199-230. D Á N I E L 1989: Wahlsystem und Gesellschaftsstruktur in den letzten beiden Jahrzehnten des Dualismus 1896-1910. Acta Historica 181-204.

SZABÓ

TÓTH ZOLTÁN 1991: A rendi norma és a „keresztyén polgárisodás". Társadalomtörténeti esszé. Századvég l-h. sz. 75-130. 1 9 9 0 : Die kulturelle Integration der ungarischen Ethnika in einer Kleinstadt um die Jahrhundertwende. In: Ethnicity and Society in Hungary. Budapest 1 9 1 - 2 2 1 . T U R C Z Y N S K I , E M Á N U E L 1976: Konfession und Hátion. Zur Frühgeschichte der serbischen und rumánischen Nationsbildung. Düsseldorf SCHIEDERM, WOLFGANG (szerk.) 1986: Volksreligiositát in der modernen Sozialgeschichte. Göttingen WEBER, MAX 1988: Die Wirtschaftsethik der Weltreligionen. In: Uő.: Gesammelte Aufsátze zur Religionssoziologie I. Tübingen 237-573. W E B E R , M A X 1 9 9 2 : A világvallások gazdasági etikája. In: Uő: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Vallásszociológiai írások. Budapest 2 9 1 - 3 3 8 .

TÓTH ZOLTÁN

Iparostársadalom az iparosítás előtt

Faragó Tamás Céhek és kézművesek Magyarországon a 17-19. században a számok tükrében 1 Gondolatok a céhkataszter forrásértékéről és használatáról

1. Madártávlat illetve céhmitosz és

esettanulmány-csapda

Újkori ipartörténet-írásunk megállapításait egészen az 1970-es évekig sokkal inkább a prekoncepciók, a mítoszok - udvariasabban fogalmazva: az elméletek befolyásolták, mint az ipar szerkezetére, változási tendenciáira vonatkozó konkrét adatok részletes elemzésének eredményei. Bár az 1950-es évek (vulgár) marxista történetírása által állandóan hangsúlyozott Habsburg gyarmatosítás, valamint a hanyatló kézművesipart követő „manufaktúra korszak" ideológiai és forrásadatbeli alappilléreit viszonylag rövid idő alatt sikerült megingatni,2 az iparral foglalkozó történetírás ennek ellenére az 1970-es évekig polarizált maradt. A helyi iparfejlődéssel foglalkozó kutatások túlnyomó többségükben a céhes iparból indultak ki és részben egy-egy céh intézménytörténetét valamint esetenként a szóban forgó kézműves mesterség technológiájának több-kevesebb alapossággal végrehajtott leírását tekintették fő feladatuknak. Talán az sem véletlen, hogy többnyire nem folytattak kielégítő mértékben levéltári kutatásokat és gyakorta inkább a hagyományos néprajz, mint a történettudomány módszer- és eszköztárával dolgoztak. A szakma „elitje" ezzel szemben madártávlatból nézett „országos kérdésekkel": általában a nagyiparral, a modernizációval foglalkozott. Megközelítése elsősorban a közgazdasági fogalmakkal operáló gazdaságtörténet lett, látóte1

Az írás alapötletét The Hungárián guild system: somé quantitative evidence című előadásunk adta, mely az 1995. május 12-13-i hallei Die Situation der Zünfte am Ende des 18. Jahrhunderts címet viselő céhkonferencián hangzott el.

2

Tolnai György a reformkorban az önálló magyar gazdaság kiépülésére mutató erőteljes manufaktúraipar létezését feltételezte. Véleménye szerint, ha a szabadságharc katonai és politikai bukása ezt a főként textiliparra alapozódó fejlődést nem töri derékba, a magyar gazdaság és társadalom számára jóval korábbi, kedvezőbb és magasabb szintű kapitalizálódást eredményezett volna, mint ahogyan az végül bekövetkezett. Hipotézisét a textiliparban foglalkoztatottak számának spekulatív (túl)becslésére alapozta, feltételezését, álláspontját azonban a vezető történészek többsége nem fogadta el: lásd részletesebben TOLNAI GY. 1963.; TOLNÁI GY.

1964.; TOLNAI GY.

1 9 6 6 . , i l l e t v e B E R E N D T . I. 1 9 6 5 . ; K A T U S L. 1 9 6 7 . L á s d m é g a

továbbiakban: ENDREI W . 1969.; H E C K E N A S T G . 1974.

80

Ipar és társadalom

Faragó Tamás

rébe az iparfejlődés társadalmi kérdései a „munkásság helyzete" című rövid, rituális fejezettől eltekintve egyáltalán nem kerültek be ugyanúgy, mint ahogy a helytörténetként értelmezett (és minősített) lokális esettanulmányoktól is többnyire megtartóztatta magát. A „nagyok" munkáiban a kisipar illetőleg kézművesség inkább csak a manufaktúrákhoz illetve a nagyiparhoz való viszonyában került tárgyalásra.3 Változást e téren az 1970-es évek elejétől a kézművességet munkája középpontjába állítók kis csapata hozott részben saját konkrét vizsgálataival,4 részben a szervezésükben kibontakozó kézművesipar-történeti munkaközösséggel, melynek eredménye egy 1972 óta folyamatosan tartó konferencia-sorozat és több nagyobb kollektív adatgyűjtés (Céhkataszter 19755, Limitációkataszter 19866, Kézművesipartörténeti bibliográfia 19927, Szerszámkataszter 19948) lett. Utóbbiak sok szempontból mérföldkövet jelentenek, megváltoztatták a magyarországi kézművesipar-történeti kutatás arculatát, adottságait, helyzetét. E munkálatoknak köszönhető, hogy az egy-egy résztéma iránt érdeklődő kutató mai lehetőségei egész egyszerűen össze sem hasonlíthatók a két-három évtized ezelőttivel. Némileg tragikomikus azonban, hogy miközben olyan fejlett társadalomkutatással foglalkozó országok is, mint pl. Hollandia csak most végzik a hasonló összegző céh- és ipartörténeti kutatásokat, addig mi fokozatosan veszítjük el ezt a tudománytörténetileg számunkra igen ritkán megadatott lépéselőnyt. A „rendszerváltás" révén ugyan az-eddigieknél sokkal inkább megnyíltaka felvidéki és erdélyi levéltárak, de nem látszik érdemleges törekvés a céhkataszter regionális illetőleg bizonyos korszakokra és forráscsoportokra vonatkozó hiányainak utólagos pótlására, a gyűjtések eredményeinek, forrásértékének átfogó vizsgálatára és a gazdaság- és társadalomtörténet-írás újabb módszereit alkalmazó alapos kielemzésére. Ehelyett a kézműveskonferenciák programjai továbbra is nagyobbrészt egymással össze nem függő, sok esetben még mindig múlt századi szemléletet tükröző és évtizedekkel korábbi kutatási technikákat alkalmazó előadásokat sorakoztatnak fel. Úgy tűnik, hogy hiába jelezték többen - talán elég, ha közülük Bácskai Vera, a munkaközösség egyik alapító tagja megállapításaira (1972, 1981) hivatkozunk azt, hogy a megközelítés szemléletének, problémafelvetéseinek tükröznie, követ-

3

R Á N K I G Y . 1 9 6 4 . ; G Y I M E S I S. 1 9 7 5 .

4

EPERJESSY G. 1 9 6 7 . ; D O M O N K O S O. 1 9 7 4 . ; D Ó K Á K . 1 9 7 9 .

5

ÉRI I. - N A G Y L . - N A G Y B Á K A Y P. 1 9 7 5 - 7 6 .

6

D O M O N K O S O . - K i s s M . - N A G Y B Á K A Y P. 1 9 8 6 .

7

D O M O N K O S O . - N A G Y B Á K A Y P. 1 9 9 2 .

8

S Z A B Ó S. 1 9 9 4 .

Céhek és kézművesek

81

nie kellene egyrészt a gazdaság- és társadalomtörténet-írás fejlődését, másrészt a közösen feltárt forrásanyagok következtében megjavult áttekintési lehetőségeket. A magyarországi kézmüvesipar-történeti kutatásokban jelenleg is a partikuláris esettanulmányok vannak túlsúlyban, a problémákat, jelenségeket többnyire még mindig a valóságot erősen leszűkítő céhes-kontár iparos kettősségében szemlélik, a látásmód inkább intézménytörténeti (privilégiumközpontú), s a kérdéskör reprezentatív összefoglalója9 a város-, társadalom- és gazdaság-történethez továbbra is csak igen vékony szálon kapcsolódva a Magyar Néprajz sorozatában, ahhoz alkalmazkodó szemlélettel íródott és jelent meg. Természetesen e rövid tanulmány célja nem lehet sem a fent említett hiányok pótlása, sem átfogó mérlegkészítés a céhkataszter pozitív és negatív jellemzőiről, mint ahogy nem vállalhatjuk fel a céh- és kézmüvesipar-történeti irodalom átfogó historiográfiai értékelését sem. írásunk mindössze figyelemfelhívás kíván lenni: egyrészt arra, hogy egy készülésekor mérföldkőnek számító művet jó lenne teljesen befejezni, másrészt arra, hogy egy adattár önmagában, kielégítő elemzés nélkül nem képes megváltoztatni egy kutatási terület eredményeinek jellegét, minőségét, színvonalát. Ehhez a szemléletben, a kérdésfelvetésekben, az elemzési technikákban is változásoknak kell bekövetkezniük. Az alábbiakban részben a céhkataszterre, részben a vonatkozó, általunk fontosnak tartott kézművesipar-történeti irodalomra támaszkodva a statisztika egyszerű eszközeivel kíséreljük meg néhány, véleményünk szerint lényeges kérdés felvetését a céhekkel és a kézművesiparral kapcsolatban, abban a reményben, hogy ezzel a szakterület kutatásában némi változásokat idézzünk elő akár úgy, hogy követik módszereinket, akár úgy, hogy vitára kelnek megállapításainkkal. Mondanunk sem kell, hogy ennek érdekében időközönként nem riadtunk vissza attól sem, hogy mondanivalónkat kisebb-nagyobb mértékben provokatív módon fogalmazzuk meg.

2. A magyarországi kézművesipar képe a 18-19. században a céhek és kézművesek számának tükrében Minden további elemzés, gondolkodás alapfeltétele, hogy legyen egy szilárd kiindulópontunk. Mint ahogy az a gazdaság- és társadalomtörténeti elemzésekben gyakorta előfordul, itt is a céhek megszűnésének, a kézművesipar átalakulásának időszaka az, amely a korábbi állapot megismeréséhez szükséges átfogó adatokat rendelkezésre tudja bocsátani. A céhek tekintetében az 1870. körüli években kö9

D O M O N K O S O. 1991.

82


Faragó Tamás

vetkezik be a megszűnőfélben levő rendszer részletes leírása, statisztikai felmérése és 1869-től kezdve válnak igazán rendszeressé és szakszerűvé a más alapon, de a kézművesség helyzetének, szerkezetének, létszámának felmérésére ugyancsak alkalmas összefoglaló iparstatisztikai és népszámlálási munkálatok is. A magyarországi céhrendszerre vonatkozóan Szabóky Adolf 1879-ben megjelent adatgyűjtése az, amely kiindulásul tud szolgálni (legalábbis addig, amíg a kereskedelmi- és iparkamarák illetőleg a Földművelés- Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium forrásanyagából ezt valaki ennél pontosabban nem rekonstruálja). Bár a szerző az 1872 előtt fennállott céhekre vonatkozó adatgyűjtése több ponton hiányos - számos törvényhatóság nem küldött adatot10 - a céhkataszter valamint az egykorú irodalom segítségével azonban a hiányok többé-kevésbé kipótolhatok és legalábbis a szűkebb értelemben vett Magyarország kézművesipari szervezetei számszerűleg ennek révén megfoghatók (Melléklet 1-2. táblázatok). A Szabóky-féle gyűjtés azonban Horvátországot nem foglalja magában, a Királyhágón túli törvényhatóságok pedig olyan kevés adatot szolgáltattak, hogy Erdély céheinek a 19. század utolsó harmadára vonatkozó száma ismereteink jelenlegi szintjén gyakorlatilag rekonstruálhatatlan. E két terület hiányosságai Szabóky gyűjtésében annál is inkább fájdalmasak, mert pótlásukhoz a céhkataszter sem nyújt elegendő segítséget. Horvátországra nézve ugyanis ez az adatbázis nem közöl 1847. utáni céhadatot (és minden valószínűség szerint a korábbiak sem teljesek), míg Erdély esetében már az önálló Erdélyi Fejedelemség megszünése_ (l_699) utáni cchnyilvántartás is rendkívül pontatlannak és hiányosnak tűnik. Ha pedig időben még tovább lépünk, akkor azt látjuk, hogy 1769 után a céhkataszter mindössze négy új erdélyi szervezet adatait rögzíti, ami az irodalom ismeretében nyilvánvaló képtelenség. A céhkataszter adatgyűjtésében a Szabóky-féle adatokkal összevetve (Melléklet 3. táblázat) több esetben komoly hiányosságok észlelhetők néhány magyarországi törvényhatóság (elsősorban a veszprémi kézművesipar-történeti munkaközösség adatgyűjtésében szervezetten részt nem vett, volt felvidéki területek) esetében is. Abaúj, Nógrád, Turóc és Zólyom megyék például az 1870-es évek elején sokkal több céh létezését jelentik, mint ahogy azt a céhkataszter alapján feltételezhetnénk, pedig a törvényhatóságok minden valószínűség szerint ekkor már csak a ténylegesen működő céhek adatait közölték, a megszűnteket nem. Utóbbi feltételezésünket valószínűsíti az a tény, hogy az egykorú források gyakorta lényegesen több céhről tudnak, mint a Szabókynak küldött jelentések, felteit) „...függelékül ide csatolom a czéhekről szóló kimutatást. Fájdalom, nem sikerült, legbuzgóbb utánkeresés után sem, hiteles és teljes kimutatást megszereznem..." - panaszkodik a szerző, miután egyenként leközli a megyéktől és városoktól begyűjtött céhadatokat (SZABÓKY A. 1879. 5.).


83

hetőleg azonban ezek számottevő része a 19. század utolsó harmadában - de nincs kizárva, hogy már korábban, akár egész fennállása folyamán - valószínűleg csak névlegesen létezik. Győr és Pozsony városokban (Melléklet 4-5. táblázatok) például az 1872-ben, illetve 1821-ben összeírt kézművesipari céhek 78, illetve 69 százaléka tíz főnél kisebb taglétszámú - nem egy esetben a szervezet „tagsága" mindössze egy vagy két főből állt11 - , vagyis ezekben az esetekben valóságos működő szervezetről, „céhéletről" valószínűleg éppúgy nem lehetett beszélni, mint azoknak a filiális mestereknek az esetében sem, akik az „anyacéhtől" 100-200 kilométerre levő városban „vidéki mesterként" szakmájukban magányosan éltek és dolgoztak a társaikkal való rendszeres kapcsolattartás minden gyakorlati lehetősége híján.12 Nemcsak méretük, tagságuk nagysága, hanem területi eloszlásuk tekintetében is igen nagy egyenetlenség tapasztalható a céhek között. Ha az 1-2. táblázatban felsorolt szervezeteket térképre vetítjük - a városi adatokat mindenütt a szóban forgó megyével összevonva-, akkor kiszámítható a céhsürűség, azaz az átlagosan egy céhre eső terület nagysága (Melléklet 1. ábra). Ennek alapján megállapítható, hogy a kevésbé „céhesedett" Árva megye és Dél-Dunántúl (Baranya és Somogy megyék) kivételével az egy-egy céhre eső terület annál nagyobb, minél keletibb a törvényhatóság. Vagyis a céhek Magyarországon Kelet felé menve ritkulnak: a legsűrűbbek Sopron megyében, ahol kb. 14 km2 esik egy céhre, a légritkábbak Árva megyében és az Alföld peremén, ahol átlagosan 15-30-szor akkora területenként találunk egy-egy céhet.13 Ha az önálló kézművesek 1869. évi népszámlálásban szereplő számát hasonló módon térképre visszük, akkor azonban - némi meglepetésre - több ponton az előbbitől eltérő térképrajzolatot kapunk (Melléklet 2. ábra). A kézmüvessürüség vagyis a kézművesek (az 1869. decemberi népszámlálás megfogalmazása szerint: az ipari önállók) aránya a népesség 1000 főjéhez viszonyítva sokkal egyenletesebb eloszlást mutat, mint a céheké.14 Horvátország, Erdély és a Kárpáti peremterületek kivételével viszonylag egyenletesen teríti be 11 A kis létszámú céh „működését" plasztikusan ábrázolja visszaemlékezéseiben Francsics Károly borbély (FRANCSICS K. 1973. 326-327.) 12 A rendszeres kapcsolattartás távolság miatti nehézségeire következtetni lehet a vidéki céhtagság nagymérvű szóródását jól tükröző térképre vetített adatokból - lásd erre vonatkozóan Domonkos (1985) és (1991) térképeit. Aligha feltételezhető, hogy a többnapi járófóldnyi távolságra élő és céhtársai nélkül dolgozó, sokszor nemcsak más falu vagy város, hanem más törvényhatóság alá tartozó mester részére anyaszervezete gazdasági, érdekvédelmi, társadalmi funkcióit, szerepét ténylegesen, mi több, hatékony módon be tudta tölteni. 13 Árva, Krassó és Máramaros megyékben 500-600 km2-ként akadhatunk egyetlen céhre. Ez az eloszlás egyértelműen jelzi, hogy a valóságtól könnyen elrugaszkodhat az a kutató, aki elsősorban a Nyugat-Dunántúl céhes iparának tapasztalataira alapozott tudással próbál meg ország o s ö s s z k é p e t rajzolni ( v ö . D O M O N K O S O. 1 9 7 4 . ; D O M O N K O S O. 1 9 9 1 . ) .

84


Faragó Tamás

az országot. A kiemelkedő kézművessűrűséggel rendelkező területek közé tartoznak a szász vidékek (Szepes megye, Erdélyben Szeben, Brassó és Beszerce vidéke), a Közép-Dunántúl (Győr és Veszprém megyék), az északnyugati határmente (Pozsony, Trencsén, Túróc megyék), valamint Báes megye. A céhes szervezettségben élenjáró Sopron mutatója, kb. harmadával alacsonyabb, mint a legmagasabb kézmüvessürűséget mutató szász területeké és 20 százalékkal alacsonyabb Bács megyénél is. Vagyis a kézmüvessürűség nincs teljesen szinkronban a céhsűrűséggel. Olyan területeken is az átlagosnál magasabb a kézművesek aránya, ahol alacsonyabb mértékű a céhes szerveződés (Zemplén, Heves megyék, az Alföld déli része és keleti pereme, Dél-Dunántúl). Egyes esetekben viszont alacsony kézmüvessürűséget találunk „céhesedettebb" vidékeken (Trencsén, Liptó, Sáros, Nógrád, Toma megyék). A két utóbbi tényező - a céhesedés és a kézművesipar fejlettsége - közötti összhang elsősorban a nyugati határnál, az Észak-Dunántúl, valamint a Duna-Tisza közén érvényesül. Még világosabb eltérések tapasztalhatók akkor, ha a történeti Magyarország 1870 körüli iparosodottságát - melyet az iparral foglalkozó összes kereső összes népességhez viszonyított arányával mértünk - visszük térképre (Melléklet 3. térkép). Eszerint két nagy területegyüttesben összhang van a mutatók között. A nyugati határ mentén, a Kisalföldön, a Duna—Tisza közén, valamint a szászok lakta önkormányzatokban viszonylag fejlett általában az ipar, sok a kézműves és magas a céhbeszervezettség" mértéke. A hegyvidékeken, áz~ Alföld "keleti részén, Horvátországban és Erdély nem szászok lakta területein egyaránt alacsony az iparral foglalkozó népesség, a kézművesek és a céhek aránya. Néhány kisebb területen azonban a fentiekkel ellentétes tendenciák észlelhetők. Barsban és Zalában például viszonylag számottevő mértékű céhbeszerveződött kézművesség található, az ipari foglalkoztatottak összadata azonban átlag alatti ipari fejlettséget tükröz. Ezzel szemben a Dél-Dunántúlon, Hevesben, Szatmárban, Temesben és Fiume környékén viszonylag nagyfokú az ipari foglalkoztatottság, míg a céhesedés, valamint a kézművesek aránya alacsony mértékű. Vagyis a területi eloszlások eltérései azt jelzik - amit a továbbiakban még bizonyítani próbálunk - , hogy bár a kézművesség fejlettségi szintje és a „céhesedés" között van kapcsolat, valójában azonban két különböző jelenségről: egyrészt egy intézmény, egy gazdaság- és társadalomszerveződési forma elterjedéséről, másrészt a munkamegosztás (az ipar és a mezőgazdaság szétválásának) gazdaságtörténeti folyamatáról van szó. A kettő a kézmüvesipar-történeti esettanulmányokat végző kutatók gyakran észlelhető 14 A kézművessűrüség itt használt mutatója megegyezik a nemzetközi kutatásban elfogadottal (ABEL, W. 1978.; NLPPERDEY, T. 1994.), mivel kiküszöböli a népességeloszlás (a népsűrűség) területi egyenlőtlenségeit.


85

előfeltevéseivel (prekoncepcióival) ellentétben nem tekinthető azonosnak, sőt nem is minden esetben párhuzamos egymással. Tekintettel arra, hogy mind a kézmüvesipar-történeti irodalom, mind a tényleges adatok azt mutatják, hogy a magyarországi kézművesipar fejlődésében erőteljesen érezhető a közvetlen, illetve közvetett német/osztrák hatás - e kérdésre később még visszatérünk - mutatóink körébe bevontuk a német anyanyelvű lakosság arányát is. (Ennek első, számszerűleg megbízható adata az 1880. évi népszámlálásból emelhető ki.) A szóban forgó négy mutató - a céhsürűség, a kézművessürűség15, a népsűrűség és a német etnikumú lakosság aránya - között összefüggésvizsgálatot (lineáris korrelációszámítást) végeztünk, melynek alapján néhány érdekes következtetés levonására lett lehetőségünk. Számításaink azt mutatják, hogy míg az első három mutató, a nép-, kézművesés céhsűrűség szorosan összefügg egymással, addig a német lakosság aránya csak az önálló kézművesek sűrűségével mutat kapcsolatot, a céh-, illetve népsűrűséghez meglehetősen gyengén kapcsolódik. Számszerűleg kifejezve: a kézművesek es a nepesseg egy km2 -re eső száma között az összefüggés (a lineáris korreláció) kereken 0,8 erősségű, az egy km2-re eső céhek és kézművesek között pedig 0,6.16 Ezzel szemben a német nemzetiségű népesség aránya csak a kézművességgel mutat igen enyhe 0,3-as pozitív összefüggést, a nép- és céhsűrűséggel való kapcsolata elhanyagolható mértékű, +0,1 körüli (Melléklet 6. táblázat). Ez utóbbi tény két lehetőséget is magában rejthet: a) a magyarországi kézművesipari fejlődésre gyakorolt német/osztrák hatás az 1950-1960-as évek ipartörténeti irodalmában hangsúlyozott - némileg „kurucos" - érvelésnek megfelelően tényleg nem volt meghatározó jelentőségű; b) másrészt megengedi azt a feltételezést, hogy korábban a német/osztrák hatás lehetett nagyobb mértékű, de a 19. század utolsó harmadában szerepe már másodlagos, közvetlenül alig mérhető. (A magunk részéről inkább ez utóbbi feltételezést tartjuk valószínűnek - persze csak a kézművesipar vonatkozásában.) Az összefüggések erősségének tekintetében sajátos eltéréseket tapasztalhatunk. A legerősebb a kapcsolat a népsűrűség és a kézművessűrűség között. Köznapi nyelven szólva: az 1869. évi népszámlálás adatai szerint sűrűbben lakott 15 Az egyöntetűség érdekében a kézmüvessürűséget összefüggésvizsgálatukban csak a szűkebb értelemben vett Magyarország területére vonatkozóan elemeztük, a viszonyítás alapjául pedig ezúttal a területet vettük. (A népességszám eloszlásának egyenlőtlenségeit a népsűrűség mutatója tükrözi.) A területhez történő viszonyítás, a térbeliség (a mesterek egymástól és vásárlóiktól való távolsága, vagyis megtelepedésük szórtsága) figyelembevétele fontos, különösen az ország alföldi-déli területein lehet számottevő szerepe. 16 A negatív összefüggés „magyarra fordítva" azt jelenti, hogy minél kisebb az egy céhre eső terület, annál nagyobb a kézművesek sűrűsége, vagyis egy km2-re eső számuk.

86


Faragó Tamás

területeken sokkal több az önálló kézműves. A céhsűrüség és a kézművessűrűség alkalmazott mutatói között viszonylag erős negatív kapcsolatot látunk, vagyis ahol sűrűbb az önálló kézművesek előfordulása, ott sokkal kisebb az egy céhre eső terület, gyakoribbak, „sűrűbbek" a céhek is. A céhsűrűség és a népsűrűség kapcsolata irányát tekintve utóbbihoz hasonló, értéke azonban még alacsonyabb.17 Mindebből az alábbiak állapíthatók meg: a) közhely, hogy a fejlettebb területek népsűrűsége az európai típusú társadalmakban rendszeresen magasabb, mint a fejletlenebbeké. Tekintettel viszont arra, hogy a gépek intenzív használata, illetőleg a gyáripar térhódítása előtti időszakban a termelés nagysága egyenesen aránylóit a kézművesek létszámához, a fejlettebb, illetőleg sűrűbben lakott területeken a munkamegosztás adott szintjén lényegesen gyakrabban kellett előfordulnia a kézműveseknek - vagyis nagyobb volt a kézművessűrűség. Ezt az összefüggést, ezt a kapcsolatot az 1870. körüli magyarországi adatok is alátámasztják; b) az 1870. évi adatok szerint a céhsűrüség kapcsolódásának szorossága a kézművessűrűséghez kb. 25 százalékkal alacsonyabb, a népsűrűséghez pedig csak nagyjából fele olyan erős, mint a kézművessűrűségé. Másképpen fogalmazva: a korrelációs együtthatók azt mutatják, hogy míg a népsűrűség nagysága közel kétharmad részben magyarázza, illetve előrevetíti a kézművesek előfordulásának gyakoriságát, addig a kézművesek előfordulásának gyakorisága csak 37 százalékban függ össze a céhsűrűséggel - vagyis utóbbi mértéke közel kétharmad részben egyéb, itt nem vizsgált illetve nem számszerűsíthető tényezőktől függ. A népsűrűség és a céhsűrűség közötti kapcsolat még ennél is gyengébb - , a népsűrűség mindössze 16 százalékban magyarázza a céhsűrűséget, vagyis csak néha igaz az, hogy a sűrűbben lakott területeken fejlettebb az ipar céhes szerveződése, illetve a céhekkel sűrűn ellátott területeken magasabb a népsűrűség is. A magyarázatot tehát több mint az esetek 80 százalékában másutt (például az előbb említett német hatásban, a helyi iparpolitikában, a kézművesek regionálisan-szakmánként változó képzettségében, mentalitásában stb.) kell keresnünk. Ha a népsűrűség, a kézművesség fejlettsége és a céhrendszer elterjedtsége igazán szorosan összefügge17 A kézműves- és népsűrűség +0,7987 erősségű illetve a céh- és kézművessűrűség -0,6187 erősségű összefüggése p=0,001 szinten szignifikáns, a céh- és népsűrűség -0,3967-es összefüggése p=0,01 szinten, a kézművessürüség és a német nemzetiségű lakosság aránya közötti +0,3128 összefüggés pedig p=0,05 szinten. A jelzett szintek azt jelentik, hogy a két-két vizsgált tényező közötti összefüggés erőssége 1000, 100 illetve 20 eset közül egy ízben nem érvényes. (A szignifikancia szintje függ az összefüggés erősségétől és a vizsgált esetek - adott esetben a vizsgálatba bevont törvényhatóságok számától. Minél alacsonyabb a szignifikancia szintje, annál bizonytalanabbak állításaink. Történeti vizsgálatok esetében azonban a p=0,05 szintet amikoris minden huszadik összefüggés nem érvényes - a forrásadatok bizonytalansága miatt már jó eredménynek szoktuk elkönyvelni.)


87

nének egymással, akkor a három fent ismertetett korrelációs mutatónak egymáshoz közeli nagyságúnak kellene lennie, esetünkben egyaránt valahol 0,8 körüli értékeket mutatva. Adataink azonban inkább azt valószínűsítik, hogy a céhszervezetek szaporodása, valamint a kézművesek létszámbeli gyarapodása némileg egymástól független jelenségek. Vannak területek (és valószínűleg korszakok is), ahol a kettő szorosabban kapcsolódik egymáshoz, vannak ahol viszont eléggé lazán.

3. A magyar céhrendszer hosszú távú fejlődése a középkortól a 19. századig A céhrendszer kezdetei Magyarországon a 14. századig visszavezethetők. Legkorábban és legnagyobb számban a nagyobb városokban - elsősorban a szászok lakta szepesi és erdélyi településeken - tűntek fel. Keletkezésük minden valószínűség szerint részben belső okokra vezethető vissza (a társadalomfejlődés, városiasodás következménye), részben a bevándorolt német polgárok által behozott életformák, társadalomszerveződési technikák „importáruja", melyet fokozatosan a polgárság, illetve kézművesek nem német rétegei is átvettek. A céhek megjelenése az egyes városokban illetve az egyes iparágakban Szűcs Jenő (1955) véleménye szerint nagyjából a l ó . század végéig tart, de ekkor sem válik teljeskörűvé.18 A török uralom időszaka részben az iparfejlődés, céhalakulási hullám lassulásával, illetőleg az erre vonatkozó dokumentumok (kiváltságlevelek, nyilvántartások, jegyzőkönyvek) pusztulásával jár együtt - gondoljunk arra, hogy a nemesség nagy becsben tartott és valószínűleg a céhiratoknál jobban védett birtokleveleinek egy része is elkallódotta 16-17. század folyamán. Az iratpusztulás figyelembevételével együtt is feltételezhető azonban, hogy a céhkataszter adatai a valóságot tükrözik akkor, amikor a 17. század folyamán egészen az 1680-as évekig, a török 18 Domonkos Ottó (1991) a céhszervezetek megjelenésének illetve elterjedésének időszakát korábbra, a 13. illetve a 14-15. századra teszi, azonban e kérdésben a neves középkorász, Szűcs Jenő véleményét tartjuk megalapozottabbnak. Utóbbi szerző világosan leírja, hogy a középkorban sokféle típusú és szintű társadalmi szervezet és számos kisebb-nagyobb kiváltság létezett. Nemcsak céhekről tudunk, hanem ezek mellett - sőt előtt - már különböző vallási egyesületek, társaságok, város által biztosított vásárlási monopóliumok, közösen árulók szövetségei stb. éltek és működtek a kézművességen belül. Szervezkedésük indítéka nem egy esetben hasonlíthatott a későbbi céhekéhez, de formáik, szervezettségi szintjük nem azonnal illetve nem minden esetben nevezhető céhnek (SZŰCS J. 1955. 112-115.) Egyúttal azonban azt is szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy utóbbi mű a megjelenés időszakára jellemző politikai légkör következtében a céhes szerveződésben kétségtelenül észlelhető közvetett illetve közvetlen német hatást túlságosan mostohán kezeli, néhol egyenesen jelentéktelennek állítja be, ami a céhszervezetekre vonatkozó későbbi adatgyűjtések fényében némileg megkérdőjelezhető.

88


Faragó Tamás

kiűzését eredményező úgynevezett „visszafoglaló háború" időszakáig a céhek alakulásának viszonylag mérsékelt ütemét - éves átlagban mindössze 11 új szervezet létrejöttét - regisztrálják (Melléklet 7. táblázat, 1. ábra). A céhalakulások száma adataink alapján 1688. és 1703. között a török kiűzését követően a meginduló újratelepülésekkel párhuzamosan hirtelen felgyorsul, majd a Rákóczi szabadságharc időszaka alatt visszaesik a 17. századi szint alá. 1711-1728 között újabb céhkeletkezési csúcsot látunk, amely nyilván összefügg egyrészt a nagytömegű osztrák-német kézművest az országba vonzó, adókedvezményekkel is segített második bevándorlási hullámmal, másrészt a sikeres politikai kompromisszummal záródó polgárháborús időszakot követő békével. A következő két évtizedben mind a társadalom spontán törekvései, mind az államhatalom politikája a hangsúlyt a 16-17. században lepusztult gazdaság és településhálózat rekonstrukciójára teszi, ami a kézművesipar számára átmenetileg konjunkturális állapotot teremt. A húszas évek végétől a céhalakulás folyamata ismét lelassul és az ezután észlelhető újabb szervezetalakulási, illetve privilégiumkeletkezési apályok és dagályok már nem köthetők szorosan gazdasági-társadalmi változásokhoz. Mind az 176l-es, mind pedig az 1815. évet követő céhlevél-dömping egy-egy, a céhprivilégiumok megújítására és ellenőrzésére vonatkozó adminisztratív rendelkezés következménye. Úgy tűnik számunkra, hogy a 18. század közepétől a céhszervezetek létrejöttének adataiból sokkal inkább az ipart (is) felügyelő bürokrácia tevékenységének mind-hatékonyabbá-válása, mint a tényleges gazdasági fejlődés bizonyítható, mely hol a céhalakulások, (céhprivilégium kiadások) hirtelen és dinamikus felfutásával (1769-1783, 1815-1847), hol annak hihetetlen mértékű lecsökkenésével (1784-1814,1847-1872) járt együtt.19 A céhalakulások időrendjében a fent említett hivataltörténeti tényezőn túlmenően két további jellegzetesség is megfigyelhető. Az egyik a városi, illetve falusi-mezővárosi céhalakulások koronként eltérő aránya, a másik a céhalakulások kronológiájának eltérő regionalitása. Az 1600 előttre vonatkozó fennmaradt céhdokumentumokból egyértelműen az állapítható meg, hogy a létrejött szervezetek túlnyomó többsége egy vagy több szabad királyi városhoz kötődik. A 17. századtól kezdve azonban az újonnan keletkezett céhek között a városok aránya erőteljesen csökken. Bár a szabad királyi városok hálózatának török háborúk utáni

19 Bartócz Józsefnek (1983. 901-902.) a céhkataszter adatain alapuló számítása a kiadott privilégiumok időbeli eloszlását vizsgálta, nem a szervezetek tényleges létrejöttét, statisztikájának időbeli szakaszait pedig nem a dokumentumok megoszlásának tényleges évenkénti változása, hanem a nagy gazdaságpolitikai fordulatok alapján jelölte ki. Vizsgálata ennek következtében a céhprivilégium-kiadás 1848-ig fokozatosan erősödő tendenciáját mutatja, ez azonban a fentebb előadottak alapján nem tűnik tarthatónak.


89

feléledése egy időre a városi céhek (újra)létrejöttének arányát ismét az ötven százalékhoz közelíti, 1760 után már egyértelműen a falusi-mezővárosi céhek kerülnek többségbe. Még ezen is túltesz azonban az 1790 utáni időszak, ugyanis az akkor keletkezett céhszervezeteknek már kereken 4/5-öd része nem szabad királyi városhoz, hanem a vidékhez: falvakhoz és mezővárosokhoz kötődik (Melléklet 2. ábra) - a céhalakulás a reformkorban már alapvetően vidéki jelenség. A céhalakulások időbeli megoszlásának másik megfigyelhető sajátossága a jelenség egyenetlen regionális kronológiája. A folyamatot részletesen csak a városok esetében tudjuk figyelemmel kísérni,20 melyek - mint az előbb említettük - a 17. századtól kezdve fokozatosan csökkenő szerepet játszanak benne, így megállapításaink némi óvatossággal kezelendők. A városi adatokból négy különböző regionális minta rajzolódik ki Magyarországon (Melléklet 8. táblázat, 3. ábra): a) a Nyugat-Dunántúlon és a Felvidéken (vagyis a török által ténylegesen meg nem szállt területeken) a céhalakulások csúcspontja a 17. századra esik. Ezen belül a felvidéki városokban viszonylag sok 1600 előtt alakult céhhel találkozunk; b) a török alól felszabadult területek egy részén - Dél- és Kelet-Dunántúl, Pest megye - a legtöbb céh az 1688-1760 közötti időszakban keletkezik; c) az Alföldön valamint a Délvidéken (Bács megye és a volt Temesi Bánság) a céhkeletkezések csúcsidőszaka 1815-1847 közöttre datálható; d) végül a Tiszántúlon a céhalakulások az egész időszakon át igen kismértéküek, tendenciájuk - a 17. századi „első csúcs" és a 19. századi „második csúcs" pedig a felvidéki és alföldi céhfejlődés keverékének tűnik. Ha elfogadjuk, hogy a fenti regionális fejlődési kép nemcsak a városokra, hanem általában a céhekre nézve is érvényesnek tekinthető - amit egyébként Eperjessy Géza (1967) és Kovách Géza (1984) kutatásai is alátámasztanak - , akkor azt mondhatjuk, hogy az összesített adatok tulajdonképpen sok tekintetben ahhoz hasonló folyamatot mutatnak be, mint amelyet Szolnoky Lajos (1972) a falusi takácscéhek kapcsán már több, mint két évtizeddel ezelőtt felfedezett és leírt. Vagyis adataink, illetve grafikonunk egyrészt a céhes szerveződések 17-19. század közötti folyamatos szaporodását, másrészt annak nyugatról kelet felé irányuló fokozatos - bár esetenként eltérő ütemű - terjedését mutatják. Amikor a céhek számának változásáról beszélünk, akkor azonban még további jellemzőket is figyelembe kell vennünk. Az egyik az, hogy a folyamat nyilvánvalóan nem pusztán egyirányú mozgásokat (céhek keletkezését) jelentheti, hanem 20 Megállapításaink a céhkataszter városi adatainak újraelemzésén alapulnak. A teljes adatállomány újrafeldolgozása jelenlegi, regionálisan meglehetősen nagy, ugyanakkor törvényhatóságonként eltérő mértékű hiányokkal rendelkező állapotában nem látszott számunkra gazdaságosnak.

90


Faragó Tamás

ellenkező irányú változásokkal (szervezetek eltűnésével) is számolnunk kell. A másik jellemzőre már korábban utaltunk: az egyes szervezetek taglétszáma szakmánként, településenként, időszakonként erősen különböző lehetett, vagyis nem valószínű, hogy a céhek száma túlságosan szoros, illetve egyenes összefüggésben van akár a céhes, akár az összes (céhes és céhen kívüli) kézművesek létszámának alakulásával (lásd a 4—5. táblázatok bizonyító adatait Mellékletben). Ami a céhszervezetek eltűnését jelenti, itt több változattal is számolnunk kell. Egyrészt időközönként bizonyos iparágak termékeire megszűnik a kereslet és a mesterség lassacskán elsorvad (pl. pajzskészítő, gombkötő). Másrészt a többszakmás vegyes céhekből egy-egy megerősödött mesterség kiválhat és saját szervezetet alakíthat, ami időközönként az eredeti céh átalakulásával, esetenként megszűnésével járhat. Más esetekben - különösen differenciált vásárlóréteggel rendelkező nagyvárosokban - az eredetileg egységes mesterség külön-külön szervezeteket alakító részszakmákra specializálódik - például a pékek különválnak fehér és fekete pékre, a szabók magyar és német szabóra (illetőleg később női és férfi szabóra). Végül - tekintettel arra, hogy a céhszervezet illetőleg a céhtagság egyúttal jogi státust is jelent - lehetséges, hogy egy céh jogi helyzete és tényleges működése eltér egymástól. Talán elég, ha arra utalunk, hogy a hatóságok több ízben elrendelték a céhkiváltságok (díjjal járó) megújítását, amit nem minden szervezet tett meg, hanem gyakorta a helyi önkormányzat hallgatólagos jóváhagyásával privilégiumuk átírása vagy megújítása nélkül működött tovább.21 Tény viszont, hogy a céhkataszteri adatgyűjtés során a céhek megszűnésének nyilvántartására nem került sor. így jelen esetben egyetlen 16-17. századi dokumentum létezése (nyilvántartása) részletesebb kutatások, alaposabb irodalmi ismeretek híjján nem elegendő bizonyíték arra, hogy a szóban forgó szervezet létezőnek, működőnek tekinthető a 18., illetve 19. század vonatkozásában.22 Itt kell megjegyeznünk azt a nem mindig eléggé hangsúlyozott tényt is, hogy a céhek nem mindegyike köthető a kézművességhez. A kimutathatóan nem kézműves céhek száma (Melléklet 9. táblázat) körülbelül az összes nyilvántartott szervezet 4-5 százalékára tehető, a városokban azonban gyakran a 10 százalékot is meghaladhatja. Különösen érdekes, hogy településtípusok szerinti, és regionális megoszlásaik, valamint időbeli változásaik meglehetős hasonlóságot mutatnak a 21 Selmecbánya esetében például egyetlen céhkiváltság 19. század eleji megújítására sincs adatunk (EPERJESSYG. 1967. VÖ. SCHINDLERGY. 1909.; SPIESZ, A. 1967.), ennek alapján azonban nem feltételezhetjük azt, hogy a céhrendszer itt már fél évszázaddal 1872. évi hivatalos feloszlatása előtt elenyészett volna. 22 A gyakorlatban jobb híján minden egyszer keletkezett szervezetet működőnek szoktunk tekinteni - valószínűleg ez is az egyik oka a céhkataszteri adatok Szabóky céhszámaival szembeni gyakori többletének (Melléklet 3. táblázat).


91

kézműves céhekről mondottakkal, ami egy adalékkal több arra vonatkozóan, hogy a céhszerveződések tendenciái nem kizárólag ipartörténeti tényezőkkel állhattak összefüggésben. Szórványos adataink egyébként nyilvánvalóvá teszik azt, hogy a nem kézművesipari foglalkozások céhesedése sokkal kisebb mértékű, a szerveződések jó része nem éri el a céhszerűséget, hanem alacsonyabb szintű társulás marad még akkor is, ha esetenként céhnek nevezi magát.23 Mindössze a kereskedelem (és helyenként, elsősorban a nagyobb városokban a fuvarozás-bérkocsizás) az, amelynek céhesedése egyes régiókban, egyes településeken erőteljesebb méreteket ölt (lásd erre nézve Pozsony különböző típusú céhszervezeteit az 5. táblázaton a Mellékletben). Együtt nézve az ipari és nem ipari, illetve szabad királyi városi és „vidéki" (falusi-mezővárosi) céhek alakulásának időbeli görbéit (Mellékelet 4. ábra) azt mondhatjuk, hogy a változások dinamikájában a meghatározó a településkategória. A görbék alakja elsősorban ettől függ. A falusi-mezővárosi céhek esetében akár ipariak, akár nem - végig a fejlődés, míg a szabad királyi városok esetében a fejlődést követő hanyatlás a jellemző a 15.-től a 19. századig terjedő hosszú időszak folyamán. Az ipari és nem ipari céhszervezetek között mindössze annyi a különbség, hogy utóbbiak fejlődésének dinamikája később törik meg, mint az előbbieké. A kereskedő, fuvaros és egyéb szolgáltató jellegű céhek alakulása az egész 18. század folyamán igen gyors, míg az ipariaké már a század elejétől kezdve lassuló, a szabad királyi városokban pedig csökkenő ütemü lesz. A céhek keletkezésének időbeli folyamatát ábrázoló grafikon (Melléklet 1. ábra) elemzése kapcsán már említettük, hogy a görbék alakulása a 18. század közepétől kezdve nem kizárólag a céhektől maguktól, illetve nem elsősorban a gazdasági folyamatoktól, hanem főként az abszolutista állam gazdaságpolitikai intézkedéseitől függ, vagyis e szervezettípus sorsának alakítása nagymértékben a központi hatóságok kezébe kerül. Az ezt megelőző időszakban azonban még sokkal nagyobb volt a helyi társadalom mozgási lehetősége. A 16-17. században, illetve a 18. század közepéig egy-egy céh létrejötte még elsősorban a szervezetet létrehozni akaró mesterek, a helyi hatóságok, illetőleg a területre befolyással bíró környékbeli, már korábban létrejött kézművesszervezetek egyenkénti megegyezésétől függött. Az ily módon létrejött privilégiumok, szabályzatok ennek következtében gyakorta tartalmukat egymástól kölcsönözték illetőleg viszonylag jól tükrözték a helyi igényeket, sajátosságokat.24 23 Kiváló példákat szolgáltatnak erre nézve a Debrecenben előforduló különböző „társaságok": nádkötő, pártacsináló, pereces, kásacsináló stb. (VARGA GY. 1982.; vö. BARTÓCZ J. 1979.). 24

B A R T Ó C Z J. 1 9 7 8 . ; D O M O N K O S O. 1 9 8 5 . ; D O M O N K O S O . 1 9 9 1 . ; N A G Y I. 1 9 6 6 . ; NÉMETH G . 1985.

92


Faragó Tamás

Bár a helyi földesúr illetőleg a nemesi vármegye is gyakorta ellentétbe, időközönként konfliktusba került a céhekkel, főként az árak kérdésében,25 a nemesség befolyása a városokban nem tudott igazán érvényesülni. Noha a céhek természetesen nagymértékben függtek a városi önkormányzatok rendelkezéseitől, ezekben azonban képviseltetni tudták magukat és többnyire sikeresen érvényre juttathatták érdekeiket26 szemben a központi hatóságokkal. Épp ezért volt alapvető jelentőségű a céhrendszer további sorsára nézve az, hogy a céhek életére, alakítására a legmeghatározóbb befolyása a 18. század első harmadától kezdve már nem a helyi szerveknek és intézményeknek, hanem az elsősorban az abszolutista törekvésektől vezérelt államhatalomnak volt.27 Bár az 1625-1729 közötti országgyűlések tanúsága szerint a céhek elleni központi fellépést a nemesség kezdte meg, döntő szerepet ebben azonban a 18. század húszas éveitől kezdve már a bécsi központi kormányhatóságok - Magyarország esetében a Kamara és az 1724-ben létrehozott Helytartótanács - játszottak. 1725-től kezdve szélesedő körben kaptak engedélyt (védlevelet) egyes meghatározott foglalkozási csoportok mesterei-vállalkozói a céhen kívüli ipargyakorlásra a Habsburg Monarchia különböző tartományaiban.28 Magyarországon ez a folyamat kevésbé szabályozottan, de szintén megindult, mint azt a textilipar fejlődése világosan mutatja.29 A céhek hatáskörének megnyirbálása, háttérbe szorításuk folyamata II. József uralkodása alatt érte el csúcspontját. Az uralkodó megszüntette a különböző felekezeti-etnikai csoportok céhekből való kirekesztését, szabályozta az utánpótlásképzést, a jobbágyok leszármazottai (fiai) számára is lehetővé tette a mesterségtanulást és ugyanakkor uralkodása alatt lényegében nem adtak ki új céhprivilégiumot. Tulajdonképpen a céhek, illetve az iparűzés legfontosabb kérdései a 19. század elejére központilag szabályozottá váltak, amit az 1805. évi céhrendszabás, illetve az 1813-ban kiadott mintacéhszabályok (Generales Articuli Caehales) összefoglaló módon papíron is rögzítettek s egyúttal elvágták a helyi érdekek intézményes megjelenési lehetőségeit.30 A céhek helyi csoportérdek-érvényesítő szerepe több ponton erősen sérült és kénytelenek voltak bizonyos mértékig központi igazgatási-ellenőrzési szempontokat érvényesíteni és esetenként idevágó „hatósági" feladatokat felvállalni 25

E P E R J E S S Y G . 1 9 6 7 . ; K Á L L A Y I. 1 9 8 0 . ; K I E T A I B L . H . 1 9 8 8 .

2 6 D Ó K A K. 1979.; EPERJESSY G. 1 9 8 8 . ; KÁLLAY 1 . 1 9 8 9 . ; OSTROLUCKA, M . 1 9 8 8 . 27

B E R L Á S Z J . 1 9 6 7 . ; E P E R J E S S Y G . 1 9 6 7 . ; N A G Y I. 1 9 6 6 .

28

H E C K E N A S T G . 1973.; SCHAEUFLER, V. 1979.

29

ENDREI W . 1969.

30 Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert az ipartörténeti kutatásnak a 19. század elejétől kezdődő időszak vonatkozásában már csak a központi mintáktól való eltérésekre érdemes összpontosítania figyelmét, nem önmagában a sematizált céhprivilégiumok elemzésére.

93


működésűk során. A központi hatalom céhek életébe történő beavatkozásának erősödő folyamatát világosan tükrözi a vonatkozó törvények és rendelkezések (I. függelék) sorozatából kibontakozó tendencia, nem igényel sok kommentárt.

4. A kézművesség céhbeszervezettségének

kérdése

Eddig a céhek számának alakulása felől kiindulva közelítettük meg a kézművesség fejlődését. Adatainkból arra a következtetésre jutottunk, hogy ez mind tendenciáinak időbeliségét, mind regionalitását illetően nagymértékben eltérhetett a kézművesség tényleges mozgástendenciáitól. Induljunk ki most a másik irányból, a kézművesek számából, függetlenül attól, hogy céhbe szervezettek vagy céhen kívül müködőek voltak. A szakirodalom eddig egyrészt az 1828. évi országos adóösszeírást,31 másrészt a Mária Terézia által elrendelt, a nemeseket nem tartalmazó országos lélekösszeírás (Conscriptio Animarum) városi adatait32 próbálta létszámuk megállapítására felhasználni. Emellett többen idézték Schwartner Márton (1809) becslését,33 nevezett szerző adatai azonban szintén a Conscriptio Animarumon alapszanak. Vannak ugyan szórványosan más források is: városokra vonatkozó kézművesösszeírások,34 valamint ismerünk több, az 1770-1780-as években készült speciális forrást: kamarai iparosjegyzékeket, hazai és külföldi ácsok és kőművesek összeírásait, II. József által kinevezett kerületi biztosok jelentéseit.35 Ezek az adatok azonban még a városokra nézve sem mondhatók teljeskörűnek,36 nemhogy a vidéki kézművesekre, így belőlük igazában még egy régió sem rakható össze, nemhogy az ország kézműipari népességének összessége (bár az is igaz, hogy egyelőre nincsenek hiánytalanul összegyűjtve és feldolgozva). Ha tehát a kézművesség összlétszámára vagyunk kíváncsiak, akkor jelen pillanatban a későbbi, 19. század közepi adatokból kiinduló becslés látszik számukra a leginkább járható útnak. Pontos számaink a kézművesekre nézve a 19. század közepi népszámlálásoktól kezdve vannak, bár az egyes foglalkozási csoportok eltérő besorolása 1857, illetve 1869 között még kisebb eltéréseket és bizonytalanságokat 31

B Á C S K A I V . - N A G Y L. 1 9 8 4 . ; B O G D Á N I . 1 9 8 9 . ; E P E R J E S S Y G . 1 9 8 8 .

32 THIRRINGG. 1901. 33 D Á V I D Z . 1971.;EPERJESSYG. 1967. 34 D Ó K A K . 1979.;EPERJESSYG. 1988.

35 Az összeírások minőségére illetőleg a pontosságuk, részletességük miatt kiemelt összeírásokra n é z v e l á s d BÁCSKAI V . 1 9 7 5 . ; F A R A G Ó T . 1 9 7 9 . ; M Ó R Ó M . A . 1 9 8 6 . ; T A B A I .

1976. tanulmányait. 36 EPERJESSYG. 1988.

1975.;TABAI.

94

Faragó Tamás


okozhat. Ennek ellenére ezeket az adatokat becslési alapként elfogad- hatónak tekintjük. Magát a kézművesek létszámbecslését azon az alapon végeztük el, hogy feltételeztük, hogy az 1857 körüli arányaik - némileg csökkentett mértékben nagyjából a 18. század végi állapotokra nézve is érvényesek. Ezt a feltételezést azzal indokolhatjuk, hogy ismereteink szerint egy-két fejlettebb gócot - elsősorban Pest-Budát - kivéve ez alatt az idő alatt a népesség életmódjában, gazdálkodásának technológiájában, eszközkészletében még nem mént végbe igazán lényeges átalakulás. A mezőgazdaság eszközváltása (vaseke elterjedése, kezdődő gépesítés) elsősorban a nagybirtokokon indult meg, a közlekedési infrastruktúra kiépülésének (út- és vasútépítések) hatása, csakúgy, mint a nagyipari fejlődés terjedése pedig inkább csak az 1860-as, 1870-es évektől kezd a fővároson kívül is számottevő mértékben érződni. Mindezek figyelembe vételével az 1780-as években Magyarország kézműves népességét 150-180 ezer, Erdélyét 16-20 ezer főre becsüljük (Melléklet 10. táblázat), melyeknek Magyarországon körülbelül 40^45 százaléka, Erdélyben nagyjából egyharmada lehetett legény és inas.37 Mekkora lehetett ezen a kézműves rétegen belül a céhbe szervezettek illetve a céhen kívül dolgozók aránya? A kézművesipartörténeti szakirodalom a „kontárok" arányát 20 százalék körülire becsüli,38 ez azonban adataink szerint aligha tartható az ország nagy részére illetve a 18. századra vonatkozóan. Úgy tűnik, hogy a céhbeszervezettség kapcsán hasonló helyzet, hasonló térbeli és időbeli külöbségek állapíthatók meg, mint amelyet a céhszervezetek száma, elterjedtsége alapján már leírtunk. (Természetesen ennek mértéke is eltérő regionálisan, településtípusonként és időszakonként.) Bár összefoglaló adatokkal a céhbeszervezettségre vonatkozóan egyelőre nem rendelkezünk, megpróbálunk néhány nagyobb területre vonatkozó, következtetésre - kisebb-nagyobb hibával - alkalmasnak tekinthető részadatot bemutatni. A

37 Becslésünk végeredménye eltér az eddigiektől, ugyanis Dávid Zoltán (1971. 637-639.) és Heckenast Gusztáv (1959. 1019.) sokkal több kézművest: 156 ezer mestert (kétharmad részben városiakat) és 100-120 ezer legényt és inast feltételezett a 18. század végére vonatkozóan a szűkebb értelemben vett Magyarországon. Saját számításaink eredményei egyébként közel állanak az 1828. évi adóösszeírás összesített adataihoz, de ennek nagyságrendjét körülbelül 40 évvel korábbi időszakra nézve valószínűsítik, a segéderők (legények) vonatkozásában pedig azt lényegesen meghaladják. Az általunk a 18. század végére vonatkozóan Magyarországra nézve becsült közel 100 ezer főnyi önálló kézművessel és 50-80 ezer főnyi segédszemélyzettel szemben ugyanis az 1828. évi országos adóösszeírás kereken 78 ezer önálló kézművest és 27 ezer főnyi alkalmazottat (segédet és munkást) tüntetett fel (BÁCSKAI V. - NAGY L. 1984. 152.). Erdélyre nézve jelenleg nincs hasonló pontosságú adatunk a 18. század végéről, így e régióra nézve megadott számaink inkább csak jelzéseknek tekinthetők, melyeket egy alaposabb kutatás igen nagy mértékben megváltoztathat. 38

DOMONKOSO. 1991.;EPERJESSYG.

1988.


95

19. század közepén a céhen kívüli iparosok száma az adatokkal rendelkező nagyobb szabad királyi városokban (Pest, Pozsony, Debrecen, Szeged, Pécs, Esztergom) általában 10-15 százalék között volt, kivételesen néha 10 százalék alá csökkent (Székesfehérvár, Buda). Hasonló, 16-18 százalék körüli arányokkal találkozhatunk néhány nagyobb alföldi, Alföld peremi mezőváros esetében is (Gyöngyös, Nagykőrös, Zilah).39 Ugyanebben a nagyságrendben mozognak a Buda környéki, dunántúli kisebb mezővárosokra (Óbuda, Szentendre, Mohács, Kaposvár) vonatkozó elérhető adatok is (Melléklet 11. táblázat). Lényegesen alacsonyabbak - 60 százaléknál kevesebbet elérők - azonban néhány kelet-magyarországi mezővárosra (Miskolc, Tokaj, Máramarossziget) vonatkozó 1770 körüli céhbeszervezettségi adataink, nem is beszélve a 18. századi falusi kézművesség 4-15 százalékos szervezettségi szintet mutató számairól. Ezzel szemben a 19. század közepi falusi-vidéki céhbeszervezettségre vonatkozó adataink a 18. századinál sokkal magasabbak, nem egyszer megközelítik a nagyvárosok színvonalát. Bár egyes szakmák céhbeszervezettsége továbbra is rendkivül alacsony szintű (élelmiszer- és építőipar, kő- és agyagipar), összességében azonban a vidék céhekbe szervezettségének szintje szórványadataink szerint Magyarország középső és déli részén ekkora már megközelíti a 80 százalékot (Esztergom, Békés, Csanád megyék adata alapján - Pesti-budai kamara 1856, Palugyay 1852-1855). A fél évszázad alatt bekövetkezett jelentős változás a vidéki kézművesség céhbeszervezettségében minden valószínűség szerint a vidék megkésett fejlődésével magyarázható. Itt akkor virágzik fel igazán a céhrendszer, amikor a városokban már hanyatlásnak indul. A vidéki fejlődés számos tényezőjét feltárták Eperjessy Géza (1967) kutatásai. E sajátos megkésettség mögött azonban nem kizárólag gazdasági tényezőkre kell gyanakodnunk. A presztízs, az előjogok szerzése legalább úgy motiválhatta a vidéki céhalakulásokat, mint a versenytársak elleni védekezés, a helyi társadalmakban történő gazdasági és nem gazdasági érdekérvényesítés. De nemcsak területileg, hanem ágazatonként nézve is számottevőek, ugyanakkor szisztematikusak az eltérések a céhek fejlődésében, illetőleg a kézművesek céhbeszerveződésében. Tértől és időszaktól függetlenül úgy tűnik, hogy a ruházati és a bőripari ágazatok azok, ahol a céhrendszer leginkább szorosra tudta zárni az ajtókat a céhen kívüli iparűzés előtt. A ruházati iparba tartozók már 18. századi kelet-magyarországi adataink szerint is közel 90 százalékban céhbe szerveződve él39 A vonatkozó források: BALLUS, P. 1823. (Pozsony), DÓKA K. 1979. (Pest, Buda), EPERJESSY G. 1988. (Pécs), JUHÁSZ A. 1991. (Szeged), VARGA GY. 1981. (Debrecen), a többi városra nézve p e d i g P A L U G Y A Y I. 1 8 5 2 - 1 8 5 5 .

96


Faragó Tamás

tek és dolgoztak. Különösen alacsonynak látszik viszont az élelmiszer-, építő- és a faipar céhesedése a falvakban és a mezővárosokban (Melléklet 11-12. táblázatok). Ez utóbbi j elenség alighanem összefügg azzal a ténnyel, hogy a táplálékkészítés, famegmunkálás, házépítés többnyire azokat a tevékenységeket öleli fel, melyek nagyrészét ekkor még házilag (is) művelte a vidéki népesség jelentős része. Ha a céhszervezetek megoszlását falvak-mezővárosok, illetve szabad királyi városok szerint vizsgáljuk (Melléklet 13. táblázat), akkor azt látjuk, hogy a vidéki céhek közel fele a ruházati iparba tartozó mesterségeket tömöríti magában, míg ezek aránya a városokban csak 30 százalék. A 17-19. században létrejött vidéki céhekbe ezzel szemben már háttérbe szorulnak a ruházati ipari céhek, nagyobbrészt végbement a többi iparág céhesedése is. Az úgynevezett „vegyes céhek" (több szakmát magukba foglaló szervezetek) viszonylag magas, közel egyharmados aránya viszont arra mutat, hogy egyrészt számos szakma képviselői csak kis számban működtek vidéken, másrészt igazolni látszik azt a feltételezést, hogy e szervezetek létrejöttében komoly szerepe lehetett gazdaságon kívüli szempontoknak is.40 A kézművesek iparági csoportok szerinti megoszlása nagyjából hasonló a szabad királyi városok és a mezővárosok között (Melléklet 14-15. táblázatok). Közülbeiül felerészben ruházati és textilipari mestereket mutatnak statisztikáink, a többi iparág mindössze 4—10 százalék közötti arányokat ér el. Falusi régióinkra vonatkozó adataink ettől eltérnek. A rendelkezésre álló két adatsor szerint Pest megye pilisi járásában a ruházati ipari mesterek aránya alacsonyabb, az élelmiszer-, fa-, fém- és textilipari pedig magasabb a városi adatokénál, míg Baranya esetében főként a faiparral foglalkozó kézművesek aránya figyelemreméltó, ezzel szemben a ruházati ipar jelentéktelen méretű. Ezek az adatok - bár kicsinységük, egy-egy régióhoz kötődésük miatt óvatossággal kezelendők - megengedik azt a feltételezést, hogy a falusi kézművesség összetétele sokkal jobban függött a helyi adottságoktól (a nyersanyagtól, a munkamegosztás adott szintjétől - vagyis a házilag űzött tevékenységek, a saját részre előállított ipari termékek mértékétől), ezzel szemben a városi iparüzők szakmai szerkezetét minden valószínűség szerint inkább a makrogazdasági trendek (a tágabb piackörzet keresleti-kínálati viszonyainak alakulása, illetőleg az export-import lehetőségek) szabták meg. Ha összevetjük egymással a céhszervezetek, a kézművesek és az iparban foglalkoztatott teljes népesség (tehát a mesterek segéderejének) szerkezetét (Melléklet 14. táblázat), akkor ismét eltéréseket tapasztalunk. A céhszervezetek iparági 40 A gyakran három vagy még több egymáshoz nem mindig kapcsolódó szakmát összefogó szervezetek esetében sokkal inkább egyéb szempontok: presztízs, szociális biztonság, vallási-kulturális tevékenység stb. játszhattak szerepet, mint a szűken vett szakmai-ipari érdekvédelem (vö. JOHN,P. 1987. 124-131.).


97

csoportok szerinti megoszlásában a ruházati ipar nem mutat annyira kiugró értéket, mint a kézművesek esetében, vagyis ebből arra következtethetünk, hogy az ebbe a csoportba tartozó céhek lényegesen nagyobb létszámúak a többinél. Az összes iparban foglalkoztatott adatainak megoszlása ugyanakkor egyértelműen jelzi azt a tényt, hogy az építőipari mesterek az átlagot messze meghaladó számú segéderőt (legényt és inast) foglalkoztatnak. Természetesen ismét utalnunk kell arra, hogy a fenti számok nem biztos, hogy az összes iparral foglalkozó személy adatait tartalmazzák, tehát valószínűleg az itt feltételezett iparági megoszlás egész kézművességre való alkalmazása bizonytalan. Erre vonatkozólag talán elég, ha egyetlen ellenőrző számítást mutatunk be. Az irodalom által közölt helyi adatok illetőleg a szabad királyi városok 1777. évi összesített táblázatai megegyeznek abban, hogy az ebben az élelmiszeripari ágazatban dolgozó kézművesek aránya az összesnek körülbelül 10 százalékára becsülhető (Melléklet 14. táblázat). Ez korábbi létszám-becslésünk alapján nagyjából 10-11 ezer embert jelentene. Igenám, de egyedül'a malmok száma legalább 20 ezerre becsülhető a 18. század végi Magyarországon,41 ahol, ha nem is az összes szárazmalomban, de a szél- és vízimalmok túlnyomó részében minden bizonnyal szakképzett molnárokat kell feltételeznünk. Ráadásul ehhez hozzá kell vennünk a Bartócz József (1978) számítása szerinti kb. 1400 péket, továbbá több ezerre tehető a többi élelmiszeripari mesterség (főként mészárosok és mézesbábosok) művelőinek száma még úgy is, ha a hentességet ekkor még nem tekintjük szakmásodott kézműves mesterségnek, hanem háziipari tevékenységnek. A két szám - a statisztikák alapján feltételezhető 10-11 ezer főnyi élelmiszeripari mester és az élelmiszeripari tevékenységekkel valószínűleg ténylegesen foglalkozók létszáma - között az ellentét csak úgy oldható fel, ha feltételezzük, hogy adott esetben az e csoportba tartozó kézművesek legalább fele „mellékfoglalkozásként" űzte iparát s ami ezzel nagyjából egyértelmű, a céhbeszervezettek aránya aligha haladhatta meg közöttük az 50 százalékot a 18. század végén. Ami egyébként a segéderők (legények és inasok) számát illeti, az csak a városi kézművesek között tekinthető számottevőnek a 18. század végén (Melléklet 16. táblázat). Adataink szerint a városok 0,9 fő/mester átlagával szemben a mezővárosokban 0,4—0,5 fő, a falvakban pedig 0,1 főnyi segéderő esett egy önálló kézművesre, ami országos átlagban sem nagyon közelíthette meg a 0,4-0,5 fő körüli értéket (feltételezve a városi kézművesség viszonylagos létszámbeli túlsúlyát). Bár az 1869. decemberi népszámlálás adatainál nem lehet különválasztani egymástól a kézműveseket és a nagyiparban dolgozókat, a számok alapján az feltéte41

MOLNÁRFIT. 1970.

98


Faragó Tamás

lezhető, hogy ekkorra az egész kézművességben dolgozó legény- és inaslétszám elérte a mesterek számát (vagyis a segéderők száma a korábbi, kizárólag a városokra jellemző 0,9 fő körüli színvonalra emelkedhetett). A fenti adatok - különösen a vidék esetében - igen dinamikus létszámbeli növekedést jelentenek a 18-19. század folyamán. Kérdés, hogy honnan toborozta a kézművesség utánpótlását, melyek voltak létszámbeli növekedésének forrásai. A legkézenfekvőbb a bevándorlás feltételezése. Heckenast Gusztáv (1994) becslése szerint a korábban a török megszállás alatt álló területeken található kézművesmesterek több, mint fele idegen származású bevándorló volt (elsősorban a Habsburg Birodalom nyugati tartományaiból érkeztek). Egy 1785-ben készült jelentés szerint azonban a bevándorlók aránya ennél alacsonyabb: a leginkább célterületnek tekinthető dél-dunántúli mezővárosok kézműveseinek csak kb. negyedrésze volt külföldi eredetű.42 Természetesen tudjuk, hogy az iparosok származása iparágak szerint erőteljes eltéréseket mutathat43 és bizonyára a sajátos magyar mesterségek esetében (tímár, csizmadia, szűcs) éppúgy, mint az alapvető helyiipari tevékenységet folytatók között, melyek szinte minden településen megtalálhatók (kovács, mészáros) az idegen származásúak aránya még alacsonyabb lehetett. Ugyanakkor az 1770-es évek végén az ácsok háromnegyede, a kőművesek kétharmada külföldről származott.44 Dunántúli adataink (Melléklet 17. táblázat) mindenesetre lényegesen alacsonyabb értékeket - többnyire 20-30 százalékos arányú idegen születésűt-mutatnak és ugyancsak alacsonyabb nyugatról jövő bevándorlás feltételezhető az 1788. évi idegenek jegyzékében szereplő kézműveslegények adatai alapján 45 A Baranya megyei molnárok adatai (Melléklet 18. táblázat) inkább azt sugallják, hogy számottevő lehetett a kézművesség „szabálytalan" gyarapodása: a családon belüli szakmaelsajátítás, a vándorlás és a szokásos több éves tanulási folyamat megkerülése, amit - különösen vidéken és az ország keleti felében - a céhek szakmai ellenőrzésének korlátozott mértéke minden valószínűség szerint lehetővé is tett. Alighanem ez állhat a hátterében azoknak a rendeleteknek is, amelyek az 1760-as évektől kezdve egyrészt a vándormozgalmakat kívánják megregulázni, másrészt a mesterségtanulás lehetőségét bővítik, ellenőrzését erősítik az 1780-as évektől kezdődően (vö. az 1. függelékkel). Az más kérdés, hogy a magyarországi lakosságon belül a német eredetűek valószínűleg gyakrabban választották az ipar felé történő foglalkozásváltást, mint a többi etnokulturális cso-

4 2 BÁCSKAI V . 1 9 7 5 . ; T A B A I. 1 9 7 6 . 43

T. M É R E Y K . 1 9 9 5 . ; REININGHAUS, W . 1 9 8 8 .

4 4 FARAGÓT. 1998. 45

FARAGÓT. 1998.

99


port. Ennek lehetőségét erősítette egyrészt a céhrendszerben, a kézműipar szakmai kultúrájában meghonosodott német befolyás, a gyakori német nyelvhasználat, másrészt a német lakosság mobilitást elősegítő családi-örökösödési stratégiái.46 Ily módon a kézművesség bevándorló, „idegen" jellege a kortárs külső szemlélőnek még a 19. század végén is gyakorta szembetűnő lehetett. Megállapításainkat végül hadd illusztráljuk egy helyi példával, az ország keleti felén fekvő Nyíregyháza kézműiparának 19. század eleji állapotával (Melléklet 19. táblázat). E városban egy 1816-ban készült összeírás szerint mindössze lOcéh működik, közülük a többség, hat szervezet létszáma haladja meg a 10 főt (ebből azonban egyikük 14 tagja öt mesterség között oszlik meg). Bár az összeírt mesterek kereken 14 százaléka céhen kívüli, utóbbiak háromnegyede is céhes képzésben vett részt (remekelt) és többségük legényt és inast is tart, holott a városvezetés nem tud arról, hogy szervezetten kapcsolódnának valamilyen céhhez. A céhesedés egyébként korábbi megállapításainkkal egybevágó jellegzetes szakmák közötti eltéréseket mutat. Míg a csizmadiák, vargák, kalaposok, kovácsok teljes mértékben céhesedtek, addig a szabók, a szíjgyártók és kötélverők, a kerékgyártók valamint az építőipari mesterségek csak részben, a molnárok és mészárosok pedig céhszervezet nélkül működnek. Ugyanakkor a csizmadiák 15 százaléka csak formálisan céhtag, mesterségét ténylegesen nem műveli.

5. Összefoglalás Vizsgálatunk eredményét az alábbiakban foglalhatjuk össze. Az áttekintett, rendelkezésünkre álló, céhekről szóló statisztikai adatok különösen a mai országterületeken kívül eső peremvidékek vonatkozásában gyakran igen hiányosak. Ugyancsak alig van adatunk a keletkezésen túlmenően a céhek működéséről, átalakulásáról, esetleges megszűnéséről. A kvantitatív elemzések nem ritkán a céhtörténeti irodalom megcsontosodott tételeivel ellentétes eredményekre vezetnek. Elemzésünk kimutatta, hogy a céh, a kézművesség és az iparfejlődés a 18-19. században összefüggő, de nem azonos jelenségek. A három jelenség között az ország nyugati felében szorosabb, keleten lazább a kapcsolat. Mindebben jelentős, de nem egyedüli szerepe van a magyarországi iparfejlődést érő közvetett és - a bevándorolt népességen keresztül gyakorolt - közvetlen német-osztrák kulturális és gazdasági hatásnak.

4 6 F A R A G Ó T . 1985.

100 Ipar és társadalom

Faragó Tamás

A céhbeszervezettség mértéke Magyarországon nemcsak regionálisan, hanem korszakonként is eltérő. Míg a 18. század végén adataink szerint a városi kézművesek döntő többsége (kb. 80 százaléka), a mezővárosiak körülbelül fele céhtag, addig ugyanekkor a falusi iparosoknak még csak kevesebb, mint 15 százaléka szerveződött céhekbe. A 19. század első felében azonban a vidék felzárkózik, a rendszer felbomlása időszakában a céhes iparosok aránya már vidéken is megközelíti a 80 százalékot. Másképpen fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy a 19. század folyamán a céhrendszer súlypontja vidékre tolódik el, ekkor kezd érződni a vidéki népesség számszerű fölénye. Miközben a városokban, főként a század közepétől kezdve már egyre szaporodnak a modem ipari vállalkozások, addig a céhrendszer fokozatosan „falusias" jelenséggé válik. Indirekt módon azonban ebből arra is következtethetünk, hogy a munkamegosztási folyamat a vidéken csak ebben az időszakban ér el arra a szintre, hogy a szakosodott kézműipar fokozatosan kezdje háttérbe szorítani a házilag űzött önellátó jellegű tevékenységeket. Mindezek azonban természetesen csak általános és egyúttal hipotetikus adatok. Egyes szakmákban és egyes területeken a céhesedés már a 18. század végén is erőteljesebb, ugyanakkor elképzelhető, hogy másutt illetve más mesterségek esetében ez a szerveződési forma soha nem kerül meghatározó fölénybe. Feltétlenül kiemelendő azonban két további jellemző. Az egyik az, hogy a céhszerveződések folyamatát nem kizárólag gazdasági motívumok, hanem más tényezők is (presztízsnövelés, társadalmi biztonság, szabadidő szervezése) befolyásolták. Legalább ugyanilyen fontos azonban az a másik jellemző, hogy a 18. század közepétől fogva a céhek életének szabályozása egyre jelentősebb mértékben a központi kormányhatalom ellenőrzése alá került. Végezetül próbáljuk meg adatainkat elhelyezni tágabb környezetükben. Összehasonlítás céljára területi változatosságuk miatt a Porosz Királyság adatai látszanak alkalmasnak (Melléklet 20. táblázat). Eszerint Magyarország 18. századi iparfejlettsége még Poroszország gyengén fejlett keleti tartományainál is alacsonyabb szintű, annak 1801. évi színvonalát csak 1870-re éri utol. NyugatPoroszország kézművessége viszont kb. 70 százalékkal haladja meg a szűkebb értelemben vett Magyarország mutatóját, iparsürüsége pedig kereken kétszeres. A szintkülönbségek azonban a magyarországi régiók között is élesek - Erdély és Magyarország között pl. hasonlóan nagy a távolság az ipar fejlettsége tekintetében, mint Poroszország és Magyarország között. A Királyhágón túli terület kézműves- és iparsűrűsége ugyanis még 1870-ben sem éri el teljesen azt a mértéket, mint ami a szűkebb értelemben vett Magyarországra nézve II. József uralkodásának időszakára becsülhető.


101

Érdekes az üzemnagyság-mutató alakulása. Itt a számok a fejlettséggel ellentétes tendenciát tükröznek. Poroszország legfejlettebb, kézművesek által legjobban ellátott területein valamivel kisebb a segéderők aránya, mint Keleten. Ezzel egybevágó jelenség, hogy az iparfejlődésben visszamaradóttabb Magyarországon egy kézművesmesterre több legény és inas esik, mint Nyugat-Poroszországban. Úgy tűnik, hogy a fejletlenebb területeken található lényegesen kevesebb mester több segéderőt foglalkoztat - valószínűleg az utánpótlásképzésben itt egy-egy szakemberre nagyobb teher nehezedik, illetőleg nagyobb számú vásárlót kell (valószínűleg gyengébb minőségű termékekkel) kiszolgálniuk, mint Rajna menti társaiknak. Magyarország 18. század végi alacsonyabb értékeiből következik viszont, hogy a kézművesség létszámának fejlődése igen nagymértékű dinamizmust mutat: a 18. század vége és 1870 között a kézművesek száma közel két és félszeresére, a segéderőké több mint háromszorosára nő, a kézművessűrűség kb. 50 százalékkal, az iparsűrűség pedig 100 százalékkal emelkedik. Vagyis a kézművesség fejlődésére összességében a 19. századra vonatkozóan is a dinamizmus látszik jellemzőnek a statisztikai adatok szerint annak ellenére, hogy már tudunk az egyes szakmákat érintő válságjelenségről is. Adataink tehát felvetik azt a kérdést, hogy ténylegesen milyen tényezők hatására bomlott fel az 1870-es években a céhrendszer, ténylegesen mi váltotta ki annak 1872. évi adminisztratív megszüntetését. A céhek és kézművesek számadatai ugyanis a hirtelen megszűnést, illetve az erőszakos átalakulást önmagukban nem látszanak egyértelműen indokolni. Úgy tűnik, hogy még alapos további kutatások szükségesek ahhoz, hogy a bomlás és átalakulás folyamatát világosabban megrajzolhassuk.

102

Faragó Tamás


Függelék

1. A céhek és kézművesek életét szabályozó fontosabb magyarországi törvények és rendeletek 1625—1816 között47 (tc. = országgyűlési törvénycikk, rend. = királyi rendelet) 1625:40. tc. mesteremberek áruinak értékét a törvényhatóságok szabályozzák 1659: 71. tc. hivatkozás nélkül 1625:40. tc. megújitása. A szokottnál drágábban eladókat büntetni kell 1706. február 6. rend. Rákóczi fejedelem országos árszabást rendel el 1715: 79. tc. 1659: 71. tc. megújítása; a céhek kihágásait meg kell szüntetni 1723: 74. tc. 1715: 79. tc. megújítása. Földesúri joghatóság alá tartozó mesterek városokban is szabadon dolgozhatnak 1723: 75. tc. a kereskedelem szabad, tilos az árdrágító célú felvásárlás 1723:117. tc. bevándorló kézművesek 15 év adómentességet kapnak, de telkeik nem lehetnek 1724. január 20. rend. megalakul a Helytartótanács, melynek hatásköre kiterjed a céhek ellenőrzésére is 1726. április 15. rend. minden céh köteles királyi privilégiumot váltani 1729: 10.te.1715: 79. tc. megújítása, fiókcéhalakítások tilalma 1729. ... rend. céheket városi biztosok ellenőrizzék (vö. 1770) 1730. október 24. rend. céhprivilégiumokat ellenőrzésre terjesszék fel a Helytartótanácshoz 1733. május 15. rend. céhek visszaélésének tilalmazása (Megismételve: 1746. április 15) 1740. február 26. rend. 1726. április 15-i rendelet (királyi privilégiumváltási kötelezettség) megismétlése 1743. május 10. rend. „Blauer Montag" tilalma (Megismételve: 1780. november 20, 1786. október 10, 1799. június 25, 1808. július 19, 1812. szeptember 15) 1751. november 2. rend. céhhel nem rendelkező szakmák kézművesei alakítsanak céheket 1751. ... rend. malmok rendszabályozása

47 Erdély esetében a fejedelem, illetve a Gubernium céheket és az iparügyeket saját külön rendeleteivel szabályozta, ezekről nem találtunk összefoglaló forrást, illetve feldolgozást.


103

1754. október 1. rend. új, árucsoportonként különböző (5-20 százalékos) vámtarifarendszer váltja fel az egységes harmincadot 1755. január 4. rend. behozatal további nehezítése, de Ausztriából érkező import áru vámvisszatérítést kap 1759. március 12. rend. behozatali tilalom a nürnbergi fémárukra 1761. március 16. rend. minden céh köteles királyi privilégiumot váltani, céhprivilégiumokat ellenőrzésre terjesszék fel a Helytartótanácshoz 1764: 24 tc. ha a minőséget biztosítani tudják, akkor a katonaság ruházata magyarországi kézművesektől is beszerezhető 1766. április 10. rend. külföldi áruk behozatalának további korlátozása 1768. május 9. rend. elbocsátott katonák céhen kívül is szabadon űzhetik mesterségüket 1768. augusztus 28. rend. kincstári birtokokon ipari növények termesztését rendelik el, utasítják a Magyar Kamarát a manufaktúra alapítások előmozdítására 1768. december 9. rend. bizonyságlevél (Kundschaft) nélkül mesterek és manufaktúrák kézműveslegényeket nem alkalmazhatnak (Megismételve: 1787. február 27.) 1770. ... rend. 1729. évi céhbiztosokra vonatkozó kir. rendelet megismétlése 1771. november 4. rend. nyomdász rendtartás 1774. június 14. rend. Német birodalmi illetőségű kézműveslegények útlevél nélkül nem jöhetnek be az országba 1775. május 1. rend. visszavonják az 1755. január 4-i Ausztriát előnyben részesítő vámrendeletet 1780. november 20. rend. céhek kötelesek a vándorlásra induló legényeknek bizonyságlevelet adni (vö. 1768. december 9.) 1781. május 13. rend. zsidók városokba költözhetnek, iparral szabadon foglalkozhatnak 1781. október 25. rend. megszűnik a protestánsok hátrányos megkülönböztetése (türelmi rendelet) 1782. május 21. rend. az inasvédelemről 1783. március 31. rend. zsidókat be kell fogadni a céhekbe 1783. augusztus 21. rend. mesterségtanulás szabad mindenki számára 1783. október 9. rend. cigányokat be kell fogadni a céhekbe 1783. október 13. rend. céhek számára tilos a taksaszedés és az áriimitáció 1784. augusztus 27. rend. Magyarország a Monarchia egységes vámterületének része 1785. február 1. rend. Ausztriából érkező import áruk vámmentesek


Faragó Tamás

1785. augusztus 22. rend. mesterség földesúr beleegyezése nélkül szabadon tanulható (jobbágyrendelet) 1786. január 18. rend. osztrák áruk vámmentesek 1786. június 6. rend. egyes mesterségek inasai legalább egy évig rajziskola látogatására kötelezettek 1788. augusztus 27. rend. új vámtarifa, külföldi áruk után Monarchia határánál magas vám fizetendő 1792. január 25. rend. új vámtarifa, árubehozatal korlátait enyhítik 1793. január 25. rend. kézművesek egymás közötti áregyeztetésének tilalma 1793. április 12. rend. osztrák áruk ismét vámkötelesek 1794. június 25. rend. nyomdászat csak privilégiummal űzhető 1794. szeptember 30. rend. mesterlegénynek országon kívülre vándorlásához a céh bizonyságlevelén kívül útlevél is szükséges. (Megismételve: 1812. szeptember 15.) 1795. szeptember 25. rend. inasnak csak az vehető fel, aki írni-olvasni tud, a rajziskolát és a negyedik elemit egy éven át sikerrel látogatta (vö. 1786. június 6.) 1795. november 1. rend. új vámtarifa Magyarország és az osztrák örökös tartományok között 1799. év megindul az infláció 1802. június 15. rend. bizonyságlevél (Kundschaft) nélküli legényeket alkalmazni tilos (vö. 1768. december 9, megismételve: 1807. február 3) 1802. augusztus 3. rend. törvénytelen gyermekek nem rekeszthetők ki a mesterségtanulásból 1805. február 5. rend. egységes céhrendszabás (17 pontban) 1810. április 24. rend. húsárszabás újraszabályozása 1811. február 20. rend. devalváció - március 15-től a papírpénz korábbi értékének ötödét éri, új pénzt bocsátanak ki 1811. május 7. rend. törvényhatóságok árszabásairól 1811. június 25. rend. inas csak akkor szabadítható fel, ha plébános igazolta hit és erkölcstanulását 1813. április 6. rend. Generales Articuli Caehales (mintacéhszabályzat - általános céhrendtartás 55 pontban) 1816. június 1. rend. 1811-ben kibocsátott papírpénz korábbi értékének 40%-át éri


105

2. Nép- és iparsűrűség a Magyar Korona országaibana az 1870-es népszámlálás szerint A törvényhatóság neve

Népesség fő/km2

Mester, vállal- Mester, vállal- Összes ipari ke- Egy mesterre kozó/km2 kozó/km2 resö/lOOOfö eső segéderő

I. M A G Y A R O R S Z Á G

Abaúj

58,02

1,26

21,70

70,00

2,23

Arad

50,68

0,84

16,65

39,10

1,35

Árva

39,65

0,40

10,21

19,90

0,95

Bács

56,07

1,65

29,44

53,33

0,81

Baranya

55,67

1,46

26,19

49,86

0,90

Bars

51,35

1,06

20,63

43,44

1,11

Békés

61,26

1,48

24,15

42,12

0,74

Bereg

42,72

0,49

11,46

23,58

1,06

Bihar

50,12

0,94

18,75

38,03

1,03

Borsod

55,02

0,96

17,50

39,40

1,25

Csanád

57,77

1,19

20,64

36,40

0,76

Csongrád

62,54

1,39

22,21

53,03

1,39

Esztergom

59,45

1,38

23,20

54,28

1,34

Fehér

47,22

1,21

25,62

53,41

1,08

Gömör

42,11

1,08

25,59

53,80

1,10

Győr

73,21

2,07

28,26

61,21

1,17

Hajdú kerület

57,72

1,06

18,29

29,45

0,61

Heves

50,44

0,98

19,47

40,72

1,09

Hont

43,96

0,81

18,50

35,47

0,92 0,63

Jászkun kerület

45,58

1,13

24,77

40,45

Komárom

48,20

1,16

24,14

55,92

1,32

Krassó

49,54

0,55

11,16

23,83

1,14

Liptó

35,11

0,60

17,18

42,06

1,45

Máramaros

21,29

0,20

9,31

18,38

0,98

Moson

38,82

0,95

24,47

65,08

1,66

Nógrád

45,41

0,71

15,68

35,13

1,24

Nyitra

62,79

1,74

27,69

58,82

1,12

Pest

71,31

1,81

25,42

102,32

3,03

106


A törvényhatóság neve

Faragó Tamás

Népesség Mester, vállal- Mester, vállal- Összes ipari ke- Egy mesterre fő/km2 kozó/km2 kozó/km2 reső/1000 fő eső segéderő

Pozsony

68,98

1,99

28,78

70,96

1,47

Sáros

46,24

0,71

15,37

33,44

1,18

Somogy

44,06

1,00

22,66

44,45

0,96

Sopron

69,59

1,69

24,27

63,09

1,60

Szabolcs

44,50

0,99

22,23

37,29

0,68

Szatmár

47,95

0,95

19,78

42,20

1,13

Szepes és XVI szepesi város

48,14

1,26

26,18

61,86

1,36

Temes

60,09

1,36

22,59

58,82

1,60

Tolna

60,59

1,63

26,86

53,48

0,99

Torna

37,50

0,61

16,31

29,99

0,84

Torontál és n.-kikindai kerület

60,18

1,34

22,32

39,23

0,76

0,73

13,56

27,83

1,05

Trencsén

53,82

Turócz

39,42

1,11

28,21

54,54

0,93

Ugocsa

56,69

0,81

14,22

22,49

0,58

Ung

42,55

0,63

14,83

26,42

0,78/

Vas

65,86

1,30

19,77

43,42

1,20

Veszprém

48,35

1,50

31,10

61,70

0,98

Zala

68,08

1,37

20,18

36,52

0,81

Zemplén

47,26

0,91

19,25

32,86

0,71

Zólyom

36,06

0,88

24,48

60,53

1,47

I. Összesen

51,83

1,13

21,77

48,90

1,25

Alsó-Fehér

49,28

0,46

9,35

20,29

1,17

Aranyos szék

56,25

0,67

11,84

84,81

6,16

Belső-Szolnok

41,41

0,47

11,29

21,79

0,93

Beszterce vidék

36,73

1,06

28,91

60,55

1,09

Brassó vidék

46,23

1,56

33,65

85,76

1,55

Csík szék

23,88

0,25

10,28

16,01

0,56

Doboka

42,61

0,20

4,80

16,69

2,48

Felső-Fehér

33,47

0,28

8,35

12,38

0,48

II. E R D É L Y

107

Céhek és kézművesek A törvényhatóság neve

Népesség fő/km2

Mester, vállal- Mester, vállal- Összes ipari ke- Egy mesterre kozó/km2 reső/l 000 fő eső segéderő kozó/km2

Fogaras vidék

45,71

0,40

8,68

19,15

1,21

Három szék

36,80

0,70

18,97

37,83

0,99

Hunyad

29,90

0,17

5,71

17,12

2,00

Kolozs

38,70

0,73

18,75

40,01

1,13

Kőhalom szék

34,54

0,63

18,10

33,15

0,83

Kővár vidék

53,55

0,36

6,78

10,90

0,61

Közép-Szolnok

51,32

0,75

14,65

23,50

0,60

Kraszna

54,54

0,57

10,46

19,02

0,82

Küküllő

61,49

0,30

4,88

9,22

0,89

Maros szék

64,87

1,31

20,13

38,92

0,93

Medgyes szék

60,16

1,16

19,35

38,34

0,98

Nagysink szék

37,49

0,92

24,53

36,34

0,48

Naszód vidék

17,84

0,14

7,86

12,72

0,62

Segesvár szék

49,23

1,69

34,24

68,11

0,99

Szászsebes szék

59,48

1,17

19,70

48,29

1,45

Szászváros szék

51,67

1,18

22,82

54,94

1,41

Szeben szék

37,50

1,23

32,67

74,76

1,29

Szerdahely szék

88,93

0,62

6,93

15,87

1,29

Torda

31,85

0,45

14,16

25,10

0,77

Udvarhely szék

37,70

0,41

10,92

19,15

0,75

Ujegyház szék

43,15

0,41

9,52

11,78

0,24

Zaránd

48,86

0,19

3,98

10,29

1,59

II. Összesen

39,51

0,54

13,61

28,75

l.U

57,57

0,54

9,35

72,32

6,74

Körös

52,60

0,65

12,33

22,12

0,79

Pozsega

30,85

0,52

16,77

30,32

0,81

Szeréin

51,01

1,08

21,18

35,75

0,69

Varasd

89,56

0,72

8,08

17,13

1,12

Verőcze

40,16

0,89

22,23

43,18

0,94

III. H O R V Á T - S Z L A VONORSZÁG

Fiume város és megye

108


A törvényhatóság neve

Faragó Tamás

Népesség fó/km2

Mester, vállal- Mester, vállal- Összes ipari ke- Egy mesterre kozó/km2 kozó/km2 resö/1000 fő eső segéderő

Zágráb

56,99

0,68

11,86

25,69

1,16

III. Összesen

51,76

0,75

14,43

33,27

1,30

Horvát-Szlavon

.38,74

0,19

4,94

8,88

0,80

Magyar/bánsági

31,67

0,34

10,64

19,77

0,86

IV. Összesen

35,78

0,25

7,05

12,92

0,83

MINDÖSSZESEN

47,84

0,90

18,88

41,96

1,22

Minimum

17,84

0,14

3,98

8,88

0,24

Maximum

89,56

2,07

34,24

102,32

6,74

Átlag

49,14

0,90

18,00

39,14

1,20

9,83

0,38

6,26

15,62

0,44

20,01

42,10

34,80

39,90

36,32

IV. HATÁRŐRVIDÉK

MAGYAR

KORONA

Standard deviáció Stdb V% (szórás) a b

Megyék, székek és kerületek a városokkal együtt. átlagtól való eltérés

Forrás: Népszámlálás

1869; Magyar Statisztikai Évkönyv (1875)

109


Melléklet 1. táblázat: A kézművesipari céhek feltételezhető száma Magyarország megyéiben 1870 körül Szabóky Adolf alapján Céhek száma

Megye Abaúj-Torna Arad Árva Baranya Bars Bács Bereg Békés Bihar Borsod Csanád Csongrád Esztergom Fejér Gömör Győr Heves Hont Komárom Krassó Liptó Máramaros Moson Nógrád

87 23 4 24 36 125 16 69 30a 43a 22 28 7 54 89 28 77 7 34 8 32 20 30 129

Megye Nyitra Pest Pozsony Sáros Somogy Sopron Szabolcs Szatmár Szepesb Temes Tolna Torontáld Trencsén Turóc Ugocs Ung Vas Veszprém Zala Zemplén Zólyom Hajdú kerület Jászkun kerület Megyék és kerületek összesen

Céhek száma 200a 117 121a 11 74 155 39 19 29 41 11 l c 52 . 82 42 4 15 148 183 176a 80a 16 12a 76a 2525

" A hiányzó adatokat a céhkataszter alapján pótoltuk. b Szepesi városokkal együtt. ü A hiányzó adatokat K. BALOG (1985) alapján pótoltuk. A céhkataszter 115 szervezetet tartalmazó adata minden valószínűség szerint az időközben megszűnt céheket is tartalmazza. d Nagykikindai kerülettel együtt.

Forrás:

SZABÓKY 1879; Céhkataszter; K. BALOG 1985.

110

Faragó Tamás


2. táblázat: A kézművesipari céhekfeltételezhető száma a Magyarország városaiban 1870 körül Szabóky Adolf alapján Város Kassa Arad Szabadka Újvidék Zombor Pécs Körmöcbánya Újbánya Nagyvárad Debrecen Hódmezővásárhely Szeged Esztergom Székesfehérvár Győr Bakabánya Selmecbánya Komárom Szakolca Kecskemét Óbuda Buda Pest Zólyom

Céhek száma 36 30 14" 10 11 36 15 15 26 28 14 19 24b 16 29° 10 19 27 21a 20a 9 30 98 14

Város Bazin Modor Nagyszombat Pozsony Szentgyörgy Bártfa Eperjes Kisszeben Kismarton Ruszt Sopron Felsőbánya Nagybánya Szatmárnémeti Gölnicbánya Késmárk Lőcse Temesvár Trencsén Kőszeg Besztercebánya Breznóbánya Korpona Libetbánya Városok összesen

Céhek száma 12a 24a 37a 100b 14a 26 18 11 9 5 65 6 7 21 7 25 24 18 31 25 30 16 16 2a 1120

° A hiányzó adatokat a céhkataszter alapján pótoltuk. b A hiányzó adatokat az irodalom alapján pótoltuk. C PLSZTORY (1874) és a céhkataszter szerint a céhek száma majdnem kétszer ennyi. SZABÓKY (1879) adata a törvény-hatóságok egykorú jelentésein alapul, melyek valószínűleg csak a ténylegesen működő céheket vették figyelembe. Forrás: SZABÓKY 1879; Céhkataszter; BAROS 1932; EPERJESSY 1967;'KOVÁCH 1984; SPIESZ 1978; BALLUS 1823.

111


3. táblázat: A kézművesipari céhszervezetek számának regionális megoszlása Magyarországon a rendelkezésünkre álló adatok szerint Régió c

Fennálló céhek száma Céhkataszter"

Szabóky b

Céhkataszter adatának eltérése céh

százalék

MAGYARORSZÁG Ny-Dunántúl

1182

1019

+163

+16,0

DK-Dunántúl

254

245

+9

+3,7

1471"

1507

-36

-2,4

Felvidék Kárpátalja

57

55

+2

+3,6

Pest m e g y e

332

274

+58

+21,2

Délvidék

316

279

+37

+13,2

Alföld és Tiszántúl

567

529

+38

+7,2

4179

3908

+271

+6,9

Megyék f

(48)

(126) h,i

-71

(-61,9)

Székelyföld

(20)

(68) h

-48

(-70,6)

+42

(+56,8)

Összesen ÉRDÉLY e f ' s

Szászföld

(116)

(184)

Összesen 15

HORVÁTORSZÁG

MAGYAR KIRÁLYSÁG

163

(74)

hJ

(268)

h

-71

(-31.3)

k

4526

" 1398-1876. között létezett céhek (a megszűnt illetve kettévált céhek adatait is tartalmazza) b Az 1872-ig működő céhek száma a törvényhatóságok által beküldött jelentések alapján (korrekció nélküli adatok) c Megyék és városok együttes adatai d Abaúj, Nógrád, Turóc és Zólyom megye céhadatai különösen hiányosnak tűnnek. c Az autonóm erdélyi fejedelemség megszűnése (1699) utáni adatok rendkívül hiányosak. f Partiummal együtt. B Határőrvidék nélkül. b A törvényhatóságok többsége nem szolgáltatott adatot. | Egyedül Kolozsvárt JAKAB Elek (1888) szerint 1788-ban 27 céh működött. ' Brassóban TEUTSCH (1910) szerint a 18-19. században 43 céh működik, Nagyszebenben pedig 42 (IMREH 1979), ezzel szemben Szabókynak előbbi esetében mindössze 37 szervezetről van adata, utóbbira nézve pedig nem kapott jelentést. Összességében a szászföldi céhek tényleges száma legalább 150-200 közöttire tehető. k 1848 után nincs céhadatunk.

Forrás:

Céhkataszter; SZABÓKY 1879.

112

Faragó Tamás


4. táblázat: Győr város és megye kézművesipari céhei 1872-ben Céhtagok

Céhek száma Céhkataszter Szabóky

Pisztory

Megjegyzés

szama

Győr város 1

341

varga/csizmadia"

1

165

szabó

1

47

molnár 20-45 fős céhekb

3 T 45 51d

29e

\

247

J

10-19 fős céhek 1-9 fős céhek

r

800

58

Összesen

Győr megye 1

420

Nagyobb céhek8

7 18 31

28c

26

82

57

84

takács

J

892

Kisebb céhek

1312h

Összesen

2112

GYŐR MEGYE ÉS VÁROS EGYÜTT

"A céhkataszter szerint a csizmadia céh 1602-ben, a magyar varga céh ettől külön 1607-ben alakult. b Fazekas, mészáros, asztalos c Bádogos, fekete fazekas, kalapos, kádár, lakatos, pék, takács. d Közöttük számosan nem kézművességgel foglalkoztak: borbély, favágó, fuvaros, hajós, halász, napszámos, taligás. c Valószínű, hogy az adatszolgáltatás csak a ténylegesen működő nagyobb céhek adatait tartalmazza. f Az 1869. évi népszámlálás szerint az ipari önállók száma 1680 fő, a szállítással foglalkozóké 81 fő. A létszám-különbségből arra következtethetünk, hogy a kézművesek kb. fele ekkor már céhen kívül tevékenykedett. g Cipész, kádár, kovács, mészáros, molnár, pék, szabó. h Az 1869. évi népszámlálás szerint az ipari önállók száma 1735 fő, vagyis a kézművesek 24 százaléka nem céhtag. Forrás: Céhkataszter; Népszámlálás 1869; PISZTORY 1874; SZABÓKY 1879.

113


5. táblázat: Pozsony város kézműveseinek, kereskedőinek és szolgáltatásban működő vállalkozóinak céhbeszervezettsége 1821 körüT Céhek megoszlása a . Kézművesek mesterek száma szerint (fő/céh) 1

12,5

2-9

56,8

10-19

21,6

20-X

Egyéb foglalkozásúak15

Összesen

százalék s

11,0

33,3

54,0

41,7

24,0

9,1

25,0°

11,0

Céh összesen

100,0

100,0

100,0

N

88

12

céhtagok

92,5

41,6C

76,0

nem céhtagok

7,5

58,4

24,0

100,0

100,0

100,0

943

454

•

100

Mesterek megoszlása

Összesen N a

1397

SAS Andor (1973) ugyanezen forrás alapján némileg eltérő adatokat közöl Különféle kereskedőcéhek, továbbá a hajósok, fuvarosok, bérkocsisok, halászok, kertészek és kocsmárosok szervezetei C SAS Andor (1973) szerint az adat az 56 főnyi céhes nagykereskedő adatait nem tartalmazza b

Forrás:

BALLUS 1823. 2 0 2 - 2 0 5 .

114


Faragó Tamás

6. táblázat: Összefüggések a kézművesség, a céhek, a népsűrűség és a német etnikum aránya között 1870 körül Céh-a

Kézmüves-b Németek aránya (1880) sűrűség megyénként Nép-

Céhsűrűség

X

X

X

X

Népsűrűség

0,3967

X

X

X

Kézművessürűség

-0,6107

+0.7987

X

X

Németek aránya

-0,1325

+0,1266

+0.3128

X

" Egy céhre eső terület (km2) b Kézműves/km2 szignifikáns p = 0,001 szinten szignifikáns p = 0,01 szinten szignifikáns p = 0,05 szinten Forrás:

1 - 2 . táblázatok; Népszámlálás 1869; LÁNG - JEKELFALUSSY 1884.

115


7. táblázat: A kézművesipari céhalakulások hullámzása Magyarországon 1600-1870-es évek Időszak"

Létrejött céh

Évi átlag

Megjegyzés

•

1600-1687

999

11,4

Török háborúk és megszállás időszaka

1688-1703

424

26,5

Újratelepülések kezdete

1704-1710

53

7,6

1711-1728

371

20,6

1729-1760

196

6,1

1761-1783

556

24,2

1784-1814

179

5,8

Állami céhszabályozás és ellenőrzés felerősödése

1815-1847

1127

34,2

1815-ben céhlevelek megújítása, szigorú és rendszeres céhellenőrzés

82

2,8

1848-1849-ben forradalom és szabadságharc, utána céhrendszer fokozatos hanyatlása

1847-1883 b Összesen

3987

a

..

Rákóczi szabadságharc, 1708-1710-ben

pestisjárvány

Újratelepülési adókedvezmények időszaka

1761-ben céhlevelek kötelező megújítása

15,5

A feltüntetett időszakok egyenetlensége a gazdaságpolitikai változások illetve az adatok évenkénti egyenlőtlenségeinek figyelembe vételéből adódik. (A mechanikus évközbeosztás az eltérések csökkentése révén a változások méretét az egyes időszakokban elég komolyan felilletve lefelé torzította volna.) b Bár a céhrendszert hivatalosan 1872-ben megszüntették, a céhkataszter 1872-1883 között még 3 céh alakulásáról illetve működéséről rendelkezik dokumentumokkal.

Forrás:

Céhkataszter

Faragó Tamás


8. táblázat: A magyarországi szabad királyi városi kézművesipari céhek regionális megoszlása keletkezésük időrendjében Régió

16881760

80

67

14

15

2

7

1

74

11

7

2

2

.194

117

47

15

-

-

-

-

-

-

82

33

23

3

1

-

27

38

77

3

1

23

28

16

7

17

152

303

383

150

154

Nyugat-Dunántúl

19

Délkelet-Dunántúl"

-

Felvidék Kárpátalja

106 0

-

3

Pest megye" Alföld és Délvidék Tiszántúl Magyarország összesen

-

c

1

a

17611814

18151847

18481872

Ismeretlen

16001687

-1599

A 17. század végéig török uralom alatt. Szabad királyi városok nélkül. c Részben a 17. század végéig (a Temesköz 1718-ig) török uralom alatt állt. b

Forrás: Céhkataszter

3 .

-

10

-

-

14

117


9. táblázat: Nem kézművesipari céhek (1514-1868)" Ágazat szerint

Szabad királyi városok

Kereskedelem és vendéglátás

42

b

Szállítás Mezőgazdaság0 d

Egyéb Ismeretlen Összesen

Mezővárosok és falvak 24

Összesen 66

18

3

21

23

36

5

5

59 10

3 91

9 77

12 168

Keletkezés/első említés időszaka szerint 1

15. század

1

16. század

8

1

9

17. század

21

9

30

18. század

38 21

30

68

31

52

2

6

8

91

77

168

19. század Ismeretlen Összesen

-

a

Erdély és Horvátország adatai hiányosak (4 illetve 8 céh létezéséről tudunk), a megoszlások döntően tehát a szűkebb értelemben vett Magyarország folyamatait tükrözik. b Hajósok és különböző típusú fuvarosok, bérkocsisok. c Halászok, pásztorok, juhászok, kertészek. d 3 bányász, 2-2 zsidó és hámoros, l-l zenész, vőfély és gyógyszerész céh. Forrás: Céhkataszter; GERENDÁS 1940; BALLUS 1823; KALESNY 1984; BARTÓCZ 1979; MISKOLCZY 1987; BUR 1978; SAROSÁCZ 1976; EPERJESSY 1967; SOLYMOS 1985; FORBAT 1959; TÓTH 1912.

Faragó Tamás


10. táblázat: Magyarország kézműveseinek1 száma 1787-1869 között

Év

Kézművesek aránya a háztartások számához viszonyítva (százalék)

Segéderők aránya az önálló kézművesek százalékában

Magyarország

Erdély

Magyarország

Erdély

7,5-8,0

4,0-4,5

60-80

40-50

1787 b

c

1857

8,5

5,0

85

1869

10,0

6,1

124°

önálló kézműves

113C Erdély

Magyarország Év

57°

segéderő összesen önálló kézműves

segéderő összesen

ezer fő 94-100

56-80

150—180d

11-13

5-7

16-20

1857

184

156

340

25

14

39

1869

239

296

535

30

34

64

1787

a b c

b

Bányászok és kohászok nélkül. Becsült adatok.

Az adat a gyáriparban foglalkoztatottakat is tartalmazza - utóbbiak száma és aránya az 1850-es évek óta erőteljes növekedésben van. d Az összes kézműipari foglalkoztatottból a szabad királyi városokban dolgozók száma 25-30 ezer közöttire, a mezővárosokban és falvakban működőké 125-150 ezer fő közöttire becsülhető.

Forrás: Népszámlálás 1857; Népszámlálás 1869; THIRRING 1938 után számítva


119

11. táblázat: A céhbeszervezettség mértéke a mezővárosi és falusi kézművességben a 18. század végén Dunántúli3 Ágazat

f

Keletib

Pilisi0

mezővárosok

Baranyaid

Baranyai molnárok0

falvak százalék 0,0

Kő és agyag

98,4

38,2

Bőr

92,7

31,0

Élelmiszer

76,0

0,0

20,0

Építő

76,2

0,0

15,4

Fa

50,6

0,0

12,5

Ruházat

91,7

87,2

12,1

Textil

65,8

25,9

16,7

Vas és fém

78,5

4,5

16,0

Egyéb

91,7

0,0

Összesen

82,1

57,8

15,0

3,7

N (kézművesek száma)

775

823

200

407

18,5

-

a

Óbuda, Szentendre (1770), Mohács, Kaposvár (1785). Miskolc, Tokaj, Máramarossziget (1770). c Kilenc falu Buda környékén (1770). d Szentlőrinci járás 59 falva (1785). 0 Túlnyomó többségük falvakban működik. f A besorolásnál az 1900. évi népszámlálás kategóriáit követtük. ... Adat nem ismert b

Forrás: BÁCSKAI 1975; FARAGÓ 1979; MÓRÓ 1986; TABA 1975; TABA 1976; Országos Levéltár E 41.

120


Faragó Tamás

12. táblázat: Békés-Csanád megyei kézművesek céhbeszervezettségének mértéke iparágak szerint (1853) Ágazat3 Kő és agyag

Céhes

Nem céhes

Összesen

kézműves mester (fő)

Céhtagok aránya (százalék)

17

40

57

29,8

Bőr

207

44

251

82,5

Élelmiszer

122

134

256

47,7

Építő

115

90

205

56,1

Fa

409

200

609

67,2

1790

239

2029

88,2

Textil

285

89

374

76,2

Vas és fém

340

164

504

67,5

5

24

29

17,2

3290

1024

4314

76,3

Ruházat

Egyéb Összesen a

A besorolásnál az 1900. évi népszámlálás kategóriáit követtük.

Forrás:

PALUGYAY 1855. IV. 108. után számítva

121


13. táblázat: A falusi, mezővárosi és szabad királyi városi kézművesipari céhek ágazati megoszlása Magyarországon

Ágazat

Falu/ mezőváros

Falu/ Szabad királyi város mezőváros

Szabad királyi város

1600-1872

1400-1599 Textil

5,1

10,9

13,5

13,0

Vas és fém

9,3

12,9

3,7

9,3

Bőr

2,1

6,1

3,0

5,0

Fa

2,1

10,9

4,8

9,6

Agyag

2,1

5,5

3,4

2,8

0,9

5,0

Építő

-

-

2,0

3,4

1,5

5,5

Speciális mesterségek összesen

22,7

49,7

30,8

50,2

Élelmiszeripar

12,4

9,5

9,1

9,2

Ruházati ipar

48,4

30,6

27,5

21,5

Vegyes céhek

16,5

10,2

32,6

19,1

Mindösszesen

100,0

100,0

100,0

100,0

97

147

2853

1004

Egyéb

N Forrás: Céhkataszter

122


Faragó T a m á s

14. táblázat: A szabad királyi városok1 kézművesiparának ágazati szerkezete (1777)

Céhek

Vállalkozások0 (mesterek száma)

Munkaerő0 (mesterek, legények, inasok0 száma)

Bőr

5,0

5,6

4,9

Élelmiszer

9,3

10,5

10,2

Építő

5,0

4,8

11,9

Fa

9,6

9,9

9,4

Gép

1,2

1,2

Kő és agyag

2,8

3,8

1,1 3,2

Papír

0,6

0,7

0,8

21,5

41,3

36,7

0,5

0,6

13,0

12,3

11,3

9,2

8,4

9,1

1,8

1,2 .

1,0

Ágazat

b

0

Ruházat Sokszorosító

-

Textil Vas és fém Vegyi Besorolhatatlan

7

21,0

-

Összesen

100,0

100,0

100.0

N

1 003

13 306

27 036,5

" Az összeírt városok száma 38, Kismarton, Újbánya, Temesvár, továbbá a szabad királyi városi rangot még nem kapott Pécs és Szabadka adatai hiányoznak az összeírásból. b A besorolásnál az 1900. évi népszámlálás kategóriáit valamint a mesterségek német illetve latin megnevezését vettük alapul (Kovacsics közlésének megoszlásai fordítási hibák miatt némileg eltérőek). Számításaink során a nem kézművesipari mesterségeket (könyvárus, fürdős, sebész, kávéfőző, halász, kertész) az összesítésből kihagytuk. c 1600-1872 között keletkezett céhek a céhkataszter adatai szerint. d Nem tudni, hogy a nem céhes kézművesek/kontárok szerepelnek e az adatokban. c Az inasokat fejenként 0,5 munkaerőegységnek tekintettük. f Egyéb, ismeretlen és vegyes céhek.

Forrás: Céhkataszter; KOVACSICS 1957. 383-385. után


123

15. táblázat: A kézművesipar szerkezete (mesterek megoszlása ágazatok szerint) a 18. század végén Ágazat0

Dunántúli"

Keletib

Pilisi0

mezővárosok

Baranyai0 falvak

f

Kő és agyag

8,1

4,1

0,5

0,7

Bőr

7,1

3,5

-

0,2

Élelmiszer

6,5

2,7

17,5

13,3

Építő

5,4

2,4

6,5

2,5

Fa

11,7

7,8

16,0

67,8

Ruházat

43,5

59,8

29,0

4,4

Textil

9,8

10,3

18,0

0,5

Vas és fém

6,3

8,2

12,5

10,6

Egyéb

1,6

1,2

-

Összesen

100,0

100,0

100,0

N (kézművesek száma)

775

823

200

-

3,7 407

a

Óbuda, Szentendre (1770), Mohács, Kaposvár (1785). Miskolc, Tokaj, Máramarossziget (1770). c Kilenc falu Buda környékén (1770). d Szentlőrinci járás 59 falva (1785). c A besorolásnál az 1900. évi népszámlálás kategóriáit követtük f Az arány a valóságosnál alacsonyabb, mert a szén- és mészégetők valamint kőbányászok száma ismeretlen. b

Forrás: BÁCSKAI 1975; FARAGÓ 1979; TABA 1975; TABA 1976; Országos Levéltár E 41.

124

Faragó Tamás


16. táblázat: Az egy mesterre eső legények száma iparáganként és településtípusonként a 18. század végén Régiók és településtípusok

Céhes

Nem céhes

Összesen3

legény/mester

Szabad királyi városok (1777) Ágazat Bőr

0,6

Élelmiszer

0,8

Építő

3,8

Fa

0,7

Gép

0,7

Kő és agyag

: 0,5

Papír

1,2

Ruházat

0,6

Sokszorosító

1,5

Textil

0,7

Vas és fém

1,0

Vegyi

0,6

Összesen

0,9 6

Buda környéki mezővárosok

0,7

0,1

Dunántúli mezővárosok0 Keleti mezővárosok

0,5 ,

0

9 pilisi falu (1770) 59 baranyai falu (1785)

0,6 0,4

0,5

0,0

0,1 0,1

a

Bizonytalan, hogy a nem céhes/kontár iparosok milyen mértékben kerültek be az összeírásba. Óbuda, Szentendre (1770). c Mohács, Siklós, Tolna, Kaposvár, Pécsvárad (1785). d Miskolc, Tokaj, Máramarossziget (1770). b

Forrás: BÁCSKAI 1975; D Á N Y I 1 9 6 0 ; FARAGÓ 1979; TABA 1975; TABA 1976; Országos Levéltár E 41.

125


17. táblázat: Dunántúli kézművesek megoszlása eredetük szerint (1785) Más magyarországi

Külföldi

Összesen

Mohács

17,6

100,0

159

Siklós

17,1

100,0

164

Helybeli

településről származik

N

százalék

Tolna

26,6

20,7

52,7

100,0

188

Kaposvár

55,5

34,2

10,3

100,0

155

31,5

100,0

111

26,5

100,0

777

23,1"

100,0

542

Pécsvárad Dunántúli mezővárosok átlaga Baranyai molnárok

" Nevük alapján az összes molnár 40 százaléka német-osztrák eredetű. Valószínű, hogy az évtizedekkel korábban illetve előző generációban idetelepedett kézműves famíliákat az összeírok már helybelinek tekintették. Forrás:

BÁCSKAI 1975; MÓRÓ 1986; TABA 1975; TABA 1976.

18. táblázat: A Baranya megyei molnárok" mesterségtanulásának fontosabb jellemzői (1785) Tanulás földrajzi helye

Százalék

Baranya megye

80,6

Magyarország egyéb helysége

13,1

Mesterségtanulás módja 0 Családon belül tanult

b

47,4

Szomszédtól, társtól

7,2

N e m tanult, „rájött"

45,4

Külföld

6,3

Összesen

100,0

Összesen

N

160

N

a

Százalék

100,0 97

Túlnyomó többségük falun él és működik. Az adat nyilvánvalóan nem reális, hisz a molnárok 40 százaléka német-osztrák nevű és 23 százalékuk bevallottan külföldről származik. c Tekintettel arra, hogy kereken 82 százalék tanulásának módjáról nem nyilatkozott, arányeltolódások lehetségesek. (Valószínűleg a „nem tanult" kategória tényleges aránya lehet a jelzettnél némileg magasabb). b

Forrás:

MÓRÓ 1986.

Faragó Tamás


19. táblázat: Nyíregyháza város kézműveseinek fontosabb adatai (1816)

Céh illetve mesterség

Ebből céhen Mesterségét nem folytatja, illetve Mesterek kívüli létszáma kiegészítő tevéfő % kenysége is van"

Szűcs

33

2

6,1

Szabó

22

6

27,3

2

17

10

0,8

7

7

0,6

63

80

1,2

6

6

0,8

14

6

2,5

1

3

1,0

3

6

5

2,2

1

12

15

1,5

7

1,7

-

115

-

-

16

15

-

-

-

Kalapos

8

-

-

Festő

4

1

25,0

Kerékgyártó

5

2

40,0

Csizmadia Varga

Kovács

18

Molnár

9

Mészáros

-

2 -

-

Egy mesterre Legény Inas eső segéderő összesen b

' 9

100,0

-

8

3

3

100,0

-

3

9

5

55,6

-

3

3

0,7

14

9

64,3

1

23

8

2,2

255

37

14,5

25

163

150

1,2

1,0

-

Vegyes céhek Szíjgyártó és kötélverő Vegyes építésügyi 0 Összesen

' Földművelés, kereskedés. b Legény és inas/mester. c Kőműves, ács, asztalos, lakatos, üveges. Forrás: Országos Levéltár C53 No33/1816 (1804. cs.)


127

20. táblázat: Összehasonlító adatok Poroszország és Magyarország között a 19. században Év

Kézműves sűrűség" Iparsűrűségb Átlagos üzemnagyság 0

POROSZORSZÁG

Keleti tartományok

1801

19,5

32,5

1,7

Szilézia

1801

26,2

48,1

1,8

Nyugati tartományok

1801

42,3

61,5

1,4

Összesen

1801

26,5

45,3

1,7

Összesen

1861

29,1

59,4

2,0

Magyarország

1787

(14,5-15,5)

(23,0-27,0)

(1,7-1,8)

Magyarország

1870

21,8

48,9

2,2

Erdély

1870

13,6

^ 28,8

2,1

Horvátország

1870

14,4

33,3

2,3

MAGYAR KORONA ORSZÁGAI

" Önálló kézműves/1000 fő. b Összes ipari kereső/1000 fo. c Összes ipari kereső/önálló kézműves. Forrás: ABEL 1778; NIPPERDAY 1994; Szerző számításai

1. ábra: Céhek keletkezése a Magyar Korona országaiban

Os C\ OT S\ U O> O O CO G\

1600-1872

N> 00

00

00 00 00 JB Ul O -J o o o o

Ev -0—Erdély —K—Horvátország

• Magyarország, városok

• Magyarország, falvak és mezővárosok


129

1860 W 1840

1820

T

1800

1780

1760

1740 >

1720

1700

S- 1680

t 1660 f

1640

1620

1600

o m Százalék

© © < N —

1500

-w

3. ábra: A szabad királyi városi céhek keletkezése régiók szerint

—Nyugat-Dunántúl —ffl—Délkelet-Dunántúl - - -A - - Felvidék — 0 — P e s t m e g y e — * — A l f ö l d — • — T i s z á n t ú l

4. ábra: A. vidéki és városi, illetve ipari és nem ipari céhek keletkezének

időrendje

a 15—19. s^á^adban

Városi iparoscéhek —A—Vidéki iparoscéhek —O—Városi nem iparoscéhek

*

Vidéki nem iparoscéhek


Faragó Tamás

a> =r rt rr Cl

2. térkép:

A kézművesipar

fejlettsége

a kézművessűrűség

alapján

Az önálló kézművesek és ipari vállalkozók aránya a népességhez viszonyítva (1000 főre számítva) a Magyar Korona országaiban 1870 körül

Átlag: 39,5 iparban foglalkoztatott/1000 fő

V? mN

3 r<

o j r» rr

U) U)

3. térkép:

U)

Iparosodottság

Az iparral foglalkozó összes keresők aránya a népességhez viszonyítva (1000 főre számítva) a Magyar Korona országaiban 1870 körül

T ö b b , mint 5 9 , 2 / 1 0 0 0

P

a. P

39,5-59,2/1000

Átlag: 39,5 iparban foglalkoztatott/1000 fő

19,8-39,5/1000

p

JOQ H P

135


Források B E N D A 1 9 8 2 . II. BERLÁSZ

1967.

EPERJESSY

1967.

KASSICS

1825.

KASSICS

1835.

KÁLLAY

1989.

Magyar Törvénytár NAGY VLG

1608-1835.

1966.

1932.

Irodalom WÍLHELM 1978: Handwerksgeschichte in neuer Sicht. Göttingen /Göttinger Beitráge zur Wirtsehafts- und Sozialgeschichte 1./ BÁCSKAI VERA 1972: A „céhmítosz" a várostörténetben. In: Az 1972. szeptember 29-30-i veszprémi kézművesipartörténeti szimpózium vitaanyaga. Veszprém, 15-20. BÁCSKAI VERA 1975: A város és társadalma a XVIII. században. In: Kaposvár. Várostörténeti tanulmányok. Szerk. Kanyar József, Budapest, 139-180. B Á C S K A I V E R A 1981. Gazdaságtörténet-kézművesipartörténet-céhtörténet. In: IV. Kézművesipartörténeti Szimpózium, Veszprém, 1980. december 1—2. Szerk. Nagybákay Péter, Veszprém, 6-10. B Á C S K A I V E R A - N A G Y L A J O S 1984: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest B A L L U S , P A U L V O N 1823: Beschreibung der Königl. Freistadt Pressburg und ihrer Umgebungen. Pressburg B A R O S K Á L M Á N 1932: Esztergomi iparoscéhek. (Doktori értekezés) Budapest B A R T Ó C Z J Ó Z S E F 1971: A céhek által egymásnak adományozott kiváltságlevelek Veszprém megyében. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. 241-267. B A R T Ó C Z JÓZSEF 1977: A kézműves sütőipar története. Sütőipar 34-38., 170-177. B A R T Ó C Z J Ó Z S E F 1979: Mezei grófok és más mesterségek. Budapest

ABEL,


Faragó Tamás

1980: A kézművesipari struktúra kialakulása Veszprém megyében. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. 203-224.

BARTÓCZ JÓZSEF

BARTÓCZ JÓZSEF 1983: Adalékok a céhes ipari munka minőségének szabályozá-

sáról. Statisztikai Szemle 8-9. sz. 900-909. BENDA KÁLMÁN (szerk.) 1982: Magyarország történeti kronológiája II. 1526-1848.

Budapest

Az iparfejlődés és az úgynevezett parasztipar kérdéséhez. Vita Tolnai Györggyel és Simon Péterrel. Történelmi Szemle 2-3. sz.

BEREND T. IVÁN 1965: 275-284.

1967: A pest-budai céhes ipar válsága és a Ferenc-kori céhszabályozás (1790-1840). Századok 3-4. sz. 546-582. BOGDÁN ISTVÁN 1989: Magyarország kézművesmesterei 1828-ban. In: Történeti Demográfiai Füzetek 6. 7-63. BUR MÁRTA. 1978: A balkáni kereskedők és a magyar borkivitel a XVIII. század. ban. Történelmi Szemlel. sz. 281-313. DÁNYI DEZSŐ 1960: Az 1777. évi lelkek összeírása. In: Történeti Statisztikai Évkönyv. 167-193. DÁVID ZOLTÁN 1971: Magyarország munkaerő helyzete a XVIII-XIX. század fordulóján. Statisztikai Szemle 6. sz. 632-644. DÓKA KLÁRA 1979: A pest-budai céhes ipar válsága (1840-1872). Budapest BERLÁSZ JENŐ

DoMONKOS OTTÓ 1974: A kisiparok néprajzi kutatása. Ethnographia

1. sz.

17-37. DOMONKOS OTTÓ 1985: A főcéhek vonzáskörzetei. In: V. Kézművesipartörténeti szimpózium, Veszprém, 1984. november 20—21. Szerk. Nagybákay Péter — Németh Gábor, Veszprém, 191-216. DOMONKOS OTTÓ 1991: Kézművesség. Budapest /Magyar Néprajz 3./ DOMONKOS OTTÓ - NAGYBÁKAY PÉTER (szerk.) 1992: Magyarország kézmű-

vesipartörténetének válogatott bibliográfiája. Budapest DOMONKOS OTTÓ-KISS MÁRIA - NAGYBÁKAY PÉTER (szerk.) 1986: A magyarországi árszabások forrásanyagának katasztere 1463-1848. Budapest ENDREI WALTER 1969: Magyarországi textilmanufaktúrák a 18. században. Budapest EPERJESSY GÉZA 1967: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon. Budapest EPERJESSY GÉZA 1988: A szabad királyi városok kézművesipara a reformkori Magyarországon. Budapest ÉRI ISTVÁN-NAGY LAJOS-NAGYBÁKAY PÉTER (szerk.) 1 9 7 5 - 1 9 7 6 : A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagának katasztere. Budapest


137

Falusi iparosok a Pilisben és Buda környékén a XVIII. században. In: III. Nemzetközi Kézművesipartörténeti Konferencia, Veszprém, 1978. november 22-24. Szerk. Éri István et al. Veszprém, 181-188. FARAGÓ TAMÁS 1985: Paraszti háztartás és munkaszervezet-típusok Magyarországon a 18. század közepén. Pilis-Buda környéki birtokos paraszti háztartások 1745-1770 között. Budapest /Történeti Statisztikai Füzetek ÍJ FARAGÓ TAMÁS 1998: Kézművesek vándorlása II. József korában. In: Migráció. (Tanulmánygyűjtemény) I. Szerk. Illés Sándor - Tóth Pál Péter, Budapest, 33-56. FORBAT, EUGEN 1959: Déjiny Bratislavského obchodu v 18. a 19. storoci (1699-1873). Bratislava FRANCSICS KÁROLY 1973: Kis kamorámban gyertyát gyújték. Vál. Vörös Károly, Budapest GERENDÁS ERNŐ 1940: Adatok a budai és pesti céhek életéhez, különös tekintettel a Fővárosi Könyvtár céhirataira. In: A Fővárosi Könyvtár Evkönyve 10. FARAGÓ TAMÁS 1979:

147-208.

A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában (Funkcionális és strukturális változások Nyugat- és Közép-Kelet-Európa városhálózatában, különös tekintettel Magyarországra). Budapest

GYIMESI SÁNDOR 1975:

HECKENAST GUSZTÁV 1973: Iparfejlődés a Habsburg-birodalom osztrák és c s e h tartományaiban a XVIII. században

(1670-1790). Történelmi Szemle 1-2. sz.

188-207. 1974: A magyarországi ipar a XVIII. században és a bécsi gazdaságpolitika. Történelmi Szemle 4. sz. 502-506. HECKENAST GUSZTÁV 1989: A bányászat és ipar manufaktúra-korszakunk első szakaszában. In: Magyarország története 1686-1790. 2. k. Szerk. Ember Győző - Heckenast Gusztáv, Budapest, 985-1022. HECKENAST GUSZTÁV 1994: Magyarország nem magyar iparos népessége a 18. században. Századok 1. sz. 91-101. IMREH ISTVÁN 1979: Erdélyi hétköznapok (1750-1850). (Társadalom- és gazdaságtörténeti írásoka bomló feudalizmus időszakáról.). Bukarest JAKAB ELEK 1888: Kolozsvár története III. 1690-1848. Budapest JOHN, PETER 1987: Handwerk im Spannungsfeld zwischen Zunftordnung und Gewerbefreiheit: Entwicklung und Politik der Selbstverwaltungsorganisationen des deutschen Handwerks bis 1933. Düsseldorf /WSI Studien zur Wirtschafts- und Sozialforschung 62./ HECKENAST GUSZTÁV

138 Ipar és társadalom JUHÁSZ ANTAL 1991: Kézműipar, kisipar. In:

Faragó Tamás

Szeged története III/1. 1849-1919.

Szerk. Gaál Endre, Szeged K. BALOG JÁNOS (szerk.) 1985: Évszázodokon át. Tolna megye történetének olvasókönyve II. Szekszárd KALESNY, FRANTISEK 1984: Szőlőműves céhek a szlovákiai Kis-Kárpátok bortermő vidékén. In: II. Nemzetközi Kézművesipartörténeti Szimpózium, Veszprém, 1982. augusztus 21-26.2. k. Szerk. Dóka Klára-Éri István-Nagybákay Péter, Veszprém 85-98. KALESNY, FRANTISEK 1985: Kézművesipar és céhszervezetek az észak-szlovákiai Rajec mezővárosban a 16-19. században. In: V. Kézművesipartörténeti Szimpózium, Veszprém, 1984. november 20—21. Szerk. Nagybákay Péter — Németh Gábor, Veszprém, 235-241. KÁLLAY ISTVÁN 1980: A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711-1848. Budapest KÁLLAY ISTVÁN 1989: A városi önkormányzat hatásköre Magyarországon 1686-1848. Budapest KASSICS IGNÁCZ. 1825: Enchiridion seu extractus Benignarum Normalium ordinationum Regiarum. I—III k. Pestini KASSICS IGNÁCZ 1835: A 'Magyar Országi Mester-Embereket, ezeknek Legényeit, és Tanítványait, nem külömben a' Mester-Czéheket illető Kegyelmes Királyi Rendeléseknek Kivonatai. Bécsben KATUS LÁSZLÓ 1967: A kelet-európai iparosodás és az „önálló tőkés fejlődés"

kérdéséhez. Történelmi Szemle 1. sz. 1—45. KLETAIBL, HANS 1988: Iparoscéhek a kismartoni Esterházy uradalom területén. In: III. Nemzetközi Kézmqvesipartörténeti Szimpózium, Veszprém 1986. október 18-24. Szerk. Nagybákay István - Németh Gábor, Veszprém, 216-231. KOVÁCH GÉZA 1984: A mezővárosi kézművesség elterjedése a 19. század első felében a Bánság és a Kőrösök vidékén (Románia). In: II. Nemzetközi Kézművesipartörténeti Szimpózium, Veszprém, 1982 augusztus 21—26. 2. k. Szerk. Dóka Klára - Éri István - Nagybákay Péter, Veszprém, 43-72. KOVACSICS JÓZSEF (szerk.) 1957: A történeti statisztika forrásai. Budapest LÁNG LAJOS - JEKELFALUSSY JÓZSEF 1884: Magyarország népességi statisztikája. Budapest /Magyarország Statisztikája 1./ Magyar törvénytár. 1000—1895. évi törvénycikkek. Szerk. Márkus Dezső, Budapest, 1897-1899. Magyar Statisztikai Évkönyv 1875. III. MLSKOLCZY AMBRUS 1987: A brassói román levantei kereskedő-polgárság kelet-nyugati közvetítő szerepe (1780-1860). Budapest


139

1970: A malomipar történeti statisztikai feldolgozásának elméleti és gyakorlati kérdései. In: Történeti Statisztikai Évkönyv 1967-1968. 291-346. MÓRÓ MÁRIA ANNA 1986: Baranya vármegye malmai 1785/1786-ban. Baranyai Helytörténetírás 1985-1986. 439-74. MOLNÁRFI TIBOR

NAGY ISTVÁN 1966: A kézművesipar reformja Pesten a 18. században. In: Tanul-

mányok Budapest Múltjából XVII. 59-109. 1985: Céhekés céhfiliációk a Hegyalján a 16-18. században. In: V. Kézművesipartörténeti Szimpózium, Veszprém, 1984. november 20-21. Szerk. Nagybákay Péter - Németh Gábor, Veszprém, 217-224. Népszámlálás 1857. (1859). Bevölkerung und Viehstand von Ungarn (Sámmtliche FünfVerwaltungsgebiete). Nach der Záhlung vom 31. October 1857. Wien Népszámlálás 1869. (1871). A Magyar Korona országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei a hasznos házi állatok kimutatásával együtt. Pest NLPPERDEY, THOMAS 1994: Deutsche Geschichte 1800-1866. Bürgerwelt und starker Staat. München OSTROLUCKA, MLLENA 1988: A város és a céhek közötti kapcsolat a 16-17. századi Kassán. In: III. Nemzetközi Kézművesipartörténeti Szimpózium. Veszprém, 1986 október 18-24. Szerk. Nagybákay Péter - Németh Gábor, Veszprém, 194-203. PALUGYAY IMRE 1852-1855: Magyarország történeti, földiratis állami legújabb

NÉMETH GÁBOR

leírása. Pest

Pest-Budai kereskedelmi- és iparkamara 1856. Statistische Arbeiten der Pest-Ofner Handels- und Gewerbekammer. Heft I. Stuhlweissenburg. Pest Pest-Budai kereskedelmi- és iparkamara 1856. Statistische Arbeiten der Pest-Ofner Handels- und Gewerbekammer. Heft II. Gran. Pest PISZTORY MÓR 1874: Ipar és kereskedelem. In: Győr megye és város egyetemes leírása. Szerk. Fehér Ipoly, Budapest 317-330. RÁNKI GYÖRGY 1964: A kisipar szerepe a magyar kapitalista fejlődésben. Történelmi Szemle 7. sz. 423-51. REININGHAUS, WILFRIED 1988: Wanderungen von Handwerkem zwischen hohem Mittelalter und Industrialisierung. Ein Versuch zur Analyse der Einflussfaktoren. In: Migration in der Feudalgesellschaft. Szerk. Jaritz, Gerhard - Müller, Albert, Frankfurt/M.-New York, 179-215. /Ludwig-Boltzmann-Institut für Historische Sozialwissenschaft: Studien zur Historischen Sozialwissenschaft 8./

140 Ipar és társadalom SAROSÁCZ GYÖRGY

történetírás

Faragó Tamás

1976: Adatok a mohácsi c é h e k történetéhez.

Baranyai Hely-

205-24.

SAS ANDOR 1973:

1818-1848.

A koronázó város: a bécsi kongresszustól a nagy márciusig

Bratislava

1979: A kézművesipar kibontakozása a cseh tartományokban a kései feudalizmus idején (1750-1860). In: III. Nemzetközi Kézműves ipartörténeti Konferencia, Veszprém, 1978. november 22—24. Szerk. Éri István et al. Veszprém, 118-122. SCHINDLER G Y U L A 1909: A selmeczbányai céhek élete. S e l m e c z b á n y a S C H W A R T N E R , M A R T I N 1 8 0 9 - 1 8 1 1 : Statistik des Königreichs Ungern. Ein SCHAEUFLER, VLADIMÍR

Versuch. 1-2. k. 2. kiad. Ofen

magyarországi halászcéhek. In: V. Kézművesipartörténeti szimpózium, Veszprém, 1984. november 20—21. Szerk. Nagybákay Péter Németh Gábor, Veszprém, 2 4 2 - 2 5 2 . SPIESZ, ANTON 1967:Banská Stiavnica v 18. storoci. Historické Studie 8 9 - 1 0 4 . SPIESZ, ANTON 1978: Statuty Bratislavskych Cechov. Dokumenty. Bratislava SZABÓ SAROLTA 1994: Kézművesipari műhely- és szerszámkataszter. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. Veszprém-Nyíregyháza SZABÓKY ADOLF 1879: Magyarország ipartársulatai 1878. évben. Budapest S Z O L N O K Y L A J O S 1972: Falusi takácscéhek Magyarországon. Ethnographia SOLYMOSEDE 1985: A

250-65. SZŰCS JENŐ 1955:

Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon.

Bu-

dapest T. MÉREY KLÁRA 1995: A külföldi iparosok b e k ö l t ö z é s é n e k hatása a g a z d a s á g i életre Magyarország délnyugati részén a 18. században.

Világtörténet

ősz-tél

26-35.

1976: Mohács ipara és kereskedelme 1786-ban. Baranyai Hely történetírás 187-204.

TABA ISTVÁN

TABA

ISTVÁN 1975: A szentlőrinci járás falusi társadalma és gazdasági élete II.

József korában. In: TEUTSCH,

FRIEDRICH

Történeti Statisztikai Tanulmányok 1. 1 2 9 - 2 3 0 . 1910: Geschichte der Siebenbürger Sachsen

III.

Hermannstadt THIRRING GUSZTÁV

1938:

Magyarország népessége II. József korában.

Buda-

pest THIRRING G U S Z T Á V 190 LVárosaink lakoságának kereseti viszonyai a 18. s z á z a d második felében. TOLNAI GYÖRGY

Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle

332-333.

1963: A tőkés iparfejlődés kettős irányzata és az 1 8 4 8 - 4 9 - e s

Magyarország útja.

Valóság 4.

sz. 2 5 - 4 1 .


141

A paraszti szövő-fonóipar és a textilmanufaktúra Magyarországon (1840-1849). Budapest T O L N A I G Y Ö R G Y 1966: Az önálló tőkés fejlődés és a nacionalizmus megítélése a mai magyar gazdaságtörténetírásban. Válasz Berend T. Iván vitacikkére. Történelmi Szemle 1. sz. 9 8 - 1 1 5 . T Ó T H S Á N D O R 1912: Sáros vármegye monográfiája III. Budapest V A R G A G Y U L A 1981: Ipari termelés - a társadalom iparos rétegei. In: Debrecen története 1693-1849. Szerk. Rácz István, Debrecen V A R G A G Y U L A 1982: A debreceni céhes ipar és a mezőgazdaság kapcsolatához a XVIII. század végén. In: A Debreceni Déri Múzeum Evkönyve 1980. TOLNAI GYÖRGY

1964:

163-210.

Magyarország iparoktatásának története az utolsó száz évében, különösen 1867 óta. Budapest

VlG ALBERT 1932:

Gajáry István Óbuda lakosságának rétegződései a 18. század végén 1

Óbuda 18. századvégi lakossága létszámában és összetételében egyaránt egy jelentősebb mezőváros képét mutatja. Lakosságának száma a megye ötödik településévé emelte (Kecskemét, Nagykőrös, Vác és Cegléd után), ami azért is jelentős tény, mert két jelentős szabad királyi város közvetlen szomszédságában volt. Az 1784-1787. évi józsefi népszámlálás 5804 személyt mutatott ki tényleges népességként, amiből 535 fő 18 év alatti, tehát a felnőtt lakosság 5269 főre tehető. Éltek itt a török harcok után visszatelepült református vallású magyarok, három telepítés során érkeztek ide különböző tartományokból katolikus németek, végül folyamatosan mozgó népességként kell említenünk a jelentős létszámú zsidóságot is. Igazgatásilag a település két, igen eltérő jogokkal felmházott községre oszlott: a 18. század végén ugyanis a zsidóság - jóllehet csak rövid ideig és bizonyos keretek között - önállóan intézhette közösségi és egyéni ügyeit. A zsidó közösség létszámát ekkor 1649 személyben (285 család) határozták meg.2 Az alábbi dolgozatban a keresztény lakosság összetételének, rétegződésének vizsgálata során kapott eredményeket foglaljuk össze. A házak tulajdonviszonyait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az 1788/9-ben összeírt adózó lakosság túlnyomó részét kitevő - természetesen - keresztény adózók házai mellett, mindössze 15 középületet jelöltek meg az összeírok, s a zsidóság is csak 19 házat birtokolhatott a városban. Az általam vizsgált korszakban a lakosság keresztény része 4155 főre tehető. A jobbágyok lényegében állandó száma mellett a 18. század végén hirtelen, 30%-kal megugrott a házas zsellérek száma, ami - újabb parcellázások nélkül csakis az amúgy sem nagy méretű telkek aprózódásával járhatott együtt, ugyanakkor a ház nélküli zsellérek száma is megnégyszereződött (1. táblázat).

1

A dolgozat az OTKA 506. számú, Nagyvárosi társadalmi szerkezet Magyarországon az iparosítás előtt című kutatási program (1991-1994) keretében készült kézirat része. Szervesen kapcsolódik a szerzőnek ugyané konferenciasorozat keretében tartott korábbi előadásához (GAJÁRY I. 1995.). A program keretében készült tanulmányok egy része megjelent: FAZEKAS CS. 1996. 165-273.

2

G Á L É . 1 9 9 2 . 13.


Gajáry István

1. táblázat: Óbuda adófizető lakossága jogi státusának változásai 1772-1828 1772

1776

1788

1828

Telkes jobbágy

228

228

218

214

Házas zsellér

369

352

366

508

Ház nélküli zsellér

75

212

198

801

Ismeretlen

-

Összesen

84

-

672

772

866

-

1523

Forrás: SPIRA GY. 1958 és BFL V. 1/j. Óbudai adóösszeírások (Contributions conscriptions), 1776/7., 1788/89.

Az 1788/9. évi adóösszeírás elemzése érdekes képet mutat: a jövedelemadót fizető személyek kétharmada a 3. osztályban adózott, s kevés kivétellel valamennyien zsellérek voltak, 49% házas, 41% ház nélküli. Ugyanekkor az egyharmadnyi 1-2. osztályú iparadót fizető túlnyomó része jobbágy volt (2. táblázat). 2. táblázat: A jövedelmek megoszlása az adózókjogi státusa szerint 1788/9 Jobbágy Létszám

Házas Ház nélküli Ismeretlen zsellér zsellér

218

366

198

Malom, 1. oszt.

9

1

1

Malom, 2. oszt.

-

1

1

84 •

-

Összesen 866 11

-

2

50

-

150

Arenda [frt]

100

Pálinkaüst [db]

10

6

2

-

18

Ipar, 1. oszt.

17

7

1

-

25

Ipar, 2. oszt.

23

14

8

-

45

Ipar, 3. oszt.

9

66

55

„Hantierung", 1. oszt.

-

„Hantierung", 2. oszt.

9

-

1 17

-

3

3

133 1

-

1

30

Forrás: BFL V. 1/j. Óbudai adóösszeírások (Contributions conscriptions), 1788/89.

145

Óbuda lakosságának rétegződései a 18. század végén

Bár csak közvetve hozható összefüggésbe a vagyoni helyzettel, mégis - közhelyszerűen - hasonló képet kapunk a rétegződésről, ha megnézzük, mely háztartásokban alkalmaztak inast, vagy cselédet: ugyanis ezek 70, illetve 77%-át találjuk a jobbágyoknál (3. táblázat). 3. táblázat: A szolgaszemélyzet megoszlása az adózókjogi státusa szerint 1788/9 T ,, , Jobbágy

Hazas „, zseller

Haz nélküli ,,, zseller

Létszám

218

366

Inas

40

Cseléd

57

Forrás:

, Ismeretlen

~ Összesen .

198

84

866

5

2

10

57

14

3

-

74

T

B F L V. 1/j. Óbudai adóösszeírások (Contributions conscriptions), 1788/89.

A lakosság területi elhelyezkedését már korábbi írásunkban3 is vázoltuk. Ezt a képet erősíti az 1788/9. évi adóösszeírás jogi státus szempontjából való elemzése, mi szerint a település négy nagyobb régióra osztható, amelyek több-kevesebb pontossággal már a kutatás jelenlegi stádiumában is elhatárolhatók egymástól, s eznem változotta 18. század végéig.4 Számunkra-az iparüzők szempontjából-a legfontosabbnak az ún. délkeleti és nyugati régió kínálkozik: előbbi a régi, elsőként újratelepült város, mig utóbbi az utolsó, harmadik betelepítés során bejött és már csak kültelki ingatlan parcellázása során lakóhelyhez jutó telepesek házaiból állt, így ez utóbbiak kivétel nélkül egyúttal házas zsellérek is voltak. Az összehasonlítások során azt tapasztaljuk, hogy a 203 jövedelemadót fizető lakos jelentős része pontosan erre a nyugati területre, a házas zsellérek régiójába tartozott. Az iparosokra vonatkozóan klasszifikáció nem maradt fenn, ugyanakkor az összeírás nem tartalmaz foglalkozási adatokat, ezek - más forrásokból történt azonosítása mindössze 26%-ban sikerült. Ha összevetjük a Függelék 1-2, táblázatainak különböző időszakokra vonatkozó és különböző forrásokra támaszkodó adatsorait, nem csak azt állapíthatjuk meg, hogy az összeírások készítői milyen adatokat hagytak figyelmen kívül, vagy kezeltek egyenetlenül, de pl. a jogállás 3

GAJÁRYI. 1995.

4

A város topográfiájáról, házszámainak változásairól ugyancsak Gál Éva készített körültekintő és alapos összefoglalást (GÁL É. 1979.), a háztelkek aprózódása miatt azonban igen nehéz a házszámok változását nyomon követni.

146

Ipar é s társadalom

Gajáry I s t v á n

kérdésének egybemosódását is: az Endrei Walter által közölt, bécsi kamarai összeírásban csak a mesterek, önálló iparűzők szerepelnek, ugyanakkor Gál Éva az 1770-es adatsorban igen részletes bontásban tudta közölni az iparosok számát nemcsak egyéni, de céhes jogállás szempontjából is. Az adatsorok összehasonlítása alapján megállapíthatjuk, hogy a település iparosainak foglalkozási szerkezete az 1770-es évekre többé-kevésbé állandósult: a helyi szükségletek közvetlen kielégítésén túl esetlegesen és igen változóan jelennek meg speciális,5 illetve luxusiparok (szobrász, könyvkötő, képfestő). A foglalkoztatási arányok szempontjából fontos szem előtt tartani, hogy ilyen hiányos, következetlenségekkel teli adatsorok esetén sokszor, sok forrásban egybemosódnak a jogállások is, tehát a szakma feltűntetése nem feltétlenül takar mesterembert, s hogy egyik vagy másik szakma más-más legényszámmal dolgozik: az egy kőműves által alkalmazott 15-20 legény (közülük kiemelve gyakorlottabb, de mesterjogot - privilégiumi korlátozás miatt - nem szerzett pallérral) egyidejűleg több építkezésben is érdekelt volt, míg a molnár, a serfőző, fizikailag is korlátozott területen tevékenykedve csak szűkebb létszámú legénységet foglalkoztathatott. így az az adat, hogy az élelmiszeriparban dolgozott a mestereknek átlagosan kb. 15%-a, a ruházati iparban 28, 3%-a, míg az építőiparban alig 3%-a, nem összehasonlítható adatok.6 Végezetül meg kell jegyeznünk, hogy igen magas az a szám, ami kizárólag anyakönyvből feltárható foglalkozási adatot jelent: az 1788/89-ben adózó 203 iparossal szemben 1785-1789 között további 47 személy (23,15%!) került valamilyen iparos foglalkozás megjelölésével anyakönyvi bejegyzésre. Ha a népesség egészét kíséreljük meg vizsgálni és a lakosság számának növekedését figyeljük, nem mehetünk el még egy részletkérdés mellett: 1787-ben már egy kamarai jelentésben leírták, hogy a nem működő filatórium munkásai részére épített lakások-házak üresek, azokat a felfogadott munkások, elhagyták. Ugyanebben az időben, pontosabban két évvel később még mindig évente 6-8 halálesetet jegyeztek be az anyakönyvbe úgy, hogy a halál helyeként „ in filatorio serio " megjelöléssel 600-nál magasabb házszámot írtak be. Ilyen házszámokkal más forrásokban nem találkozhatunk, így egyelőre egyértelműnek kell tekinteni, hogy ezekben a házakbanhúzódott meg a szegény, nincstelen munkásság egy része. De ugyanígy nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy akkor, amikor az adókönyveket vizsgáljuk, nem tudjuk: az idénymunkások, illetve az esetleg belsőbb területen letelepedett, különféle manufaktúrákban alkalmazott munkások 5

A halotti anyakönyvben szereplő egyetlen „lőpormalom-mester" nyilvánvalóan katonai foglalkozás volt, más nem helyi igazgatási körbe tartozó foglalkozási adat ezideig nem került elő.

6

A település foglalkozási rétegződése szempontjából az sem mellékes, hogy - egyelőre ismeretlen alkalmazotti létszámmal katonai konfekcióüzem is volt a városban.

-


147

szerepelnek-e pl. napszámosként az adókönyvben, vagy sem. Csak sejtjük, hogy a századvégen rövidebb-hosszabb ideig működött üzemek (4. táblázat. Közülük tíz üzem működéséről van adatunk!) munkásai - akárcsak a filatórium-soron elhunytak - kimaradtak mindenféle korabeli „statisztikai" jellegű forrásból, amivel csak a ház nélküli zsellérek számát növelhetnénk. Összegezve: Óbuda a kamarai birtokba való (vissza)kerülése utáni évtizedekben már rögzült népességű és még kevéssé mobil rétegződésű keresztény lakosságú település volt, amin a 19. század elejének nagyobb belső mobilitása és a zsidó felvilágosodás erősödő hatása fog változtatni. 4. táblázat: Manufaktúrák Óbudán a 18. század végén id. Beywinkler József

selyemkészítő

1777-

[Selyemgombolyító]

selyemkészítő

1786-

[Filatórium]

selyemkészítő

1782-1789

Koppéi Jeremiás

posztókészítő

1779

Goldberger Ferenc

kékfestő

1784?-

Kanitz Löbl Dávid

kékfestő

-1809

Deutsch Ignác

kékfestő

-1809

Frast Péter

kékfestő

-1809

Grün Jakab

kékfestő

-1809

Hirsch & fiai

kékfestők

-1809

Forrás: MÉREI GY. 1951; és ENDRÉI W. 1979; ENDREI W. 1995

Gajáry István


Függelék 1. Az iparosok száma Óbudán 1752—1789 Iparosok száma

Mesterség 1752

1770

1776

Csak akv.

1767-1775

1788

3+1

ŐSTERMELÉS Kertész Halász IPAROK Élelmiszeripar Mészáros Hentes

2

Molnár (+legény)

9

40

14

15

Pék

1

5

1

6

Sütő Kenyérsütő Bábsütő

1

Serfőző

2

Kávés Építőipar Kőműves (+legény)

5

21

20

3

+7

Ács

1

16

14

2

2

Téglavető

6

Cserepező Üveges

1

Kőfaragó

2

Kövező

1

Textilipar Takács

29

13

17

1785-1789

149

Óbuda l a k o s s á g á n a k r é t e g z ő d é s e i a 18. s z á z a d v é g é n

Mesterség

Iparosok száma

Csak akv.

1752 1770 1776 1767-1775 1788 1785-1789 Gombkötő

1

7

6

Posztókészítő

11

5

Kelmefestő

1

1

4

7

1

(Festő)

Kötélverő

1

-

1

4

2 6

Zsinórverő Bőripar Tímár Nyereggyártó

1

3

4

-

5

2

3

-

1

1

Kordovánkészítő Kordovánfestő

1

1

17

24

Ruházati ipar Szabó

8

-

- Magyar

4

- Német

28 2

- NadrágSzűcs

5

4

13

Kesztyűkészítő

2

2

2

1

Harisnyaszövő

1

2

5

2

1

Övkészítő 1

Süveges

2

Kalapos

1

Varga

8

39

22

Csizmadia

4

31

15

Cipőkészítő

7

2

2 4

21 3

Endrei a textiliparba sorolja be, feltételezhetően kelmefestő (ENDREI W. 1995. 267.).


Gajáry István

Csak akv.

Iparosok száma

Mesterség

1752 1770 1776 1767-1775 1788 1785-1789 Cipész

-

25

-

-

Faipar Asztalos

4

11

7

Pintér

3

16

9

Bognár

3

8

5

Esztergályos

13

3

14

3

2

1 38

2

Fémipar Kovács

2

10

4

5

Lakatos

2

6

6

5

Bádogos

3

3

Rézműves

1

1

Késműves

1

1

Tűkészítő

6

3

1

Aranyműves

6

3

9

Sarkantyús

1

1

Órakészítő

1

1

-

1

Közlekedés, szolgáltatás Fuvaros

-

1

-

1

-

2

Hajós 7

1

1

Patikus

2

1

1

Kéményseprő

1

1

Chirurgus

1

2

Egyéb Egyéb Fazekas 8

-

-

2

4

Közülük egy özvegy, adómentes.

23 2

3

-

1

151


Csak akv.

Iparosok száma

Mesterség

1752 1770 1776 1767-1775 1788 1785-1789 Szobrász

-

3

-1

1

1

2

3

Fésűs

-

Könyvkötő

1

Képfestő

1

3 3

Kosárkötő Kocsigyártó

5

Kárpitos

1

Gombkészítő

2

Pecsétvéső

2 1

Lőpormalom-mester KERESKEDELEM 1

-

-

-

-

149

-

366

207

257

203

47

Liszt ISMERETLEN MINDÖSSZESEN Forrás:

64

-

GÁL É. 1988. 103., 233. és ENDREI W. 1995. 266-267., valamint BFL V . l / l j .

Óbuda mezőváros tanácsa iratai. Adóösszeírások, 1776/1777, 1788/1789, valamint az óbudai róm. kat. plébánia anyakönyvei. Endrei közlése (az 1767-1775. évekre vonatkozó adatsorok) nyilvánvaló nyomdahiba következtében néhány helyen számadatbeli hibát tartalmaz, ezek közül a céhen kívüli nyergest - az adatösszefüggésekből - sikerült rekonstruálni, a kovács és tűkészítő szakmáknál található hibát azonban csak annyiban, hogy egyikben céhes, másikban céhen kívüli iparos maradt ki. A táblázat a korábban (GAJÁRY I. 1995.) közölt adatsora újraközlése az Endrei-féle, valamint az újabb saját kutatásokon alapuló 1788/9. évi adóösszeírás és anyakönyvi adatsorokkal bővítve

152

Gajáry István


2. Céhes és céhen kívüli iparosok Óbudán 1767—1775 Cehen , , .... kívüli

Cehes Mesterség

_„ Cehen _ Cehes , , .... Zsidó Összes kívüli

mest. leg. mest. leg.

1767-1775

1770 ŐSTERMELÉS Halász

-

-

-

1

1

-

IPAROK Élelmiszeripar Mészáros

2

2

Molnár (+legény)

16

Pék

2

Bábsütő

1

Serfőző

1

1

2

2

24

15

15

3

2

1

4

6

1

1

1

1

Építőipar Kőműves (+legény) Ács

_ J . 20 2

.

-

14

Téglavető Üveges

-

1 1

1

1

2

3

2

2

1

1

5 1

Kőfaragó

1

Textilipar Takács

20

5

Gombkötő 1

Kelmefestő

1

7

9

(Festő)

9

17

-

17

7

Posztókészítő

Kötélverő

-

3

2

2

1 2

2

Endrei a textiliparba sorolja be, feltételezhetően kelmefestő (ENDREI W. 1995. 267.).

4 1


Céhes Mesterség

153

Céhes ^"f^®11 Zsidó Összes kívüli

kívüli

mest. leg. mest. leg.

1767-1775

1770 Zsinórverő

_

_

_

_

1

-

2

-

_

6

_

6

-

-

-

-

2

10

Bőripar Tímár Nyereggyártó

1 3

1

l

3

Kordovánkészítő

1

1

Kordovánfestő

1

1

Ruházati ipar Szabó

1

- Magyar -Német

15

8

24

2

2

6

13

4 1

16

11

-NadrágSzűcs

3

Kesztyűkészítő

2

1

Harisnyaszövő

1

5

1

Övkészitő Süveges

2

2

2

5

5

1

1

1

Kalapos

1

Varga

24

15

Csizmadia

20

11

1

21

Cipész

21

22

3

25

-

13

Faipar Asztalos

9

2

Pintér

11

5

-

-

7

6

10 Uo. nyomdahiba következtében kimaradt szám, amelyet az összegszámok alapján javítva tüntettünk fel.

Gajáry István


Céhes

Céhes ^f*!®11 Zsidó Összes kívüli

kívüli

Mesterség

mest. leg. mest.

1767-1775

leg.

1770 Bognár

4

3

1

-

14

Esztergályos

-

-

2

14 2

Fémipar Kovács

3

5

2

-

Lakatos

3

3

5

Bádogos

2

1

1

Rézműves Késműves

2

2

-

5 2

1

1

1 6

Aranyműves

6

3 1

1

Tűkészítő

5

1 1

2

1

Sarkantyús

1

Órakészítő Közlekedés, szolgáltatás

1

6

9 1 1 '

Chirurgus

3

Patikus

1

Kéményseprő

1

4

-

-

-

-

-

-

6

17

23

1

Egyéb Egyéb

_

_

Fazekas

2

2

Szobrász

1

2

Fésűs

2

1

_

_

_ 3 1

Könyvkötő

1

Kocsigyártó

4

Kárpitos

3 1

2 2 1

3 5

1

1

155


Céhen kívüli

Céhes Mesterség

mest. leg. mest.

Céhes

leg.

kívüli

1767-1775

1770 Gombkészítő

-

Pecsétvéső 152

MINDÖSSZESEN

Zsidó Összes

50

2

2

2

2

55

257

Forrás: Lásd az előző, Függelék 1. táblázatnál.

Irodalom DÁNYI DEZSŐ - DÁVID ZOLTÁN

(szerk.) 1960: Az első magyarországi népszám-

lálás (1784-1787). Budapest 1979: Óbuda ipari létesítményei (1690-1850) In: Tanulmányok Budapest Múltjából XXI. 325-347. ENDREI WALTER 1995: Fejezetek Óbuda iparának történetéből. In: Óbuda évszázadai. Budapest, 265-298. F A Z E K A S C S A B A (szerk.) 1996: Társadalomtörténeti tanulmányok. Miskolc, 165-273. GAJÁRY ISTVÁN 1995: Óbuda mezőváros lakosságának foglalkozási összetétele a 18. század végén. In: Mezőváros - kisváros. Szerk. Mikó Zsuzsa. Debrecen, 137-144. /Rendi társadalom - polgári társadalom 4./ GÁL ÉVA 1976: Adalékok az óbudai zsidók XVIII. századi történetéhez. In: Évkönyv 1975/76. MIOK, Budapest 101-121. GÁL ÉVA 1978: Térkép a Zichyek Óbudájáról. Geodézia és Kartográfia 282-286. GÁL ÉVA 1979: Óbuda helyrajza a hódoltság végétől a XIX. század közepéig. In: Tanulmányok Budapest Múltjából XXI. 105-146. GÁL ÉVA 1984: Zsidók Zsámbékon a XVIII. században. In: Évkönyv 1983/84. MIOK, Budapest, 142-156. GÁL ÉVA 1992: Az óbudai uradalom zsidósága a 18. században. Századok 1. sz. 3-34. GÁL ÉVA 1995: A török időktől a szabadságharcig. In: Óbuda évszázadai. Budapest, 201-234.

ENDREI WALTER


Gajáry István

L. GÁL ÉVA 198 8: Az óbudai uradalom a Zichyekföldesurasága alatt 1659-1766. Budapest M É R E I G Y U L A 1951: Magyar iparfejlődés 1790-1848. Budapest NEMES MÁRTA 1984: Magyarország első panoptikonja: a Budapest-óbudai selyemgombolyító-manufaktúra. Művészettörténeti Értesítő 2 6 1 - 2 7 0 . S P I R A G Y Ö R G Y 1958: A Pest megyei parasztság 1 8 4 8 előtti rétegződéséhez. Századok 5 - 6 . sz. 6 2 5 - 6 4 3 .

Pozsgai Péter Torna mezőváros iparosai a 19. század közepén 1

Egy adott település vagy terület kézműves-társadalmának történeti vizsgálatához elengedhetetlen a kézművesek létszámának megállapítása - szerencsés esetben az egyes kézművesek név szerinti azonosítása - és az iparos réteg társadalomszerkezeti jellemzőinek feltárása. A kézművességből (fo- és mellékfoglalkozásszerűen) élők körének megbízható azonosítása rendszerint igen komoly akadályokba ütközik még a 19. században is.2 A 19. század közepén a kézműves-összeírások egy részében csak az adózókat, másutt a céhes kézműveseket és gyakran ismét külön a céhen kívülieket, illetve a kontárokat írták össze. Altalános volt a 19. század első felében, és sokszor még a század közepén is, hogy csak az adózó kézművesek szerepeltek az összeírásokban. Az adózó népességre vonatkozó összeírások azonban csak korlátozottan, illetve egyéb forrásokkal kiegészítve használhatók az egész népesség, így a kézművesek teljes körének megállapítására.3 Ha sikerül is azonos időpontból a kontárokat és a céhes mestereket egyaránt kimutató összeírásokat találni, még mindig jó néhány alapvető kérdés marad megválaszolatlanul.4 A kézműves-összeírások nem minden esetben tüntetik fel a legények és az inasok számát. Az esetek többségében ugyan nem lehet biztosan eldönteni, mégis nagy valószínűséggel „illetőségük" szerint írták össze az iparüzőket, így nem lehet tudni, hogy az éppen adott névsorból ki is volt Jelenlévő" az összeírás időpontjában. Csak ritkán lehet az összeírásokkal egy időben készült, családi állapotuk, vagyoni helyzetük és háztartási viszonyaik feltárására hasznosítható forrásokat fellelni, vagy ha mégis, akkor azok a legritkább esetben terjednek ki az összes kézművesre. Az ipart tartósan csak mellékfoglalkozásként űzőkről vagy azokról, akik az évnek csak bizonyos időszakában (időszaki vagy „szezonális" jeleggel) foglalkoztak kézműiparral csak elvétve lehet információt nyerni. Hasonló nehézségekbe ütközik sokszor a céhes és céhen kívüli iparosok megbízható különválasztása is. A „lokális társadalom" mikrotörténeti vizsgálatakor abban az esetben lehet a társadalom szerkezetére, illetve annak változásaira vonatkozóan érvényes megál1

Az előadás írott változata az OTKA támogatásával készült.

2

F A R A G Ó T . 1991. 13-23.

3

BÁCSKAI V. -NAGY L. 1984.31-32., az iparűzők összeírásának bizonytalanságairauo. 33-34.

4

EPERJESSY G. 1 9 6 7 . 2 1 . , 5 6 - 5 7 .

158


Pozsgai Péter

lapításokat tenni, ha olyan forrásokat is sikerül fellelni és az elemzésbe bevonni, amelyek átfogják az összeírás időpontjában jelenlévő teljes népességet. Ilyen forrásul a 19. században csak a század derekán végrehajtott népszámlálások (1850/51, 1857, 1869) lajstromai szolgálnak, amelyek a történeti Magyarországnak csak néhány vármegyéjére vonatkozóan maradtak fenn, míg a jelenlegi országterület korabeli vármegyéinek állományát nagyobbrészt kiselejtezték. A történeti Magyarország vármegyéi közül Torna egyike volt a legkisebb területű és népességszámú megyéknek. Történelme során háromszor is, legutóbb aztán véglegesen Abaúj megyéhez csatolták (1881. LXIII. tc.). Területén a 19. században 35-40 körül ingadozott - a közigazgatási változásoktól függően - a települések száma. A vármegye központja Toma, az egyetlen mezőváros volt a vármegyében.5 A vármegye ipari fejlettség tekintetében a legelmaradottabbak közé tartozott a 19. században. Az itt élő iparűzők nagyobbrészt helyi igényeket elégítettek ki, egyedül a megyeszékhely néhány iparága esetében feltételezhető, hogy megyei és néhány esetben megyén kívüli kereslet is mutatkozott termékeik iránt.6 Torna nem annyira piacközponti, mint inkább közigazgatási szerepköre miatt lett mezőváros és vált megyeszékhellyé.7 A vármegyében csak egy céh működött, Tornán, míg a falusi iparosok túlnyomó többsége engedéllyel vagy anélkül dolgozó kontár volt. Tanulmányomban az 1857. évi és az 1870 januárjában (a továbbiakban 1869. évi népszámlálás) végrehajtott népszámlálás „Fölvételi íveire" támaszkodom a Torna mezővárosi kézművesek létszámának megállapításánál, és elsősorban az 1857. évre vonatkozóan e források néhány alkalmazási lehetőségét kívánom bemutatni és a háztartásfogalommal kapcsolatban kritikai észrevételeket tenni. A dolgozat forrásfeltáró esettanulmánynak készült, amelyben elsősorban az említett népszámlálási adatfelvételek foglalkozás- és háztartásszerkezeti fogalmainak és eredményeinek kritikai vizsgálatára törekedtem. A források többoldalú használhatóságát egy másik készülő dolgozatomban vizsgálom, ahol a kézművesek házassági mobilitásával és a kézműves csoportendogámiával is foglalkozom az anyakönyvek és az 1869. évi népszámlálás íveinek elemzésével. A tornai kézművesség etnikai összetételének, vallási megoszlásának (túlnyomó többségük katolikus) és migrációjának vizsgálata, valamint és foglakozás- és háztartásszerkezettel

5

A továbbiakban Torna, megnevezést használom).

6

EPERJESSYG. 1967. 59.

7

BÁCSKAI V . 1 9 8 4 . 3 5 4 .

Mezőváros (a vármegyére mindig „Toma vármegye"

159

Torna mezőváros iparosai a 19. század közepén

való összefüggésére is ott fogok kitérni, amiként a kézművesek mezővárosi társadalomban betöltött szerepét is egy másik alkalommal elemzem. Jelen dolgozat első lépéseként az iparűzők létszámát kellett a különböző időpontokban meghatározni. Az iparosok számának megállapításához - és így a népszámlálási adatok ellenőrzéséhez - több kiegészítő forráscsoportot használtam fel. Dolgozatomban elkerülhetetlenül nagy súllyal szerepel az említett források és a feldolgozás menetének bemutatása, mert a két népszámlálás házankénti összeíróíveinek (lajstrom) együttes alkalmazására, adatainak összehasonlítására és kiegészítő forrásokkal történő egybevetésére - a források ritkasága miatt - eddig még nem történt kísérlet.8

1. A kézművesek létszámának

megállapítása

A) 1852 A Kassai Területi Levéltárban9 három olyan Toma vármegyére vonatkozó kézmüves-összeírás található, amelyek a 19. század közepén (1852) keletkeztek és alkalmasak az 1857. évi és bizonyos fokig az 1869. évi népszámlálások foglalkozási kategória-rendszerének és besorolásainak kontrollvizsgálatára.10 A három forrásból kettő a kontárok (I), illetve a céhhez nem tartozók (II) összeírása (a két lista csak részben egyezik meg!), míg a harmadik a Kereskedelmi Kamara Kassai Központja számára készült kimutatás „Abaúj-Torna Megye Tornai Járásban található Ipar-űzőknek - Kereskedőknek - és Gyárosoknak az 1852. évi Öszveírása" (III). Ez utóbbi a „legények" és „tanulók" száma mellett feltünteti a fizetett „közönséges adó" nagyságát és a kamarai tagdíjakat is.11 Ez a kimutatás azonban nem csak 8

TÖRÖK Katalin tanulmányában (1981) az 1857-es népszámlálás házankénti lajstromait felhasználva elemezte a baskói paraszti gazdaságokat és háztartásokat; TÓTH Zoltán bodrogközi kutatásai során a lukai társadalom elemzéséhez használta - egyéb kiegészítő forrásokkal - az 1869. évi népszámlálás részletes, házankénti adatfelvételeit; a Debrecen belvárosára fennmaradt 1869-es népszámlálási anyagot a debreceni várostörténeti kutatócsoport számítógépre vitte és az adatok elemzése folyamatban van. Legutóbb pedig Kiskunhalas monografikus történeti kutatása során használták az 1869. évi népszámlálás házankénti-háztartásonkénti összesítő íveit.

9

Státny oblastny archív Kosice (a továbbiakban SOBA KE).

10 Szolgabírói iratok (sluznovsky úrad) a továbbiakban SU. 11 §OBA KE, SÚ 80/1468. sz. (1851), 80/751. sz. (1852) jelzetek alatt szereplő összeírások közül kettő biztosan 1852-ben keletkezett, a kontárok összeírását nem látták el dátummal, de ugyanarra a körrendeletre készült (1468. sz.) - és azonos helyen található - mint a „nem céhesek" összeírása.

160


Pozsgai Péter

a céhes kézműveseket tartalmazza, mert a másik két névsorral összevetve kiderül, hogy csupán 21 fő nem szerepel a „nem céhes" ill. „kontár" kimutatásokban. A 21 főből 16-nak a neve szerepel a céhmesterek és választmányi tagok aláírásai között a tornai sorcéh (vegyes céh, amely a különböző mesterségeket űző kézművesmesterekből és legényekből állott) „Czéhbe álás avagy Remek vágás" jegyzékében (1856-1871).12 Nagy valószínűséggel 1852-ben őket tekinthetjük a tornai céh tagjainak. Egy főre jutó átlagos adójuk (5, 6 frt) majdnem kétszerese a „nem céhes" és a „kontár" listákon is előforduló kézművesekének (2,95 frt). A legények száma a kamarai összeírás alapján 19, az inasoké pedig 21 volt. Az egy kézművesre jutó legények és tanulók számát tekintve is az derül ki, hogy az említett 21 iparos esetében átlagosan minden másodikra jutott egy legény (ha az inasokat is hozzászámítjuk, akkor pedig mindegyikre jutott legalább egy legény vagy tanuló), míg a maradék 35 esetében csak alig minden negyedikre (s inasokkal együtt is csak kevesebb mint minden másodikra jutott átlagosan egy legény vagy inas).13 A fentiek valóban azt támasztják alá, hogy a kontárok, akár rendelkeztek „működési engedéllyel", akár nem, mindenképpen a szegényebb társadalmi rétegekhez tartoztak Torna mezővárosban is. A három lista összevetéséből meg lehetett állapítani, hogy a kézművesek feltételezhetően teljes száma 1852-ben 74 fő volt (a háziparral foglalkozók, parasztiparosok ebben nem szerepelnek). Az összeírt összes kézművesnek tehát alig több mint a negyede tartozott ekkor a mezővárosi céhhez. .

B)1857 Az 1852-es kézműves-összeírások haszna akkor mutatkozik meg igazán, amikor az 1857. évi népszámlálás Toma mezővárosra vonatkozó „Fölvételi ívein" (továbbiakban felvételi ív) a foglalkozási csoportokat és a foglalkozási besorolások arányait szemügyre vesszük. A 270 összeírt mezővárosi „háztartásfőből" mindössze 19 kézművest találunk a „gyárosok és iparüzők" rovatában.14 A jelenlevő 12 Státny okresny archív Kosice (Kassai Járási Levéltár, a továbbiakban SOKA KE) Cechy Túrna. 13 A nem céhes kézművesek, akiknek mesterségük folytatására csak hatósági engedélyük volt, elvileg nem „fogadhattak fel tanítványt", itt tehát a gyakorlat ismét erősebbnek bizonyult a rendeletnél. SOBA KE, SÚ Túrna n. Bodvu, 80/ 811. sz. (1852) -3035.... sz. leirat „Abaúj-torna Megye Cs. K. Főnökétől". 14 Az 1857-es népszámlálás „fölvételi íveinek" kitöltésére az 1857. március 23-án kelt császári rendelet F. mellékletének megjegyzései adtak eligazítást. Az iparosokra vonatkozóan a következők olvashatók: „a gyárosok és iparűzők rovatába foglalandó az egész iparos kereset, a


161

(tényleges) népességet tekintve - ez képezheti a későbbi, 1869. évi népszámlálással történő összevetés alapját - ez a szám kiegészíthető 1 jelenlévő kézművessel, akit nem háztartásfőként írtak össze.15 A fentiek mellett még 1 távollevő, de Torna mezővárosban honos kézművest írtak össze. A „vándorláson lévő" legények száma a népszámlálási lajstrom végén szereplő kimutatás szerint 9 volt.16 A tornai háztartásfők további, nagyság szerinti foglalkozási csoportjai a következők voltak 1857-ben a lajstrom besorolása alapján: ház- és járadékbirtokos (91 fő), földbirtokosok (75 fő), napszámosok (35 fő), másféle szolgák (24 fő), hivatalnokok (14 fő), kereskedők (5 fő), egészségügyi személyek (3 fő), ügyvédek jegyzők (3 fő), papok (1 fő). Szembetűnő, hogy milyen magas a ház- és járadékbirtokosok aránya (33,7%) az összes lakó fél-háztartásfő között, megelőzi az összes többi foglalkozási csoportot.17 A bejelentési jegyek, amelyekből a községi elöljárók a fölvételi íveket szerkesztették nem maradtak fenn, így nem ellenőrizmennyibeti az más rovatba nincs utasítva " (DÁNYID. 1993. 109.). - A „Magyarázó emlékirat a népszámlálás előírásaival kapcsolatban (Bécs, 1857.)" a következőképpen magyarázza az 1857-es foglalkozási csoportosítást: „Efelosztás magyarázatául tudni kell, hogy a felosztásnak egyáltalán nem az a célja, hogy minden egyes rovat tartalmazza a maga abszolút számát. " [...] „A népszámlálásnak jelen esetben más feladata van, mégpedig relatív számok elérését óhajtja, vagy más kifejezéssel, csak azt akarja ábrázolni, hogy hogyan oszlik meg a lakosság foglalkozás, ipar, más megélhetési lehetőségek szempontjából. Ennek a felosztásnak sajátossága, hogy ott, ahol egy személy több foglalkozási ágba sorolható, vagy többféle jövedelmi ágból fakad megélhetési forrása, csak a leginkább figyelembe vehetőfoglalkozási ág, vagy jövedelmi forrás szerint lehet besorolni. " Közli: DÁNYI D. 1993. 135. 15 Johann Silbert (1869, Szilbert János) az egyedüli, akit a Mezőváros 1857-es népszámlálási ívein két különböző házban, különböző foglalkozási besorolásokkal írtak össze. A 6. sz. házban mint házbirtokos és családos háztartásfőt ház- ésjáradékbirtokosként, a 129. sz. házban viszont mint nőtlen (!) egyedülálló lakót iparosként írták össze. Ez további kérdéseket vet fel az 1857. évi népszámlálás végrehajtására és annak végrehajtására vonatkozóan. 16 Kettőt a házankénti-háztartásonkénti íveken, hetet pedig a lajstrom végén szereplő „távollevők" kimutatásában írtak össze. Több kategória rejthet még e mellett távollevő legényeket vagy inasokat (egyébféle férji személyek 14. éven felül; másféle szolgák; napszámosok), különösen miután még az ötvenes években is tilalmazták a kontároknak, hogy a céhes mesterekhez hasonlóan tanítványokat fogadhassanak (SOBA KE, Sú Túrna 811/1852). 17 Jól szemlélteti az anomáliát az 1857. és az 1869. évi népszámlálás országos eredményeinek összevetése ebben a tekintetben. Míg 1857-ben 171 273 fő szerepelt ház- és járadéktulajdonosként, addig 1869-ben már csak 80 680 fő, tehát kevesebb mint a fele. Az iparnál foglalkoztatott segédmunkások számának majd kétszeresére növekedése (182 337-ről 355 873-ra), a „másféle szolgák" (1857) 376 919 főről 1 143 075-re történő megháromszorozódása 1869-re („személyes szolgálatot teljesítők"), a napszámosok és a földművelésnél foglalkoztatott segédmunkások számának 80-90%-os növekedése mind azt mutatja - az 1869. évi pontosabb foglalkozási nómenklatúra-rendszerrel összevetve - , hogy az 1857. évi népszámlálás foglalkozási besorolásait a mikrotörténeti vizsgálatokban, illetve az országos eredményeket illetően is csak nagy körültekintéssel lehet felhasználni. Lásd A Magyar Korona Országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei a hasznos házi állatok kimutatásával együtt. 1871. (továbbiakban: 1869. évi népszámlálás) 257.

162


Pozsgai Péter

hető, hogy Torna mezőváros esetében a fölvételi ívek 18 foglalkozási csoportja közül melyikbe milyen foglalkozásokat is sorolhattak.18 Az itt található foglalkozási csoportok, mint többnyire túlságosan is általános kategóriák, csak áttekintő képet nyújtanak a lakosság foglalkozásszerkezetére vonatkozóan (ld. erre a 13. lábjegyzetben írottakat). A 20 tornai iparosként összeírt kézműves mesterségéről nem tudunk meg közelebbit a felvételi ívek alapján. A „lappangó" tornai iparosokat több kiegészítő forrás és a népszámlálás íveinek egybevetésével lehetett azonosítani. 1. Először a népszámlálási ívekhez mellékelt helységbeli idegenek tábláját vizsgáltam meg, amelyben 15 legény és 13 inas szerepel, mint akik a népszámlálás idejénjelen voltak, de Tornában nem voltak honosak, s akiket 21 kézműves foglalkoztatott. Az összeírt idegenekről, a nevük, születési évük és helyük, vallási hovatartozásuk, foglalkozásuk és családi állapotuk mellett azt is feltüntették, hogy melyik házban és azon belül melyik lakrészben (lakófél) laknak, ezért pontosan meg lehetett állapítani, hogy kinek a háztartásához tartoztak. Az így „beazonosított" 21 iparos-háztartásfőből 11-et nem kézművesnek írtak össze a felvételi íveken (9 ház- és járadékbirtokos, 2 földbirtokos). A már említett 20 jelenlévő kézművessel, akiket iparűzőként írtak össze, így 3 l-re „szaporodott" az iparosok száma. Ezzel együtt, az 1852-ben összeírtak számához képest ez a szám is nagyon alacsonynak tűnt. 2. Az 1852-es összesített kézművesnévsorból (74 fő) 42 kézműves volt biztosan azonosítható - név és házszám alapján - az 1857-es népszámlálás lajstromain. További 13 esetben a kézműves családfő már elhunyt, de özvegye, illetve családja szerepel a felvételi íveken, 18 iparosnak egyáltalán nincs nyoma a népszámlálási íveken, egy esetben pedig nem lehet megbízhatóan megállapítani az azonosságot (többször is előforduló család- és keresztnév és a nagy házszámkülönbség miatt). Az anyakönyvek segítségével megvizsgálva az említett 13 háztartást megállapítható, hogy abban a három esetben, amikor az elhunyt kézműves lánya időközben

18 Az is lehetséges, hogy közvetlenül a fölvételi ívekbe írták az összeírt lakosság adatait, s nem a bejelentési jegyek adatait vezették át. Ebben az esetben kirendelt „országfejedelmi biztos" hajtotta végre a számlálást a községi elöljáró kíséretében („Szabály a népszámlálások teljesítése iránt" 16. ill. 31.§. Közli DÁNYI D. 1993. 102-103.) Mindenesetre a fölvételi íveken két községi elöljáró aláírásai szerepelnek, Kanyurszky József bíróé és Gabos Sámuel tanácsosé - az előbbi szíj- és nyereggyártó mester, az utóbbi pedig mészáros - , ez azt valószínűsíti, hogy a számlálás lebonyolításában és (esetleg) az összesítésben is közreműködtek (MÜLLER GY. - VAHOT I. 1856.). A pontos adatok bevallása nyilvánvalóan nem állt érdekében sem az összeírtaknak, sem a községi tisztviselőknek. A katonai utánpótlás felmérése bevallott célja volt a bécsi adminisztrációnak, az állatösszeírás és a háztulajdon felmérése miatt pedig a lakosság jogosan tarthatott az adóterhek növekedésétől. Az 1857. évi népszámlálás föllelhető felvételi ívei ennek ellenére a múlt század közepének legértékesebb társadalomtörténeti forrásai közé tartoznak. Az eltérő területi adatfelvételek torzításának mértékét kiegészítő források segítségével lehet megbecsülni.


163

megházasodott, házastársuk személyében • kézműves vők kerültek a családba. Egyikük neve már 1852-ben is előfordul (1857-ben ház- és járadékbirtokosként szerepel), másikukat 1857-ben is iparosként írták össze, így a harmadik, Bercsinszky Pál az egyedüli, akivel a három közül ki lehet egészíteni az 1857-es kézművesek listáját, s aki csak 1857 szeptemberében „nősült be" a Dittel családba. Az 1852-es összesített névsor alapján tehát 43 kézművest lehetett 1857-ben megbízhatóan azonosítani. 3. Ez utóbbi 43 fős névsort összevetve az 1857-es népszámláláskor iparosként összéírtakkal, 13 olyan kézművest találtam, akik 1852-ben nem találhatók egyik listán sem, tehát feltehetőleg 1852 után telepedtek le Tornán - ezt a céhiratok és az anyakönyvi bejegyzések is megerősítették. 4. Megvizsgálva a tornai anyakönyv 1852 és 1857 közötti házassági bejegyzéseit, 4 olyan személyre bukkantam, akiket az anyakönyvben kézművesnek tüntettek fel, viszont 1857-ben különböző „nem iparos" rovatokba sorolva találjuk őket (napszámos, ház- és járadékbirtokos, földbirtokos, egy esetben pedig „egyébféle férfi személyek 14 éven felül"), a fenti (1-3.) forrásokban pedig nem szerepelt a nevük. 5. Az 1869. évi népszámlálás kézműveseinek névsorát (és a házszámokat) is összevetettem az 1857. évi tornai lakónévsorral. Bár nagyságrendi változást ez a művelet már nem eredményezett, mégis az 1857. évi népszámlálás Toma mezővárosi végrehajtásának fontos sajátosságaira vetett fényt. Toma 1857. évi összeírásakor - nem zárható ki, hogy máshol a tornaitól bizonyos fokig eltérő „értelmezésben" hajtották végre népszámlálást - majdnem kivétel nélkül csak a háztartásfőket sorolták be egymástól elkülöníthető foglalkozási rovatokba, míg a családtagokat - akkor is, ha már nagykorúak voltak - mindössze két kategóriába sorolták: „egyébféle férfi személyek 14 éven felül" és „egyébféle nők és gyermekek". így a már felnőtt családtagok foglalkozása és a segítő családtagok száma sem állapítható meg. Ettől eltér az „albérlők" (lakók, kosztosok, akik nem álltak a háztartásfővel rokoni viszonyban) besorolása. (1852-ben és 1869-ben az apa mellett a fia foglalkozását is feltüntették, amennyiben kézműves volt és egy házban éltek.) Az 1869. évi népszámlálás háztartási lajstromai alapján viszont nagy biztonsággal meg lehet állapítani, hogy ki az, aki 1857-ben valamelyik kézműves (vagy özvegye) családjá- ban már felnőttként jelen volt és 1869-ben iparos mesternek írták össze. Ezzel a módszerrel újabb három kézművest lehetett azonosítani 1857-ben. Az 1869. évi népszámlálás fölvételi ívei tulajdonképpen az 1857. évi bejelentési jegyeknek feleltethetők meg szerkezetüket tekintve,19 hisz itt az egyes foglalkozási megnevezéseket még nem összevont főcsoportok rovataiba sorolták, hanem az 19 DÁNYlD. 1993. 106-107.


Pozsgai Péter

egyes családtagok mellett közvetlenül feltüntették, hogy mivel foglalkozik (több esetben feltüntették azt is, ha valakinek több foglalkozásból is származott jövedelme). A valóságos foglalkozási szerkezetet jobban tükröző 1869-es lajstromok alapján még egy kőművest és egy „cigánykovácsot" lehetett az említett három iparos mellett 1857-ben azonosítani. A 2-5. közötti eredményeket - amelyek között nincs átfedés - összegezve egy 65 kézművesből álló névsorhoz jutunk, akik 1857-ben jelen voltak és szerepelnek a népszámlálási íveken. Ezt összevetve az 1. pontban szereplő helységbeli idegenek táblájából nyert kézművesek neveivel, megállapítható, hogy azok mind szerepelnek a 65 fős listán (1. ábra).

1. Tornai kézművesek az 1857. évi népszámlálás

ábra

foglalkozási foglalkozási

besorolása csoportjaiba

165


1. táblázat: Torna mezővárosi kézművesek foglalkozási besorolása az 1857. évi népszámlálás felvételi ívein Foglalkozási csoportok „Azonosított" mesterségek

Ház- és jára- Iparos Földbir- Napszátokos mos dékbirtokos

Asztalos

3

Ács

1

Egyéb férfi 14 éven felül

2

5 1

2 1

1

Bodnár

Kereskedő

2

Csizmadia

4

Fazekas

7

2

Kalapos

2

1

3

Kerékgyártó

1

1

1

3

Kovács

1

1

1

Kőmíves

2

6 1

1

9

3 2

4

Lakatos

1

Mészáros

2

1

Molnár

1

1

Serfőző

1

1

3

5

Suszter

3

2

2

7

Szabó

1

4

1

6

Szíj- és nyereggyártó Szűcs

3

1

1 .

1

4 1

Tímár Nem állapítható meg Összesen

1 1

1 28

19

9

4

1

4

65

Az 1857-es népszámlálás lajstromaiban feltüntetett 20 kézműves mellett tehát még 45-en foglalkoztak valamilyen kézműves mesterséggel. Ebből 9 fő földbirtokosként, 28 fő ház- és járadékbirtokosként, négyen az „egyébféle férfi személyek 14 éven felül" rovatában, hárman napszámosként, egy pedig kereskedőként lett feltüntetve. Felmerül a kérdés, hogy pusztán az összeíró hanyagságáról van-e szó ebben az esetben, vagy a népszámlálási útmutatás sajátos értelmezéséről? Legalábbis azt várhatnánk, hogy az iparűzőként összeírtak a céhes kézművesek köréből fognak kikerülni, de a 20 főnek csak a fele tartozott a tornai vegyes céhhez. A létszám másik feléből hatan a Keglevich uradalomhoz tartozó épületek-

166

Pozsgai Péter


ben lakó uradalmi kézművesek voltak, hárman pedig nem voltak háztulajdonosok (az 1857-es népszámlálásnál a „házbirtokos" személyét is feltüntették), tehát csak a foglalkozásuk (és nem tulajdonos-státusuk) alapján lehetett őket besorolni. A céhhez tartozás alapján a „földbirtokos" és a „ház- és járadékbirtokos" kézművesek besorolását nem lehetett kielégítően megmagyarázni. 2. táblázat: Tornai kézműves háztartásfők állatállományának megoszlása foglakozási csoportonként 1857-ben Állatállomány

Ház- és járadékbirtokos

4 ill. több igásállat

Iparűző

Földbirtokos

1

4

5 9

2-3 igásállat

3

3

3

1-2 tehén

17

6

2

Csak sertés

5

4

Nincs

4

4

Összesen

29

18

Kereskedő

Napszámos

Összesen

25 1

4

14 8

9

1

4

61

Az 1852-es összeírásban és az 1857-es népszámlálás lajstromaiban egyaránt előforduló személyek közül, azok akik 1852-ben a legtöbb adót fizették mesterségük után (a rangsorban szereplő első hat személy) egy kivételével mind földbirtokosként szerepelnek 1857-ben, azaz iparűzés mellett földmüveléssel is foglalkoztak. Ezt alátámasztja az a tény, hogy egy kivételével mind rendelkeztek legalább két igásállattal (a többségük néggyel) és egy 1884-ből származó kataszteri felvétel alapján, ahol többségük még azonosítható, mindannyian a legtöbb szántófölddel rendelkező nagygazdák közé tartoztak.20 Megvizsgálva most már az összes 1857-ben földbirtokos kategóriába sorolt kézművest, azt találjuk, hogy a kilencből kettő kivételével mindegyikük rendelkezett legalább két igás állattal. A 28 ház- és járadékbirtokosként összeírt kézműves közül csak három esetben tüntettek fel igásállatokat, közülük kettő esetében megállapítható - Juhász István fazekas és Morgent Ferencné szűcs utóda Morgent Ferenc suszter - , hogy csak kevés szántófölddel rendelkeztek (3,3 kh és 1,5 kh). A napszámosként összeírt három kézműves nem rendelkezett háztulajdonnal, ezért más házában, de külön lakó félként tüntették fel őket családjaikkal együtt. Az „egyébféle férfiszemélyek 14 éven felül" csoportba sorolt négy személy közül 20 „Torna adóközség. A katasteri birtokívek összesítése 1884" OSZK Térképtár Bv 186/1-12.


167

hárman nőtlenek és apjuk, illetve özvegy anyjuk háztartásában írták össze őket, egy esetben pedig a kézműves vőként került a családba és anyósa háztartásában szerepel családjával együtt.21 A fentiek alapján az 1857. évi népszámlálás lajstromain a mezővárosi kézművesek foglalkozási csoportba sorolásának gyakorlatáról a következő észrevételeket lehet tenni: a) A jelentősebb földbirtokkal rendelkező kézműveseket, akik mezőgazdasági termelést is folytattak, s akik adójuk jelentős részét a földbirtokuk után fizették, a földbirtokosok közé sorolták. A népszámláláshoz készített útmutatásban erre vonatkozóan a következőket találjuk a „Megjegyzések" g) pontja alatt: „a földbirtokosok rovatába sorozandók: a nagy vagy apró mezőgazdászati fekvőségek vagy bányák birtokosai, továbbá minden ilyen fekvőségek haszonbérlői". b) A ház- és járadékbirtokosok között találjuk azokat a kézműveseket (felerészben céhtagok), akik földdel - legalábbis jelentékenyebb nagyságú földbirtokkal - nem rendelkeztek, túlnyomó többségük tehát nem kötődött foglalkozását és megélhetését illetően a mezőgazdasághoz, de mindannyian háztulajdonosok voltak. Erről a kategóriáról sommásan csak annyi szerepel a kitöltési útmutatásban, hogy „a ház- vagy járadékbirtokosok sorába veendő föl az is, a ki magát magánzónak vagy saját vagyonából élőnek adta ki". c) A kézművesekre vonatkozóan a következően rendelkezik az útmutatás: „a gyárosok és iparűzők rovatába foglalandó az egész iparos kereset, a mennyiben az más rovatba nincs utasítva". Az „iparos kereset" a rangsorban a földbirtokos és a ház- és járadékbirtokos kategóriák után következett - a felvételi iv foglalkozási csoportjaiban is - és ez tükröződik az összeírásban is: a földmüveléssel is foglalkozó iparüzőket minden esetben „földbirtokosként" írták össze Tornában.22 Ez legalább részben megmagyarázza, hogy miért olyan különböző az „iparűzők" rovatba sorolt kézművesek összetétele. A hat uradalmi kézműves sem földdel, sem háztulajdonnal nem rendelkeztek, rajtuk kívül még hárman nem voltak házbirtokosok. Az ő esetükben érthető, hogy miért nem a „ház- és járadékbirtokosok" között találjuk őket. A maradék 11 kézműves esetében viszont - két eset kivételével, ahol nem lehet eldönteni, hogy házbirtokosok voltak-e - mindannyian háztulajdonosok voltak. Őket nem lehet tudni milyen alapon különböztették meg a ház- és járadékbirtokosok között feltüntetett kézművesektől.

21 A kereskedőként összeírt bodnár, 1852-ben és 1869-ben testvérével egy házban, azonos mesterséget űzött, 1857-ben viszont - nem tudni mi okból - csak egyikük szerepel. 22 Lásd erre TÓTH Z. 1987a. 63-65, különösen 68, illetve 78-79.

168


Pozsgai Péter

A fentiekből látható, hogy a Torna mezővárosi 1857. évi népszámlálás esetében a valós foglalkozásszerkezet nem állapítható meg pusztán a lajstromok besorolása alapján. A tulajdonosi státuson alapuló foglalkozási csoportok (földbirtokos, ház- és járadékbirtokos, napszámos), illetve a munkaviszonyon alapulók (iparűző, kereskedő) keveredése figyelhető meg. A feudális összeírások rendies szemlélete tükröződik az 1857-es népszámlálás foglalkozási kategóriáiban, a tulajdonosi státus az elsődlegesen meghatározó besorolási elv, amely közvetlen rokonságot mutat a feudális kori adóösszeírások kategóriarendszerével: colonus/jobbágy/földbirtokos, inquilinus/házas zsellér/ház- és járadékbirtokos, subinquilinus/házatlan zsellér/napszámos.23

C) 1870 Az 1869/70. évi népszámlálás felvételi ívein 71kézmüves szerepel, közülük 62 háztartásfőként, 9 kézművest pedig (3 családos és 6 nőtlen) más háztartásában írtak össze. Az összes kézművesből 64 esetben tüntették fel a „foglalkozási viszonya" oszlopban, hogy önálló (esetenként „mesterségéből" vagy „munkája után")24, közülük 4 esetben a mesterség mellett más „hivatást" is feltüntettek: 1 festőmester, birtokos és haszonbérlő; 1 kovács és földész; 1 mészáros és földész és 1 mészáros és kereskedő. (Sajnos a Torna mezővárosi foglalkozási összesítő ív25 nem maradt fenn, ezért esetükben nem állapítható meg, hogy melyik foglalkozási főcsoportba sorolták őket.) A csupán időszaki iparűzést lehetővé tevő mesterségeknél (4 ács, 3 kőműves) a kézműveseket (egy kőműves kivételével) napszámosként említik, ebbe a csoportba sorolva az egyedüli „cigánykovácsot" is. Egy ácsról a „mint vállalkozó úgy is mint segéd" bejegyzés a foglalkozási viszony oszlopábanjói szemlélteti az ácsok és kőművesek szezonális munkavégzés kényszeréből adódó nagyobb munkavállalási rugalmasságát. Az 1852-es névsorral összevetve az 1869-es mezővárosi névsort kiderül, hogy 4 kézművest - akik közül hármat 1857-ben is földbirtokosnak, egyet pedig iparűzőnek tüntettek fel - 1869-ben is „csak" földbirtokosként, illetve földészként írtak össze. Két földészről pedig az anyakönyv segítségével lehetett megállapítani, hogy 23 Uo. és TÓTH Z. 1987b. 4 0 8 4 1 9 . 24 Az 1869. évi népszámlálás felvételi ívein szereplő „foglalkozás viszony" meghatározások tartalmi különbségeit (mesterségéből, önálló, munka után, évi fizetéséből stb.) egy másik tanulmányomban fogom részletesen elemezni. 25 A VlII.b. jelzetű „Községi áttekintés a jelenlevő népességnek hivatás és foglalkozás szerinti számbavételére".

169


csizmadiaként is tevékenykednek. Egyikük már az 1857-es teljes névsorban is szerepel mint földbirtokos. Egy kézműves esetében nem dönthető biztosan el, hogy mesterségét 1869-ben is folytatta-e. Gáspár Dávid izraelita vallású szabót 1857-ben iparosként írták össze egy a Keglevich-uradalom tulajdonában lévő házban - egy szabólegényt is foglalkoztatott ekkor - 1869-ben viszont már kocsmáros volt, és semmilyen jel nem mutat arra, hogy mesterségét továbbra is folytatta volna (feleségén, valamint öt 14 éven aluli gyermekén kívül másokat nem írtak össze háztartásában). Egy kőműves azonosításában szintén az anyakönyv volt segítségemre: Hatzel Józsefet 1869-ben zsellérként (hivatás) és napszámosként (foglalkozási viszony) írták össze. A 6földműves-kézművesselés a zsellér-kőművessel együtt tehát 78 személyről állapítható meg, hogy megélhetését részben vagy egészben mestersége biztosította. Kilenc kézművesnél kimutatható aföldmüvelésselvaló szoros kapcsolat, ők mesterségüket feltételezhetően csak mint kiegészítő, illetve szezonális tevékenységet folytatták (2. ábra).

90 80

T

-

1852

1857

1869

P 1852-ből a z o n o s

• 1 8 5 2 - 1 8 5 7 anyak.alapján

•

•

1 8 5 8 - 1 8 6 9 a n y a k . alapján

1857. n é p s z á m . alapján

1869. n é p s z á m . „ h o z a d é k a "

2. Torna mezőváros

•

kézműveseinek

ábra „azonosítása"

1852-1869

170

Pozsgai Péter


2. A tornai kézművesipar szerkezeti változásai

1852-1869

3. táblázat: Torna mezőváros kézműveseinek mesterségek szerinti megoszlása 1852-186926 Mesterségek Ablakos Asztalos Ács Bádogos Bodnár Csizmadia Ecetgyártó Fazekas Festő Kalapos Kerékgyártó Kovács Kőmíves Lakatos Mészáros Molnár Pék Serfőző Suszter Szíj- és nyereggyártó Szűcs Szabó Tímár Nem állapítható meg Összesen

1852

1857

6 4

5 2

4 7

2 6

11 1 3 3 2 7 3 5 2

9

5 1 5 4 1 74

3 3 3 4 1 5 1 1 7 1 4 6 1 1 65

1870 1 4 4 1 4 6 1 8 1 2 3 3 4 2 6 2 2 13 1 3 6 1 78

26 A táblázatban az 1852. évi összeírás és az 1869. évi népszámlálás foglalkozási megnevezéseit használom.


171

A kézműves mesterségek látható szerkezeti állandósága, illetve bizonyos fokú átrendeződése „mögött" fontos az egyes szakmák képviselőinek - s így egyúttal iparuknak - stabilitását megvizsgálni. A mezőváros társadalmában a kézművesmigráció időről-időre jelentős mértékben átalakította a kézművesség személyi összetételét, amely ugyanakkor érthető módon nem jelentett nagyobb változást az alapvetően a helyi igények kielégítését szolgáló mezővárosi mesterségek szerkezetében.27 A mezőváros mintegy másfélezres lélekszáma és a közeli nagyobb ipari-kereskedelmi központok (Kassa, Rozsnyó, Miskolc) korlátozták az ipari tevékenység növekedését és a specializáció magasabb fokának kialakulását. A környező falvak paraszti népességét bizonyosan a tornai iparosok látták el a falusi kézművesek által nem készített, vagy azokénál jobbnak számító termékekkel, ez a kevéssé differenciált - és bizonytalan - keresleti többlet azonban nem eredményezhette a kézművesség felfutását és nem ösztönzött a nagyobbfokú specializálódásra, az egyes szakmák nagyobb differenciálódására. Az 1852. évi 74 kézművesből 23 fő változatlanul szerepel 1857-ben és 1869-ben is. Ők alkotják a mezővárosi kézművesség stabil rétegét a vizsgált időszakban.28 Négy kivételével (lakatos, molnár, ács, festő) az 1852-ben szereplő összes mesterséget képviselik. A 23 közül 11 esetében kimutatható, hogy az ipart átadja valamelyik - a lajstromokban jelenlévő - családtagjának (fiának vagy vejének), két esetben pedig (kerékgyártó és kovács) más szakmát tanulnak az utódok. A mezővárosi kézművesség stabil rétegébe tartoznak azok a kézművesek is, akik

27 Az 1828-as országos összeírásban 50 adózó kézművest tüntettek fel Tornán. Közülük 22 kézműves családnév szerepel az 1852-es összeírásokban, két esetben csak 1857-ben, illetve 1869-ben találkozunk azonos családnevű helybeliekkel, náluk nem lehetett iparos tevékenységet kimutatni. Egy további esetben pedig csak 1869-ben „bukkan fel" egy kézműves 1828-ban is előforduló családnéven. Az 1852-ben összeírt tornai kézművesek kevesebb, mint egyharmada tekinthető többgenerációs iparoscsaládok leszármazottainak, míg a többség feltehetően elsőgenerációs mezővárosi lakó volt. A fluktuáció hátterében egy jelentős arányú, észak-déli irányú kézművesmigráció mutatható ki a Felföld nagy múltú céhes kézművességgel rendelkező központjai és az Alföld északi peremének mezővárosai között. Torna a két nagytáj közötti karsztvidéki és Bódva-völgyi „közvetítő zóna" egyik állomásának tekinthető. - Az egyes mesterségek képviselőinek 1828-as létszámát összevetve az 1852. és az 1869. évivel jelentősebb aránycsökkenést csak a kőművesek (11 fő) és a kalaposok (7 fő) körében tapasztalható. A kőművesek számának jelentősebb csökkenése (11-ről 7-re, majd 4-re) - ugyanúgy, mint az ácsok létszámának jelentős növekedése (1-ről 4-re) - lehet, hogy jelen esetben is az összeírások eltérő évközi időszakban történő végrehajtására és a különböző célú adatfelvételi szempontokra vezethető vissza. A szücsmesterek száma illeszkedik a mesterség csökkenő tendenciájához (6 főről 5-re, majd 3-ra), míg a szabóké a fokozatos bővülést (3 főről 4-re, majd 6-ra) példázza. Legnagyobb arányú növekedés 1828 és 1852 között a csizmadiák (2 főről 7-re) és a vargák (1 főről 5-re) körében látható, az asztalosokon kívül (1828-ban egy sem szerepel 1852-ben viszont már 6 főt írtak össze). 28 A kézművesek stabilitásának vizsgálatára lásd pl. DÓKA K. 1979. 213.

172


Pozsgai Péter

- az egyéni életciklus és a családciklus törvényszerűségei miatt - csak 1852 után lettek önállóak, mesterségüket egy időközben már elhunyt, de 1852-ben még összeírt mester hagyományozta rájuk. A l i esetből ötben a halott kézműves fiára szállt az ipar, négy esetben pedig vejére, egy esetben az özvegy új férje vitte tovább a műhelyt és ismét egy esetben maga az özvegy folytatta a kalapkészítést két fiával, akik inasokként szerepelnek az 1869. évi népszámlálás felvételi ívén. A 34 családból legnagyobb arányban a fazekasok képviseltetik magukat (7 család), őket követik a bodnárok, csizmadiák, suszterok (3-3 család), majd az asztalosok, szabók, kalaposok, mészárosok, kerékgyártók és szűcsök (2-2 család) és végül, a kőműves, tímár, szíjgyártó, kovács, lakatos és molnár kézműves háztartásfők egy-egy családja. A 3. táblázatból láthatóan jelentősebb arányú iparszerkezeti változás nem történt. Az 1857-re megállapított alacsonyabb kézművesszám alapján nem lehet a mezővárosi kézművesség hanyatlására következtetni, sokkal inkább a foglalkozásokat illetően kevésbé pontos adatfelvételre gyanakodhatunk. A vizsgált időszakban a legnagyobb növekedés a mezővárosi vargák körében tapasztalható: a létszámuk több mint kétszeresére emelkedett két évtized alatt.29 A fazekasok esetében már visszaesés tapasztalható, bár ez a táblázatból nem tűnik ki (a fazekassággal foglalkozók száma csak kis mértékű, azonban folyamatos csökkenést mutat), de a fazekas-dinasztiák száma jelentősen csökkent és az utódok közül többen - az időszak második felében - már nem apjuk foglalkozását választották mesterségül. A kőművesek táblázatbeli létszámának csökkenése sem biztos, hogy. a valós helyzetet tükrözi, hisz ahogy az már korábban is látható volt, a kőművesek és az ácsok esetében a legnehezebb foglalkozásuk meghatározása, mert még 1869-ben is többször csak napszámosként említik őket. Egyes rokon iparágak esetében a szerkezeti változások jelei is mutatkoznak: a suszter mesterek számának nyolc fős növekedése és a csizmadiák számának csökkenése, illetve stagnálása; a szűcsök fokozatos térvesztése is látható a szabók létszámának növekedésével párhuzamosan. Az 1870-ben megjelenő négy új mesterség némelyike már a városiaso- dás jeleit mutatja (bádogos, ecetgyártó, pék, ablakos). Teljesen hiányzik a textilipari szakmák közül a takácsoké. Ez egy jelentős arányú, általánosnak tekinthető paraszti háziipari tevékenységre mutat, amellyel jelen dolgozatomban nem foglalkozom.

29

D Ó K A K . 1979. 25.


3. Család- és

173

háztartásszerkezet

A 19. századi „osztrák" népszámlálások (1850,1857), nyugat-európai minták fel-, használásával új, a korábbi lélek- és adóösszeírásoktól eltérő számlálási egységet vezettek be a lakosság összeírásánál. A „lakófél" (Wohnpartei) fogalom 1857-ben jelenik meg először,30 de tartalmában már az 1850/51. évi népszámlálás számlálási egységének is az alapját jelentette, mely a nukleáris („egyszerű") családokat tekintette a számlálás alapegységének függetlenül attól, hogy ez a házon belül a rokoni együttélésnek milyen összetettebb szervezeti formájába illeszkedett és a házon kívül milyen - többnyire rokoni - együttműködési.formák játszottak szerepet a gazdálkodásban és a fogyasztásban.31 Mindez nagyon megnehezíti a 19. század közepét megelőző „famílián" alapuló háztartásfogalom megfeleltetését az 1850/5l-es, 1857-es és az 1869-es népszámlálás „lakóiéi" háztartásfogalmával.32 A 19. század közepétől a háztartás fogalmát csak az egy fedél alatt élők meghatározott csoportjaira alkalmazták, így többnyire legfeljebb az egy házban élő rokoni csoport családszerkezetét lehet vizsgálni és rekonstruálni, annak egyszerű vagy feltételezhetően összetett voltát megállapítani. Pusztán a népszámlálási ívekre támaszkodva tehát csak egy szűkített - az egy házban élőkre korlátozódó - háztartásfogalom alkalmazására van lehetőség. Kiegészítő forrásokkal azonban egyes esetekben lehetőség nyílhat a valós háztartási kötelékek feltárására. Az összetettebb formák elsősorban a paraszti munkaszervezetben játszottak jelentős szerepet, míg a kézműves családoknál ennek szerepe általában elhanyagolhatóbb. Dolgozatomban a háztartást fogalmát nem a fenti rekonstruált értelemben használom, hanem egyelőre igazodtam az összeírok által használt lakófél alapú háztartásfogalomhoz, bár tisztában vagyok annak fogyatékosságaival.33 A 19. század említett három lajstromos népszámlálásának felvételi ívein alapuló, a valósághoz közelebb álló háztartásfogalom kidolgozása csak az egyes családok sze30 DÁNYI D. 1993. 106. Az 1857. évi népszámlálás B. mellékletét („Útmutatás a bejelentési jegy betöltése végett"). 31 Az 1850. évi „Hivatalos Utasítás" a következően rendelkezik: „Egy különös fölvételi ívet kapnak a népszámlálásnál: a) minden házasságban élő gyermekével együtt, vagy ha nincsenek azok nélkül; b) fi- vagy nőözvegy ha gyermeke van; c) azon nőtlen vagy hajadon és özvegy g y e r m e k t e l e n személyek, kik cselédet tartanak, és magokban laknak vagy saját vagyon, hivatal- vagy keresetből élnék." Közli DÁNYI D. 1993. 92-93. - A „lakófélre" vonatkozóan Id. m é g F A R A G Ó T. 1 9 8 9 . 4 3 9 . 32

V ö . ANDORKA R. - FARAGÓ T. 1984. 4 0 4 - 4 0 5 .

33 Lásd az 1869. évi népszámlálás „Utasításának" 21. pontját: „Akár bejelentési, akár fölvételi ívekkel eszközöltetik a népszámlálás, alapja mindenkor a z e g y e s h á z t a r t á s (lakófél)." Ezen kívül az „Oktatás felvételi ívek betöltéséhez számláló ügynökök és vizsgáló bizottsági tagok számára" 20. pontját.


Pozsgai Péter

mélyi szintű vizsgálatán alapulhat. Ez lehetőséget nyújt e népszámlálások adatfelvételi rendszerének lokális hatósugarú kritikai elemzésére, az összeíróbiztosok műveltségének és az összeírás megbízhatóságának vizsgálatára. 4. táblázat: Tornai kézműves-háztartásfők és családszerkezet 1857-ben Tornai kézműves háztartásfők korcsoportonként

Háztartástípus

20-29

30-39

40-49

Házaspár

2

1

2

Házaspár gyermekkel

4

21

13

Özvegy apa gyermekkel Egyszerű családos

összesen

6

Házaspár gyermekkel és özv.anya Házaspár gyermekkel és nem házas testvérrrel

Kiterjesztett

családos

összesen

1

3

2 3

9

Összesen 5

1

1

1

16

1

39 2

1

46 4

1

5

1

Nem család Összesen

60-

4

Özvegy anya házas gyermekével Egyéb - több irányban - kiterjesztett család

22

50-59

1 1

3

8

2

13

1

1

2

31

19

1

1

61

A táblázatból láthatóan 1857-ben az egyszerű családos háztartások dominálnak, de nem is lehetett másra számítani a lakófelenként elkülönített háztartások esetében. Ennek ellenére majdnem egynegyede az összes kézművescsaládnak a kiterjesztett családos háztartástípusba tartozik. Ehhez, ha hozzávesszük azt a néhány esetet, amikor az egy házban külön lakófelekként összeírt családok rokoni kapcsolata kimutatható - a kis esetszámok ellenére is - , megállapítható, hogy a tornai kézművescsaládok szerkezetében a többcsaládos együttélés jelentős szerepetjátszott. A 20 és 39 éy közötti háztartásfők egyharmada élt kiterjesztett családos (lakófél)- háztartásokban, míg az életciklus későbbi szakaszaiban ez az arány - a demográfiai viszonyok következtében - ugrásszerűen lecsökkent. Holecskó István tímárt feleségével és annak húgával írták össze 1857-ben a 99. sz. házban. Ugyanebben a házban lakott öccse, a másik lakófél, Holecskó Antal


175

feleségével, lányával és egy 15 éves (torna)görgői szolgálólánnyal. Mindkettőt földbirtokosnak írták össze, de István már 1852-ben is tímárként szerepel. Állatállományukat külön-külön írták össze — Istvánnál két ökör, két tehén, két borjú és három sertés szerepel, míg öccsének csak egy tehene volt - és ez a gazdálkodás bizonyos fokú elkülönítettségére utal. Házbirtokosként viszont egyedül az elsőnek összeírt lakófél családfőjét, Holecskó Istvánt tüntették fel, s ez ismét azt erősíti meg, hogy nem lehet egymástól független háztartásokként vizsgálni e két lakófelet. Még szorosabb kapcsolat látható a 155. sz. házban összeírt két lakófél között: Farkas János mészárost feleségével és gyermekeivel külön, első lakófélként írták össze, míg apósát Szlovenszki János mészárost feleségével és egyedülálló leányukkal a második lakófélként. A házbirtokos Farkas János neve mellett tüntették fel a teljes állatállományt (2 kanca, 2 csikó, 3 tehén, 3 borjú és 3 sertés). Az idősebb házaspár szemmel láthatóan átadta a gazdaságot - a mezővárosi viszonylatban jelentősnek mondható földbirtokot és állatállományt - a fiataloknak, maguk pedig életkorukra is tekintettel (69, illetve 64 évesek) visszavonultak a gazdálkodástól és a háztartásban elsősorban mint eltartottak és fogyasztók élhettek együtt lányuk és vejük családjával. Itt tehát a két nukleáris család-háztartás helyett, nyilvánvalóan egy összetett több családból álló háztartás tükrözi jobban a valóságos házon belüli viszonyokat. Egy harmadik esetben Snajder (Schneider) József és testvére János szintén külön lakó félként szerepelnek a 181. sz. házban. Az 1852-es névsorban asztalosként írták össze őket, 1857-ben mindkettő házbirtokos és állatállományukat is elkülönítve tüntetik fel. A nőtlen József egyedülálló özvegy húgával és egy szolgálóval egy lakófélben szerepel, míg házas öccse egy gyermekével és egy asztalosinassal a másikban. Ebben az esetben - kiegészítő források hiányában - csak az egy fedél alatt lakás és az azonos szakmához tartozás (feltehetően közös műhely) alapján lehet valószínűsíteni az együttműködést és a munkaszervezeti közösséget. A tornai kézművesháztartások és vagyoni helyzetük összefüggéseit is csak a háztartások rekonstrukciója alapján lehet feltárni.

Pozsgai Péter


5. táblázat: Tornai kézművesekjövedelmi csoportjai és háztartásszerkezete 1852—1857 Tornai kézművesek „iparadója" (1852)

Háztartásszerkezetük (1857)

1 - 2 Ft

Egyszerű családos

15

Kiterjesztett családos

4

Összesen

19

3-10 Ft

Összesen

10 Ft felett 5

28

5

1

10

13

6

38

Az 5. táblázatban a kézművességből származó jövedelemre kivetett iparűzési adó nagysága alapján három csoportba soroltam a kézműveseket. A legkevesebb adót fizetőknek csak mintegy ötöde (rekonstruált háztartásokkal együtt negyede) élt kiterjesztett háztartásokban. A középső adócsoportba tartozók esetében több mint egyharmadáról (a rekonstrukció után mintegy feléről) lehetett megállapítani az összetettebb családszerkezetet. A legtöbb adót fizetők esetében azonban csak éppen az egyhatodáról mondható el ugyanez. A vagyon és a bonyolultabb családszerkezet pozitív korrelációja csak az első két csoportban észlelhető. Az alacsony esetszámok miatt azonban ebből nem lehet általánosabb következtetéseket levonni, hisz az egyéni életciklusok változása meghatározó az 1857-es népszámláláskor éppen adott családszerkezeti képre vonatkozóan. 6. táblázat: Tornai kézműves háztartásfők állatállománya és háztartástípusa 1857-ben

Tornai kézművesek háztartásai

Tornai kézműves háztartásfők összeírt állatállománya

Összesen

4 ill. több igásállat

2-3 igásállat

1-2 tehén

csak sertés

Egyszerű családos

4

5

17

13

46

Kiterjesztett családos

1

4

6

1

13


2 25

nincs

2 14

61

Az ipar mellett földműveléssel is foglalkozó kézművesek (vagy akik termékeiket máshol is értékesítették és maguk fuvarozták) érthetően mindannyian rendelkeztek igásállatokkal. A legjelentősebb állatállománnyal rendelkező kézműveseket

177


egy kivételével mind földbirtokosként írták össze 1857-ben. Egy kivételével mindannyian egyszerű családos háztartásokban éltek és közülük három esetében a hiányzó családi munkaerőt idegen kezek pótolták: ifjabb Szlovenszki János mészárosnál egy szolgáló, Gabos Sámuel mészárosnál egy szolga és két szolgáló és Peregrin János kovácsnál két legény és egy szolga. A kettőnél több igásállattal rendelkező kézműves-háztartásfok rekonstruált háztartásainak több mint fele (9-ből 5) volt kiterjesztett családos. Az 1-2 tehénnel rendelkezőknek már csak a negyede, míg a csak sertéssel ill. semmilyen állatállománnyal nem rendelkező háztartásfők közül csupán egy-egy élt kiterjesztett családos háztartásban. Az állatállomány nagysága tehát az esetek többségében jelentős mértékben összefügg a háztartások összetettségével. A 7. táblázatból pedig a jelenlévő idegen munkaerő és az állatállomány nagyságának pozitív kapcsolata állapítható meg a kis esetszám alapján is. 7. táblázat: Állatállomány és jelenlévő idegen munkaerő a tornai kézművesek háztartásaiban 1857-ben Tornai kézműves háztartásfők összeírt állatállománya

Jelenlévő idegen munkaerő Legény és szolga

Összes háztartás

4 m. több

2-3

1-2

igásállat

igásállat

tehén

1

1

3

4

10

1

3

Csak legény

csak sertés

nincs

Csak szolga

1

Csak szolgáló

2

Nincs

1

3

18

12

40

Összes háztartás

5

9

25

14

61

5

3

Végül a családszerkezeti változások alapján még egyszer vissza kell témi a háztartásfogalom vizsgálatához. Az 1869-es népszámláláskor 34 olyan kézműves-háztartásfő volt jelen, akik már 1857-ben is szerepeltek. (Eltekintve most azoktól az esetektől, ahol az elhunyt családfőnek a csonka családja szerepelt 1869-ben.) A 8. táblázatban szembetűnő, hogy a lakófél-háztartások háromnegyede (25, illetve 26 fő) mind 1857-ben, mind 1869-ben az egyszerű családos háztartástípusok között szerepel. Az egy házon belül együttélő családmagok lakófelenként elkülönített csoportjai - mint háztartási egységek - alapján a nukleáris családok dominanciája állapítható meg. Ugyanakkor látható, hogy a két időpontban


Pozsgai Péter

adott családszerkezet leírására szorítkozó családformatípusok jelentősen bővültek: 1857 és 1869 között 7-ről 10-re. 8. táblázat: Tornai kézművesek családszerkezetének változásai 1857-1869 Családtípus (1869) -U

—. u

S w w oá N

e D

P

-2L

S

I Családtípus (1857)

o

1

3

Házaspár gyermekkel

1

15

1

2

Özvegy apa gyermekkel

g

«

F

I

|

|

s

8 N -cd dc -03 a

—

2 |

1 3a ^S H S -Ö 8 ü -S Í5 d-íu2á -cd bű w t u o 4

1

1

1

1

19

1

2 1 4

2

1

3

1


I

00

1 1 3 & 4 e H £ e S I £ ö § -3 5 bű =0 S 33 ^ -cd -cd . -cd -cd . | £3 cdcdi>cdcdi>-cu,3c -cd -cd N -cd -cd N bű :o a a o a s a o M H a

Házaspár

Házaspár gyermekkel és özvegy anya Házaspár (gyermekkel) és nem házas testvér Egyéb - több irányban kiterjesztett család

|

s5 £ c m

1

1 3

23

0

1

1 1

1

1

1

1

1

1

34

Egy 1857-ben előforduló típus (özvegy apa gyermekével) 1869-ben nem fordul elő a lakófél-háztartásokban. Négy esetben viszont összetett családos háztartások Jelentek meg" 1869-ben, azaz két egyszerű családos és két kiterjesztett családos háztartás összetett (több együttélő családmagot magában foglaló) családos háztartássá alakult. Budovszki József bodnár mester nukleáris családja fia házasságával a


179

törzscsaláddá alakulás útján haladt, de még 1869-ben egy nem házas fiú is szerepel a háztartásban szolgaként összeírva. A már említett Farkas János egyszerű (lakófél) háztartása - amely 1857-ben az öreg szülőkkel szintén összetett család volt valójában - lánya házasságával összetett családdá vált és 1869-ben egy lakófélben szerepelnek. Holecskó István tímár családja öccse házasságával az együttélő házas testvérek háztartásává változott. Heveri István kőműves („zsellér - kőmívesi napszámból") nukleáris családja (felesége és gyermekei) mellett egy másik nukleáris család tagolódott be a háztartásba 1869-re, amellyel szemmel láthatóan nem állottak rokoni viszonyban. E négy esetben tehát az összeíró egy háztartásnak (lakófélnek) tekintette és nem választotta el az együttélő családmagokat. Budovszki József és Farkas János háztartásában fiatal házasok (mindkét esetben 19 éves a feleség) élnek együtt a szülőkkel és nem házas testvérükkel, illetve az utóbbiban még egy özvegy szolgával és egy hajadon szolgálóval, akik nem tartoztak a vérségi családhoz. A házon belüli lakótér - 2-2 szobát tüntettek fel 1870-ben - lehetővé tette a fiatal pár házközösségen belüli „különélését". Az állatállomány azonban érthetően nincs elkülönítve a „Háziállatok számbavétele" részben. A 107. sz. ház - Holecskó Istvánfelvételi ívén azonban csak egy szoba szerepel az 1870-es népszámlálás lakásstatisztikai részében, s miután konyhát sem tüntettek fel a két családmag elkülönült lakótérhasználata csak a lakóház melletti gazdasági épületben szereplő helyiségek használatával képzelhető el (kamra, istálló). Heveri István kilenc tagú háztartásának tagjairól szintén nehezen hihető, hogy az összeírt egy szobában húzódtak volna meg. Esetükben - mint az esetek nagy többségében - konyha is és egyéb gazdasági épületek (kamra, pince, istálló) is szerepelnek a felvételi íven. A háztartások rekonstrukciójánál a ház és az ahhoz tartozó gazdasági épületek egyes részeinek funkcionális vizsgálata elengedhetetlen - a házon belül együttélők rokoni kapcsolatával, családszerkezetével és létszámával összefüggésben - , különösen azért, mert az 1869. évi népszámlálás ház- és lakásstatisztikai adatfelvétele ezt lehetővé teszi. A „lakótér" használatára vonatkozóan fontos a néprajzi vizsgálatok eredményeinek hasznosítása is. A háztartásszerkezet rekonstrukciója során a fent említett négy háztartás mellett még öt olyan, több rokon-családmagot magában foglaló házon belüli együttélési forma létezett 1869-ben, ahol az egyes nukleáris családmagokat elkülönített lakófélként (háztartásként) tünteti fel az összeíró. Három esetben egyszerű családos, egy esetben pedig kiterjesztett családos háztartás alakult át összetett, többcsaládos formává. Blazenák László bodnár esetében, pedig testvérének családja újra vele egy házban szerepel az 1869. évi felvételi íven (1852-ben a bodnár testvérpár azonos házban szerepel, 1857-ben viszont Blazenák János és családja nem látható a felvételi íveken).


Pozsgai Péter

A következőkben e néhány háztartás vizsgálatából próbálok következtetéseket levonni a népszámlálások háztartásfogalmára vonatkozóan. Csontik Lajos kalapos mester és földbirtokos háztartásában 1857-ben hét fő élt együtt: felesége, két hajadon leánya, özvegy anyja, özvegy apósa és egy kalapos tanuló. 1869-ben ugyanabban házban két lakófél szerepel: az első sorszámúban őt írták össze feleségével, két szolgával és két szolgálóval, míg a második lakófélben veje, Somossy Gyula adóhivatali ellenőr szerepel lányával és gyermekükkel. A jelentős állatállomány (6 igásállat) nincs megosztva. Két szóba és egy konyha szerepel a „lakást képezi" rovatban. Darvas Ferenc csizmadia 1857-ben nukleáris család-háztartásban élt együtt feleségével, egy fiával és három lányával. 1869-ben házukban három lakófelet különített el az összeíró. Az elsőben Darvas Ferenc szerepel feleségével. A másodikban „önálló" csizmadia fia, István, fiatal feleségével és két testvérhúgával. A harmadik - vízszintes vonallal elválasztott - részben pedig Darvas Ferenc özvegy apját (79 éves) és másik fiát (?) (aki 1857-ben már négy éves volt, de mégsem „látható" a családtagok között) írták össze. Az utóbbi a népszámlálás időpontjában Kassán volt szabóinas. Ebben az esetben nyilvánvalóan tarthatatlan az egyes lakófelek önálló háztartásokként történő értelmezése. Talán erre utal az is, hogy az összeíró az egyes lakófél-csoportoknak nem adott új sorszámot, a „Folyó házszám" rovatában csak Darvas Ferenc neve mellett áll egy „l"-es szám, a „lakó személyek folyó száma" alatt pedig folyamatosan számozta meg a nyolc nevet, míg más esetekben lakófelenként (többségében) újra kezdte a számozást. Valószínű, hogy itt inkább a házon belüli együttélés térbeli elkülönülését jelzi a választóvonal (két szoba, egy konyha, illetve kamra és egyéb gazdasági helyiségek). Ebben az esetben azonban felvethető az összeírói következetesség kérdése. Mindenesetre további vizsgálatokat igényel és ezt a különböző települések minden egyes összeírója esetében ellenőrizni kell - , hogy az összeíró hogyan értette-értelmezte a népszámlálási utasításokat és valójában milyen elvek és szempontok alapján hajtotta (hajtották) az összeírást végre. Nagy András fazekas 1857-ben özvegyen élt együtt két fiával és egy lányával. 1869-ben már mindkét fia házas és szintén fazekasok, a kisebbik és annak felesége vele együtt szerepel egy lakófélként, az idősebb feleségével és két gyermekével alkotja a második lakófelet. Az állatállomány (2 ló) és a lakásban lévő helyiségek száma (két szoba, amelyek közül az egyik műhelyül szolgált és egy konyha) alapján szorosabb munkamegosztás és fogyasztási közösség is feltételezhető. Jelen esetben is közelebb áll a valósághoz, ha a házban együttélőket egy összetett családos háztartásnak tekintjük. Pipoly József csizmadia és földműves az 1857-es felvételi ív alapján nukleáris család-háztartásban élt feleségével, fiával, két lányával és két mostohafiával. Idő-


181

közben egyik mostohafia, Stepnyitzky András suszter benősült a családba (nem áll lányával vérségi rokonságban) és 1869-ben már az első lakófél családfejeként látjuk viszont feleségével, Pipoly Máriával, három gyermekükkel és egy suszter tanulóval. Pipoly József maga a második lakófélben található feleségével valamint egy nőtlen fiával és egy hajadon lányával. Bár a vőről nem derült ki, hogy földműveléssel is foglalkozna mégis az állatállomány nagy részét, a három igásállattal együtt az első lakófélhez sorolták, Pipoly Józsefnél, akit 1869-ben is földművelőként írtak össze csupán egy borjú szerepel. Feltételezhető, hogy a valóságban az öreg házaspár (Pipoly József 60 éves ekkor) visszavonult a gazdálkodástól és a földművelést egyelőre még nőtlen 27 éves fiuk folytatta tovább. A házon belüli lakótér megosztása ebben az esetben egy szoba és egy a lakásban feltüntetett (lakó)kamra elkülönített használatát jelenthette, egy szoba pedig suszter (és feltehetően csizmadia) műhelyként szolgált, és a konyhát is közösen kellett, hogy használják. Az 1857. és 1869. évi lajstromos rendszerű népszámlálások háztartás-fogalmának és a Toma mezővárosi összeírás során történő alkalmazásának vizsgálata alapján megállapítható, hogy az egy házon belül együttélő rokoni családmagok lakófél-háztartások szerinti elkülönítése nem tükrözi a többcsaládos (és egyes estekben a kiterjesztett családos) együttélésformák valós tartalmát. A valósághoz közelebb álló háztartásfogalom csak a házon belül együttélők rokoni, tulajdonosi, foglalkozási-gazdálkodási és esetenként öröklési viszonyainak feltárásán alapulhat. A 19. század közepén végrehajtott népszámlálások felvételi ívei alapján egy a korábbi történeti demográfiai háztartás-fogalomhoz („egy kenyéren élők" termelési és fogyasztási közössége) képest szűkített értelmű háztartás-fogalom rekonstrukciójára van lehetőség. A rekonstrukcióra az alapot az egy házban összeírt - a családnév-azonosság alapján láthatóan-rokoni családok, családmagok és személyek („egy fedél alatti") együttélése jelenti. Esetükben tehát fel kell oldani a lakófél szerinti csoportosítást és kiegészítő források segítségével rekonstruálni a háztartást. Ez a rekonstrukció azonban mindig csak az eseti (házankénti) vizsgálat alapján valósítható meg. Az összesítő ívek (és még inkáb a publikált eredmények) tehát ezen a téren jelentősen torzíthatják a valóságos család- és háztartásszerkezeti képet.34

34 Az azonos foglalkozási csoporthoz tartozás feltehetően nagyobbfokú együttműködést jelent az összetett többcsaládos háztartások esetében. A szülők házas gyermekükkel való együttélése is szorosabb gazdálkodási-fogyasztási közösséget jelent általában, mint az együttélő házas testvérek háztartásai, ahol az állatállományt majd minden esetben elkülönítve írták össze (és 1857-ben több esetben a ház tulajdonjogán is osztoztak).

Pozsgai Péter


Irodalom 1984: Az iparosodás előtti ( X V I I I - X I X . századi) család- és háztartásszerkezet vizsgálata. Agrártörténeti Szemle 3—4.

ANDORKA RUDOLF - FARAGÓ TAMÁS

sz. 4 0 3 - 4 3 7 . 1984: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest D Á N Y I D E Z S Ő 1993: Az 1850. és 1857. évi népszámlálás. Budapest D Ó K A K L Á R A 1979: A Pest-Budai céhes ipar válsága (1840-1872). Budapest E P E R J E S S Y G É Z A 1967: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon 1686^1848. Budapest F A R A G Ó T A M Á S 1985: Házasság, család, háztartás és munkaszervezet a hagyományos falusi kézművességben (Pilis-Budakömyék 1724-1779). In: Történeti demográfiai füzetek 2. Szerk. Dányi Dezső, Budapest F A R A G Ó T A M Á S 1989: A történeti demográfiai kutatások főbb forrásairól. In: Kutatás - módszertan. Szerk. Erdmann Gyula, Gyula /Rendi társadalom - polgári társadalom 2./ 427-449. F A R A G Ó T A M Á S 1991: Népszámlálási adatok a falusi iparról (1857-1910). In: VII. Kézművesipartörténeti Szimpózium, Veszprém 1990. nov. 12-14. Veszprém, 13-24. A Magyar Korona A Országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei a hasznos házi állatok kimutatásával együtt. Pest, 1871. M Ü L L E R G Y U L A és V A H O T I M R E egyesült Magyar- és Erdélyországi Nagy Képesnaptára 1857-re. Pest, 1856. T Ó T H Z O L T Á N é.n.: Rendek, osztályok, társadalmi rétegek Lukán, a jobbágyfelszabadítás után. Kézirat. T Ó T H Z O L T Á N 1987a: Társadalmi státus és foglalkozás az osztrák és a magyar társadalomstatisztikában. Statisztikai Szemle l.sz. 62-86. T Ó T H Z O L T Á N 1987b: A századvégi foglalkozásstatisztika ágazati rendszere, mint rendi strukturális örökség. In: Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. Szerk. Á. Varga László, Salgótarján /Rendi társadalom - polgári társadalom 1./407-419. T Ö R Ö K K A T A L I N 1981: Paraszti gazdaság és háztartás a XIX. század közepén. Kísérlet az ipari forradalom előtti parasztgazdaságok rekonstruálására. Agrártörténeti Szemle 3-4. sz. 381—488. "BÁCSKAI V E R A - N A G Y L A J O S

Munka és munkaerő egy iparosodó társadalomban

Glósz József Zsellérek és töredéktelkes jobbágyok a munkaerő- és árupiacon a 19. század első felében

Ha a történész a 18. századvége, a 19. század első fele statisztikailag is értékelhető, elsősorban a korabeli adózást szolgáló conscriptioi tükrében vizsgálja a magyar gazdaságot és társadalmat, meglehetősen homogén agrárvilág táml a szeme elé, s némileg árnyaltabban, de hasonló képet fest történetírásunk is a polgárosodás előtti magyarországi állapotokról. A rendi állam forrásokon átsugárzó önképe szerint a paraszt a földet túrja, robotol és adózik, az iparos az céhes, s ha mégsem, akkor üldözendő, a nemes pedig az alkotmány és a függetlenség védelmezője. Ez az idill már az éles szemű kortársak szemében sem volt hiteles. Berzeviczy Gergely meghökkentő kalkulációja szerint a 18/19. század fordulóján egy egész telkes jobbágy gazdaságának a földesúri és közterhek lerovása utáni éves deficitje 75 pengő ft 28 krajcár, amelyet családja és birtoka kizsarolásán túl elsősorban fuvarozással, üzleteléssel, vászonkészítéssel, azaz birtokán, sőt a mezőgazdaságon kívüli tevékenységgel egyenlít ki. Állítása alátámasztására idézi a kortársi adószedői tapasztalatot, amely szerint az adóhátralék nem ott a legalacsonyabb, ahol a mezőgazdasági termelés feltételei a legkedvezőbbek, hanem ott, ahol lehetőség van egyéb kiegészítő keresetre.1 Mindezt tán írhatjuk a kezdetleges agrotechnika, az alacsonyabb terméshozamok, a rossz értékesítési feltételek, a még csak ezután kiépülő felvásárlóhálózat, s mindennek következtében a befelé forduló, jórészt önellátó parasztgazdaság rovására, amely ugyan alig termelt árut, de más részről nem is igényelt, s birtokát csak az adózás kényszere mozdította ki vegetáló állapotáról. Ám az ország feudális függésben élő lakosságának döntő hányada nem csupán egész telekkel, de féllel sem rendelkezett, amely Wellmann Imre számításai szerint ugyanebben a korban a jobbágygazdaság optimuma volt, mivel ez volt a legkisebb parasztbirtok, amiből még meg lehetett élni, s a legnagyobb, amelyet egy átlagosan öt fős család külső segítség nélkül meg tudott művelni.2 A két szerző számításainak eredménye ugyan messze esik egymástól - a rendkívül eltérő viszonyok között egyetlen számadat nem is tükrözheti a valós helyzetet - ám mindkettő egy irányba mutat: a 1

BERZEVICZY G. 1979. 379-381.

2

WELLMANN I. 1979. 147., 159.

186


Glósz József

telekhányad csökkenésével egyenes arányban növekedett a paraszti népességre nehezedő nyomás, hogy gazdasága zárt világából kilépve áruval vagy élőmunkával teremtse elő nem csupán adója, hanem puszta megélhetése anyagi fedezetét. A fenti megállapítás széles körben elfogadott történeti irodalmunkban,3 és hozzávetőlegesen ismert az úrbéres függőségben élők számának, az általuk birtokolt terület nagyságának alakulása is. Varga János következtetései szerint 1780-1848 között a telkek számának növekedése nem csupán lépést tartott a telkesjobbágyokéval, hanem az egy gazdaságra jutó telekhányad még emelkedett is (0,45-ről 0,53-ra). Ugyanakkor ennek ára a zsellérek számának ugrásszerű emelkedése volt.

házas zsellér házatlan zsellér

1780

1849

174.716 40.135

728.962 98.024

Mindennek hatására a parasztságon belül gyökeresen megváltoztak a belső arányok. Míg az úrbérrendezés korában az úrbéres népesség 2/3 része volt telkes jobbágy, a jobbágyfelszabadításkor csupán alig több mint 1/3-a.4 A számadatokat az 1849. évi hivatalos statisztika is alátámasztja, ám a telkes jobbágyságon belüli arányok tekintetében már korántsem áll fenn összhang. E felmérés szerint a birtokolt átlagos telekhányad a szűkebb Magyarországon 0,41 volt.5 Nem számszerűsíthető, de mindenképpen fél telek alatti átlagot mutat ki Galgóczi Károly ismert munkája is.6 Adataik alapján a házas és házatlan zsellérek 800-900 ezerre tehető számát mintegy 250 ezer 1/4 és 1/8 telkes jobbággyal és közel 200 ezer szolga, cseléd családfővel kell kiegészítenünk, vagyis jóval 1 millió fölé tehető azoknak az eredendően paraszti háztartásoknak a száma, amelyek jövedelmük kisebb vagy nagyobb hányadát egyéb forrásokból teremtették elő. A parasztság természetesen nem csupán úrbéres földet birtokolt. Varga János számításai szerint a hozzávetőleg 10 millió holdnyi úrbéres terület mellett további 3 millió hold föld volt egyéb címen a jobbágyság használatában.7 Ez az önmagában tetemes mennyiség azonban még akkor sem oldotta volna meg a földínséggel küzdők problémáját, ha teljes egészében ők birtokolták volna, ám tudjuk, hogy a

3

V Ö R Ö S K . 1 9 8 0 . 5 3 6 . ; S Z A B Ó I. 1 9 7 2 . 10.; W E L L M A N N I. 1 9 7 9 . 6 9 .

4

Varga J. 1967. 110., 131.

5

S. S Á N D O R P. 1 9 5 1 . 1 3 - 1 4 .

6

GalgoczyK. 1855. 103.

7

V A R G A J. 1 9 6 7 . 1 2 8 .

Zsellérek és töredéktelkes jobbágyok a munkaerő- és árupiacon

187

nem úrbéres, paraszti használatban lévő földek jelentős hányadát a fél vagy annál nagyobb telekkel rendelkező parasztok használták. E tán kissé sommásnak tűnő adatokat számtalan konkrét példa támasztja alá. Galgóczy utal rá, hogy különösen a hegyvidékeken szembetűnő a telekaprózódás. Ugocsa megyében 293 fél vagy annál nagyobb telekkel bíró mellett 1910 negyed vagy annál kisebb telekkel rendelkező jobbágy élt a felszabadulás pillanatában.8 Nem volt lényegesen jobb a helyzet az ország tágas, viszonylag ritkábban lakott középső részén sem. Bag községben (Pest megye) nem rendelkezett igaerővel az összes gazdaság 52%-a. Az ugyancsak Pest megyei Tinnye úrbéreseinek 2/3 része, Törökbálinton 83%-a házas és házatlan zsellér volt.9 Pest megye Duna jobb parti településein 1770-1848 között az úrbéri telki állomány 6%-kal nőtt, miközben a háztartások száma ötszörösére emelkedett.10 Hasonló arányokat tapasztalunk már 1818-ban számos Tolna megyei mezővárosban. Pakson például 260 jobbágy és 1.130 zsellér élt, Bonyhádon 154 és 747, Tolnán 182 és 636 a számuk. Három évtizeddel korábban Tolna zsellérei harmadannyian, Bonyhádéi hatodannyian voltak. 1 A történész így nem kerülheti meg a kérdést: mivel foglalkozott, miből élt kb. 1 millió háztartás, s tevékenységének milyen hatása volt az ország társadalmának gazdasági fejlődésére? A válasz részben ismert: a töredéktelkes jobbágyok, zsellérek előtt többféle lehetőséget nyitott a hagyományos táji, komparatív előnyökön alapuló munkamegosztás valamint a gyorsan fejlődő piacközpontok és vonzáskörzetük közötti élénkülő árucsere. A tulajdonviszonyok szorítása által kényszerítve, a speciális táji adottságok, a közeli piac által ösztönözve erősen specializálódó mezőgazdasági és az önellátó háziipar tradícióira támaszkodó kézműipari tevékenység bontakozott ki, amelyet a saját és idegen termékek fuvarozása, forgalmazása egészített ki. Piaci jelenléte alapvetően különbözik a hagyományos jobbágyparasztitól: nem háztartása feleslegét, hanem teljes termelését, vagy annak döntő hányadát értékesíti, s a létfenntartáshoz szükséges javakat saját gazdaságában elő nem állítható részét vásárlás útján szerzi be. Ha ez nem bizonyult elegendőnek, napszámosként, részesaratóként, béresként jelentkezett a munkaerőpiacon. A közreműködésük nélkül aligha képzelhető el a közép- és nagybirtok üzemszerü termelésének kialakulása a 19. század első harmadában. A szegényparaszti, zsellér rétegre nehezedő egzisztenciális nyomás korán kikényszerítette a

8

GALGÓCZY K. 1855. 103.

9

S. S Á N D O R P. 1 9 5 1 .

10 L A K A T O S É . 11 T M L Ö . :

17-20

1977.136.

184,486.

188


Glósz József

piac által megkövetelt rugalmasságot, gyors alkalmazkodást, amellyel több lábon álló tevékenysége súlypontját a pillanatnyi helyzethez igazíthatta. E részleteiben jól ismert, részben a történetírás, részben a néprajz által feltárt mikrovilágnak a makrogazdaságra gyakorolt hatása számbavételével azonban történetírásunk mindmáig adós maradt. Oka nyilvánvalóan nem a felismerés hiányában, hanem a forrásadottságokban rejlik. A korabeli adatgyűjtéssel foglalkozó hatóságok szemléletileg túlságosan is a hivatalos, jogilag szabályozott rendi társadalmi képlet foglyai voltak, s így látókörükből - s persze az adóztatásból is - kimaradtak mindazok a tevékenységek, amelyek a rendi kulisszák mögött a zsellérnépesség találékonyságáról, vállalkozókedvéről tanúskodva a 19. század első felében fokozatosan kibontakoztak, s amelyeknek eredményeként a jobbágy illetve zsellér státusz éppoly kevéssé árulkodott az adóalany foglalkozásáról, jövedelméről, mint a nemesi oklevél. Mivel az adók kivetése nem a valós jövedelmek arányában történt, szükségképpen felvetődik a gyanú, hogy egyes, kedvező piaci adottságú vidékeken a lakosság tudatosan vállalta a kevesebb teherrel, zaklatással járó zsellérséget, s alacsonyabb hozamáért bőségesen kárpótolhatta magát más adózatlan - jövedelemmel. Statisztikailag e társadalmi réteg azért sem fogható meg, mivel tevékenységének összetettsége miatt egyszerűen kategorizálhatatlannak bizonyult volna. A történész így a korszak statisztikusainak, mindenekelőtt Fényes Eleknek színes, a kor valóságát jól érzékeltető leírásaira és a levéltári fondok szórványos utalásaira kénytelen hagyatkozni. Sajnos e vonatkozásban egyik forrástípus sem alkalmas kvantitatív feldolgozásra. Mivel a zsellérek szétforgácsolt tevékenysége gyakorlatilag dokumentálatlan maradt, legfeljebb közvetett adatok, spekulatív módszerek segítségével hozzávetőlegesen határozhatjuk meg azt, amitől a forrásokban már elég gazdag időszak kutatói eleddig meglehetősen idegenkednek. így nem marad más hátra, meg kell kísérelnünk a sok mozaikból egy mégoly vázlatos kép összerakását. A hagyományos paraszti gazdálkodás ellehetetlenülésének elvileg két oka, természeti és társadalmi lehetett. Bár következményei meglehetősen hasonlóak voltak, mégis érdemes utalnunk a különbségre, mivel más-más esélyeket, lehetőségeket kínált az így kialakult egzisztenciális válság megoldására. A hegyvidék kínálta komparatív előnyök inkább a mezőgazdaságon kívüli, ipari, kereskedelmi tevékenység irányába terelték a lakosságot, ezzel szemben a kedvező adottságú területek földhiánnyal küzdő lakói inkább - önálló termelőként vagy a közeli uradalmak napszámosaiként, béreseiként - inkább a mezőgazdaság területén keresték saját gazdaságuk kiegészítő jövedelemforrásait. A fejlődő kereskedelem útvo-


189

nalába eső települések lakossága pedig fuvarozással, hajóvontatással vette ki részét az áruforgalom hasznából. Az egyes tájegységek vagy társadalmi rétegek gazdasági deficitjének számbavétele egyúttal körvonalazza azokat a potenciális lehetőségeket, amelyek lehetővé teszik a hiány kielégítését áruk és szolgáltatások kölcsönösen előnyös cseréje révén. A táji munkamegosztás bekapcsolása gondolatmenetünkbe csak látszólag mond ellent premisszánknak, hiszen - mint láttuk - éppen a hegyes, mezőgazdasági művelésre legkevésbé alkalmas területeken haladt leginkább előre a telekaprózódás, így e két tényező a gyakorlatban elválaszthatatlanul egybekapcsolódott. Mivel a kötött talajú, dombos-hegyes vidéken a paraszti önellátás gabonából még a 19. század első felében sem volt megoldott,12 így a legnagyobb kihívást a gazdaság számára e területek alapvető élelmiszerekkel való ellátása és annak ellentételezése jelentette. Dimenzióit jelzi, hogy az alapjában kedvező adottságokkal rendelkező Tolna megyében is a falvak 30%-a volt képtelen a 18. század végén az adott művelési mód mellett önellátásra, s éppen azokon a területeken, ahol a domborzati viszonyok és a relatív túlnépesedés miatt nagy allódiumok sem alakultak ki.13 Az agrotechnika adott színvonala következtében fellépő munkaerő felesleg tényét a történetírás már a 18. század közepén regisztrálja,14 s a belőle fakadó konfliktusokat az agrártermékek iránt a századfordulón megélénkülő kereslet s a vele párhuzamosan kiépülő agrárkereskedelem oldotta fel, kedvező feltételeket teremtve a szakosodó árutermeléshez azok számára is, akik a földhiány miatt nem járhattak a mezőgazdasági termelés klasszikus útját. Szűkre szabott idő keretében nincs módunk akár csak vázlatosan bemutatni az egész országot átfogó gazdasági kapcsolatok hálózatát, csupán az egyes tájegységek közötti együttműködés fő jellemzőire, s a töredéktelkes jobbágyok, zsellérek ebből fakadó lehetőségeire utalhatunk. A Felvidék gabona-, bor-, dohány-, szarvasmarha-, ló- és sertésszükségletét kisebb részben Erdélyből és Galíciából, nagyobb részben azonban a vele határos, az Alföld és a hegyvidék közötti közvetítő szerepet betöltő megyéktől szerezte be. Ellentételezésül pedig fát, faeszközöket, bányászati és kohászati termékeket, sajtot, túrót és mindenekelőtt gyolcsot szállított. A két régió közötti csere így is a Felvidék számára lehetett deficites, amit a vidék lakossága házaló kereskedelemmel, idénymunkával, részesaratással egyenlített ki.15 Az északira emlékeztető együttműködés alakult ki a nyugati határvidék

12 A N D R Á S F A L V Y B . 1 9 7 7 . 8 5 .

13 T M L I I . József KI. 3257/1788. 14 W E L L M A N N I. 1 9 7 9 . 7 1 . 15 F É N Y E S E . 1 8 4 7 . II. 1 4 5 - 1 7 1 . , 2 6 3 - 2 7 8 .

190


Glósz József

és a Dunántúl között is, amelyet azonnal a közeli Bécsbe és stájer területekre irányuló áruszállítás - mindenekelőtt élelmiszer - egészített ki.16 Kisebb dimenziókban, de hasonló kapcsolat létesült a Bakony és hegyet övező tájak valamint a Mecsek vidéke és Tolna megye továbbá a közeli alföldi területek között.17 A földínségből fakadó problémák egyik lehetséges megoldása a munkaigényes, ám lényegesen nagyobb bevételt hozó növényi kultúrák meghonosítása volt. A 19. század elej én 1 mázsa dohány árán 5-6 mérő gabonát lehetett vásárolni.18 A nyomáskényszer átmenetileg ugyan fékezte kerti növényből szántóföldivé válását, ám ha egy egész település erre építette létét, ez sem jelenthetett akadályt. A faluközösség ebben az esetben egyenesen kikényszerítette az ugar dohánnyal való beültetését.19 Nagy uradalmak, aliódiumok szomszédságában földek bérlésére is lehetőség nyílott, amely egyrészt csökkentette a tőkehiánnyal küzdő birtokos által megművelendő terület nagyságát, másrészt a ledolgozásos rendszer révén pótlólagos ingyenes napszámhoz juttatta.20 Az uradalmak és zsellérek szimbiózisa ennél tovább ment. A mezőgazdasági munkák ciklikussága miatt az allódiumok éppen a nagy munkák idején munkaerőhiánnyal küzdöttek, ezt hidalta át a napszám. Az előszállási uradalom 1823-ban 6.948 munkanapért 3.474 ft-ot fizetett ki.21 Mivel a munkaerőhiány és felesleg területileg korántsem oszlott el egyenletesen, a kiegyenlítés nagy tömegeket mozdított ki otthonukból távoli vidékekre. Árva megyéből nyaranta ezrével jártak az emberek a Duna és Tisza vidékére kaszálni, aratni, szőlőt művelni.22 Tolna megye zsellérei, iparosai a nagy mezőföldi uradalmak mellett a Bácskába jártak aratni23 megkeresve vele egész évi kenyerüket. Az uradalmak munkaerőigényének növekedését jelzi, hogy az 1830-as évektől már tudatosan, telepítéssel igyekeztek állandó, olcsó napszámos hadat biztosítani birtokaik közelében.24Az időszakosan foglalkoztatott napszámosok, részesaratók mellett gyorsan nőtt az éves szerződéssel alkalmazott béresek, cselédek száma. Negyven év alatt a memyei és az előszállási uradalomban egyaránt több mint

16 FÉNYESE. 1847.11.93-108. 17 FÉNYESE. 1847. II. 45., 72.; TML KGYI. 3:50/1815.; PP. 2300. 18 TML KGYI. 4:95/1816. 19 TAKÁCS L. 1959. 218-219., 234-235.; GLÓSZ J. 1988.414. 20 TÓTHT. 1974.153.;TAKÁCSL. 1959.238-241.;SZILIF. 1988.149.;GALGÓCZYK. 1855.212., 222.; OL FCSL. P. 234. 1694. 21 BODROG GY. 1966. 509. 22 VÖRÖS K. 1980. 536-537.; FÉNYES E. 1847. II. 147. 23 TML KGYI. 3:40/1810.; OL FCSL. P. 234. 1744. 24 FARKAS G. 1972. 48.; TML BCSL. Vegyes iratok. 320. d.

Zsellérek é s töredéktelkes j o b b á g y o k a munkaerő- és árupiacon

191

háromszorosára emelkedett a konvenciósok serege.25 A Tolna megye felét kitevő dunaföldvári és simontornyai járásban az 1840-es évekre a puszták lakossága amelyet zömmel az uradalmi alkalmazottak tettek ki - megközelítette az 5.000 főt.26 Ha a mezőgazdasághoz kötődő jövedelemszerző tevékenységre nem kínálkozott - fold, munkaalkalom hiányában - megfelelő lehetőség, akkor a parasztság hagyományos, saját szükségletre végzett háziipari tevékenységének piacivá bővítésével is próbálkozhatott. Bár a rendi gondolkodás éles határt von a parasztipar és a tanult szakmáját céhes keretben üző kézműipar között, a valóságban a különbség nem volt olyan nagy, mint azt a kenyerét féltő céhes ipar szakadatlanul hangsúlyozta. A mezővárosok és falvak céhes iparosai feudális szolgáltatásokkal tartozó jobbágyok, zsellérek voltak, s nagy többségük erősen kötődött a mezőgazdasághoz, ipari tevékenységét a paraszti munkák időbeosztásához igazítva.27 Ugyanakkor az erősen differenciált, elsősorban a közvetlen környék szükségleteit kielégítő céhes ipar jelentősen különbözött a tájegységek speciális adottságait kiaknázó, monokultúrás jellegű parasztipartól, amelynek egy-egy jellegzetes produktuma tájak szimbólumává, etnikumok epitethon omansává vált (lásd gyolcsos tót). Egyéb adottságok híján egyes falvak műhelyt, felszerelést nem igénylő vándoriparra szakosodtak. A 800-900 lakójú Tolna megyei Szakadát községben a múlt század közepén mintegy 60 kőműves élt, s számuk egészen a századfordulóig dinamikusan emelkedve elérte végül a 200 főt.28 Ahol mód nyílott rá, a közvetítő kereskedelmet kikapcsolva saját készítésű, termésű produktumait a parasztság maga értékesítette. A hegyvidékek lakói távoli tájakra vetődtek tutajaikkal, faeszközeikkel, saját szövésű textíliáikkal, de a nagy felvevőképességü piacok közelében mezőgazdasági termékeket is közvetlenül a fogyasztókhoz juttatták el. Nagykőrösről naponta 30-100 szekéren indultak a kofák a pesti piacra.29 A jánosházi (Vas megye) termelőknek átmenetileg még a dohánykereskedelem meglehetősen zárt falán is sikerült rést ütni, s néhány évtizeden keresztül a felvásárlók megkerülésével közvetlenül a birodalom nyugati felébejuttatták termésüket.30 A határmenti területek horvát és német parasztjai ennél is tovább mentek, bort, gabonát, baromfit vásároltak fel, hogy azután Alsó-Ausztriában, Stájerországban értékesítsék.31 Túróc megyei vándorárusok Bécsben vá25 BODROG GY. 1966. 506.; TÓTHT. 1974. 154. 26 FÉNYESE. 1841. 310-311. és 315. 27 EPERJESSY G. 1967. 8., 139.; FARAGÓT. 1985. 10. 28 DANKÓI. 1979. 279.; GLÓSZ J. 1988. 402., 417. 29 FÉNYESE. 1847. II. 220. 30 TAKÁCS L. 1964. 384. 31 DANKÓI. 1979. 265.; CSOMAZS. 1994.61.

192


Glósz József

sárolt textíliákkal, divatcikkekkel kereskedve nemcsak egész Magyarországot járták be, hanem eljutottak Lengyelországba, Galíciába, Oroszországba is.32 A gyorsan bővülő terménykereskedelem megnövelte a szárazföldi és vízi szállítás iránti igényt, melynek kielégítéséről erre szakosodó fuvarosok, hajósok gondoskodtak. Forgalmas útvonalak mellett a szekerezés egész falvak megélhetését biztosította.33 Dimenziójának érzékeltetésére néhány adat: A dunai viszonylatban közepes forgalmú tolnai kikötőbe évente több mint 100 ezer szekér áru érkezett. Egyedül a Szekszárd felől Tolnára szállított 150 ezer mázsa áru és 80 ezer akó bor fuvardíja 40-50 ezer forintot tett ki.34 További jövedelemforrást jelentett a körülbelül 500-600 darab nagy folyami hajó kiszolgálása, amely hozzávetőleg 10 ezer ló valamint 5-5 ezer hajós és hajtó munkáját vette igénybe.35 A megélénkült forgalom kiszolgálására a főbb útvonalak mentén raktárak, karámok, fatelepek, lerakatok, kocsmák, fogadók sorakoztak, tovább bővítve az árutermelés és kereskedelem fellendüléséből profitálók körét.36 E szerteágazó tevékenységben valamilyen módon érdekelt több milliós tömeg kényszerűen kilépve az önellátó paraszti gazdaság köréből a fellendülő árutermelés, a kibontakozó tőkés fejlődés egy rövid átmeneti szakaszának haszonélvezője és egyúttal felülről alig érzékelhető és utólag is alig tudatosuló motorja volt. A polgári fejlődés kiteljesedése, a gyáripar megerősödése, a vasút kiépülése, a gőzhajózás általánossá válása nyomán azonban a köztes helyzetű rétegek nehéz helyzetbe kerültek. Fényes Elek már az 1840-es években jelezte,37 hogy a gyári pamuttermelés miatt hanyatlani kezd a lentermelés és gyolcskészítés, amely tekintve termelékenységének különbségét, megkockáztatható, hogy egy-egy gyári munkahely háziipari munkahelyek sokszorosát semmisítette meg. Hasonló sors várt a kereskedő parasztságra is. A jánosházi dohánykereskedelem például már a reformkorban összeomlott,38 a kereskedelmi tőke fokozatosan a paraszti termékek forgalma felett is megszerezte az ellenőrzést.39 A folyamat válaszút elé állította az egzisztenciájukat vesztett embereket. Egy része városba kerülve ipari munkássá vált, ám a többség visszaszorult a számára egyre szűkebbé váló falusi világba, s a nagybirtok peremén tengette életét. 32

FÉNYESE. 1847.11. 171.

33 SZILI F. 1988. 90.; DANKÓI. 1979. 265.; CSOMA ZS. 1994. 62. 34 GLÓSZ J. 1992. 289. 35 UNGÁR L. é.n. 228. 36 DANKÓ I. 1973. 163-164.; DANKÓ I. 1979. 274-275. 37

F É N Y E S E., 1 8 4 3 .

38

TAKÁCS L. 1964. 3 8 4 .

39

TOLNAI GY. 1 9 8 0 . 7 8 .


193

A 19. század első fele folyamatait értelmezve úgy tűnik, hogy a századvég nagy társadalmi drámája, a nincstelen agrárproletár tömegek jelentkezése, a tömeges kivándorlás nem vezethető vissza csupán a jobbágyfelszabadítás körülményeire, a század második felének demográfiai folyamataira. Szociális gyúanyaga már a század első felében felhalmozódott, ám jelentkezését egy rövid történelmi pillanatra a vázolt jelenségek késleltették, nem csekély mértékben befolyásolva az ország sorsának alakulását.

Irodalom 1977: A településszerkezet és a táji munkamegosztás (a baranyai Hegyhát példája). In: A Dunántúl településtörténete II/1. 1767-1848. Pécs B E R Z E V I C Z Y G E R G E L Y 1979: A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon. In: Tessedik Sámuel - Berzeviczy Gergely: A parasztok állapotáról Magyarországon. Budapest B O D R O G G Y Ö R G Y 1 9 6 6 : A tőkés gazdálkodás kialakulása az előszállási uradalomban. Agrártörténeti Szemle 502-543. CSOMA, ZSIGMOND 1994: Bauerlicher und kleinadeliger Weintransport und Fuhrleute zwischen dem Vorraum der Ostalpen und dem ungarischen Transdanubien. (Kontakté über die Ost-West Grenzen, 17-bis Aufang des 20. Jahrhunderts). In: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994. Budapest, 59-87. DANKÓ IMRE 1973: A magyar vásárok funkciói. In: A Hajdúsági Múzeum Evkönyve I. Hajdúböszörmény, 155-167. DANKÓ IMRE 1979: Vándorlás és árucsere. (Vázlat és irodalmi tájékozódás a kárpátmedencei árucsere és migráció kapcsolatának kérdéséhez.) In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978. Debrecen, 251-289. EPERJESSY GÉZA 1967: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686-1848). Budapest F A R A G Ó T A M Á S 1 9 8 5 : Házasság, család és munkaszervezet a hagyományos falusi kézművességben (Pilis-Budakömyék 1 7 2 4 — 1 7 7 9 ) . In: A Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének demográfiaifüzetei 2. Budapest F A R K A S G Á B O R 1 9 7 2 : A tőkés viszonyok kialakulásának és fejlődésének néhány kérdése Fejér megyében. In: Fejér Megyei Történeti Évkönyve 6. Székesfehérvár ANDRÁSFALVY BERTALAN


Glósz József

E L E K 1841: Magyar Országnak 's a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. 2. kiad. Pest F É N Y E S E L E K 1843: Melyek Magyarországban főakadályai a mezei gazdaság felvirágzásának, 's miképp lehetne azokat elhárítani 1 Magyar Gazda június 18. 49. sz. F É N Y E S E L E K 1 8 4 7 : Magyarország leírása. Pest GALGÓCZY KÁROLY 1855: Magyarország a Szerb vajdaság s Temesi Bánság mezőgazdasági statisztikája. Pest FÉNYES

GLÓSZ JÓZSEF - KÁPOLNÁS MÁRIA 1988: Szakadát k ö z s é g

monográfiája

(1722-1949). In: Béri Balogh Ádám Múzeum évkönyve XIV. Szekszárd 1992: A feudalizmus válsága és a polgári átalakulás időszaka (1790-1867). In: Tolna mezőváros monográfiája. Szerk. Glósz József - Kápolnás Mária, Tolna L A K A T O S E R N Ő 1977: Pest megye Duna jobbparti települései 1728-1828. In: A Dunántúl településtörténete II/1. 1767-1848. Pécs, 135-152. S. SÁNDOR PÁL 1951: Parasztságunk differenciálódásának mértéke 1848-ban. In: Parasztságunk a Habsburg önkényuralom korszakában 1849—1867. Szerk. uő, Budapest SZABÓ I S T V Á N 1 9 7 2 : B e v e z e t é s . In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1915. Szerk. uő, Budapest SZILI F E R E N C 1 9 8 8 : Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700-1848. Kaposvár T A K Á C S L A J O S 1959: A dohánytermesztés kibontakozása a jobbágykor végén a nyomásos gazdálkodású területeken. Ethnographia 2 0 7 - 2 5 1 . T A K Á C S L A J O S 1 9 6 4 : A dohánytermesztés Magyarországon. Budapest T O L N A I G Y Ö R G Y 1 9 8 0 : A manufaktúraipar pusztulása és a függő tőkés fejlődés kezdetei Magyarországon 1850-1857. Budapest TÓTH TIBOR 1974: A memyei uradalom gazdálkodása a jobbágyfelszabadítás előtt. In: Somogy megye múltjából 5. Kaposvár U N G Á R L Á S Z L Ó é.n.: Kapitalisztikus gazdálkodás. In: Magyar művelődéstörténet V. Szerk. Domanovszky Sándor V A R G A J Á N O S 1967: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái. Budapest V Ö R Ö S K Á R O L Y 1950: A magyarországi társadalom 1790-1848. In: Magyarország története 1790-1848. Főszerk. Mérei Gyula, Budapest, 473-599. W E L L M A N N L M R E 1979: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Budapest GLÓSZ JÓZSEF


Rövidítések BCSL FCSL II. József KI KGYI OL Ö: 186 Ö: 486 PP TML

Bezerédi család levéltára Festetics család levéltára II. József-féle közigazgatás iratai Tolna vármegye nemesi közgyűlésének iratai Országos Levéltár Conscriptio dicalis Conscriptio popularis Tolna vármegye törvényszékének iratai. Polgári perek Tolna Megyei Levéltár

195

Polyák Andrea A szakképzetlen munkaerő Pestre történő vándorlása a 19. század második felében

1853. november 9-én Poell József házas, 39 éves vaspályai épületfelügyelő rosszul lett a gőzhajón és a pesti Szent Rókus kórházba szállították. Értékeit leltárba vették, bár nem túl sok értéktárgya lehetett. További sorsa ismeretlen, bár a Rókusban uralkodó viszonyokat ismerve nem valószínű, hogy gyógyultan távozott. Egykorú írók nyilatkozatai szerint a kórház „A legrosszabb volt egész Európában. Minden nyomorult, büdös és piszkos. Kis szobákban nyolc ágy áll, az egyetlen ablak betéve, a hőség elviselhetetlen. Belül egészségtelen, a halálozás gyakoriságát előmozdítja, kívülről még nézni is utálatos."1 1853-ban 2746 beteget kezeltek a pesti Szent Rókushoz címzett kórházban, ebből 729 halt meg.2 Hősünk sorsa tehát nem sok jóval kecsegtet. Mint ahogy nem sok jót ígért annak a majd 700 embernek a sorsa sem, akik 1853 és 1870 novemberében lettek felvéve a Rókus kórház betegfelvételi könyvébe. Kik ők, honnan jöttek, hova tartottak és mik lehettek a szándékaik? Erre próbálok választ találni tanulmányomban, összehasonlítva a századközepi vándorok migrációs viselkedését a századvégi bevándorlók migrációs mintáival, összetételével a betegfelvételi könyv adatai alapján. Sajnos igen kevés forrás áll rendelkezésünkre tetten érni azt a folyamatot, melynek során ezrek indultak el a fővárosba, hogy ott megtelepedve elindítsák a főváros európai méretekben is páratlan gyorsaságú népességnövekedését. Ezért van nagy jelentősége a betegfelvételi könyvekben található adatoknak, amelyeket eddig migrációs vizsgálatok céljából még nem dolgozták fel. A betegfelvételi könyveken a novemberi hónapot vizsgálom az 1853-as és az 1870-es évekből. Mindkét forrás magyar nyelvű, két kéz írása, jól olvasható. Tartalmazza a felvett személy családi és utónevét, felekezetét, korát, családi állapotát, foglalkozását, helyét. 1853-ban még nem minden esetben, 1870-ben már állandó rovatként szerepel az állandó lakcím is. Igen fontos adat és sokat elárul 1870-ből az apák foglalkozása, ugyanis mint legközelebbi hozzátartozónak a nevét, címét és foglalkozását feltüntetik. Ugyancsak fontos a mindkét időpontban

1

ENGLANDERNÉ, B.K. 1930.

2

TORMAYK. 1867. 32.

198


Polyák Andrea

szereplő „Mióta van Pesten?" kérdésre adott válasz, hiszen ebből hasznos információkat tudhatunk meg a felvettek migrációs viselkedéséről. Ezeknek az embereknek nagy része eltűnik a történész figyelő tekintete elől, hisz ez egy mobil, az adóösszeírásokból is mindig kimaradó réteg. A népszámlálásoknál se veszik őket külön számba, s a belső vándorlásról csak 1879 után van hivatalos statisztikai anyag.3 A korabeli statisztika természetesen nem hagyja figyelmen kívül a problémát, hiszen már a kortársakat is megdöbbenti az a hihetetlen gyors vándormozgalom, amely a fővárost célozza meg eltüntetve a város térképéről a zölddel jelzett szántókat és új bérházakat növesztve az üres telkeken. A bevándorlók többsége azonban szegény, egyedülálló, szakmai képzettség nélküli, fiatalember, aki egyéb támogatás híján könnyen kerülhet be a kórházba, annál is inkább, mert a Rókus lévén az egyetlen közkórház ebben az időben, köteles felvenni az összes beteget, akit ide irányítanak. Ráadásul a kórház-szegényház funkciók még a század végén sem válnak el élesen, hiszen például a Rókus ad otthont a Pintér alapítvány által segélyezett hat idős férfinak és nőnek, akik önhibájukon kívül kerültek ebbe a helyzetbe. A szegényebb rétegek jobban kitéve a természeti veszélyeknek, a rossz higiéniai viszonyoknak, könnyebben kerülhetnek kórházba, annál is inkább, mert gyakran nincs senki, aki ápolja és ellássa őket. A több generáció óta egy helyben lakó családoknál ez általában nem jelent gondot, de a frissen a városba érkező család nélküli vándorok gyakran kerülnek be a kórházba. És itt lehet megtalálni egy részét azoknak az embereknek is, akik alkalmi munkásként, legényként, inasként vagy cselédként jöttek a fővárosba szerencsét próbálni, de nem jártak tartósan sikerrel. Ezeknél 1870-től megjelenik a foglalkozás megjelölése mellett a bűvös „hn" rövidítés, melynek jelentése: hely nélküli. A munkanélküli ember még könnyebben lecsúszhat és kerülhet a városi közkórházba. A betegfelvételi könyvből tehát adatokat kaphatunk a bevándorlók nem, kor, felekezet és foglalkozás szerinti összetételére, továbbá arra vonatkozóan, hogy az ország mely részéből jöttek, illetve hogy mennyi ideig tartózkodtak a fővárosban. Az 1853-as és az 1870-es évek egyébként átlagosnak mondhatók a megbetegedések szempontjából. A nagy kolerajárvány 1854-ben tör ki, és 1871 októberéből tudunk egy nagy himlőjárványról. Tehát a betegek száma nem felülreprezentált valamilyen járvány miatt, de a november hónap, az igazán hideg ősz kezdete sok, egyébként egészséges vándort is arra sarkall, hogy a közkórházban találjon magának átmeneti menedéket.

3

SZABÓI. 1965.

A szakképzetlen munkaerő Pestre történő vándorlása

199

Mielőtt azonban rátérnék a konkrét adatok ismertetésére, át kell tekintenünk mit is nevezünk migrációnak és mit értünk migrációs mintákon. Peter Clark és Dávid Souden meghatározása szerint migrációnak nevezzük személyek vagy csoportok vándorlását, amely feltételezi az állandó lakhely megváltoztatását.4 Migráció lehet falvakból más falvakba, faluból városba és városból városba való vándorlás. Általában nagyobb városokba erősebb a vándorlási kedv, mint kisebb településekre, hiszen egy nagyvárosban több a lehetőség munkát vagy képzettséget találni. Migrációs típusokat felállíthatunk abból a szempontból is, hogy milyen messzire jutott a vándor születési helyétől. Léteznek helyi vándorok (local migrants), akik bizonyos földrajzi határok között mozognak munkahelykeresés okán, vagy azért mert házasságuk kimozdította őket szülőhelyükről. A következő típust a szakirodalom carrier migrantnak nevezi. Olyan személyek ők, akik mesterséget, új szakmát tanulni indulnak a városba, mint az inasok és a mesterlegények, vagy magasabb iskolát akarnak végezni. A harmadik típus az úgynevezett visszatérő vándor (circular migrants), aki bizonyos időt tölt el a szülőhelyén kívül, majd visszatér oda. Ez történhet vagyonszerzés okán, de más is kimozdíthatja az egyént szülőhelyéről, hogy egy bizonyos idő után azonban hazatérjen. Végül a negyedik típus az úgynevezett láncszerű migráció (chain migration), mikor az egyik személy követi a másikat az új lakóhelyre. Lehetnek rokonok, de lehetnek egyszerűen falubeli ismerősök is, például cselédlányok szívesen szolgáltak együtt falujukbeliekkel vagy ajánlottak be régi helyükre falubeli ismerőst. Nem szabad elfeledkeznünk a migráció rendkívül nagy hatását a népesség alakulására. 18-19. századi városi fejlődés elképzelhetetlen migráció nélkül, ugyanis az egészségtelen higiénés viszonyok, a gyakori és visszatérő járványok rendkívüli mértékben tizedelték meg a városi lakosságot, és ezeket a hiányokat a magas születésszám sem volt képes pótolni. Több történész véleménye, hogy a városi lakosság még reprodukálni sem lett volna képes önmagát az erőteljes bevándorlás nélkül. A lakosság növekedését pedig csakis a bevándorlás biztosította. Igaz ez Budapestre is, miként azt Tormay Károly írja: „Ami a budapesti népesség 1854/55-iki szaporodását illeti, itt az említett évben a szülötteknek számáról amennyiben a megholtakét felülmúlta volna szó sem lehet, minthogy amint másutt mondva volt itt 3000-el több halt meg mint született. Ezen nagy fogyadék valamennyire a történt bevándorlások által lett pótolva."5 Adataink szerint a kórházi betegek többsége képzetlen vagy félig képzett fiatalember volt, akik cselédként vagy napszámosként dolgoztak. A foglalkozás ka4

CLARK P . - SOUDEN D .

5

T O R M A Y K. 1857. 38.

200


Polyák Andrea

tegóriában három csoportot különböztetek meg: az első a különböző speciális képzetséggel rendelkezőké. A legtöbb a férfiaknál a pincér (érdekes módon szinte mind Csehországból érkeztek), a tekeőr (ők is mind csehek vagy morvák), illetve valamilyen kézmüvesmester. A nőknél a legtöbb a varrónő és mosónő, illetve kofákat is találunk. Őket is valamiféle képzettséggel rendelkezőnek vettem, mert a varrónőknél egyértelműen valamiféle szakmai tudás, a mosónőknél és a kofáknál pedig valamiféle felszerelés (vasaló, mángorló) volt szükséges. (Egyébként az utóbbi két foglalkozást általában pesti vagy Pest környéki asszonyok űzték, nem valószínű, hogy a városba érkező első generációs bevándorló rendelkezett az ehhez szükséges felszerelésekkel.) Ide sorolom a szobaleányokat és a szakácsnékat is, mivel ők a szolgaszemélyzet bizonyos képzettséggel rendelkező tagjai. A következő kategória a félig képzett munkaerőé. Ez is igényel valamiféle szakmai ismeretet, ide kerülnek a legények és az inasok (vagyis a carrier migrantok kategóriája). Az ő csoportjuk nagy, hiszen még mindig érdemes vándorolni, különböző mestereknél szakmát tanulni. A képzetlen munkaerő első, nagyobb részét a napszámosok alkotják. Vizsgálatukat nem és családi állapot szerint elkülönített csoportokban végeztem, pl. házas férfi napszámosok. Ők elsősorban alkalmi munkát végeznek, de sokszor e mögött a megnevezés mögött a proletariátust értik. Mind a két vizsgált évben nagyon sok a téglagyári napszámos, férfiak, nők vegyesen, akiknek (ha közvetve is) a nagy fővárosi építkezések kínálnak munkát. A képzetlen munkaerő másik részét a cselédek alkotják. Itt meg kell jegyeznem, hogy a betegkönyv már 1853-ban megkülönböztet különféle funkciókat a házi személyzeten belül, mint például szobalány, urasági inas - igaz ők kevesen vannak—, de jelzik a hierarchiát a háztartáson belül. 1853-ban kétféle megnevezéssel találkoztam: cseléd és szolgáló. Mindkettő vonatkozhat férfira és nőre egyaránt (bár a férfiak száma elenyésző ebben a csoportban) és semmi sem utal arra, hogy a két különböző megnevezés másfajta státust vagy munkakört takarna. (A szakirodalom se reflektál a megkülönböztetésre.6) 1870-re el is tűnik ez a megkülönböztetés és egységesen cselédként veszik fel a házi szolgálókat. Az 1853-as adatokat megvizsgálva a következő eredményeket kapjuk. A napszámosok csoportjait tekintve megállapítható, hogy a férfi és női napszámosok majdnem ugyan annyian vannak, a nőtlen, illetve a hajadon napszámosok csoportja összességében nagyobb, mint a házasoké és az özvegyeké. A nem házasok átlagéletkorajóval alacsonyabb, mint a másik két csoporté, felekezeti megoszlásuk szerint szinte mind római katolikus. A „Mióta tartózkodik Pesten?" kérdésre át6

GYÁNI G. 1983.


201

lagban az özvegyek és házasok adnak meg hosszabb időszakot (16-18 év), míg a nem házasok csoportjában igen gyakori az 1-2 napos, vagy pár hónapos itt tartózkodás (átlagban 5-6 év).7 A cselédek csoportjában a legnagyobb hányadot a hajadonok képezik. Legtöbb esetben római katolikusok. A Pesten tartózkodás átlaga 4 év, de az adatok igen vegyesek, pár naptól 15 évig terjedhetnek. Egyetlenegy férjezett cselédlányt találtam és az özvegyek száma is elenyésző. A férfi cselédeknél is a nőtlenek kategóriája a döntő, és azokban az esetekben, mikor van adat a Pesten való tartózkodásról, az átlag igen magas: 15 év. A házasok igen kevesen vannak. A cselédek csoportjában a nőtlen/hajadon családi kötöttségektől ment és éppen ezért könnyen mozgó vándorok dominálnak. Összességében elmondható a képzetlen munkaerő kategóriájáról, hogy döntően római katolikus (81,5%) jóval nagyobb a nők aránya, mint a félig képzett kategóriánál. Családi állapotukat tekintve nagy többségben hajadonok illetve nőtlenek, de vannak házasok (igen kis számban) és még kisebb az özvegyek száma. A csoport átlagéletkora 37,5 év. Mintegy ötödük érkezett Magyarország határain kívülről, Cseh-, Lengyel- és Morvaországból. Az ország területéről legtöbben Szepes, majd Sáros, Árva és Liptó vármegyékből jöttek a fővárosba. A kortársak előtt sem volt ismeretlen ez a folyamat, hisz például a korabeli szlovák irodalomban sok történet szól a Pestre került felvidéki lányok szomorú sorsáról. Az 1870-es felvételi könyvben több adatot találunk, mint az 1853-asban. Az eddig említettek mellett a beteg illetőségi helye, utolsó lakhelye és fizetésre kötelezhető rokonai szerepelnek. (A rokonok általában az apák, akiknek pontos foglalkozását is megadják, illetve az anyák neve is szerepel. Házasoknál és özvegyeknél a házastárs neve, és-férfiaknál - nőknél szinte soha - a foglalkozás is szerepel). A különböző napszámos csoportokat összehasonlítva megfigyelhető, hogy a legtöbben a nem házas férfiak vannak. A férfiaknál a házasok száma a nőtlenek létszámának durván a fele, az özvegyek aránya pedig elenyésző. A nők csoportjában a hajadonok és özvegyek száma szinte megegyezik és a házasok sincsenek jóval kevesebben. Az apák származását tekintve érdekes, hogy a házas férfiak kivételével az összes más csoportban igen magas a napszámos apák aránya. Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy a még napszámosnak nevezett munkaerőből (amelyből majd a szakképzetlen vagy alacsonyan képzett ipari proletariátus fog kialakulni) már megfigyelhető a foglalkozások öröklődése. A napszámos apa gyermekei szintén napszámosok lesznek és társukat is ebből a csoportból vá7

A Pesten tartózkodás időtartamát hónapban adtam meg, a nagyon gyakran előforduló mondatot „Most jött Pestre.", egy Pesten eltöltött napnak vettem.

202


Polyák Andrea

lasztják. A kitörés pedig egyre nehezebbnek látszik ebből az életformából. Egyébként 1853-ban és 1870-ben is elsősorban téglagyári napszámosok kerülnek felvételre, amely jelzi az ekkor kiépülő főváros munkaerő-szükségletének szerkezetét is, azt, hogy igen sok ember talál magának munkát az építőiparban. Viszonylag élesen elkülönül három csoport a származáshelyi adatokban. Az első a pestieké (vagy Pest megyeieké, ami általában a Pest környéki falvak, kisvárosok lakóit jelenti), a második a külföldieké, akik főleg Lengyelországból, illetve a Habsburg tartományokból, Morva- és Csehországból érkeztek. A harmadik csoport a magyarországi megyéké, amelyek listájának élén Komárom, Liptó, Túróc és Bars a sorrend. A képzetlen munkaerő csoportjában szinte természetes, hogy a többség nő. Ami meglepő, hogy a nemek arányát tekintve nem túl nagy az eltérés a nők javára. A felekezeti megoszlás a következőképpen alakul: katolikusok: 86%, evangélikusok: 6%, reformátusok: 4%, izraeliták: 4,9%, míg a fennmaradó 0, 1%-on az orthodoxok és a görögkeletiek osztoznak. A képzetlen munkaerő átlagéletkora 32 év. Családi állapotuk szerint az egyedülállók vannak többségben, a hajadonok/nőtlenek aránya 68%, míg a házasoké: 18,4%, az özvegyeké csupán: 13,6%. Születési hely tekintetében viszonylag kevés az eltérés. Mintegy 28%-uk származik Pestről vagy Pest környéki falvakból. A Magyarországon kívüliek közül a Habsburg tartományok vezetnek, elsőnek Morvaország, majd Csehország és harmadikként Ausztria. A hazai megyékből érkezőknél pedig Fejér, Komárom, Liptó és Bars az élen a sorrend. A „Mióta van Pesten?" kérdésre az évek átlaga 20 év volt. Gondosan feljegyezték a 30—40 éve Pesten lakó idős emberekről is azt, hogy mikor érkeztek a fővárosba. Valószínűleg azért, hogy igazolják pesti illetőségüket. A két év részletes elemzése után fontos elvégezni a kettő összehasonlítását. Milyen változások történtek, milyen tendenciák indultak el és mik voltak azok, amik eltűntek? A felekezetek szempontjából azt a változást tapasztalhatjuk, hogy a római katolikusok, az izraeliták, a reformátusok és a görög katolikusok aránya valamennyit nőtt, míg az evangélikusoké csekély és az orthodoxoké jelentős mértékben csökkent. Az egyedülállók aránya még mindig igen magas, de 1870-ben 9 házaspárt találunk az 1853-as kettővel szemben. Az átlagéletkor 37,5-ről 32 évre csökken. A pestiek aránya 12%-ról 25%-ra nő. 1853-ban még Csehországból, Lengyelországból és Ausztriából érkezett a legtöbb vándor, addig 1870-re Morvaország, Csehország és Ausztria a sorrend. 1853-ban a legtöbben Pest megyéből érkeztek, 1870-re már földrajzilagrendkívül szórt a születési hely. Milyen következtetéseket vonhatunk le mindezekből a megállapításokból? Ha azt kívánjuk megtudni az ország mely vidékein érvényesült leginkább a főváros vonzó hatása, láthatjuk, hogy egyértelműen a Felvidékre illetve az ország észak-


203

nyugati felére gyakorolt komoly hatást, illetve saját megyéjére, melynek központja volt. De nem csak a képzetlen munkaerő migrációjában érvényesült ez a tendencia, hanem a Pestre történő migráció egészével foglalkozó szakemberek is erre a megállapításra jutottak.8 A Clark és Souden által felállított négy migrációs típus mindegyike képviselteti magát a betegkönyvben. Helyi vándoroknak tekinthetjük a Pest megyéből érkezőket, akik a megye legnagyobb városában próbáltak szerencsét és boldogulást találni. A karriermigránsok tipikus megtestesítői a legények és inasok, akik szakmai képzésük részeként jöttek a fővárosba. A visszatérő vándorok azok a cselédlányok, akik kelengyéjük vagy hozományuk megszerzése érdekében indultak a nagyvárosba munkát vállalni és a sikeres férjhezmenetel reményében tértek vissza a szülőfalujukba. Végül a láncszerű vándorlás (chain migration) azoké a vándoroké, akik rokonaik, barátaik hívására érkeztek a városba munkát, jobb megélhetést találni. Ők tetten érhetők azokban a rovatokban, mikor az állandó lakcímnél a testvér, sógor neve (és a hozzátartozó rokoni foka) szerepel, illetve mikor a legközelebbi hozzátartozóként a már Pesten élő testvért diktálják be a betegkönyvbe. Természetesen nincsenek tiszta típusok, minden egyes személynél többféle ok játszhatott közre a Pestre költözésben, és egy személy többféle típusba is besorolható. Összefoglalva megállapítható, hogy elsősorban magányos (nőtlen, özvegy), többségében fiatal ember érkezett a fővárosba. Hogy bekerültek a közkórházba az azt bizonyítja, hogy nem sikerült letelepedniük, gyökeret ereszteniük a fővárosban: nincs családjuk, aki ellássa, ápolja őket, kórházi betegellátásra szorulnak. Se az első családalapítási kísérlet (a nem házasok esetében) illetve az újraalapítási kísérletek (ha egyáltalán voltak ilyenek), nem jártak sikerrel. Alátámasztja ezt az állítást az is, hogy még 20-25 év múlva is pontosan feltüntetik azt, hogy hány évvel ezelőtt érkezett a beteg Pestre. Valahol ez azt jelzi, a betegek számontartják mióta vannak itt, nem érzik magukat a városba tartozónak és a főváros se fogadja be őket maradéktalanul. Úgy tűnik a társadalom egyre jobban bezárul, struktúrája megmerevedik, nem képes befogadni az újonnan érkezőket, illetve csak peremhelyzeteket képes biztosítani számukra (mint a napszámos létből kifejlődő ipari proletariátus), ahonnét szinte lehetetlen a kitörés, a társadalmi hierarchia magasabb lépcsőire való feljutás. Vizsgálatom természetesen nem lehetett teljes, hiszen az egészből csak egy kis szeletet ragadtam ki, mégis kiindulópontja lehet egy nagy átfogó munkának, amely alátámaszthatja, kiegészítheti a kortárs írók és a témával foglalkozó (sajnos igen gyér) szakirodalom megállapításait. 8

THIRRINGG. 1893. 246.

204

Polyák Andrea


Források A Rókus kórház betegfelvételi könyve 1853. és 1870. - BFL IV. 1216. d.

Irodalom P. - S O U Ü E N , D. (szerk.): Migration and Society in Early Modern England. London ENGLANDERNÉ, B.K. 1930: Orvosok és kórházak a régi Pest-Budán. Budapest G Y Á N I G Á B O R 1983: Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest J A N S E N , C . J . 1966: Readings in the sociology of migration. Pergamon. MORILL, R.L. 1965: Migration and the Spread and Growth of Úrban Settlement. Lund SZABÓ ISTVÁN (szerk.) 1965: A parasztság Magyarországon a kapitalimus korában. Budapest T H I R R I N G G U S Z T Á V 1893: A bevándorlás hatása Budapest népességének alakulására. Budapest /Fővárosi Statisztikai Havifiizetek 246./ T H I R R I N G G U S Z T Á V 1901:Vándorlások. In: Közgazdasági Lexikon. Budapest TORMAY KÁROLY 1857: A népesség mozgalma kimutatása Buda-Pesten 1854-55-ben. Pest TORMAY KÁROLY 1867: Adatok az élet és halálozási viszonyok statistikájához Pest városában. Pest / M T A Statisztikai és N e m z e t g a z d a s á g i K ö z l e m é n y e i 1867/1V./ VÖRÖS KÁROLY 1973: Egy világváros születése. Budapest WEBER, A.F. 1963: The Growth of Cities in the Nineteenth Century. New York CLARK,

Bódy Zsombor A magántisztviselő réteg kialakulása Magyarországon 1890-1930

A magántisztviselők megjelenése 1890 és 1930 között a magyar társadalom átstrukturálódását jelzi, illetve annak része. Az átstrukturálódás azonban nem pusztán azt jelenti, hogy a gazdasági átalakulások nyomán új állások tömege jelent meg a gazdaságban és ezeket betöltötték különféle más rétegek, illetve csoportok felöl érkező emberek. Nemcsak a különböző vállalatok nem munkás alkalmazottainak száma nőtt folyamatosan Magyarországon ebben a korszakban, még a 20-as években is, hanem a társadalom csoportjait és viszonyait megjelölő fogalmak is átalakultak. A magántisztviselők esetében ez szervezkedésük és rétegként való intézményesülésük formájában jelent meg a gyakorlatban. Körülbelül három évtized alatt létrejött a munkavállaló fogalma, s azon belül egy sajátos, a társadalombiztosításban és a munkajogban elkülönített önálló kategória, a magántisztviselő kategóriája, amelyet külön szervezetek képviseltek a kormányzat, a munkaadói testületek és a többi munkavállalói szervezetek felé, amely újságokkal rendelkezett, amely tehát egyszóval közismert rétege volt a magyar társadalomnak. A magántisztviselő státusz az I. világháború után már rákényszerítette magát azokra, akiket intézményei - munkajogi rendelet (1.910/1920. M.E.r.), MABI - átfogtak. 1890 körül e rétegnek még nem volt nyoma a magyar társadalomban. A „magántisztviselő" kifejezés ekkoriban minden valószínűség szerint újdonságnak, legfeljebb statisztikai műszónak számitott, hiszen a korábbi lexikonok, szótárak nem ismerik. Először a Pallas Nagy Lexikonában fordul elő címszóként, 1897-ben. A magánosok tisztviselőit jelentette az 1890-es népszámlálás egyik kötete szerint, azaz „társalkodókat", „tanácsosokat", „titkárokat", „levelezőket". A magántisztviselő mozgalom 1893-ban indult, először egy nyugdíj egyesület és egy magántisztviselő lap létrehozásának érdekében. Mindkettő létre is jött ekkor Magántisztviselők Országos Nyugdíj egyesülete és Magántisztviselők Lapja névvel. Az ezek érdekében kibontakozó mozgalmon belüli vitákban próbálták meg először tisztázni a magántisztviselő fogalom jelentését. AII. világháború előttről ránk hagyományozódott jelentéshez mérten meglepő, hogy eleinte a magáncégek alkalmazottait jelölte, s vita tárgyát képezte, hogy a biztosítási tisztviselők, pénzintézeti tisztviselők, illetve általában a részvénytársasági tisztviselők, tehát a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok tisztviselői magántisztviselők-e. A fogalom definíciója szempontjából más részről a bolti eladók jelentettek már ekkor és

206


Bódy Zsombor

később is problémát. Munkakörülményeiket tekintve távol álltak a magántisztviselőktől, de munkaviszonyuk jogi felfogása azonos volt, s bár a köztudat számára valószínűleg mindig természetes volt a magántisztviselőktől való különállásuk, a határ a két kategória között nem volt éles. Időről időre akadtak törekvések, amelyek szervezeti szempontból összemosni szerették volna e két csoportot. Ehhez a magántisztviselő mozgalmak általában ellentmondásosan viszonyultak. Egyrészt így ugyan nagyobb szervezhető, felvonultatható tömeghez jutottak volna, másrészt azonban az alacsonyabb presztízsű csoportokkal való azonosulást hátránynak is érezhették a mozgalmak vezetői. A másik oldalról a banktisztviselők okoztak problémát: őket a magántisztviselő mozgalmak szívesen bekebelezték volna saját kategóriájukba, a banktisztviselő egyletek, szervezetek azonban általában különállásukon, magasabb presztízsűkön őrködve elutasították ezt. Általában problémát jelentett a magángazdaság nem munkás elemeinek rendkívüli heterogenitása. A különböző szakmákhoz tartozók, az át nem váltható szakismereteket - hiszen például egy termény-nagykereskedő cég tisztviselője sok esetben nehezen boldogult volna a papíriparban - birtokló tisztviselők, vagy az éppen minden speciális szakismeretet nélkülöző irodai alkalmazottak - akik pusztán szépen írni tudtak - nem sok közösséget éreztek egymással. És jó ideig - egészen az I. világháború végéig - nem látták be, hogy egyáltalán léteznek közös érdekeik és érdekeiket a magántisztviselő közös nevezet alatt kellene megpróbálniuk együttesen érvényesíteniük. Az eddig elmondottakból is látszik, hogy a magántisztviselő mozgalmak nem alulról, spontán feltörő mozgalmak voltak. A mozgalom vezetői, egy jól körülhatárolható csoport volt - az I. világháború végéig nagyjából ugyanaz a társaság - , mely tagjainak egy jelentős része egyébként a Budapesti Kereskedelmi Akadémia egy évfolyamából került ki. E vezető csapat második akciója a Magántisztviselők Országos Nyugdíj egyesületének (MONyE) és a Magántisztviselők Lapjának 1893-as megalapítása után a Millennium alkalmából tartott I. Országos Magántisztviselő Kongresszus megszervezése volt. Ezzel az eseménnyel kívánt a magántisztviselő mozgalom a nyilvánosságba, illetve a közéletbe igazán belépni, és ez sikerült is. Ugyanakkor a mozgalom vezetői ebből az alkalomból akarták megalapítani a Magántisztviselők Országos Szövetségét is. A végül 1897-ben megalakult Szövetség programja körvonalazódott már a kongresszuson. Ez nagy vonalakban a magántisztviselő réteg intézményesítésének lépéseit tartalmazta. Ezek legfontosabb célként a magántisztviselők szolgálati viszonyát szabályozó törvény és a magántisztviselők nyugdíj viszonyait rendező törvény kivívását jelölték meg, valamint az alakuló szövetség kamarai monopóliumát kívánták elérni. A munkajogi szabályozás azért volt fontos kérdés, hogy a magántisztviselő réteg világosan elhatárolható le-

A magántisztviselő réteg kialakulása Magyarországon 1890-1930

207

gyen lefelé, egyértelmű legyen a határvonal, sőt nőjön a távolság a munkajogi szabályozás tekintetében a magántisztviselők és a magángazdaság más alkalmazottai között. Az alkalmazottak alsóbb kategóriáitól való elhatárolás volt a mozgalmak egyik legfőbb problémája, mint ahogy a korabeli munkajogi perek egyik gyakori kérdése szintén az alkalmaztatás minőségének megállapítása volt. Az 1900-ra a Magántisztviselők Országos Szövetsége, pontosabban a vezetősége elérte - egy törvénnyé végül nem vált munkajogi tervezet kapcsán - hogy a kormányzat, illetve a főnöki szervezetek tárgyalópartnerévé váljon, volt már lapja is, azonban még mindig hiányzottak a szervezetből a valódi tömegek. Ráadásul ekkor már konkurens szervezetek is j elentkeztek. Azl900-as években már három országos, nemcsak egy szakma dolgozóit tömörítő szervezet létezett. A Magántisztviselők Országos Szövetsége mellett 1898-tól létezett a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesülete is, a harmadik szervezet pedig a Magyarországi Magántisztviselők Egyletéből és a Magyarországi Kereskedelmi Alkalmazottak Szövetségéből létrejött szociáldemokrata szervezet, a Magántisztviselők és Kereskedelmi Alkalmazottak Országos szövetsége volt. A szociáldemokrata és a két polgári szervezet viszonya ellentmondásos volt. Főként a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesületének voltak ütközései a szociáldemokratákkal, mivel kezdetben ők is elsősorban kereskedelmi alkalmazottakat tudtak szervezni. Egyrészt ideológiailag élesen szemben álltak egymással, mivel a szociáldemokraták a magántisztviselőket és a kereskedelmi alkalmazottakat egyaránt a munkásosztályhoz tartozónak, bérmunkásnak tekintették, míg a másik két szervezet egy „új középosztályi" koncepciót vallva a középosztályba igyekezett beemelni a magántisztviselőket és kereskedelmi alkalmazottakat és ennek megfelelően a munkásságtól külön igyekeztek konszolidálni munkajogi és társadalombiztosítási helyzetüket is. A szociáldemokratákkal való elvi ellentétek mellett élezte a viszonyt a tagokért való versenyfutás is. Az egész I. világháború előtti időszakra jellemző, hogy a szervezetek folyamatos agitációt fejtenek ki az „öntudat terjesztéséért", fáradhatatlanul győzködve a potenciális magántisztviselőket arról, hogy létezik ilyen réteg. Ebbéli törekvéseik az I. világháború előtt kevés látható eredményre vezettek ugyan, de erős versengés alakult ki a kevésszámú potenciális tagért. Az ellentétek dacára azonban a középosztályi szervezeteknek szüksége volt a szociáldemokratákra. Mint annak maguk is tudatában voltak, sokat köszönhettek a szociáldemokrácia puszta létének, illetve a szociáldemokrata magánalkalmazotti szervezeteknek, mert ezek nagymértékben javították pozícióikat a kormányzatnál, illetve a főnöki szervezeteknél. Nem is riadtak vissza attól, hogy alkalmanként zsarolják tárgyalópartnereiket azzal, hogy a szociáldemokratákhoz fognak csatlakozni, il-

208


Bódy Zsombor

letve, hogy az alkalmazottak tömegei fognak a szociáldemokratákhoz áramlani, ha nem tudják kivívni számukra a középosztályi nívót biztosító munkajogi és társadalombiztosítási privilégiumokat. Ugyanakkor túlságosan közel sem kerülhettek a szociáldemokrata szervezetekhez a fentebb említett ellentétek miatt sem, de azért sem, mert számukra elképzelhetetlen volt, hogy ezzel kockára tegyék a kormányzattal, illetve a főnöki szervezetekkel fenntartott viszonyukat. A középosztályi szervezetek - tömegek hiányában - egészében jól vezetett vállalkozások voltak, amelyek azt színlelték, hogy egy társadalmi réteget képviselnek. A Magántisztviselők Országos Szövetsége vagyonát egy sorsjátéknak köszönhette, a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesületének bevételei is döntő részben nem a tagság befizetéseiből származtak. Az egyesület vezetősége a legkülönfélébb fórumoktól szerzett támogatásokat célzottan különféle tevékenységeihez, illetve helységeiben, varieté, kabaré előadásokat, irodalmi esteket, bálokat rendezett és ezek bevételeit is saját céljaira fordította. Ezek a tevékenységek ugyan néha akadályozták a mozgalmi munkát, de mégis szükségesek voltak, nemcsak a bevételek miatt, hanem a potenciális tagság megfogása végett és azért is, hogy tárgyalópartnereiknél rendezvényeik látogatottságára, az általuk képviselt tömegerőre hivatkozhassanak. A kormányzatnál, főnöki szervezeteknél elért sikereiknek propagálásával pedig megint csak tagokat igyekeztek fogni. Ilymódon tudták fenntartani lapjaikat, finanszírozni tevékenységüket, amely elég sokrétű volt. Állásközvetítés, szaktanfolyamok és sportversenyek szervezése, dalárda, zenekar fenntartása, egyaránt szerepelt az egyesületek repertoárjában. Rendkívül lassan ugyan, de egy visegrádi üdülőt is létre tudtak hozni, és egy nagy kampánnyal némely kereskedelmi ágakra nézve ki tudták vívni az este 8 órai zárórát. Olyan akciót azonban, ami akkora tömeget megmozgatott volna, amit már érdemes lett volna kivinni az utcára, az I. világháború előtt nem igen tudtak szervezni. A Szociáldemokrata szervezet számára - bár a tagtoborzás érdekében szintén mindent megpróbált - nem volt adott egy ilyen vállalkozói lavírozás lehetősége. Ők a kormányzattól és más fórumoktól nem kaphattak úgy anyagi támogatást, mint a középosztályi szervezetek. Sokáig tárgyalópartnerként sem fogadták el őket. Míg a szociáldemokrata szervezet aktivistái röplapokat szórtak a parlament karzatáról a képviselőkre, addig a középosztályi szervezetek szükség esetén több képviselőt is mozgósítani tudtak ügyeik érdekében. A középosztályi szervezetek alapvetően a politikai-társadalmi rendszer keretein belül tevékenykedtek, az itt lehetséges eszközökkel igyekeztek a magántisztviselők és kereskedelmi alkalmazottak érdekeit képviselni, míg a szociáldemokraták, akik a „közéletbe" sokkal kevésbé voltak integrálva, szabadabban mozoghattak, viszont kevésbé tudtak közvetlenül hatni a kormányzatra, illetve a főnöki testületekre.


209

A szociáldemokrata szervezet fellépése azonban sokat változott idővel. 1910 körűire elhagyták az állandó ideológiai hivatkozásokat, a szociáldemokrata pártzsargont, és sikerült több különböző kisebb szakmai szervezet bevonásával egy magát radikális magánalkalmazott mozgalomként megjelölő irányvonalat kialakítaniuk. A szociáldemokraták és a középosztályi szervezetek erejének alakulása a Ferenc József Kereskedelmi Kórház választásain mérhető le. Ez az intézmény, amelynek eredete az 1840-es évekig nyúlt vissza, és amelyből később a MABI, a Magántisztviselők Biztosító Intézete jött létre ekkoriban egy államilag elismert önkéntes betegbiztosító volt. Vezetőségének megválasztása a középosztályi és a szociáldemokrata szervezetek ismétlődő választási küzdelmét hozták. Ezeket az 1900-as években még a középosztályi szervezetek nyerték. A szociáldemokrata szervezetek új irányvonala, a fönöki szervezetektől való függetlenség nyújtotta tágabb mozgástér, nagyobb propagandalehetőségek azonban idővel meghozták a maguk gyümölcsét. Közvetlenül az I. világháború előtt már a szociáldemokratáké volt a legnagyobb magántisztviselő és kereskedelmi alkalmazott tábor, és 1913 novemberében végre megnyerték a Ferenc József Kereskedelmi Kórház választásait is. Tartalmi szempontból is egyértelműek a szociáldemokrata és a középosztályi szervezetek célkitűzésének eltérései. A középosztályi szervezetek amennyire lehetett, a középosztálynak megfelelő elbánást akartak elérni a magántisztviselők számára, illetve önállóságuk intézményjogi garanciáit igyekeztek kiépíteni. A szociáldemokrata szervezetek viszont elsősorban bázist szerettek volna létrehozni a szociáldemokrácia számára a magántisztviselők között, és a lehető legtöbb - intézményi, jogi, tudati - szempontból a munkássághoz közelíteni őket. Az intézményi folyamatok a középosztályi szervezetek szándékainak irányába haladtak. Utóbbiak meg tudták védeni a Ferenc József Kórház önállóságát - részben éppen a szociáldemokratákkal szemben - 1906-ban, amikor az ipari és kereskedelmi alkalmazottak betegség és baleset esetére való biztosításáról szóló törvénytervezet azt az egységes kerületi betegsegélyező pénztárak rendszerébe akarta beilleszteni, más hasonló már meglévő intézményekkel együtt. Ugyanígy sikerrel jártak a középosztálynak megfelelő elbánás elérésében a végrehajtási törvény módosítása kapcsán. Ekkor a tervezet a köztisztviselők létminimumhoz szükséges le nem foglalható jövedelmét 2000 Koronában jelölte meg, míg a magántisztviselőknél csak 1200 Koronában. A középosztályi szervezetek ebben az esetben el tudták érni, hogy a magántisztviselőket a köztisztviselőkkel azonos elbánásban részesítsék (1908: XLI. tc. 11. §). Az 1913-as választójogi törvénnyel a magántisztviselők, mint ilyenek - bár a törvény még mindig külön kezelte a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és a magáncégek tisztviselőit - választójogot kaptak (1913:

210


Bódy Zsombor

XIV. tc. 3., 5. §§). Ez tovább növelte az „alsóbb néposztályoktól", való távolságukat, mint ahogy az az 1915-ös rendelet is, amely a hadbavonult magántisztviselőknek biztosított privilégiumokat, kimondva, hogy a magántisztviselők szolgálati viszonya cégüknél nem szűnik meg, csak szünetel katonai szolgálatuk ideje alatt, továbbá szabályozva a felmondásuk és majdani visszatérésük feltételeit (4118/1915. sz. M.E. r.). Ez volt az első olyan jogszabály, amely kifejezetten külön a magántisztviselőkre vonatkozott. Emellett ez volt az első nem diszpozitív jogszabály a magántisztviselőkre vonatkozóan, hiszen a Kereskedelmi Törvény és az Ipartörvény munkajogi jellegű paragrafusai, a liberális elvek következtében, csak a felek külön egyességének hiányában voltak érvényesek. A döntő lépés a magántisztviselők középosztályi jellegű, a munkásságtól önálló rétegként való intézményesülésében, 1918-ban következett be. 1917-18 a magántisztviselő szervezetek sikerének évei voltak. Mindegyik szervezet taglétszáma gyorsan emelkedett. Az iparban-kereskedelemben dolgozó nem munkás alkalmazottak jelentős része életviszonyainak szorításában magántisztviselőként azonosítva magát, magántisztviselő-igényként fogalmazta meg a maga igényeit, és így találta meg az utat, a két évtizeddel korábban alakult szervezeteken keresztül, a nyilvános fellépéshez, érdekeinek a politikában való megjelenítéséhez. A lassacskán kiépített intézményi kereteket és a fogalmat hirtelen kitöltötték a tömegek, ekkor jött létre véglegesen a magántisztviselő társadalmi kategória. A magántisztviselők tömeges mobilizációjának legfőbb nyertesei a szociáldemokrata szervezetek voltak, az ő tagságuk gyarapodott a leggyorsabban. Nem csak a taglétszámok emelkedtek azonban, valamennyi országos szövetség szervezete is átalakult ekkor. Az egyesületek tagságának növekedése szükségessé, a szervezet iránti elkötelezettsége pedig lehetővé tette, hogy az egyesületek szervezetét, pénzkezelését központosítsák, a helyi szervezetek autonómiáját felszámolják. Megszabadultak ekkor a különböző helyi szervezetek gyakran már önállóvá vált régi vezetőitől is. Az általános mobilizálódásban azonban a középosztályi és a szociáldemokrata szervezetek most sem ugyanazt a programot képviselték. Noha az országos politikában azonos oldalon álltak (háború ellenesek és az általános titkos válaztojog hívei voltak), magántisztviselői kérdésekben álláspontjaik nem mindenben egyeztek. A középosztályi szervezet követelései - a hadbavonultak speciális ügyein kívül - a kötelező külön magántisztviselő nyugdíjbiztosításra és a szolgálati viszony rendezésére vonatkoztak. A szociáldemokraták követelései közül kimaradt a nyugdíjbiztosítás, viszont szerepeltek közöttük olyan aktuális igények, amilyeneket a középosztályi szervezetek nem támasztottak, mint például a fizetések azonnali emelése és állami szabályozása, valamint az elbocsátások rendeleti úton


211

való megtiltása. A szociáldemokraták merész rövidtávú követelései 1918-ban vonzóbbak voltak, mint a középosztályi szervezetnek hosszabbtávra szóló, és a magántisztviselők számára egy biztosított középosztályi egzisztencia lehetséges intézményi-jogi kereteinek kialakítását célzó törekvései. Az októberi forradalom idején az összes magántisztviselő szervezet egyesült a szociáldemokrata szervezet vezetése alatt: ekkor Budapest összes magántisztviselője - összesen mintegy 60 000 ember - egyetlen szervezetbe tömörült. Az új országos egyesület természetesen a szaktanácsnak is tagja lett, a munkásság szervezeteivel azonban kapcsolata nem volt felhőtlen. A munkások a magántisztviselőkkel, mint irodai bürokratákkal, illetve őket közvetlenül felügyelő személyekkel szemben ellenszenvvel viseltettek és ez a szaktanács vezetőségében is megnyilvánult. A szociáldemokrata magántisztviselő-szervezet vezetőinek a magántisztviselők bérmunkás mivoltát most váratlanul a munkásság szervezeteinek irányába kellett bizonygatniuk. Ebben újra felhasználták a partnereinél rendszerint gyengébb magántisztviselő szervezetek szokásos eszközét, a harmadik ellenséges féllel való zsarolást, ezúttal a Szaktanácsot fenyegetve azzal, hogy a szociáldemokráciához csak frissen csatlakozott magántisztviselő tömegek - engedve a burzsoázia szirénhangjának - visszasodródnak a polgári oldalra. Ettől való valódi félelmük magyarázhatja azt is, ahogyan saját szervezeti monopóliumukat védték, részben taktikus engedékenységgel a középosztályi szervezetek régi vezetői felé, részben energikus fellépéssel az esetleges alternatív kezdeményezések ellen. Célkitűzésűk, hogy szervezetlen magántisztviselő ne legyen az országban, Budapest vonatkozásában valószínűleg meg is valósult. A forradalom nagy vívmánya volt a magántisztviselők szolgálati viszonyát részletesen szabályzó rendelet megszületése (4.951/1918. sz. M.E. r.). Ez volt az önálló magántisztviselő réteg intézményesülési folyamatának döntő lépése. A rendelet már 1918 elején elkészült, de csak novemberben bocsátották ki, kevés, a magántisztviselők javára történt módosítással. Addig csak az ipartörvény szabályozta munkaviszonyukat diszpozitív módon- a munkásságnál és más alkalmazotti kategóriáknál némileg kedvezőbben - ezzel most önálló jogszabály született ebben a kérdésben. Paradox módon egy szociáldemokrata miniszter írta alá azt a rendeletet, amely a magántisztviselőknek a munkássággal szembeni önálló réteg voltát megerősítette. (A rendelet egyébként nem volt egyedül álló, beilleszkedett a Károlyi-kormány munkaügyi, illetve szociálpolitikai tárgyú rendeleteinek sorába. Ezek jó része azonban - esetleg szövegezésében is - már régebb óta „érett", előkészítés alatt állt.) A forradalmak bukása után egy újabb rendelet újra szabályozta a magántisztviselők szolgálati viszonyát (1.910/1920. sz. M.E. r.). Ez valamivel kedvezőtlenebb

212


Bódy Zsombor

volt az alkalmazottakra nézve, mint a korábbi, nagyjából az eredeti tervezetnek felelt meg. Az ellenforradalommal természetesen az egységes magántisztviselő szervezet szétesett, a taglétszámok csökkentek, de a magántisztviselői réteg létezése - az egyszeri teljeskörű mobilizálódása után - , amelyről a háború előtt az egyesületek vezetősége annyit győzködte azokat, akiket képviselni akart, senki számára nem volt kétséges többé. Az önálló munkajogi szabályozással, illetve az 1927-28-ban megszülető MABI-val (1927: XXXV. tc., 1928: XL. tc.), különféle pártállású szervezeteivel és azok lapjaival a magántisztviselők rétege intézményesült. A nyugdíjtörvény azonban rögzített bizonyos életmódbeli különbségeket a munkások és magántisztviselők között, amikor a szolgáltatásokat úgy határozta meg (özvegyi nyugdíj és árva ellátás tekintetében), hogy - a középosztályi normáknak megfelelően - nem dolgozó feleségekkel és az iskoláztatásban magasabbra jutó gyerekekkel számolt utóbbiak esetében. Mindenesetre 1918, a munkajogi rendelet és a nyugdíjtörvény nyomán a kategória elhatárolása világos volt: saját maguk és mások egyaránt magántisztviselőként kellett, hogy azonosítsák azokat, akiket ezek az intézmények átfogtak. A szociáldemokraták a magántisztviselők munkásosztályhoz tartozását maguk is külön magántisztviselő kongresszusokon mondták ki. A magántisztviselők intézményi és szimbolikus szinten egyaránt az egyéb alkalmazottaktól, a munkásságtól szilárdan elhatárolva érezhették magukat - más irányokban a távolságok és válaszfalak (ha nem is változatlanul), de eleve adottak voltak-, és ez jól megfért azzal, hogy többségük a szociáldemokratákkal szimpatizált; a MABI választásait rendre ők nyerték. Magukat a szociáldemokrata magántisztviselő szervezeteket sem akadályozta ideológiai állásfoglalásuk abban, hogy a 20-as években a rendszerbe integrálódva képviseljék a magántisztviselő réteg érdekeit a legkülönfélébb fórumok előtt. A magántisztviselő réteg munkajogi, társadalombiztosítási, politikai, és tudati önállósága közép-európai jelenség. Németországtól nyugatra nem található meg, ott az egyes vállalatok hasonló helyzetben lévő alkalmazottai nem próbálták meg egy kollektív stratégiával megjavítani viszonyaikat. Németországban, viszont a Privatangestellte máig létező kategória, szociológiai és történeti vizsgálatok tárgya. E réteg közép-európai önállóságának oka nyilván nem kereshető csupán az önállóság kiépítését megcélzó szervezetek stratégiájában, illetve annak sikerében. Bár Németországban ezek voltak többségben, Magyarországon viszont nem. Nálunk az elméleti szempontból a magántisztviselőket nem a középosztályba soroló és önálló rétegnek nem tekintő szociáldemokraták az I. Világháborútól népszerűbbek voltak a magántisztviselők között. Mindez arra utal, hogy a német történeti szakirodalom azon megállapításai, amelyek a Privatangestelltenschaft létét a német társadalom rendies örökségével magyarázzák, érvényesek lehetnek Magyar-


213

országra nézve is, azaz a megszülető munkavállalói réteg merev kettéosztottságában - munkások és magántisztviselők - olyan hosszú távon érvényesülő, a csoportok intézményekbe beíródott fogalmait meghatározó társadalomtörténeti erők eredményét láthatjuk, amelyek a magyar társadalom e hagyományosan polgárinak tartott szegmensében is hatottak. A magántisztviselői réteg megszületése, egy csoport kialakulása és egyben az alkalmazottak emancipációja. Része annak a tágabb társadalomtörténeti folyamatnak, amelyben a munka világa önállósult s amelyben a széles - alkalmazotti helyzetű - középosztályon nyugvó társadalmak kialakultak Európában a 20. század közepére. A szolgálati viszony munkajogi szabályozása ebben a folyamatban az egyik kulcselemnek tekinthető jelentős újdonság. A 19. században ugyanis nem létezett mai értelemben vett munkajog, a munkaviszony a magánszféra része volt. A munkaszerződésre az egyéb magánjogi szerződésekre is érvényes jogszabályok vonatkoztak. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a munka világában az erősebb önkénye érvényesült. A társadalmat a 19. századi liberális felfogás szerint az erkölcs kötelékei tartják össze, s ez a munkaviszonyra is érvényes, amennyiben az abban résztvevő felek viszonyát is erkölcsi normák határozzák meg. Ezek azonban aszimmetrikus és paternalista szellemű normák. Ezért jelenti a munkajog megszületése az alkalmazottak emancipációját. Ez az emancipáció Magyarországon először a magántisztviselők esetében történt meg, s mivel a munkásságé eh- . hez képest majd két évtizedet késett, ezért ennek bekövetkeztéig privilégiumnak tekinthető.

Nagy Mariann A munkaerő koncentrációja a magyar iparban a 20. század elején

A magyar gazdaság fejlettségi szintjének, szerkezetének nemzetközi összehasonlításával már többen is foglalkoztak, a magyar ipar koncentrációjára is találhatunk lényeges megállapításokat,1 de a munkaerő iparcsoportonkénti koncentrációját még nem vizsgálták. A koncentráció fogalma a múlt században keletkezett és eredetileg a termelésre vonatkoztatták. A későbbiek folyamán a közgazdasági és társadalmi élet különböző területein is megjelent, és talán az egyik legismertebb alkalmazása a jövedelem eloszlásának vizsgálata.2 Az utóbbi időben egyre nagyobb mértékben vizsgálják a fejlett országok gazdaságában, illetve annak egy-egy szektorában végbemenő termelési, tőke, profit és munkaerő koncentrációt vállalati, üzemi és területi szinten is. Tanulmányunkban a társadalomtörténeti szempontból jelentős vállalati munkaerő-koncentrációt vizsgáljuk. Az adatok amelyeket feldolgoztunk, nem üzemekre, hanem vállalatokra vonatkoznak. Bár üzem és vállalat statisztikailag részben fedi egymást, a legnagyobb vállalatok, melyek korábban több önálló vállalat fúziójából jöttek létre, több üzemben állították elő termékeiket. Ezért országosan az üzemek száma valamivel több volt a vállalatokénál. A koncentráció fogalma többféle értelemben is használatos a közgazdasági életben. Általában összpontosulást, tömörülést, sűrűsödést jelent és vonatkozhat mind a folyamatra, mind annak eredményeként létrejött állapot megjelölésére. Vállalati szinten ez azt jelenti, hogy a munkaerő, a tőke, a termelés és a profit kevés nagyvállalat kezében összpontosul. A közgazdasági szakirodalom nagy jelentőséget tulajdonít a munkaerő koncentráció mértékének, annak a társadalomra illetve a politikai életre gyakorolt hatása miatt. Bár a kutatások középpontjában elsősorban a II. világháború után eltelt időszak áll, ezek néhány megállapítása és következtetése általános érvényű és figyelemre méltó lehet az I. világháború előtti időszakot vizsgálva is. A teljesség igénye nélkül a következőkben a leggyakrabban említett kérdéseket emeljük ki. A nagyvállalatoknak jóval több fizetést és egyéb szociális juttatásokat kell dolgozóiknak biztosítani ahhoz, hogy vonzóbbak

1

KOVÁCS E. 1979; H A N Á K P . 1983.; BEREND T . I . - R Á N K I GY. 1972.

2

SOLTOW, L. 1 9 6 8 . 2 0 .

d

170-173.

216


N a g y Mariann

legyenek a sokkal inkább kedvelt középvállalatoknál. A „nagyok" jóval formálisabb vállalatszervezést- és irányítást igényelnek, melynek következtében gyakran túlhierarchizálttá és bürokratikussá válnak, s mindez csökkentheti az egyén munkájának és kezdeményezéseinek fontosságát. A foglalkoztatottak úgy érezhetik, hogy nem egyénenként, hanem csoportként bánnak velük. Angol és amerikai szociológusok is megerősítették azt az ismert tényt is, hogy a nagyvállalatok dolgozói sokkal inkább hajlandók sztrájkolni, mint a kis- és középvállalatoké, ami azonban nemcsak az utóbbiakban foglalkoztatottak jobb munkahelyi közérzetét jelenti, hanem azt is, hogy nehezebben szervezhetők és kiszolgáltatottabbak munkáltatóikkal szemben. Már az 1930-as évektől kezdve gyakori kutatási téma a gazdaság növekvő koncentrációjának az államra és a politikai életre gyakorolt hatása, politika és gazdaság kölcsönös függőségének, viszonyának alakulása is.3 A koncentráció statisztikai mérésére többféle módszert alkalmaznak. (Egyik sem tökéletes, mindegyiknek van előnye és hátránya is.) Adataink milyenségétől függ, hogy melyiket alkalmazzuk. Tanulmányunkban a Gini, olasz statisztikus ál2 *k tal kidolgozott együtthatón (G = 1/n S E fi fj |xi—xj|, mely a gyakorisági sor I=I

Y=I

adataiból kiindulva az egyes értékek különbségeiből számított súlyozott átlagra épül) alapuló módszert alkalmazzuk, amelyik egy mutatót ad (ez a koncentrációs együttható: K = G/2x, 0
3

H A N N A H , L . - K A Y , J.A. 1 9 7 7 . 2 3 - 4 1 .

4

K Ö V E S P . - P Á R N I C Z K Y G. 1 9 8 1 . 1 7 6 .

217

A munkaerő koncentrációja a magyar iparban a 20. század elején

lagos rendezés során csak a 20 főnél nagyobb létszámú vállalatok átcsoportosítását végezték el. Munkánk során azonban nemcsak az időbeli változásokra voltunk kíváncsiak, hanem más országok mutatóira is. Az egyes iparágak tartalma Ausztria és Németország esetében azonos a magyarországival, ez lehetővé teszi az összehasonlítást. Másrészt viszont a magyar adatokat hozzáigazítottuk a német és osztrák adatokhoz, mivel a magyar statisztikák a segédszemélyzet száma, az osztrák és német statisztikák viszont az összes foglalkoztatott (tulajdonos + segédszemélyzet) alapján kategorizálták a vállalatokat. Horvátország Valamennyi

1910.

iparcsoport

Magyarország

együtt

Valamennyi

ed S? ed 3 t)

•3, tuo 0

20

40

60

80

Ausztria

80 60

/

ed £ M ed 2

/

/

/

/

/

40 20

J

0

100

0

20

40

60

80

100

Vállalatok %-a

Németország

1910.

iparcsoport

együtt

100

Vállalatok %-a

Valamennyi

1910.

iparcsoport

együtt

Valamennyi

100

1910.

iparcsoport

együtt

100 80

80 ö

60

60

o 40 — ?n 00 o OH

0

20

40

60

80

100

20

Vállalatok %-a

40

60

Vállalatok %-a

1.

ábra

80

100

218


N a g y Mariann

Az ipari koncentráció mutatószámai négy országban Magyarország Iparcsoport

K

Ausztria

Németország

K

Át,a 0S

1900

19,0

1902

'étszám

1907

létszám

1910

létszám

0,87

92,2

91,4

0,72

178,00

0,84

163,00

0,90

51.94

0,49

0,56

2.66

3,11

0,62

4,12

0,69

6,14

0,27

1,66

Gép

0,68

0,75

3,72

4,99

0,75

5,51

0,84

11,85

0,40

1,88

Kő, f ö l d -

0,65

0,74

4,61

7,58

0,71

7,06

0,72

16,12

0,71

4,63

Fa

0,40

0,51

2.67

3,51

0,48

2,54

0,59

3,75

0,64

3,60

Bőr

0,48

0,59

2,58

2,96

0,59

3,65

0,63

4,16

0,37

1,97

Textil

0,52

0,73

2,37

4,48

0,64

3,19

0,82

7,98

0,59

2,89

Ruházat

0,28

0,33

1,54

1,71

0,35

1,86

0,41

1,92

0,29

1,60

Papír

0,76

0,80

7,81

11,81

0,78

10,50- 0,78

11,67

0,83

16,67

Vegyi

0,77

0,83

6,30

10,66

0,80 . 10,72

0,78

15,80

0,86

12.95

Sokszorosító 0,68

0,70

6,94

7,29

0,73

8,92

0,72

7,73

0,64

6,15

Élelmiszer

0,53

0,57

3,01

3,51

0,52

3,53

0,51

4,00

0,47

2,57

Vendéglátó

0,32

0,34

2,39

2,51

0,29

2,51

0,36

2,44

0,31

1,69

Építő

0,40

0,51

1,87

2,49

0,76

7,17

0,71

7,50

0,38

1,77

Ipar összesen

0,487 0,555

2,41

2,89

0,598

3,42

0,689

4,82

0,45

2,15

Gép (-kocsi)

0,89

14,98

16,92

1900

1910

Bányászat

0,84

Vas, fém

Forrás:

0,88

^TmfétJm

0,83

*

10,69

K

0,85

Atta

Horvátország

*»

K

Átla

®°S

18,68

Lásd a tanulmány végén levő jegyzéket.

A koncentrációs együttható és a foglalkoztatottak átlagos létszáma iparcsoportonként Magyarország, Ausztria, Németország és Horvátország egész iparának koncentrációját vizsgálva kitűnik, hogy az egyes országok fejlettségi szintjének megfelelően növekvő koncentrációt mutatnak (lásd táblázat és 1. ábra) és a foglalkoztatottak átlagos létszámában is hasonló sorrend alakul ki. Ha azonban nem az ipar összességét, hanem az egyes iparcsoportokat tekintjük végig, már árnyaltabb képet kapunk, amely megerősíti az iparosodásba késve bekapcsolódó gazdaságokról jól ismert tényeket, így többek között azt is, hogy mivel a koncentráció, mint folyamat párhuzamosan haladt az ipari forradalommal, az egyes iparcsoportok kon-


219

2. ábra Koncentrációs együtthatók iparcsoportonként centrációjának mértéke igen eltérő volt (ld. 2. ábra). Meglepő, hogy a közismerten koncentrált német iparral szemben is az iparcsoportok 40%-ában a magyar ipar erősebben koncentrált. Ezek egy része az un. beruházási iparágak csoportjába tartozik, amelyek a későn iparosodó országok gazdaságában igen jelentős szerepet játszottak (esetünkben a bányászat, a gépipar valamint a vegyipar). Az erősen koncentrált iparágak másik csoportjába azok az iparágak tartoznak, amelyek az ország akkoriban világpiaci jelentőségű nyersanyagainak feldolgozására épülhettek, mint például az élelmiszeripar és a könnyűipar egyik vezető ága, a papíripar, amely a gazdasági elmaradottság következményeként elsősorban félkészterméket gyártott. Németország állt az élen az iparcsoportok majdnem 50%-ában, míg Ausztriának csak két első hely jutott: az építőipar (Magyarország egyik legkevésbé koncentrált iparága) és a sokszorosítóipar, amely azonban mindhárom ország esetében nagyon koncentrált. Érdekes, hogy Ausztria a harmadik helyen állt Magyarország mögött több iparcsoport esetében is, amelyek közül a legfigyelemreméltóbb a textiliparban elfoglalt helye. Magyarország a Monarchia közös piacán nem alkalmazhatott ipari védővámokat a közismerten jóval fejlettebb osztrák és cseh textiliparral szemben, így más eszközöket kellett találnia arra, hogy létrehozzon egy versenyképes magyar textilipart. Ezért elsősorban állami támogatás révén

220


N a g y Mariann

sikerült elérni, hogy a századelőn a lajtántúlinál nagyobb és technikailag korszerűbb vállalatok sora jött létre. A magyar iparcsoportok koncentrációjában 1890 és 1910 között végbement változásokat a bevezetőben említett okok következtében csak a 20 főnél többet foglalkoztatott vállalatok esetében lehet nyomon követni. Feldolgozott adataink egyértelműen azt mutatják, hogy a koncentrációs együttható értéke valamennyi iparcsoportban növekedett ebben a 20 éves periódusban, bár eltérő mértékben. Az iparcsoportok átlagos létszámának változása a bányászat kivételével valamennyiben tükrözi a koncentrációs együttható értékeinek változását. Magyarország 1910.

Magyarország 1910. Gépipar

Gépipar (kocsigyártás NT S?

mn

M

80

§ C5 «

60

C3

áá — 00 O

/

40 20

n 0

Vállalatok %-a

nélkül)

20

40

60

80

100

Vállalatok %-a

3. ábra A korabeli magyar statisztikák nem egységesek néhány iparág besorolásában, például a kocsigyártókat a népszámlálásokban a gépiparhoz, a gyáripari statisztikákban azonban a faiparhoz sorolták. Ezért indokolt, hogy a koncentrációs együttható vizsgálatakor a gépiparból kivegyük a kocsigyártókat és nélkülük is megvizsgáljuk a koncentráció mértékét (lásd 3. ábra). A gépipar Magyarország legkoncentráltabb iparága volt a sajátos magyar ipari fejlődés következményeként. A gazdaságtörténeti kutatások általános tanulsága szerint, minél később és minél elmaradottabb gazdasági struktúrával lép egy ország a modern iparosodás útjára, annál erősebb a tendencia a gyáripar koncentrációjára. Magyarország a modem tőkés gazdaság és a nagyipar kialakulásának kezdeti szakaszában a gazdasági fejlettség jóval alacsonyabb szintjén állott, mint a nyugat- és közép-európai országok fejlődésük megfelelő szakaszában. Különösen szük és fejletlen volt nálunk a


221

hagyományos, preindusztriális ipari bázis, amelyre a tőkés nagyiparnak épülnie kellett. Ez elsősorban a műszaki és szervezési szakismeretek, a vállalkozók, szakmunkások, és ipari befektetést kereső tőkék hiányában, illetve csekély kínálatában tükröződött, s különösen hátrányosan érintette a gépipart, ahol a modern tőkés üzem kialakításához nagyobb szakismeretre és több tőkére volt szükség. Ezért jött létre nálunk az iparosodás kezdeti szakaszában viszonylag igen kevés kis- és középméretű gépipari vállalat, s azok jelentős része is külföldi szakemberek és vállalkozók alapítása volt. A kis- és középvállalatok széles bázisa - a feltételek hiányában - nem fejlődhetett ki nálunk, az 1840-es évektől meginduló gyorsütemű modernizálódás viszont - a mezőgazdaság gépesítése, a vasutak felépítése, majd a gépi nagyipar kifejlődése következtében - gyorsan növekvő és sokoldalú keresletet támasztott a gépipar termékei és szolgáltatásai iránt, s ezzel lehetővé tette a meglévő kisszámú, de meggyökeresedett kis- és középvállalat gyors növekedését. A kereslet rohamos növekedésével nem a kis- és középvállalatok száma szaporodott, nem új vállalatok tömege jött létre, hanem a már meglévő vállalatok fejlődtek igen gyorsan nagy, sőt óriás vállalatokká.5 A fejletlen ipari háttér mellett, s tekintettel a nagy külföldi versenyre (a fejlettebb osztrák-cseh iparral szemben nem voltunk vámokkal védve) könnyebb volt a már meglévő, megszilárdult, kialakult műszaki- és szakmunkásgárdával rendelkező kis- és középvállalatokat fejleszteni, modernizálni, bővíteni, mint újakat létesiteni. A kereskedelmi és a banktőke is szívesebben finanszírozta a már meglévő magánvállalatok bővítését, s azok részvénytársasággá szervezése, vagy egyesítésük révén hozott létre új nagyvállalatokat. Ez volt a koncentráció és a nagyvállalati fejlődés fő útja. Emellett elsősorban a konjunkturális fellendülések időszakaiban, az 1867-73 közötti, az 1890-es és az 1907-12 közötti években - a hazai és külföldi finánctőke, s külföldi (főleg osztrák és német) nagyvállalatok jelentős számban létesítettek Magyarországon - egyszeri nagy tőkebefektetéssel - nagy gépipari vállalatokat, fiók- vagy ikervállalat, vagy önálló részvénytársaság formájában. A gépipar szerkezetének átalakulásához az 1880-90-es években teremtődtek meg a feltételek: nagyszámú mérnöki, technikus-gépész-müszerész és szakmunkás gárda kialakulása, a villamos és robbanómotorok elterjedése, valamint a megfelelő szintű hazai tőkefelhalmozás következtében. Bár a nagyvállalatok fúziói révén a koncentráció a felsőbb szinten tovább folyt (pl. Ganz-Danubius), az alsóbb szinteken szélesedett a kis- és középvállalatok hálózata is.

5

K A T U S L. 1989. 8 4 1 - 8 4 3 .

222


N a g y Mariann

Az ipari vállalatok megoszlása nagyságkategóriák szerint ?

60

2 o

40

Az iparvállalatok megoszlása nagyságkategóriák szerint « . p 60 áx st 40 O ca So 20 <3 £00 0

•VO

o-CÖ «

o

a M 00 <S

20

m rfi m

0 1-5

6-50

51-300

....

...

...

l i i

—

300+

1-5

vállalatok n a g y s á g a (fő) d M a g y a r o r s z á g 1910

| M a g y a r o r s z á g 1910

Az ipari vállalatok

EL

500+

[3 N é m e t o r s z á g 1907

megoszlása

nagyságkategóriák

M ca

51-500

vállalatok n a g y s á g a (fő)

03 A u s z t r i a 1902

ca sO

6-50

szerint

80 60

o la 40 ta o =3 20 ja 00 o

rT

n 1

.

lllR

1-5

6-50

.

51-500

Mi 500+

vállalatok n a g y s á g a ( f o ) 51 M a g y a r o r s z á g 0 H o r v á t o r s z á g

4. ábra Az ipari vállalatok

szerkezete

Közismert tény, 6 hogy mind Magyarország, mind Németország esetében nagyon fontos volt az óriás vállalatok 7 500 fő felett) szerepe. A bányászat, az építő- és épí6 7

HANÁK P. 1983. 353.; Művelődéstörténeti

Atlasz 30.

Az osztrák statisztika a magyar és a német statisztikától eltérően kategorizálta a foglalkoztatottak létszáma alapján az ipari vállalatokat. Magyarország és Ausztria vállalatainak összehasonlítása esetén ezért 300 fo felettiek az óriás vállalatok, míg Magyarország és Németország viszonylatában 500 fő felettiek.

223


Az óriás (500+) vállalatok részesedése a munkaerőben Magyarországon, 1900-1910 60 50 40 I

30

C/3

20

i l

10

0 Bányászat

Élelmiszer

Fa

K ö , föld...

Ruházat

Textil

Vegyi

Gép (-kocsi

Vegyi

Gép (-kocsi

0 1900 m I910

Az 5 1 - 5 0 0 főt foglalkoztató vállalatok részesedése a munkaerőben Magyarországon, 1900-1910 60

r

Bányászat

Élelmiszer

Fa

K ö , föld...

Ruházat

El 1900 S 1 9 1 0

5a.

ábra

Textil

224

Nagy Mariann


A 6 - 5 0 főt foglalkoztató vállalatok részesedése a munkaerőben Magyarországon, 1900-1910 40

30

•u (0 20 N co

10

Jft.

Bányászat

Élelmiszer

Fa

I

K ő , fold...

Ruházat

Textil

Vegyi

Gép (-kocsi i

Vegyi

Gép (-kocsi

m 1900 m 1910

Az 1 - 5 főt foglalkoztató vállalatok részesedése a munkaerőben Magyarországon, 1900-1910

100 90

80 70

60 3 -ra

50 40 30

20 10

0 Bányászat

Élelmiszer

Fa

11

K ő , Tóid...

Ruházat

H 1900 0 1910

5b.

ábra

Textil


225

tőanyag-ipar valamint a ruhaipar és vegyipar kivételével, azaz az iparcsoportok kétharmadában Magyarországon az óriásvállalatok relatív súlya nagyobb volt, mint Németországban. Míg azonban Németországban nagy jelentősége volt a középvállalatoknak (6-500 fő) is, amelyek majdnem kétszer annyi munkást foglalkoztattak, mint a hasonló nagyságú vállalatok Magyarországon, a kisvállalatok (1-5 fő) esetében fordított a helyzet (ld. 4. ábra). Ausztria és Magyarország összehasonlításánál még egyértelműbb, hogy az óriásvállalatok versenyében Magyarország javára billen a mérleg, viszont sem a közép-, sem a kisvállalati kategóriákban nem olyan éles a különbség, mint magyar-német viszonylatban (ld. 4. ábra). A magyar-horvát vállalatszerkezet összehasonlítása pedig jól tükrözi és alátámasztja a két ország teljes iparának koncentrációjáról elmondottakat (ld. 4. ábra). A magyarországi vállalatszerkezetben történt 1900 és 1910 közötti elmozdulások az 1890 és 1910 közötti koncentrációs együtthatók értékeinek változását erősitik meg. Amint azt már a gépipar esetében külön kiemeltük, az óriásvállalatok szerepe tovább nő (lásd 5a. ábra). Különösen szembetűnő a textiliparnak az 1900-as adatokhoz képest közel 50%-os emelkedése e kategóriában, de említésre méltóak a könnyűipar egyéb ágai is (papir, bőr, sokszorosító), amelyeket a textiliparhoz hasonlóan nem érintett a századforduló válsága. Kiemelkedőbb azonban a változás a középvállalati kategória mindkét szintjén (lásd 5a. ábra). Az építőipar abszolút értékben nem nagy, de önmagához képest jelentős növekedést mutat az 51-500 főt foglalkoztató vállalati kategóriában. Magyarország nemzetközi összehasonlításban a kisközép (6-50 fő) vállalatok esetében volt a leggyengébb helyzetben. Mindazonáltal figyelemreméltó a gépiparban valamint az építő- és ruhaiparban történt változás (lásd 5b. ábra). Azokban az iparcsoportokban, ahol a foglalkoztatottak száma csökken, ott egyértelműen a nagyobb vállalati kategória felé figyelhető meg az elmozdulás. A tendencia kedvezően alakult a kisvállalatok esetében is, a legnagyobb mértékű csökkenés a textil- és építőanyag-iparban figyelhető meg (lásd 5b. ábra).

Összegzés A tanulmányunkban iparcsoportonként is részletesen elemzett koncentrációs együtthatók értéke, az átlagos létszám alakulása valamint a vállalati szerkezetben történt változások alátámasztják és megerősítik a magyar ipar jellegéről alkotott eddigi általános ismereteinket. Jól látható, hogy a vezető iparcsoportokban a koncentráció mértéke még a nálunk fejlettebb országokénál is magasabb. E nagyará-

226


Nagy Mariann

nyú koncentrációnak egyfelől pozitív hatása volt azáltal, hogy az óriásvállalatok elősegítették azt, hogy a magyar gazdaság behozza lemaradását és versenyképessé váljon a nemzetközi piacon. Másrészt viszont egy polarizált, egyenlőtlen ipari struktúra jött létre, amelyben a hosszútávon rugalmasabbnak bizonyuló középvállalati kategória kisebb szerephez jutott, lassabban fejlődött. További célunk, hogy adatainkkal korrelációs elemzéseket végezzünk olyan, társadalomtörténeti szempontból fontos változókkal, mint a bérek, a társadalmi szervezettség foka és a sztrájkok. Ezeknek a vizsgálatoknak a nagy része még hátra van, az eddig elvégzett számítások eredményei alapján azonban elmondhatjuk, hogy a munkaerő koncentráció szignifikáns korrelációt mutat a sztrájkok számával, intenzitásával és a sztrájkok következtében kiesett munkanapok számával, de nem szignifikáns a kapcsolat a bérekkel. (Ez érthető, hiszen ebben az esetben először ki kell szűrnünk egyéb fontos tényezők, mint például női munka, szakképzettség stb. hatását ahhoz, hogy a koncentrációval való korreláció pontos mértékét megkaphassuk.) Az ipari koncentrációról teljes képet akkor kapunk, ha nemcsak a munkaerő koncentrációját, hanem a gépi teljesítmény-, a termelési- és a területi kon- centrációt is hasonló módon elemezzük.

Források A Magyar Korona országaiban az 1891-ik év elején végrehajtott népszámlálások eredményei. II. rész. Budapest, 1893. /Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam 1-2./ A Magyar Korona országainak 1900. évi népszámlálása. V. rész. Budapest, 1906. /Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 12./ A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása. III. rész. Budapest, 1914. /Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 52./ Statistik des Deutschen Reichs. Band 213. Beruf- und Betriebszáhlung vom 12. Juni 1907. Gewerbliche Betriebstatistik. Abt. I. Berlin 1910. Ergebnisse der Betriebszáhlung vom 3. Juni 1902 in den im Reichsrate vertretenen Königreichen und Lándem. 1. Heft. 1. Abteilung. Analytische Bearbeitung. Wien 1908. Österreichische Statistik. LXXV. Band. 1. Heft. 1. Abt.


227

Irodalom BEREND T. IVÁN - RÁNKI GYÖRGY 1972: A magyar gazdaság száz éve. Budapest, 170-173. HANÁK PÉTER (főszerk.) 1983: Magyarország története 1890-1918. Budapest Művelődéstörténeti Atlasz. Budapest, 1992. H A N N A H , L. - K A Y , J . A . 1977: Concentration in Modern Industry. London, 23-41. K A T U S L Á S Z L Ó 1989: A gépipar fejlődése. Magyar Tudomány 10-11. sz. 832-845. K Ö V E S P Á L - P Á R N I C Z K Y G Á B O R 1981: Általános statisztika I. Budapest K O V Á C S E N D R E (főszerk.) 1979: Magyarország története 1848-1890. Budapest S Ö L T O W , L . 1968: Long Run Changes in British Income Inequality. Economic History Review

Pogány Ágnes Háztartások jövedelemszerkezete a két világháború közötti Magyarországon

A két világháború közötti korszak gazdaság- és társadalomtörténete iránt érdeklődő minduntalan szembetalálja magát azzal az ellentmondással, hogy egyrészt az iskolázottsági szint emelkedéséről, a biztosítottak körének bővüléséről, az étkezési, öltözködési szokások átalakulásáról, a szabadidős kultúra (nyaralás, kirándulás, mozi, rádiózás) terjedéséről olvashat - másrészt, ha a jövedelmeket vizsgálja, igen alacsony kereseteket, csökkenő reálbéreket talál. Gál Benő, a húszas-harmincas évek ismert szakszervezeti statisztikusa szerint például a bérek a munkáscsaládok szükségleteinek felét sem fedezték. A tisztánlátást tovább nehezítik a parasztnyomorról, a városi bérkaszárnyák embertelen világáról, vagy éppen a tisztviselő és értelmiségi családok elnyomorodásáról beszámoló korabeli szociográfiák, szépirodalmi munkák. Tanulmányomban e dilemma egy lehetséges feloldására teszek kísérletet. Abból a feltételezésből indultam ki, hogy a családok nyomasztó anyagi gondjaikon azzal próbáltak segíteni, hogy többféle jövedelemre igyekeztek egyidejűleg szert tenni, vagyis a háztartások jelentős része többkeresős volt, és a családfők főfoglalkozásuk mellett kiegészítő tevékenységet folytattak. Megpróbáltam a számomra ismert források, elsősorban a korabeli statisztikák alapján ellenőrizni hipotézisemet. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű feladatra vállalkoztam, ismeretes, hogy még a főfoglalkozásból származó jövedelmek feltárása sem egyszerű feladat, a kiegészítő jövedelmek esetében pedig végképp be kell érnünk szórványos adatokkal. A nehézségek másik fontos oka, hogy a korabeli statisztikai adatgyűjtések a legritkább esetekben irányultak a háztartásra, vagy a családra.

Budapesti

munkásháztartások

Az Illyefalvi I. Lajos által vezetett Fővárosi Statisztikai Hivatal felbecsülhetetlen értékű munkát végzett, amikor az 1930. évi népszámláláshoz kapcsolódóan megkezdte Budapest társadalmának feltérképezését. E munka egyik reprezentatív

230


Pogány Á g n e s

eredménye volt a főváros munkásságáról készült kötet.1 E felmérés keretében készült el az a háztartásstatisztika, amely egyik legfontosabb forrásunk jelen vizsgálódásunkban. Bár az adatsor mindössze 50 háztartás adatait tartalmazza, mégis igen értékes, hiszen nemcsak az adott családok jövedelmeiről, de a lakáskörülményekről, a családok nagyságáról is informál. A vizsgált háztartások összes bevételén végigtekintve azonnal szembetűnik, hogy mindegyik családnak igen sokféle forrásból volt jövedelme (2. táblázat). A családfők főfoglalkozásból származó keresete a háztartások bevételeinek alig több mint 60%-át adta. A családok 44%-ában az apa mellékfoglalkozást is vállalt, az ebből származó jövedelem azonban mindössze 3%-kal járult hozzá a családok összes bevételéhez. Ennél sokkal jelentősebb, közel egynegyedes arányt képviselt a családtagok keresete. 31 családban dolgozott a feleség is, 22 családban a gyermekek is, három család esetében pedig további családtagok is kereső tevékenységet folytattak. A rendszeres egyéb jövedelmek (albérlő és kosztos tartása, takarékbetétek kamatai stb.) nem voltak olyan nagyok, arányukban azonban a családfők mellékjövedelmét meghaladta. Annak ellenére, hogy a családok sokféle forrásból próbálták megélhetésüket biztosítani, a vizsgált háztartások jelentős része nem tudta kiadásait a bevételeiből fedezni, ezért kölcsönre (a családok 44%-a), használati tárgyaik elzálogosítására, illetve végleges eladására (a családok 22 illetve 18%-a) szorult. E nem rendszeres bevételek nem egészen 8%-kal járultak hozzá a családi költségvetésekhez. Az ötven család között igen jelentős jövedelmi különbségek voltak, a legjobb helyzetű család esetében az egy fogyasztási egységre2 jutó éves összjövedelem (1723,1 pengő) közel négyszerese volt a legrosszabb helyzetű családénak (445,6 pengő). A jövedelmi különbségek vizsgálata végett az 50 családot az egy fogyasztási egységre jutó jövedelem alapján négy kategóriába soroltam: alacsony, átlagos, átlag feletti és magas jövedelmű családok csoportjaiba (1. táblázat). Az egyes jövedelmi csoportok közötti legszembetűnőbb különbséget, véleményem szerint, az az arány jelzi, amely azt mutatja, hogyan viszonyul a családfő főfoglalkozásból származó keresete a család összes bevételéhez (2. táblázat). A középarányosnál alacsonyabb ez az arány az átlagos és az átlag feletti jövedelmű családok (2. és 3. csoport) esetében, nagyobb az arány az alacsony és a magas jövedelmű családoknál (1. és 4. csoport). A 2. és 3. táblázat adatai alapján úgy tűnik, hogy az egyes csoportok közötti jelentős különbségeket nem lehet pusztán azzal

1

ILLYEFALVI I.L. 1930.

2

Longworthy-féle fogyasztási egységek: felnőtt férfi: 1,0, felnőtt nő: 0,8, gyermekek kor szerint: 0, 3-0, 8 egységnek felelnek meg.

231

Háztartások jövedelemszerkezete a két világháború között

az eltéréssel megmagyarázni, ami a családfők főfoglalkozásából származó keresetei között lelhető fel, hanem a családok egész életstratégiája, a pótlólagos jövedelmek szerzésére irányuló eltérő törekvések állhatnak a háttérben. 1. táblázat: Munkásháztartásokjövedelmi csoportok szerint Jövedelmi csoportok (pengő)

Együtt

II.

III.

IV.

-649

650-999

1000-1349

1350-

13,0

26,0

7,0

4,0

50,0

Átlagos létszáma (fő)

5,9

4,9

3,9

4,0

4,9

Átlagos fogy. egység (fő)

4,2

3,7

3,0

2,9

3,6

Átlagos gyerekszáma

3,8

2,8

1,7

2,0

2,8

Gyermekek átlagos életkora

9,6

10,6

9,7

6,8

10,0

Egy fogyasztási egységre jutó Családok száma

Forrás:

ILLYEFALVI I.L. 1930. 4 1 0 - 4 1 3 .

2. táblázat: Munkásháztartások jövedelemszerkezete, 1929 Jövedelmi csoportok (pengő) Családonkénti átlagos évi jövedelem 1. Családfő főfoglalkozású 2. Családfő mellékfogl. 3. Családtagok keresete 4. Egyéb rendszeres bevétel 5. Rendkívüli bevétel Összesen (1-5)

P

%

P

Együtt

III.

II. %

P

IV. %

P

%

P

%

1424,2 63,0 1634,4 55,9 1969,2 57,8 3778,9 85,5 1798,3 61,2. 69,7

3,0

537,7 23,8

102,3

3,5

5,6

0,2

271,7 -

6,1

93,8

3,2

847,2 29,0

936,4 27,2

-

711,5 24,2

40,9

1,8

126,2

4,3

135,4

4,0

226,7

5,1

113,3

3,8

189,7

8,4

213,0

7,3

358,5 10,5

144,1

3,3

221,8

7,6

100 4421,4 100 2938,7

100

2262,2

100 2923,3

100 3404,9

Egy főre jutó bevétel

383,4

596,6

873,1

1105,4

599,7

Egy fogyasztási egységre jutó bevétel

541,2

796,5

1135,0

1524,6

815,4

Rendszeres bevétel: takarékbetétek kamatai, kölcsönadott pénz törlesztése, albérlőktől és kosztosoktól kapott bevételek, készpénzmaradvány előző hóról, házbér Rendkívüli bevétel: másoktól kapott segélyek, pénzbeli ajándékok, kölcsönvett pénzek, bevételek elzálogosított tárgyak után, eladott ruha, cipő stb. ára Forrás:

ILLYEFALVI I.L. 1930. 4 1 0 - 4 1 3 .

232

Pogány Á g n e s


A 13 alacsony jövedelmű család (első csoport) kisebb egy főre jutó jövedelme egyértelműen arra volt visszavezethető, hogy mind a családfő keresete, mind a családtagok jövedelmei alacsonyabbak voltak a többi csoporthoz tartozó háztartásokban elért jövedelmeknél. Lényeges tényező volt azonban az is, hogy e csoport családjaiban volt a legmagasabb a gyermekek száma, illetve itt voltak a legnépesebbek a családok. Ez annak ellenére is csökkentette az egy főre jutó jövedelmet, hogy hat családban a gyermekek már pénzt kerestek. Az első csoportba tartozó családokra jellemző az, hogy a családfok mellékkeresetének nagysága mind nagyságában, mind arányában elmaradt az átlagtól, mindössze 4 családban vállaltak az apák mellékfoglalkozást. Bár 11 család esetében találunk kereső családtagot is (5 esetben csak a feleség, 1 esetben csak a gyerekek, 5 esetben pedig a feleség is és a gyerekek is munkát vállaltak), keresetük nagysága és aránya az átlagnál alacsonyabb (3. táblázat). A legnagyobb eltérést az ún. egyéb rendszeres bevételeknél találjuk, amelynek nagysága alig több, mint egyharmada az ötven családnál számított átlagnak, és a családok költségvetéséhez is az átlagosnál jóval kisebb mértékben járulnak hozzá. Az első jövedelmi csoportban egyáltalán nem találunk készpénz megtakarítást, nincs takarékbetét vagy kölcsönadható pénz, ami persze következik a családok alacsony jövedelmeiből. A fennálló a lakásínség ellenére sem jellemző azonban az albérlő, vagy kosztos tartása. 3. táblázat: Munkásháztartás típusok, a bevételfajták átlagtól való eltérése Jövedelmi csoportok

Családonkénti átlagos évi jövedelem

Átlag

I.

II.

III.

IV.

1. Családfő főfoglalkozású

100,0

79,2

90,9

109,5

210,1

2. Családfő mellékfoglalkozású

100,0

74,3

109,1

6,0

290,0

3. Családtagok keresete

100,0

75,6

119,1

131,6

-

4. Egyéb rendszeres bevétel

100,0

36,1

111,4

119,3

200,1

5. Rendkívüli bevétel

100,0

85,5

96,0

161,6

65,0

Összesen

100,0

77,0

99,4

115,8

150,4

Egy főre jutó bevétel

100,0

63,9

99,5

145,6

184,3

Egy fogy. egységre jutó bevétel

100,0

66,4

97,4

139,2

187,0

(1-5)

Rendszeres bevétel: takarékbetétek kamatai, kölcsönadott pénz törlesztése, albérlőktől és kosztosöktól kapott bevételek, készpénzmaradvány előző hóról, házbér Rendkívüli bevétel: másoktól kapott segélyek, pénzbeli ajándékok, kölcsönvett pénzek, bevételek elzálogosított tárgyak után, eladott ruha, cipő stb. ára Forrás:

ILLYEFALVI I.L. 1930. 4 1 0 - 4 1 3 .


233

Talán meglepő, de a négy jövedelmi csoport között meglévő óriási jövedelemdifferenciák ellenére a lakáshelyzetben korántsem találunk jelentős különbségeket. Az ötven család többsége (az albérlőt tartók is) főbérleti szoba konyhában laki, családnagyságtól és jövedelmi helyzettől teljesen függetlenül. Mindössze négy család lakott két szoba konyhában, közülük az egyik család az alacsony jövedelmű, első csoportba tartozott, mint ahogyan az egyetlen három szobás lakásban lakó család is (a két család egyike sem tartott egyébként albérlőt). Hasonló következtetésekre jutott Lackó Miklós is tanulmányában, a Hoffherr-Schrantz gyári munkások lakásviszonyai is meglehetősen függetlennek tűntek béreik nagyságától.3 Míg egyéb rendszeres jövedelmei alig voltak az alacsony jövedelmű csoportba tartozó háztartásoknak, addig felülreprezentált a rendkívüli bevételek aránya (összege azonban nem), ami egyértelműen jelzi, hogy ezek a családok rendezetlen viszonyok között, pénztartalékok nélkül, nagyfokú létbizonytalanságban éltek. A tizenhárom család közül nyolc kapott pénzsegélyt, három kölcsönt vett fel, öt család pedig zálogházba tette, illetve véglegesen eladta értékeit. Feltételezésem szerint az első csoportba tartozó családok, bár erre semmilyen adattal nem rendelkezem, első generációs, feltehetően szakképzetlen munkások családjai lehettek. Erre utalhat a családonkénti nagy gyereklétszám és a családfők alacsony keresete. A szakképzetlen és a városi közegben kevéssé jártas családfők talán kisebb eséllyel is tudtak mellékállást vállalni. A rendszeres egyéb bevételek hiánya, illetve alacsony összege arra enged következtetni, hogy a családok valószínűleg kevésbé tudtak, esetleg kevésbé is törekedtek pótlólagos bevételekre szert tenni. A családok életstratégiáját inkább a máról holnapra élés határozhatta meg. A másik három jövedelmi csoportra is jellemző, hogy a háztartások többféle forrásból húztak jövedelmet. Az átlagos jövedelmű családok (második csoport) esetében igen jelentős arányban vállaltak a családfők mellékfoglalkozást (14 esetben). A családtagok keresete e családok költségvetéseihez járult hozzá a legnagyobb arányban, az összes bevétel 29%-ával (2. táblázat). A huszonhat családból huszonegyben a családtagok is kereső tevékenységet folytattak, hét esetben csak a feleség, hét esetben a gyerekek, és ugyancsak hét esetben a feleség és a gyermekek is hozzájárultak a családi bevételekhez. Ez annál inkább magas arány, mivel mindössze nyolc családban voltak 14 éven felüli gyermekek. Jelentős arányt képviseltek az egyéb rendszeres bevételek is, hat család albérlőt, kosztost tartott, egy család házat adott bérbe, négy család pedig megtakarított pénzzel rendelkezett. Ugyanakkor e családok is viszonylag sűrűn folyamodtak kölcsönért (11 esetben),

3

L A C K Ó M . 1989. 2 6 - 3 1 .

234


Pogány Ágnes

illetve segélyért (12 esetben), 11 esetben pedig javak elzálogosítása, illetve eladása révén enyhítettek feszítő anyagi gondjaikon. Mindent összevetve elmondható, hogy e családok az első csoporténál jóval sikeresebb megélhetési stratégiát követtek. Míg a családfők főfoglalkozásból származó éves összkeresetének átlagos nagysága alig több mint 200 pengővel haladta meg az első csoportba tartozó családokét, addig a családok összes bevétele már több mint 660 pengővel volt nagyobb. A második csoport kedvezőbb anyagi helyzete részben annak volt köszönhető, hogy itt kisebb volt az átlagos családnagyság, illetve kevesebb gyerek volt a családokban. A családok azonban alapvetően azzal tudtak anyagi helyzetükön javítani, hogy a családfő főfoglalkozásból eredő jövedelme mellett még többféle egyéb bevételre is szert tudtak tenni. A kiegészítő bevételek 44%-kal járultak hozzá a családi költségvetésekhez, ami a legmagasabb arány az összes jövedelmi csoportban. A családtagok nagyarányú munkavállalásának következtében keresetük meghaladta a családfő összkeresetének felét. A harmadik csoportba tartozó (átlagon felüli jövedelmű) családok esetében is számottevő mértékben vállaltak a családtagok munkát, valamennyi családban dolgozott a feleség, két családban pedig a gyerekek is pénzt kerestek (három családban voltak 14 éven felüli gyerekek). A családfők a főfoglalkozásuk után kapott viszonylag magas fizetés mellet már nem vállaltak mellékfoglalkozást (mindössze egy családban volt az apának másodállása), albérlőt és kosztost sem tartottak. Még ezeknél a családoknál is előfordul, hogy átmeneti pénzzavaraikon segély vagy kölcsön segített (2 illetve 3 esetben), zálogházba azonban már egyik család sem kényszerült. A harmadik csoport családjaiban általánossá vált a kétkeresős kétgyermekes modell. Igen érdekes, hogy az egyes jövedelmi csoportoknál mindig egy-egy gyermekkel csökken a családonkénti átlagos gyermekszám, amíg el nem éri a két gyermeket, mint alsó küszöböt. Lackó Miklós említett tanulmányában már az egykés munkáscsaládok térnyerését regisztrálja a harmincas évek végén.4 A családok anyagi helyzetének javításában a gyermekszám korlátozásának fontos szerepe lehetett, akárcsak az ettől egyáltalán nem független jelenségnek, hogy az anyák egyre nagyobb arányban vállaltak munkát. Ha a harmadik csoport jövedelmi viszonyait a második csoportéval hasonlítjuk össze, akkor azt látjuk, hogy az átlagon felüli jövedelmű csoportba tartozó családok összes bevétele átlagosan közel 500 pengővel volt magasabb. Ezt a különbséget döntően a családfők magasabb keresete okozta (260 pengő), és többet kerestek a családtagok is (közel 100 pengővel). Az ebbe a csoportba tartozó háztartások át4

L A C K Ó M . 1989. 10-14.


235

menetet képeznek a második és a negyedik csoport által képviselt megélhetési stratégia között. A második csoport családjai úgy próbáltak anyagi helyzetükön javítani, hogy minden kínálkozó pénzszerzési lehetőséget megragadtak, és igen sok munkával érték el átlagos jövedelmű helyzetüket. A harmadik csoport tagjai már nem gazdálkodtak ennyire extenzíven saját munkaerejükkel. A családfő magasabb keresete (feltehetően szakképzettsége folytán), illetve a családtagok keresete révén viszonylag magasabb jövedelmi színvonalat tudtak elérni, bár lakáshelyzetük nem volt jobb a többi családénál. Fontosnak érzem azt, hogy ezekben a családokban is munkát vállaltak a gyermekek, ami korlátozhatta továbbtanulásukat, és ez megakadályozhatta őket abban, hogy magasabb béreket érhessenek el későbbi életükben. A negyedik csoportba tartozó (magas jövedelmű) családok kimondottan jó anyagi körülmények között élhettek, az évi 1000 pengőt meghaladó éves egy főre jutó jövedelem, a családfők havi több mint 300 pengős keresete magas életszínvonalat garantálhatott e családoknak. A háztartások költségvetése a családfők keresetén alapult, az apák főfoglalkozásból származó munkabére a családok összes bevételének 85,5%-át jelentette. A négy családból háromban az apák másodállást is vállaltak, a fő- és mellékállás jövedelme együtt a családi jövedelmek 92 százalékát adta. E csoportban a családtagok nem folytattak kereső tevékenységet, ennek egyik oka lehetett az is, hogy sok a kicsi gyerek a csoportban, és csak egy családban volt 14 éven felüli gyerek. Fontosabb oknak tartom azonban a családfők kimagasló keresetét, ami önmagában is jó anyagi helyzetet biztosíthatott a családnak. Segélyt, kölcsönt egy-egy család vett igénybe, albérlőt is egy család tartott, megtakarított pénze két családnak volt. Mai szemmel nézve annál inkább meglepő a lakásméretek szűkössége, hiszen évi 4-5000 pengős jövedelemmel értelmiségi, vagy tisztviselő családok két-háromszobás lakásban, középosztályi élet-színvonalon éltek. Ez arra figyelmeztet, hogy a lakásnagyság nem egyszerűen a jövedelmek, vagy a család nagyságától függő tényező lehetett, hanem fontos szerepet töltött be az egyes társadalmi csoportokban érvényesülő kulturális minták érvényesülésében is. Négy típust, négy megélhetési stratégiát különböztettem meg az ötven budapesti munkáscsaládnál felvett háztartásstatisztikai adatok alapján, a kimondottan szűkös körülmények között, máról holnapra élőt, a minden munkaalkalmat megragadó, önkizsákmányolót, a kétkeresős, kétgyermekest, valamint a magas jövedelmű, egykeresős háztartásokat. Következtetéseim legfőbb gyengéje, hogy az adatokat szolgáltató családok száma igen kicsi, ezért joggal vitatható állításaim általánosíthatósága. Bizonyára sok más tényezőt is figyelembe kellene vennünk, így például a statisztika számára láthatatlan, ám esetenként akár anyagi javakban

236


Pogány Á g n e s

is testet öltő rokonsági kapcsolatokat.5 Fontosnak érzem azonban, hogy azokban a családokban, ahol a családfő keresete alacsony volt, a család jólétére meghatározó szerepe lehetett annak, milyen pótlólagos jövedelmi forrásokat tudott a család bevonni, mindenekelőtt a családtagok munkába állítása révén.

Kettős jövedelmű

háztartások

Ha képet akarunk alkotni magunknak arról, hogy milyen jellegű jövedelmekre tehettek szert az egyes háztartások a két világháború közötti Magyarországon, akkor érdemes megvizsgálni az úgynevezett kettős jövedelmű családokat, vagyis azokat, ahol ipari munkások hazatérve mezőgazdasági tevékenységet folytattak, vagy megfordítva, a mezőgazdasági munkások, vagy törpebirtokosok ipari üzemekben vállaltak munkát. Az 1930. évi népszámlálás6 adatai szerint Magyarországon a nem mezőgazdasági foglalkozású lakosságnak is viszonylag nagy része rendelkezett ingatlantulajdonnal. Az adatok szerint a nem mezőgazdasági foglalkozású, kereső férfiak több mint negyedének, a nem mezőgazdasági foglalkozású, kereső nők több mint nyolcadának volt valamilyen ingatlana. A ház- illetve földtulajdonból származó jövedelmeknek sem nagyságát, sem pedig a főfoglalkozásból származó jövedelemhez való arányát nem ismerjük, ennek ellenére feltételezhető, hogy nem elhanyagolható szerepe lehetett a családok gazdálkodásában. Feltűnően magas az ingatlantulajdonosok aránya a férfi iparosok körében, a molnárok háromnegyede, a kőművesek 73%-a, a takácsok 69%-a rendelkezett valamilyen ingatlannal. Az önálló férfi iparosok 43%-ának háza, 30%-ának földje volt. A segédszemélyzet körében, ha szerényebb mértékben, de szintén volt ingatlantulajdon, a férfi segédszemélyzet nem egész egyötöde föld vagy ház tulajdonosa volt. A férfi tisztviselők esetében ez az arány 21,7% volt. Az ingatlan tulajdonosok aránya valamivel magasabb volt a közszolgálatban alkalmazott tisztviselők és segédszemélyzet esetében. A földbirtokok nagysága az esetek 80-90%-ában öt holdon aluli volt, minden második birtok az egy holdat sem érte el, megművelésük tehát egy család megélhetését önmagában nem biztosíthatta volna. A népszámlálási adatok alapján 1930-ban 428 ezer nem mezőgazdasági keresőnek lehetett mezőgazdasági tevé-

5

A M B R U S P. 1 9 8 8 .

6

Az 1930. évi népszámlálás

180-188.


237

kenységből származó jövedelme, amely kiegészitette a főfoglalkozásból származó keresetét. A kettős jövedelmű háztartások tipikus képviselői voltak az ingázó munkások. Ruisz Rezső számításai szerint egyedül Budapestre 55-60 ezren ingáztak naponta a harmincas évek elején. Egyes főváros környéki községekből (Rákoshegy, Rákoscsaba, Rákoskeresztúr stb.) az ingázók aránya elérte a keresők 40-55%-át is.7 Nemcsak a fővárosi, de a vidéki ipari üzemek is gyakran foglalkoztattak a környező falvakban élő munkásokat. Az ilyen üzemek jellegzetes képviselői voltak a cukorgyárak, amelyek viszonylag kevés állandó munkást foglalkoztattak, alapvetően az őszi kampány idejére vettek fel olykor ezernél is több idénymunkást a szomszédos településekről. Rézler Gyula kiemeli, hogy a cukorgyári kampány idején a cukorgyári idénymunkások munka nélkül lennének, mivel akkorra a mezőgazdasági munkák már véget értek. „Ácsott úgyszólván a fél falut az ottani cukorgyár tartja el. Idény alatt 200-220 pengőt keresnek az ácsiak. Meglehetős jómódban is él az ácsi nép. Majdnem mindegyik idénymunkásnak van földje. Az egyiknek csak két hold, de sokan 10-15 holdat is mondhatnak magukénak. Gyár nélkül az ácsi nép valószínűleg csak tengődő parasztfalu lenne, mint annyi más ezen a környéken, a nagybirtokrendszer fojtó ölelésében."8 A gyáraknak, igy a kaposvárinak is, állandó idénymunkás gárdája volt, mely minden év októberében visszatért a gyárba. A kaposvári cukorgyár idényen kívül is tudott munkaalkalmat biztosítani munkásainak, részben saját földbérletén és állatgazdaságában, részben pedig a hozzá tartozó egyéb ipari üzemekben.9 A cukorgyári munkások egy-egy gyártási kampány idején 200 pengő körüli összeget kerestek, az öt pengős napibér a mezőgazdasági napszámnak háromnégyszerese volt, a 12 órás gyári munkaidő pedig rövidebb volt, mint a mezőgazdasági munkáknál megszokott 14-16 órás munkanap. Az állandóan alkalmazott munkások helyzete még jobb volt, 70-90 filléres órabért, lakást, konyhakertet, fűtést, világítást adott a gyár. Általában paraszti háttérrel bírt a bányászok, az üveg-, tégla- és bőrgyári munkások, a fűrésztelepek dolgozóinak jelentős része is.10 A vidéki ipari üzemekben vállalt munka a fővárosinál jóval alacsonyabb munkabérek, a rossz, sokszor egészségtelen munkafeltételek, a hosszú napi munkaidő és sokszor igen megerőltető fizikai munka ellenére is fontos bevételi forrást jelentett az érintett családok7

RUISZ R. 1932. 24.

8

RÉZLER GY. 1939. 4.

9

J E N E I K . 1 9 7 1 . 2 2 6 . ; CSIMA J. 1 9 2 7 . 10.

1 0 R É Z L E R G Y . 1 9 3 8 . ; U R B Á N J. 1 9 4 0 . ; O L T I V . 1 9 4 0 . ; C S I K Ó S N A G Y B . 1 9 4 0 .

238


Pogány Ágnes

nak. A lakóhely közelében fekvő bánya, vagy gyár esetenként stabil jövedelemkiegészítést tett lehetővé azon családoknak, melyeknek megélhetése - a földbirtok kis mérete folytán - mindenképpen az idegenben végzett munkán alapult. Kerék Mihály 96 alföldi mezőgazdasági munkáscsalád bevételeit összesítette. A családok összjövedelmének alig több mint harmada származott a saját föld megműveléséből, illetve az állattartásból, a bevételek kétharmada az aratásnál, illetve máshol vállalt munkákból, illetve a családtagok keresetéből adódott (4. táblázat)." Egy hasonló dunántúli vizsgálat eredménye szintén a 100 kat. holdon aluli gazdaságok összes jövedelmének 70,7%-a származott a mezőgazdaságból és 29,3%-a pedig más forrásból az 1929-38 közötti időszakban.12 Szalánczy Károly kutatásai alapján egy kővágóörsi napszámoscsalád jövedelmének 55%-át idegenben végzett munka után kapta, ami nem csak mezőgazdasági tevékenység volt, a feleség szintén pénzt keresett munkájával.13 4. táblázat: 96 alföldi mezőgazdasági munkáscsalád átlagos éves bevételei, 1932 pengő

%

Aratás

69,1

21,7

Különböző munkák

86,5

27,1

112,0

35,1

51,2

16,1

Összesen

318,8

100,0

Egy főre

55,8

Földművelés és állattartás Házastárs és családtagok keresménye

Forrás: KERÉK M. 1933. 614.

Gunst Péter szerint a mezőgazdasági munkás, gazdasági cseléd, törpebirtokos családok 80%-ában két kereső volt, 15%-ában pedig legalább három keresővel számolhatunk. Igazi nyomorban (évi 300 pengő alatti bevétellel) azokban a családokban élhettek, ahol a kereső-eltartott arány ennél kedvezőtlenebb volt, ez a csa-

11

KERÉK M. 1933. 591.

12 JUHOS L . - K U L I N S. - P A T A K Y L . 1 9 3 9 . 4 5 7 . 13

SZALÁNCZY K. 1932. 7 - 1 1 .

239


ládok kb. 9%-ára tehető.14 Gunst Péter szerint a mellékjövedelmeknek a család összes jövedelméhez viszonyított aránya annál nagyobb lehetett, minél kisebb volt a családi gazdaság mérete, átlagosan azonban 40% körüli értékre becsüli.15

Budapesti tisztviselő és értelmiségi

háztartások

Az első világháborút követően tisztviselő és értelmiségi családok tömegeit fenyegette az anyagi lecsúszás réme. A trianoni Magyarországon túlméretezetté vált államapparátus és az infláció együttes hatásaként az állami tisztviselők elvesztették korábbi kiváltságos helyzetüket,16 és ezen a téren nem hoztak változást a harmincas évek sem. A magántisztviselők sem voltak kedvezőbb helyzetben. A magánalkalmazottak és állami üzemek tisztviselőinek keresete például nemcsak a vas- és gépipari szakmunkások bérei mögött maradt el, de a harmincas évek második felére már a betanított munkások keresete mögött is.17 Túlnépesedés fenyegette az értelmiségi pályákat is, aminek következtében csökkentek a pályán elérhető jövedelmek. Az egészségügy fokozódó államosítása, a baleseti és betegségi biztosítás kiterjesztése lenyomta az állami alkalmazott orvosok bérét, miközben szűkítette a magánpraxis piacát is. Az értelmiségi pályák végletesen polarizálódtak a harmincas évekre, a szük, magas jövedelmű, szabadfoglalkozású elitre, és az alkalmazotti státuszú, igen alacsony jövedelműek nagy tömegére.18 Mindezen jelenségek a középosztályhoz tartozó családokat is arra kényszerítették, hogy megpróbáljanak pótlólagos jövedelemforrásokat találni. A polgári életforma megőrzése érdekében bizonyos kereseti források nem jöhettek számításba, így például a gyermekek korai munkába állása nehezen lett volna összeegyeztethető a család középosztályi helyzetével. Mindennek ellenére nem volt ritka körükben sem a kétkeresős család (5. táblázat). Különösen magas volt a tanárok és tanítók között a kétkeresős háztartás. A női közalkalmazottak 83%-ának volt kereső házastársa, többségükben szintén közalkalmazott.19 A magántisztviselő férfiak kétharmada, a nők közel 58%-a volt egyedüli kereső a családban. A 1 4 G U N S T P. 1 9 8 7 . 8 3 - 8 4 . 15 G U N S T P. 1 9 8 7 . 5 5 - 5 6 . , 5 8 . 16 SZABOLCS O. 1 9 6 5 . 17 POGÁNY Á . 1 9 8 9 . 9 5 . 18 KOVÁCS M . 1 9 8 5 . 6 9 - 7 0 . 19 L A K Y D . é.n.

240

Pogány Á g n e s


többkeresős magánalkalmazotti háztartások 54%-a kétkeresős, 27,6%-a három, 18,4%-a pedig négy vagy több keresővel rendelkezett. A többkeresős családok több mint háromnegyedében a főfoglalkozásból származó kereseten kívüli jövedelmek a havi 200 pengőt nem haladták meg.20 Minden ötödik orvos, minden hatodik mérnök családjában a házastárs is dolgozott. 5. táblázat: Kétkeresős háztartások aránya a budapesti tisztviselő és értelmiségi családok között (százalék), 1930 Ügyvédek

6,7

Orvosok

19,0

Mérnökök

6,1

Közalkalmazottak ezen belül: ügyészek, bírák tanszemélyzet egyéb hivatalnokok altisztek

15,1 6,8 44,0 15,1 5,8

Magánalkalmazottak

32,8

Egyéb

20,3

Összesen Forrás:

100,0 HOFFMANN D. é.n.; ILLYEFALVI I.L. é . n . ; LAKY D. é . n .

A középosztály háztartásaiban viszonylag gyakori jövedelemforrás volt a családi támogatás. A fővárosi orvosok közül minden negyediket, az ügyvédek közül minden ötödiket segítette a családja, rendszerint a szülők, pénz, lakás vagy ellátás formájában. A támogatott mérnökök közel 60%-a, az orvosok 55%-a, az ügyvédeknek 28%-a volt nőtlen, vagyis feltehetően főként a pályakezdők kaptak ilyen jellegű segítséget.21 A mellékállások kérdése nehezebben ítélhető meg. A köztisztviselők számára bizonyos állások eleve tilosak voltak,22 másfajta mellékállások vállalását pedig a 2 0 HOFFMANN D . é.n. 6 2 - 6 5 . 2 1 ILLYEFALVI I.L. é.n. 86.

22 Az 1896. évi 1196. számú szolgálati szabályzat és az 1897. évi XX. tc. 4. paragrafusa kifejezetten megtiltotta a közalkalmazottaknak, hogy javadalmazott állást foglaljanak el bankok, vállalatok alapításánál vagy valamilyen vezetői testületében, lásd még SZABOLCS O. 1965. 71.


241

munkáltató előzetes engedélyéhez kötötték. A rendelkezések következtében valószínűleg az adatszolgáltatók közül sokan eltitkolták másodállásukat.23 Az adatok szerint a köztisztviselők 6,1%-ának volt mellékfoglalkozása, legnagyobb arányban az alacsony keresetű pedagógusoknak. A másodállás vállalása inkább a férfi alkalmazottakat jellemezte. A másodállást végzők egyharmada havi ötven, kétharmada havi száz pengőnél kevesebb bevételre tett szert ily módon.24 A magántisztviselők közül aránylag kevesebben vállaltak mellékállást (a férfi tisztviselők itt is nagyobb arányban vannak képviselve, mint a nők), a magántisztviselők másodállásai azonban az esetek háromnegyedében havi 50 pengőnél többet jövedelmeztek.25 Az ügyvédek, orvosok, mérnökök esetében is gyakran találkozunk azzal, hogy több helyen is munkát vállaltak. Az ügyvédek a magániroda mellett vállalati jogtanácsosként, vállalkozások vezető testületeiben vállalhattak szerepet, az orvosok több helyen is rendeltek, kórházi és rendelőintézeti állás mellett magánpraxisuk is volt. A Székesfőváros Statisztikai Hivatala 1930-as felmérése szerint 1616 állandó alkalmazásban álló orvos közül 1114 magángyakorlatot is folytatott, és összesen 2935 állást töltött be. Közülük 271 -nek kettő, 39-nek három mellékállása is volt. Az állások halmozása és a pályán eltöltött idő hosszúsága pozitív korrelációt mutatott. A kettőnél több állással bíró orvosok majd kétharmada több mint tíz éve működött a pályán, miközben összes orvosok közötti arányuk alig ötven százalék volt.26 Az adatfelvétel időpontjában a vizsgált budapesti mérnökök 8,1%-a rendelkezett mellékállással, átlagosan 1,53 állás jutott egy mérnökre. A mellékfoglalkozások 80,7%-a szakmai jellegű, 8,8%-a pedig üzleti vállalkozás volt. Az albérlőtartás is elterjedt jövedelem kiegészítési forma volt a budapesti középosztály körében. Az illetmények között lakáspénzt is élvező tisztviselőcsaládok viszonylag tágas (két-, három, esetleg négyszobás) lakásaiban nem volt ritka az albérlő. Míg a családon kívül végzett másodállás inkább a férfiakra voltjellemző, az otthon falai közötti pénzszerzésre alkalmas albérlőtartással inkább a nők esetében találkozunk. A női közalkalmazottak 12%-a tartott lakót otthonában.27 A gyermekét egyedül nevelő özvegy vagy elvált magántisztviselő-nők közül min-

23

LAKYD.

é.n. 53.

2 4 I L L Y E F A L V I I.L. é . n . 8 6 . 25

HOFFMANND.

é.n. 2 3 0 - 2 3 1 .

26 ILLYEFALVI I.L. é.n. Stat. Közi. 83:1., 71., 77. 27

L A K Y D . é.n. 83.

242


Pogány Ágnes

den harmadik, a gyermektelen egyedül élő magántisztviselő-nők közül minden negyedik tartott ágy- vagy albérlőt.28 A bérlőt tartó magánalkalmazotti háztartások 46%-a a vizsgálat időpontjában (1930) már két évnél hosszabb ideje tartott albérlőt, a gyermeküket egyedül nevelő, albérlőt tartó tisztviselőnőknek pedig több mint 60%-a élt két évnél hosszabb ideje albérlővel egy fedél alatt. Az albérlőt tartó magánalkalmazottak 75%-a egy szobát, a gyermektelen elvált vagy özvegy tisztviselőnőknek viszont több mint fele egy szobánál többet adott ki albérletbe. A diplomások közül az ügyvédek 9,5%-a, a mérnökök 7,5%-a tartott albérlőt, ami alacsonyabb a tisztviselőknél tapasztalt aránynál. Az albérlőtartás jellemzőbb volt a gyermekes diplomás háztartásokban. Az albérlőtartó mérnökök 45 százalékát az egy- és kétgyermekes családok adják, miközben számarányuk csak 22,5% a mérnökök között. Az összes mérnök között.29 A népszámlálási adatok bizonysága szerint a fővárosi diplomások és tisztviselők földtulajdona nem éri el a hasonló foglalkozásúak országos átlagát. A budapesti ügyvédek, orvosok és mérnökök egy szűk, igen vagyonos csoportja viszont bérháztulajdona után is jövedelemre tett szert. 1930-ban 441 fővárosi ügyvéd, 344 orvos, 583 képviselő és 696 magántisztviselő tartozott e rétegbe.30

Irodalom 1988: A Dzsumbuj. Egy telep élete. Budapest C S I K Ó S N A G Y B É L A 1 9 4 0 : Bőrgyári munkásság. In: Magyar gyári munkásság. Szerk. Rézler Gyula, Budapest CSIMA JÓZSEF 1927: Egy magyar cukorgyár üzeme és annak közgazdasági jelentősége, különös tekintettel a munkásviszonyokra. Egyetemi disszertáció. Budapest Az 1930. évi népszámlálás. VI. kötet. Magyar Statisztikai Közlemények 114. kötet, 180-188. G U N S T P É T E R 1987: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között. Budapest HOFFMANN DEZSŐ é.n.: Magántisztviselők szociális és gazdasági viszonyai Budapesten. Budapest/Statisztikai Közlemények 63:4. k./ A M B R U S PÉTER

28

HOFFMANN D . é.n. 1 6 6 - 1 6 9 .

29

ILLYEFALVI I.L.

é.n.

30 Az 1930. évi népszámlálás 124-127.

Háztartások jövedelemszerkezete a két világháború között I L L Y E F A L V I I. L A J O S

243

1930: A munkások szociális és gazdasági viszonyai Buda-

pesten. Budapest I. L A J O S é.n.: Az ügyvédek, orvosok és mérnökök szociális és gazdasági viszonyai Budapesten. Budapest/Statisztikai Közlemények 83:1. k./ JENEI K Á R O L Y 1 9 7 1 : A Mezőgazdasági Ipar Rt. Somogy megyei üzemei 1 8 9 0 - 1 9 4 8 . In: Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv. 2. k. Kaposvár J U H O S L A J O S - K U L I N S Á N D O R - P A T A K Y L Á S Z L Ó 1 9 3 9 : Jelentés a 1 0 0 holdon aluli dunántúli kisgazdaságok 1938. évi jövedelmi helyzetéről. Magyar Gazdák Szemléje K E R É K M I H Á L Y 1933: Adatok a magyar mezőgazdasági munkáscsaládok megélhetési viszonyaihoz. Magyar Gazdák Szemléje K O V Á C S M . M Á R I A 1985: Aesculapius militans. Érdekvédelem és politikai radikalizmus az orvosok körében 1919-1945. Valóság 8. sz. 69-70. L A C K Ó M I K L Ó S 1989: Gépgyári munkások az 1930-as években. A Hoffherr és Schrantz gyári munkásfelmérés eredményei. Századok 1-2. sz. 3-44. L A K Y D E Z S Ő é.n.: A közületi alkalmazottak szociális és gazdasági viszonyai Budapesten. Budapest/Statisztikai Közlemények 67:1. k./ O L T I V I L M O S 1940: Füszeripari munkásság. In: Magyar gyári munkásság. Szerk. Rézler Gyula, Budapest, P O G Á N Y Á G N E S 1989: Munkabérek a két világháború közötti Magyarországon. Történelmi Szemle 1-2. sz. 70-95. R É Z L E R G Y U L A 1938: A téglagyári munkásság szociális helyzetképe. Kelet Népe november ILLYEFALVI

RÉZLER GYULA 1939: A cukorgyári munkások szociális helyzete Magyarországon.

Kelet Népe

június

RUISZ REZSŐ 1932: Közlekedési adottságok Budapest agglomerációjának kiala-

Vasúti és Közlekedési Közlöny 6 9 . és 7 1 . sz. SZABOLCS O T T Ó 1 9 6 5 : Köztisztviselők az ellenforralami rendszer társadalmi bázisában (1920-1926). Budapest SZALÁNCZY KÁROLY 1 9 3 2 : Néhány magyar földművescsalád-típus élete számokban. A Debreceni Tisza István T u d o m á n y o s Társaság honismertető bikulásában.

zottságának kiadványa. VI. kötet. 24. füzet. URBÁN JÁNOS

1940:

A z üveggyári munkásság. In:

Szerk. Rézler Gyula, Budapest

Magyar gyári munkásság.

Csiffáry Gergely A bélapátfalvi kőedénygyár hatása a környezetére

Az apátfalvi kőedény gyárat 1835-ben alapította az egri papnevelő szeminárium, s az üzemet 94 évi működés után 1928-ban számolták fel.1 A gyárat még a manufaktúra-korszakban létesítették, s egy 1920-ban felvett üzemi leltár szerint még mindig egy 19. századi edénygyártó-manufaktúra tipikus vonásait tükrözte. A manufaktúrák és a céhen kívüli ipartörténet kérdéseivel foglalkozók előtt ismert, hogy a címben vázolt téma meglehetősen elhanyagolt. Kézikönyvek megállapításai közt olyan általánosságokkal találkozhatunk, mint pl. a manufaktúrák munkaerejét a kétlaki mezőgazdasági dolgozók alkották, vagy hogy az a mezőgazdasági dolgozók részmunkáján alapult, magas volt a szakképzetlen munkások száma, erősen támaszkodtak az üzemek a nők és a gyerekek munkájára. Korai ipartörténetünk vizsgálata nem tartozik a felkapott témák közé. A magyar ipartörténet kutatása során nem vizsgálták azoknak a körét, akiknek munkaalkalmat, megélhetést biztosított egy adott manufaktúra. Egyáltalán nem kutatták az egyes iparágak eltartóképességét, hatását a környező településekre. Adatok híján persze nem könnyű ennek az ún. latens munkaerőnek a megállapítása, azok számának a kiderítése, akiket főállásban vagy időlegesen foglalkoztattak korai üzemeink. E rövid előadás keretében az apátfalvi kőedény gyár példáján az előbbi kérdésekre keresem a választ. A manufaktúrák gazdaságtörténeti szempontból a modern értelemben vett gyár előképének tekinthetők, azért, mert több olyan vonást mutatnak csíráikban, amelyek mindegyike a későbbi gyáripar sajátossága lesz. A manufaktúrát mindenekelőtt jellemzi egyfajta sorozattermelés. Különösen érvényes ez a kőedénygyártó fabrikra. Ezekben a drága porcelán hatását utánzó, de annál olcsóbb, minden nap használatos tárgyakat készítettek. Ezeket az árukat elsősorban a városi polgárság igényelte. A 19. századi polgárosodó társadalom olyan folyamatosan szélesedő piacát jelentette ezeknek a termékeknek, hogy ez a tény önmagában gerj esztőj e lett a tömeggyártásnak. A kőedény gyártás menete - mint a manufaktúráké általában - szigorú munkamegosztáson alapult, más végezte az előkészítés fázisait, az öntést és a formázást, mint á festést vagy az égetést. Elősegítette a specializálódást és megteremtette a sorozatgyártás feltételeit a keménycserép gyártá1

CSIFFÁRY G. 1 9 9 6 .

246


Csiffáry Gergely

sánál használt különleges massza, amelyet már nem lehetett a hagyományos fazekaskorongon kézzel formázni, hanem csak préskorongon önteni vagy préselni. Ennek következménye volt, hogy a tömegesen előállított edényeket már nem tudták a fajanszgyártó manufaktúrákban korábban megszokott módon, kézzel festeni. Ezért bevezették a matricás díszítést, amikor a mintákat nem szabad kézzel, hanem sablonnal festették. A dekorálás másik módja volt, amikor az arc- és tájképeket ún. levonóképes eljárással sorozatban készítették. A sablonnal történő díszítést kifejezetten a keménycserepek tömeges gyártása tette szükségessé. Az alkalmazott festési technikák - a máz alatti és a máz feletti festés - és a nagy számban készített edényáru égetése egy új típusú ún. Muffel vagy tokoskemence alkalmazását igényelte. A kőedénygyártás egész technológiai menete már nem ciklikusan, minden esetben elölről kezdődő folyamatot eredményezett - mint a kézműipari szinten megrekedt fazekasáruk gyártása, ahol a gyártó egy-egy égetésre való agyagot készít elő, formáz, fest és éget - , hanem egy zökkenőmentes, végtelenített, bővülő tömegtermelésre alkalmas mechanizmust hívott életre. Ennek a mechanizmusnak a működtetése - mint később a gyáriparban - megkövetelte a folyamatos műszaki-technikai fejlesztést. A kőedénygyártó iparnak ezek a jellemzői elősegítették a hazai edénygyártó manufaktúrák hosszú ideig tartó működését. Például a murányi üzem 112, akörmöcbányai 110, a városlődi 104, míg az apátfalvi 94 évig állt fenn. A másik következménye, hogy a hosszú működési idő alatt több üzem gyárrá fejlődött s máig fennmaradt: például Hollóháza 166, Herend 157, Pécs 110 éve folyamatosan működik.2 Az edénygyártó üzemekről szóló összeírásokban - éppen úgy, mint a hazai üveghutáknál - elsősorban a szakmunkásokat (korongozok, festők, égetők) találjuk, viszont a kisegítő munkákban résztvevő favágókat, agyagbányászokat, fuvarosokat, napszámosokat stb. nem leljük. Megállapítható nem egy esetben, hogy csak a késztermék előállításával foglalkozó 16-20 szakmunkást-írták össze, míg az előkészítésben résztvevőket nem vették számításba. Olykor megadják a teljes üzemi létszámot is 40-70, esetleg 90 főre vonatkozóan, viszont nem tudjuk, hogy az összlétszám kikből áll. A hazai adatok alapján az edénygyártó manufaktúrák termelésében résztvevő összes alkalmazott 3 különböző csoportba sorolható. a) Az első csoportot az üzemek irányító személyzete alkotja. Idetartoznak a tulajdonos vagy bérlő, a gyárvezető vagy faktor, akik munkáját l-l könyvelő, írnok

2

CSIFFÁRY G. 1 9 9 6 . 3 6 .

A bélapátfalvi kőedénygyár hatása a környezetére

247

és raktárnok segíti a kisebb üzemeknél, a nagyobb gyártóhelyeken 4-6 adminisztratív munkát végző személy is lehet. b) A második csoportot az előkészítő munkákban résztvevők alkotják. Ezek közt található 2-4 agyagbányász, 1-2 masszacsináló, 1-2 fazekas, tokkészítő és formakészítő. Ezenkívül idesorolható 2-4 csomagolást végző nő vagy gyerek, l-l molnár és festéktörlő, a fa-, homok-, edény- és egyéb ámkatfuvarozók, afavágók, a napszámosok 10-13 fős csoportja. c) A harmadik csoportot a készterméket előállító személyzet képezi. Közöttük találunk 8-10 korongozót, 4—6 edényfestőt, 4-6 edényégetőt, 1-2 fénymázolót és 1-2 kemencefűtőt. A termelésirányítók létszáma minimálisan 3-4, maximum 4-6 fő. Az előkészítésben legkevesebb 20 fő, jobb esetben 30 fő is részt vett. A közvetlen termék-előállításban dolgozók száma 18-26 fő közt változhatott. Az összes dolgozó létszáma a kisebb üzemeknél a 40-41 alkalmazottat, a nagyobb vagy régebben alapított vállalatoknál az 58-60 dolgozót is elérhette. A kisebb edénygyártó manufaktúrák teljes személyzetének 8-10%-át az irányítók, 50%-át a termék-előkészítésben résztvevők, míg a további 40%-ot a késztermék-előállitásnál tevékenykedők alkották. A nagyobb manufaktúráknál az összes alkalmazott 7-10%-át az irányító személyzet, több mint a felét az előkészítő, s további 40%-át a közvetlen termékkészítésben dolgozók képezték. Általános gyakorlat a korszak edénygyártó fabrikáinál az, hogy az adminisztratív munkaerő 8-10% volt, míg az ún. fizikai munkavégzők aránya elérte, vagy meg is haladhatta a 90%-ot. Az előzőekből leszűrhető, hogy az előkészítésben résztvevők aránya elérte az összes dolgozó felét. Őket is a manufaktúrák munkásainak kell tartanunk, mert az e csoporthoz tartozók is napszámos vagy darabbéres dolgozói voltak az üzemeknek. Meglétük is bizonyítja, hogy egy üzem működése folyamatosan bővülő munkavállalói réteget érintett. A szakképzett és a szakképzetlen munkavállalók aránya a kisebb üzemeknél az ideszámítható termelésirányítókkal és a termék-előállításban résztvevőkkel 58-60%-ot tett ki, míg a termék-előkészítés munkálataiban résztvevő szakképzetlen munkaerő 40-42% körül mozgott. A nagyobb fabrikáknál is közel hasonló a termelésben résztvevő szakképzett és szakképzetlen munkaerő aránya. A szakképzett munkavállalói réteg alapvetően mobil, a társadalmi mobilitásukat a munkaerőpiacon bárhol értékesíthető szakmai tudás, ill. az idő során felhalmozott kisebb pénztőke biztosítja, amely olykor gyáralapításokat is lehetővé tesz. Az előbbieknek két következménye van. Az első: hogy a képzett szakmunkások a meglévő gyárak közt szabadon vándorolnak, amelyet elősegít a képzett munkaerő hiánya, emiatt a tulajdonosok gyakran élnek a munkáscsábítás módszerével. A

248


Csiffáry Gergely

második: ez a réteg érzékeny az adott üzem életében bekövetkező bérlő- vagy tulajdonosváltásra, a fabrika átmeneti vagy tartós leállására. Ezért a munkások a várható események bekövetkezte előtt új munkahelyet keresnek. Az edénygyártó manufaktúrák összeírásaiban csak a szakképzett munkaerő szerepel, a szakképzetlen nem. Eredendően - a hiányosan fennmaradt forrásokon túlmenően — azért is nehéz kimutatni a vállalatok pontos munkáslétszámát, mert a mobil szakképzett munkaerő gyakran változtatja munkahelyét. Ezért még a másodlagosnak nevezhető forrásokban - mint pl. az anyakönyvek - is csak egy részüket találni. Csak azokra a munkásokra találhatunk azokban adatokat, akiknek az életében változás (házasságkötés, születés, halálozás) történt. A szakképzetlen munkaerő pontos számát az üzemek nem tartják nyilván. Ha megszűnt a manufaktúra vagy időlegesen beszüntette a termelést, akkor a szakképzetlen munkaerő falun, a mezőgazdaságban dolgozók sorait gyarapítja, vagy városi manufaktúra esetén a városi szegények számát növeli. Az apátfalvi keménycserépgyár szakképzett és szakképzetlen munkásainak, valamint ezek eltartottjainak a kutatásához forrásként felhasználtam az egri érseki sematizmusok, a községi anyakönyvek, az országos népszámlálások s összeírások anyagát, továbbá összehasonlításul a hazai kőedénygyárakra található létszámadatokat. Az egyházi sematizmusok adatainak a forrásértékéről a történettudomány művelői többször is vitatkoztak. Értékelésként leszögezhető: kisebb pontatlanságok bizonyára előfordulnak az adatsorokban, esetenként nyomdahibák is gyarapítják a tévedések számát. Véleményem szerint, ha az abszolút számokban található is időnként vitatható adat, magát a trendet és a nagyságrendet illetően a sematizmusok adatsorai megbízhatóan jelzik a demográfiai változásokat. Az apátfalvi kőedénygyárnak a településre gyakorolt hatását vizsgálva összeállítottam a sematizmusok alapján Apátfalva népességének adatsorát 1835-1928 között. E táblázat változó számadatai időről időre nagy pontossággal jelzik, hogy az edénygyártó manufaktúra emelkedő vagy süllyedő szakaszában van-e, kitapinthatók a fejlesztések időszakai éppen úgy, mint a bérlő változások okozta időszakos leállások. A vállalat alapítása 1835-ben történt. Ezzel függ össze, hogy 1836-1838 közt a település létszáma 42 fővel emelkedik. Ez is igazolja, hogy az edénygyár 1835-re elkészült, és a következő évtől elkezdődött a termelés. Az viszont kétségtelen, hogy a fenti számok a gyáralapításból adódó népességnövekedést igazolják, mert az addig 1806-tól tisztán katolikusok lakta településen 1836-tól tűnnek fel először a más vallásfelekezethez tartozók. 1836-ban 2 evangélikus található a községben, majd 1840-4l-ben előbb 7 fő, majd a másik évben 1 fő református is megtelepe-


249

dett. 1842-1844 közt érezni, hogy 41 fővel visszaesett a népesség, ugyanis bérlőváltás történt, állt a termelés, elvándoroltak a szakmunkások. Majd Hüttner Józsefnek, az új bérlőnek megjelenésével 1844-1845-re 15 fővel, 1845-1846-ra további 24 fővel gyarapodott a népességszám. Hüttner távozását követően Aue és Vankó bérlete időszakában 1848-49-re újabb 29 fővel csökkent a létszám. Az üzem nem szűnt meg, csak a termelése esett vissza. A sematizmus adataiból nem deríthető ki, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc milyen népességveszteséget okozott a csatatereken elesettekben vagy a bebörtönzöttekben, ill. hogy a falut milyen mértékben sújtotta az 1849-es kisebb kolerajárvány, amely a környék településeit is érintette. Az anyakönyvekből kigyűjtöttük a gyár működésének teljes időszakára a természetes szaporodás adatait. Ezek szerint 1847-48-ban a halálozás megugrott, ezért 58 fővel többen haltak meg, mint amennyien születtek. 1849-ben pedig éppen annyian születtek, ahányan meghaltak.3 A Földváry testvérek bérletének kezdeti időszakában, 1849-1855 között, tekintettel a folyamatos építkezésekre és üzembővítésre 28 fős a népességgyarapodás, 1855-56-ban átmenetileg 16 fős csökkenés tapasztalható, majd 1857-1860 között 96 fővel ismét gyarapodott a népesség. Ezek az adatok is a külső migrációs népességnövekedésből adódnak, amelyek tovább növelték az idegen vallásfelekezethez tartozók számát. 1855-ben 2 református és 14 zsidó, 1856-ban l-l református és evangélikus és 8 fő zsidó, 1857-ben 1 evangélikus és 10 zsidó, 1858-ban 7 fő zsidó, 1859-ben 12 fő zsidó és 6 fő görögkeleti vallásfelekezethez tartozó személyt írtak össze. 1860-6l-ben mindkét évben 44 református, 15 zsidó és 1 görögkeleti vallású személyt tartottak nyilván. A nem zsidó valláshoz tartozó személyek, s ezt nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy a gyár dolgozói lehettek. Érdekes - és a településen meglévő kőedénygyárral hozható közvetve összefüggésbe - a zsidók betelepülése. A gyár létesítése előtt Apátfalva egy hagyományos mezőgazdaságból élő falu volt, ahová a gyár felépítése után máshonnan átköltözöttekből, elsősorban Miskolc, Telki-bánya, Regéc kőedénygyáraiból jöttek a gyár első szakmunkásai. A faluban a gyári szakmunkásoknak nem volt földjük, amely biztosította volna az élelmezésüket. A gyár kiépülésével, a gyári munkások ellátására - ma úgy mondanánk: a szolgáltató ágazatban - feltűnnek elsősorban a zsidó kereskedők, akik a hentes-, a szatócsboltot vezetik, de van közöttük kéményseprő és fodrász is. 1861-62-re átmenetileg 39 fős elvándorlás történhetett, majd 1866-ig állandósult a népesség. Ez évben újabb bérlő, Dubravszky Sándor vette át az üzemet. 1867-69 között 49 fős a népesség gyarapodása. 1869-1870 közt 64 fővel visszaesett a népesség, majd 3

CSIFFÁRY G . 1 9 9 6 . 3 2 - 3 3 .

250


Csiffáry Gergely

1870-74 között 74 fős gyarapodás észlelhető. 1862-1870 közt a nem katolikus lakosok száma 30-34 fő között ingadozott, akiknek 60% zsidó, 40%-a református vallású volt. Érdekes, hogy 1870-74 között, amikor 74 fős a népességgyarapodás, nem érezhető még az a válság, amely a magyar gazdaságot sújtotta attól az évtől. Viszont 1874—1877 között, amikor 160 fővel - egy kisebb falu népességével visszaesett a népességszám, már részben a gazdasági válság következménye lehet, másrészt adódhatott az 1873-as utolsó nagy hazai kolerajárvány által okozott elhalálozásokból. 1873-ban 86 fő hunyt el Apátfalván. Ez a veszteség közel azonos a megyében tapasztalt 5%-os népességveszteséggel, amelyet a járvány okozott. 1877-1880 között 209 fős, addig nem tapasztalt népességszám-ugrás következett be. 188 l - l 884 között aztán 166 fővel fogyott az összlakosság. A népességcsökkenés elsődleges oka a magas halandóság volt. 1884-ben meghalt az addigi gyárbérlő, Dubravszky Sándor, utóbb - 1886-ban - az özvegyével kötöttek új szerződést. Miután stabilizálódott az üzem sorsa, 1884—1888 között ezzel összefüggően 128 fővel gyarapodott a település összlakossága. 1890-ben ismét bérlőváltozás történt, és az új bérlő megjelenéséig ideiglenesen leállt a gyár termelése. Ezzel függ össze, hogy 1890-91 közt 95 fővel csökkent a lakosság száma. 1893-tól új bérlő jelentkezett, Nagy Zsigmond és fia Nagy Ferenc, akik sikerrel növelték a termelést. 1893-97 közt 122 fővel emelkedett a lakosok száma. 1899-1900 között egy átmeneti visszaesés következett be az üzem életében, s a hatására 77 fővel hanyatlott a lakosok száma. 1900-1902 között 66 fős gyarapodás észlelhető, 1905-ben újabb bérlőváltozás történt, özvegy Schöpflin Armandné vette át a gyárat, s az átmeneti leállással függhet össze a népesség 29 fős csökkenése 1904-1905 között 4 1906-tól már nem ilyen könnyű direkt kapcsolatot találni az üzem működése és a népesség számának változása között. A települést egyéb ipari hatások érték. Egyrészt 1907-ben megkezdődött a szomszédos Egercsehi Kőszénbánya termelése, ugyanakkor 1907-1908-ban elkészült az Eger-Putnok közötti vasútvonal, amelyet 1908. november 12-én adtak át a forgalomnak. Majd 1908 őszétől elkezdődött a bélapátfalvi cementgyár épitése, amelyet 1910-ben fejeztek be.5 Az új vállalatok létesítése és a vasútépítés meghatározó jelentőségű lett a falu életében, mert 200-300 új ipari munkaalkalmat teremtett. Ezért aztán a 20. század elején még manufaktúraként létező edénygyár működésében bekövetkező további események nem mérhetők az összlakosság számának a változásával.

4

C S I F F Á R Y G.

5

C S I F F Á R Y G. 1 9 7 7 . 1 5 - 1 9 .

1996.27-33.


251

Miután egy-egy település népességének a növekedését vagy fogyását befolyásolja a természetes szaporodás, ezért az anyakönyvek anyagára támaszkodva összeállítottam Bélapátfalván 1835-1927 közt a természetes szaporodás adatsorát, amely mellett feltüntetem a sematizmusokból kigyűjtött népességadatokat. A népesség évenkénti változásának kiszámításánál mindig az előző évet vettem 100%-nak, s így kiderül, hogy az előző évhez képest hány fővel nőtt vagy csökkent az össznépesség száma. Ezt azért tettem, mert arra kerestem a választ, vajon befolyásolja-e az össznépesség-változás számait a természetes szaporodásból eredő növekedés, ill. csökkenés, igaz-e, hogy a gyár eredményes vagy rossz működése látványosan befolyásolja-e a település össznépességének a változásait, vagy figyelembe kell venni a természetes szaporodás tényszámait is? A természetes szaporodás adatsorának a tanúsága szerint a 19. században egyetlen évben volt kiugróan magas a természetes szaporodásból eredő gyarapodás, 1838-ban, amikor 37 fővel nőtt a népesség. Ez azt jelenti, hogy a gyáralapítás körül, 1836-38-ban, 41 fővel megnőtt az össznépesség száma, azt tehát nem csupán az új betelepülők megjelenése, hanem a magas születés is eredményezte. A 19. században három olyan időszak volt a településen, amikor kiugróan magas a népesség halálozása, vagyis folyamatosan csökkent a népesség. Elsőként 1847-1848-ban 24 ill. 34 fővel fogyott a népesség. 1847 egy rossz termésű év volt, kevesebb lehetett az élelmiszer, és a legyengült szervezetüeket olyan betegségek vitték el, amelyekből máskor ki tudtak lábalni. Másodszor 1862-1864 közti időben ismét fogyott a népesség, évente 3,2 ill. 9 fővel. Ezekben az években tartós aszály volt Magyarországon, így az előzőekhez hasonló okok miatt apadhatott a lakosság. Harmadszor 1863-1874 között. 1864-ben 9,1867-ben 12,1869-ben 19, 1871-ben 7, 1873-ban 86, 1874-ban 17 fővel kevesebben születtek, mint amennyien meghaltak. 1873 kivételével, amikor a kolerajárvány szedett sok áldozatot, a fogyás oka az elégtelen táplálkozás lehetett. Ha összevetjük a község népességi adatsorát, a természetes szaporodás adatsorával, kiderül, hogy a természetes szaporodásból eredő népességnövekedés, illetve -fogyás mértéke mindig kevesebb a népesség migrációjából származó csökkenésnél, illetve növekedésnél. Nincs olyan összefüggés, hogy az össznépesség azért csökken egyik vagy másik időszakban, mert magasabb volt a halálozás. Az adatsorok összevetéséből kitűnik, hogy Apátfalva népesség-növekedését elsősorban nem a természetes szaporodás többlete okozza, hanem a betelepülők magas száma. Az időnként változó ütemü bevándorlás kiváltó oka, olyan állandó munkaalkalom, amely vonzza a munkaerőt. Miután a szeminárium birtokának a munkásai helyben laktak, és mivel az új munkahelytermelő képessége ennek az egyházi birtoknak nem olyan magas, ezért

252


Csiffáry Gergely

a betelepülések döntő mozgatója a faluban lévő egyetlen gyár, a keménycserépgyár időszakosan változó eltartóképessége lehetett.6 Az apátfalvi keménycserépgyár

munkáslétszáma

Év

Munkáslétszám

Forrás

1847

7-8

Molnár L. 1964. 280.

1851

16-17

Fényes E. 1851.1. 29.

1854

44-48

Vahotl. 1854. 90.

1882

27-38

A Miskolci Kereskedelmi

és

Iparkamara.. . 1882. évre. 51.

1892

25-30


és


1893

50


és


1896

65

Matlekovits S. 1898. II. 261.

1900

33

A Magyar Korona Országainak 1900. évi népszámlálása.

1910

31

A népesség 1028-1029.

1926

44

Heves Megyei Levéltár. XI-237/13.f. Igazgatósági ülés-jegyzőkönyv 1926. XII. 13.

foglalkozása

és

a

nagyipari

987.

vállalatok..

A gyár munkáslétszámára talált adatokról el kell mondanunk, hogy a teljes üzemi létszámot 1854-ből, 1893-ből, 1896-ból és 1926-ból ismerjük. Két esztendőben; 1847-ben és 1851 -ben csak a közvetlen termék-előállításban résztvevőket tüntették fel. Az 1882-es, 1892-es, 1900-as és 1910-es években a ténylegesnél becslésem szerint kisebb üzemi létszámot jelentettek, mint ahány dolgozót alkalmaztak a valóságban. A kerámiagyártással foglalkozók szerint egy kezdő kőedénygyártó manufaktúra 8-10 ember folyamatos munkáján alapult. Ha elfogadjuk egy kezdő üzem alkalmazottainak és eltartottjainak 1:3-as arányát, akkor 8-10 munkás a munkájával 22-40 ember megélhetését biztosította. Érdekes módon 1836-183 8 között közel ennyivel, 42 fővel nőtt a népesség, tehát ennyi eltartottja lehetett az üzemnek. Ezt igazolja az is, hogy 1842-1844 közt - 1 híján - pontosan ennyivel csökkent az össznépesség, mert szinte az összes munkás családostul elköltözött.

6

CSIFFÁRY G. 1996. 3 0 - 3 1 .


253

1854-ben a Földváryak bérlete idején már kiépült az üzem, s számolhatunk a munkások és eltartottak 1: 4 arányával. Ekkor az üzem 44-48 főre tehető számú dolgozóval termelt. Ezt az üzemi létszámot véve alapul 176-192 fő lehetett a hozzátartozók száma. 1896-ban Nagy Zsigmond és fia bérlete idején 65 alkalmazottja volt a gyárnak, s akkor 260 eltartottal lehetett számolni. 1900-ban a hivatalos népszámláláskor 33 dolgozója volt a gyárnak, akik a fenti módon számolva 132 eltartottjukról gondoskodhattak. Az összeíráskor ipari keresőként 99 főt, ipari eltartottként 168 személyt vettek számba,7 akiknek döntő része a gyári dolgozók hozzátartozója lehetett. 1926-ban két esztendővel az apátfalvi gyár felszámolása előtt a vállalatnak 44 alkalmazottja volt, akiknek az 1: 4-es arányt figyelembe véve 176 eltartottjuk lehetett. Az apátfalvi fabrika eltartóképességére egy-két iparági összehasonlító adatunk van. Pápán a porcelángyárnak az összes munkáslétszáma 1848-ban 48 fő volt.8 1852 körül, az akkor másfél évszázada fennálló gyár, a korabeli leírások szerint már 180 ember megélhetését tette lehetővé.9 Ezek szerint Pápán minden gyári alkalmazottra közel 4 eltartott jutott. Telkibányán a keménycserépgyár a 20. század elején 50-60 család megélhetését biztosította.10 Miután tudjuk, hogy az itteni gyárnak 1896-ban 85 dolgozója volt,11 akiknek az 1:4-es arányát figyelembe véve 340 eltartottjuk lehetett. Összegezve - az apátfalvi kőedénygyár működése első éveiben még csak 20—40 főnek, 18 év után már 180-190, 60 év után 260, a 20. század fordulóján 130-140, és a megszűnése előtt a település 170-180 lakosának biztosította a megélhetést. A kőedénygyár alapításakor még csupán a település 1,5-3,0%-ának az életére volt hatással. Később, 1854-ben, már 14-15%-ának, 1896-ban 18%-ának, 1900-ban 9,2-9,8%-ának, s megszűnése előtti időben, 1926-ban, 10,0-10,6%-ának jelentette a mindennapos kenyérkereset forrásait. A kőedény gyártó fabrikáink termelésében résztvevők közül a vándorló szakmunkások és a termelésirányítók aránya 60% volt, míg a fennmaradó 40%-ot az előkészítésben dolgozó szakképzetlen munkásság adta. Eszerint az üzem az alapítása körüli időben az összes alkalma-

7

A Magyar Korona Országainak 1900. évi népszámlálása 987.

8

MÉREIGY.

9

K A T O N A I. 1 9 7 8 . 1 0 8 .

1951.74.

10 KATONAI. 1986. 54. 11

M A T L E K O V I T S S . 1 8 9 8 . II. 2 6 1 .

254


Csiffáry Gergely

zottjának kétötöde apátfalvi illetőségű lehetett. A gyár szakmunkásai közt 1857-ben találkozni az első apátfalvi születésű dolgozóval. Becslésem szerint 1860 körül már az összes alkalmazott fele helybeli lehetett, akiknek az aránya az 1880-as években már 60%-ra tehető. A századfordulón a gyári dolgozóknak 60-70%-a, míg az 1920-as esztendőben több mint 70%-a a település lakosságából verbuválódott. így vált néhány évtized alatt a jórészt idegen szakmunkások bevonásával alapított üzem a falu részévé, miközben a helyben élő lakosság mindennapjainak meghatározó tényezője lett. Olyannyira erős ez a helyi eredetű munkásréteg, hogy 1928-ban, amikor a kőedénygyárat megszüntették, a gyár egykori munkásainak meglévő munkaerejére alapozva 1930-ban Ferencz Ágoston kisvárdai vállalkozó létrehozhatta az ún. Vörösedénygyárát, amely 1940-ban 50 apátfalvi lakost foglalkoztatott.12

Irodalom CSIFFÁRY GERGELY CSIFFÁRY GERGELY

1977: Az Egercsehi Szénbánya története 1901-1976. Eger 1996: A bélapátfalvi keménycserépgyár története (1835-

1928). Kézirat Magyarország geographiai szótára I-IV. Pest 1978: A magyar kerámia és porcelán. Budapest K A T O N A I M R E 1986: Az első magyar porcelángyár (Telkibánya). Miskolc /Borsodi Kismonográfiák 24./ A Magyar Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. Ötödik rész. A népesség foglalkozásának némely részletei és a vállalati statisztika. Budapest, 1906. /Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 12./ A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. II. k. A Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara jelentése az 1882. évi közgazdasági viszonyokról. Miskolc, 1883. A Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara jelentése az 1892. évi közgazdasági viszonyokról. Miskolc, 1893. A Miskolc Kereskedelmi és Iparkamara jelentése az 1893. évi közgazdasági viszonyokról. Miskolc, 1894. A népességfoglalkozása és a nagyipari vállalatok községenként. Budapest, 1913. /Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 48./ FÉNYES ELEK 1851: KATONA IMRE

12 PÁRTOSSZ. 1 9 4 4 . 2 9 7 .


255

1898: Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor. II. k. Budapest M É R E I G Y U L A 1951: Magyar iparfejlődés (1790-1848). Budapest M O L N Á R L Á S Z L Ó 1964: Az apátfalvi keménycserépgyár és az 1846-os iparműkiállítás. In: Egri Múzeum Evkönyve II. Eger, 273-285. P Á R T O S S Z I L Á R D 1944: A Magyar Gyáripar Évkönyve és Címtára. Budapest V A H O T I M R E 1854: Apátfalvi köedénygyár. In: Magyar- és Erdélyország képekben IV. k. Szerk. Kubinyi Ferenc - Vahot Imre, Pest, 89-92. MATLEKOVITS SÁNDOR

Huszár Zoltán Az első Dunagőzhajózási Társaság (DGT) munkaszervezete, munkakultúrája a vállalat Pécs környéki bányavidékén a 19-20. század fordulóján

A DGT a pécsi

szénmedencében

Az Első cs. kir. szab. Dunagőzhajózási Társaság (DGT)1 a pécsi szénmedencében bányabirtokosként, illetve bérlőként eltöltött közel egy évszázad alatt jelentős, sok vonatkozásban napjainkig ható, meghatározó nyomot hagyott Pécs és a dél-dunántúli régió életében. Az 1829-ben a Habsburg-birodalom prominenseinek aktív közreműködésével alapított DGT2 a Kárpát-medence, különösen a Duna, hajózását vertikálisan és horizontálisan egyaránt igyekezett átfogni. Ez a magyarázata annak, hogy szénbányákat vásárolt, hajóépítő üzemeket működtetett - a legjelentősebbet Óbudán - , valamint a szén szállítását is a saját fennhatósága alatt lévő vasút megépítésével kívánta megoldani.3 A jó fűtőértékű mecseki feketekőszén, melynek bányái viszonylat közel estek a Dunához - kb. 60 km-re - a mohácsi kikötőhöz, arra késztette a vállalatot, hogy a pécsi szénmedencében szilárdan megvesse a lábát. A DGT számára rendkívül fontos volt, hogy hajói olcsó, jó minőségű szénhez jussanak. Az 1850-es évek elején a bécsi kormány centralisztikus elképzeléseibe is beleillett, hogy a birodalmi igények kielégítésére meginduljon Pécs környékén a nagyarányú széntermelés.4 Mindennek jogi-műszaki kereteit az 1854-ben kibocsátott bányatörvény az egész birodalomra vonatkozóan egységesen rendezte.5 A több mint két évszázados múltra visszatekintő pécsi kőszénbányászat6 modem, európai színvonalra emelésében a DGT-nek kiemelkedő szerepe volt. 1852 és 1923 között az összes Pécs környéki bánya vétel vagy bérlet útján a DGT fennhatósága alá került. Ezzel elkezdődött a mecseki kőszénbányá1

Erste k. k. priv. Donau-Dampfschiffahrts-Gesellschaft (DDSG), vö: GRÖSSING - FŰNK.- SAUER - BINDER 1979.; MAYER H.F. - WINKLER D. 1989.

2

GRÖSSING - FUNK - SAUER - BINDER 1979. 21.; MÉREI GY. 1951. 208.

3

HUSZÁR Z. 1993.

4

M A J D Á N J . 1987. 7 1 - 7 2 .

5

Magyar Bányajog 1931.

6

BABICSA. 1952.

258

Huszár Zoltán


szatban egy tőkeerős, a termelés műszaki feltételeit a kor színvonalához igazító, kiterjedt gazdasági, kereskedelmi és nem utolsó sorban politikai kapcsolatokkal rendelkező nagyvállalat működése. A DGT gazdasági ereje és a Monarchia, majd az I. világháború után az osztrák és a magyar politikai élet legfelsőbb köreihez fűződő kapcsolatai sok vonatkozásban jelentős befolyást gyakoroltak majd egy évszázadon keresztül a fent említett terület életére.7 A régióban kevés olyan ember és gazdasági egység volt, aki, illetve amely ne került volna kapcsolatba a szénnel, a kor szinte kizárólagos energiahordozójával. A DGT által indított és fenntartott bányászat nagy számú, e speciális munkához értő szakmunkás toborzását igényelte. Közép-Európa szinte minden nemzete képviseltette magát a vállalat bányászai között.8 E nagyvállalat - a korábbiaktól eltérő - racionális, termelésorientált életet szervezett az általa létrehozott bányavidéken, illetve a dolgozói elhelyezésre építtetett bányatelepeken, az ún. kolóniákon. A társaság jelentős, sok esetben egyedülálló szociálpolitikát folytatott dolgozói körében. E tevékenységében is természetesen az elsődleges szempont a vállalati érdek volt. Ennek egyik fontos területe a lakásépítés.9 Ezen kívül nagy gondot fordítottak az egészségügyi ellátás, az oktatási, művelődési lehetőségek megszervezésére, valamint a bányatelepek lakosságának élelem- és iparcikkellátására.10 Mindennek azonban alapfeltétele volt, hogy a vállalat eredményesen működött, nyereséget produkált, a szabadpiacon megállta helyét versenytársaival szemben. Ennek egyik meghatározó előfeltétele pedig az újszerű munkakultúra meghonosítása volt, amely a munkaszervezés, munkaidő, szabadidő és az ezekhez kapcsolódó paternalista szociális gondoskodás egységét jelentette.

A DGT irányító struktúrájának

rendszere

Ha a társaság munkakultúráját vizsgáljuk elengedhetetlen a vállalatot irányító tagolt, erősen hierarchizált, munkaszervezet, hivatalszervezet bemutatása. Ennek kontinuus áttekintéséről a jelen dolgozatban elsősorban terjedelmi okok miatt kell lemondani, de a hivatalszervezet változását forrástanilag is elég nehéz megragad-

7

HUSZÁR Z. 1995a.; HUSZÁR Z. 1995b.

8

BAB1CS A . 1 9 5 2 . 8 0 - 8 1 .

9

HUSZÁR z . 1994.

10 H U S Z Á R Z . 1 9 9 6 .

259

A z első Dunagőzhajózási Társaság munkaszervezete

ni. A téma eddigi kutatása során a egy 1925-26-os évkönyvben'' találtam a DGT személyi állományára és szervezetére vonatkozó legteljesebb összefoglalást. A Monarchia időszakában kiépült struktúra áttekintését ezen évkönyv szerint az 1925. február 1-i állapot szerint adom meg.12 A „DGT személyi állománya" című rész részletesen, név, beosztás, a társasághoz, illetve a nyugdíjalaphoz történő belépés feltüntetésével tekinti át a DGT teljes hivatali apparátusát. A továbbiakban tehát, minden külön hivatkozás nélkül, ezen évkönyv alapján dolgozom. Az Administration (adminisztráció, igazgatás) élén a „Staatskommissár" (állambiztos, kormánybiztos) állt, amely beosztás az akkori állapot szerint nem volt betöltve. Ennek helyettese viszont be volt töltve, aki miniszteri tanácsosi rangban szerepelt. (Feltételezem, hogy ezen pozíciókat az I. világháború utáni osztrák szo- ciáldemokrata politikai kurzus létesítette és nevezett ki ezekre a posztokra személyeket, a társaság élére, akiknek ott igazából „politikai szerepük" lehetett. A DGT/DDSG budapesti, illetve bécsi iratanyagának kutatása során még nem találkoztam a forrásokban a fent nevezett hivatali beosztásokkal. Nincs arra vonatkozó információm sem, hogy a vállalat irányításába, mindennapi életébe milyen módon szóltak bele.) A DGT tradicionálisan első embere a társaság elnöke, akkor Dr. Franz Schonka, aki ezt a posztot 1910-1933 között töltötte be.13 Két alelnök és további 11 fő alkotta az adminisztráció egészét. A következő szervezeti egység a Direktion Wien (Bécsi Igazgatóság). Élén a vezérigazgató: Ludwig Wertheimer állt 1924-1934 között.14 A vezérigazgatónak közvetlen a következő részlegek voltak alárendelve: Titkárság (2 fő) Gd/a. Társasági vasút és bányamüvek ügyosztálya (2 fő) Gd/b. Anyagbeszerzési osztály (9 fő) Gd/c. Építésügyi osztály (13 fő) Házfelügyelőség (10 fő) A következő részlegek élén már külön felelős vezető állt.

11 Jahrbuch

der

Deutschen

Verkehrs-Gewerkschaft

1 9 2 5 - 1 9 2 6 . Wien, a továbbiakban: JAHRBUCH 12 JAHRBUCH 1 9 2 5 - 1 9 2 6 . 6 1 - 1 0 6 . 13 G R Ö S S I N G - F U N K - S A U E R - B I N D E R

1979. 172.

14 GRÖSSING - FUNK - SAUER - BINDER 1979. 172.

Bezirksverband

der

Binnenschiffer

260


Huszár Zoltán

I. Főosztály; Kereskedelmi szolgálat (2 fő) I. a. Díjszabásmegállapító osztály (6 fő) I. b. Kereskedelmi osztály (13 fő) I. c. Hajóközlekedést irányító osztály (5 fő) I. d. Biztosításügyi osztály (főnöke a I. Főosztály vezetője.+ 1 fő tartozott az osztályhoz) I. Utazási iroda (3 fő) II. Főosztály; Hajózási szolgálat (2 fő) II. a. Hajózási szolgálat (főnöke a II. Főosztály vezetőhelyettese + 2 fő tartozott az osztályhoz) II. b. A hajózási szolgálat alkalmazottainak személyügyi osztálya (Fedélzeti szolgálat) (4 fő) II. c. Hajókár ügyosztály (4 fő) II. d. A flotta és hajózási statisztika anyagszükségletének és leltárának ellenőrzése (3 fő) II. e. Fedélzeti illeték - elszámolás (4 fő) III. Főosztály; Pénzügyi szolgálat, könyvelés és kiadásellenőrzés (2 fő) III. a. Pénzügyi szolgálat (4 fő) III. b. Főpénztár, pénzügyi folyósítás, üzleti levelezés (10 fő) III. c. Kiadások ellenőrzése (44 fő) III. d. Központi könyvelőség (16 fő) III. e. Adóügyi osztály (Főnöke a III. Főosztály vezetője + 2 fő tartozott az osztályhoz) III. f. Nyomda és nyomdai ügykezelés (5 fő) IV. Főosztály; Bevételi és üzemellenőrzési szolgálat, nyereségvisszatérítési iroda (lfő) IV. a. Bevételi és statisztikai ellenőrzés (43 fő) IV. b. Üzem (forgalom) ellenőrzés (8 fő) IV. c. Nyereségvisszatérítési iroda (4 fő) V. Főosztály; Adminisztrációs szolgálat (1 fő) V. a. Általános igazgatási, jogi, fegyelmi és humanitárius ügyek osztálya, segédhivatalnok (Főnöke az V. Főosztály vezetője + 14 fő tartozott az osztályhoz) Telefonközpont (3 fő) V. b. A szárazföldi alkalmazottak személyügyi osztálya (8 fő) V. c. Társadalombiztosítási ügyosztály (2 fő) V. d. Nyugdíjalap ügyosztály (6 fő) V. e. Reklamációs iroda (6 fő) V. f. Utazási kedvezmények irodája (3 fő)

Az első Dunagőzhajózási Társaság munkaszervezete

261

VI. Főosztály; Műszaki szolgálat (3 fő) VI. a. Hajóépítési, gépészettechnikai és hajógyári osztály (Főnöke a VI. Főosztály vezetőhelyettese + 5 fő tartozott az osztályhoz) VI. b. Rakodási létesítmények irodája (11 fő) VI. c. A hajózási szolgálat (gépészeti szolgálat) alkalmazottainak személyügyi osztálya (1 fő) VI. d. Kémiai laboratórium (2 fő) Irodai segédek (30 fő) Jelentős szervezeti egység volt a Magyarországi Forgalmi Igazgatóság (Budapest), amelynek a társaságon belüli súlyát az is bizonyítja, hogy élén vezérigazgatóhelyettesi rangú személy állt. Vezetője: Vas Ferenc udvari tanácsos, vezérigazgatóhelyettes + az Igazgatósághoz tartozott még 6 fő (2 igazgató; a magyarországi jogi konzulensek: 1 igazgatóhelyettes, 1 fogalmazó; titkárság: 2 fő) I. Osztály: Általános, igazgatási, jogi, személyzeti, állomásügyi és pénztárügyi osztály vezetője: v. Dormándy Géza igazgató (ny. tábornok H. Z.) + 23 fő tartozott az osztályhoz II. Osztály: hajózási szolgálat (Lásd Hajózási részleg, Hajózási felügyelőség II.) III. Osztály: Forgalmi szolgálat (3 fő) IV. Osztály: Kereskedelmi szolgálat (12 fő) V. Osztály: Reklamációs szolgálat (vezetője a fent említett egyik igazgató + 4 fő tartozott az osztályhoz) VI. Osztály: Gépészettechnikai szolgálat (1 fő) Szolga személyzet (15 fő) A DGT jól kiépített infrastruktúrával rendelkezett, elsősorban a dunai szállítást illetően. Ez világosan kiderül az alábbi szervezeti egységek felsorolásából. Képviselet az S.H.S. Államban, Sémiin (Zemun) (10 fő) Képviselet az Al-Dunán, Bukarest (9 fő) Társasági képviselet, Szófia (2 fő) Fő ügynökség (hajóállomás), Wien (142 fő) Raktár (tárház) kezelés, (35 fő) Berakodás-megérkezés, Praterkai (Práter rakpart) (37 fő) Fő ügynökség (hajóállomás), Budapest (131 fő) Berakodás-megérkezés, Budapest (6 fő) Fő ügynökség (hajóállomás), Sémiin (Zemun) (15 fő)

262


Huszár Zoltán

Dunai állomások címszó alatt az évkönyv 107 állomást (megállót) sorol fel. E helyeken a DGT-nek mindenütt kisebb-nagyobb létszámú állandó személyzete teljesített szolgálatot. Ezek összlétszáma: 399 fő (Több megálló ideiglenesen zárva volt az adatfelvétel évében). A Dráván 2 DGT-állomás működött: Barcs (1 fő), Eszék ( 4 fő) A Tiszán 4 DGT állomást regisztráltak: Szeged (2 fő), Zenta (2 fő), Novibecej ( 1 fő), Titel (4 fő) A „Kanalstationen" a Sándor-csatorna és a Béga-csatorna állomásait sorolja fel összesen hármat, 4 főnyi személyzettel. Ezt követi: I. számú Hajózási felügyelőség, Wien (7 fő) Kikötői kapitányság, Wien (7 fő) II. számú Hajózási felügyelőség, Budapest (15 fő) Kikötői hivatal, Budapest (8 fő) III. számú Hajózási felügyelőség, Sémiin (Zemun) (4 fő) V. számú Hajózási felügyelőség, Orsova ( 5 fő) Ezután a hajózó személyzet felsorolása következik rangfokozatok szerint csoportosítva: Hajófőkapitányok (38 fő) I. oszt. kapitányok (45 fő) II. oszt. kapitányok (39 fő) Hajóellenőrök (8 fő) Hajós kadétok (22 fő) Főrévkalauz (1 fő) Kikötői révkalauzok (2 fő) Kikötői kormányosok (23 fő) I. oszt. kormányosok (81 fő) II. oszt. kormányosok (132 fő) Gépészeti főművezetők (19 fő) I. oszt. gépészeti üzemvezetők (55 fő) II. oszt. gépészeti üzemvezetők (40 fő) Gépészeti őrök (25 fő) Ezt követően az Óbudán működő DGT Hajógyár szervezeti felépítését ismerteti az évkönyv.


Hajógyár Budapesten A., Hajógyári igazgatóság I. Igazgatóság (2 fő; az igazgató és helyettese) II. Titkárság (1 fő) III. Levelezési iroda (5 fő) IV. Tervezőiroda a., Hajóépítés (8 fő) b., Gépszerkesztés (8 fő) c., Kazánkészítés (2 fő) d., Műhelyfenntartás, szállítóberendezések (7 fő) e., Műszaki archívum (1 fő) f., Pauspapírtároló (1 fő) V. Pénztár (2 fő) VI. Nyilvántartási iroda (6 fő) VII. Anyagkezelés (26 fő) VIII. Fuvarozás és külső hajógyári tér (9 fő) IX. Üzem 1., Vashajóépítés (9 fő) 2., Fahajóépítés (13 fő) 3., Hajóépítést elszámoló iroda (5 fő) 4., Gépgyártás (14 fő) 5., Gépgyártást elszámoló iroda (5 fő) 6., Kazángyártás (3 fő) 7., Elektromos központ (3 fő) 8., Daruüzem (2 fő) X. Őrszolgálat (2 fő) XI. Egészségügyi szolgálat (1 fő hajógyári orvos) B. Könyvelési iroda (18 fő) C. Ellenőrzési iroda (23 fő) D. Leltári ügyosztály (16 fő) E. Üzemtechnikai iroda (14 fő) Hajógyár Korneuburgban (Ez valójában hajójavító üzem volt.) Hajógyár (29 fő) A könyvelési iroda kirendeltsége (8 fő)

263

264


Huszár Zoltán

Fiókműhely Wien (4 fő) Bányamű Pécsen Bányaigazgatóság Pécsen (53 fő) (bányaigazgató: Jicinsky Jaroslav) Pécsi bányakerület (23 fő) Szabolcsi bányakerület (23 fő) Vasasi bányakerület (10 fő) Üszögi üzemvezetés (28 fő) Egyház és iskolaügy: a., Pécsi kolónián (12 fő) b., Szabolcson (8 fő) c., Vasason (5 fő) d., Somogyon (2 fő) Bányásztársláda (4 fő üzemorvos) Munkásállomány 1925. január 1-én: 229 fő felvigyázó 4483 fő munkás A szénbányamű kiskereskedelmi elárusító irodája/Budapest/ (8 fő) Mohács-pécsi vasút, Pécs (MPV) Üzemigazgatóság Budapesten (1 fő üzemigazgató, Vas Ferenc udvari tanácsos, aki ezidőben a Forgalmi Igazgatóságot is vezette.) I. Osztály: Technikai és forgalmi szolgálat (10 fő) II. Osztály: Pénzügyi és kereskedelmi szolgálat (7 fő) Forgalmi főnökség Pécsen (6 fő) Egészségügyi szolgálat (4 fő orvos) Pályafenntartás (23 fő) Vontatási szolgálat és anyaglerakat Üszögön (30 fő) Közlekedési szolgálat (16 fő) Állomási szolgálat, Üszög állomás (50 fő) Üszög: Központi előkészítő, alsó állomás (5 fő) A továbbiakban az MPV többi állomását és az ott dolgozókat sorolja fel az évkönyv: Áta (5 fő), Siklós-Vokány (4 fő), Villány (23 fő), Németboly (6 fő), Mohács (21 fő) A fenti, talán részletesnek tűnő vállalati szervezet áttekintése után meggyőző képet kaphatunk a világ egyik legnagyobb belvízi hajóstársaságának szakszerű,


265

szinte mindenre kiterjedő működéséről és egyértelműen láthatjuk a társulati rendszerben a Pécsi Bányaigazgatóság helyét, szerepét. Érdemes mindezt számszerűen is megnézni. A DGT teljes személyi állománya az évkönyv szerint 7105 fő. Ebből 4880 fő a Pécsi Bányaműnél dolgozott, és pedig az alábbi megoszlásban: 168 fő az alkalmazott, vagy más néven hivatalnok, míg 229 fő a felvigyázók száma, tehát a közvetlen termelésirányítóké és 4483 munkás végezte a közvetlen termelő munkát.

Munkaszervezés,

munkarend a DGT Pécs környéki

bányaműveinél

A mindennapi munkavégzést egy modem nagyvállalatnál a különböző szolgálati, fegyelmi és büntetőszabályzatok, valamint a munkarendek határozták meg. Ezek meglétét egyébként a hatályos törvények is előírták. A bányatörvény 220. §-a, „A bányabirtokosoknak hivatalnokaikhoz és munkatársaikhozi viszonyáról, szolgálati rendtartás"15 címmel, erről az alábbiak szerint rendelkezett. „A felügyelő- (A felügyelő alatt felvigyázót kell érteni.) és munkás személyzet szolgálati viszonyairól mindenik műnél szolgálati rendtartás készítendő, a bányahatóság által dologértők meghívása mellett gondosan megbírálandó, a jóváhagyás megtörténte után közhírré teendő, s a dolgozó műhelyekben mindig kifüggesztve tartandó. A szolgálati rendtartásba tartoznak különösen következő határozatok: a., a munkások és felügyelők különböző osztályairól és szolgálati működésről, nemkülönben a nők és gyermekeknek a bányamívelésre alkalmazása iránt a helyek különbsége szerint különböző határozatokról, azoknak testierejét s az utóbbiaknál, azoknak az oktatásbani törvényes részesülését figyelembe véve; b., a munkások és felügyelők közötti viszonyról; c., a munka idejéről és tartalmáról; d., a szolgálatban és azonkívüli magaviseletről; e., a divatozó bérfizetési viszonyokról; £, a megbetegedés, vagy szerencsétlenül járás esetébeni illetékekről; g., a szolgálati rendtartás áthágása esetébeni pénz- és munkabeli büntetésekről; h., azon esetekről, melyekben a szolgálati viszony tüstént megszüntethetik."16

15 Magyar Bányajog 1931. 344. 16 Magyar Bányajog 1931.349.

266


Huszár Zoltán

A DGT-nél 1895-ben adtak ki általános érvényű szabályozást erre vonatkozóan.17 A 100 oldal terjedelmű anyag a modem polgári állam velejárójaként megjelenő szakbürokrácia alapos, a bányászéletet szinte teljesen átfogó, írásmüve. Szellemében a Bányatörvény fent idézett 200. §-ának útmutatásait követte, lebontva azt a helyi viszonyokra. A Szabályzat vázlatos ismertetését azért tartom fontosnak, mert ebből világosan kirajzolódik a 19. század utolsó harmadában megalapozott munkakultúra, munkarend, amely egy jól prosperáló nagyvállalat működését stabillá, folyamatossá tette. A Szabályzat I-X. szakaszban és 125 §-ban rögzíti a felvigyázó és munkásszemélyzet kötelezettségeit és jogait. Tematikai és terjedelmi okok miatt azonban részletesen csak az I. szakasszal foglalkozom, míg a többi szakasz azon részeit emelem ki, amelyek alapján tovább lehet árnyalni a DGT pécsi bányaműveinek munkarendjét, munkakultúráját. Az I. szakasz (Altalános határozmányok) 1. §-ában a következő olvasható: „Minden bányafőnök tartozik arról gondoskodni, hogy ezen szolgálati és büntető szabályzat a felvigyázó- és munkásszemélyzetnek évenkint legalább egyszer oly nyelven, melyet minden egyes személy bír, felolvastassék." Mindebből arra lehet következtetni, hogy a felvigyázó- és munkásszemélyzet jelentős része nem tudhatott olvasni. Kérdésként vetődhet fel, hogy az olvasásban járatlan emberek számára a szabályzat évenkénti egyszeri felolvasása milyen szintű megértést tett lehetővé? Az 5. §-ban „A munkások felvételére vonatkozó feltételek" rögzítésére került sor: „A bányaműnél a munkába való felvételre csak az alkalmas, a ki: a./ az előírt életkort elérte, miután iskolaköteles gyermekek a 12-ik év betöltése előtt egyáltalán fel nem vehetők. Gyermekeknek, kik 12-ik életévöket már meghaladták, de a 15-ik évet még el nem érték, az ismétlőiskola látogatása kötelezettségének eleget kell tenniök. Azon napokon, a melyeken az ismétlőiskolától mentesek, 8 órán át, iskolaköteles napokon azonban legfeljebb 6 órán át tarthatók munkában. A 16-ik életév betöltése előtt munkások legfeljebb 10 órán át tartó oly munkánál alkalmazhatók, mely egészségökre nem ártalmas és a test fejlődését nem akadályozza; 16 éven aluli munkások éjjeli, azaz esti 9 órától reggeli 5 óráig tartó munkákra egyáltalán nem alkalmazhatók. Oly bányamunkákra vonatkozólag, melyeknek üzeme az éjjeli munka elhagyása által szenvedne, a bányahatóság jóváhagyása kikérhető, hogy nem 16 éves, de semmi esetre 15 éven aluli munkás az előírt munkaórák felét éjjel teljesítse.

17 Szolgálati és fegyelmi büntetőszabályzat az I. csász. kir. szab. Dunagőzhajózási Társulat Kőszénbányaműveinek felvigyázó és munkásszemélyzete részére, továbbiakban: SZABÁLYZAT


267

b./ a szabályszerű okmányok birtokában van, teljesen egészséges és erős testalkattal bír. Minden egyes munkás köteles, egészségi állapotát a bányafőorvos által kiállított bizonyítvánnyal igazolni, mielőtt a legénységi könyvbe beíratnék." A 7. § a munkások és felvigyázók felosztását, valamint az összes alkalmazott osztályokba sorolásáról intézkedik: „A bányában dolgozó személyzet állandó és nem állandó munkásokra oszlik fel. Minden újonnan felvett munkás és felvigyázó a nem állandókhoz tartozik és csak három szolgálati év letelte után saját kérelmére és előzetes orvosi megvizsgálás után vehető fel az állandó munkások és felvigyázók sorába. Megelőzőleg köteles az illető kimutatni, vájjon nős-e és hol lakik családja. Felvigyázók vagy munkások, kik a munkába való belépéskor 40-ik életévöket már meghaladták, az állandó munkások sorába csak a társpénztár választmányának beleegyezésével vehetők fel. Női munkások, kik mindig csak a nem állandó munkások sorába tartozhatnak, földalatti munkára nem alkalmazhatók. Valamennyi alkalmazott foglalkozása szerint három osztályba soroztatik és pedig: Az 1. osztályba tartoznak azon állandó havi vagy napibérrel bíró felvigyázók és irodasegédek, kik legkevesebb 50 frt [forint - H.Z.] havi vagy 1 frt 60 kr. [krajcár - H.Z.] napibérrel bírnak. A 2. osztályba az 50 frt-nál kisebb havi vagy 1 frt 60 kr-nál kisebb napibérrel bíró felvigyázók és irodasegédek, továbbá a vájárok, bányaácsok, gép- és szivattyúkezelők, fűtők és kézművesek, azután a legalább 1 frt 20 kr. állandó napi fizetéssel bíró irodai és felvigyázó személyzet tagjai tartoznak. A 3. osztályba a segédvájárok, csillérek [csillések-H.Z.], csatlósok, buktatók, napszámmunkások és tanonczok, továbbá valamennyi a felszínen alkalmazott egyéb személy tartozik." A szövegből világosan lehet arra következtetni, hogy a társulat alaposan bebiztosította magát azzal, hogy három évi várakozási időt és orvosi vizsgálatot írt elő az „állandó munkások" közé kerülés előfeltételéül. Ezen idő alatt a szakmai, emberi és egészségügyi alkalmasság a bányamunkával kapcsolatban bőven kiderült a jelöltről. A kor gondolkodásának megfelelően a női munka alacsonyabb-rendüségét is megfogalmazta a szabályzat.18 A munkaidő beosztása a következő fontos terület, amelynek szabályozását érdemes megnézni. A 9. § tájékoztat erről: „A felvigyázó személyzet, a volt Koch-féle bányák bányamunkásainak, valamennyi kézműves és minden a felszínen alkalmazott munkásnak munkaszaka nyáron és télen 6 órakor reggel, és 6 óra1 8 G Y Á N I G . 1 9 9 4 . 7.

268


Huszár Zoltán

kor este kezdődik, 6 órakor este, vonatkozólag 6 órakor reggel végződik, déli 12 órától 1 óráig, vonatkozólag éjfélkor való pihenő idővel. A többi munkásra nézve a munkaidő 8 órai tartamban van megállapítva, melynél a csapatok a munkahelyen váltják fel egymást; pihenő idő nincs megengedve. Ezen munkaidő télen és nyáron reggeli 6 órakor, délután 2 órakor, éjjeli 10 órakor kezdődik és vonatkozólag délután 2 órakor, este 10 órakor és reggel 6 órakor végződik. A munkaszak minden hét végén váltatik (...). Sürgős munka beállta esetében, valamely veszély eltávolítása végett, mentő vagy légvezetési és vízlecsapolási munkáknál stb. valamennyi felvigyázó és munkás köteles, a rendes munkaidő tartamán túl és osztályához nem tartozó munkát is elvégezni." A szövegből kiderül, hogy a DGT differenciáltan kezelte a bányamunkásságát. A Koch Ferenc-féle bányák 1892-ben jutottak a DGT fennhatósága alá, ahol a korábbi 12 órás föld alatti munkaidőt a társulat továbbra is alkalmazta. Ezt nem egy esetben az itt dolgozók sérelmezték is.19 A munkaidő meghatározásánál viszont a DGT nem vette figyelembe az 1891: XIII. törvénycikk, „az ipari munkának vasárnapi szüneteléséről"20 szóló rendelkezését. A törvény 1. §-a a következőket írta: „Vasárnapokon, valamint szent István király napján, mint nemzeti ünnepen, a magyar szent korona országainak területén az ipari munkának szünetelnie kell." Ugyan a törvény 5. §-a tett kivételt, „A bányászati és kohászati üzemekre, az állami pénzverdére (...) nézve a kivételesen vasárnapokon is végezhető munka engedélyezése (...)" a megnevezett „(...) elvek alapján a pénzügyminiszter intézkedik", de ezekről a Szabályzatban nincs szó. A munkások munka közben és azon kívüli magaviseletét is meghatározták. „Az egész munkás személyzet a munka közben és azon kívül folyton erkölcsös és tisztességes életmódot folytasson, mindenki, különösen a feljebbvalók iránt udvarias és szerény legyen és mindig az igazságnak megfelelő nyilatkozatokat tegyen. (...) A tisztelet nyilvánítására úgy a bányában, mint a külszínen a régi bányászüdvözlet: Jó szerencsét! (Glüch Auf!) szolgál."21 Aprólékosan rendelkeztek a bérkifizetésről, beleértve a bérszámfejtést is. Meghatározták a levonások fajtáit, valamint az „előforduló helytelenségek vagy hibák iránti felszólamlásokat" továbbá rögzítették, hogy „A kifizetés havonkint egyszer és pedig egy bánya- és egy könyvviteli hivatalnok jelenlétében történik. A kifizetés napja mindig szombat.. ,".22 19 B A B 1 C S A . 1 9 5 2 . 3 4 . , 1 6 4 .

20 Magyar Törvénytár 1897. 21

SZABÁLYZAT 1 1 . §

A z első Dunagőzhajózási Társaság munkaszervezete

269

Említést érdemlő fontos dolog a szabadságolás kérdése. „A bányagondnokság szabadságában áll, a munkások vagy felvigyázók által kért szabadságolást 14 napi tartamig megengedni vagy megtagadni. Hosszabb időre terjedő szabadságokat a bányagondnokság javaslatára a bányaigazgatóság engedélyez (...) Ha valamely szabadságolt személy a meghatározott időre vissza nem jön és hosszabb kimaradását nem tudja eléggé igazolni, akkor a munkásból kilépettnek tekintik."23 A szabadság tehát csak adható, azt a társulat erre feljogosított hivatalnoka döntötte el. Ez tovább erősítette a személyi függést vállalat és dolgozó között. A rendelkezés nem rögzítette, hogy a szabadság fizetett, vagy fizetés nélküli volt-e. A felmondás és szolgálatból való kilépés lehetőségét is szabályozták. „Minden munkás, ki a munkát elhagyni szándékozik, köteles 14 nappal előbb, még pedig a hónap elején vagy közepén a munkáról leköszönni, és ezen 14 nap alatt dolgát szabályosan teljesíteni. (...) Ha felvigyázó akarja szolgálatát elhagyni, tartozik 3 hónappal előbb felmondani és ezen idő alatt is szolgálati kötelmeit pontosan teljesíteni (...) Minden elbocsátott ember szabályszerű leköszönés és leszámolás után elbocsátólevél, a valamely vétség miatt elbocsátottnak pedig egyszerű szolgálati bizonyítvány állíttatik ki a bányaigazgatóság által."24 Természetesen a társulat is hasonló felmondási határidőket szabhatott - az azonnal elbocsátás súlyos esetei kivételével - munkásai és felvigyázói részére. A felmondás nélküli azonnali elbocsátás eseteit a 17. § a-n. alpontjai részletesen ismertetik. Ezek közé elsősorban köztörvényes vétségek, bűncselekmények, a feljebbvalóval szembeni durva cselekedetek tartoztak. A h. alpont viszont jellegében tér el a többitől: „Azonnal, még pedig előzetes felmondás nélkül azon felvigyázók és munkások bocsáttatnak el: kik h., a társaknak a feljebbvalók ellen való engedetlenségre, munkamegtagadásra, munkabeszüntetésekre (sztrájk) vagy erőszakos lépésekre való izgatásnál, valamint ily mozgalomban való részvételkor valamely előny kierőszakolása végett" tevékenykednek. Ezen intézkedés a szervezett munkásmozgalom létrejöttét, annak térhódítását volt hivatott megakadályozni. AII. szakasz a „Bér- és házszabályzaf' (18-28. §) címet viseli, amely a vállalati szociálpolitika egyik alapvető területével foglalkozik, hiszen a szolgálati lakások használatának feltételeit, azok bérleti díjmegállapításának elveit rögzíti, de jelen témánkhoz szűken nem kapcsolódik. AIII. szakasz tárgya, „Fűtőanyag-illetmények kiszolgáltatása" (29-35. §), ugyancsak a társulat fontos munkásszociális tevékenységébe tartozik.

22

S Z A B Á L Y Z A T 12. §

23

S Z A B Á L Y Z A T 15.

24

S Z A B Á L Y Z A T 16. §

§

270


Huszár Zoltán

A Szabályzat IV. szakasza „A felvigyázó személyzet szolgálati kötelességei"-t rögziti. Ez a legapróbb részletekig meghatározza a felvigyázók munkáját, feladatait. „A felvigyázó személyzet szolgálati kötelmei a következőkből állanak: 1. A felvigyázók a munkások felolvasása előtt félórával a rendelő szobában jelen lenni, azután a bányába beszállni, vagy a munkaidő kezdete előtt a műhelyekben, általán rendeltetésök helyén megjelenni és munka zártáig ott tartózkodni tartoznak. Épen úgy tartozik a felvigyázó személyzet az alájok rendelt munkások kifizetésénél jelen lenni. 2. A munka megkezdése előtt a rendelésnél előimádkozni. 4. A bányafelvigyázók a reájok bízott bányakerületet szorgalmasan bejárni és valamennyi munkahelyet minden munkaszakban legalább egyszer meglátogatni, valamint a tulajdonos károsodása és életveszély ellen tett intézkedések fölött őrködni tartoznak, miután ezért elsősorban ők felelősek.

7. A felvigyázó személyzet a munkásoknak a szükséges oktatást és felvilágosítást megadni és őket mindig, különösen pedig veszélyes munkáknál tanáccsal és tettel támogatni tartozik, miért is ilyen munkáknál mindig jelen lenni köteles. 9. Tartoznak a munkaidő betartását a nekik feljebbvalóik által tett szabályok és rendelkezések szerint ellenőrizni, (...) arra ügyelni, hogy egy munkás se hagyja el helyét alapos ok nélkül, épen úgy szigorúan ellenőrizni, hogy egy munkás sem bocsáttassák ittas állapotban a munkára, továbbá, hogy senkisem dohányozzék és ne tartson gyújtókat magánál. 10. (...) ll.(...) 12. (...) Arra kell ügyelniök, hogy gyermekágyasok lebetegedésök után csak 6 héttel, esetleg 4 héttel, de csak akkor, ha munkaképességük orvosilag igazoltatik, bocsáttassanak a munkára, továbbá, hogy asszonyok és lányok, csakis felszínen, és sohasem lent a bányában alkalmaztassanak. 13.(...) 14. A felvigyázó személyzetnek semmi szín alatt nem szabad pénzt, élelmi szereket, áruczikkeket vagy értéktárgyakat munkásoktól, bányaszállítóktól és egyéb személyektől, kik ily módon bármily előnyt elérni akarnak, elfogadni. Ezen szabály meg nem tartása az illető felvigyázónak azonnali, felmondási határidő nélkül való elbocsátását vonja maga után."25


271

Mindezekből - a kor általános viszonyai szerint - korrekt munkamorál, munkakultúra képe rajzolódik ki, legalábbis a szabályozás szintjén, ahol természetesen az első a tulajdonosi érdek, mint ez világosan kiderült a 37. § 4. pontjából, valamint a 40. § utolsó bekezdéséből: „Azonkívül megjegyeztetik, hogy szükség esetében a felvigyázó közeg szolgálata nincsen sem munkaidőhöz, sem hétköznaphoz kötve; kötelezve vannak, azt annyi ideig napközben vagy éjjel teljesíteni, mint ezt felvigyázói tisztük szabályszerű és lelkiismeretes teljesítése kívánja." Nagyon fontosnak tartom, hogy megismertessem az „Életmód, viselkedés, magatartás az alárendelttel szemben" című 41. §-t, amely a munkahelyi magatartáson kívül a munkaidőn kívüli viselkedési normát is szabályozza. „A felvigyázó józan és erkölcsös életmódot folytatni tartozik, a munkásokkal és alárendeltekkel való közlekedésnél [kapcsolatban - H.Z.] erélyesen lépjen fel, de ennek daczárra igazságosan és nyugodtan járjon el, különösen pedig barátságos és emberséges eljárást tanúsítson, rendreutasításokat komolyan és szigorúan ugyan, de méltó kifejezésekben adjon. A munkaidőn kívül is ezekre ügyeljen és pártolás színét is kerülve, rendetlenségeket, visszaélést, vétségeket, illedelmetlenségeket, veszekedéseket és más a rendet zavaró eseteket vagy megszüntessen, vagy személy megkülönböztetése nélkül a bányafőnöknek feljelentsen." A Szabályzat V. szakaszában „A bányamunkás személyzet szolgálati kötelmei és teendői" összefoglalása olvasható.26 Itt az I. szakaszban, az „Általános rész"ben leírtakat fejtik ki részletesen. Közülük csupán néhány, a témánk szempontjából különösen fontosnak tartott részt emelek ki. A 43. §-ban rögzítik, hogy „A munkaszak megkezdése előtt 1/4 órával a bányamunkások a rendelő szobában, vagy külön meghatározott gyűjtőhelyen, józanul és kipihenten összegyülekezni, az imádságot közösen elvégezni, esetleges jelentéseket tenni, és a megtörtént felolvasás után azonnal és ellenkezés nélkül a nekik kijelölt helyre menni tartoznak (...) Szabály szerint a legénység hetenkint 6 munkaszakot végezhet, kettős munkaszakokhoz az illető üzemi hivatalnok engedélye szükséges." A 45. § a „Szeszes italok élvezésének tilalma munka közben. Szorgalmas és csendes viselkedés"-re hívja fel a figyelmet. A továbbiakban ismét hosszan részletezi „A szerszámok, anyagok és társulati tulajdon kímélésé"-t (46. §). Tematikusan ehhez kapcsolható az 51. §, amely „Takarékosság és czélszerűség az ácsolatnál" címet viseli. A racionális munkakultúra, munkarend kialakításának szándéka a szabályzat minden részén megfigyelhető, így itt is: „Bányafáknak haszontalan beépítése, azoknak czéltalan összevágása és fölösleges beépítése kerülendő. A fatörzseket mindig a 25

SZABÁLYZAT 37. §

26

SZABÁLYZAT 4 2 - 6 3 . §§

272


Huszár Zoltán

vastagabb végétől kezdve kell felvágni, hogy hasznavehető fadarabok hulladéknak meg ne maradjanak." Ezt követően a szakmányok meghatározását definiálják a különböző munkaterületen dolgozók számára. A 47. § a bányászok között évszázadok óta meglévő mély munkatársi, bajtársi összeforrottság érzését fogalmazza meg, teszi kötelezővé. „A kölcsönös segélynyújtás kötelessége veszély vagy szükség esetén. (...) Baleseteknél, a mikor emberélet vagy a bányamű biztonsága van veszélyeztetve, minden bányamunkás köteles a munkatartamra való tekintett nélkül teljes erőmegfeszítéssel segítséget nyújtani. Ez a kötelesség akkor is beáll, mikor egy szomszéd bányánál mutatkozik veszély. Egymás között a bányamunkások mindig társasan és összeférően viselkedni és rendes, tisztességes és illedelmes életmódot folytatni tartoznak." A VI. szakasz, 61-93. §, „Bányarendőri szabályok" tulajdonképpen - mai kifejezéssel - a bányászati óvó rendszabályok gyűjteménye. A VII. szakasz, „A felszínen és a műhelyekben alkalmazott munkásszemélyzetnek kötelességei"; tematikájában hasonlít a bányamunkás személyzetre vonatkozó szakaszhoz, természetesen az eltérő, helyi sajátosságok figyelembevételével íródott. E munkahelyeken férfi és nő munkások dolgoztak együtt, ezért kapcsolatukat külön részben szabályozták: „Minden munkás és munkásnő idejében megjelenni, a nekik átutalt munkahelyre menni és ott tartózkodni köteles. Pör, lárma és ácsorgás az osztályozó, elkészítő vagy egyéb munkahelyeken szigorúan tilos. Különösen a férfi munkások a munkásnők irányában tisztességes viselkedést tanúsítani és minden nyers beszédet és tréfát kerülni tartoznak."27 A VII. szakasz, „Szolgálati szabályok a gépkezelőkre, és fűtőkre nézve" címet viseli. E fejezetben, a már korábban ismertetett munkarenden kívül, a műszaki munkavégzés részletekbe menő szabályozása is megtalálható. Pl. „A gőzgép üzeme"28 6 oldal terjedelemben foglalkozik a kor legfontosabb erőforrásának szakszerű működtetésével. A IX-X. szakasz a Fegyelmi büntetőszabályzat egészét magában foglalja. A IX. szakasz az „Általános határozmányok"-at tartalmazza. Ennek 116. §-a felsorolja a „Büntetési fokozatok"-at. „1. fok: A dorgálás vagy megrovás, azaz hathatós rosszalás és utalás ismételt kötelességsértés következményeire. (...) 2. fok: Pénzbüntetések, melyek fizetési levonások által hajtandók be a büntetendő felvigyázótól egytől egész 10 (tíz) forintig és a vétkes munkástól 5 forint erejéig. 3. fok: Fárasztó és kisebb javadalmú munkák reábízása (...). 4 fok: Lejebbítés, azaz valamely alacsonyabb rang és fizetési fokozatba való áthelyezés, mely lefokozás 27

SZABÁLYZAT 9 4 . §

28

SZABÁLYZAT 1 0 6 . §


273

legkevesebb egy hónapi és legfeljebb egy évi tartamra történhetik. 5. fok: Elbocsátás, még pedig fölmondással vagy a nélkül." A következőkben szó van az egyes büntetési fokozatok esetében az eljárás és az alkalmazás módjáról. A 121. § rendelkezik arról, hogy a pénzbüntetéseket milyen célra kell fordítani: „Valamennyi pénzbüntetés a társládába foly, azonban külön alapot képez, mely, a meddig az alap elegendő, különösen azon kiadások fedezésére szolgál, melynek a testületi szellem, iskola, egyház stb. fenntartására szükségesek." A „Különleges büntetőhatározványok"-ban (X. szakasz) a vétségek és az értük járó büntetések részletes felsorolása található. A 122. §-ban a felvigyázókra, a 123. §-ban a bányákban, a felszínen és a műhelyekben alkalmazottakra, míg a 124. §-ban a gépkezelőkre, fűtőkre, szivattyúkezelőkre vonatkozóan. Terjedelmi okok miatt csak számszerűen tudom ezeket összehasonlítani. A felvigyázók esetében 12 pontba foglalja össze a szabályzat a lehetséges vétségeket az értük járó büntetésekkel együtt. Mindez a 123. §-ba tartozók esetében 45 pontban történik, a 124. § hatálya alá tartozóknál 18 pontban. A munkahelyei vezetőt, felvigyázót ugyanazért a vétségért súlyosabban büntetik, mint pl. egy bányászt. Nézzünk néhány példát: „Ittasság a szolgálatban és azon kívül" felvigyázó esetében 1 frt-tól 2 frt-ig; „Ittasság a szolgálatban, szeszes italok magával hordása vagy beszerzése a munkaidő alatt" bányamunkás esetében 1 frt-ig büntethető. Megjegyzendő, hogy itt még szerepel: „Többszöri ismétlés és megbüntetés után felmondásos elbocsátás következik be." Mi történt azzal, aki késett a munkakezdésről? Ha felvigyázó követte el a vétséget 1 frt-ra büntették, ha bányász 30-50 kr közötti büntetést fizetett. A legsúlyosabb pénzbüntetést a segítségnyújtás elmaradása esetén kellett leróni. „A segítség nyújtásának megtagadása baleseteknél vagy fenyegető veszélynél" a felvigyázóknak és a bányászoknak is egyaránt 1-5 frt büntetőpénzbe került. E büntetések a korban nem számítottak kevésnek. Ha egy 1896-ból származó forrás29 bányász kereseti adatait nézzük ezen állítás könnyen igazolható: Vasas üzem átlag vájárkeresete 1, 25 frt/müszak Szabolcs üzem átlag vájárkeresete ' 1, 28 frt/müszak Szabolcs üzem összmunkás átlagkeresete 0, 98 frt/müszak Pécsbánya üzem átlagos vájárkeresete 1, 37 frt/müszak Összegezve a fentieket, megállapíthatjuk, hogy a Duna-medence hajózásában, a folyami személy- és teherszállításban meghatározó, a széntermelésben jelentős szerepet játszó DGT a századfordulón korszerű szervezeti struktúrával rendelkezett, amelyhez a munkavégzést átfogó, részletesen reguláló Fegyelmi és Büntető29 Mecseki Bányászati Múzeum Adattár: „ 1896. év iratai" - A forrásra Dr. Szabolcs Lajos hívta fel figyelmemet az 1980-as évek végén. E helyen mondok neki érte köszönetet.


Huszár Zoltán

szabályzat társult. Ez természetesen — mai szemmel - sok vonatkozásban kritika tárgyát képezheti, de a társulat szervezésében mindenki számára világos eligazodásul szolgált.

Irodalom A pécsvidéki kőszénbányászat története. Budapest GRÖSSING-FUNK-SAUER-BINDER 1979: Rot-Weis-Rot aufblauen Wellen 150 Jahre DDSG. Wien BABICS ANDRÁS

1952:

GYÁNI GÁBOR 1994: A szociálpolitika múltja Magyarországon.

Budapest

1993: A Mohács-Pécsi Vasúttörténete alapításától a 19. század végéig. In: Tanulmányok Mohács történetéből. Szerk. Odor Imre, Mohács, 205-218. HUSZÁR ZOLTÁN 1994: Lakásviszonyok a Dunagőzhajózási Társaság Pécs környéki bányatelepein a XX. század első felében. In: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 39. Szerk. Uherkovich Ákos, Pécs, 185-195. H U S Z Á R Z O L T Á N 1995a: Az első cs. kir. szab. Dunagőzhajózási Társaság szerepe a pécsi bányászatban és városfejlődésben a dualizmus időszakában. In: Vállalkozó polgárok a dualizmus korában. Szerk. V. Fodor Zsuzsa, Veszprém 149-159. HUSZÁRZOLTÁN 1995b: Jótékonykodás és befolyásolás; A DGT és Pécs kapcsolatának szociálpolitikai vonatkozásai az 1920-1930-as években. Baranya VII-VIII. évf. 253-266. HUSZÁR ZOLTÁN 1996: Élelemtárak a Dunagőzhajózási Társaság (DGT) Pécs környéki bányatelepein (1896-1939). In: Tanulmányok Pécs történetéből 2-3. Szerk. Vonyó József, Pécs, 225-239. Jahrbuch der Deutschen Verkehrs—Gewerkschaft Bezirksverband der Binnenschiffer 1925-1926. Wien Magyar Bányajog. A bányászatra vonatkozó törvények, rendeletek, döntvények és elvi jelentőségű határozatok teljes gyűjteménye. Hiv. adatok alapján összeáll, és kiad. Alliquander Ödön - Dr. Bán Imre - Tassonyi Ernő, Budapest, 1931. MAJDÁN JÁNOS 1987: A „Vasszekér" diadala; A magyarországi vasútépítés 1914-ig. Budapest MAYER, HORSTF. - WlNKLER, DlETER 1989: AufDonauwellen durch ÖsterreichHUSZÁR ZOLTÁN

Ungarn. Wien MÉREI GYULA

1951:

Magyar iparfejlődés 1790-1848. Budapest

Balogh Zoltán Szórakozás Salgótarján és környéke kolóniáin

„...a művelődés az a tér, hol a legtöbb a teendő... A bányamunkástelepeken kultúrmiliőt kell teremtenünk. Állandó, intenzív, művelődési ráhatást. A bányaüzemek vezetőségének arra is oda kell figyelnie, hogy a kiművelt, jóravaló munkásnép szabad ideje alatt minél több nemesebb és művelődéssel összhangban lévő szórakozást találjon a telepen. Amíg a bányatelepieknek egyetlen vonzó közintézményük a kocsma lesz, addig ne várjunk sokat a munkások művelődését célzó akcióktól. Igaz, hogy a kocsma fontos, hogy a kemény bányamunka után a munkás néha napján egy kis szíverősítőre betérhessen, de ellensúlyozni kellene a szeszkiosztó helyiségek egyedül üdvözítő voltát, mert a munkás joggal mondhatja, hogy hát hová menjen szórakozni, mulatni, ha más szebb, hasznosabb alkalma annál nincs, amit a korcsma nyújt neki. Műkedvelői előadások, mozgókép-színházak, színjátszás, ének és zeneegyesületek, sportalkalmak s más e félék igen célszerűen egészítik a nép művelését, azért az ilyenekre súlyt kellene vetnie minden nagyobbszerű bányatelep művezetőségének."1 Amint az Oczwirk Nándor bányamérnök a magyar bányászat munkáskérdéseit elemző, 1913-as tanulmányából kiragadott gondolatokból is kitűnik, a hazai bányai értelmiség addig nem igen fordított kellő gondot a bányamunkások művelőfl dési és szórakozási kérdéseire. Művelődésük, műveltségük a bányatelepi elemi iskolában szerzett ismeretekre korlátozódik, ami persze már önmagában is eredménynek számított ott, ahol azelőtt iskola sem volt. A kivándorlás okozta munkáshiány és a nemzetközi modern áramlatoktól, különösen a szocializmustól való félelem sürgette a kérdés megoldását. A kivándorlás a 20. század elejétől a fellendülő Németország hatalmas szénbányászati centrumai felé irányult, amelyeknek óriási munkásszervezetei a kulturális téren kifejtett kiterjedt tevékenységük révén is jelentős vonzóerőt gyakoroltak a kivándorló bányamunkásokra. Szükségessé vált tehát a kedveltebb külföldi bányák szociális szempontú vizsgálata és tanulmányozása, „...hogy megismerve e vonzó intézményeket, munka- és életviszonyokat, párhuzamos szociális és technikai létesítmények révén egyensúlyozni tudják a külföldnek a munkástársadalmunkra gyakorlott vonzó erejét. - Addig is azonban, a magas költségek ellenére is 1

OCZWIRK N . 1 9 1 4 . 3 6 4 — 3 6 6 .

276


Huszár Zoltán

.. .méltányos, hogy bányamunkásaink kultúrszükségleteinek korszerű és többé el nem odázható kielégítése legalább a helyi viszonyokhoz mérten szerényebb keretekben, de komolyan vétessék, a megoldandó munkáskérdés megoldásának programjába, mert e nélkül, szociális munkát eredményesen ki nem fejthetünk".2 Ilyen, „a helyi viszonyokhoz mérten szerényebb keretű" beruházások révén készültek el az Észak-Magyarországi Egyesített Kőszénbánya Rt. mizserfai kerületében a jánosaknai, mizserfai és nemti munkáskaszinók, 1913-14-ben. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. (SKB Rt.) 1920 után létesített a munkások művelődését és szórakozását szolgáló ilyen intézményeket telepein. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű Rt. természetesen ebben is előbbre járt. Dolgozói már jóval korábban olvasóegyletet hoztak létre salgótarjáni acélgyárában (1878), majd salgóbányai telepén (1907). Többnyire régi épületek átalakítása és felújítása révén születtek a munkáskaszinók, vendéglő vagy kocsma épületekhez kapcsolódva. Elmaradhatatlan tartozéka és sokáig egyetlen szórakozási lehetősége volt a kocsmai iddogálásokon és beszélgetéseken túl a munkáskaszinóknak a tekepálya. Vagy ahogy a telepeken hívták a „gublizó". A kuglizást az acélgyári tisztviselők egy csoportja honosította meg Salgótarjánban az 1870-es években. Innen terjedt el a városba majd a telepekre. Először a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. salgóbányai telepén a 20. század első évtizedében, ahol az olvasóegylet mellett kapott helyet az udvaron. A kuglipályák a munkások kedvelt szórakozó helyeivé váltak, ahol ki-ki ízlése szerint egy-egy korsó sör vagy fröccs mellett vagy éppen a vesztes által fizetendő körre várva keresett kikapcsolódást a napi munka fáradalmai alól. Nem volt tehát meglepő, hogy a május végi, június eleji kuglizónyitások valóságos ünnepnek számítottak a munkások körében. Ilyenkor a kuglipályák mellett felépített kimérő helyiségek sem panaszkodhattak a bevételre. A csaposnak azonban a pénz vagy tárgyi nyereménydíjas kugliversenyeken akadt leginkább dolga. Egymás után ürültek a Dreher sörös hordók, hogy a verseny hevétől kiszáradt küzdő felek ebből merítsenek erőt a végső győzelemhez.3 Ahhoz, hogy képet alkothassunk a bányamunkások századforduló körüli művelődési állapotairól és szórakozási lehetőségeiről, érdemes és hasznos áttekintenünk, fellapoznunk a Bányászati és Kohászati Lapok éves jelentéseit Magyarország bánya- és kohóiparának helyzetéről. Ezek közül kiemelkedő Wahlner Aladár m. kir. bányakapitánynak a hazai bányamunkások 1898. évi anyagi és kulturális helyzetét s társadalmi életét vizsgáló tanulmánya. Wahlner a munkásviszonyok 2

OCZWIRKN. 1914. 308., 368.

3

WAHLNER A. 1915. 388.; BALOGH Z. 1 9 9 6 . 8 .

Szórakozás Salgótarján és környéke kolóniáin

277

minél teljesebb és hitelesebb képének megrajzolására törekedve először közli a munkások létszámát és megoszlását bányászati és kohászati ágak szerint, majd a munkarend (munkásfelvétel) és a munkásvédelem (nő és gyermekmunka) kérdéseit tárgyalja. A harmadik pontban a munkabérek és a kereseti viszonyok alakulását tekinti át, a következőben pedig a munkásbiztosítás kérdéseit elemzi és az 1898-ban fennálló társpénztárak adatait sorolja. Tanulmánya ötödik egységében az anyagi jóléti intézményeket veszi számba, különösen a lakásviszonyokra és az élelmezéssel kapcsolatos intézkedésekre fordítva gondot. Ugyanitt a bányamunkások anyagi helyzetének általános jellemzését adva Wahlner megállapítja, hogy mindennek oka „a munkás élete és életviszonyainak az erkölcsi világrenddel való nyílt meghasonlása". A hatodik pontban az oktatásügyi és más kulturális intézményeket tárgyalja, végül a közegészségügyi intézmények kerülnek sorra, valamint a betegségi statisztika. A bennünket elsősorban érdeklő hatodik pont szerint az elemi oktatást illetően minden munkástelepen „a szükséghez mérten kellőleg gondoskodva van". Minden számottevő telepen van elemi iskola, melyet a bányavállalatok részben saját erejükből, részben a bányamunkások hozzájárulása mellett tartanak fenn. Néhol, mint pl. a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. bánya- és kohótelepein, így Salgótarjánban is, ipariskolák is léteztek. Ezenkívül a hazai bányászat és kohászat legfőbb gócpontjain polgári fiú- és leányiskolák vagy ipari és kereskedelmi tanfolyamok illetve középiskolák vannak, ahol a tehetségesebb munkásgyerekek továbbképzést kaphatnak, ami elég ritka, mert a szülők a megélhetés végett gyakran az elemiből kikerülő fiúgyermekeket inkább munkába küldték. A munkásság kulturálódását és szórakozását szolgáló önképző egyletek és munkáskaszinók csak a vasmüipar körében elterjedtek. Mint ahogyan a nagyobb munkáskönyvtárak is főként az ilyen vállalatok telepein találhatók: a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. telepein, a diósgyőri kincstári telepen. A legnagyobb munkáskönyvtárral - 3000 kötet - a Szabadalmazott Osztrák-Magyar Allamvasúttársaság rendelkezik. Munkáskönyvtárat létesítettek már néhány bányatelepen is. Az SKB Rt. Petrozsényi telepén egy 318 kötetből álló altiszti és egy 754 kötetes munkáskönyvtár is működik, de a munkások egyáltalán nem használják. A legnagyobb a Duna Gőzhajózási Társaság pécsvidéki telepeinek könyvtára 2558 kötettel. Munkáskönyvtár működik még a nagyági bányaműnél és a rudai 12 Apostol Bányatársulatnál. Munkásdalkörök a diósgyőri, vashegyi és nagyági kincstári gyári telepeken, az osztrák-magyar államvasúttársaság, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. és a Duna Gőzhajózási Társaság bányatelepein működtek. Bányászzenekar, főként német, osztrák és cseh minta és hagyományok alapján szerveződött fúvószenekarok, a nagyobb bányavállalatok mellet több is működött, a vasmüveknél pedig nem

278


Huszár

Zoltán

ritkán fúvószenekar, vonós zenekar és magyar banda egymás mellett létezett. (Pl. a Salgótarjáni Acélgyári Olvasóegylet keretén belül.)4 A zenekar, a dalárda, a műkedvelő színjátszó csoport, a sporttevékenység fontos szerepet kaptak a telepi munkásság szórakozásában. Alapításuk célját teljességgel fogalmazza meg a Salgótarjáni Palackgyári Munkások Társas Egylete alapszabálya. Eszerint minden tevékenységük arra irányul, hogy a felsorolt szórakozások keretén belül a társas életet és az összetartozást előmozdítsák.5 A telepeken a társas együttlét szervezésére és az összetartozás elmélyítésére annál is inkább szükség volt, mert az idetelepített bányamunkások és barakklakó idénymunkások igen heterogén nemzetiségi összetételt képviseltek. Mindkét csoport természetesen a jobb megélhetés reményében keresett új hazát. Előbbiek zömét a Monarchia karintiai, krajnai, stájer bányáiból, valamint a csehországi, galíciai bányákból és a már kimerülőfélben levő selmeci, körmöci és szepességi ércbányáktól csábították el a magasabb kereset ígéretével az SKB Rt. toborzói. Gráner (azaz krajnai szlovén), lipták (liptói szlovák), cipszer (szepességi német) sokáig kereste egymással és a környék magyar lakosságával a közös hangot, amelyet már jobbára csak leszármazottaik találtak meg a századforduló körüli közös sztrájkok és bérharcok során. A szolidaritás nemes példájaként ekkor a környék falusi lakossága látta el élelemmel a kiéheztetéssel a bányába kényszeríteni akart és kilakoltatással fenyegetett telepi bányászokat. Máskor azonban a fizetésnapok ritkán múltak el verekedés nélkül. Az egyedüli szórakozóhelyként funkcionáló kocsmában a pálinkától felhevült bányászok, mert a pálinka segített hozzá a leggyorsabb oldódáshoz, gyakran a más nemzetiségűnek estek. Különösen a kiváló szakmunkásként számontartott gránerek hagyományos fizetésnapi szokása váltott ki visszatetszést a salgótarjáni polgárokban, mert a legtöbben a településen vagy a közeli telepeken voltak elszállásolva. A hónapok 15. napjainak délutánjain gyorsan kiürültek a salgótarjáni utcák, ha a kocsmák tájékán megjelentek a gráner csapatok. A sorsukkal, helyzetükkel és kényszerű ittlétükkel elégedetlen, amúgy is heves vérmérsékletű munkások csatárláncot alkotva, lefoglalva az egész utat, kocsmáról kocsmára járva, énekelve vonultak az éjjeli településen. A szembejövőt minden ok nélkül megverték, még a szekereket is darabokra szedték. Mélyebb nyomot hagytak a salgótarjániak emlékezetében az 1883-as „gráner zavargások". A mintegy 500 fős elégedetlen tömeg inzultálta a lakosságot, megfutamította a helyi közbiztonsági erőket, sőt az erősítésükre siető polgárőrséget is. A salgótarjániak csak az 1880-as évek végén nyugodtak meg, amikor a gránerek legnagyobb 4

WAHLNER A. 1899. 420-424., 439-455., 463-479.

5

Nógrád Megyei Levéltár IV. 489. 10. kötet 423.


279

része visszatért szülőföldjére. Nagyobb tömegben később már nem jelentkeztek munkára.6 Valószínű, hogy a munkásság nemzetiségi sokszínűsége is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a telepeken Salgótarján és Salgóbánya kivételével nem működtek bányászzenekarok és dalárdák. Ezek tömegesebb alakulása az 1920-30-as években lesz jellemző. Elsősorban a dalárdáknál jelenthetett nem csekély gondot a német, szlovák, vend, lengyel nyelvzavarban a közös nyelv megtalálása. így a dalárdák megszervezése az elmagyarosodott második és harmadik generációra maradt. Nekik jutott a műkedvelő csoportok felkarolása is, vagy színjátszóként, vagy az előadások közönségeként. Ők jöttek számitásba, mint a sportegyesületek aktív és pártoló tagjai és ők szurkoltak a versenyeken a hazai csapatért. Az olvasókörök, munkáskaszinók — mint a szórakozás intézményei - megjelenéséig a bányamunkásság nem rendelkezett a megfelelő szórakozási lehetőségekkel, ahogyan pl. az acélgyári vagy a salgóbányai olvasóegylet. A 12 órás munkaidő után a telepeken egyedüli szórakozóhelyként a kocsma funkcionált. A vasárnapi munkaszünet 1891-es bevezetése előtt - amely egyébként továbbra is megengedte a bányászok és gyári munkások foglalkoztatását, a folyamatos termelésre, mint közérdekre hivatkozva - , a bányamunkásságnak nem sok ideje maradt szórakozásra, de még pihenésre sem nagyon. A munkások ösztönösen a fizetésnapon és nagyobb ünnepek utáni kimaradással hosszabbították meg a pihenőidőt. A Blaumontag vagy ahogy vidékünkön nevezték, a porjatka szokása a bányatársulat fennállása óta „egész rendszerré nőtte ki magát", amit a bányaigazgatóság az ütemtervben figyelembe is vett. Különösen nehezen lehetett munkába állítani a munkásokat, amikor a vasárnapi havi bérfizetést hétfőn Salgótarjánban vásár követte. A január, május, július és október hónapok harmadik hétfőjén tartott országos vásárok ugyanis éppen a munkásság bérfizetéséhez voltak igazítva. A hétfőnkénti hetipiacok a nagyobb időszakos bevásárlások, elsősorban a téli szükségletek beszerzése idején akadályozták a munkát. A háztartás készleteinek feltöltését a telepek Salgótarjántól való nagyobb távolsága, valamint a kapott készpénz indokolta. A telepek napi, heti ellátására igénybe vett élelemtárakban ugyanis a fizetés jelentős része az előlegbe felvett élelmiszerek árát egyenlítette ki. Az év jelentősebb ünnepei előtt és után általában jelentősen megcsappant a termelés. Farsang idején pedig, általában hamvazószerdán legfeljebb a liptákokat lehetett munkára fogni, a környékbeli és kolonizált munkásokat nem. A hagyományokhoz híven ettek-ittak, mulattak, farsangot temettek, este pedig a kocsmába mentek a mulatságot folytatni, ahol a dudaszót lassan már a gombos harmonika 6

T Ó T H G Y . 1 9 2 2 . ; B E L I T Z K Y J. 1 9 6 4 .

280


Huszár

Zoltán

hangja kezdte helyettesíteni. A mulatozásból kimaradni nem akaró asszonynép ördöglagzit ült, ahol férfiembernek semmi keresnivalója nem volt.7 A szórakozásból a mulatásra jutott a legtöbb idő a munkával kapcsolatos üzemi ünnepségeken, amelynek szokása a középkorban gyökeredzett. Bányaadományozás, dús telér megütése, bányalyukasztások, az első csille szén új üzemegység átadása alkalmával a bányatulajdonosok meg is vendégelték munkásaikat. 1873-ban az igazgatóság az új gépműhely átadása alkalmából 79 Ft 44 krajcárt költött ételre-italra. 1910-ben Inászón bányalyukasztásnál az üzem vezetősége öt hordó sört ígért annak a csapatnak, amely előbb éri el a másikat. A győztes munkások díszlövést adtak le, ezzel jelezve, hogy készek a munkával. Előfordult, hogy hajnal háromra végeztek. Ilyenkor már korán reggel szólt a gramofon, ezt is megengedték. A bányán kívül az erdőben megkezdődött az egy hétig is eltartó múlatás, volt bőven kolbász és sör.8 A szórakozás alkalmai között megkülönböztetett helyet foglaltak el a július és december eleji Prokop és Borbála napok, a bányászok védőszentjeinek hagyományos ünnepei. Különösen a bányaigazgatóság által hivatalossá tett Prokop nap örvendett nagy népszerűségnek. Ekkor ugyanis a telepi magazinokba frissen sütött cipót hoztak. A munkások kaptak egy prokopi cipót, egy fél kg húst, bort vagy sört ajándékba a vállalattól. Az ünnepet ősi szokás szerint már hajnalban mozsárdurrogtatás jelezte, majd a bányászzenekarok adtak zenés ébresztőt. Az ünnep tiszteletére díszegyenruhába és ünneplőbe öltözött bányászok délelőtt misén vettek részt, délután pedig mulatság a szabadban, zene, tánc. A telepen hangszerrel és zenei érzékkel bíró munkásokból összeverbuválódott alkalmi zenekar valcert, keringőt, polkát meg csárdást játszott felváltva, hogy a több nemzetiségű társaság között a békesség fel ne boruljon. A mulatozók közötti kisebb összezördüléseket még lerendezte a telepi mindenható, a kvártélymester, de előfordultak nagyobb verekedések is a táncmulatságokon. Ezek megelőzése céljából az igazgatóság csendőröket kért, akiknek ezenkívül a szocialista elemek kiszűrése is feladatul jutott.9 A bányatelepek nemzetiségi összetételétől függött, melyik védőszentet részesítették előnyben, de hivatalos bányászünnepnek Prokop napját ismerték el a mindkét szentet tisztelő telepeken. Inászón például a krajnai szlovén munkások Borbála napján ünnepeltek, Borbálának koszorút csináltak, gyertyát gyújtottak. A Prokop napi bányászünnepet Magyarországon ismerték meg. Ugyanakkor az Észak-Magyarországi Egyesített Kőszénbánya és Iparvállalat Részvénytársulat

7

BELIZTKY J. 1 9 7 6 . III—IV.; BELITZKY J. 1 9 7 4 . 31.; M A N G A J. 1 9 7 9 . 2 2 3 .

8

MIHALOVITS J. 1 9 3 4 . 2 2 2 . ; BELITZKY J. 1 9 7 4 . 196.; N E M C S I K P . 1 9 6 1 . 5 8 - 5 9 .

9

TÓTH Z. 1 9 7 3 . 2 4 - 2 5 . ; KERÉNYI D . 1 9 6 9 . 2 0 2 .

281


baglyasaljai bányaigazgatósága az addig Borbála napot ünneplő telepeire a salgótarjáni társulat gyakorlatát, a Prokop napi ünnepséget igyekezett bevezetni a megfelelő ajándékokkal (bor, hús és kenyér), mert ők eddig Borbálára pénzbeli ajándékot adtak munkásaiknak. A kisebb vállalat ugyanis munkásai bérét és egyéb juttatásokat, így a bányásznapi ajándékot is a salgótarjáni munkásokéhoz igyekezett igazítani.10 A termelés folytonossága szempontjából szükségesnek vélt egységes Prokop napi bányászünnep ugyanúgy nem valósulhatott meg, ahogy zátonyra futottak az idegen védőszentek helyett Szent István királyt bányavédőszentté tenni akaró nemzeti szempontú törekvések is az 1930-as években. A telepek továbbra is megtartották védőszentjeik ünnepét, annak ellenére, hogy a hivatalos bányász ünnepet augusztus 20-ára, Szent István király napjára helyezték át. A józanabb bányai szakemberek hiába intettek a tradíciók tiszteletére, „hogy maradjon meg minden bánya a maga védőszentjének tiszteletében, lévén ez mindenekelőtt apáról-fiúra szálló évszázados örökség". Az egyház a Borbála-tisztelet nemzetköziségére hivatkozva szintén nem támogatta új védőszent bevezetését. „Szent István ünnepét megünnepli ugyan a bányászság dáridós bányászbúcsúval, de nem tartja első királyunkat patrónusának és nem is imádkozik hozzá bányászlélekkel." Az 1930-as években tehát a vállalatok már a hivatalos bányásznapon, augusztus 20-án rendezték meg ünnepségeiket, s e napon avatták Salgótarjánban a bányaterületek újonnan kiképzett vájárait is, 1938-ban." A szórakozás alkalmai között meg kell említenünk május elsejét is. A nem hivatalos, sőt tiltott ünnep jelentőségét a Salgótarján környéki telepeken jobbára 1920 után kezdték megismerni. Addig tavaszi ünnepnek tartották. Az volt a szokás, hogy egy csoport bányász összejött a munka után és kiment az erdőbe, vitt egy hordó sört meg valami harapnivalót vagy éppen zsiványpecsenyét sütött, és ott elszórakoztak dalolva, mulatva. A szervezett salgótarjáni munkásság a 20. század első tizedében többnyire népgyűlést tervezett ilyenkor, amit rendszerint be is tiltottak. Az ünneplők, ha engedélyezte a hatóság a szabadba vonulva a városon végig tüntettek. Az erdőben a szónok éltette május elsejét és a munkásmozgalom fontosságát hangoztatta. Végül az ünnep közös társasebéddel majd pedig estig tartó táncmulatsággal a Vadász szállóban ért véget. Az ünnepségnek hívatlan vendégei is akadtak, mivel az ünnepség veszedelmes izgatássá fajulásának megakadályozására hivatalból kirendelték a főszolgabírót, a rendőrbiztost, a községi bírót. Az 1930-as években a salgótarjáni szervezett munkásság már keményebb hangot 10 F E H É R J. 1 9 6 7 . 13.; B E L I T Z K Y J. 1 9 6 4 . 8 8 - 8 9 .

11 FALLER J. 1938. 83.; HEGYI F. 1938. 380.; A Bányász

1938. szeptember.

282

Huszár Zoltán


ütött meg. A KMP és a KIMSZ salgótarjáni kerületi bizottsága május 1. megünneplésére felszólító röpirata hevesen tiltakozott az ellen, hogy majálisra degradálják a május 1-i harci napot, és általános sztrájkra, tüntető gyűlésre szólított fel.12

Irodalom BALOGH ZOLTÁN

1996: Szórakozás és időtöltés Salgótarjánban a századelőn.

Kézirat Nógrád megye közgyűlése és sajtója a munkásság és a parasztság helyzetéről és mozgalmairól 1867-1890 között. Salgótarján /Nógrád Megyei Múzeumi Füzetek ÍJ BELITZKY JÁNOS 1964b: Schmidt bányaigazgató levelei 1918-1920. Salgótarján BELITZKY JÁNOS 1964a:

/Nógrád M e g y e i M ú z e u m i Füzetek 4./

1974: Adalékok a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. (SKB Rt.) bányászainak munka- és életkörülményeihez. (Az 1870-es évek igazgatósági levelezéséből.) In: Nógrád Megyei Múzeumi Közlemények 20. 185-231. BELITZKY JÁNOS 1975: Adatok az SKB Rt. munkaerőgazdálkodási és üzemfejlesztési tevékenységéhez 1878-tól 1890-ig. Kézirat, Nógrádi Történeti Múzeum, Adattár 1821-75. BELITZKY JÁNOs 1976:1900. évi munkásmozgalmi adatok a SKB Rt. salgótarjáni bányaigazgatóságának az Országos Levéltárban levő levélmásolati könyveiben. Kézirat, Nógrádi Történeti Múzeum, Adattár 1893-76. DÖMÖTÖR TEKLA 1954: A Salgótarján-környéki bányászközségek néprajzához. Ethnographia 152-167. F A L L E R J E N Ő 1938: Hozzászólás a magyar bányász Szent Borbála tiszteletéhez. Bányászati és Kohászati Lapok március 1. 77-83. F E H É R J U L I A N N A : Mátraszele gazdasági átalakulása, bányászata. Kézirat, Nógrádi Történeti Múzeum, Adattár 295-67. HEGYI FERENC 1938: A bányászok Szent Borbála tiszteletének kialakulása. Bányászati és Kohászati Lapok december 1. 377-380. K E R É N Y I D Á N I E L : FejezetekEtes község történetéből. Kézirat, Nógrádi Történeti Múzeum, Adattár 938-69. M A N G A J Á N O S 1979: Palócföld. Budapest BELITZKY JÁNOS

12 DÖMÖTÖRT. 1954. 1 5 6 - 1 5 7 . ; KERÉNYI D. 1969. 203.; FEHÉR J. 1967. 6.; Salgótarjáni L a p o k

1907. május 5.; Válogatott dokumentumok... 1971. 125-127.

A 283


MlHALOVITS JÁNOS 1934: Munkásjog az 1573. évi M i k s a - f é l e bányarendtartásban.

Bányászati és Kohászati Lapok május 18. Bányászélet Borsodnádasdon.

NEMCSIK PÁL 1961:

Borsodnádasd, 1961.

Bányászati és Kohászati Lapok március 1. 2 9 3 - 3 0 8 . ; március 15. 3 5 1 - 3 6 8 . TÓTH GYULA 1922: Naplóm és elmúlt történeteim. Kézirat, Nógrádi Történeti Múzeum, Dokumentumtára. Ltsz.: 91.43.83. TÓTH ZOLTÁN: Visszaemlékezések. Inászó bányatelep lakóinak élete. Kézirat, Nógrádi Történeti Múzeum, Adattár 1438-73. Válogatott dokumentumok Nógrád megye munkásmozgalmának történetéből 1. Szerk. Molnár Pál, 1971. OCZWIRK NÁNDOR 1914: A magyar bányászat munkáskérdései.

WAHLNER ALADÁR 1899: Magyarország bánya- és kohóipara 1898. évben. Bá-

nyászati és Kohászati Lapok. D e c e m b e r

1 5 . 4 6 5 ^ 4 8 6 . ; december 1 . 4 3 9 ^ 4 5 5 . ;

n o v e m b e r 15. 4 1 7 ^ 4 2 4 . WAHLNER ALADÁR 1915: Magyarország bánya- és kohóipara az 1913. évben.

Bányászati és Kohászati Lapok, június

15. 353—772.

Szulovszky János Munkások és munkaadók konfliktusai a kéményseprőiparban

Tűzrendészeti szerepe miatt a különböző korok szabályozásai mindig megkülönböztető figyelmet szenteltek a kéményseprő iparnak.1 Az I. Ferenc királynak a pozsonyi céhnek 1818. január 19-én, a budainak pedig 1819. július 23-án kiadott privilégiumlevele rögzítette az akkor létező kéményseprő iparjognak (az ún. törzsreáljogoknak) a biztonságát, megerősítve ezeknek - a Mária Terézia 1748-as céhleveleiben lefektetett - vagyoni jellegét: a legteljesebb mértékben biztosította a joggal és a joghoz tartozó területdarabbal való szabad rendelkezést. így Magyarországon is kialakult-német és osztrák mintára - a reál-iparjog két fontos alkotórésze: 1) a joghoz kötött ingatlan, vagyis az a terület, amelyen az ipaijog minden más jogot kizáró hatállyal volt gyakorolható, és 2) a jognak a jogosított személytől független volta, ami a jogutódlásban: az átruházásban és az örökölhetőségben nyilvánult meg.2 Ez kedvező feltételt teremtett ahhoz, hogy kéményseprő dinasztiák jöjjenek létre. A 19. század első felében szinte már áttekinthetetlenné vált a reáljogok adás-vétele, gomba módra elszaporodtak az ún. leányjogok. A jogosítványok átengedése, cserélgetése sok visszaélésre adott alkalmat, s a gyakori reáljog- tulajdonos váltás együtt járt a tűzbiztonság romlásával is.3 Ezért 1851-ben a Geringer-féle Ideiglenes Iparrendtartás megtiltotta új reáljogok létesítését, s egyúttal lehetővé tette ún. személyjogú munka-kerületek kialakítását.4 A reáljogok egyeduralma megszűnt. Ettől kezdve, ahol a városi tanács vagy más illetékes hatóság a kéményseprő mesterek számának emelését szükségesnek látta, meghatározott tarifa ellenében személyhez kötött ahogy akkoriban nevezték: tanácsi - iparjogot bocsátott ki. (Ezt az osztrák adminisztráció arra is felhasználta, hogy az új munkakerületekbe olyan megbízható, főleg osztrák és cseh-morva iparosokat ültessen, akik készek akár besúgókként is együttműködni velük.5)

1

Bővebben lásd: SZULOVSZKY J. 1992b. 27-35.

2

Vö. DOBSA L. 1927.42-78.

3

SZULOVSZKY J. 1 9 9 4 . 1 0 2 .

4

E tiltó rendelkezés ellenére 1851 és 1860 között - a hatóságok tudtával, sőt beleegyezésével még alapításra kerültek újabb reál-jogok. Az 1859. december 20-án kelt császári pátenssel kihirdetett, és 1860. május 1-ével a velencei tartomány és a határőrvidék kivételével az egész birodalomban bevezetett Iparrendtartás volt az, amely a tiltó rendelkezést megújította és immár erélyesebben igyekezett betartatni, vö. DOBSA L. 1927. 65., RÓZSA M. 1979. 145.

286


Szulovszky János

A szaporodó személyi jogú kerületeknek köszönhetően 1872-re, amikor az állam részéről pecsét került a céhrendszer teljes felszámolására, szinte már minden nagyobb településen volt kéményseprő. A korlátlan szabadverseny elvét megvalósító első általános ipartörvény - mivel nem volt tekintettel a kéményseprőipar sajátos jellegére - ahelyett, hogy konszolidálta volna, inkább szétzilálta azt. Ez nemcsak a tűzbiztonság romlását vonta maga után, hanem több, messzemenő hatása volt magára a kéményseprő társadalomra is. 1. Jóllehet, a céh-korszakban sem volt felhőtlen idill a mesterek és segédeik viszonya, az 1872. évi. XII. törvénycikk bevezetését követően megszűnt a munkaadók számára az a morális nyomás, amit az írott és íratlan céhszabályok és társadalmi elvárások jelentettek. Immár két, egymástól teljesen elkülönült, és nem egyszer élesen szembenálló táborra, mesteri és segédi karra szakadt a magyar kéményseprő-társadalom. 2. Az inas, ill. a segédutánpótlás összetétele megváltozott, iskolázottsági szintje csökkent. Míg, 1872-ig a zömmel idegen származású mesterek folyamatosan és rendkívül nagy számban alkalmazták a saját vagy őseik szülőföldjéről származó segédeket, az ipartörvény után ez egy csapásra megszűnt. Ugyan már korábban is akadtak „tősgyökeres" magyar füstfaragók, ekkortól ugrásszerűen megnőtt az arányszámuk. Mivel a társadalom kevésbé iskolázott, szegényebb rétegeiből kerültek ki, nem hozták - nem is hozhatták - magukkal azt az iskolázottságot és munkakultúrát, ami az olasz inas-, ill. legénytársaiknál, akik e mesterség szülőföldjéről érkeztek, szinte magától értetődő volt. 3. A továbbra is osztódással szaporodó új munkakerületek gyakran nem tudtak rendes megélhetést nyújtani, ezért a tulajdonosok segédek helyett egyre csak inasokat alkalmaztak, mivel nekik nem kellett fizetést adniuk. Ezek az inasgyárak ráadásul csupán a legritkább esetben fordítottak gondot a tanoncok alaposabb képzésére. Ez a kéményseprő segédek túlképzéshez, és alul-képzettségéhez vezetett. Az 1884. évi XVII. törvénycikk - az ún. második ipartörvény - igyekezett korrigálni a korábbi szabályozás hibáit, s az ipari rend és az iparfejlesztés érdekében korlátozott iparszabadságot biztosított. Elismerve a kéményseprés tűzrendészeti szerepét, az engedélyhez kötött iparok közé sorolta, sőt, a törvény végrehajtása tárgyában az 1884. augusztus 26-án kiadott 39.266/ 1884. számú földmüvelésügyi-, ipari- és kereskedelemügyi miniszteri (FIKM) körrendelet 3. §-a az engedélyen kívül képesítéshez és a megbízhatóság igazolásához kötötte. (Az utóbbi azt eredményezte, hogy az osztrák és cseh-morva kéményseprők közül sokan - azok, akik az elnyomatás idején talán politikai besúgókként is működtek - , mivel a ma5

SZULOVSZKY J. 1992a. 98-99.

Munkások és munkaadók konfliktusai a kéményseprőiparban

287

gyar hatóságok előtt nem tudták kellően igazolni erkölcsi feddhetetlenségüket, nagyrészt visszatértek hazájukba, helyet adván a magyaroknak, akikből azután e szakma új nemzedéke keletkezett.6) így a századforduló táján az etnikai tényezők átszínezték a mesterek társadalmát is, ám igazán nem ez, hanem kerületük jogállása jelentett törésvonalat közöttük. A jogállásbeli eltérés lényegében együtt járt az iskolázottságbeli különbséggel is: az újonnan és rendszerint személyi jogú mesteri stallumhoz jutottaknak nyilvánvalóan és eleve nem volt módja olyan müveitségre szert tenni, mint a régi és jómódú reáljogtulajdonos családok tagjainak. A mesterek és a segédek közötti konfliktusok kiéleződése irányába hatott, hogy a patriarchális céhes viszonyokat hirtelen a gyökeresen más szellemiségű szabad versenyes kapitalizmus időszaka váltotta fel ebben a sokáig bizonyos fokig védett, feudális zárványként létező mesterségben, s ez magával hozta a csírázó „fogyasztói társadalom" új igényeit is. A különféle természetbeni juttatások, hagyományos mellékkeresetek helyett egyre inkább tisztességes bért kezdtek követelni a segédek. Elégedetlenségüket növelte az is, hogy a segédpapírokat megszerző, ám kéményseprő munkát lényegében soha nem végző „mester Pubik" is elzárták előlük az érvényesülés, az üzletvezetővé vagy önálló mesterré válás lehetőségeit. Az inasgyárakból egyre-másra kikerülő - és a körülmények folytán sok esetben szakmailag hiányosan képzett- segédek számára mind komolyabb gondot jelentett az elhelyezkedés. Mindez fogékonnyá tette őket a szociális tanok, főleg a szociáldemokrácia eszméi iránt. Ezek elfogadása azonban nem ment egyik napról a másikra, gondolkodásukat, egész mentalitásukat még jó ideig akaratlanul is a korábbi minták határozták meg. Más foglalkozási ágak munkásai a párizsi kongresszus határozatának hatása alatt már régen szakszervezetekbe tömörültek, sőt, jórészük már az első tűzpróbákon is átesett már, amikor a kéményseprősegédek közélete még mindig csak jótékonykodó asztaltársasági összejövetelekben merült ki. 1900-ban történt meg a fordulat. Akkora érezték a helyzetüket annyira tarthatatlannak, hogy a budapesti kéményseprősegédek rászánták magukat szakegyesület megalakítására. Ez idő tájt a mesterek a személyjogokat - akár a reáljogokat - egymás között adták-vették, a gyermekeikre és a rokonokra ruházták. Egyik-másik mesternek két-három, sőt négy kerülete volt. A kerületek betöltése nem volt nyilvános pályázathoz kötve és így ezeket az alsóbb fokú hatóságok bárkinek odaítélhették. Ennek során nem a szakképzettség, nem a gyakorlati idő, nem a rátermettség és az erkölcsi megbízhatóság volt a döntő szempont, mint inkább a politikai, a családi

6

B E R L Á S Z J . 1933. 104.

288


Szulovszky János

és rokoni kapcsolatok. Mindennek következményeképpen erősen megszaporodott az öreg segédek száma. Mint Berlász János Jenő visszatekintésében írja, ez az állapot azért maradhatott fenn olyan sokáig, mert az első budapesti szakegyesület csak címében volt a segédi érdekek képviselete, a tevékenységében azonban éveken át alig lépte túl a korábbi asztaltársaságok működési körét. Szaklapjuk nem volt, sérelmeiket nem vitték a nyilvánosság elé és óhajaiknak felfelé legfeljebb csak egy-egy „deputáció" alkalmával adhattak „választékos virágnyelven" kifejezést.7 Hátráltató tényező volt az is, hogy e szakegyesület élére éveken át csak olyan, a mesterek által „megbízható"-nak talált „listás-segédek" és üzletvezetők állhattak, akiknek az érdekei és céljai nagymértékben ellenkeztek a segédek többségével. Budapesten ekkoriban minden kerületben egy vagy két listás - vagyis megüresedő mesteri állásra várók lajstromán nyilvántartott - segéd volt. Ezek mint állandó „stabil segédek" rendszerint a mesterek bizalmasai voltak, s a maguk terhére kisegítőket vettek föl, akik nem csak a kémények seprését voltak kötelesek elvégezni, hanem a listás-segédek mellékkeresetét képező tűzhely-, kályha-, kazántisztítások és egyéb munkálatok elvégzése is rájuk várt. A listás-segéd tehát voltaképpen második munkaadó volt. A kéményseprő munkásarisztokráciának ez a kasztszerü elkülönülése nyilvánvalóan nem az összefogás irányába hatott. Ezért az országos szakegyesületi mozgalom bölcsője nem a főváros, hanem a vidék volt. Pápáról indult ki a kezdeményezés, amelynek továbbvivői, a nagykanizsai segédek közül került ki, akik igen erőteljes szociáldemokrata irányultságúak voltak. Az országos szakegyesület megalakítását a segédek első országos összejövetelük, az 1906. augusztus 20-án Budapesten megtartott kongresszusukon mondták ki. Igazán azonban csak bő egy év múlva, az 1907. november elsejei nagykanizsai országos gyűléstől számítható a mozgalom zászlóbontása. Ennek hatására sorra alakultak meg a megyei csoportok, főleg a Dunántúlon. A mozgalom akkor vett erőteljes lendületet, amikor a fiatal, lelkes és rendkívül rátermett nagykanizsai segéd, Berlász János Jenő állt a szervezkedés élére. A 20. század első évtizedében tehát általános és mély szakadás állott be a kéményseprőiparban: a segédek meg-megújuló harcot indítottak a kerületszaporításért, illetve szociális vívmányokért. A mesterek, hogy szerzett jogaikat megvédjék, a segédek pedig, hogy a méltányosság elve alapján újakat harcoljanak ki maguknak, érdekeik érvényesítése céljából egyesületeket alakítottak, s - az új korhoz illően - igen fontos szerepet kapott önmegszervezésükben és nézeteik kifejtésé-

7

B E R L Á S Z J.J. 1 9 3 3 . 126.


289

ben a saját sajtó.81911-1912 telén egyre-másra indultak meg a bérmozgalmak. A legelső, a debreceni sikerén felbuzdulva Kassa, Pécs, Nagykanizsa, Győr, Tata, Komárom, Eperjes, Nagyvárad, Pozsony, Nyitra, Érsekújvár, Szombathely, Pápa, Veszprém, Budapest, Kaposvár és más településeken egymás után folytattak rövid sztrájkokkal egybekötött bérmozgalmakat. A legnagyobb tél közepette váratlanul érte a munkabeszüntetés a mestereket, így alkalmazottaik egy-két nap alatt 25-50 százalékos bérjavítást értek el. A fővárosiak segédek megmozdulása ezen túlmenően elérte a kisegítőrendszer eltörlését is. Sikereiken felbuzdulva mozgalom vezetése - amelyből 1913-ban Berlász megbetegedése folytán visszavonult, s akinek a helyét régi harcostársa, Kerbolt Alajos vette át - elbizakodottá vált. Ehhez az is hozzájárult, hogy míg 1911-től 1913 elejéig a szakegyesület csak gazdasági kapcsolatban állt a szociáldemokraták szakszervezeti tanácsával, addig a Kerbolt-féle irányzat hívei lényegében teljesen szociáldemokratává formálták a szakegyesület. Mivel a sztrájk sikerei miatt a többi szociáldemokrata szakszervezetnél igen nagy respektusra tett szert, a vezetés tőlük a legmesszemenőbb anyagi támogatást remélhette egy általános sztrájk esetén. Erejüket túlbecsülve 1913 karácsonya előtt váratlanul általános sztrájkot hirdettek. Ez hat hétig tartott és a szakegyesület teljes vereségével végződött, szétzilálta a segédek két-három éve már meglévő egységét és hosszú időre tehetetlenné tette a szakszervezetet.9 Az első világháborúból hazatérő segédek közül sokan munka nélkül maradtak: a helyüket elfoglalták az időközben felszabadított, segéddé vált tanoncok. A trianoni békeszerződés következtében egyharmadára zsugorodott országban a kéményseprőipar a kötött rendszere miatt a többi foglalkozási ágnál is jobban megsínylette túlzsúfoltságot. Az amúgy is önállósulási nehézségekkel küszködő segédi kar mesterré válási lehetőségeit igen hátrányosan befolyásolta az elcsatolt területekről önként vagy kényszerből átjött mesterek és segédek jelentős száma. Az új viszonyokhoz a második ipartörvényt a gyorsan összeállított 1922. évi XII. törvénycikk igazította. A segédek önállósulását azzal kívánta elősegíteni, hogy a személyi jogú kerületek betöltésénél pályázati rendszert vezetett be. E rendelkezés - elvileg - a leghosszabb gyakorlatot igazoló segédnek biztosított előnyt. Minden korábbinál nagyobb szociális érzékenység nyilvánult meg a kereskedelmi 8

A segédeknek - épp így a mestereknek - csak a harmadik lapalapító próbálkozása járt eredménnyel. Az 1908 szeptemberétől - előbb Magyarországi Kéményseprősegédek Szaklapja, később Jövendő címmel - évtizedeken át jelent meg újságjuk. A két érdekeltség, a segédek és mesteri kar sajtótermékei sokszor igen heves polémiáknak adtak helyet. SZULOVSZKY J. 1992a. 193-201.

9

BERLÁSZ J.J. 1933. 136-137.

290


Szulovszky János

miniszter 1923-ban kiadott 50.233. számú és az 1925. december 2-án kelt 92.726. számú körrendeleteiben. Az első a munkakerületek szaporításának és arányosításának tűzrendészeti és szociális szükségességét ismerte el, és kívánt annak érvényt szerezni. A második pedig azt a szinte rendszerré váló gyakorlatot találta helytelennek, hogy a megüresedett vagy újonnan alkotott kerületek a már iparengedéllyel rendelkező mesterek kapják ideiglenes kezelésbe. Ezért az 1922. évi ipartörvény végrehajtási utasítása értelmében akként intézkedett, hogy minden mester csak egy kerülettel rendelkezhet, más kerületben sem bérlő, sem üzletvezető, de még kezelő gyanánt sem szerepelhet. Nagyon időszerű volt ez a rendelet, mert a szakmán belül igencsak sok feszültség gyülemlett fel. A háború után az esedékes kerületarányosítások sorozatos elmaradása, illetve mesterséges hátráltatása, s a személyjogú iparosok körében az ezzel járó nagymérvű jövedelemgyarapodás - különösen a fővárosban - egyfajta erkölcsi bomlást idézett elő. A korábbi szegény munkásokból lett mesterek hirtelen jómódba csöppenve utánozni kezdték a közel két évszázad folyamán kifinomult reáljogos patrícius családokat. A „feltűnően fényűző életük és intelligenciájukat sokszorosan felülmúló külsőségeik" a közvéleményben nagy visszatetszést keltettek.10 A segédek szakegyesületi mozgalmának 1918—1919-es eseményei után már nem a szociáldemokrácia, hanem a keresztényszocializmus jegyében szerveződtek újra a segédek. Az első évek szárnypróbálgatásai után 1920-as évek derekán erősödött meg a mozgalom, amikor a korábbi szocdem elvbarátaiban csalódott Berlász János Jenő bekapcsolódott a munkájába. Ismét egyre határozottabban került előtérbe a kerületszaporítások ügye, hogy az arra érdemes segédek önállósulhassanak. Ám a húszas évek nemcsak a munkások és munkaadók közötti érdekellentétek, hanem - még ha nem is tartósan - az összefogás időszaka is volt. Mivel a hatóságok a kéményseprő díjszabásokat az infláció ellenére nemhogy emelték, hanem csökkentették, ezért a tarifa emelése érdekében közösen léptek fel a mesterek és a segédek. Eme összefogás jellegét jól mutatja a Zala megyeiek története. Mint a segédek szakegyesületének egyik vezető személyisége, Kustos József feljegyezte, a közös csoport alakítását a munkaadók szorgalmazták. így a zalai mester-kar és a munkásság közösen a Békéscsaba székhelyű egyesületbe iratkozott be. „Az összefogásnak meg is lett az eredménye,... az alacsony tarifákat közös erővel sikerült felemeltetni. Kezdetben a segédek a közös egyességünk alapján fizetésüket a százalékos arány alapján meg is kapták, de később ... a munkaadói kar volt az, aki azt az állapotot nem kívánta fenntartani és a legtöbbje kilépett a csoport kötelékéből. Ennek folytán a segédek 117 pengő havi fizetése csakhamar 10 B E R L Á S Z I. é. n . 12.


291

100-ra, 90-re, 80-ra, sőt 70-60 pengőre lett leszállítva. Viszont látva, hogy a segédi kar ezek után szervezet nélkül nem lehet - mert nincs, aki a munkásság érdekeit megvédje - , a csoport felbomlása után 1928. évben megalakítottam a segédek keresztényszocialista csoportját".11 A korábbi évtizedekkel szemben az 1920-as, és majd különösen a 30-as évekre a mesteri kar között már nem jelentett éles választóvonalat az, hogy kinek milyen, reál- vagy személyi jogú a munkakerülete. A mesterek közötti megosztottság inkább a (fő)város-vidék viszonylatában jelentkezett. Külön szövetségbe is tömörültek. A munkásszervezkedések azonban mind szükségesebbé tették e hozzáállásuk átalakítását. Nem egy esetben megtörtént, hogy a munkaadók a munkásmozgalom rájuk nézve veszélyes vezetőit egy-egy mesteri állás biztosításával pálfordulásra vagy hallgatásra késztették. S ehhez mindenképpen szükséges volt a munkaadók összefogása. A húszas évek végén a kibontakozó, az utókor által nagy gazdasági világválságként emlegetett krízis is megkövetelte a nézeteltérések félretételét, hogy az érdekeiket a lehető leghatékonyabban tudják képviselni. Bár 1929 decemberében a Magyarországi Kéményseprők Országos Egyesülete és a Magyar Vidéki Kéményseprők Országos Szövetsége között még rendkívül éles ellentétek voltak, alig néhány hónap múlva, 1930. május 4-én, a mesterség védőszentjének ünnepén, Szent Flórián napján ismét egységes lett a kéményseprő üzlettulajdonosok szervezete, amely a nagyobb múltú társaság, a MKOE néven működött tovább. A hatóságok az 1922. évi XII. törvénycikket követő években jóformán egymás után bocsátották ki a kéményseprőiparra vonatkozó újabb és újabb részletszabályozásokat. Kormányszinten is észlelték ennek tarthatatlanságát, s - összhangban a Gömbös-féle társadalompolitikával - az érvényben lévőket egységbe foglalta az 1000/1935. K.M. rendelet, az ún. Kéményseprő Kódex. Ez rendkívül aprólékosan, és máig példamutatóan szabályozta a mesterség valamennyi vetületét. A kódex mindenekelőtt a kémények száma alapján megállapította a kerületek nagyságának alsó és felső határát. Ezáltal nemcsak az egyes munkakerületek közötti sérelmes aránytalanságokat szüntette meg, hanem új munkakerületek létesítését is lehetővé tette. Hasonlóan rendelkezett a kódex a munkabérek tekintetében. Kimondotta, hogy a törvényhatóságok idevágó intézkedési joga csak a rendeletileg körvonalazott keretek között érvényesülhet. E kereteket pedig pontosan megállapított minimális munkabérek képezték. A legkisebb munkabérek - melyeket vala-

11 Miért léptem ki a Keresztény Szocialista Segédi Egyesületből! Kustos József 1939. január 30-án, Nagykanizsán kelt gépiratából. Az iratanyag a szerző tulajdonában.

292


Szulovszky János

mennyi más ipart megelőzőleg alkalmaztak a kéményseprőiparban - három kategóriába sorolták: 1. a fővárosi segédeknek 140, 2. a vidéki városi munkásoknak 100 pengő volt a havi fixe, s végül 3. az egyébként is a legmostohább munkaviszonyok közt dolgozó falusi segédeknek 80 pengő volt a minimálbére. (Ezekhez változó összegű mellékkeresetek is jámltak.) A Kódex mind a munkaadók, mind a munkavállalók számára gyakori hivatkozási alap lett. Az utóbbiak elsősorban a benne lefektetett elvek alapján munkakerületek arányosításának szükségességét hangoztatták előszeretettel, ami lényegében egyet jelentett a kerületszaporítás szorgalmazásával. Az ún. hamis reáljogok kapcsán a segédek gyakran emlegették a 12. § (1) bekezdését, amely többek között a következőket tartalmazta: „Kéményseprő munkakerület reál- vagy személyjogújellegének megállapítása külön eljárás tárgya. Ilyen eljárást csak akkor kell folyamatba tenni, ha érdekelt fél megállapítást kér s kérelmét érdekeltsége, valamint kérelmének tárgya tekintetében kellően megindokolja." A reáljog kétségbevonása meglehetősen nehezen járható, igencsak bizonytalan eshetősége volt a mesterré válásnak. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint Kustos József segéd kontra a nagykanizsai Mantuano József munkakerületének az ügye. Kustos alapos, körültekintő és jogi finomságokra is ügyelő beadványban kérte Mantuano József reáljogának felülvizsgálatát. Zala vármegye alispánja az előterjesztett kérvényt megalapozottnak találta, s így hivatalosan kihirdetésre került, hogy a szóban forgó kerület nem reál, hanem személyi jogú. S mivel így megüresedettnek volt tekinthető, a kerület ellátását 1936. február 1-i hatállyal ideiglenesen Kustosra bízta Nagykanizsa polgármestere. Mantuano azonban fellebbezett. A kereskedelmi miniszter hatályon kívül helyezte a vármegye határozatát másképp értelmezve egy Kustos által is említett körülményt. Ezen túlmenően a miniszteri irat arra is hivatkozott, hogy Kustosnak alapjában véve nincs is jogalapja a reáljog felülvizsgálatát kémi, mivel „nem tudja igazolni, hogy e kerület jelenlegi állapota alanyi jogát sérti", ugyanis nincs garancia arra, hogy az, aki a keresetet beadta, a per sikere esetén megkapná a megüresedett kerületet. A jog csűrcsavarját mi sem mutatja jobban, hogy a Kódex magyarázatokkal ellátott kiadása nem zárja el az utat a segédek előtt, hogy igazolását kérjék a reáljognak.12 Márpedig e kommentárt éppen a két legautentikusabb szakember készítette: magának a rendeletnek a megszövegezője és a kéményseprőipar avatott jogásza...

12

D O B S A L . - Z S Á M Á R J. é . n . 8 9 - 9 1 .


293

Egy 1930-as számítás szerint a segédeknek legfeljebb 35-40 százaléka juthat el az önállósághoz.13 Ez természetesen a keresetben is hátrányt jelentett, ugyanis ezidőtájt egy közepes jövedelmű kéményseprő mester havi jövedelme kb. 600 pengő volt, egy alkalmazottjáé pedig 100 pengő körül mozgott. Míg egy reáljogtulajdonos akár 25 évesen is mester, azaz kerülettel rendelkező kéményseprő lehetett, addig akadt olyan segéd, aki esetleg csak 60 éves korára jutott el az önállóságra. Egy hét évvel későbbi adat azt állítja elénk, hogy a kéményseprőmesterek túlnyomó része, mintegy 96 százaléka olyan családos ember volt, aki 20—25—30 évi segédi gyakorlati idő után önállósult.14 Éppen ezért nagy volt a tülekedés egy-egy kéményseprő kerület megüresedésekor. A pályázó segédek száma olykor elérte a negyvenet. S talán nem is volt olyan eset, hogy az elutasítottak közül valaki ne élt volna fellebbezéssel. Ugyanis az elbírálás során nem pusztán a segédként eltöltött évek számát vették figyelembe, tekintettel voltak hadirokkantságra, kitüntetésekre, vitézi címre, politikai megbízhatóságra stb. így tehát sokak számára nem maradt más, csak a remény, hogy jön majd egy jobb kor, amikor talán ők is eljutnak a mesteri stallumig. Ma már tudjuk, a történelem másféleképpen szolgáltatott igazságot. 1949-ben 9289/1-1949. III. 3. számú belügyminisztériumi rendelettel kimondatott e szakma államosítása. Az egykori munkások és munkaadók egyaránt az állam alkalmazottjai lettek - s az utóbbiak örültek, ha ez jutott számukra osztályrészül, s nem a kitelepítés. De ez már egy másik történet.

13 Kéményseprők

Országos Értesítője XXI. 1930. 5-410. sz. 41.

14 BERLÁSZ I. é.n. 5. 1937-ben a közgazdász Berlász István kérdőíves felmérést készített a kéményseprő társadalom szociális viszonyairól. Mivel a kiküldött kérdésekre az összes önálló iparos közül négyszáz, pontosan kétharmad részük válaszolt, ez alapján Berlász a kéményseprő társadalom egészéhez viszonyított korrekciós számításokat is végzett. E szerint 81 reáljogtulajdonos, 336 elsődleges, vagyis nem örökösként működő személyjogú iparos, továbbá 183 másodlagos, azaz örökösként működő személyi jogosítványú kéményseprő mester volt ekkor Magyarországon. Az eltartottaik száma meglehetősen nagy volt: egy-egy kerületre átlagosan 3,39 családtag jutott. - Ami az alkalmazottak családi állapotát illeti, a tanoncokat nem számítva, a munkások a megvizsgált esetek kétharmadában voltak nősek, vagyis 903 közül 602. Ha az egész országra vonatkoztatjuk ezt a számot, akkor 1364 alkalmazott közül 903 nős segédet számlálunk. A fiatalabbak mindaddig, míg nyugodt segédi állást, vagy állandó jellegű alkalmazást nem találtak, ritkán nősültek. Az álláskeresés ugyanis városról-városra, faluról-falura vitte őket, s ez meggátolta a helybenlakást igénylő családalapítást. így tehát valószínűnek tűnik a nőtlen segédek 45l-es, úgyszintén a nős alkalmazottak 903-as száma. A nős alkalmazottak zömét a 15-20 évet kitevő gyakorlati idővel bíró, 35-45 éves alkalmazottak alkották. Fiúgyermekeik nagyobbrészt ekkor még csak tanulók vagy tanoncok, leányaik pedig otthon voltak. Egy-egy nős kéményseprősegéd családjára nem egészen 1,7 gyermek jut. Némileg enyhítette a képet, hogy a segéd önálló iparossá válása után, tehát idősebb korban is gyakori volt a gyermekáldás. BERLÁSZ I. é.n. 5-8., 1-12.

294

Szulovszky János


Irodalom é.n.: Szociális viszonyok a kéményseprő iparban. Budapest B E R L Á S Z J E N Ő 1933: A kéményseprőipar fejlődéstörténet. Magyarországon. In: A kéményseprő kincseskönyve. Szerk. Berlász J. Jenő - Riesz Lajos, Budapest, 90-107. B E R L Á S Z J. J E N Ő 1933: Az első negyedszázad. A szakegyesületi mozgalom 25 éves története. In: A kéményseprő kincseskönyve. Szerk. Berlász J. Jenő — Riesz Lajos, Budapest, 125-142. D O B S A L Á S Z L Ó 1927: A kéményseprő ipar és gyakorlásának szabályai különös tekintettel a reáljogokra. Budapest D O B S A L Á S Z L Ó - D R . Z S Á M Á R J Ó Z S E F (összeáll.) é.n.: Kéményseprő Kódex. Budapest R Ó Z S A M I K L Ó S 1979: Iparos szervezetek Magyarországon az 1859. évi Iparrendtartás igazgatási rendszerében. In: Nemzetközi Kézművesipartörténeti Szimpózium. Szerk. Éri István et alii, Veszprém, 139-174. S Z U L O V S Z K Y J Á N O S 1992a: Füstfaragók. Könyv a kéményseprőkről. Debrecen /Studia Folkloristica et Ethnographica 32./ S Z U L O V S Z K Y J Á N O S 1992b: A szolgáltatóiparok az első magyarországi kapitalizmus iparigazgatási rendszerében. In: Gazdaság, kultúra, társadalom. Tanulmányok Kelet-Közép-Európa történetéből. Szerk. Gyimesi Sándor, Budapest /Gazdaság- és társadalomtörténeti füzetek 2./ 27-39. S Z U L O V S Z K Y J Á N O S 1994: A városiasodás mestersége. A kéményseprőipar mint indikátor. In: Korok, régiók, társadalmak. Tanulmányok Gyimesi Sándor 60. születésnapjára. Szerk. Kulcsár Árpád - Szulovszky János, Budapest, 79-104.

BERLÁSZ

ISTVÁN

Forrai Judit Munkaidő-szabadidő a mulató Budapesten a 19. század végén

A városi és a vidéki szabadidő eltöltése a különféle igényeknek megfelelően - a történelem során - különbözőképpen alakult ki. A falusi időtöltést nagyban befolyásolta a település földrajzi, gazdasági, társadalmi szerkezete. A szórakozás, illetve szabadidő az itt lakók mindennapi életéhez kapcsolódik, és formáit illetve eltöltését meghatározza az a tényt, hogy nehéz fizikai munkát végeznek, folyamatosan és szigorú időbeosztással (mint pl. az állattartás, földmüvelés). Szinte alig jut idő a házon kívüli közös időtöltésre és az is csak idénytől függően - főleg télen - a házkörüli munkák után. Zárt családi és közösségi életet élnek, főleg az özvegyek és közöttük inkább a nők egyedül maradnak idős korukban. A fiatalok összeházasodnak, hiszen a föld megkívánja a kétszemélyes munkát. A lélekszámot tekintve az összlakossághoz képest a faluban a még házasságot nem kötött fiatalok száma elég alacsony. így a szórakoztatásuk, illetve a szabadidejük eltöltése nem feladata a faluközösségnek. A csoportos szabadidő eltöltésére alkalmas helység, amelyben több ember egyszerre elfér, csak kevés van (templom, az iskola, a fonó). Az emberek jól ismerik egymást, nagyon zártan élnek, sajátságosan kialakított normák és erkölcs szerint. A város élete ezzel szemben szinte minden területen különbözik. Különösen érvényes ez Budapestre a 19. század második felében, amely ekkor Európa legdinamikusabban fejlődő metropolisza sajátos szerkezetével. A főváros az ország életében nemcsak mint árupiac, de mint munkaerőpiac is vezető szerepet játszott. A város nagy tömeget lát el, épületei sok embert fogadnak be, sokszor egy lakóházban sem ismerik egymást, arctalanná, személytelenné válik a többszázezres tömeg. A városi munkalehetőség időben korlátozott, 8-12 óra. Budapest a maga gazdasági teremtőképességével társadalmi mobilitást és társadalmi munkamegosztást, városi rétegek kialakítását, különböző típusú foglalkozásokat hozott létre, ezen belül az urbanizáció speciális területét a szabadidő szervezett formáját a szórakoztatóipart, mely a városi infrastruktúra elengedhetetlen részévé vált. A városba özönlő, új munkalehetőséget remélő, egyedül élő férfiak szabadideje speciális szolgáltatásokat igényelt. Olyan tömeges szórakoztatóipar alakult így ki, amelyik a városi élet kiegészítő elemévé vált. A szórakoztatóiparon belül a szexipar az, amely hihetetlen fejlődésen ment keresztül a 19. században, párhuzamosan a város fejlődésével. A női munkalehetőség igen beszűkült keresztmetsze-

296


Forrai Judit

te nagyban befolyásolta a választható önálló megélhetés módozatait. A szexipar kialakulása nagy felvevőpiacot jelentett munkaerő szempontjából, amelyben nagyon sok ember talált munkát, megélhetést. A keresletét a polgáriasodás növekedésének mértéke szabályozta. Mi tette lehetővé, hogy a szex iparszerüvé váljon? Ehhez előbb társadalomtörténeti szempontból kell megvizsgálnunk a korabeli magyar szexualitás helyzetét. A szexualitásban a társadalom két szférát ismer, az egyik a házasságon belüli, a másik a házasságon kívüli formája: a prostitúció. A házasság a magánszféra területe, amely a zsidó-keresztény értékek alapján évszázadok óta elfogadott, utódokat létrehozó, legális szexust tartalmazó kapcsolatot jelent. Feltétlen hűséggel tartozik a feleség, amelyre a férj felügyel egyéni elképzelése és szigora szerint úgy, hogy a törvény, a jog, az erkölcs és a szokás mellette áll. Ezzel szemben a férj bármikor kiléphet a házasságból következmények nélkül. Az ő erkölcsére korántsem vigyáz és felügyel a társadalom szigora, sőt azt férfias attitűdnek tartja. A kialakult kettős morál - double standard - szerint különböző elvárást jelent ez a férfi és nő számára. A prostitúció civilizációs jelenség, kialakulása egyidős a házasság intézményével, annak szerves része és kiegészítője. Az emberi szexuális magatartás alapvetően prominszkui, de a mindenkori társadalom politikai-gazdasági érdekeinek alávetve felügyelni és szabályozni kívánja azt. A társadalom a nőtől elvárja a monogámiát, hiszen ezt a család érdeke megköveteli (a vér szerinti utód megszülése és felnevelése). A férfi számára pedig megteremti azt a lehetőséget, hogy a társadalmi szabályozás és az egyéni ösztönigény, örömforrás kiélési szükségszerűségéből létrejöjjön a prostitúció intézménye, amely gazdasági, jogi és politikai következmények nélkül nyújt a célnak megfelelő szolgáltatást. így a családvédő funkcióját teljesítve, annak gazdasági érdekeit megvédve lehetőséget ad arra, hogy társadalmasítsa a szexuális igényt, vagyis életrehívja, ellenőrizze és szabályozza a szexualitás társadalomra vonatkozó látható részét. A férfi szexualitás a magánélet és közélet kettősségének igényét egysze- mélyben testesíti meg, míg a női két külön szerepre osztva: vagy feleség (ez a magánszféra), vagy prostituált (ez a közéleti szerep), amely nyilvános, pénzért kapható szolgáltatás, amely munkává válik. Ha viszont munka, pénzkereseti forrás, akkor megfelelő keretet kell biztosítani mind a munkaadónak, mind a munkavégzőnek, valamint a munkahely működtetését és a piacát is szabályozni kell. Mivel a szexualitás prostitúciós formája túllép a magán szférán, az otthon falain, nyilvános és társadalmi formát ölt, tömegessé válik a század derekán, így szabályozása, ellenőrzése az addigi tiltó - prohibíciós - gyakorlat ellenében engedélyezett, de ugyanakkor szabályozott - reglementációs - formába megy át.

Munkaidő-szabadidő a mulató Budapesten a 19. század végén

297

A reglementáció társadalmi igényének kialakulása hosszú folyamat eredménye. Az első szabályrendelet azt a változást jelenti az előző állapothoz képest, amikor a társadalom először szembe mer nézni és nyilvánossá teszi az általa létrehívott, de erkölcsileg addig el nem fogadott jelenséget a - társadalmi szexualitást - a prostitúciót. A hatósági nyilvántartás és egészségügyi ellenőrzés rendszere a szabadságharc leverése után azért vált szükségszerűvé, mert a „húspiac" nagy mértékben megnövekedett, amelyet a kor politikai szellemisége is támogatott. Prottmann rendőrfőkapitány mottója: „A nép vígadjon"1 a kormányzatnak azon célkitűzését fogalmazta meg tömören, mely kívánatosnak találta - a rebellió és a politikai szervezkedés helyett - a „szexipar" rendőrileg támogatott nagyipari kifejlődését, a közegészségi és erkölcsi problémák háttérbe szorításával is. E felfogás hatására, mintegy aprópénzre váltva a „nagypolitikai" elképzelést, gombamód szaporodtak a bordélyok, kéjnőtelepek, kocsmák, szórakozóhelyek és kétes hírű tánciskolák. Az új, virágzó iparág fejlődött és egyre szervezettebbé vált. A lányok, a felhajtok és kerítők szűrőjén keresztüljutottak a bordélyházig. A „friss áru" nagy részét vidékről hozták. A pályaudvarokon, a kórházak szülészete körül állandó ügyeletet tartottak a kerítők; a megesett lányokra lecsaptak, s azok szorult helyzetükben - többnyire végül is a bordélyban kötöttek ki. Magyarország ez időben a nemzetközi leánykereskedésben élenjáró szerepet játszott. Melly szerint Prottmann 12 éves működése alatt „a szexuálkapitalizmus, a korrupció, a közerkölcsiség és közegészségügyi fertő, a bordélyprostitúció teljesen ellepte az országot, és különösen a fővárost".2 Szükségessé vált a kaotikus állapotok törvényi keretek közötti, rendeleti úton történő szabályozása. A század második felére az intézményessé vált prostitúciót szigorú keretek közé zárva, de engedélyezik. Az első szabályrendelet kidolgozását Prottmann után, 1860-ban a főkapitányi székbe került Thaisz Elek vállalta fel, aki kezdetben jóakaratú, de ingadozó és befolyásolható ember volt. Kemény szerint bizonyos kérdésekben a felesége teljesen magához ragadta az irányítást, hiszen gyakorló prostituált volt, csak később dolgozott előző férje, Linzer Antal tánciskolájában, mint kasszírnő. Thaisz lelkes éjszakai tanulmányútján ismerkedett meg vele, találkozásuk fordulópont lett mindhármuk életében: Linzer, rendőrfőkapitányi ráhatásra elvált feleségétől, Linzernéből Thaiszné lett és finoman hátulról irányította mintegy 17 évig az erkölcsrendészetet, Thaisz nős lett (ami majd későbbi bukásához is vezet).3

1

KEMÉNY GY. 1903. 21.

2

M E L L Y J. - D O R O S G . 1 9 3 0 . 6 1 .

3

KEMÉNY GY. 1903. 30.

298


Forrai Judit

A prostitúció újabb társadalmi szabályozása egyre sürgetőbbé vált, hiszen szaporodott az engedélyek száma, a kérelmezőket többnyire nem utasították el. Szabott ára volt mindennek, így az engedélyeknek is. A bordélyház működése 1000-3000 forint, az éjjeli tánclokál 1000 Ft, a női személyzetű éjjeli kávéházak engedélyét pedig 500 Ft-ért lehetett hivatalosan megkapni. A vállalkozók fizettek, mert az „üzlet" nyereséges volt. A helyzet változtatására a városi közgyűlés hosszas tárgyalások után szabályrendeletet (33.474/1867.) fogadott el. Szentkirályi főpolgármester és Gerlóczy főjegyző által 1867. október 31 -én kiadott rendelet indoklásában a következő olvasható: „A jelenlegi társadalmi viszonyoknál fogva a kéjhölgyek és bordelházak eltűrése, ámbár azok közerkölcsiséggel homlokegyenest ellenkeznek, a kósza kéjelgésből különben a közegészségre háruló kóros következések elkerülése végett szomorú kényszerűség lévén, szükséges olyan rendszabályokat alkotni, melyek által egyrészről a vétek szemtelen gyakorlásából eredendő közbotrány elkerültessék, másrészről a közegészség veszélyei lehetőleg elháríttassanak. Megjegyezvén azt, hogy a kéjhölgyek és bordélytelepek tulajdonosai éppen e szempontoknál fogva mint ilyenek, erkölcstelen üzletük tekintetéből jogokat nem követelhetnek, s csak oltalomra tarthatnak számot."4 Ez az alapos, terjedelmes, 5 részből, 81 paragrafusból álló, körültekintő rendelet kifinomultan igyekezett szabályozni a „kéjelgési aréna minden szereplőjének feladatkörét, munkaköri leírását. Mintegy 50 évig az alapját képezi a kéjelgés szabályának, amelyen mindig a társadalmi igényeknek megfelelően csak kisebb változtatásokat végeznek. A szabályrendelet szerint a cél az volt, hogy a bordélyokra lokalizálják a kéjelgés színterét, amelyet a szem elől elzárhatnak, szigorúan ellenőrizhetnek. Céljuk volt továbbá e rendelettel, hogy megakadályozzák a prostituáltak révén terjedő venereás betegségek terjedését, elfogadván a kor divatos felfogását, hogy a kór terjesztői kizárólag a prostituáltak. Mivel rendőri ellenőrzés mellett dolgozhattak, így megbetegedésük esetén kényszer-gyógykezelték őket. A szabályrendelet mindenekelőtt megszabta a bordélyok számát, a bordélytulajdonos működési feltételeit (ki, mikor, hány éves korban nyithat bordélyt). Budapesten egyelőre 40 nyilvános házat engedélyezett, ezekben 5-nél kevesebb és 15-nél több nem lehet az alkalmazott kéjnők száma. Előírta, hogy a felvétel előtt a tulajdonos köteles megvizsgáltatni az új, de már igazolvánnyal rendelkező kéjnőt, aki 17 évesnél nem lehet fiatalabb. A „türelmi bárcát", a rendőrhatóság elnéző magatartását bizonyító okiratot a főkapitány adta ki. Elrendelte, azt is, hogy a bordélytulajdonos köteles a kéjnőt megbetegedése esetén a városi kórházba kény4

Szabályok a kéjelgés - bordelházak [!] - és kéjhölgyekről 1867. 1.3.


299

szergyógykezelésre szállíttatni, rendőri kísérettel. A házban zene nem szólhatott hangosan, szeszes italt nem szolgálhattak fel, az utcai ablakot lefüggönyözve kellett tartani, 20 Ft-on felül nem hitelezhetett a tulajdonos a kéjhölgynek, s így a távozó lánnyal szemben sem lehetett nagyobb pénzkövetelése. (A gyakorlat nem ezt bizonyította, ugyanis a bordélytulajdonos érdeke azt kívánta, hogy a még csinos, „működő" lányok adósságuk fejében maradjanak és ledolgozzák, míg ki nem tudják fizetni tartozásukat, ám az állandó eladósodás szinte lehetetlenné tette a szabadulásukat.) A bordélytulajdonost egészségügyi ellenőrzéssel is megbízták: „...köteles naponta reggeli órákban az orvosi vizsgálat napjait kivéve, hölgyeit megvizsgálni és ha betegséget gyanítana, a kerületi főorvosnak azonnal jelentést tenni, a nőt pedig az orvosi vizsgálat megtörténtéig a férfiérintéstől eltartóztatni."5 A szabályok be nem tartásáért 100 Ft-ig terjedő büntetést szabhattak ki. A kéjnők engedetlenségéből eredő esetleges panaszokat a kerületi kapitány - a szabályok értelmében - rövid úton elintézte, a vizsgálatot rendőri úton biztosította, a „bűnös" kéjnőt a rendeletek betartására kényszerítette. Ahhoz, hogy egy nő kéjnővé váljék, a kerületi tiszti főorvosnál kellett jelentkeznie, aki bizonyítványt állított ki egészségi állapotáról, utána a kerületi kapitányság névsorba vette és a főkapitány adta ki a türelmi bárcát. Ez a két okirat volt szükséges a hivatásos működéshez. A fertőzés ellen előírt óvórendszabályokat rendelvény szerint volt köteles használni (amennyiben el tudta olvasni). A négynaponkénti kötelező vizsgálatért a kerületi orvosnak 25 krajcárt, ha a lakásán végezte, akkor 50 krajcárt kellett fizetnie, míg annak elmulasztásáért 50 forintig terjedő bírságot szabhattak ki rá. Az orvos a vizsgálatot a bárcába bejegyezte (déli 1 óráig), az esetleges megbetegedést a kerületi kapitánynak azonnal jelentette, a beteget kórházba küldte. Felettesét, a tiszti főorvost havonta tájékoztatta, a jegyzőkönyv szerinti állapotról rövid, szám szerinti kimutatásban értesítette. A tiszti főorvos ügyelt a kéjhölgyek egészségügyére, a személyi és bordélyokban történt változásokat a főkapitánnyal közölte. A kapitányi hivatal a fentieken kívül lajstromba vette a bárcák kiadását, a bordélyok cím- és névjegyzékét, könyvelésüket. A kerületi rendőrbiztosok viszont ellenőrizték a bárcák érvényességét, az előírások betartását, felléptek a közbotrányok megakadályozása érdekében. A szervezet tehát jól és olajozottan látszott működni, mégis - mindezek ellenére - már 1877-ben Weisz Dezső fővárosi törvényhatósági képviselő interpellációt nyújtott be, melyben szóvá tette az elszaporodott engedélyek, vagyis a bordélyok és a prostituáltak nagy számát. Válaszában a polgármester helyeslőleg fogadta az interpellációt, s úgy gondolta, hogy az 1867. törvénycikk határozatait - mivel 5

Uo. 20. §

300


Forrai Judit

végrehajtásuk nem járt kedvező eredménnyel, noha erről több ízben értekezett a főkapitánnyal - felülbírálják és kiegészítik. Weisz röpiratában elkeseredetten írja: „Fiatal emberek, kik csak alig lépték át a kamasz éveket, csapatostul keresik fel Vénusz csarnokait. Az ipar és kereskedelem pang, csak ez a gyalázatos üzlet virágzik, ezek a bűntanyák telvék a zsuffolásig. Kávéházak, melyek egész éjjel nyitva állnak, lebujok, hol táncolni lehet, mindig bőven látnak vendégeket, mert a női közönség e helyeken kizárólag prostituáltakból áll. Esténkint a Váci-utcán, a Kerepesi úton, a Váci boulevardon, Sugárúton, szóval oly közhelyéken hol a járda asphaltozva van, mindenhol lépten-nyomon prostituáltakkal találkozunk: örömlányok itt szabadon űzik aljas mesterségüket, s a rendőrség biz' nem háborgatja a dolgok folyását. Nincs nyilvános hely Budapesten, hol a prostitúció képét ne látnók: itt egy nyilvános bordély, ott magánszemélyek aljas magánvállalata, kik türelmi bárcával kezükben vagy - hála legyen buzgó rendőrségünknek - gyakran e nélkül is hatalmasan virít. Csakis így érthető aztán, hogy a VI. és VII. kerületekben magukban több a bordély (a nem-hivatalos „intézetekről" nem is szólok), mint amennyinek az 1867-es törvény szerint a főváros egész területén lenni szabad."6 Az interpelláció nem volt megalapozatlan, hiszen - noha az 1867-es rendelkezés mindössze 40 bordélyt engedélyezett - 1878-ban a kerületi elöljárók már 147 bűnfészek eltávolítását sürgették. E magas szám Budapestet Párizs után közvetlenül a második helyre sorolta a bordélyok és szexipar területén, noha Párizsnak hétszerte több lakosa volt. Megelőztük Hamburgot is, amely pedig tengeri kikötőjének forgalma miatt igencsak előkelőhelyet foglalt el a bordélyrendszer kialakításában.7 A bordélyban mindenki nagy üzletet látott, magánvállalkozók és hivatalok egyaránt. „Tagadhatatlanul élénk forgalmú Sugárút a Neptunfürdő és a 18-21. számú házak főbordélya: a Fővárosi Közmunkák Tanácsáé. A Két szerecsen utcának minden boltjában a prostitúció települt meg. Azok közül csak a21.,31.,33.,35.,42. számú-. kat említem fel, melyek tulajdonosai ismét a Fővárosi Közmunkák Tanácsa. A Révay utcában 2. sz. alatt, és még sorolhatnám..." mondja felháborodottan Weisz Dezső, hiszen ezeket a kisajátított házakat a tanács az adófizető polgárok közcélokra összegyűjtött pénzéből vette. A hatalom az egyik oldalról elítélte az erkölcstelenséget, de más részről nem érdekelte, hogyan tett szert az üzleti haszonra. A nyilvánosságra került botrányokat éppen ezért elsimították, minden maradt a régiben. Csalás az egyik oldalon, de a másikat sem kell félteni. A bárcák kiváltása kötelező, de ki tudja ellenőrizni, hogy bemutatáskor „Fáninak, Pepinek, Nettinek vagy N. asszonynak hívják-e az illetőt. A lány felmutatta a bárcát s azzal passiert." (4) 6

WEISZ D .

7

W E I S Z D . 1 8 7 8 . 7.

1878.4.

301


A budapesti bordélyok működését jövedelmi és adótanulmányok alapján követhetjük nyomon. Adóik két részből tevődtek össze: állami kincstári adóból és községi pótlékból. A városrészek különböző fizetési kategóriájú igényeket elégítettek ki szolgáltatásaik, színvonaluk, számuk és adójuk is különbözik. 1. táblázat: Jövedelmi adók és a bordélyok száma városrészek szerint 1870-ben Városrész

Állami adó (Ft)

Belváros

2218,03

Lipótváros

-

Község pótlék (Ft)

Bordélyok száma

443,61

1

-

-

Terézváros

180,93

36,19

3

Józsefváros

317,25

63,45

2

Ferencváros

69,86

13,92

15

2786,07

557,29

21

Összesen: Forrás:

KÖRÖSI J. 1873a. 44-45.

2. táblázat: Jövedelmi adók 1870-1874 között (Ft) Év

Állami adó

Községi pótlék

Összes adó

1870

2786,07

557,29

3343,36

1871/72

4224,51

844,90

5069,41

1873/74

9765,00

2441,00

12206,00

Forrás:

KÖRÖSI J. 1873b. 23.

Az adók összege négy év alatt megnégyszereződött. Ennek részben az az oka, hogy a szexipar valóban olyan tömeges méreteket kezdett ölteni, hogy a megemelt adók mellet is érdemes volt bordélyt tartani. Nem a bordélyok száma nőtt, hanem a forgalom növekedett meg. Persze ezek az adók, csak a látható, legális, bejelentett és ellenőrzött bordélyokból érkeztek. A feketepiaci titkos kéjtanyák, láthatatlan jövedelmeiről, nem tudunk. De nemcsak a bordély adózott, hanem a bordélytulajdonos is. Nevetségesen keveset: 1870-ben a 15 bordélytulajdonos még


Forrai Judit

csak 400 Ft összegben, a következő két évben 2l-re emelkedett számú adózók már 5069 Ft-ot. Ezek az adatok ellentmondanak annak a ténynek, amit Weisz Dezső fogalmazott meg interpellációjában, a 147 ténylegesen működő bordélyról. Ezek nagyobbik részéről a hatóság nem tud, hiszen minden szabályozás kitermeli a szabályokat megkerülőket, így a reglementálás alól kibújók lesznek a „titkosak". A korabeli szakvélemények alapján minden bejelentettre tíz illegális, titkos, bordély, vagy prostituált jut. A jéghegy csúcsa mögötti rész felderítése, büntetése külön szakaparátust igényelne. A „gettóba-zárt" bordély-prostitúció hosszútávon nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. E céhes működés keretét szétfeszítette az az igény, hogy a szórakoztatóipar fellendítése érdekében kilépjen elzárt formájából. A századfordulóra sok olyan vendéglátóipari üzem alakult ki, ahol vendégcsalogatónak foglalkoztattak nőket, aminek révén ezek szexuális jellegűvé váltak: kávémérés, női kiszolgálású kocsma, lebujok, zengeráj, dalcsarnok, orfeum, bodega, bálhelység, táncterem, pansió, hotel, vendégfogadó, szálloda, fürdők, női kávéház, kabaré és kéjnőtanya. Ezek mind abból éltek, hogy vendégforgalmukat a kéjelgés lehetősége megsokszorozza. Az intézmények tulajdonosai tisztába voltak azzal, hogy az a nő, aki erre a munkára vállalkozik, kiszolgáltatott helyzetben van, főleg ha egyedülálló. Visszaéltek azzal a ténnyel, hogy a nők számára nagyon kevés volt a munkalehetőség. A munkaidő estétől reggelig tartott, a kereset igen alacsony volt. A bárcák kiadását jogszabály módosítja: már nemcsak a bordélyban kapnak működési engedélyt a prostituáltak, hanem megnövekedik a magánkéjnők száma is, sőt a századfordulóra fútóbárcát is kiadnak azoknak a nőknek, kik csak másodállásban próbálnak megélni a kéjelgésből. A magánkéjnő magasabb fizetési kategóriát jelent, mint a bordélyos, mert önálló lakással, vagy bérelt szobával kell rendelkeznie ahhoz, hogy dolgozni tudjon. A szállásadók szobáiknak rendesen megkérik az árát: egy magánkéjnő napi lakdíja 3 frt, havi 90 frt, ezzel szemben egy titkos kéjnő havi lakdíja csak 15 frt. A hivatalos működés nemcsak állandó stigmatizálást jelent, vegzálást a rendőrség által, orvosi ellenőrzést, hanem nagy kiadást ró a „vállalkozóra", tehát anyagilag is jobban jár egy prostituált, ha nem jegyezteti be magát, hanem titkossá válik. A bordélyoskéjnő a legkiszolgáltatottabb, a bordélyszabályok vasfegyelme szerint kell élnie, adják, veszik anélkül, hogy beleszólása lenne. A magánkéjnő életével szabadabban és jobb anyagi háttérrel rendelkezik, csak a rendőri ellenőrzés (háromhavonta kell megújítani a bárcát), a háztulajdonos, vagy szobaadó korlátozza viszonylagos önállóssággal. A titkos kéjnő életében nem játszik szerepet a

303


rendszeres rendőri ellenőrzés, csak a szállásadó zsarolhatja a magasabb bér fejében, ha megtudja, hogy prostituált a bérlője. 3. táblázat: A magán és bordélyos kéjnők létszáma 1887-1896 között Év

Megbetegedett

Kéjnők

Bordélyos

Magán

1887

743

539

204

1888

830

519

250

819

78

897

1889

911

487

324

706

143

849

1890

1008

536

374

1001

214

1215

1891

1060

541

425

876

244

1120

1892

1144

552

492

875

386

1261

1893

1131

533

483

766

334

1100

1894

1154

521

529

813

304

1117

1895

1255

482

606

895

395

1290

1896

1420

466

756

927

482

1409

Bordélyos -

Magán

Összesen

-

-

Forrás: THIRRING G. 1898. 142.

Mint a táblázatból kiderül az összes bejegyzett prostituált létszáma évről évre nő, de a bordélyos és magánkéjnők aránya változik. Tendenciájában a bordélyosok száma csökken, a magánosoké pedig nő. A megbetegedett kéjnők közül a bordélyosok az állandó rendőrorvosi felügyelet miatt sokkal nagyobb számban kerülnek kórházba kényszer-gyógykezelésre, mint a magánkéjnők. A bejegyzett kéjnőkről fennmaradt statisztikákból tudunk csak következtetni, hány évesek voltak és milyen műveltségi szinten álltak. 4. táblázat: A kéjnők kor szerinti megoszlása 1881-1891 között Év

0-15 éves

15-30 éves

30-50 éves

50 év felett

Összes

1881

-

474

26

6

506

1891

2

776

78

-

856

Forrás: KÖRÖSY J. - THIRRING G. 1894. 85.


Forrai Judit

Ugyan minden rendelet kimondja, hogy csak 17 évesnél idősebb lány jegyezhető be prostituáltnak, mégis 1891 -ben két 15 évest találunk. E foglalkozás a 15-30 év közötti lányokra jellemző, az 50 év felettiek működése szinte kuriózum. Összességében a prostituáltak száma tíz év alatt több mint hetven százalékkal nőtt. 5. táblázat: Az írni tudó belföldi és külföldi kéjnők száma 1881-1891 között Év

Belföldi

ími tud

Osztrák

írni tud

Külföldi

ími tud

Összesen

írni tud

1881

466

270

36

28

4

4

506

302

57% 1891 . 813

539 66%

77% 41

29 70%

100% 2

2 100%

59% 856

570 66%

Forrás: KÖRÖSY J. - THIRRING G. 1894. 85.

A belföldi lányok létszáma megkétszereződött, kevesebb mint a fele írástudatlan. Tendenciájában növekszik a belföldi ími tudók száma. Az osztrák lányok munkalehetőséget keresve jöttek Budapestre. írástudásuk magasabb százalékú, bár csökkenő tendenciát mutat. A külföldi kéjnők mind írástudók, hiszen ahhoz, hogy egy idegen kultúrába beilleszkedjenek, elengedhetetlenül szükséges feltétel egy bizonyos fokú műveltség, vagyis az írástudás. A nemibetegség állandó ellenőrzése volt az egyik alapos indok a prostitúció szabályozására. A kerületi orvos a tisztifőorvos állandó feladatává vált a lányok folyamatos vizsgálata, a fertőzés megállapítása és kiszűrése. Kezdetben minden vizsgálatért a kéjnők fizettek. 25 krajcárt a bordélyon belül és 50 krajcárt a házon kívül. Egy héten kétszeri vizsgálatot ír elő a szabályrendelet. Ha például az I. kerületben lévő orvos munkáját illetve keresetét nézzük, akkor a következő számítást végezhetjük el: 25 krajcárjával heti kétszeri vizsgálat a kerületben bejelentett 60 kéjnő után évi 1560 Ft-ot jelent, ha magánkéjnő-vizsgálatról van szó, akkor pedig évi 3120 Ft-ot. Ez az orvos mindennapi rendelésének csak elenyésző részét tette ki, ugyanakkor 1873-ban a főpolgármester fizetése 3.000 Ft, az alpolgármesteré 2.400, a kerületi főorvosé 800, a kerületi orvosé 500, a halottkémé 400, a bábáé 200 Ft volt.8 Ahhoz, hogy egy pesti polgár az éjszaka „fényei" mellett gondtalanul mulasson az egész szexiparnak az összes intézményével, ellenőrző szerveivel, kitermelt 8

KÖRÖSY J. 1873a. 72-73.


305

közigazgatási rendszerével kellet a fizető polgárt szolgálnia. A kéjnő, a bordélytulajdonos, panzió és hotel, fürdő, bodega, dalcsarnok, zenegáj, kávémérés, kocsma, lebujok, orfeum, bálhelység, táncterem, vendégfogadó, fürdők, női kávéház, kabaré és kéj nő tanya a maga teljes személyzetével, a kerítők a felhajtok, a rendőrség teljes szakapparátusa: az utcai, a kerületi rendőr, a rendőrfőkapitány, az erkölcsrendészet, az orvosok, a kerületi főorvosok, a tisztifőorvos, a községi kórház bujakóros osztályának teljes személyi állománya, a szobáztatók, a háztulajdonosok, a művészvilág bizonyos rétege, a zenekarok, kupié-szerzők, szólisták, artisták, illuzionisták, az éjszakai lokálok műsorszervezői, díszletezők, szövegkönyvírók, a műsorfüzeteket készítők, a pornográf irodalmat írók, fényképészek, nyomdák mind napi munkájukat végzik e szolgáltatás érdekében. A szórakoztatóipar, ezen belül a szexipar szolgáltatásaival olyan választékot nyújtott a szabadidejüket töltő polgárok részére, hogy jogosan nevezhették a mulató Budapestet a 19. század végén a kelet Párizsának.

Irodalom KEMÉNY GYULA K Ö R Ö S I JÓZSEF

1903:

1873a:

Hungara. Budapest Pestvárosi jövedelmi és adótanulmányok az 1870-es ada-

tok alapján. Pest Pestvárosi jövedelmi és adótanulmányok az 1871-72-es adatok alapján. Pest KŐRÖSY JÓZSEF - THIRRING GUSZTÁV 1894: Budapest az 189l-es évben. Budapest MELLY'JÓZSEF - DOROS GÁBOR 1930: A nemibetegségek kérdése Budapesten. * - Budapest /Statisztikai Közlemények 61./ Szabályok a kéjelgés - bordelházak - és kéjhölgyekről. Pest, 1867. THIRRING GUSZTÁV 1898: Budapest székesfőváros statisztikai évkönyve. Budapest WEISZ DEZSŐ 1878: A prostitúció kérdése Budapesten. Nyílt szózat a fővárosiférfi- és nőlakosokhoz. Budapest K Ö R Ö S I JÓZSEF

1873b:

Nagy Péter Tibor Iparos-tanonciskola és a helyi társadalom 1

Akár az oktatástörténész, akár a társadalomtörténész szemével nézzük, mindenképpen csodálkozásra késztet, milyen kevesen foglalkoznak a tanoncoktatás történetével.2 Ha a számokat nézzük, s ezen keresztül próbáljuk a tanonciskola jelentőségét megbecsülni: az egyik legjelentősebb iskolatípushoz jutunk. 1937/3 8-ban 167 ezren jártak negyedik elemibe. A diákok óriási többsége - kb. 127 ezren - az elemiben folytatta tanulmányait. Úgy tűnik ez a valódi elemi oktatás.3 Az oktatási rendszer középső létráján viszont a tanulóknak közel fele tanonciskolába lép. 24 ezren polgáriba járnak, 20 ezren pedig a tanonciskola első osztályába lépnek. Közismert, hogy ezen diákok töredéke négy középiskola, kis része négy polgári után jön ide, zömük azonban elemi iskolai tanulmányok után keresi fel a tanonciskolát. 1936-tól elvileg csak a hat elemit végzetteket vehette fel a tanonciskola. Akárhogy is: az egyik legtöbb diákot befogadó iskoláról van szó. Az összes eddig nem említett iskolatípus első évfolyamába ugyanis jóval kevesebben járnak: 1,6 ezren a képzőkbe, 9,4 ezren a középiskolákba, 3,7 ezren a felső-kereskedelmikbe, és talán 1-2 ezren az összes egyéb szakoktatási intézménybe. A tanonclétszám erősen ingadozik, 1928-ban 73 ezer, 1930-ban 56 ezer, 1945-ben 50 ezer, 1938-ban 60 ezer tanonc van.4 Alaposabb kutatások hiányában a tanonciskolák társadalmi összetételéről csak a korabeli adatfelvételek adatait ismerjük: ezek viszont közhelyszerűek.5 A felekezeti összetétel sem okoz meglepetést, legfeljebb a harmincas évek változásai a figyelemreméltóak. Az évtizedfordulón az iparos-tanonciskolában az izraelita felekezet, mint jellegzetes városi népesség még két és félszeresen felülreprezentált. Az izraeliták aránya a harmincas évek során erősen csökken, 6,7%-ról 5%-ra. A kereskedőtanoncok között viszont a zsidók aránya 22%, s e sokszoros felülreprezentáció még növekszik is: a társadalmi mobilitás természetes útjának megfele-

1

A tanulmány elkészítését az OTKA, a Soros Alapítvány, az Oktatáskutató Intézet és a székesfehérvári Kodolányi Főiskola támogatása tette lehetővé.

2

Á F R A N A G Y J. 1 9 2 9 .

3

Magyar Statisztikai Évkönyv

4

SZAKMÁRYL. 1962.

5

Á F R A N A G Y J . 1932.

1928., 1930., 1932., 1938., 1941.; LACKÓ M. 1961.

308


Nagy Péter Tibor

lően a zsidóság az iparból a kereskedelem felé mozog. 1938 után a zsidótörvények hatására azonban elindul vissza az iparba, olyan szakmákba, ahol a zsidók aránya alacsony. A negyvenes években tömeges a lefelé irányuló mobilitás. L. Nagy Zsuzsa tanulmánya a műhely és a bolt oktatási és társadalomtörténeti szerepéről a tanoncság társadalomtörténetének (Áfra Nagy János harmincas évekbeli alapvető felmérése óta) első komoly elemzése. Legalább ennyire csodálatra méltó, hogy az oktatástörténeti elemzések is elkerülték a tanoncoktatás problémáját.6 Pedig e történet olyan elképesztően sokszereplős játszma, mely a modem oktatáspolitikai elemzéseket szinte csalogatja. Makroszinten a probléma kezelése a társtárcák együttműködését igényelte. 1896-ban már létrejött a VKM Iparoktatási Főigazgatóság, amely a tanoncoktató intézményekre felügyelt. (A Kereskedelmi Minisztériumban létrehozott Iparoktatási Főigazgatóság viszont a középfokú iparoktatási intézetek felügyeletét látta el.) Az 1922-es ipartörvény - a tanoncoktatásról rendelkezvén - gyakorlatilag az összes fontos kérdést a VKM-nek az iparoktatási főigazgató véleménye alapján hozott döntésére bízta. A felügyeletet a főigazgató és a tanfelügyelő közös kötelességévé tette, de például az iskolalátogatási kötelezettség alóli felmentést - a tanonciskola-igazgató után másod- és végső fokon - egyedül az iparoktatási főigazgató gyakorolta. Az Országos Ipari és Kereskedelmi Oktatási Tanács (melyben jelentős számban vannak jelen a szaktárca és az iparforgalmi érdekeltségek képviselői) az iskolák szervezetének, tankönyvének és tanterveinek elkészítésébe vonatott be. Az 1922-es ipartörvény gyakorlatilag kötelezővé tette a tanonciskolát mindenkinek, aki képesítéshez kötött ipart kívánt végezni. A tanoncok foglalkoztatását általában is szabályozta - kiterjesztve a tanügyigazgatás jogait. Miközben a hagyományosan liberális iparpolitika saját igazgatása csak 1935-től alakul át, a jobboldali őrségváltás igényei szerint a rendszer több politikuscsoportja a kisiparnak, illetve a keresztény középipamak kíván preferenciákat adni: ezt tükrözi a tanügyigazgatásnak adott széles jogkör. Helyi szinten a népoktatásnál lényegesen bonyolultabb volt a szintén zömében községi tulajdonban lévő alapfokú szakoktatás helyzete. Míg az általános népoktatásnál a helyi lakosság mint iskoláztatási ambícióval rendelkező, illetve mint az iskoláztatásból gyermekét kivonni szándékozó szereplő jelenik csak meg, az alsófokú szakoktatásnál a helyi lakosság egyik igen jelentős csoportja, a munkáltatók csoportja is szerepet kap. S míg a községgel szemben a népoktatásban dol-

6

L. N A G Y Z s . 1993.

309

Iparos-tanonciskola és a helyi társadalom

gozó tanítók csak a tanügyigazgatásban kereshetnek szövetségeket, az iparoktatásnál, mint potenciális szövetséges jelen van az iparigazgatás is.7 Sajátossá teszi a tanonciskola oktatáspolitikai sorsát az is, hogy két radikálisan eltérő érdekeltségű tanítói csoport érdekeit próbálja meg az országos egyesület integrálni. Nyilvánvalóan más a főállású szakirányú tanonciskolában tanító tanítók helyzete, és azoké, akik ezt másodállásként űzik. E sokirányú kihívásnak engedtünk, mikor a témába fogtunk. A kutatás első eredménye a Szakoktatás és politika című vékony kötet. Jelen tanulmány e kötet egyik tanulmányán alapul.

Szövetséges keresés az országos

politikában

A tanonciskola környékén állandóan két csoport küzdött: azok, akik a szaktárcára kívántak támaszkodni a vitákban és azok, akik a VKM-re. Az első csoport leginkább arra törekedett, hogy a középszintű iparigazgatásban szerezzen szövetségeseket, hogy a szaktárca iparoktatási osztályán érje el, hogy rendszeresen kikérjék az egyesület véleményét, hogy a szakoktatási tanácsba automatikusan meghívják az egyesület képviselőjét. Céljuk volt, hogy az egész tanügyigazgatást távol tartsák a tanonciskolától. Legfontosabb érvük az volt, hogy a zömében klasszicista, humán műveltségű tanügyigazgatás szemében munkájuk mindenképpen alacsonyabb rangú, mint a polgári iskolai tanároké, illetve a felső népiskolai tanítóké. Sőt, világosan érzékelték, hogy a kettőskötöttségű (egyháznak és államnak alárendelt, de éppen ezért felekezeti védettséget élvező) felekezeti iskolai tanítónak nagyobb a presztízse a tanfelügyelő előtt, mint a szintén kettőskötöttségű tanonctanítónak. Ennek oka igen egyszerű: a felekezeti tanító, ha akarta, vitáját autonómia-védőnek, felekezeti elkötelezettségűnek tüntethette fel, s így a tanfelügyelő azonnal egy-egy tekintélyes egyházi tisztviselővel is szembe került. A tanonciskolái tanító viszont nem hívhat mestereket egy oktatási-szakmai vita eldöntéséhez. Vagy ha hívhatott is, azok - alacsony végzettséggel s legfeljebb községi-kerületi nagyságrendű tekintéllyel - nem lehettek a tanfelügyelő ellenpontjai. A másik csoport éppen az ellenkező gondolatmenetet követte. Szerintük a szakoktatás alapkonfliktusa: a közismereti és szakmai képzés aránya, az e két pólus köré csoportosítható erők pozíciónyereségei, illetve veszteségei, az egyik vagy másik fél jogai. Koncepciójuk szerint az iparhatóság, az iparért felelős tárca, az iparosok és szervezeteik, a községi képviselőtestületek állnak az egyik oldalon, 7

LADIK G. 1942.

310


N a g y Péter Tibor

az egyoldalú szakképzést, a mesterek érdekeit képviselve; a másik oldalon viszont a szélesebb látókörű oktatásügyi tárca, s annak helyi képviselői a tanfelügyelőtől az igazgatón át a tanítókig. E csoport szorgalmazta a legintenzívebben, hogy a szociálpolitikai körök megnyeréséért s természetesen önlegitimációs okokból a tanítóegyesület védelmezze a tanoncok érdekeit is, a pusztán önző gazdasági érdekeket szem előtt tartó iparos társadalommal szemben is. A harmincas évek végére ez a koncepció szerzett egyértelmű többséget a tanonctanítói egyesületben, melynek élére a tanonc-szociális lobby vezéralakja, Áfra Nagy János került.8 így az egyesület az Ipari Minisztérium megalakulása után - szemben a középfokú szakoktatás egyesületeivel - nem foglalt állást a gazdasági tárcák szakkontrollja mellett.9

Az iparegyesületek és a tanítóegyesület

vitái

Az oktatásügyi érdekharcok legszemléletesebben jelennek meg a mesterekhez fűződő viszonyban. Az iparosok és az iskola közötti valamennyi konfliktus abból az alapvetően eltérő érdekből táplálkozott, hogy a mester számára a tanonc mindenekelőtt munkaerő volt, míg az iskola számára mindenekelőtt tanuló. Az egyesület követelte, hogy egy évnél rövidebb időre ne lehessen tanoncszerződést kötni. Ez egyes iparágakban terjedt el, egészen leplezetlenül az idénymunkaerő minimális bérezésére vonatkozó megállapodások figyelmen kívül hagyása céljából. Egyes mesterek ezt támogatták, hiszen az ennyire olcsó konkurenciával nem mindenki vehette fel a versenyt (aki ugyanis integrálódott a község társadalmába, vagy mondjuk a presbitérumba, nem vállalhatta a társadalmi rosszallást vagy botrányt). Az egyesület szorgalmazta, hogy a mesterek ténylegesen feleljenek az iskoláztatásért, úgy, hogy minden tanonc a szerződéskötéskor iratkozzon be az iskolába, s utána automatikusan, tanoncideje lejártáig maradjon az iskola tagja. Az iparos-tanonciskolai csoport egy másik része sérelmezte, hogy az ipartörvény a munkaadót sok mindenre kötelezi, és nem engedik az iskolaköteles korú tanonc alkalmazását. A mesterek így nem vállalják a taníttatási költségeket, ennek következtében a szegényebb néprétegek nem adhatják tanoncnak gyermekeiket.10 Az egyesület vívta ki, hogy az iskolaigazgató joga legyen, hogy kivételes méltányosságból engedélyt adjon a tanoncok szerződtetésére. Ez jelentősen javította a 8

A magyar ipar almanachja. Budapest, 1932.; GAUSER R. 1928.

9

Á R V A Y J . 1941.

10 Magyar Iparosnevelés 1928. 1-3.


311

tanonciskola vezetőjének pozícióját a helyi iparos társadalomban." Több csoport úgy vélte, a feltételeket szigorítani kell, a mestereket viszont más módon kell motiválni. így mozgalom indult, hogy a több tanoncot tartó mesterek kedvezményeket kapjanak a gépsegélyek kiosztásánál és a közszállításoknál. A végső megoldás persze az lett volna, ha a tanítók a felügyeleti szerv fölé, a mesterek fölé is kerülhettek volna. Ezért az iparos-tanonciskolai tanítók szorgalmazták, hogy a tanonciskolák az ipartestületnek tagjai legyenek, és mindazokban a kérdésekben, amikor a tanoncok ügyeiről esik szó, a tanonciskola képviselői teljes jogú tárgyaló félként részt vehessenek.12 Szorgalmazták a munkaadói értekezletek fejlesztését, hogy ezután a műhelyekben folyó tevékenységbe is bepillantást szerezhessenek. A kompromisszumkeresés azonban csak rövid ideig tartott, hiszen az iskolatípus egyenjogúsítása időbeni terjeszkedést követelt, azaz több, a termeléstől elvont időt. A tanítók szorgalmazták, hogy az iskola szerezze be a tanszereket, és utólag hajtsa be árukat a mestereken. Ez azért jelentős, mert így a tanító megúszhatta azokat a kínos és részben eredménytelen alkudozásokat, amelyeket a mesterekkel kellett folytatni a felszerelésért. Számos iskolaigazgató ugyanakkor abban reménykedett, hogy a nagytömegű megrendelés elosztással újabb befolyást szerezhet a helyi iparos társadalomban. Hiszen ahogy szűkült az iskola költségvetése, úgy lett mind kevesebb a helyi iparosoknak adható megrendelés is. Kézenfekvőnek látszott az ötlet, hogy a mesterek pénze fölött kellene megszerezni a rendelkezést. A tanítók az ügyben segítséget remélhettek a tanügyigazgatástól, hiszen az egységesítés csak úgy volt garantálható ebben a közegben, ha az iskola maga végzi a beszerzéseket.13 A tanügyigazgatás és a szaktanító egyesület érdekközösségének felismerését segítette, hogy előfordult: az ipartestületek hallgatólagos bojkottban részesítették az iskolát, mint egy tagjuk mondta: az ipartestületek addig nem fognak adni a tanonciskolás gyerek számára könyveket, rajzeszközöket, amíg a képzés jelenlegi rendszere fennáll, amíg a délutáni munkaidőben kell elengedni a tanoncokat. Azt akarják, hogy visszatérjen az esti (7-től 9-ig tartó) és a vasárnap délelőtti tanítás. A századforduló óta az államsegély húsz, de legalább tíz százalékát mindaddig taneszköz beszerzésére kellett fordítani, míg a készlet nem volt előírásszerű. E rendelkezés az oktatás érdekét a tanügyigazgatás szempontjai szerint védte a mesterekkel és a tanítókkal szemben is. Mindkét csoport ugyanis abból indult ki, hogy 11 Magyar Iparosnevelés 1942. 3. 12 Magyar Iparosnevelés 1942. 49. 13 O L K 5 0 7 . 5. cs.

312



a szükséges minimumot, a személyi költségeket kell először teljesíteni, tanító nélkül ugyan is nincs iskola, szemléltető tábla nélkül viszont van. A Gömbös-korszak Közszállítási Szabályzatát megelőzően egyébként a kisiparosok abban sem lehettek biztosak, hogy az adóikból befolyt iskolai költségvetés megrendelései őket fogják-e gazdagítani, vagy a nagy budapesti tanszergyárakat. A tanórákon való megjelenést az osztályfőnök igazolta, a mestereknek is ezen aláírások segítségével kellett igazolniuk a tanonc iskolába járását. Ez a mindenkori osztályfőnöknek elég jelentős szívességpozíciót biztosított a helyi iparos társadalomban. A századfordulón a mesterek elérték, hogy igazolt mulasztásnak számított, ha a tanonc vidéken dolgozott, vagy országos vásárra ment. Az egyesület szorgalmazta ennek a szabálynak a feloldását, s a tanító, illetve az osztályfőnök számára követelt jogot az igazoltság vagy igazolatlanság megállapítására.14 Az iparostanonc-iskolai bizottság jogköre volt a rendszeres mulasztást az iparhatóságnak bejelenteni. Ezzel a tanítóság nem értett egyet, ehelyett azt szorgalmazták, hogy az igazgató készítsen összefoglaló jelentést a tanfelügyelőnek és az lépjen fel, mintegy oldalirányból az iparhatóság felé.15 Az ipartestület gyakran kiállítást szervezett a tanoncok jobb munkáiból, ami az ösztönzés egyik legfontosabb formája volt. A tanítóegyesület szorgalmazta, hogy csak a jó tanulmányi előmenetelű tanoncot érhesse ez a kitüntetés. Ha újra boldogulni fognak, kitüntetést kaphatnak az alacsony műveltségű iparos rétegek - érvelt az egyesület - semmi garanciája nincsen annak, hogy az iparosok színvonala emelkedni fog. Egyébként a tanoncmunka kiállításáért a tanítók jutalmakat, kedvezményeket kértek az illető mesterek részére, hiszen a versenymunkát végzett tanonc nyilván nem pusztán olcsó munkaerőként dolgozik, hanem tanulja a mesterséget. A tanonciskolái vezetők elővásárlási jogot kértek a kiállított tárgyakra, hogy ezzel javíthassák az iskola felszerelését (ez nem jelentéktelen pedagógiai ösztönzőnek is számított). Az iparosok és tanítók konfliktusába a negyvenes évek elejére a kialakuló korporatív állam erőteljesen beavatkozott. A tanoncvizsgákat - ahogy azt a kamara vezetői már régen, a húszas években is szorgalmazták - a saját kezükbe kívánták koncentrálni.16 A Nemzeti Munkaközpont koncepciója szerint a műhelyekben való képzés nemcsak reformálandó, hanem az államnak kell kijelölnie, mely műhelyekben lehet tanoncot tanítani, és melyeket kell ettől eltiltani. Az egyesület el14 Magyar Iparosnevelés 1928. 1-11. 15 O L K 5 0 4 229.cs. 16 Magyar Iparosnevelés 1928. 1-11.

313


nöke szerint viszont a hatékony műhelyeknek kell megadni a jogot a tanoncképzésre. A hatékonyság kritériumait természetesen az iparigazgatás határozza meg.17 Az iparkamara kifogásolta, hogy nincs megfelelő kapcsolat az ipartanonc-iskolák tanítói kara és a mesterek között, s a „tanonciljú az iskolában olyan elméleti alapelemekkel telítődik meg, amely szakmai képzését még gátolja is, nemhogy elősegítené".18

Iparosok, tanítók,

tanügyigazgatás

A mesterek és a tanítók helyi küzdelmeinek legfontosabb színhelye az iparostanonc-iskolai bizottság volt. A századforduló óta tagjait a községi képviselőtestület választotta, a szabály szerint tanítással foglalkozó, vagy ahhoz értő egyének, művelt iparosok köréből. Persze a saját iskola tanítója nem lehetett választott. Mivel az iskolákjelentős része nem saját tanítóval működött, ezért a helység kevés tanítással foglalkozó személyéből a beosztott, a népiskolai tanító eleve elesett. Maradtak a „müveit iparosok". Tagja volt még az igazgatótanító, a tanonctanító-testület (ha egyáltalán volt ilyen) választottja, s az ipartestület által kiküldött két tag. Az iparhatóság úgy szólhatott bele e szerv összetételébe, hogy meghatározta a községgel egyetértésben - hány tagja legyen a bizottságnak. Az egyesület kétségbeesetten konstatálta, hogy a bizottság taglétszáma ilyen módon kiszolgáltatottá válik a község és az ipartestület, illetve az ipartestület és az iparhatóság mindenkori viszonyának. Az ipartestület és a község alkuján múlott, hogy a két ipartestületi tag meghatározó (akár 40%-os) erőt alkosson a bizottságban, vagy eltörpülő (akár 10%-os) kisebbséget. A tanítóság és a tanügyigazgatás azt is érzékelte, hogy az iparosság nemcsak az ipartestületen, de a községi képviselőtestületen keresztül is érvényesítheti a befolyását, hisz a testület agrárérdekeltségü tagjai csak abban voltak érdekeltek, hogy a község ne költsön túl sokat a tanonciskolára, tartalmi kérdésekben már nem. A „községi érdek" helyett a községi képviselőtestület választottjai tehát saját foglalkozásuk (iparuk) érdekét képviselték.19 A bizottságban keletkező konfliktusokat két jelentős csoportra oszthatjuk. A nagyobb helységekben, ahol polgári iskola (vagy más iskolatípus) működött, a képviselőtestület tanárokat választott a bizottságba. Ők iskolalátogatásaik alkalmával saját iskolatípusuk normáit kérték számon az egészen más tanítási idővel és 17 Magyar Iparosnevelés 1942. 24 18 Magyar Iparosnevelés 1942. 115. 19 O L K 5 0 4 2 2 0 . c s . , Á F R A N A G Y J. 1 9 3 2 .

314



„gyerekanyaggal" dolgozó kollégán. Elméleti ismereteket vagy pedagógiai módszereket kértek számon akkor, amikor az iskolába járás megkövetelése, illetve a tanóra puszta működtetése is nehéz feladat volt. Másrészt elkerülhetetlen volt a konfrontáció a bizottság termelés-érdekeltségű tagjai és a tanügyi szférából érkezett bizottsági tag között. Ezek a mérkőzések szükségszerűen a tanonciskolái tanítóval szemben megfogalmazott eltérő elvárásokban jelentek meg, s ezért lettek ezek az emberek ütköző felületté.20 A másik típusú konfliktus abból eredt, hogy a községben nem volt elég müveit ember, így a bizottságba alacsonyan kvalifikált, legfeljebb polgárit végzett emberek kerültek, s lettek hamarosan egy-egy látogatás alkalmával a tanító ellenőrzői és irányítói. Ezek az iparosemberek nem ritkán maguk is tanoncfoglalkoztatók voltak, s a nyilvánvaló összeférhetetlenséggel nem törődve, kihasználták ezt. A tanító bármikor szembe kerülhetett azzal, hogy munkáját az ítéli meg, akit a közelmúltban büntetett meg, tanonca iskolai mulasztása miatt.21 A bizottság tagjai felosztották egymás között a szorgalmi időt, s minden tag a ráeső időben felügyelőként látogatta az iskolát. A tanítók egyik legkomolyabb sérelme ez volt, hiszen havonta más-más követelményekkel kellett szembenézniük. Sérelem volt az is, hogy a bizottság bíráskodott a tanító fegyelmi ügyében is. A tanító-, illetve igazgatójelölési jog is a tanítók szakmai tekintélyét sértette, valamint az is, hogy a jövedelem nagyságára e szerv tett javaslatot a községnek.22 A bizottság tagja jelen volt a tanév végi vizsgálatokon, ami szintén jellegzetes konfliktusforrás volt. A tantervmódosítást is e bizottság kezdeményezhette, ez leginkább a szakirányú iskoláknál jelenthetett konfliktust. Egy-egy tekintélyesebb iparos új gépét vagy gyártási eljárását kellett évente váltakozva kiszolgálni.23 A századforduló óta a VKM-jegyzékből a tanítótestület javaslatára a felügyelő bizottság állapította meg a taneszközöket. A tanítóegyesületnek az volt a véleménye, hogy itt a tanítóknak döntenie kellene, hiszen a konkrét döntéseket erősen befolyásolta, hogy a felügyelő bizottság tagjai milyen helyi ipari érdekkörökbe tartoztak. (A konkrét taneszközök megrendelése óriási üzlet egy-egy helybéli iparosnak.)24 Az építőiparban lehetőség volt az óráknak a télre való koncentrálására, hiszen a heti tanítási idő, a két munkanapon négy óra, plusz vasárnapi három óra rajz, ez 20 O L K 5 0 7 228.cs. 21 O L K 5 0 4 217.cs. 22 O L K 5 0 4 228.cs. 23 O L K 5 0 4 228.es. 24 O L K 5 0 4 226.es.


315

igazán besűríthető, érveltek az illetékes ipartestületek. Ebben is e bizottság döntött, lehetőséget biztosítva a tanító túlterhelésére. Az iparhatóság a tantestület és a felügyelő bizottság meghallgatásával eldönti: nappali vagy esti tanoncoktatás legyen-e. Ha tanácsukat nem hallgatta meg az iparhatóság, akkor a felügyelő bizottsága fellebbezhetett (1935-ig), de a tantestület nem! A másodfokú iparhatóság viszont a tanfelügyelőt köteles volt meghallgatni, harmadfokon pedig a KM a VKM-et meghallgatva döntött. A mesterek követelésére már a századforduló óta kimondták a rendelkezések, hogy a különböző osztályokat eltérő napon tanítsák, tehát ne egyszerre vonják el a mesterektől a tanoncokat. A napok kijelölése érdekharcok tárgya, hiszen míg a tanítóság a saját népiskolai órarendjéhez, kántori elfoglaltságaihoz stb. való igazodásban lenne érdekelt, addig az iparosok érdekeit a hetipiacok napja, családi vagy társasági szokások határozzák meg, a szombattal és a szombati napra való felkészüléssel kapcsolatban pedig a zsidó iparosok elleni konkurenciaharc a meghatározó. Ugyanezt érintette, hogy (az államilag-egyházilag előírtakon kívül) a felügyelő bizottság jogköre volt három szünnap kijelölése.25 Másfelől viszont kisebb helységekben a tanoncok száma nem indokolná, hogy két csoportban oktassa őket az amúgy is túlterhelt, főállását tekintve népiskola tanító. Munkája tehát egyszerűen megkétszereződik, ha - akár egyetlen! - két-három tanoncot foglalkoztató, nélkülözésük megosztásában tehát érdekelt iparos rákényszeríti akaratát az iparostanonc-iskolai bizottságra. Egyes tárgyak alól felmentések voltak lehetségesek, s minden ilyen felmentéssel a tanonc munkaidejét lehetett növelni. A mészárosok, nyomdászok - nyilván eltérő okokból - a vasárnapi rajztanulás alól, a négy középfokú iskolák végzettek pedig az általános műveltségi tárgyak alól kaphattak felmentést. A felmentéseket az iparostanonc-iskolai bizottság jelentése alapján adta meg a tanfelügyelő. Ezt az egyesület sérelmezte, hiszen így tipikusan általános műveltségi kérdések megítélésében nem a tanító, hanem az alacsonyabban kvalifikált bizottság döntött.26 A tanügyigazgatás elérte, hogy a tanonciskolái bizottság határozatait a tanfelügyelőnek be kelljen mutatni. Az általa kifogásolt határozatot a bizottság nem hajthatta végre, de fellebbezhetett a VKM-hez. Azután ez a jog megszűnt, mint a tanügyigazgatás mozgásterét sértő, 1935 előtti rendeletek nagy része. A tanítóság és a helyi iparosság konfliktusából tehát „a nevető harmadik", a tanügyigazgatás került ki győztesen.

25 O L K 5 0 4 224.cs. 26 OL K 504 220. cs., NAGY P.T. 1994.

316

Nagy Péter Tibor


Irodalom 1929: A magyar iparostanonc oktatás története. Budapest 1932: Az iparos- és kereskedőtanulók népességi viszonyai és szociális helyzete Budapesten. Budapest /Statisztikai Közlemények 69./ Á R V A Y J Ó Z S E F (szerk.) 1 9 4 1 : A magyar ipar. Budapest G A U S E R R E Z S Ő 1 9 2 8 : A népoktatásügyi közigazgatási jog kézikönyve. Közigazgatási hatóságok, községi elöljáróságok, iskolaszékek, gondnokságok, óvodai • és tanonciskolái felügyelő bizottságok, tanítók és óvónők használatára. Szekszárd J Á K I L Á S Z L Ó 1959: A tanoncifjúság szociális és egészségügyi viszonyai a Horthy-rendszerben. Iparitanuló-képzés 10. sz. L. N A G Y Z S U Z S A (szerk.) 1993: Iparosok és kereskedők a két világháború közötti Magyarországon. Budapest L A C K Ó M I K L Ó S 1 9 6 1 : Ipari munkásságunk összetételének alakulása 1867—1949. Budapest L A D I K G U S Z T Á V 1 9 4 2 : Iparügyi közigazgatás. Budapest NAGY PÉTER TIBOR 1994: Szakoktatás és politika. Budapest SZAKMÁRY LÁSZLÓ (szerk.) 1962: Nyolcvan éves a középfokú iparoktatás 1879/80-1959/60. Budapest A magyar ipar almanachja. Budapest, 1932. ÁFRA N A G Y JÁNOS ÁFRA N A G Y JÁNOS

Szabó István A szolgáltatóipar réseinek kihasználása a szocializmusban

A szocialista gazdaságban a szolgáltatóipar réseit azok a munkálatok, tevékenységi körök hiánya okozta, amelyek a nem megfelelő rentabilitás miatt az állami szolgáltatásból többnyire kimaradtak, illetve nem a megrendelő idénye szerint lettek teljesítve. Ide sorolhatjuk elsősorban a lakosság számára végzendő szakipari munkákat. Példaként említhetjük a különféle szerelési, javítási teendőket, a háztartásokban rendszeresen szükséges víz-, villany-, gázszerelést, avagy háztartási gépek, tv, rádió stb. javítását ellátó feladatokat, a lakatos, burkoló, festő-mázoló, tetőjavító, üvegező tevékenységet. De ide sorolhatjuk a varrónő, a suszter, asztalos, kárpitos illetve minden olyan mesterember munkáját, amely a lakosság napi létezését, a háztartások zavartalan üzemelését szolgálja. Vagyis a valamikori kisipari tevékenységet. A szocialista szolgáltató szövetkezetek többnyire nem vállalták azokat a sokszor fél, egyórás aprómunkákat, amelyeket a háztartások igényeltek tőlük, s ha vállalták is, olyan összeget kértek, amelyért nem volt érdemes kihívni őket. A károsult inkább szólt a szomszédnak, a baráti körnek, nem tudnak-e valakit, aki a szükséges munkát elvégezné. A „frizsider szocializmus" időszakában egyre nőtt azoknak az embereknek a kereslete, akik képesítés nélkül, saját gyakorlatuk alapján, mindenfajta házkörüli karbantartási, szerelési, javítási, renoválási munkát elvállaltak, illetve azoké a szakiparosoké, akik főállásuk mellett munkaidő után „maszekban" végezték a fenti feladatokat. Itt mint potenciális magán munkavállalókat azokat is számításba kell venni, akiknek a háború után vissza kellett adniuk az iparengedélyüket, s egészen más területen helyezkedtek el, de azokat is, akik kisipari szakmájukban dolgoztak, s mint valamely szövetkezet szakiparosa jutottak el egy-egy háztartáshoz, ahol a továbbiakban már megegyezéssel, munkaidő után, magánemberként végezték az igényelt szakipari tevékenységet. Idővel a szocialista szolgáltató iparban dolgozó szakiparosoknak egész pacientúrája alakult ki a lakosság körében. Majdnem minden háztartásnak megvolt a saját szerelője, karbantartója, s csak garanciális javítások, vagy nagyobb alkatrész cserék esetén fordultak az állami szövetkezetekhez. A szocialista szolgáltatóipar „réseinek" ily módon történő betömését tehát részben a lakossági igény, részben az erre épülő, szabad munkaerő eredményezte. A nyolcvanas évek végén, az adórendszer bevezetésével, az adók fokozatos emelé-

318


Szabó István

sével a kétoldalú érdek miatt egyre több és több munkaerőt nyeltek el a háztartások, amelyeket ma a fekete munka kategóriájába sorolnak. Mellékesen jegyezzük meg, hogy a szocialista mezőgazdaságban és az iparban is hasonló folyamatok zajlottak. Az ipamái maradva, a nagyipari termelés számára szükséges, de a nagyüzemi előállítás rentabilitásának hiánya miatt nem gyártott apró szerelvények, tartozékok, alkatrészek kis műhelyekben történő előállítása hasonlóan kettős igény eredménye volt. Ám miután ezek egzisztenciája a nagyipartól függött, avagy attól a kisebb-nagyobb szolgáltató vagy termelő szövetkezettől, amelynek a terméket előállította, az akkori vállalkozók bár ugyancsak réskitöltőként, de csak hivatalos formában működhettek. A még szocialista keretek között alakuló, de már csírájában piac és érdekorientált kezdeményekből csupán a tsz melléküzemeket, illetve a munkahelyeken alakult gmk-kat említjük példaként arra, hogy az állami szektorban miként próbálkoztak a szolgáltatóipar réseinek kitöltésre, a lakossági igény kielégítésére minden lehetséges módon. A 80-as évek repedező szocialista gazdaságának növekvő lehetőségei közepette egyre több kisiparos váltott ki iparengedélyt. A rendszerváltással úgy tűnt minden lehetőség megnyílik a kisiparosok előtt is. Hivatalosan dolgozhatnak szakmájukban a képesítéssel rendelkezők, s valamely vállalkozási formában azok is, akik csak gyakorlatban sajátítottak el egy-egy mesterséget. Rövid időn belül azonban világossá vált előttük, hogy az ilyen-olyan címen rájuk rótt adókötelezettség miatt jobban járnak, ha a régi keretek között, a régi formában, bejelentetlenül vállalnak munkát. A lakosság is szívesebben fordul ily módon az ismert, és jóval olcsóbb munkaerőhöz. S ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az utóbbi években kamarai jelleggel védelmi szervezetekbe tömörülő szakképesítéssel rendelkező iparosok megpróbálják kiszűrni maguk közül a képesítés nélkülieket, egyre jelentősebb számú bejelentetlen munkavállalóval találkozunk. De miután a polgár érdeke ezidő szerint is az, hogy olcsóbban végeztesse el azokat a munkákat, amelyekhez nem kell feltétlenül papír szerint igazolt szakember - ezeknek a régi kifejezéssel élve „ezermestereknek" a munkáját mindig is keresni fogják. Fentiekben azt próbáltuk körvonalazni, hogy miből adódtak a szolgáltató iparban a rések a szocializmus időszakában, s hogy ezek betöltésére, milyen módozatok születtek. Láttuk, hogy a kereslet és a kínálat igénye miként hozta létre és tartotta fenn mai napig a kisipari tevékenység nem hivatalos formáit. Most tekintsünk bele egy példa erejéig egy Szolnok megyei, nagylélekszámú család történetébe, amely több generáción keresztül végezve a házkörüli kisipari munkák szinte mindegyikét, következésképpen alkalmas arra, hogy a fent nagy vonalakban ismertetett folyamatot, konkrétan szemléltesse. A család ipari szakmunkákkal, kéz-

A szolgáltatóipar réseinek kihasználása a szocializmusban

319

művességgel foglalkozó tagjainak együttműködése közel sem kirívó eset. Különösen kisebb városokban, falvakban vagy pesti peremkerületekben a hagyományőrző családok között a század elejétől követhetően az évtizedek során gyakran alakult ki olyan munkamegosztás, amelynél a 8-10 gyerek közül több is szakmát tanult, többször egymást kiegészítő szakmákat. Akik meg nem tanultak, azokat betanították. Sok vidéki család a mai napig kalákában építkezik, s a kialakult gyakorlat találkozván az igénnyel, többször rokonok, ismerősök házának, nyaralójának a megépítését, sőt továbbiak vállalását is eredményezi. Egy-egy rokonokból, barátokból, kipróbált ismerősökből álló team - kézről kézre adva őket - sokszor több ház építését is magáénak mondhatja. Az ily módon, természetes kiválasztódással alakuló vállalkozó társaság érdeke szerint szűri ki maga közül a lusta, rosszul dolgozó, kontár munkást. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az ismerősök körében dolgozó, fenti módon szerveződött munkákat íratlan garanciákkal végzik. Közös érdek a jó munka, a megrendelő elégedettsége, miután egyik félnek sem érdeke, hogy a hallgatólagos megegyezésen alapuló vállalkozás valamilyen vitás kérdés miatt nyilvánosság elé kerüljön. Ha ilyesmi előfordul, egyértelműen anyagi konzekvenciák nélkül rendezik azokat. Másrészt a mestermunka biztosítja a már meglévő vevőkört, és hasonló alapon újabbakat toboroz. Ez elsősorban a terület-biztosítás szempontjából igen jelentős, s tapasztalatból mondhatjuk, hogy egy idegen terület, még ha a megrendelő rokon vagy közeli ismerős is, a máshonnan érkező munkásokat ellehetetleníti. Az említett szolnoki családban esett meg, hogy egy szolnoki megbízó balatoni házának építési munkálatait helybéli hasonló vállalkozók meghiúsították. A példaként vizsgált Szolnok megyei családnál már a század elején tapasztalható volt a hagyományos paraszti életformától való távolodás. Részben a kényszerből vállalt alkalmi munkák, a megélhetés miatt elvégzett sokféle tevékenység szélesítette a családban odáig az érdeklődési köröket, csiszolta a képességeket, hogy amikor már lehetőség nyílt rá, hivatalosan is szakmát szerezzenek. Esetünkben például maga a családfő volt az első, aki félig-meddig kilépett a paraszti életformából. Tíz életben maradt gyermeke lévén, földjéből nem tudott megélni. Ezért már a 20-as évek elejétől postásként is dolgozott a gazdálkodás mellett. De az idők folyamán volt lóápoló, alkalmi hómunkás, vetett vályogot, tisztította a Zagyva csatornát, hol, mikor mire volt szükség. Emellett egyre több földet bérelt annak arányában, ahogy a gyerekei belenőttek a munkába. 1949-táján már közel 100 holddal rendelkezett, amit a családjával müveit. Ebben az időben már ekkora birtokok tarthatatlanok voltak. Nyilván ennek köszönhetően a gyerekek úgyszólván mindannyian más területen kerestek megélhetést. Az a kettő kisebb pedig, aki még kedvvel csinálta volna, nem bírta. Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy

320


Szabó István

egyikük villanyszerelői szakképesítéssel jó anyagi körülmények között érte meg a rendszerváltást, mikor is háború előtti földjeik kárpótlási jegyeit a családtagoktól felvásárolva közel akkora földet szerzett és próbál hasznosítani, mint amit a család negyven éve bérelt. Sajnos anyagiak, munkaerő híján ismét kudarcra ítélve. Az 50-es években tehát a család a paraszti munkából végképp váltani kényszerült. De miután józan felfogású, mindenfajta munka elvégzésére nevelt, a napi élettel, a gazdasággal, a nagy háztartással, az épületekkel, gépekkel, szerszámokkal összefüggő munkákban járatos emberek voltak, könnyen rá tudtak állni szakipari munkák végzésére is. Ahogy követték egymást a generációk, úgy szereztek a fiatalok több és több szakmában képesítést, ahogy változott az egyéni és társas vállalkozások állam által engedélyezett köre, úgy tértek át a család fiatalabb tagjai különféle, már tanult szakmájuk alapján szerveződött vállalkozásokra. Azok az idősebb családtagok pedig, akik a korábbiakban mindenféle szolgáltatóipari „résbetöltő" munkákat végeztek, alkalmazottaikká lettek, illetve végeztek és végzik mai napig is azokat az ismerősök, rokonok, barátok számára szükséges kisebb-nagyobb szakipari munkákat ugyanúgy közös megegyezés szerint, mint végezték azokat a korábbi évtizedekben, i A lakossági egyszerűbb szakipari munkákat, de esetünkben például a komolyabb vállalkozásokat, egészen egy-egy lakóház komplett felépítéséig, a belső berendezés kivitelezéséig úgy tudták csak felvállalni, hogy erre a lehetőségre való tekintettel valamennyi munkába bevont résztvevő csak olyan főállást vállalt, ami egyéb munkáik számára szabadidőt biztosított. Főként olyan területek voltak itt előnyben, amelyek folyamatosan letöltött 12-24 órás szolgálat után többnapi szabadidőtbiztosítottak. (Éjszakai szolgálatok, fegyveres védelmi szolgálatok, tűzoltó szolgálat, kazánfutés, számlabeszedések, mérőórák leolvasása stb.) Ma már a családban a már említett gazdálkodó mellett két vállalkozó fiatal szállítási, lakberendezési munkákat végez, ugyanakkor az idősebbek továbbra is az ő közreműködésükkel folytatják az építkezéseket, renoválási, belső szakipari munkák elvégzését. S miután a családbarrVan villanyszerelői, a baráti körben gázszerelői képesítésű, továbbra is különféle célú építmények szinte kulcsátadásszintű kivitelezésére képesek. Mindannyian megfelelnek annak az állandóan fellépő igénynek is, amely egy-egy általuk ismert háztartásban jelentkezik, s mivel nemcsak képességeik, képesítéseik megfelelőek, hanem az évtizedeken át, apákról fiaikra örökített munkamoráljuk is hagyományozódott, a feladatok volumenétől függetlenül szívesen végzik el azokat. A család tagjai a fentiekből következően a legkülönbözőbb módon, de azonos mentalitással épültek be generációkon keresztül egy egész vidék társadalmába. Környezetükben mindenütt meghatározó, számottevő egyéniségekké váltak, megőrizték családi hagyományaik egy

A szolgáltatóipar réseinek kihasználása a szocializmusban

321

részét, azon alapuló identitástudatukat, s a kiterjedt család tagjai széttelepülve is szoros közösséget alkottak és alkotnak. A szocializmusban a mezőgazdaság, az ipar, szolgáltatóipar hiányosságait valójában az egyéni munkavállalók, iparosok, 1-2 segéddel dolgozó kis műhelyek próbálták pótolni. Akár hivatalosan, akár jogosítvány nélkül. Tevékenységüket egyértelműen a szükség hozta létre, a háztartások, a lakosság igénye, a nagyipari termelés, a szövetkezeti mezőgazdaság számára nem kifizetődő részterületek ellátásának igénye. A kiskertekben hagyományos zöldség, főzelékfélék, fűszernövények termelése, a lakossági fogyasztást kielégítő olcsó kisállatok tenyésztése nagyipari módon nem vállalható. Ugyanúgy nem rentábilis ma már például az azonos gépekkel felszerelt cipész vállalkozó valamikori susztert helyettesítő tevékenysége. Nem is vállalja, gépe profiljának megfelelően bizonyos munkákat ellát, sarkal, talpal - de csak bizonyos anyagból készült és fajtájú cipőket. S miután szinte minden gépesített cipőjavító ugyanazzal a profilú géppel rendelkezik, egy-egy igényesebb, és nem az átlagnak megfelelő cipő j avításához sokszor egész városrészeket kell átfésülni, amíg egy öreg, megfelelő sámfákkal, anyaggal és idővel rendelkező vállalkozó susztert talál a polgár. A példa mindennapi, azért választottuk. De ugyanezt mondhatnánk el majdnem minden kisiparos vonatkozásában. Ma ugyanúgy nem vállalják a vállalkozók a kisebb, háztartásokban naponta előforduló meghibásodások javítását, karbantartásokat, mint ahogy régen nem vállalták azokat a szocialista időszak szolgáltató szövetkezetei. S miután a kisipart jószerével újból agyonnyomja az adórendszer, a még dolgozó idős iparosok egymás után kényszerülnek visszaadni iparukat. Ismét maradnak a rések, amiknek a betöltésére csak a mindig is működő fusizás, fekete munka, a kétoldali igényre épülő egyéni variációk adnak megoldást.

Szabó László A falusi és mezővárosi kisiparosság házasodási szempontjai és a nők szerepe az iparos társadalom bezáródásában A 60 éves Szilágyi Miklós barátomnak ajánlom

1. Tanulmányom a polgári korszak iparosságának társadalmi helyzetéről szól, és falusi, mezővárosi vagy mezővárosi jellegű közösségekben végzett vizsgálataim részeredményeit mutatja be egyetlen kiválasztott jelenségre figyelve csupán. Azt mutatom be, hogy a polgári korszakban elhatárolódik-e, ha igen, hogyan, milyen szinten az iparosság tömbje a hagyományos mezővárosi jellegű illetve falusi közösségeken belül. Másfelől, hogyan záródik ez a tömb a házasodás, illetve a nők révén endogám, szinte zárt réteggé bizonyos típusú közösségekben. A vidéki iparosság ugyanis korántsem egységes, noha a történettudomány, a történeti statisztika meglehetősen egységesen kezeli őket. Emlékeztet ez arra, amit Marc Bloch mondott több mint félszázada a középkori falusi népesség, a parasztság lovagi (majd a történettudományba áttevődött) megítéléséről: „A lovagi ihletésű irodalom úgy tett, mintha a nemesség és papság alatt nem látna mást, csak a »parasztok« avagy »falusiak« egyforma tömegét. A valóságban e hatalmas sokaságot a társadalmi különbségek mélyen szántó barázdái osztották rétegekre."' A statisztika módszerei azóta rengeteget finomodtak, s a történettudomány épp az ő hatására is jobban differenciál. Mégis vannak olyan tudományok, amelyek természetüknél és módszereiknél fogva közelebb tudnak hajolni a társadalomhoz, és ezt a differenciáltságot közvetlenebbül, ugyanakkor empirikus módon tárják fel. Ilyen a néprajz is.2 Éppen ezért magam ilyen irányból közelítek a kérdéshez, ami azt is jelenti, hogy nem vagy kevéssé élek statisztikai adatokkal. Megerősíti véleményemet Dankó Imre is, aki a Békéscsaba néprajzában megjelent tanulmányában ugyanerről szól, azt írván, hogy a történész és a néprajzos felfogása eltér egymástól: „A történész konkrét adatokat, kidolgozott módszereket, eljárásokat, szabályokat megtestesítő szervezeteket, intézményeket, mértékkel meghatározható, mennyiségileg és minőségileg jellemezhető és minősíthető tényezőket vesz 1

BLOCH, M . 1 9 7 4 . 2 0 9 .

2

E kérdésről Szolnokon tartottam vitát kiváltó előadást 1976-ban a Statisztikusok Vándorgyűlésén. A cikk jóval később jelent meg: SZABÓ L. 1994. 135-145.

324


Szabó László

figyelembe. A néprajzos viszont a legkülönfélébb életmód-alakító erővel bíró életjelenségek, viszonyulások kialakulását, lefolyását, hatását vizsgálja."3 A néprajz összehasonlító és empirikus jellegű tudomány, amely természetesen alkalmas elvi-módszertani következtetések levonására és megvan a maga sajátos forráskritikája is. Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert nem egészen köztudott. A legjobb forráskritika az, hogy számos különböző közösségben végzünk közvetlen vizsgálatot, majd ezek eredményeit összevetjük, szembesítjük egymással, s gondos elemzéssel megállapítjuk az azonosságokat, különbségeket mind a jelenség, mind a struktúra, mind a tendenciák szintjén. Ezt követően lehet csak az okok és körülmények figyelembevételével tipologizálni, s rámutatni az összefüggésekre, a megegyezések és eltérések okaira. Az okok magyarázatánál már a társtudományok eredményeit is messzemenően be kell vonnunk. Tanulmányomban természetesen ilyen részletezést nem adhatok, hisz erre sem terem, sem időm nincs. A kérdésfelvetésig azonban eljuthatok. 2. Előre bocsátom még, hogy egy települést nagyságától függetlenül, mint társadalmat és közösséget teljesnek tekintek minden, így társadalmi tekintetben is, beleértve a belső és külső viszonyokat (kapcsolatrendszert) is. Munkám során igyekeztem, hogy a legkülönbözőbb jellegű települések társadalmát önmagukban is megvizsgáljam, s erre módszert és elméletet is kidolgoztam.4 Anyagomat hosszú időn át a paraszti társadalmat és közösséget kutatva gyűjtöttem össze. Kutatópontjaim Szolnok, Mezőtúr, Nagykőrös, Kunszentmárton, Jászjákóhalma, Jászladány, Jászdózsa, Báránd, Békéscsaba, Mátészalka, Mozsgó, Csertő, Szulimán, Almáskeresztúr, Vámosmikola, Bemecebaráti, Fony, Korlát, Mogyoróska, Regéc, Baskó, Kelemér, Gice, Lice, Szilice, Hídvégardó, Tornanádaska, hét beregi Tiszaháton fekvő település és tizenegy tiszazugi község.5 Látható, hogy külön3

DANKÓ I. 1993. 370-371.

4

SZABÓ L. 1993., lásd ennek irodalomjegyzékében az előzményeket is.

5

A továbbiakban ezekre a településekre többször utalok, ezért itt most megadom vonatkozó tanulmányaim bibliográfiáját. Később ezek a lábjegyzetben nem szerepelnek, s kihagyom őket az összefoglaló irodalomjegyzékből is. Több munkát Szabó Istvánnal együtt készítettem. Ezek többnyire átfogó képet adnak a település társadalmi struktúrájáról, s az iparosok helyze- téről is. Szabó I. - Szabó L: Az Ipoly-völgy népi társadalma. In: Börzsöny néprajza. Szerk. Ikvai Nándor, Szentendre, 1977. 443-586.; Uő: Az erdő szerepe az Ipoly-völgy községeinek életében a jobbágyfelszabadítás után. In: Börzsöny néprajza. Szerk. Ikvai Nándor, Szentendre, 1977. 71-91.; Uő: Nagykőrös mezőváros kapitalizmuskori paraszttársadalma. In: Tanulmányok Nagykőrös történetéből és néprajzából I. k. Szerk. Nóvák László, Nagykőrös, 1978. 359-432.; Szabó L.: Csépa község társadalma. In: Csépa. Tanulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből I—II. k. Szerk. Barna Gábor, Eger-Szolnok, 1982. 229-278.; Uő: Jászság. Budapest, 1982.; Szabó L. (szerk.): Kunszentmárton és a Tiszazug kisipara. Szolnok, 1982.; Szabó L: Báránd társadalmának jellemző vonásai. In: Báránd története és néprajza. Szerk. Balassa Iván,

A falusi és mezővárosi kisiparosság házasodási szempontjai

325

böző jogállású, nagyságrendű és az ország eltérő vidékein fekvő településekről hozom majd adataimat és jelzem azt is: a települések, illetve ezek csoportjai típusokba sorolhatók, tehát társadalmi szempontból igencsak eltérő térségekben sok azonos jellegű közösséggel számolhatunk. Az iparosoknak a helyi társadalmakban és közösségekben elfoglalt helyét külön nem vizsgáltam, írásaimban sem részleteztem, csak beillesztettem őket a társadalom szerkezetébe. Ez egyben fel is ment a prekoncepció vádja alól. Ugyanakkor figyeltem erre a rétegre, helyzetükre s számoltam velük. Amikor az írásom elején felvetett kérdést először magamnak feltettem, kiderült, hogy bő vizsgálati anyag áll rendelkezésemre, több mint amit írásaim tartalmaznak. (A nem közölt gyűjtésekre természetesen nem hivatkozom.) 2.7. A történettudomány és a néprajz között alapvető eltérés van abban, hogy ez utóbbi az iparüzők közé sorol egy sereg olyan szaktudással rendelkező embert, akik soha nem jutottak el a céhes ipar szintjéig, mégis helyben és távoli vidékeken is mestereknek, ipari termékek mesteri színvonalú előállítóinak számítottak.6 Például a gömöri fazekasok, cserépégetők, a korondi, révi fazekasok, egész falvak foglalkoztak mész- és szénégetéssel, jelentős fafaragó, mezőgazdasági szerszámokat előállító vagy a dunai-tiszai hajósoknak, halászoknak evezőt készítő falvakról, dinasztiákról tudunk, zsindelykészítő falvak voltak, láda- és szuszékárusok, faedény készítők járták a fában szegényebb Alföldet, (fa)házépítők, kapufaragók kezenyomát őrzik ma is az erdélyi, felvidéki vagy nyugat-dunántúli falvak, ide sorolhatjuk a gömöri vagy Bódva-völgyi vasverő falvakat, akik bányászták és feldolgozták a vasércet, s szerszámokat szállítottak messzi vidékekre. S sorolhatnók.7 Voltak olyan kis települések, ahol jóformán nem volt iparos, csak specialisták látták el ezt a feladatot. Ezek az ipari termékeket vásárokon vagy Báránd, 1985. 349-372.; Szabó I. - Szabó L.: A Tiszazug történeti és néprajzi kérdéseiről (XIX-XX. század). In: Uő: Néprajzi tanulmányok. Szerk. T. Bereczki I. - Gulyás É., Szolnok, Í 985.; Szabó L.: A palócok társadalomnéprajza. In: Palócok II. Szerk. Bakó Ferenc, Eger, 1989. 237—415.; Uő: Mátészalka társadalma. 219-246. In: Mátészalka néprajza. Szerk. Ujváry Zoltán, Mátészalka, 1992.; Szabó I. - Szabó L.: Mozsgó és társközségeinek társadalma. In: Tisicum VIII., Szolnok, 1993. 325-371.; Szabó L.: A város paraszti társadalma. In: Békéscsaba néprajza. Szerk. Grin Igor - Krupa András, Békéscsaba, 1993. 37-112.; Uő: Család-, üzem- és munkaszervezet Kecelen a XIX. század végén és a XX. század elején. In: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I—II. Szerk. Nóvák László, Szentendre, 1994. 201-231.; Uő: Az Alsó-Bódva-völgy mezőgazdaságának munkaszervezete. In: Uő: A munka néprajza. Debrecen, 1997. 95-119.; Uő: Szolnok művelődéstörténete (1075-1990). Szolnok, 1998.; Uő: Gömör társadalma. (Megjelenés előtt Debrecenben.) 6

Előadásom elhangzása óta megjelent a Magyar Néprajz III. kötete (DOMONKOS O. NAGYBÁKAY P. 1991): ebben a háziipart elkülönítik ugyan a céhes vagy szakipartól, de az előzővel keveset foglalkoznak. Az egyes fejezetek a háziipari előzményeket részletesebben bemutatják.

326

Szabó László


vándoriparosoktól (kereskedőktől) szerezték be, javítgatni a specialistákhoz, illetőleg az uradalmi iparosokhoz vitték vagy maguk is értettek hozzá.8 Magas szintű tudás volt ez és semmivel sem követelt meg kevesebbet, mint a céhes mestereké, legfeljebb specializáltabb volt, olykor egy-egy áruféleségre korlátozódott. Ez a specializálódás azonban bekövetkezett idővel a céhes (ipartestületi) iparon belül is: pl. az asztalosok közül kiváltak a koporsósok, a komáromi láda fogalommá vált, s e ládát specialisták készítették, olyanok, akik asztalosoknak tanultak, de már csak ezt az árut gyártották a nagy konjunktúra idején. A kovácsoknál voltak csakis patkoló kovácsok, illetve speciális tudással rendelkező gyógykovácsok. Másfelől jelentős mezővárosok céhes iparosainak egy jó része - nem tudván megélni a mesterségből, nem tudván biztos vagyont gyűjteni - földműveléssel is foglalkozott illetve földet, szőlőt vásárolt, idősebb korában szinte elparasztosodolt,9 2.2. A specialisták és szakiparosok, illetve a háziipart űzők és a céhes (kisiparosok közötti határ főként társadalmilag időben is bizonytalan és összemosódik, hiszen a mezővárosok parasztpolgársága csak fokozatosan, a 18. század végétől kezdett olyan életvitelt folytatni, amely a céhes ipar tömegesebb árutermelését tette szükségessé. Noha I. Ferenc korában a mesterségek, s a céhes ipar „látványos felfutásának" lehetünk tanúi, igazában csak az 1850-es évektől, a népművészet kivirágzásának, vagy más néven - Fél Edit és Hofer Tamás kifej ezésével élve - az új parasztstílus kialakulásának korszakában volt szükség sok iparosra.'0 Az építkezés már nem specialisták, hanem kőművesek, ácsok, majd tetőfedők dolga. A házilag is előállítható bútorok korát a tömeges festett, majd flóderozott, és a lakás 7

A specialisták működése, illetve a háziipar ellen a céhes iparosok érdekeik védelmében a 19. század első harmadában többször felléptek. Nyilvánvalóan azért, mert bizonyos mesterségek versenyképes árut tudtak céhen kívül is előállítani. Ilyen adatokat a Jászságból magam is közöltem (a takács céh többször akart pert indítani a jászsági szövőasszonyok ellen): S Z A B Ó L. 1978. Hasonló törekvések ebből az időből más területekről is ismeretesek. 1851-ben gyenge és valójában hatás nélküli központi intézkedés történt arra, hogy szétválasszák a háziipart és a céhes ipart: Ideiglenes utasítás..., 1851. A későbbiekben is sikertelen a háziipart űzők számbavétele. Az első kimutatással a századvégről rendelkezünk. A millenniumi kiállításokat összegző kötetekben igen hiányos (jegyzők által űrlapokon beküldött) számbavétel történt ( K O V Á C S GY. 1998.). Mégis vannak ebben kézzelfogható adatok: pl. a gömöri Zsaluzsányban 125, Susányban 195 család foglalkozott cserépkészítéssel, Süvétén 35, Ponyelokon 195 család fazekassággal (357. lap). A Bihar vármegyei Révről 50 fazekas családot jelentettek (356. lap). Az Ecsedi láp 6 településén 400 gyékény szövőt és kaskészítőt írtak össze (354. lap). A Nyitra vármegyei Ó-Turán 800 család foglalkozott apróbb fatárgyak készítésével és árulásával (332. lap).

8

A vizsgált települések közül ilyenek Gice, Lice, Szilice, Bernecebaráti, Mogyoróska, Regéc, Tornanádaska, Almáskeresztúr, Szulimán. Minthogy itt az iparosok (1-3 fő) nem különültek el a paraszti lakosságtól, s a specialistáktól sem, ezekkel a továbbiakban nem foglalkozunk.

9

SZABÓ Z. 1982.; S Z A B Ó L. 1971.; S Z A B Ó L.

10

HOFER T . - F É L E. 1 9 7 5 . 3 4 .

1974.


327

térbeli szerkezetét is átalakító, eladdig a paraszti használatban nem lévő darabokat is tartalmazó asztalos áru váltotta fel (sublót, kanapé, szekrény). Megnövekedett a díszesebb cserépáru iránti igény. A népviseletben a posztóáru szinte kiszorította a házivásznat, s a szabók, különböző lábbelikészítők alig győzték ellátni a piacot. Ez az a korszak, amikor a kisebb mezővárosokban, sőtfalvakban kezdett határozottabban elválni a paraszti közösségtől az iparosok társadalma. Segítette ezt az elkülönülést az ipartestületek létrejötte, majd az iparos körök megalakulása. Ezek az intézmények még élesebb határt vontak a paraszti közösség és a többnyire belőlük származott iparosság közé. 2.3. Az elkülönülés mértékét és időpontját nézve, számolnunk kell mindenképpen a település jellegével (státusával) és nagyságával, belső társadalmi differenciáltságával is. A kisebb településeken, ahol néhány, a paraszti termelést segítő - munkaeszközökkel illetve azok javításával foglalkozó — iparos élt meglehetősen kis számban (pl. a beregi Tiszahát községeiben még az 1920-as években is 7-9% az iparosság aránya, az uradalmi iparosokkal együtt), nem lehetett éles az elkülönülés. A nagyobb alföldi mezővárosokban nemcsak határozott réteget regisztrálhatunk már az ipartestületek és iparos körök létrejötte előtti időben, de bizonyos településen belüli elkülönülést, szegregációt is. A még nem megyeszékhely, de erősen városiasodó Szolnokon az iparosoknak szinte külön utcája alakult ki a település központja mögött, hogy a piacteret, hidat jobban megközelíthessék. Megfigyelhető ez a tendencia, bár nem ilyen élesen Kunszentmártonban, részben Nagykőrösön is. Mezőtúron a nagyszámú fazekas az Újváros több utcáját foglalja el, másutt műhely is alig volt. Ugyanakkor Bárándon, Jászjákóhalmán, Mátészalkán az iparosok szétszórtan éltek a településen. A dunántúli Mozsgón a nagy uradalmak, s az uradalmi iparosok miatt nem olyan éles a határ a parasztság és az iparosság között. Az uradalmi iparosok ugyanis cselédeknek számítottak, s a falubeliek a parasztsághoz képest alacsonyabb szintű társadalmi rétegnek tekintették őket, hisz az önálló iparosok egy része eredetileg az uradalomban dolgozott, s nemcsak apógár, de még a földdel alig rendelkező paraszt (zsellér vagy kisházas) is lenézte őket. Ugyanakkor ők - mint Balassa Iván is írja - a cselédség felső rétegének számítottak az uradalmon belül. „A múlt század utolsó negyedétől kezdve a magyar uradalmak is különböző erőgépeket kezdtek alkalmazni. így a korábbi mester emberek: kovács, bognár stb. mellett megjelent a gépész, lakatos is. A mesterek valamennyi cselédnél magasabb fizetést és konvenciót kaptak, a többiek »úr«-nak szólították, önálló lakásukban senkivel sem közösködtek. Pénzért mások számára is dolgoztak, és mindez a béresekhez, kocsisokhoz viszonyítva anya-

328


Szabó L á s z l ó

gi jólétet biztosított számukra."11 Önálló műhelyük nem lévén, csak nehezen válhattak mégis önálló iparossá, s így falubelivé. 2.4. Az elkülönülés időpontját, mértékét és jellegét megszabta az is, hogy hogyan alakult ki az iparos réteg. Az eleve egy vidéket áruival ellátó mezővárosi központok (Nagykőrös, Mezőtúr, részben Kunszentmárton és később Békéscsaba) szükségletüknek és igényeiknek megfelelően fogadtak be a városba máshonnan jött iparosokat, adtak nekik polgárjogot. (Pl. Kunszentmártonban a múlt század elején a német, szláv nevűeknek, amelyek utóbb - igazolva a nyelvvesztést - olykor torzultak is: Pettenkuffer, Wajszpocher, Kránitz vagy Kudlik, Szaszkó, Sztanyek).12 Ezek idővel beépültek a város társadalmába, s a kezdeti nyelvi, nemzetiségi okok miatti elkülönültségük oldódott, ugyanakkor a későbbi iparos társadalomban meghatározó szerepük volt. Más folyamat eredményeként válik pl. Jászjákóhalma, több más jász és kun településsel együtt iparos központtá. Az alig 4 ezer lelkes Jászjákóhalma, mert a Jászság közepén feküdt, nem tudott terjeszkedni más jász településekhez hasonlóan és a földaprózódás ellen úgy védekezett, hogy a gazdák több gyereküket iparosnak taníttatták, ezzel adva ki örökrészüket. 1925-ben e folyamat eredményeként a 25%-ot meghaladta az (vásározó) iparosok száma e településen. Mátészalkán pedig a szerves alakulásba és formálódásba szólt bele durván Trianon, s az erdélyi menekülteknek nevezett határon túli, itt megtelepedő dzsentroid megyei hivatalnoki kar kiszolgálása futatta fel az addigi szerény, parasztigényű kisipart, s éppen ezért nem is záródott be az iparosság rétege, sokkal inkább a jövevény, a jött-ment státus, mintsem a szakember minősítés volt rájuk jellemző.13 2.5. Az eddig elmondottak bizonyítják, hogy igen összetettfolyamatról van szó, amikor az iparos rétegek közösségben elfoglalt társadalmi helyéről, annak zártságáról vagy nyitottságáról beszélünk. Akárhogyan nézzük azonban, ez a folyamat - ha voltak is bizonyos előzményei - csak a polgári korszakban játszódhatott le közösségtípustólfüggően korábban vagy későbben, s nem is mindig járt azzal az eredménnyel, hogy elkülönülő (elkülöníthető) iparos réteg alakult ki. 3. Amikor azokat a falvakat, amelyekben anyagomat gyűjtöttem típusokba vagy inkább bizonyos csoportokba sorolom, több lehetőség is áll előttem. Alapul vehetném a lélekszámot, ahogyan ezt a települések besorolásánál (persze egyéb ténye11 BALASSA-I. - ORTUTAY GY. 1979. 80. Az uradalmi iparosok helyzetéhez lásd még irodalmi példaként Illyés Gyula: Puszták népe, Sinka István: Mesterek utcája és Veres Péter: A csatlós című műveit. 12 KAKUKM. 1985. 60-65. 13 SZABÓ L. 1992. 227-231.; KOTICSJ. 1992.


329

zőkre is figyelve) a településföldrajz vagy a statisztika teszi, s beszélhetnék apró-, kis- vagy közép- falvakról, kis- és közép városokról. Érvényesíthetném a településföldrajz más szempontrendszerét is, amely a falvak sűrűségével számol, illetve különböző vonzáskörzeteket különít el megállapítva központi szerepkörű és perifériális településeket, feltárva ezek kapcsolatrendszerét. De hagyatkozhatnánk a természet- és gazdaságföldrajz szempontjaira is, amely a falvak természeti fekvését veszi figyelembe, vizek, hágók, régi útvonalak stb. mentén lévő településeket különít el, a zártabb helyen fekvőktől.14 Tekinthetném mintának a történettudomány olyan munkáját, mint Bácskai Vera - Nagy Lajos az 1828-as összeírást elemző müvét, amely a piaci körzetek szerint sorol be településeket, vagy Eperjessy Gézáét, aki a céhek, s így az iparosok minősége és száma figyelembevételével csoportosít. S természetesen a klasszikus város és településbeosztást, amely a mindenkori közigazgatásban is érvényesült, s megkülönböztet falut, várost, s jogi alapon és státusukat tekintve ennek különböző változatait (jobbágy falu, szabadalmas falu, mezőváros, püspöki város, szabad királyi város stb., majd a polgári korszak településbeosztása szerint: puszta, falu, város, majd rendezett tanácsú község, város stb.).15 Alapozhatnék Erdei Ferenc (azóta mások által is finomított) munkáira, ahol a mezővárost és vidékét, a települések belső társadalmi szerkezetét, foglalkozási stuktúrájátnézve különíti el elsősorban az alföldi településeket.16 Végül természetesen nyúlhatnék a néprajzhoz, itt is Kósa László szempontjaihoz, aki ugyan tájakról és táji tagoltságról beszél, de éppen vizsgált korszakunkban mércének tekinti a polgárosodás fokát.17 Annak ellenére, hogy mindezek a szempontok felfogásomba beépültek, mégsem így járok el, hiszen elegendő vizsgálati anyagom van ahhoz, hogy ebből, s ne elvekből és módszerekből induljak ki. Mint már az elején jeleztem a történettudomány és néprajz, s most hangsúlyozom, hogy ezen belül a társadalomnéprajz felfogása között eltérés van. A társadalomhoz módszere miatt közelebb hajoló társadalomnéprajz differenciáltabban lát egy közösséget. Ugyanakkor tud kellő részletességgel a folyamatokra is figyelni, mert közvetlenebbül érzékeli a társadalmi mozgást.18 Ezért a közösségek közötti azonosságot és különbséget - ha az iparosokat nézzük - egészen apró tényezők és folyamatok, a folyamatok tendenciáinak iránya szabja meg. A vizsgált településeket négy csoportba soroljuk: 14

DÖVÉNYI

1980.;

Z. 1977.; B E L U S Z K Y

P.

CSATÁRIB.-GÖNDÖRZs.

1979.; BELUSZKY P. 1980.; P A P P A. 1984.; ENYEDI 1987.; TÓTH J. 1990.; V A D Á S Z I . 1995.

15 E P E R J E S S Y G . 1 9 6 7 . ; B Á C S K J \ I V . - N A G Y L . 1 9 8 4 . ; E M B E R G Y . 16 ERDEI F. é . n . a ; ERDEI F. é . n . b

17 KÓSAL. 1990. 18 S Z A B Ó L . 1 9 9 3 .

1 9 4 6 . ,

GY.

illetve népszámlálások.

330


Szabó László

1. A tiszaháti falvak, a tiszazugi falvak, Hídvégardó, Fony, Korlát, Vámosmikola, Kelemér, Csertő. 2. Báránd, Mátészalka, Jászdózsa, Jászladány, Mozsgó 3. Kunszentmárton, Jászárokszállás, Jászjákóhalma 4. Szolnok, Mezőtúr, Nagykőrös, Békéscsaba Ezekről a csoportokról külön szólok, utalva bizonyos eltérésekre és sajátos karakterre is. A tárgyalás során kiderül majd, milyen szempontok szerint kerültek egy csoportba az egyes települések. 3.1. A már említett beregi kis településeken az iparosság alig különült el a parasztságtól a legutóbbi (1950-es évek) időkig. Külön réteget már létszámuknál fogva sem alkottak, hiszen 600-700 lélekre 10-12 iparos jutott, beleértve az iparosságba az uradalmi alkalmazottakat is. A falvak lélekszáma az ezer főt többnyire nem érte el. Jellemző az iparosodás jellegére, hogy az egyik legnagyobb vizsgált faluban (Gulács lakossága 1367 fő 1920-ban) az ötvenes években, a személyi igazolvány bevezetésekor a hatóság engedélyezte és elfogadta az egyik lakosnak box-géppel készített és napfényen kontaktmásolattal sokszorosított fényképét, mint hivatalos személyigazolvány képet. (Mellesleg megjegyezzük, hogy botrány tört ki a faluban, mert egy asszony megvádolta a „fényképészt", hogy a megszerzett képeket rontásra használja fel, s mindenkit hatalmában tart. Az ügyben rendőrségi vizsgálat is indult.)19 Az iparosok itt gazdálkodtak is. Állatot tartottak, földet béreltek vagy szereztek (olykor házasodás útján), s így csak áldás volt a paraszt feleség, aki értett a gazdálkodáshoz, sőt földben, állatban várható örökséget is hozott. Az iparosok, mondjuk inkább iparűzőknek, maguk is végeztek paraszti munkát. Ugyanakkor életvitelben, viseletükben mégis elkülönültek a falu parasztságától. Keménykalapban, csokornyakkendőben, pantallóban jártak ünnepeken. Szerepük volt a helyi ünnepi táplálkozás átalakításában (pl. mártásokat, un. porlós tésztákat, szalagóriás felfújt - tésztákat átvettek, közvetítettek, a lakodalmakban ők honosították meg a „pergelt tortát" vagy grillázst, krémmel töltött tortaféléket is ők kezdtek először sütni - korábban kalácsfélék, kelt tészták voltak az ünnepi étrend fő fogásai). Megemlítjük, hogy nagypénteken szokás volt az egészség védelmében, a rühesség ellen embernek, állatnak napfelkelte előtt megfördeni a Tiszában. Az iparosok is gyakorolták ezt a szokást, de ők már piknikké tették: ételt, italt vittek magukkal, s kirándulássá tették a hiedelemszerű szokást.20 A Tiszazug községeiben az iparosok szinte külön réteget is alig alkottak. Volt egy-két idegenből bekerült mesterember, de ők, mint jött-mentek el is szigetelőd19 S Z A B Ó L . 1 9 9 7 . 8 4 - 9 3 . 20

SZABÓ L. 1964.


331

tek a közösségtől. A helybeliek a kisgazda rétegből kerültek ki, s ezért egy tágabb paraszt család rendszeréből nem is tudtak kiszakadni sem életformájukat, sem társadalmi státusukat tekintve. A műhelyt többnyire (mint a helybeli kereskedők, szatócsok is) a régi parasztház végében vagy utcára néző elejében rendezték be. Új árut szinte nem állítottak elő, azt a falubeliek vásárokon vették, ők csak javítottak: pl. foltozó varga, cipész, szabó illetve szerszámokat javító kovács, bognár, kádár. Ez egyben anyagi helyzetüket is körülírta. Céljuk az volt, hogy szőlőbirtokhoz jussanak, s jövedelmüket így stabilizálják, öregkorukat biztosítsák. Az iparosoknak sem a beregi Tiszaháton, sem a Tiszazugban nem volt céljuk, hogy iparossal házasodjanak, s más falvak iparosaival való házasodásuk sem volt számukra különösebben fontos. A parasztfeleség külön hasznot jelentett, hiszen volt, aki a szerzett vagy örökölt földet, szőlőt, kertet megművelje. Az Abaúj-Toma megyei Bódva völgyben fekvő Hídvégardón, Tornanádaskán, az Ipoly-völgyi Vámosmikolán, a gömöri Keleméren is hasonló az iparosok helyzete. A Bódva-völgyi településeken a Gedeon és Csáky birtok egykori uradalmi cselédeiből került ki később az iparosok jó része. Itt nem voltak uradalmi cselédházak, s a cselédek, uradalmi iparosok saját házukban laktak a faluban, benne élve a paraszti közösségben.21 A parasztság felé nyitott volt az uradalmi cselédség, hasonlóan a belőlük származó iparosság is. Paraszt-iparos házasság itt gyakori volt. Ugyanez a mozsgói Biedermann, a csertői Festetich birtokon, s az említett Ipoly-völgyi településeken másként volt. Ott láthatóan és életmód szerint is elkülönültek a cselédházakban lakó iparosok a falusi paraszt közösségtől. A belőlük önállósult helyi iparosságnak a gazdák előtt nem volt tekintélye, s az iparos nem jelentett rangot. Ugyanakkor az önállósodott uradalmi iparosok már nem az uradalmak, hanem más szomszédos falvak iparos leányai után néztek, igyekeztek a cselédekkel megszakítani kapcsolatukat. Ok ugyan bezárkóztak, ám mégis nyitottak: foglalkozási endogámia, területi exogámia jellemezte házassági kapcsolataikat. Ezeken a kis településéken nem jött létre iparos kör még akkor sem, ha az iparosok tagjai voltak valamely ipartestületnek távolabbi központhoz tartozva. 3.2. Más volt az iparosok helyzete a Báránd-Mátészalka-Jászdózsa-Kecel típusú nagyobb (4-6 ezer lelkes) településeken. Itt már valós rétegről beszélhetünk, de a réteg mindkét helyen újnak, késeinek mondható. Első, második generációs iparos rétegről van szó (céhes előzmények nem voltak). Mátészalkán például a visszaemlékezések szerint - mert megfelelő forrás nincs - az 1914 előtt inasiskolába jártak azt állították, hogy az azévi 27 inas közül csak ketten voltak olyanok, akiknek az apja is iparos volt. A múlt században ezek még nem jelentős helyek, de 21

S Z A B Ó L. 1997.

332


Szabó László

századunkra mindkét település életébe beleszól a vasút. A bárándi vasutasok állomás környékén épült házai a falu centrumában épült nagygazda házak lakásaival együtt igényelték a szakiparos munkát, a helyi jellegű ipar készítményeit. Mátészalkán a Trianon után megjelenő új úri réteg helyzetéről, s nagyobb igényeiről már szóltam. Jellemző az is, hogy mindkét helyen iparos kör is alakult, ahová előszeretettel mentek a középparaszti rétegből származók. Színi előadások, bálok és igazi köri élet jellemezte őket. Bárándon a gazdák, vasutasok, illetve az iparosok alkottak jól elkülönülő társadalmi tömböt. Bárándra a vásározó ipar nem voltjellemző, ám az iparosok egyre inkább bezáródtak. Nemcsak a faluban, de más falvakban is az iparos lányt keresték párválasztáskor. Tőlük ugyanis a gazdák - magasabb társadalmi státusúnak tartva magukat - elzárkóztak, ők pedig a parasztok egyéb rétegeit tartották alacsonyabb rendűeknek. A 20. században megnövekedett - nem kis mértékben a nyugdíj miatt - a vasutasok társadalmi rangja (így volt ez vizsgálataim szerint Szajolban és Újszászon is). Avasutas férj biztos egzisztenciát jelentett, így volt ez vizsgálataim szerint Szajolban, Újszázon, Bárándon, Mátészalkán is, ahol az iparosság több ízben házasodott vasutas családdal. Mindkét helyen a viselet (pantalló, kamásnis cipő, csokornyakkendő, keménykalap) elkülönítette külsőleg is a parasztságtól az iparosságot, illetve kialakult a köri élet, s ez zárt társaséletet is lehetővé tett. Ide az inas valóban inasként (státusukat tekintve) kezdte meg egy év után (ha megragadt) a bejárást, fokozatosan betagozódott, s felnevelődött egy szűkebb, elkülönülő kör tagjaként. 3.3. Kunszentmárton, Jászárokszállás, Jászjákóhalma, Jászladány külön típust képviselnek. Nem azonosak az okok, amelyek a folyamatot elindítják, de mégis hasonlóan mennek végbe. Közel azonos nagyságrendű (10-12 ezer lakosú) mezővárosi státusú közösségek a 19. század második felében, s nagy tanyavilággal, távolabbi területekre gyakorolt gazdasági hatással kell számolnunk. A 19. század második felében a népi (paraszti) kultúra kivirágzásának korában a helyi, de a város vidékéhez tartozó községek is igényelték a kézműipar termékeit. Korábban is erősebb céhes ipar jellemezte ezeket a közösségeket, s az iparosok száma mindenütt megemelkedett. A Tiszazugot uraló Kunszentmárton, ahol erős céhes ipar volt korábban is, felfut mint piaci és önellátó központ (hentes és mészáros, malomipar, szücsipar, fazekasság, majd a Bozsik-féle díszkerámia, kőműves-ács ipar, vásározó szabó, csizmadia, cipész ipar stb.). Árokszállás kézművesei, pl. az ácsok egész Dél-Hevest Gyöngyösig, a Galga- és Tápió-mentét teleépítik rangos, azonos stílusú házakkal. Asztalosai, szűcsei, takácsai távoli vidékekre szállítják


333

áruikat.22 Fontos azt is megjegyeznünk, hogy ezeknek a településeknek eléggé fejletlen volt a kereskedelme. Üzletek alig voltak, s a város piactere volt a mesterek egyik árusító helye. A lakosság a műhelyekben vagy a hetipiacokon vásárolt. Kunszentmártonban pl. több hentes a piactérre kivontatott kocsiból árult, Jászjákóhalmára még ez sem volt jellemző. Ott a műhelyből adtak el közvetlenül. Jászárokszállás helye e tekintetben a kettő között jelölhető ki.23 Jászladányon az iparosok nemcsak számuk, hanem magatartásuk miatt is jól elkülönültek a parasztoktól, de paraszt családban élve életmódjuk nem sokban különbözött. Üzleteik nekik sem voltak, s a heti piacokon, vásárokon illetve műhelyeikből értékesítettek. Ezeken a településeken igen fontos volt az, hogy az iparosság erős, nagy létszámú (16-20%), ugyanakkor szinte kizárólag a parasztság igényeinek kielégítésére specializálódott. Nemcsak a helyi, hanem a környék, a város vidékének ellátása is a feladata volt. A vásározó életmód sajátos - sajnos a néprajz által még ma sem leírt - életforma volt. A kevés tőkével rendelkező falusi, mezővárosi kisiparosnak létkérdés volt, hogy vásárról vásárra eladva áruját, megszerezze a befektetett pénzt. Tipikus családi gazdaság jött így létre, amelyben a családtagok voltak a jelentősebbek, semmint az inas, legény, aki általában otthon maradt, nem árusított, hanem termeit. Az árusításban a nők nagy szerepet kaptak. Az iparos feleségének kora hajnalban már a szekéren kellett ülnie, s menni a mesterrel. Nagyobb lányoknak úgyszintén. Mindez azt eredményezte, hogy a párválasztásnál, házasodásnál a nősülés előtt álló mester mérlegelte: olyan asszonyt kap-e, aki vállalja ezt az életformát. S itt kezdődik a bezáródás. A vásározó ipar, az iparos kereskedő - iparos minősége a parasztlányok számára egyáltalán nem volt kívánatos. A szerintük cigány életforma nem vonzotta őket. Másfelől bizonyos mesterségek megkívánták a nők részvételét a termelésben is. Tudnunk kell, hogy a fazekasoknál a díszítés nem a mester, hanem asszonyaik, lányaik feladata volt elsősorban. Az írókázás - ólommázas, ólmos tartalmú festékek kora volt - olyannyira a nők feladata, hogy még a halálozási statisztikában is kimutatható. A szűcsiparban a hímzés - sok nehéz munka: bőrkikészítés, szabás, varrás után - a nők, a feleségek feladata volt nagyrészt. A takács- vagy a kékfestő iparban is megvolt a helyük. 22 Jászjákóhalma bezártságáról és az ebből fakadó tendenciákról már szóltam. 23 Kunszentmártonban pl. 1879-ben 136 iparost tartott számon az alispáni jelentés és csak 25 kereskedőt, akik között bolttal rendelkező alig volt, a nagyobbrészt termény-, fa- és állatkereskedő (kupec) és regálébérlő jelenti a többséget (TÓTH T. - BOTK.A J. 1980-1990. 576-577.). Jászárokszálláson ugyanekkor 199 iparos és 21 kereskedő van (Uo. 232-233.), mig Jászjákóhalmán 51 iparost említenek, s 2 kereskedőt (Uo. 335-336.). Vö. még: HERBERT J. 1 9 9 2 . ; D Ó S A J. - S Z A B Ó E. 1 9 3 6 .

334


Szabó László

Ez azzal járt, hogy parasztlány nem tudott e követelményeknek megfelelni. De nem is akart, mert egy ilyen méretű közösségben annyira ismerték egymást az emberek, hogy tudták egy leendő házasságban ki mire számíthat. Elzárkózott a parasztság is, s az iparosságnak nem volt érdeke, hogy mást válasszon, mint iparos családból származót. Ezeken a helyeken jelentős az összeházasodás, meghaladja az 50%-ot pl. Kunszentmártonban a dualizmus korában. Ha helyben nem kapott iparost, a környékről (Szentes, Csongrád, Békés megye) választott asszonyt. Ezeken a helyeken viszonylag igen korán (1880-1910) létrejön az ipartestület, majd az iparoskör, ami külön is bezárja és elkülöníti az iparosságot a társadalmon belül. Itt sajátos kultúra alakul ki, s egészen más az élet, mint pl. a gazdakörben. A bálok, színielőadások révén részese a kultúrának a női nem is. Elkülönültségüket a viselet, a lakáskultúra, életvitel, szokások egyaránt erősítik. Mindenütt jelentős iparos tanoncoktatás is kialakult, és ez is növeli a bezárkózást, az iparosság zárt társadalmi tömbbé alakulását. E helyeken a tanulás, a tanult ember fogalma, és a taníttat szó elsősorban iparosra vonatkozott. Nem kis létszámú rétegről van szó, mert ezek a települések 14-20%-ban voltak iparűzők összlakosságukat tekintve. 3.4. Szolnok, Mezőtúr, Nagykőrös, Békéscsaba ipara kettős, sőt hármas arculatú. A harmadikon értem, hogy mindenütt létrejött a 19. század második felében (ha nem korábban) bizonyos manufakturális jellegű, munkásokat foglalkoztató ipar is (Szolnokon a faipar, Mezőtúron az agyagipar, amin nem, a fazekasságot, hanem a téglagyárat, a kályhás, az épület díszeket készítő ipart értjük), Nagykőrösön a konzervipar, Békéscsabán a katonaságot kiszolgáló iparágak, illetve a nyomdaipar).24 Másfelől ezek a városok nagy piaci körzetet mondhatnak magukénak, s egy egész vidék tartozik hozzájuk. Nemcsak vásári szinten, mint az előző csoportnál láthattuk, hanem vonzáskörzeti szinten is, megfelelő városi üzlethálózattal. Persze a műhelyből való árusítás és vásározás itt is megvan, s a heti piacokon az iparosok egy része is kirakodik. Ám ezekben a városokban megvan egy olyan társadalmi réteg is (honoráciorok, értelmiségiek, vagyonos gazdák, úri birtokosok), amely eleve igényli az iparosok munkáját, termékeit, széles a felvevő paraszti (parasztpolgári) réteg is, másfelől az iparosok a környéket is ellátják. Jobban szétválik a kereskedő és iparos foglalkozás is, hiszen az üzlethálózat sokkal fejlettebb, mint az előző csoport településein. Ugyanakkor megvan az a vásározó iparos réteg is, amit már ismertettünk. Az iparosság itt már határozottan elválik a társadalom egészétől, és külön réteget alkot. Mert egyenrangú a kereskedőkkel, akik szintén külön réteget alkot-

24

VÖ. K A P O S V Á R I G Y . 1 9 9 6 . ; B O D O K I F O D O R Z . - B O D O K I F O D O R Z S . 1 9 7 8 . ; N Ó V Á K L . 1 9 8 6 . ; N Ó V Á K L. 1989.; G R I N I . - K R U P A A . 1993.


335

nak, házasodnak is egymással, ha ennek vallási akadálya nincs. Másfelöl az iparosság osztódik is, attól függően, hogy kiknek dolgozik: úri szabó — szabó, német szűcs —paraszt szűcs, építőmester (vállalkozó) — kőműves — ács pólusok jönnek létre. De nemcsak a vevőkör és az árusítás módja szerint oszlik meg az iparos társadalom, hanem vagyon szerint is. A vagyonosabbak több segéddel, inassal dolgoztatnak, a mesterek úgyszólván már vállalkozók és nem vesznek részt a munkában. Az ő tisztük a kapcsolatok kiépítése, a vevőkör szélesítése, s műhely olyan irányítása, hogy az szavatolja a készítmények állandó jó színvonalát. Ez a vékony felső réteg házasodik gazdákkal vagy kereskedőkkel, de megfigyelhető, hogy olykor hasonló szakmájú, szintén vagyonos iparos családdal házasodik össze, s így bővül a műhely, alakul ki családi alapon egy nagyobb cég. (Farkas és Társa, Faragó és Társai stb.). Ezekben a városokban is kialakulnak, főként az Alföldön jellegzetes mesterségek, amelyek nagyszámú iparost foglalkoztatnak és a helyi termékeket dolgozzák fel (pl. az állattartás termékeit: szűcs, szabó, korábban szűrszabó, timár, csizmadia, cipész). Divat volt a századfordulón egy-egy ilyen műhely összes alkalmazottját csoportképen megörökíttetni valamely fényképésszel gépeik, szerszámaik társaságában. Múzeumaink sok ilyen képet gyűjtöttek össze. Az előző csoportban is divat volt ez, ám látható és érzékelhető a különbség egy árokszállási vagy szolnoki, egy jászladányi vagy békéscsabai műhely között. A nagyszámú azonos szakmák iparosai természetesen nem helyben árusítanak, hanem vásárokon, illetve kereskedőknek adják el áruikat, s azok közvetítésével uralnak egy tágabb körzetet. A múlt század utolsó harmadában, majd századunkban a díszkerámia segítségével a mezőtúri fazekasok árúi így jutottak el rendszeresen távoli vidékekre is (Szatmár, Zemplén, Nógrád megye).25 Az iparosoknak, kereskedőknek külön köreik vannak, s rendezvényeik olyan rangos társadalmi események, amelyen a város vezetősége, a közhivatalok viselői, nagyobb gazdák is megjelennek.26 Jó partinak mutatkozik urak számára is egy rangos iparos családba benősülni. Megemlítjük, hogy pl. a szolnoki viseletben a parasztság a nemesi mintákat követte (zsinórozott posztónadrág, zsinórozott ezüstgombos mente, magyar vágású keményszárú csizma, asztrahán kiskucsma). Ugyanakkor a vagyonos iparosság (akiket követett ünnepi öltözetben a kevéssé

25 E települések monográfiái statisztikailag is bemutatják az iparosok számának alakulását, arányát más foglalkozásokhoz: Szolnokra KAPOSVÁRI GY. 1996.; SZABÓ L. 1998., Mezőtúrra BODOKI FODOR Z. - BODOKI FODOR ZS. 1978., N a g y k ő r ö s r e N Ó V Á K L . 1986.; N o v Á K L .

1989., Békéscsabára GRIN I. - KRUPA A . 1993.; DANKÓ I. 1993. V a l a m e n n y i település

ipartestületének történetét korábban külön is feldolgozták. 26 GULYÁSÉ.-SZABÓL. 1975. 151-153.

336


Szabó László

vagyonos réteg is) a hivatalnokok ruházatát másolta, s tőlük csak a csokornyakkendő különböztette meg az ünnepi ruhát. Ugyanakkor az iparosok két rétege, ha el is válik egymástól, mégis összeházasodik. A vásározóknál a már említett okok miatt, az úri igényt kielégítőknél pedig azért, mert mégsem tartották őket igazi uraknak. Külön vendéglőkbejártak, nem gimnáziumot, hanem polgárit végeztek, a vagyonuk pedig nem volt olyan vonzó (egy-két már vállalkozóvá vált családot leszámítva), hogy áttörjék a társadalmi határokat. Az ipartesületnek, s így az iparos körnek is valamennyien tagjai voltak, s együtt szórakoztak. Nem engedhették meg maguknak a legvagyonosabbak sem, hogy itt nejelenjenek meg. A kör ugyanis az információ szerzés helye is volt, s külön újságok, könyvek fejezték ki tájékozódásuk irányát és érdeklődési körüket. Az iparos öntudat igen erős volt. Fokozta ezt az is, hogy iparos dinasztiák alakultak ki és ilyeneket joggal tarthatunk számon. Vannak olyan családok, ahol egy-egy szakmát, s annak családi hagyományait örökítik tovább (pl. cukrászok, vendéglősök ételspecialitások receptjeit, bizonyos eljárásokat a különböző mesterségeknél, ahol a segéd elkészíti a munkát, de a mester fejezi be, tímároknál, szűcsöknél, kékfestőknél apró, de a műhelyt megkülönböztető vegyi adagolás stb.). Ezek mind zárt körben továbbadható értékek, s a cég reklámjai. Egyes iparos családok nagyszámú gyerek esetén keresztházasságokat is kötnek. Azaz ugyanaz az iparos család különböző generációja összeházasodik, hogy fenntartsa a műhelyt, a szakmát, s annak kapcsolatrendszerét és becsületét.27 S végül itt van az özvegyi jog a műhelyre, a mesterségre. Amely a műhely (cég) fennmaradását is biztosítja, s külön tanulmányt igényelne az, hogy az öreg, bevált, a mesterség és műhely fogásait jól tudó legénynek mi a helyzete, joga és kötelessége meghalt mestere családjában, s milyen a viszonya asszonyához, hogyan házasodnak össze, hogy a műhely joga mégis megmaradjék. Persze ezt törvények és rendeletek is szabályozták. A nagyobb mezővárosokban az iparosság létszáma miatt is tudott helyben is megfelelő és érdekével egybeeső házasságot kötni. Ritka a más, hasonló nagyságrendű települések iparosságával, méginkább a kis községek falusi iparosságával való házasodás. Ez a településen belül, s kívül egyaránt bezárta önköreibe az iparosságot, s egy zárt, ugyanakkor belülről differenciált réteggé tette, amelynek együtt is megvolt a helye közössége társadalmában. 4. Összegzésként elmondhatjuk, hogy vizsgálataink szerint - és ez nem előfeltevés, hanem más irányú vizsgálatokból levont következtetés - , az iparos társadal27

SZABÓI. 1987.


337

mat Magyarországon egyáltalán nem lehet egységes tömbként kezelni. Rendkívül differenciált, s nehezen határolható el a céhes, illetve az ipartesületek által elismert ipartól a specialisták vagy háziiparosok tevékenysége, noha erre időről-időre a múlt század közepétől kísérletek is történtek. A céhrendszer idejében a céhes ipar-kontár ellentét egyértelműbbnek látszik, de csak utólag, mert egy sereg mesterségnek nem volt céhes ipari megfelelője. Ezért a mai napig nem választható szét megnyugtatóan egymástól ez a tevékenységi kör. Az ipari tevékenységről, s az iparból élésről nincs tiszta képünk. A háziipar vagy népművészet, népi iparművészet fellendítése, előtérbe állítása egyenesen cél volt. Korábban bizonyos szövetkezetek, magán birtokosok, állami és társadalmi szervezetek tanfolyamokat indítottak, tanították a mesterségeket, népművészeti ágakat, felélesztettek kihaló iparokat, hogy a falusi lakosság életszínvonalát, kereseti lehetőségeit, a helyi sajátosságokat vagy a népművészeti tevékenyéget felélesszék (pl. Közjóléti Szövetkezet, Népi Iparművészeti Tanács, a birtokosok által szervezett csipkeverő, szövő-fonó vagy hímző és kosárfonó tanfolyamok, s sorolhatnók). Ez tovább bonyolítja a kérdést. Nem is törekedtünk a részletes kifejtésre, még inkább a megoldásra. Célunk az volt, hogy a kérdésrefelhívjuk a figyelmet, arra, hogy nem létezik egységes iparosság. Nem lehet a falusi ipart, sőt az iparmentes területeket statisztikai hányadba sorolva minősíteni. Az iparosok működése, társadalmi szerepük mikrovizsgálata szükséges ahhoz, hogy megértsük elsősorban a paraszti társadalmat, működését, a kézművesek külső és belső viszonyát a paraszti társadalmon belül. így kerülhetett egy csoportba néhány olyan település, s annak iparos társadalma, amit soha nem vontunk volna össze más tekintetben. Ilyen például Kecel és Báránd egy csoportba sorolása, és egyben elkülönítése (ha a statisztikai értékeket nézzük) a harmadik csoporttól. Jászjákóhalma bekerülése egy magasabb csoportba, noha lélekszáma igen alacsony. Számos település eleve kiesése a rendszerből, s más hasonlók bennmaradása legalább az első csoportban. Ugyanis a társadalmi tendenciákat, szintet, kapcsolatrendszert elemezve ezek így reálisak és valósak. Ez egyben mutatja módszertanilag azt is, hogy nem lehet premisszákból kiindulni, hanem csak az empirikusan és ott is az elfogulatlanul gyűjtött adatokból, mint akaratlanul is mi tettük e tanulmány esetében. Ugyanakkor megemlítjük azt is, hogy a települések nagysága, iparosainak létszáma, a központi szerepkör vagy a kereskedelmi, közlekedési utak mellett való fekvés (mint statisztikai átlag) mégis irányadó, általában irányadó és helyes. Finomabb vizsgálatoknál azonban a néprajzi szempontok mégsem hagyhatók figyelmen kívül, mert lehetnek eltérések is.

338

Szabó László


Irodalom Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest BALASSA IVÁN - ORTUTAY GYULA 1 9 7 9 : Magyar néprajz. Budapest BÁRTH JÁNOS 1 9 8 4 : Kecel története és néprajza. Kecel BELUSZKY PÁL 1979: Borsod-Abaúj-Zemplén megye falusi településének típusai (településformáló folyamatok a megye falusi térségeiben). Földrajzi Értesítő 339-370. BELUSZKY PÁL 1 9 8 0 : Az alföldi településhálózat jellegzetes vonásai. In: A változó Alföld. Szerk. Zoltán Z., Budapest, 9 0 - 1 0 2 . BLOCH, MARC 1 9 7 4 : A történelem védelmében. Budapest BODOKI FODOR ZOLTÁN - BODOKI FODOR ZSIGMOND 1 9 7 8 : Mezőtúr város története a honfoglalástól a felszabadulásig. Mezőtúr CSALOG ZSOLT - SZABÓ LÁSZLÓ (szerk.) 1 9 7 4 : Szolnok megye Néprajzi Atlasza I.L, 1.2. (röv: SZMNA) Szolnok CSATÁRI BÁLINT - GÖNDÖR ZSOLT 1987: A falusi települések térkapcsolatainak néhány jellemző összefüggése Szolnok megyei példákon. Alföldi Tanulmányok 263-278. DANKÓ IMRE 1 9 9 3 : A kismesterségek, az ámcsere, a piacozás-vásározás. In: Békéscsaba néprajza. Szerk. Grin I. - Krupa A., Békéscsaba, 3 6 8 — 4 5 5 . DOMONKOS OTTÓ-NAGYBÁKAY PÉTER 1 9 9 1 : Magyar Néprajz. III. k. Budapest DÓSA JÓZSEF-SZABÓ ELEK 1936\Kunszentmárton történetei. Kunszentmárton DÖVÉNYI ZOLTÁN 1 9 7 7 : A vonzáskörzetek történeti kialakulásának és változásának vizsgálati lehetőségeiről. Alföldi Tanulmányok. 1 3 2 - 1 4 2 . EMBER GYŐZŐ 1 9 4 6 : Az újkori magyar közigazgatás története. Mohácstól a török kiűzéséig. Budapest ENYEDI GYÖRGY 1 9 8 0 : Falvaink sorsa. Budapest EPERJESSY GÉZA 1967: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon 1686-1848. Budapest ERDEI FERENC é.n.a: Magyar falu. Budapest ERDEI FERENC é.n.b: Magyar város. Budapest GULYÁS É V A - S Z A B Ó LÁSZLÓ 1 9 7 5 : Túl a Tiszán a szendrei határon... Szolnok GRIN IGOR - KRUPA ANDRÁS (szerk.) 1 9 9 3 : Békéscsaba néprajza. Békéscsaba GYÖRFFY ISTVÁN 1 9 3 9 : A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Budapest HERBERT JÁNOS 1 9 9 2 : Jászárokszállás nagyközség monográfiája. Karcag (hasonmás kiadás) HOFER TAMÁS - FÉL EDIT 1975: Magyar népművészet. B u d a p e s t BÁCSKAI VERA - NAGY LAJOS 1984:


339

Ideiglenes utasítás a Magyarországbani kereskedelmi és iparviszonyok szabályozása iránt. Pest, 1851. KAKUK MÁTYÁS 1 9 8 5 : Iparos családok Kunszentmártonban a X V I I I - X I X . században. Múzeumi Levelek (Szolnok) 5 7 - 8 6 . KAPOSVÁRI GYULA 1 9 9 6 : Varia Museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája. Szolnok KÓSA LÁSZLÓ 1990: A paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji tagoltsága Magyarországon (1880-1920). Debrecen KOTICS JÓZSEF 1992: Mátészalka képzmüipara. In: Mátészalka néprajza. Szerk. Újváry Zoltán - Farkas József- Kotics József, Debrecen, 127-144. KOVÁCS GYULA 1898: A magyar háziipar törzskönyve. In: Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor. VIII. k. Szerk. Matlekovits Sándor, Budapest, 311-380. NÓVÁK LÁSZLÓ 1986: A három város. Budapest NÓVÁK LÁSZLÓ 1989: A három város építészete. Nagykőrös PAPP ANTAL 1984: Az Alföld vonzásközpontjai és vonzáskörzetei a XX. században. In: Az Alföld gazdaságföldrajzi kutatásának eredményei és a további feladatok 1. Szerk. Gurzó I., Békéscsaba, 147-199. SZABÓ ISTVÁN 1987: Faragó István szolnoki szabómester műhelye. Szolnok SZABÓ LÁSZLÓ 1963: Húsvéti tojások a beregi Tiszaháton. Ethnographia 4. sz. 525-547. SZABÓ LÁSZLÓ 1 9 6 4 : A nagypénteki és húsvéti táplálkozás a beregi Tiszaháton. In: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Evkönyve. 129-139. SZABÓ LÁSZLÓ 1971: A túrkevei Dani-Szabó család birtokának alakulása 1745-1918 között. In: Emlékkönyv a Túrkevei Múzeum fennállásának 20. évfordulójára. Szerk. Dankó Imre, Túrkeve SZABÓ LÁSZLÓ 1974: Két kiállítás. (Kiállításvezető) Szolnok SZABÓ LÁSZLÓ 1978: A redempció hatása a Jászság kultúrájára. In: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv. Szolnok, 154-164. SZABÓ LÁSZLÓ 1993: Társadalomnéprajz. Budapest SZABÓ LÁSZLÓ 1994: A paraszti munkaeszközök terjedése Szolnok megyében. (Gondolatok a statisztikai tudományok és a néprajz kapcsolatáról.) In: A szülőföld szolgálatában. Tanulmányok a 60 éves Fazekas Mihály tiszteletére. Szerk. Bagi Gábor, Szolnok, 135-145 SZABÓ LÁSZLÓ 1997: Három gulácsi tudományos ember. In: Varia ethographica etfolkloristika. Szerk. Szabó L. - Keményfi R., 84-93.


Szabó László

1982: Ezermesterek tevékenységének néhány jellemzője Mesterszálláson és Öcsödön. In: Kunszentmárton és a Tiszazug kisipara. Szerk. Szabó L., Szolnok, 525-532. TÓTH JÓZSEF (szerk.) 1990: Tér - Idő - Társadalom. Huszonegy tanulmány Enyedi Györgynek. Pécs TÓTH T. - BOTKA J. (szerk.) 1980-1990: Adatok Szolnok megye történetéből /-//. Szolnok VADÁSZ ISTVÁN 1995: A Közép Tiszavidék kisvárosai a XIX-XX. században. Szolnok-Tiszafüred SZABÓ ZOLTÁN

Repertórium a Rendi társadalom - polgári társadalom sorozat első tíz kötetében megjelent tanulmányokról

Gajáry István - Tóth Róbert 1. kötet Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. Salgótarján, 1986. szeptember 28-30. (Szerk. Á. Varga László) Salgótarján, 1987. Nógrád Megyei Levéltár 589 /Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 15./ Bevezető A konferencia köszöntése a rendező megye nevében (Horváth István) A konferencia megnyitása (Kövér György)

11-12. 13. 15-16.

I. C S O P O R T O K , K Ö Z Ö S S É G E K , E G Y E S Ü L E T E K A 1 8 - 1 9 . S Z Á Z A D B A N

Kiss Z. Géza: A dunamelléki református egyházkerület 1816-1819. évi püspöklátogatási iratainak forrásértéke és ezek történeti tanulságai Szomszéd András: A cigánysággal kapcsolatos összeírások és statútumok forrásértéke a 17. század második felétől a 19. század közepéig Bősze Sándor: Az egyesületek mint forrástípusok és ezek kutatása különös tekintettel a dualizmuskori Somogyra Tóth István: Az egyesületek hatása a szlovák társadalomra és annak anyagi gazdasági háttere a Felvidéken a dualizmus idején Gál Róbert Iván: A dualizmuskori szabadkőművesség foglalkozási összetétele Nagy Beáta: Az elit társasélete a klubok, kaszinók keretében Pifkó Péter: Családi kapcsolatok szerepe Esztergom kulturális életében a 19. század végén

19-25.

27-35.

37-40. 41-54. 55-67. 69-76. 77-82.

342

Repertórium

II. N E M E S E K , P O L G Á R O K , E T N I K U M O K A H E L Y I T Á R S A D A L O M B A N

Erdmann Gyula: A Zemplén megyei nemesség tagozódása, jővedelmi viszonyai a 19. század első felében Hudi József: A Veszprém megyei politikai elit a 18-19. században Ódor Imre: Az 1809. évi nemesi összeírás forrásértéke, felhasználásának lehetőségei Láczay Magdolna: A Rétköz nemes társadalma a 18-19. században Pálmány Béla: A mezővárosok társadalma Nógrád vármegyében a török hódoltság utolsó szakaszától a jobbágyfelszabadítás végrehajtásáig Benda Gyula : Egy mezővárosi közösség rekonstrukciója 1700 és 1850 között - Kérdések és lehetőségek Keszthely példáján Darkó Jenő: Görögkeleti egyházszervezet ésnépesség a 18. században Magyarországon Nemes Lajos: Eger város társadalmi rétegződése 1720-tóla 18. század végéig Horváth D. Tamás: Egy mezővárosi iparos a reformkor kezdetén Steindl György keszthelyi rézműves hagyatéka Gajáry István: A pesti Hupf-Mayerhoffer család - A társadalmi átrétegződés egy tipikus esete a 18-19. Században III. N A G Y B I R T O K ÉS NÉPESSÉGE, PARASZTI T Á R S A D A L O M RASZTI

85-97. 99-109. 111-124. 125-131. 133-143.

145-151. 153-166. 167-172. 173-177. 179-185.

PA-

CSALÁD

Papp Klára: Jobbágyi társadalom a 18. századi bihari magánföldesúri birtokokon Klaniczay Gábor: A boszorkányvád szociológiája a 18. századi falvakban és mezővárosokban Kaposi Zoltán: Nagybirtok és népessége Somogyban a 19. század elején Rnézy Judit: Egy gazdasági utasítás az 1780-as években a csurgói uradalmi alkalmazottak munkakörének és bérének korrigálásáról, s ennek tanulságai Szabó László: Családszervezet és családi gazdálkodás a Jászságban a 18-19. században Szuhay Péter: A besenyőtelki Mlinkó család története a 18-20. században Ortutay András: Egy esztergomi földműves család gazdasági és társadalmi viszonyai a 18-19. században

189-200. 201-207. 209-216. 219-225.

227-23 5. 237-245. 247-254.

Repertórium

343

Soós László: Egy eladósodott kisbirtokos paraszti család hiteltör- 255-261. lesztési esélyei a két világháború között a Dél-Alföldön N. Kiss István: A magyar királyság népességének osztálytagozódá- 263-273. sa 1707-ben I V . A POLGÁRI TÁRSADALOM BÁZISA, IDEOLÓGIÁJA - TŐKÉS RÉTEGEK, NEMESSÉG

Tóvári Judit: Polgárosodás és helyi hatalompolitika 1872-1917 között Glósz József: Kapitalizálódás, tőkeképződés a Tolna megyei kisbirtokos [helyesen: középbirtokos] nemesség körében (1830-1867) Kosján László: A gazdasági elit Nógrád vármegyében a dualizmus korában (A polgárosodás tendenciái, hordozóik) Halmos Károly: Gregersen Gudbrand 1869-es csődpere Kövér György: Egy kereskedő-bankár kapcsolatrendszere - Kohen 1.1. 1869-es csődperének tanulságai Lakatos Éva Mária: Négy generáció a polgárosodás útján - A báró Berzeviczy-Szmrecsányi család 1830 és 1985 között Marjanucz László: A szegedi burzsoázia gazdasági vállalkozásai a 19. század második felében Timár Lajos: Várostörténet, városföldrajz és családtörténet Szécsényi Mihály: A szélsőjobboldal társadalmi bázisa az 1935-ös debreceni választásokon

277-285. 287-295. 297-304. 305-320. 321-327. 331-343. 345-349. 351-365. 367-387.

V . HIERARCHIA, BÜROKRATIZÁLÓDÁS ÉS MOBILITÁS A 18-19. SZÁZADBA

Benedek Gábor: A minisztériumi tisztviselők mobilitása a dualizmus idején Vörös Károly: A főrendiház 1885. évi reformja. (Egy kutatás tervei és első eredményei) Tóth Zoltán: A századvégi foglalkozásstatisztikai ágazati rendszere mint strukturális örökség Fülöp Éva Mária: Gazdatisztek a Tihanyi Apátság uradalmában (1848-1945) Szili Ferenc: A műszaki és az adminisztratív tisztviselők élet- és munkakörülményei a MIR Kaposvári Cukorgyárában a két világháború között

391-396. 397-405. 407^419. 421—426. 427^136.

344

Repertórium

Gyarmathy Zsigmond: Adalékok Kállay Miklós szabolcsi főispán (1922-1929), később miniszterelnök portréjához Olchváry Pál naplója alapján Zachar József: Magyar huszárok a 18. századi francia haderőben Mazsu János: Az értelmiségbe irányuló intergenerációs mobilitás Magyarországon az I. világháború előtti félszázadban Szakály Sándor: A magyar katonai elit a második világháború időszakában Majdán János: Vasutasok Magyarországon 1846-1918 között Sudár Kornélia: Az első tömegközlekedési eszköz, az omnibusz elterjedése Budapesten és hatása a főváros 19. századi nagyvárosi fejlődésében Lengyel György: A két világháború közötti gazdasági elit kutatásának problémái Gyáni Gábor: Migráció és mobilitás: A városi munkásság szerkezete a két világháború között Zeke Gyula: Erdei Ferenc kettős modellje a statisztikai empíria tükrében - Verifikálási kísérlet Zárszó (Faragó Tamás) English Summaries A konferencia programja A konferencia résztvevőinek névsora

437—445.

447-452. 453—462. 463-472. 473—478. 479-488.

489—494. 495-503. 505-518. 519-522. 523-576. 577-580. 581-589.

Rendi társadalom - polgári társadalom 2. kötet Kutatás - módszertan Gyula, 1987. augusztus 26-28. (Szerk. Erdmann Gyula) Gyula, 1989. Békés Megyei Levéltár 485

Bevezetés

5-6.

I. A Z 1848 ELŐTTI VÁROSI TÁRSADALOM KUTATÁSÁNAK FORRÁSAIRÓL

Bácskai Vera: Az 1848 előtti városi társadalom kutatásának főbb forrásairól

10-20.

Repertórium

Rácz István: A városi társadalom hitel- és kölcsönügyleteire vonatkozó forrásokról Feiszt György: A mezővárosi domestica és militaris kassza Ódor Imre: Kurialista nemesek és településeik a késő feudalizmuskori nemesi összeírásokban Holló Szilvia Andrea: Az Alsó-Víziváros 1809. évi háztartás-összeírásának feldolgozási lehetőségei Gajáry István: A városi tanácsi hagyatéki irategyüttesek az 1848 előtti társadalom történetének kutatásaiban Kiss Z. Géza: Úriszéki iratok és társadalom Szili Ferenc: Somogy megye közlekedési viszonyai és kereskedelme a korai kapitalizmus időszakában (XVIII-XIX. sz.) Hozzászólások

345

21-27. 28-32. 33-41. 42-58. 59-64. 65-77. 78-83. 84—89.

II. A Z 1848-1918 KÖZTI VÁROSI TÁRSADALOM KUTATÁSÁNAK FORRÁSAIRÓL

Vörös Károly: Az 1848-1918 közti városi társadalom kutatásának főbb forrásairól Feiszt György: A Vas megyei virilis jegyzékek feltárásának tapasztalatai Gyáni Gábor: Budapest statisztikai forrásai a két világháború között Kisfaludy Katalin: A polgármesteri iratok társadalomtörténeti forrásértéke (1849-1918) Tóth Zoltán: A dualizmus kori árvaszéki-hagyatéki iratokról Kövér György: A részvényesek névjegyzéke mint társadalomtörténeti forrás N. Czaga Viktória - Halmos Károly: A budapesti cégbíróság levéltára (Vázlatos ismertetés) Prepuk Anikó: Zsidó anyakönyvek vizsgálata a múlt század utolsó harmadában Szabó Ferenc: A mezőhegyesi állami ménesbirtok idénymunkásai a századforduló körüli évtizedekben Benedek Gábor: A dualizmuskori újnemes miniszteriális tisztviselök - a nemesítési iratok tükrében Kósa László: Családi iratok és társadalomtörténet - Kisvárosi társasági élet a 20. század elején Kiss Gy. Csaba: A polgárosodás néhány kérdése a családregények tükrében

91-97. 98-100. 101-106. 107-112. 113-117. 118-124. 125-132. 133-143. 144—152. 153-161. 162-166. 167-173.

346

Repertórium

Lakatos Mária: A családi fotógyűjtemény mint történeti forrás 174—189. Szakály Sándor: Források és módszerek a honvédség tisztikarának 191-197. társadalmi összetételéhez Bősze Sándor: Az egyesületek mint társadalomtörténeti jelenségek 198-199. kutatásának fő forrásai Somogy megyében Darkó Jenő: Görögkeleti népesség Arad, Bács, Bihar, Krassó, 200-208. Temes és Torontál megyékben a XVIII. században Hozzászólások 209-210. III. A Z 1848 ELŐTTI FALUSI TÁRSADALOM KUTATÁSÁNAK FORRÁSAIRÓL

Varga János: Az 1848 előtti falusi társadalom kutatásának főbb forrásai Hudi József: A nemesi (curialista) község önkormányzata kutatásának levéltári forrásai Szaszkó István: A középbirtokos nemesség jövedelmi viszonyainak forrásai (Somogy megye) Horváth Lajos: A községbírói iratok 1848 előtt Papp Klára: A jobbágyi robotszolgálat XVIII. század közepi fórrásai a bihari Károlyi birtokon Tóth Péter: A határvizsgálati tanúkihallgatási jegyzőkönyvek történeti néprajzi forrásértéke Pálmány Béla: Az Urbárium előtt kötött földesúri úrbéri szerződésekről és a paraszti közösségek kiváltságleveleiről Takács Péter: Az investigatiok és a paraszti életmód kutatása Oltvai Ferenc: A Csanád vármegyei urbarialis küldöttség és iratai (1712-1743) 1767-1785 Molnár Ambrus: A tiszántúli református falusi társadalom forrásairól Halász Imre: A monoszlói bíróláda Kaposi Zoltán: Az árvapénztári iratok forrástörténeti jelentősége

212-225. 226—235. 236-253. 254—263. 264—271. 272-280. 281-304. 305-315. 315-327. 328-3 3 3. 334-346. 347-354.

I V . A Z 1848-1918 KÖZTI FALUSI TÁRSADALOM KUTATÁSÁNAK FORRÁSAIRÓL

Orosz István: A falusi társadalom kutatásának forrásai a dualizmus időszakában

356-370.

Repertórium

Tilcsik György: Az első népképviseleti országgyűlés választójogi névjegyzékeinek felhasználási lehetőségei a társadalomtörténeti kutatásokban Dóka Klára: Az egyházi levéltárak és a társadalomtörténet Kiss József - Eke Judit - Farkas Attila: A foldkataszteri anyagok forrásértéke, kutatási-feldolgozási lehetőségei Szabó István: A mezővárosi életmódkutatás múzeológiai módszerei és forrásai Maj dán János: Utasok a magyarországi vasutakon 1914-ig Hozzászólások a III-IV. szekcióüléshez

347

371-384.

385-396. 397—407. 408—414. 415-420. 421—425.

V . A TÖRTÉNETI DEMOGRÁFIAI KUTATÁSOK FORRÁSAIRÓL

Faragó Tamás: A történeti demográfiai kutatások főbb forrásairól N. Kiss István: A dézsmajegyzékek és a Rákóczi-féle dicalis conscriptio, mint források Szaszkóné Sin Aranka: A nemzetiség- és településstatisztika 18-19. századi forrásai Jároli József: Az anyakönyv mint a nem nominális és nominális vizsgálatok forrása Szarka László: Migráció és asszimiláció a szlovák nemzetiségi régióban Hozzászólások

427—449. 450—456. 457—465. 466—475. 476—481. 482-485.

348

Repertórium

Rendi társadalom - polgári társadalom 3. kötet Társadalmi konfliktusok. Salgótarján, 1989. június 15-18. (Szerk. Á. Varga László) Salgótarján, 1991. Nógrád Megyei Levéltár 403 /Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 16./

Előszó

19.

I. T Á R S A D A L M I K O N F L I K T U S O K , E R Ő S Z A K , B Ű N B A K M E C H A N I Z M U S A 16-18.

SZÁZADBAN

Fekete László: Erőszak és utópia - Szempontok a konszenzus és a konfliktus antropológiájához, történetiségéhez és társadalomkritikájához Szakály Ferenc: A hatalmaskodás mint a magyar j ogok érvényesítésének eszköze a török által megszállt országrészekben Tóth István György: A törvényes és a törvénytelen szerelem konfliktusai a 18. századi magyar falvakban Tóth Péter: A szexuális deviancia, mint egyéni és társadalmi konfliktusok feloldása és újabbak generálása a 18. században Kristóf Ildikó: Közösségi konfliktusok és boszorkányvád a 17-18. századi Debrecenben Bátori Ingrid: Boszorkányüldözés és társadalmi konfliktusok egy Rajna-vidéki kisváros, Rhens példáján a 17. században Szántay Antal: „Alattvalókkal szembeni bánásmód" a II. József-kori kerületi igazgatás rendszerében II. F A L U S I ÉS M E Z Ő V Á R O S I PARASZTI K Ö Z Ö S S É G E K TUSAI A J O B B Á G Y V I L Á G B A N A 17-19.

23-34.

37-43. 45-50. 51-57. 59-66. 67-70. 71-78.

KONFLIK-

SZÁZADBAN

N. Kiss István: Konfliktusok a kuruc hadseregben (1703-1711) Horváth Lajos: Jobbágyközösségek egymás közötti összeütközései határaik miatt Pest-Pilis-Solt vármegyében a 17. században Hajdú Lajos: A „kegyetlenkedő" földesurak elleni perek Erdélyben(1765-1780) Papp Klára: Konfliktusforrások a 18 század közepi bihari szolgáltatási gyakorlatban

81-88. 89-100.

101-107. 109-117.

Repertórium

349

Knézy Judit: Illúziók és jobbágy lázadások (A csurgói és marcali jobbágyok küzdelmei a 18. században) Darkó Jenő: A görög rítusú egyház státusza Erdélyben a 18. században Erdmann Gyula: Az úrbéres terhek növekedése és egy gazdatiszt-kiskirály üzelmei Békéscsabán a 19. század elején Pálmány Béla: Nógrádi armalista családok küzdelmei nemesi kiváltságaik megőrzéséért III. K O N F L I K T U S O K A HELYI

MODERNIZÁCIÓ

125-131. 133-138. 139-148.

TÁRSADALOMBAN

Tar Ferenc: Festetics Tasziló gróf, majd herceg és Keszthely konfliktusai Ö. Kovács József: A zsidóság és környezetének konfliktusai a 18-19. században egy Duna-Tisza közi mintavétel alapján Dominkovits Péter: A köznemesi gazdálkodásból fakadó ellentétek Győr vármegye nemesi községeiben 1800-1848 között Bánkiné Molnár Erzsébet: A jászkunságiak törekvései a Jászkun Kerület igazgatásának demokratizálására 1843-1844-ben Labádi Lajos: Viharos tisztújítás Szentesen a kiegyezés után Láczay Magdolna: Az agrárszocialista mozgalom szabolcsi sajátosságai Molnár András: „Vágtatok" és „fontolva haladók" - Politikai érdekcsoportok hatalmi konfliktusai a reformkori Zalában Tilcsik György: Egy közgyűlési botrány a reformkori Vas megyében Ieda Osamo: Központi és községi szövetkezetek a Hangya szövetkezeti mozgalomban az első világháború végéig Hudi József: Hatalomgyakorlás a nemesi községekben a 18-19. Században IV.

119-123.

ÉS TÁRSADALOM.

KONFLIKTUSOK A

DERNIZÁCIÓS F O L Y A M A T SORÁN A 18-19.

151-153. 155-162. 163-168. 169-176. 177-181. 183-187. 189-195. 197-206. 207-214. 215-220.

MO-

SZÁZADBAN

Kovács Katalin: Konfliktusok és konfliktuskezelési technikák egy sváb faluban Hadas Miklós: Látens konfliktusok és konfliktuskezelési technikák (Adalékok egy sváb község belső tagolódásának és szimbolikus harcainak vizsgálatához)

223-227. 229-231.

350

Repertórium

Horváth József: A győri végrendelkezők családi konfliktusai a 17. század első felében Bősze Sándor: Egy epizód az 1880-as évek somogyi antiszemita zavargásaiból - Egy antiszemita egyesületalakítási kisérlet Marjanucz László: A zsidó-keresztény vegyesházasság Szegeden a századfordulón Timár Lajos: A középfokú iskolarendszer modernizálása és a társadalmi mobilitás konfliktusai Budapesten 1873-1973 között Kemény Mária: Konfliktus, vita és döntés az akadémia székházának építészeti stílusáról

233-244. 245-248. 249-251. 253-267.

269-274.

V . A Z IPAROSODÁS TÁRSADALMI KONFLIKTUSAI

Vári András: Regálékonfliktusok: urak, parasztok, bérlők N. Czaga Viktória: Kézművesek, iparosok, kereskedők a budai védegyletben Bircher Erzsébet: Birodalmi gazdaságpolitika és a lokális érdekek konfliktusai a magyar kőszénbányászat első évtizedeiben Gajáry István: Modern ipari-társadalmi konfliktusok hiánya, avagy miért nem fejlett a budai ipar a reformkorban Mazsu János: Iparosodás és társadalmi egyenlőtlenség - avagy mire jó a társadalmi egyenlőtlenségek történetének kutatása Szulovszky János: Presztízs és propaganda, avagy a folklór mint' konfliktusoldó eszköz

277-285. 287-293. 295-299. 301-304. 305-309. 311-316.

V I . VÁROSI KONFLIKTUSOK

Forrai Judit: A prostitúció mint társadalmi konfliktus Szakály Sándor: Egy közbiztonsági testület létrehozása és és feladata a 19-20. század fordulóján (A Magyar Királyi Csendőrség) Szabó Dániel: Párbaj a dualizmus korában, avagy a haza a vívóteremben Kresalek Gábor: Valós és kreált konfliktusok az ötvenes évek jelenidejü játékfilmjeiben Gyáni Gábor: Fővárosi zavargások a dualizmus évtizedeiben

319-324. 325-330.

331-338. 339-344. 345-354.

Repertórium VII.

351

TÁRSADALMI

ELLENÁLLÁSI

TECHNIKÁK

FORMÁLIS

SZEVEZETEK NÉLKÜL

Tóth László: A besenyőtelki társadalom akaratnyilvánítási képessége 1945 után Tóth Ágnes: A bukovinai székelyek beilleszkedési stratégiái Észak-Bácskában 1945 és 1950 között Varga Éva: Társadalmi konfliktusok és megmaradási technikák az északi határszél néhány községében Mink András: A hatalomgyakorlás lehetőségei és korlátai a 60-as években A konferencia programja A konferencia regisztrált résztvevőinek névsora

357-361. 363-370. 371-375. 377-3 81. 383-388. 389—402.

Rendi társadalom - polgári társadalom 4. kötet Mezőváros - kisváros A Hajnal István kör keszthelyi konferenciája. 1990. június 23-25. (Szerk. Mikó Zsuzsa) Debrecen, 1995. Csokonai K. 336 Pálmány Béla: Szempontok a magyarországi mezővárosok típusai- 5-47. hoz az úrbérrendezéstől a jobbágyfelszabadítás befejezéséig (1767-1870) T. Mérey Klára: Dunántúli kisvárosok típusai a dualizmus idején 49-54. Tóth Péter: Egy bortermelő mezőváros: Sajószentpéter a késő kö- 55-61. zépkorban Bircher Erzsébet: Vállalkozás és hatalom az alsó-magyarországi bá- 63-69. nyavárosokban N. Kiss István: A muraközi uradalom mezővárosai (16-18. század) 71-74. Szántó Imre: A végvárak mellett (presidialis) mezővárosok települé- 75-83. si szerkezetének megváltozása Zala megyében Pap Ferenc: A kolozsvári kereskedőréteg a 17. század első felében 85-97. (Elemzés a harmincadvámnaplók alapján) Odor Imre: Nemesi mezővárosok a Dél-Dunántúlon 99-104. Tóth István György: Iskolába járás a 18. századi Nyugat-Dunántúlon 105-113.

352

Repertórium

Hudi József: Veszprém mezőváros nemesi községének önkormányzata a 18-19. században Csőgör Csaba: Sopron a társadalmi tér változásának tükrében a XVI-XVIII. században Gajáry István: Óbuda mezőváros lakosságának foglalkozási összetétele a 18. század végén Ö. Kovács József: Kisvárosi Zsidók a XIX. században (Kiskunhalas) Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun kerület mezővárosainak társadalmi mobilitása, s az azt szabályozó és befolyásoló tanácsi és kerületi statutumok hatékonysága Láczay Magdolna: Helyi hatalom, helyi társadalom Kisvárdán 1848-ban Gyáni Gábor: Elkülönülés és egységesülés. Szegregáció és egyesületek a dualizmus kori Vásárhelyen Majdán János: A vasúti csomópontok településfejlesztő hatása a Dunántúlon V. Fodor Zsuzsa: Iparosélet Veszprémben a két világháború között Kövér György: Kisvárosi elit társaságok. Hajdúböszörmény a két világháború között Tar Ferenc: Keszthely térbeli, társadalmi szerkezetének hosszú távú vizsgálata Kresalek Gábor - Varga Éva: Kisvároskép századunk húszas éveinek magyar irodalmában Dóka Klára: Kisvárosok ábrázolásai a későfeudális térképeken Majdán Béla: Egy kisváros története képekben A. Gergely András: Kisvárosok és helyi érdekek Magyari Nándor László: Térbeélési stratégiák Székelyudvarhely 150 éves településfejlődésében Vadász István: Négy nagykunsági város központi funkcióinak, hierarchikus rendjének és vonzásterületének vizsgálata Szabó László: Törzsökösök és bevándorlók egy kisváros példáján (Mátészalka a XX. században) G. Vass István: Társadalom, nemzetiség, politika egy alföldi óriásfa-. lu (Tótkomlós) várossá fejlődésének akadályai a század elején Szabó István: A kisközösségek szerepe a középtelepülések kultúrájában (Szolnok megyei példák alapján) T. Bereczki Ibolya: Városi és városkörnyéki értelmiség napjainkban (Szolnok és vonzáskörzete)

115-121. 123-135. 137-144. 145-161. 163-170.

171-180. 181-190. 191-205. 207-215. 217-221. 223-233. 235-243. 245-264. 265-268. 269-278. 279-289. 291-300. 301—310. 311-316. 317-325. 327-335.

353

Repertórium

Rendi társadalom - polgári társadalom, Supplementum 1995. Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. (Szerk. Á. Varga László) Debrecen, 1995. 523

Kövér György: Laudatio helyett Benda Gyula: Köszöntő

9. 10-11.

I. C S A L Á D É S V Á L L A L K O Z Á S

Dominkovits Péter: A petőházi Zeke család a 16-18. században Kövér György: Nagykereskedőtől a bankárig Varga László, Á.: A Graefl család felemelkedése. (Különös tekintettel annak újnemesi ágára) Majdán János: A murányvölgyi és a csetnekvölgyi helyiérdekű vasutak körzetszervező hatása Szili Ferenc: A MIR Kaposvári Cukorgyár tisztviselőinek életmódja és munkakörülményei a két világháború között

15-21. 23-29. 31-40. 41-46. 47-62.

II. V Á R O S ÉS VIDÉKE

Horváth Lajos: Az aldunai Kévétől a Csepel-szigeti Ráckevéig Kujbusné Mecsei Éva: Vázlat az újratelepülő Nyíregyháza elöljáróságának társadalomrajzához Hudi József: Pápa szabadalmas mezőváros polgársága a 18-19. században Glósz József: Tolna - Egy mezőváros polgárosodásának esélyei a 19. század első felében Pifkó Péter: Esztergom polgárosodása a 19. század első felében Faragó Tamás: A szentendrei kézművesek társadalmi mobilitása a 19. század közepén a házasságkötések tükrében Ö. Kovács József: Városi zsidók a Duna-Tisza közén a 19. században Marjanucz László: A természetes szaporodás, ingadozás és vállási-regionális szerkezete Szegeden a 19. században Halász Imre: Adatok a nagykanizsai pénzintézetek történetéhez a tőkés gazdaság kialakulásának első időszakában (A Magyar Compass adatai alapján)

65-81. 83-94. 95-106. 107-117. 119-124. 125-158. 159-162. 163-173. 175-184.

354

Repertórium

Galambos Sándor: Az alapítványozás résztvevői Nyíregyházán a dualizmus korában Mazsu János: Urbanizáció és dezurbanizáció. (Debrecen városiasodása a századforduló évtizedeiben.) Gyáni Gábor: Hódmezővásárhely társadalma 1920-1941 között Mohos Mária: Tapolca funkcionális fejlődésének történeti-földrajzi vizsgálata

185-192. 193-211. 213-226. 227-243.

III. A Z URADALOMTÓL A VÁRMEGYÉIG

Tóth István György: Alfabetizáció és birtokigazgatás (16-18. század) Ódor Imre: A „megyei elit" a 18. századi Baranyában Pálmány Béla: Nógrád vármegye nemességének rétegződése a 18. században Fülöp Éva: A két Galla és Bánhida az újjászerveződő tatai uradalomban a 18. század derekán Bánkiné Molnár Erzsébet: A törvényhatósági törvény fogadtatása a Jászkun kerületben Kaposi Zoltán: A nagybirtok mint gazdasági és társadalmi kategória Bősze Sándor: Adatok Somogy megye II. világháborús demográfiai veszteségéről és közegészségügyi viszonyairól

247-252. 253-263. 265-283. 285-295. 297-305. 307-316. 317-328.

I V . N Ö K A TÁRSADALOMBAN

Sz. Jónás Ilona: Női munka a 13. századvégi Párizsban Tóth Zoltán: Szegény gazdag nők Pesten. (Három nagypolgári asszony sorsa a századfordulón) L. Nagy Zsuzsa: Az iparos és kereskedő nőkről Varga Éva - Kresalek Gábor: Nők az ötvenes évek filmjeiben Nagy Beáta: Mit tanulhat a szociológia a társadalomtörténettől? (Női életpályainterjúk a 90-es évek elejéről)

331-340. 341-350. 351-359. 361-378. 379-388.

V . POLITIKA, MAKROGAZDASÁG, MŰVELTSÉG, MÓDSZEREK ÉS FORRÁSOK

Szabó Dániel: In hoc signo vinces! (Egy nem versengő választás tör- 391—407. ténetéhez) Vonyó József: A „Nemzeti Egység" és a magyarországi németek (A 409—418. Baranya megyei németek reagálása Gömbös politikájára)

Repertórium

355

Lengyel György - Pető Iván: Az „átmenetgazdaság" strukturális örökségéről Kósa László: „Népünk s társadalmunk némely uralkodó bűneiről" (Szász Károly az erkölcs és a polgárosodás összefüggéséről) Horváth József: Egy végrendeletkutató tapasztalataiból Halmos Károly: Rangemelések a Habsburg Monarchiában (A rendi kontinuitás statisztikai elemzési lehetőségei az újnemesek és a gazdasági elit példáján) Feiszt György-Kosján László: A gazdasági elit kutatásának néhány kérdése a virilisjegyzékek alapján Kovács Éva - Melegh Attila: Az identitás játékai - Kísérlet Erdei Ferenc A magyar társadalom a két világháború között című tanulmányának tartalmi kibontására Gajáry István: Buda város levéltára 1686-1848 (Félúton egy levéltárí kalauz felé)

419-427. 429-432. 433^444. 445^481.

483^186. 487-505.

507-519.

Rendi társadalom - polgári társadalom 5. kötet Paraszti kiszolgáltatottság — paraszti érdekvédelem, önigazgatás A Hajnal István Kör gyulai konferenciája. 1991. augusztus 29-31. (Szerk. Erdmann Gyula) Gyula, 1994. Békés Megyei Levéltár 361 Bevezetés I. P A R A S Z T I R A D I K L I Z M U S A 1 9 - 2 0 . S Z Á Z A D

5. FORDULÓJÁN

Gyáni Gábor: Nyugtalan századvég - Az agrárszocializmus új megközelítése Szabó Ferenc: A tradicionális paraszti társadalomszemlélet és az ipari munkásmozgalom elemeinek ötvöződése a Viharsarokban a XIX-XX. század fordulóján Marjanucz László: Az alföldi parasztszocializmus társadalmi hátteréről

9-17. 20-31.

32-47.

356

Repertórium

II. P A R A S Z T I T E R H E K - P A R A S Z T I E L L E N Á L L Á S É S É R D E K K É P V I S E LETEK

1944-1945

Hegedűs Antal: Az adóeltitkolás nagysága a későfeudális kori összeírásokban Láczay Magdolna: Egy currentális könyv vallomásai 1842-1849 Nagy Péter Tibor: Parasztérdek, birtokosérdek, agrároktatás a 20. század első felében Szabó László: A bűnözés erkölcsi megítélésének változásai a Jászkunságban a X I X - X X . században Erdész Ádám: Városi mozgalom nagyközségi szervezetért Gyarmathy Zsigmond: A parasztság élete és mozgalmai Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 1919-1944 között III. PARASZTI TERHEK - PARASZTI ELLENÁLLÁS ÉS

55-62. 63-64. 70-82. 83-93. 94-101. 102-113.

ÉRDEKKÉPVI-

S E L E T E K 1945 U T Á N

Erdmann Gyula: A paraszti érdekképviselet ügyének bukása Ma- 121-127. gyarországon 1945-1947 Mészáros Sándor: Aparasztság helyzete a Vajdaságban 1949-1953 128-134. között Fodor István: A földelvételek körülményei Jugoszláviában 1944 és 135-146. 1953 között Lekli Béla: Paraszti levelek a beszolgáltatás idejéből 147-155. Galambos Sándor: Rém' híres kor - Az 1949-50. évi szabolcsi és 156-163. szatmári közérdekű hírszolgálati jelentésekből Szántó László: Paraszti sérelmek „fellobbanása" a Somogyi össze- 164—171. gezés kaposvári vitáján Nagy Ferenc: Kollektivizálás és paraszti ellenállás a Rétközben 172-177. 1948-1956 Hudi József: Kollektivizálás és paraszti ellenállás Veszprém me- 178-187. gyében (1957-1960) Kiss József- Závada Pál: „Az apparátus eddig gazemberként bánt á 188-196. paraszttal..." Farkas Gyöngyi: A paraszti gazdálkodás felszámolása a kecskeméti 197-202. járás területén Hántó Zsuzsa: A kulákkérdés a pártapparátusok ás az államvédelmi 203-216. hatóságok iratainak tükrében

Repertórium IV. PARASZTI ÖNIGAZGATÁS, ÖNSZERVEZŐDÉS,

357 EGYESÜLÉS

Molnár Ambrus: Nagyrábé falusi és egyházi önkormányzata a 18-19. században Kósa László: Egy alföldi mezőváros református presbitériuma a XIX. században Bősze Sándor: Közösségi kohézió és kulturális érdekérvényesítés egy XIX. századi somogyi egyesület életében - A Csokonya Vidéki Népnevelési Egylet 1868-1928 Szabó István: A jobbágyfelszabadítás utáni falusi önigazgatás Tóth István: Nagybánhegyes társadalma és önkormányzata a XIX. században Jároli József: A gyulai földész-társulatok a XIX. században Tyekvicska Árpád: Helyi forradalom - Társadalmi önszerveződés a rétsági j árásban, 1956-ban Bezdán Sándor: A településalakító gazdakör

221-232. 233-238. 239-245.

246-253. 254-258. 259-263. 264—274. 275-278.

V . K Ü Z D E L E M A PRIVILEGIZÁLT HELYZETÉRT, A N N A K MEGŐRZÉSÉÉRT

Tóth István György: Körmend a 16-18. században: egy autonómia metamorfózisai Pálmány Béla: Végvári és kiváltságos közösségek küzdelmei a szabadságok őrzéséért (1690-1770) Molnár Ambrus: A bajomi nemesek erőfeszítése a város birtoklásáért és kiváltságaik megtartásáért a XVII-XVIII. század fordulóján Papp Klára: A bihari hajdútelepesek küzdelme a privilégiumok megtartásáért - visszaszerzéséért Marjanucz László: Redemptus parasztközösségek polgárosodásanak problémái Kiskundorozsmán Bagi Gábor: Kísérletek a jászkun redemptus lakosság megnemesítésére a XVIII-XIX. században Nóvák László: Szabadalmas mezővárosok az Alföldön Kocsis Gyula: A jászságiak sikerei „kiváltságaik" védelmében a XVII. század folyamán Wolfgang Aschauer: A magyarországi németek falvainak átalakulása a második világháború után, Baranya megye példáján

285-291. 292-298. 299-304.

305-314. 315-320. 321-328. 329-337. 338-344. 345-356.

358

Repertórium

Rendi társadalom - polgári társadalom 6. kötet írástörténet - szakszerűsödés A Hajnal István Kör velemi konferenciája. 1992. szeptember 10-12. (Szerk. Sasfí Csaba) Szombathely, 2001. Vas Megyei Levéltár 159

Előszó I. Í R Á S T Ö R T É N E T -

7-8. ÍRÁSBELISÉG

Solymosi László: Chirographum és írásbeliség Madas Edit: Műfaj - írásbeliség - anyanyelvűség (Előtanulmány a magyar nyelvemlékek paleográfiájához) Sarbak Gábor: A Fragmenta Codicum húsz éve Vízkelety András: A Leuveni Kódex palimpszeszt lapjai és magyar scriptorai J. Fodor Adrienne: Magyarországi Gergely, az assisi kolostori scriptorium 14. századi szövegjavitó szerzetese Körmendy Kinga: Nagy Lajos király ismeretlen szupplikációja az ÖNB Cod. 2042 jelzetű kódexében - Adalékok a Anjou-kori capella regia gyakorlatához Veszprémy László: A 12. századi magyar kódexírás alakulása Spunar, Pavel: Ein Atlas über Schriftpraxis der Universitáten in Mitteleuropa - Vorstellung eines Projekts II. H A J N A L ISTVÁN SZELLEMI

11-15. 17-26. 27-36. 37^42. 43-46. 47-52.

53-60. 61-63.

ÖRÖKSÉGE

Huszár Tibor: Hajnal István és a magyar szociológia intézményesülése

67-78.

III. S Z A K S Z E R Ű S Ö D É S ÉS I S K O L Á Z T A T Á S

Tóth István György: írástudatlan tanítók és üresen álló iskolák: a 17-18. századi iskolatörténet csapdái Szabó Béla: Magyarországi joghallgatók külföldi akadémiákon a 16-18. században (Kérdések és eredmények) Zsidi Vilmos A bécsi Export Akadémia magyarországi hallgatói (1898-1919)

81-86. 87-93. 95-104.

359

Repertórium

Karády Viktor: Elitképzés, elitkiválasztás, elitlegitimáció - A kö- 105-118. zépiskola társadalmi funkcióinak alakulása Magyarországon a 20. században (1949 előtt) I V . SZAKSZERŰSÖDÉS AZ IGAZGATÁSBAN ÉS A VÁLLALKOZÁS BAN

Vári András: Szakszerűség és vállalkozás a késő 18. és a 19. század ban Bácskai Vera: Szakszerűsödés a korai vállalkozásban Tóth Árpád: Pest város tisztviselői az 1820-40-es években Benedek Gábor: Szakszerűsödés és mobilitás a dualizmuskori bü rokráciában Lengyel György: A magyar gazdasági vezetők rekmtációja és kép zettsége a 20. században: a professzionalizáció két hulláma

121-126.

127-131. 133-140. 141-148. 149-159.

Rendi társadalom - polgári társadalom 7. kötet Kőfallal, sárpalánkkal... A Hajnal István Kör debreceni konferenciája. 1993. (Szerk. Németh Zsófia - Sasfi Csaba) Debrecen, 1997. Csokonai K. 205

A VÁROSTÖRTÉNET ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI

Bácskai Vera: A magyarországi városkutatás helyzete és feladatai Gyáni Gábor: Iparosodás és urbanizáció Magyarországon Czoch Gábor-Szabó Gábor-Zsinka László: Változások a magyar város- és településrendszerben 1784-1910 között Gál Zoltán: A magyarországi városhálózat vizsgálata a banki betétforgalom alapján 1910-ben

9-14. 15-24. 25-49. 50-65.

A VÁROSFEJLŐDÉS TÉNYEZŐI

Kónya Péter: A rekatolizáció hatása Eperjes szabad királyi város fejlődésére a 17-18. században Orosz István: A hagyományos elemek továbbélése Debrecen gazdaságában és társadalmában a 19. század második felében

69-79. 80-87.

360

Repertórium

Egyed- Ákos: A korszerűsödő Kolozsvár három évtizede (1867-1900) Takács Péter: Nyíregyháza iparosodása Kozma Gábor: Az ipar területi fejlődése Debrecenben az 1930-as évek vége és 1990 között

88-126. 127-138. 139-148.

A VÁROSI TÁRSADALOM: TÁRSADALMI CSOPORTOK, KÖZÖSSÉGEK, EGYÜTTÉLÉS, KONFLIKTUSOK

Mátay Mónika: Választások csapdájában Horváth József: Végrendeleti adalékok az emberélet fordulóihoz fűződő szokások vizsgálatához a 17-18. századi Győrből KövérGyörgy: Egy biedermeier cipszer polgárcsalád életstratégiája Ódor Imre: Nemesek a 18. századi Pécsen Kósa László: Magyarok, németek, románok Gyulán Galambos Sándor: A rétegek közötti pozitív kapcsolat: az alapítványozás

15 l - l 6 2 . 163-174. 175-179. 180-189. 190-198. 199-205.

Rendi társadalom - polgári társadalom 9. kötet Mágnások, birtokosok, címerlevelesek A Hajnal István Kör pécsváradi konferenciája. 1995. szeptember 12-13. (Szerk. Ódor Imre - Pálmány Béla - Takács Péter) Debrecen, 1997. KLTE Történelmi Intézete Segédtudományi Tanszéke 289

Ódor Imre: A nemesség a XVIII. századi Európában Pálmány Béla: A magyarországi nemesség társadalmi tagozódása Gerhardt Éva: Magyarország katonai szerepe az európai nagyhatalmi politikában a Franciaország elleni háborúk idején Trostovszky Gabriella - Vissi Zsuzsanna: AMagyar Országos Levéltárban őrzött családtörténeti cédulagyüjtemények számitógépes feldolgozása Kóta Péter: A címereslevél ára Szíjártó M. István: Megye, rendek és diéta a 18. században Szántay Antal: II. József és a magyarországi nemesség

11-36. 37-96. 97-131. 133-148.

149-156. 157-166. 167-180.

Repertórium

ifj. Barta János: Nemesi birtokok és jövedelmek Zemplén megyében a XVIII. század végén Dominkovits Péter: Latifundiumok és nemesi kisbirtokok Hudi József: Veszprém vármegye nemessége 1812-ben Tóth István György: Veszprém vármegye nemessége a 18. században Várady Zoltán: A nemesség helyzete Tolna vármegyében 1698-1703 között Márfi Attila: A pécsi színjátszás nemesi mecénásai Szabó László: Lokalitás és térbeliség a paraszti és nemesi kultúrában Kaposi Zoltán: Földesúri épületek Somogyban a 18-19. században Láczay Magdolna: A szabolcsi nemesség rétegződése a 18. század végén Turbuly Éva: Adatok a hivatali visszaélések vizsgálatához Zalában a 18. század végén

361

181-201. 203-218. 219-227. 229-234. 235-243. 245-251. 253-259. 261-272. 273-280. 281-289.

Rendi társadalom - polgári társadalom 10. kötet A társadalomtörténet-írás helyzete hazánkban Ipar és társadalom a 18-20. században A Hajnal István Kör salgótarjáni jubileumi konferenciája. 1996. augusztus 22-23. (Szerk. Sasfi Csaba) Salgótarján-Budapest, Nógrád Megyei Levéltár és Budapest Főváros Levéltára 2003. /Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 41./ Előszó

71

A TÁRSADALOMTÖRTÉNET-ÍRÁS HELYZETE HAZÁNKBAN

Kövér György: Milyenek vagyunk? A Hajnal István Kör-Társadalomtörténeti Egyesület - tíz év múltán Benda Gyula: A társadalomtörténet-írás helyzete és perspektívái Gyáni Gábor: Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok

11 25 35

362

Repertórium

Kósa László: Történeti néprajz és társadalomtörténet Juliáné Brandt: Vallás és társadalom a mai magyar történetírásban

51 61

I P A R O S T Á R S A D A L O M AZ IPAROSÍTÁS ELŐTT

Faragó Tamás: Céhek és kézművesek Magyarországon a 17-19. században a számok tükrében Gajáry István: Óbuda lakosságának rétegződései a 18. század végén Pozsgai Péter: Toma mezőváros iparosai a 19. század közepén M U N K A ÉS M U N K A E R Ő E G Y I P A R O S O D Ó

79 143 157

TÁRSADALOMBAN

Glósz József: Zsellérek és töredéktelkes j obbágyok a munkaerő- és árupiacon a 19. század első felében Polyák Andrea: A szakképzetlen munkaerő Pestre történő vándorlása a 19. század második felében Bódy Zsombor: A magántisztviselő réteg kialakulása Magyarországon 1890-1930 Nagy Mariann: A munkaerő koncentrációja a magyar iparban a 20. század elején Pogány Ágnes: Háztartások jövedelemszerkezete a két világháború közötti Magyarországon Csiffáry Gergely: A bélapátfalvi kőedénygyár hatása a környezetére Huszár Zoltán: Az első Dunagőzhajózási Társaság (DGT) munkaszervezete, munkakultúrája a vállalat Pécs környéki bányavidékén a 19-20. század fordulóján Balogh Zoltán: Szórakozás Salgótarján és környéke kolóniáin Szulovszky János: Munkások és munkaadók konfliktusai a kéményseprőiparban Forrai Judit: Munkaidő-szabadidő a mulató Budapesten a 19. század végén Nagy Péter Tibor: Iparos-tanonciskola és a helyi társadalom Szabó István: A szolgáltatóipar réseinek kihasználása a szocializmusban Szabó László: A falusi és mezővárosi kisiparosság házasodási szempontjai és a nők szerepe az iparos társadalom bezáródásában

185 197 205 215 229 245 257

275 285 295 307 317 323

Repertórium

363

A kötetek egyes tanulmányai a szerzők

betűrendjében

A. Gergely András: lásd Gergely András, A. A. Varga László: lásd Varga László, A. Aschauer, Wolfgang: A magyarországi németek falvainak átalakulása a második világháború után, Baranya megye példáján

5.

345-356.

Bácskai Vera: Az 1848 előtti városi társadalom kutatásának

2.

10-20.

Bácskai Vera: Szakszerűsödés a korai vállalkozásban

6.

127-131.

Bácskai Vera: A magyarországi városkutatás helyzete és feladatai

7.

9-14.

Bagi Gábor: Kísérletek a jászkun redemptus lakosság megnemesítésére a XVIII-XIX. században

5.

321-328.

Balogh Zoltán: Szórakozás Salgótarján és környéke kolóniáin

10.

275-283.

Bánkiné Molnár Erzsébet: A jászkunságiak törekvései a Jászkun Kerület igazgatásának demokratizálására 18431844-ben

3.

169-176.

Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun kerület mezővárosainak társadalmi mobilitása, s az azt szabályozó és befolyásoló tanácsi és kerületi statutumok hatékonysága

4.

163-170.

főbb forrásairól

Bánkiné Molnár Erzsébet: A törvényhatósági törvény fogad- Suppl. 297-305. tatása a Jászkun kerületben Barta János, ifj.: Nemesi birtokok és jövedelmek Zemplén megyében a XVIII. század végén

9.

181-201.

Bátori Ingrid: Boszorkányüldözés és társadalmi konfliktusok egy Rajna-vidéki kisváros, Rhens példáján a 17. században

3.

67-70.

Benda Gyula: Egy mezővárosi közösség rekonstrukciója 1700 és 1850 között - Kérdések és lehetőségek Keszthely példáján

1.

145-151.

364

Repertórium

Benda Gyula: A társadalomtörténet-írás helyzete és perspektívái

10.

25-34.

Benedek Gábor: A minisztériumi tisztviselők mobilitása a dualizmus idején

1.

391-396.

Benedek Gábor: A dualizmuskori újnemes miniszteriális tisztviselők - a nemesítési iratok tükrében

2.

153-161.

Benedek Gábor: Szakszerűsödés és mobilitás a dualizmuskori bürokráciában

6.

141-148.

Bereczki Ibolya, T.: Városi és városkörnyéki értelmiség napjainkban (Szolnok és vonzáskörzete)

4.

327-335.

Bezdán Sándor: A településalakító gazdakör

5.

275-278.

Bircher Erzsébet: Birodalmi gazdaságpolitika és a lokális érdekek konfliktusai a magyar kőszénbányászat első évtizedeiben

3.

295-299.

Bircher Erzsébet: Vállalkozás és hatalom az alsó-magyarországi bányavárosokban

4.

63-69.

Bódy Zsombor: A magántisztviselő réteg kialakulása Magyarországon 1890-1930

10.

205-213.

Bősze Sándor: Az egyesületek mint forrástípusok és ezek kutatása-különös tekintettel a dualizmuskori Somogyra

1.

37-40.

Bősze Sándor: Az egyesületek mint társadalomtörténetijelenségek kutatásának fő forrásai Somogy megyében

2.

198-199.

Bősze Sándor: Egy epizód az 1880-as évek somogyi antiszemita zavargásaiból - Egy antiszemita egyesületalakítási kísérlet

3.

245-248.

Bősze Sándor: Közösségi kohézió és kulturális érdekérvényesítés egy XIX. századi somogyi egyesület életében A Csokonya Vidéki Népnevelési Egylet 1868-1928

5.

239-245.

Bősze Sándor: Adatok Somogy megye II. világháborús de- Suppl. 317-328. mográfiai veszteségéről és közegészségügyi viszonyairól Brandt, Juliáné: Vallás és társadalom a mai magyar történetírásban

10.

61-75.

365

Repertórium

CZaga Viktória, N - Halmos Károly: A budapesti cégbíróság levéltára (Vázlatos ismertetés)

^

j 25-132

Czaga Viktória, N.: Kézművesek, iparosok, kereskedők a budai védegyletben

3.

287-293.

Czoch Gábor - Szabó Gábor - Zsinka László: Változások a magyar város- és településrendszerben 1784—1910 között

7.

25—49.

Csiffáry Gergely: A bélapátfalvi kőedénygyár hatása a kör-

245-255.

nyezetére

Csőgör Csaba: Sopron a társadalmi tér változásának tükrében a XVI-XVIII. században

4.

123-135.

Darkó Jenő: Görögkeleti egyházszervezet és népesség a 18. században Magyarországon

^•

* ^3-166.

Darkó Jenő: Görögkeleti népesség Arad, Bács, Bihar, Krassó, Temes és Torontál megyékben a XVIII. században

2.

200-208.

Darkó Jenő: A görög rítusú egyház státusza Erdélyben a 18. században

3.

125-131.

Dóka Klára: Az egyházi levéltárak és a társadalomtörténet

2.

385-396.

Dóka Klára: Kisvárosok ábrázolásai a későfeudális térképeken

4.

245-264.

Dominkovits Péter: A köznemesi gazdálkodásból fakadó ellentétek Győr vármegye nemesi községeiben 1800-1848 között

3.

163-168.

Dominkovits Péter: A petőházi Zeke család a 16-18. század- Suppl. ban Dominkovits Péter: Latifundiumok és nemesi kisbirtokok

9.

Egyed Ákos: A korszerűsödő Kolozsvár három évtizede (1867-1900)

15-21. 203-218. 88-126.

Eke Judit: lásd Kiss József— Eke Judit - Farkas Attila Erdész Ádám: Városi mozgalom nagyközségi szervezetért

5.

94—101.

Erdmann Gyula: A Zemplén megyei nemesség tagozódása, jövedelmi viszonyai a 19. század első felében

1.

85-97.

366

Repertórium

Erdmann Gyula: Az úrbéres terhek növekedése és egy gazdatiszt-kiskirály üzelmei Békéscsabán a 19. század elején

3.

133-138.

Erdmann Gyula: A paraszti érdekképviselet ügyének bukása Magyarországon 1945-1947

5.

121-127.

Faragó Tamás: A történeti demográfiai kutatások főbb forrásairól

427^449.

Faragó Tamás: A szentendrei kézművesek társadalmi mobi- Suppl. 125-158. litása a 19. század közepén a házasságkötések tükrében Faragó Tamás: Céhek és kézművesek Magyarországon a 17-19. században a számok tükrében

10.

79-141.

5.

197-202.

Farkas Attila: lásd Kiss József— Eke Judit - Farkas Attila Farkas Gyöngyi: A paraszti gazdálkodás felszámolása a kecskeméti járás területén

Feiszt György - Kosján László: A gazdasági elit kutatásának Suppl. 483^486. néhány kérdése a virilisjegyzékek alapján Feiszt György: A mezővárosi domestica és militaris kassza

2.

28-32.

Feiszt György: A Vas megyei virilisjegyzékek feltárásának tapasztalatai

2.

98-100.

Fekete László: Erőszak és utópia - Szempontok a konszenzus és a konfliktus antropológiájához, történetiségéhez és társadalomkritikájához

3.

23-34.

Fodor Adrienne, J.: Magyarországi Gergely, az assisi kolostori scriptorium 14. századi szövegjavító szerzetese

6.

43-46.

Fodor István: A földelvételek körülményei Jugoszláviában 1944 és 1953 között

5.

135-146.

Fodor Zsuzsa, V.: Iparosélet Veszprémben a két világháború között

4.

207-215.

Forrai Judit: A prostitúció mint társadalmi konfliktus

3.

319-324.

Forrai Judit: Munkaidő-szabadidő a mulató Budapesten a 19. század végén

10.

295-305.

Fülöp Éva Mária: Gazdatisztek a Tihanyi Apátság uradalmában (1848-1945)

1.

421^426.

367

Repertórium

Fülöp Éva: A két Galla és Bánhida az újjászerveződő tatai Suppl. 285-295. uradalomban a 18. század derekán G. Vass István: lásd Vass István, G. Gajáry István: A pesti Hupf-Mayerhoffer család - A társadalmi átrétegződés egy tipikus esete a 18-19. században

1.

179-185.

Gajáry István: A városi tanácsi hagyatéki irategyüttesek az 1848 előtti társadalom történetének kutatásaiban

2.

59-64.

Gajáry István: Modern ipari-társadalmi konfliktusok hiánya, avagy miért nem fejlett a budai ipar a reformkorban

3.

301-304.

Gajáry István: Óbuda mezőváros lakosságának foglalkozási összetétele a 18. század végén

4.

137-144.

Gajáry István: Buda város levéltára 1686-1848 (Félúton egy Suppl. 507-519. levéltári kalauz felé) Gajáry István: Óbuda lakosságának rétegződései a 18. század végén

10.

143-156.

Gál Róbert Iván: A dualizmuskori szabadkőművesség foglalkozási összetétele

1.

55-67.

Gál Zoltán: A magyarországi városhálózat vizsgálata a banki betétforgalom alapján 1910-ben

7.

50-65.

Galambos Sándor: Rém'híres kor-Az 1949-50. évi szabóiesi és szatmári közérdekű hírszolgálati jelentésekből

5.

156-163.

Galambos Sándor: A rétegek közötti pozitív kapcsolat: az alapítványozás

7.

199-205.

Galambos Sándor: Az alapítványozás résztvevői Nyíregyhá- Suppl. 185-192. zán a dualizmus korában Gergely András, A.: Kisvárosok és helyi érdekek

4.

269-278.

Gerhardt Éva: Magyarország katonai szerepe az európai nagyhatalmi politikában a Franciaország elleni háborúk idején

9.

97-131.

Glósz József: Kapitalizálódás, tőkeképződés a Tolna megyei kisbirtokos [helyesen: középbirtokos] nemesség körében (1830-1867)

1.

287-295.

368

Repertórium

Glósz József: Tolna - Egy mezőváros polgárosodásának Suppl. 107—117. esélyei a 19. század első felében Glósz József: Zsellérek és töredéktelkes jobbágyok a munkaerő- és árupiacon a 19. század első felében

10.

185-195

G y á n i Gábor: Migráció és mobilitás: A városi munkásság szerkezete a két világháború között

1.

495-503.

Gyáni Gábor: Budapest statisztikai forrásai a két világháború között

2.

101-106.

Gyáni Gábor: Fővárosi zavargások a dualizmus évtizedeiben

3.

345-354.

Gyáni Gábor: Elkülönülés és egységesülés - Szegregáció és egyesületek a dualizmus kori Vásárhelyen

4.

Gyáni Gábor: Nyugtalan századvég - Az agrárszocializmus új megközelítése

5.

181-190. 9-17.

Gyáni Gábor: Iparosodás és urbanizáció Magyarországon

15-24. 7. Gyáni Gábor: Hódmezővásárhely társadalma 1920—1941 Suppl. 213-226. között Gyáni Gábor: Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok

10.

35-49.

Gyarmathy Zsigmond: Adalékok Kállay Miklós szabolcsi főispán (1922-1929), később miniszterelnök portréjához Olchváry Pál naplója alapján

1.

437^445.

Gyarmathy Zsigmond: A parasztság élete és mozgalmai Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 1919-1944 között

5.

102-113. 229-231.

Hadas Miklós: Látens konfliktusok és konfliktuskezelési technikák (Adalékok egy sváb község belső tagolódásának és szimbolikus harcainak vizsgálatához) Hajdú Lajos: A „kegyetlenkedő" földesurak elleni perek Erdélyben (1765-1780)

3.

101-107.

Halász Imre: A monoszlói bíróláda

2.

334-346.

Halász Imre: Adatok a nagykanizsai pénzintézetek történe- Suppl. 175-184. téhez a tőkés gazdaság kialakulásának első időszakában (A Magyar Compass adatai alapján)

369

Repertórium

Halmos Károly: lásd Czaga Viktória, N. - Halmos Károly név alatt is Halmos Károly: Gregersen Gudbrand 1869-es csődpere

1.

305-320.

Halmos Károly: Rangemelések a Habsburg Monarchiában Suppl. 445-481. (A rendi kontinuitás statisztikai elemzési lehetőségei az újnemesek és a gazdasági elit példáján) Hántó Zsuzsa: A kulákkérdés a pártapparátusok ás az államvédelmi hatóságok iratainak tükrében

5.

203-216.

Hegedűs Antal: Az adóeltitkolás nagysága a későfeudális kori összeírásokban

5.

55-62.

Holló Szilvia Andrea: Az Alsó-Víziváros 1809. évi háztartás-összeírásának feldolgozási lehetőségei

2.

42-58.

Horváth D. Tamás: Egy mezővárosi iparos a reformkor kezdetén - Steindl György keszthelyi rézműves hagyatéka

1.

173-177.

Horváth József: A győri végrendelkezők családi konfliktusai a 17. század első felében

3.

233-244.

Horváth József: Végrendeleti adalékok az emberélet fordulóihoz fűződő szokások vizsgálatához a 17-18. századi Győrből

7.

163-174.

Horváth József: Egy végrendeletkutató tapasztalataiból

Suppl. 433—444.

Horváth Lajos: A községbírói iratok 1848 előtt

2.

254-263.

Horváth Lajos: Jobbágyközösségek egymás közötti összeütközései határaik miatt Pest-Pilis-Solt vármegyében a 17. században

3.

89-100.

Horváth Lajos: Az aldunai Kévétől a Csepel-szigeti Rácke- Suppl. véig

65-81.

Hudi József: A Veszprém megyei politikai elit a 18-19. században

1.

99-109.

Hudi József: A nemesi (curialista) község önkormányzata kutatásának levéltári forrásai

2.

226-235.

Hudi József: Hatalomgyakorlás a nemesi községekben a 18-19.században

3.

215-220.

370

Repertórium

Hudi József: Veszprém mezőváros nemesi községének önkormányzata a 18-19. században

4.

115-121.

Hudi József: Kollektivizálás és paraszti ellenállás Veszprém megyében (1957-1960)

5.

178-187.

Hudi József: Pápa szabadalmas mezőváros polgársága a Suppl. 18-19. században

95-106.

Hudi József: Veszprém vármegye nemessége 1812-ben

9.

219-227.

Huszár Tibor: Hajnal István és a magyar szociológia intézményesülése

6.

67-78.

Huszár Zoltán: Az első Dunagőzhajózási Társaság (DGT) munkaszervezete, munkakultúrája a vállalat Pécs környéki bányavidékén a 19-20. század fordulóján

10.

257-274.

Ieda Osamo: Központi és községi szövetkezetek a Hangya szövetkezeti mozgalomban az első világháború végéig

207-214.

J. Fodor Adrienne: lásd Fodor Adrienne, J. Jároli József: Az anyakönyv mint a nem nominális és nominális vizsgálatok forrása

2.

466-475.

Jároli József: A gyulai földész-társulatok a XIX. században

5.

259-263.

Jónás Ilona, Sz.: Női munka a 13. századvégi Párizsban

Suppl. 331-340.

Kaposi Zoltán: Nagybirtok és népessége Somogyban a 19. század elején

'•

209-216.

Kaposi Zoltán: Az árvapénztári iratok forrástörténeti jelentősége

2.

347-354.

Kaposi Zoltán: A nagybirtok mint gazdasági és társadalmi Suppl. 307-316. kategória Kaposi Zoltán: Földesúri épületek Somogyban a 18-19. században

9.

261-272.

Karády Viktor: Elitképzés, elitkiválasztás, elitlegitimáció A középiskola társadalmi funkcióinak alakulása Magyarországon a 20. században (1949 előtt)

6.

105-118.

Repertórium

371

Kemény Mária: Konfliktus, vita és döntés az akadémia székházának építészeti stílusáról

3.

269-274.

Kisfaludy Katalin: A polgármesteri iratok társadalomtörténeti forrásértéke (1849-1918)

2.

107-112.

Kiss Gy. Csaba: A polgárosodás néhány kérdése a családregények tükrében

2.

167-173.

Kiss István, N.: A magyar királyság népességének osztálytagozódása 1707-ben

1.

263-273.

Kiss István, N.: A dézsmajegyzékek és a Rákóczi-féle dicalis conscriptio, mint források

2.

450-456.

Kiss István, N.: Konfliktusok a kuruc hadseregben (1703-1711)

3.

81-88.

Kiss István, N.: A muraközi uradalom mezővárosai (16-18. század)

4.

71-74.

Kiss József - Eke Judit - Farkas Attila: A földkatasztert anyagok forrásértéke, kutatási-feldolgozási lehetőségei

2.

397-407.

Kiss József - Závada Pál: „Az apparátus eddig gazemberként bánt a paraszttal..."

5.

188-196.

Kiss Z. Géza: A dunamelléki református egyházkerület 1816-1819. évi püspöklátogatási iratainak forrásértéke és ezek történeti tanulságai

1.

19-25.

Kiss Z. Géza: Úriszéki iratok és társadalom

2.

65-77.

Klaniczay Gábor: A boszorkányvád szociológiája a 18. századi falvakban és mezővárosokban

1.

201-207.

Knézy Judit: Egy gazdasági utasítás az 1780-as években a csurgói uradalmi alkalmazottak munkakörének és bérének korrigálásáról, s ennek tanulságai

1.

219-225.

Knézy Judit: Illúziók és jobbágy lázadások (A csurgói és marcali jobbágyok küzdelmei a 18. században)

3.

119-123.

Kocsis Gyula: A jászságiak sikerei „kiváltságaik" védelmében a XVII. század folyamán

5.

338-344.

Kónya Péter: A rekatolizáció hatása Eperjes szabad királyi város fejlődésére a 17-18. században

7.

69-79.

372

Repertórium

Kósa László: Családi iratok és társadalomtörténet. Kisvárosi társasági élet a 20. század elején

2.

162-166.

Kósa László: Egy alföldi mezőváros református presbitériuma a XlX.században

5.

233-238.

Kósa László: Magyarok, németek, románok Gyulán

7.

190-198.

Kósa László: „Népünk s társadalmunk némely uralkodó bű- Suppl. 429—432. neiről" (Szász Károly az erkölcs és a polgárosodás összefüggéséről) Kósa László: Történeti néprajz és társadalomtörténet

10.

51-60.

Kosján László: A gazdasági elit Nógrád vármegyében a dualizmus korában (A polgárosodás tendenciái, hordozóik)

1.

297-304.

Kóta Péter: A címereslevél ára

9.

149-156.

Kosján László: lásdFeiszt György - Kosján László név alatt is

Kovács Éva - Melegh Attila: Az identitás játékai - Kísérlet Suppl. 487-505. Erdei Ferenc A magyar társadalom a két világháború között című tanulmányának tartalmi kibontására Kovács József, Ö.: A zsidóság és környezetének konfliktusai a 18-19. században egy Duna-Tisza közi mintavétel alapján

3.

155-162.

Kovács József, Ö.: Kisvárosi Zsidók a XIX. században (Kiskunhalas)

4.

145-161.

Kovács József, Ö.: Városi zsidók a Duna-Tisza közén a 19. Suppl. 159-162. században Kovács Katalin: Konfliktusok és konfliktuskezelési technikák egy sváb faluban

3.

223-227.

Kozma Gábor: Az ipar területi fejlődése Debrecenben az 1930-as évek vége és 1990 között

7.

139-148.

Körmendy Kinga: Nagy Lajos király ismeretlen szupplikációja az ÖNB Cod. 2042 jelzetű kódexében. Adalékok a Anjou-kori capella regia gyakorlatához

6.

47-52.

Kövér György: Egy kereskedő-bankár kapcsolatrendszere Kohen 1.1. 1869-es csődperének tanulságai

1.

321-327.

373

Repertórium

Kövér György: A részvényesek névjegyzéke mint társadalomtörténeti forrás

2.

118-124.

Kövér György: Kisvárosi elit társaságok - Hajdúböszörmény a két világháború között

4.

217-221.

Kövér György: Egy biedermeier cipszer polgárcsalád életstratégiája

7.

175-179.

Suppl.

23-29.

10.

11-24.

Kresalek Gábor - Varga Éva: Kisvároskép századunk húszas éveinek magyar irodalmában

4.

235-243.

Kresalek Gábor: Valós és kreált konfliktusok az ötvenes évek jelenidejü játékfilmjeiben

3.

339-344.

Kristóf Ildikó: Közösségi konfliktusok és boszorkányvád a 17-18. századi Debrecenben

3.

59-66.

Kövér György: Nagykereskedőtől a bankárig Kövér György: Milyenek vagyunk? A Hajnal István KörTársadalomtörténeti Egyesület - tíz év múltán Kresalek Gábor: lásd Varga Éva - Kresalek Gábor név alatt is

Kujbusné Mecsei Éva: Vázlat az újratelepülő Nyíregyháza Suppl. elöljáróságának társadalomrajzához

83-94.

L. Nagy Zsuzsa: lásd Nagy Zsuzsa, L. Labadi Lajos: Viharos tisztújítás Szentesen a kiegyezés után

3.

177-181.

Láczay Magdolna: A Rétköz nemes társadalma a 18-19. században

1.

125-131.

Láczay Magdolna: Az agrárszocialista mozgalom szabolcsi sajátosságai

3.

183-187.

Láczay Magdolna: Helyi hatalom, helyi társadalom Kisvárdán 1848-ban

4.

171-180.

Láczay Magdolna: Egy currentális könyv vallomásai 1842-1849

5.

63-64.

Láczay Magdolna: A szabolcsi nemesség rétegződése a 18. század végén

9.

273-280.

374

Repertórium

Lakatos Éva Mária: Négy generáció a polgárosodás útján A báró Berzeviczy-Szmrecsányi család 1830 és 1985 között

1.

331-343.

Lakatos Mária: A családi fotógyűjtemény mint történeti forrás

2.

174-189.

Lekli Béla: Paraszti levelek a beszolgáltatás idejéből

5.

147-155.

Lengyel György - Pető Iván: Az „átmenetgazdaság" struk- Suppl. 419-427. turális örökségéről Lengyel György: A két világháború közötti gazdasági elit kutatásának problémái

1.

489-494.

Lengyel György: A magyar gazdasági vezetők rekrutációja és képzettsége a 20. században: a professzionalizáció két hulláma

6.

149-159.

Madas Edit: Műfaj - írásbeliség - anyanyelvűség. (Előtanulmány a magyar nyelvemlékek paleográfiájához)

6.

17-26.

Magyari Nándor László: Térbeélési stratégiák Székelyudvarhely 150 éves településfejlődésében

4.

279-289.

Majdán Béla: Egy kisváros története képekben

4.

265-268.

Majdán János: Vasutasok Magyarországon 1846-1918 között

1.

473^478.

Majdán János: Utasok a magyarországi vasutakon 1914-ig

2.

415-420.

Majdán János: A vasúti csomópontok településfejlesztő hatása a Dunántúlon

4.

191-205.

Majdán János: A murányvölgyi és a csetnekvölgyi helyiér- Suppl. dekü vasutak körzetszervező hatása

41-46.

Márfi Attila: A pécsi színjátszás nemesi mecénásai

9.

245-251.

Marjanucz László: A szegedi burzsoázia gazdasági vállalkozásai a 19. század második felében

1.

345-349.

Marjanucz László: A zsidó-keresztény vegyesházasság Szegeden a századfordulón

3.

249-251.

Marjanucz László: Az alföldi parasztszocializmus társadalmi hátteréről

5.

32-47.

375

Repertórium

Marjanucz László: Redemptus parasztközösségek polgárosodásának problémái Kiskundorozsmán

5.

315-320.

Marjanucz László: A természetes szaporodás, ingadozás és Suppl. 163-173. vallási-regionális szerkezete Szegeden a 19. században Mátay Mónika: Választások csapdájában

7.

151-162.

Mazsu János : Az értelmiségbe irányuló intergenerációs mobilitás Magyarországon az I. világháború előtti félszázadban

1.

453-462.

Mazsu János: Iparosodás és társadalmi egyenlőtlenség avagy mire jó a társadalmi egyenlőtlenségek történetének kutatása

3.

305-309.

Mazsu János: Urbanizáció és dezurbanizáció (Debrecen vá- Suppl. 193-211. rosiasodása a századforduló évtizedeiben.) Melegh Attila: lásd Kovács Éva - Melegh Attila Mérey Klára, T.: Dunántúli kisvárosok típusai á dualizmus idején

4.

49-54.

Mészáros Sándor: A parasztság helyzete a Vajdaságban 1949-1953 között

5.

128-134.

Mink András: A hatalomgyakorlás lehetőségei és korlátai a 60-as években

3.

377-381.

Mohos Mária: Tapolca funkcionális fejlődésének történeti - Suppl. 227-243. földrajzi vizsgálata Molnár Ambrus: A tiszántúli református falusi társadalom forrásairól

2.

328-333.

Molnár Ambrus: Nagyrábé falusi és egyházi önkormányzata a 18-19. században

5.

221-232.

Molnár Ambrus: A bajomi nemesek erőfeszítése a város birtoklásáért és kiváltságaik megtartásáért a XVII-XVIII. század fordulóján

5.

299-304.

3.

189-195.

/

Molnár András: „Vágtatok" és „fontolva haladók" - Politikai érdekcsoportok hatalmi konfliktusai a reformkori Zalában

376

Repertórium

N. Czaga Viktória: lásd Czaga Viktória, N. név alatt N. Kiss István: lásd Kiss István, N. Nagy Beáta: Az elit társasélete a klubok, kaszinók keretében

1.

69-76.

Nagy Beáta: Mit tanulhat a szociológia a társadalomtörténet- Suppl. 379-3 88. tői? (Női életpályainterjúk a 90-es évek elejéről) Nagy Ferenc: Kollektivizálás és paraszti ellenállás a Rétközben 1948-1956

5.

172-177.

Nagy Mariann: A munkaerő koncentrációja a magyar iparban a 20. század elején

10.

215-227.

Nagy Péter Tibor: Parasztérdek, birtokosérdek, agrároktatás a 20. század első felében

5.

70-82.

Nagy Péter Tibor: Iparos-tanonciskola és a helyi társadalom

10.

307-316.

Nagy Zsuzsa, L.: Az iparos és kereskedő nőkről

Suppl. 351-359.

Nemes Lajos: Eger város társadalmi rétegződése 1720-tól a 18. század végéig

1.

167—172.

Nóvák László: Szabadalmas mezővárosok az Alföldön

5.

329-337.

r

Odor Imre: Az 1809. évi nemesi összeírás forrásértéke, felhasználásának lehetőségei

111-124.

Ódor Imre: Kurialista nemesek és településeik a késő feudalizmuskori nemesi összeírásokban

2.

33—41.

Ódor Imre: Nemesi mezővárosok a Dél-Dunántúlon

4.

99-104.

Ódor Imre: Nemesek a 18. századi Pécsen

7.

180-189.

Ódor Imre: A „megyei elit" a 18. századi Baranyában

Suppl. 253-263.

Ódor Imre: A nemesség a XVIII. századi Európában

9.

11-36.

Oltvai Ferenc: A Csanád vármegyei urbarialis küldöttség és iratai (1712-1743) 1767-1785

2.

315-327.

Orosz István: A falusi társadalom kutatásának forrásai a dualizmus időszakában

2.

356-370.

Orosz István: A hagyományos elemek továbbélése Debrecen gazdaságában és társadalmában a 19. század második felében

7.

80-87.

377

Repertórium

Ortutay András: Egy esztergomi földműves család gazdasági és társadalmi viszonyai a 18-19. században

1.

247-254.

Pálmány Béla: A mezővárosok társadalma Nógrád vármegyében a török hódoltság utolsó szakaszától a jobbágyfelszabadítás végrehajtásáig

1.

133-143.

Pálmány Béla: Az Urbárium előtt kötött földesúri úrbéri szerződésekről és a paraszti közösségek kiváltságleveleiről

2.

281-304.

Pálmány Béla: Nógrádi armalista családok küzdelmei nemesi kiváltságaik megőrzéséért

3.

139-148.

Pálmány Béla: Szempontok a magyarországi mezővárosok típusaihoz az úrbérrendezéstől a jobbágyfelszabadítás befejezéséig (1767-1870)

4.

5-47.

Pálmány Béla: Végvári és kiváltságos közösségek küzdelmei a szabadságok őrzéséért (1690-1770)

5.

292-298.

o. Kovács József: lásd Kovács József, 0.

Pálmány Béla: Nógrád vármegye nemességének rétegződé- Suppl. 265-283. se a 18. században Pálmány Béla: A magyarországi nemesség társadalmi tagozódása

9.

37-96.

Pap Ferenc: A kolozsvári kereskedőréteg a 17. század első felében (Elemzés a harmincadvámnaplók alapján)

4.

85-97.

Papp Klára: Jobbágyi társadalom a 18. századi bihari magánföldesúri birtokokon

1.

189-200.

Papp Klára: Ajobbágyi robotszolgálat XVIII. század közepi forrásai a bihari Károlyi birtokon

2.

264-271.

Papp Klára: Konfliktusforrások a 18 század közepi bihari szolgáltatási gyakorlatban

3.

109-117.

Papp Klára: A bihari hajdútelepesek küzdelme a privilégiumok megtartásáért - visszaszerzéséért

5.

305-314.

Pető Iván lásd Lengyel György — Pető Iván

378

Repertórium

Pifkó Péter: Családi kapcsolatok szerepe Esztergom kulturális életében a 19. század végén

1.

77-82.

Pifkó Péter: Esztergom polgárosodása a 19. század első felé- Suppl. 119-124. ben Pogány Ágnes: Háztartások jövedelemszerkezete a két világháború közötti Magyarországon

10.

229-243.

Polyák Andrea: A szakképzetlen munkaerő Pestre történő vándorlása a 19. század második felében

10.

197-205.

Pozsgai Péter: Toma mezőváros iparosai a 19. század közepén

10.

157-182.

Prepuk Anikó: Zsidó anyakönyvek vizsgálata a múlt század utolsó harmadában

2.

133-143.

Rácz István: A városi társadalom hitel- és kölcsönügyleteire vonatkozó forrásokról

2.

21-27.

Sarbak Gábor: A Fragmenta Codicum húsz éve

6.

27-36.

Solymosi László: Chirographum és írásbeliség

6.

11-15.

Soós László: Egy eladósodott kisbirtokos paraszti család hiteltörlesztési esélyei a két világháború között a Dél-Alföldön

1.

255-261.

Spunar, Pavel: Ein Atlas über Schriftpraxis der Universitáten in Mitteleuropa - Vorstellung eines Projekts

6.

61-63.

Sudár Kornélia: Az első tömegközlekedési eszköz, az omnibusz elterjedése Budapesten és hatása a főváros 19. századi nagyvárosi fejlődésében

1.

479^188.

6.

87-93.

Sz. Jónás Ilona: lásd Jónás Ilona, Sz. Szabó Béla: Magyarországi joghallgatók külföldi akadémiákon a 16-18. században (Kérdések és eredmények) Szabó Dániel: Párbaj a dualizmus korában, avagy a haza a vívóteremben

331-338.

Szabó Dániel: In hoc signo vinces! (Egy nem versengő vá- Suppl. 391-407. lasztás történetéhez)

Repertórium

379

Szabó Ferenc: A mezőhegyesi állami ménesbirtok idénymunkásai a századforduló körüli évtizedekben

2.

144-152.

Szabó Ferenc: A tradicionális paraszti társadalomszemlélet és az ipari munkásmozgalom elemeinek ötvöződése a Viharsarokban a XIX-XX. század fordulóján

5.

20-31.

Szabó István: A mezővárosi életmódkutatás múzeológiai módszerei és forrásai

2.

408—414.

Szabó István: A kisközösségek szerepe a középtelepülések kultúrájában (Szolnok megyei példák alapján)

4.

317-325.

Szabó István: A jobbágyfelszabadítás utáni falusi önigazgatás

5.

246-253.

Szabó István: A szolgáltatóipar réseinek kihasználása a szocializmusban

10.

317-321.

Szabó László: Családszervezet és családi gazdálkodás a Jászságban a 18-19. században

1.

227-235.

Szabó László: Törzsökösök és bevándorlók egy kisváros példáján (Mátészalka a XX. században)

4.

301-310.

Szabó László: A bűnözés erkölcsi megítélésének változásai a Jászkunságban a XIX-XX. században

5.

83-93.

Szabó László: Lokalitás és térbeliség a paraszti és nemesi kultúrában

9.

253-259.

Szabó László: A falusi és mezővárosi kisiparosság házasodási szempontjai és a nők szerepe az iparos társadalom bezáródásában

10.

323-240.

Szakály Ferenc: A hatalmaskodás mint a magyar jogok érvényesítésének eszköze a török által megszállt országrészekben

3.

37-43.

Szakály Sándor: A magyar katonai elit a második világháború időszakában

1.

463^472.

Szakály Sándor: Források és módszerek a honvédség tisztikarának társadalmi összetételéhez

2.

191-197.

Szabó Gábor: lásd Czoch Gábor - Szabó Gábor - Zsinka László

380

Repertórium

Szakály Sándor: Egy közbiztonsági testület létrehozása és és feladata a 19-20. század fordulóján (A Magyar Királyi Csendőrség)

3.

325-330.

Szántay Antal: „Alattvalókkal szembeni bánásmód" a II. József-kori kerületi igazgatás rendszerében

3.

71-78.

Szántay Antal: II. József és a magyarországi nemesség

9.

167-180.

Szántó Imre: A végvárak mellett (presidialis) mezővárosok települési szerkezetének megváltozása Zala megyében

4.

Szántó László: Paraszti sérelmek „fellobbanása" a Somogyi összegezés kaposvári vitáján

5.

Szarka László: Migráció és asszimiláció a szlovák nemzetiségi régióban

2.

Szaszkó István: A középbirtokos nemesség jövedelmi viszonyainak forrásai (Somogy megye)

2.

Szaszkóné Sin Aranka: A nemzetiség- és településstatisztika 18-19. századi forrásai

2.

Szécsényi Mihály: A szélsőjobboldal társadalmi bázisa az 1935-ös debreceni választásokon

1.

Szíjártó M. István: Megye, rendek és diéta a 18. században

9.

157-166.

Szili Ferenc: A műszaki és az adminisztratív tisztviselők élet- és munkakörülményei a MIR Kaposvári Cukorgyárában a két világháború között

1.

427—436.

Szili Ferenc: Somogy megye közlekedési viszonyai és kereskedelme a korai kapitalizmus időszakában (XVIIIXIX. sz.)

2.

78-89.

75-83. 164-171. 476-481. 236-253. 457^165. 367-387.

Szili Ferenc: A MIR Kaposvári Cukorgyár tisztviselőinek Suppl. életmódja és munkakörülményei a két világháború között

47-62.

Szomszéd András: A cigánysággal kapcsolatos összeírások és statútumok forrásértéke a 17. század második felétől a 19. század közepéig

1.

27-35.

Szuhay Péter: A besenyőtelki Mlinkó család története a 18-20. században

1.

237-245.

Repertórium

381

Szulovszky János: Presztízs és propaganda, avagy a folklór mint konfliktusoldó eszköz

3.

311-316.

Szulovszky János: Munkások és munkaadók konfliktusai a kéményseprőiparban

10.

285-294.

Takács Péter: Az investigatiok és a paraszti életmód kutatása

2.

305-315.

Takács Péter: Nyíregyháza iparosodása

7.

127-138.

Tar Ferenc: Festetics Tasziló gróf, majd herceg és Keszthely konfliktusai

3.

151-153.

Tar Ferenc: Keszthely térbeli, társadalmi szerkezetének hosszú távú vizsgálata

4.

223-233.

Tilcsik György: Az első népképviseleti országgyűlés választójogi névjegyzékeinek felhasználási lehetőségei a társadalomtörténeti kutatásokban

2.

371-384.

Tilcsik György: Egy közgyűlési botrány a reformkori Vas megyében

3.

197-206.

Timár Lajos: Várostörténet, városföldrajz és családtörténet

1.

351-365.

Timár Lajos: A középfokú iskolarendszer modernizálása és a társadalmi mobilitás konfliktusai Budapesten 1873-1973 között

3.

253-267.

Tóth Ágnes: A bukovinai székelyek beilleszkedési stratégiái Észak-Bácskában 1945 és 1950 között

3.

363-370.

Tóth Árpád: Pest város tisztviselői az 1820-40-es években

6.

133-140.

Tóth István György: A törvényes és a törvénytelen szerelem konfliktusai a 18. századi magyar falvakban

3.

45-50.

Tóth István György: Iskolába járás a 18. századi Nyugat-Dunántúlon

4.

105-113.

Tóth István György: Körmend a 16-18. században: egy autonómia metamorfózisai

5.

285-291.

Tóth István György: írástudatlan tanítók és üresen álló iskoIák: a 17-18. századi iskolatörténet csapdái

6.

81-86.

T. Bereczki Ibolya: lásd Bereczky Ibolya, T. T. Mérey Klára: lásd Mérey Klára, T.

382

Repertórium

Tóth István György: Alfabetizáció és birtokigazgatás Suppl. 247-252. (16-18. század) Tóth István György: Veszprém vármegye nemessége a 18. században

9.

229-234.

Tóth István: Az egyesületek hatása a szlovák társadalomra és annak anyagi gazdasági háttere a Felvidéken a dualizmus idején

1.

41-54.

Tóth István: Nagybánhegyes társadalma és önkormányzata a XIX. században

5.

254-258.

Tóth László: A besenyő telki társadalom akaratnyilvánítási képessége 1945 után

3.

357-361.

Tóth Péter: A határvizsgálati tanúkihallgatási jegyzőkönyvek történeti néprajzi forrásértéke

2.

272-280.

Tóth Péter: A szexuális deviancia, mint egyéni és társadalmi konfliktusok feloldása és újabbak generálása a 18. században

3.

51-57.

Tóth Péter: Egy bortermelő mezőváros: Sajószentpéter a késő középkorban

4.

55-61.

Tóth Zoltán: A századvégi foglalkozásstatisztikai ágazati rendszere mint strukturális örökség

1.

407^119.

Tóth Zoltán: A dualizmus kori árvaszéki-hagyatéki iratokról

2.

113-117.

Tóth Zoltán: Szegény gazdag nők Pesten (Három nagypol- Suppl. 341-350. gári asszony sorsa a századfordulón) Tóvári Judit: Polgárosodás és helyi hatalompolitika 1872— 1917 között

1.

277-285.

Trostovszky Gabriella - Vissi Zsuzsanna: A Magyar Országos Levéltárban őrzött családtörténeti cédulagyűjtemények számítógépes feldolgozása

9.

133-148.

Turbuly Éva: Adatok a hivatali visszaélések vizsgálatához Zalában a 18. század végén

9.

281-289.

Tyekvicska Árpád: Helyi forradalom - Társadalmi önszerveződés a rétsági járásban, 1956-ban

5.

264-274.

Repertórium

383

K Fodor Zsuzsa: lásd Fodor Zsuzsa, V. Vadász István: Négy nagykunsági város központi funkcióinak, hierarchikus rendjének és vonzásterületének vizsgálata

4.

291-300.

Várady Zoltán: A nemesség helyzete Tolna vármegyében 1698-1703 között

9.

235-243.

Varga Éva: lásd Kresalek Gábor - Varga Éva név alatt is Varga Éva - Kresalek Gábor: Nők az ötvenes évek filmjei- Suppl. 361-378. ben Varga Éva: Társadalmi konfliktusok és megmaradási technikák az északi határszél néhány községében

3.

371-375.

Varga János: Az 1848 előtti falusi társadalom kutatásának főbb forrásai

2.

212-225.

Varga László, Á.: A Graefl család felemelkedése (Különös Suppl. tekintettel annak új nemesi ágára)

31^40.

Vári András: Regálékonfliktusok: urak, parasztok, bérlők

3.

277-285.

Vári András: Szakszerűség és vállalkozás a késő 18. és a 19. században

6.

121-126.

Vass István, G.: Társadalom, nemzetiség, politika egy alfoldi óriásfalu (Tótkomlós) várossá fejlődésének akadályai a század elején

4.

311-316.

Veszprémy László: A 12. századi magyar kódexírás alakulása

6.

53-60.

6.

37-42.

Vissi Zsuzsanna: lásd Trostovszky Gabriella - Vissi Zsuzsanna Vízkelety András: A Leuveni Kódex palimpszeszt lapjai és magyar scriptorai

Vonyó József: A „Nemzeti Egység" és a magyarországi né- Suppl. 409-418. metek (A Baranya megyei németek reagálása Gömbös politikájára) Vörös Károly: A főrendiház 1885. évi reformja (Egy kutatás tervei és első eredményei)

1.

397—405.

Vörös Károly: Az 1848-1918 közti városi társadalom kutatásának főbb forrásairól

2.

91-97.

384

Repertórium

Zachar József: Magyar huszárok a 18. századi francia haderőben

1.

447—452.

1.

505-518.

Závada Pál: lásd Kiss József— Závada Pál Zeke Gyula: Erdei Ferenc kettős modellje a statisztikai empíria tükrében - Verifikálási kísérlet Zsidi Vilmos A bécsi Export Akadémia magyarországi hallgatói (1898-1919) Zsinka László: lásd Czoch Gábor - Szabó Gábor — Zsinka László

y;)

iU4

-

RENDI TÁRSADALOM - POLGÁRI TÁRSADALOM

Recommend Documents