A múltnak kútja
Fiatal középkoros régészek V. konferenciájának tanulmánykötete
The Fountain of the Past
Study Volume of the Fifth Annual Conference of Young Medieval Archaeologists
A múltnak kútja Fiatal középkoros régészek V. konferenciájának tanulmánykötete The Fountain of the Past Study Volume of the Fifth Annual Conference of Young Medieval Archaeologists
Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 3. | Publications of the Ferenczy Museum, A Series: Monographs, 3. Régészeti tanulmányok | Archaeological Studies A múltnak kútja. | The Fountain of the Past. Fiatal középkoros régészek V. konferenciájának tanulmánykötete | Study Volume of the Fifth Annual Conference of Young Medieval Archaeologists Kiadta | Publisher Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2014 Felelős kiadó | Managing publisher Dr. Kálnoki-Gyöngyössy Márton, múzeumigazgató, Szentendre Város kulturális és turisztikai vezetője Sorozatszerkesztő / Serial editor Dr. Majorossy Judit Szerkesztő | Editor Rácz Tibor Ákos Lektorok | Proof readers Buzás Gergely (MNM Mátyás Király Múzeum, Visegrád); Dr. Feld István (ELTE BTK Régészettudományi Intézet, Budapest); Dr. Laszlovszky József (CEU Medieval Studies Department, Budapest); Dr. Takács Miklós (MTA BTK Régészettudományi Intézet, Budapest); Dr. Wolf Mária (SZTE BTK Régészeti Tanszék, Szeged) Olvasószerkesztő Dr. Majorossy Judit, Rácz Tibor Ákos Szöveg | Text Bárdi Bogáta, Bartha Annamária, Bíró Gyöngyvér, Bognár Katalin Boglárka, Csoltkó Emese, Hegyi Dóra, Héczey-Markó Ágnes, Jankovics Norbert, Katona-Kiss Atilla, Kolláth Ágnes, Dr. K. Németh András, Lengyel Boglárka, Lukács Nikoletta, Mag Hella, Megyeri Edit, Molnár István, Nagy Balázs, Nádai Zsófia, Pap Ildikó Katalin, Rácz Miklós, Rácz Tibor Ákos, Dr. Szabó Béla, Szolnoki Tamás, Szörényi Gábor András, Varga Emese, Varga Máté, Véninger Péter, Zay Orsolya Angol fordítás | English translation Ferenczi László, Vadas András, Dr. Majorossy Judit Grafikai szerkesztő | Graphic designer Tábori Tamara Fotó | Photo a szerzők fotói | the authors’ photos Nyomdai kivitelezés | Print DEMAX Művek Nyomdaipari Kft., Budapest © Ferenczy Múzeum, a szerzők, a fordítók, a fotósok és jogutódjaik ISSN: 2064-714-X ISBN: 978-963-9590-79-3 A cím- és hátlapon | On the cover and back Az ócsai templom felmérései rajzai | Drawings on the Church in Ócsa (Csányi Károly – Lux Géza, 1939); Az ócsai református templom | The Calvinist Church of Ócsa (Fotó | Photo: Jászai Balázs, Civertan)
A múltnak kútja
Fiatal középkoros régészek V. konferenciájának tanulmánykötete
The Fountain of the Past
Study Volume of the Fifth Annual Conference of Young Medieval Archaeologists
Szerkesztő | Editor Rácz Tibor Ákos
Szentendre 2014
Tartalomjegyzék | Content Előszó | Preface (Rácz Tibor Ákos)
7
I. KÖZÉPKORI ANYAGI KULTÚRA | MEDIEVAL MATERIAL CULTURE Katona-Kiss Atilla Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez | Contributions to the Evaluation of the Historical Background of the Ártánd–Zomlinpuszta Finds Bárdi Bogáta 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről | Fourteenth-century Table Ceramics from 1 Duna-parti Street at Visegrád Nádai Zsófia Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények | Early Modern Ceramics from Buda Water Town. Liquid-container Jars and Jugs Produced by Reduced Firing Kolláth Ágnes Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán | Pots of Western Origin from the Ottoman Age Buda Varga Emese Mesterjegyes cseréppipák az egri várból | Clay Pipes with Master’s Signs from the Castle of Eger Megyeri Edit Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről | Glass Finds from the Glass Workshop at 5 Rév Street Visegrád and at the Excavation Site of Pomáz–Nagykovácsi Varga Máté Középkori napóra a kaposszentjakabi bencés apátságból | Medieval Sundial from the Benedictine Monastery of Kaposszentjakab
9 25
35 51 67
75 89
II. TELEPÜLÉSKUTATÁS | SETTLEMENT RESEARCH Lukács Nikoletta Kora középkori településrészlet Orosháza határában | Early Medieval Settlement Fragment at the Borders of Orosháza Bíró Gyöngyvér Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján | Multi-layered Árpád Age Settlement at Jászfényszaru–Szőlők-alja Bognár Katalin Boglárka Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén | Large Pit Houses in the Árpád Age Settlement of Balatonőszöd Rácz Tibor Ákos Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon. Szempontok a veremházak rendszerezéséhez | Árpád Age Dwelling Structures Along the Track of the Highway M0. Viewpoints to the Classification of Pit Houses K. Németh András Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához | Data to the Research of the Medieval Roads of Tolna County III. EGYHÁZI ÉPÜLETEK | ECCLESIASTICAL BUILDINGS Csoltkó Emese Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata | Sketches to the Building History of the Calvinist (Former Premonstratensian) Church of Ócsa Mag Hella Tereske temploma az Árpád-korban | The Church of Tereske in the Árpád Age
99 113 133
145 177
189 203 5
Molnár István A középkori Szőkedencs és temploma | Medieval Szőkedencs and Its Church Pap Ildikó Katalin Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában | Carved Medieval Stones in the Wall of the Calvinist Church of Kercaszomor Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert Apácatorna templomai | The Churches of Apácatorna Rácz Miklós Mit keres egy régész egy barokk kolostorban? | Is There Anything for an Archaeologist in an Eighteenth-century Monastery?
215 227 235 247
IV. VÁRAK, VILLÁK | CASTLES, VILLAS Bartha Annamária Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez | Castle Building Projects of Abbot Favus? Contributions to the Building History of Szigliget and Zengővár 257 Szolnoki Tamás Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb régészeti kutatásának eredményei | The Results of the Excavation of the Castle Hill in Csabdi–Vasztélypuszta 269 Szörényi Gábor András Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében | Late Medieval Wood-and-earth Outworks in the Light of the Excavation of the Castle at Sajónémeti 277 Hegyi Dóra Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai | The Renaissance Stone Carvings from the Castles at Tátika and Rezi 289 Nagy Balázs A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye) | The Results of the 2009 Rescue Excavation at the Renaissance Villa on the Tettye Square (Pécs, Baranya County) 303 Szabó Béla A Báthory István által ostromolt jelentősebb oroszországi erődítmények jellemzői Velikie Luki és Pszkov ostromának tükrében | The Characteristics of the Most Important Russian Fortresses Besieged by Stephen Báthory in the Light of the Sieges at Velikie Luki and Pskov 313 V. ARCHEOMETRIA | ARCHAEOMETRIA Lengyel Boglárka Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója | Material Analysis and Reconstruction of Metal Yarns of Three, Sixteenth-Century Coronets Véninger Péter Török kori cseréppipák néhány készítés-technológiai megoldása | Issues of Production Techniques of Turkish Clay Pipes Zay Orsolya Egri, hódoltság korabeli porcelán- és fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel | Analysis of Porcelain and Faience Fragments from the Ottoman Period of Eger. The Archaeologist’s View and the SEM-EDS Method
321 335
343
KÉPTÁBLÁK | TABLES
355
English Summaries
445
A kötet szerzői | Authors
475
Előszó
„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és ómegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti. Mert éppen ekkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy »újra és tovább«, mert kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.” (Thomas Mann: József és testvérei)
A Fiatal Középkoros Régészek vándorkonferenciájának Visegrád, Miskolc, Kecskemét és Kaposvár múzeumai után 2013 novemberében a szentendrei Ferenczy Múzeum adott otthont. A pár éve útjára indult konferenciasorozat rendkívül életképes kezdeményezésnek bizonyult, amint azt a növekvő érdeklődés, az előadások és a résztvevők nagy száma igazolja. A rendezvényen évente negyven–ötven különböző téma kerül terítékre, és nem csak részproblémák, ásatási beszámolók, vagy egyszerű anyagközlések, hanem szintetizáló, összegző igényű értékelések is. Igen jelentős előrelépési lehetőséget hordoznak magukban az egyetemi hallgatók által feldolgozott ásatási anyagok és szakmai kérdések, valamint a készültség különböző fokán álló doktori disszertációk. Nem egy dolgozat a konferencia által biztosított baráti hangvételű beszélgetések, hozzászólások, szakmai viták hatására nyeri el végleges formáját. 2013-ban a rendezvénysorozat új elemmel bővült: sikerült megjelentetni az előző évben, Kaposváron rendezett, sorban a negyedik konferencia tanulmánykötetét. A rendezvény szakmai küldetését ezzel az eredménnyel tudja maradéktalanul teljesíteni. A fiatal középkoros régészek kutatásai akkor kerülhetnek igazán be a tudományos élet vérkeringésébe, ha azok nyomtatásban is megjelennek. Ennek fényében a Ferenczy Múzeum munkatársai örömmel vállalták a konferencia megrendezését követően az előadások nyomtatott verziójának szerkesztésével és kiadásával járó fáradságos munkákat is. A konferencia szervezése és a könyv előkészítése során törekvésünket mindvégig a résztvevők lelkesedése ösztönözte, és így az V. konferencia tanulmánykötetét is a közös munka alkotói légköre vitte sikerre. Kötetünkben huszonhét lektorált tanulmányt nyújtunk át az Olvasónak. Ki kell emelnünk az új régészeti forrásanyagok megjelenésének fontosságát, hiszen ezeket az anyagközléseket a szerzők interpretációja mellett (attól függetlenül is) lehet használni a további kutatások, összehasonlítások alapjaként. Akárcsak a konferencián, úgy a kötetben is néhány fő kutatási téma köré csoportosítottuk a tanulmányokat. A középkori anyagi kultúra, a településkutatás, az egyházi épületek, a várak és villák, illetve az archeometria fejezetcímek természetesen nem adják vissza az egyes írásokban tárgyalt összetett problémákat, de mégis jelzik a kutatás aktuális trendjeit. A tárgycsoportok, műemlékek, régészeti lelőhelyek értékeléseiben tudományelméleti kérdések, etnikai interpretációk, régi tudományos problémák újraelemzései, interdiszciplináris kutatások eredményei, és számtalan egyéb új szempont jelenik meg a középkori régészeti források interpretációjához. 7
A Fiatal Középkoros Régészek Konferenciája az elmúlt évek folyamán a középkori régészeti kutatás egyik legjelentősebb fórumává vált. Az előadások tanulmányok formájában való, periodikus megjelentetése komoly hátrányokat küzdhetne le: hiszen a kiadványok szintjén a középkorkutatás a régészeten belül meglehetősen alulreprezentált. A fiatal kutatók garanciát jelentenek arra, hogy a legaktuálisabb és legfontosabb kutatási témák kerüljenek a figyelem középpontjába. A vizsgált kérdések a középkori Magyarország egészét fókuszba vonják, a kulturális kapcsolatok révén kitekintéssel a korabeli Európa legkülönfélébb tájaira. A kiadvány színes tematikája, a világosan felépített tanulmányok, a jó összefoglalók és a megközelítőleg kilencven színes tábla miatt nem csak a régészetet és annak társtudományait művelő szakemberek, hanem a nagyközönség érdeklődésére is számot tarthat. A kötet szerkesztése során a bőség zavarával kellett megküzdenünk. Célunk az volt, hogy ezt a friss szemléletű, változatos összetételű anyagot a maga gazdagságában öntsük formába. A tanulmányok kiválasztásánál egyetlen mérlegelési szempont a megfelelő szakmai színvonal volt. A múltnak kútja valóban kimeríthetetlen, a kötet minden írása bizonyság arra, hogy egy kutatási téma kifejtése nem annak lezárását, hanem újabb és újabb távlatok megnyitását jelenti. Rácz Tibor Ákos
Katona-Kiss Atilla
Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez Bevezetés Tanulmányomban az Ártánd–Zomlinpusztán talált középkori leletegyütteshez kapcsolódó történeti értelmezések sarokpontjait teszem vizsgálat tárgyává. A nyolc darab nyílcsúcsból, egy zablából és sodronying töredékből álló hagyatékot különféle, a Magyar Királyságban letelepedett népelemek képviselőihez is kötötték már, de kizárólagos elfogadottságot egyik álláspont sem tudott magának kivívni. A régészetileg értékelhető tárgyi anyag és az ahhoz kapcsolodó történeti értelmezések elemzése révén arra keresem a választ, hogy mikor kerülhettek magyar földbe az Ártánd határában talált lovasíjász felszerelés darabjai, illetve melyik néphez köthető a leletegyüttes tulajdonosa.
Kutatástörténet 1940 májusában két időrendi csoportba tartozó leletegyüttes került be a debreceni Déri Múzeumba. Már az emlékeket bemutató Sőregi János felhívta a figyelmet arra, hogy a tárgyak különböző korúak – nagyobb részüket szkíta korinak, másik részüket pedig 12–13. századinak határozta meg. Ez utóbbiak közé sorolta a nyílcsúcsokat és a sodronying töredékeit. Említést tett egy vaskardról is, amely azonban a lelőhelyen elkallódott.1 1953-ban újabb szkíta kori leletek kerültek elő Ártándon. Feldolgozásuk során Párducz Mihály megvizsgálta a korábbi leleteket is és egyetértve a tárgyak időrendi csoportosításával átvette annak leírását Sőregitől. Emellett közölte Tóth Zoltánnak egy Kralovánszky Alánhoz írt levelét, amelyben szakvéleményt adott a középkorinak besorolt tárgyakról. A zomlini nyílcsúcsokat a honfoglalás koriaknál fejlettebb típusnak tartotta, a sodronying töredékek korát pedig a 13. század második fele és a 14. század eleje közé keltezte és hangsúlyozta azok keleti eredetét. A tárgyakat a steppe felé mutató kapcsolatai és az időrend okán nagy valószínűséggel kun eredetűnek határozta meg.2 Ugyancsak 13. századinak vélte a zomlini emlékeket Mesterházy Károly. Vizsgálataiba bevonta a leletegyüttesben lévő csuklós szerkezetű csikózablát és egy vas csatot is, amelyeket addig a szkíta kori anyaghoz soroltak. Az így körvonalazódó leletegyüttest a kun korszakban Kijev határát a steppe felől biztosító nomád kontingens, a nagyrészt úzokból verbuvált fekete süvegesek (csornüje klobuki) emlékeivel állította párhuzamba, amelynek gazdája a kunokkal érkezhetett magyar területre. Az azonosítást a régészeti emlékek analógiáin túl főleg azzal indokolta, hogy a lelőhely közvetlen közelében állt egykor egy, valószínűleg a tatárjárás idején elpusztult, Kékes nevű falu, amely 1320-as említésekor az Uzfalva nevet is viselte. A település királyi adományból juthatott egy előkelő úz harcos birtokába, a környező falvak népe pedig az új birtokos nemzetiségéről nevezhette el azt.3 Elfogadta az időrendi besorolást Selmeczi László is, aki a zomlini anyagot a magyarföldre települt kunok hagyatékához sorolta, de az oguz azonosítást szó nélkül hagyta.4 1 2 3 4
Sőregi 1939–1940: 99–102; Mesterházy 1976: 69. Párducz 1965: 140; Mesterházy 1976: 69. Mesterházy 1976. Mesterházy Károly véleménye után később mások is utaltak a zomlini emlékekre, mint lehetséges oguz hagyatékra (például Fodor 1983: 126–127; Langó 2003: 44), és ő később is megismételte korábbi elképzelését (Mesterházy 2007: 35–36; Mesterházy 2011: 316). Selmeczi 1986: 129.
9
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
Utóbb viszont, összegző művében, már nem említette a kun előkelők emlékei között a zomlinpusztai sírt, illetve annak mellékleteit.5 Hasonlót tapasztalhatunk Pálóczi Horváth András véleménye kapcsán. Korábbi felfogása szerint „a leletek jellege, a felszerelés összetétele alapján jelenleg csak annyit mondhatunk, hogy egy 12–13. századi nomád harcos sírjáról van szó, aki valószínűleg a kunokkal együtt került Magyarországra. Egyelőre nem tudjuk tovább szűkíteni a kört”. Ennek megfelelően az időrendi besorolást elfogadó álláspontja mellett fenntartásait hangsúlyozta a leletegyüttes lehetséges úz eredetével kapcsolatban.6 A későbbiekben viszont annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a zomlini tárgyakat ki kell iktatni a 13. századi nomád hagyatékok sorából. Véleménye szerint sem a sodronying töredékei, sem a zabla nem keltezhető egzaktul annak tág időhatárai miatt, azonban a nyílcsúcsokat pontos keltezőértékkel bíró hagyatéknak ítélte, amelyek párhuzamai csak a 11. századig voltak használatban a steppén, így a leletegyüttes egészének későbbi időre való keltezése sem lehet megalapozott. Mivel pedig ezek legjobb analógiáit a gnyezdovói rusz temetőben találta meg, a zomlini leleteket (annak bihari volta miatt) a 11. századi dukátus idegen katonaelemeihez, konkrétan egy orosz-varég harcos hagyatékához sorolta be.7
Az emlékek párhuzamai és az időrend kérdése Ha a leletegyüttes darabjainak keltezését csak a keleti párhuzamok tipológiai vonatkozásainak segítségével próbáljuk megadni, akkor az anyag pontos datálása nem tűnik megnyugtatónak. A zomlini tárgyakhoz gyakorlatilag bármelyik századból tudunk hozni példákat a kelet-európai steppe tágabb térségének 10–14. századi emlékei közül. Szűkítheti a lehetőségek körét azonban annak a szemléletnek az érvényre juttatása, amely a leletek egy egységben való előkerülését hangsúlyozta, hiszen egyszerre lószerszám része (zabla), védőfelszerelés (sodronying) és nyílhegyek, valamint a feltételesen, de ebben az esetben talán mégis csak számba vehető kard (szablya?) időrendileg elsősorban a steppe kun periódusában, illetve az azzal kronológiailag párhuzamos fekete süveges emlékanyagban ismert, ahogy hazánk területén is a 10. század után csak a kunok beköltözésével jelennek meg ilyen, pogány temetkezési szertartást mutató együttesek. Ennek fényében viszont indokolt a zomlinpusztai emlékek összehasonlítása, a lehetséges keleti analógiák mellett, a magyarországi kun temetkezések „A” csoportjának tárgyi anyagával is. A régészeti elemzések mellett érdemes megvizsgálni az azok eredményéből kikövetkeztetett azonosítások történeti és földrajzi megalapozottságát is. Utóbbi létjogosultságát mutatják a besenyőkhöz és kunokhoz köthető helynevek közelében előkerült késő nomád régészeti emlékek.8 Végezetül feltétlen hangsúlyozandó az egész hagyatékhoz kapcsolódó történeti értelmezés életszerűsége és így valószínűségi faktora is, mert sajnos ez az emlékanyag is olyan körülmények között került felszínre, hogy az egzakt megfigyelési lehetőségek elvesztek a régészeti kutatás és így a történeti értelmezés számára.
Nyílhegyek A zomlini anyagban nyolc nyílcsúcs található, ezek mindegyike jó állapotban maradt fenn. Anyaguk edzett acél, gerinceltek, többnyire pengéjük alsó része a legszélesebb, hegyük felé megvastagodnak. Élük domborúan ívelt, válluk homorú, valamennyi példány nyéltüskés, amelyeknek penge felőli végén ütközőt találunk a nyílvessző felerősítése számára. Típusukat tekintve páncéltörő nyílhegyek, méretük 78–125 mm között változik. Finomabb osztályozással, alakilag a példányok ötféle típushoz sorolhatók. Négynek szinte teljesen egyforma, úgynevezett „lángalakú” a pengéje, amelyekre a fenti leírás teljesen illik. Ezek mellett két példány az előző típushoz hasonló, de keskenyebb, levél alakú, illetve egy másik ugyancsak keskenyebb, rombikus nyílcsúcs. A további két darab alakilag teljesen eltér az eddig felsoroltaktól: az egyik darab széles, rombusz alakú, a másik pedig egy háromélű nyílhegy. A formai jegyek eltérése mellett viszont a nyílcsúcsok kiképzése és anyaga – ahogy fentebb utaltunk rá – megegyezik9 (1. tábla). Példányaink legközelebbi analógiáit az Aleksandr Medvedev által lángalakúnak és gnyezdovóinak nevezett típusok darabjai között találta meg Mesterházy Károly, azonban a több-kevesebb formai és tulajdonságbeli egyezések ellenére 5 6 7 8 9
Selmeczi 2011: 209–225. Pálóczi Horváth 1982: 91 (16. jegyzet). Pálóczi Horváth 1994. A zomlini leletegyüttes úz meghatározását „téves helynévi következtetésen alapulónak” tartotta Hatházi Gábor (Hatházi 1996: 230). Itt most csak utalunk a két nagyobb, összefoglaló jellegű munkára, a besenyők kapcsán: Hatházi 1996; a kunokhoz: Pálóczi Horváth 1994. Mesterházy 1976: 69; Pálóczi Horváth 1994: 124–125; Mesterházy 2007: 36; Mesterházy 2011: 316.
10
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
tökéletes analógiákat nem tudott felmutatni. A zomlinpusztai nyílcsúcsok olyan hibrid darabok, amelyeknek bizonyos jellemzői a 6–8. századtól a 13–14. századig kimutathatóak. Így a gnyezdovói típusú nyílhegyek első alcsoportja a 8–9. századtól a 11. század közepéig voltak használatban (2. tábla 1–9), míg második alcsoportjának darabjai a 12–14. század között a legelterjedtebbek (2. tábla 10–13).10 A lángalakúak egyik változata a 9–11. századból ismert (2. tábla 14–16), de második csoportjának példányai a 13. századra, a mongol hódítás időszakára keltezhetőek,11 ezek viszont formailag már alig hasonlítanak (2. tábla 17–18). E két nyílfajta mellett meg lehet még említeni Medvedev leltárában a 81. típust képviselő nyílhegyeket, amelyek közül a 21/41. darab 12. századi a 30/85. pedig a 13. század második felére keltezhető (2. tábla 19–20). A típus használatát Aleksandr Medvedev a 10–14. század közé helyezte, de több lelőhelyről is citál példákat a 13. század második feléből.12 A zomlini nyílcsúcsok formai és kialakításbeli jellemzői tehát olyan tulajdonságokat mutatnak, amelyek elterjedésük után továbbélnek és ennél fogva időrendileg szórtak. German Fedorov-Davydov osztályozásában a zomliniakhoz leginkább közel álló alakot mutató nyílhegyeknél (B-V) Gnyezdovó lelőhelye mellé felsorakoztatta még Sarkelnek a szláv rétegét, hozott példát Novgorodból, Staroj Rjazanyból és a 12–13. századi Szmolenszk gorodiscséből is,13 Sőregi János pedig az alábbiakat vetette papírra a zomlini leletanyag bemutatásánál: „Ami a nálunk szokatlan formájú vas nyílhegyeket [...] illeti, ezek többek hozzászólásának figyelembevételével 12–13. századi eredetűek. [...] Hasonló felépítésű nyílhegyek 17. századi török nyílvasak között akadnak”.14 Nemcsak formai-tipológiai alapon, de a kivitelezés és a funkció terén is érvényesül az időrendi szórtság. A védőfegyverzet fejlődésével összefüggésben egyre gyakoribbá váltak a gerincelt, acélozott, páncéltörő nyilak,15 amelyhez a zomlini darabok is tartoznak. Az így kivitelezett, fokozott átütőerővel bíró nyílhegyek éppen úgy szóródnak időrendileg a steppe késő nomád korszakában, ahogy alak szerint is, mert a sodronyingek az oroszoknál már a 9–10. századtól használatban voltak, a 11–12. századtól pedig a kunoknál és a fekete süvegeseknél is adatolhatók.16 Hogy a nyílhegyek típusai nem kizárólagosak korszakonként, arra Pálóczi Horváth András is utalt a csólyosi nyílcsúcsok kapcsán,17 de erre mutatnak a csengelei példányok is, ahol szintén többféle formájú, olykor gerincelt és acélozott darabokkal találkozunk.18 Éppen ezért hiába tudjuk, hogy a védőfegyverzet fejlődésével összefüggésben a steppe kun periódusában egyre gyakoribbá váltak a tűszerűen hegyes vagy lándzsa alakú, acélozott páncéltörő nyilak,19 mert ugyanez a típus és forma már a 9–10. században megjelenik20 a sodronyingek elterjedésének hatására és ugyanígy továbbélnek a klasszikusabb formákat mutató, de szintén megerősített nyílcsúcsok – utóbbiak valószínűleg a bőrpáncélok ellen voltak elsősorban bevethetők.21 Ami a nagy, rombikus nyílcsúcsot illeti, hasonlókat találtak Csengelén és Csólyoson is. A csengelei súlyos, nagy, levélalakú „példány a csúcs felőli végén jelentősen megvastagszik” (3. tábla 1) – akár a zomlini darabok. Párhuzamait Horváth Ferenc a 11–14. századból adatolta, de emellett „további, hasonlóan nagyméretű, de nem teljesen egyező nyílhegyeket ugyancsak Dél-Oroszország területén a 13–14. századra korhatározza a kutatás”.22 A csólyosi nagy, levél alakú nyílhegy ugyancsak a 13–14. századra volt keltezhető (3. tábla 2).23 A háromélű nyílhegy szokatlannak hat, de a Codex Cumanicus ismeri az üč kulik fogalmát,24 ami talán ilyen típusokat jelölt. Végül ide tartozik az is, hogy Horváth a csengelei nyílhegyek kapcsán az alábbi megjegyzést tette: „a nyéltüskék penge felőli végén levő ütköző a zomlinpusztai, talán egy uz harcos sírjából előkerült nyílcsúcsokkal mutat rokonsá-
Medvedev 1966: 65; Mesterházy 1976: 77. Medvedev 1966: 77. 12 Medvedev 1966: 80. 13 Fedorov-Davydov 1966: 26–28. 14 Sőregi 1941: 102 (hivatkozik: Szendrei 1896: 407). Szendrei János munkáját nem tudtam használni, de utalok itt a http://zengonyil.hu/toroknyilhegyek-xv-xvii-sz/ internet oldalon látható oszmán-kori replikákra. 15 Pálóczi Horváth 1969a: 118; Pálóczi Horváth 1989: 64. 16 Pálóczi Horváth 1969a: 118; Mesterházy 1976: 70; Pálóczi Horváth 1989: 65; Pálóczi Horváth 1994: 63. 17 Pálóczi Horváth 1969a: 118. 18 Hatházi 2005: 35 (21. kép); Horváth 2001: 170. 19 Pálóczi Horváth 1989: 64. 20 Medvedev 1966: 139, 143, 145. 21 Pálóczi Horváth 1969a: 119. Az alkalmazott nyílhegyek széles arzenálját hangsúlyozta Pálóczi Horváth András is, amikor utalt „a sírokban előkerült különféle típusú, tehát más-más célra használt” darabokra, hivatkozva Csólyos és Felsőszentkirály mellett Zomlinra is (Pálóczi Horváth 1982: 93). 22 Fedorov-Davydov 1966: 26 (3. ris, 9. B-XV. típus); Horváth 2001: 171. 23 Medvedev 1966: 68; Pálóczi Horváth 1969a: 119; Pálóczi Horváth 1969b: 126. 24 Horváth 2001: 169. 10 11
11
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
got”.25 Igaz tehát, hogy a zomlini nyílhegyek zöme nálunk „szokatlan formát” képvisel, de keleti analógiái is ritkák,26 éppen azoknak hibrid volta miatt, másrészt pedig láthatjuk, hogy bizonyos darabok, illetve jellemzők viszont feltűnnek a magyarországi pogány kun sírok mellékletei között is. A nagy, rombikus darab párhuzamai mellett talán hasonló kivitelezésűnek mutatkozik az egyik Osztrogozsszkról származó nyílhegy is (3. tábla 3). A rombikus nyílhegy nyéltüskés, legnagyobb kiszélesedése a nyílcsúcs alsó harmadában van, vége megvastagodónak látszik, bár profilkép hiányában ez csak benyomás, ahogy a penge alján ütközőre utaló vastagodás is. Az egyenes vágóél miatt a zomlini példányok közül a rombikus lángalakú darabra hasonlít leginkább, bár kétségtelen, hogy formailag ez a legjellegtelenebb darab az együttesben. A formatipológián túl figyelemreméltó, hogy a Zomlinpusztán talált nyolc nyílhegy a temetkezés pogány volta mellett egyértelműen jelzi annak rangját is – mert az ugyan vitatott, hogy a sírban lévő nyílhegyek számából mire lehet pontosan következtetni, de hogy ennek valamilyen rangjelző funkciója lehetett, az adatolt. Az eltemetett egykori társadalmi ranglétrán elfoglalt helyét jelzi a sodronying is és mindkét jelenségre párhuzam lehet a csengelei kun vezérsír, amelyben a sodronying mellett összesen kilenc (7+2) nyílvesszőt találtak.27 Összességében tehát azt valószínűsítjük, hogy a példányok hibrid volta, a formák és a kivitelezés továbbélése, valamint a típusok párhuzamos használata miatt a jellemző tulajdonságok mentén olyan időrendi szórás érvényesül, hogy nem szerencsés csak a nyílhegyekre építeni sem a leletegyüttes kronológiai megítélését, sem azok történeti hátterének értelmezését.28 A pogány, kun vezérsírok, amelyekben nyílhegyeket regisztráltak, a következők: Csengele-Bogárhát (9 darab),29 Csólyospálos–Csólyos (4 darab),30 Szentkirály–Felsőszentkirály (2 darab).31 Ezek mellett Ásotthalom– Bilisicsen is volt két nyílcsúcs,32 illetve nem maradt fenn, de a leírásokból tudjuk, hogy volt nyílhegy Kunfehértó– Debeákon (Szarkás),33 és Kiskunmajsa–Kuklis-tanya lelőhelyen is.34
Sodronying A zomlinpusztai sodronying két nagyobb töredékben maradt fenn, mindkettőn jól megfigyelhető a láncszemek összekapcsolásának módja. Így szövésmódja szerint váltakozó sorokban zárt és szegecselt karikákból készült és minden zárt láncszembe négy szegecselt karika kapcsolódik.35 A sodronyingek orosz területen a 10. században válnak gyakoribbá. A legjelentősebb emlékek között lehet felsorolni Gnyezdovó, Csernyigov és Kijev sodronying leleteit, a későbbi időből pedig a Rosz folyó meletti nomádok, a csornüje klobuki vezetőinek temetkezéseiből ismerjük a legszebb és legépebb példányokat.36 A zomlini szövésmódja megegyezik a csólyosi37 és a csengelei,38 továbbá a demecseri39 példányok kivitelezésével. Ezek legjobb analógiái pedig a Kijevtől délre élő nomádok kurgánsírjaiban kerültek elő (Lipovec, Burti, Kovali),40 bár Pálóczi Horváth András szerint a fekete süvegeseket valószínűleg orosz műhelyek látták el megfelelő fegyverekkel.41 A kunok temetkezéseiből arányaiban csak igen kevés példányt ismerünk a steppéről, de ettől függetleHorváth 2001: 169–171. Mesterházy 1976: 77. 27 A nyílhegyek számának jelentőségét hangsúlyozta: Horváth 2001: 196–199. 28 A nyílhegyek – kizárólag – forma-tipológiai vizsgálatának történeti hasznosíthatóságához érdemes felidézni Hampel József egy régi, de találó megjegyzését: „Az a tény, hogy számos munkáskéz foglalkozott nyílhegyek kovácsolásával, néha ügyesebb, máskor kevésbbé ügyesebb kéz, azt eredményezi, hogy bár hasonlók a nyilak, de alig akad kettő, mely egészen egyenlő volna. Talán szándékosan csinálták különböző nagyság és súly szerint, hogy az adandó alkalomhoz képest minden harcos egyéni ereje és ügyességéhez mért példányt találjon magának.” (Hampel 1907: 37). Ide tartozik az is, hogy ha a sodronyingek a társadalmi elithez tartoztak (Pálóczi Horváth 1982: 93), tehát ritkák, akkor az ellenük kifejlesztett ár alakú nyílhegyek sem kizárólagosak csak azért, mert elterjednek a védőfelszerelések, hiszen az továbbra is az elit kiváltsága. Ide vonható Rubruk híradása is, aki 1252-ben járt követségben a mongoloknál, és a Kaukázusban az őt kísérő húsz harcos között kettőn páncélinget látott (Györffy 1965: 212). Utal erre Horváth Ferenc is (Horváth 2001: 195). Ellenben nem csak ellenük kellett harcolni, így a nyílhegyek korszerűsítésében talán inkább a kivitelezés a hangsúlyosabb (gerincelt, acélozott darabok) és nem a formaiság. 29 Horváth 2001: 169–171. 30 Pálóczi Horváth 1994: 107. 31 Pálóczi Horváth 1994: 121. 32 Széll 1940: 168 (XXXII. t. 6–7); Pálóczi Horváth 1994: 132. 33 Hatházi 2005: 60. 34 Horváth 2003: 371. 35 Mesterházy 1976: 70; Pálóczi Horváth 1994: 124. 36 Mesterházy 1976: 70. 37 Pálóczi Horváth 1994: 107. 38 Horváth 2001: 162. 39 Pálóczi Horváth 1994: 130. 40 Kirpičnikov 1971: 13 (táblázat), 83 (táblázat), illetve 14–15. kép, III. таб. 41 Az orosz analógiákhoz: Kirpičnikov 1971: IV–V. таб. 25 26
12
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
nül tipológiailag beleillik fegyverzetükbe (3. tábla 4–7).42 Keltezésük eléggé bizonytalan, és bár a láncszemek nagysága alapján megkísérelték az egyes típusok időrendjét kidolgozni, a zomlini sodronyingnek önmagában nincs keltező értéke.43 Ugyanezt hangsúlyozta Pálóczi Horváth is, aki kelet-európai gyártmánynak vélte a védőfegyverzetet, és azt a 9–13. század közötti időszakra keltezte,44 viszont más alkalommal már szűkebb időszakra datálta a tárgyat. Mint írja, „a XI. század végén a kelet-európai steppén hosszú szünet után újra feltűnt a sisak és a sodronying, mind a kunok, mind a fekete süvegesek felszerelésében, az előkelő harcosok sírjaiban. A XI–XIII. századi keleti típusú magyarországi sodronyingek (Csólyos, Demecser, Ártánd) sajnos nem épen megmaradt példányok”.45 Utóbbi keltezés, valamint a fekete süvegesek és kunok említése a magyarföldön talált, de keleti eredetű sodronyingekkel összefüggésben azok nomád kapcsolódási pontjaira utalnak. A magyarországi kun sírokból származó sodronyingeket a fentieken túl kiegészíthetjük még két, ma már nem meglévő, darabbal: ilyen a kígyóspusztai46 és a Kunfehértó–debeáki47 szétdúlt sír védőfegyverzete. Ezek mellett Felsőszentkirályon olyan páncélruha töredékei kerültek elő, amely valószínűleg lemezkékből összeállított pikkelypáncél lehetett.48 A sodronyingeket a tatárjárás előtt és után beköltözött kunok előkelői hozhatták magukkal, amiket már csak az első nemzedékek viseltek.49 Ami a védőfelszerelés sírba helyezésének társadalmi hátterét illeti, az a legritkább mellékletek közé tartozik mind a steppei, mind a hazai késő nomád emlékanyagot tekintve. Ahogy Pálóczi Horváth András megfogalmazta: a sodronying megléte önmagában is gazdagságot jelentett, és viseletük „nem valamely különálló nehézfegyveres elemhez köthető, hanem a nomád társadalom katonai vezető rétegéhez”.50 A zomlinpusztai leletanyag kapcsán a nyílhegyek száma mellett erre mutathat a sodronying sírba helyezése is.
Zabla és hevedercsat A zabla és a hevedercsat alapformája nem sokat változott az idő múlásával. Az orosz kutatás mindössze annyi eltérést észlelt a 11–12. és a 12–13. században használatos csikózablák között, hogy karikájuk átmérője lassan megnövekedett. Amíg a korábbiak átmérője nem nagyobb, mint négy, addig a későbbieké eléri a hét cm-t is.51 Azonban a különböző kialakításbeli, funkcionális változatok úgy tűnik nem bírnak időrendi különbséggel: a magyarországi kun sírok zabláinak mindegyikét 12–13. századinak határozták meg. A vastag szájvasúak közé tartozik a Kunszentmárton– Jaksorérparton,52 a Nagykamarás–Bánkút-Rózsamajor53 és a Tiszaföldvár–Homok-Óvirághegy54 lelőhelyeken talált zablák, éles szájvasú darab a Kiskunmajsa–kuklis-tanyai példány.55 Aszimmetrikus szárú és karikájú az erdőteleki56 és a csengele-bogárháti zabla,57 hasonlóan egyenlőtlen szárú a kiskunmajsai58 és a kunszentmártoni darab,59 de azonos nagyságú karikákkal. A bordázott szárvégűek közé tartoznak a kunszentmártoni, a bánkúti, a tiszaföldvári és az erdőPálóczi Horváth 1969b: 124; Pálóczi Horváth 1994: 130. Mesterházy 1976: 70. 44 Pálóczi Horváth 1994: 126. 45 Pálóczi Horváth 1989: 65; Pálóczi Horváth 1994: 63. 46 Az úgynevezett II. számú kígyóspusztai lelethez sodronying töredéke is tartozott, amelyet a 19. század első felében a majsai levéltárban őríztek. Jerney János 1824-ben az I. számú kígyóspusztai lelet arany csatjához hasonló ezüst csatot és egy páncélinget látott ott (Pálóczi Horváth 1994: 111), amely egy „Kígyós pusztai kiszáradt tóban találtaték”. Feltételezhető az ezüst csat és a sodronying töredék egy lelethez tartozása és az, hogy elpusztult sírból kerültek felszínre. Ebben az esetben 13. századi férfi sír mellékleteiről van szó (Pálóczi Horváth 1994: 112). 47 Horváth 2001: 162. Az előkelő kun harcos – Révész György 19. század közepi feljegyzése szerint – „páncélosan, fegyveresen” lett eltemetve; a védőfegyverzetből két töredék maradt meg, de ennél több információ nem áll rendelkezésünkre (Hatházi 2005: 60). 48 Pálóczi Horváth 1994: 121. 49 Horváth 2001: 163. 50 Pálóczi Horváth 1969a: 116; Horváth 2001: 195–196. 51 Pletneva 1981: 215; Horváth 2001: 183. 52 Selmeczi 1973: 107; Pálóczi Horváth 1994: 113–114. 53 Fodor 1972: 224; Pálóczi Horváth 1994: 116–118. 54 Selmeczi 1973: 107; Pálóczi Horváth 1994: 123. 55 Horváth 2003: 374. 56 Nagy 1969: 135. A zabla szárainak hosszát nem adja meg Nagy Árpád. A nagyobb karikája a hosszabb szár végén ül, átmérője 5,7 cm, a kisebbiké 5 cm. A zabla teljes hossza 28 cm. 57 Horváth 2001: 180. Ugyanitt írja Horváth Ferenc, hogy a bal oldali zablaszár a rövidebb, de a karikája nagyobb, míg a jobb oldali arányai éppen fordítottak. A zabla adatait csak a képről visszamérve ismerjük, ezek hozzávetőleges méretei a következők: a bal oldali zablaszár hossza 7,8 cm, a jobb oldalié 8,4 cm. A rajtuk lévő karikák átmérője 4,5 és 4,0 cm. 58 A zabla metrikus adatai: szár hossza 8,7 és 8,9 cm, a karikák átmérője 6,3 és 6,4 cm (Horváth 2003: 371). 59 A zabla metrikus adatai: szár hossza 9,5 és 9,8 cm, a karikák átmétője 5,3 cm (Selmeczi 1973: 107). A zabla German Fedorov-Davydov (FedorovDavydov 1966: 18, 116, 2. kép 1) G-IV. típusával egyeztethető. A fekete süvegesek leleteinek II. csoportjában (12. század vége, 13. század eleje) is előfordulnak az ilyen arányban szerkesztett csikózablák (Pálóczi Horváth 1994: 113–114). 42 43
13
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
teleki zablák (4. tábla 1–6).60 Ezek mellett Ásotthalom–Bilisicsen is találtak – a leletanyaggal együtt – „Árpád-korinak” keltezett zablát,61 ahogy Kiskunhalas–Debeák-Szarkáson is volt, de egyebet nem tudunk róla.62 A zomlini zablát Mesterházy Károly sorolta át a szkíta anyagból a középkori leletegyüttesbe. A szájvasak különböző hosszúságúak, a példány beleltározásakor egyik karikája (8.) a zablából (10.) külön volt felsorolva. A vaskarika átmérője 40, a zabla hossza 170 mm,63 így a kiegészített példány 210 mm, ezzel szemben a példány teljes hosszát Mesterházy (2007-ben) 220 mm-ben adta meg (4. tábla 7).64 Bár a karikák átmérője a korábbi zablák méretét mutatja (nagyjából 4 cm), azok további használata is általános. Mindez jól látható a csengelei darab kapcsán is. German Fedorov-Davydov rendszerében leginkább a Ú-II típusba lehet sorolni, amelynek darabjait 9–14. század közé keltezhető lelőhelyekről ismerjük.65 Viszont a zabla szárainak összekapcsolódása nem teljesen egyező, ahogy a szárak karikás, úgy a csuklónál lévő végei is teljesen zártak. Hasonló kialakításúnak tűnik a kiskunmajsai zabla is.66 Ami a hevedercsatot illeti, Sőregi János szerepelteti rajzon,67 Párducz Mihály leírta,68 de Mesterházy Károly már csak utalt rá.69 A hevedercsatok tipológiájához túl sokat nem lehet hozzáfűzni, a pogány kun vezérsírok közül az alábbiakban fordultak elő: Kunszentmárton–Jaksorérpart, Tiszaföldvár–Homok, Nagykamarás–Bánkút, Csengele– Bogárhát.70
Szablya A zomlinpusztai leletek előkerülésekor még egy „kard” is tartozott az együtteshez, a vágófegyverről azonban semmit nem tudunk, mert nem került be a múzeumba, később pedig már nem volt fellelhető a kiszomlini tanyán. Itt kell megjegyeznünk, hogy bár régészeti módszerekkel a fegyver nem értékelhető, azonban annyi mégis következik jelenlétéből, hogy azt egykor mellékletként adták az eltemetett mellé. Nem tudjuk viszont, hogy a szkíta vagy a középkori sír anyagához tartozhatott egykoron és az is bizonytalan, hogy valóban kard volt-e a fegyver, mert például a Debeák– szarkáspusztai szétdúlt temetkezés kapcsán is „kardot” említenek, de miután kun sírról lehet szó, minden bizonnyal szablyára gyanakodhatunk. Az viszont biztos, hogy vágófegyver jelenléte nem szokatlan sem a steppei, sem a hazai kun előkelők temetkezéseiben71 és itt megint érdemes utalni arra a szemléletre, amely a leletegyüttes összetevőinek, mint egésznek a kezelését hangsúlyozza. Magyar területről kun előkelő sírjából ismerünk szablyát Erdőtelekről,72 Szentkirály–Felsőszentkirályról,73 és Kiskunmajsa–Kuklis-tanyáról.74 Újabban felvetették annak eshetőségét, hogy ezekhez lehet számítani a besenyő hagyatéknak tulajdonított Sárbogárd–tinódpusztai szablyákat is, amelyek besenyő kapcsolódási pontjait kronológiai okok miatt inkább a Hantos-széki kunok fekete süveges elemei között kellene keresni.75 Az 1. számút élvédő burkolattal szerelték fel,76 ebbe a típusba sorolhatóak a kiskunmajsai példány mellett a kun leletnek meghatározott felsőszentkirályi és erdőteleki szablyák is.77 Ez a korábbi szablyáknál robosztusabb típus legkorábban a Bajkál–Tuva–Jenyiszej-vidékén jelent meg, használata a 9–14. század között folyamatos.78 Közelebbi (és történeti-földrajzi értelemben relevánsabb) párhuzamok úgy tűnik csak a Rosz folyó völgyében letelepített, kijevi szolgálatban álló csornüje klobuki körében
Pálóczi Horváth 1994: 142. Széll 1940: 168 (XXXII. t. 5); Pálóczi Horváth 1994: 132. 62 Hatházi 2005: 60. 63 Sőregi 1941: 100–101. 64 Mesterházy 2007: 36. 65 Fedorov-Davydov 1966: 17, 20. 66 Mesterházy 1976: 76 (6. kép); Mesterházy 2007: 36; Horváth 2003: 383–384 (3–4. kép). 67 Sőregi 1941: 11. kép, 9. 68 Párducz 1965: 139. 69 Mesterházy 1976: 70. 70 Fodor 1972: 225; Selmeczi 1973: 107; Horváth 2001: 181. 71 „A Sőregi által említett vaskardról semmiféle adatunk nincs, de feltehető, hogy a késői nomád sírokban gyakran előforduló szablyáról van szó.” Mesterházy 1976: 70. 72 Nagy 1969: 137; Fodor 1976: 259–260. 73 A szablya elpusztult a II. világháborúban. Egykori hossza kb. 96 cm, pengéje enyhe hajlású, valószínűleg volt fokéle, markolata letört (Pálóczi Horváth 1972: 179–180, 184). 74 Horváth 2003: 371–373. 75 Horváth 2003: 373, de főleg 376. 76 Nagy 1896: 349 (1. tábla 3); Hatházi 1996: 247 (3. tábla 1); Horváth 2003: 385 (5. kép 1). 77 Nagy 1896: 349 (1. tábla 1); Szabó 1938: 74 (367. kép); Fodor 1976: 259; Horváth 2003: 385 (5. kép 3–4). 78 Kyzlasov 1981: 249 (74. ris, 33, 57); Horváth 2003: 372. 60 61
14
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
bukkannak fel több esetben a 11–12. században és a 13. század első felében.79 Elvileg Ásotthalom–Bilisicsen is volt vágófegyver és leírásból tudjuk, hogy Kiskunhalas Debeák–Szarkás-puszta lelőhelyen is előkerült.80 Az orosz kutatás eredményei szerint a késő nomádok sírjaiban a szablya meglehetősen ritka lelet és csak kiemelkedő rangúaknak járt.81 Ez megint csak kiegészíti a zomlini sodronying és nyílhegyek rangjelző szerepét, továbbá a magányos temetkezésből következő társadalmi besorolást.
Varég-orosz azonosítás A zomlinpusztai sírlelet vélelmezett varég-orosz eredete több szempontból is szemben áll a leletanyag régészeti és történeti összefüggéseiben vizsgált lehetséges helyével – amennyiben ragaszkodunk annak államalapítás kori keltezéséhez és a bihari dukátushoz való kapcsolatához. Alig valószínű, hogy I. (Szent) István testőrsége, amelynek kötelékébe tartozónak vélték a zomlini leletenyag egykori tulajdonosát, pogányokból állt volna, már pedig a fegyveres-lovas temetkezés ezt egyértelműen jelzi. A honfoglalás kori pogány temetkezések után a kunokkal jelennek meg újra az ilyen sírok. István nehézfegyverzetű katonaelemei már keresztények voltak, így pedig – Kovács László szavaival – „[...] be sem kerültek a régészet látókörébe, mert keresztények lévén ló, fegyverzet és pompás viselet nélkül, az újonnan épített templomok köré települő temetőkbe, azaz a cintermekbe hantolták el papi segédlettel őket.”82 Az erdőteleki harcos sírjának elemzése kapcsán Nagy Árpád azt írta, hogy annak felszerelése közel áll a druzsinnyikok, azaz az oroszföldi zsoldos katonaság fegyverzetéhez, elválasztja azonban ettől a viszonylag egységesnek mondható régészeti leletanyagtól a szablya és a lószerszám – a druzsinnyikok fegyverzetében jobbára az úgynevezett „normann” kardokat találjuk. Ugyanezek viszont csaknem állandó leletei az oroszföldi nomád emlékanyagnak.83 Bár nem tudjuk, hogy az elkallódott zomlini példány a leletegyüttes középkori rétegéhez tartozott-e és azt sem, hogy kard volt-e vagy szablya, mindenesetre a zabla, ahogy az erdőteleki kengyelpár is, inkább nomád hagyatékra utal. Az oroszok, avagy varégok (varangok) gyakran tünnek fel a bizánci forrásokban, mint katonai segédnépek, illetve a bazileosz testőrségének tagjai. Ezeknek a fegyverzetéről és harcmodoráról olyan információkat olvashatunk, amelyek egy lándzsával és pajzzsal, illetve csatabárddal és karddal felszerelt, gyalogos harcosra utalnak.84 Hasonlót mutat a magyarföldi viking leletek köre is, ahol a kardok mellett a budapesti lándzsa és a prágai Szent Vencel sisak is képviselteti magát az államalapítás korából,85 de lovasíjász-fegyverzeti elem nincs közöttük.86 Az István-kori testőrség jellegzetes fegyverzetét a párhuzamba állítható források alapján Györffy György rövid nyelű csatabárd, pajzs és lándzsa együttesében adta meg. Így volt vagy sem, annyi megállapítható, hogy a nyílhegyek elütnek attól az arzenáltól, ami a források értesítéseiből és a hazai emlékanyagból ismertek, viszont a steppei nomád sírmellékletekben a leggyakoribb mellékletnek számítanak. A fegyveres temetkezés pogány rítusának tényén túl az sem mellékes, hogy amennyiben a hagyatékot valóban egy államalapítás kori orosz testőr emlékeinek tartanánk, akkor kérdéses, hogy hogyan temethették azokat a vitézzel. Ugyanis a testőrség fegyverei a király tulajdonát képezhették, és – mint Nagy Károly birodalmában és a bolgároknál – fegyverraktárakban a seregvezérek őrizetére volt bízva – szemben a saját fegyverzettel rendelkező szabadokkal.87 Azaz ezekkel a zsoldos népelemekkel nemcsak azért nem temethették el fegyvereiket, mert nemigen lehettek pogányok, hanem azért sem, mert azokkal nem rendelkezhettek szabadon. Ennek legfőbb oka, úgy tűnik, a hadianyag ára lehetett. A nehéz fegyverzetű fejedelmi sereg fenntartása már komoly anyagi hátteret feltételez, ezek felszerelésére a szolgálónépek erőforrásai már nem voltak elegendőek. A Gézával kortárs lengyel Mieskó seregéről azt írta Ibn Jakub, hogy a páncélosokból egy század tízszer annyit ér, mint a nem Horváth 2003: 372. Hatházi 2005: 60. 81 Horváth 2003: 374. A szablyaadás és a társadalmi rang közötti összefüggést sokan hangsúlyozták, legutóbb: Kruglov–Maryksin 2012: 422. 82 Kovács 1994: 194. 83 Nagy 1969: 140. 84 Györffy 1959: 87–88. 85 Paulsen 1933: 44. 86 Bár Fodor István tanulmányára hivatkozva Pálóczi Horváth András utal a villásszárú karoling-normann kengyelekre, mint a varégokhoz köthető lovasfelszerelésre, azonban ezekről a típus felgyűjtője, Mesterházy Károly úgy nyilatkozott, hogy „a villás szárú kengyeleket a honfoglaló magyarsághoz a német lovagok közvetítették elsősorban [...] a vikingek általi közvetítés alárendelt szerepű lehetett a bajor-német hatás mellett. Ezért a villás szárú kengyeleket, ha származásukat akarjuk érzékeltetni, karoling-normann típusúnak nevezhetjük.” Emellett ezeket a példányokat a 10. század első két harmadára lehet keltezni (Mesterházy 1981: 221) – nem pedig a keresztény államszervezés időszakára, azaz a 11. század első harmadára. Íjászfelszerelésre továbbra sem utalnak régészeti emlékek. 87 Györffy 1977: 313–314. 79 80
15
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
vértesek egységei. A lengyel uralkodó az elitcsapatok felszerelésének költségeit kereskedelmi vámokból befolyó összegből finanszírozta.88 További ellentmondásokba ütközünk, ha közös nevezőre szeretnénk hozni a zomlini hagyaték feltételezett orosz gazdáját és a bihari dukátust, mint a varég testőr szűkebb magyarföldi pátriárkáját, egyáltalán azt, hogy a zomlini leletanyag egy varég testőré volt. Az egykorú Hildesheimi évkönyvek szerint Imre herceg halálakor, 1031-ben a dux Ruizorum címet viselte.89 A cím tartalma Györffy György szerint azonos Orseolo Péter, a későbbi trónvárományos titulusával, akit a 11. századi Istvánlegenda szerint a király serege vezérévé tett (exercitui suo prefecerat ducem).90 A király seregén Györffy a királyi testőrsereget érti arra hivatkozva, hogy Vencelin az egész hadsereg vezetője volt, ami nyilván nem lehet azonos ezzel a haddal. Ennél fogva az „oroszok vezére” cím megfeleltethető „a királyi sereg”, azaz a testőrség vezérével.91 A kutatás egy része a hatalom területi felosztását, a dinasztián belüli országfelosztást kereste e cím mögött. Imre feltételezett dukátusát azonban nemcsak Biharba lokalizálták, hanem a Lajta–Fischa–Morva közötti területre, valamint Szlavóniára is.92 Kristó Gyula figyelmeztet is: „Aligha szabad arra gondolnunk, hogy a seregvezetői dux címmel együtt akár Imre, akár Péter országrészt kapott volna, legalábbis egyetlen adat sem tudósít erről.”93 Szemben Györffyvel, aki szerint Imre herceg „a huszas évek végén – elkerülve szülei udvarából – bizonyára elfoglalta a trónörökös hercegeket megillető dukátust”,94 Kristó úgy vélte, hogy azt Vata lázadása után I. András alakította ki a bihari püspökséggel párhuzamosan, nagyjából 1048–1050 táján, nagyjából húsz évvel Imre herceg halála után.95 Azaz nem kereshetünk Biharban István-kori orosz testőröket azzal a megokolással, hogy vezérük, a herceg Biharból irányította különkormányzatú területét (tehát nekik is ott kellett élniük), mert István korában az még nem is létezett. Györffy felfogása nemcsak ezen a ponton kifogásolható. Kristó úgy értékelte, hogy az Orseolo Péter által viselt seregvezéri cím és Imrének az oroszok vezére titulusa nem feleltethető meg egymásnak. „A tényleges ajtónállók vagy testőrök egy maroknyian lehettek, testületük nyilván sem a 11. században, sem később nem azonosítható a királyi sereggel, s a 13. századi adatok – amikor az ajtónállók élén tehetős nemesek álltak – arra mutatnak: nem volt jelentős szerepe, hogy egyenesen királyi herceget, István trónjának kijelölt örökösét igényelte volna a vezetőjeként”.96 A királyi testőrség rusz elemekből való felépülése olyan történeti hipotézis, amire ebből a korból nincsen semmilyen történetileg értékelhető forrásunk és csak a két cím megfeleltetésén nyugodott. Legkorábban Kálmán uralkodásának idejéből tudunk a Nógrád megyei Nagyoroszi kapcsán arról, hogy innen kerültek ki a királyi ajtónállók.97 Azonban az orosz, mint foglalkozásnév (orosz – „királyi ajtónálló”), amely a két cím – minden bizonnyal hibás – egyeztetése mellett esetlegesen utalhatna a testőrség orosz eredetére, csak a 16. századból adatolható.98 Kristó Gyula szerint az államalapítás kori oroszok a német-magyar határvidéken teljesíthettek szolgálatot Oroszvár tágabb környékén, amely 1024-től, II. Konrád trónralépésétől kezdve, német birodalmi felvonulási területté vált és az itt szolgáló orosz katonaelemek parancsnoki címét bírhatta Imre herceg.99 Ezek eredetét Anonymus alapján lehet magyarázni. A Gesta Hungarorum 57. fejezete Zolta vezér korából említ az ország nyugati határainak biztosításával kapcsolatban oroszokat, akik még Álmossal érkeztek Pannóniába.100 Ebben az esetben pedig nem biztos, hogy a Névtelen helynévből alkotott múltat: a korai helynévforma, az északnyugati gyepűk besenyő katonai segédnépei arra mutathatnak, hogy adataink között összefüggés van. A Kárpát-medence szerte felbukkanó „Orosz”, illetve ennek továbbképzéséből kialakult helynevek arra utalnak, hogy valóban történt beköltözés orosz területekről. Ezen földrajzi nevek legkorábbi, toldalékolás nélküli rétege pedig már a 10. században is létezhetett és az újonnan érkezettek között lehettek harcos elemek. Ezek figyelembevétele miatt felvethető, hogy bár nem indokolt államalapítás kori (keresztény) rusz testőr hagyatékával számolni Biharban, de (pogány) katonai erőként való jelenlétük a 10. században realitás lehet.
Györffy 1977: 108. Thoroczkay 1999: 216. 90 SRH II. 392; Kurcz 1983: 33. 91 Györffy 1959: 86 (74. jegyzet). 92 Kristó 1974: 54–55 (68. jegyzet). 93 Kristó 1974: 55. 94 Györffy 1984: 831. 95 Kristó 1974: 70–71; Kristó 1981: 20. 96 Kristó 1983: 201–202. 97 Csánki 1890: I. 93. 98 Kristó 1983: 199–202. Az történeti etimológiai szótár 1585-ből hozza az első adatot: Benkő (szerk.) 1970: II. 1093. 99 Kristó 1983: 204–206. 100 SRH I: 45; Pais (ford.) 1975: 131. 88 89
16
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
Ami a zomlinpusztai tárgyak keleti eredetét illeti, inkább tűnik nomád harcos pogány rítusú temetkezési mellékleteinek, azonban tény, hogy a sodronying és a nyílhegyek a 9–10. századi, pogány varég-rusz sírokból is adatolhatóak.101 Utóbbiaknál azonban Ibn Fadlán részletesen leírja az elhunyt hamvasztását, méghozzá hajóban, ember- és állatáldozatot bemutatva.102 Feltehetőleg nem kell a tudósítás minden elemét feltétlenül szószerint venni, de a korabeli ruszok és keleti szlávok halotthamvasztásáról Ibn Fadlán mellett Maszúdi és a Hudúd al Álam is beszámol.103 Ilyen rítuselemre utaló nyomokat viszont nem jegyeztek fel a feltűnően jó állapotban fennmaradt zomlinpusztai leletek kapcsán. És bár halmos temetkezésre a pogány ruszoknál is van példa,104 a zomlini leletanyag két korszakhoz való tartozása hipotetikusan, de jóeséllyel azzal magyarázható, hogy ahogyan a steppén gyakorta, a harcos sírját itt is egyszerűen beleásták a korábbi, vaskori halomsírba.105
Történeti földrajzi megjegyzések A tiszántúli kun szállásterület kérdése A második kun törvény, egyéb rendelkezései mellett, a kunok szálláshelyeit is meghatározta. A Duna–Tisza közötti puszták mellett tiszántúli területekre mutat a „Körös folyó mellett” (iuxta fluvium Kriss), a „Maros és Körös között vagy partjaikon” (inter flumiua Morus et Kris, aut ex utraque parto fluminis eiusdem), valamint a „Temes és Maros között vagy körülöttük” (inter flumina Tymus et Maros aut circa eadem) kitételek, amelyek gyakorlatilag a Magyar Alföldnek a Körösök és a Temes folyó Tiszával bezárt területét jelentette.106 Lelőhelyünk mindössze két km-re fekszik a SebesKörös partjától, a Sebes- és a Kis-Körös között – utóbbi a Fekete- és a Sebes-Köröst összekötő ág.107 A tiszántúli területeket a kunok a Hód-tavi csata után kiürítették,108 tehát a terület 1246–1282 között volt kun szállásterület. Ami a lehetséges varég-rusz azonosítást illeti, ahogy régészetileg, úgy földrajzi megközelítésből sem egyértelmű a helyzet, ugyanis Biharban, nem messze a lelőhelytől adatolható Orosz helynév,109 ami ráadásul a korai, törzsnév-típusú helynévadási gyakorlatba sorolható,110 tehát a ruszként feltételesen meghatározott leletanyag korával megegyezhet.
Uzfalva Uzfalva nevének vizsgálata különösen indokolt, hiszen a 13. századinak tartott zomlini leleteket arra hivatkozva minősítették egy úz harcos hagyatékának, hogy a helynév, illetve annak előtagja minden bizonnyal kapcsolatba hozható a leletegyüttessel, amely ilyen összetételben közismert a csornüje klobukinál. Ami a helynév keletkezési idejét illeti, típusának időrendi vetülete valóban a 13. századra mutat. Az úgynevezett birtoklást kifejező helységnevek között a 13. század elejétől tömegesen bukkannak fel a -laka, -háza, -telke, -földe, -szállása, -ülése végű helynevek, amelyek első tagja a birtokos neve volt. A legnépesebb csoport ebben a típusban a -falva végű helységneveké.111 A tendencia gyakran kapcsolatban áll a mongol pusztítással: a korábbi személynévi eredetű helynév akkor kapta az utótagját, ha a falu a tatárjáráskor elpusztult és később építették újjá.112 Hasonlóra utalhat a település kettős elnevezése is. Első említésekor az oklevél Vozfolua-ként
Medvedev 1966: 65 (15. T, 33–36, 38); Kirpičnikov 1971: 81 (táblázat); Mesterházy 1976: 70, 77; Pálóczi Horváth 1994: 127–128. Simon (ford.) 2007: 90–99. 103 Simon (ford.) 2007: 93 (317. jegyzet); Kmoskó 2000: 200; Göckenjan–Zimonyi 2001: 211. 104 Fedorov-Davydov 1968: 58. 105 Uzfalva, az egykori Kiszomlintól, azaz a lelőhely közvetlen környezetétől Mesterházy szerint „kb. 7 km-re”, Jakó Zsigmond térképéről visszamérve pedig mindössze 5 km-re fekszik északi irányba. A távolságot talán indokolhatja, hogy a nomád előkelő vitézt, mint rendesen, itt is a népének szállástemetőjétől távolabb, attól elkülönülve temették el. Esetleg arról lehet szó, hogy a Körösköz mocsaras árterületéről a közeli, már készen lévő tumulushoz vitték az előkelő nomádot. 106 Györffy 1987: III. 529; Gyárfás 1992 [1873]: II. 439–440; Kristó 1994: 135. 107 Jakó 1940: 277. Uzfalva első említésekor is rögzítik, hogy a falu a Kyriskuz-ben (Körösköz) fekszik (Kristó 1998: 156). 108 Györffy 1987: I. 858. A csatáról a Képes Krónika 181. fejezete is megemlékezik (SRH I: 187, 471; Bollók 2004: 116). A csata dátumát illetően hosszú ideig nem volt konszenzus a kutatásban, mert a magyar krónikáshagyomány 1282-re tette IV. László harcát a kunokkal, míg egyes oklevelek keltezése és kiállításának földrajzi momentumai arra mutattak, hogy a Hód-tavi csata 1280-ban zajlott le. Zsoldos Attila kimerítően taglalta az ütközet lehetséges időpontját és meggyőzően érvelt az 1282-ben vívott csata mellett (Zsoldos 1997). 109 Györffy 1987: I. 649. 110 Ez látszik a Várong és Kölpény formák példáján is (Györffy 1959: 90). 111 Kálmán 1989: 156–157. 112 Németh 1983: 91. 101 102
17
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
hozza a helynevet, megtoldva azzal, hogy más néven Kékes (alio nomine Keykus).113 Kékes gyökerei a 12–13. század fordulójára nyúlnak vissza, az Uzfalva nevet pedig valószínűleg egyik első birtokosáról kapta a település.114 Mivel az új név is 13. századi lehet, történetileg valószínűleg a tatárjáráshoz kell kapcsolnunk a település pusztulását, majd eladományozását is. Ebből viszont az is következik, hogy 1319 előtt igenis lehetett adománybirtok a falu, dacára annak, hogy a település birtokosai annak első okleveles említésekor Benedek csanádi püspök és unokaöccsei, akiket a király megerősít birtokaikban.115 Ugyanis tudjuk, hogy „bizonyos helyeken a kunok megkapták a nemeseknek és várjobbágyoknak a tatárjárás óta lakatlanul álló földjeit” (vacuas terras nobilium et iobbagionum castri, tales que a tempore Tartarorum vacue perstiterunt),116 de a monostorokról, egyházakról és ezek földjeiről le kellett mondaniuk.117 Információink valószínűleg úgy hozhatók közös nevezőre, hogy Kékes – Uzfalva néven – 1246–1320 között lehetett magánkézen valamikor. Ha nem olyan birtokról van szó, amelyet kun előkelők a kun szállásterülettől távolabb kaptak,118 akkor a Tiszántúl kiürítése miatt 1246–1282 közé keltezhetjük Kékes Uzfalvaként való meglétét. A régészeti anyag a legnagyobb valószínűséggel ugyanerre az időpontra mutat, mert a pogány rítusú, fegyveres-lovas temetkezések a kunok első két nemzedékénél jelentkeznek. Az időintervallum több kun „A” sír keltezésével is párhuzamba állítható.119 Az, hogy a helynév előtagja utalhat-e etnikumra, konkrétan nem bizonyítható, de annak az ellenkezője sem. Számos Uz/Úz, valamint ezekből képzett névszármazék adatolható az Árpád-korból, hasonlóképpen az Oghuz/Oghus alakból is (mint például a későbbi Atyusz nemzetség neve is).120 Ezek kora nem egyenletesen oszlik meg, tudunk hozni példákat korábbi és későbbi időszakból is, viszont sarkosnak látszik az a vélemény, amely elveti a név etnikai kapcsolódási pontjait, hiszen így magyarázat nélkül marad a név eredete. Az a vélemény, amely személynévből magyarázza az Úz előtagot viselő helynevek jelentését nem számol azzal, hogy a névnek minden bizonnyal lehet kapcsolódási pontja az úzok nevével. Ennek elsősorban az az oka, hogy a hazai medievisztikában bár jelen van a magyar-úz kapcsolatok lehetősége,121 de annak következményei – például a besenyőkhöz és a kunokhoz hasonlóan töredékeik beköltözése a Kárpát-medencébe és a hozzájuk köthető helynevek – már alig.122 Mivel besenyő és kun előtagú helynevek esetén gyakorlatilag vitán felül áll azok kapcsolata a betelepült nomádokkal, kézenfekvőnek látszik ugyanígy eljárni az úzok nevét viselő toponímia kapcsán is. Már Pálóczi Horváth András leszögezte, hogy a kun régészeti emlékek etnikai azonosításánál kezdettől fogva érvényesültek településtörténeti szempontok, hiszen ez utóbbinál döntő szerepe van annak, hogy a lelőhely kun nemzetségi szállásterületen belül vagy középkori kun település közelében található-e.123 Végső soron ugyanez mondható el a besenyő emlékek kapcsán is.124 Baski Imre a helynevek és a régészettudomány összefüggései kapcsán utalt rá, hogy éppen a középkori régészet nem nélkülözheti a névanyag alaposabb, nyelvészeti tárgyú ismeretét sem, mert az – szemben az ősrégészettel – nemcsak lokalizálni kíván vele, hanem a leletek pontosabb, akár etnikai, meghatározásához is segítségűl hívja. Jó példa erre a kun emlékek vizsgálata, hiszen ha egy lelőhely névanyaga arra mutat, hogy ott egykor kunok éltek, az gyakorlatilag igazolja az emlékek régészeti értelmezését. A visszaigazolás fordítva is működik, hiszen hiába gondolja a turkológus helynevek tucatjait török eredetűnek, ha a történész és a régész nem tud előfordulásukról a környéken.125 Jakó 1940: 277 (MNL OL, DL 29112); Kristó 1998: 156. Uzfalva első említése tehát egy 1319. március 1-i oklevélben maradt fenn. A birtokviszonyok rendezése során a neve előkerül még egy 1319. március 20-án (Wozfoluia) és egy 1320. január 20-án (Vozfolua) kelt diplomában is (Kristó 1998: 160, 262–263). 114 Jakó 1940: 277. Jakó Zsigmond a Váradi Registrumból is adatolható, „Úz” névre alapozva vélte úgy, hogy Kékes átmehetett egy ilyen nevű ember birtokába. Ebben a felfogásban ez csak a tatárjárás előttre tehető, hiszen a váradi jegyzőkönyveket 1208–1235 között vezették (K. Fábián 1997: 5). Azonban ezen kívül más magyarázat is elképzelhető, időrendileg mindkettő releváns. 115 Györffy 1987: I. 631. 116 Gyárfás 1992 [1873]: II. 439–440; Kristó 1994: 135. 117 Györffy 1987: III. 529 (31. jegyzet). 118 Így például Hontfüzesgyarmat vidéke, a Csallóközben (Mándoky Kongur 2012: 224, 1. jegyzet) vagy a Szabolcs megyei Ajak, Tass és Őrpátroh (Pátroha) a Felső-Tisza vidéken. Tassra kun birtokosok 1292-ben Bars megyéből költöztek át, felvidéki javaikat IV. Béla adományozta nekik (Németh 1983: 89–90). Mesterházy Károly is utalt a Dunától északra szerzett kun birtokokra (Mesterházy 2007: 36). 119 E gondolatmenet esetén jól rímel Uzfalva példájára, hogy a szabolcsi falvakat „örökös nélküli kunok birtokaként” tünteti fel egy 1324-ben kelt diploma (Németh 1983: 90). 120 Fehértói 2004: 787–788, 593–594. 121 A 11. századi magyar-úz történeti kapcsolatokat legutóbb összegezte: [Katona-]Kiss 2007. Az 1068-ban és 1085-ben lezajlott keleti irányú betörések nomád támadóiban többen is az úzokat látták: [Katona-]Kiss 2007: 550 (10. jegyzet), 551 (15. jegyzet). 122 A magyarföldi úz helynévi nyomokhoz: Katona-Kiss 2011 (a korábbi kapcsolódó irodalmakkal együtt). 123 Pálóczi Horváth 2009: 217. 124 Így például a Sárvíz-vidéki, azaz Fejér és Tolna megyei besenyő falvak mellől ismeretes kengyelek Alap–Tavaszmajor és Kölesd–Itatóhegy lelőhelyekről, vagy a tipikusan besenyő, egytagú zabla Bajcs–Farkaspusztáról, a Zsitva-menti besenyők faluja mellől (Zsitvabesenyő). Hatházi 1996: 228, 248 (4. tábla, 1–2); Pálóczi Horváth 1994: 11. 125 Baski 2009: 249–250. 113
18
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
Oguzos elemek a kunok magyarföldi műveltségében – fekete süvegesek és kunok Bár írott kútfőink nem nyilatkoznak arról, hogy a mongol hódítás elől a Magyar Királyságba bebocsájtást kérő kunok milyen töredéknépekből és nemzetségekből tevődtek össze – hiszen belső forrásbázisunk szerzői a jövevényeket egységesen kunnak tekintették –, számos nyelvészeti és régészeti szempontú megfigyelés is arra utal, hogy a magyarföldre települt kunok soraiban ki tudunk mutatni oguz avagy oguzos elemeket.126 A következő tallózás természetesen nem szolgáltat közvetlen bizonyítékot a zomlinpusztai emlékek etnikai hátterének megítélésében, de talán megerősíti azt az egyre megalapozottabb feltevést, hogy IV. Béla uralkodása idején a kunokkal együtt oguz gyökerű népelemek is beköltöztek a Kárpát-medencébe és így nem lehetetlen, hogy hasonló példával állunk szembe a zomlini sírlelet és Uzfalva nevének lehetséges összefüggése esetében is. Mándoky Kongur István turkológiai alapon arra a következtetésre jutott, hogy a Magyarországra érkezett kunok nyelvében lévő oguzos nyelvjárás a kunoknak meghódolt legyőzött úzok töredékeinek jelenlétével magyarázható, vagy olyan nemzetségekkel, amelyek az oguzokkal valaha szoros kapcsolatban álltak. Történeti és időrendi megokolásokból is ilyennek felelnek meg a fekete süvegesek oguz komponensei. A kijevi szolgálatban állt fekete süvegesek bizonyos részei a mongol hódítás miatt csatlakozhattak Kötöny kunjaihoz és velük hozhatóak kapcsolatba azok a kunsági helynevek, melyek a kipcsak alaktól eltérő, oguzos kritériumokat viselnek magukon (például Bodoglár, Tázlár, Kocsér), valamint a nyelvjárási különbségeket mutató közszavak (például aqïš – ákos).127 Mándoky Kongur felvetésének jogosságára figyelmeztetnek a régészeti emlékanyagban jelen lévő olyan vonások, amelyek egyes részeire már Horváth Ferenc is felhívta a figyelmet a csengelei és a kiskunmajsai leletek kapcsán. Ezek a jellemzők részben különböznek, illetve a besenyőknél, oguzoknál és fekete süvegeseknél is megvannak vagy tipikusabbak a kunoknál tapasztaltaktól: a dudoros kengyelek és a lószerszámzat ezüst berakásai (5. tábla) mellett talán ide sorolható a nyugat-keleti tájolás és a sírban megfigyelt különböző fa-konstrukciók, elsősorban a sírgödröt takaró födem megléte is. Fontos azonban újra hangsúlyozni: ezek a jegyek megvannak a kunoknál is,128 így gyakorlatilag nem lehet eldönteni, mennyi köthető ezekből a kun főhatalom alá került besenyő és oguz műveltséghez és mennyi tulajdonítható a kunoknak.129 Magyarországon a Homok–óvirághegyi sír volt nyugat-keleti tájolású.130 Födemet eddig csak a csengelei vezérsírnál figyeltek meg,131 azonban Horváth Ferenc több esetben is felhívta a figyelmet a csengelei sír régészetileg értékelhető szegmenseinek oguzos sajátosságaira – ahogy tette ezt a kiskunmajsai vezéri sír esetében is.132 Együtt jelentkezik a csengelei sír anyagában a dudoros kengyel megléte valamint a kengyelpár ezüst berakásai – a jobb oldali kengyel úz-besenyő típusú dudoros példány volt, párhuzamosan vésett vonalakba applikált ezüstberakással díszítve. A bal oldali darabon az ezüstberakás pontsorokba volt rendezve.133 A pontsoros berakással rokonítható a csólyospusztai kengyelek Horváth 2001: 260–262; Horváth 2003: 376. A turkológiai adatokhoz: Mándoky Kongur 1993: 113, 135–136, 150–152; Mándoky Kongur 2012: 165–166, 174–175, 185; Torma 1999: 50; Horváth 2001: 209–214, 260–262. Talán ide tartozik a csolák, csollák tájszavunk is, amely megvan a kipcsak és az oguz nyelvjárásokban is. Mándoky Kongur István ugyan „szóföldrajzi okokból” kunnak tartja (Mándoky Kongur 1993: 120–121; Mándoky Kongur 2012: 168–169), de annak eredete – éppen a szó oguz nyelvjárásokban való előfordulása és a terület „oguzos nyelvjárási beütése” miatt – egyértelműen nem eldönthető, és feltételesen szaporítja a Kiskunságban felbukkanó, oguz-jellegű kun tájszavaink számát. Ilyen oguzos vonás a Kun miatyánk szövegében is felfedezhető – például a adïŋ, düšsün szavak – (Mándoky Kongur 1993: 50–52; Mándoky Kongur 2012: 185). Ide tartozik még Mándoky Kongur azon véleménye is, hogy a Kiskunságon nem egy, az oguzos nyelvjárásra utaló egyéb nyom is található, és nemcsak a kun eredetű tájszavak között, hanem a család- és helynévanyagban is, ám „ezekről azonban itt most nincs terem bővebben szólni” (Mándoky Kongur 1993: 113; Mándoky Kongur 2012: 165–166). 128 Természetesen nem lehet elvitatni a nyugat-keleti tájolást és a sírt fedő födem jelenlétét a kunoknál sem (Pletneva 1958, 173; 176–177, ris. 13б, 13в), azonban Svetlanan Pletneva is utalt rá, hogy ez a két jellemző nem minden kun temetkezésből adatolható, szemben olyan más, tipikusnak mondható attribútumtól, amelyek viszont kizárólagosak a kunok halottas szokásaiban (Pletneva 1958: 173). Ennél fogva könnyen lehet, hogy a fenti jellemzők inkább a meghódolt és helyben maradt népességhez köthetők. 129 Pálóczi Horváth András a zomlini anyag kun korszakbeli úz eredetét azért sem tartotta megalapozottnak, mert „kérdéses [...], hogy a XIII. század közepén akár a csornije klobukok, akár a kunok között beszélhetünk-e még különálló uz etnikumról”. Emellett hangsúlyozta, hogy „egy uz származású kun harcost [...] magyar környezete bizonyára kunnak tartott volna” (Pálóczi Horváth 1982: 91, 16. jegyzet). Bár a felvetések kétségtelenül jogosak, érdemes utalni a magyarországi kunok nyelvének és identitásának több évszázados továbbélésére a magyar társadalmon belül (Mándoky Kongur 1993: 16; Baski 2006: 444). Ezen túl pedig többen is rámutattak, hogy magyar területre egy olyan szétzilált és vegyes népesség került, amelynek tagjai nem csak megkülönböztethették magukat a kunoktól, hanem – Zomlin esetében feltéve annak úz eredetű birtokosát – annak érvényt is szerezhettek. 130 Selmeczi 1973: 107; Pálóczi Horváth 1994: 140. 131 Horváth 2001: 105, 107. 132 Horváth 2001, 262. A Csengele nevet a kutatás kipcsak eredetűnek vélte, ezzel kapcsolatban azonban elutasító vélemény is született. Hasznos lenne a kérdést az oguz származtatás szempontjából is megvizsgálni (Horváth 2001: 209–214, 262). 133 Horváth 2001: 175. 126 127
19
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
díszítési eljárása és a tinódpusztai ezüstberakásos zabla kiképzése is.134 Hasonló elven nyugszik a Homok–óvirághegyi sír kengyelpárjának díszítése: Selmeczi László a kengyelek szárán lévő kompozíciót „kovácsolt plasztikus bütyköknek” írta le.135 A díszítésmód nem a tipikus kun, hanem a besenyők, illetve a Kijev környéki fekete süvegesek leletei között látjuk viszont. A csengelei jobb oldali kengyel díszítésének pontos analógiái ismertek a moldvai Vitaneşti lelőhelyről származó besenyő sírból136 és a Kijev melletti Rassaviból, egy 12–13. századra keltezett úz-besenyő (csornüje klobuki) temetkezésből.137 A dudoros kengyeltípus már a 12. században kimutatható a késő nomádok: úzok (torkok), besenyők és kunok körében.138 Az orosz szakirodalom szerint az úzok és besenyők terjesztették el a steppén. A 13. század első felében már gyakrabban előfordul a dél-oroszországi leletanyagban.139 A csengelei párhuzamaként értékelhető az Ásotthalom–bilisicsi, valamint az Ópusztaszer–Monostoron és Kecskemét–Árvaházán talált példányok.140 Horváth Ferenc a kun korszak fekete süveges komponenseinek régészeti vonatkozásairól azt írta, hogy a román kutatásban Victor Spinei nyomán van jelen az a felfogás, amely szerint a Duna-torkolatban a 13–14. században már nem azok a nomádok éltek, mint a mongol invázió előtt. A későbbi temetkezések párhuzamait Spinei az Alsó-Dnyesztervidék és a Rosz folyó medencéjében találta meg, a korábban kijevi szolgálatban állt fekete süvegesek szállásterületén. Ebből arra következtetett, hogy a csornüje klobuki harcosok egy részét ismeretlen okból átköltöztették az Al-Duna vidékére.141 Ugyanerre mutatott rá már Svetlana Pletneva is, aki Moldvában azonosított mongol hódítás utáni fekete süveges temetkezéseket.142 Hatházi Gábor még korábbra helyezte ennek lehetséges megtörténtét. Ezen a területen ugyanis jellemzően hiányoznak a kun sírszobrok, ami arra mutathat, hogy ezeket a törökségi töredékeket a Bizánccal határos végvidékekre, Havasalföld és Moldva földjére telepítette át a steppét a 11. századra hatalma alá gyűrő kun főhatalom.143 Ezért nem lehetetlen, hogy az Al-Duna vidékéről 1246 táján visszatért kunokkal az említett fekete süvegesek egyes csoportjai is bekerültek a Magyar Királyság területére.144 A Kötönnyel beköltöző kunok között nem kevés régről meghódolt oguz és besenyő eredetű népesség érkezhetett, amelyek sorait tovább gyarapíthatták a szétforgácsolt fekete süvegesek határőrcsoportjai. A mongol támadás kiváltotta törzsi felbomlás és menekülés azt eredményezte, hogy még az eddiginél is kevertebb népesség kérte beköltözését a királyságba. A Kiskunság déli részére érkező „kunok” példáján látható, hogy ezek nem tekinthetők „ép” törzsi alakulatoknak. Ellenkezőleg, a nemzetség feje minden bizonnyal csak a menekülés éveiben, vagy már itt, a Magyar Alföldön szervezte újjá népét, különböző csapódott elemekből.145 A beköltöző kunság már csak kis hányada, romja volt az egykor hatalmas, dél-orosz steppei törzsszövetségnek, így a Kunság új benépesítőinek „törzsi eredetét” nem ismerjük megnyugtató módon.146 Ugyanerre a következtetésre jutott Horváth Ferenc is, amikor azt írta, hogy „a Kiskunság központi területeire telepített kunok tömbje valójában egy különböző törzsi-nemzetségi töredékekből összeállt népesség lehetett, akiknek egyes csoportjai bizonyos ideig...őrizték egykori hovatartozásuk emlékét”.147
Horváth 2003: 376. Selmeczi 1973: 107. 136 Pálóczi 1989: 19 (11. rajz). 137 Horváth 2001: 180; Horváth 2003: 376. 138 Ide sorolhatóak a besenyőnek meghatározott Kölesd–itatóhegyi és a Sárszentágota–felsőtöbörzsöki dudoros kengyelek is (Hatházi 1996: 228). 139 Horváth 2001: 179–180. 140 Horváth 1985: 67–68. Ugyancsak dudoros kengyelek lettek beleltározva a Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvertárába (MNM FT, Ltsz. 52.35, 52.75) Rákosról(?), illetve egy ismeretlen lelőhelyről (M: 13 és 14 cm; Sz: 13,5 és 14,5 cm). A kengyelek a 13. századra keltezhetőek (Kovács S. 2007: 32). 141 Horváth 2003: 377. 142 Pletneva 1958: 172. 143 Hatházi 2005: 17. Az orosz kutatók ugyancsak lehetségesnek tartják, hogy a fekete süvegesek egy része a Dnyeszter-vidéken telepedett le, és ők voltak a gagauzok elődei (Mavrodina 1983: 65). A gagauz nyelv a törökség oguz ágához sorolható (Kakuk 1993: 47), azaz a fekete süvegeseket, ha több lépcsőben is, de egymástól független érvekkel az oguzokhoz és az oguz nyelvekhez lehet kötni. Ellenben a gagauzok őseit a turkológia nem ebben az oguz maradványnépességben keresi, hanem korai szeldzsük eredetűnek tartja (Kakuk 1993: 47). 144 Horváth 2003: 377. 145 Hatházi 2005: 22. 146 Hatházi 2005: 22. 147 Horváth 2001: 221. 134 135
20
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
Konklúziók A keleti eredetű Ártánd–zomlinpusztai sírlelet anyagával párhuzamba állítható steppei analógiák tág időkeretek közé datálták a leletegyüttest, amelynek összetétele több etnikai eredeztetést is lehetővé tett. Ezen értelmezések azonban szűkíthetőnek tűntek a kapcsolódó magyarországi leletanyaggal való összevetések során, amelyeket tovább árnyaltak az írott források adatai és a helynévi anyagból levonható tanulságok. Az elemzés során arra a következtetésre jutottunk, hogy a sírmellékletek a legnagyobb valószínűséggel a 13. század derekán a Magyar Alföldre költözött kunok egy előkelőjé lehetett, aki a Tiszántúlon birtokolt 1246–1282 között, azaz a foglaló kun nemzetségek 1–2. nemzedékéhez tartozhatott. A további vizsgálódások arra próbáltak választ adni, hogy a zomlini lelőhelytől 5 km-re fekvő egykori Uzfalva nevében lévő előtag összefügghet-e azzal a ténnyel, hogy a zomlinpusztai leletek nemcsak a kunoknál, hanem az úz-berend-besenyő töredéknépekből megszervezett fekete süvegesek sírmellékleteiben is jól ismertek. A helynév kora egyidősnek tűnik a régészeti leletanyag keltezésével és a besenyő és kun megfelelések ugyancsak arra mutatnak, hogy a magyarföldre költözött késő nomád népek helynévi nyomai és régészeti emlékeik között egyértelmű összefüggés mutatható ki. Mindezek ellenére a zomlinpusztai sírmellékletek oguz etnikai háttere közvetlenül nem bizonyítható, de a lehetséges összefüggésre utalhatnak a turkológiai és régészeti kutatások azon indirekt adatai is, amelyek a hazai kun műveltség oguzos elemeit hangsúlyozták, azok eredetét pedig a kunokhoz csatlakozott fekete süvegesek emlékanyagában jelölték ki. Végezetül meg kell jegyeznünk, hogy a zomlini leletanyag párhuzamainak jellege és kronológiai háttere nem zárja ki annak elvi lehetőségét sem, hogy egy varég-rusz harcos egykori sírjából származnak az emlékek. Ebben az esetben viszont nem a dukátusban szolgáló, államalapítás kori testőrség egyik tagját kell látnunk a zomlini hagyaték egykori tulajdonosában, hanem egy olyan, pogány rítus szerint eltemetett vitézt, aki még a vezérek korában, talán Taksony idején, költözött a Magyar Nagyfejedelemség területére.
21
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
Források/Gyűjtemények Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltára, Budapest (MNL OL) Diplomatikai Levéltár (DL) Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (MNM) Fegyvertár (FT) SRH = Szentpétery, Emericus (ed.): Scriptores Rerum Hungaricarum. Budapest: Nap Kiadó, 1999.
Hivatkozott irodalom Baski 2006 = Baski Imre: Meddig élt Magyarországon a kun nyelv? (A kun nyelvi asszimiláció kérdéséhez), 429–446. In: Bathó Edit – Ujváry Zoltán (szerk.): Jászok és kunok a magyarok között. Ünnepi kötet Bánkiné Molnár Erzsébet tiszteletére. Jászberény: Jász Múzeumért Alapítvány, 2006. Baski 2009 = Baski Imre: A helynevek és a régészettudomány, 249–258. In: Rosta Szabolcs (szerk.): „Kun-kép” – A magyarországi kunok hagyatéka. Tanulmányok Horváth Ferenc 60. születésnapja tiszteletére. Kiskunfélegyháza: Kiskun Múzeum, 2009. Benkő (szerk.) 1970 II. = Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. II. kötet (H–O). Budapest: Akadémiai Kiadó, 1970. Csánki 1890 = Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1890. Fedorov-Davydov 1966 = Fedorov-Davydov, German Alekseevič: Kočevniki Vostočnoj Evropy pod vlast’ju zolotoordynskih hanov. Arheologičeskije pamjatniki. Moskva: Izdatel’stvo Moskovskogo Universiteta, 1966. Fedorov-Davydov 1968 = Fedorov-Davidov, German Alekseevič: Kurgany, idoly, monety. Moskva: Nauka, 1968. Fehértói 2004 = Fehértói Katalin: Árpád-kori személynévtár (1000–1301). Budapest: Akadémiai Kiadó, 2004. Fodor 1972 = Fodor István: Újabb adatok a bánkúti sír értékeléséhez. In: Folia Archaeologia 23 (1972) 223–242. Fodor 1976 = Fodor István: Az osztrogozsszki lelet. In: Cumania 4 (1976) 255–263. Fodor 1981 = Fodor István: A magyarság baltikumi és skandináviai kapcsolatai a IX–XI. században (a régészeti leletek alapján). In: A Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve (1981) 85–89. Fodor 1983 = Fodor István: Utószó, 123–132. In: Fjodorov-Davidov: Az Aranyhorda földjén. Budapest: Gondolat, 1983. Gyárfás 1992 [1873] = Gyárfás István: A jász-kúnok története. II. Kr. u. 884–1301-ig. Budapest: „A Jászságért” Alapítvány, 1992. [Eredeti kiadás: Kecskemét: Gyárfás István, 1873.] Györffy 1959 = Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről: a nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. Kurszán és Kurszán vára. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1959. Györffy 1965 = Györffy György: Napkelet felfedezése. Julianus, Plano Carpini és Rubruk útijelentései. Budapest: Gondolat Kiadó, 1965. Györffy 1977 = Györffy György: István király és műve. Budapest: Gondolat Kiadó, 1977. Györffy 1984 = Györffy György: Államszervezés, 717–783. In: Bartha Antal (szerk.): Magyarország története I/1. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1984. Györffy 1987 I. = Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987. Györffy 1987 III. = Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987. Hampel 1907 = Hampel József: Újabb tanulmányok a honfoglalási kor emlékeiről. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1907. Hatházi 1996 = Hatházi Gábor: A besenyő megtelepedés régészeti nyomai Fejér megyében. In: Savaria. Pars Archaeologica 22 (1992–1995) 3. 223–248. Hatházi 2005 = Hatházi Gábor: Sírok, kincsek, rejtélyek. Híres középkori régészeti leletek Kiskunhalas környékén. (Halasi Albumok 7.) Kiskunhalas: Thorma János Múzeum – Halasi Múzeumalapítvány, 2005. Horváth 1985 = Horváth Ferenc: Régészeti adatok a kunok dél-alföldi történetéhez, 66–74. In: Fazekas István – Szabó László – Sztrinkó István (szerk.): A Jászkunság kutatása 1985. Kecskemét – Szolnok: Bács-Kiskun Megyei Múzeumigazgatóság – Szolnok Megyei Múzeumigazgatóság, 1987. 22
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
Horváth 2001 = Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura és népe. Budapest: Archaeolingua, 2001. Horváth 2003 = Horváth Ferenc: Újabb vezéri sír leletei a Kiskunságból: Kiskunmajsa–Kuklis-tanya. In: MFMÉ StudArch 9 (2003) 369–386. Jakó 1940 = Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt. (Település- és népiségtörténeti értekezések 5.) Budapest: k. n., 1940. Kakuk 1993 = Kakuk Zsuzsa: Mai török nyelvek. I. Bevezetés. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993. Katona-Kiss 2011 = Katona-Kiss Atilla: A Kárpát-medencei oguz törzstöredékek földrajzi és helynévi nyomai, 201– 214. In: Bíró Szilvia – Tomka Péter (szerk.): Hadak útján – A népvándorlás kor kutatóinak XIX. konferenciája. (Tanulmányok 3.) Győr: Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2011. Kálmán 1989 = Kálmán Béla: A nevek világa. Debrecen: Csokonai Kiadó, 1989. K. Fábián 1997 = K. Fábián Ilona: A Váradi Regestrum helynevei (Adattár). (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 13.) Szeged: Szegedi Középkorász Műhely, 1997. Kirpičnikov 1971 = Kirpičnikov, Anatolij Nikolaevič: Drevnerusskoe oružie – dospeh, kompleks boevyh sredstv (IX–XIII. vv). (Arheologija SSSR.) Leningrad: Nauka, 1971. Kirpičnikov 1973 = Kirpičnikov, Anatolij Nikolaevič: Snarjaženie vsadnika i verhovogo konja na Rusi IX–XIII. vv. (Arheologija SSSR.) Leningrad: Nauka, 1973. Kiss 2007 = [Katona-]Kiss Atilla: Úzok a Képes Krónikában – A nyugati oguz (úz) törzsek és a Magyar Királyság a XI. században. In: Hadtörténelmi Közlemények 120 (2007) 2. 549–576. Kmoskó 2000 = Kmoskó Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom I/2. (Magyar Őstörténeti Könyvtár 13.) Budapest: Balassi Kiadó, 2000. Kovács 1994 = Kovács László: Fegyverek és pénzek, 181–194. In: Kovács László (szerk.): Honfoglalás és régészet. (A honfoglalásról sok szemmel I.) Budapest: Balassi Kiadó, 1994. Kovács S. 2007 = Kovács S. Tibor: A keleti fegyverzet, 31–32. In: Ritoók Ágnes – Garam Éva (szerk.): A tatárjárás (1241–1242). Kiállítási katalógus. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 2007. Kristó 1974 = Kristó Gyula: A XI. századi hercegség története Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1974. Kristó 1981 = Kristó Gyula: Békés megye a honfoglalástól a törökvilág végéig. (Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 9.) Békéscsaba: Békés megyei Tanács V. B. Művelődési Osztály, 1981. Kristó 1983 = Kristó Gyula: Oroszok az Árpád-kori Magyarországon, 191–207. In: Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról. (Nemzet és emlékezet.) Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1983. Kristó 1994 = Kristó Gyula: Kun László emlékezete. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 5.) Szeged: Szegedi Középkorász Műhely, 1994. Kristó 1998 = Kristó Gyula: Anjou-kori oklevéltár. V. 1318–1320. Budapest – Szeged: k. n, 1998. Kruglov–Maryksin 2012 = Kruglov, Evgenij Viktorovič – Maryksin, Denis: Novoe pogrebenie oguzskogo VoinaVsadnika iz rajona Ryn-Peskov Zapadnogo Kazahstana, 409–428. In: (red.): Stepi Evropy v epohu srednevekov’ja. (Hazarskoje vremja. Tom. 9.) Doneck: Doneckij Nacional’nyj Universitet, 2012. Kurcz 1983 = Kurcz Ágnes: Szent István király nagy legendája, 23–33. In: Érszegi Géza: Árpád-kori legendák és intelmek. Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1983. Kyzlasov 1981 = Kyzlasov, Igor’ Leonidovič: Askizskaja kul’tura (srednevekovye hakasy X–XIV. vv.), 200–207. In: Pletneva, Svetlana Aleksandrovna (red.): Stepi Evrazii v epohy srednevekov’ja. (Arheologija SSSR.) Moskva: Nauka, 1981. Langó 2003 = Langó Péter: Ladány, Varsány, Oszlár. Keleti néptöredékek és a korai helynevek kapcsolata. In: Limes 3 (2003) 39–54. Mavrodina 1983 = Mavrodina, Ruslana Mihajlovna: Kievskaja Rus’ i kočevniki (pečenegi, torki, polovcy). Leningrad: Nauka, 1983. Mándoky Kongur 1993 = Mándoky Kongur István: A kun nyelv magyarországi emlékei. (Keleti Örökségünk 1.) Karcag: Karcag Város Önkormányzata, 1993. Mándoky Kongur 2012 = Mándoky Kongur István: Kunok és magyarok. (Török–Magyar Könyvtár I.) Budapest: Molnár Kiadó, 2012. Medvedev 1966 = Medvedev, Aleksandr Filippovič: Ručnoe metatel’noe oružie. Luk i strely, samostrel (VIII–XIV vv). (Arheologija SSSR.) Moskva: Nauka, 1966. Mesterházy 1976 = Mesterházy Károly: Az Ártánd–zomlinpusztai úz sírlelet. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve (1976) 69–80. 23
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
Mesterházy 1981 = Mesterházy Károly: Karoling-normann típusú kengyel a honfoglaló magyaroknál. In: Folia Archaeologia 32 (1981) 211–223. Mesterházy 2007 = Mesterházy Károly: Sírlelet Ártánd–Zomlin-pusztáról (Hajdú-Bihar megye), 35–36. In: Ritoók Ágnes – Garam Éva (szerk.): A tatárjárás (1241–1242). Kiállítási katalógus. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 2007. Mesterházy 2011 = Mesterházy Károly: Lelőhelyek A–Z-ig, 303–326. In: Kővári Klára – Miklós Zsuzsa (szerk.): „Fél évszázad terepen”. Tanulmánykötet Torma István tiszteletére 70. születésnapja alkalmából. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2011. Nagy 1896 = Nagy Géza: Hadtörténelmi emlékek az ezredéves kiállításon. In: Archaeológiai Értesítő 16 (1896) 344–365. Nagy 1969 = Nagy Árpád: Eger környéki és tiszavidéki besenyő települések a X–XI. században (Kísérlet a magyarországi besenyők régészeti hagyatékának meghatározására). In: Az Egri Múzeum Évkönyve 9 (1969) 129–157. Németh 1983 = Németh Péter: Egy XIII. századi nomád sír Szabolcs megyéből, 85–93. In: Németh Péter: Királyok, ispánok, jobbágyok. Vázlatok a magyar középkor történetéből. (Folklór és Etnográfia 48.) Debrecen: KLTE Néprajzi Tanszék, 1983. Pais (ford.) 1975 = Pais Dezső (ford.): Anonymus: Gesta Hungarorum. Budapest: Magyar Helikon, 1975. Paulsen 1933 = Paulsen, Peter: Magyarországi viking leletek. (Archaeologia Hungarica XII.) Budapest: k. n. 1933. Pálóczi Horváth 1969a = Pálóczi Horváth András: A csólyosi kun sírlelet hadtörténeti vonatkozásai. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve (1969) 1. 115–121. Pálóczi Horváth 1969b = Pálóczi Horváth András: A csólyosi kun sírlelet. In: Folia Archaeologica 20 (1969) 107–134. Pálóczi Horváth 1972 = Pálóczi Horváth András: A felsőszentkirályi kun sírlelet. In: Cumania 1 (1972) 177–204. Pálóczi Horváth 1982 = Pálóczi Horváth András: Régészeti adatok a kunok viseletéhez. In: Archaeologiai Értesítő 109 (1982) 1. 89–107. Pálóczi Horváth 1989 = Pálóczi Horváth András: Besenyők, kunok, jászok. (Hereditas.) Budapest: Corvina, 1989. Pálóczi Horváth 1994 = Pálóczi Horváth András: Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában. (Keleti Örökségünk 2.) Karcag: Karcag Város Önkormányzata, 1994. Pálóczi Horváth 2009 = Pálóczi Horváth András: Településtörténeti kutatások a középkori kun szállásterületen, 217– 232. In: Rosta Szabolcs (szerk.): „Kun-kép” – A magyarországi kunok hagyatéka. Tanulmányok Horváth Ferenc 60. születésnapja tiszteletére. Kiskunfélegyháza: Kiskun Múzeum, 2009. Párducz 1965 = Párducz, Mihály: Graves from the Scythian Age at Ártánd. In: Acta Archaeologica Academiae Scientorum Hungaricae 17 (1965) 137–231. Pletneva 1958 = Pletneva, Svetlana Aleksandrovna: Pečenegi, torki, polovci v južnorusskih stepjah. In: Materialy i issledovanija po arheologii SSSR [MIA] 62 (1958) 151–187. Pletneva 1981 = Pletneva, Svetlana Aleksandrovna: Pečenegi, torki, polovci, 213–222. In: Pletneva, Svetlana Aleksandrovna (red.): Stepi Evrazii v epohy srednevekov’ja. (Arheologija SSSR.) Moskva: Nauka, 1981. Selmeczi 1973 = Selmeczi László: Adatok és szempontok a kunok régészeti kutatásához Szolnok megyében. In: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973) 105–115. Selmeczi 1992 = Selmeczi László: A kunok és a jászok régészeti kutatásának néhány problémája, 129–142. In: Régészeti tanulmányok Kelet-Magyarországról. (Folklór és Etnográfia 24.) Debrecen: KLTE Néprajzi Tanszék, 1986. Selmeczi 2011 = Selmeczi László: Kötöny népe Magyarországon. Karcag: Karcag Város Önkormányzata, 2011. Simon (ford.) 2007 = Simon Róbert (arab eredetiből fordította, a jegyzeteket és az utószót írta): Ibn Fadlán: Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról. Budapest: Corvina Kiadó, 2007. Sőregi 1941 = Sőregi János: Jelentés a Déri Múzeum 1940. évi működéséről és gyarapodásáról. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1939–1940 (1941) 71–126. Szabó 1938 = Szabó Károly: Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei. (Bibliotheca Humanitatis Historica III.) Budapest: Országos Magyar Történeti Múzeum, 1938. Szendrei 1896 = Szendrei János: Magyar hadtörténelmi emlékek az ezredéves országos kiállításon. Budapest: k.n., 1896. Széll 1940 = Széll Márta: Elpusztult falvak, X–XVI. századbeli régészeti leletek Szeged és Hódmezővásárhely határában. In: Dolgozatok 16 (1940) 159–180. Thoroczkay 1999 = Thoroczkay Gábor: Hildesheimi Évkönyvek, 213–219. In: Kristó Gyula (szerk.): Az államalapítás korának írott forrásai. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 15.) Szeged: Szegedi Középkorász Műhely, 1999. Torma 1999 = Torma József: Bérem bélő, Íkem ígő... – Mándoky Kongur István emlékére. (Keleti Örökségünk 6.) Karcag: Karcag Város Önkormányzata, 1999. Zsoldos 1997 = Zsoldos Attila: Téténytől a Hód tóig. In: Történelmi Szemle 39 (1997) 1. 69–98. Web-irodalom = http://zengonyil.hu/torok-nyilhegyek-xv-xvii-sz/ (Utolsó letöltés: 2014. január 16.) 24
Bárdi Bogáta
14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről A lelőhely és a leletanyag átfogó bemutatása Kováts István (MNM Mátyás Király Múzeuma, Visegrád) 2005-ben végzett megelőző feltárást a Visegrád Dunaparti út 1. szám alatt.1 A közel 500 m2-en folyó kutatás gazdag, 14. századra keltezhető leletanyagot eredményezett. Az ásatás során öt kemence és feltehetően egy épület alapozásának részlete került elő (5. tábla). A terület délkeleti részén, a feltételezett házalapozás mögött egy, a feltárási területen túl is folytatódó, árokszerű mélyedést lokalizáltak, amely igen jelentős mennyiségű leletanyagot tartalmazott.2 A kerámiaanyag nagy része végső soron nem köthető konkrét objektumokhoz, a kemencékből csak egy-egy darab került elő. A megszakításokkal közel 3,5 évig folyó restaurálás során kiderült, hogy egy teljesen egységes, feltehetően egy feltöltésből származó, homogén leletanyaggal van dolgunk. Csupán az északi patakköves felület mutatott némi eltérést, ahonnan kisebb mennyiségű és töredezettebb emlékanyag került elő. Ilyen módon a leletanyag nem nyújt elegendő támpontot a lelőhely jellegének kielégítő tisztázásához. A lelőhely keltezését több éremlelet, valamint néhány jól datálható tárgy erősíti meg. A legkorábbi érem Nagy Lajos szerecsenfejes dénárja,3 időben ezt követi Mária királynő ezüst dénárja,4 majd a legkésőbbi érem, Zsigmond király 14. század végi verete.5 Az érmeket és a leletanyag jellegét összevetve a terület hasznosításával a 14–15. század fordulóján hagyhattak fel. A lelőhely a 14. században a középkori városon belül helyezkedett el, a királyi palota közelében. Ebben a korszakban a város két részre, magyar és német városra oszlott,6 azonban jelenlegi tudásunk alapján azt nem lehet megállapítani, hogy a terület melyik város részét képezhette. A palota és a városközpont közé eső 500–300 m-es szakasz régészeti helyszínrajza, ahol a vizsgált lelőhely is fekszik, nagyrészt ismeretlen.7 Korábban egyetlen alkalommal, 1996-ban Szőke Mátyás szintén leletmentés keretén belül végzett feltárást a Duna-parti út 1. szám mellett. Ekkor három, a 14. századi második felére keltezhető kemencemaradványt és feltehetően egy 15. századi épülethez tartozó tetőcserepes omladékréteget figyelt meg.8 A gazdag, nagy mennyiségű fémtárgyat és állatcsontot is magába foglaló leletanyag legnagyobb részét a kerámia alkotja. Körülbelül 280 kilogrammal számolhatunk, melynek jelentős részét, 85–90%-át háztartási kerámia adja, így a maradék 10–15%-ba kell sorolnunk a kályhaszemeket és az egyéb kerámiatárgyakat: öntőtégelyek, lepárlóedény, persely, mécsesek, stb. A háztartási kerámia – a teljes anyaghoz képest szinte elhanyagolható mennyiségű vörös edény mellett – főként oxidált és redukált égetésű cserépből áll, melyek anyagon belüli eloszlása szinte azonos. Azonban a pontosabb arányok kifejezését megnehezíti, hogy az oxidált égetésű darabok – rosszabb minőségük miatt – jobban töredezettek. A gazdag emlékanyag egyik, funkció szerint jól körülhatárolható csoportja az asztali használatra szánt 1 2 3 4 5 6 7 8
A lelőhely korábbi megnevezése: Visegrád–Ágasház. Kováts 2012; MKM, ÁN 2005. Unger 432; CNH II. 2-89A. Unger 443; CNH II. 2-116. Unger 449; CNH II. 2-121. A Zsigmond-kori érem mellől egy párhuzamok alapján 14. század végére keltezhető francia játékzseton került elő (Platt–Coleman-Smith 1975: 135. ábra). Mészáros 2007: 183. Mészáros 2009: 86. MKM A, Ltsz. 1964.14.
25
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
edényeké, melyek között különlegesebb és egyszerűbb formák egyaránt előfordulnak. A továbbiakban ezt a főként oxidált égetésű edényekből álló csoportot értékelem bővebben.
Asztali kerámia Az asztali- és tálalóedények funkciójukból adódóan jobban megkíméltek és hosszabb élettartamúak, mint a főzőedények. Emellett díszítés- és formagazdagságuk miatt számos esetben pontosabban is keltezhetőek.9 Kerámián kívül még többfajta anyagból: fémből, üvegből és fából is készülhettek. Az ábrázolásokon nagy számban megjelenő fából készült asztali és háztartási eszközök igen gyakorinak és olcsónak számítottak.10 A lelőhelyen a kerámiából készültek mellett néhány üvegedény (cseppes pohár aljtöredékei, kettős kónikus palackok peremtöredékei) sorolható még az asztali edények csoportjába. A kerámiaedények, jelen esetben az asztali kerámia feldolgozása számos lehetőséget rejt magában. Alkalom nyílik a formai és a készítéstechnikai jegyek vizsgálatára, teljes, vagy kiegészíthető profilok esetén pedig az edények űrtartalmának mérésére. Az űrmértékek vizsgálata az edény befogadóképessége, és a benne tárolt/felszolgált folyadék, étel szempontjából fontos. Nagy mennyiségű leletanyag esetén a párhuzamok felhasználásával a műhelykör és kereskedelem kérdéseit is vizsgálni lehet. Végül, több eltérő forráscsoport bevonásával és alkalmazásával lehetőség nyílik az asztali edénykultúra, használat és funkció mélyebb megismerésére. Az anyag jellegéből adódóan nincs mód arra, hogy minden asztali kerámiatípus esetében ilyen komplex vizsgálatokat végezzünk. Ezért az egyes esetekben a legjobban értékelhető eredményekre, és az anyag átfogó, több vizsgálati szempontot felsorakoztató (anyagtípus, szín, soványítás) bemutatására helyezem a hangsúlyt.
Poharak és csészék (1. tábla) A 14. század egyik legjellegzetesebb asztali edénytípusa a csésze, a lelőhelyen is ebből került elő a legtöbb darab. Keskeny talpfelületűek, vékonyfalúak és erősen öblösödő testtel rendelkeznek. A csészék oldala minden esetben bordázott. Sokszor ezek a bordák ügyetlenebb kezű készítőre utalnak, szabálytalanul, ferdén futnak az edény testén. Több esetben előfordul, hogy a csésze formája is szabálytalanságot mutat. Nyolc teljes profillal rendelkező edény alapján megállapítható volt, hogy az egyes darabokat közel egy méretűre készítették el. Magasságuk 4–5 cm, peremátmérőjük 8–10 cm között mozog, míg talpátmérőjük a legtöbb esetben 3 cm volt. A méretadatok és a teljes darabok alapján hozzávetőleges űrtartalmuk is megállapítható volt, amely 1–1,5 dl között változik. Látható, hogy a csészék mérete egy adott rendszert követ, amely azonban jelenlegi tudásunk szerint nem feleltethető meg egyetlen középkori űrmértéknek sem. A középkori magyar űrmértékek kérdése igen összetett, mivel a legtöbb esetben városonként, vidékenként változó mértékekkel számolhatunk,11 és alig van olyan támpont, ami alapján azok a modern tizedes rendszerrel bevezetett literre biztosan átszámíthatóak lennének. Holl Imre 1992-es tanulmányában fogalmazza meg azt a nézetét, hogy az egyes edényeket az adott helyi rendnek megfelelő űrtartalom szerint készítették. Közzétett egy 1 iccésnek nevezett cseréppoharat,12 amely a 14. század második felében megjelenő, egységesedő pohártípusok közé lenne sorolható.13 A Duna-parti út 1. szám alatt feltárt poharak esetében inkább a változatosság jellemző (1. tábla 3,5–8). Egy esetben rendelkezünk teljes profillal, amely egy alacsony, keskeny talpfelületű, enyhén öblösödő, bordázott testű pohárhoz tartozik (1. tábla 7). Számos feldolgozott töredék hasonlóan alacsony, ám más formai jegyekkel rendelkező pohártípusokhoz tartozhattak. Az edények teste bordázással díszített, vagy sima felületű. Néhány talptöredék esetében merülhet fel, hogy azok már nagyobb méretű serlegekhez tartozhattak. A poharak közül a legtöbb darabot leemelték, néhányat pedig levágtak a korongról, ennek nyoma az edények talpfelületén jól megfigyelhető. A csészéket és poharakat is oxidáltan égették ki. A csészék minden esetben fehérek, a poharaknál azonban a fehér szín mellett előfordulnak a sárgásfehér, sárga színű darabok is. A poharak és csészék legközelebbi párhuzamait a visegrádi palota anyagából ismerjük. A csészék itt is nagyfokú méretbeli egyezést mutatnak, míg a poharak esetében ugyanúgy megjelennek az alacsonyabb, kisebb típusok, Pölös 2004: 416. Holl 1992a: 61–62. 11 Bogdán 1991: 19. 12 Holl 1992b: 49, 53. 13 Holl 1963: 345. 9
10
26
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
mint a nagyobb darabok.14 Hasonló csészék, poharak kerültek elő a palota mellett fekvő ferences kolostor területén feltárt 13–14. századi objektumokból is.15
Vörös pohár (3. tábla 4) A poharak csoportjából kiemelkedik egy teljes profilú, különleges formájú cseréppohár. Ez egy vörös anyagú, finom tapintású, korongon készített, igényesen kidolgozott, vékony falú és 3 dl űrtartalmú edény. Miután elkészült, levágták a korongról, melynek nyomai jól megfigyelhetőek az edény alján. Ennek a cseréppohárnak leginkább az alakja érdekes, amely a korabeli ábrázolásokon gyakran megfigyelhető fémből készült edények formáját utánozza.16
Folyadéktároló edények (2–3. táblák) A teljes leletanyagon belül a folyadéktároló edények száma igen kicsi, de ezek között is megtalálhatóak az egyszerűbb, általánosabb és különlegesebb formák is. Az egyszerűbbek közé sorolható egy oxidált égetésű, fehér kancsó töredéke, melynek széles, nyak fölötti szájrészét bordázottan alakították ki (2. tábla 7). Emellett meg lehetett figyelni, hogy az edény testét és felső részét külön készítették el, majd ezt követően illesztették össze őket. A kancsó belső felületén a nyakrész alatt látható az összeillesztés nyoma. Hasonló technikával állították össze az egyik világossárgára égett palackot is, ahol a belső felületen szintén jól kivehető az illesztés helye (2. tábla 2). Emellett még két fehér töredék sorolható a palackok közé. Az egyik egy igényesen kialakított peremtöredék (2. tábla 4), a másik palacktöredék esetében pedig az edény vállrészét bekarcolt vonallal díszítették. Ezt az edényt szintén két darabból állították össze (2. tábla 1).
Festett folyadéktárolók (2. tábla 3, 5–6) A folyadéktároló edényeken belül három darab vörös festéssel díszített edény töredékeit lehetett elkülöníteni, melyek közül egyik sem mutat teljes profilt. Az első a fentebb már ismertetett kancsóval és palackokkal megegyező anyagból készült. Ez egy kisebb, középen kettős, félkörös sáv közötti pontsoros díszítéssel rendelkező edény, melyet korongon húztak fel és testét enyhe bordázással tagolták (2. tábla 3). Keskeny talpfelülettel, rövid szárral rendelkezik, melyet egy gömbszerű test követ. Az edény alján, kívül körbefutó enyhén peremszerű rész a korongozás következtében alakulhatott ki, amikor a fazekas a készítés közben létrejött felesleges agyagot a korongról visszahajtotta az edény falára. A másik két folyadéktároló anyaga porózusabb és finomabb. A halványrózsaszín, hármas tagolású peremmel ellátott kisméretű edény felületét vörös színnel festett hálómintával díszítették (2. tábla 5). Ugyanez a minta jelenik meg a hozzá tartozó fültöredéken is. A világosbarna-halványvörös árnyalatú edény (feltehetően palack) anyaga az előbbinél is jóval porózusabb, levegősebb jellegű. Ezt mind tapintással, mind pedig az edény súlyán, könnyűségén is kiválóan lehet érzékelni. A nyakrészt egy vörös sávval, az edény falát pedig két vörös sáv közé festett hullámvonallal díszítették (2. tábla 6).
Rózsaszínes, simított felületű kancsó (3. tábla 1–2) A folyadéktároló edények közül anyaga, minősége és formája miatt is kiemelkedik egy rózsaszínes, barnásvörös-sárgásbarna árnyalatú kancsó: korongon formált, jól kiégetett, igényesen kialakított és simított felületű (3. tábla 1). A kiegészített darab mellett még egy ugyanilyen anyagú, feltehetően nagyobb méretű edény töredéke került elő (3. tábla 2). A teljes profilú darab 24 cm magas, űrtartalma 9 dl. Visegrádon belül a palotából származik egy megegyező anyagú, besimított felületű, tagolt, körte alakú palack. A város területéről, szórványként pedig egy szintén megegyező anyagú, de eltérő formájú, bordákkal tagolt, tölcséres peremű csészét ismerünk.17 Esztergomban, Parádi Nándor Széchenyitéren végzett ásatásából kerültek még elő 14. századra keletezett, hasonló darabok. Ezeket halvány barnásvörös-barnássárga színű, fényes felületű edényeknek írja le, melyek jól kiégetettek és finoman iszapoltak. Ebbe a csoportba sorol két szinte megegyező formájú füles korsót és számos lapított, kerek testű cserépkulacsot is.18 Látható, hogy ehhez a Kocsis 2010: 383; Nyékhelyi 1994: 165. Polgár 2010: 16–17. 16 Klemettliä 2012: 19 (7. ábra), 111 (67. ábra). 17 Kocsis 2010: 383–384. 18 Parádi 1973: 238–239. 14 15
27
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
korszakban kedvelt – nagyrészt Esztergom, Visegrád és Buda környékéről ismert19 – különleges anyaghoz minden esetben valamilyen ritka forma párosul.
Vékony falú asztali edények (3. tábla 3, 5, 6) Több vékony falú, finom tapintású edény töredéke is előfordul az anyagban. Ezek a 0,15–0,3 cm közötti falvastagsággal rendelkező, finoman hornyolt darabok jellegükből adódóan kevésbé maradtak épek, így a töredékek mérete alapján nem lehet megállapítani, hogy pontosan milyen asztali edénytípushoz tartozhattak (3. tábla 5–6). A kisebb töredékek mellett összeállítható volt egy különleges, szintén vékony falú, és finom tapintású edény (3. tábla 3). Keskeny talpfelülettel, erősen öblösödő, alsó részén tagolt testtel és tölcsérszerűen kiszélesedő peremmel rendelkezik. Feltehetően ez is egyfajta folyadéktároló edény lehetett. Formailag a már korábban említett, városból szórványként előkerült, rózsaszínes, kemény anyagú csészére emlékeztet.20
Redukált égetésű folyadéktároló (4. tábla 3) A folyadéktárolók közé egyetlen redukált égetésű, szürke edény sorolható. Korongon készült, jól kidolgozott, átlagos falvastagságú edény, a többi szürke, redukált égetésű kerámiával megegyező anyagból készült. A megmaradt töredék formájából ítélve viszonylag kisméretű edény lehetett, azonban eredeti formáját nem sikerült meghatározni.
Redukált égetésű tálak (4. tábla 1) A leletanyagban négy darab redukált égetésű, szürke anyagú tál töredékeit lehetett egyértelműen elkülöníteni, ebből kettő teljes profilt mutat. A legnagyobb, körülbelül 39 cm-es peremátmérőjű tálnak nem maradt meg a teljes profilja. Ugyanígy a 24–26 cm közötti peremátmérővel rendelkező darab esetében is csak a perem töredékét ismerjük. Ezeket a nagyobb méretű edényeket nem feltétlen szánták asztali használatra, méreteik miatt kifejezetten alkalmasak lehetett akár tárolásra is. A két teljes profillal rendelkező tál kisebb arányokat mutat. A nagyobbik 9,5 cm magas falához 20 cm átmérőjű perem és 15 cm átmérőjű alj tartozik. A tál a többi darabhoz hasonlóan redukált égetéssel készült. Pereme és teste szürke, alja (1,5 cm vastag) viszont az égetés egyenetlenségéből adódóan halványrózsaszín árnyalatot vett fel. A legkisebb tál is az előzőhöz hasonló méretekkel készült: 8 cm magas falához 19 cm átmérőjű perem és 14 cm átmérőjű alj csatlakozik (4. tábla 1). Ezt a darabot egyedivé teszi, hogy peremét végig pecsétlővel díszítették (1. kép). A betűket, vagy római számokat és kisebb kereszteket megjelenítő minta nem mindenhol emelkedik ki tökéletesen a perem síkjából. A pecsételés néhol elmosódott, így a betűk vagy a mintasor nem olvasható. Hasonlóan díszített, szürke anyagú tál peremtöredéke került elő az 1930-as években a Helemba szigetén lokalizált középkori templomnál,21 ahol a nagymarosi tanító és a helyi lakosok kutattak.22 Ebből kifolyólag a táltöredék pontos lelőkörülménye és hozzávetőleges kora nem tisztázható. Anyaga és díszítési stílusa miatt párhuzamba állítható a bemutatott táltöredékkel. A felületén elmosódott betűket és egy kis keresztet fedezhetünk fel.23 A magyarországi leletanyagban a 14. századot megelőzően nem ismerünk pecsétlővel díszített tálakat. Holl Imre a soproni városfalak bemutatása során tett közzé egy díszítése miatt érdekes, peremén geometrikus mintákkal és római számokkal díszített, szürke lapos fedőt.24A 14. századot követő időszak emlékanyagában már több feliratos edénnyel és táltöredékkel találkozhatunk.25 Parádi Nándor gyűjtése alapján ezek mázazott, általában olvasható, értelmes feliratot megjelenítő darabok.26
Feld 1987: 265. Kocsis 2010: 383–384. 21 Parádi 1965: 158. 22 Kovalovszki 1989: 77. 23 Parádi 1965: 158. Parádi Nándor ezt a töredéket 16–17. századinak tartja. Véleménye szerint a budai fazekasok által készített feliratos díszedények utánzata lehet. 24 Holl 1973: 203–204. 25 Parádi 1965: 155; Holl 1963, 355. 26 Parádi 1965: 155–157. 19 20
28
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
1. kép: Pecsételéssel díszített tál peremének részlete (Fotó: Bárdi Bogáta)
Redukált égetésű, kisméretű edények (4. tábla 2, 5, 7) A redukált égetésű szürke edények közül kiemelkedik egy olyan csoport, amelybe feltűnően kisméretű edények tartoznak. Összesen négy különálló edény töredékei sorolhatóak ide, aljátmérőjük 4–5 cm között változik, és átlagos falvastagsággal rendelkeznek (0,4–0,6 cm). Formájuk alapján megállapítható, hogy a nagyobb fazekak alakját utánozzák. Anyaguk megegyezik a többi redukált égetésű, szürke kerámiával. Korongon készültek, jól kidolgozottak, aljukon látszik, hogy mindegyiket levágták a korongról. Lehetséges hasznosításukkal, funkciójukkal kapcsolatban több elmélet is született. A hasonlóan kisméretű edényeknél a kutatás igen gyakran használja a játékedény kifejezést27 – ez az értelmezés a bécsi ásatások során előkerült redukált égetésű, kisméretű darabok esetében is felmerült. Az osztrák kutatás árnyaltabb meghatározása szerint azokat a kisméretű, általában 8 cm magasság alatti edényeket tarthatjuk egyértelműen játéknak, melyeknek anyaga durvább, és megformálásukra kevesebb figyelmet fordítottak. A jobban kidolgozott, finomabb darabokat esetleg fűszertartóként, vagy akár kenőcsös edényként is használhatták.28 Az itt bemutatott, igényesen megformált edénytöredékek feltehetően asztali funkciót láthattak el, fűszertartóként hasznosíthatták őket.
Másodlagosan felhasznált asztali és kisebb méretű edények A leletanyagon belül több kerámiadarabnál is felmerült a másodlagos használat kérdése. Ezek közül kettőnél biztos, hogy korábban asztali edény szerepét töltötte be. Egy edényt kétfajta módon lehet másodlagos funkcióval ellátni: átalakítás nélkül (ép, vagy pedig már megrongálódott formájában) ruházzák fel új szereppel; vagy az új rendeltetés kedvéért utólagosan alakítják át azt. Az első hasznosítási módra kiváló példa a megrongálódása után mécsesként használt csésze, melyre az edényen megfigyelhető koromnyomok utalnak. Szintén utólagos átalakítás nélkül kapott új funkciót az a 27 28
Benda 2002: 536–537; Belényesiné 2002: 478. Harl 1976: 112.
29
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
2. kép: Szent Márton adománya egy tiroli festett szárnyasoltáron (részlet), 1496 (Fotó: IfRK DB, Nr. 001975)
kis edény, melynek belsejében vörös festéknyomokat lehetett felfedezni (4. tábla 4). A visegrádi palotából származó oxidált égetésű kerámiaanyag esetében is kimutatták, hogy egyes bögréket és poharakat eredeti rendeltetésükkel szemben festékkészítésre és tárolásra is használtak.29 A leletanyagban előforduló, új funkció miatt átalakított edényeknél minden esetben egy lyukat fúrtak az edénybe. Ebből egy alkalommal egy csésze aljára fúrták azt, így alakítottak ki tölcsérszerű, talán tölcsér funkciójú eszközt (1. tábla 1). Azonban a csésze másodlagos rendeltetése pontosabban nem tisztázható. Három peremtöredék esetében pedig az edény oldalfalát fúrták át, közvetlenül a perem alatt (4. tábla 6). A peremtöredékeken és a csészén is egyértelműen érzékelhető volt, hogy ezeket a fúrásokat utólagosan, a már kiégetett edényeken végezték el. Erre utalhat a lyukak körül megfigyelhető, enyhén lepattogzott felület is, mely minden esetben a fúrás következtében alakulhatott ki. Az átfúrt peremű edények új rendeltetésük szerint talán egyfajta, a lyukon keresztül felfűzött, hordozható edények lehettek.30 Ezt az elképzelést támasztja alá egy 1496-ban készült, tiroli szárnyasoltár részlete is, amelyen egy kolduló alakot figyelhetünk meg, aki egy szíjjal ellátott, hasonlóan átfúrt oldalú, hordozható edényt tart magánál (2. kép).
Összegzés A lelőhelyről előkerült asztali kerámia igen gazdag és változatos képet mutat. A feldolgozott leletek segítségével, hacsak részben is, de kísérletet tehetünk az asztali edénykultúra bővebb megismerésére és részleges rekonstruálására is. A 14. században az asztali edénykészlet egy jelentős része kerámiából készült. Legnagyobb mennyiségben csészékkel és a nagy formagazdagságot mutató poharakkal találkozunk. Az egyszerű folyadéktároló edények mellett számos különlegesebb anyagú, érdekes formájú edény töredéke található meg a leletanyagban. A különböző anyagból készült festett edények és a vékony falú asztali kerámiák esetében is a nagyfokú változatosságra kell felfigyelnünk. A rózsaszínes árnyalatú kancsó – melynek korabeli párhuzamait Visegrádról és Esztergomból is ismerjük – a korszak egyik meghatározó, tágabb földrajzi környezetben is jelen lévő, gazdag formakincset mutató asztali edénytípusa lehetett. A szürke, redukált égetésű, kisméretű edények – feltehetően fűszertartók – jelenléte nemcsak az asztali edénykultúráról alkotott képünket gazdagíthatja, hanem a korabeli étkezési kultúrához is szorosan kapcsolódnak.
29 30
Nyékhelyi 1994: 165. Az utólagosan fúrt lyukak az edények dróttal történő javítására is utalhatnak. Ezekben az esetekben a kerámiák kis mérete, jó állapota miatt inkább a másodlagos használat tűnik valószínűbbnek.
30
Pohár
Csésze
Pohár
Pohár
Pohár
Pohár
Palack
Palack
1. Tábla/3.
1. Tábla/4.
1. Tábla/5.
1. Tábla/6.
1. Tábla/7.
1. Tábla/8.
2. Tábla/1.
2. Tábla/2.
2. Tábla/4.
2. Tábla/3.
Csésze
1. Tábla/2.
Nyaktöredék
Nyaktöredék és oldaltöredék
Teljes, pereme tagolatlan, mely alatt egy bordákkal díszített enyhén kiöblösödő testtel és keskeny talprésszel rendelkezik. Aljtöredék, keskeny talprésze fölött, enyhén kiöblösödő testtel rendelkezik.
Aljtöredék
Teljes, keskeny talprésszel, felette pedig tálszerűen kiöblösödő testtel rendelkezik.Pereme tagolatlan, enyhén kifelé hajlik. Aljtöredék, keskeny talprésszel (ami olyan mintha egy hosszabb szárrész lenne csak rövid) és kiöblösödő testtel rendelkezik.
Aljtöredék, keskeny talprésszel után indul a szintén keskeny szára.
Teljes, keskeny talprésszel, felette pedig tálszerűen kiöblösödő testtel rendelkezik. Pereme tagolatlan, enyhén kifelé hajlik. Teljes, keskeny talprésszel, felette pedig tálszerűen kiöblösödő testtel rendelkezik. Pereme tagolatlan, enyhén kifelé hajlik.
Leírás
Palack
Korongolt
Utánkorongolt
Utánkorongolt
Korongolt
Korongolt
Korongolt
Korongolt
Korongolt
Korongolt
Korongolt
Korongolt
Megformálás
Az anyag állaga
X
Homok, apró kavics
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Az edény alján látszik, hogy a korongról történt eltávolításkor a felesleges Homok, apró kavics, agyagot szépen visszahajtották és elsimították az edény alján.
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Homok, apró kavics
Homok, apró kavics
Jól kiégetett, kemény
Homok, apró kavics
A nyak és az edénytest összeillesztésének nyoma látszik, az edény belső felületén, amit nem dolgoztak el jól, külön korongolt részekből állították össze. A nyak és az edénytest összeillesztésének nyoma látszik, az edény belső felületén, amit nem dolgoztak el jól, külön korongolt részekből állították össze.
Levágták a korongról.
Homok, apró kavics
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Az alja nagyon durva, olyan mintha a korongról Homok, apró kavics való levételkor kiszakadt volna belőle egy darab. X
Fehér
Fehér
Az anyag színe
Fehér
Fehér
Sárga
Fehér
Sárga
Fehér
Sárgásfehér
Fehér
Fehér
Fehér, világosszürke, rózsaszín: törésfelülete fehér, külseje inkább Jól kiégetett, kemény világos rózsaszín, egy helyen pedig világosszürke
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Homok, apró kavics
Homok, apró kavics,
Homok, apró kavics
Homok, apró kavics, Jól kiégetett, kemény vörös kerámiatöredék
Soványítás
Az anyag minősége
Homok, apró kavics,
X
X
X
X
X
Egyéb
Készítéstechnika
Peremtöredék, felül lekerekített felfelé álló, vastag szalagszerű perem, Utánkorongolt melynek formája gömbszerű.
Kis méretű Keskeny talprésze felett egy kisebb folyadékgömbölyű edénytest kapott helyet, tároló edény vörös festéssel díszítették.
Csésze
1. Tábla/1.
Tábla/szám Megnevezés
X
Enyhén bordázott, vörös festés
X
Szabálytalanul futó bekarcolt vonal
X
Bordázott
Bordázott
Bordázott
Szabálytalan bordák
6
X
Az edény testén középen kettős félkörös sáv közötti pontsors festés van. X
X
X
X
7
X
X
9
X
8,5
9,5
X
4,5
X
X
3,5
2,2
3
3
3,1
4
3
3,6
0,4–0,6
0,4
0,5–0,7
0,5–0,4
0,4
0,3–0,4
0,3–0,5
0,3
0,2–0,4
0,5
0,3–0,4
0,3–0,6
X
0,4
X
X
0,3
0,3–0,4
0,2–0,4
0,3
0,4
0,5
0,4–0,3
0,3–0,4
Méretadatok
4,9
10,2
9
8,3
4,8
7,5
6,8
4,5
4,8
4,3
4,1
3,7
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
Legna- Keltezés Perem Alj FalAljgyobb átmérő átmérő vastagság vastagság magasság
X
X
X
X
X
X
X
X
X
Szabálytalan bordák
X
A csésze alját kifúrták.
Egyéb
Szabálytalan bordák
Díszítés
Felületi jegyek
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
31
32 Korongolt Korongolt Korongolt
Oldaltöredék
Peremtöredék
Aljtöredék
Teljes, vékony falú, felfelé enyhén tölcsérszerűen szélesedő testtel rendelkezik, perem egyenes, felfelé álló.
Folyadéktároló edény
Vékony falú folyadéktároló
Pohár
Vékony falú, fehér edény Vékony falú, fehér edény
Tál
Kis edény
3. Tábla/2.
3. Tábla/3.
3. Tábla/4.
3. Tábla/5.1. 3. Tábla/5.2.
4. Tábla/1.
4. Tábla/2.
4. Tábla/3.
Aljtöredék
Aljtöredéke
Peremtöredék, enyhén kihajló, lekerekített
Kisebb edény, fazék
Kis edény
Fazék (kisebb méretű)
Kis edény
4. Tábla/4.
4. Tábla/5.
4. Tábla/6.
4. Tábla/7.
Aljtöredéke
Korongolt
Aljtöredék, keskeny talpfelülettel és vállrésznél erősen kiöblösödő testtel rendelkezik, a szája felé erősen összeszűkül.
Folyadéktároló edény
Korongolt
Korongolt
Korongolt
Korongolt
Korongolt
Peremtöredék, kettős, tagolt
Korongolt
Teljes, keskenyebb talprésszel és felfelé enyhén kiszélesedő testtel rendelkezik, pereme tagolatlan. Korongolt
Korongolt
Oldaltöredék
Edény alja
Korongolt
Oldaltöredék
Korongolt
Korongolt
Teljes, keskeny talpfelülettel, öblösödő erősen tagolt testtel, hosszú nyakkal rendelkező, simított felületű folyadéktároló
Kancsó
3. Tábla/1.
Utánkorongolt
Kancsó
2. Tábla/7.
Peremtöredék, a nyakrész után egy magas bordázott, felfelé álló, felül legömbölyített perem található, a kiöntőcsőrrel együtt.
Korongolt
Megformálás
Levágták a korongról.
X
Levágták a korongról.
Az alja felfelé ívesen indul, azaz homorú.
X
X
Levágták a korongról.
A perem díszítését pecsétlővel alakították ki.
X
X
Jól kiégetett, finom tapintású, de kemény anyag Finom tapintású, jól kiégetett anyag Finom tapintású, jól kiégetett anyag
Homok, apró kavics
Homok, apró kavics,
Homok, apró kavics
Homok, apró kavics
Homok, apró kavics
Homok, apró kavics
Homok, apró kavics
Homok, apró kavics
Homokkal
Homokkal
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Jól kiégetett, kemény
Szürke
Fehér
Szürke
Fehér
Szürke
Szürke
Szürke
Szürke
Fehér
Fehér
Vörös
Fehér
Fehér
Halványrózsaszín, belül fehér
Jól kiégetett, finom Halványrózsaszín, tapintású, de kemény belül felül halványróanyag zsaszín aztán fehér
Fehér
Világosbarna - vöröses
Porózus, levegősebb, könnyű anyag
Jól kiégetett, kemény
Halványrózsaszínes, vöröses, sárgás
Az anyag színe
Jól kiégetett, kemény, de kissé porózusabb anyagú
Az anyag állaga
Az anyag minősége
Jól kiégetett, kemény, Homok, finom tapinde levegősebb anyagú, tású sima a felülete mint a többi kerámia
Csillámlós homok
A korongról levágták, ennek nyoma az edény alján látható.
Csillámlós homok
X
Csillámlós homok
Az alj utólagosan esztergált(?)
X
Csillámlós homok
Homok, apró kavics
A nyak és az edénytest összeillesztésének nyoma látszik, az edény belső felületén, amit nem dolgoztak el jól, külön korongolt részekből állították össze. Az alja kicsit be van horpadva.
Homok
Csillámlós homok
Soványítás
X
Vizesen korongozhatták, mert egy helyen ottmaradt a készítő ujjlenyomata az edény felületén.
Egyéb
Készítéstechnika
Korongolt
Palack
2. Tábla/6.
Peremtöredék, pereme hármas tagolású, felfelé álló, enyhén kifelé hajló. A perem alatt egy keskenyebb nyakrész alatt, egy éles törés után indul a kis edény gömbölyű teste. Festett.
Leírás
Nyaktöredék
Folyadéktároló edény
2. Tábla/5.
Tábla/szám Megnevezés
X
X
X
X
Besimított vonal az edény nyaka alatt.
X Nagyon finom besimításszerű bordázás a testen.
A perem alatt egy éles törés van.
Hornyolt
Hornyolt
A nyakrésznél egy körbefutó borda, található.
X
Besimított a felülete
tagolt test
tagolt test
Bordázott perem
Vörös festékkel festett
Vörös festés
Díszítés
Belsejében vörös festéknyomok X Az edény pereme alatt egy utólagosan kialakított lyuk van. X
X
X
Díszített a pereme, rajta mintha betűk és formák lennének. X
X
X
X
X
X
X
X
X
9
X
4
X
3,9
7
6
a felső letört rész perem 4,5 X
X
3,8
14
X
X
6,4
3,7
X
X
7
X
X
X
7
X
19
X
X
9
X
8,5
X
6
X
X
Vörös csík van körben a nyakon.
X
9
0,5
0,4
0,3–0,4
0,4–0,6
0,3–0,6
0,3
0,3–0,4
0,7–0,6
0,15
0,15
0,4
0,3
0,3
0,5–0,8
0,5–0,8
0,4–0,6
0,5
0,3
X
X
X
0,5
X
0,5
0,2
0,6–0,4
X
0,5
1,2
X
X
0,4
0,7–0,8
X
X
0,5–0,8
Méretadatok
3,6
4,5
3,7
7
11,8
3,8
5,8
8,3
2,7
2,6
10,7
2
6,2
11,5
24
18,2
9,8
9
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
14. század
Legna- Keltezés Perem Alj FalAljgyobb átmérő átmérő vastagság vastagság magasság
Hálóminta
Egyéb
Felületi jegyek
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
Források/Gyűjtemények Institut für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit, Krem (IfRK) Digitales Bildarchiv (DB) – http://tethys.imareal.sbg.ac.at/realonline/ Magyar Nemzeti Múzeum – Mátyás Király Múzeuma, Visegrád (MKM) Adattár (A) ÁN 2005 = Kováts István: Ásatási Napló, 2005. CNH II. = Corpus Nummorum Hungariae. Magyar Egyetemes Éremtár. II. kötet. Vegyesházi királyok kora. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1907.
Hivatkozott irodalom Belényesyné 2002 = Belényesyné Sárosi Edit: Régészeti kutatások a középkori Buda Szentpétermártír külvárosában. Garády Sándor kutatásai 1940–1942. I. / Archäologische Forschungen in der Vorstadt Szentpétermártír des mittelalterlichen Buda. Forschungen von Sándor Garády 1940–1942. I. In: Budapest Régiségei 35 (2002) 469–534. Benda 2002 = Benda Judit: A Szent György tér déli oldalán feltárt középkori kút leletanyaga. / Das Fundmaterial aus dem mittelalterlichen Brunnen auf der südlichen Seite des Szent György Platzes. In: Budapest Régiségei 35 (2002) 535–548. Bogdán 1991 = Bogdán István. Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig. / Hohl-, Raum-, Gewischts und Stückmasse in Ungarn bis 1874. (Magyar Országos Levéltár Kiadványai. Levéltártan és történeti forrástudományok 4/7.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1991. Feld 1987 = Feld István: Keramika, 261–281. In: Marosi Ernő (szerk.): Magyarországi Művészet 1300–1470 körül. I–II. kötet. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987. Harl 1976 = Harl, Ortolf: Keramische Bodenfunde aus Wien. Mittelalter – Neuzeit Wien. Wien: Im Eigenverlag der Museen der Stadt Wien, 1976. Holl 1963 = Holl Imre: Középkori cserépedények a budai várpalotából. / Mittelalterliche Keramik aus dem Burgpalast von Buda. In: Budapest Régiségei 20 (1963) 335–394. Holl 1973 = Holl Imre: Sopron középkori városfalai IV. / Les murs médiévaux de l’enceinte de Sopron IV. In: Archaeologiai Értesítő 100 (1973) 180–207. Holl 1992a = Holl Imre: Kőszeg vára a középkorban. / Die Burg Kőszeg (Güns) im Mittelalter. (Fontes Archaeologici Hungariae.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992. Holl 1992b = Holl Imre: Középkori városi élet – hiteles borkimérő edények. / Städtische Leben im Mittelalter – Weinschenkgefässe mit Eichmarke. In: Archaeologiai Értesítő 119 (1992) 43–55. Klemettilä 2012 = Hannele Klemettilä: The Medieval Kitchen. London: Reaktion Books Ltd., 2012. Kocsis 2010 = Kocsis Edit: Kerámia, üveg és fémleletek a királyi udvarból, 381–391. In: Buzás Gergely – Orosz Krisztina (szerk.): A visegrádi királyi palota. Budapest: MNM Mátyás Király Múzeuma, 2010. Kovalovszki 1989 = Kovalovszki Júlia: Középkori emlékek a Helemba-szigeten. Méri István ásatása, 1959. / Mittelalterliche Denkmäler auf der Helemba-Insel. Ausgrabung von István Méri, 1959. In: Dunai Régészeti Közlemények 2 (1989) 77–114. Kováts 2012 = Kováts István: Jelentés az Ágasház területén folytatott feltárásról. In: Archaeologia – Altrum Castrum online (2012) http://archeologia.hu/content/archeologia/81/kovats-i-agashaz.pdf (Utolsó letöltés: 2014. február 4.) Mészáros 2007 = Mészáros Orsolya: Topography of 14th-Century Visegrád. The Royal Residental Town in Hungary. In: Archeologia Medievale 34 (2007) 181–191. Mészáros 2009 = Mészáros Orsolya: A késő középkori Visegrád város története és helyrajza. / The History and Topography of Late Medieval Visegrád Town. Visegrád: k.n., 2009. Nyékhelyi 1994 = Nyékhelyi Dóra: A kápolna és az északkeleti palota kerámialeletei, 163–181. In: Buzás Gergely (szerk.): A visegrádi királyi palota kápolnája és északkeleti épülete. (Visegrád Régészeti Monográfiái 1.) Visegrád: Alfa Kiadó- és Nyomdaüzem, 1994. Parádi 1965 = Parádi Nándor: Későközépkori feliratos díszű cserépedények. / Spätmittelalterliche Tongefäße mit Inschrift. In: Folia Archaeologica 7 (1965) 155–168. 33
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
Parádi 1973 = Parádi Nándor: Az Esztergom–Széchenyi téri ásatás. / Ausgrabungen in Esztergom, Széchenyi-platz. In: Archaeologiai Értesítő 100 (1973) 232–249. Platt–Coleman-Smith 1975 = Platt, Colin – Coleman-Smith, Richard: Excavations in Medieval Southampton, 1953– 1969. I–II. London: Leicester University Press, 1975. Polgár 2010 = Polgár Balázs: A visegrádi ferences kolostor területén feltárt XIII–XIV. századi objektumok kutatása. A kerengőudvar Anjou-kori épületrészleteinek és tárgyi leletanyagának bemutatása. (Szakdolgozat.) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2010. Pölös 2004 = Pölös Andrea: A visegrádi királyi palota kerámialeletei, 415–419. In: Kovács Gyöngyi (szerk.): „Quasi Liber et pictura”. Tanulmányok Kubinyi András hetvenedik születésnapjára. Budapest: ELTE Régészettudományi Intézet, 2004. Unger 1997 = Unger Emil: Magyar éremhatározó. I. kötet (1000–1540). Budapest: Ajtósi Dürer Könyvkiadó, 1997.
34
Nádai Zsófia
Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények A Budapesti Történeti Múzeum 2007. június 11. és 2008. február 29. között, beruházáshoz kapcsolódó leletmentő feltárást végzett a Budapest II. kerület Kacsa utca 15–23. és Ganz utca 16. számú telkeken. Az ásatás középkori és kora újkori időszakát területileg két részre tagolták: az északi, Ganz utcai frontot és a nyugati, Kacsa utca 19–23. számok alatti terület kutatását Éder Katalin folytatta, míg a keleti, Kacsa utca 15–17. számú telkek alatt Benda Judit vezette a feltárást. A római kori emlékek egységes kutatása már Hable Tibor ásatásvezető felügyelete alá tartozott.1 Alapképzéses záródolgozatom témáját a Kacsa utca 15–17. számú telkek kora újkori leleteinek egy része, a folyadéktároló edények anyagcsoportja adta,2 melyből jelen tanulmányban a redukált égetésű kerámiákat mutatom be.
A lelőhely és a feltárt objektumok A lelőhely pontos helye a török kori Buda suburbiumában megállapítható a mai utcahálózati térképet Nicolas Marcel De la Vigne 1686-os felmérésére vetítve (1. kép). A Víziváros északi részén, a Duna-parti sík területtől és a városrészen észak-déli irányban átvezető kereskedelmi útvonaltól, a mai Fő utcától nyugatabbra helyezkedik el, közigazgatásilag valószínűleg a Kakas-kapu adminisztratív körzetéhez, mahalléjéhez, katonailag pedig a Szulejmán pasa bölméhez tartozott. Bár ez a bölme inkább a polgári lakosság számára nyújtott lakhelyet, a vár erődrendszerében fontos szerepet töltött be, mivel már a 14. század óta fallal volt körülvéve.3 A területen kora újkorinak meghatározott objektumok (1. tábla) nagy többsége gödör volt, ezeken kívül két könynyűszerkezetes ház maradványai is előkerültek. A 90–100. szelvényekben egy kelet-nyugati tájolású ház déli részlete, agyagtapasztásos padlója volt megfogható. Itt a kutatás olyan szerencsés helyzettel találta szembe magát, hogy az ajtónyílásának a helyét is be lehetett azonosítani, egy másodlagosan, az ajtó forgótengelyeként felhasznált, 15. századi faragott nyíláskeret töredékének köszönhetően. A másik ház a 91–101. szelvényekben volt felfedezhető, melynek egy észak-déli irányú faszerkezetes felmenő falának agyagba rakott, tört kövekből készült alapozása és szintén agyagtapasztásos padlója őrződött meg. A feldolgozott leletanyag4 nagy része a zárt leletegyüttesnek tekinthető szemétgödrökből került elő, melyeknek két típusát különítettem el. Az első típusba az 1 m-es, vagy annál mélyebb gödröket soroltam, melyeknek fala függőleges volt, vagy tölcséresen szűkültek aljuk felé. Ezen objektumok esetében felmerül a kérdés, hogy szeméttel való feltöltésük előtt esetleg más funkciót töltöttek be, például tárolóveremnek készültek. Ezt bizonyítja, hogy az ásatás során nehezen találták meg a gödrök széleit, valószínűleg a talaj súvadása miatt: azaz a hosszabb ideig nyitva álló vermeket a talajerózió pusztította, elmosva azok éles határát. Holl Imre Fekete Lajos nyomán írja le a budai várpalota területén létesült gödrökről, hogy a 1 2 3 4
Benda–Éder 2008: 173. Ez úton is szeretnék köszönetet mondani Benda Juditnak, a Budapesti Történeti Múzeum régészének, hogy a területről a kora újkori leletanyagot feldolgozásra a rendelkezésemre bocsátotta, így megszülethetett a dolgozat: Nádai 2013. Fekete–Nagy 1975: 353. Ez 289 darab beleltározott töredéket jelent, melyből 99 darab edény töredékeit tudtam elkülöníteni. A feltárás során 2674 darab 16–17. századi töredék került elő.
35
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
törökök a szemét elhelyezésére nem fordítottak nagy gondot, csak ritkán takaríthatták el a felhalmozott dombokat a már használaton kívüli vermekbe, vagy ritkábban az ebből a célból ásott gödrökbe. Ezáltal betöltésük homogén, viszonylag rövid időn belül történt meg, azonban kevert leletanyagot tartalmaz, nem zárja ki a korábbi, későközépkori szórványokat.5 Hasonló jelenségekkel találkoztak az ozorai várkastély udvarának feltárása során: mély, nagy átmérőjű, kis területen nagy sűrűségben megjelenő gödrök esetében szintén feltételezték a feltöltődés előtti eredeti gabonatároló verem funkciót.6 Ugyanúgy korábban a budavári7 és 1. kép: A tárgyalt lelőhely Nicolas Marcel De la Vigne 1686-os a visegrádi alsóvár8 kutatásánál is felmerült ez a hipotézis. felmérésére vetítve Ebbe a csoportba az 5-ös, 7-es, 8-as, 12-es, 14-es, 18-as, (Végh 2006: 317, 18. kép felhasználásával) 19-es és 22-es gödrök tartoztak. A második típusba, a lapos, 50–70 cm mély, teknő alakú gödrök közé, négy objektumot lehet besorolni: a 20-as, 23-as, 24-es és 25-ös gödröket. Ezeket az ásatás során később fedezték fel, a rétegek mélyítése során bontakozott ki a foltjuk. Tehát a relatív kronológia alapján valamivel korábbra helyezhető a mély, függőleges falú gödrökhöz képest; például a 23. és 24. számú gödrök sekély beásásait a 19. számú gödör vágta, így ez kronológiailag későbbi. Az 24. számú objektum volt a kora újkori leletanyagban a leggazdagabb, számos tányér összeilleszthető töredékei kerültek elő innen. Ebből az objektumból származik a legtöbb, 39 darab, feldolgozott folyadéktároló edény töredéke is.
Redukált égetésű folyadéktárolók A folyadéktároló edények az étkezésnél és részben tárolásra használt asztali edények csoportjába tartoznak. Az asztali edények mennyisége a leletanyagban a 14. századtól kezdve lassan nő meg, s a század végétől megjelenő céhekkel válik a kézművesség differenciáltabbá, a városi fazekasság vezető szerephez jut a háziiparral szemben. Tálaló szerepüknek megfelelően kinézetükben nem csupán a praktikum, hanem a díszítés is fontos szerepet játszott. Kivitelük a konyhai kerámiáénál igényesebb volt, ezért például közvetlen hőnek nem tették ki őket. Sokkal inkább a tulajdonos társadalmi helyzetét tükrözték, még ha a fémedényeknél kisebb értékkel is bírtak.9 A kor technikai fejlettségének is jó indikátorai a töredékek, s a korszakban nem csupán a kereskedelmi kapcsolatokra adhatnak rálátást, hanem általuk az etnikai kérdésekre is választ kaphatunk. A kutatás eddig leginkább a népességgel és az eredet problémakörével kapcsolatban vizsgálta a hódoltság kori edényeket, mely szempontból a redukált égetési technikájú darabok vitatott kapcsolatokkal rendelkeznek. A redukált égetési módszer hosszú hagyományokra tekint vissza, már az őskorban is kihasználták a sötét színű, polírozott kerámiafelület fémes hatását a drágább bronzedények pótlására.10 A kora újkori redukált égetésű edények eredetét először Garády Sándor vezette vissza keleten kialakult típusokra,11 majd Fehér Géza a Balkánról származó párhuzamok alapján írta le a lefojtott égetési technikát.12 Duma György egészítette ki tudásunkat természettudományos és kísérleti régészeti módszerekkel, végérvényesen bebizonyítva, hogy széntartalmukat az égetés közben veszik fel, s nem a hozzáadott adalékoknak, például grafitnak vagy mangánoxidnak köszönhető a színük.13 A feketekerámia előállításához két égetési fázisra van szükség. Az első fázisban magasabb hőmérsékleten, oxidáló égetéssel kiégetik az edényeket, majd a második során redukáló atmoszférában érik el, hogy a szén a kerámia anyagába beépüljön. A kerámia anyagában felhalmozódó szén a szénmonoxid, vagy szénmonoxidot tartalmazó gázok hatására Holl 2005: 87–88. Gerelyes–Feld 1986: 176. 7 Zolnay 1977: 21. 8 Héjj 1966: 6. 9 Feld 1987: 261–262. 10 Spivey 1991: 140. 11 Garády 1944: 387. 12 Fehér 1960: 124–125. 13 Duma 1962: 463. 5 6
36
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
válik ki a szilárd anyag felületén. Ez oxigéntől elzárt környezetben, alacsonyabb hőmérsékleten (700–800°C) lehetséges, s a redukciós égetés időtartalmának hosszabbodásával nő az edény széntartalma is. Kísérleti úton bebizonyította Duma György, hogy a szénbeépülés eléréséhez a legalkalmasabb a nagy mennyiségű, szilárd éghető anyag (fa, szalma) bevitele közvetlenül a kemence elzárása előtt.14 A fa 275°C-on, száraz desztilláció során faszénné, savas, vizes, kátrányos, továbbá gáz halmazállapotú anyagokká, szénmonoxiddá, széndioxiddá és hidrogén illetve szénhidrogénekből álló vegyületté alakul. Ezek a létrejött anyagok a lezárt tüzelő és égetőtérben jelen vannak, s így a redukciós atmoszférában levő szén beépül a katalizátorként működő kerámia felületébe.15
Korsók A Kacsa utcai leletanyagban a szokásostól eltérő módon a korsókkal szemben a kancsók közé lehetett több edényt besorolni. Nyolc korsó került elő, s ezek közül két darabot nem lehetett beilleszteni az általam meghatározott kritériumú két típus egyikébe sem. A típusok szétválasztásánál ebben az esetben a kutatás eddigi irányzatának megfelelően elsősorban a formát vettem figyelembe, de a feldolgozás során világossá vált, hogy a két alapvetően formai típust anyaguk szerint is el lehet különíteni.
1. típus Az első típusba a fekete, besimított felületű, tölcséres szájú, igényes díszítésű korsók kerültek, melyek külső felülete a belsőnél és a törésfelületnél is sötétebb. A három edénytöredék, melyeket biztosan ebbe a csoportba lehetett sorolni, a redukált égetésű folyadéktárolók összes jellemzően balkáni díszítési technikáját felvonultatja: a bepecsételt, a bekarcolt és a besimított díszítéseket. Ezek a kvalitásos darabok már a díszedények felé közelítenek minőségükben. Kovács Gyöngyi az ilyen, hosszú nyakú és lapított gömbtestű, besimított edényeket a helyi, de török hatású kerámiák csoportjába sorolta, melyek a megszállás előtt is eljuthattak Magyarország területére, a hódoltság idejében pedig a török-lakta központokra voltak jellemzőek, a hódoltság időszaka után pedig eltűntek Magyarország területéről.16 Egy korábbi publikációjában felvetette, hogy ezek a török, balkáni és magyar jelenségek egymásra hatása a török-magyar fazekasság együttműködésére vagy esetlegesen közös műhelyükre utalnak.17 Különleges az a korsó, melynek csak a válltöredéke maradt meg (2. kép 1).18 Ezen bepecsételt és finoman bekarcolt függönyíves díszítés is látható, valamint a váll és a nyak találkozásánál levő korongozott bordát hullámos szélűre nyomkodták. Utóbbi alapján – bár nem ismerjük az edény teljes profilját – egy a Tabánból előkerült, 16–17. századra keltezett, plasztikus díszekkel gazdagon ellátott korsóval hozható párhuzamba,19 valamint a valamivel gyengébb kivitelű budavári korsó nyaktöredékkel.20 Holl Imre is hasonló korsókat publikált a budai vár szemétgödreiből. A 48. számú gödörből előkerült tölcséres nyakú, korongozott bordákkal tagolt, besimított felületű korsóéhoz hasonló lehetett a Kacsa utcai darab felépítése. A budavári korsót a gödör többi lelete alapján a 17. századra keltezték, így ezt az edényt is erre a századra keltezem.21 A második bemutatott edény (2. kép 2) egy hosszú, bordás nyakú, tölcséresen kiszélesedő szájú, szűrőbetétes és pecséthengerrel gazdagon díszített darab, mely jó példája a helyi és a balkáni jellegzetességek összeolvadásának. A fül felett a nyak két helyen át van szúrva. Fehér Géza szerint ezek a korsók csuklós szerkezetű, fémből készült fedelének a rögzítésére szolgáltak.22 A nyakán ereszkedő csigavonalas bordázás a balkáni edényekre jellemző, ahogyan az egymást keresztező vonalakból álló pecséthengeres díszítés is a vállon és a tölcséresedő szájon. Szintén délszláv vonás a pecséthengeres díszítés textilszerű, illetve cikk-cakk mintát alkotó elrendezése. Ez a mintázat elsősorban a Dél-Dunántúl
Duma 1962: 466. Duma–Galgóczy 1962: 205–209. 16 Kovács 2010: 92–93 (93/2. kép); Hatházi–Kovács 1996: 46. 17 Kovács 1984: 39. 18 Jelen publikációban a leletanyagról közzétett összes rajz, illetve fénykép a szerző munkája. 19 Kovács 2010: 187 (63. kép). 20 Gerelyes 1991: 64 (9/2. kép). 21 Holl 2005: 69 (33/11. kép). 22 Fehér 1960: 126. 14 15
37
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
2. kép: A redukált égetésű korsók első típusa (1: BTM, Ltsz. 2009.42.1653; 2: BTM, Ltsz. 2009.42.2887.1–2009.42.2887.6; 3: BTM, Ltsz. 2009.42.4024)
38
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
3. kép: A redukált égetésű korsók második csoportja, az orsós nyakú edények (1: BTM, Ltsz. 2009.42.1966; 2: BTM, Ltsz. 2009.42.1905; 3: BTM, Ltsz. 2009.42.2785.1, 2009.42.2785.11)
39
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
török váraiból előkerült, oxidált égetésű, kézi korongolt korsók sajátossága.23 Ezzel ellentétben ennek az edénynek teste tojásdad formájú és a magyar korsókénál hosszabb, azonban a lapított gömbtestű edények nyakánál arányaiban rövidebb a nyaka. A felsorolt tulajdonságok, valamint besimított felülete és a piskóta átmetszetű füle alapján a 17. század első felére keltezhető.24 A harmadik besimított felületű korsót egy peremtöredék képviseli (2. kép 3). Ez alapján tölcséres szájú edényről beszélhetünk, melynek a pereme alatt függönyíves, finom vonalú, fésűs bekarcolás fut körbe, felülete vízszintes irányban besimított. Párhuzama a szolnoki leletanyagban található meg.25
2. típus A második típusba a helyi hagyományokban gyökerező formájú, orsósszájú vagy más néven fülkarimás korsókat soroltam. A típusnak viszonylag hamar megkezdődött a kutatása, mivel a leletegyüttesekben könnyen meg lehetett határozni az új formát. Első előfordulása a későközépkori falvakból ismert, ahol a vörös és a szürke anyagú korsók egyaránt és ugyanolyan alakban jelentek meg,26 de csak később, Parádi Nándor munkájából vált világossá, hogy ezeknek redukált égetésű változatai a 16. század első felétől tűntek fel nagyobb mennyiségben, a Balkán felől érkezve.27 A különbség jól érzékelhető, mert amíg az első csoport inkább a török központokban fordult elő, addig ez a forma a falvakban is megtalálható volt.28 A nyak és a száj kiképzése a csoporton belül többféle lehet: korábbinak tartjuk a fülkarima alatt több sorban előforduló bordázást, mely tojásdad alakú testtel párosul, későbbinek pedig a legnagyobb szélességüket feljebb elérő testű edényeket.29 Az első fülkarimás korsónak (3. kép 1) a teljes nyakrésze a peremmel és a nyak bordájához csatlakozó füllel megmaradt. A nyak fül alatti részét két sorban bepecsételt fogaskerék minta és vízszintes besimítás díszíti, azonban hosszú ideig élő formája miatt a 16–17. századnál pontosabban nem keltezhető. A másik két nyaktöredék egy nem polírozott felületű korsó részei. Az egyik nyakának vízszintes törése arra utal, hogy ezen a helyen illesztették össze a korsó nyakának másik részével (3. kép 2). Mivel a nyakat a szűrőbetét elhelyezése során két részből kellett korongolni, ezért valószínűsíthetjük, hogy ez a korsó szűrőbetétes volt. A szűrőbetétes orsós szájú korsók pedig a 17. század során jelentek meg.30 A másik töredéket (3. kép 3) fülkarimája alatt látható vékony bordák a 16. századra kelteznék,31 azonban fülkarimája letört. Holl Imre és Tomka Gábor nyomán az élesen kiugró, hangsúlyos fülkarima későbbre, a 17. századra is keltezheti az edényt.32 A korsók csoportosításánál alapvetően a formai megkülönböztetést vettem figyelembe, míg a kancsók esetében elsőre is éles különbségek érződtek az egyes edények anyaga közt. Úgy tűnik, hogy az anyag a korsók esetében inkább minőségbeli eltérést tükröz és nem a forma eredetére vonatkozó különbséget. Kiöntőcsöves redukált égetésű korsót nem lehetett meghatározni a leletanyagban, lehet, hogy az anyag töredékessége miatt, de valószínűbbnek tartom, hogy azért, mert a forma korábbi. A kiöntőcsöves szürke korsók jellegzetessége az egyenes kiöntő, melyet a nyakkal egy tömör borda köt össze, testük karcsú, díszítésük balkáni, besimított felületű, finom fésűs vagy bepecsételt mintás. Tomka Gábor ezt a csoportot 16. századinak határozta meg, szerinte inkább a század első felében, közepén a legkedveltebb.33
Például Pécsről (Fehér 1960: 6/2–3. kép), Törökkoppányról (Kovács 1991: 172), Pusztabarcsról (Kovács 1998: 17/4–8. kép) ismertek ilyen edények, amelyeket a környező, a várakat kiszolgáló települések balkáni eredetű, feltehetőleg bosnyák népességéhez kötnek. Kovács 2003: 159–160. 24 Tomka 2002: 308. 25 Kovács 1984: 25/1. kép. 26 Méri 1954: 35/4. kép, 36/3. kép; Miklós–Vizi 2006: 93/4–5. képek; Holl 2005: 98. 27 Parádi 1963: 225 (7/7. kép). 28 Kovács 1984: 37–38. 29 Tomka 2002: 307–308. 30 Tomka 2002: 308. 31 Gerelyes 1991: 31 (64, 9/4. kép). 32 Holl 2005: 89; Tomka 2002: 308. 33 Tomka 2002: 307. 23
40
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
Kancsók 19 darab edény töredékeit határoztam meg redukált égetésű kancsóknak, amelyek közül 10 darabnak három típusát tudtam elkülöníteni a leletanyagban. 9 darab edény egy-egy töredéke (2 fül, 4 nyaktöredék és 3 válltöredék), mérete vagy jellegtelensége miatt nem volt egyik csoportba sem sorolható. A csoportosítást elsődlegesen az anyag minősége alapján végeztem el, s ez az elkülönítés formai sajátosságokat is előhozott.
1. típus Az első típusba azok az edények kerültek, melyek vékony falúak, nagyon finoman soványítottak, szinte már kagylósan, élesen törnek, keményre kiégetett anyagúak, s felületük fekete, besimított. A kancsók esetében a nagyobb szájátmérő következményeként a belső felület is lehet fekete, de az edények törésfelülete minden esetben világosabb színű. Ezek a jobb minőségű edények bírnak a legváltozatosabb bepecsételt illetve bekarcolt díszítéssel. A csoportba három edény töredékei tartoznak. Elsőként a polírozott felületű edénytöredékek közül a legbiztosabban meghatározható, a kancsók közé sorolt töredéket mutatom be (4. kép 1). Pontos párhuzama a budavári Északi előudvar teljesen megegyező formájú és díszítésű edénye.34 Mindkettő teste gömb alakú, fényes, besimított, fekete felületű, melyet vízszintes sorokban két finom bemélyített borda közötti apró téglalapokból álló, pecséthengeres díszítés ékít. A Kacsa utcai edény töredékes, de a budavári épen megmaradt: testén öt ilyen sor található, nyakánál erősen összeszűkül, karéjos kiöntője van. Ezen kívül két kancsó válltöredékei sorolhatók ide polírozott külsejük és nyakátmérőjük alapján. Egyiken bekarcolt, fésűs hullámvonaldísz felső része látszik (4. kép 2), a másik két töredék egy edény részei, díszítését a vállon egy sorban bepecsételt háromszögek adják.
2. típus A kancsók második típusába a valamivel durvább anyagú, az előzőhöz képest vastagabb falú, homokkal soványított, világosabb vagy sötétebb szürke, néhány esetben foltos, nem polírozott felületű, szegényesebb díszítésű edényeket soroltam. Ezeknek az edényeknek a törésfelülete és a külső felülete között nem tapasztalható olyan látványos árnyalati eltérés. Díszítésükben három variáció különíthető el: a vállon előfordul a bekarcolt függönyíves vagy egyszerű vonalas dísz, de lehet teljesen díszítetlen. Formájukra jellemző a nyak és a váll közötti éles törés, melyet mindegyik edénynél meg lehetett figyelni, ezt bekarcolt vonallal vagy vonalakkal is erősíthették. A kiegészíthető profilú daraboknál a test hosszúkásabb alakú, hangsúlyos vállrésszel. Hat darab edény töredékeit lehetett ide sorolni. A legépebben ez azon az edényen figyelhető meg, melynek megmaradt a nyaka és a válla, a hozzá kapcsolódó teljes, piskóta átmetszetű füllel (5. kép 1). Egy másik edénynek csak a váll alatti részei kerültek elő, s a váll vonalában megfigyelhető egyenes törés alapján a korsókhoz hasonlóan ennek a folyadéktárolónak is a nyak részét a testtől külön képezték ki (5. kép 2). Emellett egy edénynek a kiöntőcsücske és a hornyolt fülének a felső töredéke alapján, – melyben a szűrőbetét nyomai megfigyelhetők, – a Fehér Géza által közölt pécsi leletanyagban megtalálható a párhuzama (6. kép).35 Valamint egy, a vállán és a hasán vízszintes sávokban besimított kancsó töredékeit (7. kép) is ebbe a csoportba helyeztem, mivel világosszürke, porózus anyaga alapján és formailag is sokkal jobban illik a második csoport edényei közé. Az edénynek a nyakmagassága és kiöntője ismeretlen, de hornyolt fülének a felső töredéke a peremhez csatlakozik, ezért peremátmérője megállapítható, s profiljának a váll alatti része is megmaradt.
3. típus Csupán két edény (8–9. kép) alkotja a harmadik típust, azonban ezeknek formája és anyaga is jól elkülöníthető az előzőektől. Ezek fekete felületűek, besimítás nélküliek, anyaguk durva, nem homogén iszapolású, az úgynevezett „bosnyák fazekak” anyagához hasonló, de a második csoportnál vékonyabb falvastagsággal. A válluk megtörése nem olyan hangsúlyos, mint a fent tárgyalt csoportoké, rajtuk bekarcolt, fésűs hullámvonalas díszítés látható. Testük inkább a tojásdad alak felé közelít. Mindkét edény profilja válltól lefelé ismert, az első kancsónak a nyaka is megmaradt, tagolt bordákkal felfelé szélesedik, pereme pedig befelé hajló. 34 35
Gerelyes 1991: 34 (9/1. kép). Gerelyes Ibolya egy ugyanilyen edény leltári számára (TB 317) hivatkozik, amely a Tabánból került elő. Fehér 1960: 127 (5/5. kép).
41
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
4. kép: Redukált égetésű kancsók első csoportja, besimított felületű edények (1: BTM, Ltsz. 2009.42.1740; 2: BTM, Ltsz. 2009.42.2785.2–2009.42.2785.10)
42
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
5. kép: Redukált égetésű kancsók második csoportja (1: BTM, Ltsz. 2009.42.3029.1–2009.42.3029.13; 2: BTM, Ltsz. 2009.42.4030.1–2009.42.4030.23)
43
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
6. kép: Redukált égetésű kancsók második csoportja (BTM, Ltsz. 2009.42.4032.1–2009.42.4032.7)
7. kép: Redukált égetésű kancsók második csoportja (BTM, Ltsz. 2009.42.2704.1–2009.42.2704.15)
A több lelőhelyen előkerült, kis, lapított gömbtestű és egyenes nyakú redukált égetésű kancsócskák36 nem voltak beazonosíthatóak a leletanyagban. Ezek az általam tárgyalt kancsók (és minden csoportjuk) formájukat, technikájukat és díszítésüket tekintve is eltérnek a középkori magyarországi hagyományú edényektől.37 A második csoporton belül azonban viszonylag nagy a formai szabadság, például a kiöntők, a peremek és a szűrőbetétek esetében, tehát nehéz megállapítani az egyes esetekben a készítés eredetét. Mindazonáltal nagy biztonsággal gondolhatjuk, hogy balkáni hatásra később, a 17. századra létrejött magyar készítményekről lehet szó ebben az esetben, ahol a különböző származású formai és díszítésbeli elemeket ötvözik. Ezek közül délszláv hatásnak a redukált égetést, a hullámvonalas díszítést és a szűrőbetétet tartja a kutatás; ezzel szemben pedig magyarnak a hornyolt fület és a nyújtottabb formájukat. A kancsók második csoportjának párhuzamai többfelől ismertek. Fehér Géza egy hasonló edényt kifejezetten a balkáni eredetű korsóktól elválasztva, külön csoportban tárgyalt, valószínűleg megérezve annak későbbi voltát.38 További formai párhuzama egy besimított felületű edény a váli leletanyagból.39 Az F. Lajkó Orsolya által publikált szűPéldául Gerelyes 1991: 45, 9/3. kép; Fehér 1960: 2/3. kép; Garády 1944: 85/5. kép. Irásné Melis 1998: 317 (4/4. kép). 38 Fehér 1960: 127 (5/5. kép). 39 Hatházi–Kovács 1996: 45, 34/7. kép. 36 37
44
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
8. kép: Redukált égetésű kancsók harmadik csoportja (BTM, Ltsz. 2009.42.420.1–2009.42.420.44)
9. kép: Redukált égetésű kancsók harmadik csoportja (BTM, Ltsz. 2009.42.3881.1–2009.42.3881.11)
rőbetétes, karéjos szájú korsó a Hódmezővásárhely–ótemplomi 17. századi kerámia-együttes része.40 Datálható párhuzama az ónodi vár leletei közül ismerhető fel, amennyiben Tomka Gábor a fülek hornyolására illetve a kiöntők karéjos kiképzésére vonatkozó megállapításait elfogadjuk. Ez esetben a Kacsa utcai második csoportot Tomka 3. típusával feleltethetjük meg, azaz 1600 és 1700 közé keltezhetjük.41 Ezek alapján a csoportot a 17. századra keltezem, szemben a budai, 16. század második felére keltezett, még inkább a középkori edényművességhez kapcsolódó tojásdad alakú edényekkel.42 Következésképpen a vállánál legszélesebb, a talp felé pedig egyenletesen szűkülő test a 17. században jött létre,43 és utána a néprajzi kerámiában a 20. századig élt.44 A kora újkori redukált égetésű folyadéktárolókat az eddigi kutatás hagyományosan a délszláv lakosság megjelenésével hozta kapcsolatba, ugyanakkor Magyarországtól nyugatra, az osztrák területeken hosszú hagyományokra vezethető vissza a redukált égetésű kerámiakészítés.45 Az így készített kerámia importja hazánkba a 13. század elejétől kezdődött meg, a század végétől vált jelentőssé, s hatása más edénytípusokban a Dunántúlon megfigyelhető.46 Kolláth Ágnes 2010-es székesfehérvári leletanyagot feldolgozó szakdolgozatában felvetette annak lehetőségét, F. Lajkó 2002: 313 (1. kép). Tomka 2002: 307–308 (5/4. kép). 42 Holl 2005: 89. 43 A Kisvárdán előkerült, pénzleletek alapján a 17. század elejére, annak harmincas éveire keltezett, vékony vonalas festésű kancsóra: Parádi 1963: 217 (12/1. kép). 44 Vida 2005: 340. 45 Feld 1987: 263. 46 Bár 1541-től nincs adat az importra, az valószínűleg nem szűnt meg, csak a mértéke csökkenhetett: Holl 2005: 89. 40 41
45
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
miszerint nyugati hatás is közrejátszhatott a magyar kerámiaművességben megjelenő új égetési eljárás kialakulásában,47 így a balkáni mellett számolnunk kell nyugati hatásokkal is a magyar területeken megjelenő redukált égetésű folyadéktárolók esetében.48 Ezt a megfigyelést támasztja alá a 8. képen látható kancsó, melynek teljes profilja kiszerkeszthető, és sokkal inkább az osztrák redukált égetésű kancsókéhoz hasonlít: „nyaka éles töréssel csatlakozik a vállhoz, pereme erősen befelé hajló,” kiöntője sem karéjos, hanem egy kisebb csücsök.49 Azonban ennek a díszítése jellegzetesen balkáni, fésűs hullámvonalas. Jelenleg abban a magyarázatban látom feloldódni ezt a látszólagos ellentmondást, hogy ezt a formája alapján 17. századi edényt a Buda visszafoglalása utánra, vagy sokkal inkább a 17–18. század fordulójára keltezem, amikor nagyarányú német ajkú népesség költözött a városba. Ehhez a megállapításhoz szükségesnek találtam a Buda népességére vonatkozó ismert adatokat összegyűjteni.
Buda népessége A sorozatos ostromok nem csak az épületekre és az erődítésekre voltak pusztító hatással, hanem nagy befolyással voltak a népességre is. 1526-ban a királyi udvar, a nemesség nagy része, illetve a zsidó lakosság menekült el a törökök ide érkezése előtt, 1529-ben pedig a várat felhagyó német katonasággal a városi vezetés döntő részét adó német polgárság és iparos réteg hagyta el a települést. Ugyanakkor Szapolyai János házadományozásainak következtében nőtt a városi nemesség aránya, valamint megjelentek a még nem megszálló, de már folyamatosan itt tartózkodó török segédcsapatok. Továbbá számolnunk kell a déli, elfoglalt területekről északabbra menekülő népességgel. Összességében azonban azt láthatjuk, hogy a lakosság létszáma mégis csökkent, az új betelepülések sokáig nem tudták pótolni a veszteségeket.50 1541-et követően, már a török megszállás alatt az etnikai összetétel jelentősebb változásnak indult. Erről tájékoztatnak minket az oszmán bürokrácia szolgáltatta pontos, azonban nem a teljes népességre kiterjedő forrásai is: az adólisták és a zsoldjegyzékek.51 Amíg a 16. században a török adóztatási rendszer jól működött, a lakosság nem muzulmán részéről jól használható adatokkal rendelkezünk: a nyilvántartások vallások szerint csoportosítva a családfők neveit sorolják fel, valamint a tőlük beszedendő adók és tizedek összegét. 1547-ben, a megszállás hatodik évében a teljes település lakosságának 60%-át magyarok adták, s a maradék 40%-on osztoztak egyenlő arányban a zsidó illetve görögkeleti vallásúak. Megjegyzendő még, hogy a korai időszakban a mahallék is többnyire a korábbi magyar megjelöléssel szerepeltek, például „Szentgyörgy ucca mahalle”, vagy „Szent Péter mártír ucca mahalle”. Az utóbbi városrész 1559. évi összeírásában csak magyar személynevek szerepelnek. Ez az arány a korszakban a magyarok rovására egyre csökkent, egyrészt annak a rendeletnek a következményeként, mely a többi nemzetiséggel ellentétben a környékbeli magyaroknak megtiltotta a városba való költözést, másrészt pedig nőtt azoknak az alacsonyabb rangú törököknek, illetve főként a balkániaknak a száma, akik katonai szolgálatuk leteltével a városban maradtak.52 A másik forráscsoport, a katonai zsoldlisták szintén rendszeres, csapatnemenkénti összeírása sokszor a katonák nevén kívül is tartalmaz származásukra utaló adatokat, így adva megfelelő alapot az etnikumok kutatásához. A zsoldlistákkal és rajtuk keresztül a megszállt települések társadalmának másik ismert részével – az oda vezényelt helyőrséggel – legújabban Hegyi Klára foglalkozott, aki megállapította, hogy a budai vilajet „török katonaságának” jelentősebb részét a Balkánon toborozták, várkatonaságának utánpótlás-forrása a Balkán-félsziget északnyugati vidéke volt.53 Bizonyos csapatnemekben az etnikumok aránya eltérhetett, de nagy általánosságban a zsolddal fizetett budai csapatok több mint harmada, néha akár több mint 40%-a balkáni származású volt. Az 1541-től keltezhető zsoldlista-sorozat lehetővé teszi, hogy megfigyeljük a katonaság számbeli alakulását. Budán az elfoglalás évében volt a legnagyobb a helyőrség, a portai fizetést kapó janicsárok nélkül 2.555 megjelent katonával, de 1543-ra ez a szám drasztikusan lecsökkent: 1.854-en jelentek meg a mustrán. A jelenség magyarázata a Budáról környező várakba rendelt helyőrségben keresendő. Az állandó helyőrség létszáma a következőkben e szám körül alaKolláth 2010: 50–51. Kolláth 2010: 53–54. 49 Holl 2005: 89. 50 Kubinyi 1975: 218–221. 51 Dávid 1997: 142–144. 52 Káldy-Nagy 1977: 38; Káldy-Nagy 1985: 150–154; Fekete 1939: 120. 53 Hegyi 2007: 251. 47 48
46
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
kult, bár folyamatosan csökkenő tendenciát mutatott. Kiugrást jelentenek a háborús időszakok, amikor jelentős mértékben portai csapatokkal egészültek ki a hadtestek.54 Az 1684-es és 1686-os ostromot követően az elbeszélő források és az útleírások Buda teljes elnéptelenedéséről szólnak, azonban valószínűsíthető, hogy voltak a házaikba visszatelepülő lakosok, főként a Víziváros területén élő délszláv származásúak. Mégis a városrész 1688-as telekösszeírásakor csak 17 házbirtokost találtak, mert még sokáig állomásoztak itt katonák, ezért a telkek újra kiosztása várattatott magára.55 Az mindenképpen bizonyos, hogy a viszszafoglalás után nagyarányú letelepítésre volt szükség a népesség pótlásához, amit az Udvari Haditanács rendeletében meg is határozott: „a legjobb lenne a Felsővárost (a Várnegyedet) csupa némettel és katolikussal, az alsót (a Vízivárost) pedig magyarokkal és rácokkal vegyesen betelepíteni és lakhatóvá tenni”. Ezeket az adatokat azzal kell kiegészíteni, hogy a telepítést szabályzó törvények csak a polgárokra vonatkoztak.56 1687. szeptember 2-án, a visszavívás első évfordulóján a jezsuiták németül és magyarul is szónokoltak, tehát német ajkú lakosság újra volt a településen. A visszafoglalást követő tízedik évben, 1696-ból a várhegyről és az alsóvárosból, több mint 400 háztulajdonos neve ismert, főként németeké és magyaroké. 1686–1705 között 55 budai polgár pontos származása ismert: Magyarországról (Győr, Trencsén, Pozsony, Somfa), Ausztriából, Stájerországból, Karintiából, Tirolból, Csehországból, Sziléziából, Bajorországból, frank területekről (Badenből és Felső-Pfalzból), sváb területekről, Vesztfáliából, Elzászból, Svájcból és Boszniából jöttek.57 A rácok többsége – mintegy ezer család – 1690 után Szerbiából érkezett Csernovics Arzén pátriárka vezetésével, őket a Tabánban telepítették le, ahonnan aztán egy részük a környékbeli településekre költözött szét. Az 1702-es adójegyzék szerint már csak 711 rác család élt a Tabánban, de a város többi részében szétszórva még egyszer ennyien fizettek adót. A rác megnevezésről annyit állapíthatunk meg, hogy a Belgrádnál gyülekező és Magyarországra érkezett balkániak többsége valószínűleg szerb lehetett.58 Bár 1686 után a fogságba esett, a törökkel együtt harcoló zsidóságot kitelepítették a városból, s távoltartásukra rendeletek is születtek, néhány család mégis élt itt a 17. század végén.59
Az értelmezés lehetőségei A szürke-redukált folyadéktároló edények értelmezése előtt új utak nyílhatnak meg Buda esetében a demográfiai adatoknak köszönhetően. Mint láthattuk az edények eredete messzire és több irányba mutat: Egyrészt dél felé a balkáni formák és díszítőművészet irányába, melynek alátámasztására a kancsók első csoportjának a 4. kép 1. ábráján bemutatott, öt sávban bepecsételt díszítéssel ellátott darabjának a legtávolabbi párhuzamát Belgrádban találtam meg.60 Másrészt pedig nyugat felé, ahonnan a kifejezetten jó minőségű, redukált égetésű edények importálása hosszú hagyományra vezethető vissza. Míg az első esetben a korszakban folyamatosan betelepülő és növekvő balkáni lakossággal könnyen magyarázható a helyzet, addig a kancsók második csoportjának 5., 6. és 7. képeken látható folyadéktárolóival nehezebb dolgunk van. Az edények a párhuzama – ugyanaz az élesen megtörő válltípus, bekarcolással hangsúlyozva – a 16. század elejéről, osztrák területről való.61 Azonban azt a forrásokból tudjuk, hogy 1529-ben a település német lakossága elköltözött, s újra csak az 1686-os visszafoglalás után jelent meg, így pont az az időszak maradna ki, amelyre a lelőhely további anyaga és a budai párhuzamok mutatnak. Ez esetben felvetül a kérdés: egy helyi, redukált égetésű termékeket készítő fazekasműhely már korábban elkezdett nyugati mintára kancsókat készíteni, melynek a gyártását a hódoltság korában sem hagyta volna abba? Vagy ezek az edények már a visszafoglalást követő időszakból, egy takarítás, planírozás során keveredtek a hódoltság-kori leletanyaggal és kerültek a terület szemétgödreibe? A választ az objektumok többi leletanyagának folyamatban levő feldolgozása adja majd meg.
Hegyi 2007: 423–480. Nagy 1975: 35. 56 Nagy 1975: 129. 57 Nagy 1975: 131; Nagy 1966: 27–57. 58 Nagy 1975: 129–131; Nagy 1959: 57–86. 59 Az 1720-as években több mint 30 zsidó család élt itt, de utána a helyzetüket egyre inkább ellehetetlenítették, 1745-re a nagy részük elhagyta a várost (Nagy 1975: 136–137). 60 A III. típus 26-os edénye, amelyet a 16–17. századra kelteztek: Bikić 2003: 57. 61 Kaltenberger 2009: 325 (116/EF-S 11). 54 55
47
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
Források/Gyűjtemények Budapesti Történet Múzeum, Budapest (BTM)
Hivatkozott irodalom Benda–Éder 2008 = Benda Judit – Éder Katalin: Budapest, II. Kacsa utca 15–23., Ganz utca 16. Előzetes ásatási jelentés, 173. In: Kisfaludi Júlia (szerk.): Régészeti kutatások Magyarországon 2007. / Archaeological Investigations in Hungary 2007. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2008. Bikić 2003 = Bikić, Vesna: Gradska keramika Beograda (16–17. vek.). / Belgrad Ceramics in the 16th–17th Century. (Archaeology Institute Monographs 39.) Belgrád: Alta Nova, 2003. Csupor–Csuporné 1998 = Csupor István – Csuporné Angyal Zsuzsa: Fazekaskönyv. Budapest: Mezőgazda Kiadó Kft., 1998. Dávid 1997 = Dávid Géza: Magyarország népessége a 16–17. században, 141–171. In: Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896–1995). (Millecentenáriumi előadások.) Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 1997. Duma 1962 = Duma György: Szénbeépüléssel készült mázatlan fekete kerámiák színének alakulása. In: Építőanyag 12 (1962) 463–469. Duma–Galgóczy 1962 = Duma György – Galgóczy Béla: Kerámiai anyagokban történő szénkiválás és beépülés elméleti alapjai. In: Bányászati Kutató Intézet Közleményei 7 (1962) 2. 205–215. Fehér 1960 = Fehér Géza: A Pécsi Janus Pannonius Múzeum hódoltságkori török emlékei. In: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 4 (1960) 103–151. Fekete 1939 = Fekete Lajos: Buda, Pest és Óbuda nem-mohamedán polgári lakossága 1547-ben és 1580-ban. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 6 (1939) 116–136. Fekete–Nagy 1975 = Fekete Lajos – Nagy Lajos: Budapest története a török korban, 335–434. In: Gerevich László – Kosáry Domonkos (szerk.): Budapest története II. Budapest története a későbbi középkorban és a török hódoltság idején. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1975. Feld 1987 = Feld István: Keramika, I. 261–281. In: Marosi Ernő (szerk.): Magyarországi Művészet 1300–1470 körül. I–II. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987. F. Lajkó 2010 = F. Lajkó Orsolya: A kora újkori kerámia tipológiája. A néprajzi edényterminológia alkalmazásának lehetőségei a Dél-Alföldön. / The Typology of Early Modern Age Ceramics. Possibilities for the Use of Ethnography’s Vessel Terminology on the Great Hungarian Plain, I. 799–816. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és kora újkor régészete Magyarországon. / Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. I–II. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, 2010. Garády 1944 = Garády Sándor: Agyagművesség, 382–403. In: Fekete Lajos (szerk.): Budapest a törökkorban. (Budapest története 3.) Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1944. Gerelyes 1991 = Gerelyes Ibolya: Török leletegyüttesek a budavári palotából, 1972–1981. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 23 (1991) 21–75. Gerelyes–Feld 1986 = Gerelyes Ibolya – Feld István: Hódoltságkori leletegyüttesek az ozorai várkastélyból. In: Communicationes Archaeologicae Hungaricae (1986) 161–180. Hatházi–Kovács 1996 = Hatházi Gábor – Kovács Gyöngyi: A váli gótikus templomtorony. Adatok Vál 14–17. századi történetéhez. Székesfehérvár: Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996. Hegyi 2007 = Hegyi Klára: A török hódoltság várai és várkatonasága. I–III. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 9.) Budapest: MTA Történettudományi Intézete, 2007. Héjj 1966 = Héjj Miklós: A visegrádi alsóvár lakótornyának építéstörténete. In: Műemlékvédelem 10 (1966) 1–8. Holl 2005 = Holl Imre: Fundkomplexe des 15–17. Jahrhunderts aus dem Burgpalast von Buda. (Varia Archaeologica Hungarica 17.) Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2005. Irásné Melis 1998 = Irásné Melis Katalin: Régészeti adatok a Csepel-sziget középkori kutatásának történetéhez. In: Budapest Régiségei 32 (1998) 309–322. Káldy-Nagy 1977 = Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1559. évi összeírása. (Pest Megye Múltjából 3.) Budapest: Pest Megyei Levéltár, 1977. 48
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
Káldy-Nagy 1985 = Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1546–1590. évi összeírásai. Demográfiai és gazdaságtörténeti adatok. (Pest Megye Múltjából 6.) Budapest: Pest Megyei Levéltár, 1985. Kaltenberger 2009 = Kaltenberger, Alice: Keramik des Mittelalters und der Neuzeit in Oberösterreich. (Studien zur Kulturgeschichte von Oberösterreich 23/24.) Linz: Grundlagen, 2009. Kolláth 2010 = Kolláth Ágnes: Kora újkori kerámia leletegyüttesek Székesfehérvár területéről. (Szakdolgozat.) Budapest: ELTE BTK Régészettudományi Intézet, 2010. Kovács 1984 = Kovács Gyöngyi: Török kerámia Szolnokon. (Szolnok Megyei Múzeumi Adattár 30–31.) Szolnok: Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1984. Kovács 1998 = Kovács Gyöngyi: A barcsi török palánkvár kerámialeletei. In: Communicationes Archaeologicae Hungariae (1998) 155–178. Kovács 2003 = Kovács Gyöngyi: Jegyzetek a kanizsai vár 16–17. századi kerámialeleteihez. In: Zalai Múzeum 12 (2003) 155–176. Kovács 2010 = Kovács Gyöngyi: Turkish, Balkan and Far Eastern Ceramics in Ottoman Hungary. In: Tanman, Baha – Arli, Belgin Demirsar – Adigüzel, Hatice (eds.): Exhibition on Ottoman Art. 16th–17th Century Ottoman Art and Architecture in Hungary and in the Centre of the Empire. Istanbul: Avrupa Kültür Başkenti, 2010. Kubinyi 1975 = Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig (1541-ig), 7–239. In: Gerevich László – Kosáry Domokos (szerk.): Budapest története II. Budapest története a későbbi középkorban és a török hódoltság idején. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1975. Méri 1954 = Méri István: Beszámoló a Tiszalök–rázompusztai és Túrkeve–mórici ásatások eredményéről. II. In: Archaeologiai Értesítő 81 (1954) 138–154. Miklós–Vizi 2006 = Miklós Zsuzsa – Vizi Márta: Válogatás egy késő középkori fazekasműhely leletanyagából, 91–99. In: Holló Szilvia Andrea – Szulovszky János (szerk.): Az agyagművesség évezredei a Kárpát-medencében. (Az anyagi kultúra a Kárpát-medencében 1.) Budapest – Veszprém: MTA VEAB Archaeometriai és Iparrégészeti Munkabizottsága – MTA VEAB Kézművesipar-történeti Munkabizottsága, 2006. Nagy 1959 = Nagy Lajos: Rácok Budán és Pesten, 1686–1703. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 13 (1959) 57–101. Nagy 1966 = Nagy Lajos: Buda polgársága a XVII. század végén. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 17 (1966) 27–57. Nagy 1975 = Nagy Lajos: Budapest története 1686–1790, 27–215. In: Kosáry Domokos (szerk.): Budapest története III. Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1975. Nádai 2013 = Nádai Zsófia: Kora újkori folyadéktároló edények a Kacsa utca 15–17. lelőhelyről. (BA Záródolgozat.) Budapest: ELTE BTK Régészettudományi Intézet, 2013. Parádi 1963 = Parádi Nándor: Magyarországi pénzleletes középkori cserépedények. In: Archaeologiai Értesítő 90 (1963) 205–251. Spivey 1991 = Spivey, Nigel: Greek Vases in Etruria, 131–150. In: Rasmussen, Tom – Spivey, Nigel (eds.): Looking at Greek Vases. Cambridge: Cambridge University Press, 1991. Tomka 2002 = Tomka Gábor: Findzsák, pipák, szürke korsók. Borsodi végvárak kerámialeleteinek török kapcsolatai, 299–309. In: Gerelyes Ibolya – Kovács Gyöngyi (szerk.): A Hódoltság régészeti kutatása. A Magyar Nemzeti Múzeumban 2000. május 24–26. között megtartott konferencia előadásai. (Opuscula Hungarica 3.) Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 2002. Vida 2005 = Vida Gabriella: Fazekasok, fazekasközpontok, 339–354. In: Szulovszky János (szerk.): A magyar kézművesipar története. Budapest: Corvina Kiadó, 2005. Zolnay 1977 = Zolnay László: Az 1967–75. évi budavári ásatásokról és az itt talált szoborcsoportokról. In: Budapest Régiségei 24 (1977) 3. 3–164.
49
Kolláth Ágnes
Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán Buda 145 évig (1541–1686) állt megszakítás nélkül szultáni uralom alatt. Ebben az időszakban lakossága csaknem teljesen kicserélődött, az újonnan érkezettek többsége a Balkán-félszigetről származott.1 Ez az anyagi kultúrában is megmutatkozott, ám a korábbiaktól elütő jegyek mellett mindvégig érezhető maradt a környező, továbbra is nagyrészt magyarlakta vidék befolyása. A keresztény Európa többi részével sem szakadtak meg a kapcsolatok, ami a kerámiakutatásban több asztali edényfajta és a szürkére égetett, grafitos anyagú, „osztráknak” nevezett fazekak esetében igazolódott.2 E tanulmány a főzésre és tárolásra szolgáló, oxidált égetésű, sárgás vagy vöröses színű, általában homokot tartalmazó anyagú, galléros peremű,3 hasasodó formájú, belül ólommázas, kívül gyakran rovátkolással vagy kifogatással borított fazekak egy alcsoportjával foglalkozik. Ez az edényfajta szintén erős nyugati kötődést mutat, eredetét ugyanis német nyelvterületen kereshetjük. Ausztriai lelőhelyeken legkorábban a 14. század végétől fordult elő, a 15. század második felétől egyre jobban elterjedt, a 16. század második harmadától pedig uralkodóvá vált a mázatlan főzőedényekkel szemben.4 Magyarországon a 15–16. század fordulójától keltezhetően tünedeztek fel ilyesféle fazekak, és főleg az ország nyugati régióiban tettek szert népszerűségre, míg előfordulásuk a Dunától kelet felé haladva egyre szórványosabb.5 Bár ezek a fazéktöredékek igen nagy mennyiségben, számos lelőhelyről ismertek, gyártási helyeiket az eddigi kutatásban szinte sosem határozták meg. A feladatot megnehezíti, hogy a kora újkorból egyelőre nem ismerünk műhelyleletet vagy rontott darabokat. Az etnográfiai adatok alapján az oszmán uralom megszűnte után az agyagáru-készítés erősen specializálódott, és jól körülhatárolható régiók jöttek létre, melyeket egy-egy település vagy településcsoport mesterei láttak el bizonyos termékekkel. A főzőfazekak esetében ezek a műhelykörzetek elsősorban a tűzálló agyag lelőhelyei közelében jöttek létre.6 A Dunántúlon a legfontosabb ilyen központok Csákvár, Sümeg és a Veleméri-völgy voltak, mindegyik helyen galléros peremű fazekakat készítettek.7 A kora újkorban ennek a szakmán belüli elkülönülésnek és területi szerveződésnek egyelőre csak a hódoltságon kívül ismerjük írásos nyomait a régióban.8 Régészeti leletanyagban eddig Sümeg és Szigliget, illetve Bajcsa és Kanizsa esetében lehetett azonos műhelyt vagy műhelykörzetet valószínűsíteni, bár az utóbbi esetben valószínűleg Stájerországból származó árukról van szó.9 Más lelőhelyek kora újkori, galléros peremű fazék-leletanyaga ugyanakkor anyagában és formavilágában egységes, időbeli változásuk is nyomon követhető, a többi ismert anyagtól viszont egyértelműen elkülöníthető. Jó példa erre Pápa és Székesfehérvár, mely települések ráadásul a 17. század utolsó harmadától a 20. századig adatolhatóan jól fejlett, céhes keretek között működő, főzőedényeket is gyártó fazekasiparral rendelkeztek.10 Sinkovics 1987: 456–457; Fekete 1944: 154–156. Holl 2005: 89–97. Bár ezek a fazekak nem mind készültek a mai Ausztria területén, fő gyártási körzetük nagy valószínűséggel a hódoltságon kívül volt (Feld 2008: 310–311). 3 A két fő változatot, az ívben kihajtott és a kifelé megvastagított, alávágott peremeket egyaránt gallérosnak nevezem. 4 Kaltenberger 2009: 869; Harl (Hrsg.) 1982: 99 (Kat. No. 140); Müller et al. 2008: 280. 5 Miklós 1991: 78 (26. kép, 4, 6, 7); Szőke et al. 1978–1979: 140, 379 (Taf. 87/3); Tomka 1996: 22–23. 6 Kresz 1960: 302, 304 (1. ábra). 7 Kresz 1960: 316 (9. ábra), 317, 320, 321 (11. ábra), 323 (12. ábra); Kresz 1987: 41 (1. tábla), 42 (2. tábla); Kresz 1991: 59. kép, 60. kép. 8 A céhes emlékek felsorolásaira: Kresz 1991: 22–23; Vizi 2002: 215–236. 9 Kozák 1966: 86; Kovács 2003: 157. 10 Kolláth 2010–2013; Kolláth 2010; Vizi 2002: 225, 232; Ács 1994: 358; Farkas 1971: 298–299. 1 2
51
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
A központi hely szerepét a hódoltság alatt is részben megtartó Budán ennél jóval összetettebb a helyzet. Itt ugyanis a világos anyagú, felálló peremű, a késői típusoknál gyakran vörössel festett-visszakarcolt díszű, legtöbbször belül ólommázas főzőedények is nagy számban és változatosságban képviseltették magukat.11 A most tárgyalandó fazekakra sem volt jellemző az előbbiekben vázolt egységesség, a leletanyag rendkívül heterogén. A leletek a budai Szent György tér 1994–1998 közötti kutatásai során feltárt tizenhárom, a 16–17. század fordulójától a 18. század első évtizedeiig záródó együttesből kerültek ki.12 Az objektumokat és környezetüket egyaránt gyakran érték bolygatások, ezért kontextusuk igen ritkán volt megfigyelhető. Mindemellett többségében mély, sziklába vájt gödrökről van szó, melyeknek a márga altalajba mélyedő részéből származó anyagot bár hiányos, de többé-kevésbé zárt leletegyüttesekként értelmezhetjük. Keltezésüket legtöbbször terminus ante/post quem lehetett megadni. Ezt a már ismert, keltező értékű kerámiatípusok felbukkanása, illetve előfordulásának aránya valamelyest pontosította.13 A 9.440 darab, feldolgozott töredéket számláló budai leletanyagban összesen 1.557 darab, oxidált égetésű, galléros peremű, belül ólommázas fazékfajtához sorolható cserepet lehetett azonosítani. Közöttük huszonkét árutípust határoztam meg,14 melyeket az alapanyag és a máz szabad szemmel történt megfigyelésével, az edények arányainak és részformáinak összehasonlításával különítettem el. Bár kiértékelésük még folyamatban van, egy közülük minden, előbb említett szempontból élesen különvált, s mind időben, mind térben jobban elhelyezhetőnek tűnik, mint a többi.
A fazéktípus (1. árutípus15) jellemzői Anyag Színe a felszínen barnássárga, a törésfelületeken lehet világos, szürkésfehér, de a felszínnel azonos színű is, akár ugyanazon az edényen belül. Kevés, apró, fehér és barna szemcsét és időnként nagyon kevés, nagyon apró szemű csillámos homokot tartalmaz, gyakran mészkukacos. A falvastagság 0,3–0,5 cm.
Forma A perem hangsúlyos, a fazekak itt érik el legnagyobb átmérőjüket, ami általában 17,8–21 cm közötti.16 Formájuk lehet viszonylag széles ívben kihajtott, illetve vaskos, nem vagy csak enyhén alávágott, háromszög átmetszetű. Néha kiöntőcsőrt képeztek ki rajtuk.17 Egységesen a rövid, kissé keskenyedő nyakrész jellemző.18 Vállrész nincs, a test egyenletesen, enyhén szélesedik a has közepéig, majd lefelé erőteljesebben összeszűkül, de a fenék arányaiban még mindig széles. A fenékátmérők 9,2–12,6 cm között változnak.19 A vizsgálható esetekben szélesebbek voltak a peremátmérő felénél.20 A fülek perem felső lezárásához csatlakoznak, erősen íveltek, három esetben a vállhoz, egy esetben a has legszélesebb része fölött futnak be, lefelé keskenyedőek, lapított átmetszetűek, de viszonylag vaskosak.21
Gerelyes 1991: 44, 46; Kolláth 2012: 175, 181. Az objektumok leírását lásd a tanulmány végén. Ez a leletanyag A kora újkori kerámia tipológiai és kronológiai kérdései Budán című, készülő PhDdisszertációm alapja. Feldolgozásra átengedését Feld Istvánnak, Kovács Eszternek és Magyar Károlynak ezúton köszönöm. 13 A hódoltság viszonylag rövid időtartama miatt gyakran előfordul, hogy késő hódoltság kori betöltésű gödrökből korábbi típusok is előkerülnek. Éppen ezért a korai tárgyak megjelenésének aránya, illetve a későiek hiánya is döntő lehet a keltezésben. 14 A készülő feldolgozásban az „árutípus” kifejezést az angol „ware” illetve a német „Ware”, „Warenart” szavak fordításaként alkalmazom, anyagukban és formakincsükben egységes csoportokat jelöltem vele. 15 Azonos Kolláth 2012: 175 (2.006.001. típus). 16 A három kisebb peremátmérőjű edény: Kat. sz. 2, 5, 7. 17 Ívben kihajtott: Kat. sz. 1, 2, 3, 4, 5; BTM, Ltsz. 2012.202.3, Ltsz. 2002.9.133, Ltsz. 2011.10.14–16. Háromszög átmetszetű: Kat. sz. 6, 7, 8, 9, 10, 11. 18 Kat. sz. 2, 3, 4, 7, 9. 19 Kat. sz. 1, 3, 6, 7, 12, 13, 14. 20 Kat. sz. 1, 2, 6. 21 Kat. sz. 1, 2, 6, 7. 11 12
52
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
Felületmódosítás Belül az ólommáz egységesen fényes, vastag, de helyenként megkopott, sötétbarna, sárga és zöld színekben fordul elő. Az alsó, és a peremen illetve alatta gyakran alkalmazott, jobb minőségű fölső máz csak ritkán különíthető el.22 A máz a perem külső oldalának felső részén minden esetben megtalálható, az ívben kihajtott formánál akár az egész peremet beborítja. Külső oldalukon csak mázcseppek figyelhetők meg, itt a nyak és a test találkozásánál keskeny borda vagy hornyolatok futnak körbe.23 Bár akadnak teljesen sima külső oldalú darabok, a csoport egyik legfőbb jellegzetessége mégis a fazekak testének kifogatással borítása. Előfordulnak rovátkolt töredékek is, ezeknél a hornyolatok szélesek, viszonylag mélyek, egymástól nagyobb távolságban találhatók. Egy edényen kombinálták a két felületmódosítási technikát, itt a rovátkolás kivételesen igen keskeny, alig látható hornyolatokból áll.24
Megoszlás (1. táblázat)
Objektum szám
1. árutípus töredékszám
1. árutípus minimális edényszám
A sárgás/ vöröses anyagú, galléros peremű, belül mázas fazékfajtához tartozó töredékek összesen
1.
7
2
73
2.
15
8
15
3.
34
3
34
4.
45
8
45
5.
97
29
330
6.
42
7
43
7.
0
0
167
8. 0 0 6 Az árutípus megtalálható az összes, legkésőbb a 17. század közepéig betöltött objektumban, a 2. számú, a 3. szá8–9. 0 0 restaurálás mú, a 4. és 6. számú gödrökben pedig a galléros peremű (összetartozó alatt töredékek) fazékfajta szinte egyedüli képviselője. Az 1. számú gödörben egy, sok tekintetben igen hasonló, ám világosabb és 10. 3 2 27 jóval finomabb anyagú, egészen más peremformákat mu11. 5 4 135 tató, egyelőre párhuzamok nélküli árutípus a domináns. 25 12. 13 7 89 Mellette azonban csak az 1. árutípus található meg. Az 5. számú gödörben, mely az előbb felsoroltaknál kicsit ké13. 15 14 593 sőbbinek tűnik, az 1. árutípus valamelyest visszaszorult, Összesen 214 79 1557 azonban még így is a viszonylag nagyobb leletanyagnak csaknem harmadát tette ki. 1. táblázat Teljesen hiányzik ugyanakkor az egyöntetűen késői Az 1. árutípus megoszlása a feldolgozott leletegyüttesekben leletanyagot tartalmazó 7., 8. és 9. számú gödrökből.26 A 10. és 11. számú gödrökben, melyekből szórványosan korábbi darabok is származtak, néhány töredékkel képviselteti magát. Valamivel több került elő belőle a 12. számú gödörben, mely vegyesen tartalmazott korai és késői típusokat. Végül a 13. számú gödörben szintén elenyésző mennyiségének aránya, azonban a 15 darab töredékből 14 darab a gödör alsó részéből került elő, ahol inkább a 17. század első fele felé mutató tárgyak koncentrálódtak.27 A minimálisan elkülöníthető edények száma alapján az 1–6. számú gödrökből való töredékek viszonylag kevés fazékból származtak, melyeknek gyakran teljes profilját össze lehetett állítani. A 10–13. számú gödrökből előkerült darabok ugyanakkor szinte mind különböző tárgyakhoz tartoztak. Ezek az itt 4., 8. és 9. katalógusszámokon szereplő leleteket kivéve, kicsi, jelentéktelen töredékek (1. térkép).
Kat. sz. 2. Kat. sz. 1, 5; BTM, Ltsz. 2011.10.14. 24 Kat. sz. 3. 25 Kolláth 2012: 175. 26 Mivel nagyon sok töredék illett össze a 8. számú gödörből származó leletekkel, ez az anyag még restaurálás alatt áll, ezért nem szerepel a pontos töredékszám. Az 1. árutípus hiányáról az anyag előzetes átnézése során győződtem meg. 27 Kolláth 2013: 175. 22 23
53
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
1. térkép Buda–Szent György tér. A feldolgozott leletegyüttesek periodizációja
54
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
Párhuzamok Néhány kivételtől eltekintve a párhuzamokat csak a publikációk alapján volt alkalmam vizsgálni. Ezért formai jegyeiket, és amennyiben meg tudtam figyelni, anyagukat, felületmódosításaikat tekintve a legközelebb álló daraboktól haladok a kevésbé hasonlók felé. Ezen felül a keltezett példányok időrendjét is szem előtt tartottam. Városon belül maradva a legpontosabb analógiát a királyi palota ásatásainak anyagából ismerjük, egy árnyékszékakna (67. számú gödör) a hódoltság korai szakaszára keltezhető betöltési rétegéből.28 Pápán 16. századi kontextusból kerültek elő két ilyen edény töredékei, melyeknek anyaga hasonló, de kicsivel durvább, kevés, zúzott kavicsot is tartalmaz.29 Ausztriában, a linzi kastély pincéjében egy elfalazott lejárat betöltéséből kerültek elő egy ilyen fazék töredékei, kontextusa alapján a 16. század első felére keltezve.30 A bécsi Alte Universität területén folytatott ásatások során a Kollegiumhof lelőhelyen feltárt egyik, 17. század első felére keltezett leletegyüttesből két, ilyen típusú, csaknem ép, ívben kihajtott peremű edény került elő.31 Bécsújhelyről (Wiener Neustadt, Ausztria), a Neunkirchner Tor lelőhelyről szintén ismert egy példány. Lelőkörülményei nem tettek a kora újkoron belül pontosabb korhatározást lehetővé.32 Leírásuk alapján ezek a tárgyak anyagukban is közel állnak a budaiakhoz. A valamivel távolabbi, formai párhuzamok közül a legkorábbi Magyarországon Vác–Széchenyi utca lelőhelyről ismert. Egy objektumból (5. számú gödör), több, ilyen típusú ép, illetve kiegészíthető fazék került elő 15. század végi keltezéssel.33 Ausztriában, a Bécs melletti Raasdorfból ismert egy hasonló típusú, kisméretű fazék, melyben 1490-es záródású éremkincset rejtettek el.34 Győr–Káptalandombról ugyancsak előkerült egy korai darab, egy 16. század elején betöltött gödörből, melyet azonban fehérre égetett anyagúként említenek.35 Formájukat nézve egy nagyobb és egy kisebb fazék is ide sorolható, melyek a budai Szent György tér délnyugati részén feltárt pincebetöltésből kerültek elő, mely legkésőbb a 17. század második negyedére keltezhető.36 Székesfehérvárról ismerünk hasonló edényeket, melyeknek csak peremformája tér el kissé a Budán megfigyeltektől. Ezek kontextusát a közlő a 17. század utolsó harmadára keltezte, azonban ez a leletek alapján felülvizsgálandó, valószínűleg korábbi.37 Óbudáról a Lajos utca 158. szám alatti lelőhelyen is találtak hasonló fazekat. Ennek pontosabb datálását nem ismerjük.38 Szintén valamelyes rokonságot mutat az 1. árutípussal egy Belgrádból, a vár területéről előkerült, kiöntőcsőrös, külső oldalán kifogatott fazék, 1427–1521 közötti keltezéssel.39 Bajcsán a 16. század második felében ennek a formának egy valamivel karcsúbb arányú változata számított átlagosnak a mázas fazekak között, sokszor ugyancsak kifogatással díszítve, azonban ezek anyaga sötétebb barna és sokkal finomabban iszapolt, mint a budai daraboké.40 Egy, az ívben kihajtott peremű, rovátkolt oldalú darabokhoz igen közel álló példány Nagykanizsáról ismert, a 16. század végére keltezve. Ez anyagát tekintve a bajcsaiakkal azonos.41
Összegzés A galléros peremű fazekak e fajtájának legkarakterisztikusabb formai jegyei a hangsúlyos, háromszög átmetszetű vagy ívben kihajló, galléros perem, a szűken ívelt fül és a csak kissé hasasodó, lefelé enyhén keskenyedő, széles fenekű test. Jellegzetes még az egyöntetűen fényes, jó minőségű máz, a nyakat az edény testétől elválasztó borda vagy hornyolat(ok) és a kifogatás gyakoribb alkalmazása a rovátkolással szemben.
Holl 2005: 81 (Abb. 45./4), 35. Kolláth 2010–2013: 156 (2. kép, 1–3). 30 Kaltenberger 2001: 333, 367 (Taf. 4/16), 368. 31 Kühtreiber T. 2006: I. 247, Kühtreiber T. 2006: II. 105, 248 (Taf. 61/A642, A643). 32 Kühtreiber K. 1999: 78, 136, 139 (Taf. 27/A127). 33 Miklós 1991: 78 (26. kép/4, 6, 7). 34 Steininger 1964: 58–59 (Taf. IV, Nr. 114). 35 Szőke et al. 1978–1979: 140, 379 (Taf. 87/3). 36 Tóth 2003: 279 (Ill. 5./4–5), 278. 37 Siklósi 1982: 17 (81.25), 29 (81.48). 38 Bertalan 2004: 65 (47. kép). 39 Bikić 1994: 88 (CÚ. 34/12). 40 Kovács Gy. 2001: 203 (Fig. 5/1); Kovács Gy. (szerk.) 2002: 193 (Kat. sz. 253–254). A fazekak személyes megtekintésének lehetőségét Kovács Gyöngyinek ezúton is köszönöm. 41 Kovács Gy. 2003: 157, 168 (2. kép/8). 28 29
55
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
Rendkívül lényeges, hogy a Dunától keletre és északkeletre, a folyó közvetlen közeléből eltávolodva, egyelőre nem találunk ilyen edényeket, pedig számos lelőhelyről ismerjük a főbb fazéktípusokat.42 A Dunántúl, az átlagnál jobban kutatott, déli-délnyugati részén is csak Bajcsáról és Kanizsáról tudunk hasonló példányokról, melyek azonban valószínűleg a szomszédos, stájer területekről származnak.43 Ismert lelőhelyei a nyugati országrész középső régiójában, a fő kereskedelmi útvonalak mentén sorakoznak (Győr, Vác, Buda, Székesfehérvár és Pápa). Előzményei a középkori leletanyagban jelen tudásunk szerint nincsenek meg, első példányai a 15. század végén, a 16. század elején tűntek fel. A most bemutatott budai anyagban viszont, az általam 1. árutípusnak nevezett változat a 16. század második felétől a 17. század közepéig záródó együttesekben domináns a belül ólommázas, galléros peremű fazekak között, utána azonban folytatás nélkül eltűnik. Városon belüli párhuzamai ugyancsak erre az időszakra keltezhetők. Pápán az edényfajta mennyiségi arányai még nem tisztázottak, azonban jelentősen különbözik a többi, valószínűleg a mezővárosban készített fazéktól. Székesfehérváron az általam feldolgozott, 17. század végi együttesből teljesen hiányzik.44 Mindez jól lehatárolja időbeli elterjedését, és jelzi, hogy megjelenése valószínűleg nem helyi fejlődés eredménye. A forma kialakulása ugyanakkor az alsó-ausztriai leletanyagban jól nyomon követhető. A Kremstől 30 km-re fekvő Eggenburgból egyező formakincsű, de mázatlan, szürkére égetett fazekak kerültek elő, külső oldalukon kifogatással.45 Ezeket a publikáló legkésőbb a 15–16. századra keltezte, ugyanerről a lelőhelyről pedig egy mázas változatot is bemutatott, „újkori” keltezéssel.46 Alice Kaltenberger több felső-ausztriai lelőhelyről közölt a magyarországi leletekhez közel álló formakincsű, 1500 és 1600 közé keltezhető, mázas fazekakat, megjegyezvén, hogy a Bécsi-medencében és környékén használatuk már valamivel korábban kimutatható.47 A hazai leletekkel egykorú, azokhoz nagyon hasonló, osztrák darabok mindegyike Ausztria keleti részén, a két ország határának közelében, illetve a Duna mentén került elő. Ebben az időszakban a stájer vidékeken is egy rokon változatot használtak.48 Az eddigiekből az következik tehát, hogy a budai 1. árutípus és a hozzá hasonló fazekak formájukat tekintve nagyon erős ausztriai hatást mutatnak. Mivel a belül ólommázas, galléros peremű fazekak egyébként is német nyelvterületről eredeztethetők, ez önmagában nem zárná ki, hogy helyi termékekről van szó. Ugyanakkor az általam jobban ismert lelőhelyeken sem anyagukat, sem formai megoldásaikat tekintve nem illeszkednek a többi fazék-árutípushoz. Továbbá jelenleg csak egy bizonyos, jól behatárolható időintervallumon belül ismerünk hazánkból ilyen tárgyakat. Mindez arra mutat, hogy egy vagy több, osztrák területekre eső vagy azokkal szoros kapcsolatban álló központban készültek ilyesfajta edények, melyek azután szárazföldi úton a Dunántúl középső részére biztosan, a Dunán pedig talán egészen Belgrádig eljutottak.49 Amennyiben ez bebizonyosodna, az jelentősen módosítaná tudásunkat a hódoltság és az azon kívüli területek mindennapi kapcsolatrendszeréről. A jelenleg rendelkezésünkre álló információk azonban csak az árutípus keltezéséhez elegendőek, az elterjedés és származási hely kérdésében éppen csak a probléma felvázolására elegendőek. Előrelépést a további kerámiafeldolgozások, illetve összehasonlító anyagvizsgálatok hozhatnak.
Például Eger: Lázár 1986: 38, 42–43, 49–51 (2–4. kép), 54–57 (7–10. kép); Mohi: Tomka 1999: 435–437; Ónod, illetve Szendrő: Tomka 2004: 84–88, 109–113, 117–119, 352–416. kép, 593–646. kép; Salgó: Balogh-László s.a.; Füzér: Simon 2006: 134–136; Hódmezővásárhely: Lajkó 2010: 805 (7. ábra), 806 (8. ábra), 807–808, 810 (13. ábra), 811 (14. ábra); Szeged: Hancz 2006: 41–42. 43 Kovács Gy. 2001: 195, 197. 44 Kolláth 2010: 19–28, 150–158 (17. ábra–28. ábra). 45 Cech 1987: 249 (Taf. 45/A314), 250–251 (Taf. 46–47/A315–321). 46 Cech 1987: 187–188, 255 (Taf. 51/A338). 47 Kaltenberger 2009: 755 (WE-S 39, WE-S 33, L-U 10 típusok). 48 Hebert–Lehner 1996: 310, 318–319 (Taf. 2–3). 49 Ez a darab a rossz minőségű, rajzos publikáció és a korai keltezés miatt egyelőre kétséges. Bikić 1994: 88 (CЛ. 34/12). 42
56
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
A feldolgozott objektumok Az objektum megnevezése
Az objektum leírása
Az objektum betöltésének keltezése
1.
Sándor-palota (ferences kolostor), 17. helyiség, 1. gödör
Márgába vágott, négyszögletes verem, az egykori ferences kolostor udvarán, mely a középkorban jégverem lehetett. Mérete nyugat-keleti irányban 175 cm, észak-déli irányban 150 cm, mélysége 360 cm. Betöltése barna és sötét, törmelékes, laza föld volt. Fölötte planírozási réteg jelentkezett, török kori leletanyaggal, melyre tört kőből készült kőburkolatot fektettek.
16–17. század fordulója: – A tereprendezés és térburkolás, melyek miatt a gödröt betöltötték, valószínűleg a Pasa-palota 16. század legvégén megkezdett építéséhez és ezzel együtt a Szent János-templom átalakításához kapcsolódott.50 – Keltezhető lelettípusok: sgraffito-díszes talpastálak;51 „osztrák” típusú, redukált égetésű fazekak;52 bepecsételt díszű, belül mázas kis lábasedény53
2.
Szent György tér 3. 0–1/A szelvény, ÉK-i blokk, G-gödör
A Szent Zsigmond-templom hajójában található, az északi pillérsor keletről a harmadik pillérének délnyugati sarka elé ásták. Foltja a márga altalajban jelentkezett, felső része elpusztult a 18–19. századi szintsüllyesztések során.54 Ovális, 100×130 cm átmérőjű gödör volt. Alját az előkerülési szinttől számítva -360 cm-en érték el.
Legkésőbb 17. század első fele: – Keltezhető lelettípusok: „rodoszi”/ „négyvirágos” stílusban (1560–1600) díszített, párhuzamai alapján 1575 körül készült izniki fajanszkupa töredéke;55 metéltmázas kerámia56
3.
Szent György tér 3. 0–1/A szelvény, Y-gödör
A gödör megmaradt részét a Szent Zsigmondtemplom belsejében, az északi mellékhajóban található, annak építésekor elbontott, korai ház pincebetöltésébe ásták be, felső része az újkori szintkiegyenlítés során elpusztult. Déli részét közmű vágta le, nyugati szélét pedig a tanúfalban hagyták, így körvonala az északi és keleti oldalon volt megfigyelhető. Lekerekített sarkú téglalap alakú lehetett, kelet-nyugati irányban hosszabb. Mélységadat nem ismert.
Legkésőbb 17. század első fele: – I. Rudolf (1576–1612, német-római császárként II. Rudolf ) 1588-as ezüstdenárja – Keltezhető lelettípusok: sgraffito-díszes talpastál-töredékek; festett, „álsgraffito”-díszes talpastál-töredék57
4.
Szent György tér 3. 1. árok, H-szakasz, török gödör
A Szent Zsigmond-templom északi mellékhajójában található, valószínűleg szintén a korai ház pincéjének betöltésébe ásott, szabályos kör alaprajzú gödör.
Legkésőbb 17. század első fele: – Keltezhető lelettípusok: sgraffito-díszes talpastálak; „metéltmázas” kerámia; bepecsételt díszű, kis, fazékformájú edény töredéke
5.
Szent György tér 3. 2–3/A szelvény, 2. török gödör
A Szent Zsigmond-templom déli mellékhajójában, közvetlenül a diadalív mellett jelentkezett, a márga altalajban. Felső részét a 18–19. századi szintsüllyesztések, déli szélét egy mély, újkori beásás pusztította el. Ovális alakú volt, megmaradt részének mérete 230×160 cm. Betöltése egységesnek mutatkozott, alját, az észlelési szinttől számítva, 375 cm mélységben találták meg.
17. század közepe körül: – Elhelyezkedése, a belőle kikerült, nagyobb mennyiségű, valószínűleg a Szent Zsigmondtemplomhoz tartozó kőanyag és a haditevékenységhez köthető leletek alapján betöltését a templom valamely ostrom során történt megrongálódásával kapcsolhatjuk össze. – Keltezhető lelettípusok: sgraffito-díszes talpastál-töredékek; metéltmázas kerámia; pipatöredék;58 ónmázas, habán folyadéktároló-töredékek;59 írókázott táltöredékek60
Kovács E. 2003: 243; Kolláth 2012: 172. Gerelyes 1986: 81. Holl 2005: 90−91. 53 Zádor 2004: 223 (5. kép); Gerelyes 1991: 46, 75 (20/1. kép); Gerelyes 1987: 169. 54 Kárpáti 2003: 206. 55 Atasoy–Raby 1994: Cat. No. 693, 700, 706; Bilgi 2009: 30; Tóth 2003: 273−280; Bencze–Papp 2004: 36. 56 Bertalan 1998: 214. 57 Gerelyes 1991: 45. 58 Tomka 2000: 26. 59 Gaál 2010: 430−431; Hancz 2006: 42. 60 Gerelyes 1985: 224−225; Tomka 2004: 95, 113−114. 50 51 52
57
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán Az objektum megnevezése
Az objektum leírása
Az objektum betöltésének keltezése
6.
Szent György tér 3. 0–1/A szelvény, 2–3. blokk, X-gödör
Közvetlenül a Szent Zsigmond-templom nyugati fala előtt található, szabálytalan, ovális alakú gödör, melynek keleti szélét a templomfal alkotta. A márga altalaj jelentkezésétől számítva -298 cm-ig lehetett követni, felső részét egy későbbi beásás elpusztította.
Legkésőbb 17. század első fele: – Az objektum egy részét elpusztító későbbi beásás leletanyaga alapján valamelyik 1680-as évekbeli ostrom utáni „takarításhoz” volt köthető – Keltezhető lelettípusok: bepecsételt díszű, kis, fazékformájú edények töredékei
7.
Színház utca IV–VI. szelvény, 2. török gödör
A Szent Zsigmond-templom szentélyétől keletre jelentkezett, az őskori humuszrétegben. Felső részét a 18–19. századi szintsüllyesztések elpusztították. 175–200 cm átmérőjű, ovális alakú beásás volt.
17. század második fele: - Keltezhető lelettípusok: sgraffito-díszes talpastál töredék; metéltmázas korsó kis töredéke; pipa; ónmázas, habán jellegű töredékek; írókázott tálak; világos anyagú, vörössel festett-visszakarcolt díszű fazekak61
8.
Szt. György tér 3. 2–3/C szelvény, 2. gödör
A Szent Zsigmond-templomtól délre található, szabályos, kör alaprajzú, 180 cm átmérőjű gödör, melyet egy közműárok vágott. Betöltésének felső rétege tartalmazott hódoltság kori és későbbi leleteket, melyek közül nagyon sok összeillett a 9. gödörből előkerültekkel. A 60–70 cm-es mélységtől lefelé egyöntetűen 13–14. századi leletanyag került ki belőle.
Kora újkor – újkor: – Betöltésének felső része vegyesen hódoltság kori és újkori leleteket tartalmazott, valószínűleg már a visszafoglalás után töltötték be teljesen, és később is bolygatták. – Keltezhető lelettípusok: 18. századi peremformákat mutató, galléros peremű fazekak töredékei;62 írókázott korsó töredékei; újkori üvegtöredékek
9.
Szt. György tér 3. 2–3/C szelvény, 3. gödör
A Szent Zsigmond-templomtól délre található gödör foltja a márga altalajban bontakozott ki, felső része újkori szintkiegyenlítés áldozatául esett. Szabálytalan, „vese”-alakú, beásás volt, legnagyobb átmérőjét 180–190 cm körül állapították meg. Keleti oldalát a Hentzi-emlékmű építése során (1852)63 bolygatták, egy részébe téglapillért építettek. A feltárást az előkerülési szinttől számított -400 cm-ig lehetett elvégezni. Alsó részéből nagyobb mennyiségben került elő 14. századi leletanyag.
1619 utáni, inkább visszafoglalás (1686) utáni: – II. Ferdinánd (1619–1637) ezüstdenárja (évszám nem látható), 170 cm mélyről – Betöltésének felső része vegyesen hódoltság kori és kora újkori leleteket tartalmazott. Későbbi bolygatás is érte, ennek azonban a leletanyagban nincs nyoma. – Keltezhető lelettípusok: ónmázas kerámiatöredékek;64 18. századi peremformákat mutató, galléros peremű fazekak töredékei; írókázott korsó töredékei
Gerelyes 1991: 46; Tomka 2004: 119. Benda 2006: 298–299, 309 (17. kép). 63 Magyar 2003: 77. 64 Hatházi–Kovács 1996: 46. 65 Magyar 2003: 58. 66 Atasoy–Raby 1994: Cat. No. 698, 735; Bilgi 2009: 32. 61 62
58
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán Az objektum megnevezése
Az objektum leírása
Az objektum betöltésének keltezése
10.
Szent György tér DNY-i terület (Királyi istálló), 83/17. szelvény, ÉK-i gödör
Lekerekített sarkú, négyszög átmetszetű gödör volt, nagyjából 150 cm-es átmérővel. Felső részét újkori bolygatás érte, s csak a kevert rétegek elbontása után mutatkozott egyértelműen, így mélységét (365 cm) az altalajtól, azaz a sziklafelszíntől lehetett mérni.
Eredeti betöltése 1684 előtt, bolygatott: – A gödör az 1684-ben épült várfal alapozási árka alá nyúlt.65 – Keltezhető lelettípusok: „rodoszi”/ „négyvirágos” stílusban (1560–1600) díszített, a motívum párhuzamai alapján 1575 körül készült, izniki fajansz folyadéktároló töredéke; késői izniki stílusban (1600–1718) díszített, fajansz tintatartó töredéke;66 ónmázas kerámiatöredékek; írókázott táltöredékek (17. és 18. századi típusok egyaránt); pipatöredék
11.
Szent György tér DNY-i terület, (Királyi istálló), 94/1. szelvény, NY-i gödör
Az objektum félig a királyi istálló fala alá esett, csupán egy része maradt meg, s az is csak a sziklafelszíntől, felső részét az alapozási árok elpusztította.
Eredeti betöltése 1684-ben, vagy utána, bolygatott: – az 1684-es ostrom után tereprendezés és erődítési munkálatok a területen67 – A gödörből nagy mennyiségben került elő erősen összeégett, késő hódoltság kori leletanyag.68 – Keltezhető lelettípusok: metéltmázas tál kis töredéke; ónmázas kerámiatöredékek; írókázott táltöredékek; 19. századi ásványvizes palack töredéke;69 modern üvegtöredékek
12.
Szent György tér DNY-i terület (Királyi istálló), 94/1. szelvény, DK-i gödör
Csaknem szabályos kör átmetszetű gödör volt, nagyjából 150 cm-es átmérővel. Felső részét újkori bolygatás érte, s csak a kevert rétegek elbontása után mutatkozott egyértelműen, így mélységét (385 cm) az altalajtól, azaz a sziklafelszíntől lehetett mérni.
Eredeti betöltése 1684 előtt, bolygatott: – A gödör az ebben az évben épült várfal alapozási árka alá nyúlt.70 – Keltezhető lelettípusok: metéltmázas tányér töredéke; írókázott tál; ónmázas kerámiatöredékek; fröcskölt mázzal díszített tál töredéke;22 újkori porcelántányér töredéke
13.
Szent György tér DNY-i terület (Királyi istálló), 98/1. szelvény, „Nagy török gödör”
A gödör az eredeti várfal és a mögé 1684-ben emelt védmű között helyezkedett el.23 A 98/1. szelvény déli széléhez esett, kis része az egykori királyi istálló fala alá, ezért betöltésének felső rétegei bolygatottak. Teljes mélysége a jelentkezési szinttől számítva 1400 cm volt, ebből körülbelül 800 cm-nyit a sziklába vájtak. Átmérője 300–350 cm között mozgott.
1671 utáni, bolygatott. Legalsó szakasza a korai lelettípusok sűrűsödése alapján lehet korábbi: – 1671-es évszámos üvegpalack – Keltezhető lelettípusok: „osztrák” típusú fazekak töredékei; metéltmázas korsó töredékei; bepecsételt díszű, kis, fazékformájú edény töredéke; írókázott tálak töredékei; ónmázas kerámiatöredékek; világos anyagú, vörössel festett-visszakarcolt díszű fazéktöredékek újkori tányér- és folyadéktároló-töredékek
Katalógus
Rövidítések feloldása:
Kat.sz. = katalógus szám Ltsz. = leltári szám Lh. = lelőhely O = oxidált égetés M = magasság D = peremátmérő d = fenékátmérő Df = fül átmérői FV = falvastagság
Magyar 2003: 58. Kolláth 2012: 172–173. Vizi 2010: 824 (4. ábra 1). 67 Magyar 2003: 58. 68 Kolláth 2013: 172–173 (12. kép 6–13. kép 1). 69 Magyar 2003: 58. 70 A 10–12. számú gödrök esetében a leltárkönyveket már lezárták, így itt nem volt lehetőségem kiegészíteni azokat. Ezért a leltározatlan, de felhasznált töredékekre az előzetes feldolgozás során adott zacskószámmal hivatkozom. 67 68 69
59
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
1. árutípus Kat. sz. / Ltsz. / Lh. Kat. sz. 1. Ltsz. 2012.202.1 Lh.: 5. gödör
Kat. sz. 2. Ltsz. 2014.167.4.1–4 Lh.: 4. gödör
Kat. sz. 3. Ltsz. 2011.16.29 Lh.: 6. gödör
Kat. sz. 4. Ltsz. nincs, 94/44. zacskó24 Lh.: 12. gödör
60
Leírás
Méretek
Égetés: O. Szín: a felszínen barna, a törésfelületeken világossárga, helyenként másodlagosan szürkére átégett. Anyag: kevés, apró barna szemcsét tartalmaz, kissé meszes. Forma: közepes méretű fazék. Pereme ívben kihajtott, megvastagodó, lezárása elkeskenyedő. Ujjbenyomással kialakított kiöntőcsőr töredéke figyelhető meg a füllel szemben. A kicsi, erősen ívelt, téglalap átmetszetű, vaskos szalagfül felül a perem teljes szélességében csatlakozik, közvetlenül a rövid nyakrész alatt köt be. Lefelé csak kissé hasasodik. Az edény feneke széles, vaskos, csaknem derékszögben találkozik az oldalfallal. Mázazás: kívül mázatlan, belül és a peremen fényes, vastag, sötétbarna mázas. Felületmódosítás: a nyak és a váll találkozásánál enyhén kiugró borda, az edény teste kifogatással borított. Alján a korongról levágás nyomai. Állapot: majdnem teljes edény, 31 darabból összeragasztva.
M= 20 cm D= 19,6 cm d= 12,6 cm Df= 1,3×3,6 cm FV= 0,3 cm
Égetés: O. Szín: kívül világos barnássárga, belül és a törésfelületeken világosabb. Anyag: kevés, nagyobb, barna szemcsét tartalmaz, mészkukacos. Forma: kis fazék teljes profilt adó töredékei. A perem ívben kihajtott, élben végződik, a nyakrész viszonylag hosszú, kihajló. A vékony, lefelé keskenyedő szalagfül a perem felső lezárásából indul, a vállhoz fut le. A váll hangsúlytalan, az edény teste tojásdad alakú, lefelé enyhén keskenyedik. Mázazás: Kívül mázatlan, belül fényes, kissé szemcsés világoszöld mázas. Felületmódosítás: a nyak és a váll találkozásánál enyhén kiugró borda. Állapot: 12 darab töredék. 2014.167.4.1–2 összeillik, de az illeszkedési felület túl kicsi a ragasztáshoz.
M= 12,8 cm D= 13 cm d= 6,8 cm Df= 1,8×0,6 cm FV= 0,3 cm
Égetés: O. Szín: a felszínen barna, a törésfelületeken világossárga, helyenként másodlagosan vöröses szürkére égett. Anyag: kevés, nagyobb, barna szemcsét és csillámos homokszemet tartalmaz, erősen mészkukacos. Forma: nagyobb méretű fazék perem- és oldaltöredéke. A perem ívben kihajló, élben záródik, a nyak viszonylag hosszú. Mázazás: kívül mázatlan, belül és a peremen narancssárga mázas. Felületmódosítás: a nyakon két keskeny borda fut körbe, vállán sekélyen kifogatással, alatta kb. az edény alsó egyharmadáig sekély, keskeny rovátkolással borított. Állapot: 11 darabból összeragasztva.
D= 21 cm FV= 0,5 cm Töredék mérete: 20,4×17,4 cm
Égetés: O. Szín: a felszínen barna, a törésfelületeken világos, vörösessárga. Helyenként másodlagosan szürkére égett. Anyag: kevés, apró barna szemcsét és nagyobb szemű csillámos homokot tartalmaz, kissé meszes. Forma: nagyobb méretű fazék peremtöredéke. Szűk ívben kihajtott, nyakrésze rövid, egyenes. Formája kissé torzult, valószínűleg a készítés során elnyomódott. A törésnél talán kiöntőcsőr indítása látszik. Mázazás: kívül mázatlan, belül és a helyenként a perem teljes felületén enyhén letöredezett, sárgásbarna mázas. Felületmódosítás: széles, ritkás rovátkolás borítja, mely közvetlenül a perem alatt indul. Állapot: 2 darabból összeragasztva.
D= 20 cm FV= 0,4 cm Töredék mérete: 4,2×17,5 cm
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
Kat. sz. / Ltsz. / Lh. Kat. sz. 5. Ltsz. 2012.202.2 Lh.: 5. gödör
Kat. sz. 6. Ltsz. 2014.167.1 Lh.: 4. gödör
Kat. sz. 7. Ltsz. 2011.16.28 Lh.: 6. gödör
Kat. sz. 8. Ltsz. nincs, 94/53. zacskó Lh.: 12. gödör
Kat. sz. 9. Ltsz. 95.30.30 Lh.: 10. gödör
Kat. sz. 10. Ltsz. 2002.9.164.1–2 Lh.: 1. gödör
Leírás
Méretek
Égetés: O. Szín: másodlagosan szürkére, néhol vöröses szürkére égett. Anyag: kevés, nagyobb szemű csillámos homokot tartalmaz. Forma: közepes méretű fazék peremtöredéke. A perem ívben kihajtott, fala az edény oldalával azonos vastagságú, ujjbenyomással kiöntőcsőrt alakítottak ki rajta. Nyakrésze rövid, egyenes. Mázazás: kívül mázatlan, belül és a peremen barnássárga mázas. A perem alatti részen mintha háromszorosan lenne mázazva. Felületmódosítás: széles, mély rovátkolás borítja, mely közvetlenül a perem alatt indul.
D= 16 cm FV= 0,4 cm Töredék mérete: 5,6×8,2 cm
Égetés: O. Szín: A felszínen világos barnássárga, a törésfelületeken egészen világos, sárgásszürke, felülete nagy részén másodlagosan szürkére égett. Anyag: kevés, nagyon apró szürke és barna szemcsét tartalmaz, enyhén mészkukacos. Forma: közepes méretű fazék teljes profilt adó, kiegészített töredéke. Pereme galléros, háromszög átmetszetű, enyhén alávágott, kihajló. Az edény átmérője itt a legnagyobb. A lapos szalagfül a perem felső éléből indul, szűk ívben a vállhoz fut be. Az edény enyhén hasasodik, majd a fenék felé is csak kissé szűkül össze. Mázazás: kívül mázatlan, belül, valamint a perem felső részén és a fülön egykor fényes, kissé szemcsés, mára helyenként lepattogzott barna mázas. Az alsó és a felső máz azonos árnyalatú, de elkülöníthető. Felületmódosítás: a perem és a nyak találkozásánál két keskeny hornyolat fut körbe, alatta kifogatás borítja. Állapot: 17 darabból összeragasztva, kiegészítve.
M= 20,8 cm D= 17,8 cm d= 11,6 cm Df= 0,9×2,9 cm FV= 0,5 cm
Égetés: O. Szín: foltokban sárgás illetve vöröses barna, a törésfelületeken világosabb sárgás barna, helyenként másodlagosan szürkére égett. Anyag: kevés, nagyobb szemű csillámos homokot tartalmaz, mészkukacos. Forma: kisebb fazék perem-, fül- és oldaltöredéke. A perem alávágott, háromszög átmetszetű. A lapos szalagfül a perem felső lezárásából indul, a vállhoz fut be. A nyakrész nagyon rövid, szűkül, alatta kezd az edény újra szélesedni. Mázazás: kívül mázatlan, belül és néhol a peremen sötétzöld mázas. Felületmódosítás: a nyakon keskeny borda fut körbe, kifogatással borított. Állapot: 7 darabból összeragasztva.
D= 14,4 cm Df= 0,7×2,8 cm FV= 0,4 cm Töredék mérete: 12×12,2 cm
Égetés: O. Szín: másodlagosan szürkére égett. Anyag: kevés, nagyobb mészszemcsét tartalmaz, melyek azonban nem okoztak mészkukacosságot. Forma: nagyobb fazék perem- és oldaltöredéke. A perem enyhén alávágott, háromszög átmetszetű. A nyak rövid, kissé szűkül, alatta a test csak enyhén kezd szélesedni. Mázazás: kívül mázatlan, belül sárgásbarna mázas. Felületmódosítás: A váll és a nyak találkozásánál borda fut körbe, kívül kifogatás borítja. Állapot: 3 darabból összeragasztva.
D= 19 cm FV= 0,4 cm Töredék mérete: 7×16,6 cm
Égetés: O. Szín: sárgás barna, nagy részén másodlagosan szürkére égett Anyag: erősen mészkukacos. Forma: nagyobb méretű fazék perem- és oldaltöredéke. A perem kihajló, enyhén alávágott, háromszög átmetszetű. A nyakrész rövid, egyenes, alatta az edény teste erőteljesebben szélesedik. Mázazás: kívül helyenként narancssárga mázpöttyök, belül barnássárga mázas. Felületmódosítás: a váll és a nyak találkozásánál borda fut körbe, ez alatt kifogatással borított. Állapot: 2 darabból összeragasztva.
D= 19,5 cm FV= 0,4 cm Töredék mérete: 6,6×16,3 cm
Égetés: O. Szín: vöröses barna, helyenként másodlagosan szürkére égett. Anyag: mészkukacos. Forma: nagyobb méretű fazék peremtöredékei. A perem kihajló, háromszög átmetszetű, kissé alávágott, galléros formájú. Mázazás: kívül mázatlan, belül sötétbarna mázas. Felületmódosítás: nincs. Állapot: 3 darab töredék, 2 darab összeragasztva.
D= 19 cm FV= 0,4 cm Töredékek méretei: 3,7×13,7 cm 4,6×5,2 cm
61
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán Kat. sz. / Ltsz. / Lh. Kat. sz. 11. Ltsz. 2012.202.4 Lh.: 5. gödör
Kat. sz. 12. Ltsz.: 2012.202.6 Lh.: 5. gödör
Kat. sz. 13. Ltsz. 2012.202.5 Lh.: 5. gödör
Kat. sz. 14. Ltsz. 2011.16.30.1–3 Lh.: 6. gödör
62
Leírás
Méretek
Égetés: O. Szín: vöröses barna, nagyrészt másodlagosan szürkére égett. Anyag: mészkukacos. Forma: nagyobb fazék peremtöredéke. Kihajló, háromszög átmetszetű, szélesen alávágott, felső lezárása egyenesre vágott. Mázazás: kívül mázatlan, belül és a peremen zöldesbarna mázas. Felületmódosítás: nincs.
D= 19 cm FV= 0,4 cm Töredék mérete: 3,3×9,3cm
Égetés: O. Szín: vöröses barna, nagyrészt másodlagosan szürkére égett. Anyag: kevés, nagyobb, barna szemcsét és mészszemcsét tartalmaz, de nem mészkukacos. Forma: kisebb méretű fazék fenéktöredéke. Az aljrész kiképzése vaskos, kívül és belül is élben, csaknem derékszögben találkozik az oldalfallal. Mázazás: kívül mázatlan, belül kopott, gesztenyebarna mázas. Felületmódosítás: nincs.
d= 9,2 cm FV= 0,5 cm Töredék mérete: 2,4×4,7 cm
Égetés: O. Szín: foltokban sárgás illetve vöröses barna, a törésfelületeken világosabb sárgás barna, helyenként másodlagosan szürkére égett. Anyag: kevés, apró szemű csillámos homokot és kevés, apró mészszemcsét tartalmaz. Forma: kisebb méretű fazék fenék- és oldaltöredéke. A test legnagyobb átmérője (12,4 cm) a magasság középvonalában található. Az edény feneke vaskos, kívül és belül is élben, csaknem derékszögben találkozik az oldalfallal. Mázazás: kívül mázatlan, belül kopott, narancssárga mázas. Felületmódosítás: kifogatással borított. Állapot: 10 darabból összeragasztva.
M= 13,6 cm d= 10 cm FV= 0,4 cm
Égetés: O. Szín: sárgásbarna, helyenként másodlagosan szürkére égett. Anyag: kevés, nagyobb homokszemcsét tartalmaz, mészkukacos. Forma: kisebb méretű fazék fenék- és oldaltöredéke. A test legnagyobb átmérője a magasság középvonalában lehetett. Az edény feneke kívül és belül is élben, csaknem derékszögben találkozik az oldalfallal. Mázazás: kívül mázatlan, belül élénk színű, fényes, vastag zöld mázas. Felületmódosítás: kifogatás borítja. Állapot: 7 darab töredék, 3–3 darab összeragasztva.
d= 10 cm FV= 0,3-0,4 cm Töredékek méretei: 12×11 cm 7,3×10,4 cm 3,6×4 cm
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
Források/Gyűjtemények Budapesti Történeti Múzeum, Budapest (BTM)
Felhasznált irodalom Atasoy–Raby 1994 = Atasoy, Nurhan – Raby, Julian: Iznik. The Pottery of Ottoman Turkey. (2nd edition.) London: Alexandria Press, 1994. Ács 1994 = Ács Anna: Fejezetek Pápa népéletéből, 346–377. In: Kubinyi András (szerk.): Tanulmányok Pápa város történetéből. A kezdetektől 1970-ig. Pápa: Pápa Város Önkormányzata, 1994. Balogh-László s.a. = Balogh-László Emese: Élet a salgói várban a kora újkorban. – A salgói vár 16. századi kerámiaanyaga. In: Simonyi Erika – Tomka Gábor (szerk.): „A cserép igazat mond, ha helyette nem mi akarunk beszélni”. Regionalitás a középkori és kora újkori kerámiában. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, s.a. Bencze–Papp 2004 = Bencze Zoltán – Papp Adrienn: Török kerámia egy Dísz téri sziklagödör feltárásából. In: Budapest Régiségei 38 (2004) 35–49. Benda 2002 = Benda Judit: A Szent György tér déli oldalán feltárt középkori kút leletanyaga. In: Budapest Régiségei 35 (2002) 535–548. Benda 2006 = Benda Judit: 18. századi fazekasműhely a Vízivárosban. In: Budapest Régiségei 40 (2006) 295–311. Bertalan 1998 = Bertalan Vilmosné: XV.–XVII. századi díszedények Óbudáról. In: Budapest Régiségei 32 (1998) 211– 242. Bertalan 2004 = Bertalan Vilmosné: Török, illetve törökkori kerámia Óbudáról. In: Budapest Régiségei 38 (2004) 51–67. Bikić 1994 = Bikić, Vesna: Srednjovekovna keramika Beograda. / Medieval Pottery from Belgrade. (Arheološki Institut, Posebna izdanja 21.) Beograd: Arheološki Institut Beograd, 1994. Bikić 2003 = Bikić, Vesna: Gradska keramika Beograda (16–17. vek). / Belgrade Ceramics in the 16th–17th Century. (Arheološki Institut, Posebna izdanja 39.) Beograd: Arheološki Institut Beograd, 2003. Bikić–Popović 2004 = Bikić, Vesna – Popović, Marko: Kompleks sredyovekovne mitropolijeu Beogradu. Istraživanja u donjem gradu beogradske tvrđave. / The Complex of the Medieval Metropolitan Church in Belgrade. Excavation of the Lower Town of the Belgrade Fortress. (Arheološki Institut, Posebna izdanja 41.) Beograd: Arheološki Institut Beograd, 2004. Bilgi 2009 = Bilgi, Hülya: Dance of Fire. Iznik Tiles and Ceramics in the Sadberk Hanim Museum and Ömer M. Koç Collections. Istanbul: Vehbi Koç Foundation, 2009. Cech 1987 = Cech, Brigitte: Die mittelalterliche Keramik aus dem Kamptal und dem Horner Becken. In: Archaeologia Austriaca 71 (1987) 173–302. Farkas 1971 = Farkas Gábor: Fejér megyei kézműves árszabás 1746-ból. In: Fejér Megyei Történeti Évkönyv 5 (1971) 265–302. Fekete 1944 = Fekete Lajos: Budapest a törökkorban. (Budapest Története 3.) Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1944. Feld 2008 = Feld István: Importtárgyak, mint a középkori Magyarország gazdaságtörténeti forrásai, 297–316. In: Kubinyi András – Laszlovszky József – Szabó Péter (szerk.): Gazdaság és gazdálkodás a középkori Magyarországon: gazdaságtörténet, anyagi kultúra, régészet. Budapest: Martin Opitz Kiadó, 2008. Gaál 2010 = Gaál Attila: Kerámialeletek a Szekszárd-palánki török palánkvár ( Jeni-palanka) területéről és feltárásából. Mázas asztali edények. In: Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 32 (2010) 401–452. Gaisbauer 2009 = Gaisbauer, Ingeborg: Gefäßkeramisches Material aus ausgewählten Befunden der Grabungen Wien 9, Sensengasse 1–3. In: Fundort Wien 12 (2009) 42–78. Gaisbauer 2011 = Gaisbauer, Ingeborg: Die Keramikfunde aus dem Festungsabschnitt der Grabung Wien 1, Weihburggasse. In: Fundort Wien 14 (2011) 72–134. Gerelyes 1985 = Gerelyes Ibolya: Adatok a tabáni török díszkerámia keltezéséhez és etnikai hátteréhez. In: Folia Archaeologica 36 (1985) 223–247. Gerelyes 1986 = Gerelyes Ibolya: Adatok a sgraffito- díszes török kerámia keltezéséhez. In: Keletkutatás (1986) ősz. 69–84.
63
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
Gerelyes 1987 = Gerelyes Ibolya: Török kerámia a visegrádi Alsóvárból. In: Communicationes Archaeologicae Hungariae (1987) 167–176. Gerelyes 1991 = Gerelyes Ibolya: Török leletegyüttesek a budai várpalotából (1972–1981). In: Tanulmányok Budapest Múltjából 23 (1991) 21–75. Hancz 2006 = Hancz Erika: A szegedi vár kerámiaanyaga a török korban. In: Castrum 4 (2006) 2. 30–46. Harl (Hrsg.) 1982 = Harl, Ortolf (Hrsg.): Keramische Bodenfunde aus Wien. Mittelalter–Neuzeit. Wien: Eigenverlag der Museen der Stadt Wien, 1982. Hatházi – Kovács 1996 = Hatházi Gábor – Kovács Gyöngyi: A váli gótikus templomtorony. Adatok Vál 14–17. századi történetéhez. (A Szent István Király Múzeum Közleményei B sorozat, 45.) Székesfehérvár: Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996. Holl 2005 = Holl, Imre: Fundkomplexe des 15–17. Jahrhunderts aus dem Burgpalast von Buda. (Varia Archaeologica Hungarica 17.) Budapest: MTA Régészeti Intézet, 2005. Kaltenberger 2001 = Kaltenberger, Alice: Frühneuzeitliche Keramik aus dem Linzer Schloss, Tummelplatz. In: Jahrbuch des Oberösterreichischen Musealvereines, Gesellschaft für Landeskunde 146 (2001) 1. 333–370. Kaltenberger 2008 = Kaltenberger, Alice: Die neuzeitliche Keramik aus den Grabungen Wien 1, Michaelerplatz (1990/1991). In: Fundort Wien 11 (2008) 144–240. Kaltenberger 2009 = Kaltenberger, Alice: Keramik des Mittelalters und der Neuzeit in Oberösterreich. Band 1–2. (Studien zur Kulturgeschichte von Oberösterreich, Folge 23. NEARCHOS 17.) Linz: Oberösterreichischen Landesmuseen – Universität Innsbruck, 2009. Kárpáti 2003 = Kárpáti Zoltán: A Szent Zsigmond-templom és környéke. Régészeti jelentés. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 31 (2003) 205–240. Kolláth 2010 = Kolláth Ágnes: Kora újkori kerámia leletegyüttesek Székesfehérvár területéről. (Szakdolgozat.) Budapest: ELTE BTK Régészettudományi Intézet, 2010. Kolláth 2012 = Kolláth Ágnes: Két kora újkori kerámia leletegyüttes a budai Szent György térről. In: Budapest Régiségei 45 (2012) 160–185. Kolláth 2013 = Kolláth, Ágnes: An Enamel-painted Glass Bottle from a „Turkish Pit” in Buda. In: Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 64 (2013) 173–182. Kolláth 2010–2013 = Kolláth Ágnes: 16–19. századi kerámiatípusok Pápán. In: Communicationes Archaeologicae Hungariae 2010–2013 (2014) 151–184. Kolláth s.a. = Kolláth Ágnes: Régiók határán: kora újkori edényművesség és kereskedelem Budán. In: Simonyi Erika – Tomka Gábor (szerk.): „A cserép igazat mond, ha helyette nem mi akarunk beszélni”. Regionalitás a középkori és kora újkori kerámiában. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, s.a. Kovács E. 2003 = Kovács Eszter: A budai ferences kolostor a török korban. / The Franciscan Cloister in Buda Castle during the Turkish Period. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 31 (2003) 241–262. Kovács Gy. 2001 = Kovács, Gyöngyi: Ceramic Finds from the Bajcsa Fort. In: Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 52 (2001) 195–221. Kovács Gy. (szerk. ) 2002 = Kovács Gyöngyi (szerk.): Weitschawar / Bajcsa-Vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében. Zalaegerszeg: Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2002. Kovács Gy. 2003 = Kovács Gyöngyi: Jegyzetek a kanizsai vár 16–17. századi kerámialeleteihez. In: Zalai Múzeum 12 (2003) 155–176. Kozák 1966 = Kozák Károly: A sümegi és a szigligeti vár XVII. századvégi kerámiája. In: Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5 (1966) 81–89. Kresz 1960 = Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához. In: Ethnographia 71 (1960) 296–379. Kresz 1987 = Kresz Mária: A csákvári fazekasság. Székesfehérvár: Fejér Megyei Múzeumegyesület, 1987. Kresz 1991 = Kresz Mária: Magyar fazekasművészet. Novi Sad: Corvina – Forum, 1991. Kühtreiber K. 1999 = Kühtreiber, Karin: Die Funde der Ausgrabungen am Neunkirchner Tor in Wiener Neustadt. In: Carnuntum Jahrbuch 1999 (2000) 77–181. Kühtreiber T. 2006 = Kühtreiber, Thomas: Die Ausgrabungen in der Alten Universität in Wien (1997–2002). Band 1–2. (Dissertation zur Erlangung des Doktorgrades.) Wien: Universität Wien, Ur- und Frühgeschichte, 2006.
64
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
Lajkó 2010 = Lajkó Orsolya: A kora újkori kerámia tipológiája – a néprajzi edényterminológia alkalmazásának lehetőségei a Dél-Alföldön, 799–816. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon. / Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2010. Lázár 1986 = Lázár Sarolta: Az egri vár törökkori magyar cserépedényei. In: Agria 22 (1986) 35–63. Magyar 2003 = Magyar Károly: A budavári Szent György tér és környékének kiépülése. Történeti vázlat 1526-tól napjainkig. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 31 (2003) 43–126. Miklós 1991 = Miklós Zsuzsa: Leletmentés a középkori Vác területén. (Széchenyi utca 3–7.) In: Váci Könyvek 5 (1991) 9–108. Müller et al. 2008 = Müller, Michaela – Krause, Heike – Lindner, Ian – Schulz, Michael – Adam, Angelika – Czeika, Sigrid – Hofer, Nikolaus – Just, Thomas – Kaltenberger, Alice – Rohatsch, Andreas – Scharrer-Liška, Gabriele – Tarcsay, Kinga: Die archäologischen und bauhistorischen Untersuchungen im Schloss Kaiserebersdorf. Band I–II. (Monografien der Stadtarchäologie Wien 3.) Wien: Magistrat der Stadt Wien – Referat Stadtarchäologie, 2008. Siklósi 1982 = Siklósi Gyula: Török konyha Isztolni Belgrád belvárosából. Székesfehérvár: k.n., 1982. Simon 2000 = Simon Zoltán: A füzéri vár a 16–17. században. (Borsod-Abaúj-Zemplén megye régészeti emlékei 1.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 2000. Sinkovics 1987 = Sinkovics István: A három országrész igazgatása, 393–474. In: Pach Zsigmond Pál et al. (szerk.): Magyarország története 3/1. 1526–1686. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987. Steininger 1964 = Steininger, Hermann: Die münzdatierte Keramik des Mittelalters und der frühen Neuzeit in Österreich. Wien: Verlag Notring des wissenschaftlichen Verbände Österreichs, 1964. Szőke et al. 1978–1979 = Szőke, Béla Miklós – T. Szőnyi, Eszter – Tomka, Péter: Ausgrabungen auf dem Káptalandomb in Győr ( Jahresbericht 1976). In: Mitteilungen des Archäologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften 8–9 (1978–79) 137–142, 373–380. Tomka 1996 = Tomka Gábor: Az ónodi vár koraújkori kerámiája. (Szakdolgozat.) Budapest: ELTE BTK Régészettudományi Intézet, 1996. Tomka 1999 = Tomka Gábor: Közép- és kora újkori településrészlet Mohi mezőváros belterületének peremén. ( Jelentés az M30-as autóút 41-es lelőhelye I. és IV. munkahelyének feltárásából.) In: Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37 (1999) 417–446. Tomka 2000 = Tomka Gábor: Régészeti feltárásokból származó 17–18. századi cseréppipák, 25–32. In: Haider Edit – Orgona Angelika – Ridovics Anna (szerk.): A magyar pipa története – a magyar történelem pipákon. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum – Balatoni Múzeum, 2000. Tomka 2004 = Tomka Gábor: Északkelet-Magyarország kora újkori kerámiája. (Bölcsészdoktori disszertáció.) Budapest: ELTE BTK Régészeti Doktori Iskola, 2004. Tóth 2003 = Tóth, Anikó: An Ottoman-era Cellar from the Foreground of Buda’s Royal Palace, 273–280. In: Gerelyes, Ibolya – Kovács, Gyöngyi (ed.): Archaeology of the Ottoman Period in Hungary. (Opuscula Hungarica 3.) Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 2003. Vizi 2002 = Vizi Márta: Néprajzi kerámiakutatás a Dunántúlon – régész szemmel. In: Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24 (2002) 209–273. Vizi 2010 = Vizi Márta: A kora újkori kerámia feldolgozásának módszerei. Az ozorai várkastély leletanyagának adatbázisáról, 817–838. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon. / Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2010. Zádor 2004 = Zádor Judit: Régészeti adatok a török kori Pestről. In: Budapest Régiségei 38 (2004) 217–227.
65
Varga Emese
Mesterjegyes cseréppipák az egri várból
Bevezetés A kora újkori pipakészítés folyamatának rekonstruálása, a korszakban működő műhelyek és mesterek azonosítása kapcsán még mindig számos kérdés vetődik fel a már ötven éves magyar pipakutatás számára. A hazánk területén a kora újkorban működő pipakészítőkkel és műhelyeikkel kapcsolatosan – a nyugati tendenciákkal ellentétben – csupán csekély mennyiségű említést találunk az írott forrásanyagban. Így elsősorban a régészetileg feltárt leletek és objektumok jelenthetik a kiindulópontot a korszak pipagyártására vonatkozó kutatásunkban. Az eddig csupán csekély számban előkerült, a kora újkorban biztosan pipakészítő műhelyként funkcionált objektum feltárása révén – a lokalizálás kérdése mellett – az egyes műhelyek kialakítására, felszereltségére vonatkozóan juthatunk új információkhoz. Kora újkori műhelyként azonosítható helyiségek kerültek napvilágra például Szepes várából, Varsóból, Vilniusból.1 A bennük fellelt leletanyag, az egykor a pipák készítéséhez használt eszközök pedig az előállítás folyamatának egyes szakaszaira világítanak rá. Ilyenek a forma kialakítására szolgáló, többnyire kiégetett agyagból készült kétrészes negatívok vagy a kiégetés során alkalmazott égetést segítő tüskék.2 Ugyanilyen fontos a gyártási folyamatok rekonstruálásához a műhelyek területéről előkerült félkész, illetve rontott darabok elemzése.3 A legjobb kiindulási alapot a kutatás számára mégis maguk a cseréppipaleletek jelentik. A hazai várak, városok kora újkori leletanyagában nagy számban szereplő pipaleletek – mint a készítési folyamat végtermékei – olyan jellegzetességekkel bírhatnak, amelyekből információkat nyerhetünk nemcsak a gyártás mikéntjére, de akár annak helyére, vagy a készítőre vonatkozóan is. Ezek közül is kiemelkedő jelentőségűek a mesterjeggyel ellátott példányok. A mesterjegyek informatívak lehetnek a készítőikre, tulajdonosukra, illetve a származási helyükre vonatkozóan is. Bár a mesterjegyből kiolvasott adatok csak az írott forrásokból kinyert információkkal összevetve oldhatják meg a műhelyek azonosításának és lokalizálásának kérdését, de mindenképpen jó alapot nyújtanak arra, hogy körvonalazzuk a korszak műhelyköreit. Különböző lelőhelyeken felbukkanó, azonos mesterjegyekkel rendelkező pipák vizsgálata arra adhat választ, hogy egy-egy műhely termékei hol kerültek felhasználásra – földrajzilag milyen széles körben terjedhettek el egy adott mester árucikkei. Milyen eltérő formájú és díszítésű pipákon szerepel ugyanazon mesterjegy? Ez a kérdés rávilágíthat arra, hogy adott műhely milyen változatosságban készíthetett pipákat, hányfajta pipaformát, pecsételőt használhatott a készítő. A mesterjegyek elemzése lehetőséget nyújt a korszakban készült másolatok, hamisítványok kérdésének vizsgálatára. Jó támpontot adnak a török és török hatású, de már magyar kéz által készült termékek elkülönítésére, illetve a helyben gyártott és az importáru megkülönböztetésére.
1 2 3
Szepesi vár: Vallašek 1983; Varsó: Meyza 2004; Vilnius: Čivilitė et al. 2005. Pipakészítő negatív került elő a szepesi várból (Vallašek 1983: 236–238), valamint Burgdorfból és Steffiesburgból (Heege 2007: 136–138); égetést segítő tüskék töredékei szerepelnek a Varsóban (Meyza 2004: 59, Abb. 6), illetve a Vilniusban (Čivilitė et al. 2005: 63) feltárt műhelyek anyagában. A kiégetés közben a kemencében összenyomódott, selejtként értékelhető példány ismert a vilniusi műhelyből (Čivilitė et al. 2005: 66, Abb. 6).
67
Varga Emese: Mesterjegyes cseréppipák az egri várból
Kora újkori műhelyek azonosítása A magyar cseréppipakutatás egyelőre kevés támponttal rendelkezik arra vonatkozóan, hogy a hazai lelőhelyekről előkerülő kora újkori cseréppipák hol és kik által készültek. Adott lelőhely anyagában szerepelhetnek helyi gyártmányú pipák, illetve más települések műhelyeinek termékei, melyek rendszeres vagy rendszertelen kereskedelem útján vagy személyes tárgyként – gyártási helyüktől kisebb-nagyobb távolságot megtéve – kerültek a lelőhelyre. Bizonyos, hogy a dohány és a pipahasználat megismerése és elterjedése után sok településen pipakészítésbe kezdtek. Egyes kutatók szerint minden városnak, sőt falunak is saját pipakészítője volt. Ez a mester nem feltétlenül volt pipagyártásra specializálódott szakember, lehetett például az alkalomszerűen pipát készítő helyi fazekas is.4 Kétségtelen azonban, hogy legalább a nagyobb központokban kell számolnunk pipakészítésre specializálódott mesterek működésével. Mivel azonban az írott források hallgatnak a pipakészítők tevékenységéről, az előkerült pipaanyagot kell segítségül hívnunk gyártási helyük felkutatásához. Jól példázza ezt a lehetőséget az egri várból előkerült cseréppipák elemzése. Bár nincs konkrét információ a korszakban Egerben működő pipakészítő műhelyről, mégis a pipaanyag vizsgálata után arra következtethetünk, hogy helybeli gyártással is kell számolni. Az anyag legszembetűnőbb jellegzetessége a mennyiség. Az egri vár területéről ugyanis kirívó mennyiségű, mintegy 7.000 darab pipa látott napvilágot! Ennek több mint fele, mintegy 4.000 darab cseréppipa török kori, míg a további 3.000 darab úgynevezett magyar jellegű, illetve gyári pipa pedig már a 18–20. század terméke.5 A mennyiség már önmagában is jelzi, hogy nem csupán személyes tárgyként vagy rendszertelen kereskedelem útján bekerült használati tárgyakról van szó. A pipák tömeges jelenléte arra utal, hogy a korabeli Egerben már széles körben elterjedt a pipahasználat, s a vevői igények kielégítésére helyben előállított termékek és/vagy nagy mennyiségben, rendszeres kereskedelem útján behozott pipák kerültek piacra. A következő vizsgálandó jellegzetesség a forma. Az anyagban sikerült megfigyelni olyan példányokat, melyek nemcsak ugyanazon formai típus képviselői, de az elemzések alapján megállapítható, hogy azonos pipakészítő negatívból kerültek ki.6 Az egri pipák között több ilyen csoport is körvonalazható volt. Egy-egy ilyen „sorozat” képviselői nemcsak a forma tekintetében mutatnak egyezést, de díszítésük is azonos eszközökkel, pecsételőkkel és megegyező stílusban készült, tehát biztosan egyazon műhely termékei. Mivel az ezekbe a típusokba tartozó pipák viszonylag nagy számban (egy-egy sorozat esetében 20–30 darab) kerültek elő Egerből, míg máshonnan nem ismertek e típusok párhuzamai, feltételezhetjük, hogy helybeli gyártás termékei lehetnek. Érdemes vizsgálni továbbá a település jellemzőit, a korszakban betöltött közigazgatási, politikai szerepét, társadalmi rétegződését, kézműves színvonalát is. Fontos vizsgálandó terület és kiváló kiindulási pont a pipák származási helyének tisztázásához az egyes pipákon előforduló mesterjegyek elemzése.
A mesterjegyek használata a kora újkori pipagyártásban A nyugat-európai pipakutatás helyzete kedvezőnek mondható a mesterek és műhelyek kérdésének kutatási lehetőségeit illetően. A nyugati gyártmányú, úgynevezett holland jellegű7 pipákon ugyanis már nagyon korán megjelentek a műhely, illetve a készítő azonosítására szolgáló mesterjegyek; azok használata gyakorlatilag egyidősnek mondható az első pipakészítő műhelyek létesítésével.8 Általános eljárás volt, hogy a pipa fejének alsó részén kialakított kis „sarok” felületére kisméretű, kör alakú műhelybélyeget pecsételtek, mely tartalmazta a mester, illetve a műhely egyértelmű azonosítására alkalmas szimbólumot, betűkombinációt, monogramot.9 Ezen kívül sok esetben a pipa fejének a felhasználóval szemközti oldalára és a pipa szárára is kerülhettek bepecsételések, melyek legtöbbször szöveges elemeket tartalmaztak (nevet, helyet, évszámot).10 A rendelkezésre álló írott forrásanyagban sok információ található már a legkorábbi műhelyek működéséről is. A korabeli pipakészítőket említő feljegyzések, végrendeletek alapján egy-egy mester működése pontosan körvonalazható földrajzilag és kronológiailag egyaránt. A pipaleleteken szereplő mesterjegyek Robinson 1985:153. Az egri vár török kori cseréppipáinak feldolgozása szakdolgozat keretében történt meg (Varga 2011). 6 Varga 2011: 100. 7 A holland jellegű pipák annyiban térnek el a hazánkban elterjedt török jellegű gyártmányoktól, hogy a pipa egészében agyagból készül, a fejhez egy hosszú, vékony cserépszár csatlakozik. 8 Hollandiában létesültek az első pipakészítő műhelyek, amelyek tömegtermelésre rendezkedtek be. Ezek közül is Amsterdam (1607), Leiden (1612), Dordrecht és Gouda (1617) pipakészítő műhelyei a legkorábbiak (Kügler 1987: 18). 9 Leclaire 2004: 50–51. 10 Leclaire 2004: 51 (Abb. 3). 4 5
68
Varga Emese: Mesterjegyes cseréppipák az egri várból
révén pedig a tárgyak összekapcsolhatóak a forrásokból ismert mesterekkel, így az egyes darabok készítésének helye könnyen azonosítható és lokalizálható. A magyar pipakutatás helyzete ebből a szempontból kevésbé kedvező. Az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott területeken a keleti eredetű pipagyártás termékei kerültek használatba és a helyi kézművesipar is az úgynevezett török jellegű11 pipák gyártásának metódusát vette át. A keleti hagyományokon alapuló pipagyártás – mely hazánk területén is megjelent és meggyökeresedett – korai időszakára kevésbé jellemző a mesterjegyek alkalmazása. Általánosan jellemző a hódoltság pipagyártására, hogy a műhelybélyegek használata a 17. században még igen ritka, majd egyre gyakoribbá válik. Csak a 19. század folyamán lesz általános, hogy mesterjeggyel látják el a pipákat.12 Így általános jelenség, hogy mesterjegyes darabok igen kis számban jelentkeznek a magyar lelőhelyek kora újkori pipaanyagában. Az úgynevezett török jellegű pipákon előforduló mesterjegyek kapcsán több kérdést is vizsgálnunk kell. Tisztázandó, hogy valóban mesterjegyről beszélhetünk-e az adott pecsételés kapcsán. Néhány esetben ugyanis nem egyértelmű, hogy a mestert azonosító jegyről vagy csupán díszítőmotívumról van-e szó. Ennek megítéléséhez a legjobb támpontot a pecsét pipán való elhelyezkedésének vizsgálata adja. A mesterjegyet a pipára legtöbbször csak egyszer viszik fel, annak egy meghatározott pontjára, legtöbbször a fej alsó részére (a tőkére, a tőke mellé vagy középre a tengelypontba)13 vagy a nyak valamely oldalára kerülhet. Legtöbbször a tárgy olyan részére helyezik, amely használat közben kevésbé látszik. A mesterjegy tehát nem díszítő funkcióval bír, hanem egyfajta „márkajelzőként” az adás-vétel során játszik szerepet. A mesterjegy elhelyezkedése a pipán mesterre jellemző tulajdonság lehet. Vizsgálandó maga a pecsételés is, amely két részből áll: a mezőből, amely tartalmazza az írást vagy szimbólumot, illetve az azt körülölelő keretből. A keret alakja legtöbbször kör, virág, csillag, szem vagy ovális formájú. Meghatározó a pecsét tartalma, amely legtöbbször valamilyen írást foglal magába, de ismertek figurális műhelybélyegek is. A leggyakoribb mesterjegyként használt figura a madár, mely a balkáni pipakészítésben különösen kedvelt volt.14 Az egykori Oszmán Birodalom területéről előkerült török kori pipák műhelybélyegei általában arab nyelvű írást – leginkább személyneveket, pár betűs rövidítéseket, mellékneveket – tartalmaznak. Ezek megadhatják a készítő nevét, ritkábban a készítés helyét, illetve hogy kinek készült az adott darab. Ismert olyan pecsét is mely dátumot jelöl meg.15 A hazai török kori pipaanyag esetében a „készítette + név” formulával találkozhatunk leggyakrabban.16 Egy simontornyai lelet tanúsága szerint ugyanakkor egy mesterjegyben megjelölhetik a készítő nevét és a készítés helyét is.17
Az egri vár mesterjegyes pipái Az egri vár pipái között – más lelőhelyek anyagához képest – nagyobb számban találhatóak mesterjegyes darabok. A mintegy 4.000 darab török jellegű, török kori pipa között összesen 19 darabon látható mesterjegyként értékelhető pecsét, valamint további két példányon feltehetően szerepelt a műhelybélyeg, mely ma már töredékességük miatt nem látható. A pipák tipológiai besorolásán és formai vizsgálatán túl a mesterjegyek elemzése is megtörtént. A pecsétek tartalmának olvasásáért és fordításáért Sudár Balázsnak mondok hálás köszönetet. A leletek bemutatása formai csoportonként következik.
1. formai csoport: kónikus kéményű, gerezdelt csészéjű pipák A formai csoportba tartozik négy mesterjegyes példány és egy olyan darab, melyen feltehetően a mesterjegy a pipa töredékessége miatt már nem látható. A típus mesterjegy nélkül készült példánya eddig nem ismert. Közös jellemzőjük, hogy anyaguk halvány vörösre égetett. A kémény kónikus, a pereménél kissé kiszélesedő. A csésze lapos, sűrűn, apró gerezdekre tagolt. A csésze alján keskeny körlap helyezkedik el, a tengelypontba fut be a markánsan kialakított tőke. A nyak, mely csak egy példánynál maradt épen, a közepétől kiszélesedik, vájatokkal díszített, keskeny nyakgyűrű zárja. A török jellegű pipák esetében a cserépből készült pipafej nyakához fából készített szárat csatlakoztattak. Robison 1985: 161. 13 A cseréppipák egyes részeire vonatkozó terminológiát Kondorosy Szabolcs fogalmazta meg (Kondorosy 2007: 305). 14 Biliaieva 2012: 110 (Fig. 21). 15 Biliaieva 2012: 108 (Fig. 18). 16 Kovács 1963: 239–240; Holl 2005: 162 (Abb. 110). 17 Gaál 2004: 276 (Kat. 102). 11 12
69
Varga Emese: Mesterjegyes cseréppipák az egri várból
A kémény felületét minden esetben pecsételésekkel látták el: stilizált virágokkal, illetve görgőpecsételővel sűrűn felvitt motívumokkal díszítették. Az 1. számú mesterjegyes darab (Ltsz. V.2010.70.31) töredékes. Ép feje 3,5 cm magas, nyakának kétharmada hiányzik (1. tábla 1). A fej alsó részén, a tőke bal oldalán csillag alakú keretben arab betűs mesterjegy látható. Felirata amel-i Mezíd (3. tábla 1). A 2. számú pipa (Ltsz. V.2010.70.32) erősen hiányos. A fej felső része, illetve a nyak teljes egészében letörött (1. tábla 2). A fej alsó részén, a tőke bal oldalán helyezkedik el a csillag alakú keretbe foglalt arab betűs mesterjegy. Felirata amel-i Mezíd (3. tábla 2). A 3. számú cseréppipa (Ltsz. V.2010.70.29) a legépebben megmaradt példányok egyike. A mintegy 3,7 cm magasságú fejhez 3 cm hosszúságú, dupla gallérral ellátott, kiszélesedő, előgyűrűben végződő nyak csatlakozik. A mesterjegy a nyak alsó részén helyezkedik el. (1. tábla 3). A szem alakú keretelésben arab betűknek tűnő jelek láthatóak, melyeket azonban valódi írásként nem lehetett értelmezni (3. tábla 3). A 4. számú pipából (Ltsz. V.2010.72.388) csupán a fej alsó része maradt meg. A tőke alján figyelhető meg a csillag keretes mesterjegy részlete. Az írásjegyek kiolvasására a pecsét töredékessége miatt nem volt lehetőség (1. tábla 4). A formai csoportba tartozó pipák közül az 1. és 2. számú példányok a méret és díszítés tekintetében is egyaránt azonosak, ugyanabból a pipakészítő negatívból kerültek ki és ugyanazon eszközzel díszítették őket. A mesterjegy helye a pipákon megegyező: mindkét esetben a tőke bal oldalán, a körlap felületén figyelhető meg. A két pecsét teljes azonosságot mutat, azonos bélyegzővel készültek. A pecsétek amel-i Mezíd (= készítette Mezíd) felirata pedig arról tanúskodik, hogy a pipák készítője egy Mezíd nevű mester volt. A mesterjegy, a forma és a díszítés egyezése alapján egyértelmű, hogy a két darab ugyanazon műhelyből került ki. Az egri anyagban található egy pipatöredék (Ltsz. 62.21.12), mely a 4. számú mesterjegyes darabbal mutat teljes azonosságot a forma, a méret és a görgőpecsételővel való díszítés tekintetében. Az egyezések alapján megállapítható, hogy a két pipa megformálása ugyanazon pipakészítő negatívban történt. Míg a 4. számú pipa mesterjegye legalább részletében megfogható, addig a másik példány tőkéjének nagymértékű sérülése miatt a mesterjegy – mellyel feltehetően ezt a példányt is ellátta a készítő egykor – már teljesen eltűnt a pipa felületéről.
2. formai csoport: kónikus kéményű, lapos, sima csészéjű pipák A csoportba egyetlen példány, az 5. számú pipa (Ltsz. V.2010.70.30) sorolható. A halvány vörös anyagú darab kéményének alakja az előző formacsoportéhoz hasonló, kónikus kialakítású. A csésze lapos, éles peremű, de az előző csoporttól eltérően nem tagolódik apró gerezdekre. A nyak középtáján és kiszélesedő végén plasztikus fodrozás. A nyak keskeny előgyűrűvel zárul. A tőke a csésze pereméig felhúzódik. A kémény háromszög alakú mezőkre osztott, sűrűn, sejtszerűen pecsételt (1. tábla 5). A mesterjegy a csésze alján, a tőke bal oldalán kapott helyet. A virág alakú keretbe foglalt arab írásjegyek olvasata: „amel-i Mezíd”, azaz „készítette Mezíd” (3. tábla 4). Az egri vár pipái között található egy hasonló példány (Ltsz. V.75.92.24), eltérő nyakkialakítással (1. tábla 6). A méret és a fejforma kialakítása, valamint a kémény pecsételése megegyezik. A pipa fejének és nyakának bal oldala hiányzik. A töredékes darabon már nem látható a mesterjegy. Az egyezések arra utalnak, hogy a két darab ugyanazon műhely terméke és nagy valószínűséggel eredetileg a töredékesebb darab is viselt mesterjegyet.
3. formai csoport: éles peremű, korong alakú csészével rendelkező pipák A csoportba tartozó három példány mindegyike halvány vörös anyagú. Lapos, korong alakú csészével rendelkeznek, melynek pereme éles kialakítású, válluk gazdagon pecsételt. A 6. számú pipa (Ltsz. 62.21.21) kéménye és nyaka is letörött. A csésze vállát rombusz alakú bepecsételések sora díszíti (2. tábla 1). A tengelypontig húzódó tőke baloldalán helyezkedik el a mesterjegy, amely csillag keretben az amel-i Mezíd szöveget tartalmazza (3. tábla 5). A 7. számú darab (leltározatlan) esetében a kémény hiányzik. A csésze vállán bepecsételt mihráb-motívumok szerepelnek. A 6 cm hosszúságú pipa körátmetszetű nyakkal rendelkezik, melynek végén futókutya-sor motívummal pecsételt, korong alakú nyakgyűrű és keskeny előgyűrű helyezkedik el (2. tábla 2). A teljes, azaz a csésze elülső részéig felhúzódó tőke bal oldalán helyezkedik el a csillag alakú mesterjegy. A pecsét olvasata: amel-i Mezíd (3. tábla 6). A 6. és 7. számú darabok nagy hasonlóságot mutatnak mind a forma, mind a díszítő pecsételések stílusának tekintetében. A mesterjegyeknek nemcsak az alakja és tartalma azonos, de feltehetően ugyanazon pecsételővel készültek. A 70
Varga Emese: Mesterjegyes cseréppipák az egri várból
pecsétekből mindkét esetben a „készítette Mezíd” szöveg volt kiolvasható. A mesterjegy elhelyezése is a pipán – mely mesterre jellemző jellegzetesség lehet – megegyező. Feltételezhetjük tehát, hogy ugyanazon műhely termékeiről lehet szó, mely kisebb-nagyobb változatosságra törekedve készített termékeket. A 8. számú lelet (Ltsz. V.97.19.7) erősen töredékes, a nyak teljes egészében és a kémény nagy része is hiányzik. A csésze nyolcszögletűre formált, vállán sejtszerű bepecsételésekkel (2. tábla 3). A csésze tengelypontjáig futó, markánsan kiemelkedő tőke bal oldalán helyezkednek el a szem alakú, dupla keretelésben található arab írásjegyek, melyekből az amel-i Mezíd szöveg olvasható ki (3. tábla 7).
4. formai csoport: korong alakú csészével rendelkező pipák Az ide sorolható két darab halványszürke anyagú pipa, melyek nyaka és kéménye is hiányzik. A lapos, korong alakú csészék mérete az előbbi csoportok képviselőihez képest nagyobbak, mintegy 3,5 cm átmérőjűek. A 9. számú pipa (Ltsz. V.2010.70.34) csészéje enyhén nyolszögletűre nyomkodott, a vállon levél alakú pecsételések sorakoznak. A fej alja lapos, a tőke nem éri el a tengelypontot, körvonala görgőpecsételővel duplán hangsúlyozott (1. tábla 7). A csésze alján középen helyezkedik el kör alakú keretben a mesterjegy arab szövege, melyből az amel-i, azaz a „készítette” kifejezés volt kiolvasható (3. tábla 8). A 10. számot viselő pipa (Ltsz. V.2010.70.35) csészéjének vállán stilizált tulipán formájú pecsételések helyezkednek el (1. tábla 8). A fej alján keskeny, kör átmetszetű talp figyelhető meg, melynek közepére pecsételték a mesterjegyet. A kettős kör keretben szereplő jegyek olvasata nem volt lehetséges, kérdéses, hogy valódi írásról van-e szó (3. tábla 9).
5. formai csoport: ovaloid csészéjű, festett pecsételésű pipák A formai csoport három mesterjegyes példánya mellett ugyanilyen kialakítású további két darab is megtalálható az egri anyagban, mesterjegy nélküli kivitelezésben. Anyaguk halvány vörösre égetett. A csésze ovaloid, a keskeny kémény sokszögletűre alakított. A nyak kör átmetszetű. A csoportba sorolható pipák díszítése azonos jellegű, bepecsételt pont-kör és levél motívumok váltakoznak. A bepecsételt levélkéket élénk rózsaszínű festéssel tették hangsúlyosabbá. Ez az egyébként igen ritka díszítési mód, sajátossága e típusnak. A kémény tetején és a nyakon keskeny bronzkarikát helyezhettek el. Nagyon igényesen kivitelezett és gazdagon díszített darabokról van szó, a többezres egri pipaanyag legkvalitásosabb darabjai közé tartoznak. A típus párhuzamai eddig máshonnan nem ismertek. A három mesterjegyes példány mindegyikén a fej aljának középpontjában figyelhető meg a műhelybélyeg. A 11. számú pipa (Ltsz. V.2010.70.33) két részre törött, de összeillesztett formájában hiánytalan. Hossza mintegy 7,5 cm, míg magassága 3,2 cm. Pecsételésekkel díszítették a csésze vállát, a sokszögletűre formált kémény felületét, valamint a vájatokkal tagolt nyakhoz kapcsolódó nagyméretű nyakgyűrűt. Keskeny bronz karika figyelhető meg a kémény pereme alatt, a nyak végén és az előgyűrűn (2. tábla 4). A fej alján, a tengelypontban helyezkedik el a duplakör keretelésű mesterjegy, melynek olvasata: amel-i Ali, azaz „készítette Ali” (3. tábla 10). A 12. számú darab (Ltsz. V.97.16.4) esetében a kémény és a nyak letörött (2. tábla 5). A csésze vállán a 11. számú pipáéval azonos elrendezésben és kivitelezésben helyezkednek el az élénkrózsaszín festéssel kiemelt pecsételések. A fej alján figyelhető meg a kör alakú mesterjegy, amel-i Ali felirattal (3. tábla 11). Bár a 12. számú pipa erősen töredékes, mégis egyértelműen megállapítható, hogy a 11. számú lelettel mutat azonosságot a forma és a méret tekintetében. Mind a megformáláshoz, mind a díszítés kialakításához ugyanazon eszközöket használták fel. A két darabon szereplő mesterjegy is ugyanabból a pecsételőből származik. Mindezek tükrében egyértelműnek látszik, hogy készítőjük azonos személy, a pecsétek tanúsága szerint Ali nevű mester volt. A 13. számú pipa (Ltsz. V.97.19.6) feje és nyakának indítása maradt meg. A váll és a kémény díszítése a 11. számú darabéval mutat egyezést (2. tábla 6). A fej alján található a kör alakú mesterjegy, amit keskeny levélkéket vagy virágszirmokat mintázó pecsételések vesznek körbe. Ez az egyetlen olyan példány ismert, amelynél a mesterjegyet más pecsételésekkel együtt használják olyan módon, hogy a mestert azonosító bélyeg a díszítőmotívum részévé válik. A keretben olvasható arab betűs írás szövege: amel-i Bulak(?). Tehát ebben az esetben is a készítőt kívánták megjelölni. Figyelemreméltó jelenség, hogy míg a 11. és 12. számú pipákkal a méret, forma, díszítés és stílus tekintetében egyezést mutat, addig azoktól eltérő mesterjegyet visel (3. tábla 12). A formai típusba tartozó két további egri pipán, amelyeken mesterjegy nem szerepel, a fej alsó részén a középpontban – a műhelybélyeg helyén – egy-egy rozetta motívum került bepecsételésre, különböző kivitelezésben (2. tábla 7–8).
71
Varga Emese: Mesterjegyes cseréppipák az egri várból
Egyéb formai csoportokat képviselő mesterjegyes darabok A 14. számú pipa (Ltsz. V.2010.76.5) fehér anyagú, 5 cm hosszúságú, 3 cm magas kiegészített darab. A csupor formájú fej középső harmada rombusz és csepp alakú pecsételésekkel díszített. A nyak körátmetszetű, enyhén kiszélesedő (1. tábla 9). A nyak és fej találkozásánál, a fej alján baloldalt található a közel ovális formájú, „csipkés” keretelésű mesterjegy, melyben írásjegyhez hasonló jelek szerepelnek. A pecsét szövege nem volt olvasható (3. tábla 13). A 15. számú darab (Ltsz. V.2010.76.5) nagyméretű, sötétvörös anyagú, fényesre polírozott felületű. Öblös, görgőpecsételővel vízszintes sorokban sűrűn pecsételt csészéjének nagyrésze hiányzik (1. tábla 10). A kör alakú mesterjegy a fejhez éles szögben csatlakozó rövid, kiszélesedő nyak jobb oldalán helyezkedik el. A formai típus párhuzama Korinthoszból ismert.18 Feliratának kiolvasható részlete: amel-i, azaz „készítette” (3. tábla 14). A 16. számot viselő (Ltsz. nélkül) pipa vörös anyagú; nagyméretű, öblös tűztérrel rendelkező fejjel rendelkezik, nyakának vége letörött. A fej felületén nyolc darab virágszirom került megformálásra, így a pipa feje virágkehely formájú hatást kelt (2. tábla 9). A körátmetszetű nyak és a fej találkozási pontjához közel, a nyak jobb oldalán helyezkedik el az ovális formájú mesterjegy. A pecsétben látható jelek nem tűnnek írásnak (3. tábla 15). A 17. számú pipa (Ltsz. nélkül) világosszürke anyagú, a csészéje félgömb alakú, gerezdelt. Kéménye hiányzik. Rövid nyaka körátmetszetű, végén nagyméretű nyakgyűrűvel és előgyűrűvel. A nyakvég és a nyakgyűrű felülete díszítőpecsételéssel ellátott (2. tábla 10). A nyak és a fej találkozásához közel, a nyak jobb oldalán található a – az eddigi mesterjegyekhez viszonyítva – nagyméretű, ovális keretelésű mesterjegy. Szövegéből az amel-i kifejezés volt kiolvasható (3. tábla 16). A 18. számú cseréppipatöredék (Ltsz. 61.21.24) fehér anyagú, kéménye és nyakának vége letörött. Csészéje fenyőgallyat formáló görgőpecsételővel díszített, a bepecsételések által kisebb gerezdekre tagolt. A fej alján kör alakú lap figyelhető meg, ehhez csatlakozik a tengelypontba futó, markáns tőke (2. tábla 11). A megközelítőleg ovális formájú mesterjegy a fej és a körátmetszetű nyak találkozásához közel eső részen, a nyak bal oldalán helyezkedik el. A pecsét nem volt olvasható (3. tábla 17). A 19. számú pipa (Ltsz. V.2010.73.39) vörös anyagú, fejének nagyrésze hiányzik. A csésze válla levél alakú pecsételésekkel díszített. Vastag, körátmetszetű nyakkal rendelkezik, melynek végén nagyméretű, gömbölyded, görgőpecsételővel turbánosra kialakított nyakgyűrű helyezkedik el, keskeny előgyűrűvel (1. tábla 11). A fej alsórészének bal oldalán látható az eredetileg szem alakú mesterjegy töredéke, mely hiányossága miatt nem volt olvasható (3. tábla 18). A 20. számot viselő darab (Ltsz. V.2010.73.53) barnásvörösre égett anyagú, rövid, kónikus nyakkal rendelkező, mintegy 5,5 cm hosszúságú pipa. A fej felső része hiányzik (1. tábla 12). A mesterjegyként értékelt pecsételés a fej és nyak találkozásánál a jobb oldalon helyezkedik el. Ovális keretben „S” alakú jegy látható. Amennyiben ezt a latin ABC „S” betűjeként értékelhetjük, úgy ezt a pipát az egyetlen latin betűs mesterjegyes darabként tarthatjuk számon az egri török kori pipák között (3. tábla 19). Az egri mesterjegyes pipák párhuzamait, mind a formai típusok, mind a pecsételések tekintetében elsősorban a Holl Imre által publikált budai leletanyagban találhatjuk.19 Talán nem véletlen, hogy ezek az – anyag és díszítés tekintetében is – igényes kivitelezésű, mesterjegyes pipák nagyobb mennyiségben eddig csupán e két, a korszakban jelentős szerepet betöltő lelőhelyről ismertek. Az egri és budai mesterjegyes pipák összevetése alapján a következő megfigyeléseket tehetjük. Az egri anyag mesterjegyes pipái között szerepelnek olyan „párok”, amelyek ugyanazon pipakészítő negatívból származnak, ugyanolyan eszközökkel és stílusban díszítettek és azonos mesterjeggyel rendelkeznek (1. és 2. számú, valamint a 11. és 12. számú pipák), valamint további két darabon ugyanazon pecsételővel ütött mesterjegyek szerepelnek, ám ezen pipák formai kivitelezése némileg eltérő (6. és 7. számú). Két egri darab olyan párhuzamai találhatók más lelőhelyek anyagában, amelyekkel nemcsak a forma és díszítés mutatnak teljes azonosságot, de ugyanabból a pecsételőből származó mesterjegyet viselnek. Ilyen az 5. számú pipa, amellyel egyező díszítésű és mesterjegyű darab Budáról került elő.20 A 15. számú pipával párhuzamot mutató darab Korinthoszból ismert.21 Az egy műhelyből származó darabok különböző lelőhelyeken való felbukkanása annak fokmérője, hogy adott műhely termékei földrajzilag milyen széles körben terjedhettek el, milyen messzire juthattak kereskedelem útján vagy személyes tárgyként gyártási helyüktől. Robinson 1985: 51 (C40). Holl 2005: 160. 20 Holl 2005: 162 (Abb. 110: 6). 21 Robinson 1985: Plate 51 (C40). 18 19
72
Varga Emese: Mesterjegyes cseréppipák az egri várból
Az azonos – tehát ugyanazon pecsételővel ütött – mesterjegyet viselő, de teljesen eltérő formai típusú darabok annak bizonyítékai lehetnek, hogy egy-egy mester milyen változatos formakinccsel dolgozott. Ilyen a 8. számú pipa szem alakú mesterjegye, amely egy ovaloid csészéjű budai pipán is megtalálható22 valamint az 5. számú darab virág keretelésű pecsétje, ami szintén a budai anyag egyik példányán szerepel.23 Adott mester tehát különféle formájú pipákat készíthetett, amelyekre rányomta az őt azonosító jegyet. Elgondolkodtatóak azon darabok, amelyeknek formai és díszítésbeli kialakítása is egyező, ugyanazon mester termékeinek tarthatnánk őket, ám teljesen különböző mesterjegyet viselnek. Ilyen párt alkot a 3. számú egri cseréppipa és budai párhuzama.24 Míg a budai darab csillag keretelésében az „amel-i Mezíd” felirat olvasható, addig az egri darab szem alakú pecsétjében értelmezhetetlen jelek szerepelnek. Ez felveti a másolás vagy a pipakészítő eszközök (negatívok, pecsételők) más kézbe kerülésének lehetőségét. Hasonló a helyzet az ovaloid csészéjű, festett pecsételésű pipák csoportjának képviselőivel. A három mesterjegyes darab közül csak két pipán egyezik meg a bélyeg (11. és 12. számú), míg a 13. számú példány eltérő műhelybélyeggel rendelkezik. Az egri anyagban további két cseréppipa szerepel ugyanezzel a nagyon jellegzetes festett pecsételésű díszítési móddal, melyek azonban mesterjegy helyett bepecsételt rozettát viselnek. Ez a jelenség példája lehet a mesterek egymásra való hatásának, a különböző technikák egymástól való átvételének vagy más műhely kvalitásosabb termékeinek másolását jelzi.
Összegzés Az egri cseréppipaanyag mesterjegyes darabjainak vizsgálata után megállapítható, hogy – bár a négyezer török korra datálható darab közül csupán húsz sorolható ide, mégis – más lelőhelyek agyagához viszonyítva nagyobb számban jelentkezik Egerből ez a tárgytípus. Hasonlóan jelentősebb mennyiségű mesterjegyes példány eddig csupán Budáról ismert a hazai lelőhelyek közül a korszakból. Az egri mesterjegyes darabok többsége jól körvonalazható formai csoportba sorolható. A mesterjegyet viselő típusokra leginkább a halványvörös anyag és az aprólékosan kivitelezett, gazdag díszítés jellemző. A legtöbb műhelybélyeges példány a vár legkvalitásosabb darabjai közé sorolható. Az egri pipák mesterjegyeinek elemzése után megállapítható, hogy a legtöbb bélyeg jól olvasható arab betűs szöveget tartalmaz. Leggyakoribb a „készítette + név” felirat. Legnagyobb számban egy Mezíd nevű mester neve jelenik meg a pipákon, emellett említést tesznek Ali és Bulak(?) nevű pipakészítőkről is. Néhány pecsét, bár első látásra arab betűket tartalmazott, mégsem lehetett valódi írásként értékelni tartalmukat. Ezeknél a daraboknál felmerülhet a másolás vagy imitálás kérdése is, olyan készítők által, akik nem ismerték a nyelvet. Esetleg írni-olvasni nem tudó mesterek termékeiként értékelhetjük őket, akik azonban törekedtek arra, hogy valamiféle bélyeggel ellássák portékájukat, mert az a műhelybélyeg által magasabb értékűvé, jobban eladhatóvá vált. Hasonló lehet a helyzet, mint az Egerből tömegesen előkerült feliratos pipák esetében, amelyeken török és arab nyelvű szövegek olvashatók. Az anyagban megfigyelhető volt több olyan darab is, melyek felületén az arab írást csak imitáló, valójában olvashatatlan, feliratként nem értelmezhető jelek láthatóak.25 A mesterjegyekből kiolvasott készítők neve sajnos még távolról sem jelent megoldást a műhelyazonosítás kérdéséhez. A források (ismeretének) hiányában, önmagában a pipakészítő nevének ismeretével nem azonosítható az adott mester működésének helye és ideje – a nyugat-európai tendenciákkal ellentétben. A mesterjegyek elemzése így elsősorban az egyes műhelykörök, azok termékeinek, eszközkészletének rekonstruálását és az általuk használt forma- és motívumkincs meghatározását segítik. Ezen túl az egyes típusok eredetének, a készítőmesterek etnikai hovatartozásának azonosításához nyújthatnak támpontot. Az egri mesterjegyes darabok párhuzamait mind forma, mind a mesterjegyek tekintetében leginkább Budán kereshetjük. Mindkét településen kisebb csoportokban, kettesével, hármasával képviselteti magát egy-egy – a pecsétek alapján körvonalazható – műhely terméke. Mennyiségük, anyaguk és kialakításuknak stílusa arra enged következtetni, hogy ezek az igényes kivitelezésű, mesterjeggyel ellátott darabok mind Egerbe, mind Budára kereskedelem útján juthattak el kisebb számban a birodalom valamely távol eső pipakészítő műhelyéből, melynek azonosítása azonban még további kutatást igényel.26 Holl 2005: 162 (Abb. 110: 8). Holl 2005: 162 (Abb. 110: 8, valamint Abb. 110: 7). 24 Holl 2005: 162 (Abb. 110: 4). 25 Varga 2011: 90. 26 Holl 2005: 161. 22 23
73
Varga Emese: Mesterjegyes cseréppipák az egri várból
Hivatkozott irodalom Biliaieva 2012 = Biliaieva, Svitlana – The Collection of Ottoman Pipes from Archaeological Investigations in the North Black Sea Area of the Ukraine. In: Journal of the Academie Internationale de la Pipe 2010 (2012) Vol. 3. 97–112. Čivilitė et al. 2005 = Čivilitė, Agnė – Kvizikevičius, Linas – Sarcevičus, Saulius: Die Pfeifenwerkstatt des 17./18. Jahrhunderts in Vilnius. In: Knasterkopf 18 (2005) 63–66. Ecsedi 1932 = Ecsedi István: A debreceni cseréppipa. Budapest: Városi Nyomda, 1932. Gaál 2004 = Gaál Attila: Hódoltságkori cseréppipák a Wosinsky Mór Múzeum gyűjteményében. In: Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26 (2004) 259–293. Haider 2000 = Haider Edit: A dohányzás elterjedése Magyarországon, 20–24. In: Haider Edit (szerk.): A magyar pipa története – A magyar történelem a pipákon. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum – Balatoni Múzeum, 2000. Heege 2007 = Heege, Andreas: Produktion von Tabakspfeifen im Kanton Bern. In: Knasterkopf 19 (2007) 136–138. Holl 2005 = Holl, Imre: Fundkomplexe des 15-17. Jahrhunderts aus dem Burgpalast von Buda. (Varia Archaeologica Hungarica 11.) Budapest: MTA Régészeti Intézet, 2005. Kondorosy 2007 = Kondorosy Szabolcs: Cseréppipák az esztergomi várból I. In: Communicationes Archaeologicae Hungariae (2007) 305–330. Kovács 1963 = Kovács Béla: A Dobó István Vármúzeum cseréppipái. / Tonpfeifen in Dobó István Burgmuseum. In: Egri Múzeum Évkönyve 1 (1963) 235–262. Kügler 1987 = Kügler, Martin: Tonpfeifen. Ein Beitrag zur Geschichte der Tonpfeifenbäckerei in Deutschland. Quellen und Funde aus dem Kannenbäckerland. Höhr – Grenzhausen: Hanusch&Ecker, 1987. Leclaire 2004 = Leclaire, André: Kleinwerkzeuge zum Tonpfeifen-herstellung in der Sammlung des Museums Georges Borias in Uzés/Frankreich. In: Knasterkopf 17 (2004) 49–54. Meyza 2004 = Meyza, Katarzyna: Die Herstellung von Tonpfeifen in einer warschauer Töpferwerkstatt vom Ende des 17. und der ersten Hälfte des 18. Jahrhunderts. In: Knasterkopf 17 (2004) 55–59. Osskó 2000 = Osskó Irnák: A dohányzás elterjedése, 13–19. In: Haider Edit (szerk.): A magyar pipa története – A magyar történelem a pipákon. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum – Balatoni Múzeum, 2000. Robinson 1985 = Robinson, Rebecca: Tobacco Pipes of Corinth and of the Athenian Agora. In: Hesperia 54 (1985) 149–203. Vallašek 1983 = Vallašek, Adrian: Dielňa na výrobu hlinených fajok na Spišskom hrade. In: Archaeologica Historica 8 (1983) 233–241. Varga 2011 = Varga Emese: Az egri vár török kori cseréppipái. (MA Szakdolgozat.) Budapest: ELTE BTK Régészettudományi Intézet, 2011. Varga 2012 = Varga, Emese: Clay Pipes from Eger Castle. In: Journal of the Academie Internationale de la Pipe 2010 (2012) Vol. 3. 21–32.
74
Megyeri Edit
Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről A magyarországi üvegtermékek eredetének és időrendjének kutatása elsősorban H. Gyürky Katalin 1970-es évektől kibontakozó budai, illetve országos kutatásához, valamint a nevéhez fűződő ásatási leletekre támaszkodó rekonstrukciós módszerhez köthető.1 A magyarországi üvegműhelyek, melyek között monostori (Pásztó),2 erdei (Diósjenő)3 és városi (Visegrád–Bene-telek)4 üveghutákat ismerünk, régészeti feltárása és üvegleleteik közzététele az 1980-as években kezdődött el. A középkori üveggyártás magyarországi emlékeinek száma a 2000-es években további két fontos lelőhellyel bővült. Európai viszonylatban is jelentős üvegműhelyt tártak fel 2004-ben Szőke Mátyás és Mészáros Orsolya Visegrád város központjában, a Rév utca 5. számú telek területén, a „B” épületben. A visegrádihoz hasonló technológiai színvonalú huta maradványai kerültek felszínre Pomáz–Nagykovácsi-puszta ciszterci gazdasági központjában, a 2010 óta Laszlovszky József által vezetett ásatások során. Jelen tanulmányban a 15. század második, illetve a 16. század első felére keltezhető kész- és félkész termékek egy részét mutatom be. A feldolgozott üveganyag mennyisége: Visegrádon 5 kg üvegből 108 darab, Pomázon 8 kg üvegből 152 darab rekonstruált tárgy.5 A két műhely kora, földrajzi fekvése és az előkerült hasonló leletanyag miatt először érdemes röviden áttekinteni a két lelőhelyet, elsősorban a műhelyek kialakulásában szerepet játszó tényezők szempontjából. Ezután következik a formai alapon típusokba sorolt üvegtárgyak meghatározása, ezzel együtt bizonyos készítéstechnikai jellegzetességek megfigyelése, melyek a kiindulópontot adják a keltezés, elterjedés és eredet meghatározásához, melyek vizsgálatát elsősorban H. Gyürky Katalin és Mester Edit publikációi segítették.6 Az üvegtárgyak jelenlegi állapota, színe és minősége kapcsán felmerül az üvegek – hutaleletek esetében sem mindig egyértelmű – eredetének kérdése, mely további problémákat vet föl olyan régészetileg kevésbé megfogható jelenségekkel kapcsolatban, mint a nyersanyagok beszerzése, receptek, divat és az üvegesek vándorlása.
1 2 3 4 5
6
H. Gyürky 1982: 154–155. Valter 2002: 425–437. H. Gyürky–Miklós: 1992: 69–90; Mester 1997: 8–10. Mester et al. 1997: 7–8. E munka előzményeként, BA záródolgozatom keretében a Feld István által kutatott solymári középkori vár területéről származó üvegleleteket (1 kg / 78 darab rekonstruálható tárgy) dolgoztam fel, melynek célja a késztermékek készítési idejének és helyének, valamint az import és hazai termékek arányának meghatározása volt, jelenleg pedig, mint lehetséges felvevő piac, az összehasonlítás része (Megyeri 2012: 19–54). MA szakdolgozatomban a Visegrád–Rév utcai műhely 1. helyiségének és Pomáz–Nagykovácsi-puszta lelőhely válogatott leletanyagát dolgozom fel. Ezúton szeretném megköszönni mindazok segítségét, akik lehetővé tették közölt és közöletlen leletanyagok áttekintését: Benkő Elek (a pilisszentkereszti apátság közöletlen üvegleletei), Kocsis Edit (a visegrádi palota és vár, Mester Edit által közölt üvegei), Kovács Eszter (a Budapest Történeti Múzeum Gyürky Katalin által közölt anyaga), Merczi Mónika (Horváth István és Nagy Emese ásatásaiból származó részben közölt üvegek), Batizi Zoltán (Gyürky Katalin által közölt váci üvegek), Tomka Gábor (Sarvaly és Pomáz–Klissza részben közölt üvegei).
75
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
A lelőhelyek Visegrád város kialakulásában két földrajzi tényező emelhető ki. Annak ellenére, hogy a várost nyugatról az ország legfontosabb kereskedelmi útvonala, a Duna határolja, sosem vált igazi kereskedelmi központtá szűk, meredek hegyek közti fekvése miatt.7 A város fejlődése a tatárjárás után épített királyi várhoz kapcsolódik, mely az Anjou uralkodók idején királyi székhely lett. Az udvar előkelői és a város polgárai nagyméretű kőépületeket emeltek. A 15. században, az udvar Budára költözését követően, a település vesztett jelentőségéből, lakossága csökkent, épületeit elhagyták. A város életében a 15. század második fele, Mátyás uralkodásának ideje jelentett újabb felemelkedést. Az uralkodó városi kiváltságlevél adományozásával igyekezett elősegíteni a város újranépesítését, nagyszabású építkezéseihez szükséges iparosok, kézművesek megtelepedését.8 Talán ezzel a gazdasági-társadalmi átrendeződéssel magyarázható, hogy a visegrádi műhely, mely valószínűleg azonosítható Hippolit érsek 1491-es számadáskönyvében említett János mester műhelyével, szokatlan módon a város déli részén kialakult központjában jött létre.9 Az észak-déli tájolású, 29×10 m alapterületű épületet, melynek kváderkő falai 130 cm szélesek, négy helyiségre osztották. A három téglaburkolatú és az északi, döngölt padlójú helyiségbe keletről ajtó nyílik, az osztófalak közül azonban csak a két szélsőn van ajtónyílás.10 Az műhelyben helyiségenként egy-egy kemencét tártak fel, melyek közül az 1. és 4. helyiség kemencéi ovális, boltozott üvegfúvó-, míg a 2. és 3. helyiségben feltárt kemencék téglalap alakú, aszimmetrikus elrendezésű, alacsonyabb hőmérsékleten működő temperáló kemencék lehettek (1. tábla).11 A leletanyagot jellegzetes műhelyhulladék alkotja. Az alapanyaghoz szükséges kvarckavics, üvegolvadék, olvasztótégely-töredékek, kész és rontott termékek, valamint az üveggyártás jellegzetes melléktermékei, apró üveggolyók és cseppek, illetve szerszámok kerültek elő.12 A leletek és az archeomágneses mérések eredményei alapján a kemencék működésének ideje a 15. század második, illetve a 16. század első felére tehető.13 A Visegrádi-hegység túloldalán, a mai Pomáz közigazgatási határán belül kialakult középkori falvak legfontosabb telepítő tényezője a Dera-patak volt. Völgye egy szerkezeti árok mentén alakult ki, ami a két különböző geológiai felépítésű, Pilis- és Visegrádi-hegységet választja el egymástól.14 Pomáz–Nagykovácsi-puszta lelőhely (2. tábla) az egykori Kovácsi falu területén fekszik, mely – a helynév alapján – valószínűleg már a 11–12. században létrejött szolgáltató település lehetett. A település egy része a Dera-patak és a Pilisszentkeresztre vezető út közötti völgyben feküdt. Mezőgazdasági művelésre kevésbé alkalmas, magasabb fekvése, neve, valamint a Kiskovácsi határrészen talált vassalak arra utal, hogy az Árpád-korban a területet kovácsok lakták.15 A másik határrész, Nagykovácsi-puszta az úttól keletre, egy 20 m magas dombon helyezkedik el. Az itt található maradványokat korábban tévesen azonosították már a pilisi ciszterci apátság romjaival (Krompecher László), a pálosok Szent Kereszt kolostorával (Sashegyi Sándor), valamint Insula Pilup pálos kolostorral (Guzsik Tamás).16 A középkori épületegyüttes újabb kutatása az 1990-es években kezdődött Laszlovszky József vezetésével, aki a kis, egyhajós templomot az Árpád-kori Kovácsi falu plébániatemplomával azonosította, a templom körül elhelyezkedő három épületszárnyat pedig a késő középkorban kialakult, a pilisi kolostorral összeköttetésben lévő, összetett ciszterci gazdasági központ – szántóföldi művelés, erdő- és kertgazdálkodás, halászat, könyvveret-készítés, üvegművesség – épületeivel. Erre utalnak a falu 1254-es említése a pilisi apátság birtokai közt, újkori története, valamint a régészeti maradványok.17 A templom kutatása során nagy mennyiségben került elő az épületegyüttesben működő üvegműhely hulladékanyaga, különösen a templom nyugati fala előtti területről, illetve a hajó északi részéről. Jelenleg – a bonyolult rétegviszonyok és a több kg üveglelet miatt – a templombelsőben és a nyugati épület területén folyik az ásatás. Az épület mérete és Mészáros 2009: 81. Mészáros 2009: 22. 9 Mészáros 2009: 58–61. 10 Mészáros 2010: 680–681. 11 Mészáros 2010: 683–686. 12 Mészáros 2010: 683. 13 Mészáros 2006: 246. 14 Laszlovszky 2001: 5. 15 Laszlovszky 2009: 192–193. 16 Laszlovszky 2009: 194–199. 17 Laszlovszky 2009: 204–207. 7 8
76
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
elrendezése hasonlít a visegrádi műhelyéhez, de egyelőre csak egy szögletes, valószínűleg hűtőkemence került felszínre, az épületen kívül, a keleti fal előtt. A nagy mennyiségű, valószínűleg félkész termék, valamint tégelytöredékek alapján úgy tűnik, hogy a padló felszedése után, a templom belsejében is üveggyártás folyt. A hatalmas kerámia-, fém-, csontanyag mellett jellegzetes műhelyhulladék: kemenceépítő elemek, tégelyek, fritta, üvegolvadék, salak, gyártás során keletkezett melléktermék került felszínre. Az üveggyártáshoz kapcsolódó leletanyag keltezése szempontjából kiemelkedő a hulladékanyagot tartalmazó rétegből származó Mátyás-érem.18 A templom belsejében folytatott üvegkészítés maradványai pedig már talán az 1526 utáni zavaros időszakra utalhatnak, ahogy a pilisi apátság nyugati műhelyépületeiben is folytatódott a vasfeldolgozás az apát elmenekülése után.19
Telepítőtényezők Az üveg fő összetevője az apró szemcséjű, magas kvarctartalmú homok. Ahol nem állt rendelkezésre tiszta kvarchomok, ott felforrósított folyami kavicsot hideg vízbe dobva felrobbantottak, majd törőmalomban finomra őröltek. A homok, illetve kavics tisztaságára már a gyűjtés során nagyon ügyeltek, majd tovább tisztították.20 Visegrádon, közelsége miatt kézenfekvő, illetve Pomáz esetében is feltételezhető folyami kavics lelőhely a Duna, Pomáz közelében azonban talán máshol is bányászhattak megfelelő minőségű homokot, kavicsot. Az olvasztást alkáliatartalmú folyósítóanyaggal könnyítették meg, mely lehetett natúr szóda, sótűrő növények, halofiták égetésével előállított hamu, tört üveg és fahamu.21 A fahamu kivételével a lehetséges folyósítóanyagokat kisebb-nagyobb távolságokról, kereskedelem révén lehetett beszerezni, ezért telepítőtényezőként a pilisi erdő szerepét kell kiemelni, melynek faállománya nemcsak a fahamu, mint nyersanyag előállításához volt nélkülözhetetlen, hanem a kemencék fűtéséhez és folyamatos magas hőmérsékleten tartásához is.22 A pilisi királyi erdő ugyanakkor, mint jogi fogalom is meghatározó, mivel az erdőterület birtokosa szabta meg, hogy ki, mikor, mennyi fát termelhetett ki, és mennyi üveget gyárthatott. Erre utal a Pilis településszerkezete is, ugyanis csak királyi udvarházak, különböző rendek kolostorai és néhány kifejezetten az erdőgazdálkodással, fakitermeléssel kapcsolatos mesterségre specializálódott település volt mélyen az erdőben.23 A megfelelő tüzelő- és nyersanyagok mellett nélkülözhetetlen vízellátás a visegrádi műhely esetében kérdéses, a telken lévő kút feltárása nem történt meg,24 a pomázi műhely számára pedig a pilisi apátság vízrendszere biztosíthatta az üveggyártáshoz szükséges vizet.25 A késztermékek értékesítésének szempontjából mindkét műhely fekvése kedvező volt, hiszen a Medium regni uralkodói, egyházi és főúri központjai (Visegrád, Buda, Esztergom, Margitsziget, Dömös, Pilisszentkereszt, Óbuda, Kesztölc, Pilisszentlélek és Pilisszentlászló, Solymár, Vác) fontos megrendelőket jelenthettek, melyet a pilisi apátság területén gyártott padlótéglák elterjedése is bizonyít.26 Ugyanakkor a környező kisebb központok, Pomáz vagy Nagymaros is jó felvevő piacok lehettek. A huták faszükségletük miatt általában erdőkbe települtek – lehetőleg más iparágaktól, építkezésektől, városoktól távol – ez azonban együtt járt azzal a hátránnyal, hogy távolabb kerültek a felvevőpiacoktól, ezért fontos telepítő tényező az úthálózat is.27 A város központjába települt visegrádi műhely ebből a szempontból kivétel, kialakulásában meghatározóbbak lehetettek a királyi palota építkezései, a város igényeinek kielégítése, valamint a Duna, melyen könnyen szállíthatott Marosra, a közeli Vácra, Budára, Esztergomba.28 A pomázi műhely kialakulásában, a lehetséges felvevő piacok megközelítésében azonban lényeges szerepe lehetett a Pilis úthálózatának. Laszlovszky József szíves szóbeli közlése. Holl 2000: 14. 20 Kurzmann 2003: 27–28. 21 Kurzmann 2003: 30–40. 22 A huták faszükségletét Karl Hans Wedepohl próbálta megbecsülni. Számításai szerint egy huta évente 10–15 tonna üveget gyárthatott, melyhez 2.500–3.250 tonna fára volt szüksége. Ez 10–15 km2 erdő felégetését jelenthette évente (Wedepohl 1998: 38–46). 23 Szabó 2005: 109. 24 Mészáros 2010: 677. 25 Laszlovszky 2009: 207. 26 Holl 2001: 62–65. 27 Frommer–Kottmann 2004: 36. 28 Mészáros 2009: 94. 18 19
77
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
A középkorban, ahogy ma is, két fő út vezetett Budáról Esztergomba, az egyik Óbuda–Solymár–Piliscsaba–Dorog– Esztergom érintésével haladt tovább Bécs felé, tehát nagyjából megegyezik a mai 10-es főút vonalával. A másik, Duna menti út a parttól valamivel beljebb haladt, mint a mai 11-es főút, Óbudától északra áthaladt Pomázon, valószínűleg a Klisza alatt, majd Szentendrén és Bogdányon át, Visegrádon, az Alsóváron és a Sibrik-dombon keresztül Esztergomba. Benkő Elek a pilisszentkereszti kolostor kutatása kapcsán mutatott rá arra, hogy a látszólag félreeső helyen lévő apátságot valójában sűrű úthálózat kötötte össze közeli és távolabbi birtokaival, a két főútvonalon kívül további három fontos út vezetett a Pilisben, melyek lehetővé tették, hogy a kolostorban gyártott padlótéglák a környező központokba, illetve az apátság építőkövei Esztergom török kori építkezéseire kerüljenek: 1.) Pilisszentkereszt–Dobogókő– Kétbükkfa-nyereg–Pilisszentlélek–Esztergom; 2.) a Duna menti főútból válik ki egy út, mely a Dera mentén halad, érinti Pomázt, valamint több később elpusztult települést, például Kovácsit; 3.) Ez az út ágazott el Aszófőnél Pilisszentlászló, valamint Visegrád irányába.29
A két műhely késztermékei A visegrádi és a pomázi üvegműhelyből származó késztermékek formájuk, állapotuk és minőségük alapján csoportosíthatóak, a típusok meghatározása formai alapon történt. A tárgyak nagyrészt öblösüvegek, főleg palackok, poharak, lámpák, de kisebb számban előkerültek ablaküvegek is. Az öblös üvegek feldolgozása során a H. Gyürky Katalin által kidolgozott rekonstrukciós módszert alkalmaztam.30 A tárgyak jelenlegi színét, állapotát a leírások pontosítása érdekében színes fényképek is szemléltetik.
Ablakszemek, ablakszem-háromszögek Ablaküveget a középkorban alapvetően kétféleképpen készítettek üveghólyagból fújva: táblaüveget hengertechnikával, illetve köldökös ablakszemet, úgy, hogy az üveghólyagot a pipától távolabbi végén felvágták, a nyílást kitágították, majd a szélét visszahajtva egy koronghoz préselték.31 Visegrádon 8–11 cm, Pomázon 9–12 cm átmérőjű korongok jellemzőek. Érdekességük, hogy különböző színűre romlott állapotban maradtak meg, előfordulnak színtelen, áttetsző töredékek is, de többségük kékes vagy szürkés barna. Ehhez a csoporthoz tartoznak a különböző méretű, háromszög alakú darabok is, melyek a korongok közeit töltötték ki. Nem kerültek elő azonban bordás ablakszemek, mely alátámaszthatja H. Gyürky Katalin feltételezését, miszerint a típus a 15. század első felére jellemző, mivel budai és ozorai töredékek bizonyíthatóan ebből az időszakból származnak.32 Nem kerültek elő továbbá hengertechnikával készült ablaküveg töredékek sem, melyek általában egyházi épületek környezetében jellemzőek. A környékről csak néhány budai33 és a több mint 900 darab visegrádi töredék egy része közölt.34 A táblaüvegek hiánya a két műhely anyagában valószínűleg regionális különbségnek tekinthető, hiszen egyes németországi huták termékeinek 90%-a még a 15–16. század fordulóján is ez a típus.35
Lámpák (1. kép) A lámpák, melyek megegyeznek H. Gyürky Katalin rendszerének 2. típusával, kialakításában a felső rész, a csésze profilja jellegzetes, illetve a hosszú vékony olajtartály, ami egy gömbben végződik. E viszonylag ritkán előforduló tárgytípus 15–16. századi párhuzamai ismertek a budai palota területéről nagy számban36, valamint Pomázon a Cikóudvarház anyagában található egy darab.37
Benkő 2011: 115–119. H. Gyürky 1982: 154. 31 Kurzmann 2003: 260–261. 32 H. Gyürky 1986: 12/2. típus c.) változat; H. Gyürky1991: 44. 33 H. Gyürky 1998: 267. 34 Mester et al. 1997: 19. 35 Frommer–Kottmann 2004: 109; Lang 2001: 81. 36 H. Gyürky 1986: 30–31. 37 MNM, Ltsz. 60.17.576. 29 30
78
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
2. kép: Tégely (Visegrád–Rév utca 5. szám, 1. helyiség, kandalló mellől, Gy04.4.293)
1. kép: Lámpák (Visegrád–Rév utca 5. szám, 1. helyiség, Gy04.4.213; Pomáz– Nagykovácsi-puszta 18/219)
3. kép: Kónikus palacktöredékek (Pomáz–Nagykovácsi-puszta 2/204)
H. Gyürky Katalin feltételezése szerint Magyarország területén működő késő középkori huták készítményei 4. kép: Kónikus palacktöredékek lehettek, illetve a típus elterjedésének északi és nyugati (Visegrád–Rév utca 5. szám, 1. helyiség, Gy.04.4.217; Visegrád– határának Budát határozta meg. A tárgytípus azonban Rév utca 5. szám, 1. helyiség, kandalló mellől, Gy.04.4.377) biztosan megvan Pomázon (4. kép), és bár ekkora töredékekből kevésbé egyértelmű, de úgy tűnik a visegrádi műhelyben is (3. kép). Az elterjedés pontos határát pedig nehéz meghatározni, hiszen még kevés összehasonlító anyag áll rendelkezésre, de német és cseh területeken egyáltalán nem ismert ez a forma.38
Tégelyek/fedők (2. kép) A visegrádi műhely apró tárgyainak funkciója nem meghatározható, párhuzamukat a szakirodalomban nem találtam, használatuk azonban kétféleképpen képzelhető el. 1.) Apró tárolóedényként, ez esetben talpfelülete sima, lapított, szájpereme befelé hajló, az anyag visszahajlításával kialakított gyűrű. A perem kialakítása arra utal, hogy lefedhetőek voltak vagy 2.) lapos fedőként maguk szolgáltak kisebb tárolóedények, poharak lefedésére, bár az anyagban nem találtam olyan edényt, mellyel összeilleszthetőek lennének. 38
H. Gyürky 1986: 30–31.
79
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
Palackok Kónikus palackok (3–4. képek) Mindkét műhely anyagában a leggyakoribb üvegtárgyak a kónikus palackok. Főleg egy vagy két szájgyűrűvel megvastagított szájperemek maradtak meg, vállgyűrűk, valamint gyűrűvel vagy anélkül kialakított talpak kúpos fenékkel. Többségük szürkés vagy sötétbarnára romlott, de vannak színtelen (halvány sárga), buborékos üvegből készült példányok is. A 15. század második, illetve a 16. század első feléből 5. kép: Szűknyakú tölcséres szájú palack szája származó párhuzamaik ismertek Budáról,39 Visegrádról,40 (Pomáz–Nagykovácsi-puszta 37/248) Esztergomból,41 Solymárról, és gyakorlatilag az egész ország területéről, tehát a legegyszerűbb változatok eseté42 ben gyakori és hosszú ideig változatlan formákról van szó. Különbségek a méretben, illetve díszítésekben figyelhetőek meg a 15–16. századi darabok esetében. Néhány pomázi töredéket csavart optikai bordák díszítenek, melyek párhuzamai Vácról43 és Budáról44 ismertek. Az egyik visegrádi palack nyakát bevagdalt, csavart üvegfonál díszíti, hasonló került elő Budáról45 és a visegrádi palotából.46 Szűknyakú palackok tölcséres szájjal (5. kép) A szakirodalomban gyakran Angster/Kuttrolf a szűknyakú itáliai palack németországi változata, mely a késő középkorban Magyarországon is igen népszerű volt. A keskeny, egy- vagy többcsövű nyakhoz egyenes vagy ferde helyzetben tölcsér vagy csésze formájú szájnyílás kapcsolódik, melyet párhuzamosan ráforrasztott üvegfonalak díszítenek. Gömb formájú, sokszor gerezdes test tartozik hozzá.47 A visegrádi műhelyből egy sötét barnára romlott, kettős csövű változat nyaktöredéke került elő, illetve ehhez a palacktípushoz tartozik a pomázi műhelyből egy fehérre romlott anyagú szájtölcsér töredéke (5. kép).
„10. típus” A H. Gyürky Katalin által 10. típusnak meghatározott palackforma jellemzői: tölcséres száj alatt rövid nyak, gömbölyű váll, csavarodó plasztikájú körte alakú test. A típus a 15. század második felére, a 16. századra keltezhető darabjai megtalálhatóak Kőszegen,48 Sopronban,49 a Duna mentén, Esztergomban,50 Visegrádon,51 Budán és Nyéken,52 de sem a visegrádi, sem a pomázi műhelyben és Solymáron sem fordul elő.
Korsók (6. kép) A visegrádi műhelyből két korsó töredéke került elő, párhuzamukat nem találtam, pedig jellegzetes, vastag falú, kékes barnára romlott darabok, lapított nyakukhoz fül csatlakozik.
H. Gyürky 1986: 35–37. Mester et al. 1997: 12–13. 41 H. Gyürky 1991: 39. 42 H. Gyürky 1991: 25–27; Mester 1997: 13, 21. 43 H. Gyürky 1991b: 7. tábla/6. kép. 44 H. Gyürky 1986: XI. tábla/2–4. kép. 45 H. Gyürky 1986: VIII. tábla/4. kép. 46 Mester et al. 1997: 133. kép. 47 H. Gyürky 1986: 45. 48 H. Gyürky 1991: 47/9. kép. 49 H. Gyürky 1991: 29/3. kép. 50 H. Gyürky 1991:33/7. kép. 51 Mester et al. 1997: 177. kép. 52 H. Gyürky 1986: 49. 39 40
80
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
7. kép: Cseppes pohártöredékek (Visegrád–Rév utca 5. szám, 1. helyiség, kemence mellől, Gy.04.4.513)
6. kép: Korsók (Visegrád–Rév utca 5. szám, 1. helyiség, délkeleti sarok, Gy.04.4.488)
Poharak Mindkét műhely anyagában sok a pohártöredék, melyek számát csak a kónikus palackok haladják meg. Kétféle peremkiképzés figyelhető meg: sima vagy az anyag viszszahajlításával kialakított.
Cseppes poharak (7–8. képek)
8. kép: Cseppes pohártöredékek 1./ anyag visszahajlításával kialakított perem (Pomáz– Nagykovácsi-puszta, 7. szelvény); 2./ csiga formájú és hegyesre kihúzott cseppek (Pomáz–Nagykovácsi-puszta 2/204); 3./ csipkézett talp (Pomáz–Nagykovácsi-puszta 22/175)
Népszerűségének köszönhetően az edények és a cseppek mérete, kiképzése és elrendezése utalnak a készítés helyére, valamint lehetővé teszik a 13. és 14. századi, illetve a késői típusok elkülönítését.53 A visegrádi cseppek lapítottak és hegyesre kihúzottak, jellegzetességük, hogy van rajtuk egy vékony üvegszál is, ami nincs eldolgozva. Pomázon is vannak hegyesre kihúzott cseppek, de a legjellegzetesebbek az apró csigaházformájúak. Ezeknek a cseppformáknak pontos párhuzamait nem találtam. A poharakhoz tartozó csipkés talpakat bevagdosással, csipkedéssel vagy benyomkodással alakítják ki, melyek metszete lehet kerek vagy levél alakú, ez utóbbi már inkább a 16. századra jellemző.54 A cseppes poharak nagyméretű, vastag falú német változata (Krautstrunk), ami 1500 körül tömegesen jelenik meg a környéken, Budán,55 Visegrádon,56 a pomázi Cikó-udvarház területén,57 Solymáron, hiányzik a két műhely anyagából, ami alátámasztja H. Gyürky Katalin feltételezését, miszerint ezek német területekről, esetleg a Felvidékről kerültek a környékre.58 H. Gyürky 1986: 56–57. H. Gyürky 1986: 51. 55 H. Gyürky 1986: 56–59. 56 Mester et al. 1997: 22. 57 H. Gyürky 1991: 55/14. kép. 58 H. Gyürky 1991: 17. 53 54
81
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
9. kép: Optikai díszítésű pohár pereme (Pomáz–Nagykovácsi-puszta)
10. kép: Serlegtöredékek 1./ bordás kehelytöredék (Visegrád–Rév utca 5. szám, 1. helyiség, kandalló mellől, Gy.04.4.291); 2./ cseppes kehelyfenék (Visegrád– Rév utca 5. szám, 1. helyiség, kandalló mellől, Gy.04.4.293); 3./ serlegtalp (Pomáz–Nagykovácsi-puszta 14/172)
11. kép: Serleg (Solymár–Vár, mélypince, kevert barna réteg)
12. kép: Tálak (Visegrád–Rév utca 5. szám, 1. helyiség, kemence mellől, Gy.04.4.377; Visegrád–Rév utca 5. szám, 1. helyiség, kemence mellől, Gy.04.4.513)
Optikai díszítésű poharak (9. kép) Az optikai díszítésű poharakat először formába fújják, majd az edény végleges alakját, illetve a díszítést több lépésben, fújással, forgatássalalakítják még.59 A cseppes poharaknál egyszerűbben és gyorsabban elkészíthető, a felvevő piacokon gyakori,60 azonban kevésbé ellenálló optikai díszítésű poharak közül csak néhány apró töredék került elő a pomázi műhely anyagából, melyek pontos forma meghatározására nem alkalmasak.
59 60
Tarcsay 1999: 22. H. Gyürky 1991: 211–214.
82
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
Serlegek (10–11. képek) A 15. századtól terjednek el Magyarországon az erős, harang alakú szárral és talppal kiképzett reneszánsz serlegek.61 Pomázon egy vastag falú, ügyetlenül megmunkált talp, Visegrádon két szürkés barnára romlott kehelytöredék került elő. A kehelyfenék egyedi darab, melyet fonál rátéttel és cseppel díszítettek, míg az oldaltöredéket kiemelkedő bordák díszítik, melynek pontos 15–16. századi párhuzamai ismertek a visegrádi palotából,62 Budáról63 és Ozoráról.64 A színtelen, sokkal jobb minőségű serleg solymári (11. kép), de ugyanilyenek vannak Budán is. Ezek esetében H. Gyürky Katalin felveti a hazai gyártás lehetőségét, melyet nem lehet kizárni, de sem a visegrádi, sem a pomázi műhely anyagában nincs ilyen jó minőségű termék.65
Fedők A poharakhoz, illetve serlegekhez gyakran készítettek fedőket, melyek pereme általában belülről illeszkedett az edény peremére.66 Ebből a tárgytípusból egy színtelen csúcsgomb került elő Pomázon.
Tálak (12. kép) Palackokhoz, poharakhoz és serlegekhez képest sokkal ritkábban fordulnak elő tálak, tányérok. A visegrádi műhely anyagában két nagyméretű, öblös testű tál található, az egyik pereme kihajló, a másiké egyenes, mindkettő az anyag visszahajlításával kialakított.
Félkész termékek? (13. kép) Pomázról hatalmas mennyiségben (jelenleg több, mint 100 darab) kerül elő, főleg a templom belsejéből egy nagyon érdekes tárgytípus, melyet talán az ablaküvegek fújásának elején kialakított üveghólyaggal azonosíthatunk. E tárgyak jellemzői: a szinte tökéletes gömbforma, melynek felső része kissé elkeskenyedik; alja vastagabb, lapított; tetején megfigyelhető a fúvópipa lepattintásának nyoma, mely gyakran lyukat, máskor azonban üvegmaradványt hagyott ezen a részen; teljes anyagukban sötétbarnára és rétegesre romlottak. A félkész termékként való azonosítás mellett szól, hogy a rekonstruált üveggömbök leginkább az egykori 13. kép: Félkész termék gyártásfolyamatot ábrázoló képeken látható, még ki nem (Pomáz–Nagykovácsi-puszta, templombelső északi része) fújt tárgyakra hasonlítanak; a restaurátori jelentés, mely szerint az üvegtárgyak egy része annyira rossz állapotban van, hogy valószínűleg nem mentek át az üvegkészítés utolsó fázisán, a temperáláson;67 továbbá, a tény, hogy szinte semmilyen késztermékre nem hasonlítanak. Egyetlen furcsa tárgytípus van, amely méretében és formájában hasonlít ugyan, de optikai díszítés borítja, és nem műhelykörnyezetből származik. Ilyen, egészben megmaradt, lyukas üveggömb került elő Pomázról, a Cikó-udvarház területén, ez azonban zöld és optikai díszítés borítja,68 valamint ehhez hasonló, optikai díszes gömbök vannak a Berni Történeti Múzeum anyagában, melyeket palackoknak határoztak meg.69 Arra is nehéz választ találni, hogy miért kerül felszínre ilyen sok ebből a tárgytípusból, ha félkész termék volt. Talán H. Gyürky 1986: 73–88. Mester et al. 1997: 85 (135. kép). 63 H. Gyürky1986: XXXVII/2, 4. kép. 64 H. Gyürky 1991: 40/12. kép. 65 H. Gyürky 1986: 77. 66 H. Gyürky 1986: 19–21. 67 Grósz Zsuzsa szíves szóbeli közlése. 68 H. Gyürky 1991: 52. 69 Glatz 1991: 46–47. 61 62
83
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
14. kép: A tárgyak színe, állapota (Visegrád–Rév utca 5. szám, 1. helyiség)
15. kép: A tárgyak színe, állapota (Pomáz–Nagykovácsi-puszta)
az lehet a magyarázat, hogy a sok meg nem formált üveghólyagot egy helyre gyűjtötték, más törött tárgyakkal együtt, majd később újra beolvasztották, de Pomázon erre az újraolvasztásra a műhely felhagyása, pusztulása miatt vagy egyéb okból nem került sor.
Állapot, minőség, szín (14–15. képek) A leletek tisztítását és konzerválását Grósz Zsuzsanna, a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumának restaurátora végezte. A visegrádi üvegek egy része összeilleszthető, ragasztható volt. A pomázi anyagban a sokszor teljes anyagukban romlott, rétegesen szétvált, illetve jobb állapotban megmaradt, de túl vékony töredékek összeillesztésére nem volt lehetőség. Az üveg károsodása összetételétől, olvasztásának körülményeitől, a talajban eltöltött időtartamtól, valamint a talajbeli környezettől függ. A legfontosabb üveget károsító tényező a nedvesség, mely nem csak az üveg szerkezetét károsítja, de elszíneződést is okoz, kimossa az üvegből a színt okozó fémek ionjait, ezért az ásatásból származó üvegek eredeti színének megállapítása sokszor nem lehetséges.70 Visegrádon, minőségük, jelenlegi állapotuk és színük szerint négy jól elkülönülő típusba sorolhatóak a tárgyak: 1. öt darab jó megtartású, színtelen töredék; 2. színtelen, enyhén korrodált töredékek; 3. többségük szürkés barnára romlott, de törésfelületükön még látszik, hogy áttetszőek voltak; 4. teljes vastagságukban szürkés vagy kékes barnára romlott tárgyak, fehér foltokkal. Pomázon a következő, éles határokat kevésbé mutató csoportokat lehet megkülönböztetni: 1. néhány átlátszó, finoman megmunkált töredék, melyek közül egyet festés és aranyozás is díszít; 2. színtelen, halvány sárga, halvány zöld, rózsaszín töredékek, melyek buborékosak vagy enyhén romlottak. Ezek egy része megfelel a visegrádi 2. csoportnak; 3. sötétbarna töredékek, melyek még őrzik üveges csillogásukat; 4. az anyag nagy része teljes vastagságában szürkés vagy kékes barnára romlott, fehér foltokkal, mint a visegrádi 4. csoport; 5. sötétbarnára romlott, réteges töredékek, főleg a félkész terméknek meghatározott tárgyak töredékei, tehát ebből szintén rengeteg van; 6. gyakori a meszes-lyukacsos romlás is.
70
Cronyn 1996: 125–127.
84
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
Az újraolvasztás kérdése A felvevő piacok üvegleleteinek vizsgálatakor gyakran megfigyelt jelenség a minőségi és formabeli kettősség, melynek oka általában a tárgyak különböző eredete. Ez a jelenség azonban huták esetében is előfordul, a visegrádi és a pomázi anyagban a különböző mértékben barnára oxidálódott tömegtermékek mellett megjelennek jobb minőségű, színtelen töredékek is, melyek kapcsán felvetődik a kérdés, hogy újraolvasztásra szánt, máshonnan idekerült darabok-e, vagy helyben is rendelkezésre álltak-e a megfelelő nyersanyagok, technológia az előállításukhoz. A kérdés jelentőségét talán kézzelfoghatóbbá teszi az a tény, hogy az átlátszó ablakkorongok még a 17. században is ötször annyiba kerültek, mint az egyszerűek.71 A kérdés kapcsán először igyekeztem történeti, régészeti és kémiai adatokat összegyűjteni az újraolvasztás lehetősége ellen és mellett, majd stilisztikai alapon a visegrádi és a pomázi leletanyagban is egy-egy csoportot körülhatárolni, melyek kidolgozásukban teljesen különböznek a két műhely termékeitől. Ezek esetében feltételezhető, hogy valóban újraolvasztásra szánt töredékek, míg egy másik, szintén az átlagosnál jobb minőségű csoportról valószínűsíthető, hogy igényesebb, gazdagabb megrendelők igényeinek kielégítésére helyben készült termékek. Érvek az újraolvasztás mellett: 1. Jacopo Contarini (1194–1280) velencei dózse és VII. Bohemud (1261–1287) 1277-ben kötött szerződése alapján a velencei kereskedőknek már kötelező volt adót fizetniük a Velencébe szállított antiochiai üvegtöredékek után. 2. Bolognában 1288-ban vámot vetnek ki az exportüvegre, a tört üvegre fele annyit, mint az ép edényekre.72 3. Hutaleletek, ahol stílus vagy összetétel alapján biztosan újraolvasztásra szánt darabokról van szó, például egy arab emailos pohár Monte Leccoban,73 keveréküvegek Sternsteinban.74 A helyi gyártás, illetve amellett szóló érvek, hogy egy huta különböző minőségű üvegeket tudott előállítani: 1. A muranoi mesterek elvándorlását említő források, illetve Velencéből a szódahamu kivitelének tilalma.75 2. 1215-ben Arnulf von Basel ígér Heinrich Medicusnak Mindenszentekig Genovába: „centum boni vitri et pulcri de meliori et pulcriori, quem invenire potero in Alamania ad facendum spelulos et de meliori fornace”.76 3. Jó minőségű üvegből nagy mennyiség, mivel alapanyagnak drága volt. 4. Jó minőségű üvegből is vannak gyengébb minőségben megmunkált darabok és hulladék.77 Újraolvasztás és helyi gyártás mellett szóló bizonyíték egyaránt lehet a salzwieseni hutában, illetve Adelberg kolostorában talált ablaküvegek hasonló összetétele.78 A felsorolt példák világosan mutatják, hogy a tört üvegek újraolvasztása bevett szokás volt a középkorban, de számolni kell nátriumtartalmú folyósítóanyaggal, törtüveg kereskedelemmel, valamint fahamuval készült színtelen üvegekkel is. A megoldás részben az anyagvizsgálatoktól várható, amennyiben azok feltűnő különbséget mutatnak a feltételezetten újraolvasztásra szánt, illetve a nagy valószínűséggel helyben készült tárgyak összetételében. Ezen kívül, tovább árnyalhatja a kérdést a talajviszonyok vizsgálata is, melynek kapcsán Szalay Zoltán restaurátornak már az 1970-es években fontos eredményeket sikerült kimutatnia az egyes lelőhelyeken belül, sőt az egyes tárgyak külső és belső oldalán mutatkozó eltérő korrózió okairól.79
Pause 2001: 131. Pause 1996: 98. 73 Pause 1996: 103. 74 Pause 1996: 110. 75 Pause 1996: 97. 76 Pause 1996: 113. 77 Frommer–Kottmann 2004: 212–219. 78 Lang 2001: 136. 79 Szalay 1975: 179–192. 71 72
85
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
Összegzés A két európai viszonylatban is jelentős iparrégészeti lelőhely válogatott leletanyagának közlése mellett, tanulmányom célja a tárgyak meghatározása, lehető legpontosabb keltezése, valamint elterjedésük vizsgálata volt. Összességében megállapítható, hogy a két műhely anyaga nagyon hasonló, a leggyakrabban előforduló tárgytípusok az ablakszemek, kónikus palackok, cseppes poharak, de ez utóbbiak kiképzése már teljesen eltérő. További különbségek, hogy tálak és korsók, illetve apró tégelyek csak Visegrádon, míg optikai díszítésű poharak, és az egyelőre félkész terméknek meghatározott gömb alakú tárgyak csak Pomázon kerültek elő. A tárgyak keltezésében elsősorban a H. Gyürky Katalin által 1980-as években kidolgozott rendszerre lehet támaszkodni, mely azonban még biztosabban datált tárgyakkal való kiegészítésre szorul, hiszen a 15. század első és második felének, illetve a 16. század tárgyainak elkülönítése sok esetben bizonytalan. Összességében azonban megállapítható, hogy a visegrádi és a pomázi műhely tárgyai a 15. század végén – egyes részletek, a cseppes poharak talpkiképzése, a palackokon megjelenő optikai bordák alapján –, talán már inkább a 16. század első felében készülhettek. Az egyes tárgytípusok elterjedési határának vizsgálata már nehezebb feladat, hiszen a medium regni területén kívül kevés üvegleletet ismerünk. A legegyszerűbb, leggyakoribb tárgyaknak, a lámpáknak, kónikus palackoknak, bordás serlegnek megtalálhatóak a párhuzamaik a közelben fekvő lehetséges felvevő piacokon, sőt szinte az ország teljes területén. A különlegesebb, ritkább darabok, mint a visegrádi „tégelyek”, korsók, illetve a pomázi műhely „félkész termékei” azonban egyelőre párhuzam nélküliek. Az üvegtárgyak keltezése, elterjedésük és eredetük vizsgálata szempontjából nem csak a visegrádi és a pomázi műhely közti különbségek lehetnek fontosak, hanem azok a környék felvevő piacain előforduló tárgyak is, melyek a két műhely anyagából hiányoznak. A színes táblaüvegek például minden bizonnyal gyakoriak lehetettek, különösen egyházi épületek üvegezésénél, ennek ellenére kevés ismert a környékről, és a két műhely anyagában sem fordulnak elő. Szintén hiányzik a műhelyek formaspektrumából a H. Gyürky Katalin által 10. típusnak meghatározott palack, illetve a cseppes poharak nagyméretű német változata, melyek a környék felvevő piacain tömegesen jelennek meg 1500 körül. Fontos és összetett probléma az üvegek romlása, mely elsősorban összetételüktől függ, tehát a felvevő piacok anyagában megfigyelhető minőségbeli és formabeli különbségek utalhatnak a készítés helyére, illetve műhelyek esetében különböző nyersanyagok használatára, tört üvegek újrahasznosítására. A tárgyak minőségének és állapotának összevetése kapcsán összességében megállapítható, hogy a visegrádi anyag egységesebb, néhány teljesen romlatlan, illetve elüvegtelenedett töredék mellett az anyag nagy része szürkés, kékes barnára romlott, de jó megtartású. A pomázi műhely anyaga azonban nagyon változatos, előfordulnak romlatlan, színtelen, valamint különböző mértékben barnára romlott és elüvegtelenedett töredékek, melyek közt egyaránt vannak igényesen és ügyetlenül megmunkált darabok. Ezen különbségek kiértékeléséhez a stilisztikai jegyek és az anyagvizsgálatok összevetése, illetve olyan változók, méret, forma és talajviszonyok vizsgálata is szükséges, melyek egyaránt lehetnek magyarázatai az ugyanarról a lelőhelyről származó leletek különböző megtartásának. Az ipartörténeti emlékek sikeres megóvásához és bemutatásához nélkülözhetetlen az egykori gyártásfolyamatok megértése. A Visegrád–Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhely és Pomáz–Nagykovácsi-puszta ciszterci gazdasági központjának interdiszciplináris kutatása tehát fontos új adatokkal szolgálhat a középkori üveggyártás történetéhez, melynek csak töredéke a késztermékek formavilágának ismerete.
86
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
Források/Gyűjtemények Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (MNM)
Hivatkozott irodalom Benkő 2011 = Benkő Elek: Via regis – via gregis. Középkori utak a Pilisben, 115–119. In: Kővári Klára – Miklós Zsuzsa (szerk.): „Fél évszázad terepen”. Tanulmánykötet Torma István tiszteletére 70. születésnapja alkalmából. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2011. Cronyn 1996 = Cronyn, Janey M.: Régészeti leletek konzerválásának alapjai. (Ford. Tímárné Balázsy Ágnes) Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 1996. Frommer–Kottmann 2004 = Frommer, Sören – Kottmann, Aline: Die Glashütte Glaswasen im Schönbuch. Produktionsprozesse, Infrastruktur und Arbeitsalltag eines spätmittelalterlichen Betriebs. (Tübinger Forschungen zur historischen Archäologie 1.) Tübingen: Büchenbach, 2004. Glatz 1991 = Glatz, Regula: Hohlglasfunde der Region Biel. Zur Glasproduktion im Jura. Bern: Bernisches Historisches Museum, 1991. Holl 2000 = Holl Imre: Funde aus dem Zisterzienserkloster von Pilis. (Varia Archaeologica Hungarica 11.) Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2000. H. Gyürky 1982 = H. Gyürky Katalin: Középkori üvegleletek Budáról (rekonstrukciós módszerek). / Mittelalterliche Glasfunde aus Buda (Rekonstruktionsmethoden). In: Communicationes Archaeologicae Hungariae (1982) 153– 166. H. Gyürky 1986 = H. Gyürky Katalin: Az üveg. Katalógus. Budapest: Budapesti Történeti Múzeum, 1986. H. Gyürky 1989 = H. Gyürky Katalin: A magyarországi üvegművesség fellendülése a 15. század közepén. In: Communicationes Archaeologicae Hungariae (1989) 209–220. H. Gyürky 1991 = H. Gyürky Katalin: Üvegek a középkori Magyarországon. / Mittelalterliche Gläser in Ungarn. (BTM Műhely 3.) Budapest: Budapesti Történeti Múzeum, 1991. H. Gyürky 1991b = H. Gyürky Katalin: A váci Széchenyi utca üvegleletei. In: Váci Könyvek 5 (1991) 109–128. H. Gyürky 1998 = H. Gyürky Katalin: Az ablakok üvegezéséről és az ablaküvegfestményekről a középkori Magyarországon. / Über die Verglasung der Fenster und über die Glasmalerei im mittelalterlichen Ungarn. In: Budapest Régiségei 32 (1998) 267–290. H. Gyürky–Miklós: 1992 = H. Gyürky Katalin – Miklós Zsuzsa: Középkori üveghuta feltárása a Nógrád megyei Diósjenő közelében. In: Archaeológiai Értesítő 119 (1992) 69–90. Kurzmann 2003 = Kurzmann, Peter: Technologie des mittelalterlichen Glases. Archäologie-Schriftquellen-ArchäochemieExperimente. Tübingen: Universität Tübingen, 2003. Lang–Gross–Hegele 2001 = Lang, Walter – Gross, Uwe – Hegele, Anton: Spätmittelalterliche Glasproduktion im Nassachtal, Uhingen, Kreis Göppingen. (Materialhefte zur Archäologie in Baden-Württemberg 59.) Stuttgart: K. Theiss, 2001. Laszlovszky 2001 = Laszlovszky József (szerk.): Pomáz: természeti kincseink, történelmünk, kulturális örökségünk. Pomáz: Pomáz Város Önkormányzata, 2001. Laszlovszky 2009 = Laszlovszky József: Ciszterci vagy pálos? A Pomáz–Nagykovácsi-pusztán található középkori épületmaradványok azonosítása. / Cistercian or Pauline? Identification of the Medieval Ruins at Pomáz – Nagykovácsi Manor, 191–208. In: Guitman Barnabás (szerk.): A ciszterci rend Magyarországon és KözépEurópában. Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2009. Megyeri 2012 = Megyeri Edit: A solymári vár középkori üvegleletei. (Szakdolgozat.) Budapest: ELTE BTK Régészettudományi Intézet, 2012. Mester et al. 1997 = Mester Edit – Gróf Péter – Gróh Dániel – Szabó István: Középkori üvegek. (Visegrád régészeti monográfiái 2.) Visegrád: MNM Mátyás Király Múzeum, 1997. Mészáros 2006 = Mészáros Orsolya: Egy 15. századi toszkán üvegműhely. / Eine toskanische Glaswerkstatt aus dem 15. Jahrhundert. In: Folia Archaeologica 52 (2006) 221–250. Mészáros 2009 = Mészáros Orsolya: A késő középkori Visegrád város története és helyrajza. / History and Topography of Late Medieval Visegrád Town. Visegrád: MNM Mátyás Király Múzeum, 2009. 87
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
Mészáros 2010 = Mészáros Orsolya: 15. századi városi üvegműhely és környezete Visegrádon. / A Fifteenth-century Glass Workshop and its Environs in Visegrád, II. 675–691. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és kora újkor régészete Magyarországon. / Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. I–II. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2010. Pause 1996 = Pause, Carl: Spätmittelalterliche Glasfunde aus Venedig. Ein archäologischer Beitrag zur deutsch-venezianischen Handelsgeschichte. (Universitätsschriften zur Prähistorischen Archäologie 28.) Bonn: Habelt, 1996. Szabó 2005 = Szabó Péter: Woodland and Forests in Medieval Hungary. Oxford: Archaeopress, 2005. Szalay 1975 = Szalay Zoltán: Újabb adatok az üvegek romlásához. In: Múzeumi Műtárgyvédelem 2 (1975) 179–192. Tarcsay 1999 = Kinga Tarcsay: Mittelalterliche und neuzeitliche Glasfunde aus Wien. Altfunde aus den Beständen des Historischen Museums der Stadt Wien. (Beiträge zur Mittelalterarchäologie in Österreich Beiheft 3.) Wien: Österreichische Gesellschaft für Mittelalterarchäologie, 1999. Valter 2002 = Valter Ilona: Adatok a pásztói monostor gazdasági életéhez, 425–437. In: Csiffáry Gergely (szerk.): Historia est… Írások Kovács Béla köszöntésére. Eger: Heves Megyei Levéltár, 2002. Wedepohl 1998 = Wedepohl, Karl Hans: Mittelalterliches Glas in Mitteleuropa. Zusammensetzung, Herstellung, Rohsoffe. (Nachrichten der Akademie der Wissenschaften in Göttingen 2, Mathematisch-physikalische Klasse 1.) Göttingen: Vandenhoeck&Ruprecht, 1998.
88
Varga Máté
Középkori napóra a kaposszentjakabi bencés apátságból „Nem az idő a kevés, hanem a kihasználatlan idő a sok!”
Bevezetés1 A 11–16. századokban fennállt kaposszentjakabi bencés apátság 1960–1966 közötti feltárásán egy középkori, kőbe karcolt/vésett napóra töredéke látott napvilágot.2 Ez a ritka és különleges tárgy a magyarországi leletanyagban nagyon kevés helyen fordul elő, régészeti, művelődéstörténeti, valamint csillagászati szempontból is figyelemre méltó. Egy napóra egyrészt tekinthető művészeti alkotásnak, másrészt technikai remekműnek is, hiszen az anyagok kiválasztása és a szerkezet elkészítése nagyfokú felkészültséget igényel. Ezért úgy gondoljuk, hogy egy rövidebb cikkben érdemes bemutatni ezt a maga nemében unikális leletet.
A lelet előkerülése, leírása3 A tárgy a kaposszentjakabi kolostor délkeleti sarkánál lehullva, a 7/c. blokkban, egy épülettörmelékes rétegben került elő 1964-ben, a leltárkönyvi bejegyzés szerint egy 15. századi rétegből.4 A napóra előkerülési helyének koordinátái: 46,357749 északi szélesség, 17,845273 keleti hosszúság.5 Jelenlegi mérete nagyjából 14×17,5 centiméter, a kőlap vastagsága 1–1,5 centiméter.6 Anyaga szürke, palás homokkőből készült vékony kőlap. Felületén a napóra finoman bekarcolt osztása látható, a számokat két mélyebben vésett félkörív fogja közre. Az óravonalak egy középpontból futnak szét. A számlapnak tizenkét óravonala lehetett, illetve további vonalak figyelhetőek meg a napkelte-napnyugta vonalától felfelé is, de ezeket soha nem érhette el az árnyékvető árnyéka. Óraszámai arab számokból állnak, habár első ránézésre a tizenegyes szám úgy néz ki, mintha római szám lenne, de a tőle balra található tizes szám töredéke – amiből egy nulla látható – perdöntő, miszerint tényleg arab számokat használtak a számozáshoz. Az árnyékvetője már nincs meg, egykori helye talán az óravonalak összefutásánál található. A számok közötti pontok esetleg a félórákat mutathatják, mint a brassói Szent Bertalan szász evangélikus templomnál lévő napórán. A napóra első ránézésre, és a többi középkori eredetű napórával is összehasonlítva, jó minőségű, értő kezek által készült alkotásnak tűnik (1. tábla 1). 1 2 3
4 5 6
A napóra rekonstrukciójában és a tanulmány elkészítésében nyújtott segítségért köszönet Keszthelyi Sándor csillagásznak, továbbá köszönettel tartozom Wolf Máriának a hasznos tanácsokért. Az ásatás előzetes jelentése: Nagy 1973. A 2013. és 2014. évi hitelesítő ásatás során újabb – a napórához tartozó – töredék nem került elő, habár a kutatás nem is terjedt ki arra a területre, ahol korábban a napóra-töredék előkerült, Molnár István szíves szóbeli közlése. A napóra leírásánál nem tudunk teljes mértékben igazodni a hagyományos rögzített napóra leírásokhoz, mivel a lelet másodlagos helyzetből került elő, így sok adatot – például eredeti helye, tájolása, árnyékvető helyzete, készítője – nem ismerünk. Napóra adatlaphoz: Keszthelyi 1998: 10; Molnár 2012: 20–21. Sem az ásatási eredmények részletes feldolgozása és közreadása, sem a leletanyag feldolgozása nem történt még meg, így pontosabb datálást egyelőre nem tudunk adni. A napóra teljesen pontos előkerülési helyét nem ismerjük, azonban ez az adat már elégséges a későbbiekben elvégzendő számításokhoz. Őrzési helye: RRM, Ltsz. 1967.716.1.
89
Varga Máté: Középkori napóra a kaposszentjakabi bencés apátságból
A napórákról általában A napóra a Nap látszólagos mozgása alapján, egy tetszőlegesen kiválasztott tárgy árnyékának segítségével mutatja az idő múlását. A Nap látszólag egy óra alatt 15 fokot mozdul el, és ezt a mozgást számszerűsíteni lehet egy napórával. Napórákat már az ókortól kezdve készítettek, és később a rómaiaknál kifejezetten fejlett napóra-használat volt, sokféle típusát, változatát ismerték ezen óráknak, felhasználásuk folyamatos volt az ókortól kezdve a középkorig. Eme napórák akár percnyi pontossággal is képesek voltak mutatni az időt.7
A rögzített napórákról A rögzített napórákat a számlap helyzete alapján szokták csoportosítani:8 1.) horizontális (vízszintes), 2.) vertikális (függőleges vagy fali), 3.) ekvatoriális (földi egyenlítővel párhuzamos és az égi egyenlítőre mutató számlapsíkúak), 4.) gömb napórák és 5.) homorú félgömb (szkáphosz) napórák. Ezek közül az 1. típust a legkönnyebb megszerkeszteni és elkészíteni, de a legnagyobb a rongálódás veszélye is. A 3. típust könnyű megszerkeszteni, de nehezebb elkészíteni, és ugyanolyan veszélyeknek van kitéve. A 2. típust a legnehezebb megszerkeszteni, mert ezek az épületek déli oldalán helyezkednek el, amelyek déli homlokzata általában kissé eltér a déli iránytól, így kissé aszimmetrikusak lesznek. A magasság miatt ezek készítése is nehezebb, azonban nagyobb számban is maradnak meg. A helyesen szerkesztett napórák árnyékvetője mindig párhuzamos a Föld forgástengelyével, és az égi pólusra mutat. A napórák skálája csak a valódi helyi napórai időt mutathatta 1848-ig, amikor is egységes (pesti) időszámítást vezettek be.9 Az órabeosztás az ekvatoriális óráknál egyenlő, míg a vertikális és horizontális napóráknál a déli órák körül sűrűbb, reggel és este ritkább a beosztás. Sokszor megfigyelhető, hogy pontatlan a beosztás, ez utalhat a készítő járatlanságára és a napóra korára is. Az árnyékvető általában merőleges a számlapra, de előfordulhat ferde helyzetben is. A poláris árnyékvető – más néven polosz – egy észak-déli irányú pálca, vagy háromszög alakú lemez, amelynek felső éle mutat az égi pólus felé.10 A napórákat gyakran látták el valamilyen felirattal, aminek nyelve leggyakrabban a latin volt. Ezek a feliratok az idő, az élet múlásával, mulandóságával voltak kapcsolatosak.11 A 15. századtól egyre nagyobb szerepet kaptak a pontosan szerkesztett fali napórák.12 Magyarországon az első napórára a 13. század végéről van adatunk, amikor is a soproni Szent Mihály-templomra készítenek napórát. Az első magyarországi toronyóra 1386–1390 között készült Besztercebányán, míg a legkorábbi írásos adat napóráról Magyarországon az 1420-as év körüli időkből származik, Bártfa város számadáskönyvében találunk erre egy bejegyzést. Az első magyar óraábrázolás – ami egy gépi toronyóra – az 1480–1490 között készült, Mátyás Graduale-ban található.13 A középkori fali napórák valójában visszalépést jelentettek az ókori napórákhoz képest, hiszen azok sokkal fejlettebbek, jobban kidolgozottabbak voltak. Az ókorban és a középkorban a nappalokat és éjszakákat 12–12 egyenlő részre osztották fel, ennek ellenére a legkorábbi középkori napórák 4 vagy 8 részre oszlottak, amik a templomi szertartásokhoz igazodtak.14 Ezen napórák felosztása egyenközű volt, azonban az általuk jelzett időtartamok így nem voltak egyenlők. Az egyenlő időtartamú órák jelzéséhez változó szögű beosztás szükséges, amire az első adat Európából 1342-ből maradt fenn.15 Az órák sokszor az épületek részei voltak, így sok esetben egy-egy műemlékhez tartoznak manapság is. A napóra egyben csillagászati eszköz is, melynek elkészítése csillagászati ismereteket is megkövetel.16 A középkorban ez volt a legelterjedtebb csillagászati műszer, amelyet az emberek megbízhatóbbnak tartottak, mint a mechanikus órákat.17 Talán ennek köszönhető, hogy a mai magyarországi rögzített napórák felkutatása és adatbázisba gyűjtése is csillagáA napórákról a legújabb összefoglalást Molnár János készítette, bár ebben a munkában inkább a napórák szerkesztési módjáról esik több szó, és a szerző is kiemeli, hogy egy napóra szerkesztéséhez alapvető matematikai és csillagászati ismeretek szükségesek (Molnár 2012: 9–10). 8 A napóráknak ezen kívül számtalan csoportosítása létezik: Molnár 2012: 113–116. 9 http://napora.mcse.hu/fooldal/ (utolsó letöltés: 2013. december 10.). 10 Keszthelyi 1983: 7. 11 Keszthelyi Sándor számos feliratot felsorol, amelyeket magyar fordításban közöl (Keszthelyi 1983: 66–67). Molnár János rengeteg feliratot idéz magyarul, németül, franciául, latinul, angolul, szlovákul, lengyelül, olaszul (Molnár 2012: 353–372). 12 Buka 1995: 103. 13 Molnár 2012: 411–418. 14 Buka 1995: 101–102. 15 Ez egy erfurti diák feljegyzése, amelyben egy változó osztásközű napóra szerkesztését jegyzi le. Buka 1995: 103. 16 Keszthelyi 1998: 3. 17 Ezért sokszor még a 16–17. században is párhuzamosan használják a napórákat és a mechanikus órákat egy-egy épületen. 7
90
Varga Máté: Középkori napóra a kaposszentjakabi bencés apátságból
szok nevéhez fűződik.18 Ez az adatbázis összesen 405 darab napórát tartalmaz, amiből a legtöbb (234 darab) vertikális, és csak 45 darab tartozik a horizontális napórák sorába. Ha pedig az időbeni megoszlást nézzük, akkor kevés sorolható a középkori és kora újkori fali napórák közé. Az Árpád-korra mindössze egy darab keltezhető: • Sopron, Pozsonyi út, római katolikus templom.19 A késő középkorra hat darab datálható: • Rudabánya, református templom: a templom déli sarkán lévő támpillér déli oldalán található a napóra. Vertikális, kőbe karcolt számlapján óraszámozás nincs. Két koncentrikus kör között sugárirányban 12 körcikkre osztott. Az osztások egyenközűek, az óra szimmetrikus, beosztása ekléziasztikus. A támpillérrel együtt a 14. században készülhetett.20 • Mátraverebély, római katolikus templom: jelenleg a templom egyik belső helyiségének északi falán található, de a bővítések előtt kívül helyezkedett el. Nem szabályosan szerkesztett vertikális napóra (teljes körben, 12 órás beosztású), szabadkézzel készült, a szabálytalan körív felső felén is vannak számok, de azokra árnyék soha sem eshetett. A 14. század elején karcolhatták a falba.21 • Szentendre, római katolikus templom: a templom tornyának délnyugati támpillérén található a vertikális napóra, azonban nem eredeti helyén van, mert pontatlan a tájolása. Csak a kő számlap van meg, ami pajzs alakú, alul félkörívesre faragott. 14 , nagyjából szabályos körcikkre osztott, óraszámozása nincs. A 14. század elején, de legkésőbb a 15. század közepén készülhetett.22 • Narda, római katolikus templom: bekarcolt, vertikális napóra található a templom déli falán. Óraszámozása nincs, viszont a számlap két koncentrikus kör között helyezkedik el, hasonlóan, mint a kaposszentjakabi. Nem egyenlő osztású, 10 vagy 12 szektorra osztott. 23 • Kőszeg, Jurisics tér 14, lakóház: az udvari szárny délkeleti falán helyezkedik el. Vertikális, nagyjából félkör alakú, részben festett, részben karcolt. A napórának több periódusa is volt, a legelső talán már a 15. században elkészülhetett. Később többször újrakarcolták és festették.24 • Ráckeve, görögkeleti szerb templom: a hajó és a szentély találkozásánál lévő támpillér déli oldalán van a vertikális napóra. Eredetileg karcolt lehetett, most festett. Keret vagy körív nem övezi, óraszámozása a cirill ábécé betűivel történt (8-12-3 óra). A középkori bizánci stílusú napórák közül a legészakibb. A 15. század végén készülhetett, amikor az idetelepült szerbek megalapították a templomot.25 A kora újkorból nyolc darab maradt fenn: • Kőszegdoroszló, római katolikus templom: a templom tornyának délkeleti falán került elő műemléki falkutatás során a festett napóra részlete. A napóra a 16. századból származhat, a felújítás után újravakolással elfedték.26 • Kőszeg, Jurisics tér 8., városháza, lakóház: az épület déli homlokzatára 1597-ben készült napóra, amely nem maradt fenn, csak levéltári forrással rendelkezünk róla. Vertikális, az épület homlokzatához hasonlóan festett volt és nagyon színes.27 • Győr, Széchenyi tér. 9., volt jezsuita, ma bencés rendház: a rendház zárt udvarán volt a napóra, ami csak 1627– 1667 között létezhetett, utána eltűnt, miután új épület készült.28
A gyűjtés több száz ember munkája, amelyet Keszthelyi Sándor rendezett össze. Először 1983-ban jelent meg (Keszthelyi 1983), amelyben 155 magyarországi napóra adata volt, majd elkészült egy bővített változata is (Keszthelyi 1998). 19 Keszthelyi 1998: 51; Keszthelyi 1997: 52–54. A templom déli falán került elő a műemléki kutatás során. Kőbe vésett, vertikális napóra, szabályos szerkesztésű, aszimmetrikus, egyenetlen közű, nincs óraszámozása. 20 Keszthelyi 1998: 26; Bartha–Buka 1991; Buka 1995: 110–112. 21 Keszthelyi 1998: 69–70; Czeglédy–Koppány 1960; Buka 1995: 106–110; Buka 1993. 22 Keszthelyi 1998: 81–82; Buka 1995: 103–106; Tari 2000: 123–124. 23 Keszthelyi 1998: 100–101; Keszthelyi 1997: 51–52. 24 Keszthelyi 1998: 98–99; Vértes 1993: 576–577. 25 Keszthelyi 1998: 80; Bartha–Holló 1995. 26 Keszthelyi 1998: 100; Vértes 1993: 577. 27 Keszthelyi 1998: 97–98; Vértes 1993: 575. 28 Keszthelyi 1998: 47; Szabady 1931: 57. 18
91
Varga Máté: Középkori napóra a kaposszentjakabi bencés apátságból
• •
Balf, Wischinszky köz, gyógyfürdő (összesen 4 darab): négy napórát festett a település gyógyfürdő-épületeire Sopron város megrendelésére Fragner (vagy Frager) Tamás, azonban az épületeket a 18. század közepén lebontották, és újat építettek helyette, így az órák is eltűntek.29 Sopron, Fő tér 7., Lackner- vagy Tábornok-ház: 1677-ben festették az épület déli homlokzatára a napórát, de az 1716-os átépítéskor ez eltűnt. A későbbi műemléki restaurálás során sem került elő.30
Számos napóra található az egykori Magyar Királyság területén is, amelyek ma már más országokhoz tartoznak. Így a mai Ausztria területén kilenc fali és egy kocka alakú napóra, amelyek közül a Fraknó és Léka várában lévők kora újkoriak.31 A mai Szlovákia területén 103 darab, többnyire fali napóra található, amelyek közül számos középkori és kora újkori.32 Az egykori Jugoszlávia területén hét darab fali napóra lelhető fel.33 Ukrajna területén mindössze két fali napóra ismert, egy Beregszászról és egy Ungvárról.34 Románia területén 43 darab napórát gyűjtött össze Xántus János, amelyek többsége szintén fali napóra, közülük több középkori és kora újkori.35 Pár évvel ezelőtt újból lendületet vett az erdélyi napórák felkutatása, amelyek összegyűjtése szintén Keszthelyi Sándorhoz – és számos adatközlőhöz – köthető.36 Fali napórákra teljesen hasonló párhuzamot nehéz találni Magyarországon, ahogy Buka Adrienne is írja,37 ugyanis a fali napórák többsége templomokon-kolostorokon lehetett elhelyezve, azonban mára nagyon sok középkori templom pusztult el, sokuknak alig őrződött nyoma. Ami átvészelte az évszázadokat és esetleg megmaradt a vésett, festett napóra, azoknál a felújításnál, átépítésnél gyakran már nem fordítottak elég figyelmet ezen „elavult” időmérő szerkezetekre.38
A hordozható napórákról A napórák hordozhatóságát a mágneses iránytűk elterjedése tette lehetővé, Európában a 12–13. században, míg Magyarországon a 15. század közepén jelentek meg. A 14–15. században egyre inkább ismertté váltak a mechanikus órák, azonban a megbízható hordozható napórák végig megtalálhatóak voltak ezek mellett. Utóbbiak készítésének legnagyobb központja Nürnbergben volt. A hordozható napóráknak négy típusa ismert: 1.) henger alakú, 2.) gyűrű alakú, 3.) doboz-, és 4.) asztali napórák. Ezek közül Magyarországon eddig a gyűrű alakúakkal foglalkoztak bővebben.39 Éri István három, a Magyar Nemzeti Múzeumban lévő darabot ismertetett, amelyek közül kettőnek nem ismert a származási helye, egyet pedig a nagyvázsonyi vár ásatásán találtak. További egy darabot említ még, ami pedig a budai vár 1950-es évekbeli ásatásán került elő.40 Ezen órák működése egyszerű volt, amelyekkel 15–20 perces hibahatárral lehetett az időt megállapítani. A középkorban ismertek voltak olyan változatai is, amelyek még tényleg pecsétgyűrű formájúak voltak. Az Éri által ismertetett órák közül az ismeretlen lelőhelyűek egyike 1717-ben, a másik a 18. század közepén, míg a nagyvázsonyi darab a 17. század második felében készülhetett (16–18. századi feltöltési rétegből származik).41 Doboznapóráknál (más néven: zsebnapórák) gyakoriak voltak az elefántcsontból készültek, amelyek Németországban (Nürnberg, Augsburg) – gyakorlatilag itt indul meg ezen órák gyártása, és innen terjed el –, Franciaországban, Itáliában és Flamand földön is készültek, és igen népszerűek voltak a 16–18. században. Az elefántcsonton kívül szívesen használták még a szarvasmarha, szarvas és vaddisznó csontját is. A csont tartósabb volt, mint a fa, és nem vetemedett meg, valamint könnyebb volt rá finom díszítéseket bekarcolni.42 Keszthelyi 1998: 52. Keszthelyi 1998: 50–51. 31 Keszthelyi 1983: 41–42, továbbá: Schwarzinger 1991. 32 Keszthelyi 1983: 43–57, továbbá: Adamuv 1980. 33 Keszthelyi 1983: 58. 34 Keszthelyi 1983: 65. 35 Keszthelyi 1983: 59–64; Xántus 1980. 36 http://napora.mcse.hu/cikkek/erdely_naporai.html (utolsó letöltés: 2013. december 16.). 37 Buka 1995: 101. 38 Keszthelyi Sándor is megjegyzi, hogy számos napóra az utóbbi évtizedekben pusztult el, sokszor az adatgyűjtők szeme láttára (Keszthelyi 1983: 4). 39 Éri 1957. 40 Ezt nem dolgozhatta fel Éri István, mert akkor még közöletlen volt a lelet (BTM, Ltsz. 52.725). Lásd még: Szende–Szabó 1996: 167. 41 Éri 1957: 213–216. 42 A hordozható napórákra továbbá: Bartha 1995. Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében számos hordozható napóra található, melyek közül több a kora újkorban készült, sokszor már nagyipari termelésben. 29 30
92
Varga Máté: Középkori napóra a kaposszentjakabi bencés apátságból
Magyarországi középkori és kora újkori napórák Magyarországon több hordozható napóra lelhető fel múzeumokban, amelyek egy része feltáráson került elő, míg néhány tárgy eredete bizonytalan. A diósgyőri vár feltárásakor, egy házban kézi napórát borító csontlemezre bukkantak, míg a vár területén további két zsebnapórát találtak.43 A bajcsai vár ásatásakor is felfedeztek egy napórát.44 A pogányszentpéteri kolostor területén is leltek egy zsebnapórát a Müller Róbert vezette ásatáson.45 Egy kézi napóra ismert Pécsről 1465-ös dátummal.46 Egy gyűrű napórát és két doboz napórát említ A magyar iskola első évszázadai című kiállítás katalógusa.47 A budai vár 1970. évi ásatása során is találtak egy zsebnapórát, amit Sobieski János egy holland zsoldoskatonája hagyhatott el az 1686. évi ostrom során.48 Az egri vár ásatásán egy napórának vélt kőlap töredéke került elő.49 Sátoraljaújhelyen falba vésve egy 1501-ben készült kőlap található, amit tévesen napórának közölnek, azonban ez egy mechanikus óra számlapja volt.50 Ásatási körülmények közül mindössze két kőből készült napórát töredék ismert a kaposszentjakabi darabon kívül. A veszprémvölgyi apácakolostorból ismert egy kőbe vésett fali napóra töredéke.51 További egy példány látott napvilágot a budai Vár közelében, Magyar Károly Öntőház utcai ásatásán.52
Rekonstrukció és datálás A Kaposszentjakabon talált töredék félkörív vagy téglalap alakú lehetett eredetileg, az árnyékvető talán középen, felül volt beszúrva, ami nagy valószínűséggel az égi pólusra mutatott. A számok elhelyezkedése alapján53 biztosan vertikális, azaz egy falra helyezett napóra volt. A kőlap területe eredeti állapotában nagyjából 46×25 centiméter volt. A napóra óravonalai által határolt szektorok szögeit pontosan lemérve az alábbi adatokat kapjuk.54 A szögértékek 13,9–15,1 fok között ingadoznak, de hogyha a két szélső értéket nem vesszük figyelembe, akkor a szögek 14,0–14,8 fok között mozognak (átlagban 14,4 fok), ami alapján gyakorlatilag a szögek egyenlőnek tekinthetők, így a napóra egyenlő időközűnek számít. Az ilyen jellegű napóráknál a 180 fokos félkört 12 egyenlő részre osztják fel, így minden szög 15 fokos lesz. Ha a 12 órát jelző vonalat függőlegesnek vesszük, akkor a délutáni 6 órát jelző vonalnak pontosan derékszöget kell bezárnia azzal. Viszont ennél az óránál a 90 fok helyett 86,5 fok a két vonal közötti szög. Azonban a délutáni hat szektor 14,4 fokos szöge összességében kiadja a 86,5 fokot. Amennyiben a 12 órát jelző vonal függőleges volt, akkor a délelőtti óraszektorok is megegyeztek a délutániakkal, így az óra teljesen szimmetrikus volt. Komáromy 1964: 67, 75 (11. kép). Komáromy József leírása szerint a kerek rondella nyugati részén kutattak 1960-ban, ahol egy leégett házban fedeztek fel egy napórát, amit 17. századinak tart. Sz. Czeglédy Ilona leírása szerint a vár több pontján, különböző rétegekben kerültek elő csonttárgyak, illetve olyan csonttárgyak (szarvasagancsból), amelyek egy műhelyre utalnak (Czeglédy 1966). A faragott csontok fő előkerülési helye a keleti, nyugati és déli falszorosok voltak, és két periódushoz köthetők: egy 15. századi pusztulási réteg és egy Anjou-kori zárt szemetesgödör, ennek ellenére az nem bizonyítható, hogy a napórák itt készültek volna (Czeglédy 1988: 62, XXXVII. tábla a–c). Két napórát említenek, mindegyik a déli falszorosban került elő, az egyiket a 16. századra, a másikat a 15. századra keltezik, azonban 3 napóra fotóját és rajzát közlik, amelyek közül az „a” jelzésű Komáromy ásatásából származik. 44 Vándor 2002: 79–80, 135. Fából készült napóra, 1573-as évszámmal ellátva. GM, Ltsz. 2002.1.2. 45 Müller 1972: 269, 275–280. Egy veremben került elő több más lelettel együtt, amelyek alapján a verem a 16. század elején volt használatban. Csont doboznapóra, amelyet a 15. század végén készíthettek, de mindenképp 1544 előtt. TGYM, Ltsz: 68.4.110. 46 Kárpáti 1987. A napóra bronzból készült, lelőhelye nem ismert, a bükkösdi iskolában találta egy pécsi műgyűjtő, aki a pécsi múzeumnak ajándékozta. JPM, Ltsz. ?. Az órát valószínűleg Johannus Regiomontanus készíthette Nürnbergben, aki jó kapcsolatban volt Vitéz Jánossal is, és ebből kifolyólag a szerző feltételezi, hogy az óra eredetileg Janus Pannoniusé lehetett. 47 Szende–Szabó 1996: 167. Mindkét zsebnapóra a budai várban került elő. Az egyik Zolnay László ásatásán (BTM, Ltsz. 65.227), míg a másik Gerevich László feltárásán, 1533-as évszámmal (BTM, Ltsz. 53.737). A Zolnay-féle ásatáson előkerült napórát Müller Róbert is említi és közli a fényképét is, mint amit Budán, a Táncsics Mihály utca 9. szám alatt találtak, de elkallódott. Müller 1972: 278–279 (III. tábla 2); Zolnay 1975: 209. 48 Molnár 2012: 426. Mivel a szerző nem közli, hogy melyik leletről van szó pontosan, elképzelhető, hogy a Zolnay-féle ásatáson előkerült leletről emlékezik meg. 49 Lénárt 1987: 456 (31. kép). Egy márványlap töredéke került felszínre, amit az ásató, Pataki Vidor napórának feltételezett. A közzétett jegyzet Pataki Vidor és ifj. Csemegi József ásatási naplója, amelyet 1933. decemberétől 1938. márciusáig vezettek a székesegyház feltárásakor. Az értékesebbnek vélt tárgyakról vázlatrajz is készült. A napóra 1934. november 29-én került elő. Véleményünk szerint azonban a márványlap nem napóra, hiszen a publikációban lévő rajzon csak egy nap látható. 50 Joó 1972: 160 (10. kép). A képaláírás alatt mindössze annyit találunk, hogy a napóra 1501-ben készült, de a szöveges leírásban nem olvasunk róla. 51 Bodó 2002: 56 (12. ábra), 57. A kolostor udvarán újkori feltöltési rétegből került elő. 52 Erre a darabra Herczeg Tamás hívta fel a figyelmemet, ezen az ásatáson valószínűleg egy horizontális napóra töredéke került elő. A napóra rekonstruált és kiegészített példánya a Várkert Bazár kiállításán látható. Terei György szíves szóbeli közlése. 53 Amennyiben horizontális napóra lett volna, akkor a 11-es szám balra lenne a 10-estől. 54 A napóra részletes rekonstrukciója és mérések: Keszthelyi–Varga 2014. 43
93
Varga Máté: Középkori napóra a kaposszentjakabi bencés apátságból
1. kép: Úgynevezett kolostori napóra (Forrás: http://www.swetzel.ch/sonnenuhren/kansu/kansu.html, utolsó letöltés: 2014. január 12.)
2. kép: A kaposszentjakabi napóra rekonstrukciója (Terv: Varga Máté; rajz: Nyári Zsolt)
Hogyha a délutáni 6 órát jelző vonal vízszintes volt, akkor a 12 órát jelző vonal ettől kis mértékben jobbra tért el 3,5 fokkal. Ebben az esetben a délelőtti órákat jelző vonalak továbbra is 14,4 fokosak voltak, de emiatt a napóra kissé aszimmetrikussá vált. Ez utóbbi lehetőséget erősítheti az a tény, hogy a kolostor déli fala nem pontosan dél felé néz, hanem 3,3 fokkal elhajlik (tehát csak majdnem keletelt).55 A napóra tervezője ezt tudhatta, és figyelembe vehette a készítésnél. Tehát a napóra egy nagyjából 12 egyenlő részre osztott időmérő volt, amelyen az úgynevezett kolostori vagy temporális időmérést lehetett alkalmazni (ezt szokás még antik időmérésnek is nevezni). Az imák időnevei az alábbiak voltak: prima (napkeltekor mondott első ima), tertia (a nappal harmadik órája, 9 óra körül), sexta (déli ima, a nappal hatodik órája, déli 12 óra körül), nona (a nappal kilencedik órája, 15 óra körül), vespera (napnyugtakor mondott ima) (1. kép).56 Az óra átmenetet képezett a korai középkori egyenlő közű (4–8 szektor) és a késő középkori, kora újkori változó szögű, többnyire 12 szektorra felosztott napórák között. Míg a változó szögű napórák a valósan eltelt egy órát mutatták, addig az egyenközű napóráknál az egy 1 óra (egység) 40–80 perc is lehetett.57 Ezek alapján az órának egy elméleti rekonstrukciója mindenképp lehetséges (2. kép). Az arab számjegyes írás a 15. században terjedt el egyre jobban hazánkban, míg korábban a római számozás volt a megszokott. A 15. században gyakran keverve használják a két írásmódot, és a 15. század 2. felétől, illetve a 16. század elejétől egyre inkább teret nyer az arab számjegyes írás.58 Így a napórákon többféle számozás is előfordulhat. Többen úgy tartják, hogy az első fennmaradt arab évszámokat is tartalmazó felirat Magyarvalkón (ma Valeni, Románia) a templom szentélyében található, amin keverve vannak az arab és római számok. Az arab számokkal írt 1 és 4 után római számokkal V és II olvasható egymástól mindegyik elválasztva, tehát 1452.59 Azonban ismerünk ennél korábbról is már olyan feliratot, amelyben használnak arab számot. Egy a Somogy megyei Segesdről származó sírkövön M•CCC•XL római számok után egy arab 6-os látható, tehát a feliratot 1346-ban állították.60 Mivel a töredékből nem tudjuk, hogy pontosan melyik írásmódot alkalmazták, ezért mi a 16. században állandósult arab-számjegy formát használjuk.61 Bár a napórán nem szerepel évszám, hogy mikor állították, ennek ellenére be tudjuk határolni, hogy mikor készülhetett. A Somogy megyén kívüli területek 1543-ban kerültek török uralom alá, azonban Kaposvárt – vele együtt a megerődített kaposszentjakabi kolostort is – és közvetlen környezetét 1555-ben foglalta el a török, amikor valószínűleg végleg felhagyták a kolostort is. Tehát a napóra ennél az időpontnál későbbi nem lehet. A lelet készítésének idejére a napóra kialakításából és a számlapon lévő számokból, valamint az előkerülés körülményeiből is következtethetünk. Ezen adatok alapján a napóra készítését a 15. század 2. felére, vagy a 16. század elejére tesszük.
Keszthelyi–Sragner 2012: 29 (598. tétel). Molnár 2012: 79. 57 Molnár 2012: 79. 58 T. Tóth 1997: 39. 59 Bitay–Márton–Talpas 2009: 20–21, 28 (19. ábra). 60 Várady 2000: 60–61. MNM, Ltsz. 1878.95.4. 61 Elméletileg az is elképzelhető, hogy vegyes számozást használtak, de mi a rekonstrukcióban az arab-számjegyes formát használtuk. 55 56
94
Varga Máté: Középkori napóra a kaposszentjakabi bencés apátságból
3. kép: A szentendrei napóra (Forrás: http://manapka.mcse.hu/kepek/index1.jpg, utolsó letöltés: 2014. szeptember 2.)
4. kép: A kolozsmonostori napóra (Forrás: http://www.szabadsag.ro/szabadsag/upload/ article/2012-05-02/73262.jpg, utolsó letöltés: 2014. szeptember 2.)
Párhuzamok A kaposszentjakabi napóra legközelebbi hazai párhuzama Szentendrén van (3. kép), ahol szintén egy félköríves, 12 egyenlő szektoros (nagyjából mindegyik 15 fokos) napóra található, számozás nélkül, azonban itt is láthatóak még vonalak a 6 órás vonaltól felfelé. Még egy másik hasonló, szintén 12 egyenlő szektoros, félköríves számlappal rendelkező napóra ismert az erdélyi kolozsmonostori középkori templom faláról (4. kép), aminek római számozása van, és a 6 órás vonaltól nincsenek feljebb vonalak. A napóra a 15. század közepén készülhetett, talán 1440-ben.62 Külföldön több, hasonló szerkesztésű napóra található. Elsősorban németországi párhuzamokat könnyű találni, hiszen Németországban több mint 6.000 napórát gyűjtöttek össze.63 Ezek közül az általunk tárgyalt napórához leginkább a stendali (1. tábla 2),64 az oebisfeldei (1. tábla 3)65 és az erfurti (1. tábla 4)66 hasonlít. Mindhármon arab számok vannak, amiket két körív fog közre. Az első egy félkörben, míg a másik kettő egy teljes körben található, és mindhárom órát a 15. század végére és a 16. századra lehet datálni.
http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/73262 (utolsó letöltés: 2014. február 4.). A napóra számai gótikus írással készültek. Részletes leírás és további irodalom hozzá: http://napora.mcse.hu/cikkek/erdely_naporai.html (utolsó letöltés: 2014. február 4.). 63 Philipp–Roth–Bachmann 1994. 64 Philipp–Roth–Bachmann 1994: 39576. tétel (DGC5971). A Jacobi-Kirche falán található, a számlap két oldalán 1574-es évszám. 65 Philipp–Roth–Bachmann 1994: 39646. tétel (DGC6827). A St. Katharinen-Kirche falán, évszám nélkül, 16. századinak meghatározva. Alatta egy másik, tizenkét, egyenlő szektorú napóra. 66 Philipp–Roth–Bachmann 1994: 99084. tétel (DGC5340). A dóm falán található, a napóra felett 1498-as dátum szerepel. 62
95
Varga Máté: Középkori napóra a kaposszentjakabi bencés apátságból
Összefoglalás A középkori Magyarországon az idő mérésére számos, különböző fajta napóra volt használatban, azonban ezek közül viszonylag csekély azok száma, amelyek manapság is tanulmányozhatóak. Különösen kevés az, amely régészeti feltárásból ismert, így a Kaposszentjakabon, a bencés apátság feltárásán előkerült napóra töredék ismertetése és elemzése több szempontból is fontos. A napóra bemutatásán kívül röviden kitértünk a napórákra általában, valamint az eddig Magyarországon előkerült fali és hordozható napórákra is, amit azért is tartottunk fontosnak, mert a régészeti kontextusból ismert napórákról ez idáig még nem készült összefoglalás. Erre azért is volt szükség, mert sokszor eme tárgyak inkább felkeltik a csillagászok, mint a régészek, történészek figyelmét. Vertikális – valószínűleg egykoron a kolostor déli falán lévő – vagy más néven fali napórát gyakran helyeztek el középkori templomokon és kolostorokon, hogy mutassa az idő járását, valamint ehhez igazodott az ott élők mindennapi élete. Ezért szokás ezen órákat kolostori napóráknak is nevezni. A kaposszentjakabi kőbe karcolt és vésett napóra első ránézésre szépen kivitelezett munkának tűnik, azonban a szerkesztése egy kicsit pontatlan. A napóra töredékből az egész órát lehet rekonstruálni: az egyenlő közű napórán egy egységnyi idő (egy szektor) 40–80 percnek felel meg. A félkört 12 egyenlő részre osztották fel, amely reggel 6 órától este 6 óráig mutatta az eltelt időt. A 12 szektor átlagos szögértéke 14,4 fok. Az árnyékvető pálcája – amely az égi pólusra mutatott – már nincs meg, azonban egykori helye látszik. A napóra számozása két félkörív között helyezkedik el, amiből a 10-es és 11-es szám töredéke látszik, ezek alapján a számokat már arab számokkal, és nem a korábban használt római számozással látták el. A napóra Kárpát-medencei párhuzamát Szentendrén és Kolozsmonostoron, míg külföldi párhuzamát a németországi Stendal, Oebisfelde és Erfurt városokban találjuk. Ezek alapján, és a történeti adatokkal összevetve a napóra készítését a 15. század második felére vagy legkésőbb a 16. század elejére tehetjük, de semmiképpen nem készülhetett később, mint 1555.
96
Varga Máté: Középkori napóra a kaposszentjakabi bencés apátságból
Források/Gyűjtemények Budapesti Történeti Múzeum, Budapest (BTM) Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg (GM) Janus Pannonius Múzeum, Pécs ( JPM) Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (MNM) Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár (RRM) Thúry György Múzeum, Nagykanizsa (TGYM)
Hivatkozott irodalom Adamuv 1980 = Adamuv, Pavel: Slnečné hodiny na Slovensku. Kosice: Východoslovenské vydav, 1980. Bartha 1995 = Bartha Lajos: Hordozható napórák. Válogatás magyarországi gyűjteményekből. / Portable Sundials. Selected from Hungarian Collections. Budapest: Iparművészeti Múzeum, 1995. Bartha–Buka 1991 = Bartha Lajos – Buka Adrienne: A rudabányai műemlék templom középkori napórája. In: Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27 (1991) 5–12. Bartha–Holló 1995 = Bartha Lajos – Holló Szilvia: Középkori eredetű napóra Ráckevén. In: Meteor (1995) 1. 45–48. Bitay–Márton–Talpas 2009 = Bitay Enikő – Márton László – Talpas János: Technikatörténeti örökség a kalotaszegi Magyarvalkón. / Elements of Heritage in the Field of Technical History at Văleni-Călata. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2009. Bodó 2002 = Bodó Balázs: A veszprémvölgyi apácakolostor építéstörténete és kőfaragványai. / The Architectural History and Carvings of the Veszprém Valley Convent. In: Műemlékvédelmi Szemle 12 (2002) 1. 41–63. Buka 1993 = Buka Adrienne: Skicc a falon – a mátraverebélyi napóra. In: Meteor (1993) 4. 38–40. Buka 1995 = Buka Adrienne: Középkori fali napórák Magyarországon. / Medieval Mural Sundials in Hungary. In: Technikatörténeti Szemle 21 (1995) 101–113. Czeglédy 1966 = Sz. Czeglédy Ilona: Középkori csontmegmunkáló műhely a diósgyőri várból. / Die mittelalterliche Knochenbearbeitungswerkstatt in der Burg Diósgyőr. In: Herman Ottó Múzeum Évkönyve 6 (1966) 227–237. Czeglédy 1988 = Czeglédy Ilona: A diósgyőri vár. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1988. Czeglédy–Koppány 1960 = Sz. Czeglédy Ilona – Koppány Tibor: A mátraverebélyi r.k. templom. / Die römischkatolische Kirche in Mátraverebély, 31–53. In: Dercsényi Dezső et al. (szerk.): Magyar műemlékvédelem IV. 1963–1966. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1969. Éri 1957 = Éri István: Gyűrűalakú napórák. / Le cadran solaire en forme d’anneau. In: Folia Archaeologica 9 (1957) 209–217. Joó 1972 = Joó Tibor: Adalékok a sátoraljaújhelyi volt pálos-piarista templom, kolostor és berendezései történetéhez. / Beitrag zur Geschichte des ehemaligen pauliner-piaristenklosters mit Kirche und Einrichtungen in Sátoraljaújhely. In: Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11 (1972) 145–187. Kárpáti 1987 = Kárpáti Gábor: Laudator temporis acti – letűnt idők dicsérője. Művelődéstörténeti gondolatok egy zsebóra kapcsán. In: Örökség. A Baranya Megyei Múzeumok Kiadványa (1987) 2. 27–34. Keszthelyi 1983 = Keszthelyi Sándor: Magyar napóra-katalógus. Budapest, 1983. Keszthelyi 1997 = Keszthelyi Sándor: Két „új” középkori napóra. In: Meteor (1997) 9. 51–54. Keszthelyi 1998 = Keszthelyi Sándor: Magyarország napórái. A rögzített napórák katalógusa. Budapest: Magyar Csillagászati Egyesület, 1998. Keszthelyi–Sragner 2012 = Keszthelyi Sándor – Keszthelyiné Sragner Márta: Magyarországi középkori templomok tájolása. In: Országépítő (2012) 1. sz. melléklet. Keszthelyi–Varga 2014 = Keszthelyi Sándor – Varga Máté: Középkori napóra került napvilágra Kaposváron. In: Meteor (2014) 11. megjelenés előtt. Komáromy 1964 = Komáromy József: Beszámoló a diósgyőri vár ÉNy-i tornyában végzett ásatásról. / An Account of the Excavation in the North-Western Tower of Diósgyőr Castle. In: Herman Ottó Múzeum Évkönyve 4 (1964) 63–76. Lénárt 1987 = Lénárt Andor: Az egri várbeli székesegyházak feltárásának ásatási naplója (1928–1938)./ Ausgrabungstagebuch der Freilegung der Katedhralen in der Burg von Eger, 1928–1938. In: Agria 23 (1987) 431–472. 97
Varga Máté: Középkori napóra a kaposszentjakabi bencés apátságból
Molnár 2012 = Molnár János: A napórákról. Budapest: Kairosz Kiadó, 2012. Müller 1972 = Müller Róbert: A pogányszentpéteri ásatás, 265–283. In: A Thúry György Múzeum jubileumi emlékkönyve (1919–1969). Nagykanizsa: Thúry György Múzeum, 1972. Nagy 1973 = Nagy Emese: Előzetes jelentés a kaposszentjakabi apátság feltárásáról. / Rapport préliminaire sur les fouilles de l’abbaye de Kaposszentjakab. In: Somogyi Múzeumok Közleményei 1 (1973) 335–339. Philipp–Roth–Bachmann 1994 = Philipp, Hugo – Roth, Daniel – Bachmann, Willy: Sonnenuhren: Deutschland und Schweiz. Stuttgart: Deutsche Gesellschaft für Chronometrie, 1994. Schwarzinger 1991 = Schwarzinger, Karl: Katalog der Ortsfesten Sonnenuhren in Österreich. Wien: Österreichischer Astronomischer Verein, 1991. Szabady 1931 = Szabady Béla: Győr város órája és a katonaság. In: Győri Szemle 2 (1931) 1–3. 57. Szende–Szabó 1996 = G. Szende Katalin – Szabó Péter (szerk.): A magyar iskola első évszázadai (996–1526). / Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn, 996–1526. Győr: Xántus János Múzeum, 1996. Tari 2000 = Tari Edit: Pest megye középkori templomai. (Studia Comitatensia 27.) Szentendre: Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2000. T. Tóth 1997 = T. Tóth Sándor: Az erdélyi matematika kezdetei. In: Művelődés (1997) 11. 36–40. Xántus 1980 = Xántus János: Napórák nyomában. In: Művelődés (1980) 10. 43–44. Vándor 2002 = Vándor László: A bajcsai vár fém-, fa és csonttárgyai, 73–82. In: Kovács Gyöngyi (szerk.): Weitschawar/ Bajcsa-vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében. Zalaegerszeg: Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2002. Várady 2000 = Várady Zoltán: Románkori, korai gótikus és gótikus maiuscula feliratok a Dunántúlon. Szekszárd: PTE Illyés Gyula Főiskolai Kar, 2000. Vértes 1993 = Vértes Ernő: Napórák a történelmi Vas megyében. In: Vasi Szemle 47 (1993) 4. 570–583. Zolnay 1975 = Zolnay László: Ünnep és hétköznap a középkori Budán. Budapest: Gondolat, 1975.
98
Lukács Nikoletta
Kora középkori településrészlet Orosháza határában
Bevezetés 1998 nyarán, a 47. számú Orosházát elkerülő főút második üteméhez kapcsolódó régészeti feltárások során egy többrétegű településrészlet került elő, amely az Orosháza–Nyíri dűlő 6. számú lelőhely nevet kapta (OH-6.). A kutatott terület a nagyszénási és a gádorosi út között helyezkedett el. Az ásatást Szatmári Imre vezette, aki 2001-ben rövid ismertetőt1 írt a lelőhelyről, azonban teljes feldolgozásra eddig még nem került sor.2 Az elkerülő út nyomvonalában négy lelőhelyet tártak fel. Nyíri-dűlő területe 26.500 m². A lelőhely egy egykori meder déli partján helyezkedik el, mindössze 86–90 méter tengerszint feletti magasságban. Az ásatási területet ezért elég nagy részen ellepte a belvíz, így több objektumot és azok leletanyagát nem volt lehetőség megvizsgálni. Összesen 144 objektumot figyeltek meg, amelyből 17 újkori volt (1. tábla 1). A régészeti korú objektumok közé tartozik egy szarmata ház és egy kút. A lelőhely bemutatását a különböző típusú objektumok ismertetésével kezdem, majd a leletanyagot formai szempontok alapján rendszerezem.3
Az objektumok típusai Főként a házakat jellemzem részletesen. A kemencéket, a kemencebokrokat, a gazdasági épületeket, a gödröket és az árkokat összefoglalóan ismertetem. A különböző objektum típusok leletanyaga megegyezett, ezért együtt kezeltem őket a vizsgálat során.
Házak 1. ház (103. objektum) Téglalap alaprajzú, félig földbe mélyített gödörház. T.: DK–ÉNy. M.: 3,4 × 2,5 m. A.: 8,5 m². A mai felszíntől mért mélysége: 96–102 cm. É-i és D-i falában (a hosszanti oldalakon) egy-egy oszlop gödre volt 132–136 cm mélyen. Átmérője: 33 cm és 28 cm. A járószintet feltehetően elbontották, így a bejáratra utaló jelek nem látszódtak. A felmenő fal sem mutatkozott. Kemencéje a K-i sarokba volt vájva, amelynek keményre égett sütőfelületét hamuréteg vette körbe. Mélysége: 80–92 cm, átmérője: 60 cm. Köveket is tartalmazott. Az objektum betöltése barnás volt (2. tábla 1). Leletanyagában megtalálhatóak sütőharangok töredékei, kézi korongolt, hullámvonalköteggel díszített fazekak 1 2 3
Szatmári 2001: 159. Ezúton is köszönöm Szatmári Imrének és Rózsa Zoltánnak, hogy az emlékanyagot a szakdolgozatom keretein belül feldolgozhattam és azt publikálásra átengedték. Továbbá szakmai tanácsokért Dr. Wolf Máriát illeti köszönet. Terjedelmi okok miatt nem áll módomban a gazdasági épületeket, a gödröket, az árkokat, a kemencéket, a kemencebokrokat és az egyes kerámialeleteket egyesével ismertetni, azonban a közeljövőben egy monografikus feldolgozás keretein belül ezekre is sor kerül.
99
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
darabjai és vonalköteggel díszített edények töredékei. Nem elhanyagolható, hogy egy kézi korongolt bogrács három nagy méretű darabját is megtalálták benne (2. tábla 2–6). 2. ház (110. objektum) Téglalap alaprajzú, félig földbe mélyített gödörház. T.: DK–ÉNy. M.: 2,9 x 2,3 m. A.: 8,12 m². A mai felszíntől mért mélysége: 108–124 cm. K-i és Ny-i oldalában, 146 cm mélyen oszlopok gödrei voltak, amelyek átmérője 35 cm. A ház közepében is volt egy kisebb lyuk (átmérő: 24 cm), ami az objektum É-i oldalában található cölöplyukkal (átmérő: 25 cm) állt szemben. Az É-i oldalban elhelyezkedő oszlop gödre a ház falán kívül esett. A padló csak nyomokban volt észlelhető. A falakra és a bejáratra utaló jelek nem mutatkoztak. Két kemencét találtak az objektumnál. Az egyik a K-i oldalon a cölöp gödre mögött helyezkedett el, vagyis biztos nem volt egykorú a házzal. A szelementartó oszlopot a kemence gödrébe ásták bele. A másik kemence a DNy-i sarokba volt belevájva. Átmérője: 60 cm, mélysége: 108 cm. Tapasztása és sütőfelülete részleteiben megmaradt. Valószínűleg ez tartozhatott a házhoz. Betöltése erősen paticsos és szürke volt (3. tábla 1). A házban sütőharangok nagyobb darabjai, kézi korongolt edények töredékei és egy ép, kézi korongolt, hordó formájú, négyszeres vonalköteg díszítésű fazék volt (3. tábla 2–5). 3. ház (113. objektum) Négyzetes alaprajzú gödörház lehetett. T.: DK–ÉNy. M.: 3 × 1,5 m. A mai felszíntől mért mélysége: 94–95 cm. A padlója, cölöplyukai, a bejárata és a falai nincsenek meg. A D-i sarkában félig kiugró, kisméretű, legyező formájú kemence volt, amelynek átmérője 68 cm és mélysége 98 cm. A kemence betöltése paticsos volt. A szuperpozícióban ez a ház fekszik a legmagasabban, azonban a 112. számú és 115. számú objektumok vágják, vagyis ez a legkorábbi. Betöltése igen kevert volt (4. tábla 1). Kézzel formált, vonaldíszes kerámiák és morzsalékos, rossz minőségű kézi korongolt edény töredékek voltak benne (4. tábla 3). 4. ház (112. objektum) Négyzetes alaprajzú gödörház lehetett. T.: DK–ÉNy. M.: 1,9 × 3,8 m. A 115. számú objektum kemencéjéhez tartozó munkagödör vágja. A mai felszíntől mért mélysége: 121–130 cm. D-i sarkában egy oszlop gödre volt, ami nem feltétlenül egyidős vele. A lyuk mélysége: 163 cm, az átmérője: 30 cm. A padló, a bejárat és a falak nem mutatkoztak. Nagy, 160 cm átmérőjű és 88 cm mély, legyezőszerű kemencéje volt, amelyhez egy mély, csepp alakú, fekete humuszos betöltésű munkagödör tartozott. A kemencéből kihúzott paticsokat agyagrétegek fedték, de ez a gödör végéig nem ért el. A gödör mélysége: 130 cm, átmérője: 2 m. A 115. objektum kemencéje a csepp alakú munkagödörhöz is tartozhatott. Valószínűleg a 112. számú házat idővel átalakították vagy felhasználták műhelynek. Így a 112. és 115. objektumok/ műhelyek egy komplexumot alkottak. A gödörben egy padka is található, ami egy újabb kemence alapja is lehetett. A komplexum betöltése paticsos és barnás volt (4. tábla 1). A 112. objektum leletanyagában vonalkötegen átfutó hullámvonal köteges díszítésű kerámia töredékek voltak (4. tábla 2). 5. ház (107. objektum) Négyzetes alaprajzú félig földbemélyített gödörház. T.: DK–ÉNy. M.: 3,2 × 3 m. A.: 9,6 m2. A mai felszíntől számított mélysége: 120–126 cm. Szuperpozíciót alkotott a 113., 112., 115. és 111. számú objektumokkal. Metszette a 115. számú műhely kemencéjét, vagyis annál fiatalabb volt. A 111. árok 20 cm-rel a ház padlója felett futott. K-i és Ny-i oldalában oszlopok gödrei voltak 162 cm és 157 cm mélyen. Átmérője: 40 cm és 25 cm. A padlót nyomokban követni lehetett, de a bejárata és a falai nem kerültek elő. A ház kemencéjét a D-i sarokban meghagyott tömbbe ásták. Alakja tojásdad, kicsit túlnyúlik a házon. Mélysége: 103 cm, átmérője: 80 cm. Sok kő, patics és három fenékkel felfelé fordított fazék volt benne. A három edény közti részt agyaggal tapasztották ki. A kemence fala és az edények is alig voltak átégve. A kemence alja sem volt átégve. A fazekakat a kemence használatának a végén helyezték el mai helyükre. A ház betöltése kevertnek és világosbarna-szürkésnek látszott. Alsó része kevertebb volt és vízzáró réteg volt rajta. Valószínűleg feltöltődött, majd hosszabb ideig víz állhatott benne a 111. árok miatt (4. tábla 1). Feltűnően sok sütőharang töredék került elő (5. tábla 5–6). Kézzel formált edények, hullámvonal és hullámvonal köteges díszű oldaltöredékek, vonalkötegen átfutó hullámvonal köteges díszítésű kerámia töredékek és vonalköteges ábrázolású darabok is előfordultak az objektumban (4. tábla 4–5; 5. tábla 1–4). A ház kemencéjének egyik meghatározó lelete egy kézzel formált, vízszintes fésűs díszítéssel ellátott, külső füles bogrács (4. tábla 6). 100
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
6. ház (9. objektum) Négyzetes alaprajzú, félig földbemélyített gödörház lehetett. T.: D–É. M.: 4 × 3 m. A.: 12 m². A mai felszíntől mért mélysége: 108–135 cm. D-i falán, közvetlenül kívül, 125 cm mély és 35 cm átmérőjű oszlop gödre került elő, ami valószínűleg nem tartozhat a házhoz. A ház É-i falánál nagy, 132 cm mély és 170 cm átmérőjű gödör helyezkedett el. A gödör tartalmazta a legtöbb leletet, ami összekeveredett a ház leletanyagával. A sok kézzel formált kerámiából ítélve, lehet, hogy a gödörből származtak, ami a korábbi időszakra tehető és nem egykorú a házzal. Egységes fekete, vizenyős és humuszos volt a betöltése. A padlószint nyomokba észlelhető volt, de bejáratra utaló jelek nem látszódtak. A falakat sem lehetett megfigyelni. D-i sarkába kemence volt vájva, amely 100–110 cm mélyen helyezkedett el és 1 m átmérőjű volt. Tapasztása beomlott. Az objektum betöltése kevert és paticsos volt (6. tábla 1.). Leletanyagában megtalálhatóak a kézi korongolt, vonalköteggel, hullámvonal köteggel és ferde fésűbenyomkodásokkal díszített fazék töredékek, kevés kézzel formált kerámia és sütőharang töredékek (6. tábla 2–6). Úgy gondolom, hogy ezek a ház alatti korábbi árokból vagy a nagy gödörből származhatnak, vagyis idősebbek a háznál, ugyanis kézi korongolt bográcsok és körömbenyomkodással díszített fazekak töredékei is előkerültek innen. 7. ház (109. objektum) Négyzetes alaprajzú, félig földbemélyített gödörház. T.: DK–ÉNy. M.: 3,6 × 3 m. A.: 10,8 m². A mai felszíntől mért mélysége: 120–126 cm. Cölöplyukait és bejáratát nem találták meg, de a kemény padló előkerült. Legyező formájú kemencéjét a K-i sarokban alakították ki. 107 cm mély és 73 cm átmérőjű volt. Sütőfelülete nyomokban megmaradt. Paticsos réteg vette körül. A ház betöltése kevert volt (7. tábla 1). Leletanyaga igen változatos, ugyanis apró sütőharang töredékek, vállrészen szurkált gömbös testű edény töredékei és egész felületén díszítéssel ellátott, kézi korongolt bogrács darabjai mellett kézi korongolt, fedőhornyos fazék töredék és kézi korongolt, díszítetlen bogrács darabjai is megtalálhatóak (7. tábla 4–5). Egy erősen korrodálódott vasszeget is tartalmazott. 8. ház (114. objektum) Négyzetes alaprajzú, félig földbemélyített gödörház. T.: K–Ny. M.: 3,1 × 2,5 m. A.: 7,8 m². A mai felszíntől mért mélysége: 108–134 cm. A Ny-i falhoz közel a ház kevert betöltésével azonos betöltésű 134 cm mély lyuk (talán oszlop gödre) volt, ami köveket tartalmazott. Átmérője 50 cm volt. A lyukkal szemben, a ház K-i falában 136 cm mélyen helyezkedett el egy másik cölöplyuk, melynek átmérője 36 cm volt. Nem biztos, hogy a házhoz tartozott. A padló nyomokban érzékelhető volt. Bejárata nem került elő. Kör alakú, kis méretű kemencéje a K-i sarokba volt vájva. A tüzelőberendezés mélysége: 107 cm, az átmérője: 59 cm. Jól átégett sütőfelülete nyomokban megmaradt. A ház Ny-i oldalában is kövek helyezkedtek el. A tűztérben és az előtérben is feltűnően sok kő volt, ami a többi objektumra nem jellemző. Az objektum betöltése barnás-szűrkés volt (7. tábla 2). Nem sok kerámiát tartalmazott. Főként apró oldaltöredékek kerültek elő. 9. ház (117. objektum) Négyzetes alaprajzú gödörház. T.: DK–ÉNy. M.: 3,1 × 2,5 m. A.: 8 m². A mai felszíntől mért mélysége: 120–130 cm. A padlót megtalálták, azonban az ágasfák gödrei és a bejárat nem látszottak. Falra utaló jelek sem mutatkoztak. A K-i sarokba kerek kemence volt vájva. Mélysége: 103 cm, átmérője: 80 cm. Sütőfelülete alatt kövek és kerámiatöredékek kerültek elő. Az objektum betöltése barnás, paticsos és kevert volt (7. tábla 3). Kézi korongolt bográcstöredékek, kézi korongolt széles, egymástól távol levő vonalakkal díszített fazekak oldaltöredékei és kézi korongolt fazekak aljtöredékei kerültek elő. Egy széles és lapos orsókarikát is tartalmazott (7. tábla 6–7). 10. ház (119. objektum) Téglalap alaprajzú gödörház. T.: DK–ÉNy. M.: 2,8 × 3,3 m. A.: 9,3 m². A mai felszíntől mért mélysége: 114–130 cm. A padló, a cölöplyukak, a falak és a bejárat nem kerültek elő. Négyzetes alaprajzú kemencéje az ÉK-i sarokba volt vájva és meglehetősen nagyméretűnek látszott a házhoz képest. Átmérője: 130 cm, mélysége: 125 cm. Túlnyúlt a ház falán. Sütőfelülete nehezen volt követhető és alig égett át. Barnás és kevert volt a betöltése (8. tábla 1). Habár az objektum kevés kerámiát tartalmazott, volt benne egy körömbenyomkodással díszített fazékperem (8. tábla 3).
101
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
11. ház (124. objektum) Négyzetes alaprajzú, félig földbemélyített gödörház. T.: K–Ny. M.: 4,6 × 2,6 m. A.: 12 m². A mai felszíntől számított mélysége: 112–166 cm. A ház egy szuperpozíció legfiatalabb tagja volt, ugyanis alatta helyezkedtek el a 121. és a 123. árkok. Továbbá a 121. árok átvágta a 122. számú műhely kemencéjét, vagyis a műhely volt a legkorábbi. A ház DNy-i falának mindkét sarkában egy-egy nagy cölöplyuk helyezkedett el. A Ny-i sarokban levő oszlop gödrében fél tégla volt. Átmérője: 38 cm, mélysége: 143 cm. A másik cölöplyuk 164 cm mély és 25 cm átmérőjű volt. K-i falában ovális mélyedés látszott, amelyben lépcső alsó fokai kerültek elő 97 cm mélyen. Padlója foltokban maradt meg és felmenő fala 40–50 cm magasan érzékelhető volt. D-i sarkából kis méretű, alig átégett körkemence ugrott ki. A tüzelőberendezés mélysége: 134 cm, átmérője: 95 cm. Hamus és paticsos betöltés jellemezte. A házban barnás és paticsos feltöltődés mutatkozott (8. tábla 2). Az objektum körül vékony vaslemez töredékét és két nagyon vékony bronzlemezt találtak. A lemezeket szeggel erősítették össze. Nem tudni mi lehetett. Kerámiaanyagában nagy mennyiségű kézi korongolt bogrács töredék és kézi korongolt, fedőhornyos fazék peremtöredékek voltak (8. tábla 4–5). Az alatta elhelyezkedő objektumok leletanyagában is hasonló kerámia volt. A 122. számú műhelygödörből szintén erre az időszakra datálható leletek kerültek elő. Valószínűleg a település több évtizedig is létezhetett, hogyha először felhagyták a műhelygödröt, majd az árkokat és végül házat építettek rájuk. 12. ház (126. objektum) Négyzetes alaprajzú, félig földbemélyített gödörház lehetett. T.: K–Ny. Mivel egy szuperpozíció legalsó része, ezért eredeti méretét nem tudtam megállapítani. A mai felszíntől mért mélysége: 123–138 cm. Cölöplyuka nem volt. A padlót kiválóan lehetett követni, azonban a bejárat így sem került elő. Ny-i oldalát a 127. számú objektum (műhelygödör) teljesen átvágta, valószínűleg a kemencéjét is. Ny-i sarkán a 111. árok is keresztülment. Betöltése barnás-sárgás és kevert volt (9. tábla 1). Nagy számban kézi korongolt cserépbogrács töredékei és kézi korongolt díszítetlen fazekak darabjai helyezkedtek el benne. (9. tábla 3). Valószínűleg a házat műhelygödörnek alakították át. 13. ház (132. objektum) műhellyel (131. objektum) Négyzetes alaprajzú, félig földbemélyített gödörház. T.: DK–ÉNy. M.: 3,3 × 3 m. A.: 9,9 m². A mai felszíntől mért mélysége: 116–154 cm. A K-i falánál cölöplyuk került elő, melynek mélysége 154 cm, átmérője 35 cm volt. A cölöplyukkal szemben, a Ny-i falnál nagy, négyzet alakú gödör helyezkedett el. A gödör mélysége: 152 cm, mérete: 1,2 x 1,4 m. Kisebb lyuk a D-i sarokban is jelentkezett, amelynek mélysége 129 cm, átmérője 34 cm volt. A ház DNy-i oldalában hatalmas csepp formájú műhelygödör került elő. D-i oldalában legyező formájú, nagy méretű kemence volt, amely 104 cm mélyen helyezkedett el. Átmérője: 140 cm. Tapasztott, keményre átégett sütőfelülete nyomokban megmaradt. A kemence a házhoz tartozhatott. Padlója nyomokban érzékelhető volt. Feketés, paticsos betöltést tartalmazott (9. tábla 2). Mivel mindkét jelenség leletanyaga hasonló, ezért egykorúnak gondolom őket, nem szuperpozíciónak. A 131. számú objektumban több nagyméretű kézi korongolt cserépbogrács töredéke volt. Előkerültek fedőhornyos fazékperemek és szélesen hornyolt oldaltöredékek (9. tábla 4). A 132. számú házban szintén megtalálhatóak voltak a kézi korongolt bogrács töredékek, fedőhornyos peremdarabok, továbbá a körömbenyomkodással és hornyolással díszített edények oldaltöredékei (9. tábla 5–6). Egy lapos és vékony orsókarikát, egy vascsiholó töredékes darabját és egy erősen korrodálódott vasszeget is tartalmazott. (9. tábla 7–8).
Gazdasági épületek Mindössze három gazdasági épület került elő az ásatáson. Legfőképp a kemence hiánya miatt különítettem el őket a házaktól, azonban ez nem jelenti azt, hogy esetleg ne lett volna mégis lakófunkciójuk. Mindhárom objektum négyzetes alaprajzú és félig földbemélyített. Alapterületük 3–7 m² közé tehető, vagyis kisebbek, mint a kemencével rendelkező objektumok. Leletanyaguk hasonló, ezért egykorúnak határoztam meg őket. Kézi korongolt fazék és bográcstöredékek, továbbá körömbenyomkodással és széles vonaldísszel ellátott kerámiák kerültek elő belőlük.
102
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
Kemencék és kemencebokrok Összesen tizenegy kemencebokrot tártak fel. Több kemencebokor a településtől távolabb, csoportokban helyezkedett el. Egy-egy példány azonban a házak között is megfigyelhető volt. Többségük a közelben folyó érhez volt közel, valószínűleg a vízhordás miatt. A feltárt házak számához képest nagy számban kerültek elő. Általában egy munkagödörhöz kettő vagy három kemence tartozott, amelyeket nem egyszerre használtak. Több gödörnél meg lehetett állapítani a kemencék kiépítésének sorrendjét. Esetleg edényégetéshez is alkalmazhatták őket. Továbbá két kemence is előkerült, amelyek nem voltak egykorúak a közvetlen közelükben található objektumokkal.
Gödrök Összesen négy gödröt tártak fel, amelyek közül három kör és egy méhkas alakú volt. Átmérőjük 1,5 és 2 m, míg mélységük 80 és 140 cm közé tehető. Főként kézi korongolt fazék és bogrács töredékek alkották a leletanyagukat.
Árkok A harmadik periódus területén két keskenyebb és hosszabb árok is keresztülhaladt (118. és 111. számú objektum), azonban leletanyaguk nem került beleltározásra, de elhelyezkedésük alapján későbbre keltezem, vagyis nem a telephez tartozhattak. A településhez köthető nyolc árok mélysége, szélessége, keresztmetszete és iránya változó. A lelőhelyen feltárt árkok szerepe nehezen meghatározható, mivel nem sok került elő és azok nagy része sem egyidős egymással.
A leletanyag ismertetése A lelőhelyen keltező értékű fémlelet nem került elő, ezért csak a kerámiaanyag alapján lehetett meghatározni a különböző korszakokat. A kerámiák típusa, funkciója, készítési technológiája, formája és díszítése alapján különítettem el a periódusokat.4 A különböző funkciójú objektumok leletanyaga nagyjából megegyezik, ezért az összes feltárt és dokumentált jelenség leletanyagát együtt tárgyalom. Az egyes típusokat készítési technikájuk és azon belül funkciójuk alapján különítettem el.
Korongolatlan kerámiák 1. Fazekak. A legtöbb töredéknél megfigyelhető, hogy agyagrögökkel, cseréptöredékekkel, esetleg homokkal soványították őket. Általában az agyagrögökkel soványított darabok morzsalékosabbak. Minimális számú kerámiánál megállapítható, hogy jól iszapolták és kívül-belül elsimították a felületét. Általában barnára vagy szürkésbarnára égtek. A falvastagságuk 0,5 cm és 0,8 cm között változik. A peremtöredékek kiképzése közül két változatot lehet elkülöníteni, az egyik mikor enyhén felfelé ívelnek, a másik mikor erősen felfelé ívelnek. A peremek általában lekerekítettek. A mérhető peremátmérők 11–19,5 cm között változnak. A fazekak fenekei az egyensúly megtartása miatt sokkal vastagabbak, mint a falaik. Általában 0,8–1,5 cm közé tehető az aljak vastagsága. A mérhető fenékátmérők értéke 8–10,5 cm. A kézzel formált fazekak többsége díszítetlen, azonban megtalálható néhány olyan fazéktöredék, amelyek vállán hullámvonal és alatta, a hasi részen vonalak futnak. Hasonlók kerültek elő Veresegyház–Ivacson,5 Gyomán,6 Csárdaszálláson7 és Hunya–Csárdavölgyben.8 A töredékek mellett a 107. számú objektum kemencéjében egy ép, kézzel formált edény került elő, amely alapján biztos képet kaphatunk az egyik fazékformáról. Nagyméretű volt.9 Alakjára jellemző, hogy a vállánál volt a legszélesebb és a vállából erősen felfelé ívelt a pereme (5. tábla 2). 4 5 6 7 8 9
A lelőhelyről származó TL és C14 minták vizsgálata folyamatban van. Az eredmény alapján pontosítani és ellenőrizni lehet a régészeti módszerekkel történt korhatározást. Mesterházy–Horváth 1983: 2. kép, 7–8. Szőke 1980: 7. tábla 10, 14, 15. Szőke 1980: 7. tábla 11. Szőke 1980: 9. tábla. Magassága 22 cm, szélessége 20,5 cm, peremátmérője 19,5 cm és fenékátmérője 16 cm volt.
103
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
2. Bogrács. A leletanyagban egyedülálló hullámvonalköteggel és fésűs vonalakkal díszítetett, külsőfüles bogrács peremtöredéke került elő (4. tábla 6). A 107. számú objektum kemencéjében volt, tehát egyidős a három ép edénnyel. Két egymáshoz tartozó töredékből áll. Szürkére égett és agyagrögökkel soványított. Hasonlókat találtak Kölked– Feketekapun10 és Doboz–Hajdúírtáson,11 habár ezek nem voltak díszítve. 3. Sütőharangok. A sütőharangok kézzel formáltak és általában széna vagy szalma lenyomatos a belsejük. Néhány darabnál a belső részt is elsimították. Ha a szerves anyagok nyoma látszik a belső részen, akkor a készítési folyamatra következtethetünk. Nagy részük erősen morzsalékos és erősen átégett. Falvastagságuk 1,5–3,5 cm közé tehető. A peremkiképzésük kétféle formában jelentkezett. Az egyiknél egyenes és lekerekített, a másiknál enyhén befelé hajló és lekerekített. Sajnos ép sütőharang nem került elő, így formájukat nehéz meghatározni. Vastagságuk és néhány nagyobb töredék alapján a késő avar korra keltezhető robosztusabb darabok közé tartozhatnak.12 Átmérőjük 30–40 cm lehetett. A sütőharangok párhuzamai megtalálhatók például Endrődön,13 Doboz–Hajdúírtáson14 és Örménykút 54. számú lelőhelyen.15
Kézi korongolt kerámia 1. Fazekak. A legtöbb esetben homokkal, apró kaviccsal vagy csillámmal soványították a fazekakat. Ezek közül a homokkal soványítottak fordulnak elő a legtöbbször. Általában barnára vagy szürkésbarnára égtek és törésfelületükön a barna–szürke–barna színek mutatkoznak. Falvastagságuk változó. A vékonyfalú 0,6–0,8 cm töredékek mellett megtalálhatóak 1–1,3 cm vastagságú darabok is. A peremek kialakítása meglehetősen változatos. Előfordul ferdén, függőlegesen, vízszintesen levágott és lekerekített is. A peremek hajlási szöge sem egységes. Az erősen kihajló és az enyhén kihajló mellett merőlegesen kiugró darabok is megfigyelhetőek. A harmadik periódus fazekainak peremei között előfordulnak fedőhornyos és külső oldalán lépcsőzetesen megvastagodó töredékek is. A mérhető peremátmérők 15 cm és 35 cm között változnak. A kézi korongolt edények fenekei vékonyabbak, mint a kézzel formált fazekaké. Átlagosan 0,6–1,2 cm közé tehető. A felmenő fal ívére jellemző a konkáv, konvex és az egyenes irány. A mérhető fenekek átmérője 8–18 cm között változik. A 107. és 110. számú objektumból ép edények kerültek elő. Mindhárom hasonló, hordó formájú fazék, melyeket homokkal és csillámmal soványítottak. A 107. számú ház kemencéjébe voltak beépítve. Az egyik16 díszítetlen és nagyméretű (5. tábla 1). A másik17 hasonló méretekkel rendelkezett, azonban vállán hullámvonalkötegek, oldalán pedig vízszintes vonalkötegek futottak (5. tábla 3). A 110. számú objektum fazeka18 kisebb, de formájában megegyező volt. Négy vízszintes, fésűs vonalköteg díszítés volt a vállán és a hasán (3. tábla 5). Mintázatában megegyező edény került elő Debrecen–Bánk 29. számú telekről.19 A 6. számú objektumból sötétszürke, apró kaviccsal soványított edény fenéktöredéke került elő, melyen a dokumentáció alapján fenékbélyeg található, azonban annyira kisméretű a töredék, hogy ez nem feltétlen igazolható. 2. Bográcsok. Nagyszámú bogrács töredék látott napvilágot az ásatáson. Mindegyik homokkal volt soványítva. Legtöbbjük szürkés vagy vörösesbarnára égett. Falvastagságuk 0,8 cm és 1,3 cm közé tehető. Peremkiképzésük igen változatos. Előfordulnak erősen vagy enyhén kiugró, lekerekített vagy négyzetes átmetszetű peremtöredékek. Sok esetben a belső fülek is megmaradtak, amelyek szintén sokféle variációban megfigyelhetők. A hasi rész töredékek alapján a bográcsok gömbölyű aljúak lehettek. Párhuzamaik megtalálhatóak Doboz–Hajdúírtáson.20 Egy darab egész oldala vízszintes fésűs vonalakkal volt ellátva.
Hajnal 2008: 11. kép. Kovalovszki 1975: 13. kép, 1–3. 12 Hajnal 2008: 285. 13 Jankovich B. 2011: 94. 14 Kovalovszki 1975: 5. kép. 15 Herold 2004: 75. tábla, 77. tábla. 16 Magassága 21 cm, szélessége 16,5 cm, perem átmérője 15 cm és fenékátmérője 10,5 cm. 17 Magassága 22 cm, szélessége 18,5 cm, perem átmérője 16 cm és fenékátmérője 11 cm. 18 Magassága 17 cm, szélessége 13 cm, perem átmérője 12 cm, fenék átmérője 7 cm. 19 Mesterházy 1975: 103 (XIV. tábla). 20 Kovalovszki 1975: 11. kép. 10 11
104
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
3. Tálak. Az ásatáson nagymennyiségű apró cseréptöredék került elő. Nagy részüknél nehéz volt meghatározni, hogy tálhoz vagy fazékhoz tartoztak-e. A tálak általában kis számban kerülnek elő kora Árpád-kori telepeken, ugyanis nagy a valószínűsége, hogy nem maradandó anyagból készítették őket. A 6. számú objektumban találtak egy fenéktöredéket, amelynek felmenő fala erősen oldalra kihajlott. Sötétszürkére égett, kézi korongolt és kavicsos soványítású volt. Véleményem szerint tál lehetett, amelyhez hasonlót találtak Tiszaeszlár–Bashalom.21 4. Orsókarikák és orsógombok. Egy darab került elő a 116. árokból, amely kettőskónikus formájú, továbbá átmérője 3 cm, magassága 1,9 cm volt. Továbbá, két lapos és vékony orsókarikát is találtak a 117. és 132. számú házakban (7. tábla 6; 9. tábla 7). Valószínűleg edényekből kialakítva, másodlagosan használták fel őket. Magasságuk 7 mm, vastagságuk 2,7–3,2 cm közé tehető.
Egyéb leletek A lelőhelyen előkerültek olyan használati tárgyak, amelyek nem rendelkeznek keltező értékkel. Két vaskés erősen korrodálódott töredéke, két, szintén erősen korrodálódott vasszeg (9. tábla 8), vascsiholó töredékes darabja, vas- és bronzlemezek.
A kerámiák keltezésének kérdése A késő avar kori és a kora Árpád-kori kerámiák elkülönítése és tipologizálása napjainkban is problémát jelent. Kezdetben a sírkerámiák alapján határozták meg őket, majd az 1970-es évektől egyre több telepet tártak fel, így többek között Mesterházy Károly,22 Bálint Csanád23 és Szőke Béla Miklós24 rendszerezte a leletanyagukat, azonban a különböző edénytípusok tipologizálása még mindig nem egyértelmű. Kvassay Judit a temetők fazekainak vizsgálata alapján, megállapította, hogy a késő avar kori, tojásdad alakú és nyúlánkabb kerámiákkal25 ellentétben, a 10–11. századi darabok öblösebbek és zömökebbek.26 Nyíri-dűlő lelőhelyen a rengeteg fazéktöredék mellett négy ép edény is előkerült a második horizont objektumaiból. Egy kézzel formált, nagyméretű fazék, amely a váll résznél volt a legszélesebb és a vállából erősen felfelé ívelt a pereme. Továbbá, három kézi korongolt, nyúlánk és hordó formájú edény, melyek alapján a második periódus a 11. századnál korábbra keltezhető. A korszak kutatói között vita folyik a kézzel formált, a kézi korongon készült bográcsok és a sütőharangok időrendjéről. A kutatók egy része, többek között Kovalovszki Júlia,27 Takács Miklós28 és Vida Tivadar29 úgy vélik, hogy a kézzel formált bográcsok és a sütőharagok megtalálhatóak a kora Árpád-kori leletanyagban. Ezzel szemben, például Szőke Béla Miklós,30 Herold Hajnalka31 és Wolf Mária32 úgy gondolják, hogy a kézzel formált edények és sütőharangok a 8–9. századra, míg a kézi korongon készült edények a 10–11. századra jellemzőek. Továbbá, a kézi korongon készült bográcsok megjelenését egyes kutatók még későbbre, vagyis a 11. századra helyezik. Ezt támasztja alá Herold Hajnalka őrménykúti kutatása és Wolf Mária Borsod–edelényi ásatása. Nyíri-dűlő lelőhely leletanyaga alapján úgy gondolom, hogy a kézzel formált cserépbográcsok a 9. században jelen voltak a Dél-Alföldön, míg a kézi korongolt változataik a későbbi időszakokban jelentek meg. Azonban három töredék a második periódus 103. számú objektumában33 is jelen volt, ami nem lenne egyedülálló eset, ugyanis Bényben (Bíňa,
Kovalovszki 1980: 45 (25. rajz, 6). Mesterházy 1975. 23 Bálint 1991. 24 Szőke 1980. 25 Mesterházy 1975: 216–218. 26 Kvassay 1982: 38–45. 27 Kovalovszki 1975: 222. 28 Takács 1986; Takács 1995. 29 Vida 2011: 730, 739–740. 30 Szőke 1980. 31 Herold 2004: 61–63. 32 Wolf 2003: 94–102. 33 1. ház (103. objektum). A három töredék nem a padlószinten volt, ezért feltételezem, hogy nem feltétlenül egykorú az objektummal, hanem később kerülhetett bele, amikor ezen a területen a harmadik horizont népessége élt. 21 22
105
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
Szlovákia),34 Kompolton35 és Szelezsényben (Sľažanyž, Szlovákia)36 is kerültek elő a korábbi időszakra, vagyis a 10. század második felére keltezett kézi korongolt bográcsok, de az említett lelőhelyek kerámiáinak keltezése erősen vitatott.37 Mivel Nyíri-dülő lelőhelyen a harmadik periódusban voltak meghatározó számban, ezért a 11. században biztos használták őket. A sütőharangok a második horizont kerámiaanyagát gazdagították nagy számban, így megállapítható, hogy a 9. században biztos alkalmazták őket a Dél-Alföldön. A kutatástörténetet áttekintve látszik, hogy a 9–11. század közti időszak kerámiáinak keltezése nem egyértelmű. Mindenesetre valószínűsíthető, hogy az avarok itt voltak, mikor a honfoglaló magyarok megérkeztek, azonban nem tudni, hogy az avar és magyar edényművesség hogyan hatott egymásra vagy egyáltalán hatott-e. Nyíri-dűlő lelőhely késő avar és kora Árpád-kori horizontja közt rés van, ami arra utal, hogy nem éltek együtt ezen a területen. Azonban az biztos, hogy történt egy nagy változás a kutatott időszakban, a kézzel formált kerámia lassan kikopott és a kézi korongolt terjedt el. Továbbá új edénytípusok váltak népszerűvé és a díszítésben is újítások történetek.
A lelőhely objektumainak relatív kronológiája A nyomvonal északnyugati részén, az egykori ér medréhez közelebb található egy feltehetően 8. századi település nyoma, ahol jól kivehető, nagy és négyzetes árokrendszer és négy avar ház mutatkozott. Erre a településre építkezik egy későbbi népesség. Sütőkemence bokraik vágják az árokrendszerek egyes részeit. Egy ház (9. számú objektum) is hozzájuk köthető, mert szintén vágja a késő avar árkokat. A nyomvonalon tovább haladva kelet felé, körülbelül 350 méteren keresztül belvizes terület jellemző, ahol az objektumok tulajdonságai nem voltak megállapíthatóak, ezért azokat nem vizsgáltam. Ezután újabb jól megfigyelhető településrészlet következik. A szuperpozíciók és a leletanyag alapján két periódus különíthető el. A 8. századi telepnek itt már nem volt nyoma. Ezen a részen három ház (103., 107. és 110. számú objektumok) tekinthető a legkorábbinak. Egymás mellett, 5–7 méteres távolságra elhelyezkedve sort alkottak. Szerkezetük teljesen egyforma, átlagos alapterületük 8,8 m². A szelementartó ágasfák helyei a 110. és 103. számú házban a hosszabbik oldalak közepén mutatkoztak. A kemencék elhelyezésében megfigyelhetőek eltérések, ugyanis a 110. és 107. számú házban a délnyugati sarokban voltak, míg a 103. számú házban a délkeleti sarokban. A három építmény közül a 110. számú objektum egy kemencével volt szuperpozícióban, a 107. számú objektum pedig két házra (112. és 113. ház) és egy műhelyre (115. számú objektum) épült rá. Az alatta elhelyezkedő jelenségeket időben egymás után alakították ki. Vagyis a legkorábbi a 113. számú objektum, őt követi a 112. számú, majd a 115. számú műhely. A 110., 103. és 107. házakat egykorúnak határoztam meg. Az alattuk található jelenségeket a leletanyaguk alapján szintén hozzájuk csatolnám, ugyanis lehet, hogy a település legelső objektumai közé tartoztak és csak pár évre rá alakították ki rajtuk a három házat. Leletanyagukban kézi korongolt, hordó formájú edények, külsőfüles bogrács és sütőharangok voltak. Úgy vélem ez a második periódus a lelőhelyen. Későbbinek határoztam meg, mint a 8. századi települést, mert a házak szerkezete teljesen eltérő, a leletanyagban sokkal kevesebb a kézzel formált kerámia és nincs a környezetükben négyzetes árokrendszer. A harmadik periódus objektumai nem állnak szuperpozícióban egyik előbb említett jelenséggel sem. A település legkorábbi objektumai a 125., 120. és 128. árkok lehetnek. Mélységük és szélességük is hasonló. A 120. árok egy szuperpozíció legalsó tagja. Felette található a 122. kemencebokor, felette pedig két árok, amelyeket a 124. számú ház vág. A 125. árok felett a 105. számú gazdasági épület található. Ezen a teleprészen hat ház figyelhető meg. Közülük csak a 124. ház alkot szuperpozíciót a 121. és 123. árkokkal, amelyek a 122. kemencebokor felett haladnak el. A kemencebokor (mint már említettem) vágja a legkorábbi 120. árkot. Tehát a 124. ház a legfiatalabb. A hat ház szerkezete nagyjából megegyezik. Egyikben sem mutatkoztak oszlopok gödrei és a kemencék a legtöbb esetben a délkeleti sarokba voltak vájva. Ezen a területen négy kemencebokor került elő. A 122. kemencebokor a már bemutatott szuperpozíció alapján korábbi a 124. háznál. A többi kemencebokor, vagyis a 108., 129. és 127. számú objektumok valószínűleg egyidősek a 122. számúval, ugyanis a 116. árok a 129. számú objektum kemencéjét vágja. A 127. számú objektum szintén túl közel fekszik az árokhoz, vagyis azt később alakították ki. Tehát a harmadik periódus településének legkorábbi objektumai közé tartozik a 120., 125. és 128. árok, majd náluk fiatalabbak lehetnek a kemencebokrok, majd őket követi néhány Habovštiak 1966: 29. ábra 1–4; Takács 2012: 230, 4. ábra 2. Vaday–Takács 2011: 564–569, 13. kép. 36 Ruttkay 1992: 11 (13. ábra); Takács 2012: 230, 8. ábra 9. 37 Wolf 2013: 763–765. 34 35
106
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
ház, amelyekkel egyidős lehet a 116. árok. Ezen a teleprészen több gödör és gazdasági épület is előkerült, azonban mivel nem alkottak szuperpozíciót más objektumokkal, így a település bármelyik időszakához tartozhattak. Ez a megállapítás a többi szuperpozíció nélküli objektumra (akár házra) is érvényes. Természetesen attól, hogy a település több időszaka is megfigyelhető és az átalakítások követhetőek, a kerámiák alapján nem tudjuk olyan pontosan elkülöníteni az idősíkokat. A 8. századra keltezhető avar teleprész felett talált ház és kemencebokrok a leletanyag hasonlósága és az objektumok szerkezete alapján ehhez a teleprészhez tartozhatott. Valószínűleg a két rész közötti belvizes területen a harmadik periódus településének további objektumai fekszenek. Tehát a feldolgozás jelenlegi szintjén38 a lelőhely kora középkori periódusában három korszakot lehet elkülöníteni: egy 8. századi, egy 9. századi és egy 11. századi település nyomai mutatkoznak. A 8. századra keltezhető négy ház, egy külső kemence és két árokrendszer. 9. századi lehet öt ház és egy műhely. Elhelyezkedése és leletanyaga alapján ide sorolom a 103. számú objektumot. Azonban kerámiái közt megtalálhatóak sütőharangok darabjai és egy kézi korongolt bogrács töredékei. Ez nem feltétlen jelenti azt, hogy a sütőharangok és a bográcstöredékek egyidősek, mivel a második periódus közelében fekszik a harmadik periódus, így abból utólag is odakerülhetett. Továbbá leletanyaga és elhelyezkedése alapján a második horizonthoz tartozik a 107., 110., 112. és 113. számú ház és a 115. számú műhely. Ehhez a periódushoz nem tudok árkokat csatolni, ami nem egyedülálló eset, ugyanis Visegrád–Várkert39 lelőhelyen sem fordultak elő. Valószínűleg az életmód vagy a gazdálkodási forma okozhatja ezt a jelenséget. A 11. századra tehető nyolc ház, három gazdasági épület, négy gödör, tíz műhely és nyolc árok. Szintén az objektum körülmények és a leletanyag alapján ide sorolom a 9., 109., 114., 117., 119., 124., 126. és 132. számú házakat. Az avar kori objektumok általában közelebb vannak a mederhez, mint az Árpád-koriak (1. tábla 1). A leletanyagra jellemző, hogy a legtöbb korongolatlan fazéktöredék a második periódus objektumaiban40 figyelhető meg. Minimális számú a harmadik periódus jelenségeiből41 is előkerült, de nem jellemző. A kézi korongolt fazekak formáját tekintve a második periódusra a hordó alak jellemző, míg a harmadik periódusnál a gömbösebb testű vagy a vállánál kiszélesedő idomok jelentkeznek. A díszítésben is van különbség a periódusok között. A második periódus fazekain szurkált hullámvonal- vagy vízszintes vonalköteg minta fordul elő. Egyes példányokon a hullámvonalköteg részben fedi a vonalköteget. Ritkább esetben a vállukon, ferde fésű benyomkodással díszített edények is előkerültek. A harmadik periódus fazekai összességében kevésbé díszítettek, mint a második periódus kerámiái. Edényeire jellemző a körömbenyomkodásos díszítés, ami a legtöbb esetben a gömbösebb testű daraboknál figyelhető meg az anyagban. Hasonlót találtak Mezőkeresztes–Cethalom 21. és 191. számú házában.42 Mindkét korszak töredékei között előfordulnak azonban olyan példányok, amelyeknek egész felülete fésűs vonaldísszel van ellátva. A harmadik periódusnál a vonalak és a vonalak közti sáv is szélesebb, mint például Tiszaeszlár–Bashalmon43 és Örménykút 54. lelőhelyen.44 A harmadik típus összes díszítési technikájára találunk példát az Esztergom–Szentgyörgymezőn45 előkerült kerámiákon. A sütőharangok, néhány kivétellel, a második periódus objektumaiból kerültek elő. A harmadik periódus azon objektumai, amelyekben sütőharang volt, szuperpozícióban álltak a korábbi, 8. századra tehető, avar település objektumaival. Előfordulhat, hogy azokból kerültek bele. Ilyen például a 9. számú ház.
Háztípusok Nyíri-dűlő lelőhelyen öt földbemélyített ház tartozott a második periódushoz és nyolc a harmadik periódushoz. A legfiatalabb település házai viszonylag sűrűn, 7–10 méterenként egymás közelében elhelyezkedve csoportot alkottak. Két ház a csoporttól kissé távolabb feküdt, egy építmény pedig a távolabbi (nagyjából 300–400 méterre lévő), 8. századi avar telepre épült rá, ahol a település külső kemencéinek többsége is megtalálható volt. A harmadik periódus objektumai között szabályos sorban sorakoztak a második periódus házai. A két periódus lakófunkciójú épületei közt egyáltalán nem volt szuperpozíció. Jelenleg a legkorábbi horizont nincs feldolgozva, csak előzetes megtekintés és saját ismereteim alapján kelteztem a 8. századra, azonban a pontosabb meghatározás érdekében további és folyamatban levő kutatások szükségesek, ezért jelen tanulmányban részletesen nem ismertetem. 39 Kovalovszki 2001: 83. 40 A 107., 110., 113. és 115. objektumok. Vagyis szinte mindben volt és elég nagy számban. 41 A 9., 105., 117., 124. és 131. objektumok. A harmadik periódus objektumaihoz képest nem sokban volt és nem is nagy darabszámban. 42 Simonyi 2001: 9. kép, 17. kép. 43 Kovalovszki 1980: 45 (25. rajz). 44 Herold 2004: 19–21. tábla. 45 Lázár 1998: 34. kép (10. ház, 1 ház kemencéje, illetve 6. ház). 38
107
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
Nyíri-dűlő lelőhely házai közt az időbeli különbséget a házak eltérő szerkezete is mutatja. A második periódusra datált házak alapterülete 8,1 m² és 9,6 m² között változott. Téglalap vagy négyzetes alakúak. Kevésbé gyakori, a 103. és a 110. számú ház szerkezete, a tetőt tartó szelemen két gödre a házak hosszanti oldalának a közepén helyezkedik el. Ugyanez a szerkezet figyelhető meg Visegrád–Várkert 13. számú házánál46 és Mezőkeresztes–Cethalom 78. számú házánál.47 A kemencék a 110. és 107. házban a nyugati sarokban, míg a 103. háznál a keleti sarokban helyezkedtek el. Agyagból tapasztott sarokba vájt tüzelőberendezésük volt, ami az alföldi vidéken teljesen megszokott. A 107. számú objektum kemencéjének felépítése azonban különleges volt. Formai szempontból megegyezett a többi ház szerkezetével, de a kemence szájában három ép edényt találtak fenékkel felfelé állítva. A fazekak belseje üres volt, alig voltak átégve, vagyis a ház vagy a kemence felhagyása előtt nem sokkal használhatták. A fazekakat agyaggal tapasztották be. A kemence belsejében több edény nem volt. Erre a jelenségre nem találtam semmilyen párhuzamot Magyarország területén ebből az időszakból. Az objektumban és a benne található kemencében vassalak, vasbuca és égett tapasztás darabok kerültek elő nagy mennyiségben, ami azt jelzi, hogy a településen vasművességhez köthető munkálatok folyhattak. A kemencében található egész edények valószínűleg a hő megtartást próbálták fokozni. A kérdés csupán az, hogy miért csak egy ilyen kemence került elő a lelőhelyen és, hogy más lelőhelyeken miért nem jellemző. Összességében elmondható, hogy a második horizont házai a két ágasfás, kisméretű, agyagkemencés, földbemélyített típusba tartoznak, ami a 8–9. századi késő avar lakosságra is jellemző.48 A harmadik periódus házai szintén négyzetes alaprajzúak voltak. Átlagos alapterületük 8 m² és 12 m² közé tehető. A padlók nyomokban megtalálhatóak. A cölöplyuk nélküli háztípusba tartoznak, amelyeket több helyen is, például Esztergom–Szentgyörgymezőn,49 Visegrád–Várkerten,50 Tatabánya–Dózsakertben51 és Ménfőcsanak–Szeles-dűlői 121. számú objektumnál52 is megfigyeltek. A cölöplyukak hiánya azonban utalhat a sekélygödrű földbemélyített házakra is, ahol a tetőt tartó oszlopok nem feltétlen a gödörbe kerültek, hanem attól kissé távolabb. Ilyenkor a ház falai is kívül esnek a gödrön. A nyesés és a humuszolás miatt ezek a nyomok könnyen eltűnhettek és a régészek számára csak a gödör maradt.53 A cölöplyuk nélküli lakófunkciójú objektumok utalhatnak faépítményekre is, vagyis boronaházakra. Azt, hogy a településeken melyik háztípus volt a jellemző, többek között a környezeti tulajdonságok befolyásolták.54 Nyíri-dűlő lelőhelyen, a harmadik periódusba tartozó lakó építmények kemencéit a sarokba vájták és agyaggal tapasztották. Néhány esetben megfigyelhető, hogy a tüzelőtérben kődarabok is voltak. A harmadik periódusba sorolt település fontos jelenségei közé tartoznak a külső kemencebokrok. A szabadban álló kemencék az Árpád-kor minden időszakában megtalálhatóak. Az Alföldön feltárt településeken, többek között Tiszalök–Rázompusztán,55 Kardoskút–Hatablakon56 és Csongrád– Felgyőn57 is előkerültek. A lelőhelyen a házak számához képest igen magas a feltárt kemencebokrok aránya. Ez felveti a kérdést, hogy mire, illetve, hogy egyszerre használhatták-e őket és, hogy egy kemencebokor hány házhoz tartozhatott. Nyíri-dűlő lelőhely 115. számú objektumát is külső kemencének határoztam meg, azonban elhelyezkedése alapján ez nem a harmadik periódushoz tartozik. Mivel hasonló jellegű kemencék a korábbi időszakokban is megtalálhatóak, mint például Kölked–Feketekapu58 lelőhelyen, ezért reálisnak tartom, hogy ez az objektum is az lehetett.
Kovalovszki 2001: 86. Simonyi 2001: 5. kép. 48 Skriba 2010: 229. 49 Lázár 1998: 32 (23. kép, 7. ház). 50 Kovalovszki 1986: ásatási alaprajz. 51 Vékony 1988: 289–299 (II/1980. ház). 52 Takács 1996: 200. 53 Sabján 1999: 132–134, 146–148. 54 Szabó 1975: 54–56. 55 Méri 1963: 1. kép. 56 Méri 1963: 2. kép 5–6. 57 Méri 1963: 273. 58 Hajnal 2008: 3 kép. 46 47
108
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
A település abszolút kronológiája Nyíri-dűlő lelőhelyen három korszakot különítettem el (1. tábla 1). Az első periódus egy késő avar település, ami további kutatásokra vár, ezért most csak röviden ismertettem. A további két horizont objektumjelenségei és leletanyaga is különbözik egymástól. A második periódus házai négyzetes alaprajzúak, sarokba vájt kemencéjük van és két ágasfa nyoma mutatkozik a házak hosszabbik oldalán. A leletanyagban megtalálhatóak a kézzel formált fazekak, sütőharangok és egy kézzel formált, külső füles bogrács. A fazekak fésűs hullámvonal- és/vagy vonalköteggel vannak ellátva, ami egy korábbi időszakra utal. A kutatás mai helyzete alapján ezt a periódust a 9. századra helyeztem el. Vagyis a 9. században ez a terület lakott volt. A harmadik periódus házai szintén négyzetesek, sarokba vájt kemencéjük van, de cölöplyukakat nem tartalmaztak. Így a két periódus közti különbség már az objektumjelenségek alapján is feltűnő. Ehhez a periódushoz kapcsolom a külső kemencéket is, mivel leletanyaguk a házakéval megegyezett. A kerámiaanyagra jellemző, hogy csak kézi korongolt fazekakat és bográcsokat tartalmaz. Díszítésük is eltér a második periódus mintázataitól. A vízszintes és hullámvonalas díszítést továbbra is alkalmazták, azonban már szélesebb sávok mutatkoznak köztük. Megjelent a körömmel bekarcolt díszítés is. Ezt a teleprészletet a 11. századra keltezem. Mivel a kutatás mai helyzete a 9–11. századdal kapcsolatban nem letisztult, ezért egyelőre ezt a két időpontot tartom a legreálisabbnak, azonban nem tartom kizártnak, hogy a második periódus időbeli felső határa és a harmadik periódus alsó határa átnyúlik a 10. századba. Viszont az tisztán látszik, hogy a két település között időbeli hiátus van és valószínűleg nem a második periódusból fejlődött ki a harmadik, hanem két különböző csoport telepedhetett le ugyanarra a területre több évtized különbséggel. A lelőhely teljes feldolgozása még folyamatban van. A horizontok pontos keltezésében természettudományos vizsgálatok fognak segíteni, amelyek eredménye újabb információkat adhat a 9–11. század közötti időszakra. Azonban a teljes történeti-régészeti és etnikai problémákra csak a további részletes elemző kutatások és ásatások adhatnak választ.
109
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
Hivatkozott irodalom Bálint 1991 = Bálint Csanád: Die spätawarezeitliche Siedlung von Eperjes (Kom. Csongrád). (Varia Archaeologica Hungarica 4.) Budapest: Akaprint, 1991. Habovštiak 1966 = Habovštiak, Alojz: K otázke datovania hradiska v Biňi. In: Slovenská archeológia 14 (1966) 2. 439–486. Hajnal 2008 = Hajnal Zsuzsanna: Avar kori cserépbográcsok és sütőharangok. / Angaben zur Chronologie der Awarenzeitlichen Tonkessel und Backglocken. In: Communicationes Archaeologicae Hungariae (2008) 267–293. Herold 2004 = Herold Hajnalka: Die frühmittelalterlivhe Siedlung von Örménykút 54. (Varia Archaeologica Hungarica 14.) Budapest: MTA Régészeti Intézet, 2004. Jankovich B. 2011 = Jankovich B. Dénes: Settlement Details from the Avar Period and the Árpád Period, 73–137. In: H. Vaday Andrea – Jankovich B. Dénes – Kovács László (szerk.): Archaeological Investigations in County Békés 1986–1992. (Varia Archaeologica Hungarica 25.) Budapest: Archaeolingua, 2011. Kovalovszki 1975 = Kovalovszki Júlia: Előzetes jelentés a dobozi Árpád-kori faluásatásról 1962–1974. / Vorbericht über die Ausgrabung des Árpádenzeitlichen Dorfes Doboz 1962–1974. In: Archaeológiai Értesítő 102 (1975) 204–223. Kovalovszki 1980 = Kovalovszki Júlia: Településásatások Tiszaeszlár–Bashalmon. / Siedlungsausgrabungen in Tiszaeszlár– Bashalom (Bronzezeit, 3.–4. und 11.–13. Jahrhundert). (Fontes Archaeologici Hungariae.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1980. Kovalovszki 1986 = Kovalovszki Júlia: A Visegrád–várkerti Árpád-kori faluásatásról, 61–63. In: Kocsis Gyula (szerk.): A magyar falu régésze Méri István, 1911–1976. (Ceglédi Füzetek 2.) Cegléd: Kossuth Múzeum, 1986. Kovalovszki 2001 = Kovalovszki Júlia: Árpád-kori házak Visegrád–Várkertben. / Häuser aus der Arpadenzeit im Burggarten von Visegrád, 81–98. In: Cseri Miklós – Tárnoki Judit (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig. Szentendre – Szolnok: Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Damjanich János Múzeum, 2001. Kvassay 1982 = Kvassay Judit: Kerámia a X–XI. századi sírokban. (Bölcsészdoktori értekezés.) Budapest: ELTE BTK Régészettudományi Intézet, 1982. Lázár 1998 = Lázár Sarolta: Kora Árpád-kori település Esztergom–Szentgyörgymezőn. / Frühárpádenzeitliche Siedlungsgrabung in Esztergom–Szentgyörgymező. (Opuscula Hungarica 1.) Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 1998. Mesterházy 1975 = Mesterházy Károly: Régészeti adatok Hajdú-Bihar megye területe IX–XIII. századi településtörténetéhez I. / Archäologische Angaben zur Siedlungsgeschichte des Komitates Hajdu-Bihar in den 9.–13. Jahrhunderten I. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973 (1975) 95–174. Mesterházy–Horváth 1983 = Mesterházy Károly – Horváth Lajos: Településtörténeti kutatások Veresegyház határában. / Siedlungsgeschichtliche Forschungen in der Gemarkung von Veresegyház. In: Archaeológiai Értesítő 110 (1983) 112–124. Méri 1963 = Méri István: Árpád-kori szabadban levő kemencék. / Freistehende Backöfen aus der Regierungszeit des Hauses Arpad. In: Arhaeológiai Értesítő 90 (1963) 273–280. Ruttkay 1992 = Ruttkay, Matej: Sídlisko z 10.–12. stor. v Sl’ažanoch, okres Nitra. In: Archeologické Rozhledy 44 (1992) 593–608. Sabján 1999 = Sabján Tibor: A veremház rekonstrukciója, 131–176. In: Bencze Zoltán – Gyulai Ferenc – Sabján Tibor – Takács Miklós (szerk): Egy Árpád-kori veremház feltárása és rekonstrukciója. (Monumenta Historica Budapestinensia 10.) Budapest: Budapesti Történeti Múzeum, 1999. Simonyi 2001 = Simonyi Erika: Kora Árpád-kori településrészlet Mezőkeresztes–Cethalomról. (Újabb adatok az Északkelet-magyarországi Árpád-kori kerámia keltezéséhez és az ún. fabéléses lakóházakról). In: A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 23 (2001) 359–390. Skriba 2010 = Skriba Péter: 9. századi település a Hosszú-víz völgyében (Vát–Telkes-dűlő, Vas megye). / Eine Siedlung des 9. Jahrhunderts im Tal des Hosszu-víz (Vát–Telkes-dűlő, Kom. Vas). In: Arhaeológiai Értesítő 135 (2010) 209–244. Szabó 1975 = Szabó János Győző: Árpád-kori falu és temetője Sarud határában II. A település. In: Egri Múzeum Évkönyve 13 (1975) 19–62.
110
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
Szatmári 2001 = Szatmári Imre: Orosháza–Gádorosi út, Nyíri dűlő, 159. In: Jankovich B. Dénes (szerk.): Régészeti kutatások Magyarországon 1998. / Archaeological Investigations in Hungary 1998. Budapest: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Magyar Nemzeti Múzeum, 2001. Szőke 1980 = Szőke Béla Miklós: Zur awarenzeitlichen Siedlungsgeschichte des Körös-Gebietes in Südost-Ungarn. In: Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 32 (1980) 181–203. Takács 1986 = Takács Miklós: Die arpadenzeitlichen Tonkessel im Karpatenbecken. (Varia Archaeologica Hungarica 1.) Budapest: MTA Régészeti Intézet, 1986. Takács 1995 = Takács Miklós: A 10–14. századi falvak régészeti feltárása a Kisalföldön (Kutatástörténet és perspektívák). In: Győri Tanulmányok 16 (1995) 5–50. Takács 1996 = Takács Miklós: Honfoglalás és korai Árpád-kori telepfeltárások az M1 autópálya Nyugat-magyarországi szakaszán. / Erschleissung von Siedlungen aus der Zeit der Landnahme und der frühen Arpadenzeit an der Westungarischen Strecke der Autobahn M1, 197–217. In: Wolf Mária – Révész László (szerk.): A magyar honfoglalás korának régészeti emlékei. Miskolc: „A Magyar Honfoglalás 895–1995 Tokaj” Alapítvány, 1996. Takács 2012 = Takács Miklós: A korongolt, kora Árpád-kori cserépbográcsok formai sajátosságairól. / About the Formal Characteristcs of the Árpádian Age Wheel-thrown Clay Cauldrons, 229–269. In: Petkes Zsolt (szerk): Hadak útján XX. Népvándorláskor Fiatal Kutatóinak XX. Összejövetelének konferenciakötete. Budapest: Nemzeti Örökségvédelmi Központ, Magyar Nemzeti Múzeum, 2012. Vaday–Takács 2011 = Vaday Andrea – Takács Miklós: Megjegyzések a lassú korongon formált, gömbölyű aljú cserépbográcsok időrendjéhez. (A Kompolt–Kistéri tanya 405., 406. és 439. objektum leletanyaga), 519–604. In: Kolozsi Barbara – Szilágyi Krisztián Antal (szerk.): Sötét idők falvai. 8–11. századi települések a Kárpátmedencében. II. kötet. Debrecen: Déri Múzeum Régészeti Tár, 2011. Vékony 1988 = Vékony Gábor: Késő népvándorlás kori és Árpád-kori települések Tatabánya–Dózsakertben, 283–316. In: Gombkötő Gábor (szerk): Komárom megye története I. Tatabánya: Komárom Megyei Nyomda Vállalat, 1988. Vida 2011 = Vida Tivadar: Sütőharangok és sütőfedők. Régészeti adatok Dél- és Közép-Európa étkezési kultúrájához, 701–817. In: Kolozsi Barbara – Szilágyi Krisztián Antal (szerk.): Sötét idők falvai. 8–11. századi települések a Kárpát-medencében. II. kötet. Debrecen: Déri Múzeum Régészeti Tár, 2011. Wolf 2003 = Wolf Mária: Adatok a X. századi edényművességünkhöz. A borsodi leletek tanúságai. / Informationen zu unzere Töpferkunst des 10. Jahrhunderts. In: Hermann Ottó Múzeum Évkönyve 42 (2003) 85–108. Wolf 2013 = Wolf Mária: Kerámiavizsgálatok eredményeinek felhasználása a 10–13. századi településeink kutatásában I. (Borsod). / Die Nutzung der Ergebnisse von Keramikanalysen in der Forschung der Siedlungen des 10.–13. Jahrhunderts I. (Borsod), 755–797. In: Révész László – Wolf Mária (szerk): A honfoglalás kor kutatásának legújabb eredményei. Tanulmányok Kovács László 70. születésnapjára. Szeged: Szegedi Tudományegyetem, Régészeti Tanszék, 2013.
111
Bíró Gyöngyvér
Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
Bevezetés Jelen tanulmány keretében egy jászsági Árpád-kori település régészeti feldolgozásának aktuális állását kívánom közzé tenni. Jászfényszaru–Szőlők-alján 2007-ben, Kertész Róbert vezetésével végeztek ásatást a Damjanich János Múzeum munkatársai.1 A lelőhelyen néhány szarmata objektum, valamint elvétve egy-egy őskori kerámia is napvilágot látott, de a régészeti jelenségek többsége egy Árpád-kori településhez tartozott. Már az összesítő felszínrajz és a nagy mennyiségű leletanyag első szemrevételezésénél kiderült, hogy egy viszonylag nagy kiterjedésű településről van szó, amelynek leletanyaga elsősorban kerámia szempontjából tekinthető gazdagnak. Jelen tanulmányban egy rövid áttekintést kívánok adni a lelőhelyről és annak leletanyagáról, valamint bővebben ismertetem az Árpád-kori épületeket és az ezekből származó régészeti leleteket. Mivel a részletes elemzés (főként az edénytípusok, az állatcsontanyag és a fémtárgyak esetében) még folyamatban van, végleges eredményekkel csak a teljes anyag feldolgozása után számolhatunk.
A lelőhely bemutatása Jászfényszaru városa Jász-Nagykun-Szolnok megye északnyugati csücskében, Jászberénytől légvonalban 16 km távolságra fekszik (1. tábla 1). Folyóvizei nagyban meghatározták a települési viszonyokat, amint azt már Palugyai Imre megfogalmazta: „Földe homokos, sovány, mocsáros, s nagy része a Zagyva s Galga kiöntéseinek kitéve lévén, vagyonosságra s népességre nem igen emelkedhetett [...]”.2 Ennek ellenére a mai Jászfényszaru területét már az őskortól kezdődően lakták. A vizenyősebb, áradások alkalmával veszélyeztetett területekből kiemelkedő homokhátak több évezreden keresztül megfelelőnek bizonyultak az emberi megtelepedésre, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az eddig regisztrált lelőhelyek sokasága. A mai Jászfényszaru területén név szerint eddig két írott forrásokból ismert középkori település azonosítására tettek kísérletet. Magának Fényszarunak a neve legkorábban Fennuszaru alakban tűnik fel Zsigmond király 1433. évi oklevelében.3 Az Árpád-kori Fényszarut Selmeczi László előbb Jászfényszaru–Barátok-tava, majd Homokszállás lelőhellyel hozta kapcsolatba.4 Szintén Selmeczi lokalizálta sikeresen egy ásatás során Szentkozmadamján szállást a mai Jászfényszaru–Kozma-part/Kozma-domb névvel illetett részén.5 Ám ha nem is kapcsolhatók össze a forrásokban 1
2 3 4 5
Köszönöm dr. Kertész Róbertnek (DJM), hogy mint ásatásvezető a Szőlők alja lelőhelyen feltárt leletanyagot feldolgozásra és közlésre átengedte. Köszönettel tartozom dr. Wolf Máriának, akinek a segítségére mindig számíthattam a feldolgozó munka folyamán. Továbbá köszönöm dr. Langó Péternek, hogy a lelőhellyel és Jászfényszaruval kapcsolatos összes fellelhető információt a rendelkezésemre bocsátotta. Palugyai 1854: 134. MNL OL, DF 210120 E. „Parancs Négyszállási Kompolthoz és Fényszarui Lukácshoz, hogy az elfoglalt Szentandrást adják vissza az egri káptalan urainak.” (Fodor 1942: 361; Benedek–Zádorné Zsoldos 1998: 63, 72). Selmeczi 2001: 138–139; Selmeczi 2011: 34–35. Selmeczi 2001.
113
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
felbukkanó helységnevekkel, más településekre utaló lelőhelyek is ismertek erről a területről a középkor időszakából. A terepbejárások alkalmával talált kerámialeletek alapján több 11–13. századi települést is valószínűsíteni lehetett a mai Jászfényszaru területén.6 A Szőlők-alján feltárt településrészlet az előbb említett Kozma-part és a Barátok-tava között foglal helyet (1. tábla 3). Éppen erre az elhelyezkedésre alapozva írta Selmeczi, hogy „Miután a Szőlők alja határrész Kozmadamjánszállása és a Barátok-tavánál húzódó Árpád-kori település között található, feltehetően csupán egy »tanyaszerű« gazdasági egység nyomait találták itt meg.”7 Bár ezzel szemben igen jelentős településrészlet és leletanyag látott napvilágot, a fentebbiekhez hasonló névszerinti azonosítás egyelőre nem járt sikerrel. A most tárgyalt lelőhelyet korábban Jászfényszaru–Samsung parkoló néven tartották nyilván, azonban már Jászfényszaru–Szőlők-alja néven folyt a megelőző feltárás 2007-ben, Kertész Róbert vezetésével. Az ásatás területe a 30.000 m2-t is meghaladta (1. tábla 2, 4),8 a szelvény széle nyugaton több házat is félbevágott, így bizonyos, hogy a telep még folytatódik ebben az irányban. Maga az Árpád-kori településrészlet egy homokháton helyezkedett el, délnyugati szélén árokrendszerek húzódnak, ezek némileg elkülönülnek a többi objektumtól, illetve részben metszik is azokat, talán már a telep határát jelezhetik. Északi irányban árkok és gödrök találhatók a feltárt terület peremén, de ezek is 15–20 méterrel távolabb helyezkednek el a centrumtól. A telepet a gyárterület határolja kelet-délkeleti irányból, ezen a részen már valamivel kisebb az objektumok sűrűsége, mint a településrészlet nyugati felén. Feltehetően az egykori település kelet-délkeleti szélét sikerült megtalálni, amelynek központi – és egyben az objektumok szempontjából legsűrűbb – részét a nyugati szelvényfal közelében láthatjuk. A 2012 őszén végzett terepbejárás megerősítette azt a feltevést, miszerint a telep jó része még feltáratlan. A felszínen szétszóródott leletek alapján – természetesen a sok éves szántás következményeivel számolva – meg lehet becsülni a település kiterjedését. Ez alapján az ásatás által érintett szántóföld további részén is lehetnek még nyugati irányban régészeti jelenségek. Mivel az objektumok a szelvény nyugat–északnyugati részén, hosszanti oldalának közepén sűrűsödnek, nem meglepő, hogy a 2012-es terepbejárás alkalmával is e terület néhány tízméteres körzetében kerültek elő nagyobb számban az Árpád-kori leletek. A terepszemle alkalmával GPS-szel is bemértük a lelőhely feltáratlan részének kiterjedését,9 amely nagyjából egybe esett a műholdképen megfigyelhető nagykiterjedésű világos folt területével (1. tábla 2). A délről szomszédos dombháton terül el az Ószőlők II. lelőhely (1. tábla 3), amelyet csupán egy keskeny ér választ el a most vizsgált területtől, ebből kifolyólag még az sem zárható ki, hogy a két település között összefüggés van. Az bizonyos, hogy mindkét területen még jelentős feltáratlan Árpád-kori anyaggal számolhatunk,10 de hogy a településnek pontosan mekkora részét rejti még a föld, azt a terepbejárás mellett más módszerekkel is érdemes lenne felbecsülni. A 2007-es feltárásból származó és a terepbejárás alkalmával talált leletek több korszakot is képviselnek. A felszínen 2012-ben is a legnagyobb számban Árpád-kori és szarmata edénytöredékek kerültek elő, azonban az ásatással ellentétben több őskorra és újkorra keltezhető cserepet is találtunk. A régészeti munka során összesen 309 objektumot tártak fel, és további 62 jelenség kapott stratigráfiai egységre vonatkozó számot. Legnagyobb számban a gödrök és az árkok szerepelnek, utóbbiak több esetben egymás folytatásaként vagy mellékágaként összetett árokrendszereket alkotnak. Épületként 45 objektumot regisztráltak, ezek közül majdnem mind rendelkezett kemencével. Tűzhelyet és egy füstölőt is meg lehetett figyelni a településen, valamint két építmény nyomait karámként azonosították. Több oszlophelyként értelmezett objektum is feltárásra került, ezek javarészt az épületekben kaptak helyet.
Langó 2006: 81. Selmeczi 2011: 37. 8 A felszínrajzok digitalizálását az Archeodata 1998 Bt. végezte. 9 A felszíni leletek alapján a lelőhely északi vége: E 701381, N 249481. Déli oldalról az ér határolja, amely nagyjából a következő koordináták mentén fut: E 701359, N 249136; E 701349, N 249153; E 701242, N 249276; E 701223, N 249294; E 701146, N 249354; E 701116, N 249379. Az északi és keleti végei közötti részen körülbelül a szántás határáig lehetett követni az elszórt leleteket. 10 Az Ószőlők II.-höz tartozó homokháton rendkívül sok fehér, csigavonallal díszített kerámiát találtunk. 6 7
114
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
Épületek Az egyes házak külön-külön történő leírásától eltekintve, az alábbiakban az épületeknél tapasztalható főbb jellemzőket foglalom össze. Az Árpád-kori házak legfőbb adatai megtalálhatók az összesítő táblázatban (1. táblázat). A jászfényszarui lelőhelyen feltárt 45 épületből összesen 44 keltezhető leletanyaga, illetve a településrészleten belül elfoglalt helye alapján az Árpád-korra.11 Az Árpád-kori házak elhelyezkedésük alapján négy csoportot alkotnak.12 Az 1. csoport tizenhat (15–30. házak), a 2. csoport kilenc (1–9. házak), a 3. csoport négy (10–13. házak), míg a 4. csoport összesen tizenöt épületből (31–45. házak) áll (2. tábla 1). Az 1. házcsoport található a feltárt terület legnyugatibb részén, az idetartozó házak közül többet jól láthatóan éppen metszett a szelvényfal. Bár ezektől az épületektől távolabb helyezkedik el, tájolása, szerkezete és leletanyaga alapján szintén az Árpád-korra keltezhető az 1. csoportba sorolt 15. ház, amely a településrészlet legdélebben található épülete. Ettől keletre helyezkedik el a 2. csoport, amelynek épületei a feltárt településrészleten belül a centrumban álltak, viszonylag sűrű házegyüttest alkotva. A legközelebb lévő házak olykor csak 0,5–2,5 m távolságra vannak egymástól, így ezek esetében rögtön felmerül, hogy az egymástól fél méterre elhelyezkedő épületek aligha állhattak teljesen egyidőben. A 3. csoport tagjai a feltárt terület kelet-délkeleti határára merőlegesen képeznek egy északnyugat-délkeleti irányú házsort. Ezek a házak egymáshoz igen közel álltak, a legkisebb távolság (1,2 m) a 10. és 11. ház között, a legnagyobb (3,4 m) a 11. és a 12. ház között van. Ami a feldolgozómunka kezdetén a 2. és a 3. házcsoport együttkezelését indokolta, az a két csoport egymáshoz viszonyított elhelyezkedése, ugyanis a 2. csoport 3. sorszámú házától délkeletre, 22,2 m-re foglal helyet a 3. csoport 10. sorszámú háza. Így az 5., 6., 8., 3., 10., 11., 12. és 13. házat elméleti szinten összekapcsolva, látszólag egy házsor bontakozik ki (2. tábla 2). Ebből eredően felmerült egy északnyugat–délkeleti irányú utca meglétének a lehetősége, amit a település centruma felé vezető, hasonló irányú objektumszegény sáv is alátámasztani látszott. Bár nem egyértelműen, de a feltételezett utca – azaz szándékosan be nem épített, közlekedésre is alkalmas, hosszabb ideig üresen hagyott sáv – másik oldala is kirajzolódott a 4. csoport házai által. A házak gödrei többnyire téglalap vagy négyzet alaprajzúak, illetve alakjuk olykor a talajra gyakorolt különböző behatások miatt torzult. Hosszabbik oldaluk 2,5 és 4,6 m között változik (átlagosan 3,42 m), a rövidebb oldaluk 2,1 és 4,2 m közötti (átlagosan 2,91 m) hosszúságú (1. táblázat). Amely házgödrök oldalhosszúságát ismerjük, azoknak alapterülete megközelítőleg 5,04 m2 és 19,32 m2 között határozható meg (átlagosan 9,98 m2), de még a legnagyobb gödrű 16. ház mérete sem mondható túl nagynak. Az épületek hosszanti tengelye legtöbbször északnyugat–délkeleti vagy északkelet–délnyugati tájolású. Minden házra igaz, hogy részben földbe mélyítették, de egyik sem rendelkezik jelentős mélységgel. A mélységeket az ásatási dokumentációban a nyesett felszínhez mérten adták meg, az eredeti felszínről nincs adatunk, ezért nem lehet pontosan meghatározni, hogy milyen mértékben voltak ezek az épületek a földbe mélyítve. A relatív mélységek csupán 3–40 cm között mozognak (átlagosan 18,22 cm a maximum értékek alapján), néhány esetben épp csak a házgödör legalsó része maradt meg (3. tábla 2).13 Több háznál találtak oszlophelyként értelmezhető mélyedéseket, amelyek általában a ház rövidebb – keleti és nyugati – oldalainak közepén foglaltak helyet. Az épületek között volt egy, kettő és három oszlophellyel rendelkező is. Bár több épületnél értelmezték ily módon az átlagosan 26–27 cm-es átmérőjű mélyedéseket, ezek kialakítása és elhelyezkedése nem egy esetben megkérdőjelezhetővé tette a mélyedés oszlophely mivoltát, vagy legalábbis az oszlop tetőtartó funkcióját. Többek között az 1. háznál megfigyelhető „oszlophely” éppen a kemence nyílásával szemben található (3. tábla 1). A lyuk helyzete alapján az ágasfa helyett akár valamilyen szikrafogó alkalmatosságra is gondolhatnánk.14 Amennyiben tetőtartó oszlop állt itt, akkor viszont nem lehetett egyszerű a kemence használata. A 2. ház gödrének alapterülete ugyan elég szabálytalanul rajzolódott ki, de itt elfogadható a rövidebb oldalaknál lévő mélyedések oszlophely funkciója. Érdekességként még megemlítendő, hogy a feltárás során a 42. ház középső részétől kicsit északra egy 20 cm átmérőjű foltot figyeltek meg, amely alapján felvetették a ház alátámasztásának lehetőségét. Az ásatás során érintett területen éveken át mezőgazdasági munkák folytak, a feltárás előtt a talaj felső részét lehumuszolták, volt olyan ház, amelynek egy részét elpusztította a gép és még az úgynevezett jászeső15 eróziós hatásával is számolhatunk, ebből eredően nem ismerjük az egykori járószintet. Így Az eredetileg az 1. csoporthoz sorolt 14. számú ház leletanyaga alapján nem Árpád-kori, jóval korábbra keltezhető és el is különült a többi házcsoporttól, így elemzésére itt nem kerül sor. 12 Ezek közül a 2. és 3. csoport feldolgozása már korábban egy szakdolgozat keretében megtörtént, illetve publikálásra is került: Bíró 2013a; Bíró 2013b. 13 A házak fotóit a Damjanich János Múzeum munkatársai készítették és az ásatási dokumentáció részét képezik. 14 Wolf 2001: 133–134. 15 Fodor 1942: 243. 11
115
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
azonban nem lehet biztosan eldönteni, hogy verem vagy félverem (gödör-)házakról beszélhetünk-e, mivel kérdéses az épületek gödrének eredeti mélysége. Sabján Tibor rekonstrukciója alapján a feltárt házgödrök méreténél nagyobb alapterülettel számolhatnánk, amennyiben a jászfényszarui házakat egyértelműen veremházként lehetne meghatározni.16 A Szőlők-alján feltárt épületek esetében nem beszélhetünk felmenő falak egyértelmű nyomairól, viszont esetenként az oszlophelyek hiánya, illetve a házak betöltésében észlelt paticstörmelék utalhat ezek meglétére. Egy épületnél (36. ház) jelezhetik a ház oldalai mentén középen elhelyezkedő oszlophelyek a felmenő oldalfalak meglétét, vagy legalábbis a lelőhelyen általánosnak tekinthetőtől eltérő épületszerkezetet (3. tábla 3). Ez az épület leletei alapján a település legkésőbbi kronológiai fázisába tartozik, így lehet, hogy már egy későbbi szerkezeti újítást figyelhetünk meg általa. Ehhez nagyon hasonló alaprajzú ház került elő többek között Ménfőcsanak–Szeles-dűlőn és Lébény–Bille-dombon is.17 A bejárat helyét általában nehéz meghatározni, de szerencsés esetben a ház menetelesen, lépcsőzetesen kialakított széle vagy sarka utalhat rá.18 Jászfényszarun mindössze hét épületnél lehetett valószínűsíteni a bejáratot: négy esetben a délnyugati, két háznál az északnyugati, illetve egy esetben a délkeleti részen volt megfogható a többnyire meneteles, esetenként padkás bejárati rész (1. táblázat). Ezek alapján a feltételezett utca mentén álló házaknál a bejárat nem az utcafronton, hanem ahhoz viszonyítva hátul vagy oldalt kapott helyet. Majdnem mindegyik ház – összesen 42 – rendelkezett olyan kemencével, amelynek sütőfelülete, illetve omladékai legalább részben megmaradtak, vagy égett folt jelezte az egykori kemence meglétét (1. táblázat). A 16. háznál két kemence is megfigyelhető volt, ezek elhelyezkedése alapján elképzelhető, hogy az épületet megújították. A 30. házról jóformán egyáltalán nincs adatunk (a rajz- és fotódokumentációt leszámítva), a 40. háznál pedig tűzhelyre utaló nyomokat találtak. A kemencék az épületek több mint felénél a házak északkeleti (29 ház), ritkábban az északi (5 ház), az északnyugati (3 ház), a délkeleti vagy a keleti (2–2 ház) sarkában helyezkedtek el. A 24. ház esetében csak a kemence meglétéről tudunk, de annak helyét nem jelzik. Ahol megfigyelhető volt a kemence építési technikája, ott minden esetben tapasztással, illetve részben vájással készültek a kerekded, ovális vagy szögletes formájú kemencék. Ezeket többnyire úgy alakították ki, hogy egyik oldalukat és hátsó falukat a ház két oldala biztosította, így már csak a nyílásuk és a másik oldaluk felőli falat kellett teljesen megépíteni (3. tábla 1). Majdnem minden kemence rendelkezett szépen kialakított, tapasztott sütőfelülettel, csak a 7., 32. és a 33. háznál volt kőalapozás megfigyelhető. Azonban a kő alapozású kemencék megléte nem utalt arra, hogy az adott épület az Árpád-kor mely szakaszában állhatott, ugyanis az említett három ház leletanyaga alapján mind egy-egy külön periódust (korai, átmeneti és kései fázis) képviselt. Érdekesség, hogy a 33. ház esetében kő alapozásként őrlőkőtöredékeket használtak, míg a 44. ház kemencéjének sütőfelületébe kerámiákat tapasztottak. Meglehet, hogy a 20. ház kemencéjének nyílásánál előkerült nagyméretű kőnek is valamilyen funkciója volt a mindennapi használat során. Több épületben előfordultak különböző méretű munkagödrök és hamusgödrök is (például 5., 10. és 13. házban), amelyeknek funkcióját csak feltételezhetjük, bár az utóbbiaknál a hamus betöltés még inkább szolgálhat bizonyítékként a gödör rendeltetését illetően. Fentieket összefoglalva elmondható, hogy a jászfényszarui házaknál az általánosan jellemző négyszögletű (vagy egykor négyszögletű) gödörhöz a rövidebb oldalakon elhelyezkedő ágasfák tartoztak, melyek megtartották szelemengerendát és ezáltal a háztetőt, amelynek vége a gödör szélétől valamivel kintebb támaszkodott a talajra. Az Árpád-kori lakók a meneteles vagy padkás kialakítású bejáraton keresztül jutottak be a házba, amelyben a legtöbbször a bejárattal átlósan szemben helyezkedett el a vájt-tapasztott, ritkábban kőalapozással készült kemence. Az épületben található sekély gödrök a bent végezhető munkák megkönnyítésére, de akár tárolásra és a hamu eltakarítására is szolgálhattak. A házak kialakítását, belső elrendezését tekintve jó párhuzamként említhető a Méri István által feltárt Tiszalök–rázomi Árpád-kori település, ugyanis mind a házak formája, mind a kemencék és oszloplyukak elhelyezkedése sok hasonlóságot mutat.19 A házak tájolása, a kemencék helye, kialakítása, formája, még a házgödrök mérete is szinte teljesen azonos. Hasonló képet mutatnak a Szigetszentmiklós–Üdülősoron feltárt épületek is,20 de még számos Árpád-kori települést lehetne párhuzamként megemlíteni, többek között a házainak egyik csoportjával szintén hasonló sémát mutató Kána falut,21 vagy az M0-s autópálya és a 4-es számú elkerülő főút nyomvonalán feltárt teleprészleteket.22 Sabján 1999: 133–139. Meglehet, épp a feltárt objektumok kis alapterülete utalhat a jászfényszarui épületek veremház mivoltára, mivel ebben az esetben – Sabján Tibor rekonstrukcióját elfogadva – a házak gödrének nagysága és a földön ülő tetővel bezárt terület nem azonos, mert a tető széle statikai okokból nem támaszkodhat a gödör szélére. 17 Takács 1996a: 200, 211 (1. tábla 2), 213 (3. tábla 2). 18 Michnai 1981: 227. 19 Méri 1952: 58–59. 20 Írásné Melis 1992a: 62 (4. kép), 63 (5. kép). 21 Terei 2010a: 249; Terei 2010b: 88, 92, 89, 7. ábra. 22 Rácz 2010. 16
116
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
A kerámiaanyag általános jellemzői A kerámiák fizikai tulajdonságai Az összes jászfényszarui (biztosan Árpád-kori) kerámiáról elmondható, hogy lassú, kézzel hajtott korongon készültek, legalábbis gyorskorongra utaló egyértelmű nyomok nem fordultak elő. Az edénytöredékek alapanyagának és soványításának makroszkópos tanulmányozásakor két nagy csoportot lehetett elkülöníteni: a homokos anyagú, olykor samottos soványítású kerámiákat, illetve a sokszor egészen nagy törmelékszemcsékkel, kavicsokkal (és mellette homokkal) soványított kerámiák csoportját. Az elsőként említett magas homoktartalmú kerámiáknál számolnunk kell a természetes soványítás lehetőségével (ahogy azt sok esetben az archeometriai vizsgálatok eredményei is igazolták),23 tehát nem mindig beszélhetünk szándékosan hozzákevert adalékanyagról. A kerámiazúzalék használata kisebb-nagyobb mértékben mindkét csoportnál megfigyelhető, de nem jellemző.24 A sok homokot tartalmazó töredékek elsősorban a vörösre és feketére égetett példányok közül kerültek ki, míg a legdurvább szemcséjű kavicsos soványításra a fehér és a szürkés árnyalatú kerámiák között találtunk példát. Az edénytöredékek színvilágát illetően három főbb típust lehetett elkülöníteni: barna és sötétszürke, vörös és vörösesbarna, illetve a fehér és világos színű kerámiák csoportját. Mindegyik csoportnál megfigyelhetünk különböző árnyalatú változatokat, ilyen szempontból a fehér kerámiák tekinthetők a legváltozatosabbnak, mivel a hófehértől, a szürkésfehéren át egészen a világos rózsaszín árnyalatig változnak a színek. Alapvetően oxidatív körülmények között történt a kerámiák kiégetése, redukciós égetésre utaló jegyeket nem találtunk sem a makroszkópos sem az archeometriai vizsgálatok során. Hogy a színvariációk pontosan mennyiben függnek a nyersanyagtól és mennyiben az égetés körülményeitől, az még megválaszolandó kérdés. Az bizonyos, hogy a korábban sötétebb színt okozó szerves anyag kiégése miatt – a kaolin esetét leszámítva – mindenképp bekövetkezik egyfajta színváltozás a kerámiák kiégetése során.25 Jelen esetben az égetési hőmérséklet a vörös és szürke kerámiáknál ~800–1000°C-ra, az ezeknél későbbre keltezhető fehér kerámiáknál pedig 900–1000°C-ra becsülhető, tehát jelentős eltérés ebben a tekintetben nem tapasztalható a korábbi/ későbbi leletek között.26 A fentebb említett, nyersanyag, soványítás és szín alapján elkülönített csoportok egészen pontosan behatárolják a település egyes periódusait. Az egyes csoportok időrendi elemzését alább, külön fejezetben foglalom össze, itt csak a végeredményeket közlöm. A 11. századtól keltezhetőek a mészben gazdag nyersanyagból készült, homokos (vagy ritkábban homokkal soványított) és viszonylag finom anyagú, érdes tapintású, többnyire vörös és fekete árnyalatú kerámiák (4–5. táblák). Ezeket a 12. század végén, a 13. század elején váltják le a szabad szemmel is láthatóan más, mészben szegényebb nyersanyagból készített, gyakran nagy törmelékszemcsékkel soványított, a szürke és a fehér különböző árnyalataiban előforduló kerámiák (7. tábla; 13. tábla).27 Az eddig megvizsgált leletanyagban a legkisebb arányban a 14. század elejére utaló töredékek vannak jelen, amelyek a 13. századiakhoz képest többnyire finomanyagúak, kevésbé durva soványításúak, vékonyfalúak és szürke vagy világos színűek (szürkés-fehér, sárgás-fehér, világosvörös), esetenként tiszta fehérek.
Formakincs és díszítési módok Nagyobb edényrészleteket csak kevés esetben sikerült összeilleszteni, így a formai jellemzők elemzésénél csupán töredékekből indulhatunk ki.28 A fazekak erősen dominálnak, de több, esetleg tárolásra szolgáló nagyméretű edény töredékei is megtalálhatóak a leletanyagban. A fazekak formájában két típus mutatkozik: az egyik egy gömbölyded, hasasodó, közepesen vastag- vagy vastagfalú változat, ívelten kihajló, általában tagolatlan, éles vagy lekerekített peremmel (4. tábla 1, 3–6; 5. tábla 1–6, 8–9; 8. tábla 1–3; 10. tábla 1–3, 6–8; 11. tábla 1; 12. tábla 2). A másik fazékforma valamivel nyúlánkabb, vállában öblösödő, közepesen vastag- vagy vékony falú, és kihajló, tagolt vagy tagolatlan, éles, lekerekített, egyenesen vagy ferdén levágott peremmel látták el (6. tábla 7–10; 8. tábla 5, 11–12; 9. tábla 1–4, 6; 11. tábla 2, 5, 7–8, 11; Bíró et al. 2014: 36–37. Ezeknél a kerámiáknál az archeopetrográfiai megfigyelések alapján több esetben is elvethető volt a kerámiazúzalék alkalmazása, mivel az eleinte samottnak vélt törmelékek többnyire kisebb-nagyobb méretű, olykor vasas elszíneződésű agyaggöbecsek voltak. 25 Parádi 1959: 9. 26 Bíró et al. 2014: 37–38. 27 A nyersanyagok eltérő mésztartalmára az XRD vizsgálat hívta fel a figyelmet (Bíró et al. 2014: 35–37). 28 A feltárás során csupán egyetlen teljesen ép edény, egy csigavonallal díszített fehér fazék került elő. Ez azonban nem egy épület leletanyagához tartozott, hanem egy gödör közepére volt állítva, aljával lefelé. 23 24
117
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
12. tábla 4; 13. tábla 2–3, 5–8, 10–11, 13). A méretei miatt tárolóedény darabjaiként értelmezhető kerámiatöredékek alapján ennek az edénytípusnak a formakiképzése a második fazéktípusra hasonlít, csak jóval nagyobb méretekkel. A meglévő darabok alapján nagyjából 27–28 cm-es peremátmérővel számolhatunk, és a magassága sem lehetett elhanyagolható (7. tábla). A bográcsokat átlyukasztott, olykor egyenesre vágott, vaskos peremtöredékek, valamint felső részén kónikus, alul ívelt formát mutató, viszonylag vékonyfalú oldaltöredékek képviselik, amelyek esetenként hullámvonallal vagy egyéb motívummal díszítettek (6. tábla 6; 9. tábla 2, 8; 11. tábla 4; 12. tábla 3; 13. tábla 9, 12). Az eddig megvizsgált leletek között egy palack töredékei is előkerültek, az egyik darabján apró fogaskerék minta részlete látszik (11. tábla 9). A település életének legkésőbbi fázisára utal egy vékonyfalú, egyenesen vágott széllel ellátott peremtöredék, ami valamilyen tálkához/csészéhez, vagy egy egészen finom kidolgozású fazékhoz tartozhatott (13. tábla 4). A kerámiák között viszonylag sok díszítettet találunk, de vannak teljesen díszítetlen és jellegtelen töredékek is. A leggyakoribb díszítés a csigavonal és a pálcával húzott, párhuzamosan futó, széles közökkel bekarcolt vonaldísz. Megfigyelhető a hullámvonal, a vonalköteg, a hullámvonalköteg, illetve az 1–2 cm-es ívelt bekarcolások alkalmazása is. Több kerámián fogaskerékkel benyomott minta is előfordul (6. tábla 7; 8. tábla 12; 11. tábla 7, 9; 13. tábla 2, 6), egy kérdéses keltezésű töredék peremét pedig körömbenyomkodás díszíti (8. tábla 9). Némely fazék alján fenékbélyeg is található, a most vizsgált épületek leletanyagában több ilyen aljtöredék is előfordul (6. tábla 1; 9. tábla 6; 11. tábla 11; 13. tábla 7), az egyiken valószínűleg egy András-kereszt részlete figyelhető meg fenékbélyegként (6. tábla 1). A már jól ismert Árpád-kori díszítések között néhány érdekesség is előfordul. Egy kicsi nyaktöredéken olyan sűrű hullámvonalak futnak szorosan egymás felett, hogy már inkább zegzug mintának mondható. Egy oldaltöredéket egymástól pár cm-re lévő vonalkötegek díszítenek, amelyek között átlós irányú, sraffozott hatást keltő simítás látható (6. tábla 5). Az egyik legkülönlegesebb darabnak számít az a vékony falú, világosszürkére és sárgás-barnára égetett bogrács-oldaltöredék, amelynek oldalát pecsétlőkerékkel készített sávok tagolják, háromszögek és átlós vonalak alkotta sormintával (9. tábla 8). Szintén különleges darabnak számít ebben a leletanyagban egy belső peremdísszel ellátott edénytöredék (8. tábla 5). A fazekas éppen csak az edény belsejét és a perem alatti vékony sávot hagyta díszítetlenül, az összes többi felületet hullámvonalköteg vagy sűrű vonalköteg borítja. A peremnek nem csak külső, de belső oldalán is hullámvonalköteg fut, ami az Árpád-kor viszonylatában annyira nem jellemző. A fentebb említett díszítések esetenként kombinációkat alkotnak, így a csigavonal a pár centis, ívelten bekarcolt vonalakkal (7. tábla; 8. tábla 11), a hullámvonalköteg pedig a vonalköteggel (4. tábla 2; 8. tábla 5) fordul elő együtt a kerámiákon.
Az épületek leletanyaga és keltezése Az alábbiakban az egyes épületek leletanyaga kerül röviden bemutatásra, sorrendben a korábbitól a későbbi időszak felé haladva. Mivel jelen dolgozat keretében a teljes leletegyüttes katalógusszintű leírása nem lehetséges, pusztán a keltezés szempontjából fontos, illetve az érdekességként megemlítendő tárgyakat ismertetem részletesebben, és ennek megfelelően a táblákon is csak ezek vannak feltüntetve. Fentebb az egyes formák és díszítések leírásánál már érintettem időrendi kérdéseket is, az ott rögzített megfigyelések részletes kifejtése itt olvasható. Elöljáróban fontos megjegyezni, hogy az egyes házakból előkerült leletek száma esetenként elég eltérő volt. Átlagosan kilenc–tíz tárgyat találtak egyegy épület területén, azonban öt objektum egyáltalán nem rendelkezett leletanyaggal (10., 12., 35., 40. és 41. ház),29 valamint volt három olyan épület (16., 38. és 42. ház), amely az „átlagosnak” tekinthető leletmennyiségnek több mint háromszorosát nyújtotta. Ezek a leletek a legtöbb esetben kerámiatöredékek, de néhány épületből malomkő töredékei, illetve ritkábban fémtárgyak is előkerültek. Utóbbiak alulreprezentáltak a jászfényszarui leletanyagban és csak elvétve bírnak keltező értékkel, ezért a datálás tekintetében keveset segítenek. Ebből eredően a település életének egyes periódusait elsősorban a kerámiaanyag alapján lehetett elkülöníteni.
Korai periódus (11. század – 12. század második fele) Már a 19. háznál megfigyelhető szuperpozíció alapján is állítható, hogy ez a település egyik legkorábbi épülete, mivel ezt a 19. épületet a leletanyaga alapján korai Árpád-korra datálható 18. ház metszi. Egy szebb töredéket (9. tábla 7) leszámítva csak néhány darab jellegtelen kerámia került elő ebből az objektumból, ezek fizikai jellemzőik alapján – 29
Mivel az állatcsont anyag esetében még nem történt meg a leltárba vétel és a feldolgozás, itt csak a kerámia-, kő- és fémleletek viszonylatában érvényesek a mennyiségi adatok.
118
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
homokos anyag, vörös és fekete szín, érdes tapintás – a korai időszakra keltezhetők. A korai datálást támogatja az is, hogy a leletegyüttesből hiányoznak a később megjelenő, más nyersanyagból készített, jellegzetes fehér vagy szürkésfehér árnyalatú töredékek. A 18. házból származó tárgyak többnyire jellegzetes homokos anyagú, vörös és fekete kerámiák, illetve mellettük került elő még egy vastagfalú, hullámvonalköteggel díszített töredék. Az utóbbihoz hasonló, viszonylag vastagfalú, a 11. században még használatban lévő fésűs hullámvonallal díszített példányok egyértelműen jelzik a település korai épületeit.30 A 17. házból sajnos igen kevés lelet, egy bordó árnyalatú, egyik oldalán simára koptatott/csiszolt, nagyjából 30 cm-es kő (talán őrlőkő?), illetve egy hullámvonaldíszes kerámiatöredék került elő. Utóbbi alapján feltehetően ez az épület is a korábbi időszakban állhatott, amely periódus végén, vagy a későbbi kezdetén a ház elpusztult, és a helyét egy új lakóépület – a 16. ház – vette át. Az előbbiekhez hasonlóan valószínűleg még a korai Árpád-korra (11–12. század) keltezhető a 20., 21., 22., 23. és a 26. ház is, ezek közül némelyikben (például a 20. házban) egy-két szarmata példány is előfordult. A 23. ház esetében érdekesség, hogy az innen származó edénytöredékek (10. tábla 6), illetve az ezekhez hasonló, homokos anyagú kerámiából készült orsókarika mind a házon belül található munkagödörből került elő. Fontos még kiemelni a 22. épületet, mivel a jászfényszarui település viszonylatában igen gazdagnak mondható a fémleletek tekintetében. Elsőként említendő egy különleges lelet, amelyre eddig még nem találtam pontos analógiát. Ez egy kisméretű, kerek tárgy töredéke, funkcióját tekintve leginkább gombként értelmezhető (10. tábla 4). Műszeres (XRF) vizsgálat alapján tudjuk, hogy nagytisztaságú rézötvözetből készült a vékony lemez, amelyet díszes előlapként egy vas hátlapra hajtottak rá.31 Magának a gombnak két sík alkotta pereme van, középső 1,5 cm átmérőjű része bemélyül, közepe oldalra fordított állatfejre (esetleg kutya?) emlékeztető formában kidomborodik. A teljes gombnak nagyjából a 3/4 része, ami megmaradt, a törésfelületen nagyon jól látszik a rézlemez elválása a vas hátlaptól. A rögzítésről nem sokat árul el a hátlap, és bár középső részén kicsit megvastagszik, nem lehet biztosan tudni, hogy esetleg függesztőfül segítette-e a rögzítést. Ezen kívül ugyanebből a házból származik még egy vaskés enyhén ívelt pengéje, két vaskulcs töredéke (10. tábla 5), illetve egy vaskarika, ami talán szintén egy kulcs része lehetett. Az 1. házcsoport korai épületei közül a 20. házból egy vassalak került elő. Az 1. ház leletanyagának nagyobb része egységesnek mondható, ami a most tárgyalt objektumok kapcsán nem túl gyakori. Szinte kizárólag a finom anyagú, vörösre égetett, homokkal (és olykor kerámiazúzalékkal) soványított kerámia került elő a házból, közöttük vonaldíszes példány is található (4. tábla 1, 3–4). A leletegyüttes különlegességét egy szürkésbarna anyagú, homokkal, apró kaviccsal és kerámiazúzalékkal soványított, vonal- és hullámvonalköteggel díszített oldaltöredék jelenti (4. tábla 2). Bár inkább a korábbi időkre jellemző az ilyen jellegű fésűs hullámvonalas bekarcolás, még a 11. század folyamán is használatban volt.32 Az 1. házzal kapcsolatban meg kell említeni annak lehetőségét, hogy a 4. házzal egyidőben állt, mivel feltűnően egy vonalban helyezkednek el, és valószínűleg az sem véletlen, hogy az O-68-as árok, a két háztól azonos távolságra, éppen közöttük húzódik (2. tábla 2). Az árok keltezése lelet híján nem lehetséges, de a 4. ház az előbbihez igen hasonló leletanyaga alapján (5. tábla 3–8), egykorúnak mondható az 1. házzal. Az egyik töredék anyag és falvastagság tekintetében jelentős eltérést mutat a többihez képest, felső részén fésűs hullámvonaldísz látható, nem zárható ki, hogy a település korábbi lakóitól (szarmaták) származik (5. tábla 7). A 4. házból származó egyszerű peremtöredékek egy korábbi periódust jeleznek az Árpád-koron belül, mivel a kettőstagolású peremek többnyire a későbbi időszakra jellemzőek.33 A leletegyüttes korábbi periódusra való keltezését némiképp elbizonytalanítja az a tény, hogy a ház alatt húzódó árok többek között egy fehér peremtöredéket is tartalmazott. Ezt az árkot és az 1. házat is átvágó – a szuperpozíciók alapján egyik legkésőbbinek tekinthető – árok ugyanolyan vörös anyagú kerámiát tartalmazott, mint maga a ház, de ezek mellett fenőkő, őrlőkőtöredék és pattintott kőeszköz is szerepelt. Mivel több hasonlóan kevert leletanyagú objektum is van, az Árpád-kori közösség biztosan beleásott néhány korábbi korszakhoz tartozó régészeti jelenségbe, és ezáltal keveredtek a leletek. Éppen a 4. háznál figyelhető meg a legtöbb szuperpozíció, így egy-két „rossz helyen” lévő töredék még nem feltétlenül borítja fel a relatív kronológiát. A 2. házcsoport esetében a 2., 3., 5., 8. és 9. ház leletanyagát is az előzőekhez hasonló homokos anyagú, vörös és szürkés-barna töredékek alkotják (4. tábla 1, 5–6; 5. tábla 1–2, 9–11; 8. tábla 1–3), illetve a 2. házban egy vassalakot is találtak. Érdekességnek tekinthető talán a 3. házból előkerült aljtöredékek alsó felének világos színe és nem túl sima felülete (5. tábla 1), valószínűleg valamilyen deszkára állíthatták az edényt még képlékeny formájában. Összességében a fentebb említett házak kerámiái közötti hasonlóság arra enged következtetni, hogy ezek az épületek egy időszakba Parádi 1963: 223. A mérést dr. Raucsik Béla végezte, segítségét ezúton is köszönöm. 32 Parádi 1963: 223. 33 Holl 1963: 339. 30 31
119
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
sorolhatók. Ebbe a csoportba tartozik még a 6. ház is, amelynek leletanyaga (6. tábla 1–5) ugyan kicsit eltér az előzőkétől, de szintén a korábbi periódusra keltezhető, legalábbis a fésűs vonaldísz és az egyszerű peremtöredék erre enged következtetni. A 6. ház leletei között találhatóak egy fazékalj összeillő töredékei is, amelyek közül az egyiken egy négyzetbe foglalt keresztet mintázó fenékbélyeg kis részlete látszik (6. tábla 1). Egy másik érdekes töredék is volt – a korábban már említett vonalköteges és sraffozott simítású darab (6. tábla 5) – a 6. ház anyagában, amelynek felületén mintha valamilyen agyagos bevonat látszódott volna. Ez a mikroszkópos megfigyelések alapján nem alkotott külön réteget, így valószínűbb, hogy csak a nedves ronggyal való simítás során keletkezett rajta az „agyagmáz”.34 Az 5. és 6. házak leleteik alapján legkésőbb a 12. század közepéig állhattak. A 8. házat jól datálja az ott talált sarkantyú (8. tábla 4), amelyet gúla alakú tüskéje és ívelt szárai alapján a 11. század végétől, 12. század első harmadától lehet keltezni, mivel ekkortól és a 12. század folyamán egyre inkább jellemzőek az ívelt szárak.35 A jászfényszarui sarkantyú már annak a sarkantyútípusnak lehet az előfutára, amelynek tüskéjét enyhén lefelé hajlították, hogy megfelelő szögben érje a ló oldalát. Ez a forma a 12. század első felétől kezdve mutatkozik.36 A sarkantyúk szárainak, rögzítő füleinek és tüskéinek kombinációit tekintve több változat létezik, így nem meglepő, hogy a Szőlők-alján talált sarkantyú egyes részeinek párhuzamait különböző sarkantyúkon találhatjuk meg például a kánai 12–13. századi leletanyagban.37 A 8. házból a sarkantyú mellett a kora Árpád-korra jellemző homokos anyagú, jellegtelen töredékek kerültek elő, köztük egy egyszerű kialakítású peremtöredék is (8. tábla 1–3). A 8. és 9. házon átfutó árokból csak egyetlen vékony falú, világosszürke és sárgás-barna anyagú bográcstöredék került elő, amely formailag és anyagát tekintve illeszkedik az Árpád-kori leletanyaghoz, azonban pecsétlőkerékkel nyomott díszítésének kialakítási módja érdekesség a korszakban (9. tábla 8). Némileg hasonló jellegű, egy sávban elhelyezkedő, bepecsételt, de nem háromszög, hanem rombusz alakú mustrával díszített edényt többek között a 12–13. századi kánai,38 valamint a késő Árpád-kori hegykői leletanyagból is ismerünk.39 A különböző állású háromszögek alkotta bepecsételt sormintát több esetben a kölkedi kora avar kori kerámiákon is megfigyelhetjük, de ez csak formai hasonlóságnak tekinthető.40 Mivel a jászfényszarui pecsételt bográcstöredék szerencsésen éppen az egyik legjobban keltezhető 8. házat vágja, teljesen elfogadható a különleges díszítéstípus Árpád-kori, de a korai házaknál későbbre történő keltezése. A 4. csoport épületei közül a 31. házból összesen három darab kerámiatöredék került elő, ebből kettő elég vaskos, közel 1 cm falvastagságú és az egyik halványan látszó hullámvonalköteggel díszített (12. tábla 1), a másik anyaga alapján lehet, hogy szarmata hagyaték. A harmadik darab homokos anyagú, érdes tapintású világosbarna, vékony oldaltöredék, ami a korábbi periódusra jellemző. A 31. ház pusztulása után az épület sarkában létrehoztak egy külső kemencét. A 32. ház anyagában három különböző fazéknak a töredékei szerepelnek, amelyek között több összeillő is van. Mind homokos anyagú, vöröses-barnás-feketés, egyszerű peremű és gömbölyded formát mutat, tehát a korábbi keltezésű körbe tarozik. Az egyik egy nagyobb méretű, öblösebb fazék alja, a másik (egyébként akár az előzőhöz is tartozhatna) egy perem- és válltöredék összeillő együttese, két sorban elhelyezkedő bekarcolt ívek alkotta mintával a vállán (12. tábla 2). A harmadik egy fekete kisfazék perem-, váll- és oldaltöredékei, a vállon hanyagul bekarcolt ívek futnak, igazából egy hullámvonalba illeszkednek, amelynek a felfelé tartó ívei vannak erősebben karcolva, így adják ki az ívkarcokat. Négy „kőalkalmatosság” is előkerült ebből a házból, ezek közül kettő összeillik. A kövek egyes oldalai erősen koptatottak, simák, feltehetően valamit őröltek vagy porítottak rajtuk. Ezt a funkciót támaszthatja alá a szintén itt talált kisméretű, gömbölyded marokkő („sótőrő”), ami remekül illeszkedik az ember kezébe, így elképzelhető, hogy tényleg valamilyen anyag őrlésérése, porítására használták ezeket a köveket. Kerámialeletei alapján a 32. ház a korai Árpád-korra keltezhető, szuperpozíció nem volt megfigyelhető. Az eddig említett házak nagy valószínűséggel egykorúak és leghamarabb a 11. századtól számolhatunk jelenlétükkel. Mivel olyan objektumok keresztezik őket, amelyek többek között fehér kerámiát is tartalmaznak, feltehetően a 12. század végén, a 13. század elején már nem álltak.
Simonyi 2005: 46–47. Nagy 1898: 61. 36 Kalmár 1971: 359. 37 Terei 2010b: 104 (24. ábra 2, 9 – a rögzítő fül analógiái, 24. ábra 5 – a tüske párhuzama). 38 Terei 2010b: 105 (25. ábra 7). 39 Gömöri 2002: 187 (153. kép 15). 40 Hajnal 2013: 176 (1. kép 6), 178 (2. kép 7), 180 (4. kép 1, 4), 181 (5. kép 4), 184 (8. kép 2b díszítéstípus). 34 35
120
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
Átmeneti időszak (12. század vége – 13. század eleje) Már az előbbieknél valamivel későbbinek tekinthető a 15. ház, amelyből egy szép őrlőkő töredék mellett több kerámia is előkerült. Utóbbiak között van néhány alj- és oldaltöredék, ezek jellemzően homokos anyagú, vöröses árnyalatú darabok, amelyek inkább az Árpád-kor korábbi időszakára keltezhetők. Ezek mellett előfordulnak szürkés árnyalatú, más jellegű anyagból készült töredékek is, amelyek közül ez egyik darabon fogaskerék minta látható (8. tábla 12). Utóbbiak nagyobb arányban a 12. század végétől vannak jelen a leletanyagban. Egy másik szép példány az a válltöredék, amelyen egy vonaldísz illetve ívelt bekarcolások láthatóak (8. tábla 11). A 15. háznál nem figyelhető meg szuperpozíció, így keltezésénél csak az edénytöredékekre támaszkodhatunk. Mivel mind a korábbi Árpád-korra jellemző, mind pedig a későbbi időszakban előforduló kerámiák is megtalálhatóak az épület leletei között, meglehet, éppen a két periódust összekötő átmenetként értékelhető ez a leletegyüttes. A 16. házból egy vöröses-szürke árnyalatú, durva szemcsékkel soványított, nagyméretű fazék peremének és vállának majdnem teljes kört alkotó töredékei kerültek elő. A váll vonalát ívelt karcolások díszítik (9. tábla 1). Ez az edény pereme alapján tágabban a 12–13. századra keltezhető.41 Egy nagyobb, szürkés, helyenként sárgás árnyalatú aljtöredék, valamint hullám- és vonaldíszes töredékek is megtalálhatóak ennek a háznak az anyagában (9. tábla 3–4). A legszebb példány az a fazékalj, amelyen egy virág- vagy küllő formájú fenékbélyeg részlete vehető ki (9. tábla 6), de egy bogrács peremtöredéke is megtalálható a leletanyagban (9. tábla 2). Ez a formája és az induló oldalrész íve alapján is már a 13. századra keltezhető, hasonló példányok Soroksár–Várhegyen kerültek elő, ezeket Írásné Melis Katalin a 12. század végére, a 13. század elejére datálta.42 Ugyanakkor egy szintén innen származó töredék is hasonlóságot mutat a bográcsperem profiljának tekintetében, azonban itt a kísérő leletek, illetve a hiányzó későbbi formák, díszítések miatt a leletegyüttes a 11. század végére, a 12. század elejére lett keltezve.43 A jászfényszarui darab esetén azonban épp a kísérőleletek és azok díszítései alapján elfogadható a későbbi datálás. A 16. házból származó kerámiák között van vöröses árnyalatú, homokos anyagú és szürkés, más nyersanyagból készült töredék is, tehát vegyes összetételű a leletegyüttes. Továbbá két kis tapasztás töredék is napvilágot látott, amelyekben növényi lenyomatok figyelhetők meg. A jászfényszarui településen nem túl gyakori fémleletek közül is található egyegy példány a 16. ház leletanyagában, így egy erősen korrodálódott vastöredék, illetve egy kisméretű, nyéltüskével ellátott vaskés is előkerült (9. tábla 5). A ház kemencéjének területén viszonylag sok kerámiatöredéket találtak, melyek között több vonaldíszes példány is előfordul. Csak egy-két vöröses-szürkés, homokos anyagú töredék került innen elő, inkább a késő Árpád-korra jellemző, szürke és szürkés-fehér darabok dominálnak. Egy őrlőkő-töredéket is találtak a kemence bontása közben. Bár fentebbiek alapján vegyes a leletanyag összetétele, meg kell jegyezni, hogy a 16. ház vágja a 17. házat és annak kemencéjét. A házak egymáshoz viszonyított helyzete (2. tábla 2) alapján elképzelhető, hogy a 16. házat valamivel később éppen a 17. ház pótlására építették. A 15. és 16. házhoz hasonlóan több objektumnál is megfigyelhetőek voltak egyszerre a korábbi és a későbbi Árpádkorra jellemző kerámiák. Ezeknél a házaknál vagy a kései leletegyüttesbe kerültek korábbi leletek (főleg ha erre még a több objektum között fennálló szuperpozíció is lehetőséget adott), vagy egy átmeneti időszakkal számolhatunk a korai és a későbbi fázis között. Mivel nem minden kései anyagot tartalmazó háznál fordul elő ez a jelenség, és mivel az ilyen vegyes leletegyüttest tartalmazó épületek nem mindig metszenek korábbi objektumokat, többnyire a két időszak közötti átmenetként értelmezhetjük ezeket a leletegyütteseket. Erre a jelenségre példa a 27., 28., 29. és 30. ház. A 28. házban a homokos anyagú, vöröses és szürke árnyalatú darabok, valamint egy vastagfalú, hullámvonalköteg-díszes kerámia mellett került elő egy fogaskerékmintával díszített példány, egy bográcstöredék és egy, a későbbi időszakra jellemző szürkés-fehér darab is (11. tábla 1–8). A bográcsperem (11. tábla 4) is már a késő Árpád-korra utal. A 28. ház töredékei között szerepel még egy erősen kihajló perem is (11. tábla 3), amely szintén a 13. századra tehető.44 A szebb példányok között megemlítendő még az a 27. ház leletanyagában található pár rózsaszínes-szürkés színű oldaltöredék, amelyeket hullámvonalkötegek díszítenek, illetve egy korábbra keltezhető fazék ívelt bekarcolásokkal díszített válltöredéke is (10. tábla 8). Továbbá kiemelendő a 30. házból származó fenékbélyeges aljtöredék (11. tábla 11). Utóbbin a fenékbélyeg mintája nem teljesen kivehető, talán egy körbe foglalt ollót vagy legalábbis valamilyen átlós vonalakat tartalmazó kört ábrázol, maga a körvonal szépen kirajzolódik. Érdekesség még az a három palacknyak töredék, amit a 29. házban találtak. Ezek anyaguk alapján bizonyosan egy palackból származnak, de csak kettő illik össze közülük. A Wolf 1989: 42 (14. kép 7), 43. Írásné Melis 1992b: 146. kép 9. 43 Írásné Melis 1992b: 112, 151 (36. kép 11). 44 Wolf 1989: 102, 103 (65. kép 7). 41 42
121
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
nem illeszkedő harmadik töredéket nagyon apró fogaskerékminta díszíti (11. tábla 9). Valószínűleg az eredeti palack hasonló lehetett a Pápa–Téglagyár lelőhelyről származó példányokhoz, amelyeket a 12. századra vagy a 13. század első felére lehetett keltezni.45 A 29. házból fémtárgyak is előkerültek: egy pödröttvégű vasszög (11. tábla 10), illetve két azonosíthatatlan vastárgy, amelyek lemezekből vagy vékony vaslapokból álltak. Még fontos megemlíteni, hogy ez a 29. ház metszette a 27. házat. Ennek kapcsán megint felmerül annak lehetősége, hogy előbbit a 27. ház pótlására építhették. Mivel mindkettő vegyes leletanyaggal rendelkezik, valószínűleg nem telt el sok idő a 27. ház pusztulása és az új épület létesítése között. A 33. ház leletanyagában több összeillő töredék van, amelyek egy világos- és sötétszürke bogrács oldalából származnak. Ezek éppen az enyhén kónikus felsőrész, illetve az íves alsórész közötti átmenetet mutatják, és finom karcolt vonal díszíti őket (12. tábla 3). Egy peremtöredék is előkerült, ami szintén bográcshoz köthető és lehet, hogy az előbbiekkel együtt egy edényt alkotott, azonban mivel nem illenek össze és színükben helyenként eltérnek, nem biztos, hogy egy bográcshoz tartoztak, de ezt sem lehet kizárni. Az összeillesztett bográcstöredékek alkotta forma, illetve a bográcsperem kihajló, egyenesen vágott alakja, valamint ezeknek a töredékeknek az anyaga inkább a 12. századtól fölfelé és a 13. századra történő keltezést teszik elfogadhatóvá.46 A 33. házból került elő még két összeillő oldaltöredék, ami egy világosszürke fazékból származik, ezeken párhuzamosan futó vonaldíszek láthatóak. Továbbá van még egy töredék, amin karcolt vonaldíszek futnak. Az eddig említett kerámiák anyagukat tekintve inkább már a későbbi időszakban megfigyelhető szürkés-fehér, szürke árnyalatúra égetett agyagból készültek. Éppen ezért az előbbieknek némileg ellentmond az a két összeillő, homokos anyagú, barnás-fekete fazékból származó válltöredék, amelyet két sorban elhelyezkedő bekarcolt ívek díszítenek. Ezek az ismertetőjegyek ugyanis egyértelműen a korábbi periódusra jellemzőek, ahogy egy másik hasonló anyagú jellegtelen töredék is. Szuperpozíció nincs, ami segíthetne, így a leletanyag alapján valószínűleg az átmeneti időszak egyik építménye lehetett a 33. ház. A 37. épület vegyes leletanyaggal rendelkezik: a homokos anyagú, vörösre és feketére égett fazéktöredékek és a mállott anyagú, fehér nagyobb fazék-aljtöredékek, illetve a tagolt peremtöredékek egyaránt jelen vannak. Előbbiek között van egy kisméretű fazékhoz tartozó fenéktöredék (nem tartom kizártnak, hogy a ház északi sarkában lévő gödörből származó kisméretű fazék-peremtöredékekkel egy edényt alkotott), valamint egy bekarcolt ívekkel díszített egyszerű perem- és válltöredék. A szürkés-fehér anyagú töredékek között két mállott aljtöredék, illetve három tagolt, viszonylag hosszú nyakkal ellátott peremtöredék is található, amelyekből kettő összeillik. Továbbá még egy nagyközökkel bekarcolt vonaldíszes oldaltöredék tartozik a leletegyütteshez. Az összeillő peremtöredékek (12. tábla 4) profiljuk alapján a 13. századra keltezhetőek.47 A már említett házon belül található gödör leletanyaga hasonlóan vegyes, mint az épületé: homokos anyagú, vörös és fekete, egyszerű perem-válltöredékek, egy szürkés-fehér fenékdarab és egy fehér oldaltöredék fogaskerék mintával. A 37. házat vágja az O-153 S-210-es és az O-151 S-205-ös árok is. Előbbiből a korai Árpádkorra jellemző homokos anyagú, egyszerű, lekerekített fazékperem, illetve egy hasonló anyagú, vastagfalú oldaltöredék került elő, míg a másik árok nem tartalmazott régészeti leletet. Bár a házat vágó árokból egyértelműen kora Árpád-kori töredékek kerültek elő, a ház leletanyagában a későbbi időszakra keltezhető darabok is jelen vannak, így az épület a 12–13. század fordulójának idején állhatott, vagy pedig korábbi leletek keveredtek a későbbi leletegyüttesbe. Valószínűleg már az úgynevezett átmeneti időszak végére utalnak a 39. ház többnyire szürkés árnyalatú, olykor okker színű töredékei. Méretük alapján talán egy tárolóedény darabjai lehetnek azok a töredékek, amelyek tagolt peremmel rendelkeznek és ívelt bekarcolásokkal díszítettek (13. tábla 8). Utóbbiak arra utalhatnak, hogy a korábbi periódusban használatos díszítési motívumokat ötvözték a későbbi időszakra jellemző nyersanyaggal és edényformával. Ennek az eredménye egy világosszürkés-fehérre égetett, vastagfalú, nagyméretű, fazékformájú edény, egyszerű, de tagolt peremmel, alatta durván bekarcolt, szinte vájt ívek alkotta sormintával. Az edény testét pedig a mintarészlet alapján valószínűleg nagy amplitúdójú hullámvonal-díszítéssel dekorálták. Feltehetően hasonló mintakompozíció ékíthette azt a töredéket, amelyen az íves bekarcolások és egy kissé ügyetlen hullámvonal részletei figyelhetőek meg. Mivel a 39. háznál szuperpozíció nem volt megfigyelhető, a keltezést csak a kerámia segítheti. Valószínűleg a 38. és a 39. házak lehettek a 13. század első feléig lezajló átalakulás lezárói. Leletanyaguk bizonyos darabjai alapján már inkább a késő Árpád-korra keltezhetőek, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni – főként a 38. ház esetében – azokat az impozáns töredékeket, amelyeket még a korábbi periódusban megfigyelhető nyersanyag, forma és díszítés jellemez. Éppen utóbbiak miatt nem lehet pusztán a korai vagy a későbbi periódusra keltezni a Takács 1996b: 155 (8. Abb. 8–9), 172. Takács 1996b: 168, 169 (Abb. 15). 47 Wolf 1989: 42 (14. kép 7), 43. 45 46
122
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
fentebb említett épületeket. Azonban a leletegyüttesben domináló késő Árpád-kori, esetenként a 14. század elejére datálható töredékek miatt a 38. ház leletei a későbbi periódusról szóló fejezetben kerülnek bemutatásra.
Későbbi periódus (12/13. század fordulója – 14. század eleje) A 7. ház elhelyezkedése alapvetően kizárja a 2. csoport korai épületeihez (1–6. és 8–9. ház) való tartozását, mivel olyan közel áll a 6. házhoz, hogy egyszerre nem létezhettek. Ez az épület igen gazdag leletanyaggal rendelkezik, amelynek jelentős részét fehér kerámia képezi. A leletek között az egyik szép példány egy fogaskerékkel díszített töredék (6. tábla 7). A pénzzel keltezett andornaktályai fazék alapján – amelyben Kálmán királyé (1095–1116) a záróveret – a 11. század második felére tehető a fogaskerékkel benyomott minta első datálható megjelenése.48 A tudomány mai állása szerint a 12. század folyamán és a 13. század első felében is megtalálható ez a díszítőmotívum.49 Az utóbbi megállapításra éppen bizonyítékként szolgál ez a jászfényszarui darab, mivel a fehér kerámia csak a 12. század végén, a 13. század elején jelenik meg,50 és ez a fogaskerékkel benyomott díszű fragmentum éppen fehér töredékek mellett került elő. Pap Ildikó Katalin a közelmúltban megjelent publikációjában, Sárvár–Faképi-dűlő kora Árpád-kori leletanyagának elemzése kapcsán tette azt a megfigyelést, miszerint Vas megye területén, a Nyugat-Dunántúlon és a nyugati, délnyugati határokon egyre több példa található a fogaskerékminta korábbi (11. század közepe, vége előtti) jelenlétére.51 Török Gyula a halimbai temető érmével keltezhető sírjaiból származó fogaskerékmintás edények alapján a 11. század végére, a 12. század elejére,52 Parádi Nándor a fentebb említett andornaktályai fazék és a hozzátartozó érmék alapján a 11. század végére, a 12. század elejére keltezte eme minta megjelenését.53 A jászfényszarui anyagban is feltehetően ekkor, illetve a 12. század folyamán jelent meg először ez a díszítési mód, de – ahogy arra az említett fogaskerékmintával díszített fehér töredék is utal – a következő időszakban, az Árpád-kor későbbi fázisában is alkalmazták. A 7. házból származó nagyméretű, sárgás-fehér anyagú, méretei alapján feltehetően tárolásra szolgáló edény (7. tábla) korábban említett, ferdén bekarcolt vonalkák és vonaldísz alkotta mintakombinációja az Árpád-korban gyakorta előfordul. Jelen esetben a kerámia fehér mivolta és formája miatt a 13. század folyamára történő datálás a valószínű, erre utal a perem kiképzése is.54 A 7. ház későbbi keltezését megerősíteni látszik egy igen világos árnyalatú bogrács peremtöredéke is (6. tábla 6). Az ebből a házból származó bogrács-peremtöredék külső oldala hiányos, így nem lehet pontosan megállapítani, hogy kifelé túlnyúlt-e, illetve mennyivel nyúlt túl a bogrács oldalán. Befelé nyúló széle lekerekített, és a törésfelület alapján valószínűleg a külső széle sem volt teljesen egy síkban az oldalfallal, így feltehetően a 12–13. századi keltezés elfogadható.55 Mindent összegezve a 7. ház a fehér kerámia, a fogaskerékmintás darab, illetve a többi töredék (6. tábla 8–10) alapján a 12. század vége és a 13. század első fele közötti időszakra keltezhető, tehát mindenképp későbbi, mint a többi körülötte lévő épület. A 11. házból került elő az egyik legszebb kerámiatöredék, amelyet vonal- és hullámvonalköteggel díszítettek, illetve belső peremdísszel láttak el (8. tábla 5). Díszítéséhez hasonlót korábbi leletanyagokban találni inkább, nagyon hasonló díszű töredéket találtak Veresegyház–Szentjakabon (8–9. század),56 illetve belső peremdíszes edény a borsodi leletek (10. század) között is volt.57 A mintakincs tehát korábbi, de a most tárgyalt edény kialakítása és anyaga inkább Árpádkori jelleget tükröz. A töredéket világos rózsaszín árnyalatú, helyenként koromfoltos kerámiák kísérték (8. tábla 6–7), így az Árpád-kori keltezés elfogadhatónak tűnik és azon belül is inkább a későbbi időszakra (a 12/13. század fordulójára, a 13. századra) tehető az utóbbiak alapján. Ez a késő avar kori kerámiákon előforduló díszítésmód (belső peremdísz) megtalálható Csincse 9. századi leletei között,58 illetve Felsőzsolca–Várdombról59 is ismerünk ilyen archaikus díszítésű kerámiát. A belső peremdísz 10. századi továbbélésének lehetősége már korábban is felmerült a kutatásban,60 azonban a jászfényszarui fazéktöredék korszak tekintetében ennél is tovább mutat. Parádi 1963: 223; Szabó 1975: 23–24; Mesterházy 1983: 154; Simonyi 2005: 51. Parádi 1959: 44; Szabó 1975: 23. 50 Holl 1963: 336. 51 Pap 2013: 251–252. 52 Török 1962: 69, 96. 53 Parádi 1963: 223. 54 Wolf 1989: 102, 103 (65. kép 2). 55 Takács 1996b: 171 (16. Abb). 56 Mesterházy–Horváth 1983: 114 (2. kép 7–8), 121. 57 Wolf 2003: 85, 88 (2. kép 1). 58 Fischl 1995: 35, 43 (7. ábra 1), 44 (8. ábra 1–2), 45 (9. ábra 1), 46 (10. ábra 1, 3–4). 59 Simonyi 2003: 122 (14. kép 4, 6, 8). 60 Merva 2008: 54. 48 49
123
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
A töredékek nyersanyaga és szürkés-fehér színe alapján feltehetően a későbbi periódusra datálható a 24. ház, míg a 25. ház esetében a nagy közzel bekarcolt, vékony hullámvonallal díszített fragmentum támogatja a későbbi keltezést. Utóbbi mellett még egy finom vonaldíszes, egyszerű peremmel ellátott, kisméretű edény töredéke (10. tábla 7) került elő az épületből. A keltezést szuperpozíció nem segíti, mert bár az O-124 S-165-ös árok vágja a 25. házat, leletanyaggal nem rendelkezik. A 36. házból összesen három darab szürkés-fehér, belső oldalán teljesen fehér, a későbbi időszakra jellemző anyagból készült töredék került elő. Ezek közül kettőt széles közzel bekarcolt vonal díszít, a harmadik egyszerű aljtöredék. Mivel szuperpozíciót nem lehetett megfigyelni a háznál, pusztán a kerámiák alapján a későbbi időszakra, a 12. század végére, a 13. századra keltezhető az épület. A 42. ház esetében nyersanyagukat és színüket tekintve is a későbbi periódusra tehetőek a kerámiák. Sok szürkés-fehér és fehér oldal-, váll-, fenék- és peremtöredék került elő ebből az objektumból. Az egyik nagyobb méretű aljtöredéken talán valamilyen fenékbélyeg látszódik, de nem vehető ki teljesen. Inkább tapintással érzékelhető, hogy hosszanti kidomborodások vannak az alján, de ezek akár a korongtól is származhatnak. Az edényfenekeken gyakran megtalálható hosszúkás lenyomatok – esetünkben barázdák – arra utalhatnak, hogy a korong használat közben az agyagtól újra meg újra nedvessé lett, majd kiszáradt, és ennek következtében megrepedezett.61 A leletegyüttesben van egy olyan hornyolt peremtöredék, amely profilja alapján esetleg már a fedő miatt lett így kialakítva. Többek között előkerültek egy nagyméretű tárolóedény barackszínű és szürke, részben összeillő töredékei is, ezeket nagy közzel húzott csigavonal díszíti. Megemlítendő még egy szögletesre formált bográcsperemnek tűnő, de elég finom és vékonyfalú, vöröses-barna, töredék (13. tábla 9). Fentebbiek alapján összességében a későbbi keltezés tűnik elfogadhatónak, szuperpozíció híján ezt csak a kerámiaanyag segítségével lehet megítélni. A 43. házból eléggé jellegtelen töredékek kerültek elő, de anyaguk alapján legalább a későbbi időszakra történő keltezés elfogadható, mivel több fehér és szürkés-fehér töredék is van közöttük. A leletegyüttesben szürkés-fehér anyagú vonaldíszes töredék és narancsos színbe hajló, élesen tagolt peremtöredék is található (13. tábla 10–11), amelyek kialakításuk alapján tágabban a 12–13. századra keltezhetőek.62 Színűk és anyaguk miatt valószínűleg ennek az időintervallumnak inkább a második felében lehettek használatban. A 43. házat vágja az O-169 S-235-ös árok, de ez nem visz előrébb a pontosabb datálást illetően, azonban összességében a kerámiák alapján így is elfogadható a 13. századra történő keltezés. A 44. ház leletanyagában több szürkés-fehér és fehér töredék található, ezek többnyire oldaltöredékek vagy peremtöredékek. Előbbiek több esetben vonal- vagy csigavonaldíszesek, míg utóbbiak tagoltak és élesen vágottak. Az egyik kis peremtöredéknek olyan hornyolása van, hogy akár fedőhasználatra is gondolhatunk. Van egy vékonyfalú peremtöredék, amely kialakítását tekintve valószínűleg bográcshoz kapcsolható (13. tábla 12), illetve van egy érdekes, két töredékből összeillesztett példány, ami világosszürke és nagyon egyszerű, rövid, enyhén kihajló peremmel rendelkezik, ami alatt éles hullámvonal, az alatt pedig finomabb hullámvonal fut. Az edénytöredék mérete, formája és díszítése két másik ház (25. és 38. házak) töredékével (10. tábla 7; 13. tábla 1) mutat nagy hasonlóságot. A ház kerámiájának a többsége egyértelműen a későbbi periódusra keltezhető. A 44. házat két árok és egy gödör is vágja, de a datálásban nem segítenek a szuperpozíciók. Az árkok és az O-178 S-243-as gödör viszonya sem határozható meg teljes pontossággal. A 45. házból összesen négy töredék került elő, mind szürke vagy szürkés-fehér árnyalatú, anyagukat tekintve egyértelműen későbbi időszakra keltezhetőek. Az egyik egy tagolt peremtöredék egyenesen vágott széllel (13. tábla 13), valamint van még egy kis fragmentum, amely vagy egy edény peremének részlete, vagy profilja alapján egy fedő széle is lehet. A 43. házhoz hasonlóan a peremek alapján itt is a 12–13. századdal számolhatunk, azonban a kerámiák anyaga és színe leszűkíti ezt az időszakot a 13. századra. A 45. háznál nem volt megfigyelhető olyan szuperpozíció, ami a keltezést befolyásolná. A 38. ház igen gazdag és vegyes leletanyaggal rendelkezik, a változatos kerámiaanyag mellett több kőből készült tárgy is előkerült ebből az épületből. Így innen származik egy nagydarab, bordó, durvaszemcsés kő, amelynek az egyik oldala viszonylag egyenletes és sima, valamint egy maroknyi fenőkő, amelynek az egyik oldala nagyon simára és egyenletesre koptatott. A kerámiaanyagot tekintve a leggazdagabb ház, sok összeillő, vagy valószínűleg egy edényből származó töredék került elő innen. Több hasonló, azonos díszítésű, homokos anyagú, vörösre és szürkére égetett fazékból származó töredéket találhatunk a leletegyüttesben, amelyet karcolt vonalak és ívek díszítenek a perem alatti részen. Ugyanakkor a korai időszakra jellemző kerámiák mellett nagy mennyiségben fordulnak elő szürkés-fehérre égetett, 61 62
Parádi 1959: 31. Wolf 1989: 42 (14. kép 9), 43.
124
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
kisméretű, csigavonallal díszített fazékhoz tartozó perem- és válltöredékek is. Egy szürke és fehér, összeillesztett fazékalj is előkerült, amelyen egy fenékbélyeg körvonalai rajzolódnak ki (13. tábla 7). Több egyedi töredék is található a leletegyüttesben, amelyek anyaga olykor kicsit eltérő, de mind szürke, szürkés-fehér árnyalatú, néha vonaldíszes és alapvetően mind inkább a későbbi periódusra tehető. Feltehetően egy hatalmas, vastagfalú tárolóedény darabjaiként lehet értelmezni kilenc töredéket, amelyek egy szürkés-fehér, csigavonallal díszített edényhez tartozhattak. Rövid nyakával, egyszerű peremével és az alatta futó éles hullámvonallal a többitől némiképp eltér az egyik peremtöredék (13. tábla 1). Ehhez nagyon hasonló példányt ismerünk Szelezsényből, amely a korai Árpád-korra keltezhető,63 szintén korai, 11–12. századi keltezésű a Soroksár–Várhegyen talált töredék is.64 Anyaga és színe alapján ez a jászfényszarui darab mégis inkább már egy későbbi időszakra utal. Több erősen tagolt perem is előfordul a 38. ház leletei között, ezek a késő Árpád-kori, illetve már a 14. századi fazekak jellemző peremtípusai (13. tábla 2, 5, 13). Néhány olyan töredék is található közöttük, amelyekről az is elképzelhető, hogy esetleg fedőhöz tartozó peremtöredékek, mivel nagyon szép lapos és élesen vágott a szélük, illetve a profiljuk alapján sem zárható ki ez a lehetőség (13. tábla 3). Ebben az esetben már késő Árpád-kori anyagról van szó, az is valószínű, hogy ezek a leletek már a 13. századon túlmutatnak. Erre utalnak ugyanis a tagolt peremek, a néhány fazéknál megfigyelhető hosszú nyak (13. tábla 5), a fehérre égetett agyag, valamint egy kis töredék, ami csészéhez/tálkához, vagy egy nagyon finom kidolgozású fazékhoz tartozhatott (13. tábla 4). A tagolt peremekkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy egyes 10–11. századi lelőhelyek kerámiaanyagában is előfordulnak már tagolt kialakítású peremtöredékek. Merva Szabina közelmúltban publikált gyűjtése alapján – amely a sírokban fellelt kerámiákkal foglalkozott – főként a Felső-Tisza-vidékről, illetve egy Heves megyei lelőhelyről ismerünk ilyen kialakítású peremet ebből a korai időszakból.65 A 38. ház leletei között említésre méltó még egy szürke peremtöredék, amelyen egysoros, tömött fogaskerék minta fut (13. tábla 2), valamint egy oldaltöredék, amelyen három szépen tagolt fogaskerék mintasor részlete látszik (13. tábla 6). Az előbbi peremtöredék profilja alapján már a 13–14. századra mutat.66 A fentieket összegezve elmondható, hogy a korábbi periódusra jellemző anyagból készült töredékek kisebbségben vannak a 38. ház leletanyagában és díszítésük már fejlettebb mintakincset mutat, mint a korábbi időszakban megszokottak. A 38. házból előkerült leltek között előfordulnak olyan kerámiák, amelyek alapján a ház akár az átmeneti időszakban is állhatott, ugyanakkor egyértelműen a szürkés, szürkés-fehér töredékek dominálnak, és találunk olyan példányokat is, amelyek már a késő Árpád-kori kerámiákon belül is egy későbbi, 13–14. századi keltezést engednek meg. Ebből eredően – a leletegyüttes vegyes összetételének ellenére – feltehetően a 38. ház lehetett az egyik legtovább használatban lévő épület. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy mivel szuperpozíció nem volt megfigyelhető, nem valószínű, hogy egy korábbi objektum leletei keveredtek bele a későbbi ház leletanyagába (bár ez sem kizárható), de a két periódusból származó töredékek vegyülhettek akár szuperpozíció és korábbi objektum nélkül is, hiszen a terület a fentebbiek alapján már jó ideje lakott volt.
Leletanyaggal nem rendelkező és problémás keltezésű épületek A 10. ház koráról leletanyag híján csak annyit lehet biztosan tudni, amennyit az épület pusztulása után a ház helyén kialakított szabadtéri kemence leletei elárulnak. Itt valószínűleg megint nem egykorú töredékekről van szó. Az egyik egy nagyobb darab, homokkal és kerámiazúzalékkal soványított, vörös anyagú aljtöredék. Ebből a házból származik a már fentebb említett zegzug mintás nyaktöredék, illetve ezen kívül egy éles és szabálytalan törésű, kézzel formált darab is előkerült az előbbiekkel együtt. Valószínűleg Árpád-kori a kemence, de ezek után kérdéses, hogy milyen korú maga a ház. Az épület elhelyezkedését, tájolását, berendezését tekintve elég valószínű, hogy Árpád-kori, de lelet nélkül nem keltezhető. Az valószínű, hogy a kemencét a korábbi (11. század vég és a 12/13. század fordulója közötti) Árpád-kori periódusban építették. A 12. házzal hasonló helyzetben vagyunk, mint a 10. épülettel, mivel magából a házból nem, csak az azt metsző, O-234 S-331-es árokból került elő két töredék. Az egyik egy szürkés-fehér kerámia, széles közökkel bekarcolt vonaldísszel. A fehér anyag és a széles közökkel bekarcolt vonal miatt biztosan csak a 12. század végétől és a 13. századra keltezhetjük.67 A szuperpozíciók és az épületeket metsző objektumok leletanyaga alapján a 10. és 12. ház feltehetően a korai időszakban, a 10. ház valószínűleg ennek is az elején állhatott. Takács 1996b: 147 (Abb. 4, 10), 156. Írásné Melis 1992b: 150 (35. kép 10). 65 Merva 2008: 38. 66 Wolf 1989: 84 (56. kép 1), 85. 67 Simonyi 2005: 48 (9. kép). 63 64
125
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
A 35. ház nem rendelkezik régészeti leletanyaggal és szuperpozíciót sem lehet megfigyelni, így csak a településrészleten belüli elhelyezkedése és a többi házhoz hasonlatos alaprajza miatt tarthatjuk Árpád-korinak. A 40. és a 41. házakkal hasonló a helyzet, mivel nem rendelkeznek kerámia vagy fém leletanyaggal, ugyanakkor szuperpozíció mindkét épületnél megfigyelhető volt. A 40. ház az O-134 S-181-es, illetve az O-135 S-183-as, a 41. ház pedig az O-169 S-231-es árkot metszi, tehát ebben az esetben az épületek mindenképp későbbiek az árkoknál. A 13. ház leletegyüttese elég vegyesnek mondható, mivel kézzel formált, körömbenyomkodással díszített peremű töredéktől kezdve (8. tábla 9) a népvándorláskori kerámián, a homokos anyagú Árpád-kori kerámián és a hasonló anyagú edény oldalából készült orsókarikán (8. tábla 10) át a fehér fazékperemig (8. tábla 8) minden megtalálható benne. A kézzel formált, körömbenyomkodással díszített darabhoz hasonlót találtak Veresegyház–Szentjakabon (8–9. század), továbbá Lébény–Kaszás-domb avar kerámiái68 és Kuncsorba késő népvándorlás kori, 8. századi avar leletei között is szerepelt ilyen töredék. Ezek alapján elképzelhető, hogy egy korábbi (avar) kerámiatöredék keveredett bele az Árpád-kori leletegyüttesbe.69 Ugyanakkor meg kell említeni, hogy esetenként szarmata leletanyagban is előfordul hasonló díszítésű perem. A közölt leírás és a rajz alapján erre lehet példa a Dunaharaszti–Taksony határán feltárt településről származó fazéktöredék.70 A fehér fazékperem mindenképp 12. század utáni, így inkább valószínű, hogy beleástak az Árpád-korban egy korábbi objektumba. A keltezést a ház helyén kialakított O-236 S-334-es szabadtéri kemence sem segíti a néhány centis, homokos anyagú kerámiatöredékkel és a pattintott kőeszközzel. A fehér kerámia miatt a későbbi periódussal számolni kell, de hogy eredetileg mikor keletkezett az épület és mikor a kemence, azt nem lehet pontosítani. A 34. ház esetében sem egyértelmű a helyzet, mivel magából a házból csak két kis kerámia került elő, a kemencéből az Árpád-kori töredékek mellett szarmata kerámiák is előkerültek, ráadásul a házat részben vágja egy gödör. Mivel a jellegzetes homokos anyagú, érdes tapintású, korábbra keltezhető kerámia hiányzik, a meglévők egyike, egy aljtöredék, anyaga és színe alapján pedig inkább jellemző a 12. század végétől, mint korábban, ez alapján vagy az átmeneti vagy a kései periódusra történő keltezést lehetne elfogadni. Azonban a másik töredék egy vastagabb példány, amelyet vonalköteg díszít, és ez a fésűs vonaldísz ellentmondani látszik a kései Árpád-korra történő keltezésnek. A házhoz tartozó kemencéből származó leletek között van egy érdekes kisméretű sötétbordó kő, ami mellett az Árpád-kori kerámiát egy szürkés-fehér, hullámvonaldíszes töredék reprezentálja, amely talán már a későbbi periódusra utal. Ezen kívül van még pár robosztus példány, ezek valószínűleg a szarmaták hagyatékát képezik. A 34. ház tehát nem sorolható be teljes bizonyossággal a fentebb ismertetett korszakokba, de némi támpontot adhat a keltezéséhez a házat metsző O-131 S-200-as gödör leletanyaga, ami egyértelműen a későbbi periódusra tehető a szürkés-fehér, olykor vonaldíszes töredékekkel, amelyek között van egy fenéktöredék és egy tagolt peremtöredék is.
Összefoglalás A fentebbiek alapján egy korábbi (11. század vége – 12/13. század fordulója) és egy későbbi (12/13. század fordulója – 14. század eleje) periódust lehet elkülöníteni a település életében, de a házak pontos keltezése nem volt minden esetben lehetséges. Az objektumok sokszor vegyes leletanyaggal rendelkeztek, amelyben még megvannak a homokos anyagú, mészben gazdagabb nyersanyagból készített, vörös, barna és fekete színű, egyszerűbb formát mutató kerámiák, de már megjelennek közöttük a szürkés-fehérre égetett, nagyméretű törmelékszemcsékkel soványított, mészben szegényebb nyersanyagból készült edények is. Mindezek alapján valószínű, hogy az egyes fázisok között fokozatos átmenet volt. A kerámiáknál megfigyelhető folyamatos átalakulás, bizonyos díszítésmódok továbbélése, a főbb edénytípusok kitartó jelenléte és alakjuk fokozatos változása alapján feltételezhető, hogy mindvégig ugyanaz a népesség élt itt, azonban valamilyen okból áttértek egy más típusú nyersanyag használatára. Talán ezzel összefügésben kezdtek el változni az edényformák is. Erre a 12. század második felében, a 13. század elején tapasztalható váltásra már a korábbi kutatás is felfigyelt, mivel ekkor az edények formájában és díszítésében is változás következett be. Egy más összetételű agyag használata vált általánossá és a század második felében megjelent egy karcsúbb fazékforma, amely már sárgás-fehér anyagból, és másfajta díszítéssel készült, mint a 11. századi kerámiák.71 Mesterházy–Horváth 1983: 120 (8. kép 8); T. Németh–Takács 2003: 104–105, 125 (Abb. 16). Cseh 1992: 154, 160 (IV. tábla 2–4). 70 Pető 1992: 36 (19. kép 6). 71 Parádi 1959: 26. 68 69
126
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
A Szőlők-alján feltárt település folyamatos (vagy esetleg többször megújuló), hosszú életére utalhatnak azok a házak is, amelyeket egy-egy korábbi épület helyén létesítettek, ahogy azt például a 27. és a 29. vagy épp a 17. és a 16. ház esetében tapasztalhattuk. Ezek az azonos helyen újjáépülő házak, a feltételezett utcasáv, az 1. és 4. ház között húzódó esetleges kerítés és a házsorok is valamilyen szinten rendezett településszerkezet mutatnak. Elképzelhető, hogy a település hosszú élete folyamán történtek tűzesetek, épületpusztulások, legalábbis erre utal bizonyos házaknál a betöltés összetétele (1. táblázat). Így többek között a 2, a 9. és a 31. háznál egészen nagy ennek a valószínűsége, azonban azt nem tudhatjuk biztosan, hogy ez véletlen baleset, a már rossz állapotban lévő ház szándékos elplanírozása vagy éppen egy támadás eredménye volt-e. Mivel a leletanyag nagy része kerámiatöredék, ép edény csak egyetlen egy és kiegészíthető fazék is csak egy példány került elő, valószínűleg nem menekülés-szerűen hagyták hátra a falut, hanem más okból néptelenedett el. Szükséges kiemelni ennek a feltárásnak a fontosságát, mivel nem túl sok olyan Árpád-kori települést ismerünk, amelyet ilyen nagy felületen kutathattak az ásatók, és még kevesebb, amelynek leletanyaga publikált. A telep többrétegűsége még érdekesebbé teszi a Szőlők-alján feltárt lelőhelyet, így a feldolgozási munka folytatása nem csak időszerű és szükséges, de Árpád-kori településeink ismeretanyagához (például településszerkezetre, kerámia nyersanyagára, díszítési formákra vonatkozóan) is fontos adatokkal járulhat hozzá.
127
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
Ház sorszáma 1. ház
2. ház
3. ház
4. ház
5. ház
6. ház
7. ház
8. ház
9. ház
10. ház
11. ház
12. ház
13. ház
Hosszabbik oldal (m) 3
Rövidebb oldal (m) 2,8
2,3
8,05
2,6
2,5
6,5
3,1
3
3,4
14,28
3,6
3,1
11,16
2,6
10,92
3,1
4,2
3
3
3
2,8
3,7
3
3,6
3,4
3
3,3
2,7
16. ház
4,6
4,2
19. ház
20. ház
21. ház
22. ház
23. ház
24. ház
2,4
3,8
3,2
3,6
3,6
3,2
4,2
3,6
25. ház
3,5
27. ház
3,2
26. ház
?
28. ház
4,05
30. ház
?
29. ház
31. ház
32. ház
33. ház
34. ház
35. ház
36. ház
37. ház
38. ház
39. ház
40. ház
41. ház
42. ház
43. ház
44. ház
45. ház
128
9,3
4,2
3,5
3,5
17. ház
8,4
3,5
15. ház
18. ház
Relatív Maximum Alapterület Kemence Bejárat mélység mélység Kemence Bejárat (m2) helye helye (cm) (cm)
?
3,4
3,2
2,9
3,3
3,2
4,2 4
3,5
2,5
2,1
10,5
3,5
5–20 15
10,8
11,1
11,22 9,45
19,32 5,04
9,28
10,44 9,28
14,7
15
18
10-18
15–20 5–15 15
20
5–20
?
5–25 20
3
3
2,5
12
ÉNy
O
É
T
DK
20
T
ÉK
25
?
ÉK
15
20
12
20
30
T ?
T
T
T
É
ÉK ?
ÉK
ÉK
ÉK
É
20
20
10
10–15
15–25
10,5
17–22
6,25
É
T
20
12,6
DNy
40
6,96
8,64
DNy
ÉK
2,4
3
P
T
35–40
2,7
ÉK
30
10,88
10,89
ÉNy
K
20
8–15
?
20
-
25
15
T
ÉK
T
DNy
T
É
ÉNy
3,3
3,2
10,56
30
30
T
É
2,5
9,25
0–5
5
T
2,9
2,9
2,6
2,8
7,54
8,12
0–3
0–10
3
10
–
–
–
–
–
ÉK
tűzhely
3,7
–
–
ÉK
15 ?
–
?
10–15 ?
–
–
–
6,25 ?
–
–
ÉK
ÉK
2,5 ?
–
–
T
T
22
–
–
10
15
M
ÉNy
K
20
-
2,5
3,8
M
K
20
?
?
T
O
M,P
ÉK
T
T
–
ÉK
30
3,2
3,3
20
15
–
O
P
–
T
T
–
–
–
A
DNy
–
K
7
–
H
M
ÉK
ÉK
K
10
–
H,P
O
T
7
–
–
–
30
?
9,28
T
T
–
–
20-30
3,2
2,9
T
T
ÉK
ÉK
–
–
ÉK (2 db)
20–30
?
T
ÉK
ÉK
–
DK
8–10
18
K
ÉK
–
T
11,745
9,28
15
18
T
T
ÉNy
–
–
T
2,9
9,8
?
T
ÉK
ÉK
20
10–12
3,5
15
?
5–20
?
2,8
15
20
17
?
10–20
2,9
30
17
9,72
2,8
T
8,4
9,72
2,7
10-15
10
10
2,7
2,9
25-30
T
5–10
11,78
2,9
0–10
20
15
9,3
3,1
2,9
20
15
Ház betöltése
ÉK
ÉK
ÉK
ÉK
?
–
–
–
–
–
–
–
–
–
–
–
DK
–
–
–
–
P
É P
–
–
–
–
O,P
–
–
–
–
–
P
–
–
–
–
–
–
–
–
–
–
–
O,H
–
É
–
–
–
A
–
–
–
–
DNy –
–
–
–
–
–
P,É,H
–
O,P,É,H
–
A,O
–
O
–
–
–
–
–
A,O A –
Jelmagyarázat Kemence: T = tapasztott, K = kőalapozású Bejárat: M = meneteles, P = padkás, K = kiszögellés Betöltés: H = hamus, P = paticsos, A = agyagos, O = omladékos, É = égett (A betöltésnél csak a fontosabb jelenségek kerültek kiemelésre.)
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
Források/Gyűjtemények Damjanich János Múzeum, Szolnok (DJM) Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltára, Budapest (MNL OL) Diplomatikai Fényképtár (DF)
Hivatkozott irodalom Bíró 2013a = Bíró Gyöngyvér: Természettudományos vizsgálatok használata az Árpád-kori falukutatásban. (Szakdolgozat.) Szeged: Szegedi Tudományegyetem, 2013. Bíró 2013b = Bíró Gyöngyvér: Árpád-kori teleprészlet Jászfényszaru–Szőlők-alján. / Part of a Settlement from the Árpádian Age in Jászfényszaru–Szőlők-alja, 144–171. In: Pintér-Nagy Katalin – Takács Melinda (szerk.): Acta Iuvenum Sectio Archaeologica. I. Szeged: SZTE BTK Régészeti Tanszék, 2013. Bíró et al. 2014 = Bíró Gyöngyvér – Fintor Krisztián – Raucsik Béla – Wolf Mária – Tóth Mária: Jászfényszaru– Szőlők-alja lelőhelyről származó Árpád-kori kerámiák archeometriai vizsgálata. / Archaeometrical Analysis of Árpádian Age Ceramics from Jászfényszaru–Szőlők-alja. In: Archeometriai Műhely 11 (2014) 1. 27–38. Benedek–Zádorné Zsoldos 1998 = Benedek Gyula – Zádorné Zsoldos Mária: Jász-Nagykun-Szolnok megyei oklevelek 1075–1526. ( Jász-Nagykun-Szolnok megyei levéltár közleményei 3.) Szolnok: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár, 1998. Cseh 1992 = Cseh János: Kelta, szarmata, gepida és avar település maradványai egy nagykunsági lelőhelyen (Kuncsorba– XIV. dűlő). / Keltische, sarmatische, gepidische und awarische Siedlungsreste eines Fundortes in Großkumanien (Kuncsorba–XIV. dűlő). In: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 30–32 (1992) 145–160. Fischl 1995 = Fischl Klára: Előzetes jelentés a Csörsz-árok kutatásáról Csincsén. / Vorbericht über die Forschung des Csörsz Grabens bei Csincse. In: Somogyi Múzeumok Közleményei 11 (1995) 33–46. Fodor 1942 = Fodor Ferenc: A Jászság életrajza. Budapest: Szent István Társulat, 1942. Gömöri 2002 = Gömöri János: Castrum Supron. Sopron vára és környéke az Árpád-korban. / Die Burg von Sopron (Ödenburg) und deren Umgebung in der Árpádenzeit. Sopron: Scarbantia Társaság, 2002. Hajnal 2013 = Hajnal Zsuzsanna: Kora avar kori pecsételt díszű kerámia Kölkeden. / Frühawarenzeitliche Stempelverzierte Keramik in Kölked. In: Archaeologiai Értesítő 138 (2013) 175–211. Holl 1963 = Holl Imre: Középkori cserépedények a budai várpalotából (XIII–XV. század). / Mittelalterliche Keramik aus dem Burgpalast von Buda (13th–15th Century). In: Budapest Régiségei 20 (1963) 335–382. Írásné Melis 1992a = Írásné Melis Katalin: Árpád-kori falvak Szigetszentmiklós határában. / Arpadenzeitliche Dörfer in der Gemarkung von Szigetszentmiklós, 41–70. In: Havassy Péter – Selmeczi László (szerk.): Régészeti kutatások az M0 autópálya nyomvonalán II. (BTM Műhely 6.) Budapest: Budapesti Történtei Múzeum, 1992. Írásné Melis 1992b = Írásné Melis Katalin: Kerekegyháza középkori falu Budapest határában. / Kerekegyháza mittelalterliches Dorf–Gemarkung Budapest, 71–173. In: Havassy Péter – Selmeczi László (szerk.): Régészeti kutatások az M0 autópálya nyomvonalán II. (BTM Műhely 6.) Budapest: Budapesti Történeti Múzeum, 1992. Kalmár 1971 = Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Budapest: Natura, 1971. Langó 2006 = Langó Péter: Régészeti és okleveles adatok a Jászság 10–15. századi településtörténetéhez. / Archaeological and Charter Data for the Jazygian Settlemental History in the 10th–15th Centuries. In: Tisicum 15 (2006) 77–97. Méri 1952 = Méri István: Beszámoló a Tiszalök-rázompusztai és Túrkeve-mórici ásatások eredményéről I. / Отчет раскопках в Тиссалёк – Разомпуста I. In: Archaeologiai Értesítő 79 (1952) 49–67. Merva 2008 = Merva Szabina: Kerámia a 10–11. századi sírokban. (Szakdolgozat.) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2008. Mesterházy 1983 = Mesterházy Károly: Településásatás Veresegyház–Ivacson. / Siedlungsausgrabung in Veresegyház– Ivacs. In: Communicationes Archaeologicae Hungariae (1983) 133–162. Mesterházy–Horváth 1983 = Mesterházy Károly – Horváth Lajos: Településtörténeti kutatások Veresegyház határában – Siedlungsgeschichtliche Forschungen in der Gemarkung von Veresegyház. In: Archaeologiai Értesítő 110 (1983) 112–125.
129
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
Michnai 1981 = Michnai Attila: Középkori népi építészetünk régészeti emlékei. / Archäologische Denkmäler der mittelalterlichen volkstümlichen Baukunst Ungarns. In: Folia Archaeologica 32 (1981) 225–240. Nagy 1898 = Nagy Géza: A Szabolcs megyei Múzeum középkori sarkantyúi. In: Archaeologiai Értesítő 18 (1898) 60–64. Palugyai 1854 = Palugyai Imre: Jász-Kún kerületek s Külső Szolnok vármegye leírása. Pest: Heckenast Gusztáv, 1854. Pap 2013 = Pap Ildikó Katalin: Sárvár–Faképi-dűlő kora Árpád-kori kerámiaanyaga. Adatok a fogaskerékminta Vas megyei megjelenéséhez. In: Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36 (2013) 243–277. Parádi 1959 = Parádi Nándor: Technikai vizsgálatok népvándorláskori és Árpád-kori edényeken. / Technologische Untersuchungen an Töpferware aus der Völkerwanderungs- und Arpadenzeit (Régészeti Füzetek 12.) Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum – Történeti Múzeum, 1959. Parádi 1963 = Parádi Nándor: Magyarországi pénzleletes középkori cserépedények (XI–XVII. század). / Münzfunde hortende mittelalterliche Gefässe in Ungarn (11.–17. Jh.). In: Archaeologiai Értesítő 90 (1963) 205–251. Pető 1992 = Pető Mária: Szarmata falvak a dél-pesti síkságon (Beszámoló az M0 autópálya nyomvonalán 1987– 1989-ben végzett leletmentésekről). / Sarmatische Dörfer aus der Süd-Pest-Ebene (Bericht über die Rettungsgrebungen der Jahre 1987–1989, bei der Spurlinie der Autobahn M0), 7–39. In: Havassy Péter – Selmeczi László (szerk.): Régészeti kutatások az M0 autópálya nyomvonalán II. (BTM Műhely 6.) Budapest: Budapesti Történeti Múzeum, 1992. Rácz 2010 = Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori települések szerkezetének sajátosságai Pest megyében. Kutatások az M0-s autópálya és a 4-es elkerülő főút nyomvonalán. / Characterisctics of the Structure of Árpádian-era Settlements. Investigations Along the Line Followed by the M0 Motorway and the Highway 4 Bypass, 69–79. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon. / Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. I. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2010. Sabján 1999 = Sabján Tibor: A veremház rekonstrukciója. / Die Rekonstruktion des Grubenhauses, 131–176. In: Bencze Zoltán – Gyulai Ferenc – Sabján Tibor – Takács Miklós (szerk.): Egy Árpád-kori veremház feltárása és rekonstrukciója. (Monumenta Historica Budapestiensia 10.) Budapest: Budapesti Történeti Múzeum, 1999. Selmeczi 2001 = Selmeczi László: Egy eltűnt jász település nyomában. / In the Track of a Disappeared Jazygian Settlement, 127–149. In: Hortiné dr. Bathó Edit – Kiss Erika (szerk.): A Jász Múzeum évkönyve 1975–2000. Jászberény: Jász Múzeumért Alapítvány, 2001. Selmeczi 2011 = Selmeczi László: A Jászság betelepedése és kialakulása. / Die Besiedlung der Jazygen und seine Ausstattung. In: Zounuk 26 (2011) 9–108. Simonyi 2003 = Simonyi Erika: Előzetes jelentés a Felsőzsolca–várdombi ásatásról (1992–2001). / Report on the Excavations at Felsőzsolca–Várdomb (1992–2001). In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42 (2003) 109–133. Simonyi 2005 = Simonyi Erika: Adatok a 10−13. századi kerámia készítéséhez Északkelet-Magyarországról. / Data on Pottery from the 10th–13th Century in North-East Hungary. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44 (2005) 37−55. Szabó 1975 = Szabó János Győző: Árpád-kori falu és temetője Sarud határában II. / Поселение и могильник эпохи Арпадов в окрестностях деревни Шаруд. II. In: Az Egri Múzeum Évkönyve 13 (1975) 19–68. Takács 1996a = Takács Miklós: Honfoglalás és korai Árpád-kori telepfeltárások az M1 autópálya Nyugat-magyarországi szakaszán. / Erschliessung von Siedlungen aus der Zeit der Landnahme und der frühen Arpadenzeit an der Westungarischen Strecke der Autobahn M1, 197–218. In: Wolf Mária – Révész László (szerk.): A magyar honfoglalás korának régészeti emlékei. Miskolc: „A Magyar Honfoglalás 895–1995 Tokaj” Alapítvány – Herman Ottó Múzeum, 1996. Takács 1996b = Takács, Miklós: Formschatz und Chronologie der Tongefässe des 10.–14. Jahrhunderts der Kleinen Tiefebene. In: Acta Archaeologica Hungarica 48 (1996) 135–195. Terei 2010a = Terei György: Az Árpád-kori Kána falu feltárása. / Das arpadenzeitliche Dorf Kána, 249–252. In: Tüskés Anna (szerk.): Ars perennis. Fiatal Művészettörténészek II. Konferenciája. Budapest: CentrArt Egyesület, 2010. Terei 2010b = Terei György: Az Árpád-kori Kána falu. / Kána, a Village from the Árpádian Era (Twelfth-Thirteenth Centuries), 81–111. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon / Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. I. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2010. T. Németh–Takács 2004 = T. Németh, Gabriella – Takács, Miklós: Urzeitliche und mittelalterliche Brunnen bei Lébény. In: Antaeus 26 (2003) 97–139.
130
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
Török 1962 = Török, Gyula: Die Bewohner von Halimba im 10. und 11. Jahrhundert. (Archaeologica Hungarica 39.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1962. Wolf 1989 = Wolf Mária: Árpád-kori eredetű települések Abaúj vármegye déli részén. / Siedlungen aus der Árpád-Zeit im südlichen Teil des Burgkomitates Abaúj. (Borsodi Kismonográfiák 30.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 1989. Wolf 2001 = Wolf Mária: 10. századi település Edelény–Borsodon. / Eine Siedlung aus dem 10. Jahrhundert in Edelény–Borsod, 127–156. In: Cseri Miklós – Tárnoki Judit (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig. Szentendre – Szolnok: Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Damjanich János Múzeum, 2001. Wolf 2003 = Wolf Mária: Adatok 10. századi edényművességünkhöz. A borsodi leletek tanúságai. / Informationen zur unseren Töpferkunst des 10. Jahrhunderts. Die Lehre der Funde in Borsod. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42 (2003) 85–108.
131
Bognár Katalin Boglárka
Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén
1. kép: Balatonőszöd–Temetői dűlő a második katonai felmérésen és a mai műholdfelvételen (Rajz: Bognár Katalin Boglárka)
2. kép: A B-73 objektum fotója (Ásatási dokumentáció)
Az M7-es autópálya építése során 2001–2002-ben Belényesy Károly és Horváth Tünde vezetésével Balatonőszöd– Temetői dűlőben, a mai település határában egy Árpád-kori település nyomait tárták fel (1. kép).1 Az ásatás során két nagyméretű veremépület is előkerült. A lelőhely értékelésére jelen tanulmányban nem teszünk kísérletet, pusztán csak annyit jegyzünk meg, hogy a középkori falu az Árpád-kor legelejétől egészen a 14–15. századig lakott volt. Bár mindkét objektum nagyméretű, ágasfás veremépület, szerkezetüket tekintve igen eltérőek. A B-73 téglalap alakú, nagyjából 11,5 m hosszú és 5,2 m széles, alapterülete 59,8 m2 (2. kép). Az északkelet–délnyugati tájolású, oszlopszerkezetes objektumot 50–80 cm mélyen ásták az altalajba.2 A téglalap hosszú oldalára merőlegesen a nyugati oldalfaltól 3,5 m-re, a keleti oldalfaltól pedig 5,5 m-re lép be és ki a B-7 árok, amelynek viszonya kérdéses az objektummal. A nagyjából téglalap alakú épület középtengelyében két ágas cölöplyuka található. A gödör fala mentén egy 20 cm mély alapárok húzódott, amelybe gerendákat fektettek, lenyomata az északi oldalon megmaradt. Ebbe egymástól 15–20 cmre kisebb-nagyobb méretű és mélységű cölöplyukak mélyültek. Az objektum északnyugati sarkában egy 2,8×1,7 m-es padka húzódott. Bejárata feltehetően a déli oldalán lehetett, melyet az említett B-7 árok elvágott (2–3. képek).
1 2
Ezúton is köszönöm az ásatóknak, hogy szakdolgozatom keretében feldolgozhattam a lelőhely Árpád-kori részét. A mélységi adat a nyesés szintjétől számított, a lelőhelyet mintegy 100 cm vastagon humuszolták le.
133
Bognár Katalin Boglárka: Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén
3. kép: A B-73 objektum felszín- és metszetrajza (Ásatási dokumentáció alapján Bognár Katalin Boglárka rajza)
134
Bognár Katalin Boglárka: Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén
4. kép: A B-73 objektum leletanyaga (Rajz: Bognár Katalin Boglárka)
135
Bognár Katalin Boglárka: Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén
5. kép: A B-820 objektum felszín- és metszetrajza (Ásatási dokumentáció alapján Bognár Katalin Boglárka rajza)
136
Bognár Katalin Boglárka: Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén
6. kép: A B-820 objektum leletanyaga (Rajz: Bognár Katalin Boglárka)
137
Bognár Katalin Boglárka: Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén
Egységes betöltése (R-51) alatt az egykori padlószintet (R-52) borító közel 10 cm-es szürke, hamus pusztulási réteg található. Alatta egy korábbi padlószint (R-85) húzódott. Az épület betöltéséből nagy mennyiségű Árpád-kori kerámia, állatcsont és egy vaskés került elő (4. kép).3 A B-820 lekerekített sarkú, téglalap alakú, 2,6 m széles és feltárt hosszán 7,6 m hosszú épület, mely vágja a B-530 Baden házat (5. kép). Feltárt alapterülete 19,76 m2, az épület egykori méretei nem ismertek. Az észak–déli tájolású objektum oldala mentén és közepén összesen nyolc cölöplyuk található. A szabályos téglalap alakot megtöri a nyugati oldalában a B-834-es hamus betöltésű, 85 cm átmérőjű gödör, melynek funkciója kérdéses. Az épülethez tartozó kemence a felszínrajzon az objektum délnyugati sarkában feltüntetett K-59, melyről azonban sem leírás, sem metszetrajz nem ismert. Sem padlószintet, sem bejáratot nem regisztráltak a feltárás során. Paticsos betöltéséből igen kevés kerámia került elő (6. kép), a dokumentáció továbbá csiszolt kőtöredékekről és állatcsontról is szól.
Szerkezet A feltárt veremépületek méreteiket tekintve nem tekinthetőek tipikus Árpád-kori épületeknek. A B-73 közel 60 m2es, illetve a B-820 legalább 20 m2-es alapterülete jóval nagyobb, mint egy átlagos Árpád-kori lakóházé. Előbbihez hasonló méretű épületet csak Ordacsehi–Bugaszegen4 tártak fel eddig, amely mindössze 20 km-re fekszik lelőhelyünktől. A közel 20 m2-es alapterületű objektumból jóval többet ismerünk az Árpád-korból (Kiskunfélegyháza közelében5 vagy Tatabánya–Dózsakertben).6 Továbbá, ha figyelembe vesszük a humuszolás és erózió mértékét, akkor feltételezhetjük, hogy eredetileg mintegy 160–180 cm mélyre áshatták a földbe az épületeket. Ilyen mély gödrű objektumok viszonylag ritkán kerülnek elő a középkori Kárpát-medencéből (például Kardoskút–Hatablakon,7 Ordacsehi–Bugaszegen).8 Néprajzi analógiák alapján tudjuk, elsősorban az állattartással kapcsolatos épületeket ásták ilyen mélyre.9 Mindkét épülethez számos cölöplyuk tartozott, melyek a tetőszerkezettel és az oldalfal kialakításával lehettek öszszefüggésben. A B-73 esetében az egykori fal szerkezetét pontosan meg lehet határozni; igen sűrűn, egy alapárokba mélyített cölöpsorral erősítették a pergő lösz oldalfalhoz a vízszintes gerendákat, amelyeknek lenyomata a nyugati oldalfalban meg is maradt. Ezt támasztja alá, hogy a cölöpök elkorhadása után a löszfal beomlott. A fával bélelt falú épületek általánosan elterjedtek a 9–11. századi Kelet-Európa erdős zónájának déli sávjában és a ligetes steppe övezetében, igaz ugyan, hogy elsősorban a lakóházépítészetben.10 A másik épület falszerkezetének meghatározása jóval bizonytalanabb, mivel a cölöpök nem közvetlenül a falak mellett helyezkedtek el, ezért régészeti és néprajzi analógiák alapján feltételezhetjük, hogy a körbefutó cölöpök és a fal közötti részen lehetett valamilyen kitöltés. Ez lehetett egyrészt döngölés vagy bélés (mint Kardoskút–Hatablakon,11 Ordacsehin,12 vagy Székelykeresztúron),13 másrészt sövényfal, vagy növényi anyagokkal való borítás, esetleg fabélés.14 A nagy mennyiségű patics alapján feltételezhetünk valamilyen jellegű tapasztást az épület belsejében. Az ilyen jellegű szerkezeti megoldások nem ismeretlenek az Árpádkori lakóházak építészetében sem (például Visegrád–Várkert,15 Kiskunhalas–Zöldhalom).16 A két épület tetőszerkezete is eltérő lehetett, hiszen a B-73 középágasos szerkezetű nyeregtetejét a középtengelybe állított, valamint az oldalfalban található nagyméretű (40–60 cm átmérőjű) igen mély oszlopok tartották. A B-820 esetében a cölöphelyek az épület sarkában találhatóak, így feltételezhetjük, hogy azokba sarok- vagy kiságasokat állítottak, melyeket koszorúfa tarthatott össze. A közeli Ordacsehi–Bugaszegen feltárt, hasonló szerkezetű nagyméretű veremépületek tetőszerkezetét az Árpád-kori veremházakhoz hasonlóan úgy határozták meg, hogy azok nyeregtetőzeAz előkerült leletanyag a település többi objektumából előkerült leletanyaghoz képest tekinthető soknak. Nagy et al. 2001: 187–189. 5 Gallina–Molnár: 2003: 342. 6 Vékony 1975: 91–92. 7 Méri 1964: 28. 8 Nagy et al. 2001: 190. 9 Aszt 2002: 40. 10 Fodor 1994: 425. 11 Méri 1964: 34. 12 Nagy et al. 2001: 193. 13 Benkő–Ughy 1984: 31–32. 14 Dám 1993: 139. 15 Kovalovszki 1986: 61. 16 Biczó 1984: 161. 3 4
138
Bognár Katalin Boglárka: Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén
teinek alsó végei a földre támaszkodhattak.17 Ugyanakkor annak a lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a B-73 felmenő fallal is rendelkezhetett. A néprajzi analógiák alapján a tetőt minden bizonnyal különféle növényi anyagokkal (náddal, szalmával, napraforgókóróval), illetve földdel fedték.18 Padlószintet csak a B-73 épületben lehetetett azonosítani, ahol a későbbi járószint nem fut ki egészen a ház keleti sarkáig, így elképzelhető, hogy annak megszűnése az épület egykori végét, vagy egy keresztosztást jelöl, de az is lehetséges, hogy a hiányzó részen valamiféle toldás lehetett az objektumban. A korábbi járószint (R-85) viszont az épület teljes felszínén húzódott. A fentieken kívül még érdemes megemlítenünk, hogy a B-820 épületben regisztrálható volt egy kemence, a B-73 viszont állandó tüzelőberendezés nélküli objektum volt. Bejáratot azonban egyik esetben sem sikerült megfigyelni. A két épületet a csekély mennyiségű leletanyag alapján Árpád-korinak tekinthetjük, ezen belül a keltezés igen bizonytalan. A fogaskerékdíszes, és körömbenyomkodásos kerámia a korszak első felében, a 11–12. században volt meghatározó minta. Hangsúlyoznunk kell, hogy a fogaskerékdísz a későbbi évszázadokban is tovább élt (még ha csak szórványosan is).
Funkció Méri István határozta meg elsőként a nagyméretű, padlószint és kemence nélküli épületeket,19 melyeket meg kell különböztetnünk a hasonló szerkezetű Árpád-kori veremházaktól. Ahogy arra Sabján Tibor felhívta a figyelmet, a két épülettípusnak az építésmódja is eltérő, hiszen amíg a lakóházaknál elsőként a tető tartószerkezetét készítették el és csak utána alakították ki a hozzá tartozó sekély gödröt, addig a nagyméretű veremépületeknél először a földet termelték ki és csak utána mélyítették bele a cölöpöket.20 A nagyméretű veremépületeket a szakirodalom gazdasági épületként, istállóként, ólként, pinceként vagy raktárként, ritkábban lakóházként szokta meghatározni, amelyben igen nagy szerepet játszik a betöltés vizsgálata, a bejárat milyensége, a padló megléte, illetve a néprajzi párhuzamok felkutatása.21 Az épülettípus jelentősége abban állhat, hogy nem túl gyakran kerültek elő az Árpád-kori Kárpát-medencében (például Tiszafüreden,22 Szendrő–Gacsalon,23 Muhin,24 Csepelyen,25 Kardoskút–Hatablakon,26 Kánán,27 vagy Ordacsehi–Bugaszegen).28 Ahogy azt fent említettük, egyik épületnél sem lehetett a bejáratot regisztrálni, így ennek vizsgálatára nem volt lehetőségünk. Pusztán annyit jegyzünk meg, hogy a szintén gazdasági épületként meghatározott kardoskút–hatablaki nagyméretű verem esetében sem sikerült a bejáratot megtalálni,29 tehát a bejárat hiánya nem zárja ki a gazdasági épületként való értelmezést. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a néprajzi és a régészeti szakirodalomból ismert állattartó épületeknek minden esetben meneteles, gádorral fedett bejáratuk volt.30 Mindezt a logika is megköveteli, hiszen a lábasjószágoknak jóval egyszerűbb egy ilyen jellegű bejáratot használni. Az említett bejárat általában a hosszanti oldalon helyezkedett el,31 ugyanakkor olyan példát is ismerünk, amikor a rövid oldalon alakították ki az épület ajtaját.32
Nagy et al. 2001: 195. Nagy et al. 2001: 194–195. 19 Méri 1964: 28. 20 Sabján 1999: 139. 21 Nagy et al. 2001: 197; Méri 1964: 28. 22 Fodor 1989: 23–25. 23 Wolf 1985: 259–261. 24 Éri–Bálint 1959: 18–19. 25 Kovalovszki 1969: 244–245. 26 Méri 1964: 28–36. 27 Terei 2010: 93–94. 28 Nagy et al. 2001: 187–220. 29 Méri 1964: 29. 30 Sabján 1999: 139. 31 Aszt 2002: 40. 32 Gallina–Molnár: 2003: 343. 17 18
139
Bognár Katalin Boglárka: Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén
A betöltés vizsgálata is eldönthetné a funkció kérdését, hiszen ha az épület belsejének magas a foszfortartalma, ott intenzív állattartással számolhatunk.33 Sajnos azonban minta hiányában ilyen jellegű vizsgálatra nem volt lehetőségünk. Ugyancsak állattartásra utalhat a szerves anyaggal teli, zsíros betöltés is, mint Szentkirály esetében,34 azonban Balatonőszödön ilyen jellegű megfigyelést nem tettek az ásatók. Szintén a gazdasági funkciót támasztja alá a padló hiánya,35 mely Balatonőszöd esetében csak az egyik nagyméretű épületre igaz. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy a B-73 objektumban, a kétperiódusú járószinten egy közel 10 cm-es szürke, hamus réteg is húzódott, mely az épület pusztulását jelezheti.36 A padlószint megléte nem zárja ki az állattartással vagy a tároló funkcióval való összefüggést, hiszen több, gazdasági épületként leírt objektumban is volt járószint (például Kiskunfélegyháza környékén,37 Kardoskút–Hatablakon,38 Dunaújvárosban,39 vagy Szentkirályon).40 A padlószinthez hasonlóan a kemence hiánya (mint a B-73 esetében) is a lakóház funkció ellen és a gazdasági épületként való értelmezés mellett szól, amelyre számos néprajzi és régészeti példát ismerünk.41 A B-820 kemencemaradványa nem zárja ki, hogy gazdasági épületről van szó, Aszt Ágnes véleményével egyetértve nem tartjuk kizáró oknak a tüzelőberendezés meglétét,42 hiszen még a 19. században is szokás volt úgynevezett tüzelős ólakat építeni, amelyben az istállóban alvó férfi számára kis tűzhelyet, illetve fekhelyet alakítottak ki.43 Azt is meg kell említenünk, hogy egy hasonló szerkezetű, késő középkori épületet Kovalovszki Júlia borospinceként határozott meg.44 A két épület funkciójának meghatározásakor az alaprajzi sajátosságok mellett a leletanyag mennyiségére és milyenségére is támaszkodhatunk. Kánáról négy hasonló szerkezetű épület került elő, melyet a gazdag, mezőgazdasággal kapcsolatos leletanyag alapján Terei György tárolóhelyiségnek gondolt.45 Ugyanakkor a Hejőkeresztúr–Vizekköze lelőhelyen előkerült, talán leggazdagabb leletanyaggal (kerámia, állatcsont, ezüst gyűrű, ásóvasalás, balta, kétkézvonó, sarló, kések, kulcs, lakat, zár, zabla, patkók, bronz pénzváltó mérleg, nyílhegy, kard, kőmozsár) rendelkező Árpád-kori tűzhely nélküli veremépületet az ásató istállónak vélte.46 Mindezek alapján a két nagyméretű balatonőszödi veremépületet szerkezeti sajátosságaik alapján gazdasági épületként határozhatjuk meg. Mivel a betöltés vizsgálatára nem volt lehetőségünk és a leletanyag nem feltűnően nagy mennyiségű vagy kifejezetten gazdasági jellegű, mindennemű következtetésünk pusztán csak a feltételezés talaján mozoghat. A B-73 padlószinttel rendelkező, viszont állandó tűzhely nélküli ágasfás épületet az aránylag nagy menynyiségű leletanyag alapján raktárépületnek véljük. Azt is hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a régészek az igen közeli Ordacsehi–Bugaszegen szinte teljesen hasonló szerkezetű, szegényesebb leletanyagú 351. és 402. számú objektumot gödörólként határozták meg.47 A B-820 padlószint nélküli, de délnyugati sarkában állandó kemencemaradvánnyal rendelkező épületet gödörólként, istállóként értelmezhetjük a leletanyag csekély mennyisége miatt. Amennyiben ezt elfogadjuk, akkor közel 20 m2-es alapterülete és az állatok helyigénye alapján48 sertés, vagy akár szarvasmarha, illetve ló tartásával is számolhatunk.
Laszlovszky 1982: 284. Aszt 2002: 46–47. 35 Nagy et al. 2001: 205. 36 Feltehetően az épület leégésének köszönhetjük a viszonylag nagy mennyiségű leletanyagot. 37 Gallina–Molnár: 2003: 340; Takács 1996: 201. 38 Méri 1964: 30–35. 39 Bóna 1973: 17–18. 40 Aszt 2002: 46–47. 41 Gallina–Molnár: 2003: 343. 42 Aszt 2002: 44. 43 ‘Tüzelős ól’ szócikk. MNL 1977–1982. 44 Kovalovszki 1969: 244–245. 45 Terei 2012: 3. 46 Wolf 1997: 139–143. 47 Nagy et al. 2001: 193, 205. 48 Aszt 2002: 40. 33 34
140
Bognár Katalin Boglárka: Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén
7. kép: A B-820 az összesítő térkép részletén (Ásatási dokumentáció alapján Bognár Katalin Boglárka rajza)
Gazdasági épületek értékelése Igen fontos kitérnünk arra kérdésre, hogy a gazdasági épületek milyen helyet foglaltak el az Árpád-kori településszerkezetben. A régészeti adatok alapján azt mondhatjuk, hogy a gazdasági melléképületek általában a lakóházak közelében kerülnek elő,49 sőt a kardoskút–hatablaki épület közelében kemencék, árkok és sírok is voltak.50 Ezek alapján feltételezhetjük, hogy egy gazdasági egységet, udvart alkothattak a házak és a hozzájuk tartozó gazdasági épületek. Ezt a megállapítást igazolja a B-820 épület is, amely a lakóépületeken kívül, árkok és külső kemencék közelében helyezkedett el (7. kép). A B-73-as épület környezetében ellenben lakóépületet nem, de ár- 8. kép: A B-73 épület az összesítő térkép részletén kokat, külső kemencéket sikerült regisztrálni (8. kép). Azt (Ásatási dokumentáció alapján Bognár Katalin Boglárka rajza) sem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagynunk, hogy az ásatás ezen részén a nyomvonal igen keskeny volt, így nem kizárt, hogy a lakóépületek a feltárandó területen kívül találhatóak. Mindezek az Árpád-kori gazdasági udvarok sokszínűségét, komplexitását igazolják. Mivel az ilyen jellegű épületek felépítése sem jelentős építőanyagot, pénzt vagy szakértelmet nem kívánt, széles körben terjedt el, mind térben, mind időben, melyet a számos néprajzi analógia is alátámaszt.51 A két balatonőszödi épület egymástól igen messze került elő, így biztosan nem tartozhattak egy gazdasági egységhez. Azt sem tartjuk kizártnak, hogy nem is egy időben léteztek. Mivel a csekély mennyiségű kerámiaanyag alapján nem tudunk még csak századra pontosan sem keltezni, így könnyen elképzelhető, hogy a két balatonőszödi épület fennállása között több évtized is eltelhetett. Végül pedig arról is szólnunk kell, hogy a Balatonőszödön előkerült veremépületek az eddigi Kárpát-medencei anyagban a legkorábbiak közé tartoznak (a Lébény–bille dombi gödöról52 mellett). Így megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a közvetett történeti forrásaink és elméleti „visszakövetkeztetéseken” túl53 egy újabb régészeti bizonyítékunk is van arra, hogy már az Árpád-kor elején, a 11–12. században belterjes állattartással számolhatunk a Kárpát-medencében. Vagyis ebben a korai időszakban, még a telekrendszer kialakulása előtt, már olyan gazdálkodásról is beszélhetünk, melyben az állatokat önálló, zárt helyiségben tartották, takarmányozásukra így jóval nagyobb figyelmet fordítva. Mindezek alapján felmerül a kérdés, hogy a külterjes és a belterjes állattartás milyen arányban lehetett jelen a korabeli magyar gazdaságban, ennek megválaszolására további régészeti adatok szükségesek. Gallina–Molnár: 2003: 345; Nagy et al. 2001: 208. Méri 1964: 31. 51 Hoffmann 1975: 347. 52 Takács 1996: 201. 53 Nagy et al. 2001: 211. 49 50
141
Bognár Katalin Boglárka: Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén
Összegzés Balatonőszödön két nagyméretű, egyhelyiséges, cölöpszerkezetes veremépület került elő, melyek szerkezete igen eltérő volt. A B-73 objektum cölöpjeit egy sekély alapárokba mélyítették, padlószintet alakítottak ki benne, viszont állandó tűzhely nélküli volt. A B-820 vágott egy korábbi lakóépület, annak pontos méretét nem lehetett meghatározni a dokumentáció alapján. Padlószintet nem alakítottak ki az objektumban, ugyanakkor délnyugati sarkában egy kemencemaradvány található. A B-73-nál középágasos, míg a B-820-nál feltehetően koszorúfás nyeregtetőzetét az oldalfalak előtt és a ház középtengelyében elhelyezkedő cölöpök tartották. Tetőzetük alsó vége a veremházakhoz hasonlóan a földre támaszkodhatott. A két épület funkciójának meghatározásakor az alaprajzi sajátosságok mellett a leletanyag mennyiségére támaszkodhatunk. A B-73-ból előkerült viszonylag nagy mennyiségű leletanyag, nemcsak a tárolóhelyiségként való értelmezését erősítheti meg, hanem egyúttal a 11–12. századra keltezheti az objektumot. A B-820 csekély mennyiségű leletanyaga pedig a gödörólként való meghatározást igazolhatja.
142
Bognár Katalin Boglárka: Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén
Hivatkozott irodalom Aszt 2002 = Aszt Ágnes: Gödörólak a középkori magyar falvakban, különös tekintettel a Szentkirályon feltártakra. / Pit Stys at the Middle Age in Hungarian Villages. In: Arrabona 43 (2005) 1. 36–66. Biczó 1984 = Biczó Piroska: Leletmentések Árpád-kori településeken. / Rettungsgrabungen in Siedlungen aus der Árpádenzeit. In: Cumania 8 (1984) 159–208. Bóna 1973 = Bóna István: VII. századi avar települések és Árpád-kori magyar falu Dunaújvárosban. / Awarische Siedlungen aus dem 7. Jahrhundert und ein ungarisches Dorf aus der Arpádenzeit (11.–13. Jh.) in Dunaújváros. (Fontes Archaeologici Hungariae.) Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1973. Dám 1993 = Dám László: Földbe mélyített lakóépítmények az Alföld népi építészetében. In: Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 33–35 (1993) 133–151. Éri–Bálint 1959 = Éri István – Bálint Alajos: Muhi elpusztult középkori falu tárgyi emlékei. Leszih Andor ásatásai. (Régészeti Füzetek 2/6.) Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 1959. Fodor 1989 = Fodor István: Megjegyzések a középkori magyar lakóház fejlődéstörténetéhez. 21–45. In: Balassa M. Iván (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében. Miskolc – Szentendre: Herman Ottó Múzeum – Szabatéri Néprajzi Múzeum, 1989. Fodor 1994 = Fodor István: Árpád-kori boronaház nyomai Tiszaszigeten. / Die Spuren eines Gebäudes mit Blockwerkgerüst aus der Árpádenzeit in Tiszasziget, 421–438. In: Lőrinczy Gábor (szerk.): A kőkortól a középkorig. Tanulmányok Trogmayer Ottó 60. születésnapjára. / Von der Steinzeit bis zum Mittelalter. Studien zum 60. Geburtstag von Ottó Trogmayer. Szeged: Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1994. Gallina–Molnár 2003 = Gallina Zsolt – Molnár István: Az intenzív állattartás feltételezett nyomai egy Árpád-kori településen. / Die angenommenen Spuren der intensiven Tierhaltung in einer arpadenzeitlichen Siedlung. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Studia Achaeologica 9 (2003) 341–347. Hoffmann 1975 = Hoffmann Tamás: Építészeti kultúránk és a hagyományok, 336–364. In: Hoffmann Tamás (szerk.): Néprajz és feudalizmus. Tanulmányok. Budapest: Gondolat Kiadó, 1975. Kovalovszki 1969 = Kovalovszki Júlia: Ásatások Csepelyen. / Ausgrabungen in Csepely. In: Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8 (1969) 235–251. Kovalovszki 1986 = Kovalovszki Júlia: A Visegrád–várkerti Árpád-kori faluásatásról, 61–63. In: Kovalovszki Júlia (szerk.): A magyar falu régésze Méri István, 1911–1976. Cegléd: Kossuth Múzeum, 1986. Laszlovszky 1982 = Laszlovszky József: Karámok Árpád-kori falvainkban. / Pferche in unseren Árpádenzeitlichen Dörfern. In: Archaeológiai Értesítő 109 (1982) 281–285. MNL 1977–1982. = Magyar Néprajzi Lexikon. 5. kötet. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1977–1982. Online: http://mek. oszk.hu/02100/02115/html/index.html (Utolsó letöltés: 2014. május 10.) Méri 1964 = Méri István: Árpád-kori népi építkezésünk feltárt emlékei Orosháza határában. (Régészeti Füzetek 2/12.) Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 1964. Nagy et al. 2001 = Nagy Ágnes – Gallina Zsolt – Molnár István – Skriba Péter: Késő Árpád-kori, nagyméretű, földbe mélyített építmények Ordacsehi Bugaszegen. / Große, gegrabene Bauten in Ordacsehi-Bugaszeg aus der späten Arpadenzeit, 187–220. In: Cseri Miklós – Tárnoki Judit (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig. Szentendre – Szolnok: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001. Sabján 1999 = Sabján Tibor: A veremház rekonstrukciója. / Die Rekonstruktion des Grubenhauses, 131–176. In: Bencze Zoltán – Gyulai Ferenc – Sabján Tibor – Takács Miklós: Egy Árpád-kori veremház feltárása és rekonstrukciója. / Ausgrabung und Rekonstruktion eines Grubenhauses aus der Árpádenzeit. (Monumenta Historica Budapestinensia 10.) Budapest: Budapesti Történeti Múzeum, 1999. Takács 1996 = Takács Miklós: Honfoglalás és korai Árpád-kori telepfeltárások az Ml autópálya nyugatmagyarországi szakaszán. / Erschliessung von Siedlungen aus der Zeit der Landnahme und der frühen Arpadenzeit an der westungarischen Strecke der Autobahn M1, 197–217. In: Wolf Mária – Révész László (szerk.): A magyar honfoglalás korának régészeti emlékei. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 1996. Terei 2012 = Terei György: Tárolóhelyiségek az Árpád-kori Kána faluban. In: Varga Máté (szerk.): Fiatal Középkoros Régészek IV. Konferenciája. Kaposvár: Rippl Rónai Múzeum, 2012. ‚Tüzelős ól’ szócikk = ‚Tüzelős ól’ szócikk. In: Magyar Néprajzi Lexikon. 5. kötet. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1977– 1982. Online: http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/5-914.html (Utolsó letöltés: 2014. május 10.)
143
Bognár Katalin Boglárka: Nagyméretű veremépületek Balatonőszöd Árpád-kori településén
Vékony 1975 = Vékony Gábor: Késő népvándorlás kori és Árpád-kori települések Tatabánya–Dózsadombon, 283–316. In: Gombkötő Gábor (szerk.): Komárom megye története I. Komárom: Komárom Megye Tanácsa, 1975. Wolf 1985 = Wolf Mária: Középkori templom és település Szendrő–Gacsalon. / Mittelalterliche Kirche und Siedlung in Szendrő–Gacsal. In: Archaeologiai Értesítő 112 (1985) 240–264. Wolf 1997 = Wolf Mária: Hejőkeresztúr–Vizekköze, 139–143. In Raczky Pál – Kovács Tibor – Anders Alexandra (szerk.): Utak a Múltba. / Paths into the Past. Az M3-as autópálya régészeti leletmentései. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum – Eötvös Loránd Tudományegyetem, 1997.
144
Rácz Tibor Ákos
Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon. Szempontok a veremházak rendszerezéséhez
Bevezetés Veremházak, vagy gödörházak alatt a régészeti kutatás olyan lakóépítményeket ért, melyek földbe süllyesztett padlóval, belső tüzelőberendezéssel rendelkeznek és tetőszerkezetüket alapgödrökbe helyezett ágasok hordják. A veremházak természetesen nem képezték kizárólagos elemeit az Árpád-kor lakófunkcióval rendelkező épületeinek. A lakóépítmények tágabb fogalmába beletartoztak a könnyűszerkezetes építmények, sátrak, valamint a stabilabb konstrukciójú, süllyesztett padlójú, vagy földfelszíni fa-, esetleg kőépületek. Utóbbiak azonban a Kárpát-medence sajátos természetföldrajzi körülményei és gazdasági-történeti viszonyai miatt nem maradtak ránk, pontosabban: a rájuk vonatkozó régészeti bizonyítékok elenyésző mennyisége és töredékessége csak erősen hipotetikus rekonstrukciókat tesz lehetővé jelen pillanatban. Régészeti módszerekkel igazán a veremházak tanulmányozhatóak földbe mélyedő lakógödreik révén. Lakófunkciójukat a viszonylagos stabilitásra utaló kemencék és padlók jelzik, valamint a betöltésből, járószintről előkerülő használati eszközök. A telepfeltárások e jellegzetes objektuma igen hamar a kutatás fókuszába került. Jelentősége túlmutat az egyszerű gödrökön és árkokon, hiszen mint föld-fa szerkezetű épület, lehetőséget nyújt a korabeli építészet tanulmányozására, a háztípusok kialakulásának és fejlődésének vizsgálatára. Tájékoztatást nyújt az ott lakók életformájáról, letelepedettségének, vagy mobilitásának mértékéről, lakáskultúrájának fejlettségéről. Mint egy háztartást, családot jelző települési egység, a lakóépítmény nélkülözhetetlen az egykori települések belső szerkezetének rekonstrukciójában, és mint viszonylag nagyméretű, leleteket tartalmazó régészeti objektum, alkalmas a korabeli anyagi kultúra elmélyültebb megismerésére is. Az Árpád-kori lakáskultúra témájában az utóbbi évtizedekben számos közlemény látott napvilágot, elsősorban anyagközlések, ritkábban ezekre alapuló összefoglalások és értékelések, és a növekvő forrásbázis a friss eredmények mellett újabb kutatási szempontokat is hozott.1 A magyar házépítés eredete,2 a szerkezeti rekonstrukciók,3 a tüzelőberendezések típusai,4 a különböző funkciók és funkcionális terek kérdései,5 a lehetséges anyagi és társadalmi különbségek nyomai6 mellett mindmáig a veremházak történeti fejlődése, pontosabban átalakulási tendenciái, és – ezzel szoros összefüggésben – a veremházak rendszerezése képezi az egyik legizgalmasabb kihívást, hiszen ehhez a fenti 1
2 3 4 5 6
A veremházak kutatásának történetét a kezdetektől a 20. század végéig Takács Miklós tekintette át: Takács 2001. Az Árpád-kori falusias települések kutatását összegző újabb tanulmánya immár a nagy felületű megelőző régészeti feltárások részeredményeinek ismeretében újra tárgyalja a veremházak kutatásának egyes aspektusait: Takács 2010. Dám 1979; K. Csilléry 1982; Fodor 1983. Takács 1999; Sabján 1999; Szentgyörgyi 2001; Zay 2013 Fodor 1989: 33; Takács 1996: 201–202; Takács 1998: 182; Takács 2001: 32–33; Gallina–Gulyás–Molnár 2014: 301–305. Balassa 1985: 45–46; Barabás et al. 1988: 257–258; Takács 2001: 37; Takács 2010: 9–10. Bóna 1988: 410; Takács 1998: 190; Rácz 2013.
145
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
szempontokat együttesen és maradéktalanul értékelni kell. Egy „térben és időben differenciált leírás”,7 vagyis egy tipokronológiai rendszer megalkotásához hiányzott azonban a reprezentatív mennyiségű, az Árpád-kor teljes időszakát képviselő, azonos régióból származó régészeti forrásanyag. Jelen tanulmány az M0-s autópálya nyomvonalon 2001–2006 között feltárt Árpád-kori lelőhelyek 42 földbe mélyített építményét adja közre egységes szempontú leírásokban, majd ezek alapján a veremház építészet sajátosságait vizsgálja a Pesti-síkságon.8 A kiterjedt felületű megelőző feltárások kétségtelen előnyei (nagy adatmennyiség, egységes dokumentációs rendszer) mellett a gépi humuszolás és a szűk határidők keretei között végzett munka erősen befolyásolták a megfigyelések körülményeit, különösen a veremházak betöltésének felső rétegeit és az egykori járószint és a padlószint közötti szintkülönbségeket illetően. Nem csak azokat az építményeket vontam be a feldolgozásba, melyek esetén a lakófunkció valószínűsíthető volt, hanem ahol azonosítható volt a veremházak valamelyik klasszikus tartozéka, és ha életvitelre nem is volt alkalmas, de gazdasági funkciót betölthetett. Az egymás közelében elhelyezkedő lelőhelyek lehetővé teszik azt, hogy az építmények változásait egy viszonylag jól körülhatárolható, kisebb régión belül vizsgáljuk.9 A magyar honfoglalástól a 14. századig keltezhető lelőhelyek régészeti emlékei segítségével kronológiai rendbe állíthatjuk a földbe mélyített építményeket, és elsősorban az alaprajzokra támaszkodva meghatározhatjuk az egyes rövidebb korszakokra jellemző építészeti sajátosságokat. A minél precízebb kronológiai besorolás azért fontos, mert a változások megragadásában jelenleg is a datálási nehézségek okozzák a legtöbb gondot. A datálás alapjául az objektumokban talált kerámiaanyag szolgált, ami nagyjából évszázados elkülönítést tett lehetővé. A leletanyag bemutatására jelen tanulmány keretein belül azonban nincs lehetőség.10 Ugyanígy, terjedelmi okokból, kénytelen vagyok nélkülözni a további települési objektumok elemzéséből eredő következtetéseket is. A veremházak építésének hagyománya a Kárpát-medencében a szkíta-kelta korszakra nyúlik vissza. A kora középkor elejétől használata általános, a szarmaták, a különböző germán népek, valamint avarok és szlávok időszaka után a magyar honfoglalást követő néhány száz év a veremház építészet utolsó fejezetét jelenti. Míg a kora középkori és középkori magyarországi veremházak kutatását és problematikáját áttekintő értékelések még nemrégiben is kénytelenek voltak egységként kezelni a 10–13. századi időszakot,11 az egyre szaporodó régészeti adatok lehetővé teszik, hogy általános jellemzés helyett az Árpád-kori veremház építészet sajátosságait évszázados bontásban vizsgáljuk. Az 1980-as évek végén, mikor a néprajztudomány a régészet friss, de nem kellőképpen kiértékelt és rendszerezett ásatási anyagára támaszkodva több szintézist is készített a népi építészet történetéről, az egyik ilyen dolgozatról készített bírálatában Bóna István úgy vélekedett, hogy a veremházakat „egyelőre időszerűtlen tipologizálni”, egyszerre utalva a forrásanyag elégtelen voltára, de sokkal inkább a megfelelő színvonalú anyagközlések és értékelések hiányára.12 Most, a nagy felületű feltárások adatainak ismertetésével együtt szükséges ismét felvetni a típusalkotás lehetőségének kérdéseit. Szűkebb régiónk néhány tucatnyi házának értékelésével természetesen nem lehet végleges eredményeket elérni, de már csak a szakmai vita megindulása érdekében is érdemes kísérletet tenni a rendszerezésre. Takács 2001: 31. A tanulmányban feldolgozott Maglód 1., Ecser 6., 7., Üllő 1., 2., 7., 10., valamint Vecsés 36., 67., 97., 98. lelőhelyeket részben magam kutattam, részben kollégáim tárták fel. Szeretnék köszönetet mondani Batizi Zoltánnak, Kulcsár Valériának, Nagy Andreának, Patay Róbertnek és Tari Editnek, hogy az általuk vezetett feltárások Árpád-kori emlékeinek feldolgozását átengedték számomra. A feltárások eredményeiről közzétett rövid, előzetes jelentések: Tari (szerk.) 2006. A jelen tanulmányhoz tartozó táblák digitalizációs és szerkesztési munkáit Érdi Benedek végezte. Munkáját ezúton is köszönöm. 9 Módszertanilag kifogásolható az a szemlélet, mely a Kárpát-medence távoli vidékeiről származó házakat egységes fejlődési sorba rendezi, mert nem számol a regionális sajátosságokkal. Már az eddigi kutatások alapján is kirajzolódnak az egyes tájegységek közti különbségek az Árpád-kori veremház építési gyakorlatban, noha pontos képünk egyetlen régióról sincs. Mesterházy Károly 1991-ben így fogalmazott: „[...] mindig egy-egy zárt területen belül kellene a fejlődést végigkísérni, hogy pontos és továbblépésre használhatóbb adatokat nyerjünk. Ma ettől még messze állunk.” Mesterházy 1991: 69. 10 Az M0-s autópálya Árpád-kori emlékeinek feldolgozását a feltárások befejezése óta folyamatosan végzem, részben az OTKA 104533-as számú, Az átalakulás évszázadai – települési struktúrák, települési stratégiák a Kárpát-medence központi részein a 8–11. században című kutatási program, részben a készülő Árpád-kori falusias települések Pest megye területén. Építmények, településszerkezet, települési formák című PhD disszertációm keretein belül. Az M0-s autópálya feltárások anyagközlései és a csatlakozó értékelések a feltárók szándéka szerint eredetileg önálló kötetben jelentek volna meg. A vizsgált emlékanyag nagysága és összetettsége miatt az évekkel ezelőtt elkészült kötet többszöri próbálkozás ellenére sem jutott el a kiadásig, így az általam elemzett Árpád-kori emlékeket több önálló tanulmányban adom közre. A megjelenés alatt álló településszerkezeti elemzéshez (Rácz 2014) szervesen kapcsolódik jelen kötetben a veremházak publikációja. Előkészítés alatt áll a nyomvonal Árpád-kori leleteinek közleménye. 11 Méri 1952; Michnai 1981; Bóna 1988; Takács 2002. Balassa M. Iván a témában írt könyvében (Balassa 1985) finomabb kronológiával dolgozott, de bírálói ennek sikerességét megkérdőjelezték: Barabás et al. 1988: 247. 12 Bóna 1988: 409. Az 1980-as években néprajzos kutatók a magyar ház fejlődéstörténetét a legrégebbi időktől igyekeztek felvázolni: K. Csilléry 1982; Balassa 1985; Barabás–Gilyén 1987. A kibontakozó szakmai vitában a fejlődéstörténeti vázlatok régész bírálói a hiányos és bizonytalan ásatási adatokra alapozott következtetéseket tartották az elemzések legingatagabb részének, és ezzel rámutattak a régészeti kutatás alapvető hiányosságaira is, például a közöletlen régészeti forrásanyagok nagy számára: Bóna 1988; Barabás et al. 1988. 7 8
146
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Az M0-s autópálya Árpád-kori földbe mélyített építményeinek leírása Ecser 6. lelőhely – 101. objektum (1. kép; 1. tábla)13 Enyhén ívelt, majdnem függőleges falú, egyenes aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan négyzet alakú, viszonylag kisméretű, földbe mélyített lakóépítmény. Tájolása az oszlophelyek hiánya miatt ismeretlen. H: 298 cm. Sz: 296 cm. M: 50 cm. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. A tanúfalak párhuzamosak a ház oldalaival, az egyik kiterjed a ház nyugati sarkában található szarmata gödörre (134. objektum) is. Betöltése egyrétegű: sötétbarna, homokos talaj. Északnyugati részén, kis felületen kétrétegű padló maradványa került elő. A ház keleti sarkában helyezkedett el a kőből épített kemence, melynek az omladékát sikerült dokumentálni. Néhány kőtöredék eredeti helyzetben maradt, illetve előbukkant az egyrétegű, gyengén átégett 1. kép: Ecser 6. lelőhely – 101. objektum sütőfelület is. A kemencének nem vájtak külön gödröt, nem ugrott ki a ház síkjából, nem is mélyítették le. A lakóépítménynek egy másik kemencéje is volt. A ház déli oldalán, a ház síkjából kilógva, a járószintnél magasabban, az altalaj és humusz határán helyezkedett el egy agyagból épített, ovális kemence egyrétegű sütőfelülete. Egyértelműen a házhoz tartozott és azzal egy időben használták, mert szájánál a sütőfelület ráfedett a ház oldalára, 20 cm mélységig átégetve azt. A házban oszlophelyet nem találtunk. Bejáratának helye ismeretlen.
Ecser 6. lelőhely – 441. objektum (2. kép; 1. tábla) Ívelt, egyenetlen falú, egyenes aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan téglalap alakú, viszonylag kisméretű, földbe mélyített lakóépítmény. Tájolása valószínűleg nyugatészaknyugat – kelet-délkeleti irányú. H: 310 cm. Sz: 295 cm. M: 42 cm. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk, ebből az egyik áthaladt a ház síkjából kilógó kemencén. Betöltése egyrétegű: világosbarna agyagfoltokkal kevert, tömött, barna humusz. Alján teljes kiterjedésében háromrétegű, keményen letaposott/döngölt agyagpadlót találtunk. A keleti sarokban kőkemencére utaló omladékos kőépítményt dokumentáltunk, melyhez egy szabálytalan ovális, a padlóba mélyedő munkagödör járult (441/2). 2. kép: Ecser 6. lelőhely – 441. objektum Ennek alján 2 cm vastag, égett, faszenes réteg húzódott. A ház nyugati oldalfalából kerek, enyhén méhkasos, a földbe vájt gödör nyúlt ki, melyet tüzelőberendezésként használtak. Eredeti állapotában biztosan volt boltozata is, oldala vörösen átégett, alja a ház legalsó járószintjénél 10 cm-rel mélyebben volt. Betöltéséből előkerültek a boltozat maradványai (Átm: 116 cm. M: 76 cm). A ház északi negyedében egy ívelt falú, ovális mélyedés is előkerült (441/3), melynek a házzal való kapcsolata bizonytalan (H: 126 cm. Sz: 95 cm. M: 82 cm). A ház keleti oldalfala közepén ívelt falú, teknős aljú, kerek oszlophely került elő (Átm: 38 cm. M: 30 cm).
13
A leírásokban hivatkozott képek forrása: M0-s autópálya, ásatási dokumentáció.
147
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Ecser 6. lelőhely – 908. objektum (3–4. képek; 1. tábla)
3. kép: Ecser 6. lelőhely – 908. objektum
Egyenes falú és aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan tég- 4. kép: Ecser 6. lelőhely – 908. objektum lalap alakú, viszonylag nagyméretű, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északnyugat–délkeleti irányú. H: 438 cm. Sz: 390 cm. M: 38 cm. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: homokfoltokkal és mészszemcsékkel erősen kevert sötétbarna humusz. Alján barna agyagos padlóréteg húzódott. A ház keleti sarkából több, szabálytalan kerek és ovális, enyhén méhkasos, földbe vájt gödör nyúlt ki, melyeket az égésnyomok alapján, feltehetően egymást követően tüzelőberendezésként használtak. 908/2: H: 146 cm. Sz: 114 cm. M: 57 cm. 908/3: H: 191 cm. Sz: 92 cm. M: 66 cm. 908/4: Átm: 110 cm. M: 30 cm. Pontos szuperpozíciójuk nem állapítható meg. Betöltésük paticsos omladékkal kevert barna humusz, aljukon koromréteg, mely a házba húzódott. Közös munkagödrük (908/5) a keleti negyedben helyezkedett el (H: 132 cm. Sz: 104 cm. M: 60 cm). Biztosan a házhoz tartozott a 908/1 agyagból épített, ovális, egyrétegű sütőfelülettel rendelkező sütőkemence, mely a ház nyugati síkjából nyúlt ki, és az altalaj és humusz határán helyezkedett el. A ház északnyugat-délkeleti tengelye mentén két oszlophelyet bontottunk ki: A 908/7 az oldalfal mellett helyezkedett el: Átm: 32 cm. M: 28 cm, a 908/6 ettől 60 cm-re: Átm: 27 cm. M: 21 cm. A nyugati oldalfal mellett is feltételezhetünk egy oszlopot melynek nem maradt nyoma. Az 599. és 902. gödrök nem tartoztak a házhoz.
Ecser 6. lelőhely – 2614. objektum (5. kép; 1. tábla)
5. kép: Ecser 6. lelőhely – 2614. objektum
148
Rézsűs falú, egyenetlen aljú, szabálytalan L alakú, sekély, földbe mélyített építmény. H: 324 cm. Sz: 190 cm. M: 18 cm. Hosszabbik oldala északkelet-délnyugati tájolású. Betöltése egyrétegű: paticcsal, mésszel és sárga agyagrögökkel kevert tömött, szürkésbarna, homokos agyag. Padlója, tüzelőberendezése nem volt, funkciója bizonytalan. Hosszanti tengelyében két oszlophely (2614/1: Átm: 36 cm. M: 46 cm, 2614/6: H: 34 cm. Sz: 24 cm. M: 39 cm), keleti oldala mellett két további oszlophely (2614/7: H: 34 cm. Sz: 20 cm. M: 34 cm, 2614/8: H: 32 cm. Sz: 24 cm. M: 34 cm), délnyugati és délkeleti sarkában egyegy további oszlophely (2614/5: Átm: 24 cm. M: 21 cm, 2614/3: H: 34 cm. Sz: 24 cm. M: 17 cm) került elő. Keleti felében sekély, ovális gödröt találtunk (2614/2: H: 86 cm. Sz: 72 cm. M: 33 cm).
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Ecser 7. lelőhely – 914. objektum (6. kép; 2. tábla) Ívelt falú, egyenetlen aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan négyzet alakú, kisméretű, földbe mélyített lakóépítmény. Sz: 295 cm. M: 46 cm. Betöltése kétrétegű: felül fekete, homokos talaj, alatta paticcsal, mésszel és sárga agyagrögökkel kevert világosbarna talaj. Legalján egyrétegű padló húzódott. A keleti sarokban kőkemencére utaló omladékos kőépítményt dokumentáltunk. A nyugati oldalfal mellett egyetlen sekély, ovális oszlophely került elő: H: 30 cm. Sz: 20 cm. M: 15 cm. Az objektum vágott több szarmata kori objektumot. 6. kép: Ecser 7. lelőhely – 914. objektum
Ecser 7. lelőhely – 1658. objektum (7. kép; 2. tábla) Ívelt falú, egyenes aljú, lekerekített sarkú, téglalap alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Pontos alakja bizonytalanul rekonstruálható a számtalan szuperpozíció miatt. Tájolása ismeretlen. H: 400 cm. Sz: 340 cm. M: 40 cm. Három tanúfallal hat szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: barnásszürke, homokos hamuval kevert, fekete talaj. Alján egyrétegű, tapasztott padló húzódott. A keleti sarokban kőkemencére utaló omladékos kőépítményt dokumentáltunk. Oszlophelyet a házban nem találtunk. Több szarmata kori beásást vágott.
7. kép: Ecser 7. lelőhely – 1658. objektum
Ecser 7. lelőhely – 7267. objektum (8. kép; 2. tábla) Egyenes falú és aljú, téglalap alakú, sekély, földbe mélyített lakóépítmény. Nyugati fele a szelvényfalon kívül helyezkedik el. Tájolása ismeretlen. H: 320 cm. Sz: 280 cm. M: 18 cm. Betöltése egyrétegű: vörös és sárga szemcsékkel, hamuval kevert, sötétbarna talaj. Alján egyrétegű, kemény, egyenetlen felületű, tapasztott padló húzódott. Az északkeleti sarokban ovális kőkemencére utaló, apró, tört köves omladékot dokumentáltunk. Átm: 126 cm. M: 6 cm. Az öklömnyi kövekből álló réteg elbontása alatt sütőfelületet nem találtunk, de alja kis foltban vörösen átégett. Oszlophely nem került elő, bejáratának helye ismeretlen.
8. kép: Ecser 7. lelőhely – 7267. objektum
Maglód 1. lelőhely – 1642. objektum (9. kép; 2. tábla) Ívelt, néhol méhkasos falú, egyenetlen aljú, lekerekített sarkú, téglalap alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Tájolása északkelet–délnyugati irányú. H: 320 cm. Sz: 260 cm. M: 46 cm. Felszíni nyesésben sötétbarna, homokos foltként jelent meg. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk, ezen kívül külön metszetfallal vizsgáltuk a déli oldalon kinyúló kürtő és a ház viszonyát, valamint külön metszetet hagytunk a tüzelőberendezésnél is. Betöltése kétrétegű, vízszintes rétegekben: felül koromszemcsékkel kevert, tömött, paticsos, szürkésbarna homok, alatta kormosabb, sötétbarna homok. A két rétegben több helyen, foltokban koncentrálódtak a paticstörmelékek. Alján
9. kép: Maglód 1. lelőhely – 1642. objektum
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
padlót nem találtunk. Az északkeleti sarokban, 20 cm mélyen jelent meg a tüzelőberendezés omladéka. A ház falát itt kissé ívesen bevájták. Agyagba rakott kövekből építették, sütőfelülete nem volt. Betöltése egyrétegű: korommal és paticsszemcsékkel kevert, sötétbarna homok. Bevájt alja teknős kiképzésű. A kürtő betöltése megegyezik a házéval. A keleti oldalfal mentén két szabálytalan ovális gödör, a nyugati oldalfal mentén két szabálytalan ovális oszlophely került elő. Betöltésük megegyezett a házéval.
Vecsés 36. lelőhely – 2. objektum (10. kép) Enyhén ívelt, majdnem függőleges falú, egyenes aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan téglalap alakú, viszonylag kisméretű, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északnyugat–délkeleti irányú. H: 285 cm. Sz: 258 cm. M: 23 cm. Felszíni nyesésben éles körvonalú, szabálytalan téglalap alakú, löszfoltokkal kevert, tömött, sötétbarna agyagos foltként jelent meg. Három tanúfallal hat szelvényre osztottuk. A tanúfalak párhuzamosak a ház oldalaival, az egyik kiterjed a ház déli oldalán húzódó kürtőre is. Betöltése egyrétegű: sárga löszös és fekete humuszos foltokkal, illetve sárga löszszemcsékkel kevert szürke agyag. Alján padlót nem találtunk. A ház keleti sarkában az oldalfalak síkjából karéjosan kiugrott a rézsűs falú, egyenes 10. kép: Vecsés 36. lelőhely – 2. objektum aljú, ovális tüzelőberendezés gödre, melynek alján kőtöredékeket találtunk (H: 72 cm. Sz: 61 cm. M: 34 cm.). Oldala helyenként vörösen átégett, alját a járószintnél mélyebbre ásták. Felszíni nyesésben betöltése nem különbözött a házétól. Vele szemben, a ház déli sarkából kinyúlva, délnyugati irányba húzódik a teknős falú és aljú, hosszúkás kürtő. H: 120 cm. Sz: 25 cm. M: 14 cm. Alját a járószintnél magasabbra ásták, helyenként teknősen lemélyül. Betöltése elvált a ház betöltésétől: a házénál homogénebb és világosabb, szürke agyag. Az épület északnyugat-délkeleti középtengelyében tártuk fel a tetőszerkezetet tartó 3 oszlop helyét, az északnyugati (Átm: 20 cm. M-a felszíntől számítva: 47 cm.) és a délkeleti (H: 30 cm. Sz: 25 cm. M-a felszíntől számítva: 56 cm.) a fal síkjából kissé kiugrottak. A középső oszlophely: H: 25 cm. Sz: 20 cm. M-a felszíntől számítva: 46 cm. Nyugati negyedében lekerekített sarkú, szabálytalan téglalap alakú, teknős aljú, a ház aljába mélyedő gödör került elő (H: 102 cm. Sz: 95 cm. M: 82 cm.). Betöltése nem vált el a házétól, azzal egyszerre töltődött fel.
Vecsés 36. lelőhely – 3. objektum (11–12. képek)
12. kép: Vecsés 36. lelőhely – 3. objektum 11. kép: Vecsés 36. lelőhely – 3. objektum
Ívelt falú, egyenes aljú, lekerekített sarkú, téglalap alakú, viszonylag mély, földbe mélyített lakóépítmény. Tájolása megközelítőleg nyugat-északnyugat – kelet-délkeleti irányú. H: 373 cm. Sz: 257 cm. M: 50 cm. Felszíni nyesésben éles körvonalú, szabálytalan téglalap alakú, löszfoltokkal kevert, tömött, sötétbarna agyagos foltként jelent meg, délnyugati sarkában egy utólag ráásott gödör (4. objektum) foltjával, délkeleti sarkában a kürtő nyúlványával. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk, de a délnyugati szelvényben a 4. gödörrel közös metszetfalat is hagytunk. Betöltése többrétegű, nagyjából vízszintes rétegekben: felül löszszemcsékkel enyhén kevert, tömött, szürke agyag, alatta kevertebb, löszös, humuszos agyag, alatta löszszemcsékkel enyhén kevert, tömött, fekete humusz, legalján ismét löszfoltos, szürke agyag. 150
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Alján padlót nem találtunk. Az északkeleti sarokban került elő a kisméretű, kerek, földbe vájt tüzelőberendezés gödre. Átm: 55 cm. M: 45 cm. Oldala helyenként vörösre égett. Szája a ház belsejébe, délnyugati irányba nyílt. Egyrétegű sütőfelületét agyagból tapasztották. Vele szemben, a ház délkeleti sarkából kinyúlva déli irányba húzódik az egyenes falú, teknős aljú, hosszúkás kürtő, a lakógödör aljánál mintegy 40 cm-rel magasabban. H: 115 cm. Sz: 26 cm. M: 10 cm. Alját a járószintnél jóval magasabbra ásták. Betöltése nem vált el a ház betöltésétől. Tengelyében két oszlophelyet (a középső oszlophely méretei: H: 29 cm. Sz: 27 cm. M-a felszíntől számítva: 45 cm; a keleti oszlophely méretei: H: 25 cm. Sz: 19 cm. M-a felszíntől számítva: 62 cm), a déli oldalfal mentén újabb két oszlophelyet (a déli oszlophely méretei: Átm: 24 cm. M-a felszíntől számítva: 62 cm; a délkeleti oszlophely méretei: Átm: 25 cm. M-a felszíntől számítva: 61 cm) találtunk. Az ugyanitt azonosított harmadik mélyedés funkciója bizonytalan. Délnyugati negyedében egyenes falú és aljú, lekerekített sarkú, téglalap alakú gödröt találtunk. H: 83 cm. Sz: 54 cm. M-a felszíntől számítva: 91 cm. Betöltése nem vált el a házétól, azzal egyszerre töltődött fel. A ház nyugati oldalfala mentén egy sekélyebb padka húzódott. Sz: 75 cm. M: 28 cm. Nem zárható ki, hogy itt további szuperpozíciókkal kell számolnunk, és a padka más gödrök beásása révén keletkezett és így nem a házhoz tartozik. A bontás során mindenesetre eltérő jellegű betöltést a feltárók nem regisztráltak. Ezen az oldalon, talán az északnyugati sarokban lehetett a bejárat.
Vecsés 36. lelőhely – 142. objektum (13. kép) Enyhén ívelt falú, kissé egyenetlen aljú, éles sarkú, téglalap alakú, viszonylag nagyméretű, földbe mélyített lakóépítmény. Tengelye nyugat-északnyugat – kelet-délkeleti irányú. H: 495 cm. Sz: 380 cm. M: 20 cm. Felszíni nyesésben éles körvonalú, szabályos téglalap alakú, löszszemcsékkel kevert, tömött, sötétbarna agyagos foltként jelent meg, északkeleti sarkában a kemence vörösre égett, paticsos omladékával, délkeleti sarkában a kürtő nyúlványával. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk, de a kemencétől a délnyugati sarokig egy megközelítőleg nyugat-keleti irányú metszetfalat is hagytunk. Betöltése egyrétegű: faszénnel, hamuval, paticsszemcsékkel, illetve sárga löszszemcsékkel enyhén kevert, sötétbarna, homokos agyag. A ház keleti felében nagyobb foltokban megtaláltuk a vi- 13. kép: Vecsés 36. lelőhely – 142. objektum lágosszürke, egyrétegű, tapasztott, agyagos padló maradványait. A ház északkeleti sarkában bontottuk ki a szabálytalan ovális, lepusztult oldalfalú, agyagból épített sütőkemencét. Betöltése egyrétegű: vörös paticsszemcsékkel kevert sötétbarna homok és humusz. Szája délnyugati irányba nyílt. H: 173 cm. Sz: 155 cm. 8–10 cm magasan megmaradt oldalfalát foltosan vörösre égett, szennyezett, sárga agyagból építették fel, nem az altalajba vájták. Sütőfelületét kétszer megújították, tehát háromrétegű. A sütőfelületek sötét vörösesbarnára égtek, felületük töredezett. A felső és a középső tapasztás alatt kerámiatöredékekből szabályosan kirakott hőtartó réteg került elő. A kürtő betöltése a házéval megegyezik. H: 120 cm. Az építmény alján több rendszertelenül elhelyezkedő gödör és oszlophely is előkerült. Néhány gödörre (délnyugati negyedben) ráfedett a ház betöltése, azoknál későbbi. Az oszlophelyek azonban biztosan a házhoz tartoztak, betöltésük megegyezett a ház betöltésével. Az északkeleti oldalfal mellett négy méretes oszlophely került elő (Átm: 25–50 cm. M: 18–32 cm), és ezekkel párhuzamosan, 50–60 cm-re, a ház közepe táján húzódott egy másik oszlophely sor három, nagyjából egyforma gödörrel (Átm: 20 cm. M: 15 cm) is. A ház délnyugati oldalfala közepén egy további oszlophelyet regisztráltunk (Átm: 25 cm. M: 20 cm).
Vecsés 67. lelőhely – 10. objektum (14. kép; 3. tábla) Ívelt falú, egyenetlen aljú, lekerekített sarkú, négyzet alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északnyugat– délkeleti irányú. H: 375 cm. Sz: 352 cm. M: 35–45 cm. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: hamuval, széndarabkákkal és paticcsal enyhén kevert, tömött, szürkésbarna humusz. Alján dokumentálható padlóréteget nem találtunk. Tüzelőberendezése a keleti sarokban helyezkedett el. Vegyes technikával készült: részben az altalajba vájták, részben kőből építették. Oldala karéjosan kiugrott az objektum oldalfalának síkjából. A ház felhagyása előtt valószínűleg elbontották: egy nagyobb kőtömb és egy átégett, erősen hamus folt utaltak egykori helyére, ezért nem lehet 151
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
megállapítani, hogy zárt tüzelő volt-e, vagy nyitott kőkoszorú. Közvetlenül az északnyugati és a délkeleti oldalfalak mellett, a ház tengelyében egy-egy kerek oszlophely helyezkedett el. Északnyugati oszlophely: Átm: 19 cm. M: 50 cm (a ház aljától számítva). Délkeleti oszlophely: Átm: 20 cm. M: 32 cm (a ház áljától számítva). Nyugati negyedében teknős falú és aljú, sekély, szabálytalan ovális gödör került elő. Betöltése különbözött a házétól: tömött, vörösesbarna, löszfoltos humusz. H: 98 cm. Sz: 87 cm. M: 52 cm. Valószínűleg nem tartozott a házhoz, annál korábbi beásás lehetett. A bejárat helye nem volt megállapítható.
14. kép: Vecsés 67. lelőhely – 10. objektum
Vecsés 67. lelőhely – 30. objektum (15–16. képek; 3. tábla)
15. kép: Vecsés 67. lelőhely – 30. objektum
16. kép: Vecsés 67. lelőhely – 30. objektum
Egyenetlen falú és aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan téglalap alakú, földbe mélyített építmény, valószínűleg műhely, kisebb valószínűséggel ház. Tetőgerince északnyugat–délkeleti irányú. H: 383 cm. Sz: 322 cm. M: 60–70 cm. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: löszszemcsékkel enyhén kevert, tömött, sötétbarna humusz. Járószintje – mely vékony, sötétbarna elszíneződésként jelent meg – követte a ház aljának egyenetlenségeit, illetve megszakadt az objektumban talált beásásoknál. Alján három oszlophelyet és három gödröt találtunk, ezek a házzal egykorúak voltak. Az északnyugati negyedben egy foltban a ház alja vörösen átégett, fölötte mintegy 15 cm vastag kormos-hamus átégett réteg volt megfigyelhető. Ez feltehetően tüzelőfelület volt, ahonnan a hamut és kormot a délnyugati oldalfal közepébe vájt, kerek, méhkas alakú gödörbe szórták. Átm: 53 cm. M: 36 cm (a ház aljától számítva). Betöltése hamuval és korommal erősen kevert világosbarna humusz. Oldala a tüzelőfelület felől átégett. Két további gödör az északkelet-délnyugati irányú tengely mentén helyezkedett el. A ház közepén elhelyezkedő, ovális gödör betöltése hamuval kevert barna humusz. H: 55 cm. Sz: 46 cm. M: 42 cm (a ház aljától számítva). A ház délnyugati felében, középtájon volt a lekerekített sarkú, téglalap alakú gödör. Betöltése erősen kormos, sötétbarna talaj. H: 65 cm. Sz: 54 cm. M: 65 cm (a ház aljától számítva). A ház déli sarkában karéjszerűen kiugrott egy teknős falú és aljú, kerek gödör, melynek alja 20 cm-rel magasabban volt, mint a házé. Betöltéséből egy jól iszapolt, szürke, szarmata kerámiatöredék került elő. Elképzelhető, hogy egy korábbi, különálló objektum volt, de a környékbeli házak jellege alapján a házhoz is tartozhatott és a felszíni nyesésben sem különült el. Az oszlophelyek a ház északnyugati (H: 14 cm. Sz: 12 cm. M: 34 cm.) és északkeleti (H: 17 cm. Sz: 15 cm.) oldalai mentén, illetve a ház közepén, a fentebb leírt gödrök között (Átm: 17 cm.) helyezkedtek el. Talán a bejárat helyét jelzi az északkeleti oszlophely.
Vecsés 67. lelőhely – 40. objektum (17. kép; 3. tábla) Egyenetlen falú és aljú, szabálytalan téglalap alakú, karéjos kiugrásokkal tagolt, földbe mélyített építmény, talán műhely, kisebb valószínűséggel ház. Tetőgerince északnyugat–délkeleti irányú. H: 454 cm. Sz: 381 cm. M: 40–50 cm. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. Betöltése egységes, egyrétegű: homokkal enyhén kevert, világosbarna, tömött, löszszemcsés humusz, helyenként sötétbarna foltokkal. Padlója erősen letaposott, kormos, homokos réteget képzett 152
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
a betöltés alján. A nyugati oldalon kis foltban, a déli oldalon körülbelül egy négyzetméteren sikerült megtalálni. Tüzelőberendezése nem volt, de nyugati negyedében egy ovális gödörben (H: 114 cm. Sz: 73 cm. M: 35 cm.) négy kőtöredéket (köztük őrlőkő töredékek) találtunk, melyek gabonaőrlésre utalhatnak, esetleg egy szétrombolt kemence vagy tűzhely alkotóelemei lehettek. Az egykori ágasfákat tartó, ovális oszlophelyek a ház északnyugati (H: 36 cm. Sz: 33 cm.) és délkeleti (H: 43 cm. Sz: 33 cm.) oldalai mentén, középtájon, illetve ez utóbbitól délre, 25 cm-re (H: 27 cm. Sz: 22 cm) helyezkedtek el. Északi sarkában került elő jó állapotú bejárata: a fal síkjából téglalap alakban kissé kiugró, egyetlen, sík lépcsőfok.
17. kép: Vecsés 67. lelőhely – 40. objektum
Vecsés 67. lelőhely – 100. objektum (3. tábla) Egyenes, függőleges falú és aljú, szabálytalan négyzet alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Északnyugati oldalán nagyobb karéjos kiugrás, délkeleti oldalfalában méhkasos bemélyedés volt. Tetőgerince északnyugat–délkeleti irányú. H: 372 cm. Sz: 316 cm. M: 68–76 cm. Beásása kézi nyesés során határozott szélű, világosbarna, löszszemcsékkel enyhén kevert, humuszos betöltésű foltként jelent meg. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. Betöltése kétrétegű, a felső teknőszerűen mélyed az alsóba: felül homogén, tömött, világosbarna, löszszemcsés humusz, alatta kevert, laza, sárga agyagos, sötétbarna humusz. Padlót az alján nem találtunk. Keleti sarkában kisebb mélyedést és több szétszórt kőtömböt (köztük őrlőkő töredéket) találtunk, melyek korábban egy tüzelőberendezés alkotóelemei lehettek. Az ágasfákat tartó, kerek oszlophelyek a ház északnyugati (Átm: 26 cm.) és délkeleti (Átm: 18 cm.) oldalai mentén, középtájon helyezkedtek el. A bejárat helye nem volt megállapítható.
Vecsés 67. lelőhely – 164. objektum (18–19. képek; 4. tábla)
18. kép: Vecsés 67. lelőhely – 164. objektum
Egyenes, délkeleti oldalán ívelt falú, egyenetlen aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan négyzet alakú, kisméretű, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerincének iránya az oszlophelyek elhelyezkedése miatt ismeretlen. H: 286 cm. Sz: 267 cm. M: 31–40 cm. Beásása kézi nyesés során határozott szélű, sötétbarna, löszszemcsékkel enyhén kevert, homokos betöltésű foltként jelent meg. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. Betöltése kétrétegű, a felső teknőszerűen mélyed az alsóba: felül laza, sötétbarna homok, alatta sárga löszszemcsékkel és humusszal kevert,
19. kép: Vecsés 67. lelőhely – 164. objektum
153
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
tömött, sötétbarna homok, legalján korom- és sárga agyagfoltok. Padlót az alján nem találtunk. Az ovális tüzelőberendezést vegyes technikával építették. A ház keleti sarkát 10 cm szélesen méhkasosan kivájták, és a méhkas ívének házba eső részét változatos méretű kövekből építették fel. Szájnyílása a ház belsejébe nyílt. H: 77 cm. Sz: 54 cm. M: 31 cm. Az alsó kősor nagyjából sértetlenül a helyén maradt, a kivájt részén a homokos altalaj vörösen átégett. Sütőfelülete szintén kőből lehetett, tapasztott felületet nem találtunk, és az alja csak egy kis foltban égett át. Csekély alapterületéből kiindulva nyitott kőkoszorú lehetett. A tüzelőberendezéstől 35 cm-re délnyugatra egy enyhén kiugró peremrésszel tagolt, faragott őrlőkő töredék került elő, amely valószínűleg szintén az építményhez tartozott. Az északnyugati és délnyugati oldalfalak mentén, de azoktól viszonylag távol három oszlophelyet találtunk. Nem egy hosszanti tengely szerint rendeződtek, hanem a déli (164/1: Átm: 20 cm. M: 29 cm.), nyugati (164/2: H: 20 cm. Sz: 16 cm. M: 33 cm.) és északi (164/3: H: 28 cm. Sz: 24 cm. M: 17 cm.) szelvény közepén helyezkedtek el. A ház déli sarkában egy kisebb mélyedés volt, ez azonban méretei miatt nem tűnt különálló objektumnak. A bejárat helye nem volt megállapítható.
Vecsés 67. lelőhely – 303. objektum (20. kép; 4. tábla) Ívelt falú, egyenetlen aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan négyzet alakú, kisméretű, viszonylag mély, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északnyugat–délkeleti irányú. H: 341 cm. Sz: 300 cm. M: 67–78 cm (az altalaj szintjétől számítva). Beásása a 302. szarmata árokrendszer bontása során, 60 cm-es mélységben különült el. Teljes egészében ráásták az árokrendszerre, annál 30–40 cm-rel mélyebb. Foltja a felszínen nem vált el, betöltése a felső részen hasonló volt az árokéhoz. A fenti lelőkörülmények miatt csak egyetlen, északkelet-délnyugati irányú metszetfalat hagytunk benne. Betöltése két, vízszintes rétegből tevődik össze: felső részén egységes, szürkésbarna, enyhén kevert, löszszemcsés humusz, alatta, különösen a ház északi felében mintegy 10 cm vastag hamuréteg húzódik. A hamu 20. kép: Vecsés 67. lelőhely – 303. objektum szinte teljesen homogén volt, keményre cementálódott. A padló keményre taposott, sötétbarna talaj volt, de csak foltokban találtuk meg. A házban a hamun kívül tüzelőberendezésre utaló nyomot nem találtunk, talán csak egy nyílt tűzhelyet használtak. A ház északnyugat-délkeleti tengelyében, az oldalfalak mellett és a ház közepén három oszlophely helyezkedett el. A két oldalsó nagyobb és mélyebb volt, és mivel a 302. árokrendszer egy gerincébe mélyedtek, a ház járószintjétől mintegy 40 cm-rel magasabbról követhetők voltak. Az északnyugati oszlophely: H: 45 cm. Sz: 36 cm. M: 34 cm. A délkeleti oszlophely: H: 40 cm. Sz: 33 cm. M: 45 cm. A középső oszlophely: H: 25 cm. Sz: 21 cm. M: 22 cm. A keleti sarokban egy négyzet alakú kiugrás került elő, mely 10 cm-rel mélyebb volt a ház járószintjénél. H: 40 cm. A bejárat helye bizonytalan.
Vecsés 67. lelőhely – 619. objektum (21–22. képek; 4. tábla) Enyhén ívelt, majdnem függőleges falú, egyenes aljú, lekerekített sarkú, szabályos téglalap alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északnyugat–délkeleti irányú. H: 331 cm. Sz: 248 cm. M: 45 cm. Beásása kézi nyesés során határozott szélű, sötétbarna homokos betöltésű foltként jelent meg, mely láthatólag két korábbi objektumot is vágott, egyrészt a bizonytalan falú és mélységű 660. szarmata beásást, másrészt a 651. kerek gödröt, mindkettőnél későbbi. A házban három tanúfalat hagytunk, melyek a korábbi objektumokra is kiterjedtek. Betöltése többrétegű, nagyjából vízszintes rétegekből tevődik össze: felül sárga agyagszemcsékkel kevert, szenes, barna humuszos homok, alatta hamuval, patics- és faszén szemcsékkel kevert, sötétbarna homok, amelyben több összefüggő koromfolt, koromréteg volt megfigyelhető. Az alsó réteg túl laza volt ahhoz, hogy padló legyen. A délkeleti sarokban 17–18 őrlőkő töredékből épített, kisméretű, ovális kőkemence került elő. Oldalait és boltozatát egy-egy nagyobb kőlap alkotta. Szája a ház belsejébe, nyugat felé nyílt. Az északnyugati és délkeleti oldalfalban egy-egy oszlophelyet találtunk, melyek a ház síkjából kissé kiugrottak (619/1: Átm: 19 cm. M: 19 cm. 619/2: Átm: 26 cm. M: 21 cm.). Betöltésük határozottan elütött a házétól: kívül függőleges rétegben szürke homok, belsejükben sárga agyagfoltokkal kevert, sötétbarna homok, aljukon korom. H: 60 cm. Sz: 50 cm. Betöltésében kormot találtunk, sütőfelülete nem volt. 154
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
21. kép: Vecsés 67. lelőhely – 619. objektum
22. kép: Vecsés 67. lelőhely – 619. objektum
Vecsés 67. lelőhely – 1301. objektum (23–24. képek; 8. tábla) Ívelt falú, nagyjából egyenes aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan téglalap alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északkelet–délnyugati irányú. H: 436 cm. Sz: 418 cm. M: 20 cm. Beásása gépi humuszolás során, még a humuszrétegben, nyesési szint fölött hamuval erősen kevert, paticsos, világosbarna humuszos foltként jelent meg. Északi oldala teljes egészében a humuszban volt. A felszínt itt nem humuszoltuk az altalajig, hanem meghagytunk egy nagyjából 7x8 m alapterületű, 20–40 cm magas talajszigetet. Az objektumot két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: hamuval erősen kevert, szürkésbarna, paticsos humusz. 20 cm mélyen kopogós kemény, 2–3 cm vastag, barnásszürke, kormos padlót találtunk, ami közvetlenül a mészkicsapódásos, kemény geológiai felszínen feküdt,
23. kép: Vecsés 67. lelőhely – 1301. objektum
24. kép: Vecsés 67. lelőhely – 1301. objektum
és a háznak mintegy 2/3-ára terjedt ki. A ház északi oldalán helyezkedett el az agyagból gondosan felépített, kerek sütőkemence (1301/1). Szája a ház belsejébe, dél felé nyílt. Átm: 100 cm. Oldala teljesen lepusztult, valószínűleg elszántották. Csak agyagból tapasztott sütőfelülete maradt meg, ez viszont jó megtartású, vöröses feketére égett. Alját, közvetlenül a sütőfelület alatt, Árpád-kori, bekarcolt díszű kerámiatöredékekkel tapasztották ki, amit sárga agyagos, paticsos, vékony humuszrétegbe (töltőanyagba) raktak. A töltőanyag felszíne egy cm vastagon vörösesszürkére égett, legalsó rétege fehér, karcos, meszes agyag. A ház délnyugati oldala mentén egy kisebb gödröt (1301/2) és egy oszlophelyet (1301/3) bontottunk ki. Mindkettő vágta a padlóréteget. Az 1301/2 gödör méhkas alakú, betöltése egyrétegű: kevert, laza, világosbarna humusz és sárga homok. Az 1301/3 oszlophely betöltése homogén, laza, világosbarna humusz. Az 1301/4 kerek oszlophely a ház közepén helyezkedett el, a padló ráfedett. Betöltése az előzőéhez hasonló. Átm: 30 cm. M: 60 cm. Az 1301/4 oszlophely talán a ház egy korábbi használati fázisára utal. A ház északnyugati oldala mentén húzódik az 1308–1309. árok, mely valószínűleg vízelvezetőként funkcionált. 155
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Vecsés 67. lelőhely – 1302. objektum (25–27. képek; 8. tábla)
25. kép: Vecsés 67. lelőhely – 1302. objektum
26. kép: Vecsés 67. lelőhely – 1302. objektum
Ívelt falú, egyenes aljú, lekerekített sarkú, négyzet alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északnyugat– délkeleti irányú. H: 364 cm. Sz: 358 cm. M: 31–37 cm. Beásása gépi humuszolás során, még a humuszrétegben erősen hamus, paticsos, barnásszürke foltként jelent meg. A felszínt itt nem humuszoltuk az altalajig, hanem meghagytunk egy kb. 10x10 m alapterületű, 20–40 cm magas talajszigetet. Ugyanitt egy másik ház (1306. objektum) foltja is megjelent. Az objektumot két tanúfallal négy szelvényre osztottuk: az észak-északnyugat – dél-délkeleti irányú tanúfal párhuzamos a ház oldalával, a kemence szájánál fut, a másik tanúfal merőleges rá. Betöltése többrétegű, vízszintes rétegekből tevődik össze: felül foltosan kevert, szürke hamuréteg, alatta hamuval és paticsszem27. kép: Vecsés 67. lelőhely – 1302. objektum csékkel kevert, barna homok, legalján fehér szemcsékkel és apró kaviccsal kevert, világosbarna és sárga homok. Beásása nem mindenütt érte el a sárga, homokos altalajt; a betöltés alja és az altalaj közt helyenként bolygatatlan humuszréteget találtunk. 5 cm mélyen a ház északi sarkában elkülönülő, zsíros hamufoltot találtunk (1302/2), de végül nem bizonyult különálló objektumnak. A ház déli sarkában található, agyagból épített kemence (1302/1) már felszíni nyeséskor szokatlan szerkezetűnek tűnt: a barna humuszban élesen elvált a lekerekített sarkú, téglalap alakú, 120x130 cm alapterületű, határozott körvonalú, sárga agyaggal kitöltött beásás. A szabályosan kialakított gödör falát 10–15 cm vastagon tapasztották végig sárga agyaggal. Szája a ház belsejébe, észak-északkeletre nyílt. Oldala 20 cm magasan maradt meg, kissé ívelt, keményre égett, vörös és fekete színű. Sütőfelülete egyrétegű: teljesen ép, kemény, feketére égett agyag. Betöltése felül kissé paticsos, zsíros, szürke hamu, alatta erősen (mintegy 50%-ban) paticsos, laza, sárgásbarna homok. Oldala a ház belseje felé, észak-északnyugat felé omlott. Az omladék agyag és patics keverékéből áll. Alatta 12–13 cm vastag, szürke és barna homokréteg húzódik, benne apró patics- és agyagszemcsék, illetve faszéndarabkák. Az omladékot és homokréteget elbontva kiderült, hogy a kemence ház felőli oldala tapasztva volt és egy foltban átégett. Az omladék alatt, a kemence nyugati oldalánál keményre taposott/tapasztott, kissé repedezett, fekete, agyagos humuszréteget találtunk, amely ráfutott a kemence oldalára, azzal teljesen egybefüggött, azzal egykorú, vagy a kemence építésénél későbbi volt. Ugyanez a réteg a kemence szájánál is megfigyelhető volt. Alatta még 5–10 cm homogén, bolygatatlan humusz volt a sárga altalajig. A taposott/ tapasztott réteg funkciója bizonytalan: lehet a padló részlete, de valószínűbb, hogy a házon belüli, a kemencétől különálló tűzhely, sütőfelület maradványáról van szó. Csak egy kisebb foltban volt megfigyelhető, valamint közvetlenül mellette, a kemence ház felőli oldalán találtuk az említett égésnyomokat. A kemence oldalát átvágva megállapítottuk, hogy azt erősen szenes, kissé szennyezett, sárga agyagból építették. Oldala 10–15 cm vastag. A kemence belsejében 3–4, külső oldalán, a ház felől 1–2 cm vastagon égett át. A sütőfelületet átvágva ismét a bolygatatlan, homogén, sötét156
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
barna humuszra bukkantunk (akárcsak a taposott/tapasztott réteg alatt), ez nagyjából 10 cm vastag, ezután következett a sárga homokos altalaj. A kemence oldalát és alját a bolygatatlan talajig átvágtuk, hogy a teljes kemence (betöltéssel, sütőfelülettel, oldalfallal) keresztmetszetben láthatóvá váljék. Az objektumot egy második világháborús lövészárok (1312. objektum) hosszában vágta, a kemencét viszont nem érintette. A ház északnyugati és délkeleti oldalánál egyegy nagyobb méretű oszlophelyre bukkantunk: 1302/4–5: Átm: 36 cm, M: 52 cm. Betöltésük egyrétegű: löszfoltokkal kevert, laza, sötétbarna humusz. A bejárat helye nem volt rekonstruálható.
Vecsés 67. lelőhely – 1306. objektum (28. kép) Bizonytalan szélű és alakú, ívelt falú, egyenes aljú, földbe mélyített lakóépítmény, kisebb eséllyel szabadtéri kemence munkagödörrel. Tetőgerince északnyugat–délkeleti irányú. H: 316 cm, Sz: 290 cm, M: 7 cm. Beásása gépi humuszolás során, még a humuszrétegben világosbarna, humuszos foltként jelent meg. Az 1302. házzal együtt a kb. 10x10 m alapterületű, 20–40 cm magas talajszigeten található. Foltja az altalaj szintje fölött 30–40 cm-rel vált el, teljes egészében a humuszba ásták, alja nem érte el az altalajt. Beásásának széle nehezen, bizonytalanul különült el a humusztól. Betöltése egyrétegű: enyhén hamus, paticsos, laza, sötétbarna, humuszos homok. Padló nem volt regisztrálható. Az objektum északi sarkában található, agyagból épített kemence (1306/1) az 1302. házéval azonos szerkezetű. 28. kép: Vecsés 67. lelőhely – 1306. objektum Felszíni nyesésben sárga agyagból és vörös paticsomladékból álló, ovális foltként jelent meg. A humuszba ásott, határozott körvonalú, ovális gödörben erősen szennyezett, sárga agyagból építették. Szája a beásás belsejébe, délre nyílt. Oldala 10 cm magasan megmaradt, belseje 8–10 cm vastagon vörösre égett. Sütőfelületét agyagból építették, kissé göröngyös, töredezett felszíne feketére égett. Oldala és sütőfelülete is gyengébb minőségű az 1302. házban lévőnél. A kemence betöltése egyrétegű: paticstörmelékes, kissé szenes, világosbarna humusz és sárga agyag. Oszlophely, vagy egyéb szerkezeti elemre utaló nyom nem került elő.
Vecsés 67. lelőhely – 1369. objektum (29. kép) Rézsűs falú, egyenetlen aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan négyzet alakú, karéjos kiugrásokkal tagolt, sekély, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerincének tájolása az oszlophelyek elhelyezkedése miatt ismeretlen. H: 438 cm. Sz: 384 cm. M: 10 cm. Beásása gépi humuszolás során löszfoltokkal kevert, sötétbarna, humuszos foltként jelent meg. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: löszfoltokkal kevert, laza, sötétbarna, homokos humusz. Alján padlót nem találtunk. A sárga agyagból épített, kerek sütőkemence a déli sarokban helyezkedett el. Szája észak-északkeletre, a ház belsejébe nyílt. Vörösre égett oldalát a nyesési szint fölött találtuk meg, mintegy 15 cm magasan épen megmaradt. Egyrétegű sütőfelülete viszonylag jó megtartású, kissé repedezett volt, felülete fe29. kép: Vecsés 67. lelőhely – 1369. objektum ketére égett. Betöltése a házéval nagyjából megegyezett: löszszemcsékkel kevert, laza, sötétbarna, erősen paticsos, homokos humusz. A paticstörmelékek lefelé haladva egyre sűrűsödtek. Oszlophelyei rendszertelenül helyezkedtek el: az 1369/2 a kemence szájnyílása előtt, az 1369/3 a délnyugati oldalfal mellett, az 1369/4–5 az északnyugati oldalfal közelében, az 1369/6 az északkeleti oldalfal közelében került elő. Betöltésük a házéval megegyezik, azzal egyszerre töltődhettek fel a felhagyás után.
157
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Vecsés 67. lelőhely – 1482. objektum (30. kép; 8. tábla) Egyenes falú, egyenetlen aljú, szabályos téglalap alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északnyugat–délkeleti irányú. H: 334 cm. Sz: 276 cm. M: 9–14 cm. Beásása gépi humuszolás során, nyesési szinten enyhén hamus, világosbarna foltként jelent meg. Már felszíni nyeséskor kirajzolódott a ház északkeleti sarkában a hamus, néhol vörösre égett, sárga agyagból épített kemence, illetve ezzel átellenben, a délkeleti sarokban az 1 m hosszú, 10–25 cm széles kürtő, melynek beásása foltosan vált el az altalajtól. A házban négy tanúfalat hagytunk: kettőt az oldalfalakkal párhuzamosan, egyet a kemence szájánál, és egyet a kürtő hosszában. Betöltése egyrétegű: enyhén hamus, paticsos, barnásszürke humusz. Padlója ez alatt, a nyesési szinttől 5–10 cm-re került elő. Keményre taposott, agyagos réte30. kép: Vecsés 67. lelőhely – 1482. objektum gekből áll, vastagsága 2–3 cm. A ház ovális kemencéjét humusszal kissé szennyezett sárga agyagból építették, mely vörösre égett ki. 5–10 cm magasan megmaradt oldalfala a humuszba emelkedik, így biztosra vehető, hogy nem az altalajba vájták, hanem építették. Szája a ház belsejébe, déldélnyugatra nyílt. H: 124 cm. Sz: 104 cm. Egyrétegű sütőfelülete jó minőségű, északi részén kissé töredezett, 3–4 cm vastagon vörösre égett, tapasztott sárga agyag. Az agyagtapasztás részben a ház belsejébe is áthúzódott, erre ráfutott a járószint. Betöltése egyrétegű: hamus, paticsos, barnásszürke humusz, tulajdonképpen megegyezik a házéval, de több paticsot tartalmaz. A kemence külső, ház felőli oldala egy kis részen szintén átégett, bár egyértelmű tűzrakásra utaló nyomokat a ház belsejében ezen kívül nem találtunk. A kürtő betöltése szintén megegyezik a házéval, azzal együtt töltődött fel. A padló szintjén rajzolódott ki a ház hossztengelyében elhelyezkedő, a padlóval egykorú három oszlophely (1482/2, 1482/3, 1482/4) foltja. Egy-egy oszlophely a nyugati (1482/2) és a keleti (1482/4) oldalfal mellett, a harmadik középen (1482/3) került elő. Átmérőjük 30 cm, mélységük rendre 15, 35 és 35 cm. Betöltésük a házéval megegyezik. A padló elbontása után bukkant elő az 1482/5 oszlophely, közvetlenül az 1482/3 mellett, illetve az 1482/6, 1482/7 oszlophelyek. Homogén, sötétbarna humuszos betöltésükre ráfedett a padló. A három oszlophely egyértelműen betemetődött a padló kialakulásakor, tehát a házat minden bizonnyal megújították. A padló alatt 5–6 cm-es kevert, barna agyagos betöltést találtunk, de korábbi padlót, járószintet nem. Az 1482/2, 1482/4 oszlophelyek az ágasfákat tarthatták, a többi funkciója bizonytalan. A barna agyagos betöltés talán egy tereprendezés, vízszintezés, döngölés eredménye.
Vecsés 67. lelőhely – 1483. objektum (31–32. képek; 8. tábla) Ívelt falú, egyenes aljú, lekerekített sarkú, szabályos téglalap alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Jellegében hasonló az 1482. házhoz. Tetőgerince északnyugat–délkeleti irányú. H: 415 cm. Sz: 304 cm. M: 7–14 cm. Beásása gépi humuszolás során, nyesési szinten enyhén hamus, világos szürkésbarna, homokos foltként jelent meg. Már felszíni nyeséskor kirajzolódott a ház északkeleti sarkában a hamus, néhol vörösre égett, sárga agyagból épített kemence, illetve ezzel átellenben, a délkeleti sarokban a 2 m hosszú, 40–50 cm széles, kürtő, melynek betöltése a házéval megegyezett. A házban négy tanúfalat hagytunk: kettőt az oldalfalakkal párhuzamosan, egyet a kemence szájánál, és egyet a kürtő hosszában. Betöltése egyrétegű: laza, világosszürke homok. Padlója nem volt regisztrálható. A ház ovális kemencéje a keleti sarokban helyezkedett el, humusszal kissé szennyezett sárga agyagból építették, amely vörösre égett ki. Oldalai lepusztultak. Szája a ház belsejébe, délnyugatra nyílt. H: 157 cm. Sz: 127 cm. Egyrétegű sütőfelülete jó minőségű, kissé töredezett, 5 cm vastagon vöröses szürkére égett, tapasztott sárga agyag, melyet a sárga homokos altalajra tapasztottak. Betöltése egyrétegű: erősen paticsos, kissé hamus, szürke homok. A hamu a kemence szájánál a ház betöltésében is megfigyelhető volt. A kürtő oldala szintén ívelt, alja teknősen lemélyed, mintegy 20 cm mély, mélyebb, mint a ház alja. Betöltése a házéval megegyezik, egyszerre töltődtek fel. Ház felőli végén égett agyagtörmeléket találtunk (talán sütőfelület töredék). A ház hossztengelyében három oszlophelyet találtunk (1483/2–4). Az 1483/2 és 1483/4 a nyugati és keleti oldalfal mellett helyezkedtek el. Átm: 30–40 cm. M: 60 cm. Egyrétegű betöltésük különbözött a házétól: lösszel kevert, laza szürkésbarna humusz. Ez valószínűleg arra utal, hogy a ház betöltődésekor az oszlopok még helyükön voltak. Az 1483/3 oszlophely a ház aljától 5 cm-re mélyült le, átmérője 20 cm, betöltése a házéval megegyezett. 158
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
31. kép: Vecsés 67. lelőhely – 1483. objektum
32. kép: Vecsés 67. lelőhely – 1483. objektum
Vecsés 98. lelőhely – 15. objektum (33. kép) Egyenes, helyenként ívelt falú, nagyjából egyenes aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan négyzet alakú, viszonylag kisméretű, földbe mélyített építmény. Tájolása az oszlophelyek elhelyezkedése és az objektum alakja miatt ismeretlen. H: 250 cm. M: 42 cm. Az objektumot egy északnyugat-délkeleti irányú metszetfallal tanulmányoztuk. Betöltése kétrétegű, íves rétegekben: felül sárga homokfoltokkal enyhén kevert, tömött, sötétbarna humusz, alatta valamivel világosabb, löszszemcsés, paticsos, tömött, szürkésbarna humusz. Alján padlót nem találtunk, ugyanígy kemencére vagy tűzhelyre utaló nyomot sem. Az építmény nyugati sarkában teknős falú és aljú, kerek oszlophely került elő (15/1). Betöltése megegyezik a ház betöltésének alsó rétegével: szürkésbarna, löszszemcsés hu- 33. kép: Vecsés 98. lelőhely – 15. objektum musz. Átm: 45 cm. M: 12 cm. A ház déli sarkában került elő a 15/2 (Átm: 26 cm. M: 10 cm), K-i sarkában pedig a 15/3 (H: 28 cm. Sz: 16 cm. M: 9 cm.) oszlophely. Betöltésük különbözött a házétól: világosszürke, homokos humusz. Északi sarkában, északnyugati irányba szabálytalan téglalap alakú, bizonytalan funkciójú nyúlvány húzódik (15/4). A nyúlvány egy teknős falú és aljú, kisméretű, ovális gödörből és két kisebb mélyedésből tevődik össze. A gödör betöltése többrétegű, vegyes rétegekben: felül világosbarna homok és sötétbarna humusz, alatta lencseszerű, sárga homokfolt, alatta a két réteg megismétlődik. H: 113 cm. Sz: 73 cm. M: 35 cm. Nyugati sarkát rézsűs falú, lejtős aljú, kerek kiugrás tagolja, ez lehetett az építmény bejárata.
Üllő 1. lelőhely – 19. objektum (34. kép; 5. tábla) Ívelt falú, nagyjából egyenes aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan négyzet alakú, viszonylag sekély, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északkelet–délnyugati irányú. H: 272 cm. Sz: 250 cm. M: 13 cm. Egy északnyugat-délkeleti irányú tanúfallal két szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: sárga homokfoltokkal kevert, barna, homokos talaj. Közepe táján kisebb foltban egyrétegű padlót dokumentáltunk. A keleti sarokban került elő a sárga agyagból épített, négyszögletes, egyrétegű sütőfelülettel rendelkező kemencéje. Szája délnyugat felé, a ház belsejébe nyílt. A kemencével átellenben, a déli oldalon
34. kép: Üllő 1. lelőhely – 19. objektum
159
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
mintegy 50 cm hosszan követhető volt a ház síkjából kinyúló kürtő. Betöltése nem vált el a házétól. A ház északkeleti és délnyugati oldalfala közepén méretes oszlophelyek kerültek elő, ezekbe helyezhették a tetőszerkezetet tartó ágasokat. Az északkeleti oszlophely Átm: 40 cm. M: 63 cm, a délnyugatit megújíthatták, itt három egymásba ásott oszlophely is volt, csekély mélységgel: M: 22–30 cm. Az északnyugati oldalfal mentén karósor húzódott.
Üllő 1. lelőhely – 22. objektum (35. kép) Ívelt falú, egyenes aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan négyzet alakú, földbe mélyített építmény. Lakófunkciója bizonytalan. Tetőgerince északkelet–délnyugati irányú. H: 215 cm. Sz: 205 cm. M: 22 cm. Egy tanúfallal két szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: sárga homokfoltokkal kevert, laza, barna, homokos talaj. Padlója nem maradt meg. A keleti sarokban helyezkedett el a sárga agyagból épített, szabálytalan ovális, egyrétegű sütőfelülettel rendelkező kemencéje. Szája a ház belsejébe délnyugat felé nyílt. Vele átellenben, a déli oldalon helyezkedett el a ház síkjából kinyúló, rövid, de széles kürtő. Betöltése nem vált el a házétól. A délnyugati oldalfal közepénél kerek oszlophely került elő (Átm: 18 cm, M: 15 cm).
35. kép: Üllő 1. lelőhely – 22. objektum
Üllő 1. lelőhely – 24. objektum (36. kép; 7. tábla) Rézsűs falú, egyenetlen aljú, lekerekített sarkú, szabálytalan négyzet alakú, nagyméretű, földbe mélyített építmény. Funkciója bizonytalan. Tájolása ismeretlen. Sz: 460 cm. M: 40 cm. Két tanúfallal három szelvényre osztottuk, olyan elosztásban, hogy a rajta áthaladó árkokat tanulmányozni tudjuk. Betöltése kétrétegű: felül sötétszürke, hamus homok, alatta szürke, koromszemcsés, humuszos homok. Padlója nem maradt meg. A keleti sarokban helyezkedett el a sárga agyagból épített, egyrétegű sütőfelülettel rendelkező kemencéjének omladéka. Szája a ház belsejébe délnyugat felé nyílt. Délkeleti oldalfala közepe táján kerek oszlophely került elő.
36. kép: Üllő 1. lelőhely – 24. objektum
Üllő 1. lelőhely – 26. objektum (37–38. képek; 7. tábla) Rézsűs falú, egyenes aljú, szabályos téglalap alakú, nagyméretű, földbe mélyített lakóépítmény. Hosszanti oldala északkelet– délnyugati tájolású. H: 460 cm. Sz: 340 cm. M: 20 cm. Felszíni nyesésben szürke, mészszemcsés foltként jelent meg. Egy északnyugat-délkeleti irányú tanúfallal két szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: barnásszürke, kötött, mészszemcsés talaj, nagyobb hamus, faszenes foltokkal. Alját és oldalát sárga agyaggal végig vastagon kitapasztották. Szabályos téglalap alakú, sárga agyagból épített, rendkívül jó megtartású sütőkemencéje az északi sarokban helyezkedett el, szája délkeletre, a ház belsejébe nyílt. H: 140 cm. Sz: 100 cm. Oldalfala 40 cm magasan megmaradt, boltozata lepusztult. Belseje vastagon, vörösen átégett. Egyrétegű sütőfelületébe hőtartó réteget nem tapasztottak. A kemencéhez kürtő nem tartozott. A lakógödör rövidebb oldalfalai mentén egy-egy oszlophelyet bontottunk ki, melyek kiugrottak az oldalfal síkjából. Az északkeleti oszlophely Átm: 25 cm. M: 62 cm. A délnyugati oszlophely H: 25 cm. Sz: 18 cm. M: 52 cm. A lakógödör közepén, az északkelet–délnyugati tengely mentén egy további oszlophely is előkerült: Átm: 20 cm. M: 50 cm. A lakógödör északnyugati oldalfala közepénél egy kisebb oszlophelyet: Átm: 15 cm. M: 39 cm, a nyugati sarokban szintén egy kisebb oszlophelyet bontottunk ki: Átm: 10 cm. M: 46 cm. Két ovális oszlophely került elő a délkeleti oldalfal mentén. Az északabbi: H: 20 cm. Sz: 14 cm. M: 30 cm, a délebbi H: 24 cm. Sz: 17 cm. M: 48 cm. Az északnyugati oldalt egy kerek, méhkasos falú verem tagolta, betöltéséből sok állatcsont töredék került elő. A lakógödröt ráásták egy északkelet–délnyugati irányú árokra, annál későbbi. 160
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
37. kép: Üllő 1. lelőhely – 26. objektum
38. kép: Üllő 1. lelőhely – 26. objektum
Üllő 1. lelőhely – 63. objektum (39. kép; 7. tábla) Ívelt, egyenetlen falú, egyenetlen aljú, szabályos téglalap alakú, nagyméretű, földbe mélyített lakóépítmény. Hosszanti oldala északnyugat–délkeleti tájolású. H: 445 cm. Sz: 330 cm. M: 32 cm. Felszíni nyesésben szürke, mészszemcsés foltként jelent meg. Két évadban, több részletbe tártuk fel. 2002-ben csak északi felének kutatására nyílt lehetőség, déli felét két évvel később bontottuk ki. Betöltése egyrétegű: fehér mészszemcsékkel és vörös agyagszemcsékkel kevert szürkésbarna talaj. Alján keményre taposott, sárga agyagos járószint húzódott. Szabálytalan téglalap alakú, sárga agyagból épített, rossz megtartású sütőkemencéjének omladéka az északi sarokban helyezkedett el, szája délnyugatra, a ház belsejé39. kép: Üllő 1. lelőhely – 63. objektum be nyílt. H: 120 cm. Sz: 80 cm. Az északnyugati oldalfal mentén öt méretes oszlophely került elő: Átm: 20–25 cm. M: 36–64 cm. A lakógödör középvonalában, az északkelet–délnyugati irányú tengely mentén négy további, az előzőeknél kisebb oszlophely bukkant a napvilágra: Átm: 10–15 cm. M: 39–69 cm. Két oszlophely volt a délkeleti, rövidebb oldalfal közepe táján: Átm: 20 cm. M: 44–53 cm. A nyugati negyedben téglalap alakú tárológödör került elő, északnyugati és délkeleti oldalán egy-egy sekélyebb vájattal. A délnyugati sarkon egy 10 cm mély, szabálytalan félkör alakú „lelépőt” találtunk, amely karéjosan kiugrott a ház oldalfalának síkjából. Feltételezhetően a bejárat helye volt.
Üllő 2. lelőhely – 5. objektum (40. kép; 5. tábla) Ívelt falú, kissé egyenetlen aljú, enyhén lekerekített sarkú, szabályos téglalap alakú, kisméretű, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északkelet–délnyugati irányú. H: 267 cm. Sz: 237 cm. M: 20–25 cm. A felszínen téglalap alakú, sötétbarna betöltésű foltként jelent meg, északi sarkában sárga agyag és égett, vörös foltokkal. Egy északkelet–délnyugati irányú metszetfallal két szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: kevert, barna, homokos humusz, alján kemény, szürkésebb réteg, talán padló. A ház négyzetes alakú, sárga agyagból épített, gyenge megtartású sütőkemencéje az északi sarokban helyezkedett el, szája délkeletre, a ház belsejébe nyílt. H: 95 cm. Sz: 89 cm. Belső oldalát őrlőkő darabokkal rakták ki. Betöltése
40. kép: Üllő 2. lelőhely – 5. objektum
161
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
egyrétegű: sárga agyag. Egyrétegű sütőfelülete vöröses feketére égett. A kemencével átellenben, a keleti sarokból indul az északnyugat–délkeleti irányú kürtő. H: 112 cm. Sz: 22 cm. Az altalajba fúrva, alagútszerűen képezték ki és egy kisebb gödörben végződik. Betöltése barna, homokos humusz, oldalán koromnyomokat nem lehetett megfigyelni. Két rövidebb oldalfala mellett egy-egy oszlophelyet bontottunk ki, ezek betöltése nem különbözött a házétól. A ház déli sarkában kisméretű tárológödör helyezkedett el, ami két mélyedésből tevődött össze: egy téglalap alakú, északnyugat–délkeleti irányú, egyenes falú és aljú, melyebb gödörből és egy sekély, ovális gödörből. Ez utóbbi vájat a gödör lefedésével állhatott kapcsolatban.
Üllő 2. lelőhely – 30. objektum (41. kép; 5. tábla) Rézsűs falú, kissé egyenetlen aljú, enyhén lekerekített sarkú, négyzet alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északkelet–délnyugati irányú. H: 311 cm. Sz: 296 cm. M: 20 cm. A felszínen négyzet alakú, sötétbarna humuszos betöltésű foltként jelent meg. Egy északnyugat-délkeleti irányú metszetfallal két szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: barna humusz. Alján két egyenetlen, letaposott padlóréteget is azonosítottunk. A négyzetes alakú, lekerekített sarkú, sárga agyagból épített, gyenge megtartású kemence az északi sarokban került elő. Szája délkeletre, a ház belsejébe nyílt. H: 107 cm. Sz: 104 cm. Felszíni nyeséskor foltját vörös agyagszemcsék jelölték ki. Oldala 5 cm vastagon vörösen átégett. Falába tenyérnyi nagyságú őrlőkő darabokat és más köveket tapasztottak, betöltésében meg41. kép: Üllő 2. lelőhely – 30. objektum találtuk a bezuhant boltozat törmelékét. Sütőfelülete egyrétegű, jól kiégett, jó megtartású. Vastagsága 3–4 cm, aljába cserepet nem tapasztottak. A kemencével átellenben, a keleti sarokból indul az északnyugat–délkeleti irányú kürtő. H: 116 cm. Sz: 50 cm. M: 5–10 cm. Foltja már a felszíni nyeséskor elvált. Betöltése világosabb volt, mint a ház barna humuszos betöltése. A ház rövidebb oldalfalai mellett egy-egy ovális oszlophelyet bontottunk ki, egy kisebb a ház keleti oldala mellett került elő. Betöltésük a házéval megegyezik.
Üllő 2. lelőhely – 46. objektum (42. kép; 5. tábla) Egyenes falú és aljú, szabályos téglalap alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északnyugat–délkeleti irányú. H: 330 cm. Sz: 240 cm. M: 20–30 cm. Két, az oldalfalakkal párhuzamosan húzott metszetfal meghagyásával bontottuk. Betöltése egyrétegű: altalajszemcsékkel, vörös paticsszemcsékkel és korommal kevert, barna humusz. A keleti sarokban helyezkedett el a szabálytalan kerek, sárga agyagból épített, rossz megtartású sütőkemence. Szája nyugatra, a ház belsejébe nyílt. Átm: 104 cm. Betöltése sárga agyaggal és paticsomladékkal kevert, kormos, sötétbarna humusz. Sütőfelülete egyrétegű, jól kiégett, jó megtartású. Vastagsága 2–3 cm, aljába cserepet nem tapasztottak. A kemencével átellenben, a déli sarokból indul az északkelet–délnyugati irányú kürtő. H: 172 42. kép: Üllő 2. lelőhely – 46. objektum cm. Sz: 45 cm. M: 40 cm. Betöltése azonos a ház betöltésével. A ház nyugati sarka vágta a 46/A méhkas alakú, kerek gödröt. Átm: 193 cm. M: 130 cm. Betöltése egyrétegű: fehér szemcsékkel kevert, vörösesbarna humusz. Nyugati felében egy tűzhelyet bontottunk ki, oldala itt vörösre égett, alján 2–4 cm vastag koromréteget találtunk. A ház betöltését, és részben a 46/A gödörét is vágta egy sekélyebb, közel 50–60 cm mély gödör kevert betöltése (szám nélkül). Hasonlóképp, a házat és a 46/A objektumot is valószínűleg vágta a 91. árok. A ház rövidebb oldalfalai mellett egy-egy kerek oszlophelyet bontottunk ki. 162
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Üllő 2. lelőhely – 75. objektum (43. kép; 6. tábla) Ívelt falú, kissé egyenetlen aljú, szabálytalan négyzet alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északnyugat–délkeleti irányú. H: 365 cm. Sz: 311 cm. M: 35 cm. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: fehér altalajszemcsékkel, sárga homokfoltokkal és barna humusszal kevert, kissé kormos, laza, sötétbarna homok. Járószintje fehér agyagos altalaj. A keleti sarokban helyezkedett el a sárga agyagból épített, jó megtartású, ovális sütőkemence. Szája nyugatra, a ház belsejébe nyílt. H: 92 cm. Sz: 74 cm. Oldalfala a nyesési szintig, 35–40 cm magasan, épen megmaradt. Betöltése egyrétegű: paticstörmelékkel és koromszemcsékkel kevert barna humusz és világosbarna homok. Egyrétegű sütőfelülete épen megmaradt, alatta hőszigetelő réteget nem találtunk. 43. kép: Üllő 2. lelőhely – 75. objektum A kemence oldalát lebontva közel 1 kg tömegű vassalak és vastárgy került elő. A kemencével szemben, a déli sarokban található a kemence kürtője. A ház keleti felét a széles 59. árok homokos betöltésébe vájták; itt nehéz volt elkülöníteni a ház szintén sötétbarna homokos betöltését. A ház tengelyében három oszlophelyet tártunk fel (75/A, B, C). A 75/A ívelt falú és aljú, lekerekített sarkú, téglalap alakú, a másik kettő hasonló kiképzésű, de alakjuk kerek. Betöltésük egyrétegű: fehér altalajszemcsékkel és sárga homokfoltokkal kevert sötétbarna homok.
Üllő 2. lelőhely – 100. objektum (44. kép; 6. tábla) Bizonytalan szélű, ismeretlen kiterjedésű és alakú, egyenes aljú, földbe mélyített lakóépítmény. Tájolása északnyugat–délkeleti irányú. Beásása gépi humuszolás során, még a humuszrétegben szenes, paticsos, barna humuszos foltként jelent meg. Betöltéséből mintegy 2,5x2 m alapterületű, 22–23 cm vastagságú réteg volt megfigyelhető, a fölötte lévő 35–40 cm humuszt szántással bolygatták. Betöltése jórészt a humuszrétegben helyezkedett el, járószintje nyesési szinten jelentkezett. Pontos kiterjedése a fentiek miatt nem állapítható meg, oldalai lepusztultak. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. Észak-déli metszetfala a kemence maradékát vágta, nyugat-keleti metszetfala a 102. árokéval közös. Egyrétegű betöltése középtájon, púposan maradt meg a kemence maradéká44. kép: Üllő 2. lelőhely – 100. objektum val együtt: mészszemcsékkel enyhén kevert, laza, sötétbarna humusz. Az agyagból épített kemence házon belüli pontos helye ismeretlen. Falait a sütőfelület szintjéig elpusztította a mezőgazdasági művelés, felületét csak foltokban találtuk meg a paticsomladék között. A sütőfelület egyrétegű volt, alját nem tapasztották ki, szájnyílását nem tudtuk rekonstruálni. Az objektum északkeleti részén egy ovális oszlophely került elő (100/1). Betöltése a házéval megegyezik. H: 45 cm. Sz: 39 cm. M: 50 cm. Az északnyugat–délkeleti irányú tengely mentén, egy sorba rendeződve további három, az előbbinél kisebb oszlophelyet találtunk (100/2–4). Betöltésük a házéval és a 100/1 oszlophelyével megegyezik. 100/2: H: 26 cm. Sz: 21 cm. M: 5 cm. 100/3: H: 22 cm. Sz: 19 cm. M: 8 cm. 100/4: H: 26 cm. Sz: 23 cm. M: 10 cm. A ház nyugati, délnyugati oldalát vágta a 102. árok, annál korábbi.
163
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Üllő 2. lelőhely – 120. objektum (45–46. képek; 6. tábla)
45. kép: Üllő 2. lelőhely – 120. objektum
Egyenes, néhol rézsűs falú, kissé egyenetlen aljú, szabálytalan téglalap alakú, földbe mélyített lakóépítmény. Tetőgerince északkelet–délnyugati irányú. H: 345 cm. Sz: 290 cm. M: 22 cm. Beásása kézi nyesés során határozott szélű, fehér szemcsékkel kevert, sötétbarna humuszos betöltésű foltként jelent meg. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. Betöltése egyrétegű: löszszemcsékkel enyhén kevert, laza, sötétbarna humusz. Alján, a sárga löszös talaj egyenetlenségeibe foltokban barna humuszt tapostak. A ház sárga agyagból épített, ovális kemencéje (120/14) 46. kép: Üllő 2. lelőhely – 120. objektum az északi sarokban helyezkedett el. Vörösre égett oldalát a nyesési szint fölött 10 cm-rel találtuk meg. Egyrétegű sütőfelülete viszonylag jó megtartású volt, északi harmada széttöredezett, felülete feketére égett. Alatta foltosan átégett, sárga agyagtapasztást találtunk, kerámia- vagy csontréteg nélkül. Betöltése a házéval megegyezett, de kormot és paticstörmelékeket tartalmazott, amelyek lefelé haladva egyre sűrűsödtek. A ház délkeleti felében két gödör és tizenegy oszlophely helyezkedett el. A 120/6 oszlophely a ház délnyugati, a 120/15 az északkeleti ágasfát tarthatta. A 120/9–12, 2, 4 oszlophelyek sorba rendeződtek a ház délkeleti oldalfala mentén. A 120/5 a délnyugati oldalfal mellett, a 120/1 közvetlenül a 120/6 mellett, a 120/8 a ház északkeleti negyedében került elő. Az oszlophelyek betöltése megegyezett a házéval, azzal egyszerre töltődtek fel. A 120/3 és 120/13 szabályos téglalap alakú gödrök közepén 20 cm mély, szintén téglalap alakú, egyenes falú és aljú beásás található (az északkeleti száma 120/7). Valószínűleg olyan tárológödrök lehettek, amelyeket deszkalappal fedtek le, a deszkalap a nagyobb vájatba illeszkedhetett.
Üllő 7. lelőhely – 29. objektum (47. kép; 9. tábla) Ívelt falú, egyenetlen aljú, szabálytalan téglalap alakú, nagyméretű, földbe mélyített, ismeretlen funkciójú építmény. Hosszanti oldalának tájolása északnyugat–délkeleti irányú. H: 500 cm. Sz: 400 cm. M: 85 cm. Betöltése többrétegű, vízszintesen rétegződik: felül szürkésfekete, homokos talaj, alatta sötétbarna, illetve sárgásbarna talaj. Padlóréteget az alján nem regisztráltunk. A ház keleti negyedében helyezkedett el az agyagból épített, kerek, egyrétegű sütőfelülettel rendelkező kemence maradványa. Átm: 70 cm. Felmenő fala, boltozata nem maradt ránk, szájnyílásának iránya is ismeretlen. A kemencétől keletre ismeretlen funkciójú nyúlvány került elő, mely menetelesen lejtett az építmény belseje felé. Oszlophelyet nem találtunk. 164
47. kép: Üllő 7. lelőhely – 29. objektum
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Üllő 7. lelőhely – 46. objektum (48. kép; 9. tábla) Rézsűs falú, egyenes aljú, szabálytalan négyzet alakú, földbe mélyített, ismeretlen funkciójú építmény. Tetőgerincének tájolása északnyugat-délkeleti irányú. Sz: 420 cm. M: 80 cm. Betöltése többrétegű, ívesen rétegződik. Felül fehér és vörös szemcsékkel kevert, sötétbarna talaj, alatta világosbarna talaj, illetve a széleken humuszszal kevert, sötétbarna homok. Padlója, tüzelőberendezése nem volt. Közepén nagyméretű, téglalap alakú oszlophely került elő, a házétól eltérő, humusszal kevert, világosbarna homokos betöltéssel. H: 90 cm. Sz: 60 cm. M: 35 cm. A délkeleti oldalfal mellett egy másik nagyobb méretű, 48. kép: Üllő 7. lelőhely – 46. objektum kerek oszlophely bukkant a napvilágra. Átm: 40 cm. M: 25 cm. Mellette szórványosan további kerek és ovális bizonytalan funkciójú, kisebb beásások voltak, valamint a déli sarokban egy további, megújított, kerek oszlophely. A viszonylag mély gödör lejáratának helye nem került elő.
Üllő 7. lelőhely – 89. objektum (49. kép; 9. tábla) Ívelt, egyenetlen falú, egyenes aljú, karéjos kiugrásokkal tagolt, szabálytalan téglalap alakú, nagyméretű, földbe mélyített lakóépítmény. Hosszanti oldalának tájolása északnyugat-délkeleti irányú. H: 560 cm. Sz: 440 cm. M: 60 cm. Két tanúfallal négy szelvényre osztottuk. Betöltése többrétegű, íves rétegekben: felül szürkésfekete és szürke talaj, alatta sötétbarna, homokos talaj agyag- és koromfoltokkal, legalján a barna talaj sárga homokfoltokkal keveredik. Padlóréteget nem regisztráltunk. Keleti sarkában került elő a vegyes technikával készített, részben az oldalfalba vájt, részben agyagból épített, kerek sütőkemence oldalfalának omladé49. kép: Üllő 7. lelőhely – 89. objektum ka és egyrétegű sütőfelületének maradványa. Átm: 110 cm. Összesen hét oszlophely került elő az építmény alján, kivétel nélkül a déli negyedben. Sárgásbarna homokos betöltésük elvált a ház betöltésének alsó rétegétől, de egymással megegyezett. A délkeleti oldalfal közelében helyezkedett el egy szabálytalan téglalap alakú oszlophely, melynek talán a tetőszerkezet megtartásában is szerepe volt. H: 50 cm. Sz: 30 cm. M: 25 cm. A többi oszlophely kerek volt. Átm: 20–45 cm közt változott. Az északnyugati sarok mellett nagyobb, vese alakú gödör került elő, melynek többszörösen rétegzett betöltése elvált a házétól, tehát attól külön töltődött fel. A ház betöltése ráfedett. H: 150 cm. Sz: 80 cm. M: 60 cm. Egy további szabálytalan ovális, egyenes falú és aljú beásás az északkeleti sarokban volt. H: 120 cm. Sz: 55 cm. M: 40 cm. Betöltése az oszlophelyekével megegyezett.
Üllő 7. lelőhely – 98. objektum (50. kép; 10. tábla) Ívelt, egyenetlen falú, egyenes aljú, karéjos kiugrásokkal tagolt, szabálytalan téglalap alakú, nagyméretű, földbe mélyített lakóépítmény. Hosszanti oldalának tájolása északnyugat–délkeleti irányú. H: 520 cm. Sz: 400 cm. M: 45 cm. Három tanúfallal hat szelvényre osztottuk. Betöltése többrétegű, íves rétegekben: felül kevert, világos- és sötétbarna talaj, alatta a barna talaj agyaggal keveredik, legalja átmenetesen vált sárga agyagba. A délkeleti oldalfal mellett, attól 30–40 cm távolságra helyezkedett el a kevert, sárga és barna agyagból épített, rossz megtartású, kerek alaprajzú sütőkemence. Szája a ház belsejébe, dél-
50. kép: Üllő 7. lelőhely – 98. objektum
165
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
nyugatra nyílt. Sütőfelülete egyrétegű volt, aljába hőtartó réteget nem tapasztottak. Az építmény alján öt oszlophely került elő, négy a ház északnyugati felében, egy pedig a délkeleti oldalfal mellett. Ez utóbbi (Átm: 40 cm. M: 35 cm), valamint a középtengelyen elhelyezkedő nagyobbik oszlophely (Átm: 45 cm. M: 45 cm) hozható kapcsolatba a tetőszerkezet alátámasztásával. A többi kerek oszlophely funkciója bizonytalan.
Üllő 7. lelőhely – 99. objektum (51. kép; 10. tábla) Ívelt falú, egyenes aljú, szabálytalan téglalap alakú, sekély, földbe mélyített, bizonytalan funkciójú beásás. Hosszanti oldalának tájolása északnyugat–délkeleti irányú. H: 320 cm. Sz: 260 cm. M: 14 cm. Betöltése egyrétegű: kevert, világosbarna, homokos talaj. Keleti sarkában bizonytalan kiterjedésű, pár cm vastag átégett agyagos réteg került elő, feltehetően egy tűzhely maradványa. Vele átellenben, a nyugati sarokban egy gödör helyezkedett el, melynek betöltése megegyezett az építményével. H: 60 cm. Sz: 40 cm. M: 35 cm.
51. kép: Üllő 7. lelőhely – 99. objektum
Üllő 10. lelőhely – 20. objektum (52. kép) Ívelt falú, egyenes aljú, szabálytalan ovális, földbe mélyített építmény, valószínűleg ház. Tetőgerince északkelet–délnyugati irányú. H: 370 cm. Sz: 317 cm. M: 30 cm. Felszíni nyesésben sötétbarna homokos betöltésű, nagyméretű, ovális gödörnek tűnt, ezért egyetlen északdéli irányú metszetfal kijelölésével, felesben bontottuk ki. Betöltése egyrétegű: enyhén kevert, laza, sárgásbarna homok és szürkésbarna humusz. Legalján letaposott, sárga agyagos padlóréteg került elő. A ház északi sarkában helyezkedett el a méhkasos falú, egyenes aljú, ovális, altalajba vájt sütőkemence (20/1). H: 103 cm. Sz: 78 cm. M: 52 cm. Vörösre égett oldala 30 cm magasan körben végig követhető volt, sütőfelülete viszont elpusztult, törmelékeit a szomszédos 28. gödörbe szórták. Szája dél-délkeleti irányba, a 20/2 munkagödörbe nyílt. Betöltése többréte- 52. kép: Üllő 10. lelőhely – 20. objektum gű, vízszintes rétegekben: a kemence vájatának nagy részében világosbarna humusszal kevert sárga homok, alján előkerült tetejének omladéka, ez alatt erősen kormos réteg húzódott. A rézsűs falú, teknős aljú, ovális 20/2 munkagödör a ház északkeleti oldalára terjedt ki. Betöltése egyrétegű: kevert, laza, hamus, rozsdabarna homok. Legalján, a kemence szájánál vékony koromréteg. A délnyugati, az északkeleti és az északnyugati oldalon, középtájon egy-egy függőlegesen lemélyített, ovális oszlophely került elő (20/3–5). A két első oszlopgödörbe helyezhették a tetőszerkezetet tartó ágasokat. 20/3: H: 34 cm. Sz: 29 cm. M: 33 cm. 20/4: H: 42 cm. Sz: 35 cm. M: 7 cm. 20/5: teknős falú és aljú oszlophely. H: 30 cm. Sz: 24 cm. M: 10 cm. Betöltésük egységes, egyrétegű: világosbarna és sárga homok.
166
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
A veremházak változásai az Árpád-kor folyamán 10. század A 10. századi házak alaprajza (1–4. táblák) általában szabálytalan négyzet, ritkábban lekerekített sarkú téglalap. Ilyen például Maglód 1. lelőhely 1642. háza, vagy Ecser 6. lelőhely 908. háza. Oldalfalaik hosszúsága 3 m körül alakul, a lakógödrök alapterülete az esetek legnagyobb többségében 8–10 m².14 Kivételes esetben kisebbek ennél, például Vecsés 67. lelőhely 164. és 303. háza, vagy nagyobbak, mint például Ecser 6. lelőhely 908. háza. Rendszerint két oszlophellyel rendelkeznek, amelyek pozíciójuk alapján minden esetben egy északnyugat-délkeleti irányban elhelyezett tetőgerincre engednek következtetni. Több esetben azonban nem találtunk alapozógödröt, például Ecser 7. lelőhely házaiban. A tüzelőberendezés következetesen a keleti sarokban került elő. Ecser 7. lelőhelyen a 914. és 1658. objektumok esetében ez a legnagyobb valószínűséggel kőkemence volt, de Vecsés 67. lelőhely házaiban, az előkerült kőtöredékek mennyisége és elhelyezkedése alapján nem tudjuk eldönteni, hogy minden esetben zárt kemencék voltak-e, vagy előfordultak köztük nyílt kőtűzhelyek is. Valószínű, hogy kőanyaguk nagyobb részét a házak felhagyása után kitermelték és újra felhasználták. A 619. ház kemencéje őrlőkő töredékekből épült, boltozatát is egy nagyobb kőlap alkotta. A tüzelőberendezések jó része vegyes technikával készült: a ház oldalát kivájták, itt a földfal alkotta a kemence falát, a ház belsejébe eső részt pedig kőből építették meg. Ecser 6. lelőhely házaihoz rendszerint két kemence tartozott: a keleti sarokban egy kőkemence (101. és 441. objektumok), vagy az altalajba vájt tüzelő (908. objektum), a déli (101. objektum), vagy nyugati oldalon (441. és 908. objektumok) pedig, a ház síkjából kilógva egy ovális, vagy kerek épített agyagkemence, a ház járószintjénél magasabb pozícióban. Az építmények betöltése Vecsés 67. lelőhelyen egy pár kivételtől eltekintve viszonylag egyszerű, egyrétegű, Ecser 6. lelőhelyen a 101. és 441. objektumokban viszont többször megújított padlókat is feltártunk. A veremházak többféle funkciót is betölthettek, de ugyanakkor a különböző funkciók különböző építményekben is elhelyezést kaphattak. Ezzel magyarázható a külső kemencék jelenléte a 10. századi településeken is. A házakhoz mindig járultak külső kemencék, sőt kemencebokrok is, melyeket a kora Árpád-korban változatos módszerrel készítettek, mint például Ecser 6. lelőhely kettős funkciót is ellátó 2354–2358. tüzelőberendezését. Egy nyújtott ovális munkagödör egyik végén földbe vájt, kerek sütőkemencét alakítottak ki egyrétegű sütőfelülettel, szájnyílását két nagyobb kőtömb alkotta. A munkagödör másik végébe ovális alaprajzú kőkemencét építettek, építőanyagnak őrlőkő töredékeket is felhasználtak. Ugyanazt a funkciómegosztást tételezhetjük fel itt, mint a lelőhely házaiban azonosított kemencék esetében. Leggyakoribb megoldás, hogy a kemencék égetőterét az altalajba vájták, amint az Vecsés 67. lelőhely külső kemencéi esetében történt. Ezen a lelőhelyen igen gyakran állatcsontot tapasztottak a sütőfelületbe. Egyegy építmény nem csak lakásra, hanem sütésre-főzésre, valamint a termény, vagy egyéb javak raktározására is alkalmas volt. Nem minden földbe mélyített építmény funkciója állapítható meg egyértelműen, illetve a funkciók változásával is számolni kell. Vecsés 67. lelőhelyen a szabálytalan alaprajzú, tüzelőberendezéssel nem rendelkező 40. építménynek nem a lakhatás lehetett az elsődleges funkciója, hanem – az őrlőkő töredékek tanúsága alapján – inkább a munkavégzés. A kovácsolás egyértelmű nyomait mutatja Vecsés 67. lelőhely 30. építményének leletanyaga.15 Keleti sarkában nem találtunk tüzelőberendezést, bár a lelőhely hasonló korú házaiban ez rendre megfigyelhető volt. Az építmény nyugati felében viszont nagyobb átégett felületet és több kormos betöltésű gödröt dokumentáltunk. Leletanyaga a szokványos kora Árpád-kori kerámia mellett nagy mennyiségű vasolvadék, vassalak volt. Az egyik darabot több, más lelőhelyről származó salakkal együtt archeometallurgiai vizsgálatnak vetettük alá, és a morfológiai, mikroszöveti és az alkotóelemek kémiai jellege alapján kovácssalaknak határozták meg.16 Gyálon előkerült egy vasbuca is, illetve egy olyan salakos képződmény, ami vasbuca kovácsolásakor képződött hulladék lehetett. A vizsgált salakok és bucák összetételi jellemvonása alapján ezek nem helyi, illetve nem gyepvasérc eredetűek voltak, hanem minden bizonnyal kereskedelem útján kerültek ide. Nem maradtak ránk sajnos a mesterség gyakorlására utaló további leletek, eszközök.
Sabján Tibor házrekonstrukciós kísérletei óta közismert, hogy a lakógödrök alapterülete nem azonos a lakóépítmény hasznos alapterületével, hiszen a tetőzet statikai okokból nem a gödör szélére, hanem jóval azon kívülre támaszkodott (Sabján 1999). 15 A magyarországi vaskohászati-régészeti kutatások összefoglalása részletes lelőhelykataszterrel: Gömöri 2000. Az Árpád-kori kovácsműhelyekhez: Bóna 1963: 123; Kovalovszki 1980: 40–41; Valter 1979. 16 A vizsgálatot Molnár Ferenc végezte el (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Természettudományi Kar, Földrajz-Földtudományi Intézet, Földtudományi Központ, Ásványtani Tanszék). Munkáját ezúton is köszönöm. 14
167
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
11. század – 12. század eleje Az egységesnek tűnő házépítési gyakorlatban a 11. század végén, a 12. század elején több változást is megfigyelhetünk. Üllő 2. lelőhely házainak négyzetes alakja és mérete még megegyezik a korábbi időszak építményeivel, de tájolásukban eltérések jelentkeznek (5–6. táblák). Az öt földbe mélyített építményből kettő tájolása továbbra is északnyugat–délkelet, háromé viszont 90 fokkal elfordul északkelet–délnyugatra (5., 30. és 120. objektumok).17 Az oszlophelyek elrendezése alapján, négy esetben a tető két ágasfás-szelemenes szerkezete megmarad. A téglalap alakú lakógödörrel rendelkező 120. objektum egyik hosszanti oldalfala mentén viszont több oszlophelyet bontottunk ki, tetőszerkezete tehát a többiétől eltérő lehetett. Az oszlopok akár deszkabélést is tarthattak, bár ehhez túl vaskosak voltak, továbbá kérdéses, hogy ez esetben miért csak a délkeleti oldalon kerültek elő. A különböző funkciók belső megoszlására engednek következtetni a 12. századtól a házak belsejében megjelenő, változatos alakú tároló gödrök, vermek. A 120. ház keleti és déli negyedében egy-egy oldalnyúlványokkal ellátott, téglalap alakú gödröt találtunk. A tüzelőberendezésekkel ellentétben, a gödrök pozíciója a belső térben nem volt stabil.18 Ugyanezt a tároló megoldást Üllő 1. lelőhely 63. házában (7. tábla) is alkalmazták. Igen nehéz értelmezni a 100. építményt, melyből egy oszlopsor és egy tűzhely maradt meg, valamint egy bizonytalan kiterjedésű kultúrréteg, mely egykori betöltése lehetett. Az építmény járószintjét az altalaj szintjén regisztráltuk. A kőből épített tüzelő berendezéseket felváltják az agyagból épített, tapasztott aljú kemencék.19 Üllő 2. lelőhelyen a kemencék oldalába még köveket, őrlőkő töredékeket is beépítettek, később ez már nem volt jellemző. Az északnyugatdélkeleti tájolású házakban továbbra is a keleti sarokban helyezkednek el a tüzelők, az északkelet-délnyugati tájolású építményekben a kemence az északi sarokba kerül. A kemencékkel átellenes oldalon szinte minden esetben megtaláltuk a földbe vájt kürtőt.20 A kürtő kialakítása a 12. században a leggyakoribb, de már Maglód 1. lelőhely 10. századra keltezhető 1642. házában is ezt a megoldást sejthetjük. A házak közelében egy klasszikusnak nevezhető szabadtéri kemencét is feltártunk.
12. század Korban tovább haladva, Üllő 1. lelőhely objektumai arról tanúskodnak, hogy a 12. század folyamán a házak lemélyített részének alapterülete megnő 15–16 m² körülire és a bonyolultabb tetőszerkezetek megsokasodnak. A lakógödrök alakja már leginkább téglalap. Üllő 1. lelőhely 26. és 63. (7. tábla) házainak alaprajza a korábbi időszakhoz képest új elemeket tartalmaz. Mindkét házban megjelenik az egyik oldalfal mentén elhelyezett vaskos oszlopsor. A 26. ház oldalát és alját agyaggal gondosan kitapasztották, belső terében pedig egy méhkas alakú vermet alakítottak ki. A 12. században nem csak kerek, vagy ovális, hanem téglalap alaprajzú, épített agyagkemencékkel is találkozunk, például Üllő 1. lelőhely 26. házában, vagy Vecsés 67. lelőhely 1302. házában (8. tábla). Valamivel szabálytalanabb formában és kisebb méretben a négyzetes agyagkemencék már Üllő 2. lelőhelyen is feltűntek. A kemencetípus továbbélésére a 13. században az általunk vizsgált anyagban nem találtunk példát. A külső kemencéket is agyagból építették, kőkemencéket, kőtűzhelyeket ebből az időszakból nem találtunk. A legtöbb bizonytalanságot a bejárat elhelyezésének rekonstruálása hordozza. Kivételes esetben, inkább a 12. századtól találtunk a bejárat helyére utaló konkrét régészeti jelenségeket, például a feltételezhető lejáró tetőszerkezetéhez tartozó oszlophelyeket (Üllő 1. lelőhely 26, valamint Vecsés 67. lelőhely 1482. házában), vagy a házba vezető széles lejárót (Üllő 1. lelőhely 63. házában). A korábbi időszak kötött belső elrendezési formát mutató házai esetében azonban feltételezhetjük, hogy a bejárat helye is állandó volt. Erre a tüzelőberendezéssel szembeni oldal lehetett a legalkalmasabb. Visegrád–Várkertben az északnyugat–délkeleti tájolású 12. házra ásták rá az északkelet–délnyugati tájolású 13. házat: Kovalovszki 2001: 85–86. A közlemény sajnos nem tartalmaz a pontosabb keltezésre vonatkozó adatokat, de hasonló jelenséget regisztráltak a III. Béla érmékkel keltezett kánai lelőhelyen is (Terei 2010: 88). Kána falu 12. századi veremházai szerkezeti-alaprajzi megoldásaikat tekintve a hasonló korú üllői és vecsési házak kitűnő párhuzamait jelentik (Terei 2010: 7–9. ábrák). A Doboz–Hajdúírtáson feltárt építmények értékelése során a különböző tájolású építmények eltérő korára következtetett Balassa M. Iván (Balassa 1985: 38–39). 18 Hasonló kialakítású tároló gödröket a közeli gyáli lelőhelyeken is megfigyeltek (Simonyi 2003a: 360–361). A korábban „ülőgödörnek” meghatározott objektumtípus funkcióját illetően a közelmúltban merült fel a deszkával lefedhető tároló gödör lehetősége, de az eredeti elgondolást kutatóink nem vetették el teljesen (Takács 2001: 37; Takács 2010: 9–10; Takács 2011: 213). Egy ilyen feltételezett ülőalkalmatosság valójában csak látszólag praktikus, hiszen a nyílt gödör inkább veszélyforrást jelent, karbantartása pedig plusz munkát. Valójában sokkal egyszerűbb egy mozgatható fatuskót, vagy követ alkalmazni ülésre. 19 A Kárpát-medence más régióiban is általános tendencia, hogy a kora Árpád-kori kőből épült tüzelőberendezéseket az Árpád-kor második felére felváltják az agyagból épített kemencék. Fodor 1989: 56. jegyzet; Takács 1998: 182; Takács 2002: 282. 20 A kürtők funkciójára: Molnár 2001: 115–120; Takács 2010: 9. 17
168
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Vecsés 98. lelőhelyen egy olyan építmény került a napvilágra (15. objektum), melynek ágasait a lemélyített gödör sarkaiba állították. Az objektumnak azonban nem volt tüzelőberendezése, vagy dokumentálható padlórétege, ezért lakófunkciója kérdéses. Az egyre szaporodó változások mellett a korábbi időszak háza is tovább él Vecsés 67. lelőhelyen. A Vecsés 98. lelőhely 15. objektumától alig 40–50 m-re feltárt 1482. és 1483. házak (8. tábla) tetőgerincének tájolása északnyugat-délkelet, a keleti sarokban található az agyagból épített kemence, vele átellenben a kürtő. Mindkét házban kettőnél több volt az oszlophelyek száma. Lakógödrük alapterülete megközelítőleg 10–13 m². Vecsés 36. lelőhely a 12. század második felére, a 13. század első felére keltezhető. Az itt feltárt földbe mélyített lakóépítmények változatos kialakításukkal tűnnek ki. Nem csak lakógödrük alapterülete, de mélységük, tüzelőberendezésük és az oszlopok kiosztási rendje is egymástól eltérő. Abban megegyeznek, hogy mindhárom háznak volt kürtője, a keleti sarokban elhelyezett tüzelőberendezéssel átellenes, déli oldalon. A 2. és 3. ház tüzelőberendezését földbe vájt gödörben alakították ki, a 2. ház gödrében csak néhány kőtöredék maradt, a 3. ház gödrében megtaláltuk a sütőfelületet. A 142. ház kétszer megújított sütőfelülete alapján az építményt az átlagosnál hosszabb ideig használhatták. A 2. ház ágasfás-szelemenes tetőmegoldására az északnyugat-délkeleti tengely mentén elhelyezett három alapozó gödör utalt. A 3. és 142. házakban azonban nem csak a középtengely mentén találtunk oszlopsort, hanem az oldalfalak mellett is, így Üllő 1. lelőhely 26. és 63. házával, valamint Üllő 2. lelőhely 120. házával mutatnak szoros kapcsolatot. A 3. háznak egyedi jellegzetessége a nyugati oldalon végighúzódó padka, amennyiben az nem utólagos ráásások eredménye.21
13. század Egyetlen esetben, Üllő 10. lelőhelyen tártunk fel ovális alaprajzú házat. Oszlophelyeinek elrendezése alapján nem a kerek alaprajzú építményekhez állt közelebb, hanem a négyzetes, vagy téglalap alakú veremházakhoz. Északnyugati végében földbe vájt kemencét alakítottak ki munkagödörrel. Üllő 7. lelőhely 13. századi házai szinte minden alaprajzi szabályosságot nélkülöznek: teljesen esetleges az alakjuk, és az oszlophelyek elrendezése aszimmetrikus. Hosszanti oldalfaluk tájolása északnyugat-délkeleti irányú. Méretük tovább növekszik: a 89. építmény (9. tábla) lemélyített részének alapterülete megközelíti a 20 m²-t, a többi 16–17 m² körül alakul.22 A tüzelőberendezések továbbra is inkább a keleti oldalon helyezkednek el, de nem mindig a sarokban, hanem az oldalfaltól beljebb is, például a 29. és 98. objektumokban (9–10. tábla). Nem új keletű az az elképzelés, mely szerint azokban az esetekben, mikor a kemence az oldalfaltól távolabb helyezkedik el, a lakógödör földfalát fával bélelhették.23 Üllő 7. lelőhely házainál azonban nem kerültek elő az oldalfalak mentén sorakozó oszlophelyek, vagy az oldalfalon megfigyelhető lenyomatok, amelyek ezt bizonyítanák. A lehetőséget ugyanakkor nem is zárhatjuk ki. Az agyagból épített, egyrétegű sütőfelülettel rendelkező kemencék alaprajza kerek. A 29. objektumban nem találtunk padlót, vagy oszlophelyeket, kemencéjétől közvetlenül keletre egy meneteles nyúlvány vezetett ki a lakógödörből, melynek funkciója ismeretlen. Pozíciója miatt bejárat nem lehetett, mert maga a kemence akadályozta volna az áthaladást, a szellőzéssel, füstelvezetéssel kapcsolatba hozott kürtők viszont rendszerint a kemencével átellenes oldalon kerülnek elő. A kemencék belmagassága igen alacsony 25–30 cm lehetett, amint az a 98. ház kiszerkeszthető boltozatú kemencéjének példáján látható. Üllő 7. lelőhely biztosan lakófunkciójú építményeinek esetében az oszlophelyek kiosztása szerint talán csak a 98. háznál rekonstruálhatunk ágasfás-szelemenes nyeregtető-megoldást. A 29. házban nem találtunk alapozó gödröt, míg a 89. házban ezek egymás mellett sűrűsödnek a ház közepe táján és a déli negyedben, így a tetőszerkezetet illetően tanácstalanok vagyunk. A középoszlopos tetőtámasz-megoldást itt bizonyára kizárhatjuk az oszlophelyek nagy száma miatt. A lelőhely települési képét tovább színesíti az a mintegy 5x4 m alapterületű cölöpépítmény (10. tábla), melyhez hasonlók Vecsés 36. lelőhelyen24 kerültek elő, biztosan Árpád-kori keltezéssel. Üllő 7. lelőhelyen az egyik cölöplyukból késő Árpád-kori cserép került elő. A cölöpépítményeknek nincs köze a veremházak családjához, de felhívják a figyelmet a földfelszíni épületek lehetőségére. Éppúgy lehettek ezek lakóépületek, mint állatok összetartására szolgáló melléképületek. Ásatásainkon nem kerültek elő nagyméretű veremólak,25 az állatok összetartására a karámok szolgálhattak, E padka, és viszonylagos mélysége révén házunk párhuzamba állítható a Tiszafüred–Majoroson feltárt, nagyjából hasonló korú lakóépítménnyel, bár térelrendezésük különbözik. Fodor 1989: 23–25. 22 A Veresegyház–ivacsi 13. századi házak mérete hasonlóképp megnövekszik a korábbi időszak házaihoz képest, valamint a kőkemencéket itt is az agyagkemencék váltják fel. Mesterházy 1991: 69. 23 Szabó 1975: 39; Fodor 1989: 34. Esztergomból és Visegrádról ismerünk adatokat a veremházak oldalfalának deszkaborítására: Lázár 1998: 19; Kovalovszki 2001: 86–89. 24 Rácz 2010: 75–76. 25 Nagy et al. 2001. A témához lásd még Bognár Katalin Boglárka tanulmányát jelen kötetben. 21
169
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
melyekre négyzetes alapterületű árokrendszerek utalnak. Fentiek alapján a 13. századi építményeink nem alkottak homogén csoportot, és nem hasonlítottak a két ágasfás – nyeregtetős kora Árpád-kori házakra, sem az oldalfalak mentén elhelyezett oszlopokból rekonstruálható, feltehetőleg négy felmenő fallal rendelkező házakra, melyek a nyomvonalon a 12. századtól voltak adatolhatók.
Árpád-kori veremház típusok a Pesti Síkságon. Szempontok a veremházak rendszerezéséhez
A földbe mélyített, oszlopszerkezetes lakóépítmények – bár megannyi variációt dokumentálunk ásatásainkon – azonos elvek alapján épültek az Árpád-korban. Jogosan vethető fel a kérdés, hogy érdemes-e tipologizálni a lényegükben egymással azonos építményeket, és ha igen, milyen ismérvek alapján? A fenti, kronológiai alapú értékelés rámutatott arra, hogy a lakógödrök alaprajzi elrendezése, mérete, tájolása, a tüzelőberendezések, vagy a felmenő szerkezetet tartó oszlopok kiosztási rendje sajátos utat jártak be régiónkban a 10–13. században. Az egyes részegységek kialakítása, vagy technikai megoldások alkalmazása nem véletlenszerű, hanem következetes a rövidebb korszakokon belül, ezért is volt lehetséges felvázolni az átalakulási tendenciákat. A lakóépítmények kialakulásának és változásainak összetett folyamatát nem tudja érzékeltetni egy olyan csoportosítás, mely csak néhány kiragadott szempontot (mélység, tüzelőberendezés, bejárat helye, stb.) vesz figyelembe az osztályozáshoz. Megfelelő adatmennyiség esetén a veremházak részegységeinek aprólékos vizsgálata26 és az összes jellemző sajátossága (mindenek előtt az anyag–szerkezet–forma szempontjai) együttes figyelembe vétele révén alkothatunk olyan típusokat, melyek a változó szempontú csoportosításokon túlmutatnak, térben és időben is elkülöníthetőek és tájegység specifikusak. A veremházak csoportosítására különböző, változó mértékben tudatos kísérletek történtek a régészeti kutatásban. Az objektumok mélysége alapján történő elkülönítés a sekély gödrű és a mély gödrű veremházak megkülönböztetéséhez vezetett, ami nagyjából fedi a félveremház–veremház felosztást is.27 Egy másik terminológia az inkább csak sülylyesztett padlójú házakat elhatárolja a kifejezetten veremházaknak nevezhető, mélyebb gödrű építményektől, melyek egyben etnikumokra is jellemzőek, jóllehet az általunk tárgyalt időszakot megelőző korszakokban.28 A terminológiai bizonytalanságot fokozza, hogy míg a kutatók egy része, különösen a néprajzosok egy ki nem mondott konszenzus alapján csak a tetővel a földre támaszkodó, felmenő falak nélküli földházat tekinti veremháznak és a süllyesztett padlójú házat „falas” háznak gondolja,29 addig a kutatók másik része, különösen a régészek, tágabban értelmezik a veremházat és idesorolják például azt a megoldást is, mikor nem csak az oromfalak, hanem az oldalfalak is a földfelszín fölé emelkednek, de a padló a földfelszín alá mélyed, még ha esetenként nagyon kis mértékben is.30 Ez utóbbi felfogás érthető is, hiszen a ház eredeti voltára igen nehezen és csak szerencsés esetekben következtethetünk a régészeti maradványokból, vagyis nem tudjuk feltétlenül megmondani mikor támaszkodott a földre a tető és mikor nem. Azokra az esetekre nézve, mikor a falazat és tetőzet szerkezete rekonstruálható, igazodási pont lehet a késő középkori épületek osztályozása, melyben a süllyesztett szintű, de felmenő falú épület a veremházaktól elkülönülő kategóriát képez.31 A bizonytalan esetek száma azonban magas: Vecsés 67. lelőhelyen sikerült azonosítani olyan földbe süllyesztett padlójú házakat (például az 1301. és 1302, objektumok), melyek alig mélyednek a humuszba, nem is érik el az altalaj szintjét. Az 1302. ház biztosan két ágasfás, szelemenes, nyeregtetős megoldású volt az oszlophelyek kiosztása alapján. Az 1301. háznak csak a földbe süllyesztett padlóját találtuk meg, a kemencéjét és egyetlen oszlophelyet. Lakógödrük pontos mélységét Több kutató is felhívta a figyelmet arra, hogy Méri István közlései (Méri 1952; Méri 1964; Méri 1969–1970) nyomán a szakmai köztudatban kialakult egy veremház modell, egy olyan alaptípus, melyre kényelmesen lehet hivatkozni az újonnan előkerülő építmények bemutatása során, kiváltva ezzel a részletes leírást, ami az apró, de lényeges különbségek megismerésének lehetőségétől foszt meg. Balassa 1985: 46; Takács 2001: 31. 27 Takács 2006: 541; Takács 2010: 5; Takács 2011: 210. Alojz Habovštiak, a középkori lakóházakról írva, pontosabb definíció nélkül tesz különbséget a földbe mélyített verem-, illetve félveremház és a felszínre épített, felmenő falú épület közt (Habovštiak 1989: 10). Noha a magyarországi szakirodalomban gyakran találkozunk e felosztással, az általában nem derül ki a közleményekből, hogy e megkülönböztetés jelent-e bármilyen kronológiai, szerkezetbeli, netán etnikai különbséget is. 28 Bóna 1988: 407–408. 29 Barabás et al. 1988: 247. Egy kiragadott példa erre az interpretációra a ménfőcsanaki 147. objektum, mely ráadásul egy kerek alaprajzú veremház. A néprajzos–régész szerzőpáros szerint a felmenő falak nélküli objektum veremház, „hiszen padlószintje a mai felszíntől nagyjából 60–70 cm mélységben húzódott”. Sabján–Takács 2002: 96. 30 A nem következetesen alkalmazott terminológia miatt sok esetben inkább csak sejteni lehet, hogy a szerzők a „félig földbe mélyített házak” és „félveremházak” említése esetén felmenő fallal rendelkező házak lehetőségére gondolnak. 31 Pálóczi 2001: 228–231. 26
170
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
nem tudjuk rekonstruálni, mert a domboldalon folytatott mezőgazdasági művelés jelentősen hozzájárulhatott a felszín erodálódásához, de az átlagnál jóval sekélyebbek lehettek. Hasonló okokból a legtöbb lelőhelyen nehéz pontos mélységadatokat szolgáltatni. A mélységalapú értékelési rendszer szerint építményeink a sekély gödrű veremházak csoportjába tartoznak, járószintjük ritkán éri el az altalaj szintjétől számított 70 cm-es mélységet. A lakógödrök mélysége korszaktól és szerkezettől függetlenül nagyon változó volt. Az egysejtű veremházak a teljes Árpád-korban dominálnak a Kárpát-medencében, tulajdonképpen az osztatlan belső tér a veremházak egyik jellemző sajátossága. A 12. századtól megjelenő kétosztatú földbe mélyített építmények – ha a fenti gondolatmenetet követjük – felmenő falaik miatt nem is a tipikus veremházak csoportjába tartoznak, hanem a süllyesztett padlójú, felmenő falú építmények közé.32 E korai, kivételszámba menő, többsejtű épületek pont egyedi jellegeik miatt atipikusak, bár számuk szaporodása esetén természetesen ezek is tipologizálhatóvá válnak. Anélkül hogy a földfelszíni házak kialakulásának és változásainak problémáiba bonyolódnánk, érdemes itt megjegyezni, hogy a belső tér megosztására utaló adatokat inkább a földfelszíni építmények esetén találunk, de ezek fejlődése jelen tudásunk alapján a veremházaktól külön zajlott le.33 A Vecsés 36. lelőhelyen feltárt padkás ház, és a Tiszafüred–Majoroson dokumentált párhuzama34 véleményem szerint nem értékelhető osztott terű házként, a padkák méretarányai és az osztásra utaló egyéb bizonyítékok híján. A mélység és a térosztás szempontjai mellett igen kézenfekvőnek tűnik a morfológiai alapú csoportosítás. A lakógödrök alakja elég nagy változatosságot mutat, mégis az esetek legnagyobb többségében a négyzetes, vagy téglalap alaprajzhoz közelít, melyek oszlopkiosztási rendje nem tér el egymástól, vagyis nem mutatható ki köztük szerkezetbeli különbség. Üllő 10. lelőhely ovális alaprajzú veremháza is szerkezetileg ebbe a csoportba sorolható. Ezekkel ellentétben a kerek alaprajzú építmények teljesen más felépítménnyel bírtak, és a veremházaknak egy sajátos csoportját alkotják. Az ásatásokon regisztrált, összesen mintegy tucatnyi kerek alaprajzú építményt, melyek keltezése ráadásul több évszázadot fog át, Takács Mikós négy külön kategóriába sorolta.35 Csak további adatgyűjtés döntheti el, mennyiben jelentenek ezek tényleges, önálló típusokat. A kerek alaprajzú épületek problémája, a magyar lakáskultúra kezdeteiről alkotott elméletek miatt kultúrtörténeti jelentőséggel bír. Balassa M. Iván a honfoglalás kori és Árpád-kori lakóépítményeknek két alapvető változatát különíti el. A hosszú és rövidoldalú bejárattal bíró házakat alapvető alaprajzi variációnak értékeli, abból a meggondolásból, hogy a később önálló fejlődést mutató észak-magyarországi háztípust minél korábbi időből eredeztesse.36 A típusként való értelmezéstől tartózkodik, mégis modelljeiben elvileg megvan a háztípusok csírája (több osztályozási szempont együttes figyelembe vétele, területi megoszlás, kronológiai kiterjedés, stb.). A két változat elkülönülő elterjedési területe azonban nem meggyőző, és nincs elegendő bizonyíték az oromzati oldalán kialakított lejárattal rendelkező, a bejárat mellett szögletes kemencével ellátott épület-modell újkorig történő kontinuitására.37 Az Árpád-kori veremházak formai osztályozását Takács Miklós kísérelte meg a Ménfőcsanak–Szeles-dűlői lelőhelyen feltárt építmények kiértékelésével.38 A házak egyes elemeit, sajátosságait külön osztályozási szempontként értékelve egy hierarchikus rangsort állított fel, melyben az első kategória (az alaprajzi elrendezés) alkalmas típusok megjelölésére, a második (a tüzelőberendezések típusa) altípusokat jelöl, míg többi kategória (a tüzelőberendezések helye, az oszlopok helye és végül a bejárat helye) megannyi variációt jelent. Ez a megközelítés alkalmas arra, hogy több tízezer variációt megkülönböztessen, és hogy precízen leírja az objektumokat, de kiragadja a veremházat történetiSokat idézett példák az Esztergom–Szentkirályon, Kardoskút–Hatablakon, vagy Csekefalván feltárt épületek: Bálint 1960: 106; Méri 1964; Benkő–Ughy 1984: 31–39. 33 Fodor István elsőként fejtette ki határozottan azt a felismerést, hogy a 14. századtól általánossá váló, földfelszíni, többosztatú házak nem a veremházakból eredeztethetők, hanem az Árpád-korban a veremházakkal párhuzamosan jelen lévő földfelszíni építményekből fejlődtek ki. Ugyanakkor úgy vélekedett, hogy „jól kitapintható a földbe mélyített házak fejlődési vonala”. A kevés és földrajzilag szórt adatból merészen vázolta fel az egysejtű épületek fejlődési vonalát az eresz megjelenésén át a belső tér megosztásáig a 12. században, azzal a megjegyzéssel, „hogy az egyszerűbb és a fejlettebb gödörháztípus időben párhuzamosan él”. Fodor 1989: 37–39. Mesterházy Károly nem sokkal ezután rámutatott, hogy a kétosztatú házaknak mindig volt felmenő fala, és hogy kétosztatú gödörház még nem került elő (Mesterházy 1991: 72). A veremházak és a földfelszíni házak építészeti hagyománya minden bizonnyal párhuzamosan élt egymással az államalapítás óta (Mesterházy 2001). A témához lásd még Pálóczi Horváth András összefoglalóját (Pálóczi 2001: 222–225). A veremházak, a süllyesztett padlójú, felmenő falú házak és a földfelszíni házak kapcsolódási pontjainak tisztázása izgalmas kutatási lehetőségeket tartogat, hiszen nem zárható ki, hogy a felszíni házak esetében sem egyetlen fejlődési vonalról van szó, hanem a típusok keveredéséről és egymásra hatásáról, mely a veremház építészetet is befolyásolta. A 14. századi tüzelőberendezések sem rögtön a letisztult formájukban terjedtek el (Laszlovszky 2006: 311–313). 34 Fodor 1989: 25. 35 Sabján–Takács 2002. 36 Balassa 1985: 62–67; Balassa 1989: 68–72. 37 Barabás et al. 1988: 247; Takács 2001: 33. 38 Takács 2006; Takács 2010: 5. 32
171
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
földrajzi összefüggéseiből. Egy adott régió adott korban használt háztípusait nem lehet elsősorban mértani idomok alapján felosztani. Sokkal inkább a sajátos építészeti megoldások következetes együtt alkalmazása esetén határozhatunk meg olyan háztípusokat, melyek kor-, és helyspecifikusak. Egy-egy háztípusnak nemcsak térbeli, hanem időbeli kiterjedése is van,39 amit egy mechanikus felosztás nem tud figyelembe venni. A Takács Miklós által megjelölt osztályozási szempontok mellett érdemes olyan további sajátosságokat is figyelembe venni, mint a házak tájolása, vagy a belső térosztást szintén meghatározó tároló gödrök elhelyezése. A falazatot és tetőt Takács Miklós szándékosan nem vonja be osztályozási rendjébe, mert azokra már csak a konkrét jelenségek értelmezésével következtethetünk. A típusalkotás azonban már az értelmezés része. A 10–11. században egyetlen ház-alaptípus létezett területünkön, amelynek egyes sajátosságai (például a méretei, vagy tájolása) és tartozékai (különösen a tüzelőberendezése) lassú változáson mentek át, de a 12. században is ugyanaz a háztípus maradt.40 A 12. században több lelőhelyen is (Üllő 2, Üllő 1. és Vecsés 36.) egy új, következetesen alkalmazott fal- és tetőépítési eljárás és tényleges technológiai–szerkezeti váltás jelenik meg. A lakógödrök oldalfala mentén elhelyezett oszlopsorok a tető földfelszínről való felemelését jelzik. Itt tehát egy újabb háztípus felbukkanását lehet feltételezni, melynek alapterülete és belső terének arányai eltérnek a másik típusétól.41 Nem zárható ki, hogy a tető az egyik oldalon még mindig a földre támaszkodott, mert az oszlopsor mindig csak az egyik oldalfal mentén jelentkezett. Az oszlopsorok mellett a házakban továbbra is megmarad a rövidebb, vagy hosszabb oldalfal mentén elhelyezett ágasfa is. A tüzelőberendezés a ház szerkezetétől, típusától független, önálló fejlődési utat járt be régiónk veremházaiban.42 Nem egyszerű feladat eldönteni, hogy a második típusként leírt, földbe mélyített padlójú, ugyanakkor felmenő fallal rendelkező egysejtű épületet veremháznak tekintsük-e, vagy süllyesztett padlójú falas háznak. Láthattuk, hogy a mélység alapú, vagy térosztás szerinti csoportosítások terminológiai bizonytalansága erre a kérdésre vezethető vissza. Úgy vélem, hogy a tető alátámasztási technológiája lehet ebben a tekintetben iránymutató. Amíg a földbe mélyített építmény tetőszerkezetét függőleges támok tartják, bármilyen kiosztásban legyenek is azok, veremházakról beszélünk. Amikor a tető súlyát vízszintes gerendaácsolat hordja, falas ház a helyesebb terminológia, mert a falszerkezet válik az építmény legfontosabb jellemzőjévé és nem a földbe ásás ténye. A veremházak több mint másfél évezreden át meghatározták a Kárpát-medence települési képét. Igen nehéz elképzelni, hogy ne fejlődtek volna az egyre bonyolultabb és bonyolultabb konstrukciók felé. A bonyolultabb és egyszerűbb típusok is azonban egymással keveredve voltak jelen, különösen az Árpád-korban. Bármilyen csábító is, a két fenti háztípust nem rendezhetjük fejlődési sorba, mert több adatra lenne szükség annak bizonyítására, hogy a régiónkban korábbi, egyszerű struktúrájú veremház szerkezeti elemeinek, összetevőinek változásai egy magasabb színvonalú konstrukció megjelenéséhez vezettek. Ráadásul, az oldalfalak mentén elhelyezett 3–3 oszlophelyes ház más régiókban már bőven a 12. század előtt is jelen volt.43 Kockázatos pusztán morfológiai alapon, vagy a részegységek sajátosságai alapján datálni a változatos képet mutató objektumokat. A veremház nyilvánvalóan azért örvendett ekkora népszerűségnek, mert egyszerűen és –mai szóhasználattal élve – költséghatékonyan megépíthető volt. A társadalomnak voltak olyan csoportjai, melyek nem igényelték, vagy nem tudták megengedni maguknak az összetettebb konstrukciókat, és még az Árpád-kor végén is, a legegyszerűbb, háziipari körülmények közt kivitelezhető házmodellt építették meg. Ugyanekkor, a társadalom más csoportjai, és különösen a hatalmi központok környezetében élők, a kő és fa épületek sorát hozták létre.44 A bonyolultabb építmények technológiája nyilván ismert volt, ezért fordulhattak elő többosztatú, változatos falszerkezetű földfelszíni, vagy éppen deszkával bélelt földfalú, földbe mélyített építmények már az Árpád-kor első felében is. Újabb és újabb technológiák A történeti korú lakóházak tipológiai osztályozásának problémája a néprajztudományt hosszabb ideje foglalkoztatja. „[…] a típus történeti tartalom, a típust alkotó belső és formaalkotó jegyek együttese történetileg változó.” Tálasi 1954: 396. Az osztályozás szempontjaihoz tanulságos: Balassa 1985: 8. 40 Ez a háztípus nagyvonalakban megegyezik a Méri István-féle modellel, mely annyira egyszerű és általánosan elterjedt, hogy vannak kutatók, kik különösebb rendszerezési alapvetések nélkül is típusként hivatkoznak rá (Kovalovszki 2001: 85). 41 A szűkebb régiónk közelében elhelyezkedő Jászfényszaru lelőhelyen hasonló folyamatokat feltételezhetünk. Az itt feltárt 44 Árpád-kori ház nagy részénél az ágasok alapozó gödrei a rövidebb oldalfal mentén kerültek elő. Az objektumok tájolása északnyugat-délkeleti, valamint északkeletdélnyugati. A település legkésőbbre keltezett időszakába (12–13. század fordulója és a 14. század közé) sorolható 36. ház hosszanti oldalfalai közepén elhelyezett oszlophelyek már felmenő falakra utalnak (lásd Bíró Gyöngyvér tanulmányát jelen kötetben). A két ágasfás háztípus és variációi alkották a legmarkánsabb csoportot a Kiskunfélegyháza–Amler-bányai késő Árpád-kori lelőhely változatos szerkezetű házai közt (Gallina–Gulyás–Molnár 2014: 307–309). 42 A kutatás kezdeteitől sokat hangoztatott tétel, hogy a háztípusok fejlődésében a tüzelőberendezéseknek megvolt a maga szerepe: Bátky 1930; Tálasi 1954: 396–398. 43 Simonyi 2003b: 112–113. 44 Mesterházy 1991; Mesterházy 2001. 39
172
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
kifejlesztéséről, és ilyen értelemben vett fejlődésről valószínűleg nem beszélhetünk.45 A fagerendák megmunkálásának, ácsolatának és más természetes anyagokkal való kombinációjának számtalan variációja ismert volt már a neolitikum óta,46 egy adott kor és régió épületeinek formavilágát tehát a természetföldrajzi adottságok mellett alapvetően az építkezők szociális helyzete és a gazdasági konjunktúra határozta meg. A veremházakat természetesen nem lehet direkt összekapcsolni a társadalom valamely rétegével, a szűk elitet leszámítva bárki lakhatott ilyenben. A rendelkezésre álló kevés adat miatt nem tudjuk felmérni, hogy arányaiban a társadalom mekkora hányada élt földfelszíni építményekben, és mekkora a veremházakban. A veremház önmagában nem utal társadalmi-gazdasági különbségre, ezért nem is tanácsos összefoglalóan köznépi építészetnek nevezni.47 Ha csak a házakból előkerülő régészeti emlékeket, vagy az építészeti technikát nézzük, az általunk vizsgált Árpád-kori falusias települések lakóinak anyagi lehetőségei azonos színvonalon mozogtak. Sem kiemelkedő jelentőségű leletanyagot tartalmazó lakóépítményeket, sem a falusias átlagtól nagyon eltérő, bonyolultabb építészeti megoldásokat nem találtunk. Otthonuk felhagyásakor az egykori lakók anyagi javaikat bizonyára magukkal vitték, és csak kivételes esetekben maradt meg az egykori összetett gazdasági-társadalmi rend valamilyen látványos eleme.48 Takács Miklós és Balassa M. Iván anyaggyűjtése szerint is a veremházak kora Árpád-kori alaprajzi változatosságát a 12. századtól egy egységesedési folyamat váltja fel.49 Az M0-s feltárások veremházainak vizsgálata azt mutatja, hogy régiónkban a négyzetes, vagy téglalap alaprajzú, rövidebb oldalain egy-egy ágasfás, kemencével (az Árpád-kor közepén kürtővel is) ellátott, a tetővel a földre támaszkodó veremház előzményei az ország központi területein a 10. században is megvoltak, sőt ez volt az uralkodó típus, melyet a 12. századtól egészít ki a falaival földfelszínre emelkedő, nagyobb belméretű, szintén oszlopszerkezetes veremház típus. A korábban használt két ágasfás-szelemenes tetőépítési mód továbbra is megmarad, például Vecsés 67. lelőhelyen, vagy a 12–13. századi leletekkel keltezhető Vecsés 36. lelőhelyen, de általánosan jellemzővé válik a bonyolultabb tetőszerkezeti megoldás. Vecsés 67. lelőhely 1301. objektumában az elégtelen értelmezhető adat miatt egyaránt sejthetünk veremházat, vagy süllyesztett padlójú, de ismeretlen falszerkezetű, falas házat.50 13. századi lakóépítményeinket nem sorolhatjuk típusba a következetesen előforduló, egységes jellemzők hiánya miatt. A változatos kivitelű házak ugyanakkor arra utalnak, hogy az Árpád-kor végén a veremház építészetet nem az egységesedés, hanem a kísérletezés, az újabb és újabb megoldások bevezetése jellemzi, akár egy településen belül is, és hogy a hagyományos veremház típusok ekkorra kezdenek idejétmúlttá válni. Az Árpád-korban többnyire stagnáló lakáskultúrát a 13–14. századi gazdasági-társadalmi változások hozzák mozgásba és nemsokára a lakóházak számtalan típusával találkozunk,51 majd a néprajztudomány által vizsgált 18–20. században nem csak regionális, de mikrotáji különbségek is kimutathatóak a lakóépítmények fejlődési útjában.
Az alapvetően újkori viszonyok ismeretéből eredő, néprajzi szintézisek evolucionista szemléletét Bóna István erős kritikával kezelte: Bóna 1988: 404. Fejlődéstörténet felvázolásával nem is nagyon kísérleteztek régészek, de tudatosan követték a veremházak megannyi variációjának felbukkanását. Takács Miklós egyik tanulmányának címe pont ezt a rendkívüli változatosságot volt hivatva érzékeltetni (Takács 2002). 46 Hoffmann 1992. 47 Rácz 2013: 42–43. 48 Jellemző példaként Gyál 3. lelőhelyet említhetjük import kerámiájával és házainak deszkapadlójával (Simonyi 2003a). 49 Takács Miklós korábbi megállapítását (Takács 2001: 36–37) ismétli meg, mikor elsősorban a Ménfőcsanak–Szeles-dűlői és a kánai veremházakat összesítő ábrákra alapozva kifejti nézetét (Takács 2010: 5–8). Ugyanitt utal az ettől eltérő tendenciák lehetőségére is. Jóval szórványosabb adatokra építve ugyanezt feltételezte Balassa M. Iván is (Balassa 1985: 66–67), nézeteit Kovalovszki Júlia bírálta (Barabás et al. 1988: 252). 50 P. A. Rappoport (Rappoport 1975) adataira hivatkozva Fodor István több sekély gödrű Kárpát-medencei ház esetében borona-, vagy gerendaszerkezetű falakat feltételez, különösen az ágasfa nélküli, bélelt falú épületeknél (Fodor 1989: 31–35). 51 Pálóczi 2001: 226–250. 45
173
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Hivatkozott irodalom Barabás et al. 1988 = Barabás Jenő – Fodor István – Kovalovszki Júlia – Balassa M. Iván: Vita a magyar lakóház középkori történetéről. In: Etnographia 99 (1988) 2. 246–259. Barabás–Gilyén 1987 = Barabás Jenő – Gilyén Nándor: Magyar népi építészet. Budapest: Műszaki Könyvkiadó, 1987. Balassa 1985 = Balassa M. Iván: A parasztház évszázadai. A magyar lakóház középkori fejlődésének vázlata. Békéscsaba: Tevan Andor Nyomdaipari Szakközépiskola, 1985. Balassa 1989 = Balassa M. Iván: A Kárpát-medence északkeleti térsége lakóházfejlődéséről. / Zur Entwicklung des Wohnhauses in der nordöstlichen Region des Karpatenbeckens, 63–84. In: Cseri Miklós – Balassa M. Iván – Viga Gyula (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében. Miskolc – Szentendre: Herman Ottó Múzeum – Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989. Bálint 1960 = Bálint Alajos: Esztergom–Szentkirály. In: Régészeti Füzetek Ser. I. 13 (1960) 106. Bátky 1930 = Bátky Zsigmond: Magyar tűzhelyek és háztípusok. In: Néprajzi Értesítő 22 (1930) 113–137. Benkő–Ughy 1984 = Benkő Elek – Ughy István: Székelykeresztúri kályhacsempék. Bukarest: Kriterion, 1984. Bóna 1963 = Bóna István: Ásatás Várpalotán (1963). / Ausgrabungen in Várpalota, 119–124. In: Régészeti dolgozatok az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Régészeti Intézetéből. Dissertationes Archaeologicae ex Instituto Archaeologico Universitatis de Rolando Eötvös Nominatae 5. Budapest: ELTE Régészettudományi Intézet, 1963. Bóna 1988 = Bóna István: Vázlat a lakóházak történetéről a Kárpát-medencében. Bírálat Barabás Jenő: Fordulatok és korszakok a magyar népi építészetben c. doktori értekezéséről. In: Ethnographia 99 (1988) 3–4. 401–411. Dám 1979 = Dám, László: Zur Frage des Genese des Ungarischen Hauses, In: Ethnographica et Folkloristica Carpathica 1 (1979) 85–99. Fodor 1983 = Fodor István: Régészeti adalékok lakáskultúránk történetéhez. In: Népi kultúra – népi társadalom 13 (1983) 81–118. Fodor 1989 = Fodor István: Megjegyzések a középkori magyar lakóház fejlődéstörténetéhez. / Anmerkungen zur Entwicklungsgeschichte des ungarischen Wohnhauses im Mittelalter, 21–45. In: Cseri Miklós – Balassa M. Iván – Viga Gyula (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében. Miskolc – Szentendre: Herman Ottó Múzeum – Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989. Gallina–Gulyás–Molnár 2014 = Gallina Zsolt – Gulyás Gyöngyi – Molnár István: Késő Árpád-kori településrészlet Kiskunfélegyháza határából. / A Late Árpádian Age Settlement at Kiskunfélegyháza, Amler-bánya, 273–380. In: Árpád-kori falu Kiskunfélegyháza határában. (Archaeologia Cumanica 3.) Kecskemét: k.n., 2014. Gömöri 2000 = Gömöri János: Az avar kori és Árpád-kori vaskohászat régészeti emlékei Pannoniában. / The Archeometallurgical Sites in Pannonia from the Avar and Early Árpád Period. (Magyarország iparrégészeti lelőhelykatasztere I. Vasművesség. / Register of Industrial Archaeological Sites in Hungary I. Ironworking.) Sopron: Soproni Múzeum – MTA VEAB Iparrégészeti és Archaeometriai Munkabizottsága, 2000. Habovštiak 1989 = Habovštiak, Alojz: Régészeti adatok a középkori népi építészet tanulmányozásához Szlovákiából. / Archäologische Beiträge zum Studium des Volksbauwesens während des Mittelalters in der Slowakei, 7–20. In: Cseri Miklós – Balassa M. Iván – Viga Gyula (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében. Miskolc – Szentendre: Herman Ottó Múzeum – Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989. Hoffmann 1992 = Hoffmann Tamás: A faház (domus lignea) a középkori Európában. In: Ház és ember 8 (1992) 5–40. K. Csilléry 1982 = K. Csilléry Klára: A magyar népi lakáskultúra kialakulásának kezdetei. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982. Kovalovszki 1980 = Kovalovszki Júlia: Településásatások Tiszaeszlár–Bashalmon. (Bronzkor, III–IV. és XI–XIII. század). (Fontes Archaeologici Hungariae.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1980. Kovalovszki 2001 = Kovalovszki Júlia: Árpád-kori házak Visegrád-Várkertben. / Häuser aus der Arpadenzeit im Burggarten von Visegrád, 81–98. In: Cseri Miklós – Tárnoki Judit (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig. ( Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 58.) Szentendre – Szolnok: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2001. Laszlovszky 2006 = Laszlovszky József: Késő középkori falusi lakóház Tiszaugon. Az alföldi lakóház kialakulásának kérdéséhez / The Late Medieval Rural House at Tiszaug. Data Relating to the Emergence of Medieval Peasant Houses at the Great Hungarian Plain. In: Studia Caroliensia. A Károli Gáspár Református Egyetem folyóirata (2006) 3–4. 295–314. Lázár 1998 = Lázár Sarolta: Kora Árpád-kori település Esztergom–Szentgyörgymezőn. Frühárpádenzeitliche Siedlungsgrabung in Esztergom–Szentgyörgymező. (Opuscula Hungarica 1.) Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 1998. 174
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Mesterházy 1991 = Mesterházy Károly: A többosztatú falusi ház kialakulása. In: Századok 125 (1991) 68–87. Mesterházy 2001 = Mesterházy Károly: Többosztatú felszíni házak az Árpád-kor építészetében. / Häuser mit geteiltem Inneren in den Dörfern zur Arpadenzeit, 55–64. In: Cseri Miklós – Tárnoki Judit (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig. ( Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 58.) Szentendre – Szolnok: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2001. Méri 1952 = Méri István: Beszámoló a Tiszalök–rázompusztai és Túrkeve–mórici ásatások eredményeiről. / Otčet o raskopkah v Tissalĕk–Razompusta. In: Archaeológiai Értesítő 79 (1952) 49–67. Méri 1964 = Méri István: Árpád-kori népi építészetünk feltárt emlékei Orosháza határában. In: Régészeti Füzetek Ser. II. 12 (1964) oldal. Méri 1969–1970 = Méri István: Árpád-kori falusi gabonaőrlő és kenyérsütő berendezések. In: Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei (1969–1970) 69–84. Michnai 1981 = Michnai Attila: Középkori népi építészetünk régészeti emlékei. / Archäologische Denkmäler der mittelalterlichen volkstümlichen Baukunst Ungarns. In: Folia Archaeologica 32 (1981) 225–240. Molnár 2001 = Molnár Erzsébet: Esztergom–Zsidód Árpád-kori település lakóházai. / Wohnhäuser der Siedlung Esztergom–Zsidód aus der Arpadenzeit, 109–126. In: Cseri Miklós – Tárnoki Judit (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig. ( Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 58.) Szentendre – Szolnok: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2001. Nagy et al. 2001 = Nagy Ágnes – Gallina Zsolt – Molnár István – Skriba Péter: Késő Árpád-kori, nagyméretű, földbe mélyített építmények Ordacsehi–Bugaszegen. / Groβe, gegrabene Bauten in Ordacsehi-Bugaszeg aus der späten Arpadenzeit. In: Cseri Miklós – Tárnoki Judit (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig. ( Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 58.) Szentendre – Szolnok: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2001. Pálóczi 2001 = Pálóczi Horváth András: A késő középkori népi építészet régészeti kutatásának újabb eredményei. / Neue archäologische Forschungsergebnisse im Bereich der spätmittelalterlichen Architektur auf dem Lande, 221–260. In: Cseri Miklós – Tárnoki Judit (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig. ( Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 58.) Szentendre – Szolnok: Jász-NagykunSzolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2001. Rappoport 1975 = Rappoport, P. A.: Drevnerusskoe žilišče, 104–155. In: Rabinovič, M. G. (red.): Drevnee žilišče narodov Vostočnoj Evropy. Moskva, 1975. Rácz 2010 = Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori települések szerkezetének sajátosságai Pest megyében. Kutatások az M0-s autópálya és a 4-es számú elkerülő főút nyomvonalában. / Characteristics of the Structure of Árpádian-era Settlements. Investigations Along the Line Followed by the M0 Motorway and the Highway 4 Bypass, 69–79. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon. / Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2010. Rácz 2013 = Rácz Tibor Ákos: Társadalmi különbségek a Magyar Királyság központi területeinek 10–14. századi falusias településein. / Social Differences within Tenth–Fourteenth Centuries Rural Settlement Types in the Central Area of the Hungarian Kingdom, 41–52. In: Varga Máté (szerk.): Fiatal középkoros régészek IV. konferenciájának tanulmánykötete. / Study Volume of the Fourth Conference of Young Medieval Archaeologists. (A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 2.) Kaposvár: Rippl-Rónai Múzeum, 2013. Rácz 2014 = Rácz Tibor Ákos: Az Árpád-kori települési formák változásai és terminológiája. Az M0-s autópálya nyomvonalon feltárt települések szerkezete. In: Studia Comitatensia N.S. (megjelenés alatt). Sabján 1999 = Sabján Tibor: A veremház rekonstrukciója. / Die Rekonstruktion des Grubenhauses, 131–176. In: Bencze Zoltán – Gyulai Ferenc – Sabján Tibor – Takács Miklós (szerk.): Egy Árpád-kori veremház feltárása és rekonstrukciója. / Ausgrabung und Rekonstruktion eines Grubenhauses aus der Árpádenzeit. (Monumenta Historica Budapestiensia 10.) Budapest: Budapesti Történeti Múzeum, 1999. Sabján–Takács 2002 = Sabján Tibor – Takács Miklós: A Ménfőcsanak–Szeles-dűlői 147. objektum. Leírás, rekonstrukció, értelmezés. / Das Objekt 147. von Ménfőcsanak–Szeles-Flur. Beschreibung, Rekonstruirung und Interpretation, 95–119. In: Cseh Julianna (szerk.): Központok és falvak a honfoglalás és kora Árpád-kori Magyarországon. (Tatabányai Múzeum Tudományos Füzetek 6.) Tatabánya: Tatabányai Múzeum, 2002. Simonyi 2003a = Simonyi Erika: Beszámoló az M0. autóút Gyál 3. és Gyál 10. lelőhelyén feltárt Árpád-kori lakóházakról. / Account on the Arpadian Age Dwelling Houses Explored in Gyál 3 and Gyál 10 along Motorway M0. In: Békés Megyei Múzeumok Közleményei 24–25 (2003) 353–374. 175
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
Simonyi 2003b = Simonyi Erika: Előzetes jelentés a Felsőzsolca–várdombi ásatásról (1992–2001). / Report on the Excavations at Felsőzsolca–várdomb (1992–2001). In: Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42 (2003) 109−133. Szabó 1975 = Szabó János Győző: Árpád-kori falu és temetője Sarud határában II. / Poszelenie i mogil’nik epohi Arpadov v okresztnosztjah derevni Sarud. 2. In: Egri Múzeum Évkönyve 13 (1975) 19–68. Szentgyörgyi 2001= Szentgyörgyi Viktor: A „földbeásott lakóház”. / Das “gegrabene Wohnhaus”. In: Ház és ember. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Évkönyve 14 (2001) 55–100. Takács 1996 = Takács Miklós: Honfoglalás és korai Árpád-kori telepfeltárások az M1 autópálya nyugat-magyarországi szakaszán. / Erschliessung von Siedlungen aus der Zeit der Landnahme und der frühen Arpadenzeit an der Westungarischen Strecke der Autobahn M1, 197–217. In: Wolf Mária – Révész László (szerk.): A magyar honfoglalás korának régészeti emlékei. Miskolc: A „Magyar Honfoglalás 895–1995” Tokaj Alapítvány – Herman Ottó Múzeum, 1996. Takács 1998: Takács, Miklós: Dörfliche Siedlungen der Árpádenzeit (10.–13. Jh.) in Westungarn, 181–191. In: Jan Klápštĕ (ed.): Ruralia II. (Památky Archeologické, Supplementum 11.) Prague: Památky Archeologické, 1998. Takács 1999 = Takács Miklós: Lakóház-rekonstrukciók az Árpád-kori telepkutatásban (tudománytörténeti áttekintés). / Wohnhaus-Rekonstruktionen in der Árpádenzeitlichen Siedlungsforschung (wissenschaftliches Überblick), 93–129. In: Bencze Zoltán – Gyulai Ferenc – Sabján Tibor – Takács Miklós (szerk.): Egy Árpád-kori veremház feltárása és rekonstrukciója. / Ausgrabung und Rekonstruktion eines Grubenhauses aus der Árpádenzeit. (Monumenta Historica Budapestiensia 10.) Budapest: Budapesti Történeti Múzeum, 1999. Takács 2001 = Takács Miklós: Az Árpád-kori köznépi lakóház kutatása, különös tekintettel az 1990-es évekre. / Erforschung des Wohnhauses des gemeinen Volkes zur Arpadenzeit; im Mittelpunkt die Forschung der 1990er Jahre, 7–54. In: Cseri Miklós – Tárnoki Judit (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig. ( Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 58.) Szentendre – Szolnok: JászNagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2001. Takács 2002 = Takács, Miklós: Der Hausbau in Ungarn vom 2. bis zum 13. Jahrhundert n. Chr. – ein Zeitalter einheitlicher Grubenhäuser?, 272–290. In: Jan Klápštĕ (ed.): The Rural House from the Migration Period to the Oldest Still Standing Buildings. Ruralia IV. (Památky Archeologické, Supplementum 15.) Prague: Památky Archeologické, 2002. Takács 2006 = Takács Miklós: A Ménfőcsanak–Szeles dűlői lelőhelyen 1990–1991-ben feltárt, Árpád-kori veremházak. / Pit-Houses from the Árpád-Age Found at the Site of Ménfőcsanak–Szeles dűlő in 1990–1991. In: Arrabona 44 (2006) 537–565. Takács 2010 = Takács Miklós: Árpád-kori falusias települések kutatása Magyarországon 1990 és 2005 között. / The Researching of Arpadian-Era (Eleventh–Thirteenth Centuries) Village-like Settlements in Hungary between 1990 and 2005, 1–67. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon. / Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2010. Takács 2011 = Takács Miklós: A középkori falusias települések feltárása, 209–236. In: Müller Róbert (főszerk.): Régészeti kézikönyv. Budapest: Magyar Régész Szövetség, 2011. Tari (szerk.) 2006 = Tari Edit (szerk.): Régészeti kutatások másfél millió négyzetméteren. Autópálya és gyorsforgalmi utak építését megelőző régészeti feltárások Pest megyében 2001–2006. Szentendre: Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2006. Tálasi 1954 = Tálasi István: Hozzászólás Gunda Béla: A magyar népi építkezés kutatása a két világháború között és annak kritikája c. előadásához. In: MTA Társadalmi-történeti osztályának Közleményei 5 (1954) 390–399. Terei 2010 = Terei György: Az Árpád-kori Kána falu. / Kána, a Village from the Arpadian Era (Twelfth–Thirteenth Centuries), 81–111. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon. / Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2010. Valter 1979 = Valter Ilona: Árpád-kori kovácsműhely Csatáron. In: Zalai Gyűjtemény 12 (1979) 43–74. Zay 2013 = Zay Orsolya: Egy Árpád-kori veremház rekonstrukciója. / A Reconstruction of a Pit-Dwelling from the Era of the Arpad Dynasty, 33–40. In: Varga Máté (szerk.): Fiatal középkoros régészek IV. konferenciájának tanulmánykötete. / Study Volume of the Fourth Conference of Young Medieval Archaeologists. (A Kaposvári Rippl Rónai Múzeum Közleményei 2.) Kaposvár: Rippl-Rónai Múzeum, 2013.
176
K. Németh András
Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához1
Tanulmányom címéhez azonnal egy megjegyzés kívánkozik, miszerint az nem Tolna megye középkori útjainak monografikus feldolgozása, a szétszórt források és az itt-ott fellelhető, különféle módszerekkel a középkorra keltezhető utak, de még inkább útszakaszok kimerítő összegyűjtésére nem vállalkozhat, már csak a terjedelmi korlátok miatt sem. Célom, hogy a középkori írott források rövid áttekintése után, a korábbi, röviden bemutatott szakirodalmi feldolgozások módszertani alapjain állva felhívjam a figyelmet néhány, terepmunkáim – egyetlen kivétellel terepbejárások – során a látókörömbe került, a középkorra és részben a török korra keltezhető útra Tolna megyéből. Ezek egy része a domborzat adottságainak köszönhetően bemélyedő, ma is látható mélyút, amely vagy középkori településeket érint, vagy 18–19. századi térképek már régi, felhagyott – vagy, ahogy a korabeli források néha nevezik őket –, „puszta” útként jelölik őket. Néhány példát hozok olyan utakra is, amelyek elnevezése valószínűsíti legalább a hódoltságkori eredetet, végül 1. kép: A tanulmányban említett középkori falvak és lelőhelyek egy régészeti felügyelet során előkerült, szintén török kori elhelyezkedése Tolna megyében gerendautat is bemutatok (1. kép). Megjegyzem, hogy (Alaptérkép: Google maps; rajz: K. Németh András) példáim túlnyomó része olyan regionális, illetve helyi út, amelyekre a történeti és a régészeti kutatás is kevesebb figyelmet fordított. Fontos továbbá megemlíteni, hogy az utak e funkcionális csoportosítása jól összhangba hozható a történeti néprajzi kutatás által az újkori források alapján meghatározott úttípusokkal: a falvakat összekötő regionális utak a „szomszéd településeket összekötő, közlekedő utaknak”, a falvak határán belül található helyi utak pedig a „határrészek megközelítését szolgáló gazdasági utaknak” felelnek meg.2
1
2
A tanulmány az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj (BO/00003/12/2) támogatásával készült. Köszönöm lektoromnak, Takács Miklósnak, továbbá Máté Gábornak a kézirathoz fűzött hasznos megjegyzéseit. – A tanulmányban említett elpusztult középkori falvak lokalizálására helykímélés végett nem hivatkozom egyenként, egyházas helyek lévén azonosításukat korábban részletesen elemeztem (K. Németh 2011). Máté 2013b: 5.
177
K. Németh András: Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához
Írott források Említésre méltó, hogy Tolna megyei utat említ a legkorábbi magyar nyelvű szórvány nyelvemlék: az 1055-ben említett, Kesztölcről „Fehérvárra menő hadiút” a mai Szedres környékén kereshető Martos falu határpontjaként szerepel,3 és a Győr–Fehérvár–Tolna vonalon Bizánc felé vezető jelentős távolsági út része volt. A távolsági utakkal és a több megyén keresztül vezető utakkal itt nem foglalkozom, mert Glaser Lajos említett cikke főként ezek adatait tartalmazza. A regionális utak adatait – amelyek főként szomszédos falvakat kötöttek össze – folyamatosan gyűjtöm, terjedelmi okokból itt most csak néhány ritkább okleveles adatot mutatok be. Fontos megjegyezni, hogy mintegy fél évezredes időintervallumról beszélünk, ami önmagában is feltételezi a falvakat összekötő és a falvakon belüli utak rendszerének dinamikus változását, amelyeket az utak létrejöttének és használatának különböző eredői – a gazdasági szempontokon (határhasználat, piacok megközelítése, malomutak) túl a gyakran kellően figyelembe nem vett földrajzi (domborzat, talajviszonyok), katonai (várak közelsége), vallási (például búcsújárás, anya- és leányegyház kapcsolat) és egyéb szempontok – is befolyásoltak.4 Regionális utakat olykor nagy számban említenek okleveleink: Gyánt (ma Tolnanémedi–Gyánti-földek) 1361-es határjárásában nem kevesebb, mint tíz ilyen utat sorolnak fel. Ezek közül nyolc magából Gyántról indult (Dorogra és Tamásiba; Simontornyára; Parasztszékelyre; Görbőre; Püspökszékelyre; Temerkényre; Miszlára; Ozorára) egy Dorogról Ozorára, egy pedig Görbőről Ozorára vezetett.5 Ha figyelembe vesszük, hogy a középkorban még szintén Tolna megyéhez tartozó Hegyháton az 1950-es évekig minden falut út kötött össze minden szomszédos faluval,6 akkor ezt a jelenséget a fenti gyánti példa alapján a középkor időszakára is érvényesnek tarthatjuk. Az utak használatáról ritkán, leginkább hatalmaskodások kapcsán tájékoztatnak forrásaink, innen tudhatjuk meg néha, hogy valamely úticélt milyen útvonalon közelítettek meg. 1483-ban egy ligeti jobbágy a földvári országos vásárra igyekezett, amikor a Paksiak gyapai (ma Paks–Gyapa) officiálisa megölte,7 1534-ben pedig Pósa György, János király személyes jelenléti bíróságának ítélőmestere Iregből a biródi (Gyulaj–Óbiród) erdőn keresztül tartott Döbröközre, amikor kifosztották.8 A több megyén átívelő, valamint a falvakat összekötő kisebb utakon kívül néha említenek faluhatárokon belüli helyi utakat is. Az idézett gyánti határjárásban feltűnik ösvény (semita), és kis út (via parva) is, Arcsán (Tamási–Öreghenye) 1378-ban leginkább csapásnak fordítható „marhajárásról” (via pastoralis),9 1436-ban pedig szőlőhegyi útról (viam vindenualem) olvasunk.10 E helyi utak néha egyedi nevet is kaphattak: 1371-ben Gyánt egy vitás részének leírásában szerepel a Kapos folyó melletti nagy hegyen vezető Uruca nevű út,11 Lak 1381-es határjárásában pedig a beszédes nevű Ménesút (Menesuth).12 Az utak fizikai jellemzőiről néhány szórványos adat tájékoztat. A pécsi püspökség 1235-re hamisított birtokmegerősítő oklevele Koromszó (Máza–Koromszó) környékén egy bizonyos Árkosutat (Arkusuth) nevez határnak,13 amely vélhetőleg az út bemélyülésére utal, hasonlóan az újkori források „vál(y)ús út” kifejezéséhez. A két Taba (Gyulaj– Pogányvár alja) falu között 1357-ben említett „füves” út (viam erbosam inter possessiones Taba villas)14 valószínűleg egy ritkán járt, befüvesedett útra utal. Itt kell megemlékezni arról, hogy egyes falvak utcái egyben természetesen az úthálózat részét is képezhették, hiszen környékünkre is igaz lehet, hogy a települések túlnyomó többsége a későközépkorban utcás, azon belül egyutcás falu lehetett. Ezek egyben gyakran patakmenti falvak is voltak,15 bár mellettük vidékünkön is bizonyára léteztek útféli falvak. A későközépkorban többutcás falvakról is vannak adataink Tolna megyében. 1420-ban Szentmiklóson (Dalmand körHoffmann 2010: 126–139. Ezekre részletesen néprajzi példák alapján: Máté 2013b: 10. 5 Fejér CD IX/3. 269. 6 Máté 2013b: 5–7. Máté Gábor Mágocs 1790-es térképe példáján valószínűsítette a faluból kivezető nyolc út csaknem mindegyikének középkori eredetét. 7 Szakály 1998: 167. szám. 8 Szakály 1969: 20. 9 Fejér CD IX/5. 303–305. Máté Gábor szóbeli közlése szerint az úrbéri rendezés időszaka környékén készült térképek még szerepeltetik a régi erdei csapásokat, amelyek szintén akár több száz évesek is lehettek. 10 MNL OL, DL 106432. 11 Fejér CD IX/4. 363. 12 Fejér CD IX/6. 250. 13 Fejér CD III/2. 438. 14 AOkm VI. 538. 15 Maksay 1971: 137–140, 145. A falvak alaprajzi típusaira, az utakkal összefüggésben újabban: Pálóczi Horváth 2006: 371–372. 3 4
178
K. Németh András: Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához
nyékén), úgy tűnik, keresztülvezetett egy nagy út, de a falu két utcáját is szomszédos falvakról nevezték el: a jobbágytelkek helyének felsorolásakor a Dalmaduta (in vico Dalmadwtha) és a Kercsményuta (in vico Kerchmeywtha) utcákat említik, de szó esik a Sólyagra vezető nagy útról is.16 Az utak irányáról máshol is nevezhettek el utat, például 1325-ben Bolta határában említik a Boltauta (via Bolduavta),17 1472-ben Fadd mellett pedig a Zákányuta (Via Zakanwtha) nevű utat,18 amelyek kétségtelenül a hasonló nevű települések felé vihettek.
Rövid kutatástörténet Tolna megye középkori útjainak eddigi kutatása kapcsán két, bizonyos szempontok szerint összefoglaló igénnyel fellépő történeti munkát kell megemlíteni. Glaser Lajos méltán sokat idézett tanulmánya a Dunántúl – így Tolna megye – fontosabb középkori útjait gyűjtötte össze, és térképen is feltüntette hozzávetőleges nyomvonalukat.19 Több mint fél évszázad múlva a megyei közútkezelő vállalat által kiadott, a megye úttörténetét bemutató ismeretterjesztő kötetben Karoliny Márton útmérnök főként úttörténeti és helytörténeti munkák alapján vázolta a középkori utak történetét, amelyhez a megye középkori úthálózatának több hibát tartalmazó térképét is megszerkesztette.20 Területünknél maradva két további, kifejezetten történeti korú utakkal foglalkozó munkát kell megemlíteni. Szakály Ferenc a DélDunántúl részben Tolna megyét is érintő 16. századi külkereskedelmi útvonalait rekonstruálta,21 Máté Gábor pedig a Hegyhát újkori úthálózatát elemezte, közép- és török kori kitekintéssel.22 A helytörténeti munkák ritka kivételtől eltekintve nem foglalkoztak utakkal. Sümegi József Bátaszék környékének középkori úthálózatának külön fejezetet szentelt,23 majd a bátai apátság szárazföldi és vízi megközelíthetőségét is vizsgálta, a mai terepadottságok figyelembe vételével.24 A Tolna megyei középkori utak régészeti kutatástörténete igen röviden összefoglalható. A római limes-út nyomvonalát követő középkori Buda–Eszék nagyút nyomvonalát leszámítva középkori út régészeti nyomát vidékünkön először Bertók Gábor írta le. Az első katonai felmérésen25 Szakcs és Kónyi közt ábrázolt kanyargós út egy szakaszának maradványát – amelyet néhány évtizeddel ezelőtt még használtak – légifelvételen világos sávként azonosította a szántásban, és feltételezte, hogy nemcsak a 18. században, de már a középkorban is használhatták.26 Ezt valószínűsíti, hogy azóta nyomvonala közelében két egyházas falut is sikerült azonosítani Szakcs keleti-északkeleti határában: Bak és Fornos temploma egyaránt 200–300 m-re fekszik az úttól,27 amelyhez bizonyára rövidebb bekötőúttal csatlakoztak. Tolna megye egy-egy kisebb-nagyobb sávjának útjai több településtörténeti mű térképmellékletein is feltűnnek, ezeket is érdemes megemlíteni. Kubinyi András a középkori település-hierarchia meghatározása végett kidolgozott kritériumrendszere egyik elemeként az úthálózati csomópontszerepet tette meg, amely szükségessé teszi annak megállapítását, hogy egy-egy központi helyről hány másik centrális hely érhető el, ami lényegében a középkori úthálózat vázával egyenlő. A középkori Délnyugat-Magyarország központi helyeit feldolgozó cikke térképén Tolna megye nyugati határszéle,28 az Alföld központi helyeit ábrázoló térképén pedig a Duna-menti sáv29 tűnik fel. A középkori kalocsai érsekség 2003-ban megjelent térképe a megye keleti felét, annak főbb útjaival együtt egészen a Sárvíz-mentéig ábrázolja.30 A kutatástörténet kapcsán meg kell említeni néhány, régészeti módszertani szempontból fontos közleményt, amelyek a középkori utak kiszűréséhez nyújthatnak támpontokat. Stibrányi Máté hívta fel a figyelmet arra, hogy a köHO 371 (Kerchmeywtha olvasat); ZsO VII. 1591 (Kerthmegwtha olvasat). Anjou IX. 114. 18 Csánki 1897: 458. 19 Glaser 1929–1930: 140–141, 150–151, 156 (19), 261–264 (86, 89–90, 92–94, 96–97), 267–271 (110–113, 118–119, 122–127); zárójelben az utak térképen is feltüntetett számai. Érdemei elismerése mellett vitatható az a következtetése, amely szerint Somogy és Baranya (valamint a külön nem említett Tolna) úthálózata már a középkorban is jóval ritkább lett volna a Dunántúl más részeihez viszonyítva (Glaser 1930: 284–285). 20 Karoliny [1982]: 8–12. 21 Szakály 1973. 22 Máté 2013b. 23 Sümegi 1997: 105–108. 24 Sümegi 2005: 98–105. 25 EKF 2004. 26 Bertók 2002: 164. 27 Vö. K. Németh 2011: 149, 151. 28 Kubinyi 1989: 329. 29 Kubinyi 2000: térképmelléklet. 30 Thoroczkay 2003. 16 17
179
K. Németh András: Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához
zépkori egyházas helyeket – mint a településhálózat főbb csomópontjait – összekötő, a vízi átkelőkön keresztül vezető egykori utak részletei helyenként máig megőrződtek a dűlőúthálózat részeként,31 Rosta Szabolcs pedig egy egész kistérség, a kiskunsági Homokhátság példáján keresztül mutatta be, hogy a 18. század végi úthálózat az ekkorra szinte nyom nélkül eltűnt középkori településhálózathoz igazodik, tehát kétségtelenül korábban is ezek voltak a közlekedés gerincei.32 Nemrég röviden Szilágyi Magdolna foglalta össze a középkori utak kutatásának módszereit, cikkemben az általa alkalmazott nevezéktant használom (külföldre vezető távolsági utak; több megyén átívelő provinciális utak; falvakat összekötő regionális utak; falvak határán belül található helyi utak).33
Középkori lelőhelyek közelsége alapján keltezhető utak Nem új megállapítás, hogy a Tolnai-dombságot alkotó löszben könnyen alakulnak ki mélyutak, helyi tájszóval horhosok vagy horgosok. A szekerek vasabronccsal megerősített kereke kivájja az utakat, amelyek erodálódását az időjárás is segíti. Felhagyás után a horgosokban lerohanó víz egyenetlenül mossa és szakadékká mélyíti az egykori út nyomvonalát. Így olykor több tíz méter mély szakadékok is kialakulhatnak, amelyekről nem is gondolnánk, hogy évszázadokkal korábban útként működtek.34 A táj e jellegzetes képződményei helynévvé is válhattak: Tolna megyében a középkorban létezett egy Horhi nevű falu,35 amelyek neve a ’vízmosta árok, mélyút, horhos’ jelentéssel bíró régi magyar ’horh’ főnév -i képzős származéka.36 A mélyutak keltezésének lehetősége azon alapul, hogy ha közelükben középkori lelőhelyeket találunk, feltételezhetjük, hogy az utak már fennállásuk idején is a máig látható nyomvonalon futottak, természetesen kisebb-nagyobb változásokkal. Az alábbiakban néhány ilyen, főként középkori templomok, egyházas helyek közelsége alapján keltezhető, részben ma is használt löszmélyutat mutatok be. Ezek száma a terepi megfigyelések révén jószerével tetszés szerint gyarapítható az egykori Tolna megye csaknem teljes területén. Máté Gábor kéziratos doktori disszertációjában számos ilyet mutat be a Hegyhát területéről, szempontunkból talán a Kárász északi határában fekvő Hársmai-gödör a legérdekesebb, amelyet már a 18. században is puszta útként említenek, és a helynevek alapján kétségtelenül a török korban elpusztult Bolda faluba vezethetett.37 A középkori Bat falu felszíni nyomai a Tengőd délnyugati határában fekvő Bati-erdőtől északra, a Bati-réten találhatók. Templomát – szokatlan módon – nem a patakparton fekvő faluhelyen, hanem a patak déli oldalán húzódó, meredek oldalú dombvonulat északi, a falu felé előreugró peremén azonosítottam. Az erdő északi oldalán, a patakra merőlegesen, egy máig használt, közel 3–4 m mélyre bevágódott, rézsűs szélű út fut, amely a templomhellyel egy vonalban, tőle nagyjából 60 m-re, nyugatra ér fel a platóra (2. kép). Az út kétségtelenül még a templom használata idején keletkezett, a domb lábánál fekvő falut kötötte össze a meredély szélén fekvő templommal.38 Görbő temploma (Pincehely–Szentkúti-hegy) Pincehelytől délkeletre fekszik, a szőlőhegyi dűlőút nyugati oldalán, a meredek dombvonulatnak a Kapos felé kinyúló fokán, szintén szokatlan helyen.39 Bár a környező szőlőkben is található középkori kerámia, a falu jelentősebb felszíni nyomai a templomtól nagyjából 250 m-re északkelet felé, a Kapos mentén azonosíthatók. A templomhelytől néhány méterre északkeletre helyenként 15–20 m széles, átlagosan 10 m mély, szakadozott oldalú vízmosás húzódik (1. tábla 5), amely a Kapos partjáról indul és kisebb kanyarokkal délkelet felé haladva egy ma is használt mélyútba fut bele a már 1431-ben is említett Hajagos-hegy40 mellett, ahonnan ismeretlen nyomvonalon tovább vezethetett Miszla, illetve Püspökszékely felé. Bedeg középkori temploma (Bedegkér–Alsó-Halastó-dűlő) a faluból délkeleti irányba, Értény felé vezető dűlőúttól néhány tíz méterre, két forrás által közrefogott dombon fekszik.41 A dűlőút a templomtól északra nagyjából 1 km hosszan, a patakvölgytől a dombtetőig mélyútként fut, kétségtelenül ismét csak középkori nyomvonalon. Stibrányi 2008. Rosta 2010. 33 Szilágyi 2012. 34 A felhagyott mélyutak morfológiai típusaira: Máté 2013b: 12–13. 35 Csánki 1897: 430. 36 Kiss 1988: 607. 37 Máté 2013a: 86–88, 296–298 (47–53. kép). 38 K. Németh 2011: 162. 39 K. Németh 2013a: 72. 40 Fejér CD X/7. 381. 41 K. Németh 2011: 40. 31 32
180
K. Németh András: Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához
2. kép: Tengőd, Bati-erdő: a faluhelyről a templom dombjához vezető út (Fotó: K. Németh András)
3. kép: Gyulaj, Pogány-templom: a templomtól északra futó középkori út nyomvonala (Alaptérkép: Google maps; rajz: K. Németh András)
4. kép: A Tamási és Ozora közötti, részben középkori vonalvezetésű mai dűlőút, a mellette fekvő középkori egyházas helyekkel (Alaptérkép: Google maps; rajz: K. Németh András)
5. kép: Tamási, Ozorai út: a dűlőút bemélyedő, felhagyott szakasza (Fotó: K. Németh András)
A szintén elpusztult Biród falu temploma (Gyulaj–Pogány-templom) a gyulaji erdő délkeleti szélén fekszik, az erdő a legalább a 18. század óta kerítéssel körülvett hercegi, majd állami vadászterület. A templomhelytől északra 100 m-re egy északnyugat-délkelet irányú, egy 600 m hosszú, enyhén, legfeljebb 1 m mélyre bevágódott, ma már nem használt, kerítéssel kettévágott, részben fákkal benőtt, valószínűleg középkori eredetű út húzódik, amely a templomtól északnyugatra 300 m-re belefut abba a ma is használt dűlőútba, amely a gyulaji erdő Pári felé nyíló kapujáig vezet (3. kép). Az út érdekessége, hogy egy 70 m hosszú szakaszon nemcsak maga az út, hanem a belőle kiágazó, majd bele visszacsatlakozó, sekélyebben bevágódott mellékága is követhető, utóbbi bizonyára egy időszakosan használt kerülőút lehetett (1. tábla 1).42 A fent bemutatott rövidebb útszakaszokon túl néha több km hosszan is azonosítható némelyik út középkori vonalvezetése. Jó példa erre a megye északnyugati részének két, várral is rendelkező mezővárosát, Tamásit és Ozorát összekötő dűlőút, amely a nagyüzemi mezőgazdaság és a modern úthálózat kialakulásáig, tehát még néhány évtizeddel ezelőtt is a legrövidebb összeköttetést jelentette a két település között. Ozora területén Nagy Tamási út, Tamási határában Ozorai szederfás út a neve.43 A nagyjából délnyugat-északkelet irányú dűlőút három középkori egyházas hely közelében halad el: Kecső (Ozora–Köcsöge) és Dorog (Ozora–Dorogi-dűlő) templomától néhány 42 43
A szerző terepbejárása, 2014. március 27-én. TMFN 1981: 65 (3/353), 103 (14/253).
181
K. Németh András: Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához
tíz méterre fut, Szentmárton (Tamási–Szentmártoni-dűlő) helyét ma nyugat és észak felé kis kitérővel megkerüli, de régi térképek – így például az első katonai felmérés44 – alapján kétségtelen, hogy ez újkori fejlemény, az útra egykor ez a falu is felfűződött (4. kép). Nyomvonalával kapcsolatban több apró megfigyelést is tehetünk: Tamási és Szentmárton között, a Szentmártoni-patak északi oldalára merőleges, bevágódott szakaszát valamikor 1970 körül felhagyták, mára a szemétlerakóként használt, beerdősült, 8–10 m széles és helyenként 4–5 m mély löszmélyút (5. kép) keleti partja felett, a szántóföld szélére helyeződött át a nyomvonal. Az út folytatása Tamásiban, illetve Ozorán is a település központjába fut: Tamásiban a Dózsa György utcába fut bele, amely a középkori eredetű római katolikus templom dombjának keleti oldalán halad a legrövidebb úton a Koppány folyó egykori átkelője felé. Utunk Ozora előtt több ágra szakad, fő ága továbbra is északkelet felé haladva a Pozsonyi utca nyomvonalán ér be a központba. További, újkori térképek által jelölt kisebb utakat is figyelembe véve az út mellett fekvő Kecső falu esetében is igazolható, hogy a középkori faluhelyek gyakran újkori utak metszéspontjában találhatók: egy 1787-es térképen a faluhely keleti részén keresztezi utunkat a Kesziből Pincehelyre vezető út, amely a lelőhely északi szélén válik el a Kónyiból Ozorára tartó úttól.45 Dorog falu helyével átellenben, a patak túlsó oldalán az első katonai felmérésen is jelzett Dorogi-csárda mutatja az út újkori jelentőségét is, és azt, hogy a csárdák olykor középkori faluhelyeken vagy közelükben létesültek. Dorog falu elpusztult templomának az úthoz való közelségét újkori írott forrás is megőrizte: egy 1740 körül készült uradalmi határleírás szerint Dorog templomának alapja és régi temetője az (Ozoráról) Iregbe és Tamásiba vezető út mellett állt.46 A középkori Szentpéter és Püspökszékely közti út rekonstruálásához a középső szakaszán fekvő Temerkény falu lokalizálása jelentette a kulcsot, amelynek határában két halastavat is említenek 1518-ban. A ma is létező kisszékelyi Barátok-tava gátja északkelet felé nagyjából 50 m hosszan, 6–8 m mély horhosban folytatódik, a tó két ága közti dűlő pedig a beszédes nevű Szoros nevet viseli, ráadásul itt sikerült azonosítani Temerkény falu helyét. A középkori eredetű tó gátján áthaladó, mélyútban folytatódó út további nyomvonalát mindkét irányban részben még létező, vagy nemrég még használt dűlőutak jelölik ki: déli irányban a középkori eredetű templommal rendelkező Nagyszékely központjába vezet, észak felé pedig Szentpéter-szőlőhegynél éri el a Kapos déli oldalán futó 61-es főutat, ahol a középkori Szentpéter helyét még nem sikerült meghatározni.47 Egy országos út, a tihanyi révtől Ozorán keresztül a Sárvíz-menti Alegresen keresztül Bikácsig húzódó út rövidebb szakaszát sikerült azonosítani Pincehely és a vele szemközt fekvő Görbő térségében. Írott források alapján meghatároztam a pincehelyi török palánkvár helyét a Kapos szigetén, amelyet két út fogott közre: északi szélén, a mai 61-es út elődje haladt Simontornya felé, déli szélén pedig a Kapos szabályozása miatt már csaknem kétszáz éve megszűnt malomgáton keresztül vezetett egy út. Ez nyugat felől, a falu központjából, az Ozora felé a legrövidebb járást biztosító mai Kisfaludy utcán – a hagyomány szerint a falu legrégebbi utcáján – érkezett az átkelőhöz, a folyón átérve pedig kelet felé egy részben ma is használt szőlőhegyi dűlőút nyomvonalán felkapaszkodott a dombra, hogy később beletorkolljon a Püspökszékely (ma Nagyszékely) felé vezető útba.48 A szekérkerekek nem csupán a löszbe mélyedő utakat vájhatták egyre mélyebbre. Sajátos válfaja a bevágódó utaknak a Magyaregregy déli határában fekvő Sin-gödörben látható, a puha kőzetbe mélyedő régi szekérút (1. tábla 2). Az utat nehéz keltezni, de a Sin-gödör név csak a 20. század elején váltotta fel az ősi Fonyászó nevet,49 amely a hasonló nevű középkori falu közelségét jelezheti, bár a terület erős erdősültsége miatt ez nehezen ellenőrizhető.
Újkori térképek alapján keltezhető utak 18–19. századi kéziratos térképeinken néha olyan utakat is felfedezhetünk, amelyeket már akkoriban régi vagy elpusztult, felhagyott útnak tartottak. A via antiqua, via deserta, vagy magyarul puszta út néven említett utak mentén, igazolva régi voltukat, csaknem mindig ismerünk középkori faluhelyeket, vagy ha nem, akkor éppen az utak lehetnek segítségünkre azok feltérképezésében. Az újkori térképeken jelölt utak régi voltának megállapításához nem mindig kell, hogy felhagyottnak mondják őket, elég, ha mellettük középkori faluhelyek sorakoznak: Bonyhád 1746-os térkéEKF 2004: Coll. XI. Sect. 27. MNL OL, S16 No. 1074. 46 Papp 2000: 143. 47 Részletes közlése, térképpel: K. Németh 2013b: 370–371. 48 Részletes közlése: K. Németh 2013a: 70–71. 49 Timár 1997: 48–49. 44 45
182
K. Németh András: Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához
6. kép: Szakály, Lámpás-hegyi horhó: az 1783-ban via antiquaként jelölt út napjainkban (Máté Gábor felvétele)
7. kép: Udvari, Péli-erdő: a templomhely és a közelében vezető utak az 1801-es kéziratos térkép alapján (Alaptérkép: Google maps; rajz: K. Németh András)
pén az ekkoriban is használt, Székesfehérvárról Pécsre vezető királyi út templomrom – a középkori (Fülöp)Szerdahely templomának maradványa – mellett haladt el,50 így kétségtelenül évszázadokkal korábban is jártak rajta. Egy 1759-es térkép nemcsak a Kercseligetről Jenőre (ma Baranyajenő) vezető új utat (via moderna), de közelében a két falut összekötő régi utat (via antiqua) is jelöli.51 Bár a térképen látható nyomvonalat nem lehet egyértelműen megfeleltetni a térképen vízmosásként jelölt több, hajdan valószínűleg egy időben járt mélyúttal, egy terepen is azonosított ág mélysége mindenesetre csaknem 9 m, jelezve az út használatából és a legalább 250 éve történt felhagyásából adódó erodálódás mértékét. A megye középkori közgyűléseinek helyet adó Csernel (a török kortól Csernyéd) falu határában egy 1783-as térkép jelöl régi utat, amely a Kapos-mentén Csernyédpusztáról Szakályba tartó – más térképen Baranya megyébe vezető útként jelölt52 – útból ágazott el északkeleti irányba, valószínűleg Regöly és Szárazd felé. Az út – amelyet ma Lámpás-hegyi horhónak neveznek53 – keleti, felső része úgy 8 m mélyen bevágódott, V átmetszetű mélyútként egy 130 m hosszú szakaszon ma is használatban van, két szélének távolsága közel 20 m (6. kép).54 Ez az út is példa rá, hogy nem minden, 200–300 éve réginek mondott utat kell elhagyott, vízmosás jellegű szakadék formájában keresnünk a terepen, az egykori szekérutak, ha csak egy-egy szakaszukon, vagy gyalogútként is, de olykor máig járt utak lehetnek. Kér (ma Németkér) 1786-os telepítési térképén a középkoritól távol, új helyen települt faluból nem kevesebb, mint kilenc út indult kifelé. Egy kivételével mindegyikre ráírták, hogy hova vezet: a déli irányba tartó, kissé kanyargós út a Puszta út nevet viseli, és a Látóhegy felé tart,55 amelyen a középkori Kér és temploma feküdt.56 Udvari déli határában, az ilyen néven ma már nem létező Szentegyház-hegy lábánál egy 1801-es kéziratos térkép templomhelyet jelöl,57 valószínűleg a középkori Erdőpél falu templomának helyét. Akkoriban tőle északra találkozott a Varsádra vezető, illetve a Gyönkre tartó út, utóbbi beletorkollt a Gyönkre vezető régi útba. A gyönki út részben ma is megvan, azonos a Felsőpél felől érkező dűlőúttal. A templomhelytől délnyugatra mára felhagyták, itt egy szakaszon azonos az 1801-ben régi gyönki útként jelölt szakasszal, majd a Szentegyház-hegy nyugati felén szétválnak. A régi gyönki út 1801-ben délnyugat felé kanyarodott, a gyönki út pedig beletorkollott a ma is létező, az Udvari–Gyönk közti határt jelentő nyugat-keleti irányú útba. Ma már sem az 1801-ben réginek mondott, sem az akkor még használt gyönki utat nem járják, a réginek ez a szakasza csak az űrfotón rajzolódik ki a szántásban, az újabb pedig ma már csak egy erdősávval benőtt mélyedés. Az út újabb (tehát nem a réginek mondott) szakasza a templomhely alatti szakaszon elhagyottan, befüvesedve, de a vízszintesből indulva délnyugat felé, úgy 2 m mélyre bevágódva ma is észlelhető (1. tábla 3). Innen délnyugat felé teljesen benőtte az erdő, de a térképek és űrfotók alapján dél felé még nagyjából 500–600 m hosszan követhető (7. kép). Az útnak TML, T20. MNL OL, S16 No. 0155. 52 TML, T108. 53 TMFN 1981: 146 (27/61). 54 MNL OL, S16 No. 1097. 55 MNL OL, S12 Div. IV. No. 0035. 56 K. Németh 2011: 117–118. 57 MNL OL, S11 No. 1783. 50 51
183
K. Németh András: Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához
ez a szakasza kétségtelenül középkori, a templomhoz, illetve a faluhoz vezethetett Gyönk felől. További megfigyelést tettem a templom alatti réten. A Nagy-gyönk-völgyi-patak templom alatt folyó szakasza szabályozatlan, kanyargós, viszonylag meredek falú, mély mederben folyik. A templom helyétől kissé északkeletre a rétről a patakmeder felé 15–20 m hosszú, délnyugat-északkeleti irányú, lejtős bevágás vezet. Ez feltehetőleg egy a patakon keresztül vezető út, gázló helye lehet (1. tábla 4). Már említettem a dorogi templom (Ozora, Dorogi-dűlő) mellett 1740-ben említett utat; itt néhány további 18. századi forrást mutatok be, amelyek középkori templomok közelében utakról – kétségtelenül középkori eredetű utakról – emlékeznek meg. A pécsi egyházmegye legkorábbi, 1722-es egyházlátogatási jegyzőkönyve több ilyent is említ. Diósberény romos templomocskája a falun kívüli dombon, a Tevelre vezető út mellett, Kisszékelyé szintén a településen kívül, a nagyszékelyi út mellett állt, Tolna közelében pedig, Szekszárd irányában, a királyi út mellett egy jelentősebb templomépületet írtak le.58 1754-ben egy tanúvallatás során az egyik tanú „a Kocsolára menő Út mellett lévő Domboskás Helyen templom formájára épített régiség miatt elromlott kőfalakra” emlékezett,59 amely Bak falu templomával azonosítható.60
Helynevek alapján keltezhető utak Országosan is ismert néhány olyan dűlőút, amelyeket nevük valamely történeti eseményhez kapcsol, s ez által korukra is utal (például Római út, Katonák útja). Tolna megyéből két ilyen utat mutatok be, mindkettő neve a török korból maradt ránk. Szakcs határában egy 1822-es határjárás során említik a Csausz útját Szakcs, Szántó és Törökkoppány hármas határa közelében.61 A Pesty Frigyes-féle helynévgyűjtésben így nyilatkoztak róla: „az i [Plamurdok] és k [Grablik] alatt emlitett erdő részeken, a szomszéd Török Koppány, Somogy megyei helység határához vezető erdei ut (nem közlekedési) elnevezése nagyon valószínű, hogy még a töröknek Magyarországoni uralmának idejéből veszi eredetét”.62 Az út folytatása a szomszédos Törökkoppány dél8. kép: Törökkoppány, Csausz útja: az út Törökkoppány előtti keleti határában található, ahol a helynév ma is él, Szakcsi szakasza útnak is nevezik. A ’követ, hírnök, levélvivő’ értelmű csausz (Fotó: K. Németh András) szó alapján valószínűsíthető az út hódoltságkori eredete, déli iránya alapján Pécsre vagy Szigetvárra vezethetett.63 Az út nyomvonala a helynév alapján sajnos csak nagyjából 2 km hosszan azonosítható (8. kép), majd az erdőben – ahol számos vízmosás talán egykori mélyutakra utal – több ágra szakad. A Szászvártól nyugatra fekvő Recsef-horgos konkrét történeti eseményre utaló földrajzi név, a hagyomány szerint itt esett el egy Recsef nevű török vitéz.64 Reuter Camillo hívta fel a figyelmet, hogy a hagyomány által megőrzött török név viselője (helyes átírással Redzseb) bizonyára azonos azzal a neves bajvívóval, akit Tinódi Lantos Sebestyén említ Werbőczi Imréhnek Kászon hadával kozári mezőn viadalja című históriás énekében, amely Werbőczi 1542-es, Egyházaskozár melletti győzelmét örökíti meg.65 Szászvár a csata helyszínétől légvonalban délkeletre mintegy 6 km-re fekszik, így hitelt adhatunk a kozári ütközet török résztvevőjével kapcsolatos néveredeztetésének. A mélyútnak ma már csak az alsó szakasza létezik, a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság idején beszántották a többi részét.66
Brüsztle 1876: II. 204, III. 343–344, IV. 723. Máté 2009. 60 K. Németh 2011: 149. 61 Horváth 1969: 188. 62 Gaál–Kőhegyi [1977]: 301. 63 Szabó 2008: 152; Sipos 2013: 265, 605. 64 BMFN 1982: 167 (26/157). 65 Reuter 1966: 112–113; Reuter 1969. 66 Máté Gábor közlése, 2014. január 9. 58 59
184
K. Németh András: Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához
9. kép: Simontornya, Mátyás király utca: gerendaút merőlegesen egymásra fektetett gerendái (Czövek Attila felvétele)
Török kori deszkaburkolatú gerendaút Simontornya központjában A középkori utak egy sajátos csoportját képezik a vizenyős területeken lefektetett dorongutak, amelyek a talajnedvességnek köszönhetően fizikai valójukban is elénk 10. kép: Simontornya, Mátyás király utca: a gerendaút egyik tárulhatnak. Ilyenek létezhettek mocsarakban, de főként gerendája a hódoltság korában városokban is. Utóbbiakat régészeti (Czövek Attila felvétele) kutatásból Gömöri János csaknem 30 évvel ezelőtti gyűjtése szerint Sopronból, Kőszegről és Győrből ismerjük, de forrásaink más, jelentősebb településeken is említenek hasonlókat.67 Mielőtt saját megfigyelésünkre térnénk, megemlítem, hogy a középkori Tolna megye területén fekvő Törökkoppányban Magyar Kálmán nemrég szintén – kétségkívül legkésőbb török kori – dorongutat dokumentált gázvezeték-fektetés során, de a falutól délnyugatra, a Koppány folyó árterében az 1980-as években, meliorizációs munkák során is dorongút maradványait figyelték meg.68 Simontornya főutcája, a Szent István király utca nyomvonalán 2012. október és november folyamán csapadékvíz-elvezető csatornát fektettek. A 18. századi ferences kolostor sarkától a Várkert utca torkolatáig Czövek Attilával mintegy 60 m hosszan, 140–180 cm mélységben, egy 80–100 cm vastag, merőlegesen egymásra fektetett gerendákból készített, valószínűleg többször megújított út maradványait figyeltük meg, a kivitelezés feszített üteme miatt azonban csupán fotódokumentáció készítésére volt lehetőségünk (9. kép). Az egyetlen, teljes hosszúságában mérhető gerenda hossza nagyjából 120 cm (10. kép). A 8–10 cm vastag, többnyire négyzetesre bárdolt (néha félbevágott), kocsányos és kocsánytalan tölgyfa gerendákból megfigyeléseink szerint legalább négyet raktak egymásra. Az utat deszkák burkolták, amelyeket facsapokkal rögzítettek a gerendákhoz, de facsapot egy esetben két gerenda között is megfigyeltünk. Az út fölötti rétegből egyetlen, biztosan régészeti korú tárgyon, egy folyatott mázas török talpas tál oldal- és aljtöredékén kívül valószínűleg kivétel nélkül a 18–19. századra keltezhető leletek kerültek elő: szürke füles korsó oldaltöredéke, tál alakú kályhaszem vörös színű peremtöredéke, patkó, kés, vascsat és ácsolatszög (11. kép). A hasonló szerkezetű győri és soproni utakat a hódoltság idején létesítették és még a 18. században is használták őket.69 Grynaeus András a legteljesebb, 131 évgyűrűsorral rendelkező minta anyagát biztosító simontornyai fa kivágási időpontjaként az 1629-es vagy az azt közvetlenül követő egy-két valamelyikét határozta meg.70 Gömöri 1985: 80. Sipos 2013: 241, 244. 69 Gömöri 1985: 75. 70 Grynaeus 2013. 67 68
185
K. Németh András: Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához
11. kép: Simontornya, Mátyás király utca: leletek a gerendaút feletti rétegből (Fotó: K. Németh András)
Simontornya központi része a középkorban a Sió egyik szigetén feküdt, amelyet Fejér és Tolna megye irányából is híd kötött össze a szárazfölddel. A város 1938-ban megjelent helytörténeti monográfiája a mai fő utca nyomvonalán mindkét híd régészeti maradványait említi, az általunk megfigyelt szakaszon „egy méter mélységben még padlódeszkák is tűntek elő”.71 Kiss István számos adatot idéz 1714-től kezdve a hidak javításáról, a szükséges gerendák beszerzéséről. A padlóburkolatot írott forrás is említi: 1745 körül arra panaszkodnak, hogy a padlók hiányos volta miatt sok jószág a lábát töri. 1754-ben a híd három szakaszból állt. Az „alsó híd” pontosan megfeleltethető az általunk megfigyelt útszakasszal, akkoriban ez „a zárdaudvar déli sarkától a mai alsóvárosi hídfőig” húzódott, „két szakaszból állt, az első 12 hídlábon, a második 7 hídlábon feküdt, 38 öl hosszúságban, közben feküdt 14 öl szélességben a sziget”.72 Bár az építményt a 18. századi források hídnak nevezik, ezek lényegében a vizenyős területeken keresztül vezető, gerenda-alapozású, deszkaburkolatú útszakaszok voltak, amelyeket legkésőbb a hódoltság korától a folyószabályozásig, az 1810-es évek végéig használtak az egykori szandzsákszékhelyen.
71 72
Kiss 1938: 20. Kiss 1938: 314–317.
186
K. Németh András: Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához
Források/Gyűjtemények Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltára, Budapest (MNL) Diplomatikai Levéltár (DL) Térképtár Kamarai Térképek (S11) No. 1783 = Szliatzky, Josephus: Mappa haec designat plagam inter terranam scilicet Possessionis Udvari et Praedii Báán [...], 1801. Helytartótanácsi Térképek (S12) No. Div. IV. No. 35 = Wizer, Joannes Nepomuc: Planum Terreni Kér, 1786. Esterházy-család hercegi ágának térképei (S16) No. 0155 = Liptay, Josephus Carolus: Mappa Haec designat [...] Praediorum Enyőd, Nyerges, nec non Possessionis Jágonak [...], 1759. No. 1074 = Rósás, Franciscus: Planum Praedii Ketsege, 1787. No. 1097 = Rósás, Franciscus: Mappa certam partem praedii Lázy [...], 1783. Magyar Nemzeti Levéltár – Tolna Megyei Levéltára, Szekszárd (TML) Térképtár (T) T20; T108. Anjou IX. = Géczi Lajos (szerk.): Anjou-kori oklevéltár. IX. Budapest – Szeged: k. n., 1997. AOkm VI. = Nagy Imre (szerk.): Anjoukori okmánytár. VI. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1891. BMFN 1982 = Pesti János (szerk.): Baranya megye földrajzi nevei. I. Pécs: Baranya Megyei Levéltár, 1982. Brüsztle 1874–1880 = Brüsztle, Josephus: Recensio universi cleri dioecesis Quinque-Ecclesiensis. I–IV. Quinque-Ecclesiis: Typis Lycei Episcopalis C. Ramazetter, 1874–1880. Csánki 1897 = Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. III. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1897. EKF 2004 = Jankó Annamária – Oross András (közreműk.): Az első katonai felmérés: a Magyar Királyság teljes területe 965 nagyfelbontású színes térképszelvényen, 1782–1785. DVD-ROM. Budapest: Arcanum, 2004. Fejér CD = Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. I–XI. Buda: typis typogr. Regiae Vniversitatis Vngaricae, 1829–1844. HO = Nagy Imre – Deák Farkas – Nagy Gyula (szerk.). Hazai oklevéltár 1234–1536. Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 1879. TMFN 1981 = Végh József – Ördög Ferenc – Papp László (szerk.): Tolna megye földrajzi nevei. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981. ZsO VII. = Borsa Iván (Mályusz Elemér kéziratát kieg. és szerk.): Zsigmondkori oklevéltár. VII. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2001.
Hivatkozott irodalom Bertók 2002 = Bertók Gábor: Tolnanémedi határa, 164. In: Kisfaludi Júlia (szerk.): Régészeti kutatások Magyarországon 2000. / Archaeological Investigations in Hungary 2000. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2002. Gaál–Kőhegyi [1977] = Gaál Attila – Kőhegyi Mihály: Tolna megye Pesty Frigyes Helynévtárában. III. In: Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6–7 (1975–1976) [1977] 279–360. Glaser 1929–1930 = Glaser Lajos: A Dunántúl középkori úthálózata. In: Századok 63–64 (1929–1930) 138–167, 257–285. Gömöri 1985 = Gömöri János: Újabb dorongútmaradványok Sopronban és Kőszegen. In: Soproni Szemle 39 (1985) 2. 170–177. Grynaeus 2013 = Grynaeus András: Vizsgálati eredmény a Simontornyán 2013-ban feltárt töltésút dendrokronológiai elemzéséről. Kézirat. Budapest, 2013. Hoffmann 2010 = Hoffmann István: A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás. (A Magyar Névarchívum Kiadványai 16.) Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2010. Horváth 1969 = Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története. Szakcs: Községi Tanács VB., 1969. 187
K. Németh András: Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához
Kammerer 1908 = [Kammerer Ernő]: Csernyéd. Szekszárd: Molnár Mór Könyvnyomdai Intézete, 1908. Karoliny [1982] = Karoliny Márton: Tolnai utak. [Szekszárd]: KPM Szekszárdi Közúti Igazgatósága, [1982]. Kiss 1938 = Kiss István: Simontornya krónikája. Simontornya: Szerzői kiadás, 1938. Kiss 1998 = Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. I–II. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1998. K. Németh 2011 = K. Németh András: A középkori Tolna megye templomai. Pécs: Publikon Kiadó, 2011. K. Németh 2013a = K. Németh András: Adatok a pincehelyi török párkány lokalizálásához. In: Castrum 16 (2013) 1–2. 65–77. K. Németh 2013b = K. Németh András: Barátok tava. Tájrégészeti és történeti adatok egy helynév eredetéhez. In: Archaeologiai Értesítő 138 (2013) 367–374. Kubinyi 1989 = Kubinyi András: Mezővárosok egy városmentes tájon. A középkori Délnyugat-Magyarország. In: A Tapolcai Városi Múzeum közleményei 1 (1989) 319–335. Kubinyi 2000 = Kubinyi András: Városfejlődés és vásárhálózat a középkori Alföldön és az Alföld szélén. (Dél-Alföldi Évszázadok 14.) Szeged: Csongrád Megyei Levéltár, 2000. Maksay 1971 = Maksay Ferenc: A középkori magyar falu településrendje. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1971. Máté 2009 = Máté Gábor: Mecsekségtől Somogyságig. Élet a dél-dunántúli pusztákon a török kiűzése után. Kézirat. Pécs, 2009. Máté 2013a = Máté Gábor: A Mecsek-vidék tájtörténete. Táj és ember viszonyának változása háromszáz év tükrében. (Doktori disszertáció.) Pécs: Pécsi Tudományegyetem, 2013. Máté 2013b = Máté Gábor: Research of the local road network. In: Modern Geográfia (2014) 1. 1–18. Online: http:// www.moderngeografia.eu/ (Utolsó letöltés: 2014. szeptember 25.) Papp 2000 = Papp István: A Tamási járás évszázadai. (S. a. r. és a bevezetőt írta Torma István.) Tamási: Tamási Város Önkormányzata, 2000. Pálóczi Horváth 2006 = Pálóczi Horváth András: Az elpusztult késő középkori falvak morfológiai variációi. In: Arrabona 44 (2006) 1. 357–390. Reuter 1966 = Reuter Camillo: A török hódoltság emlékei a baranyai helynevekben, 107–114. In: Ruzsás Lajos (szerk.): Szigetvári emlékkönyv Szigetvár 1566. évi ostromának 400. évfordulójára. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1966. Reuter 1969 = Reuter Camillo: Újabb adat Tinódi Sebestyén életéhez. In: Baranyai Művelődés (1969) június. 93–95. Rosta 2010 = Rosta Szabolcs: A Kiskunsági Homokhátság középkori település- és úthálózata, 101–148. In: Nagy Balázs (szerk.): Középkori mozaik. Az ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola doktoranduszainak tanulmányai. Budapest: ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola, 2010. Sipos 2013 = Sipos Imre: Törökkoppány monográfiája. Miklósi – Törökkoppány: Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról Nevezett Szerzetesek – Törökkoppányi Önkormányzat, 2013. Stibrányi 2008 = Stibrányi Máté: A Sárvíz középkori településhálózatának vázlata, avagy a templom és a hozzá vezető út. In: Alba Regia 37 (2008) 189–202. Sümegi 1997 = Sümegi József: Bátaszék és környéke a középkorban, 76–428. In: Dobos Gyula (szerk.): Bátaszék története. A kezdetektől 1539-ig. (Bátaszék monográfiája 1.) [Bátaszék]: Bátaszék Város Önkormányzata, 1997. Sümegi 2005 = Sümegi József: Adatok a középkori bátai búcsújáró-hely topográfiájához. In: Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve 27 (2005) 95–108. Szabó 2008 = Szabó József: A török hódoltság néprajzi és nyelvi maradványai földrajzi neveinkben. Szeged: Szegedi Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszék, 2008. Szakály 1969 = Szakály Ferenc: Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526–1566). In: Tanulmányok Tolna megye történetéből 2 (1969) 5–85. Szakály 1973 = Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán. In: Somogy Megye Múltjából. Levéltári Évkönyv 4 (1973) 55–112. Szakály 1998 = Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt, 1314–1525. Szekszárd: Wosinsky Mór Megyei Múzeum, 1998. Szilágyi 2012 = Szilágyi Magdolna: Középkori utak a Dunántúlon – Régészeti és történeti kutatásuk módszerei és lehetőségei. In: Magyar Régészet (2012) nyár. Online: http://www.magyarregeszet.hu/wp-content/ uploads/2012/08/szilagyi_12Ny_0814.pdf (Utolsó letöltés: 2014. január 9.) Timár 1997 = Timár György: Márévár története a középkorban, 7–105. In: Füzes Miklós (szerk.): Márévár és környéke (Kistáji monográfia). Magyaregregy: Magyaregregy Baráti Kör, 1997. Thoroczkay 2003 = Thoroczkay Gábor: A középkori Kalocsa-Bácsi Érsekség. Kalocsa: Kalocsai Múzeumbarátok Köre, 2003. 188
Csoltkó Emese
Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata Rövid kutatástörténet A Duna-Tisza köze északnyugati részén már hosszú évszázadok óta magasodó ócsai református templom épülete,1 miután története már régen feledésbe merült, számos 19–20. századi tudóst, illetve lelkes helytörténészt ihletett meg. A katolikus egyház által a 17–18. században végzett canonica visitatio-k híradásait2 követően már Bél Mátyás is felfigyelt az épületre.3 A 19. század első felében Tessedik Ferenc lerajzolta az épületet, s három müncheni építész véleményére alapozva a templom építését a 10–11. századra tette.4 A műemlék első helyes keltezése Ipolyi Arnoldhoz köthető, aki az épületet a 12. század második felének és a 13. század – vagyis „a teljesen kifejlődött román s átmeneti ízlés” korszakának – alkotásaként határozta meg.5 Emellett elsőként mutatott rá a templom premontrei prépostsághoz való egykori kötődésére.6 Ezt követően a 13. század első felére, illetve a század közepére való keltezés a kutatók között általánosan elfogadott lett.7 A 20. század második felében több kísérlet is született az alapítás, s ezzel együtt az építés kezdetének pontosabb meghatározására. 1980-ban Dercsényi Dezső és Zádor Anna az alapítás idejét 1200–1225 között valószínűsítette.8 Marosi Ernő tovább szűkítve az időhatárt a templom építésének az idejét 1210 utáni évekre tette, s véleménye szerint az épület a század harmadik évtizedében már el is készülhetett.9 Az építéstörténettel kapcsolatban érdekesek Möller István elképzelései, aki a templomnak – a 12. század végén történő alapítását követően – összesen öt építési periódusát állapította meg.10 Ettől lényegesen kevesebb, két építési periódust határozott meg Petrik Albert, aki úgy gondolta, hogy a templom építését a tatárjárás megszakíthatta, s a szentélyek csak a század végén nyerték el végleges, gótikus formájukat. Elsőként hívta fel arra a figyelmet, hogy az eredetileg boltozott mellékhajók mellett a főhajó, boltozat helyett, síkmennyezetes lezárást kapott. Végül a hajókat elválasztó 4–4, váltakozva elhelyezkedő pillérkötegek, illetve nyolcszögű pillérek esetében megállapította, hogy a nyolcszögű pillérek eredetileg pillérkötegek lehettek, melyeket megerősítés céljából később körülfalaztak.11 Megállapításait, a tervmódosítás gondolatát is felvetve, többek között Szabó László,12 valamint Gerevich Tibor is támogatta. Utóbbi szerző,13 illetve Rados Jenő szerint eredetileg mindhárom hajót beboltozták.14 Ócsa község Pest megyében, Budapesttől megközelítőleg 30 km-re, délre található (Tari 2000: 122. kép). A területen lápos, mocsaras turjánvidék húzódik, mely a középkorban minden bizonnyal kiterjedtebb lehetett. Emellett a tájat részben homokbuckák is gazdagítják (Csányi–Lux 1939: 51; Horváth 2000: 7). 2 Nagy E. 1958: 574–575; Baranyai 1954: 266. 3 Bél 1737: 159–160. 4 Tessedik 1833: 115–118. 5 Ipolyi 1862a: 14–15. 6 Ipolyi 1862b: 93. 7 Rómer 1866: 114; Henszlmann 1866: 19; Pulszky 1891: 161; Tandor 1895: 1; Forster 1905: 33. 8 Dercsényi–Zádor 1980: 43. 9 Marosi 1984: 122. 10 Möller 1921: 145–146, 153–154. 11 Petrik 1912: 152–169. 12 Szabó 1913: 222–223, 225. 13 Gerevich 1938: 65. 14 Rados 1975: 70. 1
189
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
Az 1930-as évek végén Csányi Károly és Lux Géza a helyszínen tett számos megfigyelése jelentős mértékben előmozdította a kutatást. Véleményük szerint az építkezés legnagyobb része még a tatárjárás előtt elkészült, s ezt követően csak kisebb helyreállításokkal lehet számolni. Először állapították meg, hogy a nyolcszögű pillérek egykorúak a pillérkötegekkel és nem estek át átfalazáson.15 A templom, illetve a prépostság történeti adatainak közzététele kapcsán említést érdemel Nagy Emese – a műemlék részletes leírását is tartalmazó – munkája.16 A 21. század hajnalán F. Romhányi Beatrix összefoglaló művében,17 Horváth Lajos helytörténeti írásában,18 valamint Neumann Tibor kéziratában19 a történeti adatok ismertetésén túl saját elképzeléseiket is megfogalmazták. A premontrei rend, s ezen belül az ócsai prépostság történetével Oszvald Ferenc,20 újabban pedig Körmendi Tamás21 foglalkozik. Az Országos Műemléki Felügyelőség által tervezett helyreállítás előkészítéseként 1986 és 1992 között sor kerülhetett a templom régészeti kutatására, mely magába foglalta a szisztematikus jelzővel méltán illethető feltárást (1986–1992) és falkutatást (1986–1988).22 A régészeti kutatás Juan Cabello vezetésével zajlott egészen 1992-ig,23 amikor is a Csengel Péter vezette utolsó szakasszal befejeződött a feltárás, mely kiterjedt a templomra és a templomkertre, valamint a szomszédos telkekre (Kálvin utca 1. és 3. szám) egyaránt. A kutatást megelőzően elkészített alapos és minden részletre kiterjedő elődokumentáció Lukács Zsuzsa művészettörténész munkáját dicséri.24 Ennek a kutatásnak köszönhetően az eddigi elméleteket ma már felválthatják az elvégzett helyszíni kutatásokra alapozott megállapítások. Ennek első lépése volt egy, a kutatás eredményeinek 1991-ben történő rövid közlése Lukács Zsuzsa, Juan Cabello, valamint Csengel Péter által.25 Ezt követően 2007-ben lehetőségem nyílt a kutatási eredmények, illetve a teljes leletanyag feldolgozására.26 Jelen tanulmány megírásakor kizárólag a templom építéstörténetének felvázolására vállalkoztam, mely – figyelembe véve többek között a közel 170 síros temetőt, a kolostor épületét, illetve a terjedelmes leletanyagot27 – a feldolgozott anyagnak mindössze egy töredéke.
A templom építéstörténete a történeti adatok és a régészeti kutatások tükrében Az alapítás Az ócsai prépostság első említését a premontrei rend 15. századi átiratban megmaradt, 1234-ben keletkezett, úgynevezett Ninivei katalógusa tartalmazza, amelyben Ócsát, mint Jászó28 (ma Jasov, Szlovákia) filiáját említik („Filia Vallis S. Johannis Baptiste, Waciensis dioc, Alza”, vagyis Ócsa a váci egyházmegyében, a völgyi Keresztelő Szent János filiája), s titulusaként a Boldogságos Szűz Mária szerepel.29 Habár az Oszvald Ferenc által közölt további három katalógus már Váradhegyfok filiájaként említi, a szerző szerint ezek közül csak az elsőt lehet figyelembe venni, mert azt a Prémontréből küldött visitator is ellenőrizte, s így ez tekinthető a leghitelesebbnek.30 Sajnos Ócsa esetében sem az alapító, sem pedig a későbbi kegyúr nem ismert. Habár az eddigi kutatás a királyi alapítás mellett foglalt állást,31 Neumann Tibor szerint – az ócsai prépostságnak a premontrei hierarchiában beCsányi–Lux 1939, 56, 114–115, 155. Nagy E. 1958. 17 F. Romhányi 2000: 48. 18 Horváth 2000. 19 Neumann é. n. Köszönöm Neumann Tibornak, hogy kéziratát felhasználhattam. 20 Oszvald: 1957. 21 Körmendi: 2001. 22 FK, Dokumentáció 1986; FK, Dokumentáció 1988. 23 A régészeti feltárás összesítésére: FK, Ásatási alaprajz, 1986–1992. 24 FK, Lukács 1986. 25 Lukács–Cabello–Csengel 1991. 26 Ezúton szeretném megköszönni Juan Cabellonak, hogy bizalmával megtisztelt, és a teljes kutatási anyagot a rendelkezésemre bocsátotta. 27 Az ásatás során előkerült további objektumok, illetve leletanyag közzétételére a közeljövőben kerül sor. 28 A jászói prépostság alapításának az ideje is homályba vész, habár sokáig elfogadott volt Oszvald Ferenc keltezése 1170 elé (Oszvald 1957: 243), melyet a közelmúltban Körmendi Tamás cáfolt meg (Körmendi 2001). Henrietta Žažová, aki a mai Szlovákia területén található premontrei prépostságok adatait legutóbb feldolgozta, a prépostság alapításának idejét a 12. század végére, illetve a 13. század elejére tette (Žažová–Kalinová 2008: 35). Köszönettel tartozom Henrietta Žažovának, hogy a kéziratra történő hivatkozást részemre engedélyezte. 29 Oszvald 1957: 247; Körmendi 2001. 30 Oszvald 1957: 247. 31 Lukács–Cabello–Csengel 1991: 16. 15 16
190
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
töltött szerepére hivatkozva32 – nem lehet teljes mértékben elvetni a nemzetségi, magánbirtokosi kezdeményezés lehetőségét sem.33 Az alapítás és az építkezés előtti viszonyokra az ásatás derített fényt. Kiderült, hogy a premontrei templom építését megelőzően a területen egy Árpád-kori településrészlet húzódott, melynek objektumait a prépostság építése kapcsán hagyták fel (1. tábla). A templom déli mellékszentélyétől keletre és délre két, egy-egy kemencével ellátott gödörház állt, míg az ugyancsak a templomtól délre előkerült, kemence nélküli objektum minden bizonnyal valamiféle gazdasági funkciót ellátó építmény lehetett. Mindhárom objektum közel négyzet alakú, lekerekített sarkú, döngölt agyagpadlóval ellátott volt. Emellett a településhez néhány szemétgödör, illetve tárolóverem is köthető. Az Árpád-kori településrészt minden bizonnyal sövényfallal vagy pedig palánkkal kísért árok kerítette, melynek kisebb-nagyobb szakaszait a templomtól északra és délre tárták fel. A déli szakaszon megfigyelhető volt egy, az árok előtt feltárt cölöplyuk esetében, hogy a templomhoz köthető építési réteg megszakad a cölöplyuk és az árok előtt. Tehát feltételezhető, hogy a sövényfal vagy palánk megélte a templom építését, s a premontreiek által is használatban lehetett egy ideig. Az ároknak kizárólag a templomhoz való kötése azonban véleményem szerint elvethető, ugyanis körülveszi az Árpád-kori településrészlet objektumait és egyes szakaszait a templomhoz köthető építési réteg is takarja. Az Árpád-kori település objektumai nem vágták egymást, s a gödörházak is vékony padlóréteggel rendelkeztek. Továbbá, figyelembe véve a 12–13. századra keltezhető leletanyagot, elmondható, hogy ezen a területen nem számolhatunk hosszú megtelepedettséggel. Tehát a premontrei prépostság épületeit lakott területre, de a település azon részére építették, mely csak nem sokkal korábban került betelepítésre.
A templom építése és első formája Mielőtt rátérnék az építkezés menetének ismertetésére, érdemes szemügyre vennünk az épület alaprajzát (1. tábla; 1. kép). A háromhajós, keresztházas bazilikát, melynek nyugati homlokzatán két torony emelkedik, kelet felől egy fő- és két mellékszentély zárja le, melyek a nyolcszög öt oldalával záródnak. A mellékszentélyek, a hazai románkori bazilikák általános elrendezésétől eltérően, nem a mellékhajók tengelyében helyezkednek el, hanem azoktól északi és déli irányban kissé eltolódva, a szentélyek között egy kis sikátorszerű hézagot létrehozva. A keresztházak szárnyait nyugat felé egy-egy sekrestye zárja le.34 A templom építése előtt a területen az említett Árpád-kori házakat elbontották, s a talajt elegyengették. A templom alapozását a területre jellemző sárga homokos altalajba, illetve az épület déli harmadában a sárga altalaj felett húzódó sötétbarna mocsári üledékbe mélyítették (2. tábla 1). A kutatás során egységesként meghatározott alapozás építési menete részben árnyalható. A templom külső alapfalai, s a szentélyek diadalíveinek alapozása kötésben épült a belső pillérek sávalapozásaival. Ugyanakkor a keletről számított második pillérpár között, az észak-déli irányú szentélyrekesztő számára kialakított alapozás ezzel közel egy időben, ám a sávalappal kötés nélkül épült (1. tábla). Már Csányi Károly és Lux Géza is felfigyelt arra a szokatlan jelenségre, hogy a tornyok alatt az alapozás nem szélesedik ki. Az ez alapján született következtetésük, miszerint a templom építése közbeni tervmódosítás keretében a tervezett további, nyugati boltszakasz nem épült meg, s a tornyokat a tervezettnél egy boltszakasszal beljebb tolták,35 az ásatással bizonyságot is nyert. Kiderült, hogy az északi toronyalapozást ugyan elkezdték építeni, de mielőtt befejezhették volna, a már elkészült szakaszait ki is szedték. A déli toronyalapozás építésébe pedig már bele sem fogtak (1. tábla). Az alapozást követően a templom területét tömör, illetve kevert sötétbarna földdel töltötték fel, melyre – helyenként egy további vékony kiegyenlítő rétegre – az első járószint került. Ez döngölt agyagpadló foltjaiként volt meghatározható, de a déli kereszthajóban téglapadló maradványai is előkerültek (2. tábla 1). Ez alapján valószínűsíthető, hogy a templom már a kezdetektől (kivéve például a két sekrestyét, ahol mindvégig döngölt földpadló volt) téglapadlóval rendelkezett, mely a templomhajók területén egyforma magasságban, a két mellékszentély területén egy lépcsőfokkal, míg a főszentélyben három lépcsőfokkal magasabban húzódott. Mivel Ócsa közvetlenül a Prémontré alá tartozó Váradhegyfok filiájaként megjelenő Jászónak volt a leányegyháza, az ócsai monostor a premontrei hierarchiában háromszoros alárendeltségi viszonyban volt a rend főmonostorával. Ezzel szemben említi Neumann Tibor a IV. Béla által alapított túróci monostort, amelyet közvetlenül Prémontré, illetve az ugyancsak általa életre hívott csőti monostort, amelyet a turóci alá rendeltek. Emellett elismeri, hogy a források a falu környékén számos királyi birtokról is szólnak, de hozzáteszi, hogy a szomszédos Fancsal történetesen egészen az 1260-as évekig Bár-Kalán nb. Pósa fia Nána comes birtoka volt. 33 Neumann é. n.: 3–4. 34 Nagy E. 1958: 578–579; Lukács–Cabello–Csengel 1991: 17. 35 Csányi–Lux 1939: 114–115. 32
191
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
1. kép: Az ócsai református templom (Fotó: Civertan)
Az alapozásokra támaszkodó kváderfalazat építése során kezdetben világos és vörös kváderkövek váltott rendben történő beépítésével egy bizonyos polikrómia kialakítására törekedtek, mely az ablaknyílások könyöklőjéig követhető, innentől egészen a falkoronákig már egységesen világos színű kváderkövekből épített falszövetet képeztek ki (2. kép). Hasonló díszítésre való törekvést a templombelsőben is érzékelhetünk, ahol a hajókat összekötő egyes ívek köveit sakktáblaszerűen helyezték el. A templom északi és déli oldalán a tornyot két–két, míg a mellékhajók falát egy–egy, tagolás nélküli, vastag támpillérrel erősítették meg, melyek nagyrészt az ablakok felső lezárásának vonalában érnek véget. A nyugati homlokzat sarkait két–két támpillérrel, továbbá a főhajót egy–egy támpillér segítségével a sekrestyék nyugati falának vonalában támasztották meg. A kereszthajók szárnyainak sarkait, illetve a szentélynégyszög keleti sarkait pedig hármas tagozású támpillérekkel zárták le (1. kép).36 Az épület megvilágítására főként szűk, félköríves lezárású, kívül-belül rézsűs profilú ablaknyílásokat alakítottak ki. Érdekes az elosztásuk, ugyanis a templomnak a kolostor felé néző északi homlokzatán mindössze négy, míg a település felé forduló déli oldalán tizenhárom ablaknyílás látható. Végül, a tornyok esetében megfigyelhető, hogy a déli torony déli oldalának és nyugati oldalának első emeletén egy félköríves záródású, második emeletén két-, harmadik emeletén háromosztatú ikerablak látható (3. kép). A templomba történő bejárást a hívek számára a déli, míg a premontreiek számára az északi kapu biztosította. A rézsűs kávájú, felül félköríves lezárású bélletes kapukat két–két pár, attikai lábazatokkal és kehely formájú fejezetekkel ellátott oszloppal díszítették. A fejezeteken látható kétsoros levéldísz szalagként a templom falán is folytatódik egészen a támpillérig, illetve a sekrestyéig (4. kép).37 36 37
Nagy E. 1958: 578, 582. Szabó 1913: 230–231; Nagy E. 1958: 579.
192
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
3. kép: A templom déli homlokzata (Fotó: Csoltkó Attila)
A tornyok különböző szintjeit, a főhajót, a kereszthajó nyugati és keleti oldalait, illetve a szentélynégyszöget ívsoros, farkasfogas párkánnyal zárták le (5. kép). A szentélyek esetében az említett ívsoros párkány mellett a külső sarkokon háromnegyed-pilléreket alakítottak ki, melyeket a fejezetükről induló félkörívek kötnek össze egymással. A félkörívek vékony szalagok formájában a lábazat felé is folytatódnak (2. kép). A templomon lábazati párkány fut körbe. A templombelsőben, a sávalapozások négyzet alakú kiszélesedett szakaszaira váltakozva nyolcszög alakú pilléreket, illetve pillérkötegeket állítottak. Ezek, illetve a sarok- és falpillérek fejezeteit változatos növény ornamentika (úgynevezett bimbós, örvényes és egyszerű leveles, stb.) díszítette. A fejezetek faragott elemeit vörös festéssel emelték ki, illetve egyes felületekre vörös színű, vékony festéssel különböző leveleket is festettek (6. kép). Maga a kváderfal kívül-belül vakolatot kapott, melynek a templom külső falán már szinte semmi, a templombelsőben már csak egy kis területen maradt meg csekély maradványa. Erre a vakolatrétegre a templombelsőben már kezdetben fehér meszelés került. A növénydíszes fejezetekkel lezárt pilléreket lépcsőzetesen kialakított profilú félköríves árkádívekkel kötötték össze. A pillérkötegek a fejezetek felett is tovább emelkedve kúpos lezárást kaptak. A mellékhajókban a pilléreket a falpillérekkel – a nyugatról számított második pillérpár kivételével – csúcsíves hevederívekkel kötötték össze (7. kép). Továbbá, a mellékszentélyek és a kereszthajó találkozásánál lévő pillérek, valamint a főhajó első keleti pillérpárja felett ugyancsak árkádív látható. A hajók eredetileg tervezett boltozata végül nem készült el, helyette síkmennyezetet kaptak. A boltozás szándékára utalnak az északi torony északkeleti sarka alá eső pillér, az északnyugati pillérköteg és nyolcszögletű pillér északkeleti oldalán a fejezet felett a boltozat ívének lefaragott indításai. Ezzel szemben az északi mellékhajó további szakaszaiban a boltozat indításait már be sem építették. Ugyancsak a beboltozás szándékától való hirtelen elállásra utalhat az a szokatlannak mondható jelenség, hogy a pillérkötegeknek a fejezetek felett továbbinduló szakaszait az említett kúpos végződéssel zárták le (6–7. képek). Végül a templomnak csak a szentélyeit, a főszentélyhez tartozó szentélynégyzetet, valamint a sekrestyéket boltozták be. A főszentély bordás, csúcsíves, egy pontba összefutó boltozatát leszámítva valamennyi tér bordás keresztboltozatot kapott. 193
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
2. kép: A templom déli mellékszentélye (Fotó: Csoltkó Emese)
4. kép: A templom déli kapuja (Fotó: Csoltkó Emese)
A templom nyugati szakaszában, a nyugati első pillérpárra támasztva egy karzat kapott helyett (8. kép), melybe a feljutást a déli mellékhajó nyugati boltszakaszából, vagyis a déli toronyaljából induló karzatfeljárat biztosította. A szerzetesi kórust a hívek számára fenntartott templomhajó nyugati felétől egy, maradványaiban az ásatás során előkerült, a főhajó keleti második pillérpárja vonalában húzódó szentélyrekesztő választotta el (1. tábla; 9. kép). A főszentélyben, illetve a déli mellékszentélyben biztosan, az északi mellékszentélyben pedig valószínűsíthetően egy-egy oltárt helyeztek el. A hívők általi használatra egy további mellékoltárt is állítottak a déli mellékhajónak a déli sekrestyétől északra lévő szakaszában. A főszentély északkeleti falába, egy 40 × 80 cm méretű, fatokkal ellátott, kettős hengertaggal keretezett fülkét mélyítettek, mely minden bizonnyal az első szentségtartó fülke lehetett, mely mellé pedig egy kettős lóhere alakú fülkét is kialakítottak. A főszentélyben a kváderfalon, több rétegben felszentelési kereszteket tártak fel,38 melyek az előbb említett szentségtartó fülke elhelyezkedését figyelembe véve készültek, vagyis a szentségtartó fülke elkészülte után kerülhetett sor a templom felszentelésére.
A prépostság a késő középkorban A 13–15. század folyamán mindössze néhány alkalommal, főleg birtokügyletekkel kapcsolatban említik az ócsai prépostságot vagy annak apátját. Az 1244-ben kiadott, egy 1234-től tárgyalt birtokügylet kapcsán, a bizonytalan birtokhatárok miatt határjárást elrendelő oklevélben Benedek olcsvai apát tűnik fel.39 1264-ben a IV. Béla király által alapított csőti premontrei prépostság birtokadományai kapcsán elrendelt határjárásokról beszámoló oklevelek (1264, 1272-ben megerősítve) említik az ócsai monostor (Houcha) birtokait, mivel vele részben határosak.40 1270–1272-ben az ócsai apát az érdi birtokai miatt került vitába az Érden lakó Cheme és Joanka királyi fegyvernökökkel, majd ugyanebben
FK, Hoós–Lente–Forrai 1994: 3–4. Zichy OT 1871: 4–5. 40 Bártfai Szabó 1938: 10–11. 38 39
194
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
5. kép: A főhajó déli homlokzatának ívsoros párkánya (Fotó: Csoltkó Emese)
6. kép: Pillérfejezetek (Fotó: Csoltkó Attila)
7. kép: A templom déli mellékhajója a déli pillérsorral (Fotó: Csoltkó Attila)
8. kép: A főhajó, nyugati végében a barokk karzattal (Fotó: Csoltkó Attila)
az időben a Chom fia István és rokonaival, a Berkiekkel.41 1388-ban birtokban adták ki Katalin leánynegyedét Pál fia Péter feleségének, Erzsébetnek, aki az Olcha királyi birtokon lakik.42 1455-ben Benedek olcsvai apát elcserélte érdi birtokait Széchenyi Frank erdélyi vajda fia László birtokával, aki továbbadta azt Kezi-i Mihály fia Benedek országbírói protonotáriusnak.43 Az ócsai premontrei prépostság ekkor veszti el érdi birtokait, mely valószínűleg már az alapítástól kezdve tulajdonában volt. A középkor folyamán a templomot érintő nagyobb építkezésekről, illetve helyreállításokról nem tudunk, s valószínűleg ilyen nem is történt. Kisebb módosításokkal azonban számolni kell, hiszen a főszentélyt a 13. század utolsó negyedében falfestményekkel látták el.44 A főszentély keleti falán Mária megkoronázása látható. Krisztus és Mária körül hármas csoportokban festett oszlopos fülkékben apostolok állnak. A szentélyfejet a szentélynégyezettel összekötő íven Szent Miklós és Szent György alakjai láthatóak. A szentélynégyezet északi falán a Szent László-legendának a kunnal történő küzdelmét ábrázoló jelenetének négy alakja, míg a déli falán az Utolsó ítélet ábrázolása került elő. A Szent László-legenda ciklusa alatt jelentkező freskómaradványok alapján feltételezhető Antiochiai Szent Margit legendájának első jelenete. A falképek elkészülte után a templomot újra felszentelték, melyet a korábbiak fölé kerülő felszentelési keresztek jeleznek.45 Valószínűleg ekkor készültek az 1721-es canonica visitatio által említett, de ma már ismeretlen – azaz elpusztult – falképek, így a templombelsőben Mária és Anna, illetve a főszentély külső, déli falán Szent Kristóf ábrázolása is.46
Zichy OT 1871: 28; Bártfai Szabó 1938: 13–14. Varga 1997: 275. 43 Bártfai Szabó 1938: 209; Nagy E. 1958: 574. 44 Tóth 1974: 89–90. 45 Lukács–Cabello–Csengel 1991: 17. 46 Baranyai 1954: 266. 41 42
195
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
9. kép: A szentélyrekesztő alapozása (alul) és a 16–17. században, kőfaragványok másodlagos felhasználásával épített, a szószék alól kiinduló fal (Forrás: Dokumentáció, 1986)
10. kép: A gótikus pasztofórium (Fotó: Csoltkó Attila)
A 15. század során a főszentély északi falába gótikus pasztofóriumot helyeztek el, melyet belevágtak a falfestmény vakolatába (10. kép). A főszentély függőleges irányú, három nagy repedése ekkorra már látható volt, melyek az évszázadok alatt tovább szélesedtek, ugyanis a repedésben többrétegű javítóvakolatot találtak.
A prépostság megszűnése Írott források hiányában egyelőre azt sem tudjuk biztosan, hogy a premontreiek mikor hagyták fel az ócsai prépostságukat. Habár F. Romhányi Beatrix ezt az eseményt nem teljesen alaptalanul kötötte a török hódítás 1541-es évéhez,47 figyelembe kell vennünk egyéb szempontokat is. Már Makkai László is felvetette, hogy a fentebb említett 15. század második felében született forrás, mely csak az apátot említi, talán arra utal, hogy ekkor már nem lakták szerzetesek.48 Újabban Horváth Lajos is rámutatott, hogy nincs arra nézve bizonyíték, hogy a premontrei prépostság megélte a török hódítást, amint azt a szakirodalom feltételezi. Véleménye szerint, ahogy Mátyás király 1475-ben a csőti és a zsámbéki premontrei prépostságokat a pálos rendnek adta, egy 1518-es forrást49 figyelembe véve a csőti monostor kezelésébe kerülhetett az ócsai birtok is. Horváth szerint ekkor már a prépostság nem létezett, s esetleg a helyiek lelki szolgálatát a csőti monostor pálos szerzetese(i) végezhették el. Ugyanakkor a templom tovább működhetett, mint plébániatemplom.50 Neumann Tibor sem zárja ki a prépostság korábbi, akár már a 14. század folyamán történő elnéptelenedését.51 Az ásatásnak köszönhetően ez a kérdés is részben árnyalható. A rétegviszonyok alapján valószínűnek tartom, hogy Ócsán a premontreiek már nem élték meg a török hódítást. Erre utal a templomban megfigyelt járószintek helyzete. A mellékelt metszetrajz alapján úgy tűnik, hogy a középkorinak (15. század) tartott terrazzo padló átfut a szentélyrekesztő alapozása felett (2. tábla 2). Emellett a déli mellékhajóban található mellékoltár kiszedésének vonala (16–17. század) vágja a 15. századra keltezett terrazzo padlót. Márpedig az az időszak, amikor a szentélyrekesztőre már nem, de még oltárra szükség volt, az csakis a premontreiek utáni, de még katolikus korszak, tehát valószínűleg a 15. század lehetett. Az említett 1455. év, amikor az ócsai prépost megválik érdi birtokaitól már minden bizonnyal az elszegényedés időszaka lehetett, s talán ekkor a préposton kívül más szerzetesek nem is éltek Ócsán, talán már maga a prépost sem. Miután a premontreiek felhagyták templomukat, a helyi közösség a bizonyára plébániatemplomként használt épületben módosítást hajtott végre. Egy egységes szürke, kiegyenlítő rétegre ültették rá az előző járószint felett nagyjából F. Romhányi 2000: 48; Kovács–Legeza 2002: 42. Makkai 1958: 99. 49 E forrás szerint a csőti perjel tiltakozik a budai káptalan előtt, hogy különböző, megnevezett birtokait, köztük „Olcsa” birtokot, az oklevélben megnevezett személyek elfoglalták. Hivatkozza: Horváth 2000: 27. 50 Horváth 2000: 27. 51 Neumann é. n.: 5. 47 48
196
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
11. kép: A Tessedik Ferenc által készített rajz (Tessedik 1833)
10–15 cm-re kialakított terrazzo padlót, szinte teljesen elpusztítva a korábbi járószintet. A terrazzo padló a szentélyekben magasabban helyezkedett el, mint a templomhajók esetében. Ekkor a templomot is kivakolták, az új vakolat az említett járószintre több helyen is ráhajlik. Ezek alapján még az sem zárható ki, hogy a gótikus pasztofórium építése is már a premontreiek utáni időszakra tehető, amikor is elkészítik a terrazzo padlót, kivakolják a templombelsőt, s talán megújítják a tetőzetet is, habár az utóbbi csak feltételezés. A sekrestyék boltozatainak javítása is talán ehhez az időszakhoz köthető. A déli sekrestye kőboltozatának nagy részén téglajavítás látszik. Ezzel szemben az északi sekrestye már teljes egészében téglaboltozattal bír. A lapos téglák utalhatnak középkori eredetre, de nem zárható ki teljes bizonyossággal a barokk kori helyreállításhoz történő kötésük sem, ugyanis a templom főpárkányának kialakításakor használtak lapos téglákat is.
A templom a török hódoltság idején – a református templom A török hódoltság alatt a váci püspök Felvidékre menekült, viszont az oszmánok a falusi papokat meghagyták a helyükön.52 A helyi hagyomány szerint a törökök a templomot mecsetként használták.53 Ez a feltételezés azonban nem megalapozott. Annyi biztosnak látszik, hogy a főszentélyt valamikor a 16–17. században lemeszelték, eltüntetve a falképeket, mely cselekményt akár a helyi református híveknek is tulajdoníthatunk. Az ócsai református egyházközség az 1560-as évektől számítja a fennállását.54 A templom állapotáról beszámoló legkorábbi adat a 17. századból származik. Dwornikovich püspök 1675-ös, a reformátusoktól visszafoglalandó templomokkal kapcsolatban tett jelentésében olvasható, hogy „az ócsaiaknak van igen szép, de födetlen katolikus templomuk, Varga 1997: 5. Nagy K. 1935: 2; Csányi–Lux 1939. Ezt támaszthatják alá Csikesz Sándor debreceni egyetemi tanár által 1935-ben, a templom keleti oldalfalán talált, ma már nem azonosítható török írásjegyek, melyek szerinte talán varázsszavakként a gonosz szellemek távoltartására lettek volna hivatva a vallási célokra használt épületből (Csányi–Lux 1939). 54 Makkai 1958: 120; Nagy E. 1958: 574. 52 53
197
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
amiben azonban a kálvinista lelkész prédikál.”55 A régészeti kutatások szerint ebben az időszakban, valamikor a 16–17. században a fedetlen hajót egy, a keleti első pillérpár közé, másodlagos faragványok felhasználásával húzott fallal zárták le (9. kép). Valamivel ez előtt, a 15. századi terrazzo felett, egy feltöltési réteget követően újabb terrazzo padlót (16–17. század) alakítottak ki (2. tábla 1–2). A katolikusok a 18. század második felében több ízben is megpróbálták visszaszerezni az épületet.56 A református hívek, hogy megvédjék templomukat, az 1770-es évek elejétől ócsai birtokos Teleki József segítségét kérték, akinek közbenjárására Mária Terézia döntésének értelmében az ócsai templom a református egyházközség tulajdonában maradhatott.57 Miután a katolikus egyház utolsó elkeseredett próbálkozása sem járt sikerrel a templom visszaszerzését illetően, 1774–1775-ben egy Szentháromságnak szentelt templomot építettek fel az 1754-ben emelt kápolna helyén.58
Az újkori helyreállítások A barokk korban történt meg a templom első jelentős helyreállítása, mely nagyrészt Teleki József anyagi támogatásával 1774-ben kezdődhetett el, s 1777-ben fejeződött be.59 A helyreállítás menetéről sajnos nem áll rendelkezésünkre írott forrás. A falkutatás eredményei alapján azonban nagy vonalakban körvonalazható ez a munka. A templomhajó falkoronáját a sérült részekig (körülbelül a felső két kvádersor) lebontották, s profilos téglapárkánnyal zárták le. A szentélyek oromfalait, a boltozatokat nem érintve, jelentősen megemelték (11. kép). A nyugati homlokzatot a karzat átépítése miatt két ferde támpillérrel erősítették meg, míg a meglévő támpilléreket kő és tégla felhasználásával javították ki. Végezetül, a templom új fedélszéket, tetőzetet kapott. A tetőzet ívét meredekebben alakították ki, s a sekrestyék tetőzete is jelentősen magasabban zárult, az északi oldalon eltüntetve a felette húzódó ablaknyílást. A templombelsőben a megmaradt vakolatot leverték. Sok helyen még láthatóak voltak a kutatás során a vakolat leverését jelző kalapácsnyomok. Ezt követően az egész templombelsőt új, már sárga vakolattal látták el. A templom nyugati, középkori karzatát elbontották, s helyére, az eredetihez képest valamivel magasabban egy új, barokk karzatot építettek, melyet csigás konzolok tartanak. Az északkeleti első pillérköteghez építették hozzá a szószéket, melynek alapozását a középkori sávalapozásnak arra a szakaszára ültették rá, melyen a már korábban elbontott szentélyrekesztő kelet-nyugati irányú oldalfala is húzódott. A templombelsőben jelentősen megemelték a padlószintet, s új terrazzo padlót alakítottak ki mindenhol, kivéve a templom déli részében, azaz a déli sekrestyében, déli keresztházban és mellékszentélyben, ahol téglapadló maradványait azonosították az ásatás során (2. tábla 1). A padlószint említett jelentős megemelése miatt szükség volt a pillérkötegek profilos lezárású lábazatainak a lefaragására. A járószintek szinte egy magasságba kerültek, habár a szentélyek területén még mindig, de már csak maximum egy lépcsőfoknyi különbséget jelentő magasabb szint volt használatban. A szentélyekbe és a sekrestyékbe való bejutást téglából készített küszöbök és lépcsők segítették. A pillérek sérült fejezeteit kijavították, mégpedig a már említett sárga vakolat anyagával szinte megegyező, törtkővel, téglával kevert habarccsal. Az ócsai templom barokk kori helyreállítása az adott korszakot tekintve szinte korszerűnek is mondható, s a hitelességre való törekvés talán éppen Teleki Józsefnek köszönhető, kiváltképp ha figyelembe vesszük Teleki vonzódását az építészethez. Naplóiból kitűnik, hogy a templomépítészetben a stílusok keverését nem kedvelte, sokkal inkább a templom adott stílusban történő megőrzését tartotta elfogadhatónak, szépnek.60 1849-ben a nagykőrösi iparosok által végzett újabb renoválás befejezéséről értesülünk.61 Arról, hogy pontosan milyen munkákat végeztek el sajnos nincs közvetlen adat. Lehetséges, hogy az a tetőzet készült el, melyet Szabó Nándor lelkész az alább említésre kerülő 1884-es tűzvész kapcsán említ, vagyis ekkor a tornyokon a „30–40 éves zsindely tetőt eloltani nem lehetett”.62
Nagy E. 1958: 574. Nagy E. 1958: 575. 57 F. Csanak 1978: 577–578. 58 Horváth 2000: 101. 59 Lukács–Cabello–Csengel 1991: 16. 60 F. Csanak 1978: 553–578. 61 Nagy K. 1935: 10/2. 62 Nagy K. 1935: 11/2. 55 56
198
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
Az 1872-ben bekövetkezett villámcsapás okozta károkat az 1884-ben kitört tűzvész tovább fokozta. 1890-ben pedig a templom mennyezete is leszakadt.63 Tandor Ottó a helyreállításra vonatkozó terveit már 1895-ben közölte,64 melynek megvalósulására 1897 és 1900 között kerülhetett sor. Ekkor a 18. században felmagasított szentélyek oromfalait visszaállította az eredeti magasságukra (3. tábla 2). A templom új fedélszéket, s új tetőzetet kapott. A főszentélyen végigfutó három repedést kijavította, s a szentélyek alapozását megerősítette. Az ívsoros (a mellékszentélyeken is) és a lábazati párkánynak hiányzó szakaszait pótolta, illetve az északi homlokzaton a lábazati párkány profilos szakaszát ferdén behelyezett lapos kövekkel váltotta ki. A templombelsőt újrameszelték. Munkájának leginkább vitát keltő része volt a főszentély boltozatának a lebontása, majd a kőbordáknak az eredeti sorrendtől eltérő rendben történő visszaépítése. 12. kép: Az északi kapu Emiatt a bordák nem illeszkedtek egymáshoz megfele(Fotó: Csoltkó Attila) lően, s így a megfelelő ív kialakítása céljából az első borda alá egy éket helyeztek el, de az ívek ennek ellenére is szabálytalan formában értek össze. 1900-ban a templombelső helyreállítás közben bukkantak a már fentebb ismertetett falfestményekre. Feltárásuk 1900 és 1902 között történt.65 A freskók restaurálását Gróh István iparművészeti tanár végezte el.66 1952-ben a falfestményeket Bartha László újra restaurálta.67 1908-ban kiszakadt az északi kapu vállkövének és a körülötte lévő falszövetnek egy része, melynek helyreállításával Sztehlo Ottót bízták meg, aki 1908 és 1909 években a munkát el is végezte.68 A falszövetben látható nagyobb kövek alapján a kapun kívül a kaputól nyugatra lévő falszakasz és pillér is kijavításra került. Ekkor, bár a tervekben nem szerepelt, a déli kapu hiányzó bélletoszlopait is pótolta (12. kép).69 A 20. század elején a helyi hívek körében felmerült a tornyok felmagasításának igénye. Ezzel kapcsolatban Sztehlo Ottó 1915-ben több tervet is készített, többek között egy különálló tornyot, illetve a négyezeti tér felé emelt tornyot is.70 A Műemlékek Országos Bizottsága végül Foerk Ernő tervét fogadta el, aki a két nyugati tornyot egy-egy emelettel emelte meg (3. tábla 1).71 Az építkezés 1922 és 1924 között zajlott.72 Az új szintet hármas tagolású ikerablakokkal világították meg csaknem minden irányból, kivéve a tornyok hajó felöli oldalát, illetve az északi torony északi oldalát, ahol, a középkori elveket tiszteletben tartva, nem készített nyílászárót. Továbbá, ugyancsak az északi torony keleti oldala hármas ikerablak helyett kettős ikerablakot kapott (3. kép). A Műemlékek Országos Bizottsága 1945-ben számba vette a háború során a magyar műemlékekben keletkezett károkat. Ócsáról annyit rögzítettek, hogy ugyan az épület megsérült, de a freskókat nem érte kár.73 A Lukács Zsuzsa által 1986-ban összeállított elődokumentációban olvasható egy helyi lakos, Horváth Józsefné közlése, mely szerint 1945-ben a németek, visszavonulásuk idején, a templom déli tornyából védekeztek, melyet a támadók ellőttek, így a déli toronysisak a háború után új lezárást kapott.74 Az 1986-ban megkezdett régészeti kutatás mellett a helyreállítás 1989-ben indult meg Gál Tibor tervei és vezetése alatt. Az 1995-ig tartó munkák során a huzamosabb időn keresztül tartó beázások miatt tönkrement tetőzetet teljesen elbontották, majd hajlásszögét a középkori oromfalakhoz igazítva építették újjá. A főhajó és a mellékhajó hiányzó köNagy E. 1958: 575. Tandor 1895: 1–9. 65 Radocsay 1977: 160. 66 Nagy E. 1958: 575. 67 Radocsay 1977: 160. 68 Forster 1913: 263. 69 MOB Irattár Ócsára vonatkozó anyaga: 1909/422 (FK, Lukács 1986). 70 FK, Sztehlo 1915. 71 A MOB Irattár Ócsára vonatkozó anyaga: 1921/246 (FK, Lukács 1986). 72 Lukács–Cabello–Csengel 1991: 16. 73 Dercsényi 1952: 148. 74 FK, Lukács 1986: 8. 63 64
199
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
zépkori főpárkányainak, valamint a belső térben az eredeti járószintek visszaállításával a lábazatok rekonstrukciójára is sor került. Eltüntették a Tandor Ottó-féle helyreállítás során, a főszentélyben végzett újraboltozás hibáit is. Végezetül elmondható, hogy az építész törekvése, miszerint a templom összképének megtartása, s a lehető legkevesebb rekonstrukció alkalmazása a fő cél, teljes mértékben érvényt nyert. Ennek köszönhetően 1995-ben a helyreállítás kiérdemelte az Europa Nostra-díjat.75
Összefoglalás Az ócsai református, egykor premontrei templom több szempontból is jelentős, egyedülálló műemlékünk. Amellett, hogy szokatlan módon az épület mindössze egy építési periódussal bír, fennállásának több mint 800 éve alatt, köszönhetően az újkori helyreállítások visszafogottságának külső és belső megjelenése jelentős változtatásokon nem esett át. Az alapítás és az építkezés megkezdésének az ideje források hiányában nehezen állapítható meg. Ebben a segítségünkre van a prépostság létezésére vonatkozó legkorábbi (1234-es) írott forrás, valamint maga az épület. Ez alapján, felhasználva a kutatás eredményeit, bizonysággal megállapítható, hogy a templom valamikor a 13. század első felében készülhetett. Az időintervallum szűkítésére tett kísérletek, mint az 1200–1225 közé történő keltezés,76 véleményem szerint nem tekinthetőek kellőképpen megalapozottnak. Ezzel szemben elfogadhatónak tartom Marosi Ernő véleménye alapján – ő az itt fellelhető kora gótikus stílusjegyeket a II. kalocsai székesegyház 1210 körüli építkezéseihez köti – a templom építésének 1210 és 1234 közé történő keltezését.77 A fentiekben leírt építéstörténet a feltárt kőfaragványok feldolgozásával, illetve újabb források figyelembevételével a jövőben tovább árnyalható.
Gál 1995: 20. Dercsényi–Zádor 1980: 43; Kozák 1984: 84–87, 107. 77 Marosi 1980: 140. 75 76
200
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
Források/Gyűjtemények Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ, Budapest (FK) Tervtár Ásatási alaprajz, 1986–1992 (Ltsz. 80550); Dokumentáció 1986 = Ócsa, premontrei monostor. Ásatási napló és jelentés, 1986 (Ltsz. 25452); Dokumentáció 1988 = Ócsa, premontrei monostor. Ásatási napló és jelentés, 1988 (Ltsz. 25630); Lukács 1986 = Lukács Zsuzsa: Építéstörténeti adatok. In: Ócsa, református templom. Elődokumentáció, 1986 (Ltsz. 25450); Hoós–Lente–Forrai 1994 = Hoós Marianna – Lente István – Forrai Kornélia: Ócsai református templom főszentély falképeinek restaurálása. Restaurálási dokumentáció, 1994 (Ltsz. 35812); Sztehlo 1915 = Sztehlo Ottó: Akvarell, 1915 (Ltsz. 4184; ill. 4193). Bél 1737 = Bél, Matthias: Notitia Hungariae novae historico-geographica. III. kötet. Viennae, 1737. Zichy OT 1871 = Nagy Imre – Nagy Iván – Vághelyi Dezső (szerk.): A zichy és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára. I. kötet. Pest: Magyar Történelmi Társulat, 1871.
Hivatkozott irodalom Baranyai 1954 = Baranyai Béláné: Adatok a magyar falusi templomok berendezéstörténetéhez. In.: Művészettörténeti Értesítő 3 (1954) 265–269. Bártfai Szabó 1938 = Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 1002–1599-ig. Budapest: Ablaka Nyomda, 1938. Csányi–Lux 1939 = Csányi Károly – Lux Géza: Ócsa. Református templom. Építészhallgatók középkori építészeti felvételei. In: Technika 20 (1939) 51–56, 113–116, 151–156. Dercsényi 1952 = Dercsényi Dezső: Magyar műemlékvédelem a felszabadulás után. In: Művészettörténeti Értesítő 1 (1952) 147–154. Dercsényi–Zádor 1980 = Dercsényi Dezső – Zádor Anna: Kis magyar művészettörténet. (Képzőművészeti zsebkönyvtár.) Budapest: Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1980. F. Csanak 2000 = F. Csanak Dóra: Teleki József és a művészetek, 553–584. In: Zádor Anna – Szabolcsi Hedvig (szerk.): Művészet és felvilágosodás. Művészettörténeti tanulmányok. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1978. F. Romhányi 2000 = F. Romhányi Beatrix: Kolostorok és társaskáptalanok a középkori Magyarországon. Budapest: Pytheas, 2000. Forster 1905 = Forster Gyula: Magyarország műemlékei. I. kötet. Budapest: A Franklin–társulat nyomása, 1905. Forster 1913 = Forster Gyula: Magyarország műemlékei. III. kötet. Budapest: A Franklin–társulat nyomása, 1913. Gál 1995 = Gál Tibor: Az ócsai református templom helyreállítása. In: Műemlékvédelem (1995) 4. 12–22. Gerevich 1938 = Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei. / Die romanische Denkmäler Ungarns. Budapest: Egyetemi Nyomda, 1938. Horváth 2000 = Horváth Lajos: Ócsa. (Száz magyar falu könyvesháza.) Budapest: Grafika-Typopress, 2000. Henszlmann 1866 = Henszlmann Imre: Műrégészeti kalauz, különös tekintettel Magyarországra. II. rész. Középkori építészet. Pest: Emich Gusztáv, 1866. Ipolyi 1862a = Ipolyi Arnold: A középkori emlékszerű építészet Magyarországon, 1–30. In: A M. Tud. Akademia évkönyvei X. kötetének VIII. darabja. Pest: Emich Gusztáv, 1862. Ipolyi 1862b = Ipolyi Arnold: A középkori emlékszerű építészet Magyarországon. In: Budapesti Szemle 14 (1862) 72–107. Kovács–Legeza 2002 = Kovács Imre Endre – Legeza László: Premontreiek. (Szerzetesrendek a Kárpát-medencében.) Budapest: Mikes Kiadó, 2002. Kozák 1984 = Kozák Károly: Korai sokszögzáródású templomok megjelenése az ország középső és nyugati részén. In: Magyar Műemlékvédelem 9 (1984) 73–114. Körmendi 2001 = Körmendi Tamás: A 13. századi premontrei monostorjegyzékek magyar vonatkozásairól. / Hungarian Aspects of the Thirteenth-century Catalogues of Monasteries of the Premonstratensian Order. In: Történelmi Szemle 43 (2001) 1–2. 61–72. 201
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
Lukács–Cabello–Csengel 1991 = Lukács Zsuzsa – Cabello, Juan – Csengel Péter: Az ócsai premontrei prépostság kutatása. In: Műemlékvédelmi Szemle (1991) 1. 16–19. Makkai 1958 = Makkai László: Pest megye története, 59–169. In: Dercsényi Dezső (szerk.): Pest megye műemlékei I. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1958. Marosi 1980 = Marosi Ernő: Magyarországi művészet a 12–13. században. Historiográfiai vázlat és kutatási helyzetkép. In: Történelmi szemle 23 (1980) 1. 124–149. Marosi 1984 = Marosi Ernő: Die Anfänge der Gotik in Ungarn: Esztergom in der Kunst des 12.–13. Jahrhunderts. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1984. Möller 1921 = Möller István: Az ócsai templom. In: Építőipar–Építőművészet (1921) november 15. 144–146; december 21. 152–154. Nagy E. 1958 = Nagy Emese: Ócsa, 574–590. In: Dercsényi Dezső (szerk.): Pest megye műemlékei I. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1958. Nagy K. 1935 = Nagy Kornél: Az ócsai ezredéves református műemléktemplom. In: Református Harangszó 4 (1935) 10–11. 1–2. Neumann é. n. = Neumann Tibor: Az ócsai premontrei prépostság története a középkorban. Kézirat. Oszvald 1957 = Oszvald Ferenc: Adatok a magyarországi premontreiek Árpád-kori történetéhez. In: Művészettörténeti Értesítő 6 (1957) 231–254. Petrik 1912 = Petrik Albert: Magyarország románkori építőművészetéből. II. közlemény. In: Budapesti Építőmesterek, Kőmíves-, Kőfaragó- és ácsmesterek Évkönyve 8 (1912) 149–171. Pulszky 1891 = Pulszky Ferenc: Régészeti emlékek az Alföldön, 149–164. In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. VII. Magyarország. II. kötet. Budapest: Magyar Királyi Állami Nyomda, 1891. Radocsay 1977 = Radocsay Dénes: Falképek a középkori Magyarországon. Budapest: Corvina Kiadó, 1977. Rados 1975 = Rados Jenő: Magyar építészettörténet. Budapest: Műszaki Könyvkiadó, 1975. Rómer 1866 = Rómer Flóris: Adalékok a magyar régészeti irodalomhoz. In: Archaeologiai Közlemények 6 (1866) 1. 112–118; 2. 192 – 201. Szabó 1913 = Szabó László: Az Árpád-kori magyar építőművészet. Budapest: Budapesti Hírlap Nyomda, 1913. Tandor 1895 = Tandor Ottó: Az ócsai templom restaurálása. In: A Magyar Mérnök és Építészegylet Közlönye (1895) 1–9. Tari 2000 = Tari Edit: Pest megye középkori templomai. (Studia Comitatensia 27.) Szentendre: Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2000. Tessedik 1833 = Tessedik Ferencz: Az ócsai és a demsusi régi egyházakról. In: A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei 2 (1833) 114–119. Tóth 1974 = Tóth Melinda: Árpád-kori falfestészet. / Die Wandmalerei der Arpadenzeit in Ungarn. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1974. Varga 1997 = Varga Lajos: A váci egyházmegye történeti földrajza. Vác: Váci Egyházmegyei Hatóság, 1997. Žažová–Kalinová 2008 = Žažová, Henrieta – Kalinová, Michaela: Stredoveké premonštrátske kláštory na Slovensku. Archívny a architektonicko-historický výskum. Kézirat. Bratislava: Pamiatkový úrad SR, 2008.
202
Mag Hella
Tereske temploma az Árpád-korban
Nógrád megye nyugati részén, a Cserhát vidéken fekvő Tereske község központjában egy egykori bencés apátság temploma áll (1. kép). Az épület legtöbb középkori részlete az 1960-as években megindult műemléki helyreállítás nyomán vált ismertté, ezt megelőzően Entz Géza művészettörténész is csak „egy teljesen jellegtelen templomnak” nevezte.1 Ezután több publikáció látott napvilágot, felhívva a figyelmet a templom kiemelkedő értékeire – ezek között elsősorban az északi hajófal Szent László legendáját ábrázoló falkép-ciklusa,2 s a szentély all’antica stílusban faragott pasztofóriuma említendők. Ennek ellenére a helyreállításhoz kapcsolódó, Kozák Károly által 1962 és 1974 között végzett régészeti ásatás és falkutatás leletanyaga továbbra is feldolgozatlan, publikálatlan. Jelen tanulmány e hiányt igyekszik legalább részben pótolni: a templom építéstörténetének néhány kérdéséről esik majd szó, az Árpád-korra koncentrálva.3
A tereskei apátság és templomának története az írott források tükrében
Tereske – a későbbi források által a bencés rendhez tartozónak mondott – apátságának első említése a Váradi Regestrumban található: 1219-ben a poroszlói apátot, 1. kép: A templom északnyugat felől valamint annak kegyurát a tereskei monostor apátja – (Fotó: Mag Hella, 2011) „abbas de loco Triskai monasterio” – perelte.4 Ekkor tehát már egy – meg nem nevezett rendhez tartozó – monostor működött Tereskén, amelynek alapítási dátuma, illetve alapítójának személye nem ismert. A 13. század során többször is említik az apátság Vadkert5 és Szátok melletti – azaz 1 2
3 4 5
Idézet Pálos Frigyes nyomán. Pálos 2010 [2000]: 72 (1. lábjegyzet). Ennek restaurálását Rády Ferenc végezte, aki több cikkben is megírta az általa végzett munka történetét (Rády 1974; Rády 1977a; Rády 1977b). A ciklus tágabb kontextusban való elhelyezésével, művészettörténeti értékelésével Pálos Frigyes, illetve röviden Prokopp Mária foglalkozott (Prokopp 1983; Prokopp 1987; Pálos 2010 [2000]). Jelen tanulmányban a freskók részletes ismertetésére emiatt nem kerül sor. A tanulmány az ELTE BTK Régészettudományi Intézetében történelem alapszak, régészet szakirányon 2013-ban írt szakdolgozatom egy részének átdolgozott változata (Mag 2013). A késő középkori időszakról külön tanulmány jelent meg (Mag 2014). Karácsonyi–Borovszky 1903: 236 (Nr. 222). A mai Érsekvadkert.
203
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
közvetlen közelében fekvő – birtokait.6 A 14. század végéről két írott forrás ismert: 1383-ban ugyancsak egy határjárás kapcsán írnak le egy, a monostorhoz tartozó területet,7 majd néhány évvel később, 1390-ben, Miklós tereskei apát tűnik fel egy oklevélben.8 1467-ben ismét egy tereskei apátot, Jánost említenek.9 1485-ből maradt fenn az egyetlen olyan forrás, amely az apátság templomának épületére vonatkozó információt tartalmaz, és amelyből tudható, hogy a monostort Szűz Mária tiszteletére szentelték.10 Az is kiderül, hogy ekkor Bajoni István a tereskei Szűz Mária tiszteletére szentelt monostort – amelyet commendaként bírt – újjáépíttette, de időközben tűz ütött ki, így további munkálatok váltak szükségessé. Egy, a váci káptalan által 1493. április 2-án kiadott oklevélben Bajoni még a monostor commendatoraként szerepelt.11 Később azonban II. Ulászló a szerzetesek által elhagyott, és commendator nélküli apátságot minden tartozékával az Esztergomszigeti bencés apácáknak adományozta.12 A rendelkezést II. Gyula pápa 1508-ban erősítette meg.13 A 16. század elejével meglehetősen zavaros időszak vette kezdetét,14 majd az oszmán-török hódítás Nógrád vármegye területét is elérte, s legkésőbb 1548-ra Tereske is biztosan a hódoltságban feküdt.15 A tizenötéves háború során a területet visszafoglalták ugyan, azonban továbbra is a török fennhatóság és a folyamatos betörések voltak jellemzőek a vidékre – egészen a valamikor a 17. század utolsó évtizedeiben bekövetkezett végleges felszabadulásig.16
Régészeti kutatások Tereskén Amint már esett róla szó, a templom a 20. század második felében megindult műemléki helyreállítás kezdetéig egy igen jellegtelen épület képét mutatta, emiatt a művészettörténeti-régészeti kutatást kevéssé érdekelte, inkább történeti munkákban találkozunk az elpusztult tereskei apátság említésével.17 Az 1950-es években – vélhetően egy földrengésnek köszönhetően – már néhány középkori részlet láthatóvá válhatott, de a templom évszázadokon át rejtőző értékei csak az 1961 nyarán kezdődött, s több mint egy évtizedig tartó műemléki helyreállítás során láttak napvilágot.18 A templom – időközben műemléki helyreállítássá váló – felújítása tehát 1961 nyarán kezdődött az akkori tereskei plébános, Pálos Frigyes irányításával. A szentélyben előkerült korábbi falmaradványok miatt az Országos Műemléki Felügyelőséget is értesítették. A hivatal 1962. márciusában a helyszínre küldte Kozák Károlyt, aki megszakításokkal ugyan, de 1974-ig kutatott itt.19 Munkájának eredményeit nem publikálta, csak rövid jelentések láttak napvilágot a Régészeti Füzetek hasábjain.20 Az ásató régésszel ellentétben az említett egykori plébános, Pálos Frigyes, 2000-ben monográfiát jelentetett meg a templomról.21
1255-ben az esztergomi érsek vadkerti birtokának bejárásakor említik, hogy határos a tereskei monostor (monasterij Triske), valamint Tóttereske (Tottriske) földjeivel (MES I. 422–424, Nr. 553). 1274-ben egy birtokeladási ügy kapcsán végzett határjárás említ egy, a tereskei apáttal határos erdőt – „silvam [...], ubi est commetaneus Abbas de Triske” – ugyancsak Vadkert közelében. Wenzel 1860–1874: IV. 45 (22. szám). 7 Fejér CD X/I. 103 (LIII. szám). Az itt leírt terület is Vadkert és Szátok között feküdt. 8 ZsO I. 163 (1424. szám). 9 „Erre vonatkozó iratok a pozsonyi ferencrendi zárdában.” Chobot 1913: 59 (1. lábjegyzet). 10 Czaich 1903: 6. 11 Kellemesi Melczer 1890: 127 (76. szám). 12 A forrást közlő Fraknói Vilmos szerint az oklevél „1493 táján” keletkezett (Fraknói 1899: 57). 13 Váczi egyházmegye 1915–1917: I. 74. 14 A 16. század eleji birtoklástörténetről részletesen: Mag 2014: 4–5. 15 Makkai 1954: 55. 16 Makkai 1954: 60. 17 Sörös 1912: 189–190; Chobot 1913. 18 Dercsényi (szerk.) 1954: 87–88, 423–424; MNM RA 308.T.IV. 19 Az ásatással és helyreállítással kapcsolatos legfontosabb dokumentumok, illetve fényképek a következő helyeken találhatóak: FK T, Ltsz. 11325, Ltsz. 25872. FK FT, 123 darab fénykép. Továbbá: MNM RA, VIII. 150/1968. 20 Kozák 1963; Kozák 1968; Kozák 1975. 21 A könyvet 2010-ben – némi kiegészítéssel – ismét kiadták, a továbbiakban erre a kiadásra fogok hivatkozni (Pálos 2010 [2000]). Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a monográfia alapját Pálos Frigyes 1981-ben, az ELTE BTK Művészettörténeti Intézetében írt szakdolgozata jelenti (Pálos 1981), a megjelent könyvek ezzel jórészt megegyeznek, csupán képanyag tekintetében bővebbek. 6
204
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
A templom építéstörténetének vázlata Az ásatási dokumentáció, valamint Pálos Frigyes munkájának áttekintése és értékelése után elmondható, hogy az épületnek öt építési periódusa különíthető el teljes bizonyossággal (1. tábla).22 A templom legkorábbi, első periódusában egy egyhajós, torony nélküli épület lehetett, egyenes záródású szentéllyel. Alaprajzi, illetve építéstechnikai jellegzetességei miatt felépülte a 12. század közepe tájára tehető.23 A következő periódusban épült a nyugati homlokzaton két, a hajó mellett elhelyezkedő torony, valamint a templomtól délre található területen ekkor emelték a kolostor épületeit (3. tábla 3). E második periódusú építkezés jó eséllyel a 12. század végén, a 13. század elején történhetett. Ezt követően úgy tűnik, sokáig nem történt olyan beavatkozás a templomon, amelynek jelentős nyoma lenne a ma álló épületen. A következő, harmadik építési szakasz Bajoni István commendatorságához köthető, tehát a 15. század végére, a 16. század elejére tehető. Ekkor jelentős átalakítások történtek: átépítették és boltozattal látták el a szentélyt, amely így elnyerte a mai, a hajóval egyező szélességű formáját, valamint ezzel összefüggésben áthelyezték a diadalívet és átformálták a nyílások rendszerét a déli oldalon. A következő, negyedik építési fázis nem sokkal ezután – talán még a 16. század első felében – történhetett. Ekkor a szentély északi oldalára sekrestyét, valamint egy támpillért emeltek. A templomot ezt követően nem bővítették további épületrészekkel, csak két újabb, a szentély délkeleti sarkához illesztett támpillérrel látták el, ezek felépülte köthető az ötödik periódushoz. Kozák Károly megfigyelései szerint ezekkel egykorú volt az a bélésfal, amelyet a hajóban, illetve a szentélyben a helyreállítás során elbontottak, és amelyeken a vakolatba karcolva több, e periódust keltező évszám volt megtalálható – a legkorábbi 1619-ből. A templom újkori történetéből kiemelendő, hogy a nyugati toronypár 1847-ben kezdődött elbontását követően 1852-re alakult ki a ma is látható, egytornyos nyugati homlokzat.24
Az Árpád-kori építési periódusok Első periódus Jelen tanulmányban az Árpád-korra tehető első két építési fázis részletes bemutatására kerül sor. Kozák Károly ásatási dokumentációja szerint a tereskei templom első formájában egy egyhajós, a hajónál keskenyebb, egyenes záródású szentéllyel rendelkező, torony nélküli épület volt, melyet a 13. században emeltek. Ezt a 13–15. század során bővítették két nyugati toronnyal, valamint a tőle délre elhelyezkedő kolostorépületekkel. A legkorábbi időszak tekintetében Pálos Frigyes így nyilatkozott: „szinte első tekintetre bizonyossággal megállapítható két románkori építési korszak.”25 Pálos véleménye szerint a ma álló épület nyugati és keleti része különböző időpontban épült, melyek közül a nyugati a korábbi, a 12. századból való.26 Értelmezése szerint egy későbbi, kelet felé való bővítésnél ennek az első, egyhajós, torony nélküli templomnak a szentélye nyom nélkül megsemmisült, tehát biztos képet nem alkothatunk róla, de „feltételezhetően félkörös záródású is lehetett.”27 Pálos Frigyes szerint ezt az első templomot – vélhetőleg valamikor a 13. században – jócskán meghosszabbították, és egy, a hajónál keskenyebb, egyenes záródású szentéllyel látták el.28 Ugyancsak ehhez – az általa másodiknak nevezett román kori – periódushoz sorolja a nyugati toronypárt, valamint a templom hajója alatti kriptát29 (ennek építése miatt tűnhetett el nyomtalanul az első épület szentélye, véli Pálos), továbbá a kolostor templomtól délre található épületeit is.30 Az 1967-ben a templom déli oldalán végzett feltárás során fellelt falmaradványok alapján egy kis méretű kvadrumot ír le, amelynek keleti, déli és nyugati oldalán egyaránt egy 2,5 m széles folyosó futott volna körbe, és amelynek keleti szárnya emeletes lehetett.31 Kozák Károly az ásatásról készült rövid jelentésében nem tér ki részletesen az építési periódusokra, csak egy-két, utalásszerű megjegyzést tesz. Emiatt szem előtt tartandó, hogy amikor a Kozák-féle periodizációról esik szó, akkor ez alatt elsősorban az ásatási dokumentációs anyagban fellelhető 2. számú rajzon (FK T, 25872; MNM RA, VIII. 150/1968.) feltüntetett építési szakaszok értendők. 23 A periódusok itt megadott keltezése nem egyezik Kozák Károly elképzeléseivel, ezek már a saját kutatásaim eredményeit tükrözik (Mag 2013). 24 Chobot 1913: 62–63. 25 Pálos 2010 [2000]: 30. Pálos Frigyes véleményén van Kazareczki Noémi is (Kazareczki 2003–2004: 136). 26 Pálos 2010 [2000]: 12, 30–31. 27 Pálos 2010 [2000]: 31. 28 Pálos 2010 [2000]: 34. 29 Erről az épületrészről kevés biztos adat van. Pálos Frigyes a romanika korából való altemplomnak véli (Pálos 2010 [2000]: 37–42), de formája, jellege, valamint a falazatba másodlagosan beépített kétszerhornyolt boltozati bordatöredékek miatt valószínűbb, hogy egy később, legkorábban az ötödik periódusban (16–17. század fordulója táján) épült kriptáról van szó. 30 Pálos 2010 [2000]: 31, 37. 31 Pálos 2010 [2000]: 37. 22
205
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
2. kép: A templom déli homlokzata (Fotó: Mordovin Maxim, 2012)
3. kép: Két ablaknyílás az első periódusból, a templom déli oldalán (Fotó: Mag Hella, 2011)
Az ásatási dokumentációt tanulmányozva kétség merülhet fel a templom legkorábbi formájának Pálos Frigyesféle elképzelésével kapcsolatban. A templom hajójában végzett kutatások során ugyanis nem találták nyomát az általa feltételezett legkorábbi szentélynek, legalábbis erre utaló megjegyzést Kozák Károly jelentésében nem olvashatunk.32 Az ásatási jelentés, valamint a rajzok tanúsága alapján a hajó falában sem fedeztek fel olyan mértékű elválást, ami miatt a nyugati és a keleti falrészek különböző korát valószínűsítette volna az ásató.33 Tagadhatatlan, hogy ha figyelmesen szemléljük a homlokzatokat, nem zárhatjuk ki egyértelműen a Pálos Frigyes-féle értelmezést (2. kép). Ez esetben azonban felmerülhet annak a lehetősége is, hogy a keleti rész a korábbi, és ezt az épületet bővítették nyugat felé. E nézeten volt egyébként Rády Ferenc restaurátor, aki a templom Szent László legendáját ábrázoló falképeinek helyreállítása közben a következő megfigyeléseket tette: „a Várjelenetet kettéosztó függőleges vonaltól” nyugatra, illetve keletre a falazatot alkotó kváderek mérete eltérő – a szentély felé kisebbek, nyugat felé nagyobbak –, valamint pár fokos törés is mutatkozik a fal hossztengelyében.34 Ugyanakkor itt is szükséges megjegyezni, hogy a kutatások során nem jelentkezett semmilyen nyoma az ebben az esetben feltételezhető egykori nyugati zárófalnak. E kétségek miatt nem zárható ki, hogy létezett az első templomnak valamilyen irányba való bővítése, de ez jelenleg nem bizonyítható egyértelműen, ezért a továbbiakban az első periódusú épület alatt egy torony nélküli, a maival megegyező szélességű hajóval és egy szintén egyenes záródású, de a jelenleginél rövidebb, és a hajónál keskenyebb szentéllyel rendelkező templom értendő (1. tábla). Az e korszakból származó szentélyt a Bajoni István-féle átalakításkor – a keleti fal kivételével – elbontották, de az ásatások során 1961–62-ben előkerültek maradványai.35 Ezek alapján elmondható, hogy a korábbi szentély a maihoz hasonlóan egyenes záródású volt, ám valamivel rövidebb, s a hajónál keskenyebb, közel négyzet alaprajzú.36 Az épület alacsonyabb lehetett a mainál, erre a déli és északi homlokzatokon 1963-ban megkezdett falkutatás által felfedezett gerendafészkekből következtethetünk, amelyek jócskán a mai tető alatt helyezkednek el. A bejárat a déli oldalon, a hajó keleti részén található, egyszerű kiképzésű ajtónyílás lehetett. E periódushoz sorolandó a déli oldalon talált öt félköríves lezárású ablak (3. kép),37 illetve a szentély mai, keleti ablakának előzményét jelentő, feltehetőleg a többihez hasonlóan kialakított nyílás. A templom északi oldalán a legkorábbi időszakban feltehetőleg nem volt ajtó vagy ablak, Pálos Frigyes szerint ugyanakkor az északi falon megfigyelt gerendafészkek egy egykori épületrész – talán egy ossarium – jelenlétére utalnak.38 A templomhajótól északra eddig nem zajlott régészeti kutatás, ennek hiányában az esetleges ossarium egyelőre csupán hipotézisként értékelendő. Az egykori nyugati oldalról tulajdonképpen semmit sem tudunk, tekintve, hogy e részt az 1847–1852 között végzett átalakításkor jórészt elbontották. Egyetlen bizonyítéka annak, hogy talán Kozák Károly is feltételezett egy korai kisebb, félköríves záródású szentéllyel rendelkező épületet, egy, a kutató feljegyzései között található, a templom alaprajzát ábrázoló vázlatrajz (FK T, 25872). 33 MNM RA, VIII. 150/1968. Ásatási rajz 2, 6. 34 Rády 1977a: 392. 35 MNM RA, VIII. 150/1968. Ásatási rajz 1, 2. 36 MNM RA, VIII. 150/1968. Jelentés 1968. 37 MNM RA, VIII. 150/1968. Ásatási rajz 6. A hajó nyugati részen két ép, a keleti felén pedig további három ablak nyoma mutatkozott. Utóbbiak közül a középsőt szinte teljes egészében elpusztította az egyik gótikus, a két szélsőt pedig egy-egy újkori ablak. Pálos Frigyes szerint a két ép ablak az első-, a többi három a második román kori periódushoz tartozna (Pálos 2010 [2000]: 34). 38 Ezt Pálos Frigyes szerint az általa másodiknak nevezett román kori periódusban emelték (Pálos 2010 [2000]: 37). 32
206
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
Az első templom építésének idejét Kozák Károly – feltehetően egyenes záródású szentélye miatt39 – a 13. századra, Pálos Frigyes a 12. századra teszi. Az írott források áttekintése után csak annyi állítható biztosan, hogy 1219 előtt épült. Az épület keletkezési idejének pontosabb meghatározásánál néhány szempont részletesebb vizsgálata segítségünkre lehet, például a kutatás során előkerült kőfaragványok szemrevételezése. Ezek közül három faragvány (2. tábla) egyértelműen az első periódushoz sorolható: Bartholomeus sacerdos sírköve és Micus comes sírlapjának töredékei, valamint egy szentségtartó. Utóbbi egyszerű formája miatt sajnos pontosan nem keltezhető. Bartholomeus sacerdos sírkövét (2. tábla 2) a templomtól délre eső terület kutatása során találták 1967-ben. Noha már ekkor felfedezte, valamiért úgy tűnik, csak később, 1974-ben tárta fel a kőlappal fedett sírt Kozák Károly, s benne egymás felett összesen három váz maradványait figyelte meg.40 A kutató kezdetben azon a véleményen volt, hogy eredeti helyzetében találták meg a kőlapot, később azonban ennek ellenkezőjét valószínűsítette.41 A sírkő szélein leveles indadísz, alul és felül szalagfonatos keret fut végig. A középső mező felső harmadát egy körmotívum foglalja el, alatta öt sorban a BARThOLOMEVS SACERDOS felirat olvasható. Pálos Frigyes a kő keltezésével kapcsolatban megjegyzi, hogy motívumainak stiláris analógiái a 12. század közepére, 13. század elejére keltezhetők, mégis úgy véli, hogy a betűk gömbölyű lágysága, valamint a körmotívum szabad vonalkezelése, lendülete a reneszánsz korra utal, s a 16. század elejére helyezi a követ.42 Meggyőzőbb ugyanakkor Lővei Pál véleménye, aki szerint a faragvány a díszítőmotívumok stílusa, a felirat képe és jellege miatt a 12. század közepére, második felére tehető.43 A hazai emlékanyagban Lővei csak egyetlen további – a tereskei sírlappal közvetlen kapcsolatba nem hozható – példáját44 ismeri a hullámos leveles indadísz által kitöltött keretsáv sírkövön való alkalmazásának, de megjegyzi, hogy hasonló motívumokat fedezhetünk fel Frethericus levita münsteri, 1100 körüli sírlapján, vagy Reinhildis 1130–35 körül faragott, a vesztfáliai Riesenbeck St. Calixtus-templomában található sírkövén is.45 A tereskei sírkő feliratával kapcsolatban Lővei Pál Mályusz Elemér kutatásaira46 hivatkozva megjegyzi, hogy az elhunyt Bertalan sacerdos-ként való megnevezése arra utal, hogy egy kápolna papja lehetett.47 Figyelemre méltó, hogy ez a korai időszakból származó kőlap egy felszentelt pap sírját fedte. A másik említett sírkő (2. tábla 1) öt töredéke az egykori kripta északi falába építve került elő a műemléki helyreállítás során. A töredékek egyikét feliratával befelé fordítva találták meg, azon a helyen, ahol ma a szintén említett, s nem eredeti helyére visszaépített kis méretű szentségház látható.48 A töredékeken a felületre vésve SEPVLCRVM MICVS CO[MI]T[I]S felirat látható. Egyéb díszítőmotívum e köveken nincsen, emiatt datálása még nehezebb feladat. Pálos Frigyes a 14. század elejére helyezi, Lővei Pál azonban – a felirat képe és jellege okán – úgy véli, hogy Bertalan papéval „közel egyidős” lehet.49 Az ásatási rajzok tanúsága szerint az első periódusból való templommal egykorú falmaradványok nem kerültek elő a déli oldalon folytatott kutatás során. Elképzelhető, hogy a kezdetben ide költöző szerzetesek lakóépületei még a föld alatt rejtőznek valamely eddig nem kutatott részen. Ugyanakkor azzal az eshetőséggel is számolni kell – gondoljunk Bertalan pap sírkövére –, hogy az épület eredetileg plébániatemplomnak épült, amelyet egy ismeretlen időpontban adományoztak a bencés szerzeteseknek. Emiatt érdemes az alaprajzból kiindulni, s a környéken található egyenes szentélyzáródású falusi plébániatemplomokat is a vizsgálat körébe vonni. Tereske hozzávetőleg 50 km-es körzetében tíz olyan egyházi épület található, amelynek története során volt egyenes záródású szentélye – vagyis e forma ezen a területen sem nevezhető szokatlannak.50 Sajnos azonban ezekről a templomokról – egy-két kivételtől eltekintve – igen kevés tudható. Tereskéhez legközelebb Tolmács fekszik, ahol a Kálváriadombon F. Bodnár Katalin tárt fel egy temploKozák Károly mára már meghaladott elmélete szerint az egyenes szentélyzáródás a legkorábbi időszakra jellemző félkör- vagy patkóíves lezárású szentélyeket szorította ki a 13. században. A forma szerinte a 13. század első felében a Balaton-felvidéken alakulhatott ki, általánossá válásának idejét pedig a század közepére tette (Kozák 1965a; Kozák 1965b; Kozák 1966). 40 A sír feltárásáról dokumentáció nem fellelhető, így csupán Kozák Károly Régészeti Füzetekben megjelent rövid jelentése áll rendelkezésre (Kozák 1975: 141). 41 MNM RA, VIII. 150/1968. Ásatási jelentés 4; Kozák 1975: 141. 42 Pálos 2010 [2000]: 58. 43 Lővei 2009: 61, 92. 44 Ez a darab Zalavár–Várszigetről került elő, a többi ismert, innen származó faragvánnyal együtt fehér márványból készült, s Tóth Sándor szerint 1070–1080 körülre datálható. A faragvány sajnálatos módon elveszett, így ma már csak rajzról ismert, mindenesetre mind anyagát, mind kivitelezését tekintve a tereskeinél jóval kvalitásosabb darab lehetett (Lővei 2009: 403). 45 Lővei 2009: 403. 46 Mályusz 1971: 53. 47 Lővei 2009: 92. 48 Pálos 2010 [2000]: 88. 49 Pálos 2010 [2000]: 41–42; Lővei 2009: 61. 50 Az 50 km-es körzetnek nincs történelmi, művészetföldrajzi, vagy egyéb relevanciája, kijelölése teljesen önkényes, s a vizsgálat csak a mai Magyarország területén található emlékekre terjedt ki. 39
207
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
mot, amelyet feltételezése szerint a 14–15. században alakítottak egyenes záródásúvá.51 Ugyancsak egy későbbi, 13–14. századi átépítés eredményezett furcsa, a hajónál alig hosszabb egyenes záródású szentélyt – a szintén Kozák Károly által kutatott – Kosdon.52 Hollókő–Pusztaveremdombon Gádor Judit folytatott ásatásokat 1968-ban és 1970-ben, ahol egy ismeretlen korú egyenes szentélyzáródású templomot talált.53 Ugyancsak nem ismert a kora azon épületnek, melyet Pámer Nóra kutatott az 1960-as évek végén Herencsény–Harasztipusztán.54 Érdemi információval nem rendelkezünk a középkori Társa falu templomáról sem, amelyet Verőce mellett Magyarkút–Ó-társa lelőhelyen Hegedűs Károly budapesti ügyvéd cserkészekkel kezdett feltárni az 1930-as években.55 Váchartyán ma is álló római katolikus templomát alaposabban még nem kutatták, de „alaprajza középkori – 13–14. századi – eredetre utal.”56 A későbbi átépítés miatt kevéssé ismert a nagybörzsönyi bányásztemplom első periódusa, de Sedlmayr Jánosné 1968 előtt végzett kutatásai során a szentélyben korábbi – 13. századinak vélt – egyenes záródásra utaló falmaradványokat talált.57 Ugyancsak 13. század véginek véli az egyedülálló alaprajzú egyházasdengelegi templom első periódusát Kozák Károly.58 Megemlítendő még két épület, amelyek a fent meghatározott területen fekszenek, és amelyek feldolgozottsága jobbnak mondható. Kemencén a jelenlegi plébániatemplom kertjében található romokat Méri István mérte fel 1948ban, majd 1984-ben Miklós Zsuzsa tárta fel a területet.59 Egy egyenes szentélyzáródású, nyugati homlokzatán egyetlen toronnyal, északon sekrestyével rendelkező templom került elő, amely egyetlen periódusban épült – az előkerült építészeti tagozatok alapján – még a 12. században. E templom azért is érdekes, mert szentélye alatt egy kripta található, ennek kora azonban nem volt megállapítható. Egyenes záródású szentéllyel rendelkező, torony nélküli épület került elő a Bakay Kornél által 1969–1971 között ásott Ipolytölgyes–Szentmárton-dűlő lelőhelyen is, amely feltehetőleg a középkori Ságizsidód plébániatemplomával azonosítható.60 Ezt a fellelt kerámia, valamint II. Béla egy ezüstdénárja keltezi a 12. század második felére. Megfigyelhető tehát, hogy a Tereskétől nem messze fekvő egyenes szentélyzáródású templomok közül az alaposabban kutatott, jobban feldolgozott és publikált esetekben a 12. századot tekinthetjük az építés idejének. Nem tartható kizártnak, hogy a kevéssé kutatott, illetve feldolgozott esetekben is módosítható lenne a 13. századra való keltezés. A tereskei templom egy további figyelemreméltó tulajdonsága, hogy teljes egészében nagyméretű, szabályosan faragott kváderkövekből épült. Ez a nagyobb munkát igénylő, ebből kifolyólag vélhetően költségesebb építési technika a kisebb méretű, falusi környezetben épült templomainkon nem túl gyakori, ám példanélkülinek sem nevezhető. A viszonylagos épségben megmaradt, illetve helyreállított emlékek közül országos viszonylatban a felsőregmeci, bodrogolaszi, váraszói plébániatemplomok említendők, az egykori Nógrád megye területén pedig Nagybörzsöny, Penc és Jobbágyi. Több alkalommal a már elpusztult templomok esetében is sikerült megfigyelni az egykori kváderfalazat nyomait, például Cinkota, Csút – illetve Csőt –, a Pomáz melletti Nagykovácsi-puszta és Kána falu esetében. Több felsorolt épületnél valószínűsítik a 12. századi építést, de két esetben erre közvetlen bizonyítékunk is van: Bodrogolaszi esetében írott forrás,61 Kána falunál pedig az építési rétegből előkerült II. Béla-kori ezüstpénz.62 Természetesen az elmondottak csak megfontolandó szempontokat jelentenek, ezek alapján a tereskei templom első építési periódusa pontosan és teljes bizonyossággal nem keltezhető. A felsorolt példák ahhoz azonban talán elegendőek, hogy Kozák Károlynak ellentmondva azt feltételezzük: valószínűsíthető, hogy a tereskei templom legkorábbi formájában még a 13. század előtt, a 12. században épült.
F. Bodnár 1989. Torma (szerk.) 1993: 158–161, 14/5. lelőhely. 53 Héjj 1976: 253. 54 Héjj 1976: 255. 55 Az 1930-as évekbeli feltárások alapján a kutatás 13. századinak véli a templomot (Torma (szerk.) 1993: 242–244, 20/6. lelőhely). 56 Torma (szerk.) 1993: 516–518, 34/23. lelőhely. 57 Torma (szerk.) 1993: 201–203, 18/7. lelőhely. 58 Kozák 1977: 368. 59 Torma (szerk.) 1993: 133–138, 11/6. lelőhely. 60 Torma (szerk.) 1993: 123–127, 10/15. lelőhely. 61 Feld 2004: 92. 62 Terei 2010: 82. 51 52
208
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
Második periódus Az ásatási dokumentáció tanúsága szerint az előző fejezetben tárgyalt első templomot valamikor a 13–15. század során nyugati toronypárral bővítették, valamint ezzel együtt készülhettek az egykori kolostorépületek is a templom déli oldalán.63 Utóbbiak felépítése miatt a korábbi déli bejáratot vélhetően befalazták, és valamivel nyugatabbra nyitottak egy feltehetőleg bélletes portált.64 Az ásatások során a templomtól délre talált falmaradványok mennyisége meglehetősen csekély ahhoz, hogy az épületek kiterjedését, alaprajzát rekonstruálhassuk. E periódusra nézve ugyanakkor egy fontos képi forrás is rendelkezésre áll: egy, a Váci Püspöki és Káptalani Levéltárban őrzött 1807es felmérési rajz, amely a nyugati tornyok lebontása előtti állapotot dokumentálja (4. kép).65 Ez alapján, ha részleteiben nem is, de tömegében képet alkothatunk az e periódusban kialakult nyugati homlokzatról. Megjegyzendő 4. kép: Dummer Emmanuel felmérési rajza 1807-ből a Váci még, hogy a toronypár kiépítésével talán karzat kialakí- Püspöki és Káptalani Levéltárban (NMM 1954: 423, 456. kép) tása is együtt járt a hajó nyugati részén, legalábbis erre következtethetünk az említett felmérésből, és bizonyos, Pálos Frigyes által észlelt pillérmaradványokból.66 Ez a második periódusú épület a Pálos Frigyes által leírt második román kori fázissal egyezik meg, amelyet ő – elsősorban a szerinte ekkor kiépült egyenes záródású szentély miatt – a 13. századra keltezett.67 A pontos keltezés nehézsége magától értetődik, hiszen a kolostor épületei elpusztultak, a tornyokat pedig a 19. században elbontották, így csak néhány műrészlet nélküli falmaradvány szolgálhat kiindulási alapul. A fellelt dokumentációból annyi információ volt még kinyerhető, hogy a templom déli részén nyitott 6. számú kutatóárokból – meghatározatlan mélységből, illetve rétegből – Árpád-kori kerámia került elő.68 Egyéb szempontok áttekintése ezúttal is segítségünkre lehet e periódus pontosabb datálását illetően. Az előkerült kőfaragványok áttekintése után kevés darabot lehet ehhez a fázishoz rendelni. Pálos Frigyes azt írja, hogy az egykori kriptában másodlagosan befalazott kövek között egy „11. századra utaló kockafejezet és egy ehhez méretezett lábazat és oszloptest töredék is előkerült.”69 Az oszlopfőről egy archív fotót is közölt.70 E faragvány ma már nincs a templomban őrzött kövek között. Ugyanakkor ma is megtalálható egy kis méretű oszlop, amelynek fejezete igen töredékes, így pontos formájáról nem alkothatunk képet, mindenesetre egyszerű kialakítása valóban korai időszakra utal. Ezen kívül egy olyan kőfaragvány is fennmaradt, amely talán egy bélletes kapu rétegköveként értelmezhető, és amelynél a kváderhez csatlakozó oszlop átmérőjének mérete megegyezik az említett töredékes oszlopéval, így feltehető, hogy azonos szerkezethez – talán e második periódusban nyitott déli, bélletes portálhoz – tartozhattak (3. tábla 4). Az első periódusú, torony nélküli templomon nehéz meghatározni, hol helyezkedtek volna el hasonló oszlopok, azonban a második periódusban már mind a nyugati toronypáron, mind a kolostor egykori, mára elpusztult épületein, illetve a déli bélletes portál részeként is elképzelhetők. Ahogy az első periódus esetében, úgy ezen építkezésnél is érdemes az alaprajzot vizsgálat alá vonni. Az egyhajós torony nélküli templom átalakítási munkái feltehetőleg az apátság alapításával állnak összefüggésben. Noha ennek pontos idejét nem ismerjük, mégis – Rómer Flóris szavait idézve – „[a]miről azonban hiteles adományozási levél nem szól, arról fennen tanuskodik […] maga a néma kőalkotmány.”71 Az épületről ugyanis megállapítható, hogy az átalakítások következtében egy, a 12–13. században jellemző típusú monostortemplommá vált. Noha nem az ekkortájt MNM RA, VIII. 150/1968. Ásatási rajz 2. E bejárat nyomai ma nem látszanak, a műemléki helyreállítás során nem mutatták be (Pálos 2010 [2000]: 34). 65 A rajz két helyen is megjelent: Dercsényi (szerk.) 1954: 423, 456. kép; Pálos 2010 [2000]: 19. 66 MNM RA, VIII. 150/1968. Jelentés 1968, 3. 67 Pálos 2010 [2000]: 34. 68 Az „ásatási napló” 1967. október 10-i bejegyzése (FK T, 25872). 69 Pálos 2010 [2000]: 42. 70 Pálos 2010 [2000]: 36. 71 Rómer Flóris a jánosi templommal kapcsolatban vetette papírra a fenti mondatot (Rómer 1875: 198). 63 64
209
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
legszélesebb körben alkalmazott három hajós, három apszisos, nyugati toronypárral ellátott – jellegzetesen bencésnek tartott – típusba tartozott, mégis jól körülhatárolható azon épületek köre, amelyekkel a tereskei templom második periódusa rokonítható. A Tereskét is jellemző templomtípust Buzás Gergely szerint a nyugati toronypár, az egyhajós templomtér, valamint a keleti részen hozzáadott mellékterek jellemzik.72 Mindezen elem megtalálható a Tolna megyei Cikó határában fekvő középkori Széplak falu Szent Istvánnak szentelt templomán, Pusztaszer egyik periódusában, valamint Bény (Bíňa, Szlovákia) egykori premontrei prépostsági templomán, továbbá „az eredeti tervek szerint ilyen formában épült volna át 1200 körül Karcsa temploma is” – írja Buzás Gergely.73 Jánoshida premontrei prépostsági templomán a felsoroltak közül a nyugati toronypár hiányzik; Kána és Jánosi (Rimavské Janovce, Szlovákia) bencés apátsági templomán (3. tábla 1–2), illetve Árpás premontrei rendhez tartozó templomán pedig a keleti részen jellemző mellékterek maradtak el.74 A három oldalról szabadon álló, tehát a hajóhoz csak egy oldalukkal kapcsolódó nyugati tornyok Tereskén kívül a felsoroltak közül Jánosi, Kána,75 illetve Széplak esetében figyelhetők meg. Széplak némileg kilóg a sorból: a nyugati rész megoldása hasonló lehetett ugyan, de a keleti részen a hajóhoz két oldalról olyan mellékterek kapcsolódhattak, amelyek Tereskén, Kánán és Jánosiban nem jellemzőek.76 Más megközelítést alkalmaz a magyarországi romanika épülettípusait vizsgálva Marosi Ernő. Egyik 1999-ben megjelent írásában úgy véli, hogy román kori templomaink tipológiai értelmezéséhez, csoportosításához első sorban az emlékek közlekedési rendszerének – bejáratok, lépcsőházak – és tornyaik elrendezésének tanulmányozása a legcélravezetőbb.77 Első sorban a tornyok helyzetét emeli ki, arra hivatkozva, hogy ez már a középkorban egyfajta osztályozás alapjának számított, amit a Fügedi Erik által kiadott közbecsüjegyzékek igazolnak.78 Tanulmányának egyik, jelen írás szempontjából legfontosabb következtetése az, hogy ha egy szerzetesrendi templom esetében a kegyurak valamiért egy kisebb igényű, redukált terű, egyhajós formát választottak is, azt gyakran – a falusi templomoktól megkülönböztetendő és ezzel együtt a monostortemplom-funkciót hangsúlyozandó – igényes nyugati bejárati résszel látták el, mint például Bény, illetve az alaprajzukban igen hasonló Kána és Jánosi apátsági templomain.79 Ismét más szempontból közelíti meg a kérdést Szakács Béla Zsolt, aki egy 2007-ben megjelent tanulmányában a magyarországi nyugati toronypárral rendelkező román kori templomok térelrendezését vizsgálta.80 Megállapította, hogy a 12. század második felében, valamint a 13. század elején Közép-Európa-szerte népszerű volt a nyugati toronypárral, Magyarországon ezen belül is a nyitott tornyaljjal épült templomtípus.81 Egy, a nyitottnál ritkábban alkalmazott megoldás volt a három oldalról zárt toronyalj. Ez jellemezte a pécsi székesegyház épületét is, ahol a nyugati homlokzaton talán már a 11. században a hajókhoz egy oldalukkal csatlakozó tornyokat emeltek.82 Szakács Béla Zsolt felhívja a figyelmet arra, hogy a 12. század második felében egyhajós épületeken figyelhető meg ugyanez a térszervezés, például a kánai, a jánosi és a tereskei apátsági templomok esetében.83 Láthatjuk, hogy több irányból közelítve a kérdést arra a következtetésre jutunk, hogy Jánosi, valamint Kána apátsági temploma a tereskei második periódusú épület legjobb analógiái (3. tábla 1–3). A három épület igen hasonló alaprajzot mutat, amelyre az egyhajós templomtér, illetve az ehhez képest hangsúlyos, reprezentatív módon kialakított, két tornyos nyugati homlokzat jellemző, ahol a tornyok csak egyetlen oldalukkal csatlakoznak a hajóhoz, vagyis három oldaluk szabadon áll. Az e típusba sorolható épületeket a 12. század második felére, a 13. század elejére keltezik. Megjegyzendő, hogy Tereskét e csoporton belül egyedülállóvá teszi egyenes záródású szentélye, amely azonban minden bizonnyal egy korábbi építési periódusból származik. Véleményem szerint e jellegzetessége korántsem határolja el a típus többi képviselőjétől, hiszen a szentély „át nem építése” szintén a jelenleg tárgyalt csoport Marosi Ernő által Buzás 2009: 643. Buzás 2009: 643. 74 Buzás 2009: 643. 75 Megjegyzendő, hogy H. Gyürky Katalin bizonyos 19. századi bolygatások miatt az ásatás során nem tudta biztosan megállapítani, hogy a déli torony valóban felépült-e, vagy csupán alapozását készítették el (H. Gyürky 1996: 84). 76 Buzás Gergely értelmezése szerint a széplaki templom nyugati tornyai is csak egy oldalukkal csatlakoztak az eredetileg egyhajós templomtérhez, de egy későbbi bővítés során, a keleti mellékterek átalakításával kialakult a déli oldalon egy „mellékhajó,” ezzel a déli torony elvesztette korábbi jellegzetességét. Az északi oldalon ezen átalakításkor a korábbi térrészt kápolnává bővítették (Buzás 2009: 642). 77 Marosi 1999: 14. 78 Marosi 1999: 14–16. 79 Marosi 1999: 21. 80 Szakács 2007. 81 Szakács 2007: 16. 82 Szakács 2007: 10. 83 Szakács 2007: 10. 72 73
210
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
megfogalmazott jellemzőjének – a szerényebb megoldásokkal való megelégedés a hajó és a szentély tekintetében, és a reprezentativitásra törekvés a nyugati rész esetében – tekinthető.84 Megfontolandó az a szempont is, amelyre szintén Marosi Ernő hívja fel a figyelmet fentebb idézett munkájában. Nevezetesen arra, hogy a szentély formája liturgikus szempontból lényegtelen volt, ennek megfelelően néha egy épületen belül is eltérő lehetett.85 Az alaprajz tekintetében Tereskéhez legközelebb álló jánosi, illetve kánai apátsági templomok régészeti kutatására a 20. század végén, illetve az ezredforduló környékén került sor. A mai alakját 1875–1876-ban egy – ismét Rómer Flóris szavaival élve – „stylszerű restauratio”86 során elnyert Jánosi templomáról sokáig igen kevés volt tudható, hiszen egészen 1999-ig nem folyt itt érdemi kutatás, a szem előtt lévő építészeti részletek pedig nem tettek lehetővé pontosabb kormeghatározást.87 1999–2000-ben Luboš Kürthy és Michal Šimkovic a falak felmérését készítette el, Erika Hrašková pedig ásatást végzett néhány helyen a templom és az egykori kolostor területén.88 Az általuk publikált alaprajz (3. tábla 1) szerint a falak nagy része az apátság építésének idejéből származik, amelyet a 12. század végére, a 13. század elejére kelteznek.89 A kánai apátságot 1981 és 1989 között Hollné Gyürky Katalin tárta fel.90 Valószínűsíthető, hogy az apátságot 1148–1158 között Apa bán alapította, ezért Marosi Ernő „a legjobban datált középkori emlékek egyikének” nevezi.91 A templom körül feltárt temető, valamint az előkerült kőfaragványok stílusa alapján H. Gyürky Katalin arra a megállapításra jutott, hogy a templom már a 11. század végén felépült, kezdetben plébániaként működött, s ezt kapták meg a 12. század közepe táján a – feltehetően – bencés szerzetesek.92 Ekkorra keltezhető az az építkezés, amely során nyugati toronypárral, valamint délkeleten kolostorépületekkel bővítették a korábbi plébániatemplomot (3. tábla 2). Mindezek alapján elképzelhető, hogy a tereskei apátság története is hasonló módon alakulhatott. A templom legkorábbi formájában egy egyhajós, torony nélküli épület lehetett, egyenes záródású szentéllyel. Alaprajzi, illetve építéstechnikai jellegzetességei miatt építése a 12. század közepe tájára tehető. Valószínű, hogy ez még a bencés apátság alapítását megelőzően történt, következésképpen a templom eredetileg talán plébániatemplomnak, s nem apátsági templomnak épülhetett. Jellegzetes monostortemplom-formáját a következő építési periódusban nyerte el, ez az átépítés feltehetően az apátság alapításához köthető. Ekkor épült a nyugati oldalon a két, hajó mellé helyezett torony, valamint a templomtól délre található területen a szerzetesek egyéb épületei. E második periódusú építkezés jó eséllyel a 12. század végén, vagy a 13. század elején történhetett, mindenképpen még 1219 – a monostor első említése – előtt.
Marosi 1999: 18–21. Példaként a pásztói apátság első periódusú – még bencés – épületét idézi, ahol a főhajó szentélye egyenesen, a mellékhajóké pedig apszissal záródott a 12. században (Marosi 1999: 12). 86 Rómer 1875: 199. 87 Marosi 1999: 20. 88 Hrašková et al. 2001: 279, 284 (Obr. 3). 89 Hrašková et al. 2001: 296. 90 H. Gyürky 1996. 91 Marosi 1999: 18. 92 H. Gyürky 1996: 86–87. 84 85
211
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
Források Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ, Budapest (FK) Fotótár (FT) Tervtár (T) 11325 = Tereske rk. templom. Kivitelezéssel kapcsolatos dokumentáció; 25872 = Tereske rk. templom. Régészeti dokumentáció. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (MNM) Régészeti Adattár (RA) VIII. 150/1968 = A tereskei rk. templom feltárása; 308. T. IV. = Tereske, Patay Pál jelentése (162-P25-5/1951.MOK. számon). Czaich 1903 = Czaich Á. Gilbert: Regesták VIII. Incze pápa korából 1484–1492. Budapest: k. n., 1903. Fejér CD = Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Buda: k. n., 1829–1844. Fraknói 1899 = Fraknói Vilmos: Oklevéltár a magyar királyi kegyuri jog történetéhez. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1899. Karácsonyi–Borovszky 1903 = Karácsonyi, Joannis – Borovszky, Samuelis: Regestrum Varadiense. Examinum ferri candentis ordine chronologico digestum, descripta effigie editionis a. 1550 illustratum. / Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom az 1550-iki kiadás hű másával együtt. Budapest: k. n., 1903. Kellemesi Melczer 1890 = Kellemesi Melczer István: Okmányok a Kellemesi Melczer család levéltárából XIII., XIV., XV. század. Budapest: Szerzői kiadás, 1890. MES = Knauz, Ferdinandus (s.a.r.): Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. I–IV. Strigonii: k. n., 1874–1999. Wenzel 1860–1874 = Wenzel Gusztáv: Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. / Árpádkori új okmánytár. I–XII. Pest: MTA Történelmi Bizottmánya, 1860–1874. ZsO I. = Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár I. (1387–1399). (Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok 1.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1951.
Hivatkozott irodalom Buzás 2009 = Buzás Gergely: Az egyházmegye építészeti emlékei, 611–713. In: Fedeles Tamás – Sarbak Gábor – Sümegi József (szerk.): A középkor évszázadai (1009–1543). (A pécsi egyházmegye története 1.) Pécs: Fény Kft., 2009. Chobot 1913 = Chobot Ferenc: A romhányi plébánia története. Budapest: Szent István Társulat, 1913. Dercsényi (szerk.) 1954 = Dercsényi Dezső (szerk.): Nógrád megye műemlékei. (Magyarország Műemléki Topográfiája 3.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1954. F. Bodnár 1989 = F. Bodnár Katalin: A johanniták temploma Tolmácson. In: Múzeumi Mozaik. A Nógrád Megyei Múzeumok tájékoztatója (1989) 2. 67–68. Feld 2004 = Feld István: Bodrogolaszi román kori temploma, 87–98. In: Bardoly István (szerk.): Etűdök. Tanulmányok Granasztóiné Györffy Katalin tiszteletére. Budapest: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2004. Héjj 1976 = Héjj Csaba: Harminc év régészeti kutatásai Nógrád megyében (1945–1975). In: A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22 (1976) 245–261. H. Gyürky 1996 = H. Gyürky Katalin: A Buda melletti kánai apátság feltárása. / Die Freilegung der Kánaer Abtei bei Ofen. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1996. Hrašková et al. 2001 = Hrašková, Erika – Kürthy, Luboš – Ragač, Radoslav – Šimkovic, Michal: Pamiatkový prieskum a zisťovací archeologický výskum kostola a zaniknutého benediktínskeho kláštora v Rimavských Janovciach. / Denkmal- und archäologische Erforschung der Kirche und des untergegangenen Benediktinerklosters in Rimavské Janovce. In: Archaeologia Historica 26 (2001) 279–298. Kazareczki 2003–2004 = Kazareczki Noémi: A gótikus és a reneszánsz stílus együttélése Nógrád és Borsod megye templomépítészetében. In: A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 27–28 (2003–2004) 135–157. Kozák 1963 = Kozák Károly: Tereske. In: Régészeti Füzetek 16 (1963) 90.
212
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
Kozák 1965a = Kozák Károly: Borsod megye egyenes szentélyzáródású középkori templomai. / Mittelalterliche Kirchen mit rechteckigem Heiligtum im Komitat Borsod. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 5 (1965) 223–257. Kozák 1965b = Kozák Károly: Győr-Sopron megye középkori egyeneszáródású templomairól. Adatok az Árpád-kori építészet történetéhez. / Les églises médiévales hongroises à chevet droit du comitat Győr-Sopron. Données relatives à l’histoire de l’architecture hongroise à l’époque arpadienne. In: Arrabona 7 (1965) 133–156. Kozák 1966 = Kozák Károly: A román kori egyenes szentélyzáródás hazai kialakulásáról. A szigligeti Avasi-templomrom feltárása. / Über die Entwicklung des romanischen geraden Chorabschlusses in Ungarn. Freilegung der Kirchenruinen in Avas bei Szigliget, 111–133. In: Dercsényi Dezső et al. (szerk.): Magyar Műemlékvédelem 1961–1962. (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 3.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1966. Kozák 1968 = Kozák Károly: Tereske. In: Régészeti Füzetek 21 (1968) 81. Kozák 1975 = Kozák Károly: Tereske. In: Régészeti Füzetek 28 (1975) 141. Kozák 1977 = Kozák Károly: Az Országos Műemléki Felügyelőség régészeti kutatásai 1973–1974-ben, 367–376. In: Dercsényi Dezső et al. (szerk.): Magyar Műemlékvédelem 1973–1974. (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 8.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1977. Lővei 2009 = Lővei Pál: Posuit hoc monumentum pro aeterna memoria. Bevezető fejezetek a középkori Magyarország síremlékeinek katalógusához, I–II. (Akadémiai doktori értekezés.) Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 2009. Online: http://real-d.mtak.hu/381/1/Lovei_Pal1.pdf (Utolsó letöltés: 2014. január 27.) Mag 2013 = Mag Hella: A tereskei Nagyboldogasszony-templom. (Szakdolgozat.) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2013. Mag 2014 = Mag Hella: Tereske temploma a késő középkorban. In: Archaeologia – Altum Castrum Online (2014). http://archeologia.hu/content/archeologia/232/tereske-mag2.pdf (Utolsó letöltés: 2014. január 27.) Makkai 1954 = Makkai László: Nógrád megye története 1848-ig, 35–81. In: Dercsényi Dezső (szerk.): Nógrád megye műemlékei. (Magyarország Műemléki Topográfiája 3.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1954. Marosi 1999 = Marosi Ernő: Megjegyzések a magyarországi romanika épülettipológiájához. / Bemerkungen zur Bautypologie der Romanik in Ungarn, 10–32. Kiss Imola – Szőcs Péter Levente (ed.): Arhitectura religiosă medievală din Transilvania. / Középkori egyházi építészet Erdélyben. / Medieval Ecclesiastical Architecture in Transylvania. Satu Mare: k. n., 1999. Mályusz 1971 = Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1971. Pálos 1981 = Pálos Frigyes: A tereskei templom. (Szakdolgozat.) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, 1981. Pálos 2010 [2000] = Pálos Frigyes: A tereskei templom. [Vác]: Váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény, 2010. [Eredeti kiadás: Aszód: Osváth G. Emlékére Létrehozott Múzeumi Alapítvány, 2000.] Prokopp 1983 = Prokopp Mária: Italian Trecento Influence on Murals in East Central Europe Particularly Hungary. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1983. Prokopp 1987 = Prokopp Mária: A „lineáris gótika”, I. 350–351. In: Marosi Ernő (szerk.): Magyarországi művészet 1300–1470 körül. I–II. (A magyarországi művészet története 2/1–2.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987. Rády 1974 = Rády Ferenc: A tereskei Szent László falkép-ciklus. In: Művészet 15 (1974) 4. 8–11. Rády 1977a = Rády Ferenc: Jelentés a tereskei r. k. templom falképeinek helyreállításáról, 389–395. In: Dercsényi Dezső et al. (szerk.): Magyar műemlékvédelem 1973–1974. (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 8.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1977. Rády 1977b = Rády Ferenc: A tereskei templom középkori falképeinek feltárása és konzerválása. In: Múzeumi műtárgyvédelem 4 (1977) 55–59. Rómer 1875 = Rómer Flóris: Az árpád-korszaki jánosi-i templom. In: Vasárnapi Ujság (1875) március 28. 198–199. Sörös 1912 = Sörös Pongrácz: Elenyészett bencés apátságok. (A Pannonhalmi Szent Benedek Rend története XII/B.) Budapest: Szent István Társulat, 1912. Szakács 2007 = Szakács Béla Zsolt: Toronyaljak és toronyközök a magyarországi romanikában. / The Ground Floor of the Western Complexes in Hungarian Romanesque Churches, 7–36. In: Szőcs Péter Levente – Rusu, Adrian Andrei (ed.): Arhitectura religiosă medievală din Transilvania IV. / Középkori egyházi építészet Erdélyben IV. / Medieval Ecclesiastical Architecture in Transylvania IV. Satu Mare: k. n., 2007. Terei 2000 = Terei György: Az Árpád-kori Kána falu. / Kána, a Village from the Árpádian Era (Twelfth–Thirteenth Centuries), I. 81–111. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon. / Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. I–II. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2010. 213
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
Torma (szerk.) 1993 = Torma István (szerk.): Magyarország Régészeti Topográfiája 9. Pest megye régészeti topográfiája. XIII/2. A szobi és a váci járás. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1993. Váczi egyházmegye 1915–1917 = Sz. n.: A váczi egyházmegye történeti névtára I–II. Vácz: k. n., 1915–1917.
214
Molnár István
A középkori Szőkedencs és temploma Szőkedencs község Somogy megye nyugati részén, a zalai megyehatárhoz közel, Marcalitól 12 km-re nyugatra található. A mai településtől nagyjából 800 m-re, keletre van a temetője, ahol egykor a falu temploma is állt (1–2. képek) Az épület kutatható részeinek feltárását 2010-ben és 2012-ben végeztük el.1 Tanulmányomban erről szeretnék beszámolni.
1. kép: Szőkedencs település elhelyezkedése
1
2. kép: A lelőhely elhelyezkedése a mai település határában
A feltárást a Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum (RRM) előde, a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága munkatársaként vezettem. Az intézmény dolgozói közül a munkában Nyári Zsolt, valamint Cserép Tamás és Gál Zoltán vettek részt. A tanulmányban szereplő fotókat és a rajzokat Nyári Zsolt készítette, akinek munkáját ezúton is köszönöm. A templom feltárása mindenekelőtt a falu polgármesterének, Komári Józsefnek a példamutató hozzáállása miatt valósulhatott meg. A feltárás költségét Szőkedencs település és a Garden Kft. állta, a település közmunkásokkal és önkéntes segítőkkel is hozzájárult a munkához. Segítségüket ezúton is köszönöm.
215
Molnár István: A középkori Szőkedencs és temploma
Történeti adatok A településről viszonylag kevés írott forrás maradt meg. A budai káptalan birtoka volt és feltehetően már a 12. században ide tartozott. A krónikás hagyomány szerint I. Géza adott három falut a budai egyháznak, Győrffy György szerint ez téves beszúrás, úgy vélte, valójában II. Géza volt az adományozó. A három falut Merenye, Budavári Dencs és Budavári Muszt településekkel azonosította, az elsőről okleveles adatok alapján tudjuk, hogy 1192-ben már a budai káptalané volt. Győrffy feltételezi, hogy ekkorra a másik két település is a káptalan birtokába került. A település neve arra utal, hogy az adományozás viszonylag korán történt, amikor Óbudát Budavárnak nevezték.2 Kissé szokatlan módon, az első konkrét információnk nem a település templomára, hanem malmára vonatkozik. 1329. május 13-án kelt a somogyi konvent oklevele, amelyben beszámolnak egy előző nap Dench-en, azaz a mai Szőkedencsen tartott határjárásról, amelyet a nádor emberei egy Lőrinc nevű pap vezetésével tartottak. Ekkor egy malmot is visszaszállíttattak Dencsre, amit korábban egy bizonyos Endus fia János vezetésével elloptak és Mesztegnyőre szállítottak.3 Az épület fából készülhetett. Ugyaninnen tudjuk, hogy a településen a káptalan mellett világi birtokosok is voltak. A malom tulajdonosaként egy bizonyos Zeuke János fia Mihály nevű birtokost említenek. Talán a település nevét is a birtokos család nevéhez köthetjük – bár a Szőkedencs név középkori forrásokból nem ismert. Az, hogy a település egyes részei különböző birtokosok kezére kerültek, részben magyarázhatja a forrásokban lévő többféle elnevezést is. A templomot először 1333-ban, a pápai tizedjegyzékben említik. Innen tudjuk, hogy Dencs temploma a segesdi főesperesség alá tartozott, 1333-ban Péter nevű papja 15 széles dénárt fizetett. Feltehetően szintén a település templomára vonatkozik az adat, miszerint 1400. október 1-jén a pápa a sárosdencsi Szt. Erzsébet-plébániatemplomnak búcsúengedélyt adott a főbb ünnepek alkalmára.4 A település életében jelentős pusztítást okozott az 1440-es években folyó belháború. 1444-ben, a hatalmaskodásokat vizsgáló somogyvári megyegyűlés megállapította, hogy Marcali Vajdafi Imre és János az óbudai káptalan több birtokát elfoglalták. A település ekkor tulajdonosa után Budauaridench néven szerepel. Praediumként említik, mivel „az elmúlt zavaros időkben elfoglalták, elpusztították, kifosztották, mi több, elnéptelenítették”.5 A település a 16. századi dica-jegyzékekben Vargadench néven tűnik fel, birtokosai már a Véseyek, akik a török kiűzése után is birtokosok lettek.6 1542-ben a település Balázs nevű plébánosa 65 dénárt fizetett. A környék legfontosabb útvonala a Balaton déli partján, Fehérvártól Keszthelyig húzódott, majd ott délnek fordult.7 Erre az útra a település két ponton kapcsolódhatott. A középkori úthálózatot okleveles források alapján rekonstruáló Glaser Lajos egy Zákányból, Szentpéteren és Paton át Balatonberényig – a Balatoni útig – vezető útvonalat említett. Erről tudjuk, hogy Vörsön is keresztülment.8 Feltételezhetjük, hogy Dencset is érintette, hiszen míg Vörs, Balatonberény és Szőkedencs egy valamikor a Balaton elmocsarasodó öblei által körbezárt területen van, addig Pat és Pogányszentpéter már a berek nyugati oldalán fekszik. A településtől keletre, Nagyszakácsin, Somogyzsitván, Maróton át Balatonszentgyörgyig haladt egy út.9 Erre Zsitfánál csatlakozhatott egy Dencsről kiinduló útvonal. A két település a Balatonból kinyúló öböl két partján, egymással szemben feküdt. A törökkorban biztos volt köztük út, amelyet egy kis elővár őrzött. A falu életében a török kor jelentett végzetes törést. A falutól délkeltre 2 km-re található Csákány település, amelynek ferences kolostorát 1544-ben végvárrá alakították.10 Zsitván a csákányi várhoz tartozó elővár, góré, a mocsári útnál lévő megfigyelő hely épült.11 A török-magyar határ sokáig itt húzódott, a Csákányon kialakított várat a harcok során többször ostromolták, a környező falvakkal együtt többször gazdát is cserélt. Eközben az utóbbiak súlyos veszteséget szenvedtek. A térség végül Kanizsa elfoglalásával került török kézre és a felszabadító háborúkig ott is maradt. A közeli Kiskomárom vára viszont a 17. században is magyar kézen volt, így a török-magyar határ ezúttal is a térségben húzódott. A falu 1573-ban feltűnik a török adólajstromokban, ekkor öt porta volt itt, de hamar elnéptelenedett, 1703-ban pusztaként említették, majd néhány évtized múlva újratelepítették.12 Győrffy 1997: 95. Borsa 1991: 66–67. MNL OL, DF 230321. 4 Mályusz 1956: 64; Aradi 2007: Adattár. 5 Borsa 1989: 18–19. MNL OL, DL 106005. 6 Csánki 1914: 160. 7 Glaser 1929:266; Glaser 1932: 1–7. 8 Glaser 1929: 267. 9 Glaser 1929: 273. 10 Magyar–Nováki 2005: 40–41; Aradi 2013: 210. 11 Magyar–Nováki 2005: 136. 12 Csánki 1914: 160. 2 3
216
Molnár István: A középkori Szőkedencs és temploma
A terület jelenlegi földrajzi környezete a 19. században végzett szabályozási munkákkal alakult ki. Az egykori földrajzi képre leginkább néhány régebbi térkép alapján következtethetünk. Az első katonai felmérés térképén13 a Balaton elmocsarasodó öblei még félsziget-szerűen veszik körbe a területet, a Berek nyugaton szinte a faluig ér. Az erdős területek jóval kiterjedtebbek. Egy nagy erdő látható a falutól északra, de szintén erdők találhatóak a vizes területeknél és egy széles erdősáv választja el a település határát a Csákányi határtól is. Ez lehetett az úthálózat átalakulásának ideje. Két részben párhuzamos út látszik. Egyik a temetőn keresztül megy Csákány illetve Sávoly felé, egy másik a mai falun keresztül megy Főnyedre. A régi templom mellett menő út lehet a régi országút, ez kissé arrébb tolódhatott a falu áttelepülésével. A két utat, illetve a falut és a temetőt is út köti össze, amely a temetőtől folytatódva a mocsárnál ér véget. Ez a Zsitfáig ve- 3. kép: Szőkedencs az 1. katonai felmérésen, 1783-ban zető út maradványa lehet, meghosszabbítva érinti a Zsitfa (HTM T, XIV.20) határában lévő kisvárat. Ekkor még állt a temetőben a templom romja (3. kép). A 2. katonai felmérés idején már közelebb áll az úthálózat a maihoz.14 A legfontosabb változás, hogy a csákányi út nem éri már el a temetőt, hanem – ahogy most is – bekanyarodik a faluba. A falut temetővel összekötő út még a berekig vezet. Megindult a berek szabályozása is, a mocsaras-zsombékos területek visszaszorulóban voltak. Az erdős területek is jelentősen megritkulnak, de a víz visszaszorulása miatt néhol, így a településtől délnyugatra, kissé ki is terjednek. A templom maradványai ekkor már nem látszottak.
Régészeti adatok Terepbejárások során többször is azonosították a középkori falu nyomait a temető körül.15 Nyilvánvalónak tűnt, hogy az új település, feltehetően a török kiűzése után, 700–800 m-re nyugatra települt újra. Ugyanakkor, az utóbbi évtizedben több helyen is középkori településnyomokat találtak. A település délkeleti, a templom felé eső részén leltek középkori kerámiát.16 A terület a templom körül elhelyezkedő teleptől csak párszáz m-re van, de úgy tűnik azzal nem ér össze. Ennél is fontosabb, hogy a mai település északnyugati határán, az M7-es autópálya építését megelőzően, középkori lelőhelyet azonosítottak, amelynek egy része a nyomvonalba esve feltárásra is került.17 Itt kora Árpád-kori és késő középkori leleteket is találtak.18 Ez a terület 2 km-re van a templomtól, így egy másik település is lehetne, ugyanakkor gyakorlatilag a mai falu mellett helyezkedik el. Hosszú ideig, legalább a 14–15. századig élő településről van szó, templomának nincs nyoma. Kérdéses a két telep, a jelenlegi település és a templom egymáshoz való viszonya. Feltételezhetjük, hogy a forrásokban több néven – Budaváridencs, Vargadencs, Sárosdencs – is feltűnő település két, kezdetben talán birtokosaik alapján elkülönülő részéről lehet szó. A templom maradványaitól 2,3 km-re nyugatra egy vár található. A Szőkedencs–Várdombként ismert lelőhelyen19 lévő várat – Sándorfi György és Nováki Gyula 1987-es felmérését is közölve – Magyar Kálmán és Nováki Gyula mutatta be Somogy megye várairól írt összefoglaló művében.20 Sajnos a vár nagy része már elpusztult. Az eredetileg hosszúkás, téglalap alakú, 20×25 m nagyságú vár nyugati és déli része van meg, máshol elbányászták. Egykor mély árok HTM T, XIV.20 (1783). HTM T, XXXII/50 (1861–1864). 15 Szőkedencs–Temető (FK T, KÖH46613) és Szőkedencs–Alsó-Kenderföldek I. (FK T, KÖH 46615) lelőhelyek. 1973-ban Makkay János és Racky Pál azonosította először. 16 Szőkedencs–Alsó-Kenderföldek II. (FK T, KÖH 46618). 2003-ban Marton Tibor azonosította. 17 Szőkedencs–Cölömpös-árok lelőhely (FK T, KÖH 46610). Németh Péter Gergely feltárása. 18 Németh 2006: 20–22. 19 FK T, KÖH46610. 20 Magyar–Nováki 2005: 142, 245. 13 14
217
Molnár István: A középkori Szőkedencs és temploma
4. kép: A szőkedencsi vár alaprajza (Sándorfi György és Nováki Gyula 1987-es felmérése, közölve Magyar–Nováki 2005: 245)
5. kép: A 700 éves hársfa (Fotó: Molnár István)
vette körül, ez csak északnyugaton maradt meg jó állapotban, itt 15 m széles, 3,5 m mély (4. kép). Történeti adat a várról nem ismert, jellege alapján Magyar Kálmán és Nováki Gyula középkorinak tartották. 2012-ben és 2013-ban a várban és környezetében terepbejárást, helyszíni szemlét tartottunk. Fémkeresőzés közben két szlavón báni dénárt találtunk, az egyik kopottsága miatt pontosan nem datálható, de a másik III. András (1290– 1301) idejére tehető.21 Egy II. Ottokár (1254–1276) alatt vert bécsi fillér is előkerült.22 Emellett Árpád-kori kerámiát, valamint nyílhegyeket és egy gombot találtunk (13. kép).23 A legszebb lelet egy 26×28,5 mm-es, ezüstből készült ruhacsat. A hatágú, végein háromkaréjos záródású csat testét hat darab bekarcolt, öt körből álló virággal díszítették (13. kép).24 A vár legalább a 13–14. század fordulóján biztosan működött. Egy helyen kőfal nyoma is megfigyelhető. Az egykor feltehetően a berekből kiemelkedő vár és a közelében lévő település egymáshoz való viszonya egyelőre kérdéses. A vár török kori szerepéről nem tudunk, feltehetően ekkor már nem működött erősségként.
A feltárás körülményei és a terület rétegződése A munkálatok megkezdése a temetőben álló 700 éves szőkedencsi hársfa megvédésére irányuló munkálatokhoz kapcsolódott. A hatalmas – 25 m magas – kislevelű hárs (Tilia cordata) a település és a környék egyik büszkesége. Közel 10–12 m átmérőjű törzse szorosan egymáshoz simuló hatalmas törzsekből áll, már 700 éve is egy anyanövényről sarjadhatott (5. kép). A település lakóinak véleményét, hogy egykor a templom mellett álhatott, a feltárás igazolta, talán nem is sokkal a templom építése után ültethették. A hársfa megóvása céljából szükségessé vált a fa gyökérzetének földdel való elfedése. A gyökerek kissé kilógnak a földből, ez is jelzi a domb lekopását, talán 1 m-rel is magasabban volt itt a középkori talajszint. A fát egy alacsony fallal vették körbe, ennek építése előtt alapot ástak, körülárkolták. A munkálatokat 2010. augusztus 17-én és 18-án megfigyeltük. Már az első nap téglamaradványok kerültek elő. Megállapítottuk, hogy a fa köré tervezett körárok valószínűleg rombolná a templom maradványait. Szükségessé vált tehát, hogy megkeressük a falakat és megállapítsuk az épület maradványainak helyzetét. Egy ásónyom mélyen leszedtük a felső, füves réteget a területről. Ekkor kirajzolódtak Unger 1997: 232 (21. számú érme). Az érmét Varga Máté határozta meg, segítségét ezúton is köszönöm. 23 A leletekre a mind a szövegben, mind az illusztrációknál a kaposvári múzeum középkori leltárkönyvében szereplő leltári-számokkal hivatkozom. RRM, Ltsz. 2013.18.2–4. 24 RRM, Ltsz. 2014.2.2. 21 22
218
Molnár István: A középkori Szőkedencs és temploma
6. kép: A 2010-es feltárás területe, a templom keleti része (Fotó: Molnár István)
7. kép: A 2012-es feltárás területe, a templom nyugati része, a torony maradványaival (Fotó: Molnár István)
8. kép: Szőkedencs–Temető, összesített felszínrajz (2010–2012)
219
Molnár István: A középkori Szőkedencs és temploma
a középkori templom szentélyének maradványai. Ez a jelenlegi temető sírjaitól keletre volt, látszott, hogy a templom hajóját a Vésey-család, a temető többi részétől kissé elkülönülő sírjai bolygatják. A templomtól keletre, az árokban két sírt találtunk, amit kibontottunk. A templom kirajzolódó nyomai alapján egy tanúfallal kettéosztott területet jelöltünk ki, ahol 2010. októberében egy téglából épült, félköríves szentélyzáródású templom alapozásának keleti részét tártuk fel. Egy északi helyiség indítását is sikerült megtalálnunk, ez a fa miatt sajnos nem volt kibontható (6. kép). 2012-ben a település vezetése kérte, hogy tárjuk fel a még hiányzó és feltárható területet. A munkát 2012. augusztus 13. és 21. között végeztük el. Egy kezdetben tanúfallal kettéosztott, 3,8×10 m-es szelvényt jelöltünk ki. A szelvény szélességét keleten a Vésey-család sírjai –amelyek miatt egy 2,3 m-es terület nem volt kibontható – nyugaton az újkori temető sírjaihoz meghagyott biztonsági sáv jelölték ki. A szelvény északi 1,5 m-e csak részlegesen került feltárásra. Ezen kívül az északról csatlakozó sekrestye nyugati falát próbáltuk követni. délnyugaton ki is bontottuk az alapozásig, de máshol – a fa gyökérzetének védelme miatt – csak szondával kutattuk. Az északi fal indítását is megtaláltuk, a többi része a fa gyökérzete miatt nem volt kibontható. A torony nyugati falából nem került kibontásra egy vékony sáv (7–8. képek). A terület erősen lejt délre és keletre. A gyepszint eltávolítása után a maradványok felett elkülöníthető egy erősen törmelékes, téglás réteg, amely az alapozás felett is megvan, 10–40 cm vastag, mindent felülrétegez, újkori tereprendezés, elegyengetés nyoma lehet. Nem egyenlően vastag mindenhol, a hajó nyugati falánál, jól követhető, máshol – délen és keleten, vagy a torony területén – vékonyabb vagy hiányzik. A Vésey-család 19. század végi sírjai metszik ezt a réteget, ez behatárolja az elegyengetés idejét. A feltárási terület nyugati részén, a torony északi fala felett látszik a kiszedett fal törmelékes betöltésének nyoma e réteg alatt. Az északi szelvényfalon a sekrestye déli falának kiszedett foltja is látszik, efelett nincs az említett törmelékes újkori réteg. A sekrestye nyugati fala viszonylag magasan megmaradt, a fa gyökérzete és az általa megtartott föld védte. A lekopottabb részeken, keleten és délen, ahol az újkori egyengetés hiányzik, vagy vékony, hamar kirajzolódik az alapozás illetve néhol a falak igen gyér maradványai. Míg északon ez 50–60 cm-re van a mai felszíntől, addig délen és keleten csak 30 cm-re, illetve 10 cm-re. Az egykori épületen kívül, a gyepszint és az újkori elegyengetés alatt nem, vagy csak gyengén téglatörmelékes rétegben találjuk az egykori temető sírjait. A hajó közepét és nyugati részét, nyugati falát és kisebb részben a déli fal nyugati részét is bolygatta egy beásás. Téglatörmelékes, már a templom – legalábbis részleges – pusztulása után, de még az erősebben kevert elegyengetés előtt töltődött fel. Hasonló betöltése van a torony belsejében lévő lemélyedő résznek is, a torony nyugati fala is rombolódott. A templom középső részét a Vésey-család újkori sírjai bolygatták, míg a keleti falnál öt újkori sír feküdt. A 19. századra keltezhetőek, mikor már romos volt a templom, hiszen a falakat is rombolják ezek a sírok. Így a templom belsejéből csak a keleti – legjobban lepusztult területen – maradt meg egy 1–1,5 m-es bolygatatlan terület. A sárga altalaj itt 20–40 cm-re van a jelenlegi felszíntől és 20–30 cm-re az alapozás felső szintjétől. A templom belsejében, kisebb területen, nem sokkal az altalaj felett, az alapozás tetejével nagyjából egy szinten, kissé rendszertelenül elhelyezkedő, lapjukkal lehelyezett téglákat találunk, ami az egykor kialakított belső járószint maradványa lehet. Összefoglalva, a 19. században a romos és már talán részben el is hordott templom falait nagyobbrészt kiszedték, a belsejét valamikor ekkor szétásták, valószínűleg nem sokkal később egy egyengetést is végeztek. Több újkori sír bolygatta a területet. Középkori külső járószintet nem tudtunk megfigyelni.
A templom A feltárás eredményei alapján az épület több periódusát valószínűsíthetjük. Első lépésben – feltehetően valamikor a 12–13. században – egy félköríves szentélyzáródású, nyugat-délnyugat – kelet-északkeleti tájolású templom épült. Alaprajza nem egészen szabályos, az északi részen mintha jobban kiszélesedne, de a fa gyökérzete miatt ez a rész nem volt rendesen kutatható. A sekrestye fala is itt indult. Sajnos főleg az alapokat találtuk meg. Mindössze a hajó északnyugati sarkánál maradt 2–3, a délnyugati saroknál és a déli falon 1 téglasor a felmenő falból is (9. kép). A hajó alapozása téglasorokból és a közéjük döngölt agyagból állt. Az alap 120–140 cm széles volt, nagyjából 130 cm (7–8 téglasor) mélyen maradt meg. 14–15×30×5–6 cm nagyságú téglákkal alapozták. A széleken egész, szabályos hosszanti helyzetű, a sorok közepén töredékes, szabálytalan helyzetű téglákat használtak. A téglasorok közé agyagot döngöltek, ez 4–8 cm széles. Az északnyugati sarkánál érzékelhető volt egy vékony meszes réteg az alapozás tetején, a falak alatt. A habarcsba rakott téglából készült felmenő falak megtalált maradványai az alapozás széléig értek, 120–130 cm szélesek voltak. Tégláik hasonlóak, mint az alapban. A két ásatási évad eredményei alapján a templom külső mérete 10,2×7,2 m, a belső átmérője 7,6×4,6 m körül lehetett, ami 1,65 külső, 1,41 belső térarányt jelent. 220
Molnár István: A középkori Szőkedencs és temploma
10. kép: A sekrestye fala és alapozása (Fotó: Molnár István)
9. kép: A felmenő fal maradványai a hajó északnyugati sarkán (Fotó: Molnár István)
Feltehetően valamivel később egy téglalap alaprajzú, 2,5×4,1 m-es külső, nagyjából 1,3×2,5 m-es belső átmérőjű nyugati torony épült a templomhoz. Bekötötték a hajóba, a keleti falát a templom nyugati fala jelentette. A torony alapozása hasonló, mint a hajóé, 120–130 cm széles. A déli és északi fal alapozása magasabban, szinte teljesen megmaradt, a nyugatié, a már említett beásás miatt, nagyobbrészt megsemmisült, csak két sor maradt meg. Az alapozás tetején itt is követhető egy vékony meszes réteg. A téglák hasonló méretűek, mint a hajó alapozásánál, de szabályosabban, szorosabban állnak. Kevesebb fél téglát használtak, azokat is szorosan összeillesztették. Az alapozás 110 cm mélységű. Egy nagyjából 10 cm-es, kissé téglatörmelékes agyagréteg felett volt 9 sor tégla, közöttük 4–8 cm-es tapasztás. A torony és a hajó alapozásának téglasorai nem teljesen egy magasságban fekszenek, közöttük 10 cm-es rés is van, ez azért árulkodó, mert különben a torony-alap téglái szorosan helyezkednek el. A torony déli fala alatt kevertebb a talaj és nem az altalajra rakták 11. kép: Rekonstrukciós rajz az Árpád-kori templomról az alapozást. A fal itt meg is rogyott. Csontokat – ameny- (Készítette: Nyári Zsolt) nyire alá tudtunk bontani – nem találtunk az egyenes falú beásás betöltésben, de feltehetően sír lehetett. Mindez arra utalhat, hogy feltehetően egy későbbi fázisban – talán az Árpád-kor végén – és nem a templom többi részével együtt épülhetett a torony. Később – feltehetően a 14–15. században – a hajó északi falához egy sekrestye épült. Mivel az elmúlt évszázadokban a fa gyökérzete jórészt benőtte az épületrész területét, annak csak kis részleteit bonthattuk ki. 2010-ben a keleti falának indulását, majd 2012-ben a nyugati falát is megtaláltuk, utóbbi viszonylag magasan, 6 téglasornyira megmaradt. Sajnos a fa gyökérzetének védelme miatt, csak a délnyugati részét tudtuk teljesen feltárni, máshol csak az irányát és hosszát próbáltuk meghatározni, az épületrész északnyugati sarkát megtalálni. A többi része – északi és keleti fala valamint a helyiség belseje – a fa gyökérzete miatt nem volt kibontható. A nyugati fal 3,9–4 m hosszúnak bizonyult, így egy nagyjából 4×5 m-es, téglalap alaprajzú épületrészre gondolhatunk. Az alap 90 cm, a felmenő fal kissé keskenyebb, 70 cm széles volt. A sekrestye alapozásában 40 cm-es agyagréteg felett 7 sor habarcsba rakott tégla volt, majd a felmenő 221
Molnár István: A középkori Szőkedencs és temploma
fal kissé keskenyebb maradványai következtek (10. kép). A sekrestye alapjában és felmenő falában 24×12×5–6 cm-es téglák voltak, kisebbek, mint a többi épületrésznél. A habarcs 1–1,5 cm vastag. A sekrestye ésszaknyugati végén egy 54×60 cm-es támpillér alapozása volt. Ez 32×14–15 cm-es, a sekrestyéénél nagyobb téglákból állt. Az épület az Árpád-korban épülhetett méretei, építőanyaga, technikája és a bővítés fokozatai tipikusnak mondhatóak a térségben.25 Ennek megfelelően egykor föld felett álló részének rekonstrukciójánál is a környék tipikus templomépítészetéből indultunk ki (11. kép).
A templom körüli temető A feltárás során elsősorban a templom alaprajzát igyekeztünk tisztázni, a temetőből csak kisszámú, a szelvénybe eső sírt bontottunk ki. 2010-ben, a fa körüli árokban, a templomtól 3–3,5 m-re 2 sírt tártunk fel. 2012-ben a templom északnyugati sarkánál bontottunk ki sírokat. Az altalajt a templomtól északnyugatra, a felszíntől 120–130 cm-re találtuk meg. A legalsó épen maradt sírok ezen a szinten rajzolódtak ki. Jellemző, hogy ettől magasabban nem maradt egyben lévő sír, ugyanakkor az első ásatási évben a templomtól keletre feltárt két sír jóval sekélyebb, 60 cm-es mélységben került elő. (Ez a talajszint változásával magyarázható, míg az említett két sír alacsonyabban fekvő területen volt, az abszolút mélysége hasonló.) A sírok tájolása nagyjából egységes a nyugat-keleti iránytól csak kissé tér el. Ugyanakkor a templom tájolásával nem teljesen azonosak, az jobban délnyugatra tájolt. 1. sír: A templomtól 3,2 m-re, K-re volt. Háton fekvő, nyújtott temetkezés. Fiatal felnőtt, Ny–K-i tájolású sírja. A sírgödör foltja csak helyenként követhető. Metszi a 2. sírt. Nem volt teljesen kibontható, a fa gyökérzete akadályozta a lábak feltárását. Bolygatva volt, a koponya és a felsőtest csontjainak jelentős része van meg. A karjait a medencében összekulcsolták, a lábak nyújtva voltak. Melléklete nem volt. 2. sír: A templomtól 3,2 m-re, K-re volt. Háton fekvő, nyújtott temetkezés. Ny–K-i tájolású, felnőtt sírja. Foltja nem követhető. Metszi az 1. sír. Bolygatva volt, tégladarabok voltak a földjében. A koponya és a bal combcsont egy része van meg, néhány kisebb töredékkel. Melléklete nem volt. 4. sír: A torony É-i falától és a hajó ÉNy-i sarkától 55 cm-re volt. A lekerekített sarkú, téglalap alakú sírgödör, az altalajtól 30 cm-re mélyül, 1,5 méterre van a mai felszíntől. Betöltése kevert barna. Ny–K-i tájolású sír. Csak a nyújtott lábak esnek a szelvénybe, a többi része kilóg a feltárt területből. Nyújtott helyzetű, háton fekvő temetkezés. Régi sírok csontjai voltak a két szélére téve. Melléklete nem volt. 5. sír: A torony É-i falától és a 4. sírtól É-ra, a mai felszíntől 1,2 m-re volt. Alatta közvetlenül a 7. sír helyezkedett el. Ny–K-i tájolású sír. Csak a nyújtott lábak voltak a szelvényben, a többi része kilóg a feltárt területből. Nyújtott helyzetű, háton fekvő temetkezés. Melléklete nem volt. 6. sír: A templomhajó ÉNy-i sarkától 30 cm-re volt. Lekerekített sarkú, téglalap alakú sírgödör lehetett, az altalajtól 30 cm-re mélyül, 1,5 m-re van a mai felszíntől. Ny–K-i tájolású gyermeksír. Nyújtott helyzetű, háton fekvő temetkezés. A lábak nyújtva voltak. A jobb kéz szorosan a medence mellett, a bal a combcsontra volt téve. Melléklete nem volt. 7. sír: A torony É-i falától É-ra volt. Felette közvetlenül az 5. sír volt. Felnőtt Ny–K-i tájolású sírja. Csak a lábak vannak a szelvényben, a többi része kilóg a feltárt területből. Nyújtott helyzetű, háton fekvő temetkezés. A lábak nyújtva voltak. Melléklete nem volt.
25
Aradi 2007: 103–105; Aradi 2010: 41; Valter 2005.
222
Molnár István: A középkori Szőkedencs és temploma
12. kép: Edénytöredékek a templom feltárásából
223
Molnár István: A középkori Szőkedencs és temploma
8. sír: A torony É-i falától és a 4. sírtól É-ra volt. 10–15 cm-re volt az 5. és 7. sírok alatt, de azoktól K-re helyezkedett el. Lekerekített sarkú, téglalap alakú sírgödör, az altalajtól úgy 30 cm-re mélyül, 1,6 m-re van a mai felszíntől. A medencéje és a lábai vannak a szelvényben, a többi része kilóg. Felnőtt Ny–K-i tájolású sírja. Nyújtott helyzetű, háton fekvő temetkezés. A lábak nyújtva voltak. Melléklete nem volt. A templom szentélyéhez 5 sír volt beásva, ezek bolygatták a szentély alapozását. Nyilvánvalóan már nem álltak a falak, amikor ide temetkeztek, de még ismert lehetett a templom helye. A mai temetőtől elkülönülnek, az 1800-as években áshatták ezeket. Egy kivételével nem kerültek feltárásra. A feltárt újkori leletanyagot tartalmazott.
Leletanyag A feltáráson viszonylag kevés leletet találtunk. A temetőnek csak igen kis részlete, hét melléklet nélküli sír, illetve sírrészlet lett feltárva. A bontás közben leginkább a templom feletti törmelékrétegből és az újkori beásásokból, tehát másodlagos helyzetből gyűjthettünk kerámiát és néhány vasszöget (12–13. képek). A kerámiaanyag az Árpád-kortól a késő középkorig terjed. A korai időszakot Árpád-kori alj- és oldaltöredékek jelentik,26 az egyik edény vállát a csigavonal felett hullámvonallal díszítették.27 Előbbieknél fiatalabbak a halványsárga, majdnem fehér színű, vörös sávos festéssel díszített oldaltöredékek,28 illetve több kihajló gömbölyített vagy háromszög átmetszetű perem.29 Számos késő középkori fedőtöredék került elő.30 Utóbbi időszakból származik több sárgásszínű homokkal vagy csillámos homokkal soványított edénytöredék, köztük aljak és tagolt peremek illetve belül zöld mázas oldaltöredékek.31 Néhány középkori vasszög is előkerült a feltárásból.32 Egy közel ép, csak kis kiegészítésre szoruló edényt találtunk a templom északnyugati sarkánál, a sírok között. 22,8 cm magas, szájának 18,2 cm, fenekének 8,8 cm az átmérője. Halvány sárgásvörös színű, kissé kormosra égett. A vállánál a legszélesebb, a nyaka kissé ívelt vonalú, alatta bekarcolt egyenes vonallal díszített. Kihajló pereme lekerekített háromszög átmetszetű.33 Esetleg a 13. század végére, de inkább már a 14. századra keltezhetjük. A fémanyagban egy gyűrű töredéke mellett egy kisméretű, négyzet alakú bronzból készült veretet kell megemlítenünk. Vékony, domborított, négyszirmú virágot formáz. Két kis lyuknál volt felfűzve.34 Párta vagy pártaöv része lehetett. A késő középkori, bolygatott sírból származhat.
Összefoglalás Somogy Megye nyugati szélén található Szőkedencs település. Régi templomának maradványait a jelenlegi településtől 800 m-re, a ma is használt temetőben tártuk fel. Három építési periódusát különítettük el. Az Árpád-korban egy félköríves szentélyzáródású téglatemplom épült. A felmenő falaiból kevés maradt meg, leginkább a téglasorokból és közéjük döngölt agyagból álló alapozás maradványait tártuk fel. Valamivel később egy nyugati toronnyal, majd, már a késő középkorban egy északról csatlakozó sekrestyével bővítették. Az amúgy méreteiben, építőanyagában és bővítményeiben is tipikusnak mondható templom igazi különlegességét az egykor mellé ültetett és mellette nagyjából 700 éve álló fa adja. Utóbbival együtt természeti és kulturális örökségünk összefonódásának igen szép példája.
RRM, Ltsz. 2011.2.4. RRM, Ltsz. 2014.2.5. 28 RRM, Ltsz. 2011.5.7, Ltsz. 2014.2.14. 29 RRM, Ltsz. 2011.5.25, Ltsz. 2014.2.9. 30 RRM, Ltsz. 2011.5.3–4, Ltsz. 2014.2.10. 31 RRM, Ltsz. 2014.2.3, Ltsz. 2011.5.2, Ltsz. 2014.2.6, Ltsz. 2011.5.11. 32 RRM, Ltsz. 2011.5.22. 33 RRM, Ltsz. 2014.2.1. 34 RRM, Ltsz. 2014.2.21. 26 27
224
Molnár István: A középkori Szőkedencs és temploma
13. kép: A templom feltárásakor talált (1) bronzveret, vasszög (2) és fazék (3), valamint ruhacsat (4), gomb (5) és nyílhegyek (6) a közeli vár területéről. (RRM, Ltsz. 2011.5.22, Ltsz. 2014.2.21, Ltsz. 2014.2.1, Ltsz. 2014.2.2, Ltsz. 2013.18.2, Ltsz. 2013.18.3–4
225
Molnár István: A középkori Szőkedencs és temploma
Források/Gyűjtemények Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ, Budapest (FK) Tervtár Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) dokumentációk Hadtörténeti Múzeum és Levéltár, Budapest (HTM) Térképtár (T) XIV/20 = 1. katonai felmérés, 1783; XXXII/50 = 2. katonai felmérés, 1861–1864. Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltára, Budapest (MNL OL) Diplomatikai Fényképtár (DF) Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár (RRM) Mályusz 1956 = Mályusz Elemér: Zsigmond-kori Oklevéltár II. (1400–1410). (Magyar Országos Levéltár kiadványai II. Forráskiadványok 3.) Budapest: Magyar Országos Levéltár, 1956.
Hivatkozott irodalom Aradi 2007 = M. Aradi Csilla: Somogy Megye Árpád-kori és középkori egyházszervezetének létrejötte és megszilárdulása. (Doktori disszertáció.) Budapest: ELTE BTK Régészeti Tanszék, 2007. Aradi 2010 = M. Aradi Csilla: Középkori egyházi emlékek Somogy megyében, 39–43. In: Németh Péter Gergely – Honti Szilvia – Költő László – Magyar Kálmán – M. Aradi Csilla – Molnár István: Mit rejt Somogyország földje? Jubileumi kötet. (Somogyi Múzeumok közleményei 19.) Kaposvár: Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2010. Aradi 2013 = M. Aradi Csilla: Erődített középkori kolostorok és templomok kutatása Somogy megyében. / The Research of Medieval Fortified Cloisters and Churches in Somogy County. In: A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 1 (2013) 203–216. Borsa 1989 = Borsa Iván: Királyi rendeletre tartott megyei közgyűlés Somogyvár mellett 1444-ben. In: Somogy Megye Múltjából Levéltári Évkönyv 20 (1989) 5–27. Borsa 1991 = Borsa Iván: A Somogyi konvent oklevelei az országos levéltárban. In: Somogy Megye Múltjából Levéltári Évkönyv 22 (1991) 49–68. Csánki 1914 = Csánki Dezső: Somogy vármegye. Budapest: Országos Monográfia Társaság, 1914. Győrffy 1997 = Győrffy György: Pest-Buda kialakulása. Budapest története a Honfoglalástól az Árpád-kor végi székvárossá alakulásig. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1997. Glaser 1929 = Glaser Lajos: A Dunántúl középkori úthálózata. In: Századok 13 (1929) 136–167, 257–285. Glaser 1932 = Glaser Lajos: Középkori hadiutak a Dunántúlon. In: Hadtörténeti közlemények (1932) 3–4. 1–7. Németh 2006 = Németh Péter Gergely: Szőkedencs–Cölömpös árok, 20–22. In: Honti Szilvia – Fábián Szilvia – et al.: Régészeti kutatások az M7-es autópálya Somogy megyei szakaszán és a 67-es úton (2004–2005). Előzetes jelentés IV. In: Somogyi Múzeumok közleményei 17 (2006) 7–70. Magyar–Nováki 2005 = Magyar Kálmán – Nováki Gyula: Somogy Megye várai a középkortól a kuruc korig. Kaposvár: Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2005. Unger 1997 = Unger Emil: Magyar éremhatározó. 1. kötet. (1000-1540.) Budapest, 1997.
226
Pap Ildikó Katalin
Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában Vas megye és az Őrség délnyugati részén, a szlovén határ mellett fekvő Kercaszomor hajdani kercai falurészén áll az 1788 és 1790 között épített református templom (1–2. képek). Az épület 2012-es felújításának kezdetén a templom lelkipásztora, Ozsváth Imre1 megkereste a Savaria Múzeumot azzal a kéréssel, hogy kísérjük figyelemmel a munkálatokat, amelyek során középkori kövek előkerülése várható. A templom nem áll műemléki védettség alatt, azonban írott források2 és az itt élők közösségi tudata szerint a mai egyházi épület a 18. század végén elbontott3 kercai Szent Vencel-templom építőanyagának felhasználásával épült.
A Szent Vencel templom története4 A Szent Vencel vértanú tiszteletére szentelt templom mai ismereteink szerint az Őrség egyik legrégebbi plébánia- 1. kép: Kercaszomor földrajzi elhelyezkedése temploma. Az épület a református templomtól jelentős, (Készítette: Isztin Gyula) légvonalban 1,5 km-es, szekérúton 2,5 km-es távolságra, a Kis-Kerka (Kercsica) patak5 déli oldalán magasodó dombvonulat egyik kiemelkedésén, messzelátó helyen állt (2. kép). A közelében fekvő középkori út egyik ága nyugat felé Dobrára, a másik dél felé, a Murához vezetett. A templom első írásos említését megelőzően már régóta fennállhatott, hiszen 1208-ban, Lendva föld határjárása során,6 mint első határjelet említették.7 A korai említésen kívül az épület Árpád-kor elejére tehető eredete mellett szól magányos, településen kívüli fekvése, valamint titulusa is. Szent Vencelt8 – akinek kultuszát Magyarországon csak az 1192-ben oltárra emelt új Itt szeretnék köszönetet mondani Ozsváth Imre lelkipásztornak és Rákóczy Péter építészmérnöknek a dokumentálás kezdeményezéséért és a hatékony együttműködésért, Kiss Gábornak a munkában való személyes közreműködéséért és a közlemény elkészítéséhez nyújtott segítségéért, valamint Feld Istvánnak, aki a cikk lektorálása kapcsán tett észrevételeivel és tanácsaival segítette munkámat. 2 Pataky 1990: 51. 3 Gózon 1873: 305. 4 A Szent Vencel-templom itt vázolt története Kiss Gábor munkáján alapszik (Kiss é.n.). Ezúton is köszönöm neki, hogy a kézirat vonatkozó részét a rendelkezésemre bocsátotta. 5 A név eredetéről: Kiss–Zágorhidi 2012: 503. 6 A határjárás szövegét és térképre vitt adatait: Kiss–Zágorhidi 2006: 177, 186. 7 Benczik–Feiszt 2000: 83–84; Kiss–Zágorhidi 2008a: 215; Kiss–Zágorhidi 2012: 510; Valter 2004: 49. 8 A Szent Vencel titulus és a korai határvédelem összefüggéseiről: Kiss–Zágorhidi 2008b. 1
227
Pap Ildikó Katalin: Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában
2. kép: A Szent Vencel és a református templom elhelyezkedése a II. katonai felmérés térképén (Készítette: Isztin Gyula)
lovagszent, Szent László tisztelete szorította háttérbe – a középkorban a határvédelemmel megbízott katonáskodó elemek mint lovagkirályt tisztelték. A templom építői valószínűleg a Kerka patak völgyében élő9 Kerka-őrök10 lehettek. Magáról az épületről az írott források alapján viszonylag keveset tudunk. Az első román templom kisméretű és keletelt lehetett. Később toronnyal és sekrestyével bővítettek. Temetőjét ma is látható árok keríti. A plébánia a 15. században Őriszentpéter és Hodos mellett az Őrség három fő egyházas helyeinek egyike volt. Első névről ismert papja András, aki 1503-ban a belmurai kerület alesperese volt. A templom alatt létrejött apró települést 1452-ben Kápolnáskercának, 1502-ben és 1503-ban Szentviszlónak hívták. A név a Vencel (Venceslaus) személynév középkori magyar alakja. A 16. század végére a plébánia telkei elnéptelenedtek és a 17. század elején a templom a protestánsok kezére jutott. Az épületet a török hódoltság végén a kanizsai tatár csapatok felgyújtották. A romokat 1698 előtt a protestáns lakosok hozták rendbe, azonban az épületet később villámcsapás rongálta meg. 1732-ben a templom ismét a katolikusoké lett, de a környék lakossága megtartotta protestáns vallását. A hívek nélkül maradt, pusztuló egyházi épületet 1788-ban bontották le, köveit és tégláit a református templom építéséhez használták fel. A templom körüli, ma is Pusztatemetőnek hívott sírkertbe 1844-ig folyamatos volt a temetkezés.11
A korai birtokrendszer vízrajzi alapon történő megszervezéséről részletesen: Kiss–Zágorhidi 2012: 501 (3. lábjegyzet). Okleveles említésükre: Kiss–Zágorhidi 2012: 502. 11 Pataky 1990: 73. 9
10
228
Pap Ildikó Katalin: Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában
3. kép: A református templom keleti és északi oldala a keleti bejárattal (Fotó: Pap Ildikó Katalin)
A református templom rövid építéstörténete A református templom felépítését II. József 1781-es türelmi rendeletének rendelkezései tették lehetővé, amelyeknek 1783-ban sikerült érvényt szerezni. Elsőként 1784-ben téglából lelkészlakot, fából iskolát és tanítólakot építettek. II. József újabb rendeletei mind több korlátozást töröltek el, így lehetővé vált torony építése, megengedte a harangozást és a templomok bejáratai utcára nyílhattak.12 A gyülekezet templomának emelését 1788-ban kezdte meg, melyhez a helybeli plébános tiltakozása és feljelentése ellenére az 1732 óta romos állapotba került templom köveit hordták le a faluba. A Szent Vencel-templom tornya – benne a régi haranggal – ekkor még állt. A plébános és a református gyülekezet hosszú vitája a kövek és a harang miatt 1793. február 8-án ért véget, mikor a vármegye küldöttei és a két egyház képviselői megállapodást kötöttek, mely szerint „sem a pápisták többé Praetensiojukat (igényüket) nem tartják fent azon téglák és kövek iránt, amelyeket a Reformátusok a régi Pápista elromladozott templomból elhordtak, sem a Reformátusok Jussokat nem tartják a Pápistákkal maradott haranghoz kielégíttetvén 85 forintokkal”.13 Az 1790. december 5-én felszentelt templom a Kis-Kerka patak északi oldalának egyik magaslatán kialakított teraszon áll. Az épület hosszúsága 22,75 m, szélessége 11,40 m, falai 73–82 cm vastagok.14 Az építkezést megörökítő írott források szerint a hajó padlásolt volt, belterét öt nagy ablak világította be, tetejét és fából készült tornyát fazsindely fedte. A szintén fából készült keleti és nyugati karzat kezdetben faoszlopokon nyugodott. A templom ajtaja eredetileg a déli oldalon volt (5. tábla), majd keletről (3. kép) nyitottak új bejáratot. Az épület az elmúlt több mint kétszáz évben számos külső és belső átalakításon esett át. A hajó eredetileg döngölt padlóját az 1797–1799 között szolgálatot teljesítő Gál Gábor lelkész ideje alatt rakták ki téglával.15 A fatorony 1826-ban villámcsapás következtében leégett. 1827-ben az új torony építésére negyvenezer téglát vetettek, de a várható költségek miatt az építésre ekkor még nem került sor.16 A templom „megromladozott” falait 1831-ben Pataky 1990: 49. Pataky 1990: 50–51. 14 Az északi és déli fal 82 cm, a nyugati 78 cm, a keleti 73 cm vastag, a torony falvastagsága pedig 98 cm. Az adatokat Rákóczy Péternek köszönöm. 15 Pataky 1990: 52. 16 Pataky 1990: 70–71. 12 13
229
Pap Ildikó Katalin: Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában
4. kép: A keleti téglakarzat, oszlopai előtt a fakarzatot hajdan tartó kövekkel (Fotó: Pap Ildikó Katalin)
renoválták. Az új torony felépítésére, a templom falainak magasabbra emelésére, boltozata kibővítésére és a templomi karzatok téglából való újjáépítésére 1842–1843-ban került sor (4–5. képek). 1851-ben a templom fazsindelyeit hozták rendbe. 1870-ben a tornyot bádoggal fedték be, és a fazsindelyeket cserépre cserélték a templomtetőn.17 A keleti bejárat elé a század második felében építettek cintermet.18 Nagyobb tatarozások 1909-ben,19 1940-ben és 1981–1983 között történtek.
A református templomban végzett megfigyelések Ozsváth Imre lelkipásztor és az épület felújítását és bemutatását20 tervező Rákóczy Péter építészmérnök jóvoltából a dokumentációs munkát még a kivitelezés előtt megkezdhettük.21 Az épületről 2012. augusztus 16-án értékleltárt vettünk fel,22 majd a felújítás ütemét követve 2013. augusztus 1-ig több részletben végeztük el a téglafalakban látható kőanyag dokumentálását. A megfigyeléseink szempontjából fontos munkálatok sorát a falak alsó harmadáig felázott templom külső és belső vakolatának szükséges mértékben történő eltávolítása nyitotta, majd sor került a falak kiszárítására és a több mint fél méteres belső feltöltés eltávolításával az eredetit megközelítő padlószint visszaállítására (5. kép). Az épülethez keletről csatlakozó cintermet elbontották, majd méretét megnövelve az általa eddig takart, timpanonnal díszített keleti Pataky 1990: 85. A cinterem a protestáns templomok előcsarnoka, ahol ünnepélyes alkalmakkor a halottat felravatalozták, érte a prédikációt tartották. A vasárnapi istentiszteleten a gyülekezet egy része az előcsarnokban foglalt helyet. ’Cinterem’ szócikk. Pallas 1893: 392. 19 Pataky 1990: 105. 20 Rákóczy 2013. 21 A Savaria Múzeum részéről a munkálatokban Kiss Gábor és Hornok Péter régész, Derdák Ferenc geodéta, Kőszegi Ádám és Vámos Péter régésztechnikus és Czöndör János ásatási technikus vett részt. A dokumentációt Kőszegi Ádám, a térképeket Isztin Gyula készítette. 22 Ezúton is köszönöm Nemes András művészettörténész, Mentényi Klára művészettörténész és B. Benkhard Lilla régész munkám során nyújtott segítségét. 17 18
230
Pap Ildikó Katalin: Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában
bejárat bemutatásával építették vissza. A déli homlokzatban bemutatásra került a déli bejárat nyílása, valamint a templombelső padlójában a keleti karzat északi pillérét hajdan tartó kő. A templom közvetlen környezetében a hatékonyabb csapadékelvezetés és az akadálymentesítés érdekében kisebb tereprendezésre is sor került. A templombelsőben a falakban kifejezetten kevés, mindössze hat kőemléket figyeltünk meg. Egy–egy további bazalt és mészkő a feltöltés eltávolítását követően tűnt elő. Ezek a 18. század végi téglapadlón23 nyugodva az eredeti, 1842–1843-as felújítás alkalmával elbontott, fából épült keleti karzat oszlopait támasztották alá (4. kép). A templom külső homlokzatán a vakolat eltávolítása után a téglák24 között nagy mennyiségű, változó minősé5. kép: A nyugati téglakarzat déli pillére a hajdani téglapadlóval gű üledékes mészkő és bazalt falazókő volt látható, melye- (Fotó: Kőszegi Ádám) ket az épület délkeleti sarkától nyugat felé indulva beszámoztunk, majd méretüket, anyagukat és formájukat fotó-, rajz- és szöveges dokumentációban rögzítettük. A templom déli homlokzatán (1. tábla; 5. tábla) láthatóvá vált két elfalazott ablak, valamint az első, 18. századi, szintén elfalazott kapunyílás, amely lezárásához nagyméretű bazalt- és mészkődarabokat is felhasználtak. A 19. század második felében kialakított lizénák az épület mindkét oldalán téglákat és faragott köveket takartak el. A munka végeztével a külső homlokzat alsó nagyjából három méterén összesen 138 építőkövet és egyszerű kivitelű faragványt figyeltünk meg és dokumentáltunk, tehát a templomban összesen 146 kőemlék helyét rögzítettük. Ezeken felül a tereprendezés alkalmával a hajóhoz nyugatról csatlakozó torony (5. tábla) alapozásában legalább 15 durva bazalt falazókövet figyeltünk meg. A kőelemek a falakba megfigyelhető rendszer nélkül kerültek beépítésre. A belső térben megfigyelt 8 kőemléken kívül a déli homlokzatban 18, a lényegesen kisebb felületű keleti és nyugati falban 25, illetve 27, míg az északi oldalon 68 építőkövet dokumentáltunk (1–4. tábla). A mészkő és bazalt kőelemek falakon belüli eloszlása egyenletesnek mondható, mindkét anyagból találunk faragványt mind a templombelsőben, mind az összes külső homlokzatban. A falak magasabb részeiben is találtunk mindkét kőtípusból, azonban a torony felmenő részeiben, illetve a cinteremben már nem voltak másodlagosan beépített kövek. A töredékek anyagának és pontos méretének rögzítése lehetővé tette, hogy azok felületét kőtípusonként vizsgálhassuk. Míg a falakban látható, összesen 101 mészkő együttes látszó felülete 8,3 m2, addig az összesen 45 bazalté 3,6 m2.
Következtetések Az alapján, hogy a református templom építését követő átalakítások során is használtak fel köveket – például a déli bejárat elfalazásához –, a plébániaépület bontása és az építőanyag az új templom helyére történő szállítása hosszú, több lépcsőben végrehajtott folyamat lehetett. A feltételezést erősíti, hogy a református templom építésének megkezdése után 85 évvel a mára már nyom nélkül elbontott Szent Vencel-templom falainak maradványai még minden bizonnyal látszottak.25 Figyelembe véve, hogy a vastag falakban a kövek szinte kizárólag fektetve, tehát fajlagosan legkisebb felületükkel kifelé kerültek beépítésre, illetve hogy a templom falát a földszinttől számított nagyjából 3 m-es magasságig volt módunk megfigyelni, a két kőtípus együttes, csaknem 12 m2-t kitevő felülete arra enged következtetni, hogy az írott forrásokkal egybehangzóan valóban a református templom falaiban kell keresnünk a Szent Vencel-templom teljes kőanyagát. A padlót burkoló téglák mérete: 28×13,5–14 cm. A téglák átlagos mérete: 29–30×14,5–15×6–7 cm. 25 1873-ban a szentgyörgyvölgyi református néptanító a Műemlékek Országos Bizottságának ezekkel a szavakkal számolt be a romokról „[...] egy régibb templom alapjára találtam”. Gózon 1873: 305. A 2013. március 12-én a Szent Vencel-templomnál végzett helyszíni szemlénk alkalmával a falakból semmi nem volt látható, azonban a plébánia a 19. század közepéig használt temetőjét kerítő árok még megfigyelhető volt. 23 24
231
Pap Ildikó Katalin: Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában
6. kép: A 70. és 71. számú faragvány az északi falból történt kiemelést követően (Fotó: Pap Ildikó Katalin)
A források szerint a régi templomból nyert téglákat is felhasználták a református templom építéséhez, azonban ezek kivitel, soványítás és méret26 alapján történő elkülönítése mai tudásunk szerint még akkor sem volna lehetséges, ha biztosan tudnánk, hogy a Szent Venceltemplom Árpád-kori periódusa téglákból épült. A református templomban megfigyelt kőanyagok mennyisége és aránya azonban azt valószínűsíti, hogy a Szent Vencel-templom fő építőanyaga nem tégla lehetett. Jelen adatok birtokában arra gondolhatunk, hogy a régi templom a református temploménál feltehetően jóval kisebb hajója részben vagy egészben mészkőből, míg tornya, sekrestyéje, tehát valamely bővítménye bazaltból épülhetett. Ezeket a feltételezéseket azonban csak az elbontott Szent Vencel egyház helyén végzett régészeti kutatások tehetnék egyértelművé.
A falakból kiemelt kövek A dokumentálás során külön figyelmet fordítottunk azokra a töredékekre, amelyek a finomabb megmunkálásuk és formájuk alapján nyíláskeretek vagy szerkezeti elemek lehettek. A helyreállítás során a déli bejárat bemutatása miatt kibontásra kerültek a nyílásba beépített falazókövek. Mindezek mellett lehetőséget kaptunk néhány, általunk választott kőemlék kiemelésére.27 Kérésünkre hat faragott kő kivésésére került sor, amelyek közül mindössze két összeillő kőtöredék bizonyult egyszerűbb, széles élszedéses profillal rendelkező nyíláskeretnek (6. kép). A kiemelt, egyszerű mészkő építőkövekről leírást, fotó- és rajz-dokumentációt készítettünk, majd a köveket egy bemutató poszterrel a templomban helyeztük el. A kövek között biztosan Árpád-kori faragvány nem volt, a kiemelt kőemlékek a Szent Vencel-templom gótikus periódusából származnak.
Összefoglalás Eredményeinket összegezve elmondható, hogy a református templom felújítása során végzett, némiképpen rendhagyó dokumentáló munkánk legfontosabb eredménye az írott források és a néphagyomány által megőrzött adatok igazolása volt; valóban kimondhatjuk, hogy a református templomot a Szent Vencel-templomból elbontott építőanyag felhasználásával emelték. Emellett a kőanyag aránya, beépítésének mértéke és módja alapján következtetéseket tudtunk levonni az Őrség egyik legkorábbi plébániaépületének képéről, amelyet lehetőség szerint a jövőben a Szent Venceltemplom helyén történő kutatással és ásatással is szeretnénk igazolni.
A források szerint a 18. században téglaborítással ellátott padló és a felmenő falakban található téglák mérete közt nincs jelentős különbség. Árpád-kori és késő középkori téglák méretének vizsgálata alapján mindeddig nem sikerült korszakokra jellemző téglaméretek elkülönítése (Pap 2002: 186; Valter 2004: 89). 27 Külön köszönöm Rákóczy Péternek és Ozsváth Imrének a lehetőséget. Sajnos néhány, különösen ígéretes követ azok falban való elhelyezkedése miatt nem volt lehetőség kiemelni. Az északi fal keleti részén lévő L-alakú kőtöredék kibontására jelentős magasságba való beépítése miatt, míg a hajó délnyugati sarkába beépített, a többinél igényesebben megmunkált felületű mészkőlapok kiemelésére statikai okok miatt nem kerülhetett sor. 26
232
Pap Ildikó Katalin: Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában
Hivatkozott irodalom Benczik–Feiszt 2000 = Benczik Gyula – Feiszt György: Pusztatemplomok Vas megyében. In: Vasi Szemle 54 (2000) 1. 73–84. ’Cinterem’ szócikk = ’Cinterem’ szócikk. In: A Pallas Nagy Lexikona. 4. kötet. 392. Budapest, 1893. Gózon 1873 = Gózon Imre: Vasmegye határszélén tett régészeti kirándulás. In: Archaeologiai Értesítő (1873) 299–305. Kiss é.n. = Kiss Gábor: Kerca, Szent Vencel plébániatemplom. In: Vas vármegye középkori története – lexikon. Kézirat. Kiss–Zágorhidi 2006 = Kiss Gábor – Zágorhidi Czigány Balázs: Korai uradalmak Vas vármegye délnyugati részén (1187–1213). Topográfiai rekonstrukció, 175–186. In: László János – Schmidtmayer Richárd (szerk.): „Hadak Útján…”. XV. A népvándorlás kor fiatal kutatói 15. konferenciájának előadásai, Tatabánya, 2004. október 4–6. (Tatabányai Múzeum Tudományos Füzetek 8.) Tatabánya: Tatabányai Múzeum, 2004. Kiss–Zágorhidi 2008a = Kiss Gábor – Zágorhidi Czigány Balázs: A Vas megyei Őrség településnevei. In: Helynévtörténeti Tanulmányok. Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének folyóirata 3 (2008) 215–244. Kiss–Zágorhidi 2008b = Kiss Gábor – Zágorhidi Czigány Balázs: Egy Szent László előtti katonaszent: Szent Vencel. In: Arrabona Múzeumi Közlemények 46 (2008) 1. 75–84. Kiss–Zágorhidi 2012 = Kiss Gábor – Zágorhidi Czigány Balázs: A Vas megyei Őrség településtörténeti előzményei, 501–536. In: Liska András – Szatmári Imre (szerk.): Sötét idők rejtélyei. 6–11. századi régészeti emlékek a Kárpát– medencében és környékén. A 2011–ben Békéscsabán megrendezett konferencián elhangzott előadások. (Tempora obscura 3.) Békéscsaba: Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2012. Pap 2002 = Pap Ildikó Katalin: Téglás és téglakeretes temetkezések a Délkelet–Alföldön. In: Communicationes Archaeologicae Hungariae (2002) 177–194. Pataky 1990 = Pataky László: Az Őrség múltja a kercaszomori református egyházközség történetének tükrében. Szombathely: Őrségi Baráti Kör, 1990. Rákóczy 2013 = Rákóczy Péter: A kercaszomori református templom felújítása. In: Vasi építész és mérnök. 10 (2013) 8–10. 16–17. Valter 2004 = Valter Ilona: Árpád-kori téglatemplomok Nyugat–Dunántúlon. Budapest: METEM, 2004.
233
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert
Apácatorna templomai
Bevezetés Apácatorna Veszprém megye nyugati szélén, a Somló-hegység déli lábánál, egy, a Torna patak folyása mentén fekvő kisebb kiemelkedésen helyezkedik el. A településen csak egyetlen templom található, a címben szereplő többes szám, azonban természetesen nem véletlen. A falu északi részén álló katolikus templom 1942-ben épült fel, sekrestyéje azonban magában foglalja a korábban itt állt középkori templom falait. 2012. januárjában ez utóbbi épületrész helyreállítást megelőző, szondázó jellegű falkutatását végeztek e sorok írói. Kutatásunk célja az apszis és a hozzá kapcsolódó rövid, eredeti középkori falszakaszok külső homlokzatán az archív adatok, és Koppány Tibornak, a korábbi helyreállítás során tett megfigyeléseinek, felmérésnek hitelesítése, adatainak kiegészítése volt.1 Ez a cikk elsősorban, de nem kizárólag szól Apácatorna középkori templomáról, a terjedelmi határokat, és a rendelkezésre álló információk mélységét is figyelembe véve esik szó a település barokk és modern plébániaegyházáról is.
A falu és a templom története Apácatorna templomára vonatkozóan viszonylag kevés forrás áll rendelkezésünkre, ezek értelmezése pedig nem tekinthető teljesen pontosnak.2 A település név utótagja – Torna – a falu mellett folyó patakra utal, míg az előtag 19. századi tévedés eredménye, amely szerint a falu a somlóvásárhelyi apácakolostor birtoka volt.3 Torna falu első említése egy 1311-ben kelt adománylevélből ismert, melyben Kőszegi Miklós tárnokmester és öccse András, zalai ispán a falut Tomaj nembéli Rendesi Pál, Dénes és András szervienseknek adományozták. Ekkor a településen már állt a Szent Margitnak szentelt plébániatemplom. Korábban a Csák nemzetség ugodi ága birtokolta a falut, amit egy 1317-ben kelt oklevél bizonyít. Torna a 14. században a Rendesiek birtokában maradt, míg a somlyói királyi várnagy tőlük el nem foglalta. 1374-ben ugyanis a szomszédos Vásárhelyen tartott megyegyűlés előtt Rendesi András fia Miklós azzal vádolta a somlyói várnagyot, hogy az a falut elfoglalta tőle. Bár a vádat tanúk igazolták, a falu nem került vissza a Rendesiek birtokába, a század végétől a várhoz tartozó uradalom falvai között említették. Így 1389-ben Zsigmond királytól, Somlyó tartozékaként Garai Miklós kapta adományba. Egy 1478-ban kelt, a Garaiak birtokainak nagy részét felsoroló oklevél a falu kőből épült, kőtornyos templomát a patrocínium nélkül említi. Tornát 1479-ben Kinizsi Pál kapta királyi adományba, aki 1493-ban Essegváry György somlyói várnagynak adományozta tovább. Az Essegváryak birtokához tartozó Döbrönte várának 1580 körül keletkezett összeírásában Torna falu Szent Katalin tiszteletére szentelt egytornyú templomát és a mellette levő plébániát említik, mindkettőt romos állapotban. A patrocínium váltás oka nem ismert, elképzelhető, hogy a 16. századi adat téves. Valószínű, hogy a település a Hódoltság korában folyamatosan lakott volt, mivel pusztásodásról, vagy újratelepüléséről sincs adatunk. Az Essegváry birtoklás idején, 1601-ben a 1 2 3
Az 1960-as években végzett helyszíni szemle eredményeit először egy összefoglaló írás részeként közölte Koppány Tibor: Koppány 1967: 120. Később született meg a templomról szóló önálló cikk: Koppány 1991. Az adatok forrásai: Molnár 1942; Ila–Kovacsics 1964: 101; Koppány 1991. Az adatot tévesen közli Ila– Kovacsics 1964, mint már arra Koppány Tibor is rámutatott (Koppány 1991: 5, 3. jegyzet).
235
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert: Apácatorna templomai
plébános házát, 1617-ben a plébánia puszta helyét említik.4 A templomról a következő híradás 1779-ből maradt ránk, melyben a templom romos állapotban, harangja kivételével teljes felszerelésétől megfosztva szerepel. Az újjáépítésre 1785-ben került sor, ekkor Urunk mennybemenetele tiszteletére szentelték fel. A barokk stílusú átépítés során – melyet az archív fényképről ismerünk5 – a templom sekrestyével bővült, felszerelését megújították. Ugyanekkor a középkori körítőfalat részben elbontották. Az 1785-ben csonkán hagyott nyugati tornyot csak 1817-ben magasították meg. 1858-ban a templomot tűzvész pusztította, berendezése és fedélszéke teljesen megsemmisült.6 A téglasisakkal épült új torony pontosan száz évig állt, az 1917-es összeomlást követően a templom állapota is gyorsan romlott, 1936-ban életveszélyessé nyilvánították és bezárták. Az épület elbontására 1940-ben került sor. Az új templom a rákövetkező két évben (Megyer-)Meyer Attila fővárosi építészmérnök tervei szerint épült fel, felszentelésére 1942-ben került sor.7 A középkori templom megmaradt részét az új templom sekrestyéjébe foglalták be, amelynek belsejét ekkor kifestették.8
A mai templom leírása (1. tábla) Az egyhajós, nyugati középtornyos, északkeleti sarkán kisméretű sekrestyével bővített, egyenes záródású, nyeregetetős, modern stílusú teremtemplom a község szélén, kis dombon, szabadon áll. Nyugati homlokzatát a hajó szélességében, mintegy 5 m hosszan pilléres-árkádos nyitott előcsarnok bővíti. A pillérek hengeresek, hasábos, magas talapzaton emelkednek, nyugatra három, északra és délre két–két félköríves árkádot hordanak. Az előcsarnok mögött alaprajza feléig a hajóba visszahúzott hasábos torony emelkedik, nyugati homlokzatán hosszú, félköríves lezárású ablakkal. Harangszintje áttört, fémlamellás nyílásokkal, felette magas gúlasisakkal. Az északi és déli oldalhomlokzatok kialakítása hasonló: alacsony kőborítású lábazat felett tagolatlan homlokzatsíkokkal, magas, félköríves lezárású ablakokkal. A keleti homlokzat egyszerű, egyetlen, középen elhelyezett félköríves ablaka szélesebb az oldalsóknál. A szabályos tömeget az északkeleti sarkon álló sekrestye bontja meg. Hajójának alaprajza négyzetes, patkóíves apszissal zárul, keleti zárófala az apszissal a hajó északi oldalfalához képest tompaszöget zár be. Az apszison a kutatás kezdetekor semmilyen nyílás nem volt, a sekrestye megvilágítására a nyugati fal északi részén, és az északi fal közepe táján alacsonyan elhelyezett kör alakú ablakok szolgáltak. Az épületrész falkoronája a hajóéval azonos magasságú, de annak tetőgerincére merőleges helyzetű, alacsonyabb nyeregtetővel fedett, északon padlásablakos oromfallal, délen a hajó tömegével öszszesimuló oromfalindítással. A külső homlokzatokat vastag kőporos vakolat fedi a sarkokon és nyíláskereteken sárga színezéssel. A templom bejárata a torony nyugati oldalán nyílik. A toronyalj négyzetes előcsarnoka mögött a hajó nyugati ötödét hengeres pilléreken emelkedő karzat foglalja el, a karzatra az északnyugati sarokban vezet feljáró. A hajó síkmennyezetes terem, keleti ötöde, egy lépcsőn kívül minden más építészeti hangsúly, lehatárolás nélkül szentélyként funkcionál. A sekrestyébe a szentély északi oldalán nyíló hármas üvegajtó vezet. Négyzetes terének szimmetriáját bent is jól érzékelhetően a tompaszögben csatlakozó keleti zárófal töri meg. Két meredek lépcsőfokkal megemelt patkóíves keleti apszisát az indítása mögött 70 cm-rel két erős, hengeres falpillér tagolja. A falpilléreknek lábazata nincs, de széles, kissé szabálytalan és egymástól is eltérő párkányszerű trapézfejezetekkel záródnak a negyedgömb boltozat indításának magasságában. A fejezetek nyugat felé, az apszis indításáig tartó egyszerű, háromszög átmetszetű párkányban folytatódnak. A falpilléreken emelkedő ív, valamint a keleti fal és az apszis metszete közötti ív (tulajdonképpeni diadalív) kelet felé lépcsőzötten visszaugratott. A templom berendezése modern, főoltára egyszerű, klasszicizáló építészeti motívumokkal kialakított. Az oltár két oldalán egy alacsony, függőlegesen kettéfűrészelt kőoszlop darabjait építették be a keleti falba szobortartó funkcióval, felületükön vastag festéssel. Az oltár feletti, Krisztus mennybemenetelét ábrázoló színes üvegablak 1942-ben készült. A nyitott előcsarnokban, a torony két oldalán kialakított falfülkében fehérre meszelt kőszobrok állnak. A déli oldalon igen jó kvalitású, gazdagon kidolgozott, egészalakos Mária gyermekével a 18. századból, az északin egy Nepomuki Szent János. Az utóbbi feje, a lába és a kezében tartott kereszt valószínűleg kiegészítés, népies, naiv stílusban, a szobor talán szintén barokk eredetű.
Molnár 1942: 9. FK FT, Ltsz. 128281, Ltsz. 88326, Ltsz. 88327. 6 Molnár 1942: 18. 7 Koppány 1991: 5 (1. jegyzet); Molnár 1942: 19. 8 A falképek készítéséről nincs írott forrásunk, a falképek az 1960-as években még látszottak. Erre fotók: FK FT, Ltsz. 128281, Ltsz. 88326, Ltsz. 88327. 4 5
236
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert: Apácatorna templomai
Kutatási előzmények
2. kép: Apácatorna, a sekrestye apszisa délkeletről (Forster Központ Fotótára, Koppány Tibor felvétele, 1965. Ltsz. 88326) 1. kép: Apácatorna, a templom délkeletről (Forster Központ Fotótára, Lux Kálmán felvétele(?), 1935. Ltsz. 128281)
Az 1930-as években a templommal kapcsolatban komoly statikai problémák merültek fel, feltehetően ezért járt a helyszínen 1935-ben Lux Kálmán a Műemlékek Országos Bizottságának főépítésze. Apácatorna középkori eredetű templomát „szakértő szem” csupán ekkor látta, az épület alaprajzát és elbontott felmenő falainak kialakítását csak az általa készített manuáléról9 és fényképfelvételekről ismerjük (1. kép).10 Az 1940. évi bontás alkalmával készült fényképfelvételeken11 már csak az épülő új templom és a meghagyott szentélyrész látszik. A hajó keleti oromzatát koszorúmagasságig, az északi és déli hajófalat teljesen visszabontották. A fényképeken, a délkeleti sarkon meghagyott, mintegy 1 m hosszú falcsonkon a főpárkány kialakítás már nem, csupán a szélső faltükör lépcsős tagolása figyelhető meg. Molnár István hitoktató, két évvel később megjelent, Apácatorna történetét feldolgozó munkájában a templom bontásakor tett megfigyeléseit is ismertette: a hajó bontása alkalmával a falakból ablak kőkeretének darabjai kerültek elő; a csonkán fennmaradt torony a hajóval összeépült, a szentéllyel egykorú, a hajóval azonban nem; a falak nem egységesek, hanem egymás utáni hozzátoldások.12 Az új templomba foglalt szentélyrész első alaposabb megfigyelésére 1965-ben, az 1966-ban kivitelezett helyreállítást megelőzően került sor. A szentély rossz állapotú vakolata akkor látni engedte a homlokzatot díszítő kilenc falsáv visszavésett helyét és a szintén visszavésett, egykor kiugró lábazatot. Az egyik ekkor készült fotón13 megfigyelhető az újkori vakolatfoltok alatti, csak a lizénák közötti falfelületeket borító világosabb, középkori vakolat (2. kép). A falkoronát az újkori átépítéskor újrafalazták, ezért a lizénák felső része, illetve a párkány kialakítása már nem volt megfigyelhető. A szentély délkeleti ablakának belső fele, az általunk is feltárt vasrács és fa ablakszerkezet mögött elfalazott volt. Az elfalazás foltja a belsőben, az 1940-es években készült freskón is áttűnt.14 A homlokzaton megfigyelhetőek voltak a szentély elfalazott keleti ablakának körvonalai is. Mindkét ablak könyöklője „vágott” egyKoppány 1991: 11. FK FT, Ltsz. 128281, Ltsz. 88326, Ltsz. 88327. 11 Az 1965. évi felvételeket Koppány Tibor bocsátotta a rendelkezésünkre, akinek ezúton is köszönjük a segítségét. 12 Molnár 1942: 16–17. 13 FK FT, Ltsz. 088326. 14 FK FT, Ltsz. 088327; FK FT, „Apácatorna”, „Apácatorna.b.” jelzésű anyag. A belső kifestésről: FK FT, Ltsz. 80904. 9
10
237
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert: Apácatorna templomai
egy lizénát. A délkeleti ablak elfalazásából 1966-ban néhány, a lefaragott falsávokhoz tartozó, íves keresztmetszetű téglát emeltek ki.15 Koppány Tibor a helyszíni megfigyelések, archív fényképek és 13. századi, nyugat-dunántúli analógiák alapján elkészítette a középkori templom rekonstrukcióját.16 Ezek alapján Torna kisméretű, keletelt temploma egyhajós, íves szentélyű volt, a karzat felett elhelyezkedő nyugati toronnyal. A templomba a déli kapun át lehetett belépni. A hajó déli falán négy ablak nyílt, melyek közül a nyugati a rekonstrukció szerint karzatablak volt.17 A szentélynek délkeleti és keleti irányba nyílt egy–egy keskeny résablaka. A hajó hosszoldali homlokzatait kettősen lépcsőzött falsávok osztották négy mezőre, a szentély falát kilenc, a lábazatról induló félkör keresztmetszetű lizéna tagolta. Koppány Tibor közli három, feltételezhetően az apácatornai templom déli kapujához tartozó kőtöredék felmérési rajzát, melyeket akkor a tüskevári múzeumban őriztek. Az egyenes vonalú – nem boltozathoz tartozó – kőtöredékeket élben végződő háromnegyed-körív metszetű taghoz két oldalról sarkantyútagos profillal faragták, és provinciális kidolgozású hurkás szalagfonatokkal díszítették. A töredékek alapján Koppány Tibor a templom építését a 13. század második felére keltezte.
A 2012. évi kutatási eredmények A sekrestye újabb helyreállításának szándéka lehetőséget adott a templomról eddig szerzett ismereteink pontosítására és bővítésére. Ezúttal a Koppány Tibor által már felmért szentélyfalakon túl, vizsgálatainkat kiterjesztettük a hajó megmaradt falcsonkjaira is. A kutatást nagyban megnehezítette, hogy a korábbi helyreállítás során a falak mintegy 4–6 cm vastag cementes vakolatot kaptak, mely a korábban ép téglafelületeket is roncsolta. A kutatás megkezdésekor a falakat kőporos vakolat fedte, melyen csak a hajó sarkain, valamint a hajó és szentélyfal csatlakozásainál jelent meg plasztikusan a faltagolás. A szentély főpárkánya egyszerű, negyedköríves kialakítású volt, a lábazatot – melynek síkja kissé kiállónak és durvább felületűnek mutatkozott a felmenő falszakaszokénál – csupán eltérő színnel jelezték. A homlokzaton ablaknyílás nem volt (2. tábla). A hajdani templomhajó délkeleti sarkán nyitott első kutatószondában napvilágra került az erősen kiülő lizéna bal oldalán két lépcsőben visszalépő faltükör, jobb oldalán pedig az apszis indítását jelző laposabb lizéna falszövete. A két téglából épült falszakasz kötésben, azonos építési periódusban épült, jó minőségű finom szemcséjű, magas mésztartalmú, világosszürke habarccsal. A hajó falán, a kutatószonda alsó régiójában feltárult a feltehetőleg már a modern felújítás előtt visszavésett lábazat, felette a cementes vakolat által roncsolt eredeti faltükör. A lizéna és a faltükör alkotta sarokban függőleges fehér, jó minőségű, meszes vakolatfoltot tártunk fel, melynek alsó megszakadása, illetve az első átfutó, erősen lefaragott tégla jelölheti ki az egykori lábazat magasságát. A kutatószonda a mai szentély keleti zárófalára is átfordult, ahol jól érzékelhetően elvált a modern és a korábbi templomhajó falazata (3. kép). Az új falszakasz csatlakozása tenyérnyi szakaszon megőrizte a korábbi vakolatrétegeket. A mai szentélyfal mögé futó vakolatfolt alsó rétegének habarcsa a középkori falszövet szürkés habarcsára emlékeztetett, amelyen újabb rétegként fehér, meszes habarcs helyezkedett el, felületén szürkésfehér meszeléssel. Utóbbi réteg az újkori felújítás vakolatával azonosítható. A második kutatószondát az előzőt kelet felé folytatva, a sekrestye apszisán körbefutóan nyitottuk, melyet a déli sarokban a lábazat felületére lefelé, déli ablak alatt felfelé kiterjedő függőleges szakasszal bővítettünk. A sekrestye délkeleti és északkeleti sarkán levő lizénák között az apszis falszövete összefüggő, azonos építési periódusban készült, anyaga tégla, kötőanyaga jó minőségű finom szemcséjű, magas mésztartalmú, világosszürke habarcs. A téglafal felületét a cementes vakolat erősen roncsolta, azon korábbi vakolatoknak nem maradt nyoma. Az eredeti lábazatot valószínűleg már korábban levésték, a déli apszisindítás közelében magassága nem volt egyértelműen azonosítható. Az apszis hengerpalástján, közel azonos távolságban hét lizéna nyomát figyelhettük meg. A lizénák testének falba kötött részét a falszövetből szabálytalan ritmusban, merőlegesen kiugró téglák alkották, amelyek közeit, az átfutó téglasorok tanúsága szerint utólag negyed- és fél-téglákkal tömték ki. Az apszis lizénás tagolása valószínűleg igen sérülékeny volt, ezért utóbb lefaragták. A kiosztás ritmusát folytatva összesen kilenc lizéna lehetett, Koppány 1991: 6. A Koppány Tibor által felsorolt analógiák térben nem túl távoliak: Búcsúszentlászló, Becsehely–Póla, Hegyhátszentjakab, Magyarszecsőd, Őriszentpéter, Meszlen, Gutatöttös, Kallósd, Bakonyvitenyéd–Szentpál, Nagytótlak középkori templomai (Koppány 1991: 14). Bővebben A templomok művészettörténeti értékelése című részben. 17 A nyugati ablakot az archív fényképek alapján Koppány Tibor a többinél magasabban elhelyezkedőnek írja le és a karzat létezésére utaló bizonyítéknak tartja. Véleményünk szerint az ablak könyöklőmagassága a keleti ablakkal azonos, illetve mindkettő kissé magasabban van a két középsőnél, így elhelyezkedése önmagában a karzat meglétére nem utal. FK FT, Ltsz. 128281, Ltsz. 88326, Ltsz. 88327. 15 16
238
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert: Apácatorna templomai
4. kép: Apácatorna, a sekrestye apszis déli ablaka (Fotó: Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert, 2012)
amelyek közül délről a másodikat a déli ablak könyöklőjéig megfigyeltük. A két északi lizénát a vakolat keménysége miatt nem tártuk fel. A következő vizsgált falfelület a déli ablak és annak környezete volt (4. kép). A szondában félköríves, sárga, finom szemcséjű homokos habarcsba rakott, egy sor év3. kép: Apácatorna, kutatószonda a sekrestye délkeleti sarkán, a moszámos (17??–1918 között) téglával utólag befalazott abdern épületrész fala, a barokk vakolat kis részletével és az Árpádlaknyílást találtunk, amelyet kibontottuk. A falszövettel kori hajósarokkal együtt készült nyílás eredetileg rézsűs bélletű volt. Ennek (Fotó: Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert, 2012) káváit később élszedés-szerűen kiszélesítették, majd később a lefaragott sarkokat keskenyebb oldalukkal ferdén az ablakfülkébe állított, illetve háromszögűre faragott téglákkal újra beszűkítették. A beszűkítés felületén jó minőségű, fehér vakolatot, helyenként fehér meszelésfoltokat figyeltünk meg. A vakolat és meszelés az ablakmélyedésben megtalált vasrács után készült, arra az ablakkávában ráfedett. A nyílás belsejében a felül félköríves záródású, fa ablakszerkezet a helyén volt, üvegezését azonban eltávolították. Mögötte a belülről készült befalazás, sárga, homokos habarcsba rakott téglái látszottak. Az ablak kiszélesítését a templom első – általunk regisztrált – átépítéseként azonosítottuk. Erre a bejutó fénymennyiség növelése érdekében, a keleti ablaknak, talán egy új oltár elhelyezése miatti elfalazásakor kerülhetett sor. Erre az 1785-ös felújítást megelőzően, a késő középkor, illetve kora újkor folyamán kerülhetett sor. Az 1785. évi felújításhoz köthető az ablak ismételt beszűkítése, mellyel a hajó ablakaihoz hasonló kialakítást kapott. Ekkor átépítették az ablak záradékát is, valamint új nyílászárót és vasrácsot helyeztek el. Legkésőbb ekkor faragták le az ablak könyöklőjének középvonalában, és az ablak két oldalán közel azonos távolságban feltárt lizénákat. Az ablak belső elfalazására az új templom emelésekor, az 1940es években került sor. Az első külső elfalazás 1965-előtt történt, majd az 1966-os helyreállításkor a kibontás után az ablakot ismét elfalazták. Feltártuk a keleti ablakot, melynek sárgásfehér, finom szemcséjű, magas mésztartalmú habarcsba rakott téglából készült elfalazását részben kibontottuk (5. kép). A rézsűs bélletű ablaknyílás a falszövettel együtt téglából, jó minőségű finom szemcséjű, magas mésztartalmú, világosszürke habarcsba rakva készült. A ablaknak kizárólag két szára maradt épen, záradéka elpusztult, a könyöklő magasságát a bal alsó sarokban egy, a káva éle alatt átfutó, részben letört tégla jelöli. A záradék és a könyöklő nagyobb részének helyén, valamint az ablak felett a falkorona átépült: fehér, jó minőségű meszes habarcsba rakott téglái nagyobb méretűek voltak a fal alsóbb részeit alkotó tégláknál. Az átépítés vonala az ablak jobb oldalán lépcsősen lefelé tartott, a szentély falazata az északi szakaszon a magasság felső harmadában újjáépült. A nyílás belsejében korábbi habarcsokat nem találtunk. Az ablak könyöklőjének középvonalától kissé jobbra tolódva, valamint az ablak jobb oldalán az apszis felületét tagoló, lefaragott lizénák maradványait tártuk fel. Az egykori templomhajó és a hozzá tartozó szentély csatlakozását az északi oldalon is a délen nyitotthoz hasonló helyzetű kutatószondával vizsgáltuk (6. kép). A hajó északkeleti sarkán erősen kiülő lizéna jobb oldalán lépcsőzetesen visszalépő faltükör, és az apszis indítását jelentő kisebb kiülésű lizéna között látható, téglából falazott falszövet ösz239
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert: Apácatorna templomai
5. kép: Apácatorna, a sekrestye apszis keleti (középső) ablaka (Fotó: Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert, 2012)
6. kép: Apácatorna, kutatószonda sekrestye északkeleti sarkán (Fotó: Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert, 2012)
szefüggően, azonos építési periódusban készült, kötőanyagként jó minőségű finom szemcséjű, magas mésztartalmú, világosszürke habarcsot használtak. A téglák felületét a modern cementes vakolat itt is erősen roncsolta. Az apszis falazatán feltehetően kifagyások javításaként értelmezhető, fehér és sárga, homokos habarcsban lévő, különböző időszakokban készült javítások voltak láthatók. A mai sekrestye északkeleti sarkának keleti oldalát, és az északi oldalon a felszín és a lábazat közötti sávban lévő szakaszát sárga, finom szemcsés, homokos habarcsba rakott téglákkal építették újjá. A részben lebontott sarok mögött az eredeti tégla falszövet látszott, amelyet visszavéstek, illetve részben visszabontottak. Az erős kiülésű lizéna, a faltükör és az utólag lefaragott lábazat téglacsonkja által alkotott sarokban fehér, jó minőségű, meszes vakolatfolt látszott, felületén fehér meszeléssel, mely egyértelműen jelezte a korábbi lábazat magasságát. A mai sekrestye északi falán a szürke habarcsos téglafal csupán 80 cm hosszan volt megfigyelhető, melynek szakaszát feltehetőleg statikai problémák miatt igen mélyen kibontva sárga habarcsba rakott téglafallal építették újjá. Ettől nyugatra sárga, homokos habarcsba rakott téglából épült az 1940-es években emelt falazat.
A templomok művészettörténeti értékelése Az apácatornai római katolikus templom sekrestyéjében fennmaradt korábbi templomapszis és a hozzá csatlakozó falsarkok – a korai templom keleti zárófala – egy periódusban épültek és valószínűleg a település legkorábbi plébániatemplomának maradványai. A rendelkezésre álló források alapján az 1941-ben lebontott hajó, nyugati karzatával és még korábban, 1917-ben ledőlt tornyával, valószínűleg az apszissal együtt épült, igaz a bontás során tett megfigyelések miatt felvethető, de régészeti feltárás nélkül nem megerősíthető, hogy a nyugati szakasz(ok?) esetleg bővítés során keletkeztek.18 A téglából álló falazat jó minőségű, magas mésztartalmú, szürkés kötőanyaggal épült. Az apszison délen, és a záradékban volt egy-egy ablak, a hajó déli oldalhomlokzatán négy nyílás lehetett. Az apszist kilenc, a téglák kisebb szélességének megfelelő méretű lizéna tagolta, de azok formája, a lábazathoz való viszonya, és lezárásuk nem ismert, mivel mind a lizénákat, mind a lábazatot utóbb levésték. Egyetlen részlet rekonstruálható: a szentély ablakainak könyöklősíkja elmetszette a lizénákat, mert azok mindkét esetben az ablak középvonalának tájára estek. A hajó 18
„[...] a mostani lebontás, amikor is kiderült, hogy a falak nem egységesek, hanem egymás utáni hozzátoldások.” Molnár 1942: 17.
240
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert: Apácatorna templomai
oldalhomlokzatának tagolását a megmaradt, lépcsőzve visszalépő sarkok alapján rekonstruálhatjuk: azokat az ablakok számának megfelelően mélyített, sekély tükrök tagolták, amelyeket kettősen lépcsőzött falsávok választottak el. Az egykori főpárkány a lizénák síkjában lehetett, de annak méretére és tagolására vonatkozóan nincsenek információink, a falkoronákat utóbb jelentősen visszabontották. A korai templom bejáratának helyéről nincsen egyértelmű információnk. Az 1930-as években a nyugati oldal közepén nyílt a bejárat, Koppány Tibor rekonstrukciójában déli kapuval számol.19 A korai templom egyszerű formái nem könnyítik meg a datálást, művészettörténeti szempontból jól elemezhető részletei (faltagolás, ablakformák, kapu, főpárkány) elpusztultak. A diadalív kialakítása és a külső homlokzatok tagolása azok a karakterisztikus vonások, amelyek (legalább részben) fennmaradtak, és művészettörténeti elemzésre alkalmasak. A diadalívpillérek elhelyezésének jó hazai párhuzama nem ismert, azok kialakítása ugyanis szabálytalan, amenynyiben az erősen kiülő tagozatok nem a hajó és szentély találkozási pontjaira esnek, hanem ennél beljebb „csúsznak” a patkóíves szentélyfalon. A diadalív keletre tolódása miatt a templom és szentély csatlakozási pontjain, a sarkokon, igen masszív, az alaprajzokon is jól megfigyelhető faltömbök jöttek létre, amelyek miatt a kutatás kezdetén bennünk is felmerült, hogy az apszis egy korábbi rotunda maradványa. A kutatás során gyorsan bebizonyosodott, hogy a patkóíves szentély együtt épült a hajóval, az épület külső képét a masszív falsarkok miatt a nagy, széles apszis dominálta. Visszatérve a diadalív tagolására, a vaskos féloszlopok lábazatának hiánya, a fejezetek párkányszerűsége, és a széles tömegarányú, patkóíves apszis éppenséggel korai jellegűnek is tartható. A diadalívek hangsúlyos, oszlopos tagolása, és a fölé boruló negyedgömb tulajdonképpen az oltár fölé boruló baldachint imitálja, és a hazai plébániatemplomokon ez a belső tagolás már 1100 körül feltűnik. Idézhető legkorábbi példái Tarnaszentmária, vagy a székesfehérvári Rózsa utcában feltárt épület.20 A geometriai formák egyszerű átmetszésével és csonkolásával keletkező, párkányszerű fejezetformák az Árpádkorban a leggyakoribbak, a tagoltabb típusok, akár már a kockafejezetek is, mindig fejlettebb kőfaragó- és építőtechnikával jártak együtt. Az apácatornai, párkányként folytatódó, majd a hajó falsíkjával elmetszett fejezetek a 12. század jellegzetes hazai szerzetesi templomaiból idézhetőek, Ákosról és Boldváról.21 A falsíkok lépcsőzetes visszaugratással való tagolása a nagyobb templomok hajófalain és/vagy a diadalívek esetében a 11. század második felétől, már a romanika építészetének hazai terjedésének megindulásától kimutatható, de igazán elterjedté kisebb épületek esetében a 12–13. században vált.22 Az apszisban lévő erős féloszlopos tagolás szerkezeti párhuzamaként idézhetők a Somogy megyei Teleki, vagy a zalai Csatár féloszlopos diadalívpillérei.23 Az előbbi fejezetei csak alapformájukban hasonlítanak az apácatornaiakra, kialakításuk ugyanis sokkal szabatosabb, kissé naiv stílusú, de gazdag faragásuk már a 13. századi fejleményekből levezethető. A Koppány Tibor által párhuzamként felsorolt emlékek zöme – Búcsúszentlászló, Becsehely–Pola, Őriszentpéter, Meszlen, Gutatöttös (ma Rábatöttös), Magyarszecsőd és Kallósd – a 13. század közepe táján, vagy az után keletkeztek.24 Bagod–Vitenyédszentpál, és Nagytótlak rotundáinak késői datálása azonban véleményünk szerint nem egyértelmű.25 Az előbbiek estében korjelző szerepe van a csúcsíves formáknak, amelyek diadalív pilléreken, kapuk bélletében, fülkék lezárásban is helyet kaptak. Késő Árpád-kori datálás következik a 13. századi jelentősebb épületekről származó, gyakran gótikus eredetű ornamentika, építészeti tagolás használatából is. Valószínűleg ilyen, igaz nem gótikus, de a 13. századtól gyakori megoldás, a szentélyek belsejében, a boltozat vállvonalán, a diadalív pillérek magasságában, és azok párkányának meghosszabbításaként futó párkány, amely Apácatornán ma nincs meg.26 Koppány 1991: 8–9, 14. A témáról az alapvetés: Bandmann 1951, az oszlopokról: Bandmann 1951: 76–82. Építészeti ikonológia magyarul: Mojzer 1971, az oszlopokról: Mojzer 1971: 51. Tarnaszentmáriáról és Fehérvárról: Jankovics 2007; Jankovics 2010. 21 Boldváról: Valter 1991; Tóth 2001: 255–257. Ákosról: Bogyay 1944; Kiss–Tóth 1996; Szőcs 2003. 22 Tóth 1998; Tóth 2001: 238. 23 Valter 2004 (bővebb irodalommal). Teleki: Valter 2004: 195, 81. rajz, 175–176. képek. Csatár: Valter 2004: 42. rajz, 53. kép. 24 A 13. századi datálásra először: Koppány 1967: 120; majd kifejtve: Koppány 1991: 15. Búcsúszentlászló: Valter 2004: 140, 39 rajz, 41–44. képek. Becsehely–Pola: Valter 2004: 138, 34. rajz, 33–34. képek. Őriszentpéter: Valter 2004: 160–161, 70. rajz, 122–127. képek. Meszlen: Valter 2004: 157–158, 64. rajz, 103–106. képek. Rábatöttös (korábban Gutattötös): Valter 2004: 162, 74. rajz, 134–137. képek. Magyarszecsőd: Valter 2004: 157, 62–63. rajzok, 97–100. képek. Kallósd: Valter 2004: 150–151, 54. rajz, 87–91. képek. 25 A Bagod–vitenyédszentpáli rotunda fülkéi ugyan csúcsívesek: Valter 2004: 134–135, 30–31. rajzok, 24–26. képek. Nagytótlak: Valter 2004: 69. rajz, 110–115. képek. 26 A párkány a boltozat átépítésének is áldozatul eshetett Apácatornán, csak falkutatás döntheti el, létezett-e. A csúcsíves diadalív körbefutó belső párkánnyal párosul a szentélyben Magyarszecsődön, Kallósdon, Becsehelyen (hivatkozásokra lásd a korábbi jegyzetekben Valter Ilona munkájának – Valter 2004 – vonatkozó oldalait), és ilyen van még Csempeszkopácson, vagy Csatáron is (Valter 2004: 142, 44–45. rajzok, 56–65. képek; Valter 2004: 195, 42. rajz, 49–53. képek). A szentély párkányának ritka, gótikus jellegűvé alakított provinciális változata idézhető a késő Árpád-korból Jánoshida templomában (Kozák 1985). A megoldás a későbbi időszakban, különösen a sokszögzáródású szentélyek, és gótikus boltozatformák elterjedése után eltűnt. 19 20
241
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert: Apácatorna templomai
A két rotundát és Apácatorna templomát a külső lizénás tagolás miatt is szokás a felsorolt, késő Árpád-kori emlékekkel párhuzamba hozni, pedig a faltükrökkel és rétegezett lizénákkal tagolt homlokzatok az érett romanika hazai kibontakozásával a 12. században már gyakoriak voltak.27 Összefoglalva tehát a korai apácatornai templom meglévő részleteinek elemzésére vonatkozó megállapításokat: a diadalív pillér kialakítása, tagolása, az épület arányai és formája, valamint a külső homlokzattagolás ismert részleteiből önmagában nem következik az épület késő Árpád-kori kormeghatározása. Véleményünk szerint a korábbi szakirodalomban szereplő építészeti párhuzamaitól való eltérései éppenséggel a 12. századi datálást sem zárják ki, ahogyan az azokkal való hasonlóságnak sincsen igazán korjelző szerepe. A korhatározás kérdését teljesen azok a kőfaragványok sem döntik el, amelyeket Koppány Tibor közölt.28 A sarkantyútagos kialakítás a hazai anyagban a 13. század második negyedétől, a század közepétől gótikus építkezéseken tűnt fel leggyakrabban boltozati borda-, olykor párkány, vagy nyíláskeret profiljaként. A földrajzilag legközelebbi példákat a sarkantyús profil alkalmazására Veszprémben (a Szent György-kápolna és talán a székesegyház épülete is), Gyulafirátóton (a premontrei prépostsági templom), Sopronhorpácson (az ágostonos templom) vagy Türjén (a premontrei prépostság) találhatjuk.29 Az apácatornai eredetű kövek, mivel nem íves faragványok, nem boltozat, hanem valószínűleg kapu részeként értelmezhetők.30 A forma eredetére nézve gótikus, a profil kialakítása szabatos, de a felületét díszítő dekoratív faragás kivitele provinciális, jó párhuzam a felület kialakítására a táplánszentkereszti kapuzat szárköveinek tagolása.31 A részletforma „falusi” feltűnése már a korai gótikus megoldások szóródását jelzi, és a 13. század második fele elé aligha keltezhető. Ha a töredékek valóban az apácatornai templom kapujának faragványai, és azok egy időben készültek a templom építésével, akkor a korai épület a 13. század második felére keltezhető. Mivel a faragvány eredeti kontextusa nem ismert, a nyílás könnyen lehet egy 13. századi bővítés eredménye is. A datálás talán csak akkor válhat biztosabbá, ha belső falkutatás és a korai templom feltárása is megtörténne, egyelőre azonban a 12. századi építés lehetőségét is nyitva kell hagyni.32 Az Árpád-kori templom első, jelentősebb átalakításait nem tudjuk pontosan korhoz kötni, azok az apszis ablakait érintették, és valószínűleg egy oltár felállításával hozhatók összefüggésbe. A déli apszisablakot a fényáteresztő képesség növelése érdekében káváinak lefaragásával kiszélesítették, a lefaragott sarkokat pedig sárgás vakolattal látták el. A középső ablakot feltehetően ugyanekkor befalazták, mivel az oltárkép felállítása miatt funkcióját vesztette. A déli ablak szélesítése a legkorábban a késő középkorban történhetett, de a nyílás újkori beszűkítése, záradékának újjáépítése szerint a 18. század végénél korábbi. Mivel 1779-ben a templomban nincsen semmilyen említésre érdemes berendezés, tehát oltár sincs,33 valószínűbb a késő középkori, kora újkori datálás. Elképzelhető, hogy a külső részletek egy részét (például lizénák, lábazat) már ekkor lefaragták. Barokk újjáépítés a források tanúsága szerint 1785-ben történt. Legkésőbb ekkor tüntették el a külső tagolás még meglévő részleteit, bontották vissza az apszis és talán a hajó falkoronáját. Az előbbi valószínűleg a félkupolás lefedés újjáépítését is jelentette. Az apszis déli nyílását újra beszűkítették, és a hajóablakokat is átalakították, jellegzetes barokk vonalú, félkörívesen záródó formát nyertek, a záradék vállvonalában kis beugró profillal és egyszerű, vakolatból kialakított szalagkereteléssel. Az oldalhomlokzatok részben megőrizték eredeti tagolásukat, de a nyugati szakaszokon az épített lizénákat vakolatból készítették el újra. Ugyanekkor az apszisra is került két vakolatlizéna. A templom bejárata ebben a korszakban már a nyugati oldalon nyílt. Valószínűleg barokk bővítésnek tekinthető a hajó északkeleti sarka mellé emelt sekrestye, amelyet Lux Kálmán felmért. Két bejárata volt, egy a hajóból, egy pedig a nyugati oldalán, kívülről. Dongaboltozat fedte. A kutatás során a lábazat szintjében, az északkeleti sarokban megfigyelt jelentős visszabontás a sekrestye keleti falának utólagos bekötésével magyarázható, a sekrestye elbontása után itt keletkező falhiányt az 1940-es években ugyanis ki kellett pótolni. A sekrestye déli ablakában a feltárás során a barokk ablak formáihoz igazodó fa ablakszerkezetet találtunk, amelynek a nyílás modern kori befalazásakor csak üvegezését távolították el. A szerkezet történeti korú, 18–19. századi, pontosabb meghatározáshoz szakértői vizsgálat szükséges. Tóth 2001: 238; Tóth 1998: 50–51. Koppány 1991: 13. 29 Várnai 1955; Tóth 1967; Horler (szerk.) 1995. 30 „[...] a hajó lebontása alkalmával a falakban talált ablak kőrámáinak darabjai. Sajnos, csak egy-két darabot sikerült felfedezni.” Molnár 1942: 16. 31 A táplánszentkereszti kapuzatról: Valter 2004: 187–189, 104. rajz, 155–158. képek. 32 A falkutatás segíthet meghatározni a fejezetek eredeti formáit, választ adhat azokra a kérdésekre, hogy létezett-e körbefutó párkány a szentélyben, eredeti-e a diadalív mai alakja. A modern templom a sekrestye terét kivéve teljes egészében a korábbi mellé épült fel, tehát az utóbbi teljes egészében feltárható. Egy későbbi ásatással olyan fontos kérdések volnának eldönthetőek, hogy mikor létesültek az egyes épületrészek, milyen tornya volt a templomnak a középkorban, vagy a barokk átépítés után, hol nyílt a bejárat. 33 Molnár 1942: 16. 27 28
242
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert: Apácatorna templomai
Kőszobrász restaurátor által végzett tisztítást, és ezt követő művészettörténeti elemzést érdemelnek azok a barokk kőszobrok, amelyek a nyugati előcsarnokban vannak felállítva. Nepomuki Szent János erősen átfaragott és kiegészített ábrázolása talán helyi eredetű lehet, hasonlóan a szentélybelsőben leírt, oda kettéfűrészelés után másodlagosan beépített oszloppal együtt. Mindkettő talán egy helyi későbarokk szoborból származik. A barokk templom és a Nepomukiszobor szerényebb színvonalával szemben lényegesen jobb a Madonna művészi minősége. A kőfaragvány eredeti öszszefüggése biztosan gazdagabb volt, egy jelentősebb 18. századi köztéri együttes része lehetett, ismeretlen módon, ismeretlen időben került Apácatornára.34 Már Koppány Tibor is rámutatott, hogy a középkori templom 20. század elejétől felmerülő, és ismeretlen okból súlyosbodó statikai problémái miatti bontását valószínűleg el lehetett volna kerülni, de a megrendelő közösség kifejezetten ragaszkodott az elavult templom modernizálásához. A mai teremtemplom az 1941–1942-es újjáépítés során keletkezett a korábbi templom helyétől kissé délre eltolva. A meghagyott, sekrestyébe foglalt korábbi templomszentély déli ablakát ekkor befalazták, északi, külső sarkát részben újjáépítették, a belsőt kifestették. A modern templom építése és az építész személye ma még szintén feldolgozatlan. Megyer-Meyer Attila az 1930as években kezdte a pályáját, később, a háború után, főként építész tanárként működött. Igen fiatalon tervezte az apácatornai templomot, és ezzel közel párhuzamosan a győri Orsolya-apácák Tanintézetének új szárnyát, a két közel egyidejű megbízás a harmincas évei elején járó építész számára igen komoly presztízst jelentett.35 Az 1930-as évek és 1940-es évek eleje a hazai szakrális művészet utolsó nagy korszakát hozta el, amelyben a modern stílus, a Bauhaus építészetéből eredeztethető motívumok, anyaghasználat, szerkesztésmód, és tagolás az építészeti feladat és az uralkodó, hivatalos irányzatok konzervativizmusával szemben tudott érvényre jutni a templomépítészetben. Apácatorna temploma a városmajori vagy pasaréti plébániatemplomok kevésbé merész, „második generációs” utánérzése, de kétség kívül vonzó, jó arányú, és jó minőségű modern épület.36 A belső kialakítás rejtélyes eleme az egyedül a sekrestye belsejéről készült fotón látszó kifestés. Az apszisban körbefutó függönydísz fölé apostolok mellképeit, a félkupolában Krisztus mennybemenetelét festette meg az ismeretlen alkotó. A fotó tanúsága szerint a képek az 1940-es években készültek, és a Római Iskola vallásos tárgyú festőinek stílusára emlékeztető jegyeket mutattak, elemzésükre feltárásuk után lehet sort keríteni. A kutatás után a hatóság és a megrendelő számára lehetőség szerint további kutatásokat, valamint az apszis barokk stílusú állapotának részleges visszaállítását javasoltuk, mivel ez archív fotókkal jól dokumentált, és a középkori részletformák, méretek nem rekonstruálhatóak egyértelműen. A sekrestye apszisának közepén feltárt középkori ablak helyreállítása maradt kérdéses, mivel az a barokk állapothoz már nem tartozott hozzá, és záradéka sem maradt fenn. A kutatás befejezése óta a sekrestye külső helyreállítása nem készült el.
A szobrokról semmilyen információ nem áll a rendelkezésünkre, a korábbi irodalomban, de még a Műemlékjegyzékben sem esik róluk említés (Műemlékjegyzék 1990: 1232). 35 Később csak a Megyer Attila nevet használta, a Budapesti Felsőfokú Építőipari Technikum, majd Ybl Miklós Építőipari Technikum igazgatója lett, számos tankönyvet szerzett. A homlokzatokon árkádos előcsarnok motívuma és annak részletformái az apácatornai és győri épületeken hasonlóak (Megyer-Meyer é.n.). 36 A korszak építészete ma még alig feldolgozott. Budapesttel kapcsolatban jó támpont Ferkai András két műve: Ferkai 1995; Ferkai 2001. 34
243
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert: Apácatorna templomai
Források/Gyűjtemények Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ, Budapest (FK) Fotótár (FT) Megyer-Meyer é.n. = Megyer-Meyer Attila élete. Balatonalmádi–Zirc–Balatonfüred: Helytörténeti Gyűjtemény, é. n. Forrás: http://wiki.strandkonyvtar.hu/index.php?title=Megyer_Attila. (Utolsó letöltés: 2014. január 28.) Műemlékjegyzék 1990 = Magyarország műemlékjegyzéke. Budapest: Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség, 1990.
Hivatkozott irodalom Bandmann 1951 = Bandmann, Günter: Mittelalterliche Architektur als Bedeutungstrager. Berlin: Gebr. Mann StudioReihe, 1951. Bogyay 1944 = Bogyay Tamás: Az ákosi református templom. In: Magyar Építőművészet 43 (1944) 67–70. Ferkai 1995 = Ferkai András: Buda építészete a két világháború között. Budapest: MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1995. Ferkai 2001 = Ferkai András: Pest építészete a két világháború között. Budapest: MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 2001. Horler (szerk.) 1995 = Horler Miklós (szerk.): Lapidarium Hungaricum 3. Győr- Moson- Sopron megye I. Sopronhorpács, plébániatemplom. (Írta: Bazsó Gábor.) Budapest: Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1995. Ila–Kovacsics 1964 = Ila Bálint – Kovacsics József: Veszprém megye helytörténeti lexikona. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1964. Jankovics 2007 = Jankovics Norbert: Árpád-kori templom a székesfehérvári Rózsa utcában. / Arpadenzeitliche Kirche in der Rózsastrasse von Székesfehérvár. In: Archaeologiai Értesítő 132 (2007) 187–217. Jankovics 2010 = Jankovics Norbert: A tarnaszentmáriai templom kőfaragványai. / The Stone Ornaments of the Church of Tarnaszentmária, 329–333. In: Tüskés Anna (szerk.): Ars Perennis. Budapest: CentrArt Egyesület, 2010. Kiss–Tóth 1996 = Kiss Imola – Tóth Géza Ivor: Ákos. Református templom. (Erdélyi műemlékek 18.) Kolozsvár: Utilitas Kiadó, 1996. Koppány 1967 = Koppány Tibor: Középkori templomok és egyházas helyek Veszprém megyében. / Mittelalterliche Kirchen und Ortschaften mit Kirchen im Komitat Veszprém. In: Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6 (1967) 117–150. Koppány 1991 = Koppány Tibor: Apácatorna középkori temploma. In: Műemlékvédelmi Szemle 1991 (1991) 2. 5–15. Kozák 1985 = Kozák Károly: Jánoshida. Plébániatemplom. (Tájak, Korok, Múzeumok Kiskönyvtára 195.) Budapest: Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1985. Mojzer 1971 = Mojzer Miklós: Torony, kupola, kolonnád. / Towers, Domes, and Colonnades. (Művészettörténeti füzetek 1.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1971. Molnár 1942 = Molnár István: Apácatorna. Veszprém: Magánkiadás, 1942. Szőcs 2003 = Szőcs, Péter Levente: The Abbey Church of Ákos: An Architectural and Functional Analysis of a Kindred Monastery Church. In: Annual of Mediavel Studies at CEU 9 (2003) 155–180. Tóth 1967 = Tóth Sándor: XIII. századi építőműhely Veszprémben. (A Bakonyi Múzeum Kőtárának ismertetése III.) / Eine Bauhütte des 13. Jahrhunderts in Veszprém. In: Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6 (1967) 163–182. Tóth 1998 = Tóth Sándor: Pillér és ív a magyar romanikában. / Pier and Arch in Hungarian Romanesque Architecture, 49–73. In: Bardoly István – László Csaba (szerk.): Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. (Művészettörténet–Műemlékvédelem 10.) Budapest: Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998. Tóth 2001 = Tóth Sándor: A 11–12. századi Magyarország Benedek-rendi templomainak maradványai, 229–266. In: Takács Imre (szerk.): Paradisum Plantavit. Bencés monostorok a középkori Magyarországon. Pannonhalma: Bencés Apátság, 2001. Valter 1991 = Valter Ilona: Boldva, református templom. (Tájak, Korok, Múzeumok Kiskönyvtára 399.) Budapest: Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1991. 244
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert: Apácatorna templomai
Valter 2004 = Valter Ilona: Árpád-kori téglatemplomok Nyugat-Dunántúlon. Budapest: Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 2004. Várnai 1955 = Várnai Dezső: Budavári középkori boltozatok formai fejlődése. / Formenentwicklung der Mittelalterlichen Gewölberippen in der Burg von Buda. In: Budapest Régiségei 16 (1955) 363–371.
245
Rácz Miklós
Mit keres egy régész egy barokk kolostorban? A műemlékeken végzett beavatkozásokhoz kapcsolódó épületrégészet egy sajátos kutatási terület, amelyen más szakterületek művelői (művészettörténész, építész) mellett régészek tevékenykednek. Tanulmányomban e terület sajátos munkamódszereire és munkakörülményeire szeretnék rávilágítani egy aktuális kutatás és annak eredményei bemutatásán keresztül. Az épületkutatás, illetve épületrégészet a régészethez képest kevésbé jól definiált és körülhatárolt terület, megnevezése, fogalomrendszere sem olyan mértékben egyértelmű, önálló és világos, mint a régészet esetében. A terület megnevezése, körülhatárolása éppen az elmúlt években, illetve jelenleg is szakmai párbeszéd és viták tárgya, a különböző megközelítések a publikációkban és a jogszabályokban is tükröződnek.
A majki kamalduli kolostor Magyarországon az ókortól a 21. századig bármely épület lehet műemlék, a történeti jelentőség azonban nem korlátozódik az egyedileg védett épületekre (mely a régészetben a nyilvántartott, illetve védett lelőhelyek státuszának felel meg). Hivatalosan a régészet hatáskörébe csak az 1711 előtti, földfelszín alatti emlékek tartoznak. A kutatás módszerei tekintetében természetesen nem létezik ilyen éles időbeli határvonal. Az Oroszlány melletti majki kamalduli remeteséget 1733-ban alapította az Esterházy-család (1. kép). A 16. században elpusztult középkori majki premontrei prépostság területe, mint Majkpuszta a gesztesi uradalom részeként 1629-től került az Esterházy-család birtokába. Majkpusztát választotta ki a birtokos Esterházy József az itáliai gyökerű kamalduli rendhez tartozó remetekolostor alapítására.1 Az alapítás helyszínéül a Vértes-hegységből északnyugat felé lefolyó Majki-patak völgyének délnyugati oldalán található középkori kolostor romjaitól mintegy 300 m-re északabbra, a völgy ugyanazon oldalán fekvő területet jelöltek ki. Az új remetekolostor tehát a középkori kolostor helyét vette át, jelképesen folytatva annak működését. A 17–18. században a Monte Corona-i kongregációból kiindulva a remeterend újkori felvirágzása indult meg. A Franz Anton Pilgram tervei alapján készült épületegyüttes, melyhez hasonlók épültek Magyarország területén Lánzséron (ma Landsee, Ausztria), a Zobor-hegyen (ma Nyitra/Zobor, Szlovákia), valamint a korábbi karthauzi kolostor átalakításával Lechnicen (ma Červeny Kláštor, Szlovákia), a magyarországi barokk építészet egyik kiemelkedő alkotása. A Majkon felépült remeteség az osztrák-magyar rendtartomány része volt, anyakolostora a tartományi központ, a Bécs melletti Kahlenberg. Ez az együttes az újkori remetekolostorok egyetlen – és a cellaházas rendszerű középkorra visszamenő remeterendi kolostorok egyetlen fennmaradt – példánya a mai Magyarországon. A remeterendi kolostorok jellegzetességei a szabályos rendben elhelyezett, külön kertekkel rendelkező zárt remetelakok vagy cellaházak. Az újkori kolostorok esetében gyakori a szabadon álló templom és a szintén külön álló, a közösségi és gazdasági helyiségeknek, valamint a vendégeknek, zarándokoknak helyet adó konventépület, olasz eredetű nevén Foresteria. A remetekolostorok épületegyüttesének, ezen belül elsősorban a templom és a konventépület térbeli szervezésének egyik fő meghatározója a remeték és a vendégek, illetve zarándokok egymás melletti tereinek megteremtése, ugyan1
A kolostorról összefoglalóan: Voit 1961; Farbaky 2006.
247
Rácz Miklós: Mit keres egy régész egy barokk kolostorban?
1. kép: A kolostoregyüttes légifelvétele 2012 őszén, előtérben a felújítás alatt álló konventépület (Fotó: László János, Civertan)
akkor határozott szétválasztása volt, mely egy igen sajátos és összetetten megkomponált elrendezést eredményezett. A szigorú mértani rendet követő kolostoregyüttes közepén a templom állt, egészében a cellaházaktól körülvéve (1. kép). A vendégek a templomba beléphettek, de a cellaházak közötti térre nem. Az együttes nyugati részét az U-alakú Foresteria (1. tábla) foglalta el, illetve zárta le, ennek közepén nyílt a főbejárat. A három épületszárny által határolt udvarrészt a templom és a cellaházak területétől kerítésfal választotta el. Annak érdekében, hogy a vendégek eljuthassanak a templom főbejáratához, ugyanakkor az udvarokba ne léphessenek be, a Foresteria középtengelyében a bejárattal szemben egy kerítésfalakkal határolt sétány vezetett át a Foresteria udvarán, az elválasztó falon nyíló kapu és a cellaházak területén át a templom északkeletre néző főhomlokzatához. A két udvarrészt a remeték és a személyzet használatára két külön oldalsó kapu kötötte össze. A teljes épületegyüttest belső kerítésfal övezte, melyhez gazdasági épületszárnyak is csatlakoztak, s egy külső kerítés egy nagyobb kertrészt fogott körbe a kolostor mellett. A kolostor tervezett képét – melyből egyes részletek, mint például a délkeleti szárny emelete, végül nem valósultak meg – a részletes kidolgozottságú és igen pontos látkép mutatja, ami a lengyelországi Bielany-ban lévő kamalduli kolostorban maradt fenn. Ezen a templom, a külső épületszárnyak, a belső zárt sétány, és több más olyan elem is látható, melyeket utóbb elbontottak. A Foresteria vagy konventépület, az ebédlő, a könyvtár és a káptalanterem remeték által használt közösségi helyiségeit, a konyhá(ka)t, a laikus kiszolgáló személyzet szobáit, a vendégek szobáit, illetve a kegyúri család lakrészét foglalta magába, alagsorából az északkeleti szárny alá borospince nyúlt be. A kolostorépítést Farbaky Péter kutatásai szerint a cellaházak építésével kezdték, az 1745–1752 közötti második szakaszban további remetelakok mellett nagyrészt felépült a Foresteria, majd a harmadik, 1753–1770 körüli szakaszra tehetők a remetelakok mellett a Foresteria befejező munkálatai és a templom elkészülte. A kolostor működése végül igen rövid életű volt. Más, tanító vagy betegápoló munkát nem végző szerzetesrendekhez hasonlóan II. József 1782-es rendelete feloszlatta a kamalduli rendet, és birtokait államosította. A feloszlatás alkalmával a kolostorról részletes leltár készült, ez a bielany-i kép mellett a kolostori időszakra vonatkozó egyik legfontosabb forrás, amely részletesen leírja a röviddel ezután lebontott templomot is. A Foresteria földszintjének leírása a refektóriummal kezdődik és a káptalanteremmel folytatódik, ám a helyiségek sorrendje nem azonosítható egyértelműen az épület valamely bejárási irányával, ami végső soron a funkciók (többek között konyha, asztalosműhely, tárolóhelyiségek, befejezetlen szobák, vendégszobák, könyvtár, és egyebek) megfeleltetését a meglevő helyiségekkel nem teszi lehetővé. 248
Rácz Miklós: Mit keres egy régész egy barokk kolostorban?
Az államosítás után néhány évvel a kolostor és Majkpuszta ismét az Esterházyak birtokába került. Az épületegyüttest ekkor és a következő évtizedekben ipari célra, posztógyárként használták, a gyárat bérlők működtették, a remeteházakban a gyár személyzete lakott. Ebben az állapotában látogatta meg és írta le a helyet Holéczy Mihály. Az Esterházyak a 19. század közepén új funkciót szántak az épületeknek, elsősorban a Foresteriának. A posztógyárat kiköltöztették, és 1860-tól Esterházy Móric vadászkastéllyá alakíttatta a konventépületet. A kastély 1886-tól állandó lakófunkciót kapott, ide költözött Esterházy Miklós Móric és felesége, Schwarzenberg Franciska, amit az alagsor kerti homlokzatán építési feliratos tábla is megörökít. Tőlük később fiuk, Esterházy Móric örökölte a birtokot. A kastélyt a Tanácsköztársaság idején államosították, s ekkor igen részletes leltár készült az épületekről és a berendezésről. A második világháború után katonai kórház működött az épületben. A Foresteria északnyugati része a második világháborúban vagy azt követően leégett, az emelet elpusztult és az épületnek ez a része évtizedekig romosan állt, szerkezeti kijavítására – az északnyugati szárnyon az emelet nélkül – csak 1976–1977-ben került sor. Ugyanekkor az épület többi részében szálláshely, iskola illetve kollégium működött, lakások kaptak benne helyet. A barokk freskóival és stukkóival, 19. század végi faburkolatával együtt épségben fennmaradt refektóriumot az 1960-as években restaurálták és az idegenforgalom számára látogatható volt. Az épület teljes felújítására és hasznosítására 2009-ben készült terv, mely egy új hasznosítási koncepcióval beadott pályázat alapjául szolgált.2 A koncepció a kolostor időszakának minél teljesebb, berendezésekkel is ellátott terekkel való bemutatását tűzte ki célul. Az épület egyes korszakaira korábban elméleti funkcionális rekonstrukció készült, a tervezés ebből indult ki, ahhoz képest azonban végül számottevően eltérő funkcionális elrendezést feltételezve. A publikált alaprajzi rekonstrukció és a terv olyan részleteket tartalmaztak, amelyeket nem támasztottak alá kutatási eredmények,3 és később tévesnek bizonyultak. Ezek a munkák konkrét, részletes rekonstrukciót tartalmaztak minden fontos, Majk vagy analógiaként bevont kolostorépületek esetében igazolható funkciók elhelyezésére és bemutatására, a feloszlatási jegyzőkönyv adatait illetve egy feltételezett ideális elrendezést „ráhúzva” a Foresteria meglevő épületére. Ennek az állapotnak a barokk állapotra való visszavezetése, a kastély korszakában történt változtatások kiterjedése azonban egyáltalán nem volt egyértelműen tisztázott: az épületről nem állt rendelkezésre kutatáson alapuló alaprajzi periodizáció sem. A hasznosítási pályázat alapjául szolgáló rekonstrukció kidolgozója a tervező építész volt. A kivitelezés 2012 nyarán kezdődött el. A helyszíni kutatásra végül három lépésben került sor:4 A homlokzati felújítást megelőzően a homlokzatokról felmérési dokumentáció készült a falazat, a kőszerkezetek és a vakolatok szemrevételezéssel észlelhető periódusainak felméréssel való rögzítésével.5 Már a kivitelezés közben az egyes helyiségfunkciók hitelesítésére célzott falkutatásra, illetve a vakolat- és festésrétegek restaurátori kutatására került sor. A kivitelezés, elsősorban a bontások, szintsüllyesztések, földmunkák teljes folyamatát kutatói megfigyelés (szakfelügyelet) kísérte. Az eredmények részletes bemutatása előtt hasznosnak látszik áttekinteni a műemlék épületekhez kapcsolódó építéstörténeti, épületrégészeti kutatások helyzetét.
2 3 4
5
A tervdokumentáció, melynek felmérését a kutatás során is felhasználtuk: Oroszlány–Majkpuszta, volt kamalduli kolostor hasznosítása, Foresteria építési engedély terve. 2009 augusztus. Tér-Team Mérnök Kft. Vezető tervező: Tornai Endre. Fekete J. 2006. A tervező építész a tervkészítés során ismételten kiterjedt falkutatásra kért engedélyt, amelyet a hatóság nem adott meg, arra hivatkozva, hogy további falfestés-kutatások eredményeit igényli a vakolatleverés előtt, ezek dokumentációja azonban nem állt rendelkezésre. Az épületben az előkészítés időszakában engedély nélkül végzett falkutatásra került sor, melyről dokumentáció nem készült. A kifestésekre vonatkozó kiterjesztett kutatások dokumentációja végül elkészült (Pintér–Madarassy 2010), ezután vonta be a munkába a falkutatási feladatokkal kapcsolatban a megrendelő e sorok szerzőjét. Meg kell jegyezni azt is, hogy a tervező és a kutató szerepének szétválasztását a műemlékvédelemben tanácsosnak tartják (Cramer–Breitling 2007: 35). Az épület építési periódusainak megalapozott, és megfelelő részletességű tisztázását lehetővé tevő, a történeti adatok kellő mélységű ismeretén alapuló tervszerű falkutatása, az eredmények megfelelő tisztázásával, feldolgozásával várhatóan több hónapot vett volna igénybe. Ugyanakkor adott volt a már engedélyezett és a pályázati szabályok miatt kötött tartalmú terv, melynek kivitelezése küszöbön állt, a kész kutatási eredményeket értelemszerűen be kellett volna kapcsolni a feltárt objektumok, jelenségek megőrzéséről való döntési folyamatba, ami azonban az idő szűkössége és az adott terv miatt várható konfliktusok sorozatát vetítette előre, ráadásul már a helyszíni kutatás közben, az eredmények feldolgozása előtt. A tervszerű falkutatás sajnálatos módon a munkálatok ezen fázisában felelősséggel már nem volt felvállalható. Emiatt került sor a kutatások egy szűkebb, konkrétan a tervhez kapcsolódóan célzott, illetve feltárás nélküli (roncsolásmentes) körének meghatározására azzal, hogy a kivitelezés közben minden lehetséges információ megszerzésére kell törekedni. A dokumentálást Nagy Szabolcs Balázzsal végeztük.
249
Rácz Miklós: Mit keres egy régész egy barokk kolostorban?
Műemlék – állandóság és változás A kulturális örökség védelmét és hasznosulását tárgyaló máltai egyezmény értelmében a kulturális értéket képviselő történeti épületek a régészeti lelőhelyekkel azonos szinten védendők. Az épületeken végzett beavatkozások esetében azonban esetenként annyira eltérő és sokszor nem evidens a kulturális értékek elmozdítása és pusztulása, hogy a legtöbb országban nem jött létre a beavatkozásokat kísérő kutatások hatékony szabályozása. A közkeletű értelmezés szerint egy műemléket olyannak védünk, amilyen éppen a védés időpontjában érvényes tudásunk szerint volt, és ha nagyjából olyan marad, akkor a műemlékvédelem szempontjai teljesültek is, a változtatás ellenben nem kívánatos. Az igazság ezzel szemben az, hogy a műemlék rejtett történeti dimenziói épp olyan védendők, mint a felszínen látható értékei, s a változás ma is az épület életének része kell, hogy legyen: csupán nem mindegy, hogy ez hogyan történik. A műemlékekkel való foglalkozást éppen ez teszi hallatlanul izgalmassá. A műemlékfogalom elválaszthatatlan része kell, hogy legyen a megismerés és értelmezés állandó folyamata. Az építéstörténet annak azonosítása, hogy az épület milyen részekből áll össze (kiindulópontja tehát a felmérés/ leírás), s ezek a részek milyen korúak: vagyis az építéstörténet azt mutatja meg, hogyan nézett ki az egyes korszakokban az épület, s az egyes korszakokból mi létezik ma is: ez az épületek történeti megismerésének esszenciája. A kellően részletesen feltárt építéstörténet ismeretében dönthet az építtető, az építész és a hatóság arról, hogy mely elemek milyen történeti jelentőséggel bírnak, ami mérlegelésre, az értékekre vonatkozó tudatos, valódi koncepción alapuló döntésre ad lehetőséget. Az épületkutatás, épületrégészet, mint kutatási terület alapvető jellemzője az, hogy elválaszthatatlan az objektumok védett (műemléki) státuszától, tehát pusztán tudományos szempontok alapján a kutatások körét és módszereit nem lehet megközelíteni illetve körülhatárolni. A jogi státusz döntő szerephez jut abban, mely épületen, mikor kerül sor kutatásra, és abban is, hogy ott milyen kiterjedésű és milyen jellegű kutatásra van lehetőség, még inkább, mint a beépítéssel érintett régészeti lelőhelyek esetében, ugyanis az építészeti kivitelezési munkák minden szakasza külön-külön érinthet történeti épületszerkezetet vagy objektumot. E körülmények miatt a definíciók, a kutatást megnevező fogalmak gyakorlati szempontból elválaszthatatlanok a jogi szabályozási háttértől. Éppen emiatt kívánjuk kissé részletesebben bemutatni a szakterület mai kereteit, érvényesülésének módjait és lehetőségeit.
Az épületrégészet, épületkutatás és módszerei A műemlék épületek kutatása megközelítésmódjában és módszereiben nagyon közel áll a középkori régészethez, amely szintén alapvetően különböző írott/képi és tárgyi forrástípusok együttes felhasználásával dolgozik.6 Az épületkutatások döntő többségére igaz, hogy három, egyaránt nélkülözhetetlen elemből áll, melyek a következők: • történeti források (illetve a rájuk vonatkozó szakirodalom) vizsgálata; • a meglevő állapot vizsgálata, dokumentálása; • a beavatkozásokat kísérő megfigyelések, illetve feltárások. E fő feladatok alá tagolódnak be azok a jogilag is definiált munkarészek, melyeket a rendeletek, előírások is ismernek, illetve amelyekkel a módszertani szakirodalom is foglalkozik. A meglevő állapot dokumentálásának fő eszközei: • épületleírás; • értékleltár (helyiségkönyv); • („alakhelyes”) épületfelmérés; • fotódokumentáció. Az épületkutatás, épületrégészet alapvetően különbözik a régészettől abban, hogy az azonosított illetve feltárt objektumok döntő többsége fizikailag a helyén marad, és a kutatás eredményeinek, eredményességének, a feltárás megtörténtének döntő szerepe van a megmaradásukban, a helyszínen való későbbi hozzáférés, megismerés módjában, lehetőségeiben. 6
A célok és módszerek jó áttekintése angol nyelven: King (ed.) 2006. Az eredmények felhasználására továbbá: Hendriks–Hoeve 2009; Rácz 2010. A kutatásokról átfogóan: Dávid 1978. A dokumentálás és rekonstrukció szempontjairól: Feld 1999. Áttekintés új szemléletmód szorgalmazásával: Haris 2004. A falkutatás gyakorlati szempontjairól: László 2005. Kísérlet az épületkutatás, épületrégészet elméleti szempontok szerinti áttekintésére: Mezős 2008. A fogalomhasználatról és szakmagyakorlásról: Fülöp 2009; Somorjay 2009. A templomok kutatásáról átfogóan: Simon 2010.
250
Rácz Miklós: Mit keres egy régész egy barokk kolostorban?
A feltárásokban – ahol az nem a kivitelezés folyamatában valósul meg – az épületek szerkezeti periódusainak kutatói – régészek, művészettörténészek – az iparművészeti illetve képzőművészeti alkotások helyszíni helyreállításának szakembereivel, a restaurátorokkal működnek együtt, akik a helyreállító munka előkészítése során a megtartandó egyedi műalkotásokon és díszítményeken végeznek rétegvizsgálatokat és készítéstechnikai kutatásokat. A meglevő állapot átfogó, részletes, elemző rajzi felmérése, melyet egy különálló kutatási módszernek nevezhetünk, elsősorban Németországban szokásos része az épületrégészetnek.7 A feltárások (jogi kifejezéssel: roncsolásos kutatás) fő elemei a következők: • festésrétegek kutatása (falakon, szerkezeteken például nyílászárók): gyakran restaurátorok által végzett feladat; • falkutatás, a falszövet feltárása és vizsgálata; • a járószintek, padlószerkezetek alatti feltárás, ásatás; • kivitelezés során a kivitelező által végzett fizikai beavatkozások nyomán a szerkezetekre, építészeti elemekre, rétegekre vonatkozó megfigyelés és dokumentálás. A műemlék épületekre vonatkozó jogszabályi háttér alapvetően változott 2012. januárjától, amikor életbe lépett az építéstörténeti kutatási dokumentáció fogalma.8 E dokumentációt az építési engedély előfeltételeként kell elkészíttetnie az építtetőnek, és része a szakirodalmi és forrásadatok összegyűjtése és rendszerezett áttekintése, az épület(rész) meglevő állapotának dokumentációja, valamint a roncsolásos kutatás, tehát az épületkutatás, épületrégészet három alapvető és – beavatkozások kapcsán – egyformán nélkülözhetetlen tartozéka. A szabályozás fő erénye egyrészt az, hogy igyekszik előzetes információszerzés felé terelni az épületek használóit és a hatóságokat, ami a megőrzés, a kutatott és feltárt objektumok megtartása szempontjából, melyre már utaltunk, alapvetően fontos, másrészt az, hogy normaszerűen írja elő adott kritériumok szerinti kutatások elvégzését minden, védett épületeket érintő beavatkozás esetén. Az épületkutatások körére 2014 eleje óta szakmagyakorlási szabályozás lépett életbe. A rendelet képzettséghez, gyakorlati időhöz illetve referenciákhoz köti a szakmagyakorlási jogosultságot.9
A kutatás és eredményei A majki konventépület forráskutatásának eredményeit röviden összefoglaltuk a fentiekben. A kivitelezést és a helyszíni kutatást megelőzően készült, ahhoz alapul szolgáló állapotrögzítő dokumentáció a Farbaky Péter által készített értékleltár és a tervezők által készített építészeti felmérés volt. Az épületben szondázó festésréteg-kutatást végeztek festőrestaurátorok, ami elsősorban a kastély periódusaira keltezhető díszítőfestéseket mutatott ki a földszint és az emelet elsősorban északkeleti helyiségeiben. A homlokzatok jelenségeinek (falazatok, vakolatok, kőszerkezetek) építéstörténeti periodizációját 2012. június–júliusban végeztük el, augusztusban a célzott feltárásokra került sor a tervezett rekonstrukció által érintett helyiségekben. A kutatások a feltételezett funkciókat illetve berendezési elemeket többségükben nem igazolták, illetve több esetben a restaurátorok által végzett célzott vakolat- és festésréteg-kutatás is kizárta azokat.10 Ezek nyomán számos ponton a tervek módosítására került sor. A homlokzati megfigyeléseket az év őszén folyamatosan végzett kivitelezés közbeni megfigyelés egészítette ki.11 A homlokzati dokumentálás és a kivitelezés közbeni megfigyelések sorozata döntő jelentőségű eredményeket hozott az épület korszakainak és átalakításainak megismerése terén, ha számos részlet vonatkozásában hiányosságok is maradtak, s az egyes periódusok összképének felrajzolása nem problémamentes (1. tábla).12 A módszert leginkább az „építész szempontú épületrégészetnek” nevezhetjük, melyet elsősorban építész képzettségű kutatók végeznek, és az ő speciális szaktudásukat adja hozzá az épületrégészethez. A német kutatási hagyományokon alapuló új módszer definiálásának igényével született tanulmány, melyre módszertani szempontból többen reflektáltak: Krähling–Halmos–Fekete J. 2006, v.ö. Fülöp 2009; Somorjay 2009. 8 393/2012 számú rendelet. 9 439/2013 számú rendelet. A szabályozás előnye, hogy a korábbiaktól eltérően képzettséghez köti az épületkutatási, épületrégészeti tevékenység gyakorlását, és lehetővé teszi a szakterületek elkülönülését, specializációját a műemlékvédelemben. 10 A festésrétegek falkutatást megelőző célzott kutatását Boromisza Péter és Nemessányi Klára restaurátorok végezték. 11 A kivitelezés közbeni megfigyelések a tervezett beavatkozások mélységével arányos előzetes kutatások nélkül így is kiéleződő konfliktusok sorát hozták a számottevő tervmódosítások elsősorban időbeli következményei miatt. A tervmódosítások jelentős tervezési többletmunkát jelentettek komoly idővonzattal, ami a kivitelezést igen hátrányosan érintette, az ilyen típusú késésekkel ugyanis a szerződés nem számolt a határidők és költségek szempontjából. 12 Az épület történetét és átalakulásait a kivitelezés során esetlegesen feltáruló részletekből rendszerezett, tervszerű kutatás nélkül megismerni jóval nehezebb, óhatatlanul jelentős hiányok maradnak a kutatás szempontjából. Az eredmények mellett jelentősek azok a tisztázatlanul maradt területek, amelyek nélkül az épület bizonyos részeinek története legalábbis egyes korszakokra továbbra is ismeretlen. 7
251
Rácz Miklós: Mit keres egy régész egy barokk kolostorban?
2. kép: Az esővíz-levezető akna bontása az udvar északkeleti sarkában, a falazatban jelölve a másodlagosan befalazott ajtószárkő (Fotó: Rácz Miklós)
3. kép: A vízlevezető aknából kibontott, feltehetőleg a premontrei kolostorból származó 13. századi ajtószárkő felmérési rajza (Felmérés: Orlovits Adrienn; rajz: Rácz Miklós)
A középkori premontrei kolostorra vonatkozó eredmények A kivitelezés közben eredeti vagy másodlagos helyzetből kibontva előkerült több román kori kőfaragvány. Több faragott kő az udvar északkeleti sarkában pinceszigetelés miatt elbontott eredeti barokk kori, kőből falazott vízlevezető akna bontásakor került elő, köztük egy félkörös megállítású ajtószárkő (2–3. kép). Feltehetőleg szintén a középkori kolostorból került fa feltöltésekbe több késő középkori lelet, így egy zöld mázas kályhacsempetöredék is.
Az újkori kolostorra vonatkozó eredmények A megfigyelések egy része a kolostor U-alakú épületének építésmenetére tett lehetővé alapvető következtetéseket. A falakon több helyen egy-egy szintet átfogó függőleges fogazott falelválásokat figyelhettünk meg. Ezek a falelválások egy-egy építési szakasz lezárását jelentik, ahol a falazat és a falazatot összefogó falazóhabarcs szerkezete alapján a két rész építésének sorrendje is kimutatható volt. A kutatásnak a kolostorról eddig meglevő ismeretekhez képest talán legmeglepőbb eredménye a kolostorépület délnyugati végében egy, az épületnél korábbi, a cellaházak rendszeréhez és szintjéhez igazodó és azokkal azonos méretű, utólagosan a konventépületbe foglalt, korábban önálló ház azonosítása volt. Az épület biztosan a kolostor épületegyüttesének részeként épült, ám valószínűleg a kolostor első építési szakaszában, 1733–1742 között. Funkciójára egyelőre nincs támpontunk. Esetleg az építkezéshez kapcsolódó ideiglenes használatú épület lehetett, lehetséges azonban, hogy a kolostoregyüttes tervváltoztatásának nyoma, talán az épületegyüttes kitűzésén változtattak. A padláson a szintsüllyesztés során előkerültek a korábbi barokk épület eredeti belső párkányrészletei (4–6. kép).
252
Rácz Miklós: Mit keres egy régész egy barokk kolostorban?
4. kép: A feltárt barokk belső párkány részlete (Fotó: Rácz Miklós)
5. kép: Az előkerült barokk belső párkány dokumentálása (Fotó: Rácz Miklós) Felületek
A1: A helyiség első periódusa, durva alapvakolat, a Foresteria építését megelőző különálló épület; A2: A helyiség első periódusa, fehér meszelésű színvakolat, a Foresteria építését megelőző különálló épület; B: Az épület második periódusa, emeletráépítés, Foresteria, 1760as évek; B1: A helyiség második periódusa, durva alapvakolat, Foresteria, 1760-as évek; B2: A helyiség második periódusa, fehér meszelésű színvakolat, 1760-as évek; D: A helyiség harmadik periódusa, Esterházy-kastély, 1800-as évek második fele; E: Az épület negyedik periódusa, 1970-es évek
Részletek 1:
6. kép: Az északnyugati szárny oromfalának belső nézete, ahol a korábbi kolostori épület belső párkányai és a Foresteria időszakához tartozó, a második világháború után elpusztult és elbontott emelet részletei voltak megfigyelhetők.
Mészkő kváderkövekből az „A” periódusban eredetileg alapozásként épült falszakasz, melyet megvésve levakoltak a „B” periódusban; 2: Az „A” periódus vakolatának alsó határa, az egykori padlóvonal; 3: Az „A” periódus nyílásfülkéjének helye, melyet a „B” periódusban bevakoltak; 4: Az „A” periódus válaszfalának helye, melyet a „B” periódusban elbontottak és a helyét elvakolták; 5: Vékony vakolatréteg egy réteg meszeléssel és egy szürke festéssel (talán a „D” periódus); 7: Keskeny válaszfal helye, ahol a belső párkány véget ért, „A” periódus; 8: Az épület falkoronája, „A” periódus; 9: Levert stukkópárkány helye (metszet: a-a’); 10: Belső stukkópárkány (metszet: b-b’); 11: Téglával befalazott üregek
253
Rácz Miklós: Mit keres egy régész egy barokk kolostorban?
Az épületet később a konventépületbe csatolták, ablak- és ajtónyílásait áthelyezték, illetve befalazták, födémjét és válaszfalát elbontva benne alakították ki a folyosóból és teremből álló, az udvari kőkeretes ajtó felirata szerint könyvtárnak és káptalanteremnek helyet adó két helyiséget (040–041. jelű helyiségek), amelyeket ekkor boltozattal láttak el (1. tábla; 6. kép).13 A káptalanterem eredeti alaprajzi kialakítása az udvari falhoz közeli, szimmetrikusan elhelyezkedő ajtónyílásokkal, a két hosszanti falban kialakított két, később erősen átalakított fülkével a megfigyelések és a kivitelezés közbeni bontások nyomán azonosítható volt. A helyiségek eredeti elrendezésének tisztázása a kolostorra vonatkozó helyszíni kutatások egyik legfontosabb eredménye. A délkeleti szárnyban a Vadászteremnek nevezett, 7. kép: A 028 jelű helyiségben (1. tábla) a padló alatt betöltve nagyméretű helyiségben (007. jelű helyiség) a parketta előkerült, másodlagos kialakítású búvótér és egykor a szomszédos helyiségből fűthető tüzelőberendezés, feltehetőleg a posztógyár időfelbontása során kiderült, hogy helyén eredetileg három szakából külön helyiség volt (1. tábla). Az északkeleti kisebb térben (Fotó: Rácz Miklós) keskeny alapozás húzódott keresztül. E helyiség felett a padláson, az osztófal feletti kémény oldalán sikerült megtalálni egy elbontott kéménykürtő helyét, mely a csatlakozó falcsorbázatokból nagyméretű konyhai szabadkéményként rekonstruálható. Ennek alapján ide lokalizáható a kolostornak a feloszlatás idején készült jegyzőkönyvben is szereplő konyhája.
A posztógyár korszakára vonatkozó eredmények Az épület északkeleti sarokhelyiségében a padló alatt egy utólagos és később betöltött búvótér és benne egykor a szomszédos helyiségből fűthető tüzelőberendezés maradványai kerültek elő (7. kép). A tüzelőberendezést valamely barokk épületrészből, feltehetőleg díszkapuból származó ívelt kő fedlapokkal fedték le, melyek töredékei a betöltésből kerültek elő. A fűtőkamra falainak pereméhez és a fűtőnyílások áthidalásához barokk ajtószárköveket használtak fel. A szerkezetet feltehetőleg a kolostor feloszlatása után, a 19. század elején ide telepített posztógyár valamely műhelyéhez kapcsolhatjuk. Azt, hogy milyen funkció igényelhette ezt a kialakítást, egyelőre nem tudjuk. Az udvar (8. kép) északkeleti sarkában egy másodlagos földszintes épületrész falalapozásai, falcsatlakozásának helye, belső vakolata kerültek elő. Az épületrészt az Esterházy-kastély kialakításakor szüntették meg. Ezek alapján valószínűleg szintén a posztógyár működéséhez kapcsolható helyiségről van szó, melyet technológiai okból helyezhettek el a meglevő épületen kívül.
Az Esterházy-kastély korszakára vonatkozó eredmények A kastély korszakának számos eredeti elemét bontották el, illetve bontották meg, így itt az átalakítások igen sok részlete volt megfigyelhető. Ezek közül a leglényegesebbeket, a Vadászterem és környékére és az egykori lépcsőkarokra vonatkozókat emeljük ki. A Vadászteremben (1. tábla: 007. jelű helyiség), melynek helyén, mint láttuk, eredetileg a kolostor konyhája volt, 1902-ben vadászjelenetes festményekkel tagolt faburkolatot alakítottak ki. Maga a terem és funkciója ennél korábbra, vélhetőleg 1886-ra megy vissza, ekkor a kialakított terem falai egy halványzöld festést kaptak. A terem átalakítását a parketta felbontásakor előkerült, Széll Kálmán miniszterelnököt (1899–1903) említő újságtöredék datálja. A Vadászterem melletti helyiség (1. tábla: 008. jelű helyiség) a 20. század eleji leírások alapján akkor dolgozószoba volt. A festésrétegek feltárása és megtisztítása során a helyiség átalakításainak folyamatára is fény derült. 13
A tervező és az engedélyezett terv a feliratos ajtókeret eltávolításával számolt, észrevételezve a vakolat nélküli falszövetben, hogy a keret másodlagos a környező falazatban. Az épületrész számos más részletből kiderített építéstörténetének tükrében azonban tisztázódott, hogy a fal második periódusa valójában a konventépület teljes felépítésének periódusával azonos.
254
Rácz Miklós: Mit keres egy régész egy barokk kolostorban?
8. kép: A kolostorudvar részlete a felújítási munkák befejezéséhez közeledve, a kert kialakítása közben (Fotó: Sárossy Péter)
Az egykori konyhával határos hosszoldal mentén a kolostor időszakában egy keskeny, válaszfallal lehatárolt tér helyezkedett el, ahová ajtó nyílott. Sejthetjük, hogy a keskeny térben valamilyen füsttel járó funkció kaphatott helyet, mert a határolófelületeit később, a fal lebontás után újravakoltak, míg a helyiség többi falát nem. A kastéllyá alakításhoz köthető a korábbi funkció felszámolása, ekkor kék–fehér–piros csíkos díszítőfestés került az oldalfalakra. Valamivel később a helyiségbe keresztben egy fa válaszfalat építettek be, melynek nyomait a vakolatok megőrizték. A helyiséget ekkor egyszínű kékre festették át. Később ajtókat cseréltek a helyiségben, majd végül, már a 20. század közepe táján a fa válaszfalat felszámolták és a helyiséget fehérre meszelték.
Összegzés Tanulmányomban egy pillanatfelvételt szerettem volna adni a középkori régészet egy részterületéről, az épületrégészetről, annak lehetőségeivel és adottságaival egy, bár újkori, de középkori romokból, előzményekből kinőtt, rövid életű és változatos utóéletű újkori kolostor közelmúltban végzett kutatása példáján. A kutatás lehetőségei és az ezekhez igazodó módszerek természetesen az eredményekre is meghatározóak voltak, összességében az épület történetének valamennyi korszakáról lényeges új információkhoz juthattunk, s ezek a műemlék helyreállításának módjában, annak részleteiben is érvényesülhettek.
255
Rácz Miklós: Mit keres egy régész egy barokk kolostorban?
Források/Gyűjtemények Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ, Budapest (FK) Adattár (Ad) Pintér–Madarassy 2010 = Pintér Attila – ifj. Madarassy Walter: Kutatási dokumentáció és műleírás a majki kamalduli remeteség Foresteria részében található falfestések és stukkódíszek helyreállításához, 2010. Lángi 2006 = Lángi József: Kutatási dokumentáció a majki kamalduli remeteség konventépületében elvégzett restaurátori vizsgálatok alapján, illetve a cellaházak kápolnáiban és a grottakápolnában található festett- és plasztikus dekoráció állapotvizsgálata (Szent Lukács Bt., Hild-Ybl Alapítvány), 2006.
Hivatkozott irodalom Cramer–Breitling 2007 = Johannes Cramer – Stefan Breitling: Architecture in Existing Fabric. Basel – Boston – New York: Birkhäuser, 2007. Csengel 2006 = Csengel Péter: A majki premontrei prépostság feltárása. In: Műemlékvédelem 50 (2006) 321–323. Dávid 1978 = Dávid Ferenc: A falkutatások szerepe a műemléki helyreállításokban, 73–82. In: Az Egri Nyári Egyetem Előadásai 1977. Budapest: Országos Műemléki Felügyelőség, 1978. Farbaky 2005 = Farbaky Péter: A majki kamalduli remeteség története. / The History of the Camaldolese Reclusion of Majk. In: Műemlékvédelem 50 (2006) 309–320. Fekete J. 2006 = Fekete J. Csaba: ’Csendkert’ – Majk historikus funkcióegyüttesének rekonstrukciója. / „Silence garden” – Reconstruction of the Historical Functional Unit of Majk. In: Műemlékvédelem 50 (2006) 346–361. Feld 1999 = Feld István: Kutatás – dokumentálás – rekonstrukció. In: Műemlékvédelmi Szemle 9 (1999) 27–56. Fülöp 2009 = Fülöp András: Épületkutatás–falkutatás. In: Műemlékvédelem 53 (2009) 165–168. Haris 2004 = Haris Andrea: Műemlék épületek kutatásának módszertana és annak változása. / Methodology of research of historical buildings and its change. / Methodik der Forschung der Denkmäler und die Veränderung dieser Methodik. In: Műemlékvédelem 48 (2004) 297–302. Hendriks–Hoeve 2009 = Hendriks, Leo – Hoeve, Jan, van der (red.): Guidelines for Building Archaeological Research. The Interpretation and Analysis of Cultural-Historical Heritage. Den Haag: Rijksdienst voor het Cultureel Erfgoed – Rijksgebouwendienst, 2009. Online: http://www.cultureelerfgoed.nl/sites/default/files/u6/Richtlijnen_ bouwhistorisch_Onderzoek_engels.pdf (Utolsó letöltés: 2014. február 14.) King (ed.) 2006 = King, John (ed.) Understanding Historic Buildings. A Guide to Good Recording Practice. (Guidelines / Standards.) Swindon: English Heritage, 2006. Online: https://www.english-heritage.org.uk/publications/ understanding-historic-buildings/ (Utolsó letöltés: 2014. február 14.) Krähling–Halmos–Fekete J. 2006 = Krähling János – Halmos Balázs – Fekete J. Csaba: A fertődi marionettszínház alakhelyes felmérésen alapuló kutatása. / Research Work of the Marionette Theater in Fertőd Based on True to Form Survey. In: Műemlékvédelem 50 (2006) 194–205. László 2005 = László Csaba: Épületkutatási módszertanról másként. In: Műemlékvédelem 49 (2005) 106–108. Mezős 2008 = Mezős Tamás: Épületkutatás – Bauforschung – Building Archaeology – Archéology du bati. In: Műemlékvédelem 52 (2008) 376–388. Rácz 2010 = Rácz Miklós: Épületkutatás és építészeti munkák történeti épületeken. Beszélgetés Leo Hendriks kutatási koordinátorral. In: Régi-új Magyar Építőművészet (2010) 6. 25–28. Rácz–Sárossy 2013 = Rácz Miklós – Sárossy Péter: A majki kamalduli remeteség műemléki felújítása. / Restoration of the Camaldolese Hermitage in Majk. In: Műemlékvédelem 57 (2013) 355–369. Simon 2010 = Simon Zoltán: Ásatás és falkutatás középkori falusi templomainkban. / Excavation and Wall-research in the Medieval Village Churches of Hungary, I. 289–314. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és a kora újkori régészete Magyarországon. / Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. I–II. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2010. Somorjay 2009 = Somorjay Selysette: A Füleky-kúria a Bodrogkeresztúron: apropó - régi épületek kutatása. / The Füleky Residence in Bodrogkeresztúr – By the Way Research of Old buildings. In: Műemlékvédelem 53 (2009) 3. 152–164. Voit 1961= Voit Pál: A majki műemlékegyüttes. Adatok Franz Anton Pilgram életművéhez. In: Magyar Műemlékvédelem (1961–62) 201–227. 256
Bartha Annamária
Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
Favus apát – Uros apát mellett – 13. század egyik legjelentősebb magyarországi bencés apátja volt. 1252-ig Pécsvárad élén állt, majd pannonhalmi apátnak választották (1252–1265). Megválasztását követően először a saját apátságában teremtett rendet, majd megpróbálta a magyarországi bencés rendet is megreformálni. Számos birtokkal gyarapította a pannonhalmi apátság birtokállományát, valamint a hiteleshelyi tevékenység kezdete is valószínűleg az ő apátságának idejére tehető. Különféle pápai és királyi megbízása mellett felépítette Szigliget várát, és nem lehetetlen, hogy az ő nevéhez köthető Zengővár építése és a pécsváradi monostor erődítése is.1 Jelen tanulmányomban ezeket az építkezéseket szeretném vizsgálni, illetve Favus apát szerepének lehetséges bizonyítékait.
Szigliget Sokat idézett IV. Béla azon oklevele, amiben szinte összefoglalta várépítési programját és egyben a Szigliget alapítására alkalmas földterületet a pannonhalmi apátságnak adományozta: „Hajdan, miután országunkat a tatárok kegyetlensége elnéptelenítette [...] elrendeltük, hogy a koronánk alá tartozó egész területen, arra alkalmas helyeken erődítmények létesüljenek, várak épüljenek, ahol a nép meghúzhatja magát, ha veszedelem fenyeget. Hogy pedig ez [...] végrehajtassék, a következő rendelkezéssel élünk: ha bárki magánszemély fekvésénél fogva erősségre alkalmas helyet birtokol, az csere vagy egyéb jogcímen valamely embersokaságnak juttatandó erődítés céljából; ha pedig ilyen hely a királyi hatalom birtokában van, az hasonlóképpen magánszemélyek vagy egyházak, avagy főpapok használatába adassék, hogy ilyen módon e szabályt alkalmazva az erősségre alkalmas helyek mindig azoknak jussanak, akik gondoskodása révén az építmények sokaknak menedékül szolgálhatnak. ”2 Szintén ismeretes, hogy IV. Béla intézkedésének hatására számos várat emeltek az ország minden részén. A Balaton környékén például 1242 és 1248 között épült meg Tátika vára, 1255-ben Csobánc, Hegyesd és Rezi a 13. század második felében, Tihanyt pedig 1267-ben nevezték először várnak. Ebbe a sorba illeszkedik Szigliget vára is.3 A következőkben vizsgáljuk meg, mennyiben felel meg a szigligeti vár az oklevélben megfogalmazottaknak. IV. Béla „a Balaton egy szigetét”, mely korábban a zalai várispánsághoz tartozott, majd Ogyz bán tulajdonába került, ezután Kalian zalai ispánhoz, majd ennek örökös nélküli halálát követően István herceghez, 1260-ban az apátságnak adta minden haszonélvezeteivel, tudniillik falvakkal, erdőkkel, szőlőkkel, rétekkel, kaszálókkal és halászó helyekkel, hogy várat építsenek rajta.4 István, Stájerország (Stirie) hercegeként, szintén állított ki oklevelet az apátságnak 1 2 3 4
Favus apát életéről: Bartha 2011: 5–33. Szűcs 2002: 44–45; Sörös (szerk.) 1902: 309–310 (39. oklevél). Veress 1996: 34–40; Gere 1994: 33–34. Sörös (szerk.) 1902: 309 (39. oklevél).
257
Bartha Annamária: Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
hasonló tartalommal.5 Mindkét oklevél a konvent mellett Favus apátot is említi, ami talán ismertségére és tekintélyére is utalhat. Favus a korabeli viszonyokhoz képest meglehetősen gyorsan,6 két év alatt felépíttette a várat. A király olyan „jó és hasznos”7 erősségnek tartotta, hogy 1262-ben visszavette a rendtől, és helyette a Zala megyei Bak, a Nyitra megyei Debréte és a Somogy megyei Alma birtokot adta cserébe.8 Ettől kezdve 1408-ig Szigliget az egyetlen jelentősebb királyi vár a Balaton vidékén,9 sőt a Dunántúl ezen részén (Vas, Zala és Veszprém megyékben) jóformán ez az egyetlen királyi vár.10 Az építkezés menete látszólag nagyon egyszerű, de közelebbről megvizsgálva számos kérdést vet fel. Először is: hol épült fel az említett vár? Az említett oklevelekben csak a Balaton egyik szigete szerepel, így nem határozható meg pontosan, hogy a szigligeti hegyek közül a Várhegyen, vagy Külsőhegy csoporthoz tartozó Királyné-szoknyáján építkeztek, ugyanis mindkét helyen található erődítés. Az előbbi a ma szigligeti várként ismert helyszín, az utóbbi pedig az úgynevezett Óvár, ahol egy 30–35 m hosszú, 14–16 m széles, nyújtott téglalap alakú várépítmény található, délnyugati végén tompaszögű sarokkal. Az épülettel kapcsolatban – leginkább a neve miatt – több felvetés is napvilágot látott: gondoltak 9. századi építményre, az Atyuszok által épített erősségre, de török kori elővárra is. Nem zárható ki az sem, hogy ezt az épületet építette fel a pannonhalmi konvent (1. tábla).11 Gere László és Mészáros Orsolya a szigligeti birtokviszonyok tanulmányozása révén kísérletet tett a kérdéses terület lehatárolására. Mint az adománylevél szövegéből is látszik, kezdetben a zalai várispánsághoz tartozott, majd az Atyusz nemzetség birtokába került. Szigliget első írásos említésével az almádi monostor 1121-ből fennmaradt alapítólevelében találkozunk, melyben Atyusz, és testvére Miksa a Szűz Mária tiszteletére szentelt nemzetségi monostoruknak adományozták Szigliget fele részét, az ott élő mészégetőkkel és kőfejtőkkel együtt. Szigligetet azonban nem említik többé az almádi monostor birtokaként.12 Az 1121-ben említett Szigliget az Atyusz nemzetségé, a másik terület (sziget) a század elejétől 1233-ig IV. Atyusznak, az előbb említett oklevélben szereplő Miska dédunokájának magánbirtoka volt, amit talán a birtokok felülvizsgálata során vett vissza a király. 1233-tól Kaloján kezére került, aki IV. Béla unokatestvére volt, és 1252-től 1259-ben bekövetkezett haláláig zalavári ispán. Ezt követően István herceg birtokolta.13 Ugyanakkor IV. Béla királynak egy 1258-as oklevele arról számol be, hogy a Pók nembeli Móricnak is volt Szigligeten birtoka, ami Ventei Bálint özvegye révén került a tulajdonába, ugyanis az asszonynak nem lévén saját fia, adoptálta Móricot, és királyi engedéllyel ráhagyta a földet. Az özvegy első férje minden bizonnyal Atyusz nembeli István lehetett, aki valamikor az 1250-es években halhatott meg. Amennyiben az Atyusz nemzetségnek sikerült viszszaszereznie az almádi monostortól az 1121-ben adományozott fél birtokot, akkor a két Szigliget azonos, hiszen akkor a terület birtokosztály révén László őseié lett, s így módjában állt feleségére hagyni a birtokrészt.14 Pók nembeli Móric tudatosan törekedett arra, hogy birtokai legyenek a térségben. Egy 1259-es oklevél beszámol arról, hogy IV. Béla Balog Miklós asztalnokmestert bízta meg Zala megyében az udvarnokok jogtalanul elfoglalt földjeinek visszavételével. A tapolcai udvarnokok beperelték a kiküldött bíró előtt Pók nembeli Móricot, egy bizonyos Zegligeth föld és liget miatt. A birtokper hosszan, jóformán a tatárjárás óta zajlott. Balog Miklós végül az udvarnokoknak ítélte a földet, ami lakatlan volt, így hospesek települtek rá. Évekkel később Móric pert indított régi jogaira hivatkozva. A király, valamint István stájer herceg vizsgálata alapján meg is kapta a földet és a ligetet, régi határai alatt. A terület határos volt a korábban az özvegytől szerzett területtel, illetve már a tatárjárás előtt lehetett itt a Pókoknak valami birtoka, amire az udvarnokok földjének megszerzésénél hivatkozott.15 Az említett adatok érdekesek a birtoklástörténet szempontjából, Sörös (szerk.) 1902: 310–311 (40. oklevél). Kozák Károly szerint a vár gyors felépítése is azzal magyarázható, hogy nem csak a szigligeti, kőfejtéshez és mészégetéshez értő jobbágyok dolgoztak a vár építésén, hanem rajtuk kívül más bencés birtokokon élő jobbágyok is, továbbá a rend a monostoraiban foglalkoztatott kőfaragók, kézművesek egy részének munkáját is igénybe vehette (Kozák 1960: 29–30). Mészáros Orsolya is egyetért ezzel, szerinte az építkezésben részt vevő elemek a tartozékok szolgálónépeiből, illetve a Hegymagason lakókból tevődhetek össze. Szigligeten valószínűleg már folyt kőkitermelés, erre mutat Atyusz 1121-es oklevele, melynek tanúsága szerint az almádi monostornak adta Zeglegeth prédium felét, a rajta élő népeket pedig kötelezte, hogy részt vegyenek a monostor építésében. Az itteni népek tehát értettek a kőfejtéshez és a kőfaragáshoz, s ha 1260-ban már nem is éltek itt, kőfejtésre alkalmas hegyek, vagy bányák lehettek itt (Mészáros 2005: 314–315). 7 „[...] castrum bonum et utilite [...]”. Sörös (szerk.) 1902: 319 (53. oklevél). 8 Sörös (szerk.) 1902: 319 (53. oklevél), 319–320 (54. oklevél). 9 Veress 1996: 38. 10 Mészáros 2005: 303. 11 Gere 1994: 34; Gere 2006: 129. 12 Gere 2003: 5; Mészáros 2005: 303, 306. 13 Gere 2003: 5–6; Mészáros 2005: 304–305. 14 Gere 2003, 6; Mészáros 2010: 307–308. 15 Mészáros 2005: 308–309. 5 6
258
Bartha Annamária: Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
viszont nem határozzák meg, hogy pontosan hol feküdtek az említett birtokok. A korszakban a Tapolcai-medence vizenyős, mocsaras terület volt, melyekből tényleg szigetként emelkedtek ki a szigligeti hegyek.16 Több hasonló nevű település is található itt, és nem ismerünk olyan forrást, ami a birtokot, vagy a várat Szigligetnek nevezné,17 illetve olyat sem, ami az Óvárat említené.18 A legkorábbi vonatkozó adat Zyndt Mátyás 1566-ban készült hadi térképe.19 A szigligeti birtokviszonyok tanulmányozása révén tehát nem sikerült pontosan meghatározni, hol építkezett Favus apát, erre a régészeti kutatásoktól remélhetünk csak választ. Kozák Károly 1965–66-ban folytatott korlátozott kiterjedésű régészeti ásatást a Várhegyen, a felsővárban, ahol Árpád-kori leletek is kerültek elő.20 Szerinte a felsővár két építési periódusban nyerte el mostani formáját: az első szakaszban csak a végén két toronnyal megerősített „palota” épült fel, valamint ezzel egy időben, vagy csak kicsivel később a „kápolna”. Ez méreteivel beleillik a 13. századi kis alapterületű várak sorába.21 Gere László viszont úgy gondolja, hogy a nyugati várfalnál előkerült, Kozák Károly által is 10–13. századinak meghatározott kerámiatöredékek arra utalnak, hogy a felsővár kiépítése nem történhetett későbben, mint a 13. század vége, vagy a 14. század első évtizede, vagyis valószínűleg Favus apát építtette, bár nem zárható ki, hogy miután a király visszavette a várat az apátságtól, további építkezések zajlottak (2. tábla). A szigligeti vár 13. században kiépült részének alapterülete 75×20 m, ami szokatlanul nagynak számít a 13. század váraihoz képest, amelyek általános jellemzője a kis alapterület. A környékbeli várak a 15–16. századi teljes kiépülésüket követően sem lettek ennél sokkal nagyobbak.22 Az Óvár vizsgálata nélkül azonban fenti eredmény nem lehetett megnyugtató, így Gere László 2003-ban itt szondázó ásatást végzett. A feltárás során egyértelművé vált, hogy az épület egyetlen fázisban épült, mivel valamennyi fal kötésben volt egymással.23 Az előkerült leletek főleg késő középkori kerámiák voltak, amik a szigligeti várban talált analógiák alapján a 15. századra keltezhetőek. Ez alapján Gere László szerint a legvalószínűbb építtető az Újlaky-család volt, mely megfelelő anyagi erőforrásokkal rendelkezett az erősség megépítéséhez, a család tagjai közül pedig legvalószínűbben Újlaky Miklós, aki 1445 és 1477 között volt a szigligeti vár ura, amikor a család hatalma csúcsán állt.24 Ez alapján pedig egyértelművé vált, hogy Favus apát a ma Szigligetként ismert erősség építésére kapott engedélyt. Felmerülhet a kérdés, hogy IV. Béla miért egy bencés monostorra bízta a vár építését. Az, hogy egy apát épített várat az önmagában nem feltétlenül meglepő, hiszen tudjuk, hogy Pannonhalma, apátja, Uros vezetésével ellenállt a tatár ostromnak,25 illetve az 1242. február 2-án a pápához intézett segélykérő levélben Pannonhalma mellett Tihany és Zalavár is szerepelt az erődített helyek között.26 Más egyházi személyek is részt vettek IV. Béla várépítési politikájában. A Balaton környéken például Zlaudus veszprémi püspök fejezte be Tátika várát, amit Tátika nembeli Tádé kezdett el építeni. Zlaudus halála után az erősség a veszprémi püspökség birtokába került, és 1342-ig a püspökség tartotta fenn és látta el megfelelő véderővel.27 A zágrábi püspök is épített várat, és az egri püspök is kapott várépítési engedélyt, bár ott a vár csak később épült fel.28 Kozák Károly szerint IV. Béla a bencések kérésére adományozta nekik a birtokot. A várat azért építették, hogy – Pannonhalmához hasonlóan – itt is sikeresen vehessék fel a harcot támadás esetén, és a környékbeli lakosság számára nyújtson menedéket. Ezen kívül fontos volt a Dunántúlon szétszórtan fekvő pannonhalmi, tihanyi, zalavári, somogyvári és almádi bencés apátságok nagy kiterjedésű birtokai közti kapcsolat szempontjából is.29 A vár biztosította a fontos útvonalat és a balatoni átkelőhelyet, Révhelyet Somogyvár irányában.30 Mészáros 2005: 312. Mészáros 2005: 302. 18 Gere 2006: 136. 19 Gere 2006: 137. 20 Kozák 1967–1968: 236. 21 Kozák 1967–1968: 239–240. 22 Gere 2003: 11–14; Gere 1994: 36. 23 Gere 2006: 133. 24 Gere 2006: 136–137. 25 „És miközben pannóniai Szent Márton várát ostromolták, melyet az apát férfiasan védett, hirtelen visszarendelték őket, úgyhogy azokon a vidékeken ez a három helység [Esztergom, Székesfehérvár, Pannonhalma] maradt megvívatlanul.” Rogerius 2001: 40. caput 436. „Et cum castrum sancti Martini de Pannonia expugnarent, abbate se viriliter deffendente fuerunt subito revocati ita,, quod ista tria loca [Esztergom, Székesfehérvár, Pannonhalma] tantum inexpugnata in illis partibus remanserunt.” SRH II. 585–586. 26 TE 1987: 399. 27 Veress 1996: 35; Gere 1994: 33. 28 Fügedi 1977: 30. 29 Kozák 1960: 29–30. 30 Kozák 1975: 271. 16 17
259
Bartha Annamária: Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
1. térkép: A pannonhalmi apátság birtokai a Balaton körül Favus apátsága idején (1252–1265) (Forrás: Solymosi 1996: 514; PRT II. 109, 127, 133, 141, 161)
Semmi nem utal azonban arra, hogy Favus, vagy az apátság kérte volna a birtokot. Az apátságnak voltak ugyan földjei a Balaton körül, de Szigliget közelében csak Hegymagason és Kapolcson, míg a déli parton több birtokkal is rendelkezett, tehát logikusabb lett volna ott építkezni, hiszen elsődlegesen saját népeit és birtokait – vagyis gazdasági erőforrásait – volt hivatott megvédeni. A korszakban az egyes bencés apátságok a saját birtokaik felett rendelkeztek, a pannonhalmi apátságnak nem volt ellenőrzési joga a többi apátság birtokai felett, és fordítva (1. térkép). Véleményem szerint az engedély inkább IV. Béla a bevezetőben idézett szándékával áll összefüggésben, miszerint a király a tulajdonában lévő erődítésre alkalmas területet magánszemélyeknek, közösségeknek, vagy egyházaknak adja, hogy ott menedéket építsen, ahová szükség esetén a környék népessége behúzódhat. Másként fogalmazva: a király az ország katonai ellenálló erejének növelése érdekében híveire, az ország lakóira ruházta át a várépítés feladatát, birtokot adva azok felépítéséhez és fenntartásához. Fügedi Erik is úgy véli, hogy a kezdeményezés semmiképpen nem az apáttól származott, erre utal az oklevélben a rendelte (destinavimus) alak is.31 31
Fügedi 1977: 20.
260
Bartha Annamária: Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
Mészáros Orsolya is megvizsgálta, hogy miért nem az itt birtokokkal rendelkező magánosokat, a Pók nembelieket, vagy az Atyuszokat bízta meg a király a várépítéssel, hiszen ők is rendelkezhettek a megfelelő anyagi forrásokkal. Hegyes várát például valószínűleg az Atyusz nemzetség építtette, Pók nembeli Móric pedig 1241–1251 között Mórichidán építtetett nemzetségi monostort. Szerinte a Pók nem lett volna alkalmasabb, mert az Atyusz nemzetség már ekkor hanyatlóban volt. Ugyanakkor a király talán nem tartotta elég nagynak és hatalmasnak Móricot, hogy az építés költségeit elő tudja teremteni. A vár később mégis Pók nembeli Móricé lett, így nem kizárt, hogy a király eredetileg is neki szánta Szigligetet.32 Úgy gondolom, hogy egyértelműen a pannonhalmi apátság anyagi helyzete lehetett a döntő érv. A király külön ki is hangsúlyozta az oklevélben, hogy az apátság rendelkezett a megfelelő anyagi erőforrásokkal.33 Továbbá, ha valóban Favus apát nevéhez köthető a pécsváradi apátság erődítése és Zengővár építése, akkor az apát megfelelő tapasztalatokkal rendelkezett egy erősség felépítéséhez. Érdekes kérdés, hogy a király miért vette vissza az apátságtól Szigligetet. Horváth Richárd ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy Szigliget esete inkább a szabályt erősítő kivétel volt, a várak többsége az új birtokosuknál maradt, bár az uralkodó rendelkezett a magyarországi egyházi várak feletti fennhatósággal, és több esetben is elvett egyházi építésű várakat. Például 1262-ben IV. Béla a királyi kincseket kívánta biztonságba helyezni, ezért időlegesen elvette Medvevárat a zágrábi püspökségtől, ami aztán csak IV. László idejében, 1273-ban került vissza.34 Megemlíthetjük Küszén (Németújvár) esetét is, amit II. András vett el a pannonhalmi bencés apátságtól és IV. Béla csak 1263-ban kárpótolta érte az apátságot.35 Mészáros Orsolya szerint a vár politikai-hatalmi szerepe miatt volt fontos Béla királynak, ezért vette vissza.36 Véleményem szerint a vár sorsában szerepet játszhatott IV. Béla és István herceg viszálya is. Nem tudjuk, mi vezetett a király és idősebb fia kapcsolatának megromlásához. IV. Béla ugyan 1245-ben megkoronázta és egész Szlavónia hercegévé tette elsőszülöttjét, de tényleges hatalomhoz csak 1257-ben jutott, amikor Erdély élére került. Erdélyt 1258-ig kormányozta, ekkor apja az 1254-ben megszerzett stájer területek élére állította. IV. Béla viszont vereséget szenvedett a lázongó stájereket támogató II. Ottokár cseh királlyal szemben, s így kénytelen volt lemondani ezekről a területeiről. István 1260 középén visszakapta Erdélyt, ami összefüggésbe hozható a tatár támadással, de ugyanakkor öccse, Béla herceg megkapta Szlavóniát és a vele együtt kormányzott Horvátországot is, ami korábban számos esetben a trónörökös területe volt. Istvánt hívei figyelmeztethették erre. A nézeteltérés oka lehetett a IV. Béla hadvezetési hibája miatt elveszett stájerországi terület is. Nem zárható ki, hogy a király a tatár fenyegetés hatására küldte fiát, Istvánt az erdélyi területek élére, hisz gyakorlott hadvezér volt.37 Azt a területet, ahol a vár épült, 1259-ben István herceg megkapta apjától, de egy évvel később Favusé lett. IV. Béla oklevelében István herceget nevezi meg adományozóként, de a birtok átadásáról István is állított ki oklevelet, akkor még stájer hercegként, illetve még ebben az évben adományozta az apátságnak a porvai Szent Imre-kápolnát is.38 A sors iróniája, hogy a vár későbbi ura Pók nembeli Móric lett, akinek István, szintén stájer hercegként, illetve ekkor még környékbeli birtokosként tartott vizsgálata alapján odaítélte a volt udvarnoki földet, amiről már fentebb szó esett. Elképzelhető, hogy mindez kapcsolatban volt azzal, hogy a király és fia között 1262-ben fegyveres konfliktus tört ki, és IV. Béla olyan emberére akarta bízni a várat, aki jártas a hadi dolgokban. Pók nembeli Móric a muhi csatában megmentette az életét az őt leszúrni készülő tatártól, ettől fogva a király kedvelt embere lett, megkapta például a füleki uradalmat, a várral együtt. Lehet, hogy Favus is részt vett a tatárok elleni harcban, és felépített egy, sőt talán két várat is, de Móric rendelkezett birtokokkal a környéken, míg az apátságnak csak Hegymagason és Kapolcson voltak birtokai, és az apát elsődleges feladata a monostor irányítása volt, és Favus jobbára ott is tartózkodott. Bármi volt is az oka, István herceg neheztelt az apátságra. IV. László 1273. június 28-i oklevelében azt írta, hogy számtalan rosszakarónak hamis vádaskodása miatt István király egy ideig nem volt barátja az apátságnak, elvette Derbétét és más birtokokat is.39 Bak falut, amit a monostor IV. Bélától kapott a szigligeti várért cserébe, valószínűleg szintén V. István foglalta el, nem is került már vissza az apátság birtokába.40 Mészáros 2005: 313–314. „[...] ecclesie Sancti Martini de Sacro Monte Pannonie destinavimus conferendam, ut in ipsa eadem castrum edificaret, que ad id faciendum potens est et abundans.” Sörös (szerk.) 1902: 309 (39. oklevél). 34 Horváth 2011: 83. 35 Sörös (szerk.) 1902: 321–324 (57. oklevél); Bartha 2011: 14; Horváth 2011: 87. 36 Mészáros 2002: 303, 312. 37 Zsoldos 2007: 13–17. 38 Sörös (szerk.) 1902: 310–311 (40–41. oklevél). 39 Sörös (szerk.) 1902: 149. 40 Sörös (szerk.) 1902: 158. 32 33
261
Bartha Annamária: Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
Mészáros Orsolya vizsgálta a vár refugium szerepét, szerinte ezt a vár földrajzi helyzete indokolná, hisz a Tapolcaimedencében vizenyős, mocsaras területeket találunk, melyekből tényleg szigetként emelkedtek ki a szigligeti hegyek, tehát nehezen megközelíthetőek, bár szerinte kétséges, hogy egy ilyen rövid idő alatt felépített vár képes-e nagy tömegeket befogadni. Mészáros lábjegyzetben megjegyzi, hogy feltételezhető, hogy Kozák Károly elmélete túlhaladott, de ez csak a felsővár kutatási eredményeinek vizsgálatakor válik egyértelművé.41 Mint a fentiekből kitűnik, Szigliget jóval nagyobb volt, mint azt Kozák feltételezte, tehát alkalmas lehetett nagyobb tömegek befogadására. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a tatár fenyegetés reális veszély volt; 1259-ben a keleti határok felől tatár mozgolódásról érkeztek hírek. A tatár seregek meghódították a nyugati orosz fejedelemségeket, majd a lengyel területek ellen fordultak, és Krakkó területét kegyetlenül feldúlták. Bár a magyar követek hírül hozták, hogy a tatároknak nem áll szándékában Magyarország ellen vonulni, IV. Béla mégsem hagyhatta figyelmen kívül a fenyegetést.42 A vár felépítésének költségeiről nincsenek adataink, bár az 1262-es oklevél említi, hogy nagy költséggel épült fel.43 Nem tudjuk azt sem, hogy Szigliget birtok mekkora értéket képviselt, mekkora volt a kiterjedése. Az apátság mindösszesen két évig élvezhette a birtok jövedelmeit, amit valószínűleg a várépítés költségeire használhatott fel. IV. Béla 1262-ben visszavette Szigligetet és három másik birtokot adott helyette: Bak (Bok) földje, a mai Bak falu, Zalaegerszegtől délre található. Derbete korábban a nyitrai várhoz tartozott, és egy határjárás alapján a Trebete (Trebatice) településsel azonos.44 Az Alma nevű birtokot talán Almamellékkel lehet azonosítani, ami Nyírakol és Füzvölgy között terült el. Később nem bukkan fel a forrásokban, valószínűleg az apátság Szentlászló nevű birtokához csatolták, mint tartozékot.45 Mészáros Orsolya szerint ez a három birtok egyenértékű lehetett a szigligeti birtokkal.46 Bár nem ismerjük a földek nagyságát, Alma és Bak birtokok nem tűnnek túl nagynak, ráadásul – mint láthattuk – az utóbbit V. István el is vette az apátságtól.47 Derbéte határjárása alapján nagyobb területnek tűnik, de ez a terület sem maradt sokáig az apátság birtokában.48 A vár felépítéséhez tehát leginkább saját erejére kellett támaszkodnia az apátságnak. Mindez a pannonhalmi monostor gazdagságát mutatja.
Zengővár Favus apát korábban Pécsvárad apátja volt. Szinte semmilyen adat nem áll a rendelkezésünkre itteni életéről, mert Pécsvárad történetének meglehetősen forráshiányos korszakában működött. Nem tudjuk, mikortól állt a monostor élén, az is csak valószínűsíthető, hogy a tatárjárás idején már ő volt a monostor feje. Kérdéses az is, hogy Pécsváradot érintette-e a tatár támadás, és ha igen, milyen szerepet vállalt Favus az ellenük folytatott harcban, illetve a támadást követő rendteremtésben. Ezzel kapcsolatban többféle vélekedést olvashatunk a szakirodalomban. Rupp Jakab szerint a tatárok elpusztították Pécsváradot, ezt azonban nem támasztotta alá semmilyen forrásadattal.49 Sörös Pongrácz óvatosabban fogalmazott, mondván valószínűleg támadás érte a monostort, de erről nincs adat, csak a széri birtok esetében.50 Gállos Ferenc úgy vélte, bizonyos vonatkozások azt jelzik, Favus közvetlenül átélte a pusztításokat, bár csak a széri birtokot dúlták föl.51 Kőfalvi Tamás véleménye szerint is támadás érte a települést, amit a közeli Peterd birtok pusztulása bizonyít; egy 1267-es Pécsváradon kiállított oklevél tanúsága szerint a szekszárdi konvent eladja Peturd birtokot, ami a tatárjárás óta néptelen.52 Miklós Zsuzsa viszont úgy gondolja, hogy bár a megye területén jelentős pusztítást okozott, Pécsváradot nem érintette a tatár támadás.53 Pécs és a környékbeli települések helyzetéből talán választ kaphatunk, ugyanis a források és régészeti adatok tanúsága szerint támadás érte a tatár hordák részéről. A várost valószínűleg a 13. század közepéig nem védte várfal, így a Mészáros 2005: 313. Kristó 1998: 113. 43 „[...] castrum [...] cum magna summa pecunie construisset.” Sörös (szerk.) 1902: 319 (53. oklevél). 44 Sörös (szerk.) 1902: 148–149. 45 Sörös (szerk.) 1902: 172 (53–54. oklevél). 46 Mészáros 2005: 314. 47 Sörös (szerk.) 1902: 158. 48 Sörös (szerk.) 1902: 149. 49 Rupp 1870: 405–406. 50 Sörös (szerk.) 1912: 17. 51 Gállos F. 1975: 21; Gállos F.–Gállos O. 1988: 12; Gállos F.–Gállos O. 2001: 144. 52 Kőfalvi 2001: 209. 53 Miklós 2006: 11. 41 42
262
Bartha Annamária: Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
tatárok könnyen elfoglalhatták és kifoszthatták a környékbeli településekkel együtt. A támadásra 1242. februárjában vagy márciusában kerülhetett sor. A káptalan tagjai Fehérvárra menekültek.54 A káptalan javait is érintette a tatár támadás, mert egy 1248. áprilisában a pécsi káptalanban kelt oklevélből arról értesülünk, hogy át kellett írni Sudan nembeli Ábrahám fia, Ivánka comes általuk kiadott 1232-es privilégiumát, mert eredeti párja, több más oklevéllel együtt, a tatárdúlás idején elpusztult a káptalanban.55 2005–2006-ban Visy Zsolt vezetésével a római kori Cella Septichora környékén feltárták egy Árpád-kori település néhány objektumát, gödröket, illetve kemencéket, valamint innen délkeletre találtak egy délnyugat-északkeleti irányú árkot, ami talán a tatárok elleni védekezést szolgálta. Az egyik kemencéből előkerült egy félbetört szarvasmarha-csövescsont, amiben 52 darab freisachi dénárt találtak, amit talán a tatárjárás idején rejtették el.56 Egy 1297-es malomperben pedig megemlítik, hogy a Pécs melletti ürögi Boldogságos Szűz ágostonos kolostort és templomot felgyújtották a tatárok.57 A Szűz Máriáról nevezett perjelség a tatárjáráskor az egyház leégett, és három évvel a tatárjárás után az akkori perjel az egyház és kolostor tetőzetének megjavítása végett eladta említett malmát az akkor Ürögön lakó Odulman ácsnak.58 Ezeken kívül pedig Patacs Jakab-hegy pálos monostorának területéről egy éremlelet is előkerült, amit talán szintén a tatárjáráshoz köthetünk.59 Mivel az említett települések közel volt egymáshoz, utak is összekötötték őket, és a tatárok a Duna vonalát követték, így valószínűleg Pécsvárad sem kerülte el a támadást (2. térkép). Talán a tatárjárást követően, az események hatására erősítették meg Pécsváradot és ekkor épült meg Zengővár az apátság birtokán. Sajnos arra sincsen adatunk, hogy mikor történt meg Pécsvárad erődítése. 1212-ben már Várad néven említik a települést, ami bizonyossá teszi, hogy ekkor már létezett itt vár, vagy legalábbis valami erődítés. Ez azonban nem feltétlenül hozható összefüggésbe az apátsággal, utalhat az apátság két erősségére, Zengővárra vagy Kószavárra. Persze nem kizárt, hogy a monostor a kezdetektől fogva rendelkezett sánccal, vagy fallal, de ennek egyelőre nincs sem írott, sem régészeti nyoma. Egy 1259-es oklevél Váralja településrészt említ, ami az apátság eddig ismeretlen erődítésére utalhat. Kérdéses, hogy ez már létezett-e a tatárjárás előtt,60 vagy a tatár pusztítás miatt kezdték el kiépíteni. Pécsvárad várának említése 1259-ből származik, az 1258-as hospes-pert lezáró, határleíró oklevél alapján a település három fontos része különíthető el: Váralja Olaszfalva és Új Pécs. A monostorhoz legközelebb épült ki – s időben ez volt a legkorábbi településmag – Váralja telepe, ahol az apát szolgáló népei éltek, a másik két településrészt hospesek lakták.61 Gállos Ferenc és Gállos Orsolya szerint a vendégek betelepülése 1157 és 1258 között zajlott három szakaszban: először német telepesek érkeztek, majd II. András idején magyarok, majd a 13. század első felében „olaszok”, vagyis valamilyen latin leánynyelvet beszélő csoport.62 Kőfalvi Tamás szerint az Új Pécs elnevezés talán arra utalhat, hogy a hospeseket Pécsről telepítették be.63 A hospesek betelepítése és a településszerkezet kialakulása hosszabb időt vett igénybe, Beautus apát valószínűleg 1252-ben vette át a monostor irányítását, az 1258-ig eltelt hat év valószínűleg erre kevés, így a hospesek egy részének telepítése talán Favus nevéhez köthető. Sajnos újabb adat előkerüléséig nem mondhatunk biztosat az apátság és a település erődítéséről. Kószavárról nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre, feltárás és felszíni leletanyag hiányában nem meghatározható a kora sem.64 Zengővár a Mecsek legmagasabb pontján, Pécsváradtól északnyugatra, légvonalban nagyjából 3,5 kmre fekszik, 681,2 m magasan. Miklós Zsuzsa végzett itt feltáró munkát 1998-ban. Egy árokkal és sánccal védett, kő tornyos (250 cm-es falvastagsággal, 38,46 m2-es belső térrel bíró) építményt tárt fel, meglehetősen nagy alapterülettel: hossza 75 m, szélessége 45 m; teljes területe 105×70 m. Ez a korszak magánvárainak méretéinél lényegesen nagyobb, de talán csak így tudták kihasználni a hegycsúcs természetes védettségét. A tornyot helyi kőzetből építették. A szükséges Koszta 1996: 30; Fedeles 2011: 23. Koszta 1996. 30–32; Koszta 1998: 23; Fedeles 2011: 23–24; Györffy 1987: 360. „[...] privilegii aliam particulam, que nostra remansit in camera, cum pluribus aliis perdidimus in tempore Tartarorum.” Wenzel 1869: 273 (192. oklevél). 56 Bodó 2007: 94–95. Fedeles 2010: 24. Az éremlelet vizsgálata során kiderült, hogy az érmek korai záródása miatt nem feltétlenül köthető a tatárjáráshoz. Nagy 2013: 229–235. 57 Györffy 1987: 401–401; Koszta 1996: 34–36; Koszta 1998: 57; 147; Fedeles 2010: 24. 58 „[...] prior et fratres ecclesie virginis gloriose anno tercio post recessum tartaronum priorum, eorum ipsa ecclesia et castrum fuisset miserabiliter per tartaros concrematum, pro reparacione sartitecti eiusdem ecclesie et claustri Odulmano earpentario de Ireg vendidissent.” Nagy et al. 1879: 160 (151. oklevél). 59 Nagy 2013: 228. 60 Bodó 2010: 351–352. 61 Kőfalvi 2001: 209; Gállos F.–Gállos O. 2001: 157–159. 62 Gállos F.–Gállos O. 2001: 157. 63 Kőfalvi 2001: 209. 64 Bodó 2010: 351. 54 55
263
Bartha Annamária: Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
2. térkép: Tatár támadások Pécs környékén (Forrás: Györffy 1987)
kőmennyiségnek legalább egy részét a sáncárok kimélyítésekor nyerhették, de emellett nyithattak a közelben kisebb kőbányát is. Érdekes, hogy a vár nem készült el teljesen, vagy csupán megépítették, de nem használták, ezt bizonyítja, hogy a vár belsejében és környékén talált építőkő mennyisége kevés egy lakótoronyhoz, az pedig hogy a környező falvak lakossága hordta el az építőanyagot ebben a környezetben valószínűtlen. Az ásatás során kevés edénytöredéket találtak és egyéb használatra utaló leletet (állatcsontot, vas használati tárgyat) pedig egyáltalán nem.65 A feltárás során nem került elő ciszternára utaló nyom, a víz utánpótlás így egyáltalán nem megoldott, lehetséges, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy nem használták huzamosabban az erősséget. Zengővárat egyetlen okleveles adat sem említi, de fekvéséből adódóan minden bizonnyal a pécsváradi apátság tulajdona volt, hiszen az apátság birtokán épült. Miklós Zsuzsa szerint az erősséget a tatárjárás környékén, vagy a 65
Miklós 2001: 67–70; Miklós 2006: 1–3.
264
Bartha Annamária: Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
13. század végén építették, de ezt okleveles adat híján nehéz meghatározni. Az előkerült leletek pedig nem teszik lehetővé a 13. századon belüli datálást, csak az itt talált kerámiák keltezésének finomításától várhatunk pontosabb kormeghatározást.66 A 13. század végéről meglehetősen kevés adattal rendelkezünk; 1279-ben János, 1280-ban István apát állt az apátság élén, a korszak végéről 1295-ből pedig egy Simon nevű apát ismert, nekik is csak a nevüket őrzik az oklevelek.67 Herman apát idejéből tudjuk, hogy az apátság és az Óvári-család között hosszas viszály alakult ki, aminek talán lehettek korábbi előzményei is, de ez inkább a nyomjai vámhely és kátolyi plébánia körül zajlott, mert itt a plébánia az apátságé volt, a falu pedig az Óváriaké.68 Ezek az összetűzések viszont nem tűnnek olyan komolynak, hogy emiatt az apátság egy meglehetősen meredek, és az apátságtól meglehetősen messze eső helyen menedékvárat építsen, főleg hogy 1258 körül a monostort már védte valamiféle erődítés. Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy egy ilyen nem csekély erőfeszítést kívánó erődítési munkát a tatároktól való félelem motiválhatta. Mint láttuk, a tatárok pusztítása több települést is érintett a környéken, aminek valószínűleg a lakosság egy része is áldozatul esett. Az ország népe tartott attól, hogy a támadás megismétlődik. A környék lakossága igyekezett felkészülni a védekezésre, Pécsett is a tatárjárást követően épült meg a kővár.69 A meredek, erdőtől takart helyen épült erősség, amit valószínűleg csak a helyiek ismertek, kiváló menedék lehetett a környék lakosságának. A viszonylag nagy alapterületnek köszönhetően Zengővár nagyobb népesség befogadására is alkalmas lehetett, illetve a jó földrajzi fekvés miatt a sánccal, és vastag kőfallal rendelkező vár talán hosszabb ostromnak is ellen tudott volna állni. Ráadásul az ellenség nem feltétlenül kockáztatta meg egy ilyen helynek az ostromát, ami nem kecsegtetett jelentős anyagi haszonnal, hiszen ide valószínűleg tényleg csak a legfontosabb, könnyen mozdítható értékeket vihették magukkal. Amennyiben Favus kezdte meg az építkezést, tíz év állt a rendelkezésére, mielőtt 1252-ben a pannonhalmi apátság élére került, ami talán magyarázat lehet arra is, hogy mért nem épült ki teljesen Zengővár: az építető távozása után az apátság nem folytatta a munkálatokat. Szemben a korszakban kiépülő várakkal Zengővár és Szigliget egyaránt a nagyobb alapterületű várak közé tartozik, ami talán szintén közös építőre utalhat.
Összegzés A tatárjárást követően szükségessé vált, hogy az országban minél több helyen épüljenek erősségek, ahová a lakosság újabb támadás esetén behúzódhatott. Az uralkodó ezek kiépítésébe igyekezett bevonni a megfelelő anyagi háttérrel rendelkező közösségeket, magánszemélyeket és az egyházat is. Favus apát, talán személyes érintettségéből kifolyólag is, kivette a részét ezekből a munkálatokból, a szigligeti vár esetében bizonyíthatóan, Zengővár és a pécsváradi erődítés esetében pedig nagy valószínűséggel. Bár az írott források és régészeti adatok segítségével néhány kérdést tisztázni lehetett, a gyenge forrásadottságok miatt – újabb adatok előkerüléséig – számos kérdés megválaszolatlanul maradt. További kutatások szükségesek, például Favus apát pannonhalmi építőtevékenységével kapcsolatban, amire jelen esetben terjedelmi okokból nem vállalkoztam.
Miklós 2001: 80; Miklós 2006: 1–11. Gállos F.–Gállos O. 2001: 146. 68 Gállos F.–Gállos O. 2001: 146. 69 Fedeles 2010: 24. 66 67
265
Bartha Annamária: Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
Források/Gyűjtemények Nagy et al. 1879 = Nagy Imre – Deák Farkas – Nagy Gyula: Hazai oklevéltár, 1234–1536. Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 1879. Rogerius 2001 = Rogerius mester: Siralmas ének [fordította Horváth János és a jegyzeteket készítette Zsoldos Attila], 398–452. In: Thuróczy János: A magyarok krónikája / Rogerius mester: Siralmas ének. Budapest: Osiris, 2001. SRH II. = Szentpétery, Emericus (ed.): Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. II. [Az utószót, bibliográfiát összeállította, kiegészítette, gondozta Szovák Kornél, Veszprémy László.] (Reprint kiadás.) Budapest: Nap Kiadó, 1999. TE 1987 = Katona Tamás (szerk., vál.) – Györffy György (bevez.): A tatárjárás emlékezete. (Második, bővített kiadás.) Budapest: Európa Kiadó, 1987. Wenzel 1869 = Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. VII. 1235–1260. Pest: Magyar Tudományos Akadémia, 1869.
Hivatkozott irodalom Bartha 2011 = Bartha Annamária: Egy 13. századi életút: Favus apát karriertörténete. / A Career from the 13th Century: Life of Abbot Favus. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 23 (2011) 1–2. 5–31. Bodó 2007 = Bodó Balázs: 13. századi éremlelet Pécs középpontjából, 94–96. In: Ritoók Ágnes – Garam Éva (szerk.): A tatárjárás. (1241–1242: Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban 2007. május 25–szeptember 30.) Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 2007. Bodó 2010 = Bodó Balázs: A pécsváradi bencés monostor építéstörténete az újabb kutatások tükrében. The Architectural History of the Benedictine Monastery at Pécsvárad as Reflected in the Latest Research, 349–386. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon. / Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. Budapest: MTA Régészeti Intézete, 2010. Fedeles 2011 = Fedeles Tamás: ’Eztán Pécs tűnik szemünkbe’: A város középkori históriája, 1009–1526. Pécs: Pro Pannónia, 2011. Fügedi 1977 = Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13–14. századi Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1977. Gállos F. 1975 = Gállos Ferenc: Fejezetek Pécsvárad történetéből. (Dunántúli Dolgozatok 8.) Pécs: Pécsváradi Nagyközösség Közös Tanácsa, 1975. Gállos F.–Gállos O. 1988 = Gállos Ferenc – Gállos Orsolya: Tanulmányok Pécsvárad középkori történetéhez. (Dunántúli Dolgozatok 2.) Pécs: Baranya Megyei Múzeum Igazgatósága, 1988. Gállos F.–Gállos O. 2001= Gállos Ferenc – Gállos Orsolya: Pécsvárad bencés apátsága és települése a középkorban, 103–197. In: Füzes Miklós (szerk.): Pécsvárad. Pécsvárad: Pécsvárad Város Önkormányzata, 2001. Gere 1994 = Gere László: Előzetes jelentés a szigligeti alsó vár feltárásáról. / Vorläufiger Bericht über die Freilegung der unteren Burg in Szigliget. In: Műemlékvédelmi Szemle (1994) 2. 33–47. Gere 2003 = Gere László: Szigliget az őskortól napjainkig. Szigliget: Szigliget „Váralapítvány”, 2003. Gere 2006 = Gere László: A szigligeti Óvár szondázó kutatásának eredményei. / Die Ergebnisse der Sondierungsgrabung von Szigliget–Óvár, 129–139. In: Kovács Gyöngyi – Miklós Zsuzsa (szerk.): „Gondolják, látják az várnak nagy voltát...”. Tanulmányok a 80 éves Nováki Gyula tiszteletére. Budapest: Castrum Bene Egyesület – Históriaantik Könyvesház, 2006. Györffy 1987 = Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987. Horváth 2011 = Horváth Richárd: Várépítés engedélyezése az Árpád-kori Magyarországon, 79–93. In: Terei György – Kovács Gyöngyi – et al. (szerk.): Várak nyomában. Tanulmányok a 60 éves Feld István tiszteletére. Budapest: Castrum Bene Egyesület – Civertan Grafikai Stúdió, 2011. Koszta 1996a: Koszta László: Tatárdúlás Pécsett. 1248. április, 30–32. In: Márfi Attila (főszerk.): Pécs ezer éve. Pécs: Pécs Története Alapítvány, 1996. Koszta 1996b: Koszta László: A pécsi polgárok ürögi malmai. 1297, 34–36. In: Márfi Attila (főszerk.): Pécs ezer éve. Pécs: Pécs Története Alapítvány, 1996. Koszta 1998 = Koszta László: A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége (1214–1353). Pécs: Pécs Története Alapítvány, 1998. 266
Bartha Annamária: Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
Kozák 1960 = Kozák Károly: A szigligeti vár. [Veszprém:] Veszprém Megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatalának kiadványa, 1960. Kozák 1967–1968 = Kozák Károly: A szigligeti vár 1965–66. évi feltárása. / Die Ausgrabungen in der Burg Szigliget (1965–1966). In: Magyar Műemlékvédelem (1967–1968) 229–244. Kozák 1975 = Kozák Károly: Szigliget, 270–276. In: Gerő László (főszerk.): Várépítészetünk. Budapest: Műszaki Kiadó, 1975. Kőfalvi 2001 = Kőfalvi Tamás: A pécsváradi konvent hiteleshelyi tevékenysége (1254–1526), 199–218. In: Füzes Miklós (szerk.): Pécsvárad. Pécsvárad: Pécsvárad Város Önkormányzata, 2001. Kristó 1998 = Kristó Gyula: Az Aranybullák százada. Budapest: Kossuth Kiadó, 1998. Mészáros 2005 = Mészáros Orsolya: Szigliget várának története a középkorban. In: Fons 12 (2005) 3. 299–377. Miklós 2001 = Miklós Zsuzsa: A Zengővár helye a hazai várépítészetben, 67–89. In: Füzes Miklós (szerk.): Pécsvárad. Pécsvárad: Pécsvárad Város Önkormányzata, 2001. Miklós 2006 = Miklós Zsuzsa: Középkori vár a Zengőn. / Mittelalterliche Burg auf dem Zengő-Berg bei Pécsvárad. Budapest: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2006. Nagy 2013 = Nagy Balázs: Tatárjáráskori pénzleletek Pécsről. / Geldfunde aus der Zeit des Tatarensturms von Pécs, 227–238. In: Varga Máté (szerk): Fiatal középkoros régészek IV. konferenciájának tanulmánykötete. (A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 2.) Kaposvár: Rippl-Rónai Múzeum, 2013. Rupp 2012 [1870] = Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története fő tekintettel az egyházi intézetekre, vagyis a nevezetesb városok, helységek, s azokban létezett egyházi intézetek, püspökmegyék szerint rendezve. Az esztergomi egyháztartomány a hozzá tartozó püspökmegyékkel együtt: a pécsi, győri, szombathelyi, nyitrai, beszterczebányai és váczi egyházmegyék. I/2. kötet. Budapest: Históriaantik Könyvesház Kiadó, 2012. [Eredeti kiadás: Pest: Eggenberger, 1870.] Solymosi 1996 = Solymosi László: Albeus mester összeírása és a pannonhalmi apátság tatárjárás előtti birtokállománya, I. 514–527. In: Takács Imre (szerk.): Mons Sacer 996–1996: Pannonhalma 1000 éve. I–II. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátság, 1996. Sörös (szerk.) 1902 = Sörös Pongrácz (szerk.): A Pannonhalmi Főapátság története. A pápák és zsinatok reformáló törekvései 1243–1404. Budapest: Stephaneum, a Szent-István-Társulat nyomdája, 1902. Sörös (szerk.) 1912 = Sörös Pongrácz (szerk.): Az elenyészett benczés apátságok. Budapest: Szent-Benedek-Rend, 1912. Szűcs 2002 = Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Budapest: Osiris Kiadó, 2002. Veress 1996 = Veress D. Csaba: Várak a Balaton körül. Budapest: Zrínyi Kiadó, 1996. Zsoldos Attila: Családi ügy. IV. Béla és István ifjabb király viszálya az 1260-as években. (História Könyvtár: Monográfiák 24.) Budapest: MTA Történettudományi Intézet, 2007.
267
Szolnoki Tamás
Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb régészeti kutatásának eredményei
Jelen tanulmány egy készülő MA-szakdolgozat eddigi eredményeinek első összefoglalása, mely a feldolgozás pillanatnyi állapotát tükrözi. Ebből adódóan nem tekinthető teljes értékű ismertetésnek, és nem célja a leletanyag teljességre törekvő bemutatása sem. Részletesebb képet a lelőhelyről, illetve a régészeti feltárás eredményeiről csakis a teljes feldolgozás után kaphatunk.1
A lelőhely bemutatása A közigazgatásilag Csabdi községhez tartozó Vasztélypuszta Fejér megye északi részén helyezkedik el, Csabditól mintegy 4 km távolságra északnyugatra (1. tábla 1). A Szent László-patakba torkolló ér partján, a tengerszint felett 215 m-rel, környezetéhez képest 50 m-rel magasabban2 elhelyezkedő lelőhely egy megközelítőleg észak-déli irányú domb kiugró északi nyúlványán található, melynek védelmi szempontból kevéssé kedvező adottságú déli részét kettős árok vágja át (1. tábla 2). A két árok közül a belső árok mélysége 2–4 m, míg a külső árok sekélyebb, 1–2 m között változik. Az ily módon védett terület szabálytalan alakú, 12×15 m nagyságú, mely az árkok felőli részen 5 m-rel emelkedik ki környezetéből, a meredekebb északi területen pedig 8 m-rel.3
Kutatástörténet A vár maradványairól először 1904-ben Károly János írt részletesebben, aki így jellemezte az akkor még látható maradványokat: „Várkastélya ott állt az említett domb északnyugati ormán, alapjainak nyomai most is láthatóak, daczára, hogy azok fölött a szántóvas évről-évre megteszi kiegyenlítő munkáját.”4 A 19–20. század fordulóján még Nácz József is megemlítette a várat munkájában,5 hasonlóan mint Gerecze Péter,6 vagy Könyöki József.7 1970-ben Csabdi történetét feldolgozó Fónod Gyula, helyi tanító közölt részletes leírást a várról: „Feltételezésünk szerint Básztij, a mai, úgynevezett toronyház a 220 m magas várdomb oldalában épült. Ma füves, bokros a környéke, a még megmaradt alapfalat a föld teljesen befedte. Méretei: 1 2 3 4 5 6 7
Ezúton szeretném megköszönni Kulcsár Mihálynak, Feld Istvánnak, valamint Nádorfi Gabriellának a segítséget, amelyet munkámhoz nyújtanak, és külön köszönet Terei Györgynek, ki odaadó támogatásával, észrevételeivel, jobbító szándékú kritikáival segíti kutatásomat. Miklós–Terei 2006: 210. A lelőhely részletesebb földrajzi leírására: Terei 2004: 536. Terei et al. 2011: 36. Károly 1904: 421. Az idézetben szereplő szántás valószínűleg nem érintette a vár dombját, hiszen ásatási megfigyelések ezt nem támasztották alá. Terei György szíves szóbeli közlése. Nácz 1899: 122. Gerecze 1906: 308. Könyöki 1905: 283.
269
Szolnoki Tamás: Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb régészeti kutatásának eredményei
hossza 11 m, szélessége 7 m. Az alap vastagsága 75 cm. A Toronyháznak hány szintje volt, nem állapítható meg, de az igen, hogy a környék vízhordta köveiből (mészkő, homokkő, tégladarabok stb.) épült. Bár itt ásatás nem volt, amely megállapíthatná ezen épület pontos korát, feltételesen épületünk a fentebb említettekhez kapcsolható”.8 A vár első felmérése 1980-ban történt meg Skerletz Iván és Dénes József jóvoltából. Érdemes megemlíteni, hogy rajzukon a kettős ároktól délre szántóföldet jeleznek ott, ahol ma erdősáv húzódik.9 1984-ben Kiss Gábor is foglalkozott a várral.10 A vár részletes felmérését Nováki Gyula, Terei György és Tolnai Gergely végezte el 1996-ban. Ezt követően régészeti ásatásra került sort 1997-ben és 1998-ban, Kulcsár Mihály és Terei György vezetésével. Ennek előzetes eredményei egy rövid cikk formájában megjelentek 1997-ben,11 majd közvetve Terei György szakdolgozatában.12 Ezt követően Fejér megye 12–14. századi várainak vizsgálata kapcsán ismét Terei György foglalkozott a várral,13 majd ugyanő Miklós Zsuzsával együtt új szempontokat felvonultató, jelentős tanulmányában taglalták ismét az erősséget.14 2011-ben, az addigi ismeretek legjelentősebb összefoglalása a Magyarország várainak topográfiája sorozat 3. köteteként megjelent Fejér megye várai az őskortól a kuruc korig című munkában látott napvilágot.15
Írott források Ugyan a várról írott adattal nem rendelkezünk, viszont a mellette egykor létezett településről,16 és az itt birtokos Básztély nemzetségről számos forrással bírunk. A nemzetség első ismert tagja, (I.) Rénold 1215-ben jelenik meg, mint Rynaldus de Buztech, aki később, 1247-ben Básztélyi Dénes a Katapán (Koppány) nembéliek perében tanúként szerepel.17 A nemzetség felemelkedését valószínűleg Básztélyi (II.) Rénoldnak köszönheti, aki 1270 és 1273 között lovászispán és szabolcsi ispán, 1273 és 1275 között szolgagyőri ispán, 1272 és 1276 között királyi asztalnokmesteri szerepet töltött be.18 Ő kapta meg 1270-ben az Abaúj vármegyei Rozgony települést, a csicsvai uradalmat, valamint más abaúji és zempléni birtokokat.19 1278-ban a dürnkruti (morvamezei) csatában helyt állt a király oldalán.20 Talán ennek is köszönhető, hogy 1289-ben a nádori tisztséget is betöltötte.21 Rénold halálát Károly János 1296-ra,22 Hatházi Gábor pedig 1291-re teszi.23 Ezt követően fiai örökölték nagyszámú birtokait, közöttük 1340-ben jött létre a birtokmegosztás.24 Ezután a források hallgatnak a nemzetség tagjairól, akik csak a 15. század első felében tűnnek fel ismét birtokperek kapcsán.25 Ekkor azonban politikai súlyukat elveszíthették, és a 15. század végén valószínűleg kihaltak. A falut először 1271-ben említi V. István oklevele, mikor a szomszédos Garmat26 földet adományozta Básztélyi (II.) Rénoldnak, mely ősi birtokukkal, Básztéllyel volt határos. Az oklevél kitér arra is, hogy ezt pedig IV. Béla idején kapta a nemzetség.27 1340-ben a fentebb már említett egyezségnek lehetünk tanúi, mikor Pál országbíró utasítja A „fentebb említett” kifejezés Fónod Gyula korábbi megállapítására utal, mely szerint a vár építése az írott adatok alapján az 1240-es évek előtt történt (Fónod 1970: 19). A vár általa közölt méreteit ugyanakkor nem igazolta az ásatás, amit ő alapfalaknak vélt, az valószínűleg csak omladék volt (Terei et al. 2011: 37). 9 Ez egy újabb bizonyítéka lehet annak, hogy a vár területét nem szántották. Ez az első felmérés csak kéziratban érhető el Terei Györgynél, akinek ezúton is köszönöm, hogy ezen forrást is a rendelkezésemre bocsátotta. 10 Kiss 1984: 169–170. 11 Kulcsár–Terei 1997. Ez a pár oldalas ismertetés kis példányszámban jelent meg, kizárólag a helyi igényeket kielégítő népszerűsítő anyagként. 12 Terei 1998. Ezúton is köszönöm, hogy Terei György szakdolgozatát a rendelkezésemre bocsátotta. 13 Terei 2004: 536–537. 14 Miklós–Terei 2006: 203–226. A tanulmány a 2004-ben megjelent, német nyelvű cikk átdolgozott, bővített kiadása (Miklós–Terei 2004: 171–202). 15 Terei et al. 2011: 36–37. 16 Kulcsár Mihály és Terei György 1998-ban a vár mellett elhelyezkedő területen egy középkori település nyomait találták meg (Miklós–Terei 2006: 210), amelyet az alább tárgyalandó oklevelekben szereplő Básztély (Bozteh) faluval azonosíthatunk. 17 Györffy 1987: 226. 18 Zsoldos 2011: 55. 19 Györffy 1987: 226. 20 Györffy 1987: 226. 21 Károly 1904: 423. 22 Zsoldos 2011: 23. 23 Hatházi 2010: 52. 24 MNL OL, DL 101846. 25 Erre két példa: MNL OL, DL 56783; MNL OL, DL 101864. 26 Ez valószínűleg a mai Gyarmatpusztával azonosítható, amely ma Vasztélypuszta és Gyermely között található. 27 MNL OL, DL 40107. 8
270
Szolnoki Tamás: Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb régészeti kutatásának eredményei
Rozgonyi Pétert és Lászlót, hogy számos más birtokkal együtt adja át az Esztergom megyei Básztélyt a Básztély nemzetség tagjainak.28 A nemzetség kihalását követően a település is eltűnik az oklevelekből, és majd csak a 18. században hallunk ismét felőle, mikor újra benépesül.29
A régészeti feltárások eredményeinek bemutatása Az első ásatási évadban, 1997-ben egyik fő cél a vár szerkezetének megismerése volt. Ezért egy 10 m hosszú és 2,5 m széles szelvénnyel vizsgálták a külső árkot (2. szelvény), illetve a két árkot elválasztó földsávot, valamint egy 3,5×1 m-es szelvénnyel a belső árkot (1. szelvény). A várbelsőt a hosszanti tengely mentén egy északkelet–délkelet irányú, 1,2 m széles és 20 m hosszú kutatóárokkal (1. kutatóárok), illetve annak déli részén egy erre merőleges, 1,6 m széles és 12 m hosszú szondával (2. kutatóárok) kutatták (2. tábla 1).30 A külső árok esetében megfigyelhették, hogy mélysége a felszíntől mérve nem haladta meg a 120 cm-t, valamint alja laposodó, teknősödő formát mutatott. A felső humuszos réteget egy faszenes maradványokkal kevert réteg követte, mely alatt már az altalaj mutatkozott. A belső árok alja az árok jelenlegi felszínétől mérve 180 cm mélységben jelentkezett. A kibontást követően egyértelművé vált, hogy az árok oldalfala eredetileg meredeken lejtett, míg alja ennek is teknősödő volt. A legfelső humuszos réteg alatt egy sárga, löszös sárgásbarna réteg jelentkezett, melynek keletkezését a vár pusztulásához köthetjük. Ebben szenesedett fagerenda maradványa, paticstörmelék, valamint kerámiatöredékek jelentkeztek.31 Ez alatt a réteg alatt egy fehéres sárga, nagyon kemény réteg mutatkozott, melynek betöltődése valószínűsíthetően a vár használatával egyidős. Ebben főként kerámiatöredékek, valamint nyílhegyek fordultak elő. Ez alatt már itt is az altalaj bontakozódott ki (3. tábla 1).32 Épített sáncra utaló nyom ugyanakkor nem került elő, a két árok által közre fogott keskeny, az eredeti dombfelszínt jelző részt sem magasították meg az árkok kialakítása során kitermelt földdel. A mélyítés során a legfelső 4–5 cm-es humuszréteg alatt jelentkezett a 35–40 cm vastag omladékréteg,33 melyben a patics, kő, illetve tégladarabok mellett nagy számú kerámiatöredék, fémlelet, illetve állatcsont került elő.34 A felszíntől mérve 50 cm mélyen két épület agyagtapasztású padlója került elő (1. épület, 2. épület). Az északabbra elhelyezkedő 1. épület tapasztott agyagpadlójának megközelítőleg észak-dél irányú keleti oldala mellett, attól mintegy 3–4 cm-rel mélyebben, egy jól kivehető, összefüggő faszenes csík mutatkozott (3. tábla 2). E „vonal” mindkét oldalán, tehát az egykori épület „területén”, valamint azon „kívül” is nagy számban mutatkozott az építmény falának omladékával azonosítható patics, kő és téglatörmelék.35 Ettől az épületmaradványtól északra egy középkori eredetű, de az 1990-es évek elején részben bolygatott gödör került elő (2. tábla 2). Szája a felszínen szabálytalan ovális formájú volt, ahol 2×2,8 m nagyságot ért el. 1,5 m mélyebben, ahol a középkori, bolygatatlan rész kezdődött, ott lekerekített téglalap formára emlékeztető 1,9×1,2 m nagyságúvá vált. Az összesen 2 m mély gödör felső 1,5 m mély része vált a bolygatás „áldozatává”, az alsó, mintegy 50 cm azonban érintetlen maradt. Innen nagy számú kerámiatöredék került elő, illetve egy cseppdíszes üvegpohár több töredéke is (1. kép; 3. tábla 5). A bolygatottság következtében sajnos nem állapítható meg a gödör és az épület viszonya, azonban letisztított oldalfalán előtűnt az 1. számú épület alatt elhelyezkedő rétegsor.36 Eszerint az épület tapasztott padlóját mintegy 20 cm vastagságú, de sötétebb színű, szintén agyagos réteggel „alapozták meg”, mely alatt egy 40–45 cm vastagságú löszös szintkiegyenlítés37 húzódott. Ez alatt jól láthatóvá vált a domb eredeti humuszos felszínét jelző réteg, alatta pedig az altalaj (3. tábla 3). MNL OL, DL 101846. Degré 1981: 103. 30 MNM KA, Ltsz. 17151: 1. 31 Buzás Gergely szíves szóbeli közlése alapján a gerendamaradványok a várat ölelő kerítés elemei is lehettek volna. Ezt az elméletet azonban régészeti bizonyítékok nem támasztják alá, és valószínűbbnek tűnik, hogy a dombon álló épületek maradványai lehettek. 32 MNM KA, Ltsz. 17151: 5–6. 33 MNM KA, Ltsz. 17151: 1–2. 34 MNM KA, Ltsz. 17151: 3–5. 35 MNM KA, Ltsz. 17151: 6–7. 36 Nem bizonyítható, hogy ez a rétegsor az egész épület padlója alatt megtalálható, hiszen sehol sem mélyültek ez alá. Tehát jelenlegi tudásunk szerint csupán ezen északi részt jellemzi ez a kialakítás. 37 Valószínűleg ez az épület kialakításához köthető, és csak a szintviszonyok kiegyenlítéséről lehet szó, mely azonban csak a domb északi részét érinthette. 28 29
271
Szolnoki Tamás: Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb régészeti kutatásának eredményei
Ezen ismeretekre építve 1998-ban két újabb, 3×6 m-es szelvényt nyitottak az 1. kutatóároktól nyugatra (3. és 4. szelvény), a 4. szelvény mellett, attól nyugatabbra pedig a 6. szelvényt, mely 4×1,5 m-es méretekkel rendelkezett. Az 5. szelvényt a domb platójától keletre nyitották, közvetlenül a vár alatt elterülő teraszon (2. tábla 1).38 A 3. és 4., valamint a 6. szelvények mélyítésekor az 1. és 2. kutatóárkokhoz hasonló, az erózió miatt délnyugat felé egyre vékonyabb rétegsort állapítottak meg a kutatók. A felső, igen vékony humuszos réteg alatt itt is az omladékréteg jelentkezett patics, kő és tégladarabok formájában, nagy számú kerámiatöredék, állatcsont, fémtárgy kíséretében. Ez alatt a két épület agyagtapasztásos padlóját már csak töredékesen sikerült megtalálni.39 E szelvények alapvetően a két épület alaprajzi elrendezését, szerkezetét voltak hivatottak tisztázni. Ez sajnos az erózió miatt csak részleteiben vált ismertté, de a korlátozott információk ellenére alaprajzuk így is kiszerkeszthetővé vált (2. tábla 2). Fontos megemlíteni, hogy e terüle1. kép: Cseppdíszes üvegpohár rekonstrukciós rajza teken a jelentős mennyiségű omladék mellett kerámia- és (Rajz: Szolnoki Tamás) fémleletek is nagy számban előkerültek, de figyelemre méltó volt a szenesedett gerendák felszínre bukkanása is. Ezek alatt és felett egyaránt megtalálhatóak voltak a különböző termények maradványai is.40 Az 5. szelvény jelentős plusz információt nem eredményezett, hiszen semmiféle épített szerkezetet nem hozott a felszínre. Itt még a várbelsőre jellemző leletsűrűség sem volt megfigyelhető.41 A védett területen belül tehát két épület maradványai kerültek elő. Az 1. épület megközelítőleg téglalap alakú, 7×5 m-es oldalhosszúságú lehetett,42 míg a 2. épület esetében kevés információ áll a rendelkezésünkre, ezért csak igen bizonytalan módon jeleníthetjük meg (2. tábla 2).43 A nagy mennyiségű, és sokszor még a gerendázat nyomait is magán viselő44 paticsdarabok alapján ezek agyagtapasztású, boronaszerkezetes épületek lehettek,45 ahol számottevő mennyiségben előkerült kő- és tégladarabok is most még pontosan nem értelmezhető funkcióval bírtak.46 Az omladékréteg előfordulása az épületeken belül és kívül, valamint a mérhető oldalakkal rendelkező szenes gerendamaradványok felett és alatt is előkerült archeobotanikai leletek alapján az épületek többszintesek voltak.
MNM KA, Ltsz. 17418: 1. Jelen tanulmányban bemutatott kutatási alaprajz nem egyezik meg a Fejér megye várai az őskortól a kuruc korig című kiadvány Csabdi–Vasztélypuszta-várdomb kutatási alaprajzával (Terei et al. 2011: 165), mivel ez annak egy pontosított változata. 39 MNM KA, Ltsz. 17418: 2–3. 40 MNM KA, Ltsz. 17418: 5–6. 41 MNM KA, Ltsz. 17418: 5. 42 Ennél az épületnél az alaprajzi elrendezést a megmaradt két sarok kiszerkesztéséből lehet rekonstruálni. Az ásatás során előkerült agyagpadlót sötét barna színnel, a rekonstruálható kiterjedést keresztezett sávos poligonnal jelöltem. 43 Ebben az esetben csak az egyik oldalhosszt ismerjük, melyet barna színnel jelöltem, ez alapján viszont nem rekonstruálhatjuk biztosan alaprajzi kiterjedését. Elképzelhető alternatíva lehet, hogy az ismert adatok, illetve az 1. számú épület alapján ábrázoljuk, melyet a keresztezett sávos poligon jelöl, de ez is igen bizonytalan. Kiterjedése több irányba is változhat, ezt próbáltam érzékeltetni a ferde csíkozású területtel. Az épület alaprajzi elrendezésének megnyugtató módon való tisztázásához mindenképpen további régészeti kutatás szükséges. 44 A lenyomatok alapján a gerendák patics felöli oldala 20 cm széles, szabályos megmunkálású lehetett. 45 Az ásatók a 2. számú épület esetében alapozási árokként azonosították a feltárt árkot, mely Buzás Gergely véleménye szerint utalhat egy esetleges kőfal egykori létére. Ennek az árkon kívül nem találták bizonyítékát (in situ falmaradványok, összefüggő faldarabok nem kerültek elő). Mivel máshol nem vágták át az épületek padlóját, ezért jelenleg nem állíthatjuk, hogy ez általános lenne az épületek alapozásánál, bár nem is zárhatjuk ki. Jelenlegi ismereteink alapján az építési mód az agyagtapasztású boronaszerkezet lehetett, ugyanakkor további kutatást igényel az alapozási árok szerepének megnyugtató tisztázása. 46 A funkció kérdése esetében érdemes megemlíteni, hogy tüzelőberendezés nyomait nem találták az ásatók, ezért egy lehetséges alternatívaként a vegyes falazat használatát feltételezték. Buzás Gergely szíves szóbeli közlése alapján elképzelhetőnek tartja a Fachwerk-szerkezetet is (vesszőfonattal és agyagba rakott téglafallal kitöltött favázszerkezet), azonban ezt semmiféle régészeti bizonyítékkal nem támaszthatjuk alá. 38
272
Szolnoki Tamás: Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb régészeti kutatásának eredményei
3. kép: Kasza töredéke (Rajz: Szolnoki Tamás)
2. kép: Sarkanytú töredéke (Rajz: Szolnoki Tamás)
Leletanyag rövid jellemzése A kőanyag alapvetően szabálytalan alakú termésköveket jelentett, melyek valószínűleg helyi nyersanyagnak tekinthetők. A téglák esetében majdnem ép darabokat is találtak, ezek 29×15×4–5 cm nagyságúak voltak. Hasonló mérettartományban maradt meg számos paticsdarab, ezek felületén jól láthatóak voltak a gerendák, illetve néhány esetben a vesszők lenyomatai is. Ezek mellett jelentős mennyiségben került elő archeobotanikai lelet, főként szenült gabonamagvak, de szilva, őszibarack, borsó magvai, illetve egy teljes egészében megmaradt alma is.47 A leletanyag összességét tekintve szembetűnő volt az előkerült állatcsontok magas aránya is. Egyedüli üvegtárgy egy cseppdíszes velencei üvegpohár két peremtöredéke, illetve három, cseppdísszel ellátott oldaltöredéke volt (1. kép; 3. tábla 5). Ezen töredékeket a hasonló darabok,48 illetve H. Gyürky Katalin tipológiája49 alapján a 14. századra keltezhetjük. A kerámialeletek esetében érdemes megjegyezni, hogy jellemzően olyan 13–14. századra keltezhető edénytöredékekről van szó, melyeknek párhuzamai ismertek Kisfaludról,50 Budáról,51 vagy Mende–Lányvárról.52 Terei et al. 2011: 37. Ezen előzetes archeobotanikai eredmények Berzsenyi Brigitta, Kulcsár Mihály, Terei György, valamint Torma Andrea jóvoltából előadás formájában hangzottak el 1999-ben, a Castrum Bene Egyesület Gyulán tartott vándorgyűlésén A növénytermesztés emlékei a Csabdi– vasztélypusztai várban címen. 48 Mester 1997: 134. 49 H. Gyürky 1991: 89. 50 Mesterházy 2010: 50-51. Ezúton is köszönöm Mesterházy Gábornak, hogy a szakdolgozatát a rendelkezésemre bocsátotta. 51 Holl 1963: 344–345. 52 Miklós 1981: 236–237. 47
273
Szolnoki Tamás: Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb régészeti kutatásának eredményei
A fémeszközök esetében előkerültek nyéltüskés nyílhegyek (3. tábla 4), valamint sarkantyú (2. kép), de emellett kasza (3. kép), patkó és különböző vasalatok, és nagy számban szögek is a felszínre kerültek. Kalmár János53 és Alexander Ruttkay tipológiája,54 a kánai,55 és Mende–lányvári56 analógiák alapján a tarajos sarkantyú, valamint a nyílhegyek is a 13–14. századra tehetőek. Az omladékrétegből került el III. Szép Frigyes (1314–1330) bécsi dénárja,57 mely így a vár pusztulását a 14. század első felére helyezi.
Összegzés A leletanyag előzetes vizsgálata alátámasztani látszik, hogy az okleveles forrásokban szereplő Básztély nembeli (II.) Rénold politikai térnyerése összhangba hozható a Vasztélypuszta–Várdomb lelőhelyen feltárt erősség építésével. Vizsgálatom jelenlegi korlátai miatt ugyanakkor nem bocsátkozhatok messzemenő következtetések levonására, így olyan esetben sem foglalhatok állást, mint például Horváth Richárd funkcióbeli kérdései Vasztélypuszta–Várdomb kapcsán.58 Ő az erősség várként való értelmezését megkérdőjelezte, és „csak” egy nemesi udvarházzal, esetleg várnagyi lakhellyel azonosította. Feld István ugyanakkor kiállt amellett, hogy a vasztélyi objektumot várnak kell tekintenünk, és nem zárhatjuk ki azt sem, hogy az ország nádora ilyen helyen lakhatott.59 Erre a megállapításra jutott Terei György is, ki hosszantartó lakófunkciót feltételez az erődítmény esetében.60 Mindezek tisztázásához jelenleg a lelőhelyen végzett régészeti feltárás, illetve a leletanyag teljes feldolgozása viheti közelebb a kutatást.
Kalmár 1971: 360. Ruttkay 1976: 350–351. 55 Terei–Horváth 2007: 167. 56 Miklós 1981: 246. 57 Osztrák kontextusban I. Habsburg Frigyesként ismert. CNA B-214. 58 Horváth 2011: 86. 59 Feld 2013: 103. 60 Miklós–Terei 2006: 210. 53 54
274
Szolnoki Tamás: Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb régészeti kutatásának eredményei
Források/Gyűjtemények Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (MNM) Központi Adattár (KA) Ltsz. 17151 = Kulcsár Mihály – Terei György: Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb ásatási dokumentáció, 1997. Ltsz. 17418 = Kulcsár Mihály – Terei György: Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb ásatási dokumentáció, 1998. Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltára, Budapest (MNL OL) Diplomatikai Levéltár (DL)
Hivatkozott irodalom Degré 1981 = Degré Alajos: Csabdi. In: Fejér Megyei Történeti Évkönyv 15 (1981) 67–191. Feld 2013 = Feld István: Reflexiók Baráz Csaba, Wolf Mária és Horváth Richárd tanulmányaira. In: Castrum. A Castrum Bene Egyesület folyóirata 16 (2013) 97–108. Fónod 1970 = Fónod Gyula: Csabdi története. (István Király Múzeum Közleményei. B sorozat 29.) Székesfehérvár: István Király Múzeum, 1970. Gerecze 1906 = Gerecze Péter: A műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma. Magyarország Műemlékei II. (A Műemlékek Országos Bizottságának Kiadványai 2.) Budapest: Műemlékek Országos Bizottsága, 1906. Györffy 1987 = Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza II. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987. H. Gyürky 1991 = H. Gyürky Katalin: Üvegek a középkori Magyarországon. (BTM Műhely 3.) Budapest: Budapesti Történeti Múzeum, 1991. Hatházi 2010 = Hatházi Gábor: Csókakő a harmadik évezred küszöbén. Csókakő: Csókakő Község Önkormányzata, 2010. Holl 1963 = Holl Imre: Középkori cserépedények a budai várpalotából. In: Budapest Régiségei. A Főváros területén talált műemlékek és történelmi nevezetességű helyek leírása 20 (1963) 335–394. Horváth 2011 = Horváth Richárd: Várépítés engedélyezése az Árpád-kori Magyarországon, 79–94. In: Terei György – Kovács Gyöngyi – Domokos György – Miklós Zsuzsa – Mordovin Maxim (szerk.): Várak nyomában. Tanulmányok a 60 éves Feld István tiszteletére. Budapest: Castrum Bene Egyesület – Civertan Grafikai Stúdió, 2011. Kalmár 1971 = Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Budapest: Natura, 1971. Károly 1904 = Károly János: Fejér vármegye története, V. 420–432. In: Károly János: Fejér vármegye története. I–V. Székesfehérvár: Csitári Kő- és Könyvnyomdája, 1896–1904. Kiss 1984 = Kiss Gábor: Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon. Budapest: Panoráma, 1984. Könyöki 1905 = Könyöki József: A középkori várak, különös tekintettel Magyarországra. (S.a.r. Nagy Géza.) Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1905. Kulcsár–Terei 1997 = Kulcsár Mihály – Terei György: Vasztélypuszta-Várdomb (Egy középkori kisvár régészeti kutatása). Beszámoló az 1997-es év eredményeiről. H.n., 1997. Mester 1997 = Mester Edit: Középkori üvegek. (Visegrád Régészeti Monográfiái 2.) Visegrád: Mátyás Király Múzeum, 1997. Mesterházy 2010 = Mesterházy Gábor: Árpád-kori településrészlet Székesfehérvár-Kisfaludon. (Szakdolgozat.) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2010. Miklós 1981 = Miklós Zsuzsa: Árpád-kori földvár Mende–Lányváron. In: Archeológiai Értesítő 108 (1981) 233–250. Miklós–Terei 2004 = Miklós, Zsuzsa – Terei, György: Beiträge zur Verbindung der Burgen und Siedlungen im 13. Jh. in Ungarn. In: Castrum Bene 7 (2004) 171–202. Miklós–Terei 2006 = Miklós Zsuzsa – Terei György: A várak és települések kapcsolata a 13. századi Magyarországon, 203–226. In: Kovács Gyöngyi – Miklós Zsuzsa (szerk.): „Gondolják, látják az várnak nagy voltát…”. Tanulmányok a 80 éves Nováki Gyula tiszteletére. Budapest: Castrum Bene Egyesület – Históriaantik Könyvesház Kiadó, 2006. Nácz 1899 = Nácz József: A Vértes vidékeinek történelmi műemlékei. In: Archeologiai Közlemények 22 (1899) 118–202. Ruttkay 1976 = Ruttkay, Alexander: Waffen und Reiterausrüstung des 9. bis zur ersten Hälfte des 14. Jahrhunderts in der Slowakei. In: Slovenská Archeológia 24 (1976) 245–395.
275
Szolnoki Tamás: Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb régészeti kutatásának eredményei
Terei 1998 = Terei György: Fejér megye középkori és kora újkori erődítményei. (Szakdolgozat.) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, 1998. Terei 2004 = Terei György: XII–XIV. századi várak Fejér megyében, 533–552. In: Kovács Gyöngyi (szerk.): „Quasi liber et pictura”. Tanulmányok Kubinyi András hetvenedik születésnapjára. Budapest: ELTE BTK Régészettudományi Intézet, 2004. Terei–Horváth 2007 = Terei György – Horváth Antónia: Az Árpád-kori Kána falu vasleletei I. In: Communicationes Archaeologicae Hungariae (2007) 215–246. Terei et al. 2011 = Terei György – Nováki Gyula – Mráv Zsolt – Feld István – Sárközy Sebestyén: Fejér megye várai az őskortól a kuruc korig. (Magyarország várainak topográfiája 3.) Budapest: Castrum Bene Egyesület – Civertan Bt., 2011. Zsoldos 2011 = Zsoldos Attila: Magyarország világi archontológiája 1000–1301. (História Könyvtár: Kronológiák, adattárak 11.) Budapest: MTA Történettudományi Intézete, 2011.
276
Szörényi Gábor András
Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
Közép-Európa középkori várainak szűkebb és tágabb előterében gyakran találkozhatunk kisebb-nagyobb, nagyrészt önálló erődítésekkel, illetve erődítések maradványaival. Utóbbiakat sokszor már csak mikrodomborzati elemként fedezhetjük fel: sekély árok, enyhe sánc, kisebb kiemelkedő központi mag formájában. Szerencsés esetekben topográfiai helyneveik beszédesek, utalnak eredeti funkciójukra (így például az Őrhegy, vagy Tábor megnevezések). Ezen elnevezések mind-mind rövid ideig és csupán néhány fő által használt, gyakran egyszerű szerkezetű erődítésekre utalnak, melyek az esetek többségében a fővár előretolt, külső védművei voltak, ritkábban az ostromlók ostromművei. A német nyelvű szakirodalomban általában Vorwerk, Außenwerk, azaz előmű, külső védmű megnevezéssel illetett objektumok azonban korántsem képeznek egységes csoportot – keltezésük, keletkezésük indoka, vagy éppen funkciójuk mind-mind egyedi vizsgálatot igényel. Jelen beszámolóban az elsősorban az építőanyaguk alapján differenciálható különböző külső védműveknek csupán csak az egyik szegmensét kívánjuk bemutatni. A témaválasztás oka, hogy immáron harmadik esztendeje folytatunk feltárásokat a Herman Ottó Múzeum munkatársaival a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Sajónémeti község fölött emelkedő Vár-hegyen, a sajónémeti várban és annak előretolt védművében. Az alábbiakban feltárási eredményeinket és néhány közeli, közép-európai analógiát mutatunk be.1 Annak megítélése, hogy milyen anyagból emelték a védműveket, rendkívül összetett és egyedi értékelést igényel. Egyértelmű választ csak olyan helyen adhatunk, ahol vagy régészetileg kutatott maga az objektum (ilyenből meglehetősen keveset ismerünk), vagy pedig máig felmenő falakkal rendelkezik, így vizuálisan azonosítható. Általánosan kijelenthető, hogy a késő középkori védművek mind masszív építőanyagból, mind pedig fa-földszerkezettel, továbbá egyszerű faanyagból is épültek. Mivel azonban nagyon sok esetben csupán domborzati elemként őrződtek meg számunkra, ásatás hiányában ritkán lehet bizonyosan állítani, hogy egy összeroskadt kőtoronyról, avagy egy szétmállott faföldstruktúráról van-e szó. Erre utal a kutatásban ismert mottenartige Anlage, azaz „motteszerű létesítmény” kifejezés, hiszen a legtöbb objektum ma már csak egy-egy mottéra hasonlító terepelemként fedezhető fel a tájban.2 Jelen beszámolóban a masszív építőanyagú külső védművek helyett – melyekről gyakran maradtak fenn korabeli ábrázolások, sőt néha teljes egészükben ma is látogathatóak, vagy legalább falcsonkok utalnak rájuk, így tehát mondhatnánk, hogy kutatásuk valamivel egyszerűbb feladat (1. tábla 1) – csak a könnyűszerkezetű, azaz a fa-földstruktúrájú objektumokról értekezünk.3
1
2 3
A tágabb témában 2013. márciusban Außenwerke und Vorwerke der Burgen in Mitteleuropa címmel közös előadást tartottunk dr. Feld Istvánnal, a Deutsche Burgenvereinigung Dem Feind zum Trutz – Wehrelemente an mittelalterlichen Burgen című konferenciáján, Goslarban (Németország). Ezen előadás német nyelvű publikációja jelenleg megjelenés alatt van, magyar nyelvű változata a Castrum 17. számában lát majd napvilágot. A „motte a vár előtt” témához: Wagener–Kühtreiber 2007. A „könnyűszerkezetes” elnevezéssel a védműtípus fából ácsolt vázszerkezetére kívánunk utalni, mely egy egyszerűen és gyorsan, azaz tábori módon összeállítható struktúrát jelöl. Természetesen a kész vázszerkezetet földdel töltötték ki, így a teljes rendszer megnevezésére a fa-földszerkezetű védmű terminológia alkalmazható. Ugyanakkor a feltárásokon az ilyen jellegű védművek nyomait mára elsősorban az egykori fa vázszerkezet cölöplyukai, oszlophelyei jelölik ki számunkra, melyek alapján javasoljuk munkaközi terminológiaként a könnyűszerkezetes jelzőt.
277
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
Fa-földművek a forrásokban A késő középkorban megszaporodó források között rábukkanhatunk faszerkezetű létesítmények nyomára is. Szerencsés körülmények között fennmaradt 16. század eleji ábrázolásokon viszonylag sok és sokféle könnyűszerkezetes védművet figyelhetünk meg. Példaként említhető a Habsburg Miksa császár életének és hadjáratainak kapcsán született számos ábrázolás, hátterükben egy-egy előretolt, vagy külső védművel: ilyen Jörg Kölderer innsbrucki udvari festő és építész 1510 körüli Festunghandschrift-je, ahol (dél-)tiroli várak előterében különböző félkör-, kör-alakú és poligonális fa-földműveket láthatunk (1. tábla 2).4 Szintén ehhez a körhöz köthető az Albrecht Altdorfer és műhelye által 1512–1515 körül készített Triumphwagen mit Städten und Schlössern című pergamen, amelyen a Miksa által elfoglalt erősségek között ágyúlőréses föld- és favédműveket is megfestettek.5 A képi ábrázolásokon túl írott források is segíthetnek a könnyűszerkezetes objektumok rekonstruálásában. Ilyenre példa a III. Frigyes, osztrák császár udvarában szolgált Michael Beheim, Buch von der Wienern című 13.000 versszakból álló krónikája. Amiért témánk szempontjából ez a mű kiemelendő, hogy krónikásunk katonai parancsnokként vezette és lejegyezte az alsó-ausztriai Scheuchenstein ostromát.6 A vár kapcsán napra pontosan rímbe szedte az eseményeket, amelyekből kiderül, hogy a védők három, a német forrásban egyébként tábornak (Tabor) nevezett külső védművel erősítették meg a fővár környezetét. Mindezek ad hoc jellegű, hirtelen emelt – tehát bizonyosan könnyűszerkezetű – létesítmények lehettek, ha mindösszesen egy nappal az ostrom előtt kezdték összeeszkábálni őket, de a jó helyválasztásnak köszönhetően az itt állomásozó 5–8 katona képes volt 14 napig megakadályozni az ostromlókat a fővár elfoglalásában. A központi vármag ostromának kezdete előtt, kényszerűségből napokat kellett eltöltenie a támadó császári seregnek az egyes táborok kifüstölésével, hogy azokból ne okozzanak érzékeny veszteségeket a védők. Végül több napnyi küzdelem után, részben árulások révén, részben pedig kisebb „különleges kommandók” bevetésével tudták csak elfoglalni a védműveket és csak ekkor voltak képesek elindítani a fővár ostromát. E képi és szöveges források mind-mind gyorsan és könnyen összeállítható, egyszerű szerkezeteket sejtetnek, melyek erőssége nem is az építőanyagukban, hanem topográfiai helyzetükben rejlik.
Ásatások Sajónémeti várában Fa-földszerkezetű külső védművek kutatása mindezidáig zömmel legfeljebb topográfiai vizsgálatokra korlátozódott, várfelmérésekre (1. kép), amelyeket az utóbbi időben több területen is elkészített LIDAR-felvételekkel egészíthetünk ki (1. tábla 4). Részletes adatokat szolgáltató régészeti feltárás vajmi kevés történt, a legjobban kutatott osztrák Gars am Kamp7 és a morva Mstěnice,8 valamint az egy-egy kutatóárkokkal vizsgált szlovákiai Újvásár–Derenk (Ryník–Drienok),9 a stájerországi Taborkogel10 és a hazai Zagyvafő11 mellett így főleg saját kutatásunkra, Sajónémeti előretolt védművére tudunk támaszkodni. Sajónémeti–Vár-hegyén 2011 óta folytatunk tervásatásokat. Az elmúlt három év kutatása, ami a teljes vár esetében is eddig mindösszesen 31 napnyi volt, és ennek csak egy részében vizsgáltuk a külső előretolt védművet, folyamatosan változtatta az elképzelésünket arról, hogyan is nézhetett ki egy fa-földszerkezetű, azaz könnyű vázszerkezetű elővédmű (2. tábla 1). A teljes vár több, mint 1 hektár alapterületű erősség, mely két nagyobb egységre osztható. A központi részt alkotó fővár egy „motteszerű” (ámbár geofizikai módszerekkel igazoltan nem mesterséges feltöltésű) vármag, mely mintegy 10 m-rel magasodik az azt övező körárok fölé, melynek külső oldalán sánc húzódik, annak keleti, északi és nyugati szakaszain egy-egy háromszög alakú kitüremkedő földművel. A fővártól nyugatra, 80 m-re, 18 m-rel alacsonyabban található a vár másik egysége, az írásunk témájául szolgáló elővédmű. Ezen külső védmű a fővártól ma látszólag teljesen önálló, izolált helyzetű, de a terepen vannak olyan elmosódott jelenségek, felszíni nyomok, amelyek esetleg utalhatnak valamiféle kapcsolatra a két objektum között, de ez csak további részletes ásatással bizonyítható. IfRK BD, Nr. 006651, Nr. 006652, Nr. 006656. Michel–Sternath 2012: 227 (50. ábra). 6 Beheim 1843: 385–408. 7 Eibner 1973. 8 Nekuda 1985; Plaček 2007: 411–414. 9 Bednár–Fottova 2006: 37–38. 10 Kramer 1995: 73–77. 11 Bodnár–Cabello–Simon 1993. 4 5
278
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
2. kép: Sajónémeti fa-földszerkezetű külső védművének első rajzi rekonstrukciója a 2011–2012-es ásatási eredmények alapján (Rajz: Nagy S. József )
Az első ásatási idényben, 2011-ben, mindössze egy nyugat-keleti irányú kutatóárokkal vágtuk keresztbe az objektum dombját. Akkor még csak sejtéseink lehettek arról, hogy a területet a 15. században erődítették meg, masszív építőanyag nyomainak híján valószínűleg faszerkezettel. Ezt alátámasztotta a kutatóárokban talált nagyméretű oszlophely, illetve több kisebb cölöplyuk is. A következő ásatási idényben a korábbi szondát szelvénnyé bővítettük, immár egy körnegyed alakban tártuk 1. kép: Kalich (Kelch) várának topográfiai felmérése fel a védmű dombjának északnyugati részletét, ami beiga(Északnyugat-Csehország), felül a külső védmű a korridorral zolta korábbi feltevéseinket. A domb peremén két sorban (Sýkora 2012a: 23, 15. kép alapján) cölöplyukak helyezkedtek el – egymástól 2,5–3 m távolságban – amelyek egy földdel kitöltött fa palánkszerkezet nyomaiként rekonstruálhatóak. Ezzel párhuzamosan, a belső oldalon egy mély, a homokkőbe vájt, alapozási árokszakaszt találtunk. Az árok kapcsán először egy épület alapjaira gondoltunk, jelentős mélysége miatt egy többszintes, toronyszerű építmény nyomát véltük felfedezni (2. kép). Az előkerült csekély mennyiségű leletanyag 15. századi volt, ezt igazolta további két, 1440-ben vert pénzérme is, melyek a kettős cölöpsor közét egykoron kitöltő földhányásból származtak. A leletek között néhány szórvány őskori, kelta kerámiatöredék bizonyította, hogy a középkor előtt már használatban volt a magaslat. Az oszlophelyek kapcsán megállapítottuk, hogy a védmű belsejéhez közelebbi sor jóval markánsabb a velük „párban” álló, külső lyukaknál. Míg ez előbbiek átmérője meghaladta az 50 cm-t, mélységük pedig 70–90 cm volt, addig a külső lyukak kisebbek és jóval sekélyebbek voltak. A két sor közötti távolság 100–150 cm volt, ezt a „közt” töltötték ki földdel az egykori építők. A belső sor komolyabb méretű oszlophelyei jelezhetik számunkra, hogy a vázszerkezetben ez a vonal alkotta a tartószerepet, míg a külső sor – nyilván a belsőhöz ácsolással hozzárögzítve – támasztotta meg a rendszert, illetve gátolta meg a földfeltöltés kifolyását. Az elméleti rekonstrukció során felmerült, hogy a külső és belső sor gerendáit andráskereszttel erősítették egymáshoz, megakadályozandó, hogy a felépítmény egy paralelogrammához hasonlatosan összecsukódjon.12 A feltárásukkor szinte mindegyik lyuk esetében megfigyeltük, hogy a felszínhez közeledve tölcséresen kiszélesedtek, amit összefüggésbe hozhatunk az esetleges utótörténetükkel, amikor is a felhagyott várból a még használható faanyagokat, cölöpöket egyszerűen „kirángatták” a földből, így kiszélesítve az eredeti földbe ásott lyukakat. A kutatás végén még egy szondát nyitottunk a külső védmű dombja alatti peremen is. Ennek oka, hogy a domb körül egy, mára lapos terasznak ható gyűrű fut, melyről sejthető volt, hogy egy feltöltött árkot rejt. Az átvágás során azonosítottuk is a mai felszínhez képest 175 cm mély, V-profilú, meredek falú árkot, melyet a puha homokkőbe vájtak. 12
Itt szeretném megköszönni Rácz Miklósnak a vázszerkezethez kapcsolódó rekonstrukciós ötleteit, melyeket baráti beszélgetéseink során felvetett.
279
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
2013-ban ismét lehetőségünk volt néhány napot az elővédműben ásni (2. tábla 2). Folytattuk a 2012-es körnegyed alakú szelvény kibővítését, ahol a korábban azonosított két cölöpsor és a belső alapozási árok további részleteit meg is találtuk. Az utóbbi árok aljában kerek, sekély lemélyüléseket figyeltünk meg, melyek az ide behelyezett cölöpök nyomai voltak, a cölöpök közét pedig a kiásott árok saját anyagával döngölték vissza. Ezen a kutatási felületen bukkantunk egy, a vár pusztulásához köthető beásásra is, ami „centire pontosan” ráfedett az említett homokkőbe vájt árokra – nyilván az akkor még itt lévő faanyag/gerendák kiszedése miatt. Egy másik, újonnan nyitott – a védmű déli oldalát átvágó – kutatóárokban szintén találtunk olyan beásást, mely az ott álló cölöpök kibányászását célozta. Szerencsénkre ezen beásások közelítő dátumát is meghatározhattuk, két darab 1465-ös Mátyás-dénár segítségével. Mivel az írásos források 1460ra teszik a vár ostromát és felhagyását,13 talán nem tévedünk, ha az érmék és a beásások rétegtani viszonya alapján a következő évekre tesszük azt az időszakot, amikor talán egyszerűen szétbontották a faszerkezeteket és nyersanyagként elszállították. Az imént említett, a védmű déli oldalát vizsgáló kutatóárokban megtaláltuk a körnegyed alakú szelvényben és annak kibővítésében már észlelt, a homokkőbe vájt árokszakasz folytatását. Itt azonban az altalaj váltása révén már nem a puha sziklába vésték bele, hanem a sárgás agyagos-homokos altalajba ásták. Benne 40 cm-enként egy-egy cölöplyukat észleltünk, melyek közét a cölöpárokban igen keményen visszadöngölték az árok saját kitermelt anyagával. Ez bizonyosan egy egysoros palánkra enged következtetni, mely egy 8–8,5 m-es átmérőjű, közel kerekded védett zónát jelölt ki, így el kellett vetni azt a korábbi elképzelést, hogy egy többszintes toronyszerű épületalapozásra leltünk. Ez a belső védett mag inkább egy zárt udvart alkotott. Benne esetleg egy kisebb építmény még elférhetett, ami a védők számára nyújthatott szállást, illetve fedezéket az időjárás viszontagságai ellen. További meglepetéssel is szolgált ez a szondaárok, ugyanis hiányoztak a cölöpárokkal párhuzamos dupla cölöpsor lyukai. Azontúl, hogy itt megszűnik ez a fajta palánkszerkezet, még a védmű dombjának lejtése is megváltozik. Míg a dupla cölöplyukas oldal előtt kimondottan meredek a domb palástja, addig itt, a déli oldalon jóval lankásabb a felszín kialakítása. A lejtős oldalak egyértelműen emberi beavatkozás eredményeként születtek – lefaragták őket, de a déli és keleti védműrészleteken látszik, hogy nem bajlódtak mesterséges lejtéssel, meghagyták a természetes formát. Összegezve eddigi ismereteinket, megállapítottuk, hogy egy belső, egysoros, sűrű cölöpkiosztású palánkfal alkotta az elővédmű alapvédelmét. Ez a fal kerekded, kissé ovális formában övezte a domb legmagasabb zónáját, de félkörívben, 1,5–2,5 m távolságban tőle egy további palánkszerkezettel is övezték, megerősítették. Míg az előbbi egy fonott falú faszerkezet lehetett, addig az utóbbi egy dupla oszlopszerkezetes rendszerre utal, amelynek külső oldalát fonással, illetve feltételezhetően deszkaborítással fedték be. A két különböző jellegű falstruktúra közti terület egészét végül földdel töltötték ki. Emellett a védmű ezen oldalát látható módon jóval meredekebbre visszafaragták, ami alatt egy mély árkot is vájtak. A mély árok külső oldalán 2013-ban is nyitottunk egy kis felületű szondát, de érdemleges adatot nem nyertünk, pontosabban megállapítottuk, hogy nincs nyoma annak, hogy a mély árok külső oldalán futott volna valamiféle külső kerítés – mint ahogy ezt a korábbi, 2012-es ásatások után készített rekonstrukción feltételeztük. Ez tehát egy egyszerű árok volt, amin kívül további mesterséges védelmi elem nem helyezkedett el. Az ároknak az erősség pusztulását követő betöltését hasonló keménységű, állagú és szerkezetű föld alkotta, mint a kettős cölöpsor belső oldalán megfigyelt réteg. Úgy tűnik, hogy a vár felhagyását követően a palánkfalat szisztematikusan széthordták. Miután kiemelték a földből a gerendákat, megindult a földfeltöltés erodálódása. Természetszerűen a meredekebb irányba folyt ki a föld zöme, ezzel majdnem teljesen feltöltve a külső árok mélyedését. Ugyanakkor a belső oldalra is jutott a kitöltésből, sőt miután kihúzták a cölöpöket a földből, idővel ez a réteg betakarta a cölöplyukak egy részét is. A feltárások során a kettős palánkfal valamennyi belső lyukát csak eme feltöltési/eróziós réteg eltávolítását követően találtuk meg. A külső lyuksort már nem fedte pusztulási réteg, ennek magyarázata, hogy itt a domb lejtése már olyan meredek, hogy onnan nyilván lemosódott a kiömlő földtömeg. Az eróziós rétegekből, illetve betöltésből viszonylag sok kelta kerámiatöredék került elő, ami bizonyítja, hogy egy őskori teleprészlet elplanírozásából származik a fa-földszerkezetű védmű földfeltöltése.
13
MNL OL, DL 81396; Bonfini 1995: 727.
280
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
Sajónémeti stratégiai tényezői – a terep, a tűzfegyverek és az építők Kérdésként merülhet fel, hogy mi indokolta a sajónémeti előretolt külső védmű féloldalas védelmét? Miért nem veszi körbe a dupla palánkfalas rendszer és a meredekre faragott hegyoldal a teljes objektumot? A választ topográfiai vizsgálatok, illetve archív adattári anyagok adhatják meg. A vár topográfiai helyzetét tekintve egyáltalán nem túlzás állítani, hogy az kifejezetten optimális. Mind a mai napig 360 fokos szögben és nagyon messze belátható a teljes környék, így átlagos stratégiai érzékkel is könnyedén megfejthető az egyes védművek szerepe. Az erősség egy hosszanti, amorf, több csápszerű nyúlvánnyal rendelkező hegytömb nyugati ágán, sarkantyúhelyzetben található, három oldalról kimondottan meredek hegyoldalakkal övezve. A környező völgyekből, illetve a Sajó-folyó leszakadó partjából kiinduló hegyoldal 25–40 fokos dőlésszögű, de több helyen meghaladja a 40, sőt néhol az 50 fokos lejtést is (3. tábla 1). A negyedik, keleti oldal egy 190 m hosszú, és mindössze 15–25 m széles nyaktaggal csatlakozik a lassan továbbemelkedő központi hegy tömbjéhez. A keskeny nyaktag tulajdonképpen egy természetes folyosó, és feltételezhető – bár eddig nem bizonyított –, hogy a várba vezető középkori út, ahogy a jelenlegi is, ezen keresztül érte el az erősséget. Oldalain akár volt valamiféle kerítés, illetve fal, akár nem, a várba igyekvők hosszú ideig a védők teljes kontrollja alatt közlekedhettek.14 Mivel a várhegy nagyon meredek, a közvetlen oldalában nem lehetett ostromművet kialakítani. A vár belövésére alkalmas veszélyes magaslatok, ahol a távolraható tűzfegyverek felállíthatóak lennének mind legalább 350 m-re találhatóak, relatíve messze, így alkalmatlan helyszínek (3. tábla 2). A vár alatti falu sem jöhet számításba, hiszen 100 m-rel alacsonyabban fekszik, mint a vármag. A falu mai temploma – mely feltehetően a középkori egyház helyén áll, hiszen az I. katonai felmérés15 is ugyanide jelöli – lehetne esetleg optimális helyszín egy ostrommű kialakítására, hiszen 10 m-rel kiemelkedik a település térszintjéből de ez is túl messze, 360 m-re áll a magtól. Összegezve tehát a sajónémeti fővár helyzete tökéletesen védett, kivéve egy pontot, a falu mai temetőjét, mely 20–30 m-rel magasabban fekszik a faluhoz képest, egy ellaposodó, fél hektáros teraszon és csupán 230 m-re a vármagtól. Mindemellett ez a terasz takarásában, azaz holttérben van a központi vármag számára. A temető csak az elmúlt századok óta funkcionál temetőként, hiszen a kora újkor végén készült I. katonai felmérésen még a mai templomdombon ábrázolták a falu templomával együtt a cintermet, míg a kérdéses teraszon ekkor nem tűnnek fel mesterséges elemek. 1964-ben egy leletbejelentés alapján Dobosy László végzett terepbejárásokat itt, középkori kerámiákat gyűjtve a sírokból. Ezen kívül több érdekességet is feljegyzett. A helyi elbeszélések Tündér-partnak nevezik a sírkertet, a szomszédos, szőlőművelésű – mára azonban már elhanyagolt kökényes – területeket ugyanakkor Palotakertnek.16 A temető egyes részletein az 1964-es bejáráskor még hiányoznak a sírok, mert egy régebbi épületalapozás kövei miatt oda nem tudtak sírgödröt ásni. Dobosy László ennek bizonyítékaként habarcsdarabokat is gyűjtött. Az ötvenéves adat nyomán végeztünk ismét terepbejárást helyi lakosokkal. A temető déli felében valóban viszonylag sok őskori, Árpád-kori és kevés késő középkori leletet találtunk. Habarcsnyomokra ugyan nem bukkantunk, sőt a sírmentes területek nyomát sem észleltük már, de kísérőnk szerint valóban még most is szoktak találni nagyobb épületköveket sírásás közben. A várhegy lábánál elhelyezkedő falu belterületéből két pont emelkedik ki – a templom dombja és a temető terasza – így szimbolikusan megkülönböztetett szerepe lehetett ezen helyszíneknek. A temetőben talált intenzív leletsűrűsödés és az említett kövek, habarcsdarabok ugyanakkor arra utalnak, hogy a kora újkorban használaton kívüliként ábrázolt terasz, mely az újkortól kezdve temetőként funkcionált, korábban lakott volt. Topográfiai helyzetét tekintve talán nem kizárt, hogy a lelőhely egy, a falu fölé emelkedő nemesi lakóhelyet rejthet.17 Visszatérve a vár támadhatóságának kérdéskörére, megállapíthatjuk, hogy a mai temető alkalmas offenzíva indítására. A vármaghoz képest nem túl messze és nem túl mélyen fekszik. Emellett a mindenhol máshol nagyon meredek hegyoldalban egy viszonylag enyhe lejtésű platóról van szó, amin feltételezhetően egy nemesi udvarház épületcsoportja A korridor erőteljes hasonlóságot mutat a cseh-morva területeken ismert, a fővártól csak részben önálló, így a német és cseh szakirodalomban vorgelagerte Befestigung-nak nevezett külső védművekhez, illetőleg azok nyaktagjaihoz. A témához lásd Kalich (Sýkora 2012a: 23, 15. ábra; Sykora 2012b: 232), Libstejn–Nová Basta (Durdík–Sušický 2005: 104–105, 283–284), vagy Střílky (Plaček 2007: 597–598) várainak korridorjait. Azonban míg ott a külső védmű és a fővár közti biztonságos kapcsolatot tette lehetővé a keskeny, védett folyosó, addig Sajónémetiben inkább a várba beérkező út fokozottabb ellenőrzésére szolgált. 15 HTM T, XIV/20 (1783). 16 HOM RA, 161. doboz, 337–368. szám. A feljegyzett néphagyomány szerint Hunyadi Mátyás kastélya állt a temető egykori helyén, ami alapján e földrészletet Tündér-partnak, illetve Palotának nevezték. Dobosy László ezen kívül még abból indult ki, hogy Fényes Elek helynévtárában (Fényes 1984 [1851]: 138) Óvárhegynek nevezte a várhegyet, ezért szerinte kellett lennie egy „újabb várnak”, amit a Tündér-part lelőhelyével azonosít (Dobosy 1975: 36–37). 17 Szörényi 2011: 56–57. A 13. század végétől Sajónémetiben a Bél nembéli németi Bekény család volt a birtokos; Németi előnevük alapján sejthető, hogy központjukat ebben a faluban rendezték be. 14
281
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
is állhatott a középkorban (3. tábla 3). Ezt a pontot, ha elfoglalta az ellenség, akkor a távolraható fegyverek számára máris lőállásként, azaz ostromműként használhatta. A távolraható- és tűzfegyverek megjelenése előtt ez a helyszín ugyanakkor még nem jelentett kritikus pontot a vár számára, így a 15. század előtt nem számolhatunk ennek harcászati értékével. További negatívum a védelem szempontjából, hogy a temető a központi vármag számára holttérben bújik meg, így közvetlenül nem kontrollálható, nem tartható tűz alatt. Fenti tényezők együttes eredményeként alakították ki a védők a dolgozatunk témájául szolgáló előretolt védművet, amiről immáron a temető kritikus pontja is közvetlenül tűz alá vehető volt. A külső védmű fa-földszerkezetű dupla védőfala és mély árka egyaránt a temető irányában található, magyarázatul szolgálva a félköríves védelemre. Hátrafelé, azaz a vármag irányában csak az egysoros palánkfallal számolhatunk, az árok is fokozatosan megszűnik és itt lehetett az objektum bejárata is. Az ellenséges tűz felé zárt, a fővár felé nyitott külső védművek esetében ugyanis nemcsak az volt a cél, hogy a fővár felé biztosítsák a könnyed közlekedést és kommunikációt, hanem arra is ügyeltek, hogy, ha esetlegesen elfoglalná az ellenség, akkor ne tudja azt felhasználni ostromműként a központi vármag ellen.18 Kihez köthetjük a külső védmű kialakítását? Erre a kérdésre a már említett írott források és a régészeti leletek nyújthatnak támpontot. Az objektumban eleddig feltárt leletanyag és érmék alapján az építőket a 15. század közepén kell keresnünk. 1458–1459 folyamán a Sajó-völgyének Borsod megyei szakaszán kóborló huszita bratri zsoldoscsoportok komoly territoriális hatalomra tettek szert. A hatalmuk biztosítása céljából erődítéseket létesítettek, melyekről Antonio Bonfini a következőket írta: “[…] ezek szövetkeztek egymással, […] és egymást kölcsönösen testvérnek [bratri] szólították, rabló szándékkal erődöket emeltek Magyarországon, amelyeket teleraktak katonával és munícióval, és széltében-hosszában kóborolva fosztogatásból, útonállásból éltek. […] váracskáik voltak, amelyeket vagy erővel foglaltak el, vagy frissiben maguk építettek […].”19 A sajónémeti várról 1460 előtt hallgatnak a településsel kapcsolatos források. 1449-ben csupán a Németi határain belüli, a Sajó folyón lévő malom zálogosításáról írnak.20 1455-ben azonban egy birtokfelosztó oklevél is született, melyben Sajónémeti Bekény András özvegye Katalin asszony és leányainak sajónémeti birtokrészét – jobbágytelkeket, a már említett malmot, jobbágy sessiokat és réteket – részletesen felsorolták.21 Azonban egyik dokumentumban sem szerepel maga – az ásatások megfigyelései alapján egyébként késő Árpád-kori alapítású – erősség. A gyanús hallgatás oka lehet, hogy ekkor a vár éppen, illetve már régen használaton kívül volt, melyet egy birtokösszeírásnál sem tartottak érdemesnek feljegyezni.22 1460-ban viszont feltűnik a „fortalitio”, melyet Jan Giškra néhány nap alatt emeltetett 1459 előtt.23 Majd, mint erről szó esett, Bonfini is megemlékezett róla, aki szerint a „castellumot” Hunyadi Mátyás foglalta vissza 1460-ban.24 Tehát a huszita jelenlét előtti néhány évben, évtizedben nem számolhatunk várépítkezéssel, sőt ekkor magával az erősséggel, mint stratégiai értékkel sem, hiszen nem is említik a létét. Az 1460-as oklevél egyértelműen Jan Giškrához köti a németi építkezéseket – hallgatva még arról a tényről is, hogy egy korábbi vár romjait hasznosították fel – így nem kételkedhetünk az előretolt védmű huszita eredetében sem. Ugyan opcionálisan felmerülhetne még egy verzió, mely szerint csak 1460 után, azaz a vár királyi kézre kerülése után épült volna ki a fa-földszerkezetű védmű, de ennek nemcsak az említett oklevél mond ellent, hanem a régészeti rétegtani adatok is cáfolják. A feltáráson azonosított kései beásások, melyek egyértelműen a vázszerkezetek nyersanyagát termelték ki, mind 1465-ös érmékkel keltezhetőek voltak. Az ásatáson egy érdekes megfigyelést tettünk: a védműben nyitott felszíneinken egy szem faszenet, vagy paticsdarabot sem találtunk, ami egy faszerkezetes erődítésben azért meglepő, mert az ostrom nyitányaként egyértelműen tüstént megpróbálkozik az ellenség a fa létesítmények felgyújtásával. Így joggal feltételezhetjük, hogy a várat és védművét nem erőszakkal vették be 1460-ban, hanem átadásra került, majd a következő években az üresen maradt erősséget a helyi lakosok fokozatosan szétbontották. A már említett Scheuchenstein várának külső védműveit, miután elfoglalta, a támadó sereg azonnal ostromműként használta a fővár ellen. Beheim 1843: 385–408. 19 Bonfini 1995: 659. 20 MNL OL, DL 14290. 21 MNL OL, DL 14918. 22 A központi vármag első kiépítése a késő Árpád-korra tehető. A később felhagyott objektumot/romot hasznosították újra és építették át a husziták. Sajónémeti várának 13. század végi történetével kapcsolatosan jelen dolgozat keretein belül nem térünk ki. Ennek kapcsán lásd Szörényi 2011: 33, 56–57. 23 MNL OL, DL 81396. Hunyadi Mátyás ezen oklevelét a Sajónémeti alatti haditáborban (sub fortalicio Sayonempthy) állította ki 1460. augusztus 28-án. Egy két nappal később született forrásunkban Cudar Simon ajtónállómester Bártfa városához írt levelében is említi a várat fortalicium Schawyonemethy-ként (MNL OL, DF 213923). Az adatokat Mátyás itineráriumának feldolgozásaként közölte: Horváth 2011: 66–67. 24 Bonfini 1995: 727; Tóth-Szabó 1917: 317, 319. 18
282
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
3. kép: Tabor külső védműve a garsi vár előterében. Összesítő felszínrajz az ellenséges tűzirány jelölésével (Eibner 1973: 113, 2. kép nyomán)
1485-ben azonban ismét feltűnt a „castello Nempthy”, amikor a Kazai kakas és Lorántfy családok pereskedtek érte és tartozékaiért. Ennek nyomán felmerülhetne a vár kései használata is, illetve cáfolná az erősség szisztematikus szétbontását az ostrom utáni években. Ugyanakkor ezen oklevél kapcsán mégis feltételezhető, hogy az nem a várhegy tetején lévő erősségre és külső védművére utalt, hanem inkább a Tündér-parton keresendő nemesi udvarházra. Erre enged következtetni, hogy a huszita várat egyértelműen fortaliciumként nevezi a két már említett 1460-as oklevél, míg ez a kései dokumentum viszont castellumról ír. Bár a két fogalom egymás szinonimája volt, tehát elvileg ugyanazon objektumra, objektumtípusra is utalhatnának, mégis mivel a 15. század közepi felvidéki huszita erődítéseket általánosan fortaliciumnak nevezték a korabeli okleveles források, talán elfogadhatjuk, hogy Sajónémetiben is külön építményt jelöltek fortaliciumként és castellumként.25
Egy huszita ötlet – előretolt védmű az ellenséges támadás vonalában A Sajónémetiben feltárt előretolt külső védmű egy, a 15. század folyamán Közép-Európában széles körben elterjedt, de eleddig alig kutatott hadászati újdonság. A néhány, ez idáig feltárt párhuzam alapján összefoglalhatóak e védműtípus általános jellemző jegyei. A legjobban vizsgált példa Alsó-Ausztriában, a Gars vára melletti Tabor védműve (3. kép). Maga a földrajzi helynév is beszélő, hiszen jelzi, hogy egy, a vártól független külső védőműről van szó. A feltáró Alexandrine Eibner a németi védműhöz közel hasonló alapterületű, kerek palánkfal cölöpárkát találta meg, mely rövid szakaszon, a fővár felőli oldalon, bejáratot alkotva megszakad. A védett zónán belül egy kisebb, négyszögletes épület nyomait is azonosították. A támadási irányba, a cölöpárokkal koncentrikusan, 2–3 m távolságban egy további palánkfal alapozási árka is fut, 25
Koppány 1999: 16, 186.
283
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
4. kép: Mstěnice 1. számú külső védművének összesítő felszínrajza, az ellenséges tűzirány jelölésével (Nekuda 1985: 66, 96b. ábra nyomán)
külső oldalán árokkal. A leleteket a 14–15. századra keltezték, megjegyezve, hogy hasonlóságot mutatnak a közeli csehmorva területek kerámiaanyagával.26 A garsi Tabortól mindössze 60 km-re északkeletre, Morvaországban, Mstěnicében Vladimir Nekuda folytatott feltárásokat. A völgyben fekvő erődített udvarház (cseh nyelven tvrz, német szakirodalomban Feste) fölé emelkedő fennsík peremén helyezték el a két előretolt védművet, úgy, hogy azok a castellum számára beláthatatlan plató területét pásztázhatták. Az 1. számú külső védmű feltárásán egy kettős cölöpárokra bukkantak. A külső, egy kör alaprajzú palánk nyoma, míg a belső cölöpsor patkóformájú, a castellum felé nyitott és az ellenség, azaz a fennsík irányába zárt. A palánkokon túl, ugyancsak a támadási irányba dupla árok és sánc védte még félkörívben az objektumot (4. kép). A 2. számú védmű belsejét egy kör alakú sánc övezte, míg az ellenség irányába egy félkör alakú árok futott, ami a védett oldalon, azaz a castellum irányába fokozatosan megszűnt. Az 1. védműben megtalált vastag égett paticsréteg és a cölöpárokba beleégett fagerendák Mstěnice 1468-as ostromához, Hunyadi Mátyás hadjáratához köthetők.27 Sajónémetin kívül az egyetlen ásatással is kutatott magyarországi előretolt külső védművünk a Zagyvafő várának előterében található kis Kőasztal. Feltárói, Bodnár Katalin és Juan Cabello is hasonló eredményre jutottak, mint osztrák és cseh kollégáik. Bár csupán egyetlen kutatóárokkal vágták keresztbe az objektumot, megállapítható volt, hogy a támadási irányba egy sor sűrűn, egymás mellett elhelyezett cölöplyuk fut. Ezzel párhuzamosan, 1,7–2 m-re további cölöphelyeket is találtak, ami talán itt is egy dupla palánkszerkezetre enged következtetni, de ezt a csekély feltárási felület miatt nem lehet egyértelműen állítani. Az ásatók a kutatóárokban talált további rendszertelen cölöplyukak alapján itt is egy kisebb faépülettel számolnak a belső védett zónában. Maga a palánkfal a fővár felőli oldalon megszakadt, a garsi Taborhoz hasonlóan itt is egy bejáratot sejtetve (5. kép). A cölöplyukak által meghatározott oldalon megfigyelt vastag égett paticsréteg e helyszínen is ostrom eredménye: Zagyvafőt 1460-ban Hunyadi Mátyás foglalta vissza Andrisko és 26 27
Eibner 1973: 115–120, 113 (2. ábra). Nekuda 1985: 63–75, 244; Plaček 2007: 411–414.
284
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
5. kép: Zagyvaróna–Várhegy (Zagyvafő) 1986-os szintvonalas felmérése (Sándorfi György nyomán); alul: Zagyvaróna, Kis kőasztal (azaz a külső védmű) 1. kutatóárkának 1987-es felszín- és metszetrajza (Bodnár Katalin és Juan Cabello nyomán). (Forrás: FK T, Zagyvaróna – Zagyvafő vára. Kutatási dokumentáció, 1988)
Uhlik huszita vezérektől. Noha a fővárat még feltehetően néhány évig használták, a védmű ekkor végleg elpusztult, égett pusztulási rétegéből itt is 1465-ös dénárok kerültek elő.28
Összegzés Sajónémeti és a példaként bemutatott valamennyi, ásatással kutatott külső védmű esetében az összekötő kapcsot a cseh-husziták jelentették. Kivétel nélkül a huszita zsoldosok és közvetlen utódjaik jelenlétének helyszínein fedezhetjük fel az egyes fa-földműveket. Ahhoz azonban, hogy miképp rekonstruálhatjuk a cölöplyukak és alapozási árkok által kijelölt könnyű vázszerkezetű (=favázas szerkezetű) külső védműveket, további források vizsgálata is szükséges. Témánk szempontjából kiváló támpontot nyújtó munka a lengyel Rei tornamentariae (1. tábla 3). A krakkói Jagelló könyvtárban őrzött, CM monogrammal ellátott, a 16. század első felében született, kéziratos, teoretikus mű a fa-földstruktúrájú védművek leírásán túl olyan részletrajzot is tartalmaz, amelyből képet nyerhetünk azok vázszerkezetéről.29 A lengyel forrást kiegészítheti 28 29
Bodnár–Cabello 1990: 181; Bodnár–Cabello–Simon 1993: 97. Bogdanowski 2000: 35–36, 42 (5. ábra).
285
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
6. kép: Sajónémeti külső védművének rajzi rekonstrukciója a 2011–2013. évi ásatási eredmények alapján, a bal alsó sarokban a szerkezet kinagyított részletével (Rajz: Nagy S. József )
Hans Schermer 1485–1500 között, Frankföldön készített Zu buchßen und buwen című munkája, melyben a fa-földszerkezetű sáncok építéséről is értekezik. Schermer egyértelműsíti, hogy a fa-földszerkezetű védművek esetében a földfeltöltésen belül ácsolattal kötötték össze a gerendaváz elejét és hátulját.30 A Rei tornamentariae ábrázolása és Schermer leírása nyomán tehát pontos elképzeléseink lehetnek arról, hogy a fonott falú egysoros palánkkal övezett belső védett mag elé a támadási irányba egy ácsolattal összekötött, több sorban elhelyezett könnyű vázszerkezetet emeltek, majd az egészet kitöltötték földdel, sőt adott esetben a földfeltöltésben akár lőállásokat is kialakíthattak.31 Sajónémetiben minden bizonnyal a Rei tornamentariae-ban látottakhoz hasonló szerkezetet sejthetünk, ami tehát a korábbi eredetű várat megszálló huszita zsoldosok alkotása volt (6. kép). Úgy tűnik, hogy ötletük, a fa-földszerkezetű külső védművek alkalmazása a 15. század közepétől széles körben elterjedt és a későbbi tüzérségi állások alapjává vált.
30 31
Brohl 2000: 27. A fa, karó, illetve sövény alkotta tartószerkezetre hányt földfeltöltés, előtte árokkal, a római menettáborok kialakításának alapvetően megkövetelt módja volt, amit részletesen elemezett Flavius Vegetius Renatus az 5. század elején. Vegetius 1963: 751–752 (I. 24), 771. Vegetius korábbi római hadtudományi munkák kivonatolása révén éppen a 15. században, illetve a 16. századtól – azaz a nevezett teoretikus munkák születésének idején – a legolvasottabb ókori hadtudományi klasszikus volt. Bár valószínűsíthető, hogy a huszita zsoldosok nem római írók olvasása révén fedezték fel újra a fa-földstruktúrát, de a technikát bemutató és leíró késő középkori források alkotói meríthettek belőle.
286
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
Források/Gyűjtemények Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ, Budapest (FK) Tervtára (T) Hadtörténeti Múzeum és Levéltár, Budapest (HTM) Térképtár (T) XIV/20 = 1. katonai felmérés, 1783. Herman Ottó Múzeum, Miskolc (HOM) Régészeti Adattár (RA) Institut für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit, Krems (IfRK) Digitales Bildarchiv (DB), IMAREAL: http://tethys.imareal.sbg.ac.at/realonline/ Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltára, Budapest (MNL OL) Diplomatikai Fényképgyűjtemény (DF) Diplomatikai Levéltár (DL) Österreichisches Nationalbibliothek, Wien (ÖNB) Codices (Cod.) Nr. 2858 Beheim 1843 = Karajan, Theodor Georg (Hrsg.): Beheim, Michael: Buch von der Wienern. 1462–1465. Wien: Rohrmann, 1843. Bonfini 1995 = Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. (Ford. Kulcsár Péter.) Budapest: Balassi Kiadó, 1995. DAS = Digitaler Atlas Steiermark. Online: www.gis.steiermark.at (Utolsó letöltés: 2014. május 31.) Krabbe 1591 = Krabbe, Johannes: Zeichnung von Liebenburg um 1520. In: Chorographia der Hildesheimer Stiftsfehde, 1591. Online: http://de.wikipedia.org/wiki/Liebenburg_(Liebenburg) (Utolsó letöltés: 2014. január 31.) Vegetius 1963 = Vegetius, Publius Flavius Renatus: A hadtudomány foglalata, 751–865. In: Hahn István (szerk.): A hadművészet ókori klasszikusai. Budapest: Zrínyi Katonai Kiadó, 1963.
Hivatkozott irodalom Bednár–Fottová 2006 = Bednár, Peter – Fottová, Eva: Terrain und sein Einfluss bei der Baulösung der Burgen der Westund Mittelslowakei. Vorgeschobene Burgbefestigungen der West- und Mittelslowakei. / Terrain Influence on Building of Castles in Western and Central Slovakia. Forward Castle Fortifications, 23–40. In: Durdík, Tomáš (ed.): Castrum Bene 9. Praha: Archeologický ústav AV ČR – Společnost přátel starožitností, 2006. Bodnár–Cabello 1990 = Bodnár Katalin – Cabello, Juan: A Zagyvafői vár, 180–183. In: Horváth László (szerk.): Castrum Bene 1989. Várak a 13. században. Gyöngyös: Mátra Múzeum, 1990. Bodnár–Cabello–Simon 1993 = Bodnár Katalin – Cabello, Juan – Simon Zoltán: A zagyvafői vár kutatása. / Die Erforschung der Burg Zagyvafő, 85–113 In: Lővei Pál (szerk.): Horler Miklós hetvenedik születésnapjára. (Művészettörténet–Műemlékvédelem.) Budapest: Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993. Bogdanowski 2000 = Bogdanowski, Janusz: Erdbasteien in Malopolska (Kleinpolen) im Licht des Traktats Rei tormentariae (15.–16. Jh.), 33–44. In: Brohl, Elmar (Hrsg.): Militärische Bedrohung und bauliche Reaktion. Festschrift für Volker Schmidtchen. Marburg: Deutsche Gesellschaft für Festungsforschung, 2000. Brohl 2000 = Brohl, Elmar: Polnische Einflüsse auf den frühen Festungsbau in Mitteldeutschland um 1500, 26–32. In: Brohl, Elmar (Hrsg.): Militärische Bedrohung und bauliche Reaktion. Festschrift für Volker Schmidtchen. Marburg: Deutsche Gesellschaft für Festungsforschung, 2000. Dobosy 1975 = Dobosy László: Várak, várhelyek és őrhelyek Ózd környékén. (Borsodi kismonográfiák 1.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 1975. Durdík–Sušický 2005 = Durdík, Tomáš – Sušický, Viktor: Zříceniny hradů, tvrzí a zámků – Západní Čechy. / Ruins of Castles, Fortresses, and Strong-Holds – West Bohemia. Praha: Agentura Pankrác, 2005. Eibner 1973 = Eibner, Alexandrine: Der ’Tabor’ eine mittelalterliche Wehranlage in Gars am Kamp/Niederösterreich. Vorbericht über die Grabung. In: Zeitschrift für Archäologie des Mittelalters (1973) 1. 111–121.
287
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
Fényes 1984 [1851] = Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. II. kötet. (Reprint kiadás.) Budapest: A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése – Állami Könyvterjesztő Vállalat, 1984. [Eredeti kiadás: Pest: Szerző kiadása, 1851.] Horváth 2011 = Horváth Richárd: Itineraria regis Matthiae Corvini et reginae Beatricis de Aragonia (1458–[1476]– 1490). (Segédletek a középkori magyar történelem tanulmányozásához 2; História Könyvtár: Kronológiák, adattárak 12.) Budapest: História. MTA Történettudományi Intézete, 2011. Koppány 1999 = Koppány Tibor: A középkori Magyarország kastélyai. (Művészettörténeti Füzetek 26.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1999. Kramer 1995 = Kramer, Diether: Der Tabolkogel bei St. Martin im Sulmtal. Ein befestigter mittelaltelicher Herrenhof in der Weststeiermark. In: Archäologie Österreichs 6 (1995) 1. 73–77. Michel–Sternath 2012 = Michel, Eva – Sternath, Maria Luise: Kaiser Maximilian I. und die Kunst der Dürerzeit. München: Prestel, 2012. Nekuda 1985 = Nekuda, Vladimir: Mstěnice. Zaniklá středověká ves u Hrotovic. Hrádek – tvrz – dvůr – prědsunutá opevnění. Brno: Muzejní a vlastivědná společnost v Brně, 1985. Plaček 2007 = Plaček, Miroslav: Ilustrovaná encyklopedie moravských hradů, hrádků a tvrzí. Praha: Libri, 2007. Sýkora 2012a = Sýkora, Milan: Kalich, Panna und Litýš – tři hrady doby husitské na Třebušínsku. / Die Burgen Kalich, Panna und Lityš – drei Burgen der hussitischen Zeit im Gebiet von Třebušin. In: Castellologica Bohemica 13 (2012) 9–56. Sýkora 2012b = Sýkora, Milan: Kelch, Jungfrau und Litaisch – drei Hussitenburgen in Nordwestböhmen. In: Burgen und Schlösser (2012) 4. 230–240. Szörényi 2011 = Szörényi Gábor András: Gondolatok a késő Árpád-kori nemesi várak funkciójához és terminológiájához a Sajó-völgy huszita erősségei előzményei kapcsán. In: Castrum 13 (2011) 25–70. Tóth-Szabó 1917 = Tóth-Szabó Pál: A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Budapest: Hornyánszky Viktor Cs. és Kir. Udvari Könyvnyomdája, 1917. Wagener–Kühtreiber 2007 = Wagener, Olaf – Kühtreiber, Thomas: Die Motte vor der Burg – Vorgängeranlage, Vorwerk, Belagerungsanlage? In: Beiträge zur Mittelalterarchäologie in Österreich 23 (2007) 327–347.
288
Hegyi Dóra
Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
A bemutatásra kerülő reneszánsz kőfaragványok Tátika és Rezi várának a 2000-es évek elején, Vándor László vezetésével megindult régészeti kutatásai során kerültek elő.1 A munkálatokat 2003 és 2006 között falkutatás egészítette ki, amelyet Bozóki Lajos és Nagy Veronika végeztek el. Ekkor számos újabb faragvány vált ismertté.2
A várromok leírása Tátika (1. kép) Tátika hegye a Balatontól északnyugatra, a történeti Zala vármegye keleti részén, a Keszthelyi-hegységben a Szántóimedence északi lezárásaként emelkedik, amelyet kétszeri vulkánkitörés hozott létre. Az első kitörés eredményezte a hatalmas Alsó-Tátika platót, majd ennek keleti részén egy második kisebb kitörés hozta létre a Tátika kis alapterületű csúcsát, amely a felsővárnak ad helyet.3 A 413 m magas bazalthegy kelet-nyugat irányú hegygerincén helyezkedik el a sziklacsúcsra épült elnyúlt téglalap alakú vár romja. A vár építőanyagaként a helyben bányászott bazalt, a jelenleg látható boltozatok kialakításához pedig bazalttufa szolgált.4 A sziklaplató keleti részén egy torony maradványa helyezkedik el, melyet a várral foglalkozó szakirodalom és a kutatási dokumentációk is kaputoronynak neveznek. Ebből ma már csak az északkeleti fal egy része áll. Ez a falszakasz a hozzá csatlakozó északi várfallal hegyesszöget zár be.5 A várfal koronáján gerendafészkek láthatók, míg a fal törésétől a palotaszárnyig tartó szakaszának nagy része kiromlott.6 A fal töréspontjában egy harántfal maradványa figyelhető meg (2. kép).7 A várrom leglátványosabb eleme az északi külső falszakasz, amelyhez belül csatlakozik a palotaépület. A falszakasz még ma is a második emeletig őrzi ez utóbbi épület lenyomatát.8 Két földszinti helyiségét dongaboltozattal fedték, amelynek maradványa, illetve lenyomata jól látható a megmaradt falrészeken.9 A keleti helyiség boltozatát mára már helyreállították. Mindkét helyiségnek a déli, udvarra néző falát egy-egy ajtó- és két-két ablaknyílás töri át, amelyeknél 1 2 3
4 5 6 7 8 9
Vándor 2007: 4; Vándor 2008: 5. Köszönettel tartozom Vándor Lászlónak, aki engedélyezte a faragványok feldolgozását és az ásatási dokumentáció áttekintését. Köszönöm Bozóki Lajosnak, hogy rendelkezésemre bocsátotta a falkutatási dokumentációkat. Dénes 1982–1983: 87. A Keszthelyi-hegység igen jelentős szereppel bírt a késő bronzkor és kora vaskor időszakában. Számos erődítményt, erődített települést találtak itt (Dénes 1982–1983: 87). A várhegy nyugati és délnyugati oldalán elsőként Rómer Flóris azonosított egy 82 halomból álló sírmezőt. Az őskori település emlékei a kőbalták és egy bronzlándzsa, amelyek a várhegyen kerültek elő (Bakay et al. 1966: 178, 180). Nagy 2005: 96. Nagy 2005: 96. Nagy 2005: 97. Bozóki–Nagy 2006: 4. Vándor 2008: 6. Nagy 2005: 97.
289
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
1. kép: Tátika vára (Forrás: Civertan)
2. kép: Tátika várának alaprajza az eddig feltárt falakkal (Vándor 2004: 7.28. rajz; Vándor 2008: 7; Vándor 2010: 9.17. rajz; Nagy 2005: 94)
290
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
3. kép: Rezi vára (Forrás: Civertan)
4. kép: Rezi várának alaprajza az eddig feltárt falakkal (Vándor 2007: 5; Vándor 2010: 8.21. rajz)
291
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
a kőkeretek fészkeinek maradványa még ma is látható.10 A keleti helyiség északi falán két konzolra támaszkodó boltindítás nyoma látható, amely alapján az első emeleti helyiségek szintén boltozottak voltak.11 A palota keleti fala és a kaputorony között a 2006. évi ásatás során került feltárásra egy trapéz alakú helyiség, amely az északi várfalhoz csatlakozik.12 A palotától nyugatra, az északi fal külső oldalához csatlakozik egy épület, amelyet utólag építettek hozzá a várfalhoz. Keleti falának alsó részén egy lőrés található. Megközelítése a palotaszárny nyugati végfala mellett kialakított lépcsőn volt lehetséges, amelynek megépítéséhez a kerítőfal alsó részét áttörték.13 A lépcsőház sziklába vájt falán a téglából készült dongaboltozatából mára már csak a vállindítás látható a keleti oldalon. A lépcsőlejárat bejárati ajtajának keleti szárkőfészke is megmaradt.14 A toldaléképület nyugati oldalát egy ajtónyílás töri át, amelynek déli, élszedett szárköve eredeti helyzetben található ma is. A toldaléképülettől nyugatra az északi várfalszakasz tovább folytatódik, majd déli irányban megtörik és szinte teljesen egyenes vonalként zárja le a vár nyugati oldalát. A palotaépület nyugati helyiségével szemben helyezkedik el a déli várfalhoz másodlagosan hozzáépített, konyhaként vagy gazdasági épületként azonosított épület maradványa. Északi, udvarra néző falában egy ajtó- és ablaknyílás maradványa található.15 A várfal teljes vonala, a palotaszárnytól keletre lévő helyiség, az északi külső toldaléképítmény, az odavezető lépcsőlejárat, valamint a déli várfalhoz épült gazdasági épület a régészeti kutatás során vált ismertté.
Rezi (3. kép) Rezi várának romjai szintén a Keszthelyi-hegységben, a Szántói-medence déli peremén a tátikai vártól északra, a névadó településtől távol, attól északkeletre, a három oldalról nagyon meredek Meleg-hegy 427 m magas előreugró dolomit sziklafokán helyezkednek el.16 A hegy egyedül a déli oldalról közelíthető meg, ahol egy – valószínűleg nagyrészt mesterséges – árok határolja el a hegyfok többi részétől.17 A vártól délre elterülő, ritkás erdővel benőtt fennsíkon külső sáncok nyomai maradtak meg.18 Az elnyúlt négyszög alakú, trapéz formára emlékeztető várba ma a két kaputorony maradványa között vezet be az út. A délnyugati, 10×6,5 m alapterületű torony délnyugati sarkában található egy feltárt és helyreállított kandalló-alapozás. A kaputorony homlokfalát egy 2,5×2,5 m-es saroktámpillér támasztja meg.19 A 10×8 m-es délkeleti kaputorony bejárata északra, az udvarba nyílik. Ma mindkét torony maradványa helyreállítva, védőtetővel ellátva látható (4. kép). A vár északi végén található a körülbelül 10×10 m alapterületű lakótorony, amelynek bejárata délre, az udvar felé nyílik, kissé nyugati irányban eltolva. A torony földszinti helyiségének közepén látható annak az ötszögű pillérnek az alapja, amelyre a zárófalak közepéről induló boltívek támaszkodtak, egykor négy boltszakaszra osztva a földszinti helyiség mennyezetét. A legtöbb információt a torony keleti fala hordozza. Belső oldalán a földszint boltozatának lenyomata, külső falán pedig egy többszintes árnyékszék roncsolt aknája azonosítható.20 A lakótorony második szintjére a keleti fal emeleti ajtó- és ablaknyílásának fészke utal. A nyugati és különösen az északi, déli fala alacsony, szinte teljesen lepusztult. A déli kaputornyok és az északi lakótorony egy szabálytalan várudvart fognak közre, amelyet több méter magas keleti és nyugati fal határol. Utóbbi koronáján gerendafészkek figyelhetők meg, amelyek alatt lépcső indul közvetlenül a fal mellett.21
Bozóki–Nagy 2005: 3. Bozóki–Nagy 2005: 5. 12 Vándor 2006: 1.1. 13 Bozóki–Nagy 2006: 3. 14 Bozóki–Nagy 2006: 5. 15 Nagy 2005: 98. 16 Vándor 2007: 4. A vár előtti területet földsánc veszi körül, amely valószínűleg nem a középkori várhoz tartozott. Darnay Kálmán gyűjteményében számos őskori kőbalta, bronzkés, szárnyas bronzvéső, köpűs balta szerepel Rezi vár megnevezéssel. Így feltételezhető, hogy a hegytetőn lehetett egy késő bronzkor-kora vaskori erődített telep. 17 Vándor 2007: 4. 18 Koppány 1993: 175. 19 Vándor 2007: 6. 20 Koppány 1993: 175. 21 Bakay et al. 1966: 131. 10 11
292
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
Történeti adatok Tátika A Tátika várának nevet adó nemzetségről kevés adat ismert. 1233-ban Tátika nembeli Tátika Barnag falu birtokosa volt22 és valószínűleg ő volt az a Tátika nevű nemes, aki a Sopron megyei Zsidány mellett volt birtokos.23 1241-ben a tatárjárás idején keletkezett zűrzavaros állapotokat kihasználva Tátika fia Tátika elpusztította a Ják nembeli Zlaudus, veszprémi püspök Szántó nevű birtokát. Zlaudus jogorvoslatért fordult a királyhoz, aki a fosztogatások okozta károk fejében Tátika három környékbeli birtokát neki ítélte. Tátika azonban ezt erőszakkal megakadályozta. Végül csak az ő halála után, örököseivel sikerült megegyezni. 1248-ban kénytelenek voltak átengedni Zlaudusnak a Warod nevű hegyet, amelyet ma Tátikának hívnak. Ez tekinthető a vár első említésének.24 Zlaudus 1262-ben a tátikai várban halt meg, ahol a veszprémi egyház okleveleit és kincseit is őrizték.25 Ő a püspökségre hagyta az erősséget. 1275-ben Kőszegi Péter lett veszprémi püspökként a birtokosa, aki az egyik legerősebb tartományúri család, a Kőszegiek tagja volt. 1291 előtt a Pécz nemzetség tagjai Lukács zalai ispán és Apor nádor foglalták el erőszakkal Tátikát és két évtizeden keresztül hatalmukban tartották.26 1314-ben azonban már újra a Kőszegiek birtokolták.27 1317-ben Kőszegi András behódolt Károly Róbertnek és a vár a király kezére került.28 Tátika királyi várnagya Raholci Tót Lőrinc lett, akit 1328-ban már a Pozsony megyei Sempte várának élén említettek.29 1341-ben Károly Róbert elutasította Pécz nembeli Apor és Gergely testvére, Lukács fiainak a várért indított keresetét, akik azt állították, hogy nekik részük van a várban és tartozékaiban. Helyette megváltotta a veszprémi püspökség itteni jogait és cserébe Kál-völgyi birtokokat adott.30 1378 előtt Nagy Lajos Keszthellyel együtt a Lackfi családnak adományozta Tátika várát,31 amelyet 1397-ben Zsigmond elkobozott tőlük. 1399 és 1401 között Scharfenecki Frigyes bírta zálogban,32 tőle a Marcali család váltotta meg.33 Zsigmond visszacserélte a várat a segesdi uradalomért és 1406-ban Eberhard zágrábi püspöknek és unokaöccseinek, az Albenieknek adományozta.34 1421-ben Eberhard halála után a király visszavásárolta és 1426-ban szentgyörgyi Vince Bálintnak adta zálogba.35 1435-ben az ő fiaitól előbb Korbáviai Ivánka és György, majd Gersei Pető László és Péter váltották meg a várat. Utóbbiak 1437-ben Zsigmondtól, majd 1438-ban Alberttől is megkapták adományként és ezután az erősség több, mint egy évszázadon keresztül a család birtokában volt.36 1566 után a Gersei Petők azonban a török veszély miatt végleg elhagyták Tátikát és a hozzá tartozó birtokokkal együtt Magyar Bálint szigligeti és fonyódi kapitánynak adták zálogba.37 A török betörések következtében 1568 őszén a veszélyeztetett Zala vármegye Zrínyi György kerületi várkapitányt kérte, hogy érje el Rudolf királynál Tátika várának királyi kézbe vételét, mert annak fenntartása meghaladta a birtokos Pető család erejét. A Haditanács a balatoni végházak hátországában fekvő várak ellátását már nem volt képes megoldani, így azok pusztulásra voltak ítélve. 1589. márciusában a Balatonon átkelő törökök bevették és felgyújtották Tátika várát.38 Az erősséget ezután a Pető család már nem tudta újjáépíteni, ettől kezdve mindenféle birtokjogi irat, mint várromról beszél Tátikáról.39
HO IV. 18. Dénes 1982–1983: 90; HO V. 13. 24 Rácz 2000: 13; MNL OL, DF 200014; Fejér CD IX/7. 662–664. 25 Rácz 2000: 14; Zala I. 48–49; RA I. 1503. 26 Engel 1996: I. 441; RA II. 3694. 27 Engel 1996: I. 441. 28 Engel 1988: 134; Engel 1996: I. 441. 29 Engel 1996: I. 409, 441; MNL OL, DL 6525. 30 Engel 1996: I. 441; Kumorovitz 1953: 335; Zala I. 406–408. 31 Engel 1996: I. 441; MNL OL, DL 6525. 32 ZsO I. 3471. 33 ZsO I. 2192. 34 Engel 1996: I. 441; ZsO I. 5118. 35 MNL OL, DF 200421. 36 Engel 1996: I. 441; MNL OL, DL 102973; MNL OL, DL 92875; Zala II. 493. 37 Szatlóczki 2002: 129. 38 Pálffy 1999: 175. 39 Szatlóczki 2002: 136. 22 23
293
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
Rezi A középkori Rezi települést először 1236-ban említették a források, mint Rezy terra castrensis de Zala.40 IV. László 1282-ben adományozta el a várföldet Tomaj nembeli Tibának Boldogkőért cserébe.41 Tibától Pécz nembeli Apor 1290 táján foglalta el.42 Ekkor még nincs vár a területén, de valószínűleg ekkor épülhetett.43 Apor 1307-ben utód nélkül halt meg,44 így a birtok a királyra szállt. Először 1333-ban szerepel, mint királyi vár.45 Nagy Lajos idején a vár királyi adományként került a Lackfi család kezére Tátikával együtt, akiknek a birtokaként egy 1378-as oklevél említette először.46 1397-ben, Laczkfi István meggyilkolását követően ismét a királyé lett Rezi vára.47 Négy évvel később, 1401-ben Eberhard zágrábi püspöknek és rokonának Albeni Rudolfnak adományozta azt az uralkodó a hozzá tartozó birtokokkal együtt.48 A püspök 1419-ben bekövetkezett halála után a birtok ismét a királyra szállt, aki 1421-ben a várat és birtokait Medvei János zágrábi püspöknek, királynéi kancellárnak és Albeni Rudolfnak zálogosította el tízezer arany forintért.49 Rezi várához tartoztak Keszthely, Tomaj, Falud, Rezi és Zsid falvak.50 Zsigmond 1427-ben elkobozta a várat a Medvei családtól és Gersei Pető János fiainak, Péternek és Lászlónak adományozta.51 Ettől kedve Rezi vára Tátikához hasonlóan több mint egy évszázadon keresztül volt a Pető-család birtokában.52 Tátika 1589-es pusztulása kapcsán Rezit nem említették, 1592-ben azonban már róla is elpusztult várként szóltak a források.53
A várak építéstörténete Tátika A Tátika felsővárában 2000 és 2010 között több megszakítással végzett ásatás és falkutatás, valamint a habarcselemzések eredményei egymást kiegészítve, egymásra támaszkodva fontos adatokat szolgáltattak a vár építéstörténetével kapcsolatban. A tátikai felsővár 13. század közepén végzett kiépítéséről nagyon kevés adat maradt fenn. Az építkezést az eddigi feltételezések szerint minden valószínűség szerint 1248-ban kezdhették meg, 1257-ben pedig már állt a vár. Ennek alaprajza nem ismert, de az, hogy Zlaudus püspök utolsó éveit itt töltötte és itt őrizte egyházmegyéjének iratait, rezidenciális, reprezentatív építkezést sejtet. Az eddigi kutatások alapján elképzelhető, hogy a legkorábbinak meghatározható építési periódus a körítőfalakban megszakítás nélkül végigkövethető,54 amelyek mindenhol egységes sárga színű, sárga kavicsos sóderrel kevert bazalttörmelékes habarccsal épültek.55 Az még kérdéses, hogy a sziklaplató északnyugati részén tartozott-e ehhez a körítőfalhoz lakóépület, esetleg torony.56 A 13. század végén, a 14. század elején a bizonytalan birtokviszonyok, erőszakos tulajdoncserék miatt nehezen képzelhető el nagyobb szabású építkezés. Esetleg erre az időszakra keltezhetők azok a kisebb-nagyobb javítások az első periódusú falakon, amelyek habarcsa az előzőtől eltérően fehér színű, bazalttörmelékes, téglazúzalékos, sűrű mésztartalmú. Megtalálható ez a kaputorony északkeleti falán az első periódusú fal felső részén, a várrom nyugati körítőfalának déli részén, a falsaroknál.57 A ma is meglévő torony valószínűleg ekkor épült egy korábbi épület helyén, Szatlóczki 2012: 5; HO VI. 33. Engel 1996: I. 400; RA II. 3185; HO VI. 260–261; MNL OL, DL 93866. 42 HO VII. 243–244. A kiadó, Nagy Imre 1295-re datálta. 43 Fügedi 1977: 182; Engel: 1996: I. 400. 44 Engel 2001: Nádasd nem: 3. tábla: Pető (gersei). 45 Engel 1996: I. 400. 46 MNL OL, DL 6525. 47 ZsO I. 525. 48 Engel 1996: I. 400; Zala II. 300–306. 49 Szatlóczki 2012: 20; Zala II. 427–428. 50 Szatlóczki 2012: 19; Zala II. 427–428. 51 HO IV. 294–295. 52 Szatlóczki 2012: 21; Vándor 2007: 5; Zala II. 427–428. 53 Pálffy 1999: 175. 54 Nagy 2005: 92; Vándor 2007: 6. 55 Nagy 2005: 95. 56 Nagy 2005: 92. 57 Nagy 2005: 96. 40 41
294
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
ugyanis amellett, hogy a körítőfal habarcsától eltérő habarccsal készült, látható a várfalhoz való utólagos hozzáépítése.58 Bozóki Lajos és Nagy Veronika a fennálló falak vizsgálata alapján elképzelhetőnek tartja, hogy a 14. század második felében, a vár királyi kézbe kerülésének évtizedeiben és a Laczkfi-család birtoklása idején nagyobb arányú építkezés folyt Tátikán. Valószínűleg ekkor került kialakításra az északi palota, amelyet a korábbi, utólag köpenyezett északi várfalhoz építettek hozzá a földszinten és az első emeleten is két-két helyiséggel.59 A palota oldalfalait és az emeleti boltozatokat is egységesen nagy homoktartalmú, mészkő- és téglatörmeléket tartalmazó habarccsal építették.60 Ebből az időszakból a már álló keleti tornyon és az északi palotán kívül más épületről jelenleg még nincs tudomásunk. Az északi várfal külső oldalához utólagosan egy toronyszerű toldaléképületet emeltek. Földszinti helyiségét dongaboltozattal fedték, és az emelet is boltozva volt. Valószínűleg utóbbihoz tartoztak azok a kétszer hornyolt bordatöredékek, amelyeket a feltáráson a helyiségbe bezuhanva megtaláltak. Az északi palota nyugati fala mellett az ide vezető lépcső kialakításához áttörték az északi várfalat és lépcsőfokokat vájta a sziklába. A lépcsőházat dongaboltozattal fedték.61 Minden valószínűség szerint az utóbbiakkal egy időben épült meg a palotaépülettel szemben a déli várfalhoz hozzáépített úgynevezett gazdasági helyiség vagy konyha.62 A habarcselemzések kimutatták, hogy az északi toldaléképület, a lépcsőház és a gazdasági épület is ugyanolyan, de a palotáétól eltérő nagy mésztartalmú, finom szemcsés homokot tartalmazó, sódermentes habarccsal épült meg.63 Az építkezés pontos időpontja ismeretlen, de Vándor László véleménye szerint valamikor a 15. század folyamán, esetleg a 16. század legelején történhettek az átalakítások.64 Ezt követően már csak egy utolsó átépítéssel számolhatunk, amely során az északi palota átépítése, javítása történt meg. Az északi palota földszinti helyiségeit utólag dongaboltozattal látták el. A palota oldalfalaitól eltérően a helyiségeket elválasztó keresztirányú falaknak és a földszinti boltozatoknak a habarcsa sárgás színű, sóderes, szürke kavicsokat tartalmaz. Nagy valószínűséggel 16. század első negyedében történhetett a vár utolsó, nagyobb léptékű átalakítása. Végül is biztosan nem tudjuk, hogy az északi toldaléképület és konyha megépítése, valamint a palotaépület átalakítása két külön periódusban zajlott-e le. Lehetséges, hogy az egész egy nagy építkezés eredménye, amely során esetleg több fázisban készültek el az egyes épületek. Talán ennek köszönhető az is, hogy két különböző habarcsot használtak az épületek kialakításánál.
Rezi Rezi várának építéstörténetével kapcsolatban kevés adattal rendelkezünk, ugyanis a régészeti kutatások nem terjedtek ki a vár egész területére, a felmenő falak vizsgálata pedig még eddig nem történt meg. A rendelkezésünkre álló adatok alapján megállapítható, hogy az északi részen elhelyezkedő lakótorony nem a vár legkorábbi épülete. A 13–14. század fordulóján épült vár ettől délebbre helyezkedhetett el, azonban a várudvar nagy része jelenleg még feltáratlan, így ennek formája ismeretlen. Talán ehhez a korai erősséghez tartozhatott az a támpillérrel megtámasztott L-alaprajzú falsarok, valamint egy hozzá tartozó kelet-nyugat irányú falszakasz, amelyeket a várudvar északkeleti sarkában tártak fel a lakótorony déli fala előtt.65 Vándor László mindez alapján a mai falakon belül álló kisebb, kőépítésű, északi sarkain támpillérekkel záruló erődítményként képzeli el a hegyen épült legkorábbi épületet.66 A következő, második periódusban, a 14. század folyamán az ismeretlen formájú korai várat elbontották és ezután épülhetett fel a déli rész lapos fennsíkjára a várudvart körülvevő 125 cm vastag és körülbelül 3 m magas fal, valamint a két déli torony a kapuszorossal.67 A várfalakon megfigyelhető, hogy kétszer magasították meg őket úgy, hogy a korábbi, sérült falakra utólag valamivel vékonyabb, új falakat raktak. E javítások és átépítések időpontját jelenleg még nem tudjuk pontosan meghatározni. Vándor László és Nagy Veronika a 15. század végi, Mátyás halála utáni katonai eseményekhez kapcsolta a várfal sérüléseit és első megmagasítását, bár a rendelkezésünkre álló történeti adatok alapján nem tudunk arról, hogy a várat ekkor érte-e támadás. Viszont a 16. század első felében, 1537-ben Török Bálint támadBozóki–Nagy 2005: 2. Nagy 2005: 93. 60 Nagy 2007: 96. 61 Bozóki–Nagy 2006: 5. 62 Bozóki–Nagy 2004. 63 Nagy 2005: 96. 64 Vándor 2007: 7. 65 Vándor 2004: 2. 66 Vándor 2007: 7. 67 Vándor 2007: 7. 58 59
295
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
ta meg és dúlta fel a várat, amely során a falak szenvedhettek olyan sérüléseket, amelyeket később ki kellett javítani. A délkeleti torony udvar felőli bejárata mellől egy lépcső vezetett az emeletre. Ide később egy kisebb épületet emeltek, amelynek északi falát 2006-ban találták meg az ásatás során. A délnyugati torony délnyugati sarkát pedig utólag egy 2,5×2,5 m-es sarokpillérrel támasztották meg.68 A harmadik periódus a Gersei Petők birtokba lépéséhez kapcsolható. Valószínűleg a 15. század közepén történhetett meg a feltehetően háromszintes, boltozatos földszinti és emeleti terekkel rendelkező lakótorony felépítése az északi kiugró szirtfokra. A lakótornyot ráépítették az első periódusnál említett támpillérre. A torony keleti falának déli részén alakították ki a többszintes árnyékszéket, amelyhez egy érdekes építészeti megoldás tartozott. A várudvar, amely folyamatosan lejt délről északi irányban, a csapadékvizet a lakótorony déli falához vezette. Ezt hasznosították a torony megépítésekor úgy, hogy ezeket a vizeket egy erős lejtésű, a padlószint alá épített csatornán keresztül az árnyékszékbe vezették és felhasználták annak tisztítására.69 Koppány Tibor véleménye szerint a várban álló épületmaradványok, falcsonkok legkorábbi részei is olyan 14–15. századi építményeknek látszanak, amelyek későbbiek a vár első építési periódusánál.70 A vár déli oldalán elhelyezkedő kapu előtti felvonóhíd a várárokban facölöpökre támaszkodott. A régészeti kutatások alapján Vándor László a 15–16. századra keltezte, mert a vár hídjának cölöpjei a feltárt részen 14–16. századi feltöltésben jelentkeztek.71 A 16. század közepén számolhatunk a vár utolsó építési periódusával. Ekkor a török elleni védelem céljából többszakaszos palánkvárat építettek a vár elé.72
Reneszánsz kőfaragványok Tátika Tátika várából összesen 65 darab faragvány ismert, amelyekből 42 darabot az ásatások során tártak fel, 23 darab pedig a falkutatások alkalmával került elő az omladékból. Ezek közül 14 darab sorolható a reneszánsz nyíláskerettöredékek közé (1. tábla). A fennmaradó 51 faragott kő között egyszer és kétszer hornyolt bordatöredékek, födémtartó konzolok, egy vélhetően oszloplábazatként azonosítható faragvány, olyan egyszerű, töredékes faragott kövek, amelyek funkciója nem határozható meg, és további nyílások keretdarabjai is megtalálhatóak. Utóbbiak között több gótikus, egyszerű élszedett és profil nélküli íves és egyenes darabok is vannak. Néhány töredéket tokhoronnyal láttak el.73 A hornyolt bordatöredékek az északi toldaléképület és a palota omladékából származnak, így nagy valószínűséggel egykor ezen épületek boltozatához tartozhattak.74 A faragványok egy része jelenleg – köztük a reneszánsz töredékek is – a zalaegerszegi Göcsej Múzeum raktárában találhatók. A többi töredék pedig a várban maradt és a palotaépület helyreállított, keleti földszinti helyiségébe pakolták be őket.
Rezi Rezi várának régészeti kutatása során előkerült faragott kövek közül összesen 19 darab faragvány ismert. Ebből 10 darab tartozik a reneszánsz profillal ellátott nyíláskerettöredékek közé (2. tábla). A maradék 9 darab faragvány között található három darab púpos kváder és további hat darab nyíláskerettöredék, amelyek profil nélküliek. A Rezi várából származó faragott köveket egy kivétellel jelenleg a keszthelyi Balaton Múzeumban őrzik, amelyek közül két töredék az állandó kiállításon kapott helyet (2. tábla 1–2). Egy töredék pedig Rezi község Polgármesteri Hivatalánál került elhelyezésre (2. tábla 6).
Vándor 2010b: 3. Vándor 2005: 3; Vándor 2007: 7. 70 Koppány 1993: 175. 71 Vándor 2010b: 4. 72 Koppány 1993: 175. 73 Bozóki–Nagy 2003: 13–14; Bozóki–Nagy 2005: 9–14; Bozóki–Nagy 2006: 20–24. 74 Bozóki–Nagy 2005: 8. 68 69
296
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
A reneszánsz kőfaragványok leírása A nyíláskerettöredékek felmérése során a különböző tagozatok között megtalálható volt a reneszánsz stílus három fő profilformája a lemez, a kima, a szima és a gótikus hagyományokat őrző negyed-, fél-, háromnegyedpálca és a homorlat is. Ezenkívül két darab töredéken szépen kidolgozott kagylómotívum is megjelenik. A felmért reneszánsz kőfaragványok mindegyikének anyaga sárgásszürke pannon homokkő. A lemez–félpálca–kima–lemez–háromnegyedpálca tagozás egy ajtókeret két töredékén figyelhető meg Tátika várából. A két töredék biztosan egy kerethez tartozott, mert összeilleszthetőek. Ennek a fajta tagozatnak a legközelebbi párhuzama Ozora várában található (1. tábla 1–2).75 Rezi várából került elő további két ajtókeret töredéke, amelyek lábazati részét szépen kidolgozott kagylómotívum díszíti. Felette a mélyített tükör körül az R1. számú töredéken keskeny lemez és kima, az R2. számú darabon pedig keskeny lemez és homorlat fut körbe. A környék reneszánsz emlékei között hasonló díszítéssel ellátott nyíláskeret nem került még elő, azonban a jánosházai kastély és a kőszegi vár kandallójának áthidalóelemén kagylómotívum helyett félrozetta felett fut körbe a lemez-kima tagozás a mélyített tükör körül.76 Térben legközelebb a Dél-Dunántúlról, Pécsről és Márévárról ismertek hasonló, mélyített tükrös ajtókeretek, azonban a lábazatoknál kerek rozetták díszítik őket.77 Mégis a leginkább hasonló kialakítással a nyírbátori kastély északi palotájának egyik nyíláskeretén, valamint Erdélyben az egeresi Bocskai-kastély egyik ajtókeretén találkozhatunk. Előbbi egy íves lezárású ajtókeret, amelynek rekonstrukcióját Szekér György készítette el.78 A rajzon a lábazati zárómotívum nagyon hasonlít a Reziben talált kagylódíszekhez. Az egeresi kastély ajtajánál a lábazati félrozetták felett indul a mélyített tükrös kialakítás (2. tábla 1–2).79 Rezi várának legtöbb ablakkerettöredékét, hat darabot díszít lemez–kima–lemez–lemez tagozás, amelyeken egy keskeny lemez után egy viszonylag kis méretű kima, majd pedig két széles lemez következik (2. tábla 3–8). A töredékek profilja méretben is pontosan megegyezik, így biztosan egy kerethez tartozhattak. Ugyanez a tagozat Tátika várában is megtalálható a T3. számú töredéken (1. tábla), valamint a jánosházai Erdődy-kastély faragványai között,80 a soproni Storno-ház, a sümegi vár, a sárvári vár faragványain,81 valamint a devecseri Choron-kastély ablakkeret töredékén is megjelenik. Utóbbin azonban a kimát követő két lemez ferdén lett kialakítva.82 Tátikáról került elő egy nyíláskeret saroktöredéke, amelyből a széles lemez és a sarkon átmetsződő félpálcatag azonosítható. A széles lemezt és a vele egy síkban lévő, háromszög alakú bemetszéssel induló, átmetsződő pálcatagot a csobánci83 és nagyvázsonyi vár,84 valamint a devecseri Choron-kastély85 ajtókeretének töredékein lehet megfigyelni (1. tábla 4). Tátika várában a falkutatás során további két reneszánsz szárkőtöredék került elő. Az egyik töredéken egy kima–lemez–homorlat,86 a másikon pedig egy lemez–kima tagozás volt azonosítható (1. tábla 5). Mivel a két töredék nagyon kicsi, nem határozható meg, hogy ajtó- vagy ablakkerethez tartoztak-e.87 Tátika várából összesen öt ablakosztó töredéke került elő az ásatások során. Két töredék biztosan azonos kerethez tartozott, amelyeken a két kima között széles lemez található. A T6. számú töredék a keret szemöldökkövén a középosztó indítása, amelyen a függőleges osztó irányában egy illesztési vonal is látható a kő felületén, a T7. számú pedig a vízszintes osztójának töredéke (1. tábla 6–7). Ez a fajta profil a környék emlékanyagában sok helyen felfedezhető, mint például a keszthelyi Pető-kúria88 és a devecseri kastély keresztosztós ablakán,89 de ugyanilyen osztótöredékek kerültek elő a sümegi várból,90 a veszprémi várból és Várpalotáról is.91 A T8. számú osztótöredéken ugyanez a tagozás figyelhető Koppány 1986: 21. tábla. M. Kozák 2002; Sedlmayr–Ivicsics–Lővei 2002. 77 G. Sándor 1984: 20, 59 (61. kép). 78 Feld 2000: 80. kép. 79 Kovács 2006: 87. 80 M. Kozák 2002: 442, 449. 81 Koppány 1984: 219–221. 82 Koppány 2009: 161–162. 83 Hegyi–Koppány–Rainer 2013. 84 Koppány 1986: 19. ábra. 85 Koppány 2009: 153. 86 Bozóki–Nagy 2005: 10. A töredéknek csak a leírása olvasható a dokumentációban. 87 Bozóki–Nagy 2003: 13. 88 Koppány 1984: 203. 89 Koppány 2009: 157–158. 90 Koppány 2009: 75. 91 Koppány 1986. 75 76
297
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
5. kép: Szerelmey Miklós rajza Tátika váráról, 1825 körül (Somogyi 2013: 55)
meg, azonban a lemez itt nem ugrik ki a kimák síkjából, hanem egy síkban van velük (1. tábla 8). Hasonló kialakítású osztótöredékek szintén ismertek a sümegi várból,92 a veszprémi várból, Ozoráról, Várpalotáról93 és a kőszegi várból94 is. A T9. számú ablakosztó töredéken két lemez között félpálca jelenik meg, a T10. számún pedig két negyedpálca között egy kiugró keskeny lemez. Ezekre a vidék emlékanyagában eddig nem sikerült párhuzamot találni, azonban a csengeri kastély keresztosztós ablakának osztója ugyanilyen profillal rendelkezik, mint a T10. számú töredék, annyi különbséggel, hogy a középső lemez nem olyan keskeny és nem ugrik ki annyira, mint a tátikai darabon (1. tábla 9–10).95 A Tátikán és Reziben előkerül két-két párkánytöredék lemez–szima–széles lemez–negyedpálca profilja és mérete is teljesen megegyezik egymással. Töredékességük miatt nem állapítható meg, hogy ajtó- vagy ablakkerethez tartoztak-e. Pontos párhuzamát a kőszegi vár egyik ajtókeretének és kandallójának szemöldökpárkányán96 sikerült megtalálni, de több jánosházai és devecseri szemöldökpárkánynál megvan a szimát követő széles lemez, a negyedpálca helyett azonban homorlatot faragtak (1. tábla 11–12; 2. tábla 9–10).97 Külön említést érdemel egy szakállas férfifej töredéke Tátika várából. Az ásatásvezető Vándor László véleménye szerint talán egykor egy kandallókonzol része lehetett (1. tábla 13).98
A kőfaragványok előkerülési helye és a rekonstrukció kérdése Tátika A Tátikán előkerült hét darab szárkő, öt darab ablakosztó és két darab párkánytöredék alapján összesen egy ajtó- és négy ablakkeretet lehetett biztosan meghatározni. A faragványok mindegyike a vár északi részén elhelyezkedő palotaépület nyugati helyiségének és a palota előtti udvarnak a feltárása során került elő. Ezért elég biztosan állítható, hogy a kőkeretek egykor a palota udvari ablaknyílásait díszítették (1. tábla). Ezt a feltételezést erősítik meg a vár 19. századi ábrázolásai is, amelyeken az északi palota déli homlokzata még közel két emelet magasságban áll. 1800 körül készült el a várrom első, ismert alaprajza, amelyhez tartozik egy nézeti rajz is. Ezen déli irányból látható a vár, a palota udvari homlokzata, a földszinti helyiségek nyíláskiosztása és az udvarra Koppány 2009: 75. Koppány 1986. 94 Sedlmayr–Ivicsics–Lővei 2002: 565–566. 95 Feld 2000: 3. kép. 96 Sedlmayr–Ivicsics–Lővei 2002: 568, 574. 97 Koppány 2009: 163; M. Kozák 2002: 451. 98 Vándor 2007: 7. 92 93
298
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
néző nagy emeleti ablaknyílások.99 Ezek a nyílások figyelhetőek meg Petrich András 1820 körül készült színezett litográfiáján,100 valamint Szerelmey Miklós rajzán is.101 Ezek minden valószínűség szerint nagy reneszánsz keresztosztós ablakok kiszakadt helyei lehettek (5. kép).102 Ennek további bizonyítéka az előkerült öt darab ablakosztó töredéke is (1. tábla 6–10). Egy 1890 körül készült képeslap tanúsága szerint ezt követően az északi palota teljes emeleti felépítménye leomlott, maga alá temetve és részben beomlasztva a földszint dongaboltozatait.103 Így tehát meglévő nyílások hiányában és a töredékek kis száma miatt elméleti, rajzi rekonstrukcióra nem vállalkoztam.
Rezi A Rezi várából származó hét darab szárkő és két darab párkánytöredék alapján egy ajtó- és egy ablakkeretet lehetett elkülöníteni. Egy kivétellel mindegyik a vár délnyugati kaputornyától északra, az udvaron feltárt ciszternából került elő (2. tábla 2–10). Az R1. számú lábazati szárkőtöredéket viszont a délkeleti kaputorony udvar felőli bejáratánál, eredeti helyzetben találták meg a feltárás során. Ebben az esetben ugyan az ajtó magasságát nem ismerjük, de szélességét igen. Így rekonstrukciója megrajzolható volt. Az erdélyi Egeres kastélyának említett ajtókerete alapján egy másik változata is elképzelhető, a szárkövek mindkét végét félrozetta díszíti és a szemöldökkő ezektől függetlenül másfajta tagozattal zárja le a nyílást (3. tábla).104 A többi töredék esetében csak annyi valószínűsíthető, hogy egykor a kaputorony nyílásaihoz tartozhattak, hiszen ennek közvetlen közelében kerültek elő. Az R3–8. számú töredékek az azonos méret és profil alapján egy ablakkerethez tartoztak. Mivel keresztosztó töredéke nem került elő, így nagy valószínűséggel a már említett devecseri ablakkerethez hasonlóan egykor ez is osztás nélküli keret lehetett (4. tábla). Sajnos a délkeleti kaputorony északi, udvarra néző ajtónyílásán kívül egyetlen más nyílás sem maradt meg a várban, így további rekonstrukcióra nem volt lehetőségem.
A kőfaragványok datálásának kérdése Tátika és Rezi kőkereteinek korhatározásához a profilok formai vizsgálata nem elég, mert a kőkeretek profilja önmagában nem korjelző, gyakran ugyanazt a profilt több évtizeden, fél évszázadon át is alkalmazták.105 A Balaton vidékén legkorábban a 16. század első negyedében jelennek meg a reneszánsz építészeti részletek, de alkalmazásukra még a 16. század közepén is van példa.106 Az analógiák felkutatása mellett mindenképpen célszerű a várakra és 15–16. századi birtokosaikra vonatkozó írott adatokat is áttekinteni. Kifejezett építkezésekre vonatkozó közvetlen írott források hiányában alapvetően azt érdemes megvizsgálni, hogy ki vagy kik azok a várbirtokos személyek, akik pozíciójuk és kapcsolataik révén kiemelkedtek az átlagos megyei előkelők köréből és megjelölhetők, mint lehetséges reneszánsz építtetők. Így természetesen az építkezés időpontja ugyan nem adható meg pontosan, de legalább arra időszakra lehetne szűkíteni azok időtartamát, amikor a nevezett személyek a várakat birtokolták.107
Tátika Mint láttuk a történeti adatok áttekintésénél, a Gersei Pető-család a 15. század második negyedében vette birtokba Tátika és Rezi várát is. A családtagok közül két személyt kell kiemelni a 15–16. század fordulójáról, Gersei Pető László fiát, Miklóst, valamint László testvérének, Pető Péternek fiát, Jánost.108 Miklós működéséről 1457-től halálig, 1501-ig tudunk, míg János az 1490-es években emelkedett egyre magasabb pozícióba és haláláig 1521-ig hallunk róla a forrásokban.
Dénes–Nováki 2013: 9. Bozóki–Nagy 2005: 5. 101 Somogyi 2013: 55. 102 Bozóki–Nagy 2005: 7. 103 Bozóki–Nagy 2005: 7. 104 Kovács 2006: 87. 105 László 2008: 109. 106 A Balaton-felvidék reneszánsz építészetéről részletesen: Koppány 1984; Hegyi–Koppány–Rainer 2013; Hegyi 2014. 107 Engel 2001: Nádasd nem: 3. tábla: Pető (gersei). 108 Engel 2001: Nádasd nem: 3. tábla: Pető (gersei). 99
100
299
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
László fia Miklós, illetve Péter fia János, a Gersei Pető-rokonság e két tagja a Mátyás- és a Jagelló-korban magas országos tisztségeket töltött be, mindketten az uralkodó közvetlen környezetéhez tartoztak, a királyi tanács munkájában is részt vettek. Ebben az időszakban a birtokaik kiterjedése, megyei és országos tisztségeik révén a Dunántúl egyik legjelentősebb családja tagjainak számítottak. Tehát róluk minden bizonnyal feltételezhető lenne Tátika várának átalakítása, javítása, az északi palota reneszánsz kőkeretekkel való díszítése. Ráadásul a 16. század első negyedében történt építkezés tényét a faragványok formai jellegzetességei mellett megerősíti egy 1522 tavaszán kelt oklevél is, amely szerint Pető Miklós fia, „Haragos” Ferenc Tátika építéséből eredő tartozást követelt a néhai János testvérének, Györgynek fiain.109 A betöltött országos tisztségeik alapján azonban nem dönthető el, hogy pontosabban vajon mikor kerülhetett sor az építkezésre. Az is kérdéses, hogy egyáltalán lakhattak-e, s ha igen mikor lakhattak a várban a család tagjai. Ráadásul 1490-ben János anyja, Katalin asszony Szántóról keltezte levelét, amely alapján sejthető, hogy a család rendelkezett udvarházzal a mezővárosban. Kérdéses az is, hogy a család mindkét ága lakott-e Tátika várában. Mindenesetre reprezentatív jellegű átalakításokat biztosan végeztek Miklós, s még inkább János idejében. Későbbi építkezés kevésbé valószínű, amelyet megerősít az az érdekes adat, miszerint az 1555-ben hívott kőfaragók lebeszélték az előbb említett János unokáját, ifjabb Jánost az építkezésről.110
Rezi Rezi esetében már bonyolultabb a helyzet, ugyanis Gersei Pető Miklós és János Rezit is birtokolta, így feltételezhető lenne, hogy Tátika mellett másik várukban is építkeztek volna. Itt kell azonban megemlíteni azt az írott forrást, amely arról számol be, hogy Rezi várában 1552-ben az ifjabb János megbízásából végeztek átalakításokat.111 János sokszor tartózkodott a bécsi udvarban, ahol udvarnokként teljesített szolgálatot és a szintén reneszánsz stílusban építkező Choron Jánoshoz hasonlóan ausztriai honosságot is kapott, majd pedig a soproni főispáni tisztséget is ellátta 1559-től egészen haláláig, 1578-ig. Ettől fogva lényegesen kevesebbet tartózkodhatott a Balaton-vidékén, így Rezi várában is. Tehát ezt megelőzően, 1552-ben a reneszánsz nyíláskeretek beépítése is megtörténhetett. Kapcsolatban állt Nádasdy Tamással, amelyről fennmaradt levelei tanúskodnak.112 A nádor a Nyugat-Dunántúlon fekvő Sárvárt választotta székhelyéül. Az ő udvara, a 16. század közepén zajló reneszánsz stílusú építkezései példaként szolgálhatott a vidéken. A sárvári vár reneszánsz nyíláskeretei nagy hasonlóságot mutatnak a Balaton-felvidéki darabokkal is. Rezi várának egyik ablakkerete pontosan ugyanolyan lemez–kima–lemez–kima–lemez tagozású, mint az egyik sárvári töredék.113 Choron Margitnak Nádasdy Kristóffal kötött házassága révén a Choron család is kapcsolatba került a nádorral. Az ő egervári négysarokbástyás, reneszánsz kastélyuk pedig a 17. században hosszú ideig tovább élő épülettípus egyik első képviselője volt.114 Tehát Pető János tisztségei, kapcsolatai és a század közepe előtt elnyert bárói címe révén valóban lehetséges reneszánsz építtetőnek tűnhet, s ennek maguk az ismert faragványok sem mondanak ellent. *** Tátika és Rezi faragott kőanyagának töredékessége miatt rekonstrukcióra nem minden esetben volt lehetőségem. A várakban zajló kutatások folytatásával további faragványok előkerülése remélhető, amelyek e képet pontosíthatják, vagy akár felül is írhatják megállapításaimat. Töredékességük ellenére azonban még így is nagyon jól jelzik a várakban történt nagyszabású építkezésekkel együtt a birtokosok reprezentációra, lakályosságra való törekvését. Míg Tátikán egy 16. század első negyedében lezajlott építkezést lehet feltételezni, addig Rezi várában csak a század közepén építhették be a reneszánsz nyíláskereteket.
MNL OL, DL 93837; Tóth 1990: 160. Tóth 1990: 160; Koppány 1984: 218. 111 Tóth 1990: 160; Végh 2007: 40. 112 TT 1907: 267–291, 401–436. 113 Koppány 1984: 219. 114 Mikó 2009: 121–122; Koppány 1984: 219. A zalaegerszegi Göcsej Múzeum raktárában található néhány reneszánsz nyíláskerettöredék Egervárról, amelyek szintén nagyfokú hasonlóságot mutatnak a vidék emlékanyagával. 109 110
300
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
Források/Gyűjtemények Falkutatatási – Ásatási dokumentációk Bozóki–Nagy 2003 = Bozóki Lajos – Nagy Veronika: Tátika vára. Falkutatási dokumentáció. 2003. Bozóki–Nagy 2005 = Bozóki Lajos – Nagy Veronika: Tátika, vár, északi palota keleti traktusa. Falkutatási dokumentáció. 2005. Bozóki–Nagy 2006 = Bozóki Lajos – Nagy Veronika: Tátika, vár. Falkutatási dokumentáció. 2006. Vándor 2004 = Vándor László: Rezi-vár. Ásatási dokumentáció. 2004. Vándor 2005 = Vándor László: Rezi-vár. Ásatási dokumentáció. 2005. Vándor 2010b = Vándor László: Ásatási dokumentáció. Rezi vár. 2010. Engel 1996 = Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I–II. Budapest: MTA Történettudományi Intézet, 1996. Engel 2001 = Engel Pál: Magyar középkori adattár. Budapest: Arcanum, 2001. Fejér CD = Fejér György: Codex Dipolmaticus Hungariae Ecclesiasticus Ac Civilis. Buda: Akadémiai Kiadó 1829–1844. HO IV–VII. = Nagy Imre – Stummer Arnold – Ráth Károly – Véghelyi Dezső: Codex Diplomaticus Patrius. / Hazai Okmánytár. IV–VII. Győr – Budapest: Hermann István – pápai Jókai Mór Városi Könyvtár, 1865–1891. Koppány 1986 = Koppány Tibor: Ábragyűjtemény a Közép-Dunántúl reneszánsz építészetének alaktanához. Kézirat, 1986. Kumorovitz 1953 = Kumorovitz L. Bernát: Veszprémi Regeszták (1301–1387). (Magyar Országos levéltár Kiadványai. Forráskiadványok 2.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1953. Molnár (szerk.) 2000 = Molnár András (szerk.): Zala megye archontológiája 1138–2000. Zalaegerszeg: Zala Megyei Levéltár, 2000. RA I. = Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke 1000–1270. I. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1930. RA II. = Szentpétery Imre – Borsa Iván: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke 1272–1290. II. Budapest: Akadémiai Kiadó 1961. TT 1907 = Magyar Történelmi Tár, 1907. Zala I–II. = Nagy Imre – Véghelyi Dezső – Nagy Gyula (szerk.): Zala vármegye története. Oklevéltár. I–II. Budapest: Históriaantik Könyvesház, 2011. [Eredeti kiadás: Budapest: Zala vármegye közönsége, 1886–1890.] ZsO I–II. = Mályusz Elemér (szerk.): Zsigmondkori oklevéltár. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1951–2007.
Hivatkozott irodalom Bakay et al. 1966 = Bakay Kornél – Kalicz Nándor – Sági Károly: Veszprém megye régészeti topográfiája. (Magyar régészeti topográfia 1.) Budapest: MTA Régészettudományi Intézet, 1966. Dénes 1982–1983 = Dénes József: Alsó-Tátika középkori vára. / Die aus der Arpadenzeit stammende Burg von AlsóTátika. In: Zalai Gyűjtemény 18 (1982–1983) 87–95. Dénes–Nováki 2013 = Dénes József – Nováki Gyula: Tátika három vára. In: Várak és kastélyok 9 (2013) 8–11. Engel 1988 = Engel Pál: Az ország újraegyesítése. I. Károly küzdelmei az oligarchák ellen (1310–1323). / La Réunification de la Hongrie. Les luttes de Charles Ier contre les oligarques, 1310–1323. In: Századok 122 (1988) 1–2. 89–146. Feiszt 1986 = Feiszt György: Fejezetek a Gersei Pető család történetéből. / Kapitel aus der Geschichte der Familie Gersei Pető. In: Zalai Gyűjtemény 25 (1986) 77–94. Feld 2000 = Feld István: 16. századi kastélyok Északkelet-Magyarországon. (A Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei 38.) Sárospatak: Rákóczi Múzeum, 2000. Fügedi 1977 = Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13–14. századi Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1977. Hegyi 2014 = Hegyi Dóra: Reneszánsz építészet a Balaton-felvidéken – Csobánc, Somló, Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai. (Szakdolgozat.) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2014.
301
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
Hegyi–Koppány–Rainer 2013 = Hegyi Dóra – Koppány András – Rainer Pál: Kutatások Csobánc várában. In: Castrum 16 (2013) 1–2. 29–64. Koppány 1984 = Koppány Tibor: A Közép-Dunántúl reneszánsz építészete. In: Ars Hungarica 2. (1984) 183–232. Koppány 1993 = Koppány Tibor: A Balaton környékének műemlékei. / Kunstdenkmaler in der Balaton-Gegend. / Monuments of the Lake Balaton-region. (Művészettörténet–Műemlékvédelem 3.) Budapest: Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993. Koppány 2009 = Koppány Tibor: Veszprém megye I. A sümegi vár és a devecseri kastély reneszánsz kőfaragványai. (Lapidarium Hungaricum 7.) Budapest: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2009. Kovács 2006 = Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben 1541–1720. Budapest – Kolozsvár: Teleki László Alapítvány, 2006. Kubinyi 1988 = Kubinyi András: Bárók a királyi tanácsban Mátyás és II. Ulászló idején. / Barons au conseil royal sous les règnes de Mathias Ier et D’Ulászló IIer. In: Századok 122 (1988) 1–2. 147–215. László 2008 = László Csaba: Reneszánsz nyíláskeretek a szerencsi várban. In: Castrum 2 (2008) 109–127. M. Kozák–Simon 2002 = M. Kozák Éva – Simon Zoltán: Jánosháza, Erdődy–Choron-kastély, 385–455. In: Lővei Pál (szerk.): Vas megye 1. Vas megye műemlékeinek töredéke 1. Belsővát – Kőszegszerdahely. (Lapidarium Hungaricum 5.) Budapest: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2002. Mikó 2009 = Mikó Árpád: A reneszánsz Magyarországon. Budapest: Corvina Kiadó, 2009. Nagy 2005 = Nagy Veronika: Tátika vára. In: Műemlékvédelem 2 (2005) 91–99. Pálffy 1999 = Pálffy Géza: A császárváros védelmében. A győri kapitányság története 1526–1598. Győr: Győr-MosonSopron Megye Győri Levéltára, 1999. Rácz 2000 = Rácz György: A Ják nemzetség és monostoralapításai, I. rész. In: Vasi Szemle 54 (2000) 1. 7–26. Sedlmayr–Ivicsics–Lővei 2002 = Sedlmayr János – Ivicsics Péter – Lővei Pál: Kőszeg, Belsővár („Jurisics-vár”), 527–576. In: Lővei Pál (szerk.): Vas megye 1. Vas megye műemlékeinek töredéke 1. Belsővát – Kőszegszerdahely. (Lapidarium Hungaricum 5.) Budapest: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2002. Somogyi 2013 = Somogyi György: Magyar tenger magyar ecsettel. Budapest: Magyar Napló, 2013. Szatlóczki 2002 = Szatlóczki Gábor: A Tátika vár históriája. A Gersei Pethő család és a tátika váruradalmuk története. Zalaszántó: Zalaszántó Önkormányzata, 2002. Szatlóczki 2012 = Szatlóczki Gábor: A Rezi vár históriája. A rezi váruradalom története. Budapest: Historiaanktik Könyvkiadó, 2002. Tóth 1990 = Tóth Sándor: A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára. In: Zalai Múzeum 2 (1990) 147–187. Varga 2001 = Varga Szabolcs: A devecseri Choronok. In: Fons 8 (2001) 3. 259–310. Vándor 2007 = Vándor László: Rezi vára. In: Várak és kastélyok 5 (2007) 4–7. Vándor 2008 = Vándor László: Tátika vára. In: Várak és kastélyok 6 (2008) 4–7. Végh 2007 = Végh Ferenc: Birodalmak határán – A Balaton partján. (Keszthely végváros a XVI–XVII. században). Budapest: Históriaantik Könyvesház, 2007.
302
Nagy Balázs
A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye) Bevezetés A műemlék a mai Pécs Tettye városrészének fennsíkján helyezkedik el. Az épületet ma is jól látható természetes határok szegélyezik: északra egy kőbánya függőleges falait, nyugatra a Tettye-forrást, illetve az egykori patakmedret, keletre a Havi-hegyet, délre a városrész meredek völgyét találjuk.1 A megelőző régészeti feltárásra az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerése következtében kerülhetett sor. A feltárási munkálatokat a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat, Kárpáti Zoltán vezetésével végezte el.2 A reneszánsz villa megelőző régészeti feltárását egy kilátó, egy színházgépészeti építményekkel felszerelt szabadtéri színpad és egy támfal tervezett építése tette indokolttá. A régészeti feltárás a beruházással érintett részekre összpontosult, így az épület keleti, déli és nyugati felében végeztünk kutatásokat. A rétegtani egységeket a stratigráfiai (STR) rendszer szabályai szerint értelmeztük és dokumentáltuk, így összesen 207 stratigráfiai egységet és 28 objektumot sikerült rögzíteni. Kezdetben kutatóárkokban, majd szelvényekben végeztük el a beruházással érintett terület feltárását. Szelvényekkel vizsgáltuk a keleti szárny déli és középső helyiségeit, a déli szárnyat, az udvar egy részét, és a nyugati szárny déli, középső szakaszát. Továbbá kutatóárkot nyitottunk a nyugati szárny középső és északi felében, valamint a keleti szárny középső helyiségében. Az épület a toronynál – annak bizonytalan statikai állapota miatt – nem volt kutatható. A régészeti kutatás során szisztematikus műszeres leletfelderítéssel kutattuk fel a földben rejlő fém- és éremanyagot, emellett a megtalált falak kötőanyagát természettudományos vizsgálatnak vetettük alá. A reneszánsz villa feltárt és álló falait 3D-lézerszkenner segítségével is rögzítettük.3 A feltárásból levonható következtetéseket a korábbi kutatási eredményekkel és történeti forrásokkal egyeztetve értelmeztük.
Kutatástörténet A tanulmányok egy részében találkozhatunk az épület alaprajzi felméréseivel, kiszerkesztéseivel, illetve a régészeti kutatási eredmények ismertetéseivel is. Az alaprajzi kiszerkesztések között említhetjük Reéh György, Gosztonyi Gyula és G. Sándor Mária munkáit. Mind közül G. Sándor Mária tanulmánykötetében található kiszerkesztés áll a legközelebb a 2009-ben feltárt épület alaprajzához.4 1 2
3 4
A kőbányáról részletesebben: Fedeles 2011: 79. Ezúton szeretném megköszönni Kárpáti Zoltánnak a bizalmat és a lehetőséget, hogy a feltárási munkálatok vezetésében részt vehettem, valamint a követendő szakmai tanácsokat, amivel a munka gördülékenységét és sikerességét biztosította a számomra. Továbbá azt is, hogy engedélyezte a kutatási eredmények bemutatását és közlését. Külön köszönet illeti Buzás Gergelyt, aki a régészeti feltárás ideje alatt, valamint az eredmények értelmezése során szakmai tanácsokkal támogatott. Kárpáti 2010a: 16. Gosztonyi 1943; Sándor 1984: 131; Reéh 1911.
303
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
Reéh György megfigyelése szerint a reneszánsz villát liliomos és rózsás Szatmári címeres oszlopfők díszítették. Ezek alapján a villa építését Szatmári György püspökségéhez (1505–1521) kötötték.5 Az reneszánsz villában 2004-ig három régészeti feltárásra került sor. Az épületben és környékén, 1957-ben Fülep Ferenc elsőként végezhetett ásatásokat. Az feltárás eredményeit Parádi Nándor 1959-ben tette közzé. Az ásatás tervezett célja nem a reneszánsz villa feltárása volt, hanem az itt feltételezett római kori emlékek felkutatása. A keresett korszak emlékeinek hiányában, a reneszánsz villa északkeleti felét kezdték el kutatni. Nyolc kutatóárokban folytattak régészeti munkálatokat. A keleti szárny keleti falának vonalában egy vegyes falazatú falszakaszt találtak, amit támpillérként azonosítottak. Megfigyeléseik szerint ennek alapozása kissé mélyebbre nyúlt a palota falánál. Építési idejét a török korra határozták meg. Ugyanekkora keltezték a keleti főfal északi felében talált sekély falalapozást, valamint a tornyot is. A Tettye utca nyugati felén talált falakat is a hódoltság korára keltezték, amit az Eisenhut-térképen levő lőpor malom északkeleti kiszögellésével azonosítottak.6 2003-ban a reneszánsz villa balesetveszélyesnek nyilvánított falszakának régészeti leletmentését Nagy Erzsébet vezetésével a Janus Pannonius Múzeum Régészeti Osztálya látta el. Az udvar nyugati falának déli fele megerősítésre szorult, ami a föld alatt levő alapfalak feltárását tette indokolttá. A leletmentés során egy 1,6 m×2 m-es kutatóárkot nyitottak, melyben a visszabontott falszakasz közel 40 cm-es mélységben jelentkezett, így a statikailag bizonytalan falmaradvány megerősítése lehetségessé vált.7 Az épület déli felének pusztulásához a hegyről lefolyó csapadékvíz is hozzájárult, ami elsősorban a villa délkeleti felében okozott problémákat. Az állagmegóvás érdekében az épület veszélyeztetett részét támfallal tervezték megvédeni. Ennek kapcsán 2004-ben Gere László vezetésével megelőző régészeti feltárásra került sor. Az ásatás során három kutatóárok az épület keleti szárnyára, egy pedig a déli szárnyra irányult. A kutatási eredmények közül csak a legfontosabb megfigyeléseket és megállapításokat emeltük ki. A keleti szárny déli helyiségében az ásató egy téglaboltozatos pincét azonosított, megfigyelése szerint a pince egykorú a reneszánsz villával. A pince boltvállait a helyiség keleti és nyugati falához épített bélésfalon találta meg. Ezzel kapcsolatban a következő megállapításokat tette: a pince boltozatának magassága 150–160 cm-rel magasodott az egykori járószint fölé. Véleménye szerint a pince lejárata a villa délkeleti sarka mellett, a későbbi torony helyén lehetett. A torony megépülését követően a pince másodlagos lejáratát a keleti szárny déli helyiségének északi falából alakították ki. A keleti kapubejáró mentén téglaburkolat nyomaira bukkant, amit a késő középkori járószinttel azonosított. A feltárás eredményei közé sorolható az is, hogy a kutatás a déli szárny meglétét igazoltnak látta.8 A reneszánsz villa múltjával kapcsolatban Farbaky Péter átfogó jellegű kutatásokat végzett. Tanulmányai főként az épületre vonatkozó források, leletanyagok összegyűjtésére, valamint a villa alaprajzainak bemutatására, értelmezésére irányultak.9 A korszakot összefoglaló tanulmányokban is gyakran említést tesznek a Szatmári-villáról, mint épület típusról.10 Pécs török korának történetét Varga Szabolcs foglalta össze, tanulmányában a Tettye városrész történetét is részletekbe menően tárgyalta.11 A 2009. évi kutatási eredményekről a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat kiadványából értesülhetünk.12 Az előzetes beszámolóban olvasható eredményeket a feldolgozás során újra kellett értelmeznünk, ami részint a természettudományos vizsgálatoknak, részint pedig a lelőhelyre vonatkozó források – feltárási eredmények, korabeli hiteles írott források, térképi és képzőművészeti ábrázolások – együttes értékelésének köszönhető.
Reéh 1911: 130. Parádi 1959. 7 Nagy 2003. 8 Gere 2004; Gere 2005. 9 Farbaky 2002: 52–57; Farbaky 2009: 347–349. 10 Bagyinszki–Buzás 2008: 42. 11 Varga 2009. 12 Kárpáti 2010a: 16. 5 6
304
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
Az épületre és környékére vonatkozó források A feltárások eredményeinek értelmezéséhez fontosnak tartottuk az idevonatkozó forrásértékű adatok összegyűjtését, melyeket az alábbiakban kívánunk ismertetni. A legrészletesebb adatokat a korabeli hiteles írott források és a térképészeti felmérések adták, mindezek mellett a képzőművészeti alkotásokban rejlő művészettörténeti vonatkozású információknak a tartalmi lehetőségét is vizsgáltuk.
Írott források Az első és egyben a legkorábbi írott forrás 1536-ból származik. Oláh Miklós Hungáriájában a következőket írja a környékről: „Van egy püspöki kert a mondott hegy északi oldalán, ahol forrás buzog, melynek folyása a város felé haladtában mintegy negyven malmot forgat sorjában.”13 A következő írott forrás 1649-ből származik. A forrás Hoffmann Pál menekült pécsi püspök kánoni kivizsgálási jegyzőkönyve. A jegyzőkönyvben megszólított második tanú, Mohátsy György őrkanonok 1649. május 17-én az alábbiak szerint fogalmazott: „A gyönyörű püspöki palotát a kerttel együtt muzulmán szerzetesek lakják.”14 A következő írott forrás egy adománylevél, amely 41 évvel később, 1690. június 20-án kelt. Az adománylevélben az idetelepült gróf Vecchy Gábor tábornoknak ajándékozott területek részletes felsorolása is szerepel, melyek között a Tettyéről a következőket írták: „A budai kapun kívül adok ő excellenciájának a hegy tövében, ahol egy nagy kőépületnek romjai állnak, a malmokig terjedő és tisztán fölismerhető természetes határjelektől körülvett 2–3 holdnyi területet, mely annak előtte török remetéké volt, kik a nagy romokban laktak és e völgysíkságot bírták.”15 Még egy írott forrást kell említenünk, mely ugyan nem a reneszánsz villát, hanem sokkal inkább a környezetét mutatja be. A forrás 1701. augusztus 12-én íródott, miszerint: „[...] Vecchy és neje a török kiűzése után az udvari kamarától örökös joggal megkapta a Tettyét a puskaporos malomnál, az kellemes kerttel és a Tettye vízfolyásán álló malmok vízjogával.”16 A fentiekben említett puskaporos malom 1714. június 11-én ismeretlen okból kifolyólag felrobbant.17
Térképészeti felmérések, ábrázolások A Tettyét és környezetét több térképen is megörökítették, melyekből a következőkben kettőt kívánunk ismertetni. Kiemelten fontosnak tartjuk Pécs város felszabadítása kapcsán az 1664-ben készült rézmetszet térképeket, melyek a Tettye patak mentén működő malmokat is feltüntetik. A térképek jellemzően fordított tájolásúak. A Tettye patak folyásának északi felén minden esetben megtalálhatjuk a puskaporos malom feliratát (Pulfer Mühl). Érdekességként megemlítjük, hogy a lőpor malommal szemben álló épület (derviskolostor) tetejét a török félhold díszíti, mint ahogy ezeken a térképeken azt a török templomok, rendházak esetében figyelhetjük meg. Bár ezek a térképi ábrázolások meglehetősen sematikusak, ennek ellenére a város egykori jellemzőit pontosan szemléltetik.18 A következő térkép Eisenhut György felmérése nyomán, 1780-ban készült. E térkép talán a legrészletesebb és a legjobban kidolgozott, ami a vizsgált területről készült. A térkép jobb oldalán egy jelkulcs látható: „a” betűvel a Tettye patak forrását, „b” betűvel a lőpormalom maradványait, „c” betűvel pedig a reneszánsz villa romjait jelölték. A villát U-alakú épületként tüntetették fel. A lőpor malmot négyszögletes, zárt udvarú épületként ábrázolták, amelynek sarkain négyszögletes kiszögelések találhatók.19
Oláh 1985: 40. Márfi (főszerk.) 1996: 85. 15 Cserkuti 1909: 3. 16 Cserkuti 1909: 5. 17 Baronek–Kraft–Mohácsi 2000: 26. 18 Varga 2009: 107, 138, 173. 19 Farbaky 2002: 69. kép. 13 14
305
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
Képzőművészeti alkotások A képzőművészeti alkotások közül csupán néhányat szeretnénk bemutatni, melyek a reneszánsz villát és közvetlen környezetét művészeti pontossággal ábrázolták. A szóban forgó alkotásokat Wurm Károly építőmester 1890-ben rézmetszet formájában örökítette meg. Munkája az épület romos kinézetét valósághűen őrizte meg az utókornak.20 A rajzokon jól kivehetők az emeleti szintet tartó gerendák lenyomatai, helyenként az ablakok és az egykori ablakkeretek kialakítása is felismerhető. A fenti alkotások bemutatását azért is tartottuk kiemelten fontosnak, mert a romosan álló épület falait a 20. század folyamán helyreállították, melynek során a balesetveszélyesnek ítélt falrészeket lebontották, vagy megerősítették. Emiatt a konzerválás előtti állapotokat csak a fennmaradt ábrázolásokon keresztül ismerhetjük meg.
Az épületre vonatkozó megfigyelések Mielőtt rátérnénk a 2009. évi régészeti feltárás eredményeinek bemutatására, vizsgáljuk meg, hogy a ma is álló falakból milyen következtetéseket lehet levonni. Emeleti szint fölé magasodó falakat figyelhetünk meg a keleti szárny északi felében és a toronynál, az északi szárny teljes szélességében, valamint a hozzá kapcsolódó udvar északi felének sarokfalainál. A legmagasabb és legépebb falakkal a nyugati szárny rendelkezik. Az épület déli szárnyának déli főfalát a modernkori talajszintig visszabontva, nagyjából 10 m hosszan tudtuk megfigyelni.21 A keleti szárny északi fiókos kolostorboltozatos helyisége a késő középkori, kora újkori épület legdíszesebb szobája lehetett. Ez a mennyezeti kialakítás csupán ebben az egy helyiségben figyelhető meg. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a helyiség boltozata és boltozattartó peduccioit utólag vésték a falsíkokba. A helyiség eredetileg sík, gerendás mennyezetű lehetett, amint a nyugati falban fennmaradt gerendafészkek mutatják (1. tábla 1). Az északi szárny három helyiségből állt. A falakon észak-déli irányú gerendák lenyomatait láthatjuk. A gerendák minden esetben a rövidebbik (6,5 m széles) fesztávot hidalták át (1. tábla 2). A nyugati és a keleti szárny helyiségeinek mennyezetét nyugat-keleti irányú gerendákkal fedték (1. tábla 1; 2. tábla 1). A nyugati szárny hosszú csarnokszerű kialakítással rendelkezett. A nyugati főfal keleti oldalának déli felében téglából épített, utólagosan bevésett hevederív maradványait figyeltük meg. A szárny északi felében szintén egy utólagosan kialakított válaszfal maradványaira lehetünk figyelmesek, ami még az emeleti szinten is követhető és mindösszesen egy téglasor vastagságú (2. tábla 1). A nyugati szárny és a déli szárny alapozásában 1 m-es szintkülönbség figyelhető meg. A nyugati szárny déli falát mélyebbre alapozták, mint a déli szárny déli falát (1. tábla 3). A déli szárny déli falának keresztmetszete a délnyugati sarokban lenyomat formájában vizsgálható. A déli fal magassága itt 6,4 m, amely felfelé lépcsőzetesen szűkülő keresztmetszetű. A lenyomatban vizsgálható fal, 2,2 m magasságig 80 cm széles, majd további 3 m-es magasságig követhető, ahol 60 cm vastag. A fal mellvédként magasodik az emeleti szint fölé, ahol 1,2 m magas és 40 cm széles (2. tábla 3).22 Az épület közepén egy nagyméretű téglalap alakú, minden oldalról zárt udvart találunk, melynek északi falazata a sarkoknál az emeleti szint fölé magasodik (2. tábla 2; 2. tábla 4).
A 2009. évi régészeti feltárás eredményei A reneszánsz villa egy emeletes épület, amely négy szárnyból és egy zárt téglalap alakú udvarból állt (hossza: 26,6 m; szélessége: 40,7 m). A földszint belmagassága 5,2 m lehetett, melynek meghatározásához a ma is álló kapuk, valamint ajtónyílások és az emeleti szintet tartó gerendafészkek voltak a segítségünkre. A késő középkori falakat törtkőből építették, a stabilizálásához használt kötőanyag sárga színű. Az alapozási mélység a mésztufa pad eltérő szintje miatt az épület északi részében mélyebb, míg a déli felében sekélyebb. A falak szélessége a földszinten jellemzően 80 cm, míg Farbaky 2002: 53. Kárpáti 2010a: 16. 22 Kárpáti–Nagy 2010. 20 21
306
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
az emeleti szinten többnyire 10 cm-rel keskenyebbek. A kutatás során in situ késő középkori járószintet nem találtunk, illetve erre vonatkozóan a rétegsorok sem adtak megnyugtató magyarázatot.23 Az ásatás eredményeit a keleti szárnyból kiindulva nyugati irányba haladva fogjuk ismertetni. A keleti szárny keleti fala mentén húzott szelvényben egy árnyékszéket találtunk. Az árnyékszék a késő középkori épületen kívül, a szárny déli felében található. Kialakítása: téglalap alakú, boltíves záródású, mélysége 2,2 m, vegyes falazatú. A boltívet tartó északnyugati sarkát a földre alapozták (3. tábla 1). Véleményünk szerint az itt alkalmazott, a palota falaitól eltérő falazási technika miatt az árnyékszék később épült a reneszánsz villánál. Keltezésének meghatározására a későbbiekben még visszatérünk. A keleti főfal belső oldalán, valamint a keleti szárny déli helyiségének északi fala mentén megtaláltuk a már korábban is feltárásra került pince keleti és északi bélésfalát.24 A helyiség keleti és nyugati falának belső oldalain megtaláltuk a bélésfalról induló boltvállakat, amit mindkét oldalon csupán az indító tégla jelzett (3. tábla 2). Egy modernkori vízvezeték kiépítése során az épület keleti főfalát – a déli helyiség északi falának találkozásánál – teljes mélységében átvágták. A feltárás alkalmával így lehetőségünk nyílt, hogy az északi fal alatt futó bélésfalat is megvizsgáljuk. A bélésfal a felette levő késő középkori fallal nem volt kötésben, a kövek felületét nem borította habarcs (3. tábla 3). Az északi oldalon a bélésfal kőből rakott, 40 cm széles és a lépcső vonaláig fut. Gere László a pince gádorát a torony helyére lokalizálta, illetve véleménye szerint a felépítmény kialakításánál a lejáró maradványait alapozásként használták fel.25 A feltárás során a felmerülő balesetvédelmi szempontok szem előtt tartása végett erre vonatkozóan csak részleges megfigyeléseket tudtunk végezni. A torony falai alapozási mélységben vizsgálhatók, melyek 90 cm, de esetenként a 1,5 m-es szélességet is elérik. Amennyiben Gere László alapján elfogadjuk, hogy a torony helyére pincelejárót lokalizálunk, úgy indokolatlan az általunk is megtalált lejáró kialakítása, hiszen a torony felmenő falai a pincébe jutás lehetőségét nem gátolták. Így a torony megépülése nem indokolja az „újabb” lépcsőlejáró kialakítását. Ezek alapján azt a lehetőséget, hogy a pincéhez két lejárat tartozott, még ha azok megléte időben különbözött, nem látjuk igazoltnak. A pincébe vezető lejárót a déli helyiség északi falának középső harmadában – annak átvágásával – alakították ki, amely három kövekből kialakított lépcsősorból és a hozzátartozó faszerkezetű lejáróból állt (3. tábla 4). Bár utóbbi meglétét régészeti eszközökkel nem tudtuk igazolni, egykori létezését okkal feltételezhetjük. A nyugati és a keleti boltvállindítás között 17 cm-es szintkülönbséget rögzítettünk. A pince boltozata Gere László meghatározása alapján, nagyjából 150–160 cm-rel magasodott az egykori járószint fölé.26 A tervezett támfal kivitelezése során a villa déli partoldalát függőlegessé tették, így a kialakult metszetfalban a pince betöltése és a nyugati bélésfala is kirajzolódott. A 40 cm széles vegyes falazatú bélésfalnak csak az egyik felét alapozták a fal alá, mivel a másik fele a boltozat indítást támasztotta alá (3. tábla 5). A szintadatok alapján a pince teljes belmagassága a beásás szintjétől a boltozat tetejéig mérve 6,2 m. A pince padlószintjétől mérve a lépcső lejáratának a teteje 4,6 m. A nyugati bélésfal a boltváll tetejéig mérve 3,8 m magas. A fentieket összegezve azt mondhatjuk, hogy a pince bélésfalát utólagosan, a késő középkori fal alá alapozták. A torony délkeleti sarokfalánál, valamint a lentebb bemutatásra kerülő török korban épült csorgókút kialakításánál is egyező anyagú, fehér színű, puha szerkezetű, könnyen megmunkálható márgás mészkő hasábokat használtak fel (3. tábla 7; 4. tábla 5). Azaz véleményünk szerint mindkét építmény (pince, torony) a reneszánsz villa megépülése után a török korban került kialakításra. A keleti szárnyon keresztül az épület közepe felé haladva az udvarra érkezünk, ahol a déli szárny északi falát is megtaláltuk. A szárny középső harmadának keleti felén, az északi fal déli részén egy 1,5 m hosszú, 60–70 cm széles, a késő középkori fallakkal azonos szintig visszabontott falat találtunk (3. tábla 6). A visszabontott faltömb mellől, annak szintjéről egy 1688-ban kibocsátott oszmán mangir került elő. A déli szárny északi falát az épület középső harmadában elbontott állapotában találtuk meg. Az elbontott falak helyén a reneszánsz villa lépcsőháza állhatott. A déli szárny déli falát teljes profiljában ismerjük, mivel az lenyomat formájában fennmaradt. Amint azt már a fentiekben említettük a falon két padka is megfigyelhető. A felsőhöz emeleti járószint, míg az alsóhoz egy 2,2 m magas boltvállról indított szegmensíves boltozat tartozhatott. A helyiség 6,5 m hosszú, így a boltozatnak ezt a távolságot kellett áthidalnia, melynek maximális belmagassága a boltvállaktól számítva 3 m. Ez némiképp magyarázatot adhat a szárny pusztulására is, mivel a vékony és sekély alapozású falak nem bírták a boltozat oldalnyomását, így kiomolhattak egy idő után. A késő középkori épület tengelyébe a déli szárny középső harmadának elbontását követően egy vízmedencét építettek fel Kárpáti–Nagy 2009. Gere 2004; Gere 2005: 267. 25 Gere 2005: 267–268. 26 Gere 2004; Gere 2005: 268. 23 24
307
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
(3. tábla 7). A medence kör alakú, melynek fala némileg szokatlan módon kétrétegű agyagból lett kialakítva. A fal külső fele 80 cm vastag sárga agyagból, míg a belső része 1 m vastag sötétbarna agyagból készült. A sötétbarna agyagfal belső ívén egy sekély alapozású 30 cm széles vegyes falazatú kerítőfal található. Az agyagfalak egy patkóalakú faltömbhöz csatlakoznak (4. tábla 1). A patkóalakú faltömböt minden bizonnyal egy csorgókút alapozásaként értelmezhetjük. A medence vízellátását a Tettye forrástól az épületbe futó agyagcsővezetéken keresztül biztosították. A kerámia vezeték felületét négyszög alakú, fehér, puhaszerkezetű márgás mészkövekkel borították. Pécs török kori vízvezetékéről Gosztonyi Gyula írt tanulmányt. A cikkben összegyűjtött vízvezeték elemeket alapul véve, a medence feltárásánál a „C” típust tudtuk azonosítani.27 A medence aljzatát márgás mészkővel kevert agyaggal döngölték. A mészkő mennyisége az altalajhoz közeledve sűrűsödött (4. tábla 2). A medencéhez két kifolyó is tartozott, viszont működési idejük különbözött. A vizet mindkét esetben a kút alatt vezették ki. Az elsődleges kifolyóhoz egy 10 cm átmérőjű kerámiavezeték tartozott. A vezeték a patkóalakú faltömbbe érve L-alakban megtört. A víz ezt követően egy kőhasábokból formált vályún keresztül folyt ki az épületből. A patkóalakú faltömbben levő vízvezeték minden bizonnyal meghibásodott, eltömődött. Elképzelésünket arra alapozzuk, hogy a vezeték fölül elkezdték kibontani a falat (4. tábla 4). A fal teljes kibontása helyett azonban építettek egy másodlagos kifolyót, amit a patkóalakú faltömbhöz épített zárófal átvágásával alakítottak ki. Ennek a kifolyónak a nyílása már jóval nagyobb, mint az első fázisban használt vezetéké: szélessége: 17 cm, mélysége: 22 cm (4. tábla 3). A vízmedence használati funkcióját ez idáig nem sikerült meghatározni. A rendelkezésünkre álló adatokból kiszámoltuk, hogy a 40 cm mély medence optimális vízhozam mellett 4 és fél óra alatt telt meg vízzel.28 A 40 cm feletti víz a patkó alakú faltömbön folyt keresztül. A medence vízszintje állandó lehetett, vize pedig folyamatosan cserélődhetett. A kerítőfalak belső átmérője 6,4 m, amit kiszerkesztés segítségével állapítottunk meg (6. tábla 2). Az udvar utolsó harmadában ismét megtaláltuk a déli szárny északi falát, ami itt a nyugati szárny keleti falával kapcsolódott össze. A nyugati szárny délkeleti felében a keleti fal mentén egymást érték a nyílt sütőhelyek (5. tábla 1). A nyugati szárny középső, illetve északi felében egy-egy kutatóárokban végeztünk feltárást. A középső felében húzott kutatóárokban nem találtunk régészeti objektumot. A szárny északi felében találtunk egy válaszfalat, amit egy teherhárító ív támasztott alá. A válaszfal lenyomata a nyugati falon a földszint és az emelet magasságában egyaránt megfigyelhető. A teherhárító ív téglából, míg a felmenő fal vegyes falazattal épült (2. tábla 1; 5. tábla 2). Bár a szárnyban megfigyelhető hevederív, valamint a megtalált válaszfal kialakítása láthatóan utólagos, véleményünk szerint a késő középkori épülettel azonos építési fázisban készült. Elhelyezkedésük szervesen kapcsolódik az épület építészeti térelosztásához, szimmetriájához és szerkezetéhez. A feltárási összesítő rajzon látható a feltárt terület kiterjedése, annak határai, valamint a kutatási egységek azonosító számai. A késő középkori falakat feketével, míg az utólagos beépítéseket kékkel ábrázoltuk (5. tábla 3).29 A feltárt falakat természettudományos vizsgálatnak vetettük alá, aminek segítségével építési fázisokat tudtunk elkülöníteni. A vizsgálatot Szilágyi Gáborné és Jevtuhov Boglárka végezte el.30 Az újonnan előkerült, valamint a kérdéses korú falszövetekből habarcsmintákat vettünk. Így összesen 19 darab mintát elemeztünk ki, mely kapcsán a mész összetételét, töltőanyagának arányát vizsgáltuk. A vizsgálat öt egymástól jól elkülönülő csoportot eredményezett, melyek egyben építési fázisokat is jelölnek. A kialakított csoportokba az összetételükben megegyező, vagy hasonló töltőanyaggal rendelkező habarcsokat soroltuk. A vizsgálat eredményét összevetettük a feltárás során tett megfigyeléseinkkel, mely során arra a megállapításra jutottunk, hogy a habarcs vizsgálat eredménye összhangban áll a feltárás során tett megfigyeléseinkkel. A természettudományos vizsgálatoknak és a régészeti megfigyeléseknek köszönhetően a reneszánsz villa alaprajzának építési fázisai elkülöníthetővé és értelmezhetővé váltak. Az építkezéseket alapvetően két fő korszakhoz tudtuk kapcsolni. Az elsőbe a reneszánsz építészet szabályait követő késő középkori épületet, míg a másodikba a török korra keltezhető átépítéseket soroltuk. A habarcsvizsgálat eredményét szemléltető térképen, a fekete szín a késő középkori épület alapfalait, a kék pedig a török korra keltezhető átépítéseket szemlélteti (5. tábla 3).
Gosztonyi 1941: 39. Az érték kiszámításához a medence és a forrás közötti magasságkülönbséget, a leejtés hosszát és mértékét, a kerámia vezeték keresztmetszetét, és a vízmedence idevonatkozó paramétereit vettük alapul. 29 Kárpáti 2010 alapján. 30 Szilágyi 2010. 27 28
308
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
1. kép: A pécsi Tettye téri reneszánsz villa és derviskolostor pénzforgalma címlet szerinti megoszlásban
A késő középkori reneszánsz villa és a török kori derviskolostor A püspöki villa (1509–1543/1566) A 2009. évi feltárás alakalmával talált pénzek közt a legkorábbi évszámos veret egy 1509-ben kibocsátott dénár. Bár a dénár későbbi kibocsátású vereteket is tartalmazó rétegből került elő, ennek ellenére elképzelhetőnek tartjuk, hogy a villa építése során veszítették el. Az épületet Szatmári György pécsi püspök építkezéseihez köti a kutatás, építését az 1509 utáni évekre határozta meg (6. tábla 1).31 Farbaky Péter vetette fel annak a lehetőségét, hogy a pécsi Reneszánsz Kőtárban található liliomos és rózsás Szatmári címeres ajtókeretek a reneszánsz villából származnak.32 Ennek lehetőségét az épületben található ajtónyílások méretei tovább erősítik (6. tábla 1). Továbbá érdemesnek tartjuk megemlíteni azt is, hogy az északkeleti helyiségben kétféle méretű ajtókeretet tudtunk elkülöníteni. Bár a keretek egykori helyét többnyire felfalazták, méreteik meghatározhatók. Az ásatási eredményeket értelmezve a reneszánsz perióduson belül két építési fázis különíthető el. A villa megépítését követően került kialakításra a nyugati szárnyban található hevederív és válaszfal is. Úgy tűnik, hogy a téglából épített, utólagosan kialakított építészeti elemek, bár másodlagosak, mégis a reneszánsz első építési fázisához kapcsolhatók (déli szárny emeleti szintjén található mellvéd fal, és az emeleti szinten található ajtó bélletek, valamint a nyugati szárny hevederíve és válaszfala). Elképzelésünket a nyugati szárny esetében a villa alaprajzának szimmetrikus térelosztása tovább erősíti. Ugyanakkor a második építési fázisban került kialakításra az északkeleti helyiségben található fiókos kolostorboltozat, ami eredetileg sík gerendás mennyezettel rendelkezett. Amennyiben megvizsgáljuk a reneszánsz villa földszinti alaprajzát, úgy az az érzésünk támad, hogy az építőmesterek nem, vagy csak részben használták ki az épületben rejlő lehetőségeket. Az alaprajz ismeretében biztosan állíthatjuk, hogy a földszinten nincs nyoma loggiának. Bár az emeleti szintet teljes kialakításában – a falak hiánya miatt – csak helyenként tudtuk vizsgálni, ezzel kapcsolatban mégis számos megfigyelést tettünk. A déli szárny déli falának profilja 1,2 m-rel mellvédként magasodott az emeleti szint fölé. Itt egy téglabélletes ajtókeret szára is fennmaradt, ami emeleti 31 32
Reéh 1910: 130; Farbaky 2002: 55; Gere 2005: 267. Farbaky 2002: 57, 144 (75–76. kép).
309
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
szinten kötötte össze a déli szárnyat a nyugatival (2. tábla 3). Véleményünk szerint a déli fal lenyomata alapján itt egy falazott mellvédről indított loggia meglétét feltételezhetjük.33 Továbbá érdemes megjegyezni, hogy Parádi Nándor jelentésében egy baluszter töredékről is értesülhetünk.34 Így okkal feltételezhetjük, hogy az emelet nem csak kifelé, dél felé lehetett egy loggiával megnyitva, hanem az udvari oldal is, ahol a loggia oszlopai baluszteres mellvédre támaszkodhattak. A loggia földszintje ugyanakkor zárt homlokzatú lehetett, erre utal a lépcsőház elhelyezkedése a homlokzat közepén. Az épület újabb kutatási eredményei alapján körvonalazódott alaprajzi szerkezet párhuzamait a zárt udvaros paloták között kereshetjük. A villa főbb struktúrájának szem előtt tartása mellett, párhuzamait már a jóval korábbi építésű épületeknél is megtalálhatjuk, mint például a pienzai Piccolomini-palota vagy a trentói érseki palota.35
Derviskolostor (1543/1566–1664/1686) Pécs 1543-ban török kézre kerül. A törökök először a belvárost, majd Szigetvár elfoglalása után a külvárosokat is birtokba vették.36 Amennyiben figyelembe vesszük a villából származó éremanyag intenzitását, úgy azt mondhatjuk, hogy az épületet a 16. század második felétől biztosan lakják, fénykorát a 17. század első felében éli (1. kép). A reneszánsz villán viszonylag nagy átalakításokat vittek végbe. A török kori építkezést a vegyes falazási technika jellemezte, ami szinte mindenesetben eltért a reneszánsz villára jellemzőtől. Ide sorolható az árnyékszék, a torony, a pince, a medence, valamint az 1957. évi feltárás alkalmával megtalált észak-dél irányú támpillér és a keleti fal mellé épített lépcsőalapozás is. Az építészeti fogások olykor a legegyszerűbb megoldásokat követik. Itt főként az árnyékszék északnyugati falára (3. tábla 1), a pince lépcsőjének kialakítására (3. tábla 2–4) és a medence agyagból épített oldalfalaira (3. tábla 7; 4. tábla 1) gondolunk. A török kori átalakításokat egy alaprajzi térkép segítségével szemléltettük, melyen a török korban elbontásra kerülő falakat szürkével, míg az állókat feketével jelöltük (6. tábla 2). A módszeres kutatás révén az objektumok betöltődését szinte minden esetben pénzekkel sikerült keltezni. Ennek köszönhetően azt is sikerült megállapítanunk, hogy az épületet, valamikor az 1649 utáni években az itt élt muszlim vallást követő szerzetesek felhagyják. Az objektumok közül az árnyékszék és a medence betöltődése is ez időtájra keltezhető. Véleményünk szerint a kolostor felhagyásának közvetlen okául Pécs 1664. évi felszabadító ostromát kell említenünk, amikor január 28-án lerohanták a Szigeti és a Budai külvárosokat.37
Buzás 2008: 76. Farbaky 2002: 55; Farbaky 2009: 348. 35 Heydenrich 1996: 50; Clarke 2003: 3. 36 Varga 2009: 59, 82. 37 Varga 2009: 173. 33 34
310
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
Források/Gyűjtemények Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ, Budapest (FK) Kutatási dokumentációk: Gere 2004 = Gere László: Pécs–Tettye. Szatmári villa. Kutatási dokumentáció, 2004. (ÁMRK–1658/2004) Kárpáti 2010 = Kárpáti Zoltán: Ásatási dokumentáció. Rajz- és fényképnyilvántartás, 2010. (KÖK, Kézirat) Kárpáti–Nagy 2009 = Kárpáti Zoltán – Nagy Balázs: Adatszolgáltatás, szakvélemény a Pécs, Tettye téri – Szatmári György reneszánsz nyári palotájának területén végzett régészeti ásatás eredményeiről, 2009. november (KÖSZ, Kézirat) Nagy 2003 = Nagy Erzsébet Gizella: Pécs–Tettye. Dokumentáció, 2003. (KÖH, NyTI 1795/2003) Szilágyi 2010 = Szilágyi Gáborné: Pécs, Tettye reneszánsz villa habarcsainak laborvizsgálata. (A korábban vizsgált habarcsmintákhoz kapcsolódó, azt kiegészítő jelentés.) Budapest, 2010. június 16. (KÖSZ, Kézirat) Oláh 1985 = Oláh Miklós: Hungária (1536). (Ford. Németh Béla.) Budapest: Magvető Kiadó, 1985.
Hivatkozott irodalom Bagyinszki–Buzás 2008 = Bagyinszki Zoltán – Buzás Gergely: Magyarországi reneszánsz építőművészet. Debrecen: Tóth Könyvkereskedés, 2008. Baronek–Kraft–Mohácsi 2000 = Baronek Jenő – Kraft János – Mohácsi Sándor: Tettye park és környéke, a park növényei. Pécs: Baranya Megyei Önkormányzat Közgyűlésének Nyomdája, 2000. Buzás 2008 = Buzás Gergely: Balusztrádos loggiák a magyar kora reneszánsz építészetben. In: Castrum 8 (2008) 2. 71–108. Clarke 2003 = Clarke, Georgia: Roman House – Renaissance Palace: Inventing Antiquity in Fifteenth-century Italy. London: Cambridge University Press, 2003. Cserkuti 1909 = Cserkuti Adolf: Conte Vecchy altábornagy, a Tettye ura 1690. június 20-tól 1701. augusztus 12.-ig. In: Pécsi Napló (1909) április 11. 3–6. Farbaky 2002 = Farbaky Péter: Szatmári György, a reneszánsz mecénás. Egy főpap műpártoló tevékenysége a Jagellókori Magyarországon. In: Művészettörténeti Füzetek 27 (2002) 52–57. Farbaky 2009 = Farbaky Péter: Szatmári György tettyei (Pécs) püspöki villája, 347–348. In: Buzás Gergely – Orosz Krisztina – Vásáros Zsolt (szerk.): Reneszánsz látványtár. Virtuális utazás a múltba. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 2009. Fedeles 2011 = Fedeles Tamás: ’Eztán Pécs tűnik szemünkbe’. A város középkori históriája 1009–1526. Pécs: Pro Pannonia Kiadó Alapítvány, 2011. Gere 2005 = Gere László: Tettye, 267–268. In: Kisfaludi Júlia (szerk.): Régészeti Kutatások Magyarországon. / Archaeological Investigations in Hungary. Budapest: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal – Magyar Nemzeti Múzeum, 2005. Gosztonyi 1941 = Gosztonyi Gyula: Pécs török kori vízvezetéke. / Türkische wasserleitung der Stadt Pécs, 30–39. In: Török Gyula (szerk.): Pécs Szab. Kir. Város Majorossy Imre Múzeumának 1941. évi Értesítője. Pécs: Pécs Szab. Kir. Város Majorossy Imre Múzeuma, 1941. Gosztonyi 1943 = Gosztonyi Gyula: Szathmáry püspök palotájának romjai a pécsi Tettyén. In: Építészet 3 (1943) 88–90. Heydenrich 1996 = Heydenrich, Ludwig H.: Architecture in Italy 1400–1500. (Pelican History of Art.) New Haven: Yale University Press, 1996. Kárpáti 2010a = Kárpáti Zoltán: Pécs, Tettye tér, Szatmári-palota. In: Tájékoztató a K.Ö.SZ. 2009. évi tevékenységéről (2010) 16. Márfi (főszerk.) 1996 = Márfi Attila (főszerk.): Pécs ezer éve. Pécs: Pécs Története Alapítvány, 1996. Nagy 2011 = Nagy Balázs: Képek a reneszánsz villa ma is álló falairól. Pécs: Tettye tér, 2011. Parádi 1959 = Parádi Nándor: Beszámoló a pécsi Tettyén 1957. évben végzett ásatásról. / Bericht über die am Tettye in Pécs 1957. durchgeführte Ausgrabung. In: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1958 (1959) 129–134. Reéh 1911 = Reéh György: Részletek a Tettye monográfiájából. In: Pécs-Baranya megyei Múzeum Egyesület Értesítője 4 (1911) 127–136. 311
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
Sándor 1984 = G. Sándor Mária: Reneszánsz Baranyában. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1984. Varga 2009 = Varga Szabolcs: Írem kertje. Pécs története a hódoltság korában 1526–1686. / Osmanlı dönemi Peç. Pécs: Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola – Pécs Története Alapítvány, 2009.
312
Szabó Béla
A Báthory István által ostromolt jelentősebb oroszországi erődítmények jellemzői Velikie Luki és Pszkov ostromának tükrében
Történelmi háttér Az erdélyi fejedelem Báthory Istvánt 1576. május első napján a krakkói vár templomában a kujavai püspök, Stanislaw Karnkowski megkoronázta.1 A koronázási esküje szerint is az állami egység, az 1558 óta Rettegett Iván ellen vívott livóniai háború előtti állapotok helyreállítása Báthory István legfontosabb feladatai közé tartozott. A Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség jogainak, kiváltságainak szabadságainak megerősítésekor ünnepélyesen elhangzott, hogy a szomszédos országok által elragadott lengyel vagy litván területeket visszaszerzi, tehát az 1558-as határokra szorítja vissza az ellenségeit (Oroszországot), országai területét csonkítani nem hagyja, sőt növelni fogja.2 Oroszország számára, amely ekkorra már fontos politikai, katonai és gazdasági szerepet töltött be Kelet-Európa életében, fontossá vált a Balti-tengerhez való közvetlen „kijárat” megszerzése. E cél megvalósításának útjában állt Svédország, a Livóniai Lovagrend és a Lengyel-litván Unió.3 Az orosz diplomácia meddő próbálkozásai után Rettegett Iván a háború mellett döntött: erővel áttörni Livónián. Így kezdődött a livóniai háború, amely célja egyrészt a meggyengült Lovagrend szétzúzása volt, másrészt tengeri kijárat megszerzése Oroszország számára.4 A cár, kihasználva Báthory István nehézségeit és súlyos külpolitikai helyzetét, koncentrált támadást indított Livónia eddig el nem foglalt részei ellen. IV. Iván 1577-es hadjáratának eredményeképpen gyakorlatilag majdnem az egész Baltikum a kezére került, Rigával együtt. A lengyelek hatalma csak a Dzwina folyóig érvényesült. De ez a 1577-es hadjárat nem hozott döntő fordulatot a cár számára. A hadjárat után a livóniai háború döntő szakaszába lépett, amely már Báthory sikereit hozta. Az orosz elemzések szerint Lengyelország a térség egyik legjelentősebb katonai nagyhatalma volt és Báthory színrelépésével számukra egy új veszély is jelentkezett. Úgy vélték, hogy Báthory segítségül hívhatja a törököket, vagy a tatárokat, akik veszélyeztethetik déli határaikat. Ezért nem vállaltak nagy csatákat, és Báthoryékat nagy, jól felkészült erődök ostromlásával akarták felőrölni. Rettegett Iván nem akarta a hadseregét kockáztatni, amikor tartott a tatár seregek újabb, fővárosa elleni támadásától.5 Számunkra azért is fontos Báthory oroszok elleni hadjáratainak ismerete, mivel a magyar katonák6 komoly segítséget nyújtottak a lengyelek oroszok ellen folyó harcaihoz, viszont a háborúban szerzett tapasztalatokat jól hasznosí1 2 3 4 5 6
HIM HL, TKGy VII. 3/1575. VL 158. Круус 1959: 115. Ez az orosz történészek általánosan elfogadott értékelése: Круус 1959: 117. Насонов–Черепнин–Зимин (ред.) 1955: 389–390. Az eddigi feltárt zsoldfizetési lajstromok alapján sok ezer (12.000–14.000) magyar katona neve és hadi cselekedetei elevenednek meg: SzádeczkyKardoss 1931: 339.
313
Szabó B.: A Báthory István által ostromolt jelentősebb oroszországi erődítmények jellemzői Velikie Luki és Pszkov ostromának tükrében
tották az 1591-ben kezdődött 15 éves háború törökellenes küzdelmeiben, amelybe 1594-től az eddig törököktől függő Erdély is belépett.7
A korabeli oroszországi erődítmények jellemzői A 16. században Oroszország szinte folyamatosan hadban állt valamelyik szomszédjával. Az akkori Oroszországhoz képest Lengyelország–Litvánia, a Livóniai Lovagrend és Svédország jól szervezett hadsereggel rendelkezett, erős tüzérséggel és fejlett ostromtechnikákkal. Ezért a korszerű ostromtechnikáknak és tüzérségnek is ellenálló erős falazatú várakká építették át az akkori határ menti erődítéseket: Pszkovot, Novgorodot, Szmolenszket és Mozsajszkot. Ezeknek a korszerűvé tett váraknak különleges stratégiai funkciója is volt, mivel Moszkva felé vezető utak mellett helyezkedtek el, mintegy mesterséges akadályként is funkcionáltak a Moszkva ellen törő ellenséggel szemben. Az adott időszakban a következő erődítéstípusok voltak Oroszországban: • Kreml: Belső erődítmény a város falain belül (citadella). Mivel a kreml volt a város legbiztosabban védett része, nemcsak adminisztratív központ volt, hanem a katonai tevékenységhez nélkülözhetetlen lőportár, fegyvertár, laktanya is itt kapott helyet. Ostrom esetén a városi lakosság és a katonaság is ide húzódhatott vissza, és a városi részek elvesztése esetén innen folytathatta a védelmet. • Városok védelmi fala: A kezdeti időkben ezeknek a városfalaknak csekély védelmi ereje volt a kreml védműveivel szemben. Oroszországban kezdetben a kreml körül letelepedett lakosságot palánkkal vették körül, majd egyre nagyobb területeket védelmezek. A palánkokat a későbbiek folyamán először farönkökkel épült fallal, majd a 16. század végétől kő- vagy téglafallal váltották fel. A kreml körül lassan kialakuló falrendszerek komoly nehézségeket okozhattak az ostromlóknak. Példa lehet a Báthory István által 1581-ben ostromlott Pszkov is, mely jelentős erődnek számított. Falai 10 km hosszan nyúltak el, 37 bástyával és 48 kapuval rendelkezett. Igaz, a Velikaja-folyónál fából épült a fal, de erről az oldalról az ellenség támadásával nem kellett számolni a védőknek. A vár részeit fedett, biztonságos átjárók kötötték össze. A falak átlagos magassága 6,5, vastagsága 4–6 m volt. A külső falakon belül volt a belső város (szintén falakkal körülvéve), azon belül a megerősített Dovmontov városrész. Ezen belül állt a belsővár, és a kőből épült kreml.8 • Kolostorok védelmi fala: Az orosz városok védelmében nagy szerepe volt a kolostoroknak. A kolostorok a városok köré épültek, főképpen a 15–16. században, és mintegy előőrsként szolgálva, kitolták a városok védvonalát. A kolostorokat kezdetben palánkkal vették körül, majd ezt fokozatosan felváltották a farönkökből épült falak. A 16. század második felétől a stratégiai jelentőséggel bíró kolostorok falait kőből építették fel. A vegyes építkezés sem volt ritka, előfordult, hogy a kapu, amelynek reprezentatív jelentősége volt, kőből, vagy téglából épült, viszont a falak továbbra is fából. A kolostorok közül kiemelkedik a Pszkovo–Pechorskaya Lavra, amely Pszkovtól 52 kmre, nyugatra található. A kolostort 1581-ben Báthory István tisztje, Bornemissza János sikertelenül ostromolta magyar katonáival. Ez annak is köszönhető volt, hogy 1553–1565 között a kolostort kőfalakkal és 9 bástyával vették körül. A falak nagyobb része egy meredély tetején helyezkedett el, melynek alján patak és vízakadály volt, így a terepviszonyok miatt nehezen lehetett megostromolni. A kolostorban több száz hivatásos sztreleckatona teljesített szolgálatot.9 A kolostorok védelmi szerepe a 17. század végére megszűnt, falaiknak csak reprezentatív jellege maradt. • Erődök (kreposty): Tisztán katonai jelentőségű erődítmények állandó helyőrséggel. Általában ezek az erődök az ország határainál épültek, vagy a nemrég megszállás alatt tartott területeken. Kiemelkedik közülük Pszkov erődkomplexuma, amely rendkívüli stratégiai jelentőséggel bírt. • Vonalas védelmi rendszerek: A déli határokat védték a betörő tatárok ellen. Az első kísérlet az orosz védelmi vonalak kialakítására a 14. századra tehető, amikor is védelmi objektumokat próbáltak elhelyezni az ellenség potenciális várható inváziós útvonalain. A 16. századra a tüzérség felülkerekedett a hagyományos erődök védelmi lehetőségein ezért új eljárásokat kellett alkalmazni. Ezek egyike volt a szabályos erődök kialakítása. A tüzérség hatékonyabb elhelyezése és az ellenség ágyúi ellen 7 8 9
Szádeczky-Kardoss 1931: 347. Соколов 2001: 121. Piotrowski 1994: 249. A sztrelecek (oroszul стрелец, lövész) muskétával és alabárddal felszerelt orosz gyalogoskatonák voltak a 16. század és a 18. század eleje közötti időszakban. Ők képezték Oroszország első állandó hadseregét.
314
Szabó B.: A Báthory István által ostromolt jelentősebb oroszországi erődítmények jellemzői Velikie Luki és Pszkov ostromának tükrében
való védelem miatt ekkor Oroszországban egy új alaprajzú erődítmény típus jött létre, amit „szabályos” erődnek hívtak. Ezek az erődök szabályos geometriai formával rendelkeztek, sűrűn elhelyezett tornyokkal, közöttük nyílt kurtinával,10 amely lehetővé tette a védők számára a flankírozást, vagyis az erődvonalak fedezését oldalozó tűzzel, a szomszéd bástya hatóköréig. Az ilyen alaprajzú erődítmények elsőként Pszkov környékén épültek. Az új eljárások másik változata a bástyás erődök kialakítása volt. A bástyás erődök oroszországi megjelenése jóval későbbre tehető, mint Európa többi részén (valószínűleg 1585–1586-ra). Ekkoriban gerendából és földből épültek ezek az erődítmények, és bástyákkal volt megerősítve. Előfordult, hogy a tűzhatás növelése érdekében a bástyára még egy tornyot is felhúztak. Egyszerűsítve, minden erődítmény három fő részből áll: falakból, védművekből és kapukból. A legtöbb erődítmény védelmére természeti akadályokat is használtak (például a falak előtt árkok kialakítása). Oroszországban az erődítmények struktúrája és építési anyaga nagyban függött az erődítmény stratégiai jelentőségétől. Kő- és téglafalakkal csak a nagy stratégiai jelentőséggel bíró kremlek és jelentős városok védművei épültek. A kisebb katonai jelentőséggel rendelkező erődítmények falai továbbra is fából készültek. A 16. század elejéig a falak felfelé vékonyodtak, a későbbiekben a falakat lényegesen megvastagították, hogy ellenálljon az ostromtüzérségnek. A falakon általában három szinten hoztak létre lőréseket, ahol tüzérséget és kézi lőfegyverekkel ellátott gyalogságot helyeztek el. Mind a kőből, mind a fából készült várak védőtetején lőrésekkel tagolt, fa tetőszerkezettel ellátott folyosót hoztak létre (boevoy hod, gyilokjáró). A várak falai döntő többségben, a fejlődési tendenciák ellenére, továbbra is fából készültek. Ez annak is köszönhető volt, hogy a fa, mint építőanyag szinte korlátlanul állt rendelkezésre a 16. századi Oroszországban. Az adott korszakban a fából épült várak meghatározó építési stílusa a tarassy volt. Lényege, hogy az addigi építési módszertől eltérően a különálló fából készült cellákat vízszintesen elhelyezett gerendákkal egyesítik. Ezek a fából készült cellák változatos geometriájú formát vehettek fel. A cellák (a tarassyk), földdel, vagy kővel voltak feltöltve. A feltöltés nélküli cellákban tüzérséget, vagy kézi lőfegyverrel ellátott gyalogságot helyeztek el. Az ilyen típusú erődítmények is a modernnek számító kőből készült erődítményekhez hasonlóan sikerrel állták az ostromlók tüzérségi támadását. A várárkok Oroszországban csak kiásott árkot jelentettek bizonyos távolságra a faltól (hogy a falak le ne omoljanak). Az erődítmények fatornyai négyszögletesek, vagy sokszögletűek voltak. A kőből, vagy téglából épült tornyok kör alakúak is lehettek. A tornyok tetején lőréses gyilokjárókat alakítottak ki, és a többszintes tornyok mindegyik emeletén ágyúk és kézi lőfegyverek számára kialakított lőrések voltak találhatóak. Mind a falazott, mind a fából készült tornyokon csúcsos, fából készült tetőszerkezet volt, tetején megfigyelő állással. A későbbiek folyamán kialakított bástya-rendszerű erődítmények sem tértek el lényegesen ezektől a kritériumoktól. Az orosz erődítmények kapuja a 16. században sohasem az erőd kurtina részén volt, hanem mindig a kapubástya (nadvratnaya bashnya) részét alkotta. A bejárat általában egy külső és egy belső kapuból állt, a közöttük lévő szakaszt az ostromlók számára mindenféle építészeti megoldással nehezítették. A kaputornyot egy előtte elhelyezett kisebb torony védte (otvodnaya strelnitsa), amelyhez egy felvonóhíd vezetett. Így ez a komplex védelmi rendszer jelentősen megnehezítette az erőd és a kapuk ellen irányuló ostrom tevékenységet.11
Velikie Luki ostroma Meddő diplomáciai tárgyalások után 1579 nyarán Báthory megkezdte hadműveleti tevékenységét Rettegett Iván Oroszországa ellen. Polock ostromát választotta, amelyet Rettegett Iván csak 1563-ban foglalt el. A várat és környékét Báthory sikerrel foglalta vissza. A stratégiai áttörést viszont a következő évi hadjáratában érte el a lengyel király, amikor is a hadműveleti terület az ellenség földje volt. Polock is a hagyományos orosz erődítményépítészet példája, de jelen tanulmány számára legyen példaértékű Velikie Luki ostroma. Báthory 1580-as hadjárata jóval nagyobb szabású volt az előző évinél, amikor „csak” egy néhány éve elfoglalt tartományt foglaltak vissza. Báthory ez évi hadjáratára június 16-án indult Wilnából. Két célpont jöhetett számításba: az egyik Szmolenszk, a másik Velikie Luki. Szmolenszk környékét már elpusztították a gyakori litván betörések, s a határtól is távol feküdt. Báthory mindent figyelembe véve úgy döntött, hogy Velikie Luki ellen indul, mert a környékét nem érte pusztítás, így ellátási gondok elvileg nem léphetnek fel, a Dzwina és az Uswiat folyókon a hadfelszerelés könnyen szállítható. Mindezek mellett Velikie Luki közel van Livóniához, ahonnan a további hadiszállítások megoldhatóak. A vár, elfoglalása esetén, elzárja az orosz hadsereg elől az utat Livóniába, és egy nagy kiterjedésű tartomány birtoklásától fosztja meg az ellenséget. 10 11
A kurtina a fal egy olyan darabja, amely két bástyát egymáshoz kapcsol. Nossov 2006: 16.
315
Szabó B.: A Báthory István által ostromolt jelentősebb oroszországi erődítmények jellemzői Velikie Luki és Pszkov ostromának tükrében
1. kép: A 20. század eleji valóság: Velikie Luki várából a kapu kivételével csak a földből készült védművek maradtak meg. (Forrás: https://ru.wikipedia.org/wiki/) 2. kép: A közelmúlt valósága: a mintegy száz éve még létező nyugati várkapuból ennyi maradt meg. (Forrás: http://www.allcastles.ru/tag/)
Velikie Luki vára emelkedőn volt s mindenfelől termékeny síkság vette körül. A várost palánkkal és keskeny árokban vízzel vették körül. Magát a várost az ostromló seregek megérkezése előtt pár nappal felgyújtották. A Lovat folyó a vár falai mellett elhajlik, s annak harmadrésze mellett haladva a felgyújtott város közepén keresztül, északra nyúlik, majd az Ilmeny-tóba ömlik. A folyón kívül sánc és állóvíz övezi az egész várat. Az oroszok előtt intő példa volt Polock bevétele, s mivel a fa alapanyagú falakban tűz ellen nincs remény a védelemre, roppant munkával megerősítették a falakat. A régi gerendákból álló falakat, alulról a falak tetejéig földdel és gyeppel borították be, a tetejére pedig földdel teli kosarakat állítottak (1. kép). Pár nap alatt az ostrom előkészületei befejeződtek, és a faltörő ágyúk elkezdték lőni a védműveket. Az ostromtüzérségnek köszönhetően nem sokkal később a magyar csapatokkal szembenálló bástyatöltésből annyi föld kiesett, hogy a katonák addig felvergődhettek, ahonnét a fal felső részét hosszú dárdájukkal elérhették. Ekkor parancsot adtak a gyújtásra. Gyulai Pál egykorú leírása alapján ezek a magyar katonák “[...] szurokkal, faggyúval s más tüzet fogó anyaggal bekent fenyőágakat fejök fölött tartva, a mellükig érő állóvízben átmennek és a nagy töltésen egymással versenyezve a dárdájok hegyére tűzött fáklyákat a fal párkányához közelebb viszik.”12 Ezt azért is nehéz volt végrehajtani, mert az oroszok a falra felmászókat igyekeztek mindennemű fegyverrel támadni. Amikor a bástya már eléggé égett, a magyar csapatoknak a tűz terjedése miatt vissza kellett vonulniuk (2. kép). Ekkor Báthory István döntő lépésre szánta el magát. A szívósan védekező oroszok ellenállását több oldalról történő támadással akarta megtörni. Egyidőben kezdődött el az aknaharc és a sérült falak felgyújtása, több oldalról is. Ez a módszer eredményre vezetett, mivel a fából készült falak és bástyák, elveszítve földborításukat, a lángok martalékává váltak. Gyulai szerint: “Ekkor az ellenség, vélve, hogy a dühöngő lángot már lehetetlen megállítani, végül az utolsó veszély félelmétől kényszerítve napfeljöttekor megígérte, hogy a várost feladja.”13 A lengyel és a magyar csapatoknak példaértékű hatékonysággal és gyorsasággal öt nap alatt sikerült elfoglalniuk a várat (3. kép).
Pszkov ostroma A Báthory és Rettegett Iván közötti harcban 1581 ősze és tele volt a livóniai háborút valójában eldöntő időszak. A Pszkov elleni hadjárat és a téli időjárási körülmények közepette az ostrom nehéz vállalkozásnak számított, főleg akkor, amikor a téli hadviselés Európában még rendkívül ritka volt és Pszkov erődítménykomplexuma nehezen elfoglalható és Velikie Lukival ellentétben az európai standardokat követő erődítés volt. 12 13
Gyulai 1994: 205. Gyulai 1994: 206.
316
Szabó B.: A Báthory István által ostromolt jelentősebb oroszországi erődítmények jellemzői Velikie Luki és Pszkov ostromának tükrében
4. kép: A Pokrovszkaja-bástya mai látképe. A magyar katonák 1581. szeptember 8-án foglalták el. (Forrás: http://wikimapia.org/5833659/ru/) 3. kép: Folynak a nyugati kapu helyreállítási munkálatai. (Forrás: http://starcom68.livejournal.com/1205432.html)
Augusztus 24-én a Pszkov falai alá érkező magyar csapatok bátran küzdelembe bocsátkoztak az oroszokkal. Pszkovot a szeptember 7-ei tüzérségi előkészítés másnapján már megostromolták. Jan Piotrowski lengyel kancelláriai írnok leírása alapján: „[...] a város másik oldalán is sáncokat építünk, s oda három ágyút telepítettünk, de mit tesz ez ennyi védő ellen. Kétszer ennyi ágyúra és emberre lenne szükségünk ekkora városhoz, mert ha az egyik oldalt ostromoljuk, a másik oldal nyugalomban lesz, és sokaknak nem tetszik, hogy így halogatjuk az ágyúzást. Már négy nap és négy éjjel, hogy ássuk a sáncokat és fonjuk a kasokat, a muszkák pedig, látván, hogy melyik oldalról szándékozunk támadni, azt az oldalt erősítgetik és építik. [...] A muszkák látva, hogy kasainkban és sáncvédőinkben kevés kárt tesznek, ágyúikat a falak tetejéről és a bástyákról lejjebb vitték, új nyílásokat vágtak, s oda állították az ágyúkat, egy, esetleg két embert ölnek meg: vagy lejjebb, vagy messzebbre hordanak az ágyúik. Rakétákkal, kőgolyóbisokkal és tüzes golyókkal árasztják el sáncainkat, de nem tesznek nagy kárt bennük. A sáncok körül elég sok a munka, helyenként sziklák közt kell ásni az árkokat, ezért hosszú, messzire vezető sáncokat csinálunk úgy, hogy a lengyel sáncokból át lehessen menni a magyarokéba, mert így együtt könnyebb [...].”14 A tüzérségi és egyéb előkészületek után pár nappal később már közvetlen ostromot lehetett kezdeményezni a vár ellen, mivel a tüzérségi előkészítés során szétromboltak két bástyát és mellettük egy-egy falrészt. A gyalogsági roham folyamán a katonák (többségében magyarok) elfoglalták a megrongált sarokbástyát, ahova azonnal négy zászlót tűztek ki, s lőni kezdtek az oroszokra. Ezzel egy időben a másik bástyát is sikerült megszállniuk. Távolabbról szemlélve az eseményeket, úgy tűnt, hogy várat sikerült az ostromlóknak elfoglalniuk. Ekkor fordulat állt be az ostrom menetében, mivel a bástyák elfoglalását nem tudták kihasználni. Nem tudtak betörni a vár belső területeire, és a nagyszámú védősereg — jól kihasználva védműveiket — folyamatosan tűz alatt tudta tartani a bástyákon összezsúfolódott, ostromló katonákat. Ráadásul az oroszoknak sikerült felgyújtaniuk az elfoglalt bástyák fából álló részeit, és így az ostromlók kénytelenek voltak visszavonulni (4. kép). Egy másik roham azért hiúsult meg, mert a tüzérség és az aknák által lerombolt falszakaszon áttörő gyalogság az oroszok által hirtelen felhúzott védelmi sánccal találta magát szemben. Mivel a védősereg jól elsáncolta magát, és a vár belsejébe jutott ostromlók nem kaphattak tüzérségi támogatást, kénytelenek voltak visszavonulni. A vár ellen többször is vezettek sikertelen rohamokat, de nem sikerült az ellenfelet megadásra kényszeríteni. Októbertől az időjárás is mostohára fordult, ezen kívül súlyos ellátási problémák léptek fel. A téli hónapok folyamán a meg-megújuló ostromot lassan a körülzárás váltotta fel.
14
Nagy 1994: 225.
317
Szabó B.: A Báthory István által ostromolt jelentősebb oroszországi erődítmények jellemzői Velikie Luki és Pszkov ostromának tükrében
Összegzés Báthory István jól felkészült többnemzetiségű, „koalíciós” serege sikerrel folytatta hadműveleteit Rettegett Iván Oroszországa ellen. Az ostromlott várak, Pszkov erődkomplexumának kivételével, döntően fából épültek, amelyek leküzdésében segítettek Báthory „tüzes golyói”. Ilyen tüzes golyókat Báthory alkalmazott felső-magyarországi harcai során, s később az orosz várak ostromában is. Használati módja abban állt, hogy izzóvá hevítették a golyót, úgy tették az ágyúba – a puskapor és a golyó közé hantot téve, nehogy fellobbantsa – és így lőtték ki. Célja inkább a gyújtás volt, nem a rombolás.15 Rettegett Iván felőrlési taktikája nem bizonyult sikeresnek. Báthory Polock és Velikie Luki mellett az egyik orosz várat foglalta el a másik után – Pszkov sikertelen ostromának politikailag és katonailag nincs jelentősége, amit az orosz történetírás és emlékezet kidomborít –, és ezzel a hadszíntér után a tárgyalóasztalnál is sikereket ért el, amellyel teljesítette a koronázási esküjében tett ígéretét, visszaszerezte az orosz cár által elragadott lengyel-litván területeket.
15
Szádeczky-Kardoss 1887: 5.
318
Szabó B.: A Báthory István által ostromolt jelentősebb oroszországi erődítmények jellemzői Velikie Luki és Pszkov ostromának tükrében
Források/Gyűjtemények Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest (HIM) Hadtörténeti Levéltár (HL) Török Kori Gyűjtemény (TKGy) VII. 3/1575 VL = Volumina Legum. Jozafat Ohryzki (lectoratus): Volumen secundum (ab anno 1550 ab annum 1609). Petersburg, 1859.
Hivatkozott irodalom Gyulai 1994 = Gyulai Pál: Commentarius rerum a Stephano rege, adversus magnum, Moschorum ducem gestarum. Anno 1. 5. 80. Claudiopoli in officina Relictae Casparis Helti, 200–210. In: Nagy László (szerk.): Báthory István emlékezete. Budapest: Zrínyi Kiadó, 1994. Круус 1959 = Круус Ханс Хансович: Балтийский вопрос в XVI в. в зарубежной исторической литературе In: Вопросы истории 6 (1959) 108–119. Nagy 1994 = Nagy László (szerk.): Báthory István emlékezete. Budapest: Zrínyi Kiadó, 1994. Насонов–Черепнин–Зимин (ред.) 1955 = Насонов А. Н. – Черепнин Л. В. – Зимин А. А. (ред.) Период феодализма. Конец XV–начало XVII в. Укрепление Русского централизованного государства (конец XV-XVI вв.), 4. том. In: Очерки истории СССР. Москва: Изд-во АН СССР, 1955. Nossov 2006 = Nossov, Konstantin: Russian Fortresses 1480–1682. Oxford: Osprey Publishing, 2006. Piotrowski 1994 = Jan Piotrowski emlékirata az 1581-es hadjáratról, 211–263. In. Nagy László (szerk.): Báthory István emlékezete. Budapest: Zrínyi Kiadó, 1994. Szádeczky-Kardoss 1887 = Szádeczky-Kardoss Lajos: Kornyáti Bekes Gáspár (1520–1579). Budapest: Méhner Vilmos Kiadása, 1887. Szádeczky-Kardoss 1931 = Szádeczky-Kardoss Lajos: Báthory István lengyel király magyar katonái. In: Hadtörténelmi Közlemények 1 (1931) 339–357. Соколов 2001 = Соколов, Б. В.: Осада Пскова польским королём Стефаном Баторием в 1581 г. In: Соколов, Б. В. (ред.): Сто великих войн. Москва: Вече, 2001.
319
Lengyel Boglárka
Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
Bevezetés Jelen tanulmány a fémfonalak készítéstechnikájának kutatását néhány gyakorlati tapasztalattal szeretné bővíteni. A kutatások eredményeit felhasználva, a fémfonalak készítésének elméleti lehetőségeit próbáltam ki a gyakorlatban: az egyes készítéstechnikai nyomok megfigyelése alapján feltételezett lépéseket. Minden részletre kiterjedő anyagvizsgálatra egyre több műtárgy esetében van lehetőség, ami egyre több támpontot ad a rekonstrukciókhoz. Korábban elsősorban a kiemelkedő jelentőségű műtárgyak (királyi, főúri textilek fémfonalai) alapos vizsgálata történt meg.1 Az eddigi kutatások2 elsősorban a fémfonalak anyagainak, felépítésének meghatározására, a korabeli írásos emlékek felkutatására, és a fémfonalak készítésének elvi rekonstruálására koncentráltak. A kísérleteimmel a fémfonalak készítésének gyakorlati kivitelezésére helyeztem a hangsúlyt. Régészeti, fémfonállal készült párta restaurálása során adódik a kérdés, hogy milyen is lehetett a párta eredeti állapotában, amikor a fémfonalak még nem korrodálódtak, és fényesen csillogtak. Történt számítógépes színrekonstrukció, ami közelebb visz az eredeti látványhoz.3 Egy kellő pontossággal térben újraalkotott tárgy, még jobban felidézi, hogy milyen lehetett az a használat idején. A pártarekonstrukció egyik meghatározó lépése a fonalrekonstrukció. A másolatkészítésnél cél, hogy az eredeti anyagokkal a lehető legjobban megegyező, az eredeti technológiához minél közelebbi módon készüljön a másolat. A középkori fémfonalak készítésének sok lépését ismerjük,4 másokra csak következtethetünk a pontos megfigyelések, anyagvizsgálatok alapján. A fémfonalak készítését ötvösmunkának tekintették, legalábbis az 1800–1900-as években,5 ezért feltételezem, hogy korábban is ötvösök készítették a fémfonalat, vagy legalábbis a fémszalagot, amit azután bélfonál köré tekertek. Több szempontból vizsgálhatunk egy műtárgyat, de ha a készítéstechnikai nyomokból a készítés módjára szeretnénk rájönni, a gyakorlati kísérletekből következnek az újabb és újabb megválaszolandó kérdések. Nem tudjuk, hogyan és milyen eszközzel vághattak egyforma, fél mm-nél is vékonyabb fémszalagokat, vagy hogy hogyan készíthettek hajszálvékony drót húzására alkalmas húzóvasat (dróthúzó szerszám),6 vagy, hogy milyen módon tekerték rá a bélfonalra a fémszalagot. Az ehhez használatos eszközökről – ha voltak – nem tudjuk milyenek lehettek, és hogy hogyan használhatták azokat. Etienne Binet 1622-ben7 ír egy lyukas gyűszűről, amit fémfonal készítéshez használtak, de nem tudjuk, hogyan nézett ki és hogyan használták.8 1 2 3 4 5 6 7 8
Járó 2002: 55–72; Járó 2010: 56–66; Gherdán et al. 2011: 57–72; Járó–Tóth 2011: 29–56. Fémfonalak kutatásával, anyagvizsgálatával, készítéstechnikai kérdéseivel legrészletesebben Magyarországon dr. Járó Márta foglalkozik. Járó–T. Nagy 2000: 121–127. Járó 2002: 61. A középkori aranyfonalak készítésének gyakorlati szempontból is hasznos leírása a korabeli írásos emlékek alapján. Möller 1984 [1818]: 19. „A fémfonalakat készítő ötvösöket nem sokra becsülték.” Járó 2010: 59. Oddy 1983: 243–254. Érdekes készítéstechnikai nyomokra hívja fel a figyelmet, de pontos magyarázatot a készítés technológiájára nem ad. Járó 2010: 57. Fémfonal készítéséhez használt aranyszalag szélén olyan felpöndörödés látható, ami eredhet abból, hogy a szalagot valamin áthúzták (lásd az elektronmikroszkóppal készült felvételt). „[...] a 16. században a fonónő a mutatóujjára egy többszörösen átlyuggatott gyűszűt húzott, amelyen keresztül kéziorsón lévő selyemfonalra vezette az aranyszalagot.” Járó 2002: 60–63.
321
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
1. kép: Cosimo Tura Minerva diadala című freskójának részlete, 1470 (Forrás: Sipos 2002: 82)
A régészeti leletek hiányát magyarázhatja az is, hogy a fémfonalakat szerszámok nélkül, kézzel fonhatták (1. kép).9 Feltételezhetően olyan tudás volt ez, amelyet titokban tartottak. Talán legismertebb utalás erre a Tancika Marcika című magyar népmese, ahol az ördögnek kell 2. kép: Aranyfonalat fonó nőt ábrázoló rézmetszet Abraham a Santa adni annak a lelkét, aki csepűből aranyfonalat akar ké- Clara Würzburgban kiadott, Etwas für Alle című munkájából, 1711 (Forrás: E. Nagy et al. 1993: 5) szíteni.10 A fémfonalak felépítése, és a hozzá használt alapanyagok nagyon nagy változatosságot mutatnak.11 A fémszál rekonstrukció elkészítéséhez mintának mégis három olyan pártát választottam, amelyek fémfonala egymáshoz nagyon hasonló. Egy ma ismeretlen technológia rekonstrukcióját egy egyszerűbbel érdemes kezdeni, amelyből majd a bonyolultabb felépítésűek is elkészíthetőek. Mintáink anyagukban és felépítésükben is az egyszerűbbek közé sorolhatók, de még így is számos kérdést, lehetőséget vet fel készítésük egyegy lépése. A kísérlet során kipróbáltam különböző szerszámokat, eszközöket és megfigyeltem melyikkel mennyire eredményes a munka, melyik szerszám hagy hasonló nyomokat.
Középkori aranyfonalak készítéstechnikája Kevés írásos, képi vagy tárgyi emlék maradt a fémfonal készítésről, ezért nemcsak a pártával egykorú, hanem minden korábbi forrás hasznos támpont lehet. A mintának választott fémfonalaknál későbbi forrás is segítséget adhat a rekonstrukció készítésekor. Feltételezem, hogy több száz év alatt sem történt olyan nagy technológiai váltás a fémfonalak készítésében, amiért ne lehetne alapnak tekinteni a korábbiakat a kísérletezésben. Ha a tömör fémszalaggal készült fémfonalak felépítését veszem alapul, akkor nem látok akkora különbséget például a 11. századi és 16. századi fémfonal között, mint a 17. századi és 20. századi között. A készítésben jelentős változás a gépesített gyártás lehetett (az ipari forradalom idején, a textilipar gépesítésekor, 1769), ami nem egy hirtelen váltás, hanem egy folyamatos fejlődés része volt. Egy 1711-es, aranyfonal-készítést ábrázoló képen bonyolult csiga- és fogaskerékrendszer vezeti a szálakat a fonónő kezébe. Olyan eszköz, amit a fonónő a fonal betekeréshez használna nem látszik a képen (2. kép). Ugyanakkor egy 1470-es freskórészleten a baloldalon ülő, fiatal nő a fonalat vagy fémfonalat(?) szabadkézzel sodorja. Lehetséges, hogy a középen ülő alak fémfóliát vág a fémfonalakhoz (1. kép).
A tapasztalataim azt mutatják, hogy lehetséges eszközök nélkül, kézzel bélfonalra fémszalagot sodorni. Istvánffy 1963: 201 11 „Isten nagyobb dicsőségére és maguk gyönyörűségére alkottak volna különböző anyagú és morfológiájú elemekből összetett fonalakat.” Járó 2010: 59. 9
10
322
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
A legkorábbi fémfonalak aranyból készültek, később egyre változatosabb anyagkombinációjú és felépítésű fémfonalakat készítettek. Eddig közel 60-féle fémfonal-variációt ismerünk.12 Csak a tömör fémszalaggal készült fémfonalak készítéstechnikájának kérdéseire koncentráltam, a hártya-, bőr- és papírfonalak készítésének módja újabb kísérletsorozat része lehet. A 16. század idején a fémfonalak készítéséhez inkább aranyozott ezüstöt, aranyozottezüstözött rezet, ezüstöt, ezüstözött rezet vagy sárgarezet használtak, mint aranyat önmagában.13 Gyakoribb, hogy a selyem bélfonalhoz nemesfémet, míg a sárgarézhez len-kender alapú bélfonalat használtak. Ennek ellenére előfordulnak kivételek. Feltételezhető, hogy a módszer, ahogyan a bélfonálra tekerték a fémszalagot, a sárgaréz esetében is hasonló lehetett, mint az arany vagy az aranyozott ezüstfonalaknál. A sárgaréz ötvözet előállításáról, lemez, illetve fólia gyártásáról és a dróthúzásról nem a fémfonal-készítés lépéseként, hanem a fémművességet ismertető leírásokban találkozhatunk.14
A mintaként választott párták fémfonalának morfológiája és anyagvizsgálata A három, mintának tekintett fémfonal három különböző ásatásból származó pártáról való: • Tapsony–Terbezd, 4. számú sír. Költő László ásatása, 2000 (1. tábla 1); • Drégelypalánk, Petőfi Sándor út 4., csatorna, SNR 168. Mordovin Maxim ásatása, 2011 (1. tábla 2); • Somogy megye(?), szám nélküli sír (1. tábla 3).15 A fémfonalak vizsgálatánál meg kell állapítani a fonal alaktani sajátosságait, a fémszalag és a bélfonal anyagát és méreteit. A Tapsony–terbezdi 4. számú sír pártája, illetve a Somogy megyei(?) szám nélküli sír pártája már restaurált.16 A drégelypalánki párta restaurálása folyamatban van. A mintának választott fémfonalak méretei a következők: a fonalátmérő 0,4−0,6 mm, a szalagszélesség 0,5−0,6−0,8 mm. A pártákhoz használt fémfonalat egy bélfonal köré tekert sárgaréz szalag alkotja. Ezeknél a pártáknál ez a legegyszerűbb fémfonal.17 Mindhárom pártánál ezekből készült a párta csipke része, ahol egymás mellett párban használták, vagy kettőt összesodorva a flitterek tartójaként. A csipkét keretező szegélyként alkalmazták, dupla sodratban (Tapsony–Terbezd, 4. számú sír) vagy hármas sodratban (Drégelypalánk). A Somogy megyei(?) szám nélküli sír pártájánál is szegélyeként varrták a hálócsipke köré, mintha zsinórral keretezték volna (ez a legösszetettebb felépítésű a mintaként választottak közül). A zsinórnak nevezett fémfonal felépítése: egy vastagabb bélfonal (1 mm átmérőjű) köré tekert fémfonal (0,4 mm átmérőjű) és az így kapott fonalból (2 mm átmérőjű) kettőt újra összesodortak, a sokszoros sodrat átmérője 4 mm (10. kép).18
A fonalak szerkezeti felépítésének meghatározása optikai mikroszkóppal Szabad szemmel is sok mindent megfigyelhetünk, de mivel ezeknek a fonalaknak a vastagsága kevesebb, mint 1 mm (a mintának választott fémfonalak átmérője 0,4–0,6 mm), ezért mikroszkóppal pontosabb méréseket végezhetünk. Fénykép készítése mellett érdemes rajzot is készíteni a fonalról, mert a fénykép nem mindig adja vissza az összes megfigyelt részletet, a fémfonalak korrodálódása, a rárakódott szennyeződések vagy éppen a konzerváláshoz használt átitató-anyag miatt. Másolatkészítésnél fontos adatok, amelyeket optikai mikroszkóp segítségével megállapíthatunk: Fémfonalak anyagainak meghatározása: Járó 2004: 72–74. A fémfonalak típusai, morfológiája: Járó 1995: 96. „A 13. század második felétől – jelen ismereteink alapján – az arany, mint „önálló” fémfonal alapanyag nem szerepel többet, legalábbis az európai textildíszítésben.” Járó 2009: 27. 14 Theophilus 1986: 3. könyv, XXIX. A magyar királyi koronázási palást aranyfonalainak készítéséről írja Járó Márta: ,,A textiltörténettel foglalkozó munkákban kétféle módon előállított szalagot említenek e korszak aranyfonalainak előállítása kapcsán, nevezetesen a kikalapált aranylemezből vágott, illetve a húzott aranydrótból hengerelt szalagot. [...] A 11–12. századi aranyfonalak készítéséhez alkalmazott fémszalagok előállítását ismertető, egykorú leírás »recept« tudomásunk szerint nem ismeretes. Mindössze Theophilus Presbyter napjainkban a 12. század elejére datált Schedula Diversarum Artium c. művében utal egy fél mondattal arra, hogy az aranyfonalak ugyanúgy készülnek, mint az aranyozott ezüstök, azaz hosszabb, kalapált aranyszalagból vágott keskenyebbeket használnak erre a célra.” Járó 2002: 58–59. 15 A pártát a somogysámsoni ásatás leleteivel együtt kezdte restaurálni Bakayné Perjés Judit. A restaurálást váratlan halála miatt sajnos nem fejezhette be. A restaurálás után az átadáskor derült ki, hogy a párta nem a somogysámsoni leletegyüttes része. Ameddig nem derül fény a párta lelőhelyére, addig a Somogy megye(?) szám nélküli sír pártájaként nevezem meg. 16 Részletes leírása és anyagvizsgálata: Lengyel 2013: 191–204. 17 Előfordul, hogy egészen egyszerű vékony drótot vagy fémszalagot is használtak „csipke” készítésre vagy hímzésre. 18 A sodratfelépítés nevezéktana: Johansen 2004: 85. 12 13
323
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
fonalátmérő, fémszalag sodratiránya, fémszalag szélessége, fémszalag vastagsága, bélfonal sordatiránya, bélfonal szálainak (ágainak) száma, milyen szöget zár be a bélfonal és a fémszalag, sodrat szám, vagy sűrűség (1. tábla 4). Régészeti fémfonalaknál a pontos méretek megállapítása a tized és század mm vékonyságú fémszalagok esetében nem mindig lehetséges. Ha a fémfonalról letekerünk néhány mm hosszú fémszalagot és megmérjük mikrométerrel a vastagságát, azt nem lehet az eredeti fóliavastagságnak tekinteni. A kialakult korrózió miatt vastagabb, ha eltávolítjuk a korróziót az eredetinél vékonyabb lesz a szalag vastagsága. Például, ha szalagvastagságként 60 mikront mértem, akkor előfordult, hogy a tisztított töredék csak 40 mikron vagy csak 20 mikron volt, ám ezt nem vehetem eredeti méretnek, de támpontnak jó lehet. Nem régészeti fémfonalak esetében a fémszalagok 10−20−30 mikronos vastagságúak (arany és aranyozott ezüst szalagok).19
A fonalak fémszalagjainak vizsgálata elektronmikroszkóppal és elektronsugaras mikroanalízissel (SEM+EDS)
A fémfonalak mindhárom pártánál rossz állapotúak, korrodálódtak ezért az alapanyaguk meghatározására nedvesanalitikai módszerekkel nem tettem kísérletet. Elektronsugaras mikroanalízissel egészen kicsi, szabad szemmel nem látható méretű fémfelület elegendő lehet a fém meghatározásához (3. kép). A fémfonalak fémszalagja mindhárom esetben egyértelműen sárgaréznek bizonyult. A Tapsony–terbezdi 4. számú sír és a szám nélküli sír párta fonalainak fém anyagvizsgálata korábban közlésre került.20 A drégelypalánki párta fémfonalairól három elemzés készült (1. táblázat):21 1. minta: az egyik, a csipkét szegélyező három fémfonalból készült sodrat fémszalagjának külső oldaláról; 2. minta: a csipkéhez használt fémfonal fémszalagjának belső oldaláról; 3. minta: a csipkéhez használt fémfonal fémszalagjának külső oldaláról. 1. táblázat: A drégelypalánki párta fémfonalának fém összetétele 1. minta: három fémfonalból készült sodrat
2. minta: fémfonal fém- szalagjának belső oldala
3. minta: fémfonal fém-szalagjának külső oldala
Elem
Wt%1
Wt%
Wt%
C
16,62
-
-
O
26,72
29,61
20,74
Si
-
1,65
1,04
Al
2,26
-
-
Si
4,98
-
-
Cl
-
0,90
1,21
P
2,60
2,12
2,28
K
0,36
-
-
Ca
1,56
0,98
1,07
Cu
36,81
58,97
65,39
Zn
6,02
5,77
8,27
Pb
2,07
-
-
100.00
100.00
100.00
Összesen2
1 2
Járó 2002: 67. Lengyel 2013: 195. 21 A méréseket Thiele Ádám végezte (MGTE ATT). 19 20
324
Wt%: tömegszázalék. 100%-ra normált tömegszázalék-értékek.
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
3. kép: A drégelypalánki párta fémfonalainak elektronmikroszkópos képe a.) három fémfonalból készült sodrat elektronmikroszkópos képe b.) a fémszalag belső oldalának elektronmikroszkópos képe c.) a fémszalag külső oldalának elektronmikroszkópos képe (A SEM képeket készítette: Thiele Ádám, MGTE ATT)
4. kép: Az eredeti bélfonal és a rekonstrukcióhoz használt bélfonal (Optikai mikroszkóppal készült kép 40-szeres nagyításban)
Minden minta esetében több ponton mértünk, de a fonalak rossz állapota, a fémszalag korrodálódása miatt, értékelhető mérések közül minden esetben egyet rögzítettünk. Aranyat vagy ezüstöt egyetlen ponton sem mértünk. Higanyt sem azonosítottunk, ami tűziaranyozásra utalna. Réz és cink mindhárom esetben kimutatható volt, de ezek az értékek nem elsősorban az ötvözet pontos arányát hivatottak megállapítani, hanem csak azt, hogy sárgaréz szalagot használtak. A korrodálódás során előfordulhat, hogy az ötvözetet alkotó fémek különböző mértékben korrodálódnak, ezért is tűnhet különböző arányú ötvözetnek. Ha mégis az ötvözet hozzávetőleges réz−cink arányát szeretnénk kiszámítani, akkor: • a hármas sodratú fémszalag esetében a mért 37% réz és 6% cink, 86−14%-os ötvözetnek felelne meg; • a fémszalag belső részén a réz 59% cink 6 %, ami 91−9%-os ötvözetnek felelne meg; • a fémszalag külső részén réz 65% cink 8 %, ami 89−11%-os ötvözetnek felelne meg. Azért fontos a szalag külső- és belső oldalán is mérni, mert a belső oldal kicsit védettebb helyzetben van, ezért lehet hogy ott kevésbé korrodálódott. Másrészt előfordulhatnak csak egy oldalon aranyozott vagy ezüstözött szalagok, illetve, hogy a belső oldal védettebb részén marad meg az aranyozás, ezüstözés. Ebben az esetben a minták külső és belső oldalán mért eredményekben jelentős különbség nem tapasztalható. A sárgaréz esetében, ha hidegen nyújtják, mint például a dróthúzás vagy lemezzé kalapálás során, akkor 15−20% cinktartalom az ideális, mert akkor a legkönnyebben alakítható. Mindhárom fémfonalnál kevesebb cinktartalmat mértünk, de ebből nem következik az, hogy nem használtak ideális összetételű alapanyagot. Lehet, hogy a korrodálódás során különböző mértékben alakult át az ötvözet réz, illetve cink tartalma és ennek eredményeként csökkenhet a cink aránya az ötvözetben. Ami megállapítható, hogy sárgarezet használtak és aranyozásnak vagy ezüstözésnek nincs nyoma, tehát hamis aranyfonalnak22 nevezhető.
22
Járó 2010: 65.
325
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
A fonalak bélfonalainak anyagvizsgálata polarizációs mikroszkóppal
A Tapsony–terbezdi 4. számú sír és a szám nélküli sír pártájának bélfonal-meghatározását a restaurálás közben elvégeztük.23 A bélfonalak nagyon rossz állapotúak, a minták porlékonyak voltak, pici darabokra töredeztek. Azok alapján selyemnek véltük. Mivel különlegesnek számít, hogy sárgaréz szalaghoz selyem bélfonalat használtak a vizsgálatokat megismételtük egy másik mikroszkóppal.24 Az újabb vizsgálatok alapján len rostokat állapítottunk meg, fotódokumentáció is készült. Mindkét pártáról több mintát vizsgáltunk és a növekedési csomók jól láthatóak, ami a lenszálak sajátossága (4. kép). A drégelypalánki párta bélfonalai hasonlóan rossz állapotúak, legtöbb helyen a fém korróziós termékeivel együtt őrződtek meg, kiszáradtak, morzsolódtak. Az elemi szálak- 5. kép: Három lenrost képe: a szám nélküli sír, a drégelypalánki ra való bontás tárgylemezen, optikai mikroszkóp alatt tör- párta fémfonalának bélfonaláról és az új, a rekonstrukcióhoz használt lenfonalból vett minta tént. A szálak vizsgálatát − glicerinbe ágyazás után − pola(200-szoros nagyításban, polarizált fényben) rizációs mikroszkóp alatt, 200-szoros nagyításban lehetett elvégezni. A bélfonalak minden esetben fehérek voltak, helyenként szürkés, zöldes elszíneződéssel, amit a réz korróziója okozott, nem festés. Két vagy három szálból sodort, „S”-sodratirányú bélfonal. Rugalmasabb szálaknál szét lehet bontani olyan hosszú szakaszt, hogy megállapítható legyen a szálak száma, ebben az esetben csak az látszik, hogy tagolt. Más minták alapján a szálak vastagságainak arányából lehet következtetni a szálak számára. A rekonstrukció három szálból sodort len bélfonallal készült, mikroszkópos képe nagy hasonlóságot mutatott az eredeti bélfonallal (5. kép).
A rekonstrukcióhoz szükséges alapanyagok A rekonstrukció során a fémfonal készítése volt a cél. Ezért az alapanyagok előkészítésében nem törekedtem minden esetben a korhű eszközök és módszerek alkalmazására. Arra azonban igen, hogy tudatosítsam magamban, mi az, ami korhű megoldás lehet és mi nem, valamint, hogy a kísérletezés abba az irányba mutasson, hogy minél inkább a korabeli (16. századi) készítéstechnikának feleljen meg. Elsődleges cél az volt, hogy a fémfonal olyan legyen, mint a régiek. (Természetesen károsodások, korrózió nélkül, hogy ki lehessen próbálni, milyen vele dolgozni, például hogyan lehet vele csipkét készíteni.) Újabb kísérletek céljaként lehet kitűzni, hogy fóliát és drótot készítsek korabeli módszerekkel vagy akár az ércből kiolvasztott fém előállítása is lehet cél.25 Kereskedelmi forgalomban hengerelt lemezt vagy fóliát és ipari módszerekkel előállított drótot lehet beszerezni, vékony fémszalagot nem találtam. Vörösrézből, sárgarézből beszerezhető legvékonyabb fóliák 0,1 mm (100 mikron) vastagságúak, ennél vékonyabb a magyarországi gyártók körében nem elérhető, kivéve az alumínium fóliákat, amelyek 0,007–0,014 mm vastagságúak. Bár 0,2 mm átmérő alatti drótokat kereskedelmi forgalomban szintén nem találtam, de ipari célokra vörösrézből előállítanak ilyeneket az elektronikai eszközök speciális tekercseléséhez. A fémfonal készítéshez szükséges 0,6−0,4 mm széles, 0,05−0,03 mm vastag26 sárgaréz szalag és 0,5–0,6 mm átmérőjű „S”-sodratú lenfonal (100%-os lenfonal kereskedelemben kapható). Lengyel 2013: 193. A MKE RKI Laboratóriumában, polarizációs mikroszkóppal. 25 Középkori módszerekkel, színesfémércekkel történő kohósításra Magyarországon eddig még nem történt kísérlet, de vasércből vasbuca előállítására már igen: Thiele 2010. 26 Nem régészeti fémfonalakon mért fémszalag-vastagságot vettem alapul, mert az általam választott régészeti fémszalagok vastagságát pontosan nem tudtam megállapítani a korrodálódás és a rárakódott szennyeződések miatt. A rekonstrukcióhoz 0,045–0,050 mm vastagságú szalagokat használtam. Ez a dokumentált fémszalag vastagságok felső határa. 23 24
326
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
6. kép: Lemezollóval, késsel vágott 0,05 mm rézfólia éle és hengerelt drót éle
Fóliából készített fémszalag 0,05 mm vastag fémfóliát kalapálással és hengerléssel lehet készíteni. A fémfonalhoz a szalagokat gépi hengerrel készült fóliából vágtam. Az általam ennél vékonyabbra hengerelt fólia 0,04 mm, 0,03 mm és 0,02 mm. Egy-egy hengerlés között az anyag annyira rideggé válik, hogy lágyítani kell.27 A szabályos téglalap alakú fólia a többszöri hengerlés és lágyítás után szabálytalan alakúvá válik, ezért a szalagokká vágás során aránylag sok hulladék keletkezik. Kérdés, hogy régen volt-e módszer arra, hogy kevesebb hulladék keletkezzen, vagy felhasználták valami másra (mint például aranyfólia hulladék esetében a „csigaarany”),28 vagy újra beolvasztották és újra öntötték, húzták, hengerelték. Kalapálással is lehetne vékonyítani a fóliát, de egy kalapálással készült fémfólia egy középkori fémművességet rekonstruáló kísérlet lehetne.29 Így a másolatkészítésnél maradtam a gyári hengerelt fóliánál, ami 0,05 mm (a dokumentált szalagvastagságok felső határa). 0,05 mm vastag fólia felszeletelése 0,5 mm széles szalagokká több módon lehetséges, például késsel, ollóval, körpengével. Érdemes megvizsgálni, hogy melyik módszer mennyire hatékony, illetve régen hogyan készíthették. Nem régészeti leletként előkerült fémszalag élén látszanak függőleges barázdák, amik vágásra utalnak.30 Azt vizsgáltam, melyik vágási módszer után marad az eredeti fémszálakon láthatóakhoz hasonló nyom. Késsel vagy ollóval vágott szalagon megfigyelhető hasonló nyomok 0,050 mm-es és 0,125 mm-es fémfólia vágási felületeit vizsgáltam. A vastagabbat összehasonlításként, mert azon jobban látszanak a nyomok (6. kép).
A fémfólia vékony szalagokká vágásának tapasztalatai Ollóval vágott szalagok előállítása lassú, és a levágott szalagok nem olyan szabályosak, mint a vonalzó mellett vágott szalagok. Az ollóval vágott fólia könnyen elcsúszhat és ilyenkor nem lesz párhuzamos a szalag két széle. Ha nem elég éles az olló, vagy nem zár szorosan, akkor a fólia becsúszik az olló élei közé és megnyúlik, ezért nem lesz szabályos a vágás. Az olló és lemezolló által hagyott nyom csak részben hasonlít a műtárgyról származó fémfonal szalagjának vágási élén látható függőlegesen futó barázdákhoz. Az ollóval vágott fólia élén a barázdák középen megszakadnak, minden esetben középen egy törésvonal látható. Késsel kétféle módon vágtam fóliából szalagot: fémvonalzó mellett húzva, illetve a fóliára állítva és függőleges irányba lenyomva (kalapáccsal ráütve) a pengét. A késsel vonalzó mellett vágott szalag élén hosszirányú barázdák futnak. Ha a kés pengéjét állítva a fóliára helyezzük, és erősen lenyomjuk vagy kalapáccsal ráütünk, akkor olyan függőleges barázdák keletkeznek, mint amilyeneket a középkori szalagok élén dokumentáltak. A körtárcsával (derelyevágóhoz hasonló eszköz) vágott szalagok párhuzamosak, de ha nem kellő erővel nyomjuk rá a pengét, nem vágja át a fóliát. A megismételt vágás nem minden esetben sikerül pontosan. Könnyen elcsúszik a Lágyítás alatt azt a hőkezelést értem, amikor hő hatására a fém kristályos szerkezete visszarendeződik, a hidegalakítás miatt kialakult belső feszültség részben vagy teljes egészében megszűnik. Általában vörös-izzásig melegítjük, minél vékonyabb a lemez vagy drót, annál óvatosabban, nehogy megolvadjon. 28 Theophilus 1986: 3. könyv, XXXIX. 29 Az ausztriai Schwechat-ban napjainkban (2004) is van középkori módszerrel dolgozó, kalapálással aranyfóliát készítő mester. Járó Márta egyetemi előadása (MKE RKI). 30 Járó 2002: 61. 27
327
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
második vágás, és ha csak tized-milliméterekkel is, ilyen keskeny szalagoknál ez már jelentős eltérés. Leginkább a késpengével vágott függőleges irányban lenyomott penge hagy a mintának tekintett nyomhoz hasonló barázdákat. A kísérletben három vékonyabb pengét használtam, ezért vékony falapocskákkal kellett beállítani a pengetávolságokat és kis szorítókkal rögzíteni a pengéket. A fóliára állítva és kalapáccsal ráütve egyszerre három, 8 cm hosszú és 0,6 mm széles szalagot lehetett vágni. Sok késpengét egymás mellé rögzítve és a fóliára állítva egyszerre levágva a szalagokat lehetséges legszabályosabban és leghatékonyabban vágni. Ha a késpengék vastagsága megegyezik a szalag szélességével, például 0,6 mm vastag kések vannak kiélezve, akkor az éltávolsága is 0,6 mm. Így szabályos, egyforma szalagok vághatóak. Ahány darab késpengéből készítenénk a vágóeszközt, annyi szalagot tudunk egyszerre, egy mozdulattal levágni. A kísérletek mai eszközökkel történtek, de a továbbiakban tervezem a lehetséges korabeli eszközmásolatok elkészítését és az azokkal való kísérletezést.
Drótból készített fémszalag Hajszálvékony drót szükséges ahhoz, hogy hengerléssel megfelelően vékony drótot készíthessünk. Az ötvösségben ma általánosan használatos húzóvasakkal 0,2 mm vékonyságú drótot lehet készíteni, ami nem elég vékony a párta fémszalagjának elkészítéséhez. Legvékonyabbat ma az aranyműves húzóvasakkal lehet készíteni, aminek a legkisebb változata 0,15 mm átmérőjű. A 0,25 mm-es drót 0,050 mm vékony szalaggá hengerelve 1 mm szélessé válik. Ennél vékonyabb drót szükséges a pártákhoz. A 0,18 mm-es drót 0,045 mm vékonyra hengerelve 0,5 mm széles szalaggá válik. Ez már megközelíti azt a méretet, amilyeneket a régi fémfonalakhoz használtak. 1 m hosszú 0,18 mm átmérőjű drót egy lépésben történt hengerléssel 0,045 mm vastagságú 0,5 mm széles szalag 1210 mm hosszú lesz, 210 mm-t nyúlik (2. táblázat). Egy azonos hosszúságú drót ugyanolyan vastagságú, és szélességű szalaggá hengerlése közben más mértékben nyúlik meg, ha egy vagy több lépésben történik. A kísérletben az egy lépésben történt hengerlés során kevésbé nyúlt meg, mint a 3−4 lépésben hengerelt. Például a 2. és 3. kísérletben egy lépésben 27 cm-t, három lépésben hengerelve 45 cm-t nyúlt, ugyanolyan hengerbeállítással. A 4. 5. kísérletben négy lépésben 50 cm-t nyúlt, két lépésben hengerelve 45 cm-t nyúlt, ugyanolyan hengerbeállítással. A drótot kétszer lágyítottam, a hengerlés előtt és hengerlés után a bélfonalra tekerés előtt. A hengerlés előtt a 0,18 mm-es drót lágyítása 500ºC-os kemencében két perc alatt történt. A második lágyításnál a szalaggá hengerelt drótot (0,5 mm széles, 0,045 mm vastag) cseréporsóra tekerve helyeztük az 500ºC-os kemencébe két percre. 2. táblázat: A drót hengerlése közbeni nyúlásának mérései Kísérlet száma
Kiinduló drót vastagsága (átmérő) mm
Kiinduló drót hosszúsága mm
Hengerlés száma
Hengerlés utáni szélesség mm
Hengerlés utáni vastagság mm
Hengerlés utáni hosszúság mm
1.
0,18
300
1.
0,70
0,050
350
3.
0,85
0,030
435
2. 4.
2.
3.
4.
0,18
0,18
0,18
1000
1000
1000
5.
1. 2. 3.
1.
1. 2. 3.
328
5.
0,18
1000
6.
0,18
1000
4.
1. 2.
1. 2.
0,75 0,88 0,90
0,50 0,75 0,80
0,80
0,75 0,85 0,88 0,90
0,89 0,90
0,75 0,80
0,040 0,025 0,020
397 479 502
0,051
1210
0,030
1450
0,040 0,030
0,035 0,030 0,025 0,020
0,025 0,020
0,040 0,030
1330 1270
1280 1387 1475 1504
1355 1452
1275 1285
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
A fémfonal betekerésének lehetőségei A fémfonal a fémszalag bélfonal köré tekerésével jön létre. Egy ma ismeretlen technológiát szeretnék rekonstruálni, ezért a ma is létező rokonszakmák módszereinek tanulmányozása közelebb vihet a megoldáshoz. Rokonszakmáknak tekinthető az ötvösségből a drótsodrás, a textiliparból a cérnakészítés, a kötélverés és zsinórkészítés. A drótsodrás technikája – kiindulásként – adódott az ötvösségből, mivel ötvösök készítették a fémfonalakat. (Legalábbis a 1800-as években, ezért feltételezhetjük, hogy korábban is.) A drótsodrás során két, három vagy több szál drót feltekerése történhet „Z”- vagy „S”-sodratirányban. Lehet kevésbé sodrott – egész hosszúkásra hagyva a „szemeket” – vagy tömörre, szinte gyöngydróttá sodorni. A sodronyok nagyon sokfélék lehetnek, többféle típusba sorolhatóak. Nagy változatosságot mutatnak a különböző vastagságú vagy többszörösen összetekert drótok, vagy ezek kombinációjával készült sodronyok. A sodronyok hengerlésével vagy teljes ellapításával újabb variációk készíthetők. Ilyen sodronyokból néhány méter vagy akár 10−20 méteres darabokra is szükség lehetett (például sodronyzománcokhoz, filigránokhoz rövidebb, kardok bandázsolásához) Az első fémfonalrekonstrukció kísérleteket a drótsodráshoz hasonlóan készítettem. A cérnakészítés párhuzama magától értetődően kínálkozott. Két szempontból fontos, az egyik a bélfonalak készítése miatt, a másik a sodrás módja illetve az orsó használata miatt. A cérna véges hosszúságú elemi szálakból (általában len- kender- pamut- vagy selyemszálakból) sodrással egymáshoz erősített „végtelenített” szál. Leggyakrabban három sodrott szál újabb összesodrásával készül, a két sodrásirány mindig ellentétes. A cérnakészítés fontos eleme a fémfonal készítés szempontjából, hogy az elemi szálakból sodort fonalágak sodratirányával ellentétes a fonalágak összesodrása.31 A cérnakészítés abban hasonlít fémfonal készítéshez, hogy szabadkézi sodrással is lehetséges, és az elkészült fémfonalat is orsóra tekertem. A kötélverés érdekessége, hogy viszonylag rövidebb darabok készülnek, a „végtelenített” cérnával szemben, és a készítés folyamata jobban hasonlít a drótsodráshoz, viszont szálas növényi alapanyagot használ. A kötélkészítésnél és a zsinórkészítésnél is a szabályos betekeréséhez használatos kis barázdált tojás alakú vezető szerszám (az összeeresztő fa) tűnt érdekesnek. A kötélverésnél a kender háncs rostjaiból összetekert szálakból hármat, négyet, ötöt stb. sodornak egybe. Úgy készül, hogy egy összeeresztő fával vezetik a szálakat, miközben egy szerkezettel egyszerre tekerik azokat. Az összeeresztőfának annyi barázdája van ahány szálból készül a zsinór, amiből többet összesodorva lesz kötél.32 Azt gondoltam, hogy az összeeresztő-fához hasonlatos eszköz segítségével szabályosabban lehet vezetni a bélfonalat és a fémszalagot, de ez nem vezetett eredményre.
A feltekerés módja A fémszalag és a bélfonal feltekerése többféle módon lehetséges. A fémfonal rekonstrukció pontosságának megállapításánál segítség, ha az elkészült fémfonalat és az eredetieket mikroszkóp alatt összehasonlítjuk. Így a legkönnyebb megfigyelni, melyik hasonlít leginkább a pártákéhoz. Sokkal könnyebb szabad szemmel azonosnak tűnő fémfonalat készíteni, mint olyat, amelynek mikroszkópos képe is megközelíti az eredetit (1. tábla 5). Lehet a drótsodráshoz hasonlatos módon úgy, hogy a bélfonal és a fémszalag is tekeredik. Egy kézifúró tokmányába egy kampóval rögzítve a bélfonalat és a fémszalagot egyszerre tekertem be. Ennek egyik előnye, hogy könnyebb szabályosan betekerni és kicsit egyszerűbb a fémszalagok illesztése, mint a szabad kézzel készített fémfonalnál. Hátránya, hogy csak rövidebb szakaszok készíthetők. 50−60 cm hosszú fémfonalakat sikerült ezzel a módszerrel készíteni. A cérnasodráshoz hasonlatos készítési mód, amikor csak az ujjainkkal tekerjük a bélfonal köré a fémszalagot, és az elkészült fonalat orsóra tekerjük. Az orsó mozgása segíti a sodrást, egy-egy lendülettel akár 5−10 cm fonal készíthető, majd az orsóra tekerhető a kész fonal. Ez a módszer a drótból hengerelt, hosszabb fémszalagok esetében hatékony, mert a szalagok illesztése lelassítja a készítést. Minél hosszabbak a szalagok annál gyorsabb a készítés. Több méter hosszú fémfonalak készítésénél problémát okoz a bélfonal betekeredése, a fémfonal sodrásával ellentétes irányú sodródása. A műtárgyakon a fémfonalak hosszából lehetne következtetni arra, hogy milyen módon tekerték a bélfonalra a fémszalagot. A mintának tekintett pártáknál hosszabb fonalszakaszokat lehet megfigyelni, feltételezhetően hatékonyan, 31 32
Mátéfy–Novák 2007: 80–87. B. Nagy é. n.
329
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
7. kép: A Somogy megyei, szám nélküli sír pártájának fémfonala és fémfonal-másolata
8. kép: A drégelypalánki párta fémfonala és fémfonal-másolata
folyamatosan tekerhették a bélfonal köré akár rövidebb, akár hosszabb fémszalagokat használtak. Feltételezem, hogy hatékonyan készítették a fémfonalat, mert ha ritkák is a fémfonalas leletek arányaiban nézve egy-egy leleten sok fémfonalat használtak. A párták esetében 1–1 m hoszszú fonal elegendő lehet a csipkekészítéshez, ami rövidebb fonalnak számít, de ezekből 6−8−12 ágat használtak. Erre a folyamatban lévő csipkerekonstrukció adhat majd választ. Egy 1 m hosszú, 0,05 mm vastagság, 0,6 mm széles szalagból, 0,5 mm átmérőjű bélfonal köré tekerve 0,32 m hosszú fémfonal lesz. A magyar koronázási palást fémfonalainak vizsgálatakor elméleti számítást végeztek, hogy milyen hosszúságú 9. kép: Egy méteres és másfél méteres fémfonal-másolatok feltekerve fémfonalra és ahhoz milyen hosszú fémszalagra lehetett (sárgaréz és ezüstözött vörösréz) szükség.33 A számítást leegyszerűsítve, körülbelül háromszor olyan hosszú fémszalagot kell elkészíteni, mint amilyen hosszú fémfonalat szeretnénk Körülbelül 1 m fémfonalhoz 3 m fémszalag szükséges. A palást aranyfonalai megközelítőleg fele olyan vékonyak, mint a pártáké, de a szalagszélesség és fonalátmérő aránya hasonló. A palást esetében 0,3 mm fémfonalátmérőt és 0,3 mm fémszalagszélességet dokumentáltak (a mért adatok átlagát számítva, mert 0,2 mm és 0,4 mm között változik a fémszalag szélessége, amelyet a fonal betekeréséhez használtak).34 A párta fémfonalainak átmérője és 0,6 mm a fémszalag szélessége 0,6 mm. A tapasztalatok szerint, ha a bélfonal vastagsága ugyanakkora, de kétszer olyan széles szalagot használtam, akkor csak kétszer olyan hoszszú szalag szükséges: egy 1 m hosszú, 1mm széles fonalból, ugyanolyan 0,6 mm átmérőjű bélfonál köré tekerve 49 cm hosszú fémfonal készíthető. (1 m fémfonalhoz 2 m fémszalagra volt szükség.) Vékonyabb szalag esetében vagy vastagabb bélfonalat használva ez több, 4–5-szörös is lehet. Általános szabályként nem alkalmazható, fonalfajtánként, típusonként kell kiszámolni. Ennek rekonstrukció készítésekor lehet fontos szerepe, hogy milyen hosszú drótot kell húzni, lágyítani, hengerelni. Nemesfémek esetében pedig nemcsak a befektetett munka, hanem a nyersanyag értéke is jelentős (7–8. képek). A csipkekészítéshez több méter fémfonalra van szükség. A drótból hengerelt fémszalaggal gyorsabban készíthető a fémfonal, a kevesebb illesztés miatt és a fóliavágásnál gyorsabb a drót hengerlése. A csipke rekonstrukcióhoz és az összetett felépítésű fémfonalakhoz drótból hengerelt fémszalaggal készítettem a fémfonalat (9. kép). „[...] a palást kihímzéséhez a 11. századi mesterek kb. 16 km hosszú fémfonalat használtak fel. E fonalmennyiség előállításához közel 50 km hosszúságú aranyszalagot kellett elkészíteni [...]”. Járó 2002: 58. 34 Járó 2002: 67. 33
330
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
10. kép: Összetett felépítésű fonalrekonstrukciók rajza és fényképe
Összetett felépítésű fémfonalak készítése A bélfonal köré tekert fémszalag egyszerű fonalnak tekinthető. Ennek a fémfonalnak a különböző módon történő újabb feltekerésével alakíthatók ki a bonyolultabb felépítésű fémfonalak: két, három vagy több fémfonalból összetekert zsinór vagy újabb bélfonal köré tekert fémfonalból kialakított vastagabb fémfonal.
Két–három fémfonalból készült változatok A három mintának tekintett pártán a flitterek felfüggesztésére és a párta csipkerészét keretező szegélydíszként alkalmazták a két fémfonalból összetekert dupla fémfonalat. Ha a két fémfonalat sodratiránnyal megegyezően tekerem össze, akkor a fémfonalak tömörödnek, de az elkészült dupla sodrat valamennyire magától kitekeredik és lazává válik. Ha a két fémfonalat a saját sodratirányával ellentétesen tekerem össze, akkor azok szorosan tartják egymást, viszont az alapfonalra szorosan, szabályosan feltekert fémszalag lazul, egyenletesen rések keletkeznek rajta, és láthatóvá válik a bélfonal, riant fonal szerűvé válik az összesodrott fonal. Riant fonal az a fajta fémfonal, amikor a fémszalag olyan lazán, hézagosan tekeredik a bélfonalra, hogy a bélfonal látszik. Az eredeti pártákon a flittertartóként használt duplán sodrott fémfonalakon pont ilyen lazán feltekert fémfonalakat figyeltem meg, amit korábban károsodásnak gondoltam, de a rekonstruált fémfonal tapasztalatai után feltételezem, hogy nem károsodásról van szó, hanem egy készítéstechnikai sajátosságról. Ezek után a párták vizsgálatánál újabb szempont szerint lehet megfigyelni a duplán sodrott fémfonalakat, mégpedig hogy a lazán feltekert és a bélfonalakat engedni láttató duplán összetekert fémfonalak a sodratiránnyal ellentétesen vannak-e feltekerve. A hosszú, szegélyként alkalmazott két-három fémfonalból összetekert változatoknál nem figyeltem meg hasonló, lazán álló fémszalagokat.
A fémfonal újabb bélfonal köré tekerése, majd újabb sodrása A szám nélküli sírból származó párta csipkerészét keretező sokszorosan feltekert fémfonalat „szegőzsinórnak” neveztem. Ez a zsinórszerű fémfonal úgy készült, hogy egy vastagabb bélfonal köré tekerem a fémfonalat, majd az így keletkezett vastagabb ágból kettőt újból összesodortam. Anyagában és megjelenésében olyan, mint a pártát keretező zsinór (10. kép).
Összefoglalás A fémfonalak eddigi kutatását gyakorlati kivitelezés tapasztalataival szerettem volna bővíteni. Egyes készítéstechnikai nyomok alapján feltételezett módszer pontosan rekonstruálható volt (például a vágási él), de vannak kérdések, amik még megválaszolásra várnak. A kísérletben 16. századi leltekről származó, három nagyon hasonló fémfonalat vettem alapul, a célom az volt, hogy a rekonstrukció megjelenésében, felépítésében, alapanyagaiban megegyezzen a régi fémfonallal. 331
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
Az alapanyagok pontos előkészítése után szabad kézzel, eszköz segítsége nélkül bélfonal köré fonható a fémszalag és nemcsak szabad szemmel, hanem mikroszkóppal vizsgált képe is megegyezik az eredetivel. Az orsó használata megkönnyítette a munkát, leginkább akkor, ha hosszabb fémfonalakat készítettünk. Eszköz nélkül is lehetséges fémfonalat készíteni, de eszköz segítségével gyorsabban lehet dolgozni, vagy szabályosabban lehet a fémfonal köré tekerni a fémszalagot. A fémfólia vágásánál, a késpengével vágott él képe volt olyan, mint a középkori fémfonalak fémszalagjainak élén látható. A tapasztalataim szerint a fóliából vágott fémszalagoknál gyorsabb a drót szalaggá hengerlése. A drótból hengerelt fémszalaggal gyorsabban készíthető a fémfonal, mint a fóliából vágott szalagokkal, mert hosszabbak a fémszalagok kevesebb az illesztés, ami lelassítja a betekerés menetét. Az, hogy lehetséges olyan fémfonalat készíteni, mint amilyenek a 16. századi leleteken vannak, lehetőséget ad arra, hogy egy fémfonalas párta pontos rekonstrukcióját, vagy egy fémfonallal készült csipke pontos mását elkészíthessük. A kísérletsorozat folytatásaként megvizsgálom, hogy milyen módon lehet a fémfonalakkal dolgozni (például csipkét verni). Az elkészült fémfonalak felhasználásával már készíthető egy olyan rekonstrukció, amelyen láthatóvá válik, hogy milyen lehetett egy párta károsodások, hiányok, korrózió nélkül.
332
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
Források/Gyűjtemények Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest (MKE) Restaurátorképző Intézet (RKI) Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Budapest (MGTE) Anyagtudományi Tanszék (ATT) Theophilus 1986 = Theophilus Presbyter: Schedula diversarum artium. A különféle művességekről. (Ford. Takács Vilmos.) Budapest: Műszaki Könyvkiadó, 1986.
Hivatkozott irodalom B. Nagy é. n. = B. Nagy János: A kötélkészítő – a kendertől a kötőfékig. Dokumentumfilm. Online: http://www.youtube. com/watch?v=EbLAPN-QGts (Utolsó letöltés: 2013. október 15.) E. Nagy et al. 1993 = E. Nagy Katalin – Kralovánszky Mária – Mátéfy Györk – Járó Márta: Textiltechnikák. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 1993. Gherdán et al. 2011 = Gherdán Katalin – Weiszburg Tamás – Ratter Kitti – Zajzon Norbert – Bendő Zsolt – Szakmány György: A soproni kecsketemplomban feltárt sírlelet körgallérjáról származó fémfonalak mikro- és nano-léptékű morfológiai és kémiai vizsgálata. In: Műtárgyvédelem 36 (2011) 57−72. Istvánffy 1963 = Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény, 200−204. In: Bodgál Ferenc (szerk.): A Miskolci Herman Ottó Múzeum Néprajzi Kiadványai II. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 1963. Járó 1995 = Járó Márta: Fémfonalak készítéstechnikájának gyors meghatározása textíliák tisztítása előtt. In: Múzeumi Műtárgyvédelem 24 (1995) 91−100. Járó 2002 = Járó Márta: A magyar koronázási palást aranyfonalai, 55−72. In: Bardoly István (szerk.): A magyar királyok koronázó palástja. Veszprém – Budapest: Magyar Képek Kiadó, 2002. Járó 2004 = Járó Márta: Fémfonal-variációk és készítésükhöz használt anyagok egyszerű meghatározása történeti textíliák kezelése előtt. Az eredmények áttekintése és az elemzés kiegészített módszertana, 71−78. In: Éri István (szerk.): Restaurálási tanulmányok. Timár-Balázsy Ágnes emlékkönyv. Budapest: Pulszky Társaság − Magyar Múzeumi Egyesület, 2004. Járó 2009 = Járó Márta: A „hamis vagy rosszféle paszomántok” és más „alábbvaló” textíliák fémfonalai. A rézalapú, tömör fémfonalak készítéstechnikája és gyors azonosításuk lehetőségei. In: ISIS Erdélyi Magyar Restaurátor Füzetek 8−9 (2009) 25−43. Járó 2010 = Járó Márta: Fémfonalak az Esterházy-gyűjtemény textíliáin, 56−66. In: Pásztor Emese (szerk.): Az Esterházy-kincstár textíliái. Budapest: Iparművészeti Múzeum, 2010. Járó–Tóth 2011 = Járó Márta − Tóth Attila: A nyugati és keleti típusú arany- és ezüstfonalak. A két fonaltípus találkozása egy soproni textílián. In: Műtárgyvédelem 36 (2011) 29−56. Járó–T. Nagy 2000 = Járó Márta − T. Nagy György: Kísérlet bőr-, papír- vagy hártyafonallal díszített textíliák korrodált fémfelületének számítógépes színrekonstrukciójára. In: Műtárgyvédelem 27 (2000) 121−127. Johansen 2004 = Johansen, Katia: A fémszálak nedves tisztításának kockázatértékelése, 79−88. In: Éri István (szerk.): Restaurálási tanulmányok. Timár-Balázsy Ágnes emlékkönyv. Budapest: Pulszky Társaság − Magyar Múzeumi Egyesület, 2004. Lengyel 2013 = Lengyel Boglárka: Két 16. századi fémfonalas párta anyagvizsgálata, készítés-technikája és restaurálása. / Material Testing, Production-technology and Restoration of Two Sixteenth-century Corollas Made with Using Metal Thread, 191−204. In: Varga Máté (szerk.): Fiatal Középkoros Régészek IV. Konferenciájának Tanulmánykötete. (A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 2.) Kaposvár: Rippl-Rónai Múzeum, 2013. Mátéfy−Novák 2007 = Mátéfy Györk − Novák Irma: A textilkészítés története, nyersanyagai, eszközei és módszerei. Budapest: Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézete – Magyar Nemzeti Múzeum, 2007. Möller 1984 [1818] = Möller János [Moller, Johann]: Az európai manufaktúrák és fábrikák mesterség és míveik. (Ford., jegyz., jav. Mokri Benjamin; gondozta Sebestyén Lajos.) Szeged: Állami Könyvterjesztő Vállalat Reprint sorozata. Szeged, 1984. [Eredeti kiadás: Pest: Trattner, 1818.]
333
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
Oddy 1983 = Oddy, Andrew: Antik ékszerek, mint technikatörténeti információk forrásai: a drótkészítés technológiájának forrásai. In: Múzeumi Műtárgyvédelem 12 (1983) 243−254. Thiele 2010 = Thiele Ádám: A földtől a vastárgyig – a vasbucakohászat kora középkori technológiája. (TDK dolgozat.) Budapest: Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közlekdésmérnöki Kar, 2010.
334
Véninger Péter
Török kori cseréppipák néhány készítés-technológiai megoldása Bár a török kori cseréppipákkal kapcsolatban számos anyagközlést és összefoglaló munkát tettek közzé, a korszakban alkalmazott készítéstechnikai kérdések egy része máig megválaszolatlan.1 Érdemes ezt a tárgytípust fazekas szemmel is vizsgálni és a készítéstechnika kapcsán felmerülő problémákra a tárgyak megfigyelése, elemzése útján rávilágítani. Ezért ebben a tanulmányban néhány technológiai érdekességet emelnék ki. Az általános bevezető után három fő témáról lesz szó: először a pipák készítésére használatos agyag néhány fontos jellemzőjéről, majd egy igen jellegzetes és furcsa felületű pipa készítési módjáról, végül pedig, hogy fazekas szemszögből a pipák megjelenése milyen technológiai problémát vethetett fel.
A pipák készítésére használt agyag Közismert, hogy nem minden agyag alkalmas bármilyen kerámiatárgy elkészítésre. Bizonyos agyagok egy-egy speciális célra valók (például kályhacsempe, főzőedény készítés, stb.), mások többféle technológiához is használhatóak. Az is ismert néprajzi párhuzam alapján, és a mai fazekasok tapasztalatai alapján, hogy nem minden korongos agyagból lehet bármilyen méretű és formájú edényt korongozni. Van olyan korongos agyag, ami jó korsóhoz és egyéb magas (fennálló) edényhez. Más fajta korongos agyag pedig tálak korongozásához használható jól. Ezek ismeretében talán nem tűnik annyira szokatlan gondolatnak az, hogy a pipák készítésére jól használható agyag sajátosságait megpróbáljuk körvonalazni. Az, hogy egy-egy agyag mire is használható (vagy mire nem), leginkább azzal függ össze, hogy milyen mértékben képlékeny (mennyire sovány, vagy kövér). A kérdés valójában az, hogy hogyan lehet vizsgálni a pipakészítésre alkalmas agyag képlékenységét? A sovány agyagok elsősorban nagyméretű tárgyak készítésére használhatóak. Ezzel szemben a kövér agyagok pedig kisméretű, és finom mintázatú tárgyak készítésére alkalmasabbak. A pipák az utóbbi csoportba tartoznak. A kerámiákon látható nyomok alapján nagyon nagy általánosságban elmondható, hogy a ma használt agyagok kövérebbek, mint a régi kerámiákhoz általában használt agyagok. Ám ennek ellenére a legtöbb ma készített cseréppipa közel sem olyan jó minőségű, mint a régiek. Valószínűleg ennek az oka nem a gyakorlat hiánya. Valószínű, hogy lennie kell még valamilyen eltérésnek a régi pipaagyagok és a mai fazekasagyagok között, amire még nem figyeltünk fel. Ha a kerámiák anyagáról többet szeretnénk megtudni, akkor többnyire műszeres anyagvizsgálatot szoktunk végezni. Régészetben ezek is egyre inkább ismertek és használatosak, bár természetesen vannak korlátaik is. Sajnos egy kiégetett kerámiáról műszeres vizsgálattal nem tudjuk megmondani, hogy mennyire volt képlékeny. Csak a soványítóanyag(ok) fajtáját, szemcseméretét, és százalékos arányát mutathatjuk ki.2 Azonban a valódi képlékenységet, 1 2
Egyes lelőhelyek pipaanyagának közlései: Eger: Kovács 1963; Varga 2011; Buda, Felső Víziváros: Kondorosy 2007a; Esztergom: Kondorosy 2007b; Szeged: Kondorosy 2008; Ónod: Tomka 2005. Összefoglaló munkák: Haider 2000; Levárdy 1994. Természetesen a műszeres vizsgálatok által kapott eredmények a saját területükön belül pontosak, és a vizsgálatok hasznosak. Az eredmények a régészet számára fontos célnak teljesen megfelelőek; segítségükkel a leletekre jellemző sajátosságok dokumentálhatóvá váltak, és tipológiához, kronológiához felhasználhatóak. Nem okoz semmilyen problémát, hogy a pontos készítés-technológiával nem teljesen azonosak. Az apró készítéstechnológiai részletekkel a történeti kerámia-technológiának kell foglalkoznia.
335
Véninger Péter: Török kori cseréppipák néhány készítés-technológiai megoldása
1. kép: Rekonstruált pipapecsételőkkel pecsételt felület egy agyaglapon (Fotó: Véninger Péter)
amit a fazekas munka közben ,,érez”, az agyag eredeti szemcsemérete és pillanatnyi víztartalma együtt igen jelentősen befolyásolja. Ezek a tényezők együtt mutatják meg azt, hogy egy agyag az adott pillanatnyi állapotában mire használható. Az agyag szemcséi átalakultak az égetés során, az agyagban levő víz pedig elpárolgott már a száradás során. Ezek alapján reménytelennek tűnik, hogy bármilyen pontosabb információt kapjunk ebben a témában. További nehezítő körülmény, hogy azt sem tudjuk, hogy honnan származtak a pipakészítésre használt agyagok. (Sőt gyakran maguk a műhelyek sem ismertek.) Szerencsére valamit mégiscsak tehetünk. Ha nagyon alaposan megfigyeljük a török kori pipákat, akkor két olyan apró különbséget is láthatunk a maiakhoz képest, ami segít megtudni valamit a pipaagyag képlékenységéről. •
A régi pipákon látható a pecsételt minták sokkal részletgazdagabbak, mint ugyanezek a ma használatos fazekasagyagokon. A pipákon az agyag felülete pecsételés következtében (a pecsételő közvetlen közelében) soha nem gyűrődik fel. A mai fazekasagyagokon viszont mindig. Az agyagok kisméretű erő (apró pecsételő) hatására máshogyan viselkednek, mint nagyobb felületet érintő erő hatására (például az edények formázása során). 2008-ban ékírásos agyagtáblákhoz hasonló felületű agyagokkal való kísérletezés során háromféle viselkedést figyeltünk meg agyagokon (a pipák pecsételéséhez) hasonló helyzetben (1. kép).3 A pecsételés körül felgyűrődik az agyag felülete. (A mai agyagokra jellemző.) A pecsételés körül bemélyed a felület. (Ékírásos agyagtáblákra jellemző.) A pecsételés körül nem változik a felület. (Pipákra jellemző.)
• • • • • •
A képlékeny alakítással készült kerámiatárgyakon (szinte az összes régészeti leleten) ezek olyan jellegzetességek, amelyek a felhasznált agyag képlékenységéről nyújtanak információt. A pipák készítésére használt agyagnak kifejezetten finom szemcsésnek kellett lennie (a mai fazekasagyagokhoz képest), mert csak így vált lehetségessé a nagyon részletgazdag felület. Finom szemcsés, viszonylag kemény állagú, de kövér agyagok viselkednek úgy, hogy a pecsételés körül az agyag nem gyűrődik fel, és nem is horpad be. A pipák készítésére használt agyagok ilyenek lehettek. A mai fazekasagyagokhoz képest ekkor többnyire soványabb agyagokat használtak. Edényekhez a ma megszokott agyaghoz képest kevésbé tisztított agyag is megfelelt. Ezért régen nagyobb volt a különbség a pipákhoz való és az edényekhez való agyagok között, mint ma.
3
2008. december 6-án a Szépművészeti Múzeum Baráti Köre által szervezett program során az érdeklődők kipróbálhatták az ékírást agyagon. A foglalkozáshoz olyan agyagra volt szükség, ami az eredeti agyagtáblákkal azonosan viselkedik írás közben. Az írópálca hatására az agyagnak a nyom körül be kellett horpadnia. Ekkor figyeltem meg, hogy a különféle tulajdonságú agyagok kis erő hatására milyen nyomokat produkálnak.
336
Véninger Péter: Török kori cseréppipák néhány készítés-technológiai megoldása
Egy sajátos, gyűrött felületű pipa készítése kapcsán tett megfigyelések Az egri vár feltárásai során előkerült pipák4 között több olyan is található, aminek a sajátos felülete zavarba ejtően eltér a megszokott pipákétól. Világosszürkére égetett mázatlan pipák, pecsételt díszítéssel. A V.2010.76.10. számú pipa fejének felülete leginkább arra emlékeztet, mint amikor egy aszalt gyümölcs felülete megszáradva összegyűrődik (1. tábla 1). Ezen a fej részen két oldalt egy-egy nagyobb virágminta látható a felületből kiemelkedő, de meglehetősen bizonytalan körvonalakkal. A V.2010.81.15. számú pipa más típusú, de hasonló megoldású virággal rendelkezik, nem ennyire gyűrött felületű, de ugyanaz a jelenség figyelhető meg rajta (1. tábla 2).5 A pipák készítése a következő módon történhetett: Egy fazekas hozzájutott egy olyan mázas(!) pipához, amelynek a kéményén kétoldalt egy-egy domború virág volt, valami hasonlóhoz, mint a 2010.81.21. számú pipa (1. tábla 3).6 A korabeli mázas pipákon rendszerint átlátszó okkersárga vagy zöld máz volt. Mivel ekkor a mázak (a ma megszokotthoz képest) meglehetősen folyósak voltak, ezért a kiemelkedő részeken mindig vékony réteget alkottak, a minta mélyebb részén, ahová befolytak, természetesen vastagabbat. A máz valójában a kiemelkedő minta finom részleteit eltüntette. (Ne felejtsük el, hogy a pipák kis méretű kerámiák, emiatt a máz nagyjából 1 mm-es vastagsága is jelentősnek számít.) A máz átlátszósága miatt ez a jelenség ugyan szemmel látható, de nem zavaró. (Ha használtak volna fedőmázakat a pipák készítésére, akkor ugyanezen a pipán már alig látnánk a domború mintát.) A fazekas puha agyag segítségével elkészítette a pipa két oldalának lenyomatát. A kapott negatív formát megszárította, és kiégette. Az így kapott cserépforma alkalmas lehetett arra, hogy további pipákat készítsen. Úgy tűnik, hogy nem gondolt arra, hogy a domború díszű, mázas kerámiáról készült lenyomat (egy mázatlanhoz képest) rendkívül elmosódott lesz. A cserépformába préselt új pipákon a korábban ismertetett jelenség miatt alig lehetett felismerni a virágot. Az eredeti pipához képest látványosan rosszabb minőséget kapott. Az így készített pipák motívumait már kevésbé igényesnek találhatta a fazekas, ezért megpróbálta megerősíteni, javítani a másolt virágmotívum gyenge lenyomatát. A virágokat alkotó mélyedéseket végigkarcolta a fazekas, hogy az elmosódó vonalakat határozottabbá tegye. Az ilyen módon javított negatívba préselt pipán valójában két nyomot látunk egyszerre: a mázas pipa elmosódottan kiemelkedő virágmintáját, és a javításnál a negatívba karcolt vonalakat kiemelkedő vonalak formájában. A nyomok megfejtése azért nem könnyű, mert a domború mázas kerámiákat a valóságban csak a rajta a levő színes átlátszó mázzal együtt látjuk.7 Ezért rendkívül furcsa ugyanezt a sajátos felületet mázatlan pipán látni. Mázatlan pipán csak éles körvonalú mintákat kéne látnunk. Ráadásul a felismerést nehezíti a pipa negatívjába karcolt vonal is, ami az éleken futó domború vonalként jelenik meg a kész pipán. Az egyik pipán levő gyűrt felület oka az lehet, hogy az agyag, a negatív készítés közben hajlamos meggyűrődni. A gyakorlott fazekas erre számít, és úgy alakítja az agyagot, hogy ne gyűrődhessen. Ha a felület mégis meggyűrődik, akkor új negatívot készít, hiszen gyűrött negatívból természetesen gyűrt hatású pipa készül. Elképzelhető, hogy gyakorlatlanság, vagy sietség miatt nem készült új negatív. A pipa készítése kapcsán többek részéről felvetődött az a gondolat, hogy cserépformák készítésénél ,,két zsugorodásnyival” kisebb kellene, hogy legyen a pipa. Márpedig ez a néhány pipa átlagos méretű. Ez a felvetés jogos, és megválaszolása további kísérleteket igényel.
A pipa, mint új tárgy által felvetett technikai problémák A következőkben a pipákat egy kicsit szokatlan módon, a technológia nézőpontjából bemutatni. Közismert, hogy a pipák formára és technológiára nézve is igen változatosak. A formai változatosság oka az, hogy a pipákat sok kis műhelyben készítették, és egy mester is igyekezett sokféle pipát készíteni. De vajon mi az oka a technológiai változatosságnak? Kiindulva például az Egerből közölt több ezer darab cseréppipa változatosságából, a technológia sokszínűsége elgondolkodtató. Valószínűnek tartom, hogy a technológiai változatosság oka az, hogy a pipák készítésénél nincs egy olyan technológiai sor, ami az összes többihez képest látványosan jobb lenne. Ez önmagában nem tűnik jelentős megállapításnak. Ha más kerámiákkal hasonlítjuk össze a pipák helyzetét, akkor feltűnhet az, hogy ez a rendkívüli tech4 5 6 7
DIVE gyűjteményében. A továbbiakban a számok az itteni gyűjtemény leltári számaira vonatkoznak. Közölve: Varga 2011: Kat. 133. Varga 2011: Kat. 118. A restaurátorok találkoznak a jelenséggel, amikor egy mázas tárgy ismétlődő mintájának kiegészítéséhez negatívot készítenek. Leggyakrabban kályhacsempék kiegészítésénél jellemző. A minta elmosódottsága ugyanúgy jellemző, mint a pipákon.
337
Véninger Péter: Török kori cseréppipák néhány készítés-technológiai megoldása
nológiai változatosság nem általános. A legtöbb kerámia edény (vagy más tárgy) készítésére egy adott korszakban egy, vagy néhány (de mindenképpen kis számú) készítési módot használtak. A kerámia-technológia története szempontjából mindig azok a helyzetek izgalmasak, ahol a fazekas az eddig jól bevált megoldásait már nem tudta valamiért használni. Ilyenkor ugyanis ki kellett próbálniuk a megszokott technológiákon kívül valami újat. Úgy vélem, hogy a cseréppipák megjelenése egy ilyen helyzet. (Persze nem minden kerámiatípus megjelenése vet fel technológiai problémát. Az a természetes, hogy egy új tárgytípus a megszokott technológiával is elkészíthető.) Milyen technológiai problémát vet fel a pipa? A probléma oka igen egyszerű: a pipa túl kicsi. A fazekasok által készített edények (még a legkisebb is) jóval nagyobbak, mint a pipák. Remekül működik minden formázási és díszítési mód, amit a fazekas használ – edényeken. Szigorúan technológiai szempontból nyilván valamilyen módon működik pipán is. Azonban ennél több szempontot kell figyelembe vennünk. A pipáknak eladhatónak kell lennie. Feltételezem, hogy az eladhatóság javítása érdekében a fazekas arra törekedett, hogy a pipa lehetőleg díszes és színes legyen. (Ha egy mód van, akkor mindkettő.) A kérdés az, hogy milyen lehetőségei vannak elvileg egy fazekasnak, hogy díszessé és színessé tegyen egy olyan kis tárgyat, mint egy pipa? Ezen a ponton talán érdemes az olvasónak megállnia, és átgondolnia, hogy az általa ismert pipák milyen módokon készültek, és ebből a szempontból mennyire sikerültek jól. Az itt következő részt inkább gondolatébresztőnek szánom, hiszen valódi tudományos igényű feldolgozáshoz nagy mennyiségű pipát kellene átnézni, és értékelni technológiai szempontból. Ehhez természetesen szükség lenne pontosabb technológiai kísérletekre is. (Például egy-egy technológiát képviselő pipára fordított időt meg lehetne mérni.)
Lehetséges elvi megoldások8 Vannak mázas pipák, és ezek ,,ellentéteként” léteznek a máz nélküliek. A mázas kerámiák gyakran engóbbal is díszítettek, ezért a máz nélküliek esetében a csak engóbbal festett pipával is számolni kell. A fényesítés elterjedt edényeken is, ezért természetesen pipán is megjelenik. Az égetés utáni festés azonban pipán kissé már szokatlan megoldásnak számít. Hiszen a szerves kötőanyagú festékek használata egy – használatkor forró – tárgyon használhatósági és tartóssági kétségeket vet fel. Végül a teljesség kedvéért említendő a fényes engóbbal9 díszített pipa. A pipák készítésének idejére elvileg ez a festéktípus már kihalt, de igen kedvezőek a tulajdonságai.
A török kori pipákon látott technikai megoldások értékelése10 Egyféle mázzal bevont, domború díszű pipák A domború dísz csak rendkívül egyszerű és részletszegény lehet a pipa kis mérete és a máz (viszonylag nagy) vastagsága miatt. Sajnos a pipán levő domború minta hatása a máz (kemencében történő) megolvadása miatt mindig ,,lekerekített” és ,,lágy”. Soha nem lehet éles. Ez nagyobb méretű tárgyaknál (kályhacsempék, edények) nem okoz gondot, de pipákon feltűnő. Különösen akkor, ha a mázatlan pipák részletgazdagságával vetjük össze. Erre a technikai megoldásra mutat példát az egri vár V.2010.81.21. számú pipája (1. tábla 3).
,,Folyós” máz használata pipán Mai szemmel nézve a korabeli mázak nagy része túlságosan folyós. Ez a korabeli mázakra jellemző sajátosság volt, ami később, a mázak fejlődésével eltűnt. A kemencében megolvadó máz alacsony viszkozitása miatt a mélyebb részeken vastagabb réteget alkot, amit sötétebbnek látunk. A kiemelkedő részeken vékonyabb a réteg, ami világosabbnak látszik. Az itt leírt elvi megoldások nem feltétlenül veszik figyelembe azt, hogy egy adott korban mi volt a bevett gyakorlat, sőt azt sem, hogy egyáltalán mit ismerhettek a fazekasok. 9 A fényes engób nem régészeti kifejezés, hanem a történeti kerámiatechnológiáké. Régészeti leletek közül a legismertebb fényes engóbok az ókori görög vázákon és a római terra sigillatákon láthatóak. A fényes engób egy olyan kötőanyagú festék, ami az égetés során nem olvad meg, de többékevésbé tömörre ég, ezért a felület sima tapintású és selyemfényű lesz. 10 A bemutatott technológiákat a gyakorlatból ismerem, és legtöbbjüket rendszeresen használom. Azonban eltérések lehetnek a fazekasok munkatempójában és abban, hogy egy-egy technológiai lépést mennyire ítél valaki könnyűnek vagy nehéznek. Ezért lehetségesnek tartom, hogy egyesek kisebb mértékben eltérően értékelhetik e technikákat. 8
338
Véninger Péter: Török kori cseréppipák néhány készítés-technológiai megoldása
Kifejezetten ilyen tulajdonságú, okkersárga mázat feliratos pipákon lehet látni.11 A domború betűs (pecsételt) felirat szerencsés esetben ennek a jelenségnek köszönhetően jól olvasható. A folyós mázakkal leginkább csak egyszínűre lehetett az edényeket mázazni, mert ha több színt használtak volna, akkor azok égetés közben összefolytak volna. Ilyen tulajdonságú mázakat láthatunk a metélt-mázas kerámiákon, ahol a máz folyóssága ellenére sikerült mintákat létrehozni. Folyós mázú például az egri vár V.2010.70.2. számú pipája (1. tábla 4).
Mázas, engóbos festésű (több színű) pipa Sötétvörös, engób pöttyökkel festett, domború díszű pipán található ilyen megoldás. Bár edényeken ez a technika kifejezetten jól működik, a pipákon meglehetősen elnagyolt hatást kelt. Az ecsetes festés, az íróka túl ,,durva” egy pipához hasonló kis tárgyon. (Engóbbal, ecsettel kis méretű, szabályos kerek foltot nagyon nehéz festeni.) Ilyen több színű pipa például az egri V.2010.76.36 számú lelet (1. tábla 5).
Részben mázazott pipa Ennél a megoldásnál a pipa anyaga (cserepe) nagyrészt mázatlanul marad. Csak a pecsételt minták mázasak. A mázzal fedett részeken ez nem igazán lehet részletgazdag, de a mázatlan részeken legalább megvan rá az elvi lehetőség. Részben mázazott pipára példa az egri várbeli, V.2010.72.503 számú darab (1. tábla 8).
Mázatlan, pecsételt díszű pipák Az összes közül egyértelműen az ebbe a csoportba sorolható pipák a legfinomabb díszűek. Gyakran aprólékos díszítésük van, amely tisztán és jól látható. A technika használatának a hátránya viszont, hogy az elkészült pipa egyszínű és nem fényes. Bizonyára kipróbálták ezeket a mintákat mázas módszerrel is, de a máz rendkívül előnytelen egy ilyen aprólékos mintánál. Pecsételt díszű pipa például Egerből a V.2010.70.29 számú darab (1. tábla 6).
Égetés utáni festés Bármilyen furcsának is tűnik, van a leletek között olyan pipa, amelynek a pecsételt mintáit részben égetés utáni festéssel tették színessé. A festék színezőanyagának meghatározása későbbi anyagvizsgálattal lehetséges. Az ilyen pipán egyaránt látható a mázatlan pipákra jellemző aprólékosság és az égetés utáni festésnek ,,köszönhetően” jellemzi bizonyos mértékű színesség. Égetés utáni festésű típusba tartozik a V.2010.71.45 számú egri pipa (1. tábla 7).
Fényesítés Egy pipát felfényezni meglehetősen munkaigényes. Ráadásul a fényesítés nem történhet akármikor, annak a száradás egy bizonyos szakaszában kell megtörténnie. Az ilyen pipa nem lehet mázas (mert akkor hiába fényezte fel a fazekas). A pecsételt minta mélyebb részei sohasem lesznek fényesek. A fényesítés miatt a forma is kötött: az adott darab lehetőleg sík és domború felületekből álljon. Ezenkívül érdemes minél sötétebb színűre égetni, hogy minél fényesebbnek tűnjön. Mindezek következtében az ilyen pipák többé-kevésbé dísztelenek és egyszínűek. A lehetséges színskála elég kötött. (Legelőnyösebb a fekete, majd a sötétszürke, illetve a sötétbarna következik, ezután pedig a sötétvörös. A közepes és a világosabb tónusok előnytelenek.) Ilyen fényesített felületű példány az egri várból előkerült, V.75.4.1 számú pipa (1. tábla 9).
Fényes engób(?) A fényes engóbok felismeréséről érdemes néhány szót ejteni, hiszen a török korban igen szokatlanok az ilyen eljárással készített darabok. Néhány pipán a cserepének anyagától eltérő színű, igen vékony és fényes bevonat látható. A fényesítéssel ellentétben nincsen sávozottság, a felület homogén. (A ronggyal fényezett felülethez képest pedig ezek a pipák jóval fényesebbek.) Bár minden szemrevételezéssel ellenőrizhető sajátosság fényes engóbra vall, mégis az ilyen 11
Varga 2011: 213–226.
339
Véninger Péter: Török kori cseréppipák néhány készítés-technológiai megoldása
esetekben óvatosnak kell lenni, és szükséges mikroszondával is megvizsgálni ezeket a pipákat annak érdekében, hogy eldönthető legyen, hogy valóban fényes engóbról van-e szó. A fényes engóbos pipák dísztelenek, és nagyjából egyszínűek. Fényes felületűek, élénk színűek és nem tartalmaznak pecsételt mintát. (A fényes engób ugyanis egy olyan vékony réteg, amely nem takarná el a pecsételt mintát, de elképzelhető, hogy a fényes engób minősége sem volt elég jó ahhoz, hogy égetés után a felületen maradjon.) Ilyen, vélhetően fényes engóbbal fedték az egri V.75.1.1 számú pipát (1. tábla 10).
Összefoglalás A török kori cseréppipák készítéséhez kapcsolódóan három technológiához kapcsolódó megfigyelést ismertetek. A ma készült pipa másolatok nem érik el a korabeli pipák színvonalát. Ennek egyik fő okát abban látom, hogy régen a pipák készítésére más tulajdonságú agyagokat használtak, mint amilyenek a mai fazekasagyagok. A pipa leleteket nézve két különbség tűnik fel; a pipák apró, pecsételt mintája sokkal részletgazdagabb, mint amit a mai agyagokkal el tudunk érni. A török kori pipákhoz használt apró pecsételők körül nem gyűrődött fel az agyag, ezért a pecsételt mintarendszer összképe egyértelműen szebb, mint a mai agyagokkal elérhetünk. Néhány domború virágmintával díszített pipa felületén sajátos, elsőre nehezen értelmezhető nyomok láthatóak. Valószínűleg úgy készültek, hogy egy mázas, domború virággal díszített pipáról puha agyag segítségével negatívot vett a fazekas, és ezt próbálta felhasználni saját pipájához. Azonban nem számolt a pipán levő mázréteg vastagságával. Emiatt a negatívba préselt pipán alig lehetett látni a domború mintát. Ezen úgy segített, hogy a cserépnegatívban átkarcolta a virágokat. Ennek a két nyomnak a jelenléte együtt adja a pipák sajátos jellegét. Végül a cseréppipák jellegzetes díszítéseit – a fazekasok szemszögéből – megoldandó technikai problémaként ismertettem. A pipák készítése során gondot okoz ennek kis mérete. A fazekasok által ismert és használt módszerek mindegyike a pipáknál jóval nagyobb tárgyakra (edényekre, kályhacsempékre) lett kitalálva. Az edények készítésénél jól bevált módszerek pipákon nem mindig működnek egyformán hatékonyan. Egyik megoldás sem minden szempontból ideális. Talán ennek a jelenségnek köszönhető, hogy elég nagy technológiai változatosságot figyelhetünk meg a pipák készítésében. Talán nem árt hangsúlyozni, hogy ez nem tekinthető természetesnek. A legtöbb új tárgytípus megjelenésekor a meglevő technológiák általában jól használhatóak. Ilyenkor egy- (vagy legalábbis kis számú) technológiai megoldás elegendő.
340
Véninger Péter: Török kori cseréppipák néhány készítés-technológiai megoldása
Források/Gyűjtemények Dobó István Vármúzeum, Eger (DIVE)
Hivatkozott irodalom Haider–Orgona–Ridovics (szerk.) 2000 = Haider Edit – Orgona Angelika – Ridovics Anna (szerk.): A Magyar pipa története. A Magyar történelem pipákon. Kiállítási katalógus. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 2000. Kondorosy 2007a = Kondorosy Szabolcs: Cseréppipák a budai Felső Vízivárosból. In: Budapest Régiségei 41 (2007) 249–280. Kondorosy 2007b = Kondorosy Szabolcs: Cseréppipák az esztergomi várból I. In: Communicationes Archaeologicae Hungariae (2007) 305–330. Kondorosy 2008 = Kondorosy Szabolcs: A szegedi vár pipái I. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – Studia Ethnographica 6 (2008) 331–364. Kovács 1963 = Kovács Béla: A Dobó István Vármúzeum cseréppipái. / Tonpfeifen in Dobó István Burgmuseum. In: Egri Múzeum Évkönyve 1 (1963) 235–262. Levárdy 1994 = Levárdy Ferenc: Pipázó eleink. Budapest – Pécs – Velburg: Oskó I., 1994. Tomka 2005 = Tomka Gábor: Cserép pipafejek az ónodi vár ásatásaiból (1985–1991). In: Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44 (2005) 607–626. Varga 2011 = Varga Emese: Az egri vár cseréppipái. (Szakdolgozat.) Budapest: ELTE BTK Régészettudományi Intézet, 2011.
341
Zay Orsolya
Egri, hódoltság korabeli porcelánés fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel Az egri vár hódoltság-kori leletanyagának megismerése és bemutatása fontos kérdés, mivel 1596 és 1687 között Eger volt az egyik legfontosabb tartományi központ a Hódolt Magyarország területén, s a nagy mennyiségben előforduló, esetenként ritka tárgycsoportok átformálhatják az eddigi ismereteinket a Hódoltság anyagi kultúrájáról. Nagy számban érkezett a területre kínai porcelánáru és perzsa fajansz is, de még anatóliai töredékek is megjelentek, pedig az izniki műhely már hanyatlott a 17. század második felében. Az eddig Magyarországon közölt csészetípusoknál sokkal több fajtát találhatunk Egerben, így valószínűleg földrajzilag nagyobb készítési területet kell a későbbiekben vizsgálni, amikor a perzsa fajanszok származási helyének kérdését kutatjuk. A tömegtermékek mellett kereslet volt a minőségi és nyilván drágább importtermékek iránt is. Az egri leletanyag mennyiségében és kvalitásában, az eddig feltárt lelőhelyek anyagával összehasonlítva, láthatóan kiemelkedik. Csak a budai vár és a város területén találtam ilyen nagyságrendben fajansz- és porcelántöredékeket a török korból. Az emlékanyag feldolgozása a szakdolgozatom keretében történt,1 melyben összesen 766 darab töredéket tudtam összegyűjteni: körülbelül fele kínai porcelán a 17. századból, másik felük pedig izniki, illetve perzsa fajansz, szintén a 17. századra datálva. A Hódoltság területén török hatásra jelennek meg a porceláncsészék, melyek jellegzetes darabjai a török kori leletanyagnak. Nagy tömegben viszont csak nagy tartományi központokban fordulnak elő. Ennek az az oka, hogy a csésze, mint edényforma a kora újkori török gasztronómiában mindennapi használati eszköz volt, de egy-egy háztartásban csak pár darabot használtak. Ott jelennek meg koncentráltabban, ahol több török telepszik le életvitelszerűen, mint például a tartományi központok, valamint ahol a reprezentáció részei lehetnek, mint a tartományi vezetők rezidenciái. Úgy gondolom, hogy a kereskedelmi kapcsolatok és a történeti adatok alapján bizonyítható, hogy a török kivonulását követően megszűnik ennek az árunak a behozatala. Hiába marad hódoltságban a betelepült török és balkáni lakosság egy része, szokásaikban már nem követik a korábbi tendenciákat. Az egri vár területén a felső, nagy feltöltési rétegekből, vegyesen kerültek elő a töredékek, de mindenképpen az oszmán uralom alatti időszakban kerülhettek a vár területére. Nem ismerünk kifejezetten Egerre vonatkozó porcelán- vagy fajanszedény megrendeléséről szóló adatot. Valószínűleg az egri vilajet vezetőjének palotájához tartozhattak a megtalált porcelán- és fajanszedények töredékei, melyek nagy része a palotából, illetve közvetlen környezetéből került elő. Az egri leletanyagból feldolgozott töredékek között megtalálhatóak az izniki műhely termékei és a perzsa fajanszok is. Az izniki fajanszok között négy darab nagy tárolóedény és két darab biztosan az inziki műhelyhez köthető csésze található. A többi edény mind csészetöredék, melyeket a kutatás eddig összefoglaló néven perzsa fajansznak nevezett.2 Ezeket anyaguk és mintázatuk szerint több csoportba lehet osztani. A perzsa fajanszok készítési helyéről a szakirodalom alapján elég kevés információval rendelkezünk.3 Mivel több csoportnak nem találtam párhuzamát sem a hazai, sem 1 2 3
Zay 2013. Holl 2007: 120. Atasoy–Raby 1989: 50; Holl 2007: 120.
343
Zay Orsolya: Egri, hódoltság korabeli porcelán- és fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel
pedig a külföldi szakirodalomban, így anyagvizsgálattal szerettem volna elkülöníteni összetétel és készítéstechnikai szempontok alapján a csészéket. A többféle anyagminőség és díszítési technika valószínűleg több műhelyre utalhat. Mivel az eddig ismertetett lelőhelyek anyagában nincs annyi különféle csoport, mint Egerben, eddig nem volt szükség sok csoport megkülönböztetésére. Érdemes lehet átgondolni, hogy minden olyan csészét, ami az eddig iznikinek tartott körhöz nem hasonlít, érdemes-e automatikusan perzsa műhelyekhez kapcsolni. Áttekintve az egri leletanyagot, a nagy változatosság és bizonyos készítés- és festéstechnikai sajátosságok alapján, valószínűleg több csoport sorolható az izniki műhelyhez. A feltételezett csoportokból választottam ki három töredéket,4 hogy bizonyítani tudjam a hipotézist. Ezen kívül a méretek, az anyagminőség és a festési stílus több készítési helyet feltételezhet a perzsa fajanszok között, mivel más sablonokkal és alapanyagokkal dolgoztak az eltérések alapján. Fontosnak tartom az egri leletanyag ismeretében, hogy pontosítsuk az eddig használt terminológiát, gondolok itt a „perzsa fajansz”, „félfajansz” vagy a „félporcelán” kifejezésekre. Az eddig meghatározott és ismert perzsa fajansz csoportokon finomítani lehet az egri adatok alapján. A porcelán, illetve fajansz készítéstechnikai és anyag-összetételbeli eltérései miatt úgy gondolom, hogy a „félfajansz” és „félporcelán” kifejezések nem alkalmazhatóak jól a különféle perzsa fajansz-csoportok elkülönítésére. A porcelán és a fajansz nagyon jól elválasztható egymástól, ezeket keverni a teljesen eltérő alapanyagok és a technikai eljárások miatt nem lehet. A nagyon jó minőségű, eddig „félfajansz”-nak nevezett töredékeket mind fajansznak tartom, melyek különböző anyagösszetétellel és technikával készültek a 17. század folyamán, valószínűleg több műhelyben. Mivel lehetőség nyílt számomra archeometriai kutatásokra, már nem csak a szemrevételezésre és analógiákra kellett hagyatkoznom, hanem pontos kémiai, fizikai méréseket végeztünk, hogy tisztázzunk a kerámia, festék és máz összetételeket, készítéstechnikai és származási kérdéseket.
A fajansz Az anyagvizsgálati eredmények ismertetése előtt érdemes átnézni az anatóliai és perzsa fajanszokról eddig publikált anyagösszetétel-vizsgálatok eredményeit és a készítés-technológiához kapcsolódó elképzeléseket. Az izniki fajanszról biztosan tudjuk, hogy nem a szokványos kerámia-összetételt kell keresnünk a vizsgálatok során. Ilyen fajanszösszetételt a 11. századtól készítettek Egyiptomban.5 A recept első lejegyzése pedig Abu’l Qasimtól származik, aki a „keveréket” 1300 körül az alábbiak szerint határozta meg: tíz rész tört kvarc, egy rész tört üveg (frit), és egy rész jó minőségű fehéragyag.6 Az összetevők Iznik környéken megtalálhatóa. A kvarcot kvarc tartalmú kavicsból nyerik, bár Ali Mohamed ajánlja helyette a receptbe a kovát is. Főleg folyami kavicsot gyűjtenek, melyet porrá őrölnek a kerámiába keverés előtt.7 1677-ben John Covel tiszteletes a Levantei Társaság káplánjaként járt a városban, és leírta, hogy Iznikben homokot kevernek a kerámiába.8 A 17. századtól valóban inkább homokkal dolgoztak, mivel a homokot tovább őrölni kevesebb munkával járt, mint a nagyobb folyami kavicsokat összezúzni.9 Az angol szakirodalom az alapanyagként felhasznált, nem végleges üveget frit-ként említi, mely esetünkben egy tört, szemcsés keveréket jelent. A tanulmányban is ezt a megnevezést használom, mivel a vegyület nem igazi üveget (angolul: glass) takar, viszont az égetés végére igazi üveget kaphatunk. A magyar nyelvben talán a vízüveg, „nem stabil üveg” kifejezés jelenthet hasonlót. Az bizonyos, hogy egyfajta nátrium-szilikát vegyület volt.10 A korabeli receptek szerint, az iráni fajanszgyártásban egy Salicornia nevű növényből kalcinált szódát11 készítenek, ezt nevezi a köznyelv sziksónak. Ezt főzik össze hat–nyolc órán keresztül porrá őrölt kvarccal, így egyfajta üveget, fritet kapnak. A masszát belekanalazzák egy hideg vízzel telt edénybe, hogy megszilárduljon. A kihűlés után a fritet megtörik és így használják fel a továbbiakban.12 Fenti eljárástól több hozzávalóban tér el az izniki fajanszkészítés: a kerámia anyagában kis mennyiségű ólmot találunk. Julian Raby feltételezése szerint ezt az alacsonyabb égetési hőmérséklet miDIVE, Ltsz. V.2012.91.2, V.97.20.74, V.2012.147.1. Tite–Wolf–Mason 2011: 570. 6 Tite–Wolf–Mason 2011: 570; Atasoy–Raby 1989: 50. 7 Atasoy–Raby 1989: 50. 8 Atasoy–Raby 1989: 50. 9 Atasoy–Raby 1989: 51. 10 Mivel a magyarban nincs igazi megfelelője a kifejezésnek, így megkülönböztetésül fogom a „frit” kifejezést használni az anatóliai és perzsa fajansz egyik összetevőjére. 11 Hevítési eljárással kémiailag megkötött, víztől mentesített anyag. 12 Atasoy–Raby 1989: 51. 4 5
344
Zay Orsolya: Egri, hódoltság korabeli porcelán- és fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel
att adták hozzá, így spórolhattak a fűtőanyagon.13 Ez a megállapítás az anyagvizsgálat során egyik fő vizsgálati szempont volt, mivel így külön lehet választani az Iznikben és a perzsa területen készült fajanszárut, ha a perzsa valóban nem tartalmaz ólmot. A másik kérdés az égetési hőmérséklethez kapcsolódott: a megolvadó részeken a hőfok jól mérhető, így meg lehet állapítani, hogy valóban alacsonyabban égették-e az izniki edényeket, mint a perzsákat. Az izniki mesterek nem a Salicorniát használták, hanem az oszmán forrásokban bora néven említett anyagot.14 Egy kálium-karbonát szódát kell keresnünk, amelyben kis mennyiségben klór és szulfát is található. Mivel a klasszikus kémia kialakulása előtt kísérletezéssel jöttek rá az eljárásokra, így az ilyen helyeken nyert alapanyagokban többféle elem és vegyület található. A nátrium és kálium vegyesen fordulhatott elő a felhasznált anyagokban, és már a tényleges vizsgálatok előtt is valószínű volt, hogy az eredményekben ez meg fog jelenni. Tudjuk, hogy Afyon mellett egy iszapfajtából nyerik ki a szódát: begyűjtik az iszapot, majd felhevítik, hagyják 1–2 nap alatt lehűlni és a tetejéről szedik le a kristályos anyagot. Írott forrásokat is találunk, melyben szerepel a bora: 1590-ben Sinán pasa rendelt építkezéséhez csempéket, majd 1608-ban az udvar újabb munkát adott az izniki mestereknek. A két megrendelés teljesítéséhez szükségük volt a fazekasoknak borára, amelyből csak az 1590-eshez több mint 200 kantart (200×56,45 kg) rendeltek.15 Néprajzi megfigyelések alapján tudjuk, hogy még 1920-ban is így készítette a fazekas az áruját, tehát az eljárás több száz éven keresztül változatlan maradt.16 Az alapanyagokból kádakban krém állagú masszát készítenek a fazekasműhelyben. A csomósodást megelőzendő adagolhattak hozzá különféle anyagokat, mint kevés ecetet, vizeletet vagy szőlő sűrítményt.17 Az edény testét kétféle módon lehet kialakítani: az egyik a korongolás, a másik a formába nyomás. Iznikben a lábbal hajtott korongok miniatúrákon is megjelennek. Julian Raby szerint az izniki edényeket több darabból állították össze: hagyták bőr keménységűre száradni a darabokat, majd egybesimították a részeket. A másik lehetőségnél a korongon egy formára helyezik a tárgyat, például a leggyakoribbnál, a peremes tálnál egy félgömbre. A korong forgása közben egy sablonnal kialakítják a formára helyezett masszából a tál alját.18 Raby kütahyai modernkori tapasztalatai alapján feltételezte, bár írott adat nincs rá, hogy előégethették az edényeket. Fajansznál nincs szükség előégetésre, de ilyenkor kijönnek a tárgyak esetleges hibái, még mielőtt a festésre sor kerülne. A vizsgálatok során erre a hipotézisre is választ vártunk. A mintázás előtt az edényre egy vékony agyagréteget vittek föl. Ez ugyanazokból az összetevőkből állt, mint az eredeti kerámia alapanyaga, de még jobban odafigyeltek, hogy semmiféle színezőanyag (például vas) ne kerülhessen bele, és teljesen fehér legyen a végeredményként kapott felület. Így a masszát alaposan átszűrték egy sűrű szövésű textilen.19 Vékony tű és rajzolt sablon segítségével előrajzolták a mintát a kerámiára.20 A papíron a mintát körbeszurkálták, majd kréta segítségével felvitték a díszítést az edény felületére.21 A sablon használata segítette a sorozatgyártást, például nagy tömegű falicsempe rendelésekor. A festés és mázazás következett. Az Egerben talált fajanszok mind máz alatti festésűek, még akkor is, ha a máz néhol kevésbé látszódik. Ez általában az izniki és perzsa fajanszokra is jellemző. A festéskor az izniki mesterek nem tudták pontosan, milyen szín látszik majd égetés után az edényen, ugyanis a végleges szín hő hatására alakul ki a tárgy felületén. A leggyakoribb szín a kék, amit kobalt-oxiddal hoztak létre. Kobaltot perzsa területen Kashan környékén a Kohrud-hegységben bányásznak a mai napig a középkor óta. Ezen kívül rézoxidot használtak a zöld, és mangán-oxidot a lila előállítására.22 A mázazásnál egy ólmos-ónos alkáli tartalmú folyós anyagot vittek fel. A kerámia teste és a máz is üveg alapú maszsza, de a máz tartalmazott egy kevés ónt is. Az óntartalom azért érdekes, mert fehéres színt ad égetés után, ami itt nem következett be. Ennek oka, hogy nagyon kis mennyiségben használták a keverékben. A mázat átszűrték, majd hagyták leülepedni. Az égetés előtt a máz vöröses-narancssárgás színt mutat, aminek a felviteléhez valamilyen kötőanyag szükséges.23 Ehhez iráni területen leggyakrabban a mézgás csűdfűből (Astragalus gummifer Labill.) nyert folyadékot Atasoy–Raby 1989: 51. Atasoy–Raby 1989: 52. 15 Atasoy–Raby 1989: 52. 16 Atasoy–Raby 1989: 52. 17 Atasoy–Raby 1989: 52. 18 Atasoy–Raby 1989: 58. 19 Şahin 1981: 138. 20 Şahin 1981: 138. 21 Atasoy–Raby 1989: 59. 22 Atasoy–Raby 1989: 59. 23 Atasoy–Raby 1989: 60. 13 14
345
Zay Orsolya: Egri, hódoltság korabeli porcelán- és fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel
használják, míg Kütahyában közönséges lisztet kevernek a porított mázalapanyagokhoz. Ezután felöntik vízzel, míg nyúlós állagú nem lesz. A mázat vagy belemerítéssel, vagy ráöntéssel vitték föl az edényre.24 A falicsempéknél az öntést használták, de nem tudjuk, hogy a különféle edényformáknál volt-e bevett módszer. A modern kütahyai fazekasoktól viszont tudjuk, hogy ők a felesleges mázat késsel vágják le, majd a hiányzó felületekre ecsettel viszik fel a mázat.25 Az égetés az iszlám világban elterjedt kétosztatú kemencékben folyt. Itt a két kamra egymás fölött található. Az alsót fűtötték, melyet elválasztottak a felső résztől, ahol az edényeket elhelyezték.26 A kemencébe helyezett edényeket tartókkal, „háromlábakkal” választották el egymástól.27 A kemencék mérete változó: Meybodban találták a legnagyobbakat (2 m átmérővel), ehhez képest a kütahyai, az iráni és az Iznikben feltártak kisebb alapterületűek.28 A perzsa fajanszgyártás során Abul Qasim szerint 12 órát fűtik és egy hetet hűtik a kemencét, Meybadban négy, míg Kütahyában öt nap engedélyezett.29 A mai elfogadott hipotézis szerint az izniki kerámiát 850–900°C fokon égették ki, ami a fajanszoknál alacsonynak számít, de ezt a már korábban említett ólom hozzáadása indokolná.
Az egri fajansztárgyak anyagvizsgálata Az eredmények ismertetése előtt úgy gondolom, érdemes a kiválasztott vizsgálati módszerről rövid tájékoztatást nyújtani. Az ELTE TTK Kőzettan-Geokémiai Tanszékének munkatársai, dr. Szakmány György, dr. Bendő Zsolt és dr. Józsa Sándor készítették elő és bonyolították le a méréseket. Rajtuk kívül Véninger Péter kerámiarestaurátor segített a vizsgálati eredmények értelmezésében, a restaurátor és fazekas szemszögéből. A vizsgálatok során mikroszondát alkalmaztunk (SEM-EDS),30 amely a mikroszkópos módszertől annyiban különbözik, hogy az eszközhöz kémiai vizsgálatot végző berendezéseket kapcsolnak. Egyedi szemcsék is vizsgálhatóak anélkül, hogy el kellene különíteni azokat a többitől.31 A módszerrel információkat kaphatunk az összetevők mellett az égetési hőmérsékletről, a kerámia felületéről (például, hogy bevonták-e valamivel, a bevonat milyen összetételű), illetve a technikáról, amivel a kerámiát készítették.32 A kiválasztott tíz darab fajansztöredéken33 bejelöltünk olyan 2–3 mm-es részeket, melyeken a kerámia anyaga mellett a máz és a vizsgálandó festékek is jelen voltak. Ezeket az apró darabokat kivágtuk a tárgyból, majd stabilan beágyaztunk és lemezre tettük, hogy a mikroszondával vizsgálhatóak legyenek. A töredékeket úgy választottam ki, hogy legyen bennük abból a pár darab töredékből, melyek biztosan izniki folyadéktároló edényhez tartoztak. Ehhez viszonyítva egy „skálát” készítettem a tárgyakból, melynek ellenpontja egy olyan csészealj volt, melyet a kutatás hagyományosan a perzsa fajanszok közé sorol. Ezekre jellemző a barnás-fehér alapszín, a kék virágos festés, a csésze vékony, de szemcsés és porózus alapanyaga. A máz igen kevéssé látszik a felületen. A két végpont között különféle csoportból választottam ki csészetöredékeket a skála számára. A megvizsgált csészékről kapott információk nem csak az adott darabokra vonatkoznak azonban, hanem a még meg nem vizsgált csészékről is vonhatunk le következtetéseket, ahogy az alábbiakban láthatjuk majd.
Anatóliai csészék A V.97.20.81. számú töredék (1. tábla 1) felületén egy levél (yaprak) található, de nem a szokványos hegyes fajtából, hanem a levél vége visszakunkorodik.34 Több szár fut végig a töredéken, de csak ez az egy levél vehető ki teljes egészében. A szárakon kalánfű (salyangoz) apró bogyói láthatóak, mely a Hatayı stíluscsoportnál gyakran megjelenik.35 Színekben igen gazdag darab, bár a fekete kontúron túlfolynak a festések. Kobaltkék, türkiz-zöld és fűzöld jelenik meg a töredéken. A vékonycsiszolatról készített képről több információt tudhattunk meg a készítési technikáról. A 2 mm-es Atasoy–Raby 1989: 58. Atasoy–Raby 1989: 60. 26 Atasoy–Raby 1989: 60. 27 Atasoy–Raby 1989: 62. 28 Atasoy–Raby 1989: 60. 29 Atasoy–Raby 1989: 62. 30 Energia diszperzív spektrométerrel ellátott pásztázó eletronmikroszkóp. 31 Szilágyi 2011: 499. 32 Szilágyi 2011: 502. 33 DIVE, Ltsz. V.97.20.81, V.2012.141.1, V.2012.147.1, V.97.20.74, V.2012.149.1, V.2012.91.1, V.2012.91.2, V.2010.69.1, V.2012.125.1, V.2012.91.9. 34 Atasoy–Raby 1989: 284., 286., 287., 311. számú edények. 35 Birol–Derman 2004: 23. 24 25
346
Zay Orsolya: Egri, hódoltság korabeli porcelán- és fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel
1. kép: A V.97.20.81. számú töredék vizsgálata (Készült: ELTE TTK, Kőzettan-Geokémiai Tanszék)
2. kép: A V.2012.141.1. számú töredék vizsgálata (Készült: ELTE TTK, Kőzettan-Geokémiai Tanszék)
képen látható az edény máza, és a kerámia összetétele, morfológiája is. A máz vastagsága 0,078 mm és 0,16 mm között változik, ami átlagos mázvastagságnak mondható (1. kép). Egy kvarcos-frites kerámiát látunk, melyben a nagyjából 10%-nyi agyagnak csupán összetartó szerepe van a nagy mennyiségű frit mellett. A képen a kerámia testében látható szürkés szemcsék mind kvarcszemcsék, melyeket a fehéren világító összetartó anyag, az összeolvadt agyag és frit vesz körül. A mázon belül halvány foltok látszanak, melyek fel nem oldódott összetevők maradványai. A máz fokozatosan összeolvadt a kerámia testével, így láthatunk egy átmeneti sávot a máz és a kerámia teste között, ahol a máz körülveszi a kvarcszemcséket. A mázban elszórtan ónszemcséket találtunk. Feltételezésem szerint ez egy fehér alapú izniki edény oldaltöredéke. Tudjuk, hogy az izniki mázban kis százalékban ón található. Azért kis mennyiségben, mert ez még a máz átlátszóságát nem befolyásolja.36 Fethi Okyar és kutatótársai a SEM-EDS módszerrel nem is fedezték fel a szemcséket a vékonycsiszolaton, ezek csak a WDS, tehát a hullám diszperzív módszerrel voltak kimutathatóak.37 Az egri töredéken látszódott néhány ónszemcse, de a felfestett mintázat láthatóságát nem zavarja semmi a mázban. A kerámia testében két réteget különítettünk el. Kétféle értelmezése lehetséges a máz és a kerámia teste közötti sűrűbb, tömörebb sávnak: egyrészt a kerámia korongolt, így a tömörebb réteg az edény készítése során jöhetett létre. A másik lehetséges magyarázat szintén a készítési technikából adódik: az edényt megformálása után száradni hagyják, majd a festék felvitele előtt bevonják a felületét egy még jobban átszűrt, kicsit hígabb anyaggal, mely összetételre megegyezik a kerámia anyagával. Így egy fehér engóbréteget visznek fel, hogy festeni tudják az edényt. Az edény testében is találunk ónszemcséket. Nagyon elszórtan helyezkednek el, így a vékonycsiszolat alapján nehéz eldönteni, hogy szennyezés volt, vagy direkt tettek a cserépbe is ónt. A V.2012.141.1. számú edénytöredék (1. tábla 2) előzetes feltételezésünk szerint szintén az izniki edények közé tartozik. Nagyjából háromszög alakú, méretei: 5,5×,5×7 cm. Alapszíne zöldes, nem tiszta fehér, mint az előző darabé. Rajta a minta elég kicsi a pontos behatároláshoz, de valószínűleg m virágmotívum része lehetett.38 A zöldes szín az egész felületet bevonja, a fekete kontúr közt a virágtöredék színe is zöldes, így az anyagvizsgálatra kellett hagyatkoznunk a szín pontosabb megállapításánál. Eredetileg feltételeztem, hogy a színe kékes volt. A festékszemcsék a mázban találhatóak meg, ami az ólmos máz viselkedése miatt válik érthetővé. A festés itt is máz alatti, de a folyós anyagban égetéskor a festékszemcsék elmozdultak, ezért találjuk meg azokat a máz sávjában. Itt nem látszik olyan éles határ a festésnél, mint az előző darabnál, de a festékszemcsék itt is sávosan jelennek meg (2. kép). A szemcsékben ólmot és antimont találtunk. A fekete előállításához az antimon magában nem elegendő, de ahogy látni fogjuk a V.2012.149.1. töredéknél is, a festék nem mindig csak a világító szemcsékben keresendő. A máz vastagsága megegyezik az előző töredék mázával, így 0,1 µm körül mozog. A máz reakcióba lépett az edény testével és összeolvadt azzal, amit jól lát-
Okyar et al. 2004: 430. Okyar et al. 2004: 430. 38 Birol–Derman 2004: 185. 36 37
347
Zay Orsolya: Egri, hódoltság korabeli porcelán- és fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel
3. kép: A V.2012.141.1. számú töredék vizsgálata (Készült: ELTE TTK, Kőzettan-Geokémiai Tanszék)
4. kép: A V.2012.147.1. számú töredék vizsgálata (Készült: ELTE TTK, Kőzettan-Geokémiai Tanszék)
hatunk a képen. A máz alatt, a kerámia testében két réteget láthatunk. Kétféle mázat találtak a külföldi kutatók:39 az egyik a perzsa fajanszokra jellemző, a másik az izniki típusú. A perzsa fajanszoknál a már említett ólom-alkáli mázakról beszélhetünk, melyben megtalálható a növényből vagy a sivatagi kőzetekből nyert szóda. Így a legnagyobb arányban ólom-oxid (PbO), nátrium-oxid (Na2O), valamint mész, kálium-oxid, magnézium fordul elő. Az izniki ezzel szemben igen tisztának minősül, 1.5% mész és kálium van benne, emellett 1% alatt találunk alumíniumot, és csak 0,5% a vas és a magnézium aránya.40 Ez utóbbi jól látható az általunk vizsgált fajansztöredék mázán is. Az előző izniki töredéknél is megjelent a máz és a kerámia közt egy elmosódottabb sáv. Itt azonban határozottan elválik a belső szerkezettől. Ennek oka a Julian Henderson és Julian Raby által említett technikai megoldás. Az edény megformálása után száradni hagyják azt, majd a festés előtt egy jól iszapolt réteggel vonják be a felületet, melynek anyaga megegyezik a kerámiáéval. Tehát egy vasmentes engób látható az általunk készített felvételen is (3. kép). A kerámia összetétele ugyanolyan, mint az első töredéknél. Különbség a kvarcszemcsék körüli olvadéknál látható (ezek a világosabb foltok a szemcsék körül), ugyanis ennél a darabnál kicsit több frites olvadék veszi körbe a szemcséket. Ez a kemencén belüli égetéssel is összefügghet, ugyanis egy kemencén belül 100–150°C-os eltérés is elképzelhető. Alapvetően nagy eltérés a két kerámia alapanyaga és máza között nem látható. Ahogy többször említettem, a töredékek kinézete és festése alapján ezeket a darabokat izniki fajansznak tartom. Ezt a külső hasonlóságok mellett a külföldi archeometriai kutatások is alátámasztották. Több izniki stílusú kerámiát kutattak már úgynevezett Raman spektrográfiával, XRD és SEM módszerrel is.41 Általában elmondható, hogy a kvarckristályok mérete 20–50 µm körül mozog, de vannak kivételek, melyek 100–200 µm-esek is lehetnek, de ez ritkán fordul elő.42 Az izniki kerámiák anyagában a legmagasabb a szilikátok aránya (70% körül), emellett nátrium és kálimoxidok találhatóak, valamint az edény anyaga is tartalmaz ólomoxidot (PbO).43 Ezt az alacsonyabb égetési hőmérséklet miatt adták az alapanyaghoz, így 900–1000°C körül égethettek Iznikben. Eltérés még a többi kerámiától, hogy nagyon alacsony az alumínium (Al2O3) és vas (FeO) tartalmuk. Az alumínium alacsony arányát (1–2%) az okozza, hogy a keverékben 10% mindössze a fehéragyag aránya a kvarchoz és a frithez képest. Vasat a környéken nyerhető fehér anyag eleve keveset tartalmaz, de ezt a mennyiséget szándékosan tovább csökkentették az anyag akár többszöri átszűrésével, így az izniki fajanszban 1% alatt marad a vastartalom.44 Emellett az első két töredék SEM-EDS felvételét összehasonlítva a példaként felhozott vizsgálatok ugyanilyen képeivel, a fajansz struktúrája közel megegyezőnek mondható. Így az előzetes feltételezést, hogy a kiválasztott első két töredék izniki, úgy gondolom a felhozott külföldi vizsgálatok is alátámasztották. Atasoy–Raby 1989: 51; Okyar et al. 2004: 430. Okyar et al. 2004: 430. 41 Szilágyi 2011: 499. 42 Okyar et al. 2004: 424. 43 Atasoy–Raby 1989: 51. 44 Okyar et al. 2004: 430. 39 40
348
Zay Orsolya: Egri, hódoltság korabeli porcelán- és fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel
5. kép: A V.97.20.74. számú töredék vizsgálata (Készült: ELTE TTK, Kőzettan-Geokémiai Tanszék)
6. kép: A V.2012.149.1. számú töredék vizsgálata (Készült: ELTE TTK, Kőzettan-Geokémiai Tanszék)
A V.2012.147.1. számú fajansztöredék már egy csésze volt (1. tábla 3). Az első két tárgyról bebizonyosodott, hogy az izniki fazekasműhelyhez kapcsolhatóak. Kérdés, hogy csészék közt is találunk-e olyat, amely Iznikben készült. Két csészén az izniki műhelykörzethez kapcsolható, máz alatti vörös festés jelent meg. A csészéből egy oldaltöredék maradt meg, melyen kívül, a perem alatt kék vonal fut körbe. A csésze oldalán virágmotívum látható, s a virágok szétálló ágacskáin vörös, pötty alakú festéssel jelenítették meg a virágok fejét. Az itt megjelenő úgynevezett bóluszvörös szín, valamint a vörös festés határozott kidomborodása miatt feltételeztem, hogy a csésze Iznikből származik. A felvételen látható (4. kép), hogy a kerámia anyagösszetétele nagyon hasonlít mind a két fentebb elemzett töredékre. Korongolási sáv nem látszik, talán azért, mert ez a kerámia sokkal vékonyabb, mint az előző kettő. Máza leginkább az első töredék mázára emlékeztet. Összetételében a máz azért érdekes, mert ónt nem találtunk benne. Ha volt is, akkor valószínűleg az a probléma lépett fel, mint Fethi Okyar és kutatótársai vizsgálatában: a kis mennyiség miatt a SEM-EDS módszerrel nem mindig mutatható ki, ha a csiszolat épp olyan sávot vágott, melybe nem esett bele közvetlenül jól látható ónszemcse.45 A kerámia felületén, a máz alatt közvetlenül két festékréteget találtunk, a feketét és a vöröset (4. kép). A fekete csíkjánál azonban csak krómot és rezet lehetett kimutatni. Ez a két szín zöldet szokott adni, azonban arra irányuló vizsgálatokat nem találtam, ahol azt vizsgálták volna, milyen anyagból lehet még feketét előállítani fajansz felületén. A kéket egyáltalán nem sikerült a mintába belevennünk, de a szakirodalom alapján azt kobaltból állították elő.46 Színe a felhasznált kobalt mennyiségétől szokott függeni. A vörös festékrétegben egyértelműen vasat találtunk, továbbá hematitot és alumíniumot. Az alumínium jelenléte azt mutatja, hogy a vörös festéket agyaggal keverték, tehát nem máz alapú festékről van szó, ahogy az eddig vizsgált többi színezéknél, hanem egy agyag alapú festékről, vagyis engóbról. Ebben a töredékben több teljesen gömb alakú szemcsét is felfedeztünk. Az összetevők alapján Bendő Zsolt és Szakmány György úgy gondolja, hogy apatitot találtunk, amely kalciumot és foszfátot tartalmaz. Általában állati csont, fog, vagy ürülék felhalmozódásával képződik. A gömbök átmérője 20–25 µm körül mozog (7. kép). Valószínűleg a kvarchomokkal került be, mint szennyeződés a máz és kerámia határára. A következő csészetöredék (V.2012.91.2. számú) egy olyan csoport tagja, melyet a magyar kutatásban megtalálhatunk több lelőhelyen is, de eddig nem különítették el. Egerben 37 ilyen csészét találtam, melyek jellemzője, hogy szürkésfehér alapúak, s a máz alatti festés sötétkék. A mintázat miatt figyeltem fel a csoportra, mivel nem kínai motívumokat utánoz, hanem kifejezetten a négyvirágos stílus leegyszerűsített, de jól felismerhető virágait és elemeit. A V.2012.91.2. számú virágos csészetöredék ólommázas (1. tábla 4), de van eltérés az előző két csészéhez képest. Itt megjelenik az engóbsáv, valamint a máz is vastagabb. A máz összetétele megegyezik a V.2012.91.1. számú perzsa oldaltöredék (1. tábla 10) mázával. Mivel elég kevés töredéket vizsgáltak, a pontos magyarázatot egyelőre nem ismerjük a máz hasonlóságára. Lehetséges, hogy a mázösszetétel receptjét felhasználták több helyen, mivel jól bevált, így az áttelepített, bevándorolt mesterek vitték 45 46
Okyar et al. 2004: 430. Atasoy–Raby 1989: 50.
349
Zay Orsolya: Egri, hódoltság korabeli porcelán- és fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel
7. kép: A V.2012.91.2. számú töredék vizsgálata (Készült: ELTE TTK, Kőzettan-Geokémiai Tanszék)
8. kép: A V.2012.91.1. számú töredék vizsgálata (Készült: ELTE TTK, Kőzettan-Geokémiai Tanszék)
magukkal a bevált módszereket is. Természetesen az is lehetséges, hogy nem feltétlen izniki műhely terméke a csoport. Viszont mindenképpen fontosnak tartom kiemelni ezt a csoportot, mert a kerámia anyagösszetétele és szerkezete megegyezik az izniki edények és csészék összetételével és képével. A máz és az engób nagyon összeolvadt, így egy átmeneti réteg látható a két réteg között. A kerámia káliumos-nátriumos földpátot tartalmaz, szerkezete megegyezik a többi izniki töredék felépítésével. Egy apró eltérés látható: a kötőanyag nem kristályosodik ki, mint a többinél, aminek oka lehet a gyorsabb kihűlés, de adódhat a tárgy méretéből és a kemencebeli elhelyezkedéséből is. A mintázat és a szerkezet miatt feltételezésem szerint ez a csoport is inkább az izniki körhöz kapcsolható. Természetesen további vizsgálatok szükségesek a kérdés tisztázására. Ha a csoporthoz tartozó, de más lelőhelyről előkerült töredékeket is meg tudnánk vizsgálni a későbbiekben, valamint az izniki ásatások csészetöredékeit is közölnék, akkor biztosabb képet alkothatnánk a csoport származásáról. Az utolsó, izniki körhöz tartozó, V.97.20.74. számú csésze szintén a vörös szín miatt került a vizsgálandó töredékek közé (1. tábla 5). Mivel kívül teljesen barnás-vörös színű, így valószínűsítettük, hogy Iznikben készült töredékről van szó. Az összetételi kép az izniki edénytöredékekhez hasonlít, ahol szintén nincs jól elkülöníthető engóbréteg. A mázon üvegkorrózió nyomai láthatóak, melyek a külső oldalon szabad szemmel is jól kivehetőek. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a különféle színek hogyan jelennek meg a fotókon. A külső oldali vöröses-barna színnél a következő látszott: sűrű réteg, mely jól elválik a kerámiától (5. kép). Az összetétel alapján ez nem engób, hanem egy színezett frit. A frithez adtak vasoxidot egy kevés ólommal, ami összeolvadt az égetés során. Teljesen hiányzott belőle az alumínium, tehát nem volt benne agyag. Kötőanyagot nem találni, ahol összeértek a kvarcszemcsék, ott olvadt össze a frit. Ennek a keveréknek már a felvitel során is az eredeti színét látjuk, nem úgy, mint az engóboknál. A kék színt a belső oldalon kobalt hozzáadásával érték el, de a már korábban megszokott engóbbal találkozunk.
Perzsa csészék A következő vizsgált töredék az általam felállított skála végpontja. Olyan csészetöredéket választottam ki, amelyet általánosan a perzsa fajansztöredékek közé sorolunk. A V.2012.149.1. számú csészetöredék átmérője közel 4 cm (1. tábla 6). wA talpgyűrűje maradt meg, a csésze oldala körben letört. Ennél a típusnál szinte mindig így találjuk meg a töredékeket, ugyanis a csészetípus anyaga nagyon porózus, az oldalfal pedig igen vékony. Maga a talpgyűrű is igen vékonyra van kiképezve. Belül minden esetben egy jellegzetes virágot láthatunk, kékkel festve. A talpkarimán belül, a csésze alján, ez egri anyag mindegyikén perzsa utánzójegy látható. Többféle formát festettek fel a csésze aljára, de a virágos festésű csoport összes darabján találtam valamilyen kínai vagy arab írást utánzó jegyet. Ennek a töredéknek az esetében kék téglalapban arab írást utánzó jeleket látni. Az írást megvizsgálta dr. Sudár Balázs turkológus,47 aki feloldhatatlannak tartja a képet, tehát ezt is az utánzó jegyek közé sorolhatjuk. 47
Köszönettel tartozom dr. Sudár Balázsnak a kalligrafikus írásképek feloldásában nyújtott segítségéért.
350
Zay Orsolya: Egri, hódoltság korabeli porcelán- és fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel
9. kép: A V.2012.91.9. számú töredék vizsgálata (Készült: ELTE TTK, Kőzettan-Geokémiai Tanszék)
10. kép: A V.2010.69.1. számú töredék vizsgálata (Készült: ELTE TTK, Kőzettan-Geokémiai Tanszék)
A csésze felülete eléggé irizál, de a vizsgálat végére sikerült az irizálás okát megállapítani. Az alapanyaga kvarcos, mint ez előző töredékeké. Kevesebb benne az ólom, mint az izniki töredékekben, ezzel fordított arányban a szilikátok száma magasabb. Az előzőekhez képest magasabb a nátrium és káliumtartalma, amit a Salicornia növény felhasználása indokolhat. Ráadásul mindkét növény olvadáspont csökkentő, tehát ezeket az összetevőket azért is keverték hozzá a frithez, hogy ne kelljen olyan magas hőmérsékleten égetni. A szilikátok mellett kevés a magnézium és kalciumtartalma a csészének. A máz alatt nagyon sok kör alakú foszforos gumó jelent meg (6. kép). Ezek az irizálás és a csésze rossz állapotának okai. Nem minden irizáló felületű, rossz állapotú csészéről tudtam megállapítani, hogy honnan került elő, mivel sok a szórványként eltett zacskó. Viszont a foszfor a földbe kerülés után került a máz alá. Ezt magyarázhatja az, hogy a 19. században a palota környékén és a keleti végén istállókat alakítottak ki. A vizelet nagy arányban tartalmaz foszfort, ami a talajba szivárogva az eltört kerámiába szivárgott a máz alá és elkezdte azt megbontani, tönkre tenni. Így az ilyen állagú töredékekről elmondható, hogy bizonyosan az istállók környékéről származnak a felső rétegekből. A mintát úgy választottuk ki a töredékből, hogy a talpkarima fölött több helyen megmaradt, a csésze belsejében a virágot körülvevő kék körből kerüljön a csiszolatba. Nagyon sokáig kerestük, mire megtaláltuk, de legnagyobb meglepetésünkre nem olyan formában, mint ahogy azt az előző festékrétegeknél. Sem elkülönülő festéksáv, sem pedig világító festékanyagszemcsék nem látszottak (7. kép). A máz alsó rétegét vizsgáltuk a műszerrel, ott, ahol a máz összefolyik a kerámia felületével. Itt kobaltitot találtunk a mázban. A kobaltit jellegzetessége, hogy kis mennyiségű arzénnal fordul elő, melyet szintén megtaláltunk az anyagösszetételben. A kínai mintát utánzó sötétkék festésű (V.2012.91.1. számú) töredéknél ugyanígy az arzént megtalálva tudtuk bemérni a kobaltitot, amely szintén nem látszott a felvételen, ahogy itt sem. Korábban említettem, hogy természetes állapotban, a bányászott alapanyagok szennyezettek. Mivel tudjuk, hogy a kobalt arzénnal együtt szokott előfordulni, ezt a geológiai tapasztalatot felhasználva tudunk eredményt elérni. A négy maradék csészetöredéket két csoportra bonthatjuk: az egyik forma szerint a perzsa csészék közé sorolható, de mázuk alatt színes festék látható, mely befedi az egész csésze felületét (1. tábla, 7–8). A másik csoportnak nem ismerem magyarországi ismertetett párhuzamát. Anyaguk nagyon porózus, mázuk csillogó és vastag, máz alatti festésük pedig sötétkék (1. tábla 9–10). A V.2012.91.1. számú peremtöredék kínai mintát utánoz, gyümölcsöt levélágyon. Festése fehér alapon kék, a perem körül dupla kék sáv látható. Máza nagyon élénk csillogó, kifejezetten jó minőségű, a vizsgálatok alapján ólmos. Valószínűleg magasabb hőmérsékleten, 1000°C körül égethették ki. A máz és alatta a jól elkülönülő engób réteg vastagsága 300 µm körül alakul (8. kép). A kerámia testében ón és ólomszemcsék láthatóak elszórva. Mennyiségük nem elegendő ahhoz, hogy direkt belekeverésre gondoljunk, viszont a műhelyben belejuthatott a kerámia anyagába, ami azt jelenti, hogy a fazekasműhelyben olyan edényeket használtak, amelyekbe ón és ólom is került. Emellett nem tartották fontosnak, hogy tökéletesen kitisztítsák az edényeket, amikor a kerámia anyagát keverték össze, mivel valószínűleg ez nem befolyásolta a fajansz előállításának a folyamatát. Ilyen kis mennyiségnél még nem változik az égetési hőmérséklet. A V.2012.91.9. számú töredék szintén világos csillogó mázú (1. tábla 9), porózus anyagú. Festéke máz alatti, melyen mélykék, kissé elmosódott minta látható. Kivételes a töredék azért is, mert egy madár töredékes ábrázolása látható a 351
Zay Orsolya: Egri, hódoltság korabeli porcelán- és fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel
felületen. Kínai mintákat utánozva elképzelhető a madár megjelenése, de a madár eléggé elnagyolt, egyáltalán nem hasonlít a kínai aprólékosan kidolgozott mintákra. A peremtöredék anyagáról és a mázról is elmondható, hogy nagyon kvarcos (9. kép). A kerámia anyagában szinte alig látunk kötőanyagot, csupán egy kevés frit fedezhető fel a felvételen. Alumíniumtartalma is igen alacsony, ami az agyag 10% alatti arányára utal. A kerámia anyaga és az engób alig olvadt össze, ami talán az alacsonyabb égetési hőmérsékletre utalhat. A szerkezeti képről elmondható, hogy nagyon hasonlít az előző töredékre (1. tábla 10). A másik csoport két töredéke (V.2010.69.1. és V.2012.125.1. számúak), formára és ránézésre nagyon hasonlít a klasszikus perzsa csészékre, eltérést a színe mutat. Az egyik csésze a máz alatt zöld festésű (1. tábla 7), a másik talptöredék kívül zöld, a talpkarimán belül pedig barnára festették (1. tábla 8). A színeket feltételezésünk szerint a szokásos anyagokkal állították elő, így a zöldet rézzel, a lilásat pedig mangán anyagba keverésével érték el. Ez a vizsgálatok során bizonyítást is nyert. A kerámia anyagszemcséinél jól látszik, hogy a szilikátszemcsék nagyon sarkosak. Természetes állapotban nem így néznek ki, tehát a szilikáton az előzetes feldolgozás során őröltek, hogy kisebb szemcseméretet kapjanak (10. kép). Az ismert 766 egri töredék körülbelül fele fajanszedény. Ehhez a számhoz képest a tíz vizsgált darab természetesen kevésnek tűnik. A kiválasztott minták között viszont vannak már ismert csoportok, melyek összetétele pontosításra szorult. A tíz mintadarab az eddigi kisszámú vizsgálathoz viszonyítva nagy mennyiségű információt szolgáltat számunkra. Az anyagvizsgálattal alátámaszthattuk, hogy nem létezik „félporcelán”, illetve „félfajansz”, mivel összetétel és szerkezet szempontjából ilyen változatokat nem tudunk elkülöníteni. A kapott eredményekkel alátámasztható az is, hogy kétféle csoport különböztethető meg: az anatóliai fajanszok és az összefoglaló néven perzsa fajansznak nevezett csoport. Az anatóliai fajansz kifejezést azért használtam az izniki helyett, mivel nem lehet jelenleg kizárólagosan bizonyítani, hogy a vizsgált öt darab mind Iznikben készült, csak négy darabnál bizonyítható szinte biztosan. Az ötödik csészecsoportnál valószínűsíthető, de további vizsgálatok szükségesek, valamint az izniki műhelyek anyagának feldolgozása és az eredmények összevetése. A perzsa fajanszok gyártóműhelyeit egyelőre nem sikerült azonosítani, de azt így is láthatjuk, hogy ebben a csoportban igen nagy különbségek vannak az anyagösszetételben, készítéstechnikában és a díszítésben. Tehát a vizsgálatok számának növekedésével minden bizonnyal tudunk majd pontosabb meghatározást is adni a jelenleg „perzsa fajansz”-ként aposztrofált, igen széles skálán mozgó fajanszcsoportra.
352
Zay Orsolya: Egri, hódoltság korabeli porcelán- és fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel
Források/Gyűjtemények Dobó István Vármúzeum, Eger (DIVE) Eötvös Loránd Tudományegyetem – Természettudományi Kar, Budapest (ELTE TTK) Kőzettan-Geokémiai Tanszék
Hivatkozott irodalom Atasoy–Raby 1989 = Atasoy, Nurhan – Raby, Julian: Iznik: The Pottery of Ottoman Turkey. London: Alexandria Press, 1989. Birol–Derman 2004 = Birol, Inçi A. – Derman, Çiçek: Türk tezyini san’atlarinda motifler. / Motifs In Turkish Decorative Arts. Istanbul: Kubbealti Neşriyati, 2004. Kovács 2005. = Kovács, Gyöngyi: Iznik Pottery in Hungarian Archaeological Research, 69–86. In: Gerelyes, Ibolya (ed.): Turkish Flowers: Studies on Ottoman Art in Hungary. Budapest: Hungarian National Museum, 2005. Okyar et al. 2004 = Okyar, Fethi – Paynter, Sarah – Wolf, Stephanie – Tite, Michael S.: The Production Technology Of Iznik Pottery. A Reassessment. In: Archeometry 46 (2004) 3. 421–437. Şahin 1981 = Şahin, Faruk: Kütahya seramik teknolojisi ve çini fırınları hakkında görüşler. In: Sanat Tarihi Yıllığı (1981) 11. 133–164. Szilágyi 2011 = Szilágyi Veronika: Kerámia anyagvizsgálata, 4.4. rész. In: Müller Róbert (főszerk.): Régészeti kézikönyv. Budapest: Magyar Régész Szövetség, 2011. Online: http://regeszet.org.hu/regeszeti-kezikonyv/ (Utolsó letöltés: 2013. március 19.) Tite–Wolf–Mason 2011 = Tite, Michael S. – Wolf, Stephanie. – Mason, Robert B.: The Technological Development of Stonepaste Ceramics from the Islamic Middle East. In: Journal of Archaeological Science 38 (2011) 570–580. Zay 2013 = Zay Orsolya: Az egri vár oszmán-török kori porcelán- és fajansztöredékei. (Diplomamunka.) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészeti Intézet, 2013.
353
Képtáblák
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
1. tábla: A zomlinpusztai nyílhegyek (Mesterházy 1976: 71–74)
356
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
2. tábla: A zomlini példányok tulajdonságaival párhuzamba állítható gnyezdovói nyílhegyek 1–9: korai gnyezdovói nyílhegyek (Medvedev 1966: 13. T. 29; 15. T. 33–38; 18. T. 14–15) 10–13: késői gnyezdovói nyílhegyek (Medvedev 1966: 18. T. 13; 20. T. 29, 33; 23. T. 38) 14–16: korai lángalakú nyílhegyek (Medvedev 1966: 16. T. 28–30) 17–18: késői lángalakú nyílhegyek (Medvedev 1966: 24. T. 18; 29. T. 14) 19–20: 12. és 13. századi nyílhegyek (Medvedev 1966: 21. T. 41; 30. T. 85)
357
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
3. tábla: Nyílhegyek 1: A csengelei nagy, levélalakú nyílhegy (Horváth 2001: 165, 170) 2: A csólyospusztai nagy, levél alakú nyílhegy (Hatházi 2005: 35) 3: Az osztrogozsszki nyílhegy (Fodor 1976: 257) 4–7: Sodronyingek szövetének részletei: Rajki, Csólyospuszta, Zomlinpuszta, Csengele (Kirpičnikov 1971: V. таб; Hatházi 2005: 32; Mesterházy 1976: 75; Horváth 2001: 163)
358
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
4. tábla: Zablák 1–6: Zablák a magyarországi kun temetkezésekből (Pálóczi Horváth 1994: 142; Horváth 2001: 181; Horváth 2003: 383–384) 7: A zomlinpusztai zabla (Mesterházy 1976: 76)
359
Katona-Kiss Atilla: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez
5. tábla: Besenyő-oguz jegyeket viselő, kun kori lószerszámok 1: Tinódpuszta (Horváth 2003: 385, 5. kép, 5) 2: Csólyospuszta (Hatházi 2005: 36, 22. kép) 3: Kiskunmajsa (Horváth 2003: 383 (3. kép, 2) 4: Csengele (Horváth 2001: 177) 5: Csengele (Horváth 2001: 179) 6: Homok–Óvirághegy (Selmeczi 1973: 108, 2. kép)
360
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
1
3
2
5
4
6
5 cm
7
8
1. tábla 1–2,4: Csészék 3,5–8: Poharak
361
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
1
2
4 3
6
5
5 cm
7 5 cm
2. tábla 1–7: Folyadéktárolók
362
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
2
1
3 4
5
6 5 cm
3. tábla 1–3, 5–6: Folyadéktárolók 4: Vörös pohár
363
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
1
3
2
5
4
7
6 5 cm 4. tábla 1: Szürke tál; 3: Szürke folyadéktároló; 2,5–7: Szürke kisméretű edények; 4,6: Másodlagosan felhasznált darabok
364
Bárdi Bogáta: 14. századi asztali kerámia Visegrád–Duna-parti út 1. lelőhelyről
5. tábla Összesítő alaprajz
365
Nádai Zsófia: Kora újkori kerámia a budai Vízivárosból. Redukált égetésű folyadéktároló edények
1. tábla: A Kacsa utca 15–17. lelőhelyen feltárt objektumok Lila: Árpád kor; sárga: késő középkor; zöld: török kor; világoskék: újkor; sötétkék: modern (Készült az ásatási dokumentáció felhasználásával.)
366
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
1
2
3 1. tábla: Az 1. árutípusba tartozó fazéktöredékek 1: Kat. 1. sz.; 2: Kat. 2. sz.; 3: Kat. 3. sz.
367
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
1
2
3
2. tábla: Az 1. árutípusba tartozó fazéktöredékek 1: Kat. 4. sz.; 2: Kat. 5. sz.; 3: Kat. 6. sz.
368
Kolláth Ágnes: Nyugati eredetű fazekak az oszmán kori Budán
2
1
3
5 4 6
7
8
3. tábla: Az 1. árutípusba tartozó fazéktöredékek 1: Kat. 7. sz.; 2: Kat. 8. sz.; 3: Kat. 9. sz.; 4: Kat. 10. sz.; 5: Kat. 11. sz.; 6: Kat. 12. sz.; 7: Kat. 13. sz.; 8: Kat. 14. sz.
369
Varga Emese: Mesterjegyes cseréppipák az egri várból
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
1
1. tábla: Török jellegű mesterjegyes cseréppipák, Egri vár
370
Varga Emese: Mesterjegyes cseréppipák az egri várból
3
2
1
5
4
8
7
9
6
10
11
2. tábla: Török jellegű cseréppipák, Egri vár 1–6: Mesterjegyes cseréppipák 7–8: Ovaloid csészéjű, festett pecsételésű pipák mesterjegy nélküli változatai 9–11: Mesterjegyes cseréppipák
371
Varga Emese: Mesterjegyes cseréppipák az egri várból
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17 3. tábla: Az egri vár török jellegű cseréppipáin szereplő mesterjegyek
372
18
19
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
1. tábla: Visegrád–Rév utca 5. szám, B épület (Mészáros 2010: 679)
373
Megyeri Edit: Üvegek a Visegrád Rév utca 5. szám alatt feltárt üvegműhelyből és Pomáz–Nagykovácsi lelőhelyről
2. tábla: Pomáz–Nagykovácsi-puszta (Ásatási alaprajz, 2012)
374
Varga Máté: Középkori napóra a kaposszentjakabi bencés apátságból
1
2
3 1. tábla 1: A kaposszentjakabi napóra töredéke (fotó és rajz: Nyári Zsolt) 2: Napóra Stendalban (forrás: http://home.arcor.de/mathias.reissig/sonnenuhr/stendal/jacobikirche_200105310016.jpg) 3: Napóra Oebisfelde-ben (forrás: http://home.arcor.de/peter.lindner/sonnenuhr/o/oebisfelde_39646/6827_kirche_st_ katharinen_200505310017.jpg) 4: Napóra Erfurtban (forrás: http://www.ta-dip.de/sonnenuhren/sonnenuhren-aus-nah-und-fern/sonnenuhren-in-t-hue-r-i-n-g-e-n/sonnenuhren-in-e-r-f-u-r-t.html)
4
375
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
1. tábla: A lelőhely objektumai a nyomvonalon Jelmagyarázat: 9. század = zöld; 11. század = kék. A sötétebb árnyalatok a perióduson belüli idősíkokat jelölik: minél sötétebb, annál korábbi.
376
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
1
2
3
4
5
6
2. tábla: 103. objektum és leletei 1: 103. objektum; 2–6: 103. objektum, kerámiatöredékek
377
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
1 2
3
5 4
3. tábla: 110. objektum és leletei 1: 110. objektum; 2–5: 110. objektum, kerámiatöredékek és fazék
378
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
1
2
3
4
6
5
4. tábla: 112., 113., 115. és 107. objektumok és leleteik 1: 112., 113., 115. és 107. objektumok; 2: 112. objektum, kerámiatöredék; 3: 113. objektum, kerámiatöredék; 4–6: 107. objektum, kerámiatöredékek
379
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
1
2
3 4
5
6
5. tábla: Edények és kerámiatöredékek 1–3: 107. objektum (ép edények); 4–6: 107. objektum (kerámiatöredékek)
380
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
1
2
3
4 5
6
6. tábla: 9. objektum és leletei 1: 9. objektum; 2–6: 9. objektum, kerámiatöredékek
381
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
1
4
5
2
6
3
7
7. tábla: 109., 114. és 117. objektumok és leleteik 1: 109. objektum; 2: 114. objektum; 3: 117. objektum; 4–5: 109. objektum, kerámiatöredékek; 6–7: 117. objektum, kerámiatöredékek
382
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
1
2
3
4
5
8. tábla: 119. és 124. objektumok és leleteik 1: 119. objektum; 2: 124. objektum; 3: 119. objektum, kerámiatöredék; 4–5: 124. objektum, kerámiatöredékek
383
Lukács Nikoletta: Kora középkori településrészlet Orosháza határában
4
3 5
6
7
1
8
2
9. tábla: 126., 131. és 132. objektumok és leleteik 1: 126. objektum; 2: 131. és 132. objektum; 3: 126. objektum, kerámiatöredék; 4: 131. objektum, kerámiatöredék; 5–6: 132. objektum, kerámiatöredékek; 7: 132. objektum, orsókarika; 8: 132. objektum, vasszög
384
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
1
2
3
4 1. tábla: Jászfényszaru–Szőlők alja 1: Jászfényszaru elhelyezkedése; 2: Szőlők-alja, a feltárt terület 3: Szomszédos lelőhelyek; 4: A feltárás összesítő felszínrajza, részlet az ásatási dokumentációból (A felszínrajzokat és az objektumfotókat a Damjanich János Múzeum munkatársai készítették, illetve az Archeodata 1998 Bt. digitalizálta.)
385
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
1
Nem keltezhető pontosabban 12/13. sz. ford. – 14. sz. eleje 12. sz. vége – 13. sz. eleje 11. sz. – 12. sz. második fele
2. tábla: Házcsoportok – periodizáció 1: Jászfényszaru–Szőlők-alja, házcsoportok 2: Jászfényszaru–Szőlők-alja, a feltárt Árpád-kori településrészlet épületeinek periodizációja
386
2
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
1
2
3
3. tábla: Háztípusok 1–2: Jászfényszaru–Szőlők-alja, jellemző háztípus (1. és 3. házak) 3: Jászfényszaru-Szőlők-alja, az eltérő szerkezetet mutató épület (36. ház)
387
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
1
2
3
4
5
6
4. tábla: Az 1–2. házak leletei Az 1. ház leletei / 1: Peremtöredék; 2: Hullám- és vonalköteggel díszített oldaltöredék; 3: Válltöredék; 4: Vonaldíszes oldaltöredék; A 2. ház leletei / 5: Peremtöredék; 6: Aljtöredék
388
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
5. tábla: A 3–5. házak leletei A 3. ház leletei / 1: Aljtöredék; 2: Oldaltöredék A 4. ház leletei / 3–5: Peremtöredékek; 6: Vonaldíszes oldaltöredék; 7: Fésűs hullámvonalköteges oldaltöredék; 8: Aljtöredék; Az 5. ház leletei / 9: Összeillesztett hullámvonaldíszes perem- és válltöredékek; 10: Peremtöredék; 11: Vonalkötegdíszes oldaltöredék
389
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
1
2
3
4
5
8
6
7
9
10
6. tábla: A 6–7. házak leletei A 6. ház leletei / 1: Összeillesztett fenékbélyeges aljtöredék; 2: Vonaldíszes peremtöredék; 3: Vonaldíszes nyaktöredék; 4: Vonal- és hullámvonalkötegdíszes oldaltöredék; 5: Vonalkötegdíszes oldaltöredék sraffozott felülettel; A 7. ház leletei / 6: bogrács-peremtöredék; 7: Fogaskerékmintás oldaltöredék; 8: Vonaldíszes oldaltöredék; 9–10: Aljtöredékek
390
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
1
2
3
7. tábla: Nagyméretű edény töredékei a 7. házból
391
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
1
2
3
4
6
7
5
9
10
8
11
8. tábla: A 8. ház, 11., 13., 15. házak leletei A 8. ház leletei / 1: Peremtöredék; 2: Aljtöredék; 3: Oldaltöredék; 4: Gúla alakú tüskével ellátott ívelt szárú sarkantyú; A 11. ház leletei / 5: Vonal- és hullámvonalköteggel díszített, belső peremdísszel ellátott töredék; 6–7: Oldaltöredékek; A 13. ház leletei / 8: Peremtöredék; 9: Körömbenyomkodással díszített peremtöredék; 10: Orsókarika; A 15. ház leletei / 11: Ívelt bekarcolásokkal és karcolt vonallal díszített válltöredék; 12: Fogaskerékmintás oldaltöredék
392
12
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
3
1
2
4
5
6
7
8
9. tábla: A 16., 19. házak és az O-243 S-345-ös árok leletei A 16. ház leletei / 1: Összeillesztett perem- és válltöredékek; 2: Bogrács-peremtöredék; 3–4: Vonaldíszes oldaltöredékek; 5: Kisméretű nyélnyújtványos vaskés; 6: Fenékbélyeges aljtöredék; A 19. ház lelete / 7: Vonal- és hullámvonaldíszes perem-válltöredék; Az O-243 S-345-ös árok lelete / 8: Bepecsételt mintával díszített bográcstöredék
393
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
2
1
3
4
5
6
7
8
10. tábla: A 22–23., 25., 27. házak leletei A 22. ház leletei / 1–2: Peremtöredékek; 3: Aljtöredék; 4: Dombordíszes rézgomb; 5: Vaskulcs töredékei; A 23. ház lelete / 6: Oldaltöredék; A 25. ház lelete / 7: Összeillesztett vonaldíszes perem- és válltöredék; A 27. ház lelete / 8: Ívelt bekarcolásokkal díszített peremtöredék
394
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
1
6
2
3
4
5
7
8
9
10
11
11. tábla: A 28–30. házak leletei A 28. ház leletei / 1–3: Peremtöredékek; 4: Bogrács-peremtöredék; 5: Vonaldíszes oldaltöredék; 6: Fésűs hullámvonalköteges oldaltöredék; 7: Fogaskerékmintás oldaltöredék; 8: Vonaldíszes oldaltöredék; A 29. ház leletei / 9: Palacknyaktöredék fogaskerékmintával; 10: Pödröttvégű vasszög; A 30. ház lelete / 11: Fenékbélyeges aljtöredék
395
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
1
2
3
4
12. tábla: A 31–33., 37. házak leletei A 31. ház lelete / 1: Fésűs hullámvonalköteges oldaltöredék; A 32. ház lelete / 2: Összeillesztett, ívelt bekarcolásokkal díszített váll- és peremtöredék; A 33. ház lelete / 3: Összeillesztett vonaldíszes bogrács-oldaltöredékek; A 37. ház lelete / 4: Összeillesztett peremtöredékek
396
Bíró Gyöngyvér: Többrétegű Árpád-kori település Jászfényszaru–Szőlők-alján
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
13. tábla: A 38–39., 42–45. házak leletei A 38. ház leletei / 1: Hullámvonaldíszes peremtöredék; 2: Fogaskerékmintás peremtöredék; 3–4: Peremtöredékek; 5: Vonaldíszes peremtöredék; 6: Fogaskerékmintás oldaltöredék; 7: Összeillesztett fenékbélyeges aljtöredékek; A 39. ház lelete / 8: Nagyméretű edény ívelt bekarcolásokkal díszített perem-válltöredéke; A 42. ház lelete / 9: Bogrács-peremtöredék; A 43. ház leletei / 10: Vonaldíszes oldaltöredék; 11: Peremtöredék; A 44. ház lelete / 12: Bogrács-peremtöredék; A 45. ház lelete / 13: Peremtöredé
397
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon. Szempontok a veremházak rendszerezéséhez
1. tábla: 10. századi földbe mélyített építmények Ecser 6. lelőhely: 101, 441, 908, 2614. objektumok
398
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
2. tábla: 10. századi földbe mélyített építmények Maglód 1. lelőhely: 1642. objektum; Ecser 7. lelőhely: 914, 1658, 7267. objektumok
399
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
3. tábla: 10. századi földbe mélyített építmények Vecsés 67. lelőhely: 10, 30, 40, 100. objektumok
400
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
4. tábla: 10. századi földbe mélyített építmények Vecsés 67. lelőhely: 164, 303, 619. objektumok
401
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
5. tábla: 11. század végi és 12. századi földbe mélyített építmények Üllő 2. lelőhely: 5, 30, 46 objektumok; Üllő 1. lelőhely: 19. objektum
402
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
6. tábla: 12. századi földbe mélyített építmények Üllő 2. lelőhely: 75, 100, 120. objektumok
403
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
7. tábla: 12. századi földbe mélyített építmények Üllő 1. lelőhely: 24, 26, 63. objektumok
404
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
8. tábla: 12. századi földbe mélyített építmények Vecsés 67. lelőhely: 1301, 1302, 1482, 1483. objektumok
405
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
9. tábla: 13. századi földbe mélyített építmények Üllő 7. lelőhely: 29, 46, 89. objektumok
406
Rácz Tibor Ákos: Árpád-kori lakóépítmények az M0-s autópálya nyomvonalon.
10. tábla: 13. századi földbe mélyített építmények és cölöpépítmény Üllő 7. lelőhely: 98, 99, 110–125. objektumok
407
K. Németh András: Adatok Tolna megye középkori útjainak kutatásához
1
2
3
4
5
1. tábla 1: Gyulaj, Pogány-templom: felhagyott, enyhén bevágódott középkori út (jobbra) és a belőle kiágazó illetve visszacsatlakozó kerülőút (balra) a templom közelében (fotó: K. Németh András) 2: Magyaregregy, Singödör: puha kőzetbe mélyedő felhagyott szekérút az egykori Fonyászó falu közelében (fotó: K. Németh András) 3: Udvari, Péli-erdő: enyhén bevágódott középkori eredetű út az egykori Szentegyház lábánál, a templomhely (nyíllal jelölve) közelében (fotó: K. Németh András) 4: Udvari, Péli-erdő: a patakhoz vezető gázló bevágódott helye (fotó: K. Németh András) 5: Pincehely, Szentkúti-hegy: a Görbő temploma melletti út (fotó: K. Németh András)
408
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
szemétgödör, tárolóverem árok gödörház
1. tábla: Ásatási alaprajz (Készítette: Juan Cabello; forrás: Dokumentáció, 1986–1992)
409
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
1
2 2. tábla: Metszetrajzok 1: B XIX. szelvény, keleti metszetfal (forrás: Dokumentáció, 1988); 2: B XV. szelvény, déli metszetfal (forrás: Dokumentáció, 1988)
410
Csoltkó Emese: Az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetének vázlata
1
2 3. tábla: Felmérési rajzok 1: A templom nyugati homlokzata (Csányi–Lux 1938: 4. kép); 2: A templom keleti homlokzata (Csányi–Lux 1938: 7. kép)
411
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
1. tábla: Az építési periódusok – a templom homlokzatain és alaprajzán Déli homlokzat (FK T, 40535 / F-07 felmérés felhasználásával) Keleti homlokzat (FK T, 40535 / F-04 felmérés felhasználásával) Északi homlokzat (FK T, 40535 / F-06 felmérés felhasználásával) Alaprajz (FK T, 52237 / 2. ásatási rajz nyomán)
412
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
1
2
3 2. tábla 1: Sírkő töredékei az egykori kriptában, „Micus comes sírköve” (felmérés: Mag Hella, 2013) 2: Bartholomeus sacerdos sírköve (felmérési rajz: Lővei Pál, 1981; közölve: Lővei 2009: 45, 247. kép; fotó: Mag Hella, 2011) 3: Szentségtartó az egykori kripta északi falába építve (felmérés: Mag Hella, 2013)
413
Mag Hella: Tereske temploma az Árpád-korban
1
1
2
2
3
4
3 3. tábla 1: Jánosi (ma: Rimavské Janovce) bencés apátság templom, periodizációs alaprajz (Hrašková et al. 2001: 284, Obr. 3) 2: Kána bencés apátsági templomának feltárási alaprajza (H. Gyürky 1996: 30) 3: Tereske, az épület második periódusban kialakult alaprajza (FK T, 52237 / 2. ásatási rajz nyomán) 4: Tereske, a második periódushoz köthető kőfaragványok (felmérés: Mag Hella, 2013)
414
Pap Ildikó Katalin: Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában
1. tábla: A református templom déli homlokzata a kövek helyével (Rajz: Derdák Ferenc – Kőszegi Ádám)
415
Pap Ildikó Katalin: Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában
2. tábla: A református templom nyugati homlokzata a kövek helyével (Rajz: Hornok Péter – Vámos Péter)
416
Pap Ildikó Katalin: Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában
3. tábla: A református templom északi homlokzata a kövek helyével (Rajz: Derdák Ferenc – Kőszegi Ádám)
417
Pap Ildikó Katalin: Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában
4. tábla: A református templom keleti homlokzata a kövek helyével (Rajz: Hornok Péter – Vámos Péter)
418
Pap Ildikó Katalin: Középkori faragott kövek a kercaszomori református templom falában
5. tábla: A református templom déli (fent) és a nyugati homlokzata (lent) a felújítás alatt (Fotó: Pap Ildikó Katalin)
419
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert: Apácatorna templomai
1. tábla: Apácatorna, a római katolikus templom alaprajza és a sekrestye periodizált alaprajza (Rajz: Jankovics Norbert)
420
Héczey-Markó Ágnes – Jankovics Norbert: Apácatorna templomai
2. tábla: Apácatorna, a 2012-es külső falkutatás eredményei, a falak periodizált nézetei (Rajz: Jankovics Norbert)
421
Rácz Miklós: Mit keres egy régész egy barokk kolostorban?
1. tábla: A majki Forestria épületének földszinti alaprajza (Rajz: Rácz Miklós; épületfelmérés: Tér-Team Mérnök Kft.)
422
Bartha Annamária: Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
1. tábla: Szigliget, összesítő rajz (Forrás: http://www.castrumbene.hu/images/web/cb/2001_6_7_szigliget_felmeres.jpg)
423
Bartha Annamária: Favus apát várépítései? Adalékok Szigliget és Zengővár építéstörténetéhez
2. tábla: A szigligeti vár építésének szakaszai (Forrás: Gere 2003: 49)
424
Szolnoki Tamás: Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb régészeti kutatásának eredményei
1
2 1. tábla 1: Vasztélypuszta-Várdomb elhelyezkedése (forrás: Terei–Nováki–Mráv–Feld–Sárközy 2011: 36) 2: Vasztélypuszta-Várdomb és környezeti viszonyai (készült a Google Earth program felhasználásával)
425
Szolnoki Tamás: Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb régészeti kutatásának eredményei
1
2 2. tábla 1: Az 1997-1998-as ásatások kutatási alaprajza (készült Terei–Nováki–Mráv–Feld–Sárközy 2011: 165 kutatási alaprajz alapján) 2: Az 1998-as kutatás szelvényrendszere az 1-2. számú épületek alaprajzi rekonstrukciós elképzelésével (készítette Szolnoki Tamás Terei–Nováki–Mráv–Feld–Sárközy 2011: 165 felhasználásával)
426
Szolnoki Tamás: Csabdi–Vasztélypuszta-Várdomb régészeti kutatásának eredményei
1
2 3
4
3. tábla 1: Az 1. szelvény metszetéről készített fotó (forrás: MNM KA LSz 17151.) 2: Az 1. számú épület padlója, mellette faszéncsíkkal (forrás: MNM KA LSz 17151.) 3: Az 1. számú gödör oldalfala (forrás: MNM KA LSz 17151.) 4: Nyéltüskés nyílhegyek (fotó: Szolnoki Tamás) 5: Cseppdíszes üvegpohár töredékei (fotó: Szolnoki Tamás)
5
427
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
1
3
2
4 1. tábla 1: Liebenburg – Hausmannsturm (Németország, Alsó-Szászország) példája a masszív építőanyagú külső védművekre: a.) a vár és védmű 1520 körüli állapota Johannes Krabbe metszetén (forrás: Krabbe 1591) b.) a jobb oldali kép a védmű mai állapota (fotó: Szörényi Gábor András) 2: Leichtenberg (Dél-Tirol?) vára és külső védművei Jörg Kölderer 1510 körüli tollrajzán (forrás: ÖNB, Cod. 2858, fol. 6r; IfRK DB, Nr. 006656) 3: Egy fa-földszerkezetű védmű építési struktúrája és metszete a Rei Tornamentariae-ből (Bogdanowski 2000: 42, 5. ábra nyomán) 4: LIDAR felvétel Taborkogel (St. Martin im Sulmtal / Ausztria, Stájerország) váráról és külső védművéről (forrás: DAS)
428
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
1
2 2. tábla 1: Sajónémeti–Várhegy geodéziai felmérése alapján készítette domborzatmodellje, rajta a 2011–2013. évi feltárások kutatóárkainak elhelyezkedésével (felmérés és térinformatika: Szörényi Gábor András) 2: Sajónémeti külső védművének 2011., 2012. és 2013. évi összesítő felszínrajza (rajz: Nagy S. József; térinformatika: Nagy Zoltán)
429
Szörényi Gábor András: Késő középkori fa-földszerkezetes külső védművek a sajónémeti vár ásatási eredményeinek tükrében
1
2
3 3. tábla 1: A várhegy és környezetének lejtőanalízise, rajta nyilakkal jelölve az ostromművek felállításához alkalmas magaslatok és távolságuk (térinformatika: Szörényi Gábor András) 2: A várhegy és környezetének domborzatmodellje, rajta zöld nyilakkal jelölve az optimális tűz- és támadási irány (térinformatika: Szörényi Gábor András) 3: A várhegy és környezetének domborzatmodellje, rajta külön ábrázolva az optimális támadási irány szintmetszete (térinformatika: Szörényi Gábor András)
430
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
1-2
4
3
5
9
8
6
10
7
11
12
13
30 cm
15 cm
1. tábla: Tátika várának reneszánsz kőfaragványai 1–2: T1–2, ajtókeret töredékei; 3: T3, ajtókeret töredéke; 4: T4, nyíláskeret saroktöredéke; 5: T5, nyíláskeret töredéke 6–10: T6–10, ablakosztók töredékei; 11–12: T11–12, szemöldökpárkány töredékei; 13: T13, szakállas férfifej töredéke
431
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
2 4
3
1
6
5
8
9
7
10 30 cm
2. tábla: Rezi várának reneszánsz kőfaragványai 1: R1, ajtókeret lábazati saroktöredéke; 2: R2, nyíláskeret töredéke; 3–8: R3–8, ablakkeret töredékei; 9–10: R9–10, szemöldökpárkány töredékei
432
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
30 cm
3. tábla: A délkeleti kaputorony bejáratának ajtókeret-rekonstrukciója Rezi várában (Az R1 töredék felhasználásával)
433
Hegyi Dóra: Tátika és Rezi várának reneszánsz kőfaragványai
30 cm
4. tábla: Ablakkeret elméleti rekonstrukciója Rezi várában (Az R3–8 töredékek felhasználásával)
434
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
1
2
3 1. tábla 1: A reneszánsz villa északi szárnyának tükörboltozatos helyisége 2: Az északi szárny középső, illetve keleti helyisége az észak-dél irányú gerendafészkekkel 3: A reneszánsz villa nyugati és déli szárnyának eltérő mélységű alapozási szintje délről (Fotó: Nagy Balázs, 2011)
435
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
1
2
3
4 2. tábla 1: A nyugati szárny nyugati főfala a hevederív és a válaszfal lenyomatával; 2: Az udvar északkeleti sarokfalának maradványa; 3: A déli szárny déli falának lenyomata; 4: Az udvar északnyugati sarokfalának maradványa (Fotó: Nagy Balázs, 2011)
436
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
1
3
2
4
6
5
7
3. tábla 1: Boltíves záródású árnyékszék északi fala; 2: A pince keleti boltívindítása a keleti főfal alatt; 3: A pince bélésfala az északi és a keleti fal alatt; 4: Az északi falból kialakított pincelejáró indítása; 5: A pince nyugati bélésfala és betöltése a kivitelezés során épített támfal alapozásában; 6: A reneszánsz villa középső harmadának keleti fele; 7: A csorgókúthoz kapcsolódó vízmedence (Forrás: Kárpáti 2010b)
437
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
1
2
3
4
4. tábla 1: A vízmedence agyagból készült oldalfalai és kerítőfala; 2: A vízmedence agyaggal és habarccsal borított aljzata, valamint a mészkő kockákkal borított vízvezeték; 3: A vizes medence elsődleges, illetve másodlagos kifolyónyílása; 4: Bontási kísérlet nyomai a csorgókút alapozásának keleti felén, a vezeték felett részen; 5: A torony alapozása és fala délkeletről (Forrás: Kárpáti 2010b)
438
5
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
1
2
3
5. tábla 1: Nyílt tűzhelyek maradványai a nyugati szárny déli felében (forrás: Kárpáti 2010b) 2: A nyugati szárny északi felében lévő válaszfal alapozásának kialakítása (forrás: Kárpáti 2010b) 3: A 2009. évi feltárás összesítő rajza a habarcsvizsgálat eredményével, amelyen fekete színnel a késő középkori épületet, kékkel pedig a török korra keltezhető építéseket szemléltettük (készítette: Nagy Balázs, forrás: Kárpáti 2010b; Szilágyi 2010)
439
Nagy Balázs: A Tettye téri reneszánsz villa és a 2009. évi megelőző régészeti feltárás eredményei (Pécs, Baranya megye)
1
2 6. tábla 1: A reneszánsz villa alaprajza (1509–1543/1566) a legújabb kutatások tükrében 2: A derviskolostor alaprajza (1543/1566–1664/1686), szürkével az elbontott részeket ábrázoltuk (Szerkesztette: Nagy Balázs)
440
Lengyel Boglárka: Három 16. századi párta fémfonalainak anyagvizsgálata és rekonstrukciója
1
2
3
4
5 1. tábla 1: Tapsony–Terbezd, 4. számú sír, párta részlet; 2: Somogy megye, szám nélküli sír, párta részlete; 3: Drégelypalánk, párta részlet; 4: a/ Tapsony–Terbezd, 4. számú sír, párta fémfonala és rajza; b/ Somogy megye, szám nélküli sír, párta fémfonala és rajza; c/ Drégelypalánk, párta fémfonala és rajza 5: a/ Tapsony–Terbezd, 4. számú sír, párta fémfonal másolata és az eredeti; b/ Somogy megye, szám nélküli sír, párta fémfonal másolata és az eredeti; c/ Drégelypalánk, párta fémfonala és fémfonalmásolata
441
Véninger Péter: Török kori cseréppipák néhány készítés-technológiai megoldása
1
2
3
4
6
7
5
8
9
10
1. tábla: Cseréppipák az egri várból 1: Ltsz. V.2010.76.10; 2: Ltsz. V.2010.81.15; 3: Ltsz. V.2010.81.21; 4: Ltsz. V.2010.70.2; 5: Ltsz. V.2010.76.36; 6: Ltsz. V.2010.70.29; 7: Ltsz. V.2010.71.45; 8: Ltsz. V.2010.72.503; 9: Ltsz. V.75.4.1; 10: Ltsz. V.75.1.1 (DIVE, fotó: Véninger Péter)
442
Zay Orsolya: Egri, hódoltság korabeli porcelán- és fajansztöredékek vizsgálata régészeti szemmel és SEM-EDS módszerrel
3 1
4
2
_
_ 5
_ 6 9
_ 7
10
_ 8 1. tábla: A vizsgált fajansztöredékek Egerből 1: V.97.20.81; 2: V.2012.141.1; 3: V.2012.147.1; 4: V.2012.91.2; 5: V.97.20.74; 6: V.2012.149.1; 7: V.2012.125.1; 8: V.2010.69.1; 9: V.2012.91.9; 10: V.2012.91.1 (Fotó és felmérési rajz: Zay Orsolya)
443
English Summaries
English Summaries
English Summaries
Atilla Katona-Kiss
Contributions to the Evaluation of the Historical Background of the Ártánd–Zomlinpuszta Finds Different historical interpretations exist regarding the burial finds of Ártánd–Zomlinpuszta. Most of the studies aimed at reflecting on the ethnic background of the user of the original objects based on their parallels and chronological classification. The interpretations agreed at the Eastern origin of the finds, however, they were centred around two, well definable chronological points. While earlier studies suggested that the arrival of the objects at Hungary may have be connected to the settling of the Cumans and with the time passing the possible black-hat Oghuz origin of the finds also came into the picture, later scholarship connected them to the period of the Hungarian state foundation and argued for the Rus-Varagian origins of these items. The investigation of the material revealed that based solely on archaeological methods it is impossible to connect the findings to any historical ethnic group. It is especially true if the objects are analysed individually driven out of their original finding context, since the uncertain chronological frameworks which were gained that way induced the historical interpretations that do not go together with the records of historical sources. Therefore, the author decided to put the most emphasis on the viewpoint that allows the most likely identification of the surviving archaeological finds as a whole (their chronological classification, ethnic connections, and historical explanation). Taken into an account all the historical, archaeological, and geographical aspects, the thirteenth-century origin of the Zomlinpuszta finds seems more grounded. In that case the objects can be understood as grave goods of a member of the Cuman elite lived at the Transtisza (Tiszántúl) area between 1246 and 1282. With regard to the idea of the finds belonging to the Oghuz and to the black-hat Oghuz groups within the Cuman tribes could historically be possible. However, in the investigated case it is no more than a mere possibility. One has to note, however, that the objects of the Pagan burial at Zomlinpuszta could also be dated to an earlier period (somewhere between the ninth and twelfth centuries). In that case, though, right because of the Pagan rite itself and the historical reasons, only the tenth century dating might be justified and no nomadic connections could be raised as the historically relevant Pecheneg origin could archaeologically be rejected (the lack of laced mail vest and the usage of rigid, curved mouth-bit). The tenth-century dating allows the Rus-Varagian identification, although their presence cannot be connected to the military background of the Christian state formation, but rather to the Taksony-era arrival of foreign ethnic groups during the Hungarian Principality period.
446
English Summaries
Bogáta Bárdi
Fourteenth-century Table Ceramics from 1 Duna-parti Street at Visegrád On the plot 1 Duna-parti Street at Visegrád the archaeologist István Kovács (Visegrád, King Matthias Museum of the Hungarian National Museum) led preliminary excavations in 2005. The research, covering almost five hundred square metres, unearthed a rich material dating to the fourteenth century, mostly ceramics. The amount of ceramics found is roughly 280 kilograms, the majority (85–90%) of which is white, jonquil oxidation and reduction fired household ceramics. The remaining 10–15% consists of stove tiles and other ceramics (melting-pots, distillation pans, moneyboxes, and small oil lamps). One of the well definable groups of household ceramics includes table and dressing pots; these are usually preserved in better shape and had longer working life-span than cooking pots. The detailed analysis of the table ceramics opens further possibilities, such as the study of the marks of the handicraft techniques, the liquid measures, the function, the trade, and the workshops. Most of the finds are drinking vessels, more specifically uniform size and shape (narrow stem, flaring, ribbed body) cups. The cups were pottered in different size from which a well worked-out example, imitating the drinking-tins of the period stands out. Amongst the liquid storing pots, bottles and also a jug were found. These rather simple pieces were put together usually from more parts the mark of which can be well recognized at the inner surface of the vessels. Fragments of some special shape, red painted liquid storing vessels of different material also form part of the finds. The most special liquid storing vessel is a glazed, rose-tinted jug. Vessels of similar material and diverse forms are known from Visegrád as well as from Esztergom. The group of reduction fired table ceramics consists of a liquid storing vessel, four bowl-fragments and four smaller size spice vessel fragments. The most noteworthy amongst them is a bowl decorated either with letters or with Roman numerals and minor crosses on its flange. Small part of the table ceramics had a secondary usage. A cup was later used as a lampion, and the bottom of another one has been pierced. Some minor fragments had small holed pierced under the flange. They might have been used as portable vessels strung through these holes. The forms of the secondary usage of some vessels cannot clearly be identified.
447
English Summaries
Zsófia Nádai
Early Modern Ceramics from Buda Water Town. Liquid-container Jars and Jugs Produced by Reduced Firing The paper aims at presenting the author’s latest research on the Ottoman and Early Modern Age pottery and the study is based on her bachelor’s thesis (Zsófia Nádai: Post Medieval and Early Modern Age Liquid Storing Ceramics from the Excavation of Buda, 15–17 Kacsa Street. Budapest: Eötvös Loránd University, Faculty of Humanities, 2013). She has chosen one of those artefacts from her thesis, the group of liquid storing jars (the term consistently used for the narrow-necked, one handled flagons) and jugs (the term used for the wider-mouthed, also one handled liquid holders) that were produced by reduced firing to gain grey or black colour. The reason why she focuses on these ceramics is that they were of various origins which fact appeared either in their forms and tempering or at their decoration as well as indicated in the written sources. Thus, the author first summed up the publications on the ethnical diversion of Buda and compared them with the vessels she had investigated. The analyzed fragments are from the excavation led by the archaeologist Judit Benda of the Budapest Historical Museum that took place at the plots 15–17 Kacsa Street in the second district of Budapest between 11 June 2007 and 29 February 2008. On Nicolas Marcel de la Vigne’s map from 1686 the exact location of the excavation can be spotted in the suburbium of contemporary Buda, off the Main Street (Fig. 1). This place was not central neither in the Middle Ages nor during the Ottoman era, but since Buda was the main royal residential town and later it became the administrative and military centre of a sanjak, higher quality finds feature the whole area in comparison to the other regions of Ottoman Hungary. From the Ottoman and Post-medieval period two house foundations and, in addition, mainly pits were unearthed (Table 1). Two types of these Early Modern pits could be distinguished: the first are the so-called “Turkish pits”, which were filled in during the Ottoman period, but had been in use at later medieval times with the purpose of storing; and the second ones with wider diameter though shallower, which can dated to the times of recapturing Buda in 1686, and were used as rubbish pits. Both types can be observed as closed or contextual, and most of the ceramic fragments are from these pits. During the classification of the vessels, the author paid special attention to their profiles as well as to their quality. Thus, to the first class of jars (Fig. 2) and jugs (Fig. 4) she rated the high quality, thin-walled, small grain-tempered, polished and smudged, black surfaced pots, decorated with incised parallel wavy lines (Wellenbandmotiv) or with impressed rouletting. This type reflects the most direct relation to the Balkan, where reduced firing was an old tradition. Those pieces that belong to the second group of jars (Fig. 3) have a widening part, where the handle was attached to the neck, but the mouth is narrow again. This form is well-known within the territory of medieval Hungary, so it has local roots. In the case of the second group of jugs (Figs. 5–7), there is no sign of surface treatment, thus these jugs were tempered with sand to reach porous material. The main characteristic is that these jugs have a section between the body and the neck that is highlighted with an incised line. Concerning this latter type, the author has found Western parallels, mainly from the German speaking areas. Only the jars have a third group (Figs. 8–9) which was characterized by rough tempering in its raw material, and these jars are much alike the “Bosnian ware”. Already from the above short descriptions of a really tiny group, it can be seen how many cultural effects have reached this area at the same time. After concluding that, the author was anxious to examine what can be known from the written sources. In 1526 the German speaking inhabitants of Buda surely left and they definitely did not come back until 1686, and so did the Hungarians, too. Therefore, after 1541 the “Turkish” ethnic groups (used for all the soldiers serving under Ottoman flags but born in the Balkan-peninsula) grew absolutely dominant. Then the question raises, how can it be that certain groups of the ceramics show Western signs, although there was nobody to produce or use them? Is it possible that the local potters had already learnt the method of reduced firing earlier?
448
English Summaries
Kolláth Ágnes
Pots of Western Origin from the Ottoman Age Buda The city of Buda has been under Ottoman rule for 145 years (1541–1686). During this period its population and material culture have been fundamentally changed, and obtained a predominantly Balkanised character. However, the surrounding Hungarian territories have maintained some influence and not all of the town’s connections had been severed with the neighbouring provinces of the Holy Roman Empire either. Among others, the pottery types of this period clearly demonstrate this diversity. For example, the find complexes from Buda–Szent György Square contain a large amount of shards belonging to the type of cooking pots that were distinctive for the western part of Hungary (the Transdanubian region) from the end of the sixteenth century to the beginning of the twentieth century. The origins of this pottery type are to be found somewhere within the wider German speaking area. The present paper presents a group of pots that highly differs from the rest of the known Transdanubian material. The ware of this group – Ware 1 – is a dominant find in the complexes dated from the middle of the sixteenth until the second third of the seventeenth century, but it has almost completely disappeared afterwards. Its colour is brownish yellow, the firing is uneven, and the fractures are often lighter. Its material contains small amounts of tiny white and brown inclusions, rarely a little mica. It feels heavy and solid, while the wall thickness is around 0.3–0.5 centimetres. The rim is the dominant element of the form, and it can be bent out or undercut with a triangle shaped profile. These pots usually have one handle. Their body is barrel-shaped, its largest diameter is smaller or equal sized at the most with the diameter of the rim. Their inner side is covered with good quality, yellow, dark brown or green lead glaze. The outer side can be left plain or rarely covered by horizontally incised lines, but most pieces are incised obliquely. Ware 1 can be found in numerous find complexes in Buda and has many parallels from the other trade centres of the Transdanubia (for example, Vác, Győr, Pápa, and Székesfehérvár), from Austria (for example, Raasdorf, Linz, Vienna, and Wiener Neustadt) and from Belgrade (Serbia) as well. It seems that Ware 1 lacks any medieval predecessors in Hungary and has no continuity towards the end of the seventeenth century. This well-defined chronology, the established difference from the general, local pots, the locations of the parallel finding places, and the strong Austrian influence all hints to the fact that Ware 1 has not been produced in Buda, but rather in a workshop or group of workshops near the northern Danube border, perhaps even somewhere in Austrian territory. The Ware 1 of Buda and its parallels point at the high importance of the Danube as a trade route and show the possibility of closer connections between the territories of the Sultan and those of the Emperor.
449
English Summaries
Emese Varga
Clay Pipes with Master’s Signs from the Castle of Eger The study discusses the clay pipes with master’s signs found in the castle of Eger. Despite the fact that from the 4000 pieces deriving from the Ottoman era of the castle only 20 have such features, they still occur in higher numbers here than at other sites in Hungary. From the period major quantities of specimens with master’s signs are only known from Buda within the borders of present-day Hungary. Most of the pipes with master’s signs found at Eger can be classified into a well defined group based on their form. Those with master’s signs are mostly fine wrought, ornated ones made of light-red clay. Most of the ones with the mark of the workshops are of the highest quality clay pipes found in the castle. The majority of the master’s signs consist of well legible texts written with Arabic letters. The most frequent ones are the “fabricated by + name” inscriptions. Many of them refer to a certain master called Mezíd, but apart from him the name of an Ali and a Bulak master also appears on some pipes. A few master’s signs though at a first sight seemed to have included Arabic letters, indeed, could not have been evaluated as legible writing. At these pieces the problem of copying and imitating by masters who were not in command of the language could also be raised. These pipes can be attributed to masters who were illiterate but still did try to mark their products, as it made them of higher value and more marketable. The situation may be similar in the cases of those pipes with inscriptions that were found in major quantities at Eger on which Arabic and Turkish texts were decipherable. The material consisted of a number of pieces with Arabic writing imitations (indeed illegible) on their surfaces which could not be considered as inscriptions. Unfortunately, the names deciphered from the master’s signs still do not solve the problem of the identification of the workshops. In contrast to Western European parallels, due to lacking (the knowledge of ) sources, based exclusively on a master’s name on certain pipes the functioning place and the time-span of a certain workshop cannot be identified. Therefore, the analysis of the master’s signs primarily contributes to the identification of certain group of workshops, their products and tools, as well as to the forms and motives used by them. Apart from that, their analysis may help us to identify the origin of certain types, the ethnic connections of certain masters. The closest parallels, both in terms of forms and master’s signs, to the clay pipes found at Eger are the ones from Buda. At both places smaller groups consisting of two or three pipes based on their master’s signs form the group of products of a given workshop. Based on their quantity, material, and form it may be assumed that these high quality pieces found their way both to Eger and Buda by quality trade of lower numbers from pipe manufacturing workshops far away in the Ottoman Empire. However, the identification of the place of their production still requires further investigations.
450
English Summaries
Edit Megyeri
Glass Finds from the Glass Workshop at 5 Rév Street Visegrád and at the Excavation Site of Pomáz–Nagykovácsi The aim of the present article, apart from the publication of a selection of the glass finds from two, even on a Europeanscale important industrial archaeological site, is the identification, the dating, and the analysis of the spread of the glass objects. On the whole the finds of the two workshops mentioned in the title are very similar. The most frequent objects are quarrels, conical bottles, drop glass glasses, though the form of the latter varies significantly. Other differences between the two sites that glass bowls and mugs as well as small jars were only found at Visegrád, while glass glasses with optic decorations and (to the moment finds identified as) unfinished, ball-shaped objects were only unearthed at Pomáz. Concerning dating, one can mostly build on the system that was elaborated by Katalin H. Gyürki in the 1980s. This, however, must be supplemented with objects with rather accurate dating, because using Gyürki’s system the separation of the finds of the second half of the fifteenth and those of the first half of the sixteenth century is in many cases doubtful. The author’s present analysis revealed that the glass objects of the workshops at Visegrád and Pomáz are from the late fifteenth century, though some based on their forms – like the stems of the drop glass glasses, or the optic ribs on the bottles – may rather be dated to the first half of the sixteenth century. Identifying the geographical limits of the spread of these glass objects is a more challenging task as only a few finds are known from the territory outside the middle part of the kingdom, the medium regni. The parallels of the rather simple and most frequent objects – the lamps, the conical bottles and the ribbed glass beakers – were found at the supposed, rather close redistribution markets as well as almost all around the country. The more special and rather rare pieces, such as the small glass jars from Visegrád, the mugs and the unfinished pieces from Pomáz, however, are at the moment without parallels. From the point of the view of dating, the spread and the origin of the objects, not only the differences between the Pomáz and Visegrád workshops are of importance but also the pieces found at the outlets of the surrounding settlements that are missing from the finds of these two workshops. The glazed window glasses were most certainly frequent objects especially at glazing the ecclesiastical buildings, still there are only a few finds known from the surroundings of the sites and there is no such item found at the two workshops. The bottle forms classified by Katalin H. Gyürki to Type 10 are also missing from among the Visegrád and Pomáz finds, similarly to the large size, German version of the dipped glass glasses which occurred at the markets of the surrounding settlements in major quantities around 1500. Another important complex issue is the problem of the fading of the glasses which primarily depends on their composition. Therefore, the quality and form differences of the materials at the outlets can refer to the places of their production and in the cases of the workshops discussed in this article also to the use of the different raw materials and to the re-use of the broken glasses. The analysis of the quality and the state of the objects revealed that the materials from Visegrád are more unified, some did not fade at all and some devitrified but most of the glass fragments faded to greyish, bluish brown, but is preserved in a less devitrified form. The material from Pomáz, however, is highly varied. There are some pieces that did not fade at all, discoloured ones as well as ones faded to brown, and devitrified fragments were also unearthed. Amongst the fragments one finds both quality objects and unhandy crafted ones. To analyze these differences, the comparison of the stylistic elements and the study of variables, such as the forms, sizes and soil structures, are equally important, since any of them may explain the different survival of the finds from the same spot. To the successful preservation and presentation of the monuments of industrial history the understanding of the crafting process is indispensable. Both the glass production workshops excavated at Visegrád and at the Cistercian grange centre at Pomáz–Nagykovácsi can significantly contribute to the history of medieval glass production techniques but the knowledge of the forms of the final products is only a small fragment of this issue.
451
English Summaries
Máté Varga
Medieval Sundial from the Benedictine Monastery of Kaposszentjakab In medieval Hungary surely many different sundials were in use to indicate the passing time, but for today only a few remained which can be still studied. There are especially not many of them which came to the light from archaeological excavations. Therefore, the analysis and the presentation of the fragments of a sundial that was unearthed in the church of the Benedictine monastery at Kaposszentjakab is, among other reasons, very important. In addition to the description of this fragmented sundial from Kaposszentjakab, in the article the author also summarizes the knowledge about sundials in general as well as he presents those wall clocks and pocket watches that were until now revealed in Hungary. To do so was an essential task, since from the archaeological point of view no one ever provided such a summary before. Until now mainly the astronomers were interested in sundials, and not so much the historians and/ or the archaeologists. The vertical or the so-called wall clocks were often used on the walls of medieval churches and monastic buildings to show the times of the day (the canonical hours) according to which the monastic life was ordered. Even the name of this type bears this monastery-bound function, as they are called the canonical sundials. The sundial of Kaposszentjakab which was carved and scratched in stone and was most probably on the southern wall of the monastery, for the first sight seems to be a beautifully executed piece of work, but its construction is a bit unpunctual. On the basis of its survived fragments the whole sundial can be reconstructed. This example belongs to the semicircular type with twelve divisions, each sector equals between 40 and 80 minutes and it shows the time from six o’clock in the morning until six o’clock in the evening. Unfortunately, its gnomon, which is also called shadow pole pointing to the celestial pole, was not found, but its original place is clearly visible. On the dial plate one can identify the fragments of the numbers ten and eleven, and what is special in this case is that instead of the Roman numbers already the Arabic ones were used. Parallels to this type of sundial can be cited from medieval Szentendre and Kolozsmonostor (today Mănăştur, Romania) within the Carpathian basin (the former territory of medieval Hungary), but also from other parts of Europe, for example, from Stendal, Oebisfelde or Erfurt. On the basis of these similar examples and on other historical data it can be concluded that the sundial of Kaposszentjakab was prepared sometime in the second half of the fifteenth or at the beginning of the sixteenth century, but certainly not later then 1555.
452
English Summaries
Nikoletta Lukács
Early Medieval Settlement Fragment at the Borders of Orosháza The find spot is located north of the town in between the roads leading to Nagyszénás and Gádoros. The excavation was carried out between the autumn 1997 and the summer 1998 and was led by Imre Szatmári. Although he wrote a short archaeological report on the work he had fulfilled and describe the plot, the processing of the entire site remained undone. The multi layered settlement was unearthed during the preliminary excavations that preceded the second phase of the construction of the bypass of Orosháza on the road number 47. The surface of the site excavated was 26,500 square metres. Altogether 144 objects were identified from which 17 was from the Modern Times. Among the archaeological objects there was a Sarmatian house and a Sarmatian well. Based on the preliminary study, four houses, one outer furnace and two ditch-systems were dated to the eight and ninth centuries, while five houses and one workshop are from the ninth century. Furthermore, there were eight more houses, three farm buildings, four pits, ten workshops, and eight ditches from the eleventh century. At the present stage of the processing of the findings, three phases of the site usage were separated. The traces of an eighth-, a ninth-, and an eleventh-century settlement were observed. This study presents the ninth and eleventh century settlement fragments, but the Avar Age remains are also under investigation at the moment. There were no other types of objects that could be used for dating than the ceramics that were found. Therefore, the three above stages were separated on the basis of the relative chronology and the variations of the ceramic objects. The structural differences of the houses, furnaces, farm buildings, pits, and ditches clearly demonstrated the different periods. Apart from that, the processing of the ceramics finds also contributed to the chronology. Though dating hand framed and hand pottered ceramics is nowadays problematic, it was still possible two separate three horizons. To achieve a more accurate analysis, the natural scientific investigations are already in process, but their results are not yet available.
453
English Summaries
Gyöngyvér Bíró
Multi-layered Árpád Age Settlement at Jászfényszaru–Szőlők-alja An excavation was carried out by the archaeologists of the János Damjanich Museum in 2007 at Jászfényszaru– Szőlők-alja under the leadership of Róbert Kertész. The site covered exceeded the 30,000 square metres and some 300 objects were unearthed. Most of the archaeological features uncovered are the remains of an Árpád Age settlement, however, some Sarmatian objects were also found. Apart from these periods, scattered Palaeolithic objects were also present at the site. Although only an intensively used part of the settlement was touched by the excavations, the site clearly continues westwards along the cut. The processing is now focusing on the Árpád Age settlement part and, moreover, on its buildings and connected objects. Altogether 45 houses were excavated from which one significantly differed and with regard to the ceramics finds only contained one Sarmatian fragment. The other 44 Árpád Age houses were spread in four groups but in a relatively narrow space in the centre of the excavated area. The location of the houses is worth attention as it was possible to identify a plot boundary and a few rows of houses. Besides that, out of the NW–SE oriented rows of houses two three or four groups outlined a road (a dead-end) or a narrow area (a lane) left unbuilt. On this basis, one may count with a settlement structure fragment that was to some extent ordered. The findings are dominated by ceramics, some millstone fragments and other stone tools were also discovered, but the metal remains are rather underrepresented and only seldom have a value in dating. In some of the cases the objects also contained animal bones, the archeozoological analysis of the finds, however, still awaits completion. Because of the former, the dating was based on the existing superpositions and on the ceramics. At the present stage of the research two phases were identified within the Árpád Age, the earlier spanning from the eleventh century up to the turning of the twelfth and the later one from the early thirteenth to the early fourteenth centuries. In some of the houses there were ceramics indicative of a transitional phase between these two periods. An archeometric analysis has also been carried out on the rich ceramic finds. The results supported the idea of the change of the raw material between the two periods. The pottery of the population gradually but visibly changed. The red-black, rather sandy and simple form ceramics were replaced by less calcareous, white-burned and more complex ceramics. As in the production mode (pottering, burning) no major change can be identified, it is likely that the same population lived at the settlement all along the study period. However, due to an unknown reason at the end of the twelfth, at the beginning of the thirteenth century they shifted to the use of a different raw material. In light of the transitional forms present in the ceramic material and also based on the location of some houses, it is likely that the settlement had continuously been in use. As most of the findings are ceramic fragments (there is only one single complete vessel and one could refit another pot) – though the filling up of some buildings suggest the burning down of some houses –, the settlement may not have been left alone in an escaping-like form but was depopulated due to other reasons.
454
English Summaries
Bognár Katalin Boglárka
Large Pit Houses in the Árpád Age Settlement of Balatonőszöd In Balatonőszöd two big, one-roomed houses were found which were supported by posts. However, the other structural elements of the buildings are different. The B-73 house has a shoal trench dug to contain a horizontal beam, with packed floor, but without any fireplace. The B-820 house – which cut a Baden house – is without floor, but pieces of an oven have been found in the south-western corner of the building. Both roofs were on the trampled surface like the roof of the pit houses, but B-73 had posts in the middle of the room, while the posts in B-820 were in the corner. In the archaeological literature these types of buildings were condescended as agricultural buildings, like storage structures, pit hutches, pit stables or cellars. To define the function of the buildings, one should also do research on the material finds. Naturally, most of these finds are ceramics, and they date the buildings for the eleventh and twelfth centuries. On the one hand, from the B-73 house lots of finds came to the light, which could mean that this building could have been a storage house. On the other hand, the B-820 house had just a few pottery fragments, which implies that it was maybe a pit hutch. Furthermore, it must be revealed that near the B-820 object there were houses, outside ovens, ditches, and pits. However, next to the B-73 object there were no houses, just ovens, ditches, and pits. This area of the excavation was rather narrow, so a remarkable finding is that outside the track there could also have been a house. It could be a really important piece of information, as the houses and the agricultural buildings might have been within one agricultural unit. This means that the Arpadian agricultural barnyards were complex and multi-coloured. Moreover, these two buildings in Balatonőszöd were far from each other. Thus, there is a possibility that the structures did not exist in the same time. Finally, it should also be noted that these pit buildings in Balatonösződ are among the eldest ones in the Carpathian Basin (besides the one found in Lébény–Bille-domb). Thus, one might risk stating that, in addition to the indirect historical sources and speculations, there is a new piece of evidence for the inside the house stock raising in the Carpathian Basin between the beginning of the eleventh and twelfth centuries.
455
English Summaries
Tibor Ákos Rácz
Árpád Age Dwelling Structures Along the Track of the Highway M0. Viewpoints to the Classification of Pit Houses The author of this study describes and publishes all the data of the pit houses uncovered at the Árpád Age excavation sites by the track of the highway M0 between 2001 and 2006 in a unified manner. He discusses the characteristics of the vernacular architecture at the Pest Plains (Pesti-síkság). The closeness of the find spots provides a possibility to track the changes in the structure of the buildings within a rather narrow geographical area. Based on the archaeological remains of the sites dating between the Hungarian Conquest (the 890s) and the fourteenth century, a chronological sequence of the pit houses was established. In addition, based on their ground plans, even the architectural characteristics of shorter periods were identified. The most important characteristics of the pit houses that they are sunk into the ground, they a have an earth-timber structure and, apart from a negligible part of them, their interiors are unicellular. Thus, it is justified to raise the question whether these seemingly identical buildings could be classified, and if it is possible, on the basis of which features then. The ground plan of these buildings, their size and orientation, their stokers and the columns that held the rising floor-timbers went through a special shift in this region in the tenth–thirteenth centuries. The structure of the different building parts and the use of the different technological solutions were not haphazard but rather consistent within certain shorter periods, that is the reason why it was possible to point out some transformation tendencies. When classifying these farmhouses, the complex process of their formation and the changes of them cannot be understood only by investigating one single aspect (depth, stokes, location of the entrance, etc.). Analyzing the structural elements of the pit houses and studying all the characteristics, it was possible to develop a classification system which goes beyond such classifications based on different aspects. In the tenth–eleventh centuries only one pit house archetype existed in the region of the Pest Plains which was characterized by a rectangular shape, ears on each shorter side, unicellular structure with one furnace. Some of their characteristics (like size and orientation) and their equipment (especially stoke) went through slow changes but the structure remained the same during the twelfth century. In the twelfth-century houses excavated at Üllő site No 1 and 2 new walling and roofing techniques occur, and a real technological change was the appearance of pillars at the sides of the pits. The elevation of the roof from the surface led to major changes in the inner structure, and perhaps this is the moment of the appearance of a new pit house type. Both the size and height were larger than that of the previous type. Their floor, of course, still remained sunken into the ground. Although it is tempting to do so, but the two house types cannot be put into a genetic range since it would require much more data to prove that the structural changes of the pit houses are connected to the appearance of a higher level construction. From the middle of the Árpád Age period the above described two architectural forms existed side by side in the region. The earlier two ears-ridge-pole structure of the roof is still there, for instance, at a site with objects dating to the twelfth–thirteenth century (Vecsés No 36). The thirteenth-century buildings cannot be classified to this group because of the lack of the consistently recurring unified characteristics. Nevertheless, the houses of varied designs imply that this period was dominated by the introduction of new solutions and also that by this time the classic pit house types became outdated.
456
English Summaries
András K. Németh
Data to the Research of the Medieval Roads of Tolna County In the study, apart from an overview of the sources and a short historiographic introduction, the author aims at drawing the attention to a few medieval and Ottoman-age roads in Tolna County he has encountered with during his fieldworks (Fig. 1). Most of the examples are regional and local roads to which both historical and archaeological scholarship pays less attention. The church of the medieval village of Bat (Tengőd, Bati-ér) was identified at an exceptional location, at the verge of the northern shoulder of a steep vis-à-vis comb to the village itself. Close to the church there is a hollow way starting from a stream and deepened into the environment almost 3–4 metres (Fig. 2). Few metres away from the site of the church of Görbő (Pincehely, Szentkúti-hegy) a gulch could be identified that was at certain points 15–20 metres wide and on the average approximately 10 metres deep which starts from the bank of the River Kapos and leads to a hollow way that is still in use (Table 1, Fig. 5). The author believes that this is a collapsed medieval road. North of the church of Biród (Gyulaj, Pogány-templom) an approximately 600-metre–long, moderately deepened, lost cart road has been identified (Table 1, Fig. 1). At two short sections of this road even the parallel traces are still to be seen. In some cases the tracks of the medieval roads could be recognized even in kilometres of length. Along the still used cart road that connects the market towns of Tamási and Ozora three church sites were discovered (Fig. 4). Close to Tamási an 8–10 metres wide and at certain points 4–5 metres deep cut section of the road has been abandoned (Fig. 5). The track of the road was shifted to the top of its eastern bank, to the verge of the plough land. A special kind of hollow way was identified at the southern borders of Magyaregregy. The old cart road that is deepened into the soft rock is hard to be dated (Table 1, Fig. 2), but the present-day name of the valley, namely Singödör, had only replaced the rather old historical name of Fonyászó at the beginning of the twentieth century, which may refer to the closeness of a medieval village with a similar name. On several eighteenth–nineteenth-century maps some roads can be discovered that were, even at that time, conceived as lost or abandoned. At the borders of the medieval village of Csernel a map from 1783 marked an old road, a section of which is deepened eight metres to the earth and this is still used as a hollow way today (Fig. 6). Next to the church of Pél (Udvari, Péli-erdő) a map from 1801 shows a road that is though abandoned can be still identified (Table 1, Fig. 3). Based on the available old maps and certain aerial photographs this road can be traced at a section of 500–600 metres long (Fig. 7). At the foot of the church that was situated by a local stream a 15–20 metres long slopecut was spotted which might have led to the ford (Table 1, Fig. 4). At the borders of Törökkoppány, the former Ottoman sanjak centre there was a certain road called Csausz útja which is still used as a cart road, and on the basis that its name has the meaning “dispatch” in Turkish, it supposedly dates to the period of the Ottoman occupation (Fig. 8). A place called Recsef-horgos, west of Szászvár preserves the memory of a certain Ottoman soldier, Recsef, who was killed there and who is supposedly identical with the warrior mentioned in the epic poem of Sebestyén Tinódi Lantos who recorded the battle of Egyházaskozár in 1542 that happened a few kilometres from Recsef-horgos. A special group of medieval roads are the log-roads usually constructed in water-logged areas. In Simontornya in 2012, during the construction works of the public services a 60 metres long and approximately 140–180 centimetres deep road that was made of 80–100 centimetre-thick, quartered logs was excavated (Fig. 9). The length of the only intact log was almost 120 centimetres (Fig. 10). The road has been covered with planks which then had been fixed to the balks with pins. According to the dendrochronological analysis, the trees have been cut out in 1629 or during the following few years. In accordance with that, seventeenth–eighteenth-century finds were gathered from the superimposing layer (Fig. 11). Several modern sources up to the great water regulations frequently refer to the bridges at Simontornya which can be partially identified with this causeway.
457
English Summaries
Emese Csoltkó
Sketches to the Building History of the Calvinist (Former Premonstratensian) Church of Ócsa The village of Ócsa is situated in Pest County some thirty kilometres south of Budapest. The first mention of the existence of the Premonstratensian abbey dates to 1234. This data was preserved in the so-called Catalogue of Ninive from the fifteenth century (with earlier lists of the houses) which not only mentions Ócsa as the filial of the convent of Jászó ( Jasov, Slovakia) but also recorded it being in the patronage of the Virgin Mary. The church was in the use of the Calvinist congregation of Ócsa since 1560. As part of the preparation for the reconstruction works planned by the National Centre for Monument Protection also archaeological excavations were carried out, both in the church and in the churchyard between 1986 and 1992 which were led by Juan Cabello. These included a systematic, full-scale excavation as well as wall-investigations and as a result it was possible to sketch out the construction history of the church. The church and the monastery were built at a previously inhabited area. After the demolition of the twelfth– thirteenth-century pit houses and after some landscaping, the three-nave church with the transept and the two towers at its western facade was built some time in the first half of the thirteenth century. There was only one construction phase of the church, though during that there were some modifications in the original plans. The building had been designed with one vaulting section, longer towards the west, but then the vaulting of the nave and the side-aisles were left off, and finally the building received a flat ceiling. No major reconstruction works can be dated to the Middle Ages, but some minor ones (wall-paintings, the building of a Gothic pastoforium) were carried out. Nevertheless, the Premonstratensian monastery did not function until the Ottoman occupation which is attested by the fifteenth century demolition of the rood-screen. The Calvinists already took into their possession the church in the sixteenth century, but it was only possible to carry out reconstruction works in the second half of the eighteenth century ( József Teleki’s works between 1774 and 1777). It was followed by another renovation after the damages caused by natural disasters (bolt and fire). These latter works were led by Ottó Tandor (1897–1900). In 1909 Ottó Sztehlo renewed the damaged northern portal. The elevation of the towers of the church was planned and carried out by Ernő Foerk in 1923. Finally, the most recent renovation phase of the church was conducted by Tibor Gál between 1989 and 1995.
458
English Summaries
Hella Mag
The Church of Tereske in the Árpád Age In the western part of Nógrád County, in the Cserhát Mountains, in the centre of the village of Tereske there is a church that once belonged to a Benedictine abbey. Most of the medieval parts were discovered during the monument reconstruction of the building in the 1960s. Connected to the reconstruction, Károly Kozák led excavations and wall research in the church and also in the area south of it between 1962 and 1974. Earlier wall fragments and carved stones were discovered both in the sanctuary and south of the church building in small depths. Kozák, however, never published the results of his works, only short reports were released. Unlike the leading archaeologist, the former parish priest, Frigyes Pálos, who himself was an active participant of the excavations published a monograph on the church in 2000. Based on the analysis of the excavated carved stones, the archaeological report of Kozák and the work of Frigyes Pálos, it was possible to separate five construction phases of the church with certainty. The present study discusses the first two ones that date to the Árpád Age. The church in its earliest form may have been a single nave church with a flat chancel and no tower. Based on its ground plan, its construction technological features and the analogies of the stylistic motives of one tombstone discovered south of the church, the construction of the building can be dated to the midtwelfth century. It is likely that it took place before the foundation of the Benedictine abbey. Consequently, the church originally may have been built as a parish not as an abbey church. It gained its characteristic abbey church-form in the next construction phase which can be connected to the foundation of the monastery itself. This is the period when the two towers were erected at the western side along the nave and also the other buildings of the abbey discovered south of the church building can be connected to this phase. This second phase based on its similarity to other monastery ground plans – among others, the abbey churches of Kána (Budapest) and Jánosi (Rimavské Janovce, Slovakia) – can be dated to the late twelfth, early thirteenth century, but certainly to the period before the first written evidence on the monastery in 1219.
459
English Summaries
István Molnár
Medieval Szőkedencs and Its Church The village of Szőkedencs lays in the western edge of Somogy County. The remains of its Árpád Age church have been excavated in the presently used cemetery some 800 metres from the village. The village mentioned for the first time in 1329 belonged to the chapter of Buda but lay landlords also had plots at Szőkedencs. In the surroundings medieval settlement remains were discovered at a number of sites and also there was a medieval castle at the borders of the village. The Árpád Age of the latter has been demonstrated in this study. Three construction phases of the medieval church has been identified. In the Árpád Age a 10.2×7.2 metres brick church with semi-circular apse was built. From its walling little has remained, it was rather the bricks and between them stiff clay in the ground-work that was excavated. The church in its second construction phase was supplemented with a western tower, and sometime in the late medieval period it was extended by adding a sacristy to the northern part. The peculiarity of the otherwise in its size, building material and extensions typical church is given by a 700-year old tree once planted and ever since living right next to it. With the tree in the churchyard, it is a nice example of the interlocking of natural and cultural heritage.
460
English Summaries
Ildikó Katalin Pap
Carved Medieval Stones in the Wall of the Calvinist Church of Kercaszomor At the fringe of the Őrség at Kercsaszomor during the restoration works of the eighteenth-century Calvinist church, thanks to the particularly detailed documentation works, it was possible to confirm the literary and folkloric data, according to which when the new church was erected material of the earlier church of Kerca was used. The entirely demolished Saint Venceslaus church was mentioned for the first time in 1208 as the starting point of the perambulation of the Lendva-domain. Based on historical data, its patronage and geographical location, it may have been built at the beginning of the Árpád Age. The Reformation might have put an end to the use of the parish church which had been reconstructed several times during the Middle Ages. The stones of the old church that stood out of the early modern settlement had been demolished entirely to construct the new one at the Kerca part of Kercaszomor (Fig. 2). In the walls of the Calvinist church altogether 146 limestone and basalt fragments were identified, built mostly into the outer façade (Table 1–4). Accurate sketches and pictures were taken of their exact locations, forms and materials. The overall visible surface of the 101 limestone fragments was 8.3 square metres, while that of the 45 basalt stones was 3.6 square metres. Based on the proportion of the stone fragments and the mixed building-in of the materials, we may presume that the nave of the Saint Venceslaus was made of limestone, while its addition was of basalt. Based on the fact that even during the nineteenth-century reconstruction works of the church stones were built from the Venceslaus church, it is likely that its demolition and the transportation of its stones was a long process. The construction history and the ground plan of the church that was still visible in ruins in the late nineteenth century could only be clarified by excavating it. During the restoration of the Calvinist church a few fragments were lifted, the most precious ones of which are the two casement-stays fitting together (Fig. 6). The lifted fragments are on display in the Calvinist church.
461
English Summaries
Ágnes Héczey-Markó – Norbert Jankovics
The Churches of Apácatorna Apácatorna is situated at the western borders of Veszprém County, at the foot of the Somló Hill, on the banks above the river Torna. The Catholic church in the northern part of the village was rebuilt in 1942, with its sacristy incorporating parts of the walls of the former medieval church building. Prior to commencing reconstruction works in 2012, a sondage (test pit) was opened as part of the building survey in order to clarify and complement the archival data as well as the observations made by Tibor Koppány during the previous reconstruction with regard to the apse and the adjoining parts of the walls. There are relatively few sources available on the building history of the Apácatorna church, and their interpretation is not entirely clear. The earliest reference on the village of Torna is known from a donation charter in 1311, and the church, dedicated to Saint Margareth, is first mentioned in a charter from 1317. During the Ottoman era the settlement was probably continuously inhabited, at least, there are no references on desertion or depopulation. In 1779 the church was said to be in ruinous state, and following its renovation at the end of the eighteenth century, it has been dedicated to the ’Ascension of the Lord’. Its western tower collapsed in 1917. Some years later, in 1936, it had been declared dangerous, it was closed down and demolished subsequently, and the new church was consecrated in 1942. Parts of the apse incorporated in the new church building were accurately described by Tibor Koppány in 1965, who also prepared the reconstruction drawing of the building and dated it to the thirteenth century. In the 2012 campaign, not only the previously documented apse wall but also the remaining wall fragments of the nave were investigated. From the remaining fragments of the early church, it does not follow that the building dates from the late Arpadian era. Considering its differences from architectural parallels discussed in the literature, the possibility of a twelfthcentury construction date cannot be ruled out. The carved stones with spur-projectiles published by Tibor Koppány cannot be considered as conclusive evidence either, as they could be also part of an extension dating from the second half of the thirteenth century. Until future studies suggest otherwise, the twelfth century dating remains equally a possibility. The earliest conversion of the Árpád Age church, on the windows of the apse, cannot be dated with precision. The width of the south window was broadened at the earliest in the late medieval period, and it was narrowed before the end of the eighteenth century. According to our documents, the Baroque rebuilding of the church took place in 1785. The statue standing in the west porch of the church, depicting St John of Nepomuk with the Madonna and Child did not receive any attention so far. The circumstances of how this statue gets to Apácatorna and its dating remain unknown. The modern church building and the ouvre of its architect, Attila Megyer-Meyer have not been studied yet either. In the research report to the investors, the authors have made propositions on future building archaeological investigations and on the partial reconstruction of the apse in Baroque style. The reconstruction of the sacristy did not start since the end of the research project.
462
English Summaries
Rácz Miklós
Is There Anything for an Archaeologist in an Eighteenth-century Monastery? Building archaeology is a special field of research. It is different from field archaeology not only with regard to the types of sites, but also in the way it is related to planning, to construction works, and to the use of buildings. In the present paper the author intended to give an overview, using the example of a recent reconstruction project, of how a building archaeologist works and how this work can be part of the reconstruction process. The Camaldolese monastery of Majk near Oroszlány, west of Budapest, was built between 1733 and 1770 in the revival period of the hermitic order. Besides the church, the monastic building complex included seventeen houses of the monks and the main building, called Foresteria, with three wings arranged around the three sides of a courtyard and with three storeys. After the dissolution of the monastery in 1782, the church was pulled down and the rest of the buildings were used as a textile factory. In a number of steps after 1860, the Foresteria was converted into the country house of the Count Esterházy family. After 1945, the buildings started to decay. The renovation of the main building started in 2009. Building archaeology uses a number of methods ranging from recording the building as found in textual descriptions, on photos and drawings, through direct observations on the buildings themselves to digging test pits. According to current regulations, any planning on construction or any intervention on historic buildings must be based on building archaeological assessments, the scope and depth of which should be in accordance with the planned interventions. In case of the main building (the Foresteria) at Majk, the process was out of balance: a number of fundamental changes concerning the functions of the rooms were planned without any reference to building archaeology. Most of the building archaeological assessment was done during the construction works, thus, time was often too short to make the appropriate changes in the design, in line with research results. Nonetheless, the main findings influenced the design and improved the overall quality of the reconstruction. Among these results, the identification of the former monastic kitchen, the library, the chapter house, and the remains of facilities from the period of the later factory can be mentioned as well as some medieval finds associated with the nearby ruins of the Premonstratensian monastery of Majk.
463
English Summaries
Annamária Bartha
Castle Building Projects of Abbot Favus? Contributions to the Building History of Szigliget and Zengővár In 1260, King Bela IV donated an „island of the Lake Balaton” to the Abbey of Pannonhalma to make a castle built there. Taking into account the contemporary conditions, the castle was built fairly quickly, within two years, and it was found so „well built and useful”, that the king took it back in 1262, donating the possession of Bak (in Zala County), Debréte (in Nyitra County), and Alma (in Somogy County) in compensation. The original donation to the monastery, however, did not specify the area, where there were, in fact, two different fortresses. Historians and archaeologists alike made attempts to determine whether it was the castle in Szigliget, or the so-called Óvár (Old Castle), parts of which could possibly date from the thirteenth century. Based on archaeological evidence, it can be stated that the Old Castle really dates from the thirteenth century. So it seems certain that Abbot Favus stood behind the earliest building campaign of the castle in Szigliget. Investigations by László Gere have demonstrated that there was a relatively large castle built in the thirteenth century, which confirms its possible function as a place of refuge. His study also addressed the issue why a Benedictine monastery was assigned by the king to build the castle, and why it was finally taken back from them by the ruler. It has been suggested that in addition to the building project of the Szigliget castle perhaps the construction of Zengővár, another thirteenth-century castle-refuge, situated on the estate of the Abbey of Pécsvárad, may be similarly connected to Abbot Favus. Since there are just a few documents available on the thirteenth-century history of Pécsvárad, and there is no evidence at all concerning Zengővár, nor is it possible to date its construction archaeologically to the thirteenth century, the author wished to pull out in her article only a few presumptions. She thinks that the castle was built most probably after the Mongol invasion, during which the monastery was not left unharmed, and fearing from another attack the local population started constructing a castle. The similarly large precinct of the two castles, otherwise unusual for the period, reinforces the idea that both were built by the same abbot, Favus. The fact that Zengővár remained unfinished might also be explained by the circumstance that Favus meanwhile was elected as the abbot of Pannonhalma. The topic, however, requires further research, and – due to space limitations – the author also did not discuss the fortification of the monastery of Pannonhalma, which might be also connected to the same person, Favus.
464
English Summaries
Tamás Szolnoki
The Results of the Excavation of the Castle Hill in Csabdi–Vasztélypuszta The archaeological site is situated in the northern part of Fejér County, along the middle part of the László Stream, south from the village called Csabdi, on the northern edge of the 215-metre high Castle Hill (Várdomb) that stretches in a North–South direction. Previous archaeological investigations first took place in 1899 and in 1980, the latter being obviously more accurate in terms of scientific standards. Following the preparation of a detailed site survey in 1996, the 1997–1998 archaeological campaign was organized by Mihály Kulcsár and György Terei. The castle was surrounded by a double trench running on the southern side of the top of the Castle Hill. Within the fortified area, the excavations recovered traces of two wattle and daub structures. In addition to a large amount of archaeo-botanical finds and archaeo-zoological remains, potteries dating from the thirteenth and fourteenth centuries and iron objects were also found in a significant amount, which date the construction and the use of the castle to the second half of the thirteenth and the first half of the fourteenth century. However, a Viennese silver pfennig of Duke Frederick the Fair (1314–1330) was found in the destruction layer, which might date the destruction of the castle to the beginning of the fourteenth century.
465
English Summaries
Gábor András Szörényi
Late Medieval Wood-and-earth Outworks in the Light of the Excavation of the Castle at Sajónémeti Due to the rash development of firearms in the fifteenth century, defensive outposts or outworks (ravelins) – partly or fully detached – were established around castles. Their aim was to hold the enemy under fire as soon as possible, to control their movements, and to avoid dangers posed by blind areas. (Table 1, Figs.1–2, Fig. 4; Picture 1) The apropos of the present essay is, that, as of present, it has been the third season that excavations took place – coorganized with colleagues at the Herman Ottó Museum – in Sajónémeti (Borsod-Abaúj-Zemplén County), both at the castle and its outpost. (Table 2, Fig. 1). The results of the excavations are presented hereby, drawing also on a few analogue examples from Central Europe. The total area of the castle is approximately one hectare (2.471 acres) and it is divided into two large units. The central area is a “motte”-like structure, rounded by a circular trench, and as the core of the castle, it is rising ten metres above the surroundings. On the outer side of the trench, there is a ditch that was additionally fortified with three protruding earth ramparts. The subject of the present essay is the other unit of the castle, a detached outwork, situated eighty metres to the west from the central part of the castle and eighteen metres below it. Excavations began by cross sectioning the outwork with a test trench going in West–East direction. During subsequent campaigns, we have opened other trenches – the one with the shape of a quadrant, and the other running in North–South direction. In the area of the quadrant, we have found postholes in two rows (in a distance of 2.5–3 metres), which ran around the edge of the rampart of the outwork. This was interpreted as traces of a wooden palisade structure filled with earth. Parallel to this, along the inner side, a section of a deep foundation trench was discovered, which we have formerly associated with a tower like structure – this is shown on our previous reconstruction drawing (Fig. 2). Later on, however, when investigating the southern part of the outwork, we have found another part of this trench with a single row of postholes at forty-centimetre intervals. This clearly implies a single-row palisade, demarking a protected zone with a circular shape of 8–8.5 metres in diameter. Thus, the previous interpretation – that it was the foundation of a multi-storey tower building –, has been rejected. Instead, it can be interpreted as a closed courtyard, protected by a palisade structure. Surprisingly, in this southward running test trench the two concentric rows of postholes were missing on the outer side of this circular palisade trench. Besides, the slope of the hill was also different: in front of the section with the double row of postholes it was especially steep (certainly artificially made), whereas to the south it was more gentle like (Table 2, Fig. 2). When summing up our observations, we assumed that the single-row palisade with densely arranged postholes could form the basic line of protection of the outwork, running in a slightly oval shape around the highest part of the hill plateau. In a semi-circular section, it was additionally fortified by another palisade structure, running around in a distance of 1.5–2.5 metres. Whereas the former one was more like a wattle fence structure, this latter had a double posthole system, the external side of which might have been covered by wattles and planks. The space between the two structures was filled with earth. At the end of the excavation campaign, there was another sondage opened below the edge of the rampart, in which we have identified a 175-centimetre deep V-profiled trench. This deep trench, the steep side of the rampart, and the earthwork with the double posthole system are encircling the outwork only in a semi-circular section, which shows a defensive system open towards the direction of the castle, and closed towards the direction of the expected attack. Why was the defensive system of the outwork asymmetric? Why did the double system not run along the whole perimeter? These questions may be answered by topographical conditions. The castle is situated in a bottleneck position, surrounded by especially steep slopes from three sides. There is a 190-metre long, and only 15–25-metre wide ridge that connects the castle hill to the slowly rising plateau of the central part of the hill. Since the castle hill is surrounded by steep slopes, there was no point to put siege works against it. Hill plateaus, from where it would have been possible to keep the castle under fire with long distance firearms, were all situated at a distance of at least 350 metres, thus relatively far. Except but one point, the precinct of the cemetery of the village, a 0.5-hectare large terrace, situated 20–30 metres above the village area, and only 230 metres away from the centre of the castle. (Table 3, Figs. 1–3) 466
English Summaries
Besides, this terrace was a blind spot when viewed from the centre of the castle. Based on charter documents and thirteenth–fifteenth-century finds, we presume that there was a late medieval noble residence – a curia or castellum – built there. This location would have been ideal to keep the castle under fire, and launch an offensive. It was because of this situation that the defenders of the castle decided to build an outpost, by which this critical point could have been also controlled. The double palisade structure and the deep trench of the outwork were all oriented towards this critical point, which explains its semi-circular arrangement as well. At the backside, towards the castle, where there was only a single-wall palisade, there could have been the position of the entrance. Thus far, relatively few outworks have been investigated archaeologically, but the available evidence points to the application of similar circular structures, defended by double fences, semi-circular trenches, and ditches (Figs. 3–5). Who built the outwork? Based on the artefacts and coins we have found, it was built around the middle of the fifteenth century. During this period, the valley of the Sajó River was ruled by Hussite mercenaries. In order to establish a territorial control, they have occupied previously abandoned and still functioning castles, and in some of which they have applied defensive wood-earth structures as a protection against firearms, similarly to the example of Sajónémeti. There is a charter from 1460 that reports about the siege of Sajónémeti, and that the „fortalitio” was taken back by the troops of King Matthias (Hunyadi). In the following years, the castle remained empty, and the locals gradually pulled it down. The outwork found in Sajónémeti is a unique military feature, which was commonly applied in Central Europe in the fifteenth century. However, it did not attract much attention from researchers. All known archaeological examples were related to the Bohemian Hussites – with no exceptions, all of these were discovered in areas once controlled by the Hussites or their descendants. One of the depictions in a Polish theoretical work, the so called Rei tornamentariae (Table 1, Fig. 3) was of significant help for reconstruction attempts. Drawing on this, we are able to provide a fairly accurate reconstruction of these structures, which consisted of an inner line of single-row wattle fence palisade, and which was – on the front of the direction of the expected attacks – complemented by a lightweight, multi-layered wooden frame structure filled with earth. We have every reason to believe that in Sajónémeti, we have found a very similar structure to the one depicted in the Rei tornamentariae, built by the Hussites who once occupied the castle (Fig. 6). It seems that the idea to apply earth-wood structures as a defence against firearms became more widely known, and a standard for later artillery constructions.
467
English Summaries
Dóra Hegyi
The Renaissance Stone Carvings from the Castles at Tátika and Rezi In the middle part of Transdanubia (i.e. in the Bakony, the Somogy-Zala Hills and in the area of the Lake Balaton) architectural remains of the Hungarian Renaissance period have survived in a very fragmentary state. This is demonstrated by architectural remains found in the castles of Tátika and Rezi as well, from which it might be presumed that the Renaissance style architectural elements appeared in the region as early as the first quarter of the sixteenth century. The stone fragments from these two castles are very similar, and further similarities can be observed in comparison to the other materials from the area. A closer examination of the carved stone fragments have proved that the formal description and analysis of the stone frames is inadequate, since profiles are in themselves not suitable for dating, as the same type of frame could be applied for decades or for centuries. The analysis of the written sources – concerning the buildings and their owners – complementing the archaeological observations are equally important. Despite the fact that there is no evidence on the building projects, at least the owners of the castles can be identified whose agency – with regard to their positions at the royal court as well as their social network that ranked them above the ordinary local nobility – could have been instrumental in spreading the Renaissance style. Although the exact dates of the building projects cannot be ascertained, it is still possible to, at least, roughly define the period, based on when these persons owned the respective castles. At the turn of the fifteenth and sixteenth centuries, Tátika and Rezi were owned by members of the Gersei Pethő family, Nicholas and John, who were high ranking dignitaries at the court during the time of King Matthias and also the Jagiellonian dynasty. Due to their extensive possessions and positions both at the court and the county councils, their family became one of the most influential ones in the Transdanubian region. They could be, in all probability, responsible for the transformations observed at Tátika, including repair works and the embellishment of the northern palace with Renaissance stone frames. With regard to Rezi, the situation is more complicated. It was also owned by John and Nicholas, so we may presume that they might have been behind the building project here, too. It has to be noted, however, that there is a document reporting about John, the younger who had some modifications made in 1552. Considering his position and network as well as his title as a baron, which he received before the middle of the century, he can also be responsible for the Renaissance building project, which does not seem unlikely either on the basis of the available carved stone fragments.
468
English Summaries
Balázs Nagy
The Results of the 2009 Rescue Excavation at the Renaissance Villa on the Tettye Square (Pécs, Baranya County) The bishopric villa was built on a plateau in Tettye (today part of the town of Pécs). The construction of the villa – possibly finished after 1509 – is conventionally dated to the reign of Bishop György Szatmári. The Renaissance villa, occupying an area surrounded by natural borders, consisted of four, one-storey wings arranged symmetrically around a closed, rectangular courtyard. The villa has survived in a relatively good condition, with walls still towering above the elevation level – except the southern room of the eastern wing. (Table 1, Figs. 1–3; Table 2, Figs. 1–4). The ground level walls are eighty centimetres, and the upper level walls are (mostly) seventy centimetres thick. The eastern range consisted of three rooms, out of which the northern one remained the most intact. In this room the ceiling was different, since there was a groined or a double barrel vault here. This vault is associated with the second phase of the Renaissance building, as the original ceiling was flat, resting upon beams (Table 1). The northern wing also consisted of three rooms, and the sockets of the beams could have been observed in each room (Table 1, Fig. 2). All the beams were bridging the shorter (6.5 metres long) side of the building. The western wing, unlike the other ones, was not divided into separate rooms. Later on, a transverse arch, and a bulkhead with a supporting arch were added (Table 2, Fig. 1; Table 5, Fig. 2). Within the framework of the Cultural Capital of Europe project in 2009, several public places and parks were also renovated in Pécs, and the Tettye-park was one among them. In order to conserve the southern part, the construction of a buttress was planned here. According to these plans, there was a watchtower to be built above the southern room of the eastern wing, whereas in the western wing facilities of theatre mechanics were to be established. Archaeological excavations have been conducted by the Field Service for Cultural Heritage, under the supervision of Zoltán Kárpáti. In the article the author presented the results of the 2009 as well as of the previous excavations in the light of historical data and the documentary evidence. The 2009 excavation was focusing on the area affected by the construction works, meaning the southern part of the eastern wing, the whole southern range, parts of the courtyard, and the western range (Table 5, Fig. 3). The available written sources date from 1536, 1649, and 1690. Topographic maps and artistic representations were also very important to understand the history of the building as well as its environment. The task to reconstruct the Renaissance villa has attracted the attention of many scholars. The first archaeological investigation was done by Ferenc Fülep in 1957. This excavation was focusing on the east wing, mostly on the northern half of it. The results have been published by Nándor Parádi in 1959. In 2003, there was a small scale rescue excavation due to risk prevention measures, and in 2004 László Gere conducted archaeological investigations focusing on the eastern and southern wings as part of a conservation plan. Two construction phases could have been clearly separated, in correlation with historical data. The first phase is the construction of the Renaissance villa, and the second phase is the establishment of the dervish monastery (tekke) (Table 6, Figs. 1–2). When looking at the ground plan of the Renaissance villa, it seems that features typical for the period are absent. On the ground level, there was only one room, where the design of the ceiling was different from that of the other rooms, and besides that, there was no sign of any loggia, which can be also ruled out in case of the elevation level, except the south wing. Over here, the south wall is forty-centimetre thick, rising 1.2 metres above the elevation wall. In all probability, there could have been a loggia here (Table 2, Fig. 3). It is important to note, that a baluster fragment also survived, which makes us believe that the upper floor was not only opening into a loggia on the outer side, towards south, but possibly also towards the courtyard, where the columns of the loggia could be supported by a balustrade. The ground floor, however, could have been built with a closed facade, as shown by the position of the staircase at the centre of the facade. Based on the excavation results and the present reconstruction of the building, outlined hereby, analogue examples can be found among palaces with closed courtyards. Observing the main structural elements, parallels are to be found among much earlier buildings as well, such as for example the Piccolomini palace in Pienza. In 1543 Pécs was taken by the Ottomans, however, it was not until the 1560s, the fall of Szigetvár castle that they began to colonize the outskirts of the town. They did a lot of alterations on the Jagiellonian building (Table 6, Figs. 1–2). The author’s interpretations here are based on archaeological observations and the results of scientific analyses. Construction works during the Ottoman period can be often characterized with a mixed wall technique. This can be 469
English Summaries
observed in case of the reredorter (the communal latrine) built next to the eastern facade, the tower, and the revetment wall inside the cellar in the southern room of the east wing (Table 3, Figs. 1–5; Table 4, Fig. 5). The reredorter had a rectangular shape, with a 2.2-metre depth, with its north-western wall built on the ground (Table 3, Fig. 1). The revetment wall of the cellar was also a later addition, with an entrance leading through the northern wall of the southern room. Along the axis of the building they built a cistern, for which the water supply was provided by the Tettye spring through ceramic pipes. The side walls of the cistern were built of clay, next to a horseshoe shaped wall structure. This structure might have served as the foundation of a wall fountain that could have functioned at once as an overflow, the sluice of which controlled a forty-centimetre high water level (Table 3, Fig. 7; Table 4, Fig. 1). Along the eastern wall of the west wing, there were traces of several open air fireplaces found in a row (Table 5, Fig. 1). Architectural features observed here were really simple. We might think of the north-western wall of the reredorter, the stairs of the cellar or the clay walls of the cistern. Archaeological observations were confirmed by scientific analyses in all respects. Due to the systematic excavation and documentation, the fills of the features could have been almost always dated with the help of coins. Thanks to this, we may conclude that the building was abandoned sometime after 1649 by the Muslim monks who previously lived here. The fills of the reredorter and of the cistern are dated to this period. We hypothesize that the monastery was abandoned as a result of the siege of Pécs in 1664 that finally liberated the town.
470
English Summaries
Béla Szabó
The Characteristics of the Most Important Russian Fortresses Besieged by Stephen Báthory in the Light of the Sieges at Velikie Luki and Pskov István Báthory, the prince of Transylvania was crowned by Stanislaw Karnkowski, the bishop of Kiev on the 1st of May in 1576. According to his coronation oath, keeping the unity of the state and restoring the conditions prior to the Livonian war fought against Ivan the Terrible since 1558, became his most important tasks. From the author’s point of view, it is important to know and present more about the details of the military campaign led by Báthory against the Russians, since the Hungarian soldiers also took part and provided substantial assistance for the Polish troops. On the other hand, they made use of their experience when fighting with the Ottomans in the fifteen-year war that started in 1591, to which Transylvania, formerly a vassal to the Ottoman throne, also joined in 1594. Báthory’s international “coalition” army led successful campaigns against Ivan the Terrible. The style of Russian fortifications was significantly different from the European standards. The besieged fortifications were mostly of wood, except the Pszkov complex, which meant that they could be easily taken down by the force of Báthory’s “fiery cannonballs”. Such cannons were already tested by Báthory during his campaign in Upper Hungary, and he also made use of them during the sieges of Russian fortresses. Cannonballs glowing from heat were put in the cannons – also inserting some wad between the gunpowder and the projectile to avoid incision –, and they were fired this way. The purpose was rather to set things on fire rather than destruction. The delaying tactics of Ivan the Terrible did not prove successful. Besides Polock és Velikie Luki, Báthory managed to take down castles one after the other. His failure at Pszkov had no significance from a political or military point of view. Returning from the battlefield, he also negotiated with success, fulfilling the promise he made in his coronation oath by regaining Polish-Lithuanian territories taken formerly by the Russian czar, for which not only his prowess but also the support of Hungarian soldiers can be accounted.
471
English Summaries
Boglárka Lengyel
Material Analysis and Reconstruction of Metal Yarns of Three, Sixteenth-Century Coronets While attempting to conserve and restore metal wires of sixteenth-century coronets, the author of the present study felt increasingly the need to create reconstructions of the wires and, eventually, their replicas. There are a number of issues related to the problem of production techniques, which can be answered in the process of making. Based on the results of previous research, she has experimented with the possible techniques, or rather steps implied by the results of material analyses, or technical features of the objects. For the present experiment, she chose three very similar wires, which were parts of sixteenth-century finds, the replicas of which she planned to create with similar designs and identical looks, by using the same kind of materials for the wires. Effective production was also an aspect, and since there are literally kilometres long metal threads applied on the artefacts, it was not just a few centimetres long fragments she aimed at producing. Following the accurate preparation of the raw materials, metal yarns could be spun freehand around the core thread resulting in a look that was consistent with the original design, not just to the naked eye, but also under the microscope. Using a spindle, the process was made easier, especially when making longer metal yarns. Working without a spindle is, however, a possible method – among many – of producing metal yarns. It may be assumed that using some kind of tool would have made it possible to work faster or to roll the yarns around the thread in a more regular way. When cutting the metal foil, and when doing it with a knife, the form of the edges was similar to what can be seen at the ends of the yarns of medieval metal threads, whereas it was totally different when using scissors. In the author’s experience, it was faster to roll threads from wires, than working from foils, since the sections of threads can be longer, and less joints will be needed, which would otherwise slow down the process of rolling. The fact that it is possible to produce similar metal yarns which appear on sixteenth-century artefacts provide a means to create accurate reconstructions of coronets whereby metal threads were applied, or even lace replicas. New experiments may highlight other methods of working with metal yarns, for example, how to prepare laces. Reconstructions accomplished so far illustrate how a coronet would look like without damages, missing fragments, or corrosions.
472
English Summaries
Péter Véninger
Issues of Production Techniques of Turkish Clay Pipes Although a number of communications and comprehensive studies have been published on Turkish clay pipes, part of the issues concerning contemporary production techniques have not been addressed. This product is worth, however, a closer examination – from the potter’s point of view –, in order to reflect on technological problems based on the study and analysis of these artefacts. In the present essay, the author underlined some technological curiosities, and following a general introduction, three topics were addressed. In the first part, he discussed the main characteristics of clay materials used for these pipes, then he described the technique of a very peculiar pipe with a strange surface, finally he addressed technological problems of making these pipes from a potter’s point of view. Replicas of Turkish clay pipes cannot imitate the quality of contemporary ones. According to the author’s opinion, the main obstacle is that the clay from which the pipes were originally produced was of a different quality than the types of clays used today. As of present, analytical investigations are unfortunately not capable of determining the original qualities and the plasticity of the materials as they were in the making of the form. However, based on the marks left by the stamping, it is possible to obtain some information concerning the plasticity of the materials. There are two main observable differences: the tiny stamp marks on the pipes are much more detailed than what is achievable by using modern clay materials. The clay did not curl around the stamps, and so the overall quality of the stamped pattern is clearly better than what would have been made possible by using modern clays. The clay used for these pipes was especially fine grained (in comparison to the modern standard materials), as it was only possible to produce such detailed surfaces this way. It is when using relatively solid, yet thick clay that the clay does not tend to curl or indent around stamped surfaces. Materials used for the pipes had such qualities. Compared to present day materials, they were mostly thinner, whereas for the production of vessels less refined materials than the ones used today would have been also appropriate. In case of some pipes decorated with relief patterns of flowers there are peculiar marks observable on the surface that are difficult to interpret at the first sight. They were likely made by taking negative imprints of a similar pipe, which were used as moulds for the new ones. However, the potters did not take into account the thick glaze due to which the outline of the negative patterns became less visible. As a correction, the potters engraved the contours onto the negatives. These two traces provide the characteristics of the two pipes. The curled surface on one of the pipes might be explained by the fact that the clay is likely to behave this way, when preparing negative imprints. A professional would take this into account and would prepare the clay in a way to avoid such problems. If such curls occur, then he would make a new negative, since the curled negative would only produce pipes with flawed surfaces. Deciphering these traces is not easy, since the surfaces of glazed relief ceramics can be studied only with the translucent glaze on them. As a third topic, the author discussed the issue of making clay pipes as a technological problem – from a potter’s point of view. He thinks that potters making clay pipes were faced with the problem of their standard methods applied when making vessels (and stove tiles) did not work out entirely well. The reason for that is that these objects are much smaller than the regular vessels made by potters. Decoration methods – strictly from a technological point of view – were still applicable though. However, pipes were on the market. In order to make pipes more marketable, potters have sought different ways to make them prettier and more colourful. Their standard decoration methods did not always work out as well and as efficient as in case of vessels. None of such solutions would have complied with expectations – perhaps this is why we may observe a variety of technologies applied in case of clay pipes. It is worth to note that this is far from being a usual phenomenon, since already available technologies were usually applicable, when there was a new type of product coming out. One (or a few) technological step(s) would suffice at least. Finally, the author tried to evaluate how successful the technologies applied on these pipes were eventually.
473
English Summaries
Orsolya Zay
Analysis of Porcelain and Faience Fragments from the Ottoman Period of Eger. The Archaeologist’s View and the SEM-EDS Method The castle of Eger was one of the most important administrative centres (vilajet) in the time of the Ottoman rule. This is best demonstrated by the material finds recovered through archaeological excavations, which fill in the lacunae of the documentary evidence. During the period between 1596 and 1687 several hundreds of import artefacts arrived here, transported through trade routes of the Ottoman Empire, among them faience and porcelain wares. The majority of these are cups (without handles), which attest tea and coffee consumption becoming customary at that time. The topic has been addressed in an MA thesis in 2013, focusing on the collection of documentary and archaeological evidence and the material analysis of ceramic finds. Following discussions with the departmental staff – dr. György Szakmány, dr. Zsolt Bendő, and Sándor Józsa –, at the Department Of Petrology and Geochemistry of the Eötvös Loránd University, ten ceramic fragments have been selected for the analysis. The author of the present article was also working together with Péter Véninger, conservator/restorer, so there were eventually opinions of three different professions represented in the analysis of the finds. She has chosen the SEM-EDS method purposefully, partly because such analysis was carried out and published so far only with regard to tiles from Sárospatak, but it did not feature image recording and processing. Besides, this method, based on thin sections, is not only capable of providing data on the composition of the material but also on its texture. One of the fragments was definitely produced by a workshop in Iznik, and there is also one that is to be classified as Persian faience. The author arranged other fragments in sequential row between these two, and she tried to classify them relying on existing categories. However, she came to the conclusion, that previously applied categories, like “semi-faience” or “semi-porcelain” should be rather omitted, since they are irrelevant from a material analysis point of view. On the other hand, it will be possible to define with precision both the Iznik group of workshops and the Persian faience. Large vessels were well known products of the Iznik workshops, which can be found not only in Turkey or in the area once ruled by the Ottomans, but they also travelled through trade, so they are present in some large Western European collections as well. Cups have not been studied yet in details, so their material analysis is apparently important to broaden our knowledge on the products of the Iznik workshops. As for the group of the Persian faience, previous archaeological research has classified several different groups of artefacts as such – yet, more analytical investigations are needed –, and it has been argued, thus far, that their differences indicate different workshops and different fashion styles. Previously applied terminologies are certainly to be reviewed in the light of future results. Nevertheless, this analysis on cup and vessel fragments has pointed out that at least two other cup types can be related to Iznik masters, and it was also possible to define the composition of the ceramic as well as the paints and glazes of cups and vessels which have been categorized as Iznik or Persian faience. The results can serve as a basis for future research, as similar investigations using the SEM-EDS method have not been conducted so far in Hungary.
474
A kötet szerzői / The Authors Bárdi Bogáta
Megyeri Edit
Bartha Annamária
Molnár István
[email protected] ELTE BTK Régészettudományi Intézet, Budapest
[email protected] Somogyi-Könyvtár, Szeged / SZTE BTK Történettudományi Doktori Iskola – Medievisztika Program, Szeged
Bíró Gyöngyvér
[email protected] SZTE BTK Régészeti Tanszék, Szeged
Bognár Katalin Boglárka
[email protected] Römisch-Germanisches Zentralmuseum, Mainz
Csoltkó Emese
[email protected] ELTE BTK Régészettudományi Intézet, Budapest
Hegyi Dóra
[email protected] ELTE BTK Régészettudományi Intézet, Budapest
Héczey-Markó Ágnes
[email protected] MNM–NÖK Műemléki Kutatási Osztály, Budapest
Jankovics Norbert
[email protected] MNM–NÖK Műemléki Kutatási Osztály, Budapest
Dr. K. Németh András
[email protected] Wosinsky Mór Megyei Múzeum, Szekszárd
Katona-Kiss Atilla
[email protected] SZTE BTK Történettudományi Doktori Iskola – Medievisztika Program, Szeged
Kolláth Ágnes
[email protected] MTA BTK Régészeti Intézet, Budapest
Lengyel Boglárka
[email protected] Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest
Lukács Nikoletta
[email protected] Koszta József Múzeum, Szentes
Mag Hella
[email protected] ELTE BTK Régészettudományi Intézet, Budapest
[email protected] Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum, Kaposvár
Nádai Zsófia
[email protected] ELTE BTK Régészettudományi Intézet, Budapest
Nagy Balázs
[email protected] Ferenczy Múzeum, Szentendre
Pap Ildikó Katalin
[email protected] Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum, Szombathely
Rácz Miklós
[email protected] MNM–NÖK Műemléki Kutatási Osztály, Budapest
Rácz Tibor Ákos
[email protected] Ferenczy Múzeum, Szentendre
Dr. Szabó Béla
[email protected]
Szolnoki Tamás
[email protected] ELTE BTK Régészettudományi Intézet, Budapest
Szörényi Gábor András
[email protected] Herman Ottó Múzeum, Miskolc
Varga Emese
[email protected] ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola – Régészet Doktori Program, Budapest
Varga Máté
[email protected] Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum, Kaposvár
Véninger Péter
[email protected]
Zay Orsolya
[email protected] Magyar Nemzeti Múzeum, Közművelődési Főosztály, Budapest
[email protected] ELTE BTK Régészettudományi Intézet, Budapest
475
9 789639 590793