Lágy várostervezés Az elmúlt évtizedekben egyre több szó esik a „lágy várostervezésr!l”, szembeállítva a kemény infrastruktúrákra, építészeti formákra és fizikai tényez!kre összpontosító városi beavatkozásokkal. A „lágy város” gondolatát jól megvilágítja Jonathan Raban „Soft City” című könyvének egyik nyitó bekezdése, amelyben a szerz! a közlekedési lámpánál való várakozást írja le: „Ezekben a kába pillanatokban képessé válunk arra, hogy idegennek érezzük magunkat, hogy kételkedjünk önazonosságunkban, olyannyira, hogy a plakátokra vagy a rend!r egyenruhájára kell hagyatkoznunk, hogy felismerjük, hol is vagyunk. Ilyenkor léghajósokká válunk, és horgonyokra van szükségünk, hogy kiköthessünk. (…) Ezekben a pillanatokban a város meglágyul: identitások lenyomatait várja. Felkér minket, hogy formáljuk újra, és olyan formában szilárdítsuk meg, amelyben képesek 1 2
vagyunk élni. (...) A városok, ellentétben a falvakkal és kisvárosokkal, természetüknél fogva képlékenyek. Saját képünkre formáljuk !ket, !k pedig minket alakítanak. Ebben az értelemben városban élni művészet, és a művészet szókincsére van szükségünk ahhoz, hogy leírhassuk azt a sajátos kapcsolatot, amely az ember és az anyag között létezik a városi élet folytonos kreatív játékában. A város, amit ismerünk, az illúziók, mítoszok, vágyak, rémálmok lágy városa legalább annyira valódi, mint a kemény városok, amelyeket térképeken vagy szociológiai, demográfiai és építészeti monográfiákban találunk.”2 Raban lágy városról alkotott koncepciója termékenynek bizonyult a mai városról való gondolkodásban. Amikor lágy urbanizmusról beszélünk, gyakran „lágy beavatkozásokra” gondolunk, amelyeket a városok rehabilitációja érdekében használunk: eseményeket, ünnepeket; különleges társadalmi helyzeteket. Az egyik fontos gondolat, melyet az idézett szövegb!l kiemelhetünk, a városi „szoftver” és „hardver” megkülönböztetése. Ez fontos szerepet játszott az építészeti modernizmus 1960-as évekbeli kritikáiban, például a brit Archigram csoport utópista építészeti koncepcióiban, amelyek az átmeneti, rugalmas, átszervezhet! struktúrák eljövetelét hirdették, olyan város létrehozását segítend!, amely él! organizmus, s inkább folyamat, mint formális entitás. Hogy jobban megértsük, mivel is állítható szembe a „városi szoftver” koncepciója, érdemes a „városi hardvert” a terápia szempontjából szemlélni. Ha terapeutikus „hardverre”, tehát környezetre gondolunk, az els! asszociációink nyomán természeti helyek, terapeutikus tájak, tengerpartok jutnak eszünkbe: ezek a „fenséges” helyszínei, az összemérhetetlenségé, ahol az egyén belemerül az elemekbe, miel!tt újra megtalálná énjét, elhagyva a helyet. A terápia természetes helyszíneivel szemben a városok mindig is valami mást képviseltek. Az egészségtelen, bűnös város régt!l fogva megsebzett helyként jelenik meg a kollektív képzeletben, hibás hardverként, beteg
Krétakör Majális, Pécs, 2010. április 30-május 2. Jonathan Raban : Soft City. London, Picador, 1974, 11. (az idézet Polyák Levente fordítása)
Városterápiák
Ez a szöveg els! változatában a 2010 áprilisának végén Pécsett tartott, Városterápiák című szimpóziumra készült, és az volt a célja, hogy a Majálist, a Krétakör Társulat és a Labor Műhely közös performanszsorozatát kontextualizálja néhány urbanisztikai diskurzus metszéspontján1. Ahhoz, hogy egy közösségi színházi akciót elhelyezzünk a várostervez!i gondolkodásban, a Krétakör szervez!i által javasolt „terápia” fogalma inspirálónak bizonyult. Miként is lehet értelmezni a gyógyítás, a terápia fogalmát a várostervezés kontextusában? Hogyan függnek össze a tér, a társadalmi kapcsolatok és az egyéni viselkedés a klasszikus és az alternatív tervez!i diskurzusokban? Milyen társadalom- és emberképpel dolgoztak és dolgoznak a várostervez!k? Miért fontos ma a viselkedést, lelkiállapotot, morált tervezni kívánó építészeti és urbanisztikai gondolkodás? Az el!adásban ezeket a kérdéseket vetettem fel, felelevenítve a tervezés, tervezhet!ség problematikájának egyes mozzanatait s kapcsolódva az építészeti determinizmus és a társadalmi mérnökség gondolatköreihez.
Polyák Levente
(Jason Bruges el!adása a londoni Tate Modernben, 2007. szeptember 8.)
DISPUTA Árkádok
„A design világában a világegyetem megértése szempontjából még mindig a 19. században élünk. Még mindig úgy gondolunk a világegyetemre, mint valami kiszámítható dologra: ha ismert az összes kiindulási tényez!, akkor az eredmény is megjósolható.”
43
testként, amelyet meg kell gyógyítani. A várostervezés modern tudománya is a városok meggyógyításának igényéb!l fejl!dött ki: az egészségtelen, leromlott negyedekbe vágott nagy sugárutak módszerét propagáló higiénista diskurzus – Párizsban, Bécsben, Budapesten és számos más városban – a városok azonnali meggyógyításának szükségét állította középpontba: az amputáció elkerülhetetlenségét. Építészeti determinizmus és városterápia
DISPUTA Árkádok
Az építészet és az urbanisztika történetének egyes periódusaiban megkülönböztetett feladatának tekintette az egyéni és társadalmi fejl!dés lehet!ségének „hardver általi” megteremtését, valamint az egyéni és társadalmi problémák orvoslását. Ebben az értelemben a terapeuta szerepét vállalta magára. Az építészeti determinizmus – az a meggy!z!dés, amely szerint az épített környezet tudatos megváltoztatása közvetlenül, tervezhet!en befolyásolja a társadalmi viszonyokat és az egyéni viselkedést – a felvilágosodás modern projektjének része. Abban hisz, hogy a városok újjászervezésével megoldhatóak a bennük kialakuló társadalmi feszültségek, az együttélés és az identitás problémái. A modernitás építészeti projektje erre a determinista meggy!z!désre épült: a modern terek alapvet! motivációja az ellen!rizhet!ség és az ellen!rzöttség érzetének megteremtése. A 18. század végét!l megjelen! kórház-, börtön-, iskola-, gyár-, könyvtárvagy múzeummodellek mind az egyének és a csoportok formálására, nevelésére és fegyelmezésére szolgálnak. „Biopolitics and the Emergence of Modern Architecture” (Biopolitika és a modern építészet megjelenése) című könyvében a svéd filozófus Sven Olov-Wallenstein részleteiben mutatja be azt a történelmi folyamatot, amelyben a mimetikus építészetet – melyet történetileg meghatározott és korlátozott
44
3 4 5
6
eszközkészlet jellemez, s amely a „rend reprezentációjaként” funkcionál – felváltja a modernitás építészete, amely önmagát a „rend eszközének” tekinti, és amelyen a „testként elgondolt építészet” helyét átveszi a „testre hatást gyakorló építészet”.3 A klasszikus építészeti szókincs eltűnése Wallerstein szerint megnyitja a utat a „teljesen szabad építészet számára, amely felszabadult a konvenciók alól és valódi átalakulásokat szolgál.”4 A koncepcionális fordulatot a párizsi Hôtel-Dieu kórház 1772-es leégése jelentette, amelynek nyomán általános vita robbant ki a középületek természetér!l és funkciójáról. Miközben a test és az építészet kívánatos kapcsolatát tárgyaló diskurzust f!képpen francia építész-teoretikusok egy csoportja – Ledoux, Boullé és Quatremère – határozták meg, ezzel egy id!ben kezdte el kidolgozni az angol Jeremy Bentham híres Panoptikum-koncepcióját. A panoptikus tér a kor higiénista tereihez hasonlóan szervez!dik: „A Panoptikum képes megreformálni a morált, meg!rizni az egészséget, újjáéleszteni az ipart, terjeszteni a tudást, enyhíteni a közkiadásokat, stabilizálni a gazdaságot, kioldani a szegénység gordiuszi csomóját, s mindezt egy egyszerű építészeti alapelv segítségével.”5 A Panoptikum azonban valójában komplex beavatkozás: egyes kapacitások korlátozásával más képességek meger!sítésére vállalkozik, a testi és mentális viselkedés dinamizmusainak koordinációja által. A viselkedést, morált és lelkiállapotot formáló építészet nem más, mint orvosi eszköztár, amelynek elemeire terapeutikus eszközökként tekintenek a kor építészei. A testre és lélekre irányítottan ható építészet gondolata a 20. század építészeti modernizmusának is egyik alapvet! eleme. Walter Gropius így írt az általa igazgatott Bauhaus oktatási elveir!l: „Tudtuk és tanítottuk, hogy a térbeli viszonylatok, az arányok és a színek befolyásolják a pszichológiai funkciókat.”6 Gropius az építészet
Sven-Olov Wallenstein: Biopolitics and the Emergence of Modern Architecture. Princeton 2009. 20–25. Uo, 34. Bentham Panoptikuma a modern börtön prototípusa, mely építészetileg is megteremtette a láthatóság, a megfigyelés garanciáit. Gy#r# alaprajzú épület ez, középütt toronnyal, ahonnan meg lehet figyelni a körben elhelyezked! cellákban lév! elítélteket, miközben ezek nem láthatnak be a toronyba, nem tudják, mikor figyelik !ket, és egymást sem látják. A bizonytalanság hatására a rabokban kialakul a megfigyeltség tudata, viselkedésüket ez fogja irányítani. A társadalomba visszatérve is állandósul bennük ez a tudat, ezért többé nem követnek el b#nt, s!t, a legjobb alkalmazottak épp bel!lük lesznek. J. Bentham, Panopticon versus New South Wales. Works, ed. Bowring t. IV, .39. (Idézi Michel Foucault: Surveiller et punir, Gallimard, 1975. 241. Magyarul: Foucault: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Bp., Gondolat, 1990. (az idézet Polyák Levente fordítása) Walter Gropius: Tradition et continuité dans l’architecture. In: U!.: Apollon dans la démocratie. La nouvelle architecture et le Bauhaus, traduction française de E.Bille-De Mot, Bruxelles, La Connaissance, 1969. 110. (az idézet Polyák Levente fordítása) Magyarul: Gropius: Apolló a demokráciában. Bp., Corvina, 1981.
7 8 9 10
11 12
hatásait. (…) Mind a meglév! formák használata, mind az új formák létrehozása esetén, az építész feladata, hogy e formáknak a lakók viselkedésére és életmódjára tett hatására fókuszáljon.”10 Ebben a vízióban a városi hardver a városi szoftverrel összefogva vált ki pszichológiai hatásokat: „A jöv! városai az észleletek korábban ismeretlen sokféleségét fogják nyújtani, és az olyan különböz! anyagi feltételek, mint a légkondicionálás, a hangok és a világítás, spontán játékhelyzetek lehet!ségét fogják megteremteni.”11 Affektív térpolitika és a periféria városterápiái Ha közelebbr!l megvizsgáljuk, a szituacionista térfelfogás megdöbbent!en emlékeztet a kortárs városi stratégiákra, amelyek egyre gyakrabban fordulnak az affektív térpolitika eszköztárához, olyan környezetek létrehozására törekedve, amelyek felfokozott érzelmeket váltanak ki a városlakókból és a látogatókból. Az újrarendezett városi terek, az ikonikus épületek, az utca fesztivalizációja – felnagyítva a városi életmód emocionális dimenzióját – az emberek stimulációját célozza meg. Az érzelmeket kihasználó várospolitika gyakran a kereskedelmi és politikai manipuláció terepeként kezeli a városi teret, ahol a hangsúlyos emlékművek és a megrendelt public art alkotások érzelmekkel töltött helyszínekké alakítják a „megszépített” városi környezetet. Az ilyen értelemben elgondolt művészeti beavatkozások visszavezetnek minket az anesztéziaként értelmezett esztétika gondolatához, amelynek célja nem más, mint hogy „csökkentse a fájdalmat és fenntartsa a stabilitást a bizonytalanság lehet!ségével szemben, mert az anesztézia csak a tüneteket leplezi el; nem kezeli viszont a fájdalom okait, nem keresi annak eredetét, nem ad neki értelmet.”12 E központosított affektív politika kontextusában a „városterápia” kifejezés többféle módon értelmezhet!: egyfel!l a városterápia elképzelhet! eseményként – karneválként, performanszként –, amelynek létrejöttét különleges építészeti helyzetek vagy partikuláris társadalmi
Walter Gropius: Uo. 130. (az idézet Polyák Levente fordítása) Le Corbusier: La ville radieuse, Editions de l’Epure, Paris, 1998. 143. (az idézet Polyák Levente fordítása) Tony Wood: Bodies at Rest, Cabinet Magazine 24/2007. 22.o. Constant Nieuwenhuys: Une autre ville pour une autre vie. = New Babylon. Jean-Clarence Lambert (ed.).Constant. 42. (az idézet Polyák Levente fordítása) Constant Nieuwenhuys:Une autre ville pour une autre vie. Uo., 42. (az idézet Polyák Levente fordítása) David Lévi-Strauss: Between Dog & Wolf: Essays on Art & Politics. New York, Autonomedia, 1999, 32.
DISPUTA Árkádok
stabilizáló funkcióját hirdette: „A szabványok kialakítása valójában funkciók definiálása volt, a közösség életének megszervezése: a szabványok feladata az volt, hogy stabilizáló és civilizáló hatást gyakoroljanak az emberi elmére; a szabványok ismétl!dése ugyanazt a koordináló és józanító hatást volt hivatott gyakorolni, mint amelyet a modern öltözködés uniformizmusa gyakorolt a társadalmi életre.”7 Le Corbusier az építészet emancipatórikus lehet!ségeit hangsúlyozta: „A modern ember (és város) számára épített ház – egy nagyszerűen ellen!rzés alatt tartott gépezet – képes visszaadni a jelenleg nem létez! egyéni szabadságot a társadalom minden egyes tagjának.”8 A modernista építészet emancipációs törekvései természetesen rendkívül ambivalensek: a szabadság és a társadalmi egyenl!ségre irányuló törekvések egyúttal az egyéni és csoportos ellen!rzés új formáit is létrehozták. Az építészeti modernizmus legradikálisabb vállalkozásainak az volt az egyik céljuk, hogy a legszéls! határokig tökéletesítsék a lelkiállapot befolyásolásának építészeti módszereit. Konsztantyin Melnyikov, a korai szovjet építészeti avantgárd egyik vezet! alakja hosszasan dolgozott egy olyan épület tervein, amely képes befolyásolni az alvás módozatait és ezáltal az álmokat. Az „Alvás szonátájának” – ahogy Melnyikov épületét nevezte – célja a tökéletes alvásélmény megteremtése volt a környezetben el!forduló hangok, szagok, a h!mérséklet, a páratartalom és a légnyomás gondos kompozíciójának segítségével. Az a hit, hogy a környezeti hatások összessége tudatosan megszervezhet!, különleges példája annak a fantazmagóriának is, hogy a teljes érzékelési spektrum ellen!rizhet!.9 Paradox dolog, hogy miközben a modern építészet és urbanisztika azon meggy!z!dés jegyében fejl!dött ki, hogy az épített környezetnek társadalomalakító potenciálja van, a környezet determináló erejébe vetett hitet a modern mozgalom legvehemensebb kritikusai is osztották. A szituacionista Constant Niuwenhuys híres programja szerint „…közösen kell tanulmányoznunk az atmoszférák teremtésének módozatait és ezek pszichológiai
45
A pécsi Széchenyi-akna „visszafoglalása”
DISPUTA Árkádok
pillanatok teszik lehetségessé, és amelyek terapeutikus hatást kiváltó érzelmi válaszokat keltenek. Másfel!l, terapeutikus hatást válthat ki a produktivitást el!segít!, stimuláló terekb!l álló környezet is. A stimuláló környezeti elemek legnagyobb koncentrációja a „kreatív városban” található. A kreatív városban – amelynek koncepcióját er!s ideológiai természete miatt számos kritika éri – a helyi gazdaság fejl!dése a „kreatív osztály” jelenlétét!l függ, amely számára a stimuláló terek nagy vonzer!t jelentenek. A környezet ilyen módon a termelékenység eszközévé válik, és nem csak a város léptékében: ugyanis a „kreatív munkahelyek” koncepciója is a produktivitás tényez!inek tekinti a stimuláló tereket, ami nem is meglep!. A Google emancipatorikus terei, amelyek a különböz! helyiségek folytonos egymásba kapcsolódása, a szabad mozgás, a definiálatlan posztok és munkaórák által járulnak hozzá az alkalmazottak kreativitásához, pontosan tanúskodnak a munkahely fogalmának fokozatos átalakulásáról: „a folytonos és összetett építészeti formák nem egyszerű metaforái a tudásgazdaság növekv! komplexitásának és interaktív természetének, de ezek a formák egyúttal a fizikai feltételeit is megteremtik ezen szervezetek működésének.”13 Egy, az el!bbiekt!l lényegesen különböz! értelmezés szerint, amely a pszicho13
46
14
analitikus analógiára épít, a városterápia elgondolható az elfelejtett emlékek felszínre hozásának aktusaként. A nem hallatszó hangok feler!sítésének és a láthatatlan dolgok felfedésének folyamatában a perifériák fizikai vagy társadalmi értelemben való láthatóvá tétele történhet meg. A művészet feladata a periférikus helyzetekben, hogy láthatóságot és hallhatóságot adjon ezeknek a helyzeteknek, abban az értelemben, amit Jacques Rancière vagy Bruno Latour a „láthatóság újraszervezett területének” vagy a „láthatóság politikájának” neveznek. A rejtett társadalmi helyzetek művészeti-etnológiai felszínre hozásának tökéletes példája az amerikai Mierle Laderman Ukeles „Touch Sanitation” a „Tapintható Közterületfenntartás” projektje. 1979-80-ban Ukeles hónapokat töltött a New York-i Department of Sanitation (Közterületfenntartó Vállalat) különböz! munkaterületein, és egyenként kezet fogott annak mind a 8500 dolgozójával. Ez az aktus egyszerre kísérelte meg megszüntetni nem csak a szemét, hanem a szeméttel foglalkozó emberek láthatatlanságát is: „Művészként megpróbáltam egy képet beleégetni a köztudatba, az ismétl!d! kézfogások segítségével, emlékeztetve arra, hogy New York városát egy emberi rendszer tartja életben, és amikor kidobunk valamit, nincs olyan, hogy ’ki’.”14
Frank Duffy: Lumbering to Extinction in the Digital Field. The Taylorist Office Building. Harvard Design Magazine, 29/2008–09. Mierle Laderman Ukeles: Touch Sanitation. = Robinson, H. (ed.) Feminism-Art-Theory. Blackwell, Oxford, 2001. 106.
15
16
er!művekben, pszichiátriákban vezetett séták olyan helyszíneket hoznak vissza a társadalmi láthatóság körébe, amelyek egykor a városi infrastrukturális rendszer fontos csomópontjai voltak. A Krétakör Társulat városterápiái hasonló szándékokról tanúskodnak: a különleges helyszínekbe – fürd!kbe, barlangokba, utcákba, lakóházakba – szervezett események a „közösségi színház” eszközeivel nyitják meg újra e helyszíneket a városlakók képzelete számára. Az Utópia Kollégium Széchenyi-aknában rendezett majálisa, a bányász-közösség emlékeinek hangzó sétákban való feldolgozása hathatósan járultak hozzá a városi élettér hangsúlyainak id!szakos áthelyezéséhez, illetve a város mentális térképének kitágításához. Nem véletlen, hogy a Krétakör produkciója a pécsi Európai Kulturális F!város-évad legmarkánsabb produkciója: semmiféle terápia nem képzelhet! el odaadás és elkötelezettség nélkül; a terápia sikerének els! jelei csak a helyi közösség kísérletez! kedvének felébresztését következ!en jelentkeznek. A Széchenyi-akna visszafoglalása nem ért véget a Krétakör akcióival. Szeptember 26-án az egykori bányászkomplexum egyik épülete szolgál majd helyszínéül annak a Lift szimpóziumnak,16 amely azt vizsgálja, hogyan alkalmazhatók az új technológiák periférikus társadalmi és földrajzi helyzetekben. Ha egy helyszín egyszer megjelenik a kulturális térképen…
Anthony Vidler: Posturbanism. = U!: The Architectural Uncanny. Cambridge-London, MIT Press, 1992. 177– 186. Itt: 184. http://liftconference.com/news/upcoming-event-lift-workshop-hungaryeastern-quartier
DISPUTA Árkádok
Fotók: Tóth R. Máté – Krétakör
A perifériák a városok tudattalanjai, amelyek arra várnak, hogy valaki a felszínre segítse !ket. A városi perifériákhoz fűz!d! paradox viszonyt Anthony Vidler The Architectural Uncanny (Az ismeretlen város) című könyvében elemzi; a periféria iránt érzett vágyat a modernitás elnyomott tudattalanjaként jellemzi: „Az a kortárs érzékenység, amely a rejtélyest elhagyott vagy omladozó bevásárlóközpontok körüli üres parkolókban, a szimulált tér szemfényvesztésében találja meg, tehát a poszt-indusztriális kultúra elhasználódott perifériáin és felszíni jelenségeiben, ez az érzékenység egy hosszú, de lényegileg modern városi tradícióban gyökerezik, és abból meríti közhelyeit.”15 A periférikus terekben Vidler egy olyan elnyomott vágy felszínre törési felületeit látja, amely éles kontrasztban áll a modernitás törekvésével arra, hogy a teret racionális, átlátható rendszerré formálja. A rejtélyes, homályos, rendszerezésnek ellenálló periféria terei – a kísérteties iránt érzett vágy tárgyai – elhagyott épületek, üres gyárak, foghíjtelkek vagy tűzfalak – heterotópiák, amelyek egy más típusú térbeli rend lehet!ségét teremtik meg. A periféria láthatóvá tételére a magyarországi városokban is egyre nagyobb igény mutatkozik. A KÉK – Kortárs Építészeti Központ az egyike azoknak a szervezeteknek, amelyek „expedíciókat” szerveznek a városok ismeretlen vagy elfelejtett szegleteibe. A használaton kívüli víztornyokban,
47
