Magad Uram Gondolkodni, cselekedni, teremteni

Magad Uram Gondolkodni, cselekedni, teremteni

Riez Attila

Hátsó borító szöveg Sok remek írás született már a tudatos életmód témakörében, az egészséges táplálkozástól kezdve a pozitív gondolkodáson keresztül képzelőerőnk teremtő hatalmáig. De vajon milyen mértékben tudjuk alkalmazni mindezt életünk konkrét kihívásaira, megoldásra váró mindennapi feladataira vonatkozóan? Lehet, hogy saját magunknak kellene a ránk vonatkozó kérdéseket megfogalmazni? A személy szerint nekünk szóló válaszok és lehetőségek után kutatni? Belegondolni, utánajárni, kialakítani saját álláspontunkat? Konkrét célokat meghatározni, egyéni képességeinket fejleszteni? A valóság szemléletének módját értékrendünkhöz igazítani, helyünket az életben megtalálni és sorsunkat magunk kovácsolni? Rendkívül izgalmas, hogy ezek a különböző területek milyen hihetetlen mértékben épülnek egymásra és kapcsolódnak össze, végtelen lehetőséget kínálva egy céltudatos és tartalmas élet kiakításához. A jó hír az, hogy erre mindannyian képesek vagyunk. Gondolkodni, cselekedni, teremteni.

Olvasói ajánlás „Az utóbbi idők legjobb életvezetés témájú írása. Nagyon jól sikerült eltalálni a nyelvezetét. Olvasmányos, érthető, rengeteg újat nyújt az olvasónak. Hol nevettem, hol sírtam, hol a hideg rázott, felborzolta az összes idegszálam, miközben mégis elsimította az érzéseimet.” - Nagyné Holecz Piroska körzeti ápoló

Riez Attila

Magad Uram Gondolkodni, cselekedni, teremteni

Minden szerzői jog fenntartva © Riez Attila 2015 Borítókép és illusztrációk: pixabay.com Christophe Vacher © „Expectations” című festménye az alkotó írásos engedélyével került felhasználásra.

Tartalom

Bevezetés

4. oldal

Első fejezet: Miért érezzük rosszul magunkat a világban?

10. oldal

Második fejezet: A gályarabtól a megváltóig

52. oldal

Harmadik fejezet: Akadályok

79. oldal

Negyedik fejezet: Szövetségeseink

116. oldal

Ötödik fejezet: A rejtelmek birodalma

173. oldal

Hatodik fejezet: Nem mondhatom el senkinek

216. oldal

Zárszó

248. oldal

Függelék

252. oldal

Bevezetés

„Valami nincs rendjén a világgal” - hangzik el egy korszakalkotó filmben, melyben az emberek végtelen kiterjedésű kóma-tornyokban alusszák irányított álmaikat. Ezt az ösztönös ráeszmélést közülünk is sokan élik át nap mint nap. De mit tehet ez ellen az átlag halandó? Elővesz a hűtőből még két sört, megveri az asszonyt és a gyerekeket, majd kötelességének eleget téve nyugovóra tér, nem gondolva a gonddal. Vagy vasárnapi keresztény módjára fel-fel villanyozódik néhány óra erejéig egy nemes cselekedet láttán vagy eszme hallatán. Azután gondolatai visszatérnek a szokásos medrükbe és csordogálnak tovább a maguk megszokott módján. Kevesen vannak akik egy ilyesfajta eszmélés vagy az élet értelmét firtató kérdések kapcsán tudatos vágyat éreznek, hogy tegyenek is valamit. Számukra a kérdés az, hogy mit. Ez a könyv azoknak szól, akikben merültek már fel hasonló kérdések és felül szeretnének emelkedni azon a tanácstalanságon, hogy mit tegyen az egyszerű ember fia, amitől az élete egy kicsit jobbá válhat ezen a planétán. Ugyanakkor nem kész receptek olvashatók a következő oldalakon. Ez az írás nem akarja senkinek megmondani, hogy pontosan mit tegyen vagy mit gondoljon. Nem jelöli ki az egyedüli üdvözítő utat sem, mely a boldogság kék madarának fészkéhez vezet. 4

Annyit szeretne csupán elérni, hogy azok számára, akik nyitottak a témával kapcsolatban, közzétegye az író gondolatait, tapasztalatait és azt a belépő szintű tudást, amire az utóbbi néhány évben tett szert a kérdés tanulmányozása során. Gondolatokat szeretne ébreszteni az olvasóban. Arra ösztönözni, hogy ne higgyünk el mindent feltétel nélkül. Fékezzünk le egy kicsit. Gondoljunk bele, járjunk utána, alakítsuk ki a saját álláspontunkat. Első sorban azokban a kérdésekben, melyekről tudjuk vagy érezzük, hogy értékrendünk szerint nincsenek a helyükön. Merre érdemes elindulni a megszámlálhatatlan irányba vezető kereszteződésből? Rengeteg időt töltöttem a lehetőségek vizsgálatával, mielőtt megtettem volna az első lépést. Nyilvánvalóan nem leltem mindenkire vonatkozó egységes válaszokra. A következő néhány sorban azt írom le, hogy mit találtam a magam számára hasznosnak a némileg túlzott kínálatból. Az első konkrét irányt mutató segítség számomra egy Brian Tracy nevű amerikai „sikerember” előadássorozata volt, melynek ő a „Főnix szeminárium” címet adta. Nem emelném az illetőt az isteni küldöttek sorába, de el kell ismerni azt a harminc évnyi energiát, amit abba fektetett, hogy mások jól hasznosítható tudását, gondolatait és gyakorlati útmutatásait egy csokorba gyűjtse. Emberünk a hagyományos értelemben vett anyagi sikerhez vezető útról és annak 5

nélkülözhetetlen kellékeiről beszél sok-sok órán keresztül. Megtisztítottam a hosszas elmélkedést a porszívóügynöki felhangoktól, és sikerült egy nagyon hasznos, néhány oldalas jegyzetet kivonatolnom belőle, amit a mai napig értékes szamárvezetőként használok, első sorban a személyes célok kitűzésének és az emberi kapcsolatok átgondolt alakításának a témaköreiben. A következő, számomra minden korábbitól eltérő tanulnivaló a tudományos-ismeretterjesztő kategóriában is rendkívül izgalmas „Mi a csudát tudunk a világról” című film volt, amit az interneten lehet megnézni. Az alkotók a tudatos gondolkodás, a tudományok és mindennapi életünk összefüggéseit vizsgálják. Tanulmányaim sorában Michael Talbot könyve, „A holografikus univerzum” következett. A szerzővel látható egy huszonöt perces beszélgetés magyar felirattal, szintén az interneten, egy olyan előadássorozat keretében, melynek az egyelőre utópisztikusan hangzó címe „A gondolkodás engedélyezve”. Nem kívánom azt a szándékomat elrejteni, hogy a méltatlanul mellőzött zseniális írót és filozófust népszerűsítsem az olvasók körében. Lenyűgöző az a képessége, ahogyan egy alapvetően spirituális beállítottságú gondolkodó módszeres alapossággal tanulmányozza a különböző tudományágakat és foglalja kerek egészbe kutakodásának eredményeit. Teszi mindezt érdekfeszítő és mindenki által érthető módon. Úgy késztet gondolkodásra, 6

hogy közben szórakoztat és megnyugtat. A fentiek után gyakorlatilag mindent elolvastam és megnéztem ami elérhető és még érthető volt számomra a gondolkodásnak azokban a témaköreiben, melyek az emberi élet minőségét célozzák meg jobbá tenni. Reményeim szerint sikerül majd ezek közül néhány olyat az olvasó figyelmébe ajánlani, melyek kapcsán kedvet érez ahhoz, hogy a szokásostól eltérő véleményt formáljon, esetleg saját tudástárat teremtsen magának. A könyv szerkezete úgy épül fel, hogy az első fejezetben világunk betegségeinek kapcsán vizsgálódunk, megkísérelve azokat az okokat feltárni, amiktől rosszul érezzük magunkat benne. Globálisan, szűkebb környezetünkben, illetve saját életünk száguldó forgatagában. Legyen a világ akármilyen, attól még meg kell tudnunk találni benne a boldogságot, bármilyen picike kis szigeten lakjon is az. Nekünk magunknak. Itt és most. A második fejezetben ezért konkrét lépésekről olvashatunk a szabadulás irányában, olyan gyakorlati példákkal együtt, melyeket magam is kipróbáltam, hogy újraélesszem és megtisztítsam önálló gondolkodásomat a sok felesleges tehertől. A harmadikban az ezzel kapcsolatos lehetséges akadályokat, míg a negyedikben szövetségeseinket próbáljuk meg két külön csokorba gyűjteni.

7

Az ötödik fejezetben néhány, az iskolában nem tanított vagy széles körben nem népszerűsített tudományágnak a gondolkodással való összetartozásába pillanthatunk bele. A hatodik fejezet azt ellenőrzi le, hogy a korábbiakban vizsgáltak összeállnak-e egy olyan egésszé, ami érdemi lehetőséget tud kínálni a felfedező részére, hogy céltudatosabb és tartalmasabb életet alakíthasson ki önmaga és környezete számára. Pozitív válasz esetén kísérletet teszünk némi önismereti tudás megszerzésére, de nem annak hagyományos értelemben vett módszertanának elsajátítására. Csak olyan mértékben és irányban kutakodunk magunkkal kapcsolatban, ami szorosan hozzátartozik azoknak a kérdéseknek a megválaszolásához, hogy milyen lehetőségeink vannak egy boldogabb élet megteremtésére, képességeink kiteljesítésére, gondolkodásmódunk tudatossá formálására. Ez is épp elég nagy feladat elé állíthat bárkit. Már a kezdéshez is össze kell szednie minden bátorságát az ember fiának ahhoz, hogy első lépésként merje feltételezni önmagával kapcsolatban, hogy jelenleg nem is gondolkodik teljes mértékben önállóan. Ennek a könyvnek az a célja, hogy ez utóbbin változtasson, azt remélve, hogy így nagyobb haszonnal bír, mintha az egyén gyengeségeinek feltárását helyezné a középpontba. Visszatérve a gondolatindító eszméléshez, ha ráérzünk a birtokunkban lévő lehetőségek végtelenségére, min8

den bizonnyal kutatni fogunk olyan eszközök után, melyek azokat a kezünkbe adhatják. Jó eséllyel a valóság szemléletének módja is megváltozik bennünk, ami életünk minőségén jelentős mértékben tud javítani. Ha úgy esne, hogy még sem kapunk kedvet az elmélyüléshez, akkor sem töltöttük időnket haszontalanul. A tudás így is, úgy is hatalom a szó szoros értelmében. Hatalom és eszköz. Eszköz annak a megvalósításához, hogy a saját éltünket éljük, saját álmainkat váltsuk valóra és saját céljaink eléréséért küzdjünk. Eszköz annak elkerüléséhez, hogy tudattalanul aludjunk, mesterséges kómában tartva, vegetatív lényekként pergetve le életünk órájának homokszemeit iszonyatos sebességgel és feszültséggel, ahelyett hogy egy kis dombra lecsücsüljünk, nyugodtan körbenézzünk, szívjunk magunkba friss levegőt és gondtalanul gyönyörködjünk a számtalan csodában ami körülvesz minket az emberiség létezésének kezdete óta.

9

Első fejezet: Miért érezzük rosszul magunkat a világban?

„Az emberi lény az egyetlen, aki mára már teljesen elfelejtette, hogy mi a célja létezésének. Nem használja elméjét, tökéletesen elfeledkezett testének, érzékeinek és álmainak csodálatos hatalmáról. Nem használja a végtelen tudást, amit a Lélektől kapott ajándékba, így vakon botladozik a semmi felé vezető úton.” - Lame Deer, lakota sámán

Miért érezzük rosszul magunkat a világban? Egy ilyen átfogó kérdést nem könnyű megválaszolni, de ha nekünk nem sikerül, az orvos sem fog segíteni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tud. Tehetetlenségében nem képes mást tenni, mint felírni a szokásos antidepresszánsokat és pánik pirulákat. Azt viszont jól tudjuk, hogy ez csak tüneti kezelés, ami nem old meg semmit. Kire tartozik hát problémáink, kérdéseink mélyreható vizsgálata és megválaszolása?

„Magad Uram, ha szolgád nincsen”

10

Magunknak kell a válaszokat keresni és megtalálni. Hogyan kezdjünk neki egy ilyen feladatnak egyáltalán, miközben sokszor azt sem vesszük észre, hogy valami hibázik, esetleg a fásult hajszában életünk természetes velejárójának tekintjük a nehézségeket? Célszerű először magukat a problémákat minél nagyobb pontossággal beazonosítani, a süllyedő világ nagy jéghegyeitől indulva, egészen azokig a zátonyokig, melyeken saját életünk vitorlása feneklett meg. Ez a fejezet ezért úgy épül fel, hogy teszünk először egy nemzetközi kitekintést, majd górcső alá vesszük gondjainkat a család és az egyén szintjén. Mindkét esetben alapos részletességgel, hogy mindenki pontos diagnózist tudjon felállítani magának arról, hogy az élete miért hajózott rossz irányba, és miért nem tud a zátonyáról a dagály segítségével lecsusszanni. A rá következő fejezetek konkrét útmutatást fognak javasolni a szabadulás lehetséges módjaihoz, tartalmasabb emberi kapcsolatok kialakításához, önbecsülésünk növeléséhez, de mindenek előtt ahhoz, hogy hogyan szabaduljunk meg félelmeinktől és hogyan kezdjünk el tudatosan gondolkodni. Kétségkívül nagyon nehéz a hosszú évek során kialakult és esetleg állandósult helyzetünkön változtatni, de ha első lépésként akár csak annyit is sikerül elérnünk, mondjuk szemléletmódunk árnyalásával, hogy általános közérzetünk valamelyest kellemesebb legyen, már komoly eredményről adhatunk számot és joggal remélhetjük, hogy hamarosan életkörülményeink minősége is pozitív irányban fog változni.

11

Mielőtt ilyen nagy fába vágnánk a fejszénket, célszerű jegyzetfüzetet és tollat magunk mellé készíteni, nehogy később feledésbe merüljön valami fontos, amit már sikerült feltárnunk. Írjuk bele frissen támadt gondolatainkat és a hozzájuk kapcsolódó teendőinket. Mindent, amiről úgy gondoljuk, hogy erősítenünk kell magunkban, újként meg kell tanulnunk és mindent amitől meg kell szabadulnunk. Mindent, amiről úgy érezzük olvasás közben, hogy az rólunk szól, és talán nem is gondoltunk rá eddig ilyen módon.

Ember a világban Ha a nagyvilágra tekintünk, elkerülhetetlen, hogy szigorú kritikával éljünk. Nyilvánvalóan rosszul irányítják azt. Korántsem ennyire nyilvánvaló, de elképzelhető, hogy mi pedig nem a megfelelő módon reagálunk a nyomasztó helyzetekre. Nem valószínű ugyanakkor, hogy jámbor beletörődéssel vagy akár erőszakkal bármit is tehetnénk a földgolyóval focizó hatalmasságok ellenében. Először azon a spontán felszínre törő szándékon célszerű változtatni, hogy nem valaki ellenében kell cselekedni, hanem valakiért. Nevezetesen saját magunkért, szeretteinkért, barátainkért, a hazánkért, a bolygónkért. Ne sikkadjon el a lényeg a mondat szerkezetében, cselekednünk kell. Ébredni a kényszerű álom-

12

ból. Tisztán látni a bajok valódi forrását, a nagyvilág betegségeitől saját problémáinkig eljutva, hogy tudjuk azokat hová elhelyezni életünk térképén, nem pedig szétszórva hagyni a padlón, tőlünk függetlennek hinni, kizárólag a havi törlesztőrészletek és számlák befizetésének vértizzasztó nehézségére összpontosítva minden figyelmünket, mint minden létező rossz egyetlen és egyetemes forrására. Csak egy jól feltárt és kellőképpen megértett kórképpel tudjuk szembeállítani azokat a lehetőségeinket, melyekkel életünket jobbá tehetjük és tudatosabban gondolkodó emberekké válhatunk. Ebben a világban, itt és most. Ezért az összeesküvés elméletek unalomszámba menő taglalása helyett szeretnék inkább azzal kapcsolatban gondolatokat ébreszteni, hogy vajon tényleg csak olyan társadalmi berendezkedések létezhetnek-e, melyekben az egyik ember alá van rendelve a másiknak. Ebben a vonatkozásban arra kívánok a legjobban ügyelni, hogy ez a vizsgálódás ne keltsen gyűlöletet a szívünkben. Sokkal inkább sarkalljon álomból ébredő cselekvésre, amit tanulás és gondolkodás előz meg. Legyünk hát különösen óvatosak, hogy jól értsük és helyesen értelmezzük világunk betegségeit. József Attila szavait idézve:

„Ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz, ne hódolj és ne hódíts, ne csatlakozz a hadhoz. 13

Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg. S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg.”

Fölvetődik a kérdés, hogy volt-e egyáltalán valaha a Föld a mainál jobb élettér az ember számára. A logikus válasz elsőre tán úgy hangzik, hogy nem igazán. Lehet, hogy mindig is galád cselszövések, hazugságok és gyilkosságok szolgálták a többi népet és embert kizsákmányoló, a pénz és hatalom központú uralomra törő zsarnokok érdekeit. Vergilius, aki az időszámítás előtti első században élt, így fogalmaz erről:

„Itt, hol a bűn az erény, harcok dúlják a világot, oly sok alakban lép fel a vétek.”

Ugyanakkor, ha még messzebb visszamegyünk az időben, miközben hazánk közelében maradunk, azt láthatjuk, hogy a Kárpát Medencében nyolc ezer évvel ezelőtt még mindig egyenlőségben, úgynevezett mellérendeltségben éltek annak lakói. Nem volt vagyoni, rangbéli különbség az emberek között. Nem voltak gyilkoló fegyverek. A fontosabb jelképek a kozmikus rend tiszteletét és a termékenység fontosságát tükrözték. 14

„Az újkőkort megelőző régészeti anyagban semmi nyoma nincs társadalmi megkülönböztetésnek, embernek ember általi leigázásának. E korai szakaszban az emberi létet kizárólag az egyenrangúságon és a mellérendelő szemléletmódon alapuló együttműködés tarthatta fenn. Jó példáját mutatja ennek a későbbi természeti népek közül a XVII. században megfigyelt ausztráliai bennszülöttek társadalma, amely tagjainak nem voltak néven nevezett emberszabású isteneik, ahol nem voltak emberölő eszközök, csak vadászfegyverek, nem voltak háborúk, hanem az egész földrészt együttműködve használták.” Idézet Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-Medencében” című tanulmányából

Ha egy kultúra szerkezetét az idézetben szereplővel ellentétes, úgynevezett alárendelő szellemiség alakította ki, a katonailag erősebb nép megölte vagy leigázta és szolgájává tette a gyengébbet. Az így létrejött társadalmi rendszereket egy olyan piramis formájú hármas tagolódás jellemzi, melynek a csúcsán az uralkodó elit életnek és halálnak ura. Őket a papság és a katonaság szolgálja ki. Legalul sínylődnek a rabszolgák vagy a szabadnak hazudott átlagemberek. Mikor civilizációnak csúfolt struktúrákba, először városállamokba szerveződtek ezek a kultúrák, kialakultak azok hierarchiái és intézményrendszerei az elnyomást és kizsákmá15

nyolást biztosítandó. Ez nagyjából öt ezer éve kezdődött a városállamok esetében, és körülbelül hat ezer éve a mai orosz sztyeppéken kialakult nagyállattartó, lovasharcos népek történelmében. Ez utóbbiak közül elsők a sorban a kurgánok, a „harci baltások” népe. Ne keverjük őket össze a jóval később, Közép-Ázsiában megjelenő lovas népekkel. Az utóbbiak között ugyanis nem volt általánosan jellemző a féktelen gyilkolás és a többi nép rabszolgasorba taszítása. Attila és Árpád például harcosaikkal együtt bár uralkodó réteget képviseltek az általuk meghódított területeken, nem voltak zsarnokok. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy van-e ma a világon olyan hely, ahol az ember nem farkasa a másiknak. Régen sok olyan kultúra létezett, mely természetes módon harmóniában élt környezetével, más népekkel és önmagával. Ma már csak szórványokban és elszigetelten található néhány maroknyi csoport belőlük. Miben különböznek ők a romlott emberi természettől? Abszurd módon, akiket csak megmosolygunk egyszerű ruházatuk vagy éppen meztelenségük okán, és sajnáljuk őket, mert sohasem ettek egy igazán jót a plázában, sosem izgultak végig demokratikus választásokat és futball világbajnokságokat, nos, ők gondolkodó emberek, akik megmaradtak az ősi és természetes, de legfőképpen intelligens és kétirányú kapcsolatban a természettel, a Világegyetem teremtő és segítő erőivel, amiket ma okkultnak vagy paranormálisnak nevezünk. 16

Nagyon jó példa erre a világtól elzártan, a maláj esőerdőkben élő Senoi törzs, melynek tagjai a tudás legfontosabb forrásának álmaikat tartják. Kultúrájuknak megfelelően rendelkeznek azzal a képességgel, hogy pontosan emlékeznek álmaik részleteire, melyeket igen intenzív módon élnek át. Minden napkelte után összeül az egész család (ők még kivétel nélkül családokban élnek), hogy megbeszéljék előző esti álmaikat. Az idősebbek tanácsokkal látják el a fiatalabbakat. Ha például egy ifjú azt álmodta, hogy egy barátja rátámadt, megbeszéli azt vele. Megpróbálják közösen értelmezni, illetve felszínre hozni az esetlegesen kettőjük között rejtve feszülő ellentétet. Mielőtt egy sajnálkozó mosollyal elintéznénk a „primitív ősemberek együtt álmodozó közösségét”, meg kell említenünk azokat a tényeket, melyeket Kilton Stewart, egy a harmincas évek végén évekig közöttük élő amerikai tudós és több más társa figyelt meg a körükben. A Senoi törzs életében ugyanis ismeretlen az erőszak és a bűnözés gyakorlata, de még a fogalma is. Ami még ennél is meghökkentőbb, gyakorlatilag sohasem betegek. Sem mentálisan, sem testileg.

17

Magányosan és üresen A Senoi törzs életében nem csak az erőszak és a betegség ismeretlen fogalmak, de a magány is. A huszonegyedik század világában viszont milliók érzik magukat magányosnak, miközben többségük még mindig családban él, csapatban dolgozik, otthona nagyobb településeken és városokban található. Amilyen mértékben elcsépelt frázisként hangzik, hogy emberi kapcsolataink egyre sekélyesebbek, ugyanannyira igaz is. Ez alatt nem csak az egy éjszakás kalandokat kell érteni. Egyszerűen nincs időnk egymásra. Nincs időnk odafigyelve, érdemben időt tölteni családtagjainkkal, barátainkkal és ismerőseinkkel. Azt mondják, régen, a nagyon szegény parasztvilágban nem volt idő a veszekedésre vagy a széthúzásra, mert minden energiánkat lekötötte a küzdelem a túlélésért. Az egyetlen járható út a fegyelmezett összetartás volt. Ma miben különbözik ettől az életünk? Tényleg jóléti társadalmakban élünk? A reklámok szerint igen. Szerintem nem. Földet már nagyon kevesen művelnek. Magyarország jólétének - ami önmagában is csak homályos emlék jelentős része már régóta nem a mezőgazdaságra épül. Mennyien dolgozhatnak vajon ma ebben a szektorban úgy, hogy meg is tudnak élni belőle? Nem hiszem, hogy

18

van rá valódi adat. Minden bizonnyal sokkoló lenne. Gyerekkoromban sokat nyaraltam kis falvakban, Pest környékén, Somogy megyében és a Tisza partján. Akkoriban a szorgalmas paraszt emberek együtt keltek a kakassal. Egész nap lehetett látni őket a földeken, a háztájin, a lucernásban, a tehenészetben, a málnásban, a gyümölcsösben vagy a melléjük épült feldolgozó üzemekben. Minden este kiálltunk a kapu elé, mikor a tehenek vonultak hazafelé. Annak idején ez élmény volt a városi gyerek számára. Hová tűnt mindez? Hová tűntek a kis boltok, a presszók, a cipészműhelyek, a gyárak? Hová tűnt az a gyár, ahol apám negyven éven át dolgozott? Ezred milliméter pontossággal tudott furatokat készíteni egy Tungsram nevű magyar világcég gépgyárában. Hová lett a gépgyár? Hová lett a nagyvállalat újpesti strandja, ahol nemzedékek lubickoltak együtt önfeledten? Hová tűntek ugyanennek a világcégnek az építkezései, ahol bandákba verődtünk esténként? Hová lettek a vállalati üdülők? Nézzük, mi van ma mind ehelyett, hogyan festenek napjaink mostanában. Ha szerencsés az ember fia, akkor van még munkahelye. Vagy globális óriások által birtokolt multinacionális cégeknél, vagy még életben felejtett vállalkozásoknál dolgozik, esetleg az állam alkalmazza. Az elsőnél viszonylag jobb pénzért és talán szolgálati autóért, bár nem mernék rá mérget venni, hogy a hipermarketek dolgozói hatalmas összegeket kapnának kézhez a hónap végén. A köz szolgálatában 19

pedig nem becsül meg senki senkit, sem a munkáltató, sem az emberek. Szerencsés az a család, ahol két kereső van, esetleg nagyszülő is, aki kevéske kis nyugdíjából segíti a fiatalokat, akik úgy átlagosan negyven évesek. Ha még van munkahelyük, nagy nap következik el minden hónap végén. A fizetés napja. Gyorsan elszaladnak kedvenc bevásárlóközpontjukba. Leginkább csak nézelődni, de az is jó, mert mára ez maradt a legtartalmasabb családi programjuk. Ha kaptak a fizetési papír mellé ételutalványt is, akkor gyerekeiket megjutalmazzák egy gyorséttermi vacsorával. Ezután irány kedvenc hipermarketjük, hiszen a hűtő már teljesen üres. E jeles napon kirúgnak a hámból. Vesznek pár doboz sört, egy üveg édes gyomorkeserűt és egy nagy doboz mirelit fagyit a gyerekeknek az elmaradhatatlan kóla és csipsz hegyek mellé. Késő este következik a matek óra. Sorrendbe állítják befizetési kötelezettségeiket. Először azok jönnek, amik jelzálog alapúak, hogy legyen fedél a fejük fölött, majd a közművek, hogy ne kapcsolják ki a szolgáltatásokat. Utána ráérnek megvitatni, hogy mit tolhatnak át a következő hónapra, és mi az amit majd akkor sem tudnak megvenni, hacsak egy nagyáruház nem jön elő egy garantáltan nulla százalékos ajánlattal. Gyorsan a tévé elé hát, nehogy elszalasszanak egy ilyen esélyt. Korántsem nyugodt szívvel térnek nyugovóra. Nem tudják, mit adjanak el. Esetleg az autót. Ha még van. Talán a hétvégi kiskertet még olcsóbban, ami már 20

tíz éve nem kell senkinek negyedáron sem. Súlyos terhekként nehezednek rájuk ezek a gondok. Hoppá! Ma kivételesen van egy kis finom itóka. Isznak hát és alszanak egy jót. Ez utóbbit egyszer egy hónapban. A szex ma is elmarad. Beszélgetni meg amúgy sem szoktak. A gyerekek biztos jól vannak. Ma jutott nekik egy újabb nyakigláb baba és egy terminátor harcos. Most már mindkettőből van százötven darab, igaz abból csak a három kedvenc maradt meg sértetlenül.

Ez a forgatókönyv persze csak egy példa a számtalan lehetséges variáció közül, de kívülről szemlélve is elég lesújtó. Sajnos sokan közülünk nem kívül vannak. Ez az életük. Nem fordítanak időt magukra és szeretteikre, nem építik saját és egymás önbecsülését. Égető gondjaik okait rajtuk kívül állónak tekintik, és nem tesznek 21

semmit, hogy változtassanak sorsukon. Pedig tehetnének. Először csak pár apró lépést, mint a gyermek, ki járni tanul. Kicsiben kezdve, először tehetünk minden egyes nap valami jót magunkért vagy szeretteinkért, és egy másikat egy idegenért. Csak valami igazán kis apróságot. Például ha süt a nap egy hűvös téli reggelen, álljunk meg öt percre, csukjuk be a szemünket és napoztassuk az arcunkat, feledve egy pillanatra minden gondunkat. Borús időben tegyük ugyanezt a zuhanyrózsa felé fordulva. Másokért cselekedve sem kell ennél több energiát vagy pénzt elhasználnunk. Egyszerűen csak hozzuk vissza a gyakorlatba azt, amit szüleink tanítottak nekünk. Adjuk át a villamoson a helyünket egy kismamának, segítsünk át a zebrán egy vak embert, vagy egyszerűen csak ne a szerencsétlen pénztároson vezessük le feszültségünket az ABC-ben. Köszönjünk neki kedvesen és mosolyogjunk rá, mintegy új szokást teremtve ezzel a városban, ahol élünk. Kezdetnek ez több mint kiváló. Térjünk vissza a fejezet eredeti kérdéséhez. Láthatjuk, hogy világunk betegsége oly mértékben ellenkezik az egészséges emberi természettel, hogy az már önmagában is elegendő ahhoz, hogy depressziónk és minden más bajunk legyen. Különösen igaz ez, ha egyedül kell végigmennünk az úton. Márpedig egyre magányosabbak és üresebbek vagyunk. Társadalmunk legfőbb épí22

tőkövei, családjaink már majdnem mind széthullottak. Amik még egyben vannak, azokat sem becsüljük sokra. Hogyan értéktelenedett el ennyire életünk legfontosabb és legalapvetőbb intézménye? A rengeteg munka, annak teljes hiábavalósága, a multinacionális cégekkel betelepedett társunktól elidegenítő, értelmünket lebutító „kultúra” oda vezetett, hogy családjaink zöme széthullott. Nem „csak” a fáradtság és a fásultság, az értelmetlen meeting-elés, a haszontalan álcselekvésekre pazarolt napi tizenkét óra miatt. Nem látjuk munkánk értelmét. Nem részesedünk a megtermelt haszonból sem. Dolgozunk látástól vakulásig, még sem jutunk semmire. Nem töltünk időt társunkkal, gyermekeinkkel és barátainkkal, miközben világképünk és napi cselekvési rutinunk átalakul a beteg nyugati mintára. A multinacionális cégeknél ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetnek a csapatépítésre. Rengeteg ember dolgozik egymáshoz testközelben elhelyezve, egy légtérben. Kirándulásokat szerveznek nekik, ahol avatott szakemberek feledtetik gondjaikat, mossák egyformán tompára a már így is csak alig funkcionáló agyukat, miközben túlárad a jókedv, sok a móka és a kacagás. Ingyen étel és ital is van bőven. Közel hozzák őket egymáshoz. Egész pontosan nőket a férfiakhoz. Észre sem veszik, és már le is feküdtek egy munkatársukkal. Egészséges embernek hiányzik a szex. Otthon pedig nincs. A multikultúra miatt halálosan fáradtak és idegesek. Reszketnek a létbizonytalanságtól, 23

ostobaságokon agyalnak álmatlanul éjszakánként. Nem mernek másra gondolni, mint hogy másnap még az addiginál is sokkal lelkesebb odaadással szolgálják globálisan agymosott, csekély értelmű, elvtelen hajcsáraikat, kik egymással versenyezve költik húsz ezreseiket olyan rózsaszínű ingekre, melyek az óceán túlpartján csak pár dollárba kerülnek. Eközben alaposan túljátsszák szerepüket. Sokkal nagyobb mértékben sanyargatják beosztottaikat, mint ahogy azt az arra a szintre már le nem tekintő, a világot uraló extraprofit érdekei megkívánnák. Nyilván ilyen módon kompenzálják teljes alkalmatlanságukat területük és mások vezetésére. Néha az az érzésem támad ennek kapcsán, hogy az inkompetencia egyfajta alapkövetelmény kiválasztásuk során, illetve, hogy a huszonegyedik század legfőbb motivációs eszköze a bizonytalanságban tartás, pontosan olyan mértékben elterjedten, mint a vezetői alkalmatlanság. A munkavégzésnek pedig semmi köze már az értékteremtéshez, a hatékonysághoz vagy a valódi csapatszellemhez. A munkavállaló rettegjen a holnaptól, engedelmeskedjen szótlanul, végezze el értelmetlen teendőit és olvadjon bele szürke környezetébe. Az sem számít ha a vállalati eredmény vastag veszteség. Globális szinten úgyis eltűnik a pénzvilág bűvészkalapjában, hazug mutatói között és a csak számítógépeken létező fiktív billiók sűrűjében. Multinacionális életmódunk örvénye jó messzire sodor minket egymástól. A reklámok és a csillogó celebvilág 24

műanyag lényei elhitetik velünk, hogy társunk visszataszító, távolról sem közelíti meg az ott látható elvárt színvonalat. Feleségünket egy középen összekötözött babzsáknak, férjünket meg egy terhes hintalónak látjuk. Kamasz lányainknak pedig, akik negyven kilósan is fogyni akarnak, nem tudunk segíteni. Itt el kell, hogy meséljek egy történetet. Úgy tizenöt évvel ezelőtt, gyönyörű kicsiny gyermekeinkkel és a kutyáját sétáltató szomszéd kislánnyal bóklásztunk Újpesten. Két kedves öreg nénike jött velünk szemben. Nem rejtették véka alá elragadtatásukat, őket még nem kötötték gúzsba ostoba konvenciók. Hangosan áradoztak, hogy milyen csodaszép a kiskutya. Mit jelent ez számunkra? Mindig ugyanazt. Nekünk magunknak kell cselekednünk. Ennek kapcsán az a teendőnk, hogy fel kell építenünk önbecsülésünket, amit jelenlegi világunk minden lehetséges módon rombol. Magunkban és egymásban. Nyugodtan dolgozhatunk kalákában is, mint régen a falusi emberek, mikor egymás házát építették. Miért lehet veszélyes a családok széthullása? A senkihez sem tartozó, elszigetelt egyént sokkal könnyebb befolyásolni, nagyjából bármit tenni vele, hiszen nem fűti a szeretteit és az otthonát védelmező ősi ösztön. Nincs mibe, vagy kibe kapaszkodnia. A biztos háttérországát veszített, eközben a munkahelyén értelmetlen teendőinek ellátására az „egekbe motivált” dolgozóval 25

bármit meg lehet tenni. Engem legutóbbi ilyen munkahelyemen először lefokoztak. Pontosabban felvettek fölém, a tulajdon pozíciómba, egy valahonnan kirúgott elvtársat, aki addig az autóján kívül még nem vezetett mást. Nem sokkal később megpályáztatták velem a saját, akkor már eggyel szerényebb beosztásomat. A lényeg, hogy nem tudtam kinek a vállán elsírni a bánatomat. Nem tudtam odabújni senkihez vigasztaló jó tanácsért, elszántsággal feltöltő szeretetért. Tizenhat év boldog házasság után, ekkor már fél éve nem volt feleségem. A történet szépsége az, hogy szegény asszonnyal elhitette a társadalom, hogy ő egy értéktelen, kalitkába zárt cseléd, mivel „csak” három gyermeket nevel. Munkát kellett szereznie, hogy embernek érezhesse magát. Sikerült is mindjárt egy nagy multi fertőjének a kellős közepébe csöppennie, ahol több száz fiatal dolgozott egy légtérbe zsúfolva. Ott aztán úgy összezavarodott az erkölcsi iránytűje, hogy nem volt képes többé hazatalálni. Lehet, hogy ez a sok rossz nem mind tőlünk függetlenül történik, esetleg mindenben van valamilyen szintű személyes felelősségünk is? Erre egyelőre nehéz lenne válaszolni. Meg kell tanulnunk előbb helyesen gondolkodni. Utána tennünk kell valamit saját magunkért és szeretteinkért. Én úgy látom, hogy most nem teszünk semmit savanyú sorsunk javítása érdekében. Miféle nem kívánt import cikk a fásult beletörődés ebben az országban? Gárdonyi Gézát idézve: 26

„Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítélve?”

Kapcsolataink felszínesek. Egyre inkább azok. Miért kell ezt állandóan ismételgetni, és miért olyan nagy baj ez egyáltalán? Szerintem azért, mert kapcsolataink minősége pontosan azt jelzi, hogy hogyan funkcionálunk emberi lényként. Az ember nem magányos vándor. Akár tudja ezt magáról, akár nem. Egyedül nincs értelme az életének. Az egészséges humán természettől idegen az örökös magány, a tartalom és érzelem mentes élet. Mikor lennének emberi kapcsolataink tartalmasabbak és értékesebbek? Akkor, ha egymást állítanánk életünk középpontjába, önsajnálatunk, problémáink, politikusaink, a média és a többi kártevő helyett. Céljaink kitűzésénél, amit a következő fejezetben részleteiben is megtanulhatunk, helyezzünk a középpontba olyanokat, akik létünk értelmét adják. Nyilván nem lehet mindenki a lehetetlennel dacoló, életek százait megmentő szívsebész. Nekünk bőven elég, ha kezünkben ringatjuk kicsiny gyermekünket és közben minden figyelmünkkel és érzésünkkel rácsodálkozunk az angyalokat fürkésző szemeire, nem pedig a tévére. Amíg friss a házasságunk vagy párkapcsolatunk, és szerelem fűti a szívünket, kötelezzük el magunkat társunk képességeinek és lehetőségeinek kibontakoztatása 27

mellett. Tekintsünk szüleink dolgos kezére, nézzünk büszkén csillogó szemükbe, és ne feledjük, hogy ők sosem panaszkodtak. A szerencsésebbek fogják meg testvéreik kezét, és ne engedjék, hogy az élet az idegenek távolságába sodorja őket. Nem tudom, hogy létezik-e ma még igaz barát. Ha van, akkor becsüljük meg nagyon. Nem véletlenül kapott szerepet a sorsunkban. A lényeg, hogy mindenkinek van olyan ember az életében, legalább egy, akiért érdemes tenni, akiért érdemes küzdeni és kitartani. A célok máris magukat adják. Ha vannak céljaink, jók és értelmesek, akkor nem fog érdekelni, hogy a rózsaszín inges fickó a félévenként esedékes dolgozói kompetencia-vizsgálat gyenge eredményét érthetetlenül magyarázza. Nem is szabad, hogy érdekeljen, amit mond. Ő azt sem tudja mit csinál, vagy egyáltalán mit keres ezen a bolygón. Nekünk viszont muszáj tudni. Gondoljunk szeretteinkre, és csak bólogassunk megértően. Ne csapjon be a látszat. Ő a szerencsétlen és kilátástalan sorsú vesztes, nem mi. Ne irigykedjünk öt méter hosszú szolgálati autójára. Az úgy sem fér bele az ágyikóba, és átölelni is igen nehéz. Neki nincs más senkije. Ismerek olyat közülük, akinek kifejezetten boldogok a gyerekei, ha csak az éjszaka közepén ér haza és nem kell látniuk. Mi viszont nem hagyhatjuk, hogy a pályájáról letért világ elvegye tőlünk a szeretet drága kincsét, ami ott lakik a szívünkben. Ha csak gyengén pislákol jelenleg, élesszük fel a 28

tüzét, minden erőnkkel azokra az emberekre koncentrálva, akik érdemesek a központi helyek elfoglalására az életünkben. Szeretet, elszántság, értelmes és érdemes küzdelem. Legyenek a sajátjaink. Kisöprik a félelmet, a szorongást, a fásultságot és a többi visszatartó erőt a tudatunkból, mint a friss tavaszi szél a téli szmogot. Kapcsolataink értékesebbé és tartalmasabbá tételéhez szükségünk van még valamire. Időre. Kapcsoljuk ki azt az átkozott televíziót! A szennylapokat meg se vegyük. El se menjünk a csapatépítő ingyen vacsorákra olyan idegenekkel, akik sosem lesznek részei az életünknek. Ne pazaroljunk egyetlen percet sem olyasmire, ami elrabolja tőlünk szeretteinket. Mennyi időt nyerhetünk a felesleges álcselekvések és a passzív tespedés kiiktatásával? Legalább három-négy órát naponta. Ezt töltsük inkább azokkal, akiket szeretünk. És ami a legfontosabb, közben mi magunk is legyünk jelen. Koncentráljunk. Ne járjanak gondolataink a távolban. Uraljuk őket teljes mértékben. Ez nagyon nehéz, de meg lehet tanulni a módját. A következő fejezetben erre is találunk majd konkrét javaslatot. Én régen azt csináltam, hogy kora péntek délután, mielőtt az egész város közlekedése egy nagy dugóvá állt volna össze, hazasiettem. Leültem a nappaliban ahol a gyerekeim játszottak és a feleségem tüsténkedett a vacsora körül. Kinyitottam egy üveg jól megérdemelt sört, és az ég-világon semmi mást nem csináltam, csak 29

bámultam az imádott kis emberkéket. Gyönyörködtem bennük, hagytam, hogy ez az érzés teljesen a hatalmába kerítsen, és nem gondoltam semmire. Nagyon hasznos gyakorlat. Sör nélkül is elvégezhető, és a hegyekbe sem kell elvonulni előtte hét évre. Visszatérünk még ide is konkrét lehetőségeink áttekintése során. Most barátkozzunk meg néhány egyszerű, de ma már nem magától értetődő gondolattal, még mindig az emberi kapcsolatok vizsgálatánál maradva. Először is, leszoktunk érzelmeink őszinte kinyilvánításáról. Nem merünk sírni egy minket mélyen megérintő filmen, vagy szüleink, nagyszüleink sírjánál. Ki mondta, hogy ez ciki? Ezt bizony nem foghatjuk másra. Egymás között jutottunk erre a konszenzusra. Butaság. Ha érzéseink erőteljesek, a test úgy jeleníti meg azt, hogy a könnyeink kicsordulnak. Ez teljes mértékben természetes és egészséges emberi reakció. Az elfojtása nem az. Ha az öröm, a boldogság vagy a bánat, az együttérzés túlárad bennünk, természetes módon gördülnek végig a könnycseppek az arcunkon. Akárcsak egy csodálatraméltóan hősi tett felidézése során. Az sem baj, ha ez utóbbi Hollywood terméke. Van néhány a kedvenc filmjeim között, amikhez előre készítem a papír zsebkendőt. Kamaszkoromban még nem értettem apámat sem, aki a Himnusz hallatán azonnal felállt, és könnybe lábadt szemmel, vigyázz állásban, egyik kezét a szívére téve 30

hallgatta végig azt. Neki még ezt tanították. Nekem ez akkor ciki volt egy kicsit. Igaz, hogy ő tizenhét évesen nem dizsibe járt, hanem a falu élelmiszerboltját vigyázta nemzetőrként. Azóta eltelt jó pár év. A 2012-es olimpia magyar hőseit nézve, akik a lélekszámunkhoz mérten a legtöbb aranyat szerezték meg a játékok során, már én is hasonlóképpen cselekedtem. Azt sem haszontalan dolog látni, hogy a jó emberek gyakrabban sírnak. Többször érzik a helyzetüket elveszettnek a számukra idegen világban és együttérzőbbek mások gondjaival kapcsolatban. Erőteljesebben érinti meg lelküket egy mélyebb érzület. Másrészt, naivabbak kevésbé érzékeny társaiknál, ezért bár általában odaadóbban szolgálnak, sokszor kihasználják és becsapják őket. De ne csak sírjunk. Itt van nekünk a nevetés is. Az élet tökéletesen spontán megnyilvánulása, ami elsőként jelez egy jó kapcsolatot. A nevetés emberi kötődéseink minőségének tévedhetetlen mérőeszköze. Figyeljük meg, kik azok akikkel a legtöbbet nevetünk együtt. A középpontba velük! Kapcsolatainkkal együtt értéktelenedett el a tisztesség is. Nem kifizetődő tulajdonság napjainkban, ezt kár is tagadni. Ugyanakkor remélem, hogy akik új embert építenek, azok egyúttal új hazát is. Egy olyat, ahol nem súlyos hátrány rendes embernek lenni, bátornak, 31

hűségesnek, megbízhatónak. Nem is olyan régen még sokan voltak olyanok, akik készek voltak meghalni a becsületükért. Eltűntek mára a történelem színpadjáról mindenhol a világon, a szamurájoktól kezdve a magyar nemesekig. Komoly fogalmi zavaraink lettek a bátorság értelmezésével kapcsolatban is. Szerintem nem az a bátor, aki leugrik száz méter magasból, majd nagyokat kurjongatva lengedezik ég és föld között. Az sem az, aki meredek sziklás hegyoldalon golyónál gyorsabban siklik lefelé akármilyen board-ján. Nekik csak adrenalin szomjuk van, amiben nincs is semmi rossz, csak ne keverjük össze a bátor emberrel, aki fél ugyan a rá váró megpróbáltatástól, de mégis megy és teszi a kötelességét, amit lelkiismerete és szeretete diktál. Mi se legyünk feleslegesen szerények. Ha bele merünk fogni egy akkora vállalkozásba, mint életünk rendbetétele, akkor bizony bátor emberek vagyunk. Számomra az is megdöbbentő, hogy a magából kifordult társadalmunkban a nők egy része jobban szereti, vagy legalábbis jobban ragaszkodik az őket rendszeresen megalázó, erőszakos és alacsony műveltségű férfiakhoz. Hagy ne írjam most azt, hogy ez is az ősi és egészséges emberi természet gyökereihez nyúlik vissza. Az ősember nem bunkózta le és nem vonszolta maga után szíve választottját a hajánál fogva. Ez a huszonegyedik század jelensége. 32

Nem új keletű ellenség viszont a zöldszemű szörnyeteg. De miből is táplálkozik a féltékenység? A hozzáértők szerint a kudarctól való félelemmel kapcsolatos, és egy már jól ismert érzésből ered, az alacsony önbecsülésből. „Nem vagyok elég jó.” A silány emberi kapcsolatok témájához tartozik a ritka és gyenge minőségű szex is. Az én maradi felfogásom szerint a szex egymást ismerő két ember közötti, semmi máshoz nem hasonlítható örömet szerző meghitt együttlét, ami természetes, helyénvaló, egészséges és minden szempontból kívánatos. Ez valahogy sosem volt a helyén. Különösen nem a legfontosabb helyen, a házastársi ágyban. Ennek kapcsán is csak végleteknek lehetünk tanúi. Általános iskolában mi még cigit szívtunk a vécében, hogy menők és engedetlenek legyünk. Ma kislányok játszanak ott társaik kukijával úgy, ahogy azt a filmeken látják. A felnőtt világban pedig mindenki mindenkivel bagzik, korra, nemre és létszámra való tekintet nélkül. Vadidegenek, kollégák, szomszédok és feltörekvők. Otthon viszont vajmi kevés történik ez ügyben. Ami a miért kapcsán szorosan idetartozik, az a másoknak való megfelelési kényszer, az alacsony önbecsülés, a valódi értelem és érzelem hiánya és ezeket ringató beteg világunk, melynek karjaiban kényelmesen szundikálunk és minden hazugságát elhisszük. Érdemes említést tenni a túlfűtött szexualitásról is, amiben nincs semmi rossz, amíg mellékhatásaként nem családok esnek szét, sőt kedvező élettani hatása bizonyított. Ugyanakkor nem 33

árt észben tartani, hogy az alapvető elemi ösztönök felülírnak minden aktuális gondot, ügyesen terelve el a figyelmet egy esetleges valódi problémáról, melynek adott esetben lehet épp az eltúlzott vágy a kompenzációja. Nézzünk egy másik fajta érintkezést. Testkontaktus. Szerelmes összebújás. Gyermekeink dédelgetése. Egy baráti ölelés. Egyre csak ritkulnak ezek is mind, pedig pontosan azokkal az energiákkal töltenek fel minket, melyekre leginkább szükségünk lenne. Ne hagyjuk hát, hogy a tápláló láng kialudjon. Nem túl bonyolult, és nem kell hegyeket sem megmozgatni hozzá. Csak egy kicsiny elhatározás kérdése és a visszautasítás veszélye is csekély. Az emberi együttélés természetes velejárói a konfliktusok is. Abból az egyszerű tényből adódnak, hogy nem vagyunk egyformák (bár jelenleg pontosan ebbe az irányba terelnek minket). Ezeket sem kezeljük mindig helyesen. Vagy lenyeljük a békát, vagy erőszakosan túlreagáljuk a helyzetet, esetleg lassan ölő kis tüskéket szurkálunk egymás hátába. Nem lenne pedig ez sem bonyolult. A konfliktusokat legjobb felvállalni. Nem kell senkinek nagyot behúzni, de ki kell mondani, meg kell beszélni az ellentéteket, a vélemény különbségeket szemtől szemben, különben a szívünkre megy a szó szoros értelmében, mint egy szövődmény az influenza után. 34

Emberi kapcsolataink silány minőségét kellőképpen körbejártuk. Zárjuk ezt a részt egy tanulságos példával. Utaltunk már a természeti kultúrák egészségesebb életszemléletére. Itt most említsük meg a Down kóros (helyesen Down szindrómás) embereket. IQ-juk általában 25-50 között van (az átlagos érték 100). Külsejük nagyon különbözik attól, amit a televízió tanít nekünk az elvárt külalakról. Mégis tudnak teljes és boldog életet élni. Legfőbb jellemzőjük a feltétel nélküli és határtalan szeretet. Ugyanez a legfőbb ismérve a tudatos gondolkodók közül azoknak is, kik a lehető legmagasabb szintet képesek elérni. A legbölcsebb embereké, akikből alig van néhány a Föld kerekén. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy pontosan ez jellemzi a kisgyermekeket is. Mi lehet a közös a génrendellenességgel született emberek, a tiszteletreméltó bölcsek és a kisdedek között? Az, hogy Down szindrómás társaink tudatát nem tudja, a kicsinyekét pedig még nem mérgezte meg a világ. A bölcseknek pedig egy egész életet kell annak szentelniük, hogy a mérhetetlen mocsoktól meg tudják tisztítani gondolkodásukat. Ez bizony bizonyíték. Akár honnan is nézzük. Bizonyíték arra, hogy az eredendő emberi természet jó. Romlatlan és nyitott mások irányában. Bizonyíték arra nézve is, hogy nem vezettem félre az olvasót. Magas szemét hegyek fedik az értékes termőtalajt, amiket el lehet onnan távolítani. Erről szól ez a könyv. Térjünk vissza a Down szindrómásokhoz. Végtelen 35

mértékű szeretetet adnak és ugyanerre éheznek. Abban is biztosak lehetünk, hogy szándékosan sosem fognak bántani minket, az „egészségeseket”. Mi ez az egész már megint? Isten vagy az Univerzum tréfálkozik velünk talán? A válasz részben igen, hiszen a jó humorérzék egyenes arányban áll az intelligencia szintjével. Az igazság egyszerűen csak annyi, hogy nem terepjáróinktól, okostelefonjainktól, 8k-ás tévénktől, vagy más felesleges kacatjainktól, amivel nyájbéli társainknak akarunk megfelelni, leszünk többek emberileg. Valódi értékünket kapcsolataink minősége és társadalmi hasznosságunk határozza meg. És az ebben az összefüggésben említett társadalmi hasznosságot nyilvánvalóan nem a jelenlegi világrend értelmező szótára szerint kell érteni, ahol az sikeres bankárokat, politikusokat és más parazitákat jelöl. Igazából ennek a világnak nincs szüksége már több sikeres emberre. Van belőle több mint elég. Sokkal nagyobb szüksége van viszont tanítókra, gyógyítókra, művészekre, tudósokra és egymást segítő egyénekre.

Önkéntes agymosás Míg sekélyes emberi kapcsolataink érzelmi életünk elsivatagosodásához vezetnek, van a civilizációnak arra is bőven eszköze, hogy értelmünk is a hanyatlás lejtőjén 36

kezdjen lefelé bukfencezni. Első helyen áll a sorban a média, azon belül pedig az agyunkat simára polírozó reklámok, melyek folyamatosan és akadály nélkül hatolnak be a tudatunkba, elhitetve velünk, hogy nem vagyunk teljes értékű emberek, ha telefonunkról nem tudunk rakétát küldeni a Holdra. Azonnal ható fejfájáscsillapítót kell szednünk gyermekeink zsivaja ellen az egyébként nem is fájó fejünkre, tizenkét élű pengével borotválni arcunkat és lábainkat, addig mosni srácaink foci mezét, míg a foton részecskéknél is fehérebbek nem lesznek, amikről nem is tudjuk, hogy van-e színük egyáltalán. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a focipálya füve zöld és erősen fog. Van a reklámoknak egy még károsabb és sokkal alattomosabb hatása is. Figyeljük meg, hogy a képernyőn szereplő emberek többsége, akikkel azonosulnunk kell, mindig szép arcú, jó alakú, divatosan öltözött, száz évesen is szellemileg friss és testileg fürge. Otthonuk irigylésre méltó, jó ízléssel berendezett, gazdagon felszerelt. És ami a legnagyobb átverés, tökéletesen gondtalanok. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy milyen érzést erősít ez bennünk azon a téveszmén felül, hogy mi is gondtalanok, szépek és gazdagok lehetünk, csak figyeljünk oda jól, hogy mit kell megvennünk. Mire jutott az olvasó? Arra is gondolt, hogy ez nem csak saját magunkkal szemben szül elégedetlenséget, de társunk irányában is? Figyelem! Család rombolás! Már megint. 37

Ami engem illet, tudatosan nem nézek, nem hallgatok és nem olvasok híreket, reklámokat, valóság és perpatvar show-kat, sem a többi hasonló szellemi szemetet. Érdemes kipróbálni, mondjuk egy hét erejéig, majd megfigyelni, hogy változott-e valamit a közérzetünk. Ez a fajta önmegtartóztatás nem azt jelenti, hogy a nap huszonnégy órájában hallgassunk önfejlesztő módszereket és meditációs dallamokat a padlón zümmögve ülve egy pánik szobában. A magam részéről, elmegyek moziba elég gyakran. Szívesen nézek tudományos csatornákat és vígjátéksorozatokat, és még könyveket is olvasok. Szeretek jókat beszélgetni és hasznos dolgokat tanulni. Azt, hogy mi rossz zajlik a világban és már megint mivel akarják az agyamat biliárdgolyó simaságúra polírozni, magamtól is tudom. Érdekes és egyszerű kísérlet, amit pár éve próbáltam ki. Levettem a hangot az egyik kereskedelmi csatorna fő műsoridejében sugárzott híradóról, és megpróbáltam a bemondók viselkedéséből kitalálni, hogy milyen jellegű hír következik. Az esetek nagy részében eltaláltam. Ha baleset történt és emberek is haltak meg, olyan izgatottság tükröződött az arcukon, hogy ebben az esetben sosem hibáztam. A hírek méreg a lelkünknek. Azért alkalmazzák túladagolását, hogy folyamatosan szokjuk a temérdek rosszat és fásultan nyugodjunk bele a világ mérhetetlen mocskába, mintha az lenne természetes közege létünknek. Ugyanakkor örüljünk annak, hogy a sok tragédia nem velünk történik meg. Ez utóbbi 38

ugyanannyira spontán reakció, mint amennyire beteg is. A legrosszabb a dologban az, ahogyan ez megszokássá, életünk részévé válik, amitől még tovább hasad a tudatunk. Az is elképzelhető, hogy a káosz igazából nem a világban uralkodik, hanem az emberek génkezelt gondolataiban, megteremtve azt a zűrzavart a fejekben, ami jelenlegi életterünk valósága, vagy ha úgy tetszik, kollektív illúziója. Mit lehet ez ellen tenni egyáltalán? Gandhi bár igen szelíd és szolid ember volt, ebben a kérdésben nem ismert pardont. Az mondta: „senkinek nem engedem meg, hogy piszkos lábával átgyalogoljon a tudatomon”. Itt az ideje a személyes felelősségvállalásnak is. Mi vagyunk azok, akik ezt a sok szemetet és hazugságot, híradót, perpatvart és reklámot gondolkodás nélkül saját valóságunkként éljük meg. Meredten bámuljuk és engedjük be a tudatunkba ahogyan a képernyőn jajgatózva siránkoznak az ország legnézettebb ripacsai, akik a nevüket sem tudják leírni, de nekünk köszönhetően gazdagabbak bármelyikünknél, és legutóbb már a törvény felett állnak. Mi vagyunk azok, én vagyok az, aki nézem őket, mert nem gondolkodok. Azért nem gondolkodok, mert az úgy kényelmes. Kényelmes, akárcsak a fűtött párnán pihentetni az aranyeremet a szellemi mocsok mértéktelen fogyasztása alatt, miközben arról sem tudok, hogy ez árt a prosztatámnak és az időbeosztásomnak sem kedvez.

39

Foglaljuk össze a fentebb javasoltakat: tudatunk méregtelenítése és személyes felelősségvállalás. Két nagyszerű kezdő lépés kollektív és egyéni tudathasadásunk gyógyításában.

A fekete leves Vegyünk górcső alá egy eddig nem taglalt komoly problémát. Rengeteg rossz van az életünkben. Jelenleg. Ezektől mind meg tudunk szabadulni. Legalábbis a képesség ott lakik mindegyikőnk értelmében. Nem fogunk tudni élni vele viszont, ha a szabadulás helyett inkább egymást fertőzzük meg gondjaink vírusaival, mint egy könnyen terjedő télvízi (mielőtt a tavasz jönne) influenzával. Pedig pontosan ezt tesszük. Minden létező bajunkat, azok lehetséges következményeit, valós és vélt félelmeinket a nap teljes hosszában, szünet nélkül zúdítjuk egymásra. Nincs mentségünk ebben a tekintetben. Ezt nem a gonosz és furmányos média műveli velünk. Ezt mi tesszük egymással és önmagunkkal. Hagyjunk fel most azonnal a panaszkodással! Mindenkinek van gondja bőven. Nincs szükségünk a világon fellelhető összes nyavalyát országos szintű betegséggé tenni. Ha őszinték akarunk lenni, akkor már rég megtettük. Ráadásul még azokat is visszarántjuk a mélybe, akik mindennel dacolva, akár ösztönösen, akár erős

40

hitüknek vagy tudatosan pozitív beállítottságuknak köszönhetően már majdnem kikapaszkodtak a forró szurokkal teli rozsdás hordóból. Azonnal hagyjunk fel ezzel! Egy újabb remek lépés, amit konkrétan megtehetünk. Nem lesz könnyű, mert eddig így éltük az életünket. Koncentráljunk. Először csak erre az egyetlen dologra. Határozzuk el reggel és este, a nap minden egyes órájában, hogy értelmünk tiltakozzon azonnal, ha már megint panaszkodunk vagy szidalmazunk. Nekifuthatunk egy adott időpontban kezdődő huszonnégy órás sopánkodás-mentes maratonnak is. Ha elvétjük, az óra újraindul. Nagyon jó első lépés és konkrét gyakorlat ahhoz, hogy nemsokára gondolkodásunk egészét uralni tudjuk. Hívjuk fel erre mások figyelmét is. Természetesen csak azokét, akikkel vagyunk olyan viszonyban, hogy ez nem szül békétlenséget. Akikkel nem állunk ilyen kapcsolatban és folyamatosan dől belőlük a világ minden bánata, mások szidalmazása, a harag mindenki irányában és a gyűlöletre való uszítás, azokat kerüljük messzire. Ha leszoktunk a panaszkodásról, az ítélkezésről és nem a harag vezérli már érzelmeinket, kellemetlenül fogjuk érezni magunkat az ilyen módon viselkedők körében. Pontosan úgy, mint a dohányzásról leszokottak a füstöt pöfékelők között. Akkor fogjuk csak tisztán látni, hogy nem mások ők, és mi magunk sem voltunk különbek, mint az életerőt elszippantó dementorok egy varázstalan világban. Ha olyan problémánk van, amit meg kell osztanunk a 41

hozzánk közelállókkal, akkor se vészharangot kongassunk, hanem kérjünk inkább tanácsot. Máris pozitív irányba tereltük a beszélgetést. A panaszáradatot lecseréltük egy építő jellegű párbeszédre. Ehhez nagyon közel álló és természetében hasonlóan alattomos ellenségünk a folyamatos ítélkezés. Ezt is legalább olyan sűrűn gyakoroljuk, mint a panaszkodást. Szokjunk le az ítélkezésről is. Ez is nagyon nehéz, mert kisgyerek korunk óta vésődik belénk ez a fajta szokásminta. Oly annyira, hogy már teljes mértékben automatikussá vált. Amint belebotlunk valakibe, máris kész véleményünk van róla. Ha látunk egy olyan autót, amire vágyakozunk, de anyagi lehetőségeink a közelébe sem engednek, kész regényt tudunk gazdájának becstelen tetteiről mesélni, pedig nem is ismerjük. Egy csinos nő láttán, aki nem lehet a miénk, máris megalkottuk a róla szóló verdiktet. Buta kis dizsike, aki csak a pénzre hajt. Az is idetartozik, mikor apró kellemetlenségek érnek minket, és okozóját azonnal betesszük egy előre felcímkézett skatulyába. Ha valaki ügyetlenkedni mer a volán mögött, és emiatt húsz másodperccel többet kell ácsingóznunk a két órás dugóban, nyomban odavágjuk, hogy „apuci vehetett volna kisebb autót is a béna szőkéjének, de leginkább csak egy turmixgépet a konyhába”. Lehet, hogy az illető hölgy gyermekorvos, és egyszerűen csak fáradt a tizenöt óra szolgálat után. A zsúfolt embertömegben véletlenül nekünk ütköző fiatal vagy büdös punk vagy ostoba rocker. Nem is 42

büdös és valószínűleg nem is buta. A valóságban ennél persze sokkal cifrább szavakat használunk, had égjen az a bélyeg minél forróbban. Sorolhatnánk a végtelenségig automatikus, mindenkit azonnal megítélő reakcióinkat. Miért ellenségünk ez a fajta nem gondolkodás? Egy részben önbecsülésünk hiányából fakad, és ha nem változtatunk, akkor nem fogjuk tudni növelni azt, pedig nemsokára látni fogjuk, hogy mennyire fontos teendőnk ez. Másrészt az ítélkezés a panaszkodással együtt az önámításnak az az eszköze, mellyel valódi problémáinkat takarjuk el a szemünk elől és helyezzük a valóságunkon kívülre, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk. Másokat címkézünk meg magunk helyett. Ilyen módon sosem fogjuk elérni a személyes felelősségvállalás alapvető szintjét, ami ugyanúgy nélkülözhetetlen a változtatásokhoz. Szorosan idetartozik az is, hogy túl sokat fecsegünk feleslegesen. Beszélgetéseink jelentős része mások viselt dolgairól szól. Mindenkiről mindent elmondunk mindenkinek. Ha igaz, ha nem. Már pedig ha nem igaz, akkor az bizony rágalmazás. Ha valós cifraságokat adunk tovább szájról szájra, akkor meg valakinek a rossz hírét keltjük, saját csiszolni valóinkról ismét csak megfeledkezve. Valószínűleg nem ártó szándék vezérli az önjáró felesleges kotyogást, ez is inkább csak amolyan össznépi hiánypótló beidegződés, hétköznapi 43

mondanivalónknak nem lévén valódi tartalma, illetve valamiféle fals kényszerérzet, hogy a csendet meg kell törni. Milyen élvezetes tud pedig lenni egy igazán jó beszélgetés. És még csak nem is kell udvariasságból az időjárásról társalogni, vagy bosszankodni feleslegesen a focistákon meg a politikusokon. Ha másokkal együtt vagyunk és unatkozunk, kezdeményezhetünk egy olyan témát, ami tere-fere partnerünknek a szívéhez közel áll, arról ugyanis szívesen fog beszélni, ráadásul jó eséllyel építő jelleggel. Akárcsak az ügyes kereskedő, aki nem a portékáját dicsérgeti az unalomig, hanem előveteti a beszerzési főnökkel az unokáiról készült legfrissebb képeket, majd neki is adódik alkalma saját csemetéivel eldicsekedni. Nézzük, mit faraghatunk még le feleslegesen nagyra hízott terheinkből. A következő lelki betegségnek már van köze a médián keresztül történő agymosáshoz. Ez pedig nem más, mint a gyűlölet. Miért veszélyes méreg ez a szívünkben? Könnyen kerül be oda, hiszen álságosan az együvé tartozás érzését erősíti bennünk. Ezt használják ki a téma szakértői, a politikusok, becsapva minket azzal, hogy az akaratot a magunkénak higgyük. Másrészt, előző két társához hasonlóan eltereli figyelmünket problémáinkról és azok valódi okairól. Kiirtani viszont már sokkal nehezebb, és ha nem sikerül, elszívja életünk minden erejét. Energiánk illegális megcsapolása után nem marad erőnk önmagunk építésére, sem gondolkodásra, alapvetően semmilyen 44

tartalmas cselekvésre. Megint ugyanott járunk, ahol a part szakad. Egy kis területen belül tévelygünk, és mindig ugyanoda jutunk vissza. Nem gondolkodunk. A gyűlölettől legyengült tudatunk nem is képes erre. Sodródunk hát a többiekkel együtt, félig kómában a nagy semmi felé. Fogalmazzunk a gyűlölet kapcsán pontosabban. Nem a semmi felé sodródunk, hanem haraggal telt szívvel, látszólag egy közösség tagjaként, ahol mindenki hasonlóképpen érez valakik vagy valami iránt, miközben a farkas falkához való tartozásunk akaratát a magunkénak hisszük. Valóban farkasok lennénk? Mennyivel jobb lenne, ha embernek tudnánk nevezni magunkat. Sajnos egyelőre nem vagyunk mások, mint madarak a kalitkában, mókusok a kerékben. Partra vetett halak, akik nem tudják értelmezni a számukra idegen és ismeretlen közeget, ahol „létük végleg lemerül”. Még jobb párhuzam a nálunk nagyobb és barázdáltabb aggyal rendelkező delfinek börtönben tartása. Senkit se tévesszen meg a vidám látszat, mosolynak tűnő vonásuk az arcukon. Agyuk folyamatosan hanghullámok ezreit bocsátja ki, majd dolgozza fel a visszaverődéseket. Ez az óceánokban és tengerekben való tökéletes tájékozódásukat és kommunikációjukat hivatott szolgálni. Mit érezhetnek ezek a csodálatos lények egy szabályos ellipszis alakú, sima falú, számukra pocsolyányi medencében? Először depressziósak lesznek, majd elpusztulnak. De amíg élnek, hagyják, hogy kihasználják őket. Jól fizető cirku45

szi bohócot csinálnak belőlük. Gyilkosaik pontosan tudják, hogy nem fognak fellázadni. Egy nagyobbacska kardszárnyú hím kilenc méter hosszú, hat tonna és ötven kilométeres sebesség felett képes úszni. Tudna ártani, ha akarna, de nem teszi. Némán beletörődik a halálsoron eltöltendő hosszú esztendőkbe, mivel nem érti a helyzetet. Ha delfinekről beszélünk, ne felejtsük el megemlíteni, hogy a tengerek szabad vizében gyengélkedő társukat mindaddig a felszínen tartják, amíg az elég erőt nem gyűjt ahhoz, hogy egyedül is képes legyen levegőért felúszni, vagy amíg el nem pusztul. Sérülten, betegen nem hagyják sorsára, bármibe is kerüljön. Említést érdemel az a tény is, hogy évente több tíz ezer delfin fullad meg a halászhálókba gabalyodva. Egyszerűen és olcsón lehetne távol tartani őket, ha szerelnének a hálókra megfelelő frekvencián működő jeladókat. Nem teszik. Az Öbölben japán halászok által rituálisan, de sokkal inkább borzalmas brutalitással legyilkolt társaik vesztének igazi oka sem ősi keleti hagyományokban rejlik. A szabadon élő delfinek ugyanis túl sok halat esznek, ami bevételkiesés, többletköltség és konkurencia a halász-multik számára. Kanyarodjunk vissza most a gyűlölet lélektanának vizsgálatához. Nézzük meg, hogy a média és az egymás által kijelölt kötelező utálni valókon kívül mi gerjesztheti még lelkünkben a haragot. A válasz nem fog tetszeni. Meggyőződésem, nálam sokkal okosabb gondolkodókkal együtt, hogy a gyűlölet abból fakad, 46

hogy másokat és a körülöttünk történő sok rosszat hibáztatjuk gondjaink miatt, miközben valós vagy vélt sérelmeinket olyan ragaszkodással dédelgetjük, hogy el sem lehet tőlük szakítani minket. Már megint ugyanitt járunk. Saját magunkon kívülre helyezzük megoldásra váró problémáinkat. Tőlünk független okokból megesett rossz történéseknek tekintjük őket. Nem kezdünk velük semmit, miközben borzasztó mértékben sajnáljuk magunkat. Nem fog a megoldás újdonságként hatni, hiszen egy helyben járunk jó ideje. A személyes felelősségvállalás kérdésénél. Mi magunk vagyunk sorsunk kovácsai. Nagyon kevés olyan dolog történik velünk felnőtt korunkban, aminek bekövetkezéséhez semmi közünk ne lenne. Nézzünk egy konkrét példát a saját életemből, hogy mindez hitelesnek tűnjön az olvasó számára. Évekig gyűlöltem volt feleségemet, amiért egy olyan rendes embert mint én, egy laza mozdulattal a kukába dobott tizenhat év házasság után. Nagyon megértő voltam magammal szemben, és kizárólag egyedül őt okoltam családom széthullásáért. Gyakorlatilag nem is tudtam semmi másra gondolni. Nem szeretném az exmenyecske érdemeit csorbítani, nyilván meg van az ő szerepe is a családi drámában. Be kell látnom azonban, hogy szarvas hibát vétettem, mikor huszonnyolc éves koromban társamul választottam egy súlyosan terhelt családi háttérből származó tizenhat éves gyereket, aki menekült otthonról az első lehetséges befogadóhelyre. 47

Tettem mindezt a legnagyobb alapossággal és körültekintéssel, gondosan felkészülve a tökéletes párválasztásra, az akkori bigott vallásosságom szent ideológiájának alapköveire kezdve el családot építeni. Ezután ráosztottam a hirtelen beköszöntött szabadság mámorában lebegő kis tinilányra azt a szerepet, ami az én életem általam megírt forgatókönyve szerint ráesett. Meg sem kérdeztem, hogy akar-e egyáltalán szerepet vállalni, és azt sem, hogy milyet. Saját nevelés lészen a lelkem, abba hiba nem csúszhat. Ma tisztán látom, hogy nem tettem mást, mint beállítottam egy időzített bombát, amit a saját székem alá erősítettem. A robbanás pedig három gyermeket és két felnőttet sebesített meg súlyosan. Muszáj itt visszatérnünk egy gondolat erejéig a korábban vizsgált emberi kapcsolatainkhoz. Nagyon fontos személyes tanulság, hogy ne akarjuk birtokolni se társunkat, se gyerekeinket. Ne akarjuk az életüket irányítani, vagy ami még rosszabb, élni azt helyettük. Foglalkozzunk a saját szabadságunk kivívásával. Oly sok rossznak vagyunk a rabszolgái, ne tegyünk másokat is azzá. Nem rövid az út, míg az ember eljut odáig, hogy kudarcait saját hibáinak is képes tekinteni. Kezdjünk el megbarátkozni a barátságtalannak tűnő gondolattal, hogy személyes felelősségünk van majdnem minden rosszban, ami velünk történik és ami körül vesz minket. 48

Minél korábban sikerül ezt belátnunk, annál kevesebb és könnyebben gyógyuló sérülést kell elszenvednünk éltünk során, és ami még fontosabb, annál hamarabb kezdhetjük el sorsunk irányítását a kezünkbe venni. Ahol most tartunk, és akik most vagyunk, az egyedül rajtunk múlik. Senki máson. Pontosan ugyanolyan mértékben, mint az, hogy a továbbiakban hogyan alakul sorsunk. Azt is fontos tisztán látnunk, hogy az előbbiekben vizsgált negatív érzelmeink nagy része nem más, mint vádaskodás, másokra való mutogatás. Honnan tör ez elő a felszínre? Nyilván belülről. Mi belőlünk. Nem tőlünk független külső körülményekből ered. Nem más emberek vagy különböző helyzetek okozzák. A negatív érzelmek, a panaszkodással, az ítélkezéssel, a gyűlölettel és a vádaskodással az élen, nem mások mint az egyes élethelyzetekre adott válaszaink. Saját reakcióink, melyeknek tartalmát tudatunk határozza meg, egészen pontosan annak jelenlegi állapota. Ezeket a reakcióinkat kell lecserélnünk a már annyiszor említett tudatos felelősségvállalásra, az adott helyzetek világos értelmezésére és az annak megfelelő helyes cselekvésre. Azt is tudnunk kell, hogy negatív érzelmeink kéz a kézben járnak kellemetlen vagy akár elviselhetetlen mértékű testi panaszainkkal, a feszültséggel, szorongással, félelmeinkkel és az általuk okozott betegségekkel. Mindezek legfőbb oka pedig az, hogy nem mi 49

irányítjuk a sorsunkat. Mások által vezérelt, természetellenes életet élünk. Messze elrugaszkodtunk létezésünk eredeti és természetes voltától. Agymosott, távirányítható droidok vagyunk olyanok szolgálatában, akiket nem is ismerünk. Vegetatív szintre butított lények, akiknek hazugságokat tanítanak már az általános iskolában. Úgy manipulálják az értelmünket, hogy visszafejlődésünk során felejtsünk el önállóan gondolkodni, féljünk minden újtól és változástól, lakjon a holnapi nap rettegett szörnyként a lelkünkben. Pedig ez utóbbi nem kellene, hogy többet jelentsen egy perforált cetlinél a falon. Azt is láttuk az eddigiekben, hogy mennyire embertől idegen világban élünk. Láttuk, hogy a számunkra idegen helyen ráadásul magányosak, a többiektől elszigeteltek vagyunk. Láttuk, hogy önbecsülésünk mértéke, ami nélkülözhetetlen a változtatásokat elindító gondolkodáshoz és cselekvéshez, gyakorlatilag a nullával egyenlő. Láttuk, hogy mennyi energiát pazarlunk el negatív szokásaink és érzelmeink táplálására. Legutóbb pedig azt mondtuk, hogy ezek közvetlenül egymás mellett kaptak helyet a félelemmel életünk színházában. Ez utóbbi ugyanakkor legfőbb rombolója létünk megbomlott egyensúlyának.

ELÉG!

50

Elég a tömény rosszból! Ez olyan sok belőle, hogy már az olvasásától is pánik beteg lesz az ember. Mintha csak a híradóból áradó vég nélküli mocskot bámulnánk. Eredeti szándékom szerint végig szerettem volna vezetni az olvasót minden lehetséges okon, ami rossz közérzetünk eredője lehet. Itt viszont meg kell állnunk, mert már így is túl sok feketére festett oldalt láttunk, ami sokkal inkább elveszi a kedvünket, mintsem, hogy friss gondolatokat ébresszen. Megpróbálom ezért a még nem taglalt kártevőket egy tollfordítással a következő fejezeteknek abba a részébe illeszteni, ahol konkrét lehetőségeink támogatói, illetve gátló tényezői szerepelnek.

51

Második fejezet: A gályarabtól a megváltóig

„Légy magad a változás, amit látni akarsz a világban.” - Gandhi

Felismerés és elhatározás Mivel indulhat el az a folyamat mikor az ember fia valamilyen konkrét lépést kíván tenni, hogy változtasson jelenlegi helyzetén? A legtöbb esetben először a nagy kérdés kerül felvetésre: Miért? Mi az értelme és mi a célja? „Földi élet, hol a réved?” Ezt szerencsés esetben felismerés, majd elhatározás követi, keresés, kutatás egy lehetséges jobb után. A felismerés rendszerint nem csak annyiból áll, hogy nem jól van ez így, de még inkább azt jelenti, hogy nem is mehet így tovább. Magunknak kell a sorsunkat a továbbiakban kovácsolni, a miértekre a ránk vonatkozó válaszokat megfogalmazni és helyünket az életben megtalálni. Nem könnyű egy öntudatlan sérültet a kómaágyról lecibálni, azzal hogy kezdjen el aktívan élni. Az első lépés számára az az eszmélés lehet, hogy hibernált állapota csak illúzió, amiről neki kell félre libbentenie a 52

fátylat. Neki magának kell változtatnia. Először a saját életében, majd közvetlen környezetében, esetleg összefogva társaival, nagyobb közösségek szintjén. Erre is képesek vagyunk mindannyian. Csak ne hallgassunk többé Pató Pál úrra és a lustaságágunkat babusgató, teendőink halogatását sugalmazó gondolatainkra. Sem azokra, akik felmentenek minket a felelősség alól, vagy azt kívánják elhitetni velünk, hogy úgy sem tudunk tenni semmit a hatalmas erők ellenében, melyek a beteg világot jelenlegi képére formálták. Ez alapvető tévedés. A világot mi magunk formáljuk. Jelenleg azzal, hogy nem teszünk semmit, csak sajnáltatjuk és becsapjuk magunkat. A lottó ötösre is hiába várunk, nem fog váratlan megoldásként az ölünkbe hullani, hogy mindentől függetleníteni tudjuk az életünket. Nem is biztos, hogy összes gondunkat megoldaná az anyagiakon kívül, bár nyilvánvalóan most ezeket éljük meg a legnyomasztóbb teherként. Ugyanakkor nem kell azzal sem áltatnunk magunkat, hogy a pénz nem boldogít. Egy kiegyensúlyozottságot, gondtalanságot biztosító életszínvonalra szükségünk van ahhoz, hogy ne blokkolja törekvéseinket a nélkülözés és a holnaptól való félelem. Nem kell emberi mivoltunkat megtagadni. Jó dolog kényelmesen élni, azzal foglalkozni, amivel igazából szeretünk, gond nélkül megvásárolni amire szükségünk van. Ehhez azonban előbb sokat kell tennünk. Kifejleszteni azt a képességünket, hogy ebben a világban, itt és most, tartalmas és boldog életet tudjunk teremteni magunknak. 53

A tudatos gondolkodás első szintjének elérése, a rabláncok leverése és az evezők elhajítása nem más, mint annyi minimális tudás és hit megszerzése, aminek segítségével életben tudjuk tartani a kezdeti lelkesedést, hogy változtassunk életünkön, tudva, hogy képesek vagyunk rá. Először nézzük meg azt, hogy a gondjainkat vizsgáló előző fejezetből adódhat-e olyan teendőnk, ami érdemes és alkalmas arra, hogy most azonnal belefogjunk. Írjuk össze őket, és kezdjünk el azzal tudatosan gondolkodó emberekké válni, hogy megóvjuk magunkat a káros mérgek további ártalmaitól. Egy egészséges szervezet sokkal könnyebben lát neki az aktív edzésnek. A következőknek például azonnal nekifoghatunk: - Kapcsoljuk ki a tévét és a rádiót. Ne vegyünk többet újságokat, és ne bámuljuk a híreket az interneten sem. Jártunkban-keltünkben is óvjuk magunkat tudatosan a reklámok és a „közérdekű” hazugságok ártó szándékától. - Fejezzük be a folyamatos panaszkodást, valós és vélt problémáink vég nélküli egymásra zúdítását, a világ minden szomorúságának a közösségi portálokon való megosztását. Használjuk inkább ez utóbbit és személyes párbeszédeink alkalmait hasznos tudás, értékes tapasztalatok átadására. Ha alkalmunk és tehetségünk is van hozzá, nevettessük meg a másik embert. 54

- Hagyjunk fel a folyamatos ítélkezéssel és gyűlölködéssel. Higgyük el, hogy nem ártunk vele az ég-világon senki másnak, csak saját magunknak. Ha a fentiek közül bármelyiktől sikerül megszabadulnunk, már is sokat tettünk önmagunkért. Észre fogjuk venni, hogy közérzetünk e határozott kezdésnek köszönhetően mennyivel jobb lett.

Relaxáció Ha végső esetben muszáj szakorvoshoz fordulnunk, a kezelés három módszere általában a következő. Először is a szokásos gyógyszerek. Ezek nem oldanak meg semmit, de lélegzetnyi időt nyerhetünk velük, míg túljutunk a teljes összeomlás állapotán. Az idő hosszúságára azonban figyeljünk oda. A kizárólag csak az extraprofitban érdekelt gyógyszergyártók úgy keverik mérgeiket, hogy minél hamarabb kialakuljon a pirulákat nélkülözni nem tudó kényszerünk, a függőség. Érdemes az ideillő gyógynövények, vitaminforrások, ásványi anyagok és természetes gyógyító módszerek után kutatni. Én például nem is tudtam, hogy a magnéziumnak nyugtató és alvást segítő hatása van. Táplálékkiegészítőként szedem a konditermi edzések-

55

hez, viszonylag nagyobb dózisban, 500 mg-onként naponta. A bevételét ezért lefekvés előttre tettem. Terapeutánk el kezd majd kutakodni gyermekkorunkban, esetleg előző életeinkben is, ami nem haszontalan dolog, de nekünk egyelőre nem erre van szükségünk. A legjobban hasznosítható gyógymód, amit a jó doktor viszonylag könnyen meg tud, és remélhetőleg meg is akar tanítani nekünk, az a relaxáció. Lehet, hogy csak azért teszi, hogy egyfajta tudományos alaposságtól vezérelve, későbbi hipnózisok reményében sok hasznos információt nyerhessen a tudatalattinkból, de erre magunk is képesek vagyunk, ha el akarjuk sajátítani a készségét. Nekünk a fenti három módszerből most a relaxáció kell, és ha tehetjük, orvos nélkül. Maga a gyakorlat azon az alapelven működik, hogy míg stresszes állapotban vagyunk, egész testünk, arckifejezésünk és testtartásunk egy nagy görcsben van, izmaink által megfeszítve. Ugyanakkor izmaink tudatos ellazításával, kihasználva a kölcsönhatás kétirányúságát, pozitívan vissza tudunk hatni idegi, lelki állapotunkra. Könnyen és viszonylag hamar elsajátítható technika, másrészt igen hasznos gyakorlat ahhoz, hogy tisztán és tárgyilagosan, ha úgy tetszik külső szemlélőként lássuk át helyzetünket. A másik nagyon fontos dolog ugyanaz, mint amit a jó doktor is akar, nevezetesen, hogy egy ellazult, feszültségmentes állapotban valóban közelebb kerüljünk lelkünk egyelőre 56

tiltott birodalmához, ahonnan sokkal hatékonyabb gyógyszereket lehet beszerezni, mint a patikából. Nincs viszont szükségünk tíz évnyi tanulásra és ugyanennyi klinikai gyakorlatra, sem istenadta tehetségre a lélek kutatása terén. Egyszerűen csak arról van szó, hogy így fognak működni a következőkben leírt könnyen elsajátítható technikák sorsunk programozásának szolgálatában. Ehhez ténylegesen nincs többre szükségünk, mint gyermeki nyitottságra a mesehallgatáshoz. Maga az ellazulás, a relaxáció technikája meglehetősen egyszerű. Sok jó leírásból választhatunk az internetről. Én magam a következő módszert követem. Először is szükségünk van egy kényelmes és nyugodt fekvő pozícióra. Helyezkedjünk el hanyatt fekve, nyújtott lábakkal és magunk mellett heverő karokkal. Célszerű laza otthoni öltözéket viselni, valamint kerülni a teli hasat és egyéb szükségleteink szorító érzéseit. Csukjuk be a szemünket és koncentráljunk. Ez a legfontosabb. Összpontosítsuk a figyelmünket a testünkre olyan mértékben, hogy ne tudjunk semmi másra gondolni. Először arra figyeljünk, hogy légzésünk szabályos és nyugodt legyen, lassú és egyenletes, illetve a hasunkat is mozgassa, ne csak a mellkasunkat. Majd haladjunk végig gondolatban az egész testünkön, kezdve a lábujjainktól, egészen a homlokunkig, és lazítsuk el izmainkat egyenként. Sokat segít, ha ezt mondogatjuk is magunknak, miközben az adott testrészre koncentrálunk. „Ellazulnak a lábujjaim, ellazul a lábfejem, ellazul 57

a vádlim, …kisimulnak a vonásaim, kisimul a homlokom.” Legnehezebb dolgunk általában az arcunkkal lesz. Makacsul visszarendeződik folyton valami grimasz félébe, a homlokunk pedig ráncokba gyűrődik. Nagyon egyszerű mindez, még sem biztos, hogy előszörre sikerülni fog. Nem vagyunk egyformák és koncentrálni is újra meg kell tanulnunk. Ismételjünk. Az is sokat tud segíteni, ha úgy haladunk végig izmainkon, hogy először megfeszítjük őket belégzés során, majd hagyjuk ellazulni, tudatosan átélve elernyedésüket kilégzés közben. Lehet, hogy egy hónap is beletelik, mire el tudjuk sajátítani ezt a képességünket olyan mértékben, hogy ténylegesen ellazulva és nyugodtan érezzük magunkat. Sokunknak azonban a mindennapok milliónyi felesleges gondolata olyan mértékben fel tudja pörgetni a haszontalan elmélkedés folyamát, hogy nem vagyunk képesek lazítani, nyugton maradni egy pillanatra sem, összpontosítani pedig egyáltalán. Remek segítséget kínálhat ilyen esetben bármilyen nemű masszázs, amit avatott szakember végez. Megéri a barátok és ismerősök körében ajánlások végett körbekérdezni ez ügyben. Már néhány ilyen alkalom is megteremtheti azt az alapszintű harmóniát testünk és lelkünk között, ami átsegíthet minket a kezdeti nehézségeken, és nekifoghatunk az ellazulás módszerének elsajátításához. Nem kell ugyanakkor a masszázsról, mint egy egyszer használatos eszközről, később sem megfeledkeznünk. Az mindig megmarad 58

testet és lelket kényeztető örömforrásnak. Még a családi költségvetést sem kell emiatt megterhelni. Ha nem telik rendszeresen jó szakember kezeire bízni görcsben feszülő izmainkat, az is tökéletes üdítő a heti rohanás után, ha a vasárnapi ebédet követően az éppen a kanapén ejtőző családtagunknak átgyúrjuk a talpait némi testápoló felhasználásával. Vissza a relaxációhoz. Ha elértük a kellemes állapotot, tovább erősíthetjük az összpontosítás képességét azzal, ha elképzeljük, hogy karjaink, majd lábaink elnehezednek, mint az ólom. Ezt is mondogassuk magunknak miközben rájuk koncentrálunk, és egyszer csak azt érezzük majd, hogy mázsás súlyok hevernek mellettünk. „Minden izmom ellazul. Az egész testem ellazul. Kisimulnak a vonásaim. Elnehezednek a karjaim. Elnehezednek a lábaim.” Ehhez a módszerhez tartozik egy rövid mondóka is. Nem kell, hogy költői vénával legyünk megáldva, faraghatunk egy bármilyen egyszerű kis rímet, amit az ellazulás állapotának sikeres elérése után ismételgethetünk magunkban. Valami ehhez hasonlót: „Nyugodt vagyok, pihenek, csak a testemre figyelek.” Ha jól végeztük dolgunkat, itt rendszerint el is alszunk, mint a bunda. Az igazi cél viszont az lesz később, hogy ezt az ellazult állapotot el tudjuk úgy érni, hogy a tudatunk ébren maradjon. Ekkor kezdhetünk neki a következő szintnek, a programozásnak, ami lehet egész 59

életünket érintő célkitűzés, de kiválóan működik egyszeri helyzetekre vonatkozóan is. Ha például egy állásinterjúra készülünk, ellazult állapotban, előre átgondolva részleteiben a közelgő találkozót, érezhetően nyugodtabbak leszünk majd annak során. Ehhez segítségül kell hívni a képi megjelenítés eszközét is, amiről szintén lesz szó nemsokára. Működik tehát a kölcsönhatás későbbi időpontban is. Még egyszer a lényeg: a legfontosabb dolgunk az összpontosítás, az hogy relaxáció közben nem gondolunk semmi másra, csak magára az izmok ellazulására, amíg az tökéletesen létre nem jön. Ha már kellőképpen begyakoroltuk, akkor kedvünk szerint alkalmazhatjuk akár napközben is. Ha van pár háborítatlan percünk, hátradőlve székünkben, kis mondókánkkal és izmaink ellazításával sokat javíthatunk közérzetünkön és hangulatunkon. Ha nincs egyetlen nyugodt percünk sem, akkor is vethetünk néha egy gondolatbeli pillantást magunkra, arra hogy melyik testrészünk van feleslegesen görcsbe merevítve. Valószínűleg vállainkat ebben a pillanatban is felhúzva tartjuk. Talán túl sok terhet cipelünk rajtuk, lehet hogy nagy részüket feleslegesen. Engedjük le őket nyugalmi helyzetükbe. Életünk programozása már egy következő lépést jelent, amit nem sokára látni fogunk, de ahhoz előbb magabiztosan kell tudnunk a relaxációt alkalmazni, és el kell haladnunk még egy nagyon fontos mérföldkő mellett. 60

Konkrét célokat kell tudnunk magunk elé kitűzni.

Célok kitűzése Az előző fejezetben taglaltakon felül, félelmeink egy másik lehetséges oka az, hogy nincsenek meghatározott céljaink, jól körülhatárolt, saját magunk által kijelölt iránya az életünknek. Ezért sodor minket kedvére az ár. Ne csodálkozzunk azon, ha csak annyiból állnak napjaink, hogy néha a felszínre erőlködjük magunkat levegőért kapkodni, vagy belekapaszkodni egy rönkbe, amivel azután együtt sodródunk tovább, és ettől folyamatosan úgy érezzük magunkat, mint akit áthúztak a hajó alatt. Akinek nincsenek saját céljai, az arra van kárhoztatva, hogy azoknak dolgozzon, azokat szolgálja, akiknek van. Már megint ugyanoda jutottunk vissza, hogy nem a saját életünket éljük. Másokat szolgálunk, miközben attól rettegünk, hogy vajon még meddig vagyunk hasznosak a számukra. Szándékosan nem nélkülözhetetlent írtam. Saját tapasztalataim alapján, aki munkavállalóként abba a tévhitbe ringatja magát, hogy nélkülözhetetlen, szakmai tudása, gyakorlata és elért eredményei alapján, az hatalmasat zuhan. Lefelé, arccal a porba. Nem szabad, hogy másoknak legyünk kiszolgáltatva. Nem szabad, hogy mások életének mellékszereplői legyünk, akiket bármikor kiírhatnak a soro-

61

zatból. Fontos, hogy ebből ne azt lássuk meg, hogy ez már megint egy újabb területe az életünknek, ahol gyengék vagy tehetetlenek vagyunk. Lássuk inkább a célok nélkülözhetetlenségét, hiszen az emberek többségének nincsenek. Örülnek, ha tudják teljesíteni kötelességüket, és valamilyen szinten biztosítani a szükséges minimumot önmaguk és szeretteik túléléséhez. Ma már ez is épp elég komoly teljesítmény. Akkor sem kerülhetjük meg a dolgot, hiszen ez utóbbi hősies helytállás sem más valójában, mint álcázott rabszolgaság. Általában nincsenek valódi céljaink, amik életünk értelmét, hasznosságát adnák. Pedig mi emberek úgy vagyunk kitalálva, hogy szükségünk van tudni és érezni, hogy létünknek van értelme, iránya és jelentősége. Más szavakkal élve, fontosak és értékesek vagyunk. Ha ennek az érzésnek a szikrája sincs meg bennünk, élettelenek leszünk, hullafáradt és fásult droidok. Csak nagyon kevesen vannak azok, akiknek konkrét célkitűzéseik vannak, amik irányában sorsuk hajóját tudatosan kormányozzák. Ezek nélkül pedig nem hajózunk máshová, csak ismeretlen vizekre. Zátonyokon akadunk fenn, vagy túl közel megyünk a parthoz a viharban, és egy nagyobb hullám akár darabokra is törheti vitorlásunkat, nekicsapva azt a sziklafalnak. Be kell tudnunk tájolni pontosan azt a helyet és az odavezető útvonalat, ahová el akarunk jutni életünk vizének hátán. Ez sem bonyolult feladat, könnyen megtanulható célokat okosan meghatározni. Olyanokat, melyek létezésünk értel62

mét adják, olyanokat, melyek kényelmesebb életet biztosítanak számunkra és olyanokat, melyek segítségével saját képességeinket tudjuk odáig fejleszteni, hogy mindezt meg is tudjuk valósítani. Fontos meghatározni a legfontosabb célt is, ami nem más, mint az a részletesen megtervezett elérendő élethelyzet, ami felé haladva minden el kezd majd értelmet nyerni. Addig is olyasmivel töltjük az időnket, ami fontos számunkra. Ez önmagában is sokat javíthat közérzetünkön. Mi több, ha kellő tudatossággal haladunk céljaink felé, száműzni tudjuk a félelmet is az életünkből.

Christophe Vacher © „Expectations” című festménye www.vacher.com

63

Lássunk neki a feladatnak. Legyünk tisztában vele, hogy ez valószínűleg egy hosszabb folyamat lesz. Nem tanították nekünk, új dologról van szó, amire kellőképpen fel kell készülni. De megszeppenni nem kell tőle, mivel nem arról van szó, hogy első nekifutásra olyan kőbevésett törvényeket alkossunk, melyektől soha többé nem lehet eltérni. Gyakoroljunk először egy kicsit. Vegyünk sorra néhány olyan dolgot, ami számunkra fontos és a saját életünkre vonatkozó helyes célok meghatározása előtt ideillő gondolatokat ébreszthet bennünk. Kezdhetjük azzal, hogy összeírjuk mindazt, amiért hálásak lehetünk. Ez önmagában is egy rendkívül hasznos gyakorlat. Ne feledjük, nem magától értetődő dolog, hogy gyermekeink egészségesek és nem szerepelnek az eltűntek között sem a közösségi portálok kétségbeesett megosztásain. Ez nagyon fontos. Amink van, legyen az szeretteinkkel, egészségünkkel, adottságainkkal vagy anyagi javainkkal kapcsolatos, olyan természetesnek vesszük meglétét, mint azt, hogy levegőt lélegzünk. Legyünk tudatosan hálásak mindenért, ami értékes számunkra. Írjuk össze hiánytalanul, és idézzük fel naponta. El ne felejtsük a listán első helyre tenni azokat, akiktől feltétel nélküli szeretet kapunk. Klisének hangzik tán az is, hogy ne vagyontárgyakat gyűjtögessünk, hanem örömteli pillanatokat, mely a boldogság forrása lehet, ha kellő tudatossággal éljük 64

meg azokat. Ahogy Buddha fogalmaz: „ A boldogsághoz nem vezet út. Maga az út a boldogság.” Nem kell egyetértenünk, de szívet melengető emlékképeinkről készítve egy újabb listát, papírra vetve mindazt, amit személy szerint fontosnak és értékesnek tartunk, már is van egy kiváló túravezetőnk a helyes irány kijelölésében és követésében. Tegyünk fel magunknak ezután néhány kérdést, és jegyzeteljünk, ha valami hasznos jut eszünkbe a célkitűzések kapcsán. Mire vágyik legtöbbünk a lelke mélyén? Tartalmas, gondtalan életre, szeretetre, biztonságra, jólétre, jó egészségre és így tovább. Gondoljunk bele, hogy van-e olyan az ismeretségi körünkben akire felnézünk, vagy szívesen cserélnénk vele, mert jól csinálja a dolgokat, sínen van az élete. Mi az, amiben különbözik tőlünk? Ezután magunkkal kapcsolatban: Mik a leghőbb vágyaink, a jelenlegiek és amiket már rég elfelejtettünk? Mik az erősségeink, mi az amiben igazán jók vagyunk, vagy voltunk egykor és esetleg nem aknáztuk ki az adott tehetségünkben rejlő lehetőségeket? Mivel töltjük legszívesebben az időnket, vagy töltenénk ha tehetnénk? Mi az amiben el tudunk mélyülni, ami teljesen leköt minket? Mi az ami a legfontosabb számunkra? És nem utolsó sorban, mik azok a dolgok amiktől jó lenne megszabadulni? Biztos, hogy támadt gondolatunk bőven. Elég ahhoz, hogy néhány kitűzendő célt meg tudjunk fogalmazni. Írjuk le őket. Ha sikerült néhány célkitűzést papírra vetnünk, ellenőrizzük le, hogy mennyire mérhetőek. El tudjuk-e majd dönteni róluk, hogy elértük-e őket vagy a közelükben 65

vagyunk-e már. Összhangban vannak-e vágyainkkal és alapvető értékrendünkkel? Mennyire a sajátjaink? Arra is figyelnünk kell, hogy konkrétak legyenek. Olyan általánosan megfogalmazott célokkal, mint a magyarság feltámadása vagy a világbéke, nem indulunk el semmilyen irányba, csak magunkat vezetjük tévútra. A témával foglalkozókkal ellentétben azt tanácsolnám, hogy ne tűzzünk ki határidőket. Véleményem szerint a határidő egyfajta kényszert jelent, ami stressz forrása lehet. Arra törekedjünk inkább ha már világosan látjuk céljainkat, hogy haladjunk feléjük folyamatosan, és ne vegyük le róluk többé tekintetünket. Henry Ford szavai arra figyelmeztetnek ebben a vonatkozásban, hogy „az akadály az a rémisztő dolog, melyet akkor látunk, ha levesszük szemünket a célról.” Szintén e témának szakértői vallják azt, hogy céljaink felé haladva hasznos dolog nehézségekkel szembekerülni, kudarcokat átélni, amik megerősítenek minket törekvéseinkben. Ezzel szemben azt gondolom, hogy alaphelyzetben is van bőven elég akadály és nehézség életünkben, melyek már így is kellően keménnyé és elszánttá tettek bennünket. Azt tanácsolnám inkább, hogy haladjunk fokozatosan, akár több lépcsőben, kicsiben kezdve, olyasmivel, amiről biztosan tudjuk, hogy képesek vagyunk rá. A magam részéről elengedhetetlennek tartom a kezdeti sikereket, amik felépítik bennünk azt a magabiztosságot, önbizalmat és végső 66

soron a hitet, mely lehetővé teszi, hogy céljainkat megvalósítsuk. A felkészülés után most nézzük a konkrétumokat. Először olyan célok kitűzésére van szükségünk, melyek életünk értelmét adják, amiktől mindennapjaink során fontosnak és értékesnek tudhatjuk létezésünket. Ezeket nevezhetjük személyes céloknak. Most is legyünk átgondoltak. Ne akarjunk túl sokat magunk elé tűzni, mert ezer irányba nem lehet elindulni. Segítség képpen saját személyes céljaim: 1. Teljesen lezárni a múltat 2. Tudatosan gondolkodó ember, kiváló apa, nagyszerű társ akarok lenni. 3. Tanulni, majd később tanítani akarok.

Másodjára azokat a céljainkat logikus kitűzni, melyek életkörülményeink szempontjából teszik lehetővé, hogy az előzőeknek tudjuk szentelni figyelmünket, időnket és energiánkat. Legyünk óvatosak. Senkit sem szabad azzal áltatni, hogy csak erősen koncentrálnia kell vágyaira, és azok maguktól belibegnek az életébe valamilyen misztikus szellő hátán. Először is ez nem ilyen egyszerűen működik. Másrészt ne essünk végletekbe, messze elrugaszkodva a földtől, kábult eufóriá67

ban lebegve a boldogság képzelt tengerében. Lássuk át először tisztán jelenlegi helyzetünket, és azt határozzuk meg, hogy min és milyen mértékben kell változtatnunk ahhoz, hogy személyes céljaink megvalósításához körülményeinket és szükségleteinket biztosítani tudjuk. Nevezhetjük ezeket anyagi céloknak. Íme az enyémek: 1. Normális beosztású életvitel a folyamatos éjszakázás helyett 2. Értelmes munka, tisztes jövedelemmel 3. Emberhez méltó körülmények között lakni

Emlékezzünk arra, hogy tudatos gondolkodásunk alakítása során új embert építünk. Olyan célokra is szükségünk van ezért, amik nem csak körülményeink terén, de képességeink fejlesztésével is hozzájárulnak céljaink eléréséhez. Itt abba gondoljunk bele, hogy magunkkal kapcsolatban min kell változtatnunk, milyen tudást, készségeket kell elsajátítanunk, illetve milyen hátráltató szokásokat és rossz tulajdonságokat kell levetkőznünk. Nevezhetjük ezeket önfejlesztő céloknak. Az enyémek a következők: 1. Teljes mértékű gondolat-kontroll, tudatos irányítása mindennapjaimnak

68

2. Legyőzni a visszatartó bizonytalanságot, kishitűséget, félelmeket és a lustaságot 3. Egészségem megőrzése 4. Értelmem frissen tartása folyamatos tanulással

Meg kell határoznunk egy legfontosabb célt is. Az eddigiek summáját. A megvalósításához tanulhatunk még újabb módszereket. Most az a fontos, hogy próbáljuk meg ezt a legfőbb célt, saját magunk jövőjét elképzelni, és a lehető legnagyobb pontossággal meghatározni. Az enyém így hangzik: ∑: Tudatos gondolkodó, imádott apa és társ, gondtalan vidám fickó néhány igaz baráttal, aki gyönyörű természet közelében él

Ha becsukom a szemem, tökéletesen el tudom képzelni mindezt, megjelenítve a legapróbb részleteket is. Ez fontos kritériuma legfőbb célunknak. Egyrészt mert később ténylegesen szükségünk lesz rá, hogy gondolatban meg tudjuk jeleníteni. Másrészt így tudjuk leellenőrizni, hogy valóban konkrét dolgokat tűztünk-e ki magunk elé. Az is fontos mutatója munkánk minőségének, hogy a megjelenítés során az elérni kívánt élethelyzet a kellemes elégedettség érzésével bizserget-e meg 69

minket. Ez azt jelzi, hogy értelmünk és lelkünk egyaránt összhangban van legfőbb vágyainkkal.

Programozás Térjünk most vissza a relaxáció gyakorlatához, és az ellazult állapotban lépjünk gondolatban eggyel magasabb szintre. Reményeim szerint céljainkat és vágyainkat már ismerjük, legalább megközelítő pontossággal. Nézzünk egy szintén egyszerű technikát, amivel tovább haladhatunk a változások előkészítésében. Ez nem áll egyébből, mint az egyre tökéletesebb szintre fejlesztett relaxációból és a célkitűzéseinknek, vágyainknak megfelelő kijelentő mondatok ismételgetéséből. Nem teszünk mást, mint a figyelmünk összpontosításának tárgyát képező testünket lecseréljük teremtő gondolatokra. Nagyon egyszerűekre. Nézzük a gyakorlatot, ismét egy konkrét példán keresztül. A kiindulási pont tehát a már ismert ellazult, feszültségmentes állapot, ami a gyakorlás segítségével egyre hamarabb jön létre. Attól függően, hogy mennyi idő áll rendelkezésünkre, vagy hogy milyen gyorsan alszunk el közben, több témakört is érinthetünk. Ahhoz, hogy életünkön változtatni tudjunk, érdemes először önfejlesztő céljainkat addig finomítgatni, míg kész program-

70

ként elkezdhetjük futtattatni őket értelmünk számítógépén. A lényeg továbbra is az, hogy erősen koncentráljunk. Sehol máshol ne járjanak gondolataink, csak azokon a mondatokon, melyeket magunkban ismételgetünk. Önfejlesztő céljaimnak megfelelően én a következő gondolatsort szoktam elismételni néhányszor egymás után: „Teljes mértékben én uralom és irányítom a gondolataimat. Kerülöm az ítélkezést, a gyűlöletet és a panaszkodást. A szívemben csak szeretet, béke, öröm és hála lakozik. Végleg száműzöm a félelmet és a feszültséget az életemből. Minden hasznos elméleti tudásomat sikerrel valósítom meg a gyakorlatban.” Türelmesnek kell lennünk, mert nyilvánvalóan a fajsúlyosabb változások, mint például gondolataink irányításának tényleges kezünkbe vétele, illetve elcsendesítésük, jóval hosszabb időt igényelhet, mint az egyszerűbb célok megvalósítása. Türelmesnek kell lennünk azért is, mert nagyon nehéz a feleslegesen nagy számban keletkező gondolatainkat folyamatosan kordában tartani, megtanulni fegyelmezetten koncentrálni. A lényeg, hogy a dolog működik, ha hiszünk abban, amit ismételgetünk és esetleg képekben is megjelenítünk közben. Ez utóbbiról mindjárt szót ejtünk. 71

Valakinél azt olvastam, hogy tudatunk rejtett világa csak jelen idejű, kijelentő módú állításokat fogad be, és kezd azokon munkálkodni. Nem kísérleteztem vele, megfogadtam a tanácsot. Kísérleteztem viszont néhány más lehetőséggel a programozás kapcsán. Megpróbáltam jót teremteni szeretteim egészsége és néhány előttük álló feladat sikeres teljesítése érdekében, tehát gondolataim kiléptek a belterületemről. Két konkrét esetben sikerrel jártam. Látnunk kell, hogy ez sem más, mint az imádkozás, mikor hittel és szeretettel könyörgünk valami jóért a magunk vagy valaki más számára. A feni konkrét példában csak egyetlen programozó mondatsor szerepel. Ha önfejlesztő céljaink terén már érezhetően sikerült előrelépnünk, akkor további céljainknak megfelelően írjunk újakat, és kezdjük el azokat is ismételgetni. A programozás leírását azzal a két személyes tapasztalattal zárnám, hogy egyfelől azok a vágyak, melyekhez erősebb érzelmeim fűződnek, sokkal hamarabb válnak valóra, míg a többire türelmesen várni kell. Nyilván ez sem a véletlen műve. A másik amit megfigyeltem az, hogy a megvalósulásoktól függetlenül, a programozás gyakorlatát követő napon jobb a közérzetem, nyugodtabb vagyok.

72

Imagináció Gyakran hallható a vizualizáció kifejezés is, ami lényegét tekintve ugyanaz. A lényeg pedig abban áll, hogy képzelőerőnket tudatosan használjuk. Konkrét folyamatokat, emlékeket, képeket és körülményeket hívunk elő, esetleg szabad teret engedünk a lelkünk mélyéről feltörő szimbolikus üzenetek megjelenésének. Ezzel a technikával jelentős hatékonyság növekedést érhetünk el relaxációs gyakorlataink során is, megsokszorozva általa a teremtő erőt, illetve ha ez valaki számára kissé hihetetlennek tűnik, akkor egyszerűen csak az ellazult állapotban nyert megnyugvás erősítésében. Érdemes mindazonáltal egy esélyt adni annak, hogy programozó mondatsoraink tartalmát kivetítsük képzeletünk filmvásznára, képekben szóról szóra követve annak már jól ismert forgatókönyvét. Bármi legyen is a megjelenítendő kép vagy áhított élethelyzet, ha eljutottunk odáig, hogy bizonyosak vagyunk annak minden részletében, koncentráljunk és vágyakozzunk rá tudatosan. Képzeljük el a lehető legnagyobb részletességgel és legélettelibb módon. Lássuk azt lelki szemeink előtt úgy, mintha már valóság lenne. A képi megjelenítést használhatjuk a mindennapok során is, amikor az ellazult és kellemes állapotban előre átélünk minden részletében egy izgalommal járó eseményt, például egy állásinterjút, vagy akár egy

73

meghatározott félelmünk legyőzését tűzzük ki célul. Én egészségem megőrzése szolgálatában próbáltam ki. Azt olvastam, hogy az éjjeli bagoly üzemmód emeli a vérnyomást, ami közismerten sok más bajnak lehet a forrása. Az ide vonatkozó programozásba beillesztettem ezért egy mondatot, ami így hangzik: „A vérnyomásom 120 per 75.” Ezt minden egyes alkalommal konkrétan el is képzelem, pontosan úgy, ahogy a kis masina kijelzi a számokat a valóságban, miután a szorítás elengedett. Néhány nappal ezelőtt megmérettem egy nővérkével, miközben teljesen másra figyeltem, nehogy az eredményt befolyásoljam, ami 122 per 78 volt. Ugyancsak a fordított életvitelemet kiegyensúlyozandó, betettem még egy sort a mondókámba: „Nagyon jó alvó vagyok, nagyon mélyen és nagyon nyugodtan alszom bármilyen körülmények között.” Ezt is alapos részletességgel elképzeltem lelki szemeim előtt. Az eredmény most sem maradt el. London egy nagyon forgalmas és zajos külvárosi részében, a medve téli álmához hasonló mélységekben alszom át a délelőttöket, ami különösen fontos, hiszen csak néhány óra áll a rendelkezésemre. A különböző gyakorlatok áttekintése után érdemes megjegyezni, hogy az alkohol, a füves cigi és a dilibogyók használata sem más, mint egyfajta ellazulás, oldás a szorító görcsön, szabadulás kéretlen és kínzó gondolataink többségétől, melyből aggodalmaskodá74

sunk táplálkozik. Tudatosan vagy tudatlanul, az emberek többsége napi rendszerességgel végzi az időleges szabadulást hozó gyakorlatokat, akár a pohár emelgetésével, akár elcsendesedve a természet rejtekén. Nem tagadható, hogy a tudatunkat módosító szerek is jelentős mértékben csökkentik kínzó gondolataink számát, ugyanakkor nehéz lenne megmondani, hogy melyikükkel viszünk be több mérget szervezetünkbe. Teljesen kiiktatni őket az eszeveszett és értelmetlen hajszában persze komoly kihívást jelent, még teljesítményünk rovására is mehet saját kiélezett piaci versenyünkben. A helyes egyensúlyt sem könnyű kialakítani. Én magam úgy kezelem a belül generálódó spontán feszültség mértékét, hogy hetente négyszer keményen edzek, a többi napon legurítok két sört. Minden éjjel relaxálok és programozok egy órácskát, majd egy másik fél órát földelő meditációval töltök, így antidepresszánsokra egyáltalán nincs szükségem és a pánik pirulákból is csak minimális mennyiség fogy. A relaxáció rendszeressé tétele előtt nagyságrendekkel többet költöttem a szintetikus mérgeket keverők kasszáinál.

Magasabb tudatossági szintek Célom szerint olyan könyvet írok, ami gondolatokat ébreszt, és ami konkrétan használható útmutatást is ad

75

mások számára. Remélem, hogy az első fejezet problémafeltáró jellege és a másodikban leírt gyakorlati lehetőségek adnak bőven feladatot az érdeklődők számára. Ugyanakkor a legnehezebb dolog mindig a tetszetős elméleti tudást a gyakorlatba átültetni, a mindennapok szerves részévé tenni. Enélkül pedig vajmi keveset ér, hiszen senki sem lesz jobb ember pusztán lexikális tudása révén, csakis a való életben mutatott viselkedése és cselekedetei által. Vannak sokan, akik elérték már a tudatos gondolkodás vagy hitük olyan magaslatait, ahol képesek mindenben megtalálni az egészséges mértéket, kialakítani a szükséges egyensúlyt, sőt, másokat betegségekből meggyógyítani, a dolgok valódi lényegét összefüggéseiben látni, érteni és tanítani, helyes és hasznos irányt mutatni sokak számára a legnehezebb helyzetekben is. Nekünk egyelőre az jelenti a magasabb szintre lépést, ha élő valósággá tudjuk tenni az elméletben elhatározott változásokat, hogy gondolatainkból tettek legyenek, tetteink pedig sok újat és jót teremtsenek az életünkben. A gyakorlat azt mutatja, hogy az egyre magasabb fejlődési szintekre való eljutásról mindenki maga dönthet. Szabadon választhat az elérni kívánt magasságokból aszerint, hogy a saját és közvetlen környezetének életét kívánja-e rendbe tenni, vagy összefogva hasonló szemléletű társaival akar-e másokat is szolgálni, vezetni vagy tanítani. Az utóbbi esetben 76

nagyon szélesre tárul a horizont. Sokat tudunk tenni a faluért vagy városért ahol lakunk, hazánkért, vagy akár az egész emberiségért. Ebben az az igazán csodálatos, hogy mindegyikünk képes rá. Annyit kell csak elhinnünk, hogy az ember nem születik elátkozott tehetetlen és reménytelen sorsú áldozatnak. Sokkal csodálatosabb lény annál, mint amit tanítanak nekünk róla, látni engednek a média torz szűrőin keresztül, vagy amit körültekintve tapasztalhatunk vele kapcsolatban jelenlegi lebutított formájában.

Hogyan tovább Már azzal is nagy utat tettünk meg, ha elsajátítottuk sorsunk kezünkbe vételének kezdő lépéseit. Ha bármit elértünk ezen a téren, büszkén vallhatjuk magunkat tudatosan gondolkodó embernek. Egyértelmű ugyanakkor, hogy a könyv szerzője a hozzá legközelebb álló módszerekről és lehetőségekről ír csupán. Az olvasó nyilván különbözik tőle, mind természetében, mind életkörülményeit tekintve. Azt tanácsolnám, hogy mindenki járja a saját útját. Kutasson a számára érdekes témakörökben. Válasszon más módszereket, például ha a meditáció gyakorlata közelebb áll hozzá, mint a relaxációé. Eszközként ne felejtse el használni az interneten való böngészés végtelen lehetőségét. Keresse

77

továbbá azokat az embereket, akik a neki tetsző úton már előrébb járnak, akár személyesen, akár néhány értékes könyv megszerzésével. Legyen kreatív. Fejleszszen ki saját technikákat. Milyen érdekes lehet például, ha egy keresztény ember kipróbálja az imádkozást relaxáció közben. Sosem tudhatjuk meg, hogy melyikőnkben milyen képességek és értékek lakoznak, míg ki nem próbáltuk magunkat, míg meg nem tisztítottuk tudatunkat a „keményen, vastagon lerakódott guanótól”. Azzal folytatjuk a következő fejezetben, hogy áttekintünk néhány olyan tényezőt, melyek törekvéseinkben akadályozhatnak, majd az azt követőben olyanokat, melyek segíthetnek minket. Kezdjük a hátráltatókkal, hiszen célszerű előbb a rossztól megszabadulni, majd utána az újat és a jót tiszta, szép környezetben felépíteni.

78

Harmadik fejezet: Akadályok

- A látszattal nem az a baj, hogy néha csal, hanem az, hogy beérjük vele.

A félelem Céljaink megvalósítása során az elénk kerülő akadályok, illetve a hátráltató tényezők sorában első helyen a félelem áll. Legfőbb okozója annak, ha élettelenek, erőtlenek és betegeskedők vagyunk. Megmérgezheti mindennapjainkat, megakadályozhatja céljaink valóra váltását, vágyaink beteljesülését. Szabaduljunk meg hát tőle! Nézzük hogyan lehetséges. A legfőbb kiváltó ok általában az, hogy nem vagyunk szabadok, nem mi irányítjuk az életünket, és emiatt teli vagyunk bizonytalansággal a jövőnket illetően. Sokkal többel, mint ami az élet természetes velejárója. Pedig ha életünket már legalább abban a mértékben mi irányítanánk, hogy tudatosan és következetesen haladnánk céljaink felé, száműzni tudnánk a félelmet a szívünkből. A gyakorlati megvalósítás azért nem ennyire egyszerű. Mielőtt hozzáfogunk a száműzéshez, látnunk kell, hogy van néhány olyan tényező, mely szorongást kelt bennünk, de nem mindig tudjuk azt konkrét dologhoz kötni, 79

vagy az okát pontosan meghatározni. Pedig nagyon fontos hiánytalanul ismernünk félelmeink forrását. Próbáljunk meg róluk egy listát készíteni. Valószínűleg nem mindet tudjuk nevén nevezni, vagy legalábbis időt vesz igénybe, mire ez sikerül. Fektessünk ebbe komoly energiát, és legyünk türelmesek, hiszen általában nem sok időnk jut arra, hogy alaposan átgondoljuk a valódi okokat. Ha sikerrel járunk, listánk teljes és részletes lesz, megtettük az első és egyben legfontosabb lépést, ami önmagában is jelentős mértékű szabadulást hozhat számunkra. Ez abból a pszichiátriai tényből adódik, hogy a tudatosulás a legtöbb esetben önmagában is szabadulást eredményez. Mivel kezdjük konkrétan a száműzést? Cél és félelem. Ez a kettő fordított arányban áll egymással. Használjuk ki elsőként ezt. Cseréljük le nyomasztó gondolatainkat és érzéseinket kitűzött céljainkra. A cserének az eszköze ismét csak a koncentrálás. Emberi tudatunk pontosan így működik. Az lesz az általunk megteremtett valóságunk, amire a legtöbbet gondolunk, amire folyamatosan összpontosítunk. Ennek készsége pedig mindenki által elsajátítható, ahogy azt a korábbiakban már láttuk. Arra gondoljunk tehát mindig amire vágyunk, ne pedig arra, amit nem akarunk, hogy sorsunk része legyen, mert az börtönbe zárja tudatunkat, beszűkíti gondolkodásmódunkat és elvetélheti lehetőségeinket. Legjobban tesszük, ha előhívjuk a legfőbb célunkat megjelenítő képeket, és azokon járatjuk az eszünket. Újabb és újabb 80

részleteket dolgozunk ki rajta, teszünk még életszerűbbé. Éljük át meglévőként, úgy mint ami már jelen idejű valósága létünknek, és élvezzük ki gondolatban a kellemes érzést, hogy célkitűzéseinket sikeresen megvalósító emberek vagyunk. Ezt a cserét nem csak a félelemmel tehetjük meg, de bármilyen kellemetlen gondolattal, ami nem hagy minket nyugodni. Egyszerűen csak összpontosítsunk valami másra, ami mellett jó érzés elkötelezni magunkat. Legyünk ebben következetesek és kitartóak. Bevethetünk egyszerű, de hatékony eszközöket is. Nálam például már automatikusan működik egy védelmi rendszer. Nagyon tisztán látom lelki szemeim előtt, ahogy hatalmas fehér kőtömbökből kifaragva rázuhan egy felirat a nem kívánatos gondolatra. A felirat egyszerűen csak annyi, hogy „NEGATÍV”. Vagy félelmeim egy másik forrását az a felirat zúzza szét, hogy „MÚLT”. Most fejlesztem azt a képességemet, hogy a tudatomat kéretlenül uraló sok ezer, zömében haszontalan gondolatra a „FELESLEGES” kőtömb zuhanjon rá. Lehetünk most is kreatívak. Találjunk ki helyzet szülte megoldásokat. Két példa jut eszembe saját életemből. Dolgoztam egy ideig egy olyan globális multinak, ami a szokásosnál is eszementebb volt. Csak idegességet és gyomorsavat termelt, emellett rendszeresen tönkretette a vasárnap délutánjaimat. Ebéd után már olyan feszült 81

voltam attól a tudattól, hogy másnap reggel be kell mennem, hogy nem lehetett hozzám szólni. Akkor a „Hegyi beszéd” segített. Egy kis költői szabadsággal átírva az ide vonatkozó részt, azt mondtam magamnak, hogy „nincs holnap” és azt, hogy „a mai napnak már nincs több gondja”. Elhittem. Így a dolog tökéletesen működött, pedig semmit sem tudtam még akkor tudatunk formálásának lehetőségeiről, viszont sok hasznos időt nyertem vele. Sikerült a hétvégéimet jelentősen meghosszabbítani. Egy másik alkalommal a lányomnak segítettem. Kényszeresen fontos volt számára, hogy minden egyes irodalom és történelem dolgozata csillagos ötös legyen. Bármilyen más eredmény a világ végét jelentette volna. Valószínűleg nem én találtam fel a meleg vizet, de itt az a módszer jutott eszembe, hogy a valóságosnál jóval nagyobb súllyal ránehezedő félelmet degradáltam, azaz nevetségessé tettem. Azt mondtam a gyermekemnek, hogy ha gyengébb eredmény születik, akkor büntetésből kint fog aludni a kutyával együtt a kertben, a kényelmetlen szűk kis házikón osztozva vele. Ma sem tudnám megmondani, hogy mi lehet a lélektani háttere, de remekül bevált ez a gyermeteg módszer. Abból a szempontból viszont komoly jelentőséggel bír, hogy tisztán lássuk, félelmeink döntő többsége a jövőben vagy a múltban kutakodik, onnan táplálkozik és mérgezi meg jelenünket. Nagyon sokan miközben a holnaptól rettegünk, gyakorlatilag a múltban élünk, visszavá82

gyunk egy olyan időszakra, amikor még jól mentek dolgaink, kiegyensúlyozottak és boldogok voltunk. Ezzel nagyon csúnyán becsapjuk magunkat, ugyanúgy mint amikor azokkal a gondolatokkal játszunk el, hogy mi lett volna ha... Mennyire másképp alakult volna az életünk, ha egy maghatározó döntést okosabban hozunk meg. Nem hagyjuk ott sértődöttségünkben régi munkahelyünket, ahol még talán ma is jól meg lennénk. Körültekintőbben választunk társat, esetleg hivatást. Nem hagyjuk abba idő előtt a tanulást, velünk született tehetségeink fejlesztését, és így tovább. A szomorú tény az, hogy a múltat nem tudjuk megváltoztatni. Csak sebeket ejtünk magunkon, miközben a jelen számos szükséges és hasznos teendőjével nem foglalkozunk. Azt, aminek a mában örülhetnénk, észre sem vesszük. Ezért fontos képességfejlesztő gyakorlat összeírni és szem előtt tartani azokat a dolgokat, amikért hálásak lehetünk. A nap folyamán pedig koncentráljunk arra, hogy annak minden szépségét meglássuk, és a lehető legnagyobb mértékben kiélvezzük. Ez pontosan olyan mértékben javítja majd közérzetünket, mint amennyire közhelynek hangzik.

83

Aggodalmaskodás Hasonlóan gonosz kártevő, mint a félelem. A kettőjük között lévő különbség annyiban áll, hogy míg a félelem a legtöbb esetben gondolataink által életre keltett téves érzelmi reakció egy adott helyzetre vonatkozóan, addig az aggodalmaskodás inkább egyfajta általános gondolkodási csapda. Egy mély árok, amit saját magunknak ásunk azáltal, hogy kényszeresen egy valós vagy vélt problémára összpontosítjuk a figyelmünket. Gyakran ölt olyan mértéket, hogy öncélúvá válik és teljes egészében átveszi az irányítást értelmünk felett. Ebben az esetben már nehéz tudatosan belátni, hogy mi az eredeti probléma, ami önálló életre kelve meghatározó szokásunkká vált és amitől képtelenség szabadulni. Mit tehetünk egyáltalán, hogy ne rágja a gond folyamatosan lelkünket? Vannak erre a helyzetre is alkalmazható módszerek. Először is annak ésszerű elfogadása, hogy emberi lényként vannak kellemetlen érzéseink és gondolataink, amik természetes velejárói életünknek. Azt is beláthatjuk, hogy léteznek olyan dolgok is, melyekre semmilyen ráhatásunk nincs. Ezekkel magától értetődő módon nem tudunk mit kezdeni. Nem valószínű például, hogy békét tudunk teremteni a Közel-Keleten, vagy hogy vissza tudjuk állítani az „átkos idők” szociális biztonságát. Azt is nyugodt szívvel elfogadhatjuk magunkkal kapcsolatban, hogy nem cselekszünk mindig

84

ésszerűen, és spontán jelentkező érzelmeink felett sincs tökéletes uralmunk. Emberek vagyunk, a földi utazás felfedezői, nem pedig változatlan pályán keringő élettelen műholdak. Legtöbb esetben aggodalmaskodásunk alapja az a bizonytalanság, hogy nem látjuk előre pontosan, hogy egy dolog megtörténik-e vagy sem. Nem tudjuk előre, hogy ér-e minket meglepetés, lesznek-e majd kellemetlen érzéseink, nyomasztó gondjaink. Ahhoz, hogy tisztán lássuk, hogy a bizonytalanság egy adott mértékben életünk természetes része, és a jövőben nem létezik olyan, hogy biztos, feltehetünk néhány kérdést magunknak. Lehetséges-e egyáltalán, hogy mindenben biztosak lehessünk? Hasznos-e az számunkra, ha egy adott dologgal kapcsolatban bizonyosak lehetünk? Ha igen, milyen konkrét előnyöket kínál a bizonyosság érzése? Az adott probléma megoldható-e szabott időn belül? Ha a válasz igen, kezdjünk neki a megoldásnak. Vegyük sorra a lehetőségeket, azokat melyek valóban rendelkezésünkre állnak, majd készítsünk egy konkrét tervet. Más kérdéseket is feltehetünk az adott nehézséggel kapcsolatban. Konkrét és megoldandó gondról van-e szó, vagy egy általános „mi lesz ha” jellegűről? Ha ez utóbbi a válasz, kérdezzük meg magunkat, hogy mi a reális valószínűsége annak, hogy az bekövetkezzen. Határozzuk meg ezt pontosan, százalékban megadva.

85

További lehetőséget jelent a szabadulásra a külső megfigyelő szerepébe való belebújás. Itt arról van szó, hogy ne hadakozni próbáljunk nyomasztó gondolataink és érzéseink ellenében, hanem fogadjuk el, hogy jelen vannak. Ugyanakkor külső megfigyelőként, tudós doktorként tanulmányozzuk őket. Gondoljuk át a szóban forgó aggodalomra adó okot a lehető legapróbb részletességgel, de ne mint tényt vizsgáljuk, hanem mint egy képzeletbeli páciensünk nyomasztó problémáját. Keressünk bizonyítékot arra, hogy valós-e a gond, vagy arra, hogy netán hamis. Vizsgáljuk meg, hogy van-e lehetőség az adott helyzetet reálisabban vagy esetleg pozitívabban értékelni. Határozzuk meg pontosan a valószínűségét annak, hogy az amitől betegünk tart, be is következik. Ha csekély az esély, vegyük sorra, hogy milyen más dolgok történhetnek helyette. Állapítsuk meg a gondolatról objektívan, hogy segítségére van-e, vagy inkább ártalmas a beteg számára. Végül fogalmazzuk meg pontosan, hogy mit mondanánk összegzés képpen képzeletbeli páciensünknek. A fentiekben vázolt elfogadó és megfigyelő jellegű hozzáállás nagyon hasznos lehet gondolkodásmódunk csiszolásában is, hiszen egy erősen negatív torzító tényezőt tudunk pályájáról az ellenkező irányba állítani, vagy legalábbis objektívan megítélni. Példának hozhatjuk fel ennek kapcsán a felvilágosult pszichiátriában terjedő azon véleményt, mely szerint egy adott lelki probléma nem feltétlenül betegség, illetve nem 86

csak kizárólag ártalmas jellege lehet. Akár javunkat is szolgálhatja. Elképzelhető, hogy tudatunk rejtett világa üzen a számunkra, mert tévúton járunk, hiányt szenvedünk létfontosságú lelki táplálékból, esetleg egy adott helyzeten vagy viselkedési formán kell változtatnunk. Azt is nyugodtan feltételezhetjük, hogy sokunknak egyáltalán nincs semmilyen emberi mércével mért problémája, annak ellenére, hogy bizonyos tünetek gyötrik. Egyszerűen csak érzékenyebb az átlagnál, vagy valamilyen különleges adottsága okán nehezebben találja a helyét a humánum számára egyre idegenebbé váló és a különbözőséget egyre kevésbé toleráló világban. Legyünk ezért nagyon óvatosak a másság megítélésében, az autista, hiperaktív, neurotikus, antiszociális és hasonló megbélyegzések kapcsán. Láthattuk fentebb, hogy a túlzó és gyötrő idegeskedés alapja általában messze esik a realitástól. Az ettől szenvedő emberek szinte azonnal a lehető legrosszabbra gondolnak, és esnek annak eltúlzott bekövetkezési valószínűségétől iszonyatos pánikba. Rendszerint alábecsülik a saját képességeiket a helyzet megoldásában vagy kezelésében. Az első adódó akadályba ütközve azonnal meghátrálnak. Minden negatív fikciót létező valóságként, megtörtént tragédiaként élnek meg. Mivel ez a kórkép gondolkodni taníthat minket, éleslátással vértezhet fel saját nehézségeink felismerésében, vizsgáljuk ennek az értelmi csapdának a lélektanát egy kicsit tovább. 87

Képzeletbeli, krónikusan aggodalmaskodó betegünk gondolkodására a következők is minden bizonnyal igazak. Nem ismer középutat, csak a mindent vagy semmit jöhet szóba nála: „Ha nem vagyok tökéletes, akkor egy teljes csődtömeg vagyok.” Egy adott negatív élményét egész életére kivetíti: „Nem vettek fel az állásra, sosem fogok másikat kapni.” Csak a rosszat képes érzékelni. Még akkor is, ha csak egyetlen egy történik meg vele, sem tudja figyelembe venni a számtalan pozitív eseményt. Ha valami valójában jól sikerül, azt is leértékeli a kudarc szintjére: „Az előadásom nagyon tetszett a vezetőségnek. Igaz, csak vak szerencse volt az egész és a hozzá nem értésük.” Gyakran viselkednek önjelölt gondolatolvasóként vagy jövendőmondóként: „Titokban biztosan utál téged.” „Ebből tuti, hogy valami nagyon rossz fog kisülni.” A pánik betegekre jellemző módon, kellemetlen érzéseiket valódi, súlyos betegségekként élik meg. Általában mindenre kiterjedő szabályrendszerük van. Mit lehet és mit nem. Az attól való eltérésnek súlyos következményei lehetnek. Gyakran hallunk tőlük saját magukat megbélyegző kijelentéseket is: „Én egy komplett hülye vagyok.” „Örök vesztes maradok életem végéig.” Rendszerint a rajtuk kívülálló dolgokért is magukat okolják: „Figyelmeztetnem kellett volna a szomszédot, hogy ebben az esős időben óvatosan vezessen.” A félelem és aggodalmaskodás kellemetlen testi tünetei a szorongás és a feszültség, melyek bénító rossz érzések 88

és komoly akadályt jelentenek. Van ellenük ugyanakkor közvetlenül bevethető fegyverünk. Tudunk már relaxálni és koncentrálni, rosszat jóra cserélni. Meg tudunk szabadulni a kellemetlen érzésektől jó időre aktív sportolással is, amiről még ejtünk szót később. Korábban már említettük a sírást is, mint természetes emberi reakciót. Gyógymódként is kiváló. Ha továbbra is szégyellnivalónak találjuk, kerítsünk rá titkos alkalmakat. Ahol nem lát és nem hall senki, zokogjuk el minden létező könnyünket. Felszabadít. Vannak más természetes módszerek is. A jótékony hatású gyógynövényeknek és táplálékoknak nézzünk utána az interneten. Van még valamink. Elemi ösztönök. Kiadós szex közben például még senki sem kapott pánik rohamot.

Az idő Tegyük fel, hogy remek elhatározásokra jutottunk és a kellően kitartó szándék is meg van bennünk a megvalósításhoz. De. Olyan gyorsan tekerjük a mókuskereket, hogy nem marad időnk semmire. Hogyan lassítsunk? A megoldás nem fog az újdonság erejével hatni. Kapcsoljuk ki a tévét és dobjuk tűzre az újságokat. Ezek után tanuljuk meg ésszerűen beosztani azt, ami a rendelkezésünkre áll. Vegyünk magunknak egy naptárat, amiben minden nap külön oldalon szerepel. Írjuk bele 89

elvégzendő személyes és munkahelyi teendőinket. Ha kész vannak, pipáljuk ki őket. Ha az adott napon nem jutott valamelyikre idő, írjuk át egy másik oldalra. Állítsunk fel sorrendet közöttük. Hasznos módszer ezen a téren a fontos és sürgős dolgok négyes osztályozása. Először lássunk neki annak, ami fontos és sürgős. Mondanom sem kell, hogy fejezzük is be, amit elkezdtünk. Hagyjuk másodjára azt, ami fontos, de nem sürgős. Ami sürgős, de nem fontos, az fából vaskarika, valamilyen felesleges pótcselekvés. Ezek zömét a rózsaszín inges szokta kitalálni. Ha sehogy sem tudunk kitérni előle, csináljuk meg úgy, hogy minél kevesebb időt és energiát pazaroljunk rá. A nem fontos és nem sürgős dolgokkal egyáltalán ne is foglalkozzunk. Mindenre azért ne alkalmazzuk a sorrend felállítását, mert nyilván sok olyan értékes lehetőség vagy kötelesség van az életünkben, amiket butaság lenne osztályokba sorolni, illetve egymásnak alárendelni.

Lustaság Kemény ellenfél. Én akkor találkozom vele leginkább, ha csak egy pár órát sikerül aludni. Ilyenkor fáradtan nem megyek le az edzőterembe. Maradok az ágyban. Forgolódok még egy-két órát álmatlanul, majd irány az éjszakai műszak. Mennyivel jobb lett volna még álmo-

90

san is találkozni az ismerős arcokkal. Kifelé fordulni a magányos gondolatok börtönéből. Megszabadulni az aznapi stressztől egy kis mozgással. Késő bánat. Ez a vonat már elment. Nyilván mindenki tudja ezt a maga számára értelmezni. A lényeg, hogy ne ácsingózzunk tétlenül, magányosan és unatkozva az állomás szélén, míg az utolsó vonat is el nem megy előlünk. Vegyük ezt nagyon komolyan, mert a lustasággal egyaránt sokat árthatunk testünknek és lelkünknek. Nem kezdünk el mozogni, marad minden a régiben, egyre rosszabb lesz általános állapotunk, nem teszünk semmit, hogy változtassunk savanyú sorsunkon. Most vág közbe Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még”. Az idő ezt viszont másképp gondolja és elszalad gyorsan, miközben már harminc éve dohányzunk, tespedünk, zsírosat eszünk, töményet iszunk és nem gondolunk a gonddal. Érfalaink rugalmassága pedig megegyezik a vaskályháéval. Ne csodálkozzunk, ha az alaphelyzetben is sok idegesség mellé váratlanul belépő újabb teher elvisz minket. Ma gyakorlatilag vagy érrendszeri betegségben vagy rákban halunk meg.

A tagadás Ha nem tudjuk beazonosítani, hogy mik valódi problémáink, min kellene konkrétan változtatnunk, akkor

91

célokat sem tudunk kitűzni magunk elé. Ezért kell tisztán látni jelenlegi helyzetünket. Nem olyan egyszerű, mint ahogy első pillantásra tűnik. Magunknak hazudunk ugyanis a legkönnyebben. Ez talán azért van így, mert sokkal kényelmesebb néhány érvet tehetetlenségünk védelmében felsorakoztatni, mint elfogadni azt a kihívást, hogy tisztán átlássuk nyomorúságos rabszolga mivoltunkat és megkeressük a szabaduláshoz vezető járatlan utat, majd a nehéz terepen végig is meneteljünk. Önigazolás az önámítás szolgálatában. Csúnya és ravasz egy páros. A kukába velük! Rendelkezünk már kellő tudással ahhoz, hogy felhagyjunk az önámítással. El kell tudnunk fogadni jelenlegi helyzetünket mint kiindulópontot, a hozzá kapcsolódó személyes felelősségünket, és azt is, hogy a változásért bizony sokat kell tennünk. Gondoljunk azokra az emberekre, akiktől sűrűn halljuk, hogy „Mi rosszat tettem én, hogy ezt érdemeltem az élettől?” Valószínűleg nem tett semmit. És most sem tesz. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy sosem mulasztja el a lottót kitölteni. Hasonló csapdában vergődik a múltban élő ember is. Lehet, hogy tíz éve még jó állása, szép háza, puccos autója volt, és meghívták minden fontosabb eseményre. Ma pedig csak egy éjjeliőr, távol a hazájától. Amint alkalma adódik rá, csak arról beszél, hogy milyen jó volt régen. És nem csak beszél róla, de át is éli a régi szép időket. Erről is tudjuk már, hogy csak magunkat csapjuk be vele, méghozzá úgy, hogy se jelenünk, se jövőnk 92

nincs emiatt. Van még a haragjában, vagy inkább tehetetlenségében odavágó típus. Ő úgy hiszi, hogy legalább tesz valamit. Nagyon jól érzékelteti ennek lélektanát az Arany Jánostól ismert szőlősgazdának az esete, akinek kertjét elveri a jég. Utána ragad egy vasvillát és szétveri a még épen maradt fürtöket azzal a felkiáltással, hogy „Lássuk, Uramisten mire megyünk ketten!” A tagadás kapcsán sem árt ismételnünk. Leginkább azok nem képesek szembenézni a tényekkel, akik nem ismerik a személyes felelősségvállalás fogalmát.

Félbehagyás Egy másik lehetséges ok, ami megakadályozhatja céljaink elérését, a befejezetlen vagy félbehagyott cselekvés. Céljaink kitűzésekor kellőképpen körültekintőnek és átgondoltnak kell lennünk, nehogy olyan feladat elé állítsuk magunkat, aminek semmi haszna. Nehogy feleslegesen pazaroljuk rá időnket és energiánkat, és minderre csak akkor jöjjünk rá, mikor már elég sokat foglalkoztunk vele. Lehet ilyen például egy új szakma megtanulása, amivel később nem tudunk mit kezdeni, mert egyszerűen nincs rá igény. Csak megtetszett vala-

93

hol, és jól jött volna jövedelemkiegészítés képpen. Ezzel ellentétes tipikus hiba amikor hasznos teendőkbe, értelmes célok elérésébe fogunk bele, majd bármilyen oknál fogva félbehagyjuk azt. Például a nyelvtanulást. Tegyük fel, hogy egészen jól formáljuk már az alapvető mondatokat angolul, de puszta lustaságból felhagyunk a tanulásával és engedjük feledésbe merülni az elért szintet. Hasonlóan gyakori eset, mikor határtalan lelkesedéssel, de meggondolatlanul kezdünk bele valami újba, mondjuk egy hobbiba. Ismertem valakit, akinek minden álma az akvarisztika volt. Egyszer eljött az ő ideje. Megtanulta csínját-bínját. Egy vagyont költött a hatalmas akvárium kialakítására, benépesítésére és a szükséges gépészetre. Gyönyörű éke lett az otthonának. Egészen addig, míg pár évvel később meg nem unta cserélgetni benne a több száz liter vizet, tisztítani a forgatókat és szűrőket. Egy fél év elteltével csak egy sáros pocsolya maradt belőle az üvegfalak közé zárva. Mentette a menthetőt, kitakarította az üvegkádat, vett bele pár száraz fadarabot és egy kiöregedett egzotikus gyíkot. Azóta is ott éktelenkedik a száraz kóró a haldokló hüllővel együtt legtöbbet lakott életterének a közepén, a gyönyörű és életteli színkavalkád helyett. Ha akar, ha nem, arra kell gondolnia, hogy kudarcot vallott.

94

Bármi, amibe belekezdünk és nem fejezzük be, energiánkat és időnket feleslegesen pazarolja, önbecsülésünket alapjaiban rombolja. Akaratlanul is azt érezzük, hogy valamire nem voltunk képesek, rengeteget ártva ezzel magunknak. Tervezzük meg ezért jól, hogy mibe fogunk bele. Legyen az akár a család életében egy több évre szóló projekt, vagy csak egy egyszerű napi teendő. Ha belekezdtünk egy jól átgondolt és szükséges feladatba, akkor azt fejezzük is be. Örüljünk az eredményének, élvezzük a gyümölcsét. Magától értetődik az is, hogy ne fogjunk neki túl sok mindennek egyszerre, még akkor sem, ha minden egyes idetartozó cselekvésünk különkülön hasznos és jól átgondolt. Ez azért lehet káros, mert megint olyan dogot kell majd félbehagynunk, aminek haszna és értelme van. Készítsünk tervet, és haladjunk aszerint, úgy, hogy csak akkor kezdjünk neki egy újabb teendőnek, ha már az előzőeket befejeztük. Ez egy olyan hatékonyságot jelent majd számunkra, ami már tudatos gondolkodásunk eredménye.

A nehéz emberek Milyen módon jelenthetnek céljaink megvalósításában akadályt rajtunk kívül álló személyek? Akadályok-e egyáltalán? Ha egy kicsit közelebbről vizsgáljuk meg a hozzájuk fűződő viszonyunkat, elképzelhető, hogy sok

95

esetben személyes fejlődésünkhöz van szükség a jelenlétükre. Én úgy gondolom, hogy a bosszantó emberek első sorban nem azért játszanak szerepet az életünkben, hogy példájuk elrettentsen. Ami idegesít minket velük kapcsolatban, az általában olyan rossz tulajdonságok tükröződése, melyek bennünk is meg vannak valamilyen mértékben, illetve formában, esetleg meghatározó jellemvonások lehetettek egykoron. Ismertem valakit, aki magányosan rótta a köröket hosszú évtizedeken át, és nem jelentett mást a többi ember számára, mint egy kavicsot a cipőben. Megállás nélkül kritizált mindent és mindenkit, folyamatosan panaszkodott, dőlt belőle a negativitás. Céltalan életét mérhetetlen arroganciával kompenzálta. Változást csak külső körülményektől remélt. Kizárólag csak kedvenc focicsapata és a lottó főnyeremény érdekelte, miközben nem értette saját szerepét nyomorúságos helyzetében. Értelmetlen munkáját az életének tekintette, és azt hitte, hogy a munkáltatója a barátja. Csak a saját igazsága létezett, gyakorlatilag nem volt bemeneti nyílás a fülén, azaz kommunikáció képtelen volt. Féltékeny volt mindenre, ami mások életében sínen volt. Komoly ellentmondás lenne, ha a korábbiakban vizsgáltak után mindezt mint ítéletet mondanám ki egy másik ember felett. Amit ehelyett kénytelen vagyok belátni vele kapcsolatban, az nem más, minthogy minden, ami benne zavart, az bizony mind jellemzett engem is életem során, illetve még a mai napon is sok vonatkozik belőle az előttem álló önfejlesztő feladatokra. Nagyon fontos szerepe 96

volt tehát a személyének, ha őszintén akarom feltárni saját kórképemet. Ebbe a mélyvízbe majd az utolsó fejezetben fogunk fejest ugrani. Nem értek ugyanakkor egyet Jézussal és Buddhával abban, hogy a legrosszabb indulatú emberekkel szemben is legyünk nyájasak. A kettőjükéhez hasonló szikla szilárd belső béke birtokában talán lehetséges ez is. Nekünk viszont szükségünk van egy neutrális érzelmi töltetű, de kötelező jellegű önvédelemre, hogy ne járjunk úgy mint Kőműves Kelemen, ki mit estére épített, az reggelre leomlott, s mit reggelre épített, az estére omlott le. Ugyanakkor különös gonddal kell ügyelnünk arra, hogy harag ne járja át a szívünket és ne ítélkezzünk semmiben. Nem kis feladat egy efféle egyensúly megteremtése, de igazából nincs addig nagyon menekvés, míg nem látjuk tisztán önmagunk visszatetsző voltának tükröződését, és amíg nem vagyunk képesek az élet minden területén emberi kapcsolatainkat kellő intelligenciával kezelni, a gyengeségeket az objektív és semleges külső szemlélő tekintetével látni. Véleményem szerint végső soron kétféle ember létezik: a jó, akinek ugyanúgy vannak hibái, és az, akinek többet kell még tanulnia az életről, mint az előbbinek. Tökéletes ember nincs.

97

Ép lélek az ép testben Az egészséges életmód magától értetődően fontos meghatározója életünk minőségének. Irodalma gyakorlatilag végtelen, akárcsak annak mértéke, hogy a civilizált ember mennyire nem veszi komolyan. Nagyon röviden, Peace Pilgrim összefoglalásában így hangzik:

„Szabad vagy a káros szenvedélyektől? Élvezed bőségesen a tiszta levegőt, a napsütést, a testmozgást és a természettel való találkozást? Az étrendedben helyet kapnak a létfontosságú táplálékok? Alszol eleget? ”

Már megint csupa olyan dolog, ami fokozatosan eltűnik az életünkből, vagy már el is tűnt. Pedig két liter kóla és egy zacskó csipsz drágább, mint egy kis doboz áfonya. Mégis ez utóbbit tartjuk a háromból egyedül túlárazottnak. Az is köztudott tény, hogy túl sok sót és cukrot fogyasztunk. Ez önmagában is komoly és közvetlen veszélyt jelent az egészségünkre. Ráadásul valószínűleg nem is sót és cukrot tömünk magunkba, hanem valami olcsó ipari mellékterméket, beazonosíthatatlan eredettel és kémiai összetétellel. Én magam semmit sem veszek meg a hipermarketekben, amit millió tonna-

98

szám gyártanak, ki tudja hol és miből. Az is furcsa, ha az eper nagyobbra nő, mint az alma, vagy ha a húsos paprika diszkó színekben pompázik. Ez nem csak afféle paranoiás képzelgés okozta finnyásság. Elég ha logikusan belegondolunk az extraprofit képletébe. Maximális mennyiségben értékesíteni a minimális ráfordítással készült árut. Minél gyorsabban eladni, többször is befektetve azt a pénzt, amit még ki sem kellett fizetni a beszállítónak, de a vevők már otthagyták a kasszáknál. Szükség van némi reklámra is, aminek jelentős költségét szintén meg kell spórolni valami másnak a rovására. Ehhez járul még hozzá a globális monopol helyzet és az elképesztő mértékű volumen, melyek a beszerzési tárgyalások során biztosítják az egyoldalú akarat érvényesítését. Fontos szempont a munkabérek minimumon tartása is, ami általában az egyik legjelentősebb költségtétel a gazdálkodó szervezetek könyveiben. Egyetlen szereplő maradt csak ki a képletből, a vásárló, aki vagy eszi vagy nem amit kap, mivel máshol úgy sem tudja megvenni. Szerencsések azok akiknek, vagy akik nagyijának van még konyhakertje. Az egyetlen megbízható élelmiszerforrás az, amit mi magunk vagy a nagyi termeszt a kiskertben és nevel a baromfiudvarban. Amikor ezeket a sorokat írom, már két hónapja nem láttam napot, és ez csak nekem tűnik fel egyedül az ismerőseim közül, pedig oly sok élettani folyamathoz lenne nélkülözhetetlen. Több mint négy éve nem jártam erdőben. Friss levegőről álmodni egy tizenöt milliós 99

népek kohójában pedig naivitás. Aludni nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára egy jó nagyot. Amire viszont mindenképpen szakítok időt, az egy kis súlyzózás, hetente háromszor. Nem baj az, ha ennek mozgatórugója javarészt a hiúság. Tökéletesen ésszerű dolog a változtatásokat a legkézenfekvőbbel vagy a legkönynyebben megvalósíthatóval kezdeni, esetleg olyasmivel, amihez már most is meg van a kellő motivációnk. Egy kis mozgásra mindenkinek van lehetősége, ami a testünknek sem idegen gyakorlat, hiszen az ember természetes viselkedése éber állapotban a fizikai aktivitás. Mit teszünk ehelyett? Ülünk. Órákat a dugóban vagy a vonaton. Legtöbbünk a munkaidejét is végigüli. Ezek után hazamegyünk és átlagosan napi négy órát bámuljuk a tévét, és elhisszük a média torz világa némely sosem mozgó, és ezt fennhangon hirdető híres emberének, hogy vízisikló formájú testalkata vonzó a hölgyek számára. Rendszeres testmozgással ugyanakkor nem csak ezt a természetellenes életmódot tudjuk kompenzálni, amihez elég naponta húsz percet sétálni. Egy kicsit aktívabb sportolással a stressz mértékét is jelentősen lehet csökkenteni. Én heti háromszor másfél órát edzek egy konditeremben. Utána hosszú órákra minden gondom elszáll, másokkal olyan türelmes vagyok, mint egy buddhista szerzetes. Mondanom sem kell, hogy most is tartózkodjunk a végletektől. Ne pumpáljuk a fejünket céklaszínűre testsúlyunk kétszeresének az emelgetésével. Amennyi jól esik, semmi több. Érzi azt az ember ösztönösen, hogy mi az ami használ 100

neki, és hol kezdődik az a határ, amit átlépve a gerince és az ízületei tönkremennek pár hónap alatt. Persze most is könnyű csapdába esni. Sokan közülünk akkora kiszerelésben vesszük és esszük az izomnövelő műtrágyát, ami önmagában is komoly súlyemelést jelent. A biztos hatás elérése érdekében szúrunk a kezünk fejébe néhány milliliter körömlakklemosót, majd minden súlyt a normális mérték kétszeresére emelve cibálunk, olyan idegbeteg és öntudatlan mozdulatok közepette fújtatva, mint ahogy az áram ütötte ember rángatózik. A végeredmény pedig siralmas. Amikor mindezt muszáj abbahagyni idegbecsípődés miatt, a kemikáliák távoztával nem csak egy jól pofon vágott máj és egy félig működő vese marad hátra, hanem felpuffadt has a radiátor helyett és lógó mellek szülési striákkal. Ez nem gúnyolódás. Ismét csak tökéletes példája az agymosottságnak. A filmvászonról, színes magazinokról, közösségi oldalakról mosolyogják belénk a hatalmasra szerkesztett macsó hegyek, hogy nem is vagyunk férfiak, ha a karunk nem vastagabb a lábunknál. Mi pedig elhisszük, és megint versengeni kezdünk egymást hajszolva. Jól gondoljuk át, miért is mentünk le eredetileg a konditerembe. Tud az áldás is lenni a nagyváros betondzsungelében. Ha szerencsések vagyunk, van lehetőségünk futni, kerékpározni, úszni, korcsolyázni vagy egyszerűen csak táncikálni a tükör előtt. A harcosabb természetűek bunyózzanak vagy cselgáncsozzanak, a vastagabb 101

pénztárcájúak pedig teniszezzenek vagy lovagoljanak, ha van kedvük egy kicsit a tévé elől elszakadni. Ha elköteleztük magunkat az egészségesebb táplálkozás és a rendszeres testmozgás mellett, célszerű a kezdeti lelkesedés megőrzésének érdekében mindezt csak kis lépésekkel kezdeni, csak egy keveset változtatva az eddigi rutinunkon. Az is bölcs dolog, ha olyasmivel kezdünk, aminek még él emlékeinkben áldásos volta, vagy olyannal hagyunk fel, aminek amúgy sem érezzük majd égető hiányát. Nem kell tehát azonnal kiüríteni az egész speizet, vízszűrő berendezéseket felszerelni és paradicsomot ültetni az ablak alá. Első lépésnek kiváló egy kicsit kevesebb sót vagy cukrot tenni az ételre, vagy jelentős megtakarítást eszközölve egyúttal, kicsit ritkábban költeni vagyonokat a gyorsétkezdékben. A testmozgást sem kell mindjárt erőemeléssel kezdeni. Tökéletes indulásnak, ha azokra a közeli helyekre, ahol nem szokott szmog riadó lenni, gyalog sétálunk el. Az alakformáláshoz is kiváló nekikezdeni néhány fekvőtámasszal minden másnap. Ez a jól bevált gyakorlat okosan osztja el a terhelést a mell, a hát és a tricepsz izmai között. Arra figyeljünk, hogy kezünket úgy tegyük a padlóra, hogy a mozdulatsor minél természetesebb és minél kevésbé megterhelő legyen a vállízületeknek. Ha csak egy vagy két karhajlítást tudunk megcsinálni, semmi gond, máris többet tettünk az egészségünkért, mint egy nappal korábban. Ismételjünk ugyanennyit legközelebb is. Egyre többet leszünk 102

képesek megcsinálni. Ha sikerül fokozatosan eljutnunk mondjuk háromszor húszig, az már komoly karbantartást jelent érfalaink rugalmasságának megőrzésében, miközben nem fecséreltük el az egész délutánt távol az otthontól és egy fillért sem költöttünk. Ne felejtsünk el két dolgot. Erőltetni semmit sem szabad. A gyakorlatok legyenek szabályosak és átgondoltak. Sokkal jobb rendszeresen pont annyit csinálnunk, amennyi jól esik, minthogy a felesleges erőlködés okozta izomhúzódás vagy idegbecsípődés vegye el a kedvünket az egésztől. A másik szabály, amit nem árt tudni az, hogy az alakformálás hatékonysága döntő mértékben azon múlik, hogy mit viszünk be a szervezetünkbe, és csak másodsorban azon, hogy milyen gyakorlatokat végzünk.

Gyógyszer- és ételmérgezés Az is sokat ronthat közérzetünkön, ha állandóan betegek vagyunk. A lúd pedig legyen kövér. Legalább ötféle bajunk van egyszerre, és ennél bizony nem adjuk alább. Ráadásul folyamatosan erősítjük magunkban és egymásban ennek tudatát. Tonnaszám tömjük magunkba a pirulákat. Szándékosan nem orvosságot írtam, mert a gyógyításhoz ezeknek a silány, ugyanakkor drága mérgeknek semmi közük. Épp eleget árt szervezetünk természetes védekezőképességének a stressz és életünk

103

gyakorlatilag minden területének kiegyensúlyozatlansága. A megmaradó részt mi magunk bombázzuk szét indokolatlan és mértéktelen gyógyszerfogyasztással és felesleges oltásokkal. Én személy szerint nem szedek semmilyen fájdalomcsillapító tablettát, megfázás elleni csodaszert, sem antibiotikumot, de még izompuffasztó fűrészpor-granulátumot sem. Nincs is más betegségem, mint évente egy nátha. Férfiként ezt természetesen tüdőgyulladásként élem át, de itt most az a lényeg, hogy van még működő immunrendszerem, ami a szükséges védelmet időben biztosítja. Az össznépi versengésnek, a reklámoknak és az orvoslátogatóknak köszönhetően egészségesen is betegnek érezzük magunkat. Nátha ellen olyan vegyszerekkel tömjük magunkat, ami védekezőképességünket alapjaiban teszi tönkre, megölve körülbelül négyszáz féle hasznos baktériumot a vastagbélben, miközben nem is fertőzött meg minket semmi, csak hógolyózás után hideg kólát ittunk a meleg tea vagy a forralt bor helyett. A kezünket ugyanazzal a mindent elpusztító méreggel mossuk, mint a padlót, hogy természetes védekező mechanizmusunk még véletlenül se találkozzon olyan apró lényekkel, amikkel rendszeresen kellene neki, hogy a megfelelő ellenanyagokat intelligens laboratóriumában elkészítse, és eltárolja az információt az igazi szükség idejére. Késlekedés nélkül fájdalomcsillapítókat és savlekötőket kapkodunk be, amint a reklámokban látottakhoz hasonlót tapasztalunk olyan félelmetes 104

vészhelyzetekben, mint amikor gyermekeink hangosan játszanak, vagy ha vacsora közben büfizünk egyet. Normális testhőmérsékletre lázcsillapítót szedünk, amit valódi láz esetén sem kellene, mivel az a vírusok elpusztításának alapvető fegyvere. Miután végtelen mennyiségben felhalmozódott bennünk a sokféle méreganyag, nyomokban sem léteznek már a hasznos baktériumok, szervezetünk már azt sem tudja, hogy miképpen védekezzen az apró kártevőkkel szemben, elkezdünk allergiásak lenni, ami nem más, mint tönkretett immunrendszerünk kétségbeesett segélykiáltása. Allergiás tüneteinket pedig méreg drága csodakészítményekkel kezeljük. És lehetne a végtelenségig folytatni tovább a felsorolást, de éppen elég, ha belepillantunk a pirulákat tároló fiókunkba. A gyógyszernek hazudott mérgeknek közvetlen pusztításuk mellett van egy másik veszélyes tulajdonságuk is. Úgy hozzájuk szokunk, hogy a heti bevásárlás során már automatikusan vesszük le a polcról őket, akkor is, ha semmi panaszunk nincs. Érdemes megfigyelni, hogy a hipermarketek gondoláival szemben mindig találunk egy nyitva tartó patikát is arra az esetre, ha a kasszákon belül nem jutottunk volna hozzá az áhított kemikáliákhoz. Bolondot csinálnak belőlünk már megint, ráadásul úgy, hogy vagyonokat költünk arra, hogy betegeskedő és drogfüggő roncsok legyünk, miközben az extraprofitra termelő gyógyszergyárak sem tartoznak mások 105

tulajdonába, mint a bankok és a média. Most sem újdonság, hogy mit lehet tenni. Gondolkodni és cselekedni. Utánajárni a gyógynövények és az alternatívnak minősített jól bevált, egyszerű és hatásos módszerek gyógyító erejének. Könnyen megtalálható például a bükki füvesember ABC könyve az interneten. Nem olyan bonyolult dolog időnként átlapozni, mint ahogy belátni azt a tényt sem a táplálkozás kapcsán, hogy nem mindegy a szívünknek, milyen minőségű érrendszeren keresztül mekkora tömegű testet kell folyamatosan ellátnia. Íme egy rövid összefoglaló egy laikus tollából arra vonatkozóan, hogy minimális odafigyeléssel is nagyon sokat tudunk javítani egészségi állapotunkon, akkor is, ha pénztárcánk nem engedi meg, hogy konyhánkra az alapanyagokat egy ökogazdaság szállítsa be. Az étrenddel kapcsolatban célszerű a már említett veszélyekkel együtt minden félkész és gyorsfagyasztott menüt is messzire kerülni. Nem tart hosszabb ideig egy kis barna rizst kifőzni pár zöldségdarabkával (brokkoli, borsó, répa, kukorica, stb.) ízesítve, mint kisütni a fagyasztott pizzát. A gyorséttermek alapanyagainak egy részéről már bizonyították (legutóbb jogerős bírói ítélettel), hogy emberi fogyasztásra alkalmatlanok. A náluk kapható hússzelet a másra már fel nem használható vágóhídi maradékok vegyszeres feloldásával készül. Ha alkatunk teljesen normális, akkor is érdekes kísérlet 106

kipróbálni, hogy nem eszünk és nem iszunk semmilyen károsat egy ideig. Nagyjából négy hét alatt öt százalék körüli egyszeri testsúly csökkenést fogunk tapasztalni, pedig nem volt rajtunk felesleg. Ez vajon mit bizonyít? Célszerű az elfogyasztott adagokat is szükségleteinkhez igazítani. Nem kell kienni az uraságot a vagyonából, mint a Móricz novellában az egyszeri szegény ember, akinek ez persze nem sikerült, mert végül belehalt a rosszul értelmezett bosszúállásba. Általánosságban elmondható, hogy túl sok kenyeret eszünk, pedig hizlal rendesen. Kiváló alternatíva lehet a puffasztott rizs. Tehetünk bele néhány szelet uborkát és egy pár levél sóskát vagy spenótot. Nem okoz anyagi csődöt az sem, ha naponta megeszünk egy almát, egy paradicsomot, egy banánt és elrágcsálunk egy szál nyers répát. Hetente egyszer csemegézhetünk egy kevéske diót, mandulát vagy pisztáciát, hozzá pedig amennyit meg tudunk venni magunknak az aktuálisan legolcsóbb gyümölcsből. Sajnos a többségünk nem engedheti meg magának, hogy strukturált vizet igyon. A csapból és a műanyag flakonokból pedig olyan folyik, melynek szerkezete messze eltér az ember számára kívánatostól. Ez bizony a 22-es csapdája, hiszen egy felnőtt embernek legkevesebb két-három liter folyadékot kellene fogyasztania naponta, és semmiképpen sem színes, buborékos és 107

édes itókák formájában. Azok a szerencsések, akik természetes és még szabadon hozzáférhető forrás közelében laknak vagy járnak, el ne felejtsék kulacsaikat megtölteni. A többieknek pedig el kell dönteniük, hogy csapvizük az ihatóbb, vagy kénytelenek hazacipelni a még megfizethető áru ásványvizet. Ezt néhány csepp citrommal tehetjük élvezhetőbbé, ami nem csak hatékony nehézfém-méregtelenítő, de természetes zsírégető hatása is van, ugyanúgy, mint a fahéjnak, amivel remek dolog egy pohár joghurtot ízesíteni. Ha már a fahéj szóba került, nagyszerű gyógyszere a náthának egy kis termelői mézzel összekeverve. A megelőzésben pedig az első helyen egy könnyen beszerezhető gyógynövény, az echinacea kivonata áll. Hasonlóan jótékony hatású a torma, a cékla és a hagymafélék fogyasztása is, nem csak nátha idején.

Pazarlás Vagyonokat költünk gyógyszerre és egészségtelen táplálkozásra. Vajon csak erre szórjuk feleslegesen a pénzt? Lehet, hogy pazarlás vásárlásaink jelentős része is? Egészségünket romboló hajsza felesleges kacatok birtoklásáért? Netán egy újabb kiiktatandó kártevője közérzetünk veteményeskertjének? Annyi bizonyos, hogy most jól jönne, ha megtakarításként a számlánkon 108

vagy a szalmazsákba varrva rendelkezésünkre állna az a sok pénz amit évekkel ezelőtt, viszonylagos jómódunk idején elszórtunk. Én mindenből a legdrágábbat vettem gyermekeimnek. Például Superfit cipőcskéket, párját húsz ezerért, amiket aztán kinőttek néhány hónap alatt. Ez a márka pedig nem is szerepelt a hirdetésekben. Egyszerűen csak ez volt a legdrágább, amiben garantáltan nem lesz lúdtalpa a gyereknek. Nem lett volna a két ezer forintosban sem. Még ma is, mikor már legtöbben vért izzadunk minden egyes Forint megkereséséért, erőnket jóval meghaladó mértékben hajtunk olyan dolgokért, amikre semmi szükségünk. Nem csak Dagobert bácsi rabszolgái vagyunk, hanem minden egyes tulajdontárgyunké is, amit megszereztünk magunknak oly sok verejték árán, ugyanakkor vajmi kevés hasznát vesszük a borzalmas felárnak, amit néhány haszontalan plusz szolgáltatásért vagy az alig látható kis márkajelzésért fizettünk ki. Ezzel kapcsolatban nekem ismét Piece Pilgrim javaslata tetszik a legjobban, mely szerint anyagi javainkat életünkben a megfelelő helyre kell tenni. Arra valók, hogy használjuk őket. Ez teljesen rendben van. Ha viszont nincs már rájuk szükségünk, vagy már akkor sem volt, mikor megvettük, szabaduljunk meg tőlük. Ha másnak jól jön használtan is, adjuk neki oda. Bármi felesleges, amitől nem tudunk megszabadulni, birtokba vesz minket. Az egyre anyagiasabbá váló világban oly sokan közülünk tulajdontárgyai saját tulajdontárgya109

iknak. Nem vagyunk szabadok. Az embertől idegen egymásnak alárendelő világrend, saját tudatlanságunk és feleslegesen drága státusz szimbólumaink rabszolgái vagyunk, amikre időnket, energiánkat, pénzünket és egészségünket pocsékoljuk el.

Környezetpusztítás Mit keres ez a téma egy gondolkodásról szóló könyv egészséggel kapcsolatos részében? Meredek válasz következik. Nem tehetünk senkiben és semmiben úgy kárt, hogy közben ne ártanánk magunknak is vele. Nem arról van szó, hogy meg sem születendő unokáink sem fogják látni. Ahogy már olvashattuk, a még nyomokban fellelhető, ősi módon létező természeti népek ösztönös és egészséges harmóniában élnek a környezetükkel és egymással. Nem is küszködnek idegösszeroppanással, mi több, általában nem is betegek. A környezetpusztítás megbontotta azt az egészséges harmóniát, amiben Föld Anyával éltünk azelőtt sok tíz ezer éven keresztül. Most ne „csak” az állatok kiirtására, a hatalmas füstöt okádó kéményekre, a kőolajszármazékok hajtotta milliárdnyi közlekedési eszközre és az esőerdőket pusztító birodalmi lépegetőkre gondoljunk. Az is idetartozik a maga nemes egyszerűségében,

110

hogy ne szemeteljünk. Konkrét és hasznos lépés, könnyebben kivitelezhető, mint egész életünket a világ különböző tájain tiltakozó szervezetek szolgálatába állítani. Ne csak a csikket ne lőjük vagányan a csinos virgácsok elé, vagy köpjük rágónkat jó hegyesen a járdára viszonzás képpen. Ha otthonunktól pár utcával arrébb járva egy véletlenül ott felejtett kis erdőt találunk, ne érezzük azonnal a szükségét, hogy felesleges terheinktől megszabaduljunk. Tévedünk, ha azt hiszszük, hogy a jó mélyre behajított sörösüveg kiváló búvóhelyül szolgál majd a hasznos kis gilisztáknak. Vagy ha már szükségről van szó, akkor az is tévhit, hogy a szőlőhöz és a dinnyéhez hasonlóan az erdő kicsiny lakói is kedvelik az emberi ürüléket. Az erdőnek és lakóinak nincs szükségük mesterséges búvóhelyek kialakítására, sem trágyázásra. Az erdő akkor boldog, ha az ember a közelébe sem megy. Pedig ott lenne a helyünk hetente legalább egy pár óra erejéig. Fegyverek nélkül. A leges legmélyén, ahol már térerő sincs és a fák a lelkünkkel beszélgetnek.

111

Engem személy szerint borzalmas mértékben felháborít amikor azt kell látnom, hogy kevéske kis épen hagyott természetvédelmi körzeteink „munkatársai” a jókedvükben halomra gyilkolt őzek, szarvasok, vaddisznók és rókák tetemeiből csoportképet mintáznak és büszkén fényképezgetik. Számukra nyilván nem mond semmit az, hogy minden életnek van értelme és jelentősége. Pedig ez nagyon régen az ember számára ugyanolyan magától értetődő volt, mint mai világában az az abszurdum, hogy pénzt kell fizetnie a vízért. Eredetileg pedig ő maga a forrás, de olyan messzire távolodott létezésének valódi értelmétől, hogy ez ma már csak szánalmas őrültségnek hangzik számára, miközben fel sem tűnik neki, hogy már majdnem minden más élőt kiirtott a Földről, születésének egykor életteli bölcső112

jéből. Embernek lenni pedig komoly felelősség. Felelősség magunkkal szemben, a többi emberrel szemben, és mint vészesen túlszaporodott csúcsragadozó, felelősség a bolygónkkal szemben. A zajszennyezés is idetartozik. Miért is kell a Sokol rádióból teljes hangerővel recsegő vízállásjelentést a szomszéd telek határán bömböltetni? Vagy ennek hatását tovább fokozva, az éppen ott reggelizők mellett robbanómotoros fűnyíróval fel-alá ingázni, mely azon felül, hogy maradandó halláskárosodást okoz, olyan szmoggal teríti be az egész környéket, mint az első világháborús tankok? A magam részéről a rózsaszín ingesek és más bűnözők körében elterjedt szokást sem értem. Miért nem a maguk nevelte erdőkben teszik tönkre helyreállíthatatlanul quadjaikkal az élővilágot? A bivaly forgatónyomatékkal pusztító traktorkerekek úgy fordítják ki helyéből az aljnövényzetet, hogy ott többé fű nem terem. Általánosságban is igaz, hogy minimális odafigyeléssel a másik emberre, évekig tartó háborúskodásnak vehetjük elejét és teremthetünk kellemesebb, nyugodtabb és tisztább környezetet sokunk számára. Higgyük el, hogy lelkünk tiltakozik minden apró kis vétek ellen, akkor is, ha mi nem halljuk a hangját. Tiltakozik minden ellen, ami természetes harmóniát ront meg. Ez a könyv pontosan erről szól, ugyanúgy, 113

ahogy egész életünk az egyensúlyról. Az egészséges egyensúlyról mindenben. Egy ahhoz közeli állapothoz visszatérni a tengelyéből kifordult világban pedig csak tudatos gondolkodás segítségével lehet. A gondolkodó ember ugyanis kiegyensúlyozott, harmóniában él saját magával, környezetével, embertársaival és a természettel. Teste és tudata nem veszekszik, értelme nem harcol lelke ellenében. Nem veszít rengeteg energiát, mint gyűlölködő, önmagát elszigetelő többségünk. Ellenkezőleg. Oly mértékben töltekezik fel erővel, hogy mindig egészséges és friss, számtalan hasznos dolog elvégzésére és élvezetére jut ideje.

Mit szólnak majd mások Önbecsülésünk jelenlegi alacsony, vagy éppen csak fejlődésnek indult szintjén, legtöbben még mindig kényszeresen meg akarunk felelni mindenkinek. Szebbnek, gazdagabbnak és sikeresebbnek látszani a világ szemében. Ezért fontos, hogy mindent megtegyünk saját és egymás önbecsülésének erősítéséért, hiszen annak kellően magas szintjének birtokában nem fog többé visszatartani minket, hogy ki mit gondol vagy hogyan vélekedik rólunk. Be is programozhatjuk tudatunkba, hogy nem érdekel minket mások véleménye. A mindenkinek való megfelelés pont annyira lehetetlen 114

küldetés, mint amennyire értelmetlen. Első sorban nekünk kell, hogy elégedettek legyünk önmagunkkal. Tovább megyek. Az egyetlen ember, akinek életünk során ki kell vívnunk az elismerését, azok mi magunk vagyunk. Senki más. Nem a királyfiról van szó, ki saját szépségét addig bámulta szerelmesen a tó tükrében, mígnem virággá változott. Ez nem önimádat, hanem a belső béke záloga, ami oly ritka kincs napjainkban. Ezzel el is érkeztünk szövetségeseink számbavételéhez, azokhoz, akik segítségünkre lehetnek céljaink megvalósítása során. Az önbecsülés témaköre pedig remek lehetőséget kínál az átvezetéshez a következő fejezet elején.

115

Negyedik fejezet: Szövetségeseink

„Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.” - Henry Ford

Az önbecsülés Ahhoz, hogy ki tudjuk menekíteni magunkat abból az illúzióból, melyben a mások által irányított életünk zajlik, egy olyan valóságba amit mi magunk teremtünk meg tudatunk teljes birtokában, magától értetődő módon magabiztosnak és elszántnak kell lennünk. Bíznunk kell magunkban. Önbecsülésünk első sorban azt jelenti, hogy hogyan érzünk önmagunk irányában, milyennek látjuk magunkat. Ez az esetek többségében sem külsőségekben, sem belső tulajdonságok tekintetében köszönő viszonyban sincs a valósággal. Azokra az információkra és élményekre épül, amiket beengedtünk a tudatunkba és ott valóságunk építőköveivé váltak. Gondoljunk mindarra a mérhetetlen mennyiségű hazugságra és manipulációra, ami folyamatosan szennyezi lelkünket és értelmün116

ket. Másrészt, ha önbecsülésünktől komoly mértékben függ az, hogy hiszünk-e kitűzött céljaink elérésében, ugyanakkor az nagyjából a nullával egyenlő, nem kell csodálkoznunk, hogy teljesítményünk és hatékonyságunk szintje alacsony, nem haladunk semmilyen irányban, közérzetünk pedig jövő képünkkel együtt csak egyre siralmasabb lesz. Sokunknak közülünk energiaitalok tucatjaival kell stimulálnia az agyát, hogy képes legyen értelmének valódi szintjét meg sem közelítő, csekély értékű teendőit ellátni. Mennyivel komolyabb gond lehet ez céljaink megvalósítása során, melyek már átgondolt cselekvést kívánnak meg tőlünk, éleslátást és kellő értelmet követelnek meg. Mit tegyünk hát konkrétan önbecsülésünk erősítésének érdekében? Először is ne engedjük be azt a temérdek szemetet és hazugságot tudatunk eredendően csodálatos világába, amiről már tudjuk, hogy ártalmas. Olyan ez, mint az ezernyi tonna sittet a virágos rétre borító teherautók okozta pusztítás. Állítsunk természetvédő őrt tudatunk kapujába. Vizsgáljuk meg őszintén, hogy milyen embernek tartjuk magunkat. Ez nem önismereti tanfolyam, nem is mélylélektan, csak néhány egyszerű kérdés, amire válaszolva tisztán láthatjuk, hogy jelenleg hogyan érzünk magunkkal kapcsolatban. Van-e tartalma és iránya az 117

életemnek? Fontos vagyok-e azoknak, akik értékesek számomra? Hasznos-e a munkám, amit végzek? Hogyan irányítom mindazt, ami és aki rám van bízva, ha mást nem, hát önmagamat? Van-e valami, amiben nagyon jó vagyok? Szakítok-e időt hasznos tudás megszerzésére, hogy működésben tartsam értelmemet? Vannak-e spontán érzéseim önmagammal szemben? Mik azok? Gondolkozzunk el válaszainkon. Ha netán akadnak kellemetlen feleletek kérdéseinkre, jegyezzük fel azokat teendőink közé. Ugyanakkor ne szerénykedjünk feleslegesen saját rovásunkra, ha vannak értékes tulajdonságaink. Valljuk azokat bátran a magunkénak, és erősítsük ezt az érzést tudatosan és rendszeresen. Ha eredményt értünk el céljaink felé haladva, azzal is tegyük ugyanezt. Valahol azt olvastam, hogy ilyenkor jutalmazzuk is meg magunkat, lehetőleg valamilyen maradandó kis aprósággal, hogy emlékezetünkben élénken éljen annak a képe, hogy siker koronázta erőfeszítéseinket. Ha elindultunk életünk irányításának útján, jegyezzünk fel minden egyes mérföldkövet, hiszen oda már saját erőnkből jutottunk el. „Szorgos, rendes ember vagyok. Fáradtan is mindig szakítok időt a gyerekeimre. Nem csalom a feleségemet. Sikerült leszoknom a panaszkodásról. Nem néztem már két hónapja perpatvar show-t.” És így tovább. Biztassuk mindezzel magunkat további haladásra minden áldott nap.

118

Ezzel kapcsolatban emeljük ki annak fontosságát, hogy bármiben, amiben kiválóak vagyunk, használjuk a kijelentő módot és az első számot. „Én vagyok az imádott édesanya. Én vagyok a kitűnő férj. Én vagyok az igaz barát. Én vagyok a csodás szerető. Én vagyok a kedves bohóc. Mi vagyunk a bátor győztesek.” Ez nagyon fontos. Tessék használni az első számot, messzire elhajítva a felesleges szerénykedés álarcát. A személyes felelősségvállalás bátor tette során is ugyanazt használjuk, ami ilyen módon feljogosít minket, és megteremti a szükséges egyensúlyt is. Vegyük mindezt nagyon komolyan. Kellő önbecsülés hiányában mindig mások véleménye, az aktuális divathóbortok és az agymosó csatornák fogják cselekedeteinket meghatározni. Folyamatos kényszert érzünk másoknak megfelelni, előttük többnek, gazdagabbnak, jobbnak látszani. Ezzel nem csak a világnak hazudunk, de önmagunknak is. És ez a folyamatos hazudozás fogja megteremteni azt a valóságot számunkra, ami az életünk. Egészséges önbecsülés birtokában ugyanakkor nem fog számítani, hogy ki mit gondol vagy hogyan ítélkezik velünk kapcsolatban. Az emberek többsége így is, úgy is meg fog ítélni minket is és mindenki mást. Nem szabad hasznos energiánkat arra pazarolni, hogy őket ejtsük ámulatba. Egyrészt lehetetlen küldetés, másrészt sokkal többet ér, ha önmagunkkal vagyunk elégedettek.

119

Ne törődjünk azzal sem, ha félkegyelműnek tartanak minket különbözőségünk okán. Cselekedjük azt, amit elhatároztunk, amiben hiszünk, amit lelkiismeretünk diktál, amik mi magunk vagyunk hazugságok, tettetések és megfelelési kényszerek nélkül. Nyilván ez sem könnyű feladat. Kezdhetjük például azzal, hogy tudatosan figyelünk arra, hogy ne vegyünk mindent személyes sértésnek, ne húzzunk minden kritikát vagy sértő megjegyzést keresztül a szívünkön. Nem önfejűség, sokkal inkább bölcsesség az, ha csak nagyon kevés ember véleményére adunk, hiszen végső soron semmit sem mond el valódi mivoltunkról az ahogy mások ítélkeznek felettünk. Gondolatban rajzolhatunk egy kört, és azon belülre csak azokat engedjük be, akikről biztosan tudjuk, hogy bölcsen és építő jelleggel képesek véleményt formálni. Olyan emberekkel vegyük körbe magunkat, akikkel közösen tudjuk egymás fejlődését és boldogságát szolgálni. Ha tehetjük, lépjünk ki minden egyoldalú kapcsolatból. Akár egy lélekölő munkahely az, akár egy barátságnak látszó tárgy, egy rossz albérlet vagy egy semmitmondó párkapcsolat. Nem szolgálja az érdekeinket, hosszú távon pedig tönkretesz, mivel alárendelt szerepkörbe helyez minket, amivel egyúttal ítéletet is mondunk önértékelésünk felett. Önbecsülésünk erősödésének gyakorlati hasznát látni fogjuk a mindennapok során is. Magabiztosság fog 120

sugározni belőlünk, amit a többi ember is érzékel majd. Ez pedig sikereket fog eredményezni számunkra az élet minden területén. Lehetnek ezek apró eredmények is. A lényeg, hogy legyenek. A hétköznapok során elért sikerek egymásra épülő módon fogják önbecsülésünket építeni, míg az elég nagyra nem növekszik bennünk ahhoz, hogy komoly akadályok leküzdésének tudjunk nekifogni. Ez a tétel sajnos fordítva is igaz. Ha valamit görcsösen, kényszerből, romokban heverő önbizalommal próbálunk meg elérni, az vagy nem sikerül vagy rosszabb lesz mint volt. Ha viszont hiszünk magunkban, tudjuk, hogy képesek vagyunk rá, akkor sikerülni fog, bármi legyen is az. Véghez tudjuk vinni, amit elterveztünk. A céljainkat. Végső soron azért áll önbecsülésünk e központi helyen, mert nélküle nem tudjuk sorsunk irányítását a kezünkbe venni.

A család Nem rég említettük. Nem baj, nem lehet elégszer. Ugye emlékszünk rá, hogy mennyi mindent tesznek szétrombolásáért és elértéktelenítéséért? Egyszerűen nem engedhetjük meg. Az értelmes és érző ember úgy van kitalálva, hogy legfontosabb éltető közege a család, ami alapvetően arra a három kapcsolatrendszerre épül, melyekre nekünk legértékesebb kincsünkként kell

121

vigyáznunk. A gyermek-szülő viszonyára, a párkapcsolatra és a szerencséseknek a testvéri kötelékre. Még jobb lenne, ha a család újra azt jelentené, amibe nagyszüleink, unokatestvéreink, nagynénéink, bácsikáink és minden ángyunk magától értetődően beletartozna. Először azonban magát az alapkövet kell megmentenünk, mert csúnyán nekiláttak hatalmas csákányokkal szétverni azt. Mi pedig hagyjuk. Ezért lehetséges, hogy napjainkban a civilizált társadalmak ítélete az, hogy a család és a gyermek nem érték. A házasság pedig kerülendő katasztrófa. Olvastuk az első fejezetben, hogy milyen sokat tesznek azért, hogy ezt mi magunk mondjuk ki, saját meggyőződésünkként. Nézzük a következőkben azokat a legfontosabb kapcsolatokat, amikre okosan odafigyelve, nem tudja senki lerombolni a biztonságot nyújtó menedéket. Elöljáróban egy idézet Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-Medencében” című tanulmányából, az idevonatkozó mellérendelő szellemiség felidézése kapcsán.

„A mellérendelés példáit megtaláljuk az archaikus népektől kezdve egészen a mai kamarazene együttesekig. Megjelenik ez a világ szerkezetének leírásakor is, amikor azt az égi és földi, az aktív és passzív, a férfias és nőies jellegű erők egyenrangú, egymást kiegészítő kölcsönhatásának tekintik. Ugyanezt látjuk a házastársi, az anyai és apai, valamint a gyermek és szülő kapcsolatban. Előbbiben melyik alárendeltje a másik122

nak? Egyik sem, és koordináló harmadikat sem találunk. A két szerep a család fenntartása szempontjából egyenértékű, a két szülő egymás mellé rendelt. (Ezt a magyar nyelv a feleség és férj szóval egyaránt kifejezi, míg az angol a férjet a gazda fogalommal azonosítja.) A különbségek nem értékkülönbségek, dialektikus kölcsönhatásuk elfogadott. Ezt tekinthetjük az emberiség szerves, természetes szerveződésének.”

A társunk Vajon naivitás-e napjainkban egy életen át tartó szerelemről álmodni? A celebek világában bizonyára az. Mi viszont pont azon munkálkodunk, hogy visszahozzuk életünkbe az igazi értékeket. Miért ne tudnánk teremtő gondolatainkkal magunkhoz vonzani a hozzánk illő társat is? Egyelőre azért nem, mert fogalmunk sincs róla, hogy egyáltalán ki lehet számunkra a nagy Ő. És ha létezik is, hogyan ismerjük fel? Mindanynyiunknak szüksége van kellő tapasztalat és tudás megszerzésére minden fontos döntés meghozatala előtt. A felismeréshez pedig lelki nyitottságra, rég elfeledett képességeink és érzékeink segítségére, melyeket először meg kell tisztítani a már ismert szennyeződésektől.

123

Úgy vélem, hogy társunkhoz illenünk kell lelkileg, értelmileg és testileg egyaránt. Az ellentétek hosszú távon nem vonzzák egymást. Nyilván nem mondtam semmi újat. De vajon belegondoltunk-e valaha is részleteiben, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban, a hétköznapok során? Belegondolni csak akkor tudunk, ha már rendelkezünk kellő tapasztalattal, érettséggel, nyitottsággal és tudással. Nagyon fontosnak tartom, hogy éretlen gyerekként ne kötelezzük el magunkat egy életre. Igaz ez a ló túloldalára átesve is, mikor a párválasztást tudományos vagy vallási alapokra helyezzük. Ezért mielőtt választanánk, legyen letisztult hitünk, világnézetünk, értékrendünk és kialakult személyiségünk. Saját. Tudnunk kell azt is, hogy nem futunk versenyt az idővel. Ezt csak a média hazudja nekünk, ugyanúgy, ahogy hamis képet fest tudatunk vásznára az emberi külalakról is. A gondolatainkat és érzéseinket manipuláló reklámok, a hazug celeb világ, a magazinok csodaszépre photoshoppolt műanyag lényei és multinacionális fogalomzavarunk elhitetik velünk, hogy a társunk egy kripli. Ha pedig még a párválasztás előtt állunk, akkor torz ideált alakítanak ki bennünk. Azt is látnunk kell, hogy napjainkban minden csak a külsőről szól, ami természetesen fontos, de csak egy a sok lényeges szempont közül. Ne hagyjuk becsapni magunkat ha megfelelési kényszereket akarnak a tudatunk alá csempészni! Gondolkodjunk mielőtt döntenénk, és természetesen hallgassunk a szívünkre. Talán nincs is ennél nehezebb helyzet, mint mikor e két dolgot kell 124

összhangba hozni. Programozzunk. Írjunk egy újabb okos szoftvert tudatunk számára, hogy az képes legyen észrevenni a lehetőséget és látni a valóságot. Mindkettőből azt, ami a sajátunk, amit nem mások találtak ki számunkra, hiszen nekünk kell majd döntésünket és annak következményeit vállalni egy életen át. Ha szerencsések vagyunk, és van már társunk, akivel szorosan egymásba kapaszkodva izgulhatjuk végig életünk hullámvasútját, becsüljük meg nagyon. Ismétlés képpen, hogy ez ne legyen ennyire általános frázis: Állítsuk egymást életünk középpontjába. Céljaink szóljanak egymásról és gyermekeinkről. Gondoljunk bele abba is, hogy igazából mire vágyik egy nő és mire egy férfi. Ezzel kapcsolatban az emberek nagy része csak sületlenségeket hordana össze. Persze, hogy nagyon szép egy új német sport-terepjáró. Én is szeretnék egyet. De sokkal inkább szeretnék igaz szerelmet, aki busszal jár alulfizetett munkahelyére, de dolga végeztével nem vágyik másra, csak arra, hogy velem lehessen. És ha együtt vagyunk, nem létezik semmi más a világon. Az sem érdekel minket, hogy az ablak előtt egy ócska bicikli van-e letámasztva, vagy egy húsz milliós autó hirdeti gazdája nagyszerűségét. Szolgáljon itt mentségül a hölgyek védelmében az a tény, hogy a drága autó látványa olyan biokémiai folyamatokat indít el bennük, melyek a vonzódást azért táplálják, mert a sikeres és gazdag alfa hím elvileg alkalmasabb lehet az 125

utód jövőjének biztosítására. Ha már itt tartunk, az is biokémiai tény, és sokkal erősebb vonzódást vált ki mint az előző, hogy csókolózás közben a két szervezet leellenőrzi, mennyire különböző genetikailag az immunrendszerük. Minél inkább az, a vágy annál erősebben tör utat egymás irányában. Használjuk ki ezt a lehetőséget bátran akkor is, ha csak egy villamosjegy lapul a zsebünkben. Férfitársaimnak pedig, akiknek a média kábítószerétől eltorzult látomásai vannak, üzenem, hogy a természetes női szépség iránti gerjedelem első sorban a deréknál szélesebben ringó csípő és a kerek idomok láttán fog tüzet, ami szintén biológiai folyamat az egészséges utód világrahozatalával összefüggésben. Mire vágyunk igazából egy kapcsolatban? Nehéz kérdés. Véleményem szerint egy nő számára a biztonság, a a bizalom, önbecsülésének és egyedi értékessége tudatának erősítése a legfontosabb. A férfi ugyanúgy vágyik az elismerésre, első sorban érdemeiére. Emellett büszke akar lenni a feleségére és a gyerekeire, kiszámítható szép jövőt akar családja számára biztosítani a talpraesett menyecske aktív segítségére támaszkodva. Ez nyilván csak egy vélemény, ami nem illik mindenkire. Ezért kell pontosan tudnunk azt, hogy mire vágyik a másik. Teljességgel tisztában lenni azzal, hogy mi az amitől értékesnek és fontosnak tartja magát és az életét. Sok esetben ezt ő maga sem tudja, vagy csak részben sejti. Most sem kell kétségbeesni. Nem kell drága 126

önismereti tanfolyamokra vagy magánrendelésekre járni. Mi vagyunk azok, akiknek a legtöbbet kell tudnunk a másikról. Ez pedig nem megy másképp, csak úgy, ha a kezdetektől alkalmazzuk a teljesen őszinte, tabu mentes, a másikra odafigyelő, és legfőképpen kétirányú kommunikáció csodatévő gyakorlatát. Ha eddig nem tettük, kezdjük el most. Ennek az a kulcsa, hogy tekintsük társunkat életünk legfőbb szövetségesének, legjobb barátunknak. Ezt vegyük nagyon komolyan, mivel a legjobb barátunk az a személy, akivel őszintén tudunk mindenről beszélni. Nekünk pedig egyszerűen muszáj minden nap ezt cselekednünk, különben sorsunk közös vágánya előbb vagy utóbb elágazik. Látnunk kell, hogy a tudás milyen mértékben szövi át egész életünket. Ahhoz, hogy mindent tudjunk a másikról, kell még két dolog. Az első, hogy ne legyenek titkaink egymás előtt. Még ha az esetleg egy konkrét dolog kapcsán kényes is kissé egy nagy és erős férfinak, vagy egy okos kis tündérnek. Ha nincsenek titkaink egymás előtt az szabaddá tesz minket. A szabadság pedig remek érzés. Ha nincsenek titkaink és ismerjük a másikat teljes valóságában, minden fal leomlik közöttünk. Ettől kezdve együtt élünk majd és nem csak egymás mellett. A másik dolog, amire szükségünk van, a már többször említett idő. Olyan idő amit teljes egészében egymásnak szánunk és közben csak a másikra figyelünk. Legyenek csak a társunknak szentelt alkalmaink mindennapjaink szerves részei. Minden egyes 127

nap jelöljünk ki legalább egy órát, ami csak az övé, illetve egy másikat, ami csak a gyermekeinké. Olyankor ne létezzen senki és semmi más a világon. Ne feledjük, nincs tabu, nincs titok, nincs mellébeszélés, nincsenek kimondatlan problémák, hiszen ezekkel magunkat csapnánk be, egész pontosan mindkettőnket. Ha már ismerjük társunk céljait és vágyait, mindent ami fontos a számára, kötelezzük el magunkat azok megvalósításában, képességeinek kiteljesítésében, céljainak elérésében és vágyainak valóra váltásában. A válasz a kérdésre igen. Létezik sírig tartó szerelem. Még néhány gyakorlati tanács. Először is a szex nagyon fontos. Az a perverz, aki az ellenkezőjét állítja, és valamilyen formában beteg is, hiszen testét-lelkét természetellenes elfojtásokkal kínozza. A szex nagyon fontos. Eltérő módon férfiak és nők számára, eltérően egyénenként, de semmiképpen sem hanyagolható el. Sem a kérdéskör, sem aktív gyakorlása. Tessék ezen a területen is mindent tudni és elfogadni a másikról, majd képességünk legjobbja szerint megajándékozni vele őt. Igazi férfi akkor érzi jól magát az ágyban, ha kedvesét minél magasabb csúcsokba képes repíteni. A hölgy pedig, aki épp a felhők felett szárnyal, segít neki. Néha odasúg valami fontos információt, hiszen normális esetben a saját testét és vágyait ő maga ismeri a legjobban. Mindez fordítva is ugyanígy igaz és természetes. Fontos itt megjegyezni, hogy egyikőnk sem tökéletes. 128

Külsőleg sem. Követhetjük itt is az öltözködésnél már jól bevált alapszabályt. Ami előnyös, azt célszerű hangsúlyozni, ami esetleg kevésbé az, azt okosan nem az előtérbe helyezni. Tegyünk meg azért is mindent, hogy a meghitt alkalmak során az elkerülhető vágyrombolókat ne vigyük magunkkal az ágyba. Szerencsére nem vagyunk egyformák. A feltétel nélküli szeretet pedig teljes mértékben elfogadó. Ne akarjuk a párunkat megváltoztatni semmiben. Az azt jelentené, hogy így ahogy van, nem felel meg nekünk. Nem építő jellegű üzenet. Rengeteg vita forrása lehet anyósunk és apósunk szerepe családunk életében. Itt is létezik egészséges középút. A lényeg az, hogy a mi házunk a mi várunk. Ha sikerült életünk közös és egységes irányát kialakítanunk, ne engedjünk abba beleszólást senkinek. Mamának és papának őszintén a tudtára kell adni, hogy a mi várunkban a mi szabályaink bizony kötelező érvényűek. A papa mellőzze a politizálást, a mama pedig fejezze be az „utyulu-putyuluzást”, és kezdjen el értelmes magyar mondatokban beszélni a gyerekhez. Olvastunk már a Cser-Darai idézetekben a mellérendelő szellemiség csodálatos értékrendjéről, egészséges tisztaságáról. Számunkra most a legfontosabb alaptörvénye a világegyetem ősi és természetes rendjéhez igazodó gondolkodásmódnak az, hogy ember semmi129

lyen formában ne birtokoljon másik embert. Ne akarjuk birtokolni a minket egésszé kiteljesítő csodálatos lényt sem. Csak meghalna tőle, mint a tündérek, akikben a felnőttek már nem hisznek. Szeret ő minket annyira, hogy a legtöbb idejét velünk akarja tölteni. Ne kössük rabláncra, ne zárjuk aranykalitkába. Nem fog elkóborolni. Egyszerűen csak ember, akinek természetes módon vannak más jellegű kapcsolatai is. Focizzon nyugodtan a haverokkal, menjen vidáman vásárolni a barátnőivel. Haza fog jönni. Hozzánk.

Gyermekeink Általában itt is hiányoznak az alapok. Első sorban az átgondolt és tűzön-vízen át való kitartás és következetesség. Fogalmazzunk érthetőbben. A gyermek az a csodálatos lény, akinek lelkét és értelmét még nem szennyezte be semmi. Három dologra vágyik végtelen mértékben. Arra hogy szeressék, arra hogy ő is szerethessen, és arra hogy szülei is szeressék egymást. Ez ellen nem szabad véteni. Jobb annak a gyermeknek meg sem születnie, mintsem olyan sebeket elszenvednie kiskorában, amik sosem gyógyulnak be később. Ezek talán kissé erős szavaknak tűnnek, de az a borzalom, amit a kicsiny szemeknek látnia kell miközben a számára legfontosabb két ember püföli egymást, sokkal

130

drasztikusabb. Emiatt fogja felnőtt korának küszöbén elveszíteni a talajt a lába alól. Gyökértelen fává cseperedik, amit az első vihar kitép a helyéből. Tudom, hogy miről beszélek. Magam is egy olyan világba érkeztem, ahol apám és anyám utálták egymást már születésem pillanatában. A gyűlöletet pedig lelkes szurkolótábor szította tovább. Én magam is elváltam, pedig kiskoromban szentül megfogadtam, hogy az én csemetéim sosem lesznek elvált szülők gyerekei. Azok lettek. Kamaszkorukban. Még mindig védtelenül olyan sérülésekkel szemben, amik egész életükön át elkísérik majd őket. Számtalanszor említettük már, hogy ne hagyjuk családjainkat szétrombolni vagy értéküket degradálni. Ez itt most százszorosan igaz. Egy gyermeknek családban a helye. És milyen szerencsés, ha olyan helyre születik, ahol testvére is van és korábban már bizonyított nagyszülők. Esetleg egy mókamester nagybácsi vagy egy vidéki nagynéni és sok unokatesó. Ha a párválasztás és az egymásért való elkötelezettség kihívásainak sikerült megfelelnünk, készülhetünk a semmi máshoz nem fogható újabb csodára. Egy kicsiny élet érkezésére és formálására. Itt azt fontos megjegyeznünk, hogy nem szabad az idővel versenyt futnunk, sem pedig a végtelenségig halogatnunk. Gyermeket akkor vállaljunk, amikor készen állunk rá. Egy volt kolléganőm tavaly szülte első gyermekét, harminchét évesen. Régóta ismerem, tudom, hogy mennyire 131

vágyott babára már huszonöt éves korában is. A kicsi teljesen egészséges és nagyon szép. Érkezésének most jött el az ideje. Az érem másik oldalára pedig ne az legyen írva, hogy fiatalok vagyunk, ráérünk még. Majd ha lesz saját házunk, kocsink, vitorlásunk és elég aranyunk. Ha vitorlásom nem is, de házam, kocsim, vastag pénztárcám volt mind. Most egyik sincs. A lányom így is szeret, és nem érzi az életét nélkülözésektől terhesnek. Persze most is fontos az ésszerűség, a végletektől való tartózkodás. Ne higgyük el a plébánosnak, hogy ha isten adott kis gidát, ad majd hozzá legelőt is. A tizenkettedik gyermek már nem biztos, hogy jól érzi magát a másfél szobás albérletben. A szülő kötelessége, hogy gyermekét felnevelje és gondoskodjon róla, amíg az eléri a felnőttkort. Ez így elég egyszerűen hangzik. Nézzünk egy kicsit a mélyére. Ha már érezzük a tudatos gondolkodás fontosságát, esetleg jótékony hatását is sorsunk alakulásában, miért ne használhatnánk azt a gyermeknevelés területén is? Maga az elmélet valójában nem bonyolult. Az igazi érdem azokat illeti, akik a hosszú évek során a gyakorlatban is következetesen végig tudják vinni azt. Én nagyon szerencsés vagyok. Bár nem családban nőttem fel, de apám személyében közvetlenül ismerhettem a feltétel nélküli szeretet, a semmilyen akadály elől meg nem hátráló, az árral szemben úszva is mindvégig kitartó, a sohasem panaszkodó és a szerényen, bölcsen tanító emberi nagyság példaképét. 132

Most gondolkodjunk el azokról a dolgokról, amik gyermekeink javát hivatottak szolgálni fejlődésük során. Először is ismételjük meg a legfontosabb szabályt. Soha, semmilyen körülmények között ne vonjuk meg a szeretetünket és törődésünket. Rosszul értelmezett nevelési szándékkal se, sértődöttségből se, és akkor se, ha éppen a padlóra küldtek minket a felnőttek ökölvívó tornáján. Azt se felejtsük el, hogy a szeretetet nem szabad feltételhez kötni, mert attól éppen a lényegét veszíti el. Mogorva ridegséggel pedig nem lehet senkiből jobb embert faragni. Soha ne akadályozzuk meg gyermekünket abban, hogy szerethessen minket. Ennek elvileg nem lenne szabad nehéz kihívásnak lennie. Sokszor viselkedünk ugyanakkor mostoha módon, idegesen kiabálva velük. Ilyenkor azt tehetjük, hogy azon nyomban felismerjük a hibánkat és kijavítjuk. Úgy tudjuk kijavítani, hogy a gyermeknek elmondjuk, az imént hibásan és bután viselkedtünk. Kérjünk bocsánatot. Magyarázzuk el neki, hogy mitől voltunk az előbb olyan furcsák. És ami a legfontosabb, nézzünk a szemébe és biztosítsuk arról, hogy feltétel nélkül szeretjük őt, és ezen az égen-földön semmi sem tud változtatni. Érteni fogja és meg fogja érteni. Ez elvezet minket egy másik nagyon fontos dologhoz. A gyermek legyen akármilyen kicsi, attól még értelmes emberi lény. Értelmesebb mint mi. Befogadóképessége és nyitottsága gyakorlatilag végtelen. Nem szabad hagynunk, hogy a nyugati típusú agyhalott 133

felnőtt társadalom a saját szintjére, a mélybe rántsa le, mire felcseperedik. Tessék születésének pillanatától kezdve értelmes és érző emberként, a család teljes jogú tagjaként bánni vele. Még tovább megyek. Énekeljünk a pocakban még bent rugdalózó apróságnak. Beszéljünk hozzá, mondjunk neki meséket. Nyugodtan áradozzunk az égbolt csillagösvényeinek csodálatos világáról a pár hónapos babának is. Édesanyja mesélje el neki a legkisebb királyfi világraszóló hőstetteit, leleményességét és bátorságát. Ne érdekeljen most sem senki véleménye. Titkok ezek, csodás misztériumok, amiket csak mi fogunk érteni. A gondolkodó szülők és a kicsiny emberke. Van ebben a kommunikációban nekünk magyaroknak egy komoly helyzeti előnyünk. A magyar nyelv egyedülálló gazdagságát és kifejezőerejének képességét tanulva gyermekeink sokkal többet használják értelmüket már kicsiny korukban is mint külföldi társaik. Ne csak szóban teremtsünk számukra ingergazdag környezetet. Most is legyünk kreatívak. Mikor a lányom született, egy kétszobás lakásban laktunk. Az egyik szobából egy rózsaszín teniszháló kifeszítésével leválasztottunk egy kétszer három és fél méter nagyságú területet. Alulra tíz centi vastag, a falakra oldalt öt centis szivacsot ragasztottunk kellő magasságig. A szivacsra csodás mesevilágot ábrázoló ágynemű huzat került. A mennyezetről házi készítésű pörgő-forgók 134

lógtak alá. Az egyik színes kartonokból készült figurákkal, egy másik kis fagolyókból és puha anyagokból életre kelt bohócokkal. A terület elég nagy volt, könnyen elfért benne a sok ajándék plüss, tarka-barka műanyag rágni és cibálni való játékszer. Az egész beruházás nem került többe, mint egy babaáruházban kapható hangzatos nevű mini pokróc három darab fantáziátlan csüngővel. Egy idő után a másik szoba szinte lakatlanná vált. Rengeteg időt töltött az egész család a dühöngőnek nevezett kis birodalomban. Legmélyebb álmainkat is ott aludtuk. Együtt. A legkomolyabb kihívást a házastársunk mellett való kitartás jelenti. Ilyen világban élünk. Ugyanakkor vegyük ezt gyermekeink érdekében még annál is sokkal komolyabban, mintha csak saját boldogságunk megőrzésén fáradoznánk. A család ugyanúgy megbonthatatlan egység, mint maga a Világegyetem. Nem lehet kihasítani belőle, felesleget hozzátenni, sem pedig kárt tenni benne. Akkor is az egész sérül, ha tagjait külön éri bántódás. Az pedig ismert tény, hogy békétlenség idején legsúlyosabb mértékben mindig a gyermek sérül. Törekedjünk hát minden erőnkkel családunk egységének megőrzésére. Ebben kiváló segítőink is lehetnek. Első helyen másik gyermekünk vagy gyermekeink, a testvérek. Nem hiszem, hogy ezt külön magyarázni kellene. Benne van a nevében. Ugyanakkor a testvérek külön személyiségek. Bánjunk velük ennek megfelelően. Tipikus hiba például a másodiknak érkezőben az 135

első kisebbik kiadását szeretni. Amiben mindenképpen egyenlőséget kell biztosítanunk, az a szeretet, az odafigyelés és az együtt töltött idő mértéke. Ha másképp cselekszünk, sorrendet fogunk felállítani. Pedig az is gyakori hiba, hogy valamelyikük kevesebb figyelmet kap. Talán csak azért, mert jobbak a képességei a tanuláshoz vagy különböző feladatok megoldásában, és ezért úgy véljük, vele nem kell olyan sokat foglalkozni, hiszen ügyesen boldogul magától is. Tévedünk. Figyeljünk nagyon oda erre a törékeny egyensúlyra, mert komoly károkat okozhatunk vele, ha a mérleg nyelve nem középen áll. A család egységét és egészét erősíthetik az arra alkalmas nagyszülők és rokonok is. Talán keményen hangzik az alkalmasság fogalma, de sajnos nem magától értetődő. Nem sokkal fentebb már említettük, hogy a mi várunkban a mi szabályaink a mérvadóak. A vár pedig hosszú évek kemény munkájával épül. Nincs szükségünk bontást végző kezekre. Nyilván ez sem kell, hogy végleteket jelentsen. Szeretetlenség és viták helyett, ami egyikőnknek sem hiányzik, sokkal inkább határozott segítséget és iránymutatást kell biztosítanunk. Nem olyan hosszú idő, mire közös nevezőre jutunk, ahelyett hogy hosszú éveken át bosszankodnánk vagy utálkoznánk. A nagyszülőnek fontos szerepe van a gyermek egészséges fejlődésében. Még több feltétel nélküli szeretetet, még több odafigyelést, még több együtt töltött időt jelent számára. Miért olyan nélkülözhetet136

lenek ezek, hogy már megint erről van szó? Azért, mert a gyermek ettől érzi magát fontosnak és értékesnek. Eljutottunk ezzel a nevelés kérdéskörének egyenest a közepébe. Hogyan neveljük gyermekeinket? Nem lehet mindenkire egyformán illő választ adni, ha egyáltalán van olyan, hogy helyes válasz. A legrosszabb, amit tehetünk, ha veszünk egy hasonló című könyvet és aszerint haladunk, mintha hálaadó pulykát sütnénk egy külföldi receptet tanulmányozva. Tanácsot is csak olyantól kérjünk, akiről látjuk, hogy a sajátjai nevelésében számunkra tetsző eredményeket ért már el. Azt se felejtsük el, hogy a jó pedagógus nem egyenlő a jó szülővel. Lehet Babi néni a világ legjobb kézügyesség fejlesztő óvónője, attól még gyermekünket nem ő fogja felkészíteni az élet kihívásaira. Ne ruházzuk át a nevelés feladatát az óvodára vagy az iskolára. A legfontosabb alapszabályokat néhány sorral fentebb már olvastuk. Mivel egészítsük ki őket? Gondoljuk át okosan a célt. Azt a célt, hogy milyen ember szeretne lenni gyermekünk. Szándékosan nem azt írtam, hogy mi mit szeretnénk. Ha felnő, milyen emberként tud majd tartalmas és boldog életet élni? Ha az eddig leírtakban sikerrel jártunk, az erős alapokat már lefektettük. Az erős alap röviden annyit jelent, hogy a gyermeket ne érje sérülés vagy hiány, sem pedig felesleges többlet. Ez utóbbi alatt a káros tanításokat és 137

elfojtásokat értem. Az első pedig sokkal nehezebb feladat, mint ahogyan hangzik. Én személy szerint senkit sem ismerek, akit ne ért volna valamilyen lelki sérülés gyerekkorában, pedig nem vagyok sem pszichiáter, sem az intézmény lakója. Nézzünk konkrétumokat. Olvastuk, hogy a gyermek születése pillanatától kezdve legyen a család teljes jogú tagja. Ez elméletben szépen hangzik, de mit jelent a gyakorlatban? Nem azt, hogy a partedli fölé akasszunk a nyakába egy vastag aranyláncot. Először is mindig figyeljünk oda arra, amit mond vagy kérdez, vagy amíg nem beszél, arra amit közölni akar velünk. Ezt az odafigyelést tudatosan éreztessük vele. Várjuk el tőle, hogy nyilvánítsa ki véleményét. Meg fogunk döbbenni, hogy milyen éleslátással rendelkezik egy olyan kisember, akinek nem korlátozzák a gondolatait. Ha hasznos tanáccsal áll elő, vagy okosan formál véleményt, elképzelést, bátran mutassuk ki büszkeségünket. Ismerjük el, hogy mi erre nem is gondoltunk. Ha hozzászólása esetleg kevésbé sikeredik jóra, semmiképpen se illessük kritikával. Mondjuk azt, hogy nekünk más a véleményünk, és azt is hogy miért. Ez a fajta pozitív visszacsatolás és a negatív, személyiségromboló kritika tudatos kerülése itassa át kapcsolatunk minden területét. Mondjuk is ki. Ne a szomszédnak dicsekedjünk azzal, ha büszkék vagyunk rá. Neki mondjuk el. Sokszor. Nézzünk a szemébe, és rendszeresen tudassuk vele, hogy mennyire szeretjük, mennyire büszkék vagyunk 138

rá és mennyire megbízunk benne. Legyenek reális és építő jellegű elvárásaink. Legyen kész mindig a leckéje, legyen a szobája és saját maga rendbe téve lefekvés előtt, és így tovább. Ezek ugyanakkor nem maguktól történnek meg, és nem is jótündér-keresztanya varázslatai által. Segítsünk neki azon a területen, ahol nehézségei lehetnek. Ha gondjai vannak a matematikával, fordítsunk rá időt és energiát, hogy értse is azt. Például hogy mi az értelme az összeadás fogalmának. Ne mi csináljuk meg helyette a leckét, hanem őt tegyük képessé arra, hogy helyesen tudja megoldani a feladatokat. Korábban már említettük a testkontaktus jótékony és energizáló hatását. Használjuk ki a végtelen lehetőséget. Gyermekeink vágynak rá, hogy átöleljük őket, hogy hozzánk bújhassanak. Amíg picik, tartsuk őket a karjainkban. Később fogjuk a kezüket, egészen addig a korig, amikor majd ők érzik úgy, hogy már nagyok ehhez. Nem értek egyet azokkal a szülőkkel, akik minél előbb önálló alvásra akarják szoktatni őket. Ha szeretnek hozzánk bújni, hát el ne küldjük magunk mellől őket. Vegyünk egy olyan méretű ágyat, amin kényelmesen elférünk. Ez természetesen csak a saját véleményem és tapasztalatom. Én azt figyeltem meg gyermekeimen ennek kapcsán, hogy ha elfáradtak, bárhol és bármikor képesek voltak olyan mély álomba merülni, amiből szándékosan sem lehetett felébreszteni 139

őket. Laikusként azt gondolom, hogy a szeretettel teli légkör és a sok gyengéd összebújás alakított ki bennük egy erős biztonságérzetet. Nagyon nehéz kérdés a fegyelmezésé. Én azt a gyakorlatot követtem, hogy abban a korban, mikor felelőtlenül kezdenek az úttestre kiszaladgálni, vagy a korhadó diófa tetejére felmászni, rá kell kettőt csapni a popsira. Közvetlenül akkor, amikor a saját vagy a másik testi épségét veszélyezteti a kisember. Pontosan kell tudnia, hogy miért kapta és azt is, hogy egy pillanatra sem szűntünk meg szeretni őt. Kerültem minden indulatot. Következetesen, higgadtan és legfőképpen nem a veséjét leszakítva. Ma már ugyanakkor nem tenném ezt. Nem tudom eldönteni, hogy helyes volt-e vagy sem. Nem köszönt vissza ugyan később negatívumként, mégis inkább az a véleményem, hogy teljes mértékben kerülni kell a testi fenyítést. Az viszont sosem volt kétséges a számomra, hogy más helyen, mint a popsija, más csínytevés miatt, vagy akármilyen egyéb megfontolásból, bűn megütni a gyermeket. Ha valaki felpofozza csemetéjét mondjuk szemtelenség vétsége miatt, az nem tesz mást, mint porig alázza, és olyan árkot ás kettőjük közé, amit nehéz lesz később betemetni. Más büntetések kapcsán is elég eltérő a véleményem a megszokottól. Mi a szobafogság például, ha nem szabadságvesztés? Olyan programot se töröljünk megtor140

lásként, amit már korábban megígértünk. Bizalomvesztés. A barátoktól való eltiltást sem találom építő jellegűnek. A „személyemben mélyen meg vagyok sértve” típusú önző és primitív távolságtartás pedig csak nevetségessé és szánalmassá tesz minket. Mindezek, és bármilyen más diktátum, azoknak az alárendelő viszonyoknak a létjogosultságát tanítják meg a még romlatlan értelem számára, melyektől a világ ma oly súlyosan beteg. Mivel büntessünk akkor? Semmivel. Nem bűnözőkről beszélünk. Gyermekünkről van szó, aki most tanul különbséget tenni jó és rossz között. Véleményem szerint ez a kulcs. Ebben kell neki tudatos gondolkodóként és kreatív szülőként minden segítséget megadni. Magyarázzuk el, miért helytelen dolog az étellel dobálózni vagy a falat céklával bekenni. Amíg olyan pici, hogy a világot felfedezve romba tudja dönteni a lakást, addig a mi felelősségünk, hogy a számára elérhető magasságban ne legyen olyan tárgy, ami bármilyen módon veszélyt jelenthet rá, vagy egyszerűen csak könnyen törik. Később pedig vértezzük fel magunkat a végtelen türelem erényével. Minden egyes alkalommal mondjuk el miért helytelen az adott cselekedet. Akkor is, ha ugyanarról van szó sokadjára is. Mutassuk meg, hogy hogyan csinálja legközelebb. Tanítsunk neki lehetséges alternatívákat. Mi magunk pedig járjunk elöl követendő példával, és mondjuk el, hogy hogyan cselekedtünk helyesen hasonló helyzetben. Elég büntetés a 141

gyermeknek a lelkiismerete. Az, hogy szülei helytelenítették amit tett. Gondoljunk csak bele, kinek akar ő megfelelni? Kitől vár elismerést? Ki az számára, aki fontos, hogy büszke legyen rá? A gyermek a szeretetteljes, egyenjogú, uram bocsá' baráti viszony megőrzése érdekében akkor is teljesíti a szülő kérését, ha az nincs jelen. Arra törekedjünk hát, hogy a kapcsolatunk ilyen jellegű legyen vele. Ismétlés képpen: hatalmas hibát vét az, aki lebecsüli a lurkók értelmi képességét vagy érzelemgazdagságát, akár milyen picik is. Mindezzel természetesen nem kell egyetérteni. A témával kapcsolatban elég egy keresést indítani. Az internet bőséggel kínál nagyon sok szimpatikus és jól használható gyakorlati útmutatást. Érdemes néhány órát rászánni. Nézzünk még néhány gondolatébresztő kérdést ebben a fontos témakörben. Többször említettük már, hogy töltsünk időt, méghozzá tartalmas és egymásra odafigyelő időt azokkal, akik igazán fontosak számunkra. Gyermekeink esetében ez hatványozottan igaz. Ők velünk akarnak lenni. Akarjuk mi is ugyanezt. Nem kétséges, hogy tartalmasabb időtöltés, mint tehetségtelen focistákon vagy még tehetségtelenebb önjelölt sztárokon bosszankodni a tévé előtt ülve. Szánjunk időt a gyermekünkre. Olyat, ami csak az övé. Ha többen vannak, együtt is és külön-külön is, nem feledve a testvérek közötti egyensúly törékenységét. Miért olyan 142

fontos ez? Azért mert ez az amitől értékesnek és fontosnak érzi magát. Azok a gyerekek, akikkel szüleik nem töltenek elég időt, meg vannak győződve arról, hogy nem érdemesek rá. Tudunk már koncentrálni, figyelmünket a fontos dolgokra összpontosítani. Ezért amikor időt töltünk gyermekünkkel, mi magunk is legyünk jelen. Először is minden percében az együtt töltött időnek és a közös játéknak. A jelenlét ugyanakkor nem csak a tudatosan erre szánt időpontban fontos. Akkor is legyünk vele, amikor ágyban fekszik lázasan vagy szerelmi bánattól csalódottan. Amikor ünnepi verset mond az oviban, kosárlabda meccse vagy iskolai futóversenye van, amikor először sikerül esés nélkül a korcsolyapályán körbeszáguldania. Ugye nem felejtettük el a pozitív visszacsatolás kötelező jellegét? A korcsolyapálya kapcsán jut eszembe, hogy milyen kiváló és hasznos dolog a gyermekkel már kiskorában megszerettetni az aktív sportolást. Mozog ő magától is eleget, de ne feledjük, hogy az idő múlásával milyen sok tényező akarja erről majd leszoktatni. Ha rendszeres sportolásba kezd, hagyjuk, hogy ő válasszon magának. Ne saját gyerekkorunk elszalasztott lehetőségeit akarjuk vele pótoltatni, vagy rajongásunkat ráerőltetni egy számára unalmas sportág iránt. Általában jól tesszük, ha bátorítjuk a kíváncsiságát, 143

kreativitását, kezdeményezőkészségét az élet minden területén. Hagyjuk, hogy sok mindent kipróbáljon. Ne mi döntsük el, hogy egy színjátszókör, az uszoda vize, a hagyományőrző íjászok társasága, az eget kémlelő csillagászok vagy egy beltéri sziklamászó csapat az a közeg, ahol jól érzi magát. Választania sem kötelező. Egyszerűen csak hasznos a sokszínűség és a változatosság, a társaságban eltöltött idő, és természetesen fontos a tudás. Nyilvánvaló, hogy a nevelés során a családi tűzhelytől távol kell tartanunk az indulatainkat, a napközben ért sérelmeinket, a csak ránk, felnőttekre tartozó gondokat. Ennél is jobban kell vigyáznunk a szánkra. Gondolkodó emberek vagyunk. Tessék átgondolni, hogy kijelentéseink milyen üzeneteket hordoznak, milyen érzéseket váltanak ki, erősítenek vagy gyengítenek a kicsiny lélekben. Amit a magam részéről az eszetlen ütlegeléshez hasonló bűnnek tartok, az a kritika és a szidalmazás. Találkoztam már szellemi fölényt fitogtató gúnyolódással, megszégyenítéssel is. Miért olyan veszélyes ez? Azért, mert a gyermek kételkedés nélkül igaznak hiszi minden szavunkat. Figyeljük meg ezzel szemben, hogy hányszor hangzik el szülő szájából, hogy „hülye vagy”, „mit szerencsétlenkedsz”, „ne idegesíts már megint”, „hát semmit sem lehet rád bízni” vagy „miért csinálsz magadból vásári majmot”. Nem vagyunk tudatában annak, hogy ezekkel a szavakkal mekkora kárt okozunk. Mivel a kisember igaznak hiszi mindazt, amit 144

mondunk, ezek a dolgok bekerülnek a saját valóságába, a tudatába és az önbecsülésébe. Olyan helyrehozhatatlan sérüléseket okozhatunk, mintha levágnánk az egyik kezét. Soha ne mondjunk semmi olyat neki, amit nem akarunk a személyisége részévé tenni.

„Ha a gyermeket újra és újra csak kritizálják, parancsolgatnak neki, és fenyegetik, magasabb rendű agya nem lesz képes olyan irányba fejlődni, ami elengedhetetlen az érvelés, tervezés és elmélkedés szempontjából.” Idézet Margot Sunderland „Okosan nevelni tudni kell” című könyvéből

Fontos és talán ismét nem magától értetődő dolog, hogy ne várjunk el kötelező hálát és tiszteletet fáradtságainkért cserébe. Ha ilyen babérokra vágyunk, legyünk arra érdemes szülők, akiknek ezt gyermekeik maguktól adják meg. Okosabban tesszük, ha arra törekszünk, hogy minél tovább hasznos és kívánatos szereplői lehessünk életüknek, akikkel öröm együtt lenniük. Esetleg később is, nagyiként és papaként. Személyes célkitűzésnek sem hangzik rosszul. Egyszer egy tiszteletet kikövetelni próbáló szülő-kamasz vita során hallottam a következő érvet: „Én nem kértem, hogy megszülessek.” Ezzel a kijelentéssel úgy gondolom, nehéz lenne vitatkozni. Azt se feledjük, hogy a tudatos 145

gondolkodásnak azon a szintjén, ahol már mi tartunk, nincs alá és fölérendelés. Nem birtokolhatjuk csemetéinket, és nem élhetjük helyettük a saját gyerekkorunkat újra, a bőrükbe bújva, gyerekszobánk esetleges nélkülözéseit kárpótolandó. Hogy jól végezzük-e dolgunkat az élet talán legnehezebb kihívását jelentő feladatában, azt azzal tudjuk mérni, hogy a gyermek mennyire érzi magát értékesnek és fontosnak. Ennek a megállapításához sem kell képzett lélekbúvárnak lenni. Figyeljük meg ebből a szempontból a saját maga által kijelölt helyét a családban, viselkedését, szavait vagy éppen a hallgatását. Ha sikerül úgy felnevelnünk őt, hogy fiatal felnőtt korában egészséges mértékben fontosnak és értékesnek tartja magát, önállóan és felelősségteljesen tud döntéseket hozni, akkor megtettük a tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy tartalmas és boldog élete lehessen. Mi az egészséges mérték? És mivel fogjuk vissza az esetlegesen túlzottan növekedő önbizalmat és önállóságot? Hogyan kerüljük el, hogy kakukkfióka legyen? Nem ismerem a választ. Mint ahogy a túlzott önbizalom és önállóság, illetve a gyermekekre analógiaként sokszor használt erőnket meghaladó gondoskodás fogalmait sem. Ha eljutottunk egyszer idáig, ne felejtsük el, hogy mindezzel nem csak gyermekeinknek tettünk jót. Mi is fontosnak és értékesnek érezzük majd magunkat. Olya146

noknak, akik értelmes célokat voltak képesek kitűzni és megvalósítani. A nem véletlenül hosszúra nyúlt családról szóló elmélkedést azzal zárnám, hogy egy közeli hozzátartozó elvesztése mindig nagy fájdalom. Nagyon fáj, hogy többet már nem lehetünk vele együtt, és az ilyenkor szokásos szép beszédek egy számára sokkal jobb helyről szóló ígéretei sem jelentenek igazából vigaszt, még ha hiszünk benne, akkor sem. Vajon miért? Azt gondolom, hogy a valódi fájdalom oka az, hogy amíg tehettük volna, nem adtunk egymásnak annyi szeretet, amennyire emberi lényünk képes lett volna. Szerintem ez az érzés az, ami igazából összeszorítja a szívet. Ezek után térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy kik lehetnek még szövetségeseink életünk boldogabbá és tartalmasabbá tételében.

Vissza a gyökerekhez Van egy természetes és bölcs hang, ami mindig tudja, hogy mi a számunkra valójában hasznos, de a sok felesleges zaj a belső hallásunkban elnyomja azt. Ez a lelkiismeretünk. Mindig a lelkiismeretünk iránymutatását követni nagyon nehéz lenne, talán csak néhány szent-

147

életű embernek sikerül. Nekünk bőven elég annyit tenni, hogy kezdjük el tudatosan kihallani ezt a hangot az egyelőre nála jóval erősebb háttérzajból. Ezt a készséget úgy lehet fejleszteni, hogy döntéshelyzetekben feltesszük magunknak a kérdést, vajon melyik út a helyes, majd várunk és figyelünk a válaszra, ami esetleg csak később érkezik meg, mondjuk relaxáció közben, mikor tengernyi felesleges gondolatunkat el tudtuk csendesíteni. Más helyzetekben, amikor valami rosszat cselekedtünk, és belülről ennek kapcsán kérdések kopogtatnak lelkiismeretünk ajtaján, nyissuk ki nekik azt, ahelyett hogy elhessegetnénk őket. Figyeljünk oda testünk jelzéseire is. Nyilván nem véletlen, amikor libabőrös lesz a karunk, vagy könnyek gördülnek végig az arcunkon. Valami eredendően szépnek és jónak a közelébe kerültünk. Jegyezzük meg tudatosan, hogy mi az, mert egyértelműen a helyes irányba mutat. Ne feledkezzünk meg a nevetésről sem. Ugyanolyan spontán megnyilvánulás mint az előzőek, és ugyanúgy valami jót jelez. Nagy valószínűséggel annak az embernek a jótékony hatását, akivel együtt nevetünk. Testünk más jelzéseire is figyeljük oda, mert magától értetődő módon a figyelmünket akarják felhívni valamire, mondjuk egy kialakulófélben lévő betegségre, vagy lehet, hogy lelkünk tiltakozik az ellen, hogy valamit elnyomunk vagy rosszul csinálunk, esetleg tévúton botorkálunk.

148

Ösztöneinkre is elfelejtettünk hallgatni, pedig azok védelmünket szolgálják. Az ember az egyetlen lény ezen a bolygón, amelyik ezt képes figyelmen kívül hagyni. Többet eszik és iszik, miközben kevesebbet mozog, szeretkezik, alszik és tartózkodik a friss levegőn, mint amennyire szüksége lenne. Figyelmen kívül hagyja a veszélyt jelző üzeneteket is, vagy egyenesen magát a súlyos veszélyt. Ezért van az, hogy nem éljük túl azt az iszonyatos rohanást, amibe civilizált világunkhoz való ragaszkodásunk hajszol bele.

A magyar nyelv A magyar szólásmondások, népi bölcseletek és megfigyelések megdöbbentő mértékben igazak, és lényegretörő éleslátással mutatnak rá a dolgok valódi természetére. Milyen szép is lenne választékosan beszélni, mondandónkat a már alig használt közmondásokkal, idézetekkel, szólásokkal és hasonlatokkal színesíteni. Ha már csak alig ismerünk néhányat belőlük, vehetünk egy ilyen gyűjteményt tartalmazó könyvet, vagy letölthetjük az internetről. Ugyanazt az eredményt fogjuk elérni, mint amikor gyermekeink a világ legkifejezőbb nyelvét tanulják. Értelmünk csiszoltabb lesz az átlagosnál. Én úgy gondolom, hogy kötelességünk a magyar nyelv választékosságának és kifejezőerejének megőrzé-

149

se, gyermekeinknek való átadása, végtelen szókincsünk tudatos használatával. „Nyelvében él a nemzet” mondta Széchenyi István, aki valószínűleg nem tévedett, és nem nagyon értene meg egy ilyen, ma teljesen általános Whatsapp vagy Facebook párbeszédet: - wazzup? ;) - omg :D - wtf? B) - xoxo lol XD Ha már a Facebook szóba került, érdemes megemlíteni, hogy az ismerősgyűjtő verseny eredménye képpen olyan mértékű bölcsesség-dömpinget láthatunk ott minden nap, hogy már el sem olvassuk azt, amelyik egy sornál hosszabb. Ebből is lehet előnyt kovácsolni. Én először is rendszeresen takarítok az ismerőseim között. Akikkel nem tartom a kapcsolatot, vagy nem régi osztálytársak, barátok, azokat kitörlöm. A megmaradtak megosztásait pedig figyelem egy ideig, majd úgy állítom be a nyomonkövetésüket, hogy csak azok aktivitása jelenjen meg, akik mondanak is vele valamit, megnevettetnek, esetleg nekem tetsző képeket tesznek közzé. Néhány alkalommal igazi kincset is találhatunk a híres gondolkodók, művészek, tudósok bölcseletei között, egy új és izgalmas témát, vagy egy meglévőnek az újszerű megközelítését.

150

A természet Szerencsések azok, akik nem szakadtak el még teljesen a természet szépségétől. Az ember ősi és egészséges lelkülete visszavágyik oda, ahonnan származik. Az erdőbe, a rétre, a patak, a folyó vagy a tó partjára, a hegyekbe vagy a világ túlsó oldalán még létező tiszta vizű tengerek mellé. Ezzel szemben a civilizált ember a nagyvárosi betondzsungel közepében él magas acélkalitkákban összezsúfolt tömegekkel együtt lélegezve. Két órát ül a dugóban, hogy megtegyen egy tíz kilométeres távolságot otthona és munkahelye között. Naponta kétszer. Munka közben még nagyobb tömegekkel van egy légtérbe zárva, és ha papírdobozkája szerencsésen kapott helyet, az üvegfalon keresztül jól láthatja a szomszédos irodaházak üvegfalait. Elég éles az ellentét. A városi ember ettől agresszívebb, testileg és lelkileg betegebb, mint vidéki társa. Mit tehet ez ellen, ha sorsa a heringes dobozba zárja? Amikor épp nem költséges és egyben önpusztító életformájának fenntartásáért küzd, keresheti az alkalmakat, hogy eljusson a természetbe. Naponta a közeli parkba, hétvégén vidékre, az éves szabadságok alkalmával pedig egy igazából felüdítő helyre. Ha elég ügyes, össze tudja kötni a kellemeset a hasznossal úgy, hogy mindezt a családjával együtt teszi. Arra is lehet alkalmat találni, hogy néha a csillagos eget együtt kémleljük. Például a hullócsillagokat augusztus közepe környékén. Ragyo-

151

gó időben pedig forduljunk becsukott szemmel egy pár percre a nap felé, és hagyjuk erre a rövid időre a gondjainkat magukra. Lakótelepi másfél szobát is lehet úgy berendezni, hogy legyen benne némi élő zöld, színes és illatos kis virág (szintén élő), és az unalmas tapéta helyett a falakon szívünket melengető tájképek vagy poszterek. Aki megteheti, az egy egész helyiséget is kialakíthat relaxációs kuckónak vagy anti-pánik szobának.

A zene Nagyon eltérő az ízlésünk. Ez így van helyén. Vannak akik nem szeretik például a filmeket, mások a képző152

művészetekért vagy a tudományokért rajonganak kevésbé. Akad, akit untat a vidámpark és lázba hoz egy rosszul nyomott pénzérme. Olyan emberrel viszont még nem találkoztam, akinek ne lett volna valamilyen zenei kedvence. Akár az aktuális slágerek közül egy, a közismert klasszikus művek híres dallamsorainak egyike, gyerekkora bandáitól egy szívesen felidézett akkord vagy akár egy viszonylag monoton szerzemény, mely a háttérben szólva fejti ki kellemes hatását. Van, hogy csak közérzetünket kényezteti egy kicsit a zene, de akadnak ritka pillanatok, mikor libabőrös lesz a karunk egy dallam hallatán. Ez utóbbira figyeljünk tudatosan, hiszen újabb szövetségesre leltünk, ha úgy tetszik, az Univerzum szólított meg minket. Adjuk meg néha a módját, hogy lelkünket az eufória cirógathassa. Biztos, hogy szüksége van ilyen táplálékra is. Ahogy Beethoven fogalmaz: „A zenének a férfiszívben tüzet kell szítania, és könnyet fakasztania a női szemből.” Az emelkedett ritka alkalmakon felül kereshetünk olyan hallgatnivalókat is, melyek jól illenek az adott pillanathoz, hangulathoz vagy tevékenységünkhöz. Nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Mikor ezeket a sorokat írom az éjszaka közepén, egyedül ücsörögve egy recepciós pult mögött, a gépemen halkan szól egy Enigma című album, ami már hosszú ideje közel áll hozzám, és érzem, hogy jó hatással van a közérzetemre. Találhatunk sok ehhez hasonlót az interneten. Kifejezetten relaxációhoz valót, egyszerűen csak kellemesen 153

nyugtatót, vagy éppen energizáló hatásút. Akit érdekel a téma egy kicsit részletesebben, az könnyen utánajárhat az úgynevezett binaurális dallamoknak.

Rezonancia Mi a manó? Benne van a nevében. Együtt rezgés. Olyan dolgok, melyekkel közös hullámhosszon vagyunk, és lehet, hogy nem is tudnánk meghatározni ennek okát. Van pedig bőven olyasmi, aminek irányában megmagyarázhatatlan, mégis kellemes vonzalmat érzünk. A baj az, hogy egy röpke pillanat után gyorsan továbblépünk. Ne tegyük. Figyeljünk tudatosan azokra az impulzusokra, élethelyzetekre, tevékenységekre, helyszínekre, képekre, dallamokra és gondolatokra, melyek spontán váltanak ki belőlünk kellemes érzést, látszólag ok nélküli vonzódást. Nézzünk pár konkrét példát. Nincs rá különösebb okom, de a következők erős és pozitív érzelmeket váltanak ki belőlem: hegyek között megbújó tavak, egy csendes tóparti házikó erdővel a háttérben, tiszta vizű tó nádszélén fehér faház kikötött csónakkal, nyár éji zivatarban az égen cikázó villámok, a gyönyörű harci mének és nem utolsó sorban maga a mellérendelés csodálatos szellemisége. Michael Talbot szerint az efféle vonzódások nem a véletlen művei. Előző életeink során játszottak meghatározó szerepet.

154

„Your Past Lives, a Reincarnation Handbook” (Előző életeink, reinkarnációs kézikönyv) című könyvében erről részletesen is ír. Mindenkinek meg vannak a maga szívet melengető tájai, vidékei, helyei és sok más egyéb. A csillagos égbolt vagy éppen a szikrázóan kék, egy állatfaj, esetleg letűnt idők képviselői, vagy egy hangulat, egy dallam, egy bizonyos lelkület. Kereshetjük ezeket is tudatosan. Nem kell hozzá a fél világot beutazni. Figyeljünk arra, ami minden ok nélkül mélyen megérint minket, akár internetes böngészés közben. Ne rohanjunk tovább. Szánjuk rá az időt és keressünk hozzá hasonlókat, mentsük le a gépünkre, és ha biztosak vagyunk a belülről kellemesen bizsergető érzésben, jegyezzük meg azt. Vegyük körbe magunkat ilyen képekkel és élményekkel. Ha van rá lehetőségünk, rendezzünk be egy külön kis szobát tudatunk szent kápolnájának. Alakítsuk ki otthonunkat, kertünket vagy hétvégi nyaralónkat lelkünket megmosolyogtató módon. Csalogassuk közelünkbe azokat a környékbeli állatokat, melyek kedvesek a számunkra és még nem pusztultak ki, vagy nincsenek eltűnőfélben mint a gyerekkoromban millió szám fel-alá cikázó fecskék. Ha lesz még egyszer újra saját otthonom, biztos hogy be fogok rendezni egy külön szobát magamnak, ami csak ilyesmivel lesz tele. Képekkel, tárgyakkal, illatokkal, a háttérben szóló zenével, és természetesen egy kényelmes fekhelylyel a relaxáció szolgálatában. 155

A rezonancia további tanulmányozása magyarázatot adhat velünk született fóbiáinkra is. Én például tériszonyos vagyok, pedig tudom, hogy nincs rá semmilyen konkrét okom. Végiggondoltam és kutattam a gyerekkoromat. Soha nem ért olyan trauma, ami ezt indokolttá tenné. Arra is emlékszem, hogy néhány évesen, apám biztonságot nyújtó kezét fogva sem mertem a második szintnél feljebb menni a János-hegyi kilátóban. Egyesek a pókoktól, a városi galamboktól, mások a vízbefulladástól vagy teljesen más dolgoktól félnek indokolatlan mértékben. Használjuk ki ezt is a magunk javára. Tudassuk értelmünkkel, hogy nincs szükségünk pszichiáterre, sem nyugtatószerekre, mivel nem kínoz semmilyen rejtélyes lelki betegség, ha valami megmagyarázhatatlan módon kelt félelmet bennünk. Még csak a lélekvándorlásban sem kell hinni. Elég ha tudjuk, hogy ez természetes része az életünknek, és kezeljük eszerint azt a maga helyén. Ne feledjük az általános érvényű igazságot: amit tudunk és ismerünk, az nem tölti el szívünket félelemmel.

A hit „Sajátos, elkülönült és ősi a magyar lélekfelfogás. A halott lelke a túlvilágon újjászületik s – újra meg újra – visszatér az élők itteni világába. A két világ ugyanazon

156

a létsíkon, egyenrangú viszonyban áll egymással. Az anyagot a lélek ereje mozgatja, és teszi élővé. A lélek és az ember viszonya mellérendelt. Ez a lélekhez kötődő, a házastársakat is jellemző mellérendelő szemlélet nem igényli az alárendelő teremtéslegendát, a teremtmények függőségét. A lélekszimbólumok a magyar felfogásban nem válnak személlyé, és nem kapnak nevet, s nem is ábrázolják őket emberi formában. A magyar népmesékben a jót a jó példák és a jó emberek segítik. A magyar hitvilágban a szépet, a nemeset és a jót hasznosnak is tartották. Tudták, hogy jó vagy rossz sorsuk okos vagy téves döntéseiktől függ.” Idézet Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-Medencében” című tanulmányából

A hit nagyon fontos mozgatórugója és formáló ereje egész életünknek, ami értékes iránytűként mutathat utat a hosszú expedíció során. Ugyanakkor az évek múlásával hitbéli meggyőződéseink sokat formálódhatnak, esetleg teljesen meg is változhatnak. Kérdés, hogy hitünk a sajátunk-e, és amellett vannak-e más, számunkra szimpatikus hitvilágok is, vagy azok egyes tanításai. Fontos, hogy őszintén hiszünk-e abban, amit csinálunk, amit célul tűztünk ki magunk elé, ami értéket képvisel a számunkra, mivel nagyon valószínű, hogy amiben kétségek nélkül hiszünk, az valósággá válik. Ezért van különösen fontos jelentősége, hogy 157

saját hitünk legyen, hiszen ha mások meggyőződését tesszük a magunkévá, azzal az ő valóságukat erősítjük. Nem tanácsos tehát mások fikcióit térden csúszva imádni, mert megszüntetjük vele önálló létünket. Hitével teremt az ember. Ez eredeti szerepe a Világegyetemben, amit mára már teljesen elfelejtett a neki adatott többi csodálatos képességével együtt. Muszáj ugyanakkor különbséget tenni a vallás és a hit fogalmai között, és ezt a különbséget helyesen értelmezni. Mint ahogy láttuk már kárát annak, ha mások céljait valósítjuk meg, mások álmait álmodjuk, nem saját életünket éljük, úgy hitünk kialakítását se bízzuk idegenekre, különösen ne egyházakra vagy szektákra. Amit mindenki egyszerűen beláthat, az nem több, minthogy a vallást mások találják ki nekünk és teszik kötelezővé, a nem olyan régmúlt időkig erőszakkal. Sokunknak az anyatejjel együtt kell a különféle abszolút igazságokat magába szívnia. A tudatos gondolkodónak azt kell látnia, hogy mindez idegen dolog számára. Ha abból a tényből indulunk ki, hogy az abszolútnak hitt igazságok zöme a tudományokban az elmúlt évszázadok alatt megdőlt, a történelem során pedig semmi máshoz nem mérhető pusztítást vitt végbe a különböző társadalmakban, a dogmatikus szemellenzőket eleve eldobhatjuk. Ne higgyünk el semmit, ami megkérdőjelezhetetlen igazságnak van kikiáltva. A nagy semmi irányában érzett alázatos térden csúszási és hajlongási kényszerünktől is nyugodtan 158

szabaduljunk meg egy kézlegyintés könnyedségével. Legyen hát mindenkinek saját hite? Nyilván nem kötelező, de miért hangzik ez olyan elképzelhetetlennek? És hogyan lehet ilyesmire szert tenni egyáltalán? Gyermeki nyitottsággal, sok különböző tanítás, eszme, életmód és hitvilág megismerésével, gondolkodással és megtapasztalással. Odafigyeléssel az ember természetének még romlatlan részére. Lelkiismeretünk szavára. Érzékeinkre. Érzelmeinkre. Ösztöneinkre. Álmainkra. Egymásra. Az ébredés általában azzal kezdődik, hogy az élet nagy kérdései válaszra várnak, melyekre levetett szemellenzővel már nehéz rátalálni az abszolutista irományokban. Ez természetesen életkor és egyéni értékrend függő, és nyilván mindenki a neki jutott képességek szerint kezd kutakodni. Logikus gondolkodással, spirituális érzékenységgel, esetleg „paranormális” adottságokkal, vagy egyszerűen csak kíváncsiságtól vezérelve. A legtöbb esetben arra a válaszra jut a kereső, hogy lennie kell egy mindent átható legfőbb szellemi erőnek. Ezt nyilván nagyon nehéz érzékletesen szavakba önteni. Lényegét tekintve viszont mindig ugyanarról van szó. Valami vagy valaki nagyon másról, mint az abszolutista vallások szigorú mindenhatói, akik félelmet plántálnak a lélekbe és a tudatlanság sötétjét borítják az értelemre. Büntetnek és jutalmaznak, aszerint hogy ki milyen mértékben engedelmeskedik akaratuknak. Miben különböznek akkor a másokat uraló 159

ember zsarnokoktól? A mindenséget átható rendet, tudatosságot és harmóniát sokféleképpen szokták meghatározni. Van aki Univerzumnak nevezi, van akik számára az elme csendjének diadalát jelenti az egó fölött, mások a feltétel nélküli szeretet teremtő erejével tartják azonosnak, míg egyesek tudatalattink legmélyebb és közös részével. Nyilván ez mindenkinek a hitétől függő meghatározás kérdése. Istennek a fentebb olvasottak miatt nem tartom szerencsésnek nevezni. Másrészt, oly sok különböző vallás és hitvilág oly sok egymástól alapvető lényegében és természetében eltérő istene létezik, hogy a megnevezés már rég nem képes hűen visszaadni annak valódi tartalmát. Különösképpen azért nem, mert megszemélyesít valakit, aki abszolút mértékben mások és mindenek felett áll, és már attól is meghalunk, ha csak megpillantjuk. Más szóval, emberszabásúvá teszi mindenek lényegét, és ami még rosszabb, minket szolgaként alárendel neki és távol tart tőle. Általában ésszerű dolog a gondolkodásunkból kiiktatni az abszolút igazságokat. Azokat, melyekről mások azt állítják, hogy valami csak is úgy lehetséges, ahogy az írva vagy mondva vagyon, és ami attól eltér az hazugság és gonosz. Mi magunk is bánjunk ezzel óvatosan, mikor mondandónkat formáljuk. Abszolutista kijelentések helyett, különösen azok számára, akik bölcsen semmi ilyesmit nem hisznek el, célszerűbb az 160

elképzelhető, a valószínű vagy ehhez hasonló jelzőket használni. A gondolkodó ember tud már annyit az életről, létezése céljáról és a Világegyetemről, hogy nem hisz el mindent, amit kész tényként tárnak elé. Megvizsgálja inkább kellő alapossággal, hogy az milyen mértékben illeszkedik saját meggyőződéséhez. Ha mélyebbre tekintünk például a dogmák tanításaiba, akkor olyan istenről olvashatunk, aki embereket különböztet meg származásuk alapján, a legnagyobb lelki nyugalommal ad parancsot népek, elsőszülött gyermekek és alvó katonák kiirtására. Nagyon szigorú törvényeket szab. Legelső rendeletében megtiltja a gondolkodást, a tudás fájáról az alma leszakítását, majd a szófogadatlan vétséget oly kegyetlenséggel torolja meg, hogy a világ kifordul a tengelyéből a mérhetetlen szenvedéstől. A kollektív ítélet végrehajtása során pedig egyedüli bűnösnek a nőt bélyegzi meg, és rendeli alá egyúttal a férfinak, mint önálló gondolkodásra képtelen teremtményt. Természetesen ő maga is férfi. Bár külsejére nem sokat ad. Nagyjából úgy néz ki mint a Télapó, csak mosoly és piros sapka nélkül, és korántsem kis virgácsokat osztogat, ha vétkezünk. Humorérzéke a nullához konvergál, ami igen alacsony intelligencia szintre utal. Büntetésünk pedig örökké tartó szenvedés egy borzalmasan forró és horrorisztikus föld alatti börtönben. Ez a vallás a mai napig a félelemkeltés, a jobb sorsa érdemes emberiség megnyomorításának egyik legfőbb eszköze. Nem tesz mást, mint saját, pontosabban kitalá-

161

lói képére formálja a Mindenséget. Arcátlan mértékű arrogancia és pökhendiség. Ez az igazi istenkáromlás. Gondolkodó ember nyilván nem hiszi el a leghatalmasabb szellemi erőről, hogy akaratával egyező lenne az a mérhetetlen kín és borzalom, amit az embereknek és Föld Anyának kellett a történelem során elszenvedniük. Ott van viszont nekünk a fiú, Jézus, akiben elég hinnünk, és akkor minden bűnünk bocsánatot nyer. Ha nem hiszünk benne, akkor marad az első számú szabály. A bűn zsoldja halál, méghozzá végleges. Hogy is van ez? És miért kellett Jézusnak szenvednie és meghalnia? Erre az úgynevezett isteni szentség a válasz. Ha egyszer isten megmondta, akkor megmondta. Az sosem változhat. Hacsak valaki meg nem hal helyettünk bűneinkért. Nos, nem kell hát mást tennünk, mint a Megváltó legmélyebb tisztelete mellett kedvünkre ölni, rabolni, csalni, lopni, mások életét megnyomorítani. Ott a bűnbocsánat kimeríthetetlen forrása. Ne felejtsük el, hogy a középkorban az egyház pénzért árulta a bűnbocsátó cédulákat. Mit is pontosan? Krisztus vérét néhány garasért bűnözőknek vagy tiszta de ostoba lelkeknek. Még egy örök kérdés. Mi van, ha egy kisbaba meghal mielőtt gondatlan szülei megkereszteltették volna? Pech. Irány a pokol örökké égő tüze. Értelmes ember el nem hisz ilyesmit. Tudja róla, hogy mások találták ki számára, ugyanúgy mint a reklámokat és a média ösz162

szes tudatromboló mocskát. Pokol örök tüze. Elég ijesztő. Félelem, amit az egyház plántál a jámbor szívekbe. Jézus ugyanakkor az emberi történelemben a legtökéletesebb példája a mindenki iránt érzett és meg is cselekedett feltétel nélküli szeretetnek. A humánum számára idegen vallás istenével alkotott ellentétpárban pedig a szenvedő emberiséget szimbolizálja. Nagyon éles az ellentét. Nem kell kimondani ennek kapcsán annál többet, minthogy ha választani lehet, akkor inkább Jézus jelenlétét szeretnénk kérni, nem pedig az írástudókét, a papokét, akiket a történelem során két dolog motivált csupán. Hatalom és pénz. Nem ismerős ez valahonnan? Ez nem csak ismerős. Tökéletesen ugyanaz, mint a világot bitorló „disznófejű nagyúr” két istene. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a kereszténység szent könyvének első, nagyobbik része nem is a sajátja. A zsidó nép több szent iratát magába foglaló, úgynevezett Tanakh, mely az ő hitükről és történelmükről szól. Az egyházvezető papok a Tanakhoz csatolták hozzá a Jézus életéről szóló, általuk tetszőleges módon válogatott, ógörög nyelvből fordított írásokat. Születése után négyszáz évvel. Jézus kapcsán legfontosabb a valódi keresztény élet, azaz követése magas mércéjének átgondolása, ami gyakorlatilag teljesíthetetlen célkitűzés ember számára. Ő sem azt várta el tőlünk, hogy hozzá hasonló tökéletes 163

isteni lények legyünk. Azt mondta, legyünk olyanok, mint a gyermekek és szeressük egymást. Úgy gondolom, hogy ez a két üzenet az, amivel érdemben foglalkozni kell. Ha hitről beszélünk, nem hanyagolhatjuk el az imádkozás fontosságát. Az ima nagyon komoly erővel bír. Hittel teli, pozitív és erőteljes teremtő gondolat, mely az élet jobbá tételét szolgálja. Még nagyobb ereje van az együtt imádkozásnak, együtt meditálásnak és az együtt gondolkodásnak. A teremtő erő ilyenkor összekapcsolódik és megsokszorozódik. Nézzünk végül egy konkrét példát egy saját hitvilágra. Én teljes bizonyossággal hiszek a reinkarnációban és annak lényegében, a halhatatlan emberi tudat folyamatos tanulásában és erkölcsi fejlődésében. Ilyen módon hiszem, hogy a földi élet célja és értelme a tudás és a szeretet. Hiszem, hogy körülményeink, melyekbe beleszületünk és életünk meghatározó eseményei, vezérlő erői nem a véletlen művei, hanem előző életeink tanulságaiból következnek meghatározott tanulási és fejlődési céllal. Minden további rajtunk áll, itt és most, jelenlegi gondolataink, döntéseink és cselekedeteink minőségének megfelelően. Ebből adódóan, sorsunkat személyiségünkkel és hitünkkel együtt mi magunk formáljuk, tudatosan vagy tudatlanul. Ha rossz dolgok történnek velünk, az saját attitűdünkből, hibás döntéseinkből, helytelen cselekedeteinkből, nega164

tív gondolatainkból adódik. Számomra egyelőre nyitott kérdés a karma törvényszerűsége. Ha egy olyan fajta vezérlő rendszerről van szó, mely pontosan megmutatja nekünk, hogy milyen fájdalmat okoztunk helytelen vagy gonosz cselekedeteinkkel, akkor egy hasznos segítő erőnek tekintem, mely jól szolgálja személyes fejlődésünk folyamatát. Azok alapján, amit eddig olvastam vele kapcsolatban, még nem tudtam logikailag elhelyezni saját hitvilágom rendszerében. Abban ugyanakkor teljesen biztos vagyok, hogy az Univerzum nem büntet és nem jutalmaz. Dinamikus kölcsönhatásban áll velünk, gondolataink, törekvéseink és cselekedeteink minőségének megfelelően. Hiszek abban, hogy ha meghozunk egy helyes döntést és annak irányában következetesen haladunk, minden segítséget megad a számunkra, hogy céljainkat valóra tudjuk váltani. Hiszem, hogy mi magunk vagyunk a Mindenség, mely önmaga is folyamatosan fejlődik. Ezért van szükség a mi egyéni fejlődésünkre is, ami választ adhat a reinkarnáció értelmének miértjére. Hiszek a Világegyetem mindent átfogó és minden egyes részében jelenlévő tökéletes rendjében, tudatot és anyagot egyaránt magába foglaló megbonthatatlan egységében. Hiszek abban, hogy nem vagyunk e tökéletes egység egészétől, ebből következően egymástól és a természettől sem elválaszthatók. Ami mégis elvászt minket valódi énünktől, 165

egymástól, a többi élőtől és az Univerzum egészétől, az hazugság vagy illúzió. Hiszem, hogy nem sebezhetünk meg úgy senkit és semmit, nem árthatunk úgy másoknak, hogy azzal magunk ellen ne vétenénk. Úgy gondolom, hogy azok, akik már sokadszor járnak ezen a planétán, általában bölcsebbek frissen érkező vagy csak néhány emberöltőnyi kurzuson részt vett társaiknál. Nyilván több mint visszatetsző a normális ember számára, mikor a tizenéves afrikai fiúcska büszkén lengeti magasba az épp általa agyonlőtt társának a szívét. Ezek a friss formációk, és mindazok, akik számára az élet szentségének fogalma nem jelent semmit, valószínűleg csak most kezdik pályafutásukat, esetleg hosszabb ideje ugyanabban a csapdában vergődnek. Az arány ilyen módon nem feltétlenül egyenes látogatásaink számossága és személyes fejlődésünk előremenetele között. Nagy mértékben meghatározhatja az élet és egymás tiszteletéhez való viszonyunkat az is, hogy milyen kultúrába születünk, milyen családi légkörben nevelkedünk. De. Mire felnövünk, már nincs lehetőségünk másra hárítani a felelősséget. Ebben a tekintetben a mellérendelő vagy az azzal ellentétes alárendelő szellemiség a meghatározó, amiről a sokszor idézett Cser-Darai tanulmányban, illetve Cser Ferenc írásaiban olvashatunk. Számomra nem kétséges, hogy az Univerzum rendje mellérendelő. Az alárendelés mai mértéke és elterjedtsége bolygónkon pedig beteg módon természetellenes. 166

Hiszem, hogy nincs pokol és nincs örök kárhozat. Ezek csak kitalált megfélemlítő eszközök, hogy vakon és engedelmesen vonuljunk birkák módjára. Ebből fejlődött ki a média és a marketing világa, majd mára az emberi értelem tudományos szintű manipulálása. Teljes mértékben ugyanarra építenek az egyházak, mint a bankárokat szolgáló politikusok és globális média óriások. Nevezetesen arra, hogy ők programozzák be tudatunkba, hogy mit gondoljunk és hogyan érezzünk egymás iránt. Meggyőződésem, hogy a pokol legfeljebb itt létezik a Földön. Az a hely az, ahol a világot bitorló hatalmasságok tartanak fogva minket, miközben úgy módosítják tudatunkat, hogy gondolkodás nélkül cselekedjük az ő akaratukat. Gyűlöljük és gyilkoljuk egymást, pusztítsunk ki minden élőt e bolygóról. A szomorú helyzet az, hogy a munkát már elvégezték, hiszen gondolkodás nélkül elhisszük magunkról, hogy rabszolgák vagyunk, és hogy ez ellen semmit sem tehetünk. Ez azért jelent igazi katasztrófát az emberiség számára, mert mindenkinek magának kell rájönnie, hogy elátkozottnak tűnő sorsa csak illúzió, arra, hogy a szabadság eszméjét nem lehet golyóval, tőrrel, vagy méreggel elpusztítani. Az egyetlen hatásos fegyver ellene a tudatmódosítás, a mindennapos agymosás.

A fejezet végéhez közeledve nem árt tisztáznunk néhány fontos fogalmat, illetve azok használatát. A hasonló témájú, gyakorlatilag végtelen terjedelmű iro167

dalom sokszor különböző értelemben használja a tudat, a tudatalatti, a lélek, a szellem, az én, az egó fogalmait, más hasonlókkal együtt. Miben különböznek ezek, illetve hogyan kapcsolódnak egymáshoz? Véleményem szerint csupán három dologról van szó összesen. A tudat egységét az értelem és a lélek kettőse alkotja, nyilvánvalóan egymásnak mellérendelten. A tudatos és az ösztönös rész. Racionalitás és érzelmek. Tudás és szeretet. Egységben, egymás mellett, egymásért.

Az egyensúly Egyensúly mindenben. Az én hitem szerint az Univerzum természetes rendjének legfőbb jellemzője, ami szerencsés esetben lehet életünk vezérlő motorja is. Egyelőre talán még nem az. Nem a mi hibánk, de a mi felelősségünk, hogy tegyünk érte. Általában véve, az ember annyira túl komplikálja életét, hogy elmélyült tudásra kell szert tennie már ahhoz is, hogy képes legyen szeretni vagy jól csinálni dolgait. Azt is csak komoly tanulással és gyakorlással tudja elsajátítani, hogy ne aggódja magát halálra a bolond világ által felállított kötelezettségei miatt. Ugyanakkor mindenben megtalálni az egészséges mértéket, kialakítani a szükséges egyensúlyt már a tudatos gondolkodás magasiskolája. De nem kell tőle megijedni. Mindannyiunkban

168

meg van a képesség az elvégzéséhez. Ami igazán fontos, először magunkban kell rendet tennünk. Nem szabad, hogy tudatunk és testünk egymás ellen hadakozzon. Értelmünk és lelkünk is harmóniában kell, hogy együtt formálják tudatunkat, irányítsák okosan átgondolt cselekedeteinket az élet minden területén. Komoly kihívást jelent ez napjainkban, mikor körülöttünk gyakorlatilag minden a feje tetején áll, az emberek kifordultak önmagukból, tönkretettük a természetet, elfeledkeztünk mindenről ami szép és értékes. Mai világunkban jogaink és kötelezettségeink aránya is nagyjából úgy oszlik meg, mint annak anyagi javai, melynek több mint kilencvenkilenc százalékát a Föld lakosságának kevesebb mint egy százaléka birtokolja. Nem jól van ez így. Az embernek születése jogán jár a tiszta levegő és víz, az egészséges élelem, az otthon, a béke és a kifogástalan egészség. Ingyen. Elfogadhatatlan, hogy a huszonegyedik században még mindig háborúktól, éhínségtől, nyomortól és betegségektől szenvednek milliárdok. Lehetőségeink már réges rég meghaladták ezt a tarthatatlan állapotot. Ha ennek megszüntetéséhez először magunkban kell a dolgokat a helyükre tenni, mi lehet az első lépés az egyensúly vonatkozásában? Nyilvánvaló, hogy legtöbbünk értelme és lelke között nincs megfelelő összhang. Ez leginkább abból adódik, hogy tudatunkat túl sok felesleges gondolat uralja, így 169

lelkünk nem kapja meg a neki járó szerepet. Ennek kiegyensúlyozásához nagyszerű eszköz mély relaxációban elcsendesíteni az értelmünket. A vég nélkül áramló felesleges ezernyi gondolat helyett hagyjuk inkább, hogy lelkünk üzenjen nekünk. Küldjön képeslapokat szimbolikus üzenetek, kellemes élethelyzetek formájában, vagy egyszerűen csak csendes békességben kényeztessen és gyógyítson minket. Ez gyakorlatilag nem más, mint a meditáció. Nevezzük bárhogyan az elcsendesedett békés állapotot, nagyszerű környezetet biztosít ahhoz, hogy e kapcsolatot felvegyük és rendszeressé tegyük. Lelkünk ugyanis valószínűleg nem más, mint felsőbb énünk, mely leélte már összes életünket, így rendelkezik azok minden tapasztalatával és tanulságával, a végtelen tudással, amit a legnagyobb örömmel oszt meg velünk, hiszen egyek vagyunk, csak jelenlegi énünk még egy korábbi fejlődési szakaszában tart, egy alacsonyabb tudatossági szinten létezik. Mindez úgy lehetséges, hogy tér és idő csak földi létünk során köt gúzsba minket (de már erről a kettőről is tudjuk, hogy még itt sem abszolút a jellegük). Az e kötöttségektől szabad lélek számára pedig felesleges fogalmak. Magától adódik a könyv címével egybecsengő válasz arra a kérdésre, hogy vajon ki tud nekünk segíteni egy olyan nehéz feladatban, mint az egyensúly megteremtése életünk oly sok irányban szerteágazó területén. Mi magunk. A második, hasonló elszántságot és kitartást kívánó 170

mérföldkő tudatunk és testünk harmóniájának megteremtése. Rendelkezünk már a szükséges tudással ahhoz, hogy megvalósítsuk. Kellő motivációt pedig úgy tudunk szerezni, ha belegondolunk, hogy testünk várhatóan több mint nyolcvan évig lesz az otthonunk fizikai ittlétünk során. Nem mindegy, hogy ilyen hosszú időt milyen környezetben töltünk el. Bánjunk vele ezt szem előtt tartva. Az egyensúly és harmónia kapcsán egy gondolatot az is megérdemel, hogy nem a filozófia alapvető kérdéseit kell megválaszolnunk. Sőt, valószínűleg feleslegesen pazarolnánk időnket ha állást akarnánk foglalni a tudat vagy az anyag elsőbbségével kapcsolatban. A következő fejezetben láthatjuk majd, hogy ennek a kérdésnek valójában nincs is sok értelme. Haladjunk inkább tovább életünk fontos területeinek egyensúlyba hozásával, hasznos és értelmes személyes célokat tűzve ki magunk elé. Kezdhetjük például a munka és a magánélet viszonyával.

Rengeteg témakört érintettünk az előző fejezetekben és számtalan területét vizsgáltuk meg életünknek. Reményeim szerint sokat jegyzeteltünk és valamennyit haladtunk is sorsunk irányításának kézbevételével. Ne fejezzük be a tanulást, gondolkodásunk tudatossá tételét itt. Keressünk, kutassunk tovább. Jussunk el arra a szintre, melyen már magától értetődik, hogy létünk 171

minősége teljes egészében attól függ, hogy milyen mértékben van életünk irányítása a kezünkben, képesek vagyunk-e tökéletesen uralni gondolatainkat és cselekedeteinket. Teremtő adottságaink kibontakoztatásának és lehetőségeink kiaknázásának ugyanis ezek a feltételei. Ne érjük be kevesebbel annál mint amit a Világegyetem szánt nekünk születésünk pillanatában. Félelemmentes, értékes, boldog és szabad életet. Tudást és szeretetet.

172

V. Fejezet: A rejtelmek birodalma

„Egy problémát nem lehet ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, mint amivel létrehoztuk.” -Albert Einstein

Annak reményében, hogy az olvasók egy része jegyet vált egy olyan szellemvasútra, ahol a sötétből az egyik oldalon az emberiséget a kezdetektől foglalkoztató kérdések bukkannak elő, míg a másikon az iskolában tanultaknak homlokegyenest ellentmondó tudományos felfedezések ejtenek ámulatba, és ez a két oldal körülöttünk egy idő után egymásba fonódik, arra bíztatok mindenkit, hogy kövessen ebbe a csodaországba.

„A fejlődést egy nagy hegységhez lehet hasonlítani, melyet keresztbe-kasul ösvények szelnek át. Van, amelyiken többen, van, amelyiken kevesebben járnak. Ezek a szerteágazó ösvények a meditáción és a transzcendentális szemlélődésen keresztül a keleti, vagy a miszticizmuson és intellektuális metafizikán keresztül a nyugati oldalon vezetnek végig.”

173

- Idézet Joel Whitton „Létköz” című könyvéből

Én magam egy a „nyugati oldalon vezető ösvényen” indultam útnak. Első sorban a kvantumfizikának köszönhetően kezdtem el rabláncaimat elfűrészelni. Ez a tudományág késztetett először arra a szemléletmódra, hogy ne higgyek el semmit, amíg abba bele nem gondoltam, utána nem jártam. Minden számomra még érthető anyagot megkerestem és elolvastam a témában. A lélegzetem is elállt, kezdve az alapító atyák első felfedezéseitől egészen addig az ámulatig, hogy néhány honfitársunk elméletben már messze túllép a legújabb felfedezéseken is. Jó példa erre a Nagy Gergely által jegyzett „Kvantum-radar”. Ez az interneten könnyen megtalálható tanulmány nagyjából a feléig mindenki számára érthető, és garantáltan izgalmas olvasmány. Ha valaki szeretne egy rövid ízelítőt kapni a varázslatokból, vagy csak egy kicsit oldottabban barátkozni a híres ismeretlennel, az gépelje be a keresőbe a „Dr. Quantum két réses kísérletét”. Az öt perces magyar feliratos rajzfilmen látható kísérletet 1961-ben végezték el első alkalommal sikeresen. Ez a remekbe szabott kis kedvcsináló a bevezetőben már említett „Mi a csudát tudunk a világról” című film egy rövidke részlete. A teljes film megtekintése azok számára lehet hasznos, akik eddig magától a kvantumfizika kifejezéstől is megijedtek, vagy a valamivel bátrabbaknak, akik 174

ugyan rákerestek az interneten, de végleg elijesztették őket a „kanonikusan konjugált mennyiségek szimultán nem mérhetőségével”. Véleményem szerint szándékosan. A film biztosan fog néhány új gondolatot ébreszteni a tudományokban jártasabbak elméjében is. A lényeg az, hogy számunkra, laikusok számára, az ijesztően és érthetetlenül hangzó, de legfőképp eddig semmit sem mondó világ immár barátságosan tárja ki kapuit, majd ejt egyik ámulatból a másikba. Próbáljuk meg konkrétabban meghatározni, hogy miről is van szó, mikor kvantumfizikáról beszélünk. Ahány definíciót találunk, annyi különböző értelmezést láthatunk. Sok esetben egymástól eltérőt, vagy szárazan semmitmondót, leggyakrabban pedig csak a beavatottak által érthetőt. Megpróbálom körbeírni. Maga a kvantum szó latinul mennyiséget jelent. A fizikában először egy Max Planck nevű német tudós használta 1900-ban, annak leírása során, miszerint hullámokat (például fényt) nem lehet tetszőleges mértékben kibocsátani, csak meghatározott egységekben. Ezeket nevezte el kvantumoknak. Ez azonban így nem sokat jelent számunkra, legalábbis ebben a könyvben nem. Nézzük a dolgokat egy kicsit más szemmel, mint ahogy azt mindig is tennünk kell, ha tudatos gondolkodásról beszélünk. A kvantumfizika egy tudományos válaszkeresési mód arra a kérdésre, hogy mi a valóság és megismerhetőségének lehetőségei. Ez a tudományág akkor született, mikor a fizikusok kénytelenek voltak 175

belátni, hogy az általunk addig ismert világ kőbevésett szabályai, abszolút igazságai az elemi részecskék szintjén nemes egyszerűséggel nem igazak, és olyan kérdéseket vetnek fel, amik miatt kénytelenek vagyunk gyakorlatilag mindent újraértelmezni, mégpedig a kályhától indulva. Nem csak a fizika ingott meg alapjaiban, de más tudományokban sem lehetett már ezután abszolutista kijelentéseket tenni. Nem volt többé elfogadható, hogy Darwin kizárja a tudatosságot az emberi fejlődés folyamatából, vagy hogy Freud a humánum csodáját a női mellek után való elemi vágyódás szintjére degradálja. A tudósoknak már a XIX. század végén sikerült az atomoknál is kisebb részecskék világába behatolniuk és ott az elektronokkal találkozniuk. Az elektronok adják az atomok kémiai tulajdonságait, ugyanakkor sajátjaik vizsgálata enyhén szólva is megdöbbentő eredményekhez vezetett. Ne menjünk mélyebbre a kutatóközpontok előszobáinál. Elég ha annyit tudunk, hogy az elemi részecskék világának szereplőit nem lehet kedvünk szerint kényszeríteni viselkedésükben. Például egy elektron hol jelen van, hol nincs. Elvileg bárhol lehet. Akár egyszerre mindenhol, vagy két különböző helyen ugyanabban az időpontban. Van, hogy egyszerű kis üveggolyó módjára viselkedik, van úgy hogy hullámként. A foton ikerpárok lehetnek egymástól akár fényévnyi távolságra is, akkor is azonnal követik a másik viselkedését. Az azonnal pontosan azt jelenti, 176

hogy egy időben. Nem csoda, hogy ezek az apró jószágok gyökerestől forgatták fel a teljes tudományos világot. Az utóbbi példa kapcsán érdemes elolvasni az interneten a szintén Nagy Gergely tollából származó „A fénynél is gyorsabban” című izgalmas írást. Sokszor hallhatjuk a kvantumfizika meghatározása kapcsán azt is, hogy az a lehetőségek fizikája. (Sokan szívesebben használják a kvantummechanika kifejezést.) A téma kutatói általában a lehetőségek végtelenségét értik alatta, konkrét helyzeteket leíró törvények és szabályok helyett. Ha kiegészítjük mindezt annyival, hogy a kvantumfizika a szabadság tudós hírnöke, mégpedig annak a szabadságénak, ami az általunk már jól ismert káosszal és annak számtalan halálosan beteg függőségével áll szemben, akkor közelebb kerülünk az értelméhez. A kvantumfizika kapcsán a minden korábbi tudásunknak ellentmondó felfedezéseknél engem személy szerint csak az ejt jobban ámulatba, hogy nem valami huszonegyedik századi paradigmaváltás előkészületeiről van szó, melyről eddig nem is lehetett volna tudomásunk. A fény hullám természetét sikeresen bizonyító, az első úgynevezett két réses kísérletet 1805-ben végezték el. Az elektronok hasonló tulajdonságát 1927ben bizonyították. Ahogy már láttuk, róluk később kiderült, hogy viselkedhetnek hagyományos értelemben vett anyagi részecskékként is és hullámokként is, 177

mégpedig attól függően, hogy megfigyeljük-e őket vagy sem. Egy Nobel díjas tudósa a témának, Niels Bohr egészen addig a kijelentésig megy, hogy nem is léteznek, amíg el nem kezdjük vizsgálni őket. A nyugati tudományos társadalom nagy népe tengernyi energiát fektetett abba, hogy egy átfogó és összefüggő rendszert alkosson, amit a kvantumfizika minden jelenségére egy mozdulattal rá lehet húzni, az úgynevezett Standard Modellt. Ez ugyanakkor minél tovább tökéletesítik és csiszolgatják, annál inkább sántikál, és valószínűleg borulni is fog a közeljövőben a többi megkérdőjelezhetetlen tanítást követve, a tévedések süllyesztőjébe. Üzenjük innen tudós barátainknak, hogy ne erőlködjenek egy „standard modell” létrehozásán, ami az egészet csak távol sodorja annak valódi lényegétől, megpróbálva belekényszeríteni egy jól definiálható materialista rendszerbe, ha úgy tetszik egy újabb abszolút igazságba. Ennek kapcsán is megmutatta magát az Univerzum humorérzéke. 2012 július negyedikén jelentették be a büszke tudósok, hogy sikerült végre egy autópályakörgyűrű méretű kutatóközpontban az úgynevezett „isteni részecskét” mesterséges körülmények között létrehozni. Ezt úgy hívják, hogy a Higgs féle bozon. Jelentősége a Standard Modellben olyan nagy, hogy anélkül az fabatkát sem ér. Nagyon egyszerűen arról van szó, hogy az úgynevezett Higgs mechanizmus 178

során nyer tömeget gyakorlatilag minden, ami a Világegyetemben anyagi formát ölt. Enélkül az elemi részecskék csak fel-alá száguldoznának fénysebességgel, mint ahogy a fotonok teszik, melyeknek nincs tömegük. Pusztán csak két dolog nem stimmel az „isteni részecskével” kapcsolatban. Itt van mindjárt a neve. Eredetileg egy Lederman nevű Nobel díjas fizikus 1993-as könyvének a címében szerepel, de ott még „istenverte részecskeként”, mivel nem találta senki ezt a nélkülözhetetlen Pán Péterét az apró alkotórészek világának. A könyv kiadója változtatta meg az elnevezést, a nagyobb példányszám eladásának, tehát a nagyobb profitnak a reményében. Már megint Dagobert bácsi. Neki viszont a kvantumfizika fityiszt mutat. A második gondjuk a lángelméknek a megtért tékozló ifjúval kapcsolatban az, hogy eddig semmit sem tudtak vele kezdeni. Nem tudták személyazonosságát igazolni és tulajdonságait tanulmányozni. Valójában termettek valamit a tudatukkal, amit nagyon akartak, de nem gondolták tovább. Tanuljanak inkább azoktól a kollégáiktól, akiknek nincs ugyan lehetőségük ezer milliárdnyi aranyért országokon átívelő, metropolisz nagyságú kutatóközpontokat építtetni, ugyanakkor messze előttük járnak gondolkodásban.

„Nem felfedezzük a szubatomi részecskéket, hanem valójában megteremtjük azokat, létrehozva ilyen módon az egész Univerzumot, miközben a szubatomi 179

részecskék teremtenek meg minket magunkat.” -Idézet Michael Talbot „The Holographic Universe” című könyvéből

Ez már bizony mélyvíz, jó nagy csobbanásokkal a nagy gondolkodók akvaparkjában. Mi elég ha megmaradunk az ámulatba esés szintjén. Ugyanakkor ha az ehhez hasonló számtalan csodát az ismeretterjesztés szándékával magyarázzák el nekünk, akkor megértjük. Azt viszont nem fogjuk megérteni soha, hogy miért nem tanították ezt nekünk az iskolában. Szerintem szándékosan rejtették el előlünk a tudás karnyújtásnyira lévő fáját, nehogy ehessünk a gyümölcséből. A Standard Modellen és számos más hasonló, a kvantumfizika lényegi kérdéseit megkerülő, államilag gavallér módon finanszírozott és a globális média által az egekig magasztalt lángelme-hadsereg kapcsán felvetődik az a kérdés, hogy vajon milyen mértékben függ össze ezen tudósok egy helyben tapogatózása az általuk képviselt uralkodó irányvonallal, melynek mentén kizárják a humánum csodáját és a tudatosságot elméleteikből és kutatásaik során. Ez azért megkerülhetetlen probléma, mert a kvantumfizika az egyik legfontosabb szerepet pontosan a megfigyelőre ruházza rá, mégpedig oly mértékben, hogy a megfigyelés puszta ténye homlokegyenest ellentmondó kísérleti tapasz180

talatokat eredményez. Esetleg a világ legokosabb embereinek nem azzal kellene inkább foglalkozniuk, hogy a mindmáig rejtélyes alapkérdéseket válaszolják meg és tegyék azokat az iskolában tanítható közkinccsé, például a fenti talányt, hogy miért tettetik ezek a kis csibészek tetszhalottnak magukat, ha meg akarjuk figyelni a viselkedésüket? A válasz megérne egy misét. A józan szemlélőnek ezzel kapcsolatban óhatatlanul az az érzése támad, hogy ahelyett, hogy felkapcsolnánk a villanyt a nappaliban, inkább ventilátort viszünk a Holdra, ami szépen lengeti a zászlót az ott nem létező légmozgások helyett. Még én magam is képes voltam egy laikus magyarázattal előállni, amit megkímélve itt tőle az olvasót, a függelékben vetettem papírra. A kvantumfizika jelentős része elérhető kellene legyen könnyen érthető formában is, még sem tanították nekünk soha, sok száz más csodával együtt. Elsősorban azokkal, amiktől akarva-akaratlanul is kénytelenek lennénk elgondolkodni. És ezeknek a csodáknak az ismeretében nem csak az önálló elmélkedéshez kapnánk kedvet, de ösztöneinkkel elkezdenénk érezni egy más fajta valóság létét és annak megismerhetőségét. Egy attól eltérő valóságét, mint amiben a négy dimenzióba való bezártságunk és a pénzvilág uralma tartja fogva testünket és tudatunkat. De miért zárták volna el tanáraink előlünk a fontos tárgyak alapvető és izgalmas tényeit szekrényeikbe? A 181

válasz nagyon egyszerű. Nem ők zárták el. Vagy ők sem tudtak róluk, vagy ha a kötelezően előírt mértéknél szélesebb látókörrel rendelkezve akartak felkészülni az óráikra, akkor tilos volt számukra is az ismeret egy bizonyos határon túl, és még inkább tilos annak átadása. De jó, hogy megszabadultunk a kommunizmustól, örvendezhetnénk vidáman. De nagyot tévedünk, mert annál sokkal rosszabb szabadult ránk. Egy ókori drámában hangzik el a kijelentés, miszerint „a nép akkor boldog, ha pontosan tudja, hogy mitől kell félnie”. Mennyire igaz ez. Láttuk már az előző fejezetekben, hogy milyen sok energiát kell fektetnünk abba, ha nevén akarjuk nevezni mindazt, amiből a lelkünket és értelmünket gúzsba kötő félelmeink táplálkoznak. Válaszoljunk a kérdésre is. Ki zárta el a tudást és miért? A világot uraló aranyban pancsikáló Dagobert bácsiknak a legalapvetőbb érdeke az, hogy mi, átlagemberek egyáltalán ne gondolkodjunk. Ennek leghatékonyabb eszközei pedig a tudatlanság és a félelem.

„És amit az ember tud, az bizony ismeretlenként nem tölti el félelemmel, tehát a bátorság és a biztonság a végén mégiscsak kihathat a világbéke megteremtésére és a hatalmi őrültek lefegyverzésére, majd a természettudományok sosem ismert magasságba emelésére is.” Idézet Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság 182

a Kárpát-Medencében” című tanulmányából

A gondolkodásról azt tanították nekünk, hogy szét kell választani tanulmányaink során az úgynevezett reál és humán tantárgyakat. A természettudományok maradjanak racionálisak és tényszerűek. Más szóval, legyenek minél szűkebb határok közé szorítva, és ne legyen semmi közük a képzelőerő szabad szárnyalásához. Ostobaság. Először is, ami a világnak eddig bármi jót teremtett, azt mind zseniális különcöknek, lázadóknak és álmodozóknak köszönhetjük. Nikola Tesláról például köztudott volt, hogy az emberiség jövőjét megváltoztatni képes felfedezéseinek egy részét a szó szoros értelmében megálmodta. Köztudott volt, míg nevét szisztematikusan ki nem törölték a kollektív emlékezetből, mint egy hitehagyott fáraóét. Másodszor pedig, mutassák meg nekünk azt, hogy hol található testünkben a lelkünk és az értelmünk. Az utóbbinál még magabiztosan a fejünkre mutatunk, de lehet, hogy még akkor is tévedünk. Az agy nem biztos, hogy a gondolkodás szerve. Lehet, hogy inkább egy hatalmas teljesítményű jelfeldolgozó rendszer. Később még visszatérünk erre. A lényeg most az, hogy nem lehet elválasztani egymástól a gondolkodást és az érzelmeket, az értelmet és a lelket, mint ahogy minket embereket sem. A válaszokat pedig követeljük azoktól, akik számára a mindenki által érthető magyarázatok közzétételét kiemelkedő képességeik kötelező érvényűvé te183

szik. Ahogy József Attila fogalmaz ebben a tekintetben:

„Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”

Miért van szükségünk egyáltalán ebben a könyvben kvantumfizikáról olvasni? A válasz egyszerű. Ez a bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy a valóságnak nem csak egy általunk ismert megjelenési formája van. Bizonyíték arra vonatkozóan, hogy semmit sem lehet egy mesterségesen megalkotott abszolút igazság palackjába belegyömöszölni, mivel az ilyesmi nemes egyszerűséggel nem létezik. Perdöntő bizonyíték továbbá az emberi lét és a filozófia legalapvetőbb kérdésére. A lét határozza-e meg a tudatot, vagy a tudat határozza meg a létet? Materializmus kontra idealizmus. Beleszülettünk egy anyagi világba, ahol évmilliók alatt vízben lebegő egysejtűekből fejlődtünk ki, majd legutóbb lemásztunk a fáról és okostelefonokat ragadtunk a kezünkbe, vagy az emberi tudat formálta mindig is az anyagi világot? A kérdés eldőlt. A szó szoros értelmében. Ugyanis nincs értelme. A valóságnak több szintje van. Kettő már tudományos bizonyítást nyert számtalan kísérlet során. Valószínűleg léteznek további szintek is. A legmélyebb pedig lehet, hogy nem más, 184

mint hogy mi mindannyian egyek vagyunk, miközben mi vagyunk minden. Ez természetesen még bizonyításra vár, ugyanakkor világszerte egyre többen vallják saját meggyőződésükként az ebből eredő értékrenddel együtt. Azt bárki könnyen beláthatja, hogy mindannyian közvetlen hatással vagyunk a valóságra, annak alakítására, és ez alól emberfia nem tudja kivonni magát. Ebből egy egyszerű logikai lépéssel következik az, hogy mi magunk hozzuk létre közösen a valóságunkat. A gondolkodó elme szerepe pedig az, hogy azt jobbá és szebbé tegye. Az, hogy teremtsen. Az emberek nem is tudják magukról, hogy milyen csodálatos lények, milyen kivételes képességekkel és lehetőségekkel megáldva. Nézzünk most egy nagyon egyszerű, de legalább annyira érdekes kísérletet, amit David Bohm kvantumfizikus a valóság hol érzékelhető formában jelenlévő, hol számunkra láthatatlan, két különböző szintjének érzékeltetéséhez hív segítségül. Van egy glicerinnel teli üveghengerünk, melynek közepén függőlegesen állva egy kívülről tekerhető acélrúd és azon, a henger belsejében, egy keverőlapát van. Ha a glicerinbe egy adag tintát öntünk, akkor az középtájt egy lebegő pacát képez. Ha ezt el kezdjük keverni a kis lapát segítségével, a tinta feloldódik és teljesen eltűnik, legalábbis a szemünk elől. Ha viszont ezután ellentétes irányban 185

tekerünk, akkor a tinta ismét összeáll látható pacává. A Cser Ferenc írásaiból ismert mellérendelő szellemiségre - ami nem egy tudományág része, még csak nem is filozófia, hanem egy csodálatos gondolkodásmód - az úgynevezett retrokauzalitás elmélete közvetlen módon szolgáltat bizonyítékot. Ez azt jelenti, hogy az általánosan elfogadott ok-okozati szemléletmód még a jelenlegi négy dimenziós valóságunkban sem igaz abszolút mértékben. A jövő nem a múlt terméke, a múlt nem megteremti azt, hanem a kettő kölcsönhatásban áll egymással. Ezt a Princeton Egyetem kvantumfizikai kutató intézetében kísérlettel bizonyították. A korábban említett, „A fénynél is gyorsabban” című Nagy Gergely írásban jól érthető leírást találhatunk erre vonatkozóan is. Saját véleményem szerint a kvantumfizika önálló akarattal rendelkező egyéniség, nagyon magas szintű tudatosság birtokosa, remek humorérzékkel. Ami viszont nem csak egy hóbortos elméből kipattant allegória, hanem tény, az az, hogy a kvantumfizika elmosta a határokat a hagyományos értelemben vett fizika és filozófia között. Fura egy páros, de fantasztikus gyerekeik születtek. Lehet, hogy ez elsőre egy kicsit furcsán hangzik, valahogy úgy, mintha gyermekeink egy tantárgy keretében tanulnák a biológiát és az irodalmat, együtt tanulmányozva a sündisznók szaporodását a József Attila verseiben feszülő ellentétpá186

rokkal. Érdekesebb ennél az a kettős, amit Carl Gustav Jung pszichiáter géniusz és Wolfgang Pauli Nobel díjas kvantumfizikus alkotott Jung szinkronicitás elméletének kidolgozása során, mikor a két tudós aktív és hosszas levelezést folytatott egymással. Eredetileg Jung az általa alapított analitikus pszichológia segítségével gyógyította Pauli idegösszeomlását, akit rendkívüli mértékben érdekelt a pszichiátria tudományának Jung általi teljesen új alapokra történő helyezése. Később Pauli kritikus észrevételei segítették Jung elméleteit letisztult formában véglegesíteni, különös tekintettel a szinkronicitásra, mely szerint két vagy több jelentőséggel bíró esemény bekövetkezésének egybeesése, illetve összefüggése nem véletlen. Tegyük fel újra a kérdést. Miért kell nekünk ebben a könyvben kvantumfizikáról olvasni? Egyrészt nagyon jól példázza, hogy milyen mértékben és milyen hosszú ideje titkolják el előlünk a valódi tudást. Másrészt olyan erődítménye ez a tudatos gondolkodásnak, ahonnan semmilyen erőszakkal nem tudnak minket visszatoloncolni a kóma-centerek hét milliárd ágyas kórtermébe. Arról a tudományágról van szó, amit nem lehet hazugságokkal elferdíteni, ideológiai tévmeséket koholni belőle, vagy egyáltalán bármilyen keretek közé szorítani, legalábbis hosszú ideig nem. És nem lehet az útjába állni sem. Ezt a szellemet már nem fogja Dagobert bácsi a palackba visszagyömöszölni. Egyre erősebben fénylő szellemét nem tudja már sokáig az 187

emberek elől elrejteni. És most jön a lényeg, mielőtt infarktust kapnánk a vizsgadrukktól. Nekünk a kvantumfizikát nem megtanulnunk kell, hanem tanulnunk kell tőle. A magas szintű tudatos gondolkodás megtestesítőjétől. Nem kell tudnunk besorolni az apróságokat aszerint, hogy anyagi részecskék-e vagy kölcsönhatásokat közvetítenek, esetleg tömeget biztosítanak a többiek számára. Lehet, hogy feleslegesen is magolnánk, mert holnapra kiderül, hogy mindez csak egy csoport tudós képzeletében létezett, a valóságban pedig nem. A kvantumfizika legfontosabb tanítása számunkra az, hogy az lesz a valóságunk, amit tudatunk erejével mi magunk teremtünk meg. Ha pedig nem teremtünk, akkor nem lesz saját valóságunk. Maradunk tudatlanok, akik még azt sem látják magukról, hogy nem a bankok csili-csálé ügyfélszolgálatán várakoznak, hanem a halálsoron.

„A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék.” -Ludwig van Beethoven

Így kapcsolódik egymáshoz minden, amiről eddig ebben a könyvben olvashattunk. Elérkezett az idő. 188

Váltani kell. A kizsákmányolás alapú társadalmi rendszerekről a tudás alapúra. Nyilván komoly az ellenállás, és pontosan a huszonnegyedik órában járunk, mielőtt az emberiség elpusztítja önmagát. Mindeközben a tudomány úgy nagyjából ötven éve kínálja a lehetőségét annak, hogy a világ gyökerestül megváltozhasson. Ami visszatartja a változást, az maga az emberiség. Az emberiség nagy része, mely kómában alszik, és egy maroknyi másik része, mely azt művel vele amit csak akar. Van ugyanakkor egy másik maroknyi rész is. Azok akik már ébredeznek. Nekik, nekünk kell a többieket is felráznunk az agyhalál állapotából. Most.

Ütött az óra Hogyan lehetséges az, hogy a XXI. század második évtizedében emberek milliárdjai még mindig éheznek, nem jutnak tiszta ivóvízhez, nincs fedél a fejük fölött, gyermekeik napi egy garasért használt számítógépeinket és más veszélyes hulladékainkat szerelik szét puszta kezeikkel? Hogyan lehetséges az, hogy akik a viszonylagos jólét illúziójában élnek, azok is csak rabszolgák valójában? Halálra kell dolgozniuk magukat azért, hogy alapvető szükségleteiket biztosítsák. Testüket és lelküket betegségek gyötrik, használati

189

eszközeik nagy része ötven éve elavult, a környezetet súlyosan és feleslegesen pusztító technológiákra épül. Az ipari forradalom a XVIII. század második felében zajlott le. De ha azt hisszük, hogy a szó szoros értelmében gőzerővel megindult modernizáció valami áldásos jónak volt a kezdete, akkor tévedünk. Abból a Nagy Britanniából indult ki, ahol ugyanabban az időben a bankárok végleg kezükbe vették a gazdasági élet és a kormány irányítását. A kizsákmányolás olyan mértéket öltött, hogy az emberek fiatalon vagy gyerekként haltak bele a túlzottan sok munkába és a leírhatatlan nélkülözésbe. Mindez elterjedt az egész civilizált világon. Később a tudományok soha nem látott mértékű fejlődésével minden képzeletet felülmúló új eszközök váltak elérhetővé széles rétegek számára is. Hogy ezek a tömegek életben maradjanak és vásárolják is az új csodákat, enyhíteni kellett a halálos szorításon. A második világháborút követő időszakban pedig, annak búsás haszna feletti örömükben, a világot kezükben tartók egy viszonylagos jólétet engedélyeztek néhány évtizedig az emberek számára. A tudományos fejlődés további vívmányaihoz viszont már hosszú ideje nem engednek minket hozzáférni. Ehelyett az elavult eszközök használatát terjesztették el az addig nyomorban vegetáló ázsiai és afrikai milliárdok számára is. Így lehet az, hogy akárcsak ötven évvel ezelőtt, a mai napon is tévét bámulunk, kőolajszármazékok hajtják közlekedési eszközeinket, hűtőgépekben tároljuk az élelmi190

szert, drága pénzen vesszük a rossz minőségű vizet és múlt század közepi eljárással sokszorosítjuk felesleges papírjainkat. És ezt lehetne a végtelenségig sorolni.

Akiben most ellenérvek támadnak a telekommunikáció és a multimédia utóbbi idejű rohamos fejlődése és terjedése kapcsán, az gondoljon bele abba, hogy ezek az 191

eszközök valójában milyen célokat szolgálnak. Első sorban az emberi kapcsolatok további silányítását, a mérhetetlen butítás tudatunkba való beültetésének hatékonyabbá tételét. A fejlesztésük és terjesztésük ilyen módon engedélyezett. Az egységessé tett világon majdnem mindent az extraprofit immár értelmetlen és öncélú további felhalmozása határoz meg, aminek a csúcsán a háború és a kábítószer a legnagyobb hasznot hozó két üzlet. Az aranykor helyett az új világrend érkezett el a tudományok vívmányai és az alkalmazott technológiák számunkra már nem is ismerhető fejlődésével. Ahelyett, hogy mindez az emberiséget szolgálná, gyakorlatilag kiirtja azt, néhány száz szociopata világuralmi vágyait dédelgetve. Ideje belátni a jelenlegi orvoslási gyakorlat teljes kudarcát is. Az nyugati kultúrákban az orvosoknak legjobb szándékuk ellenére sincs választási lehetőségük. Kénytelenek az olcsón előállított, mégis drágán forgalmazott hatástalan mérgekkel tömni a betegeket, a kizárólag csak az extraprofitban érdekelt gyógyszergyártó globális óriások szolgálatában. Ez utóbbiak minden hasznos régi és új tudást alternatívnak bélyegeznek, és megtiltják az arra alapuló gyógyítás finanszírozását az egészségbiztosító társaságoknak, melyek ugyanúgy az ő tulajdonukban vannak. Mindeközben az eltitkolt tudományos ismeretek mai szintjén gyakor192

latilag már nem szabadna betegségeknek és születési rendellenességeknek előfordulnia. És hogy ez a néhány sor ne csak elméleti okoskodásnak tűnjék, tessék belegondolni egy édesanya konkrét helyzetébe, akinek nincs választása. Végig kell néznie, ahogy beteg gyermekének olyan mérgeket adnak, amiktől kihullik a haja, egészséges sejtjeit addig bombázzák sugárnyalábokkal, míg a kicsiny szervezet olyan mértékben le nem gyengül, hogy egy nátha is halálos veszélyt jelent rá. Ha a gyermek a hosszú tortúra után mégis életben marad, az kizárólag saját bátorságának, élni akarásának, a családtagok és a kórház dolgozói ő érte aggódó és fohászkodó szeretetének köszönhető.

A fejezet következő részében néhány olyan témát szeretnék érinteni, melyeket szintén nem tanítottak nekünk az iskolában, és amik között reményeim szerint mindenki talál a maga számára legalább egy izgalmasat és érdekeset. Olyat, melynek kapcsán érdemes elgondolkodni, megéri a nyomába eredni, hogy megismerjük legújabb felfedezéseit és kutatási eredményeit, esetleg a téma szakértőivé váljunk. Ebben a vonatkozásban az a legfontosabb, hogy nem kell hinni földöntúli erőkben. Elég annyi, ha elképzelhetőnek tartjuk, hogy olyan dolgok is léteznek, amikről eddig nem tanultunk.

193

A Holografikus Univerzum Egyáltalán mi az a hologram? Nem az igazolványunkon lévő ezüst színű kis négyzetlapocska, hanem lézer segítségével készített három dimenziós kép. Egy adott tárgyat, mondjuk egy almát, lézersugárral világítanak meg. A sugár fényét előbb egy tükörrel ketté osztják. Az egyik nyaláb egy adathordozó lemezre vetül, míg a másik először a tárgyra és utána onnan a lemezre. Az adathordozón egy úgynevezett interferencia mintázat jön létre. Ez a minta leginkább arra a fodrozódásra hasonlít, amit egy sima víztükörre, egymás közelébe ejtett két vagy több kavics okoz. Ezt szabad szemmel is láthatjuk a lemezen. Majd ha azt lézerfénnyel világítjuk meg, az eredeti tárgy háromdimenziós képét kapjuk meg a kívánt helyre kivetítve. Az interferencia mintázatot felfoghatjuk így a valóság egyik szintjének, míg a kivetített képet egy másiknak. Az eljárást Gábor Dénes dolgozta ki 1947-ben.

194

Van a hologramnak egy nagyon különleges tulajdonsága. Arról van szó, hogy az adattároló lemezt kedvünk szerint vághatjuk össze apró darabkákra. Ezek közül a darabok közül ha bármelyiket külön megvilágítjuk a lézerrel, akkor is az eredeti kép egészét kapjuk kivetítve, példánk szerint a teljes almáét. Tehát minden egyes kis rész magában hordozza az egészre vonatkozó teljes információt. Michael Talbot 1992-es azonos című könyve (The Holgraphic Universe) kerek egészbe foglalja az addig rendelkezésre álló fontosabb ismereteket, melyek az emberi gondolkodás, a tudatosság és a tudományok terén szükségesek az elkerülhetetlen változásokhoz. Arról az egyre szélesebb körben terjedő elméletről

195

olvashatunk, mely szerint a valóság egy mélyebb szintjén a teljes Világegyetem egy egységes egészet alkot, melyben minden mindenhez közvetlenül kapcsolódik, ugyanakkor annak összes alkotó eleme egyenként is magában hordozza a mindenség egészét. Hagy utaljak itt vissza a mellérendelés csodálatos szellemiségére. Ez sem más, hiszen nincs alá vagy fölérendelés, sem pedig érték szerinti különbség az egész és a részek között. A részek teljesítik ki az egészet tökéletes egységgé, miközben annak minden egyes részletében megtalálható az egészre jellemző teljesség. A részek melyek közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz, mi vagyunk. Az emberek, az élőlények, a teremtett tárgyak, a Föld, a Naprendszer, a Tejút és a többi galaxis. Az egész Univerzum. És ezek közül mind rendelkezik önálló tudatossággal. Michael Talbot kapcsán azt fontos megemlíteni, hogy könyvei nem kapnak semmilyen támogató népszerűsítést, ami véleményem szerint vétek a nyitott gondolkodású olvasni vágyókkal szemben. Sokszor jut eszembe a fenti könyvében leírt számtalan izgalmas kutatás és kísérlet, az álszent nyugati tudományos társadalom frigidségétől oly üde mértékben különböző ősi és szórványaiban még ma is létező természeti kultúrák éleslátása. Az, hogy mindez milyen hihetetlen mértékben erősíti azon tudósok kutatásainak eredményeit, akik bátran le merik tolni a nadrágjukat térdig, és a megfelelő testrészükkel mosolyogni azokra, akik196

nek továbbra is az a legfőbb célja, hogy mi átlagemberek ne lehessünk birtokosai a tudásnak egy meghatározott szinten túl. A holografikus elmélet szerint a valóságról alkotott jelenlegi képünk sem feltétlenül hibás. Egyszerűen csak ezen a szintjén ennyit vagyunk képesek belőle értelmezni, vagy más megfogalmazás szerint, a földi utazásunk során szerzett közös élményeink és tapasztalataink ezt a valóságot teremtik meg magunk köré élettérnek. A könyvben először arról olvashatunk, hogy egy Karl Pribram nevű agykutató és David Bohm kvantumfizikus egymástól függetlenül, sok évtizedes kutatómunka és kísérletezés után arra a következtetésre jut, hogy számtalan felmerülő kérdésükre a holografikus univerzum elmélete tud csak kielégítő választ adni. A két kutató munkásságának bemutatása után számos hihetetlennek tűnő tudományos kísérletről, csodálatos gyógyulásról, halál közeli élményről, ma paranormálisnak titulált esetről olvashatunk a szerző lebilincselő és közérthető stílusában. Lazítás képpen a fizika és filozófia óra közötti szünetben, végezzünk el egy egyszerű feladatot a könyvből: Írjuk le a levegőbe keresztnevünket a bal könyökünkkel. Nem túl nehéz feladat, bár valószínűleg sosem próbáltuk még. Az agy működéséről kialakult eddigi 197

tudásunk szerint ez nem lehetséges, mivel a testrészek mozgatásáért felelős terület csak többször megismételt tanulási kísérlet után képes ezt elsajátítani, miután a megfelelő kapcsolódásokat létrehozta az idegsejtek között. Mégis sikerül mindenkinek. A hiba nem a mi készülékünkben van. Azt a kérdést most sem tudjuk megkerülni, hogy miért nem tanítottak nekünk soha ilyen dolgokat. Miért nem tettek fel olyan kérdéseket, hogy mit gondolunk a körülöttünk lévő világról, a valóságról vagy magáról az emberi életről? Kötelező volt választanunk az örök kárhozattal fenyegetőző mikulás és a között, hogy nem vagyunk mások, mint szénatomok struktúrába rendeződései, partra mászott ebihalak, esetleg faágakkal ügyesen hadonászó csimpánzok. Az isteneknek kikiáltott uralkodók és a hatalmat valójában gyakorló papok, majd később bankárok érdekeinek pontosan az felel meg, hogy nekünk már fel se tűnjön, hogy ellopták a tudatunkat. Teljesen természetes már számunkra, hogy beleszületünk egy beteg világba, ahol a saját akarat illúziójával választhatunk Télapó és a majmok bolygója közül. Semmi sem képes kimozdítani minket abból a meggyőződésünkből, hogy a valóság az, amit érzékszerveink közvetítenek az agyunkba. Ami azon kívül esik, csak feltételezés lehet vagy hazugság. Nem csoda, ha úgy érezzük, mintha legmélyebb álmunkból ébresztenének fel egy vödör hideg vízzel, mikor a valóság lehetséges több szintjéről, illetve megjelenési formájáról 198

beszélnek nekünk, és esetleg megkérdezik a véleményünket is.

Mit szólna az olvasó, ha valaki azt mondaná, hogy nem is a szemünkkel látunk és nem az agyunkkal gondolkodunk? Pedig ez sem elképzelhetetlen. Sőt. Annyit már most is tudunk, hogy a képek amiket látunk, agyunk hátulsó részében keletkeznek, attól függetlenül, hogy éppen nézünk-e, vagy csukott szemmel elképzelünk valamit. Azt is tudjuk, hogy hullámtengerek közepében élünk. Agyunk másodpercenként négyszáz milliárd egységnyi külvilágból beérkező információt dolgoz fel, miközben csupán két ezret használ fel ebből az általunk érzékelt valóság megjelenítéséhez. Elég halvány kis töredéknek tűnik. Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy az agyunk nem más, mint az érzékelés, az annak során kapott információk feldolgozásának és 199

lereagálásának szerve? Egy elképesztő kapacitással és hatékonysággal működő „Fourier transzformátor”. Mi a manó már megint? Fourier francia matematikus és fizikus volt, aki olyan műveletet dolgozott ki, mely segítségével hullámfüggvényeket lehet átalakítani hagyományos alakzatokat mintázó függvényekké. Ezt nevezzük Fourier transzformációnak. Gyakorlatilag az antennás televízió sem tesz mást. Elektromágneses hullámokat alakít át képekké és hangokká. Laikusként nem merném azt állítani, hogy fel tudom ésszel érni Einstein vagy Tesla elméleteit, de ha egy részüket jól értem, akkor valószínűnek tűnik, hogy az Univerzum általunk érzékelt szintjén minden energiából van, és aszerint ölt testet, vagy lesz belőle hullám és megannyi más, hogy mennyire sűrű, illetve milyen frekvencián rezeg.

„Ha meg akarod érteni az Univerzum titkait, gondolkodj energiában, frekvenciákban és rezgésekben.” - Nikola Tesla

Hullámtengerek közepében élünk. Minden egyes pillanatban hang, elektromágneses (fény, mikró, rádió, röntgen, stb.) és gravitációs hullámok ezreit közvetítik érzékszerveink az agyunkba, ahol azokból képek, hangok és sok más érzet keletkezik, melyekből kialakul a 200

világ számunkra értelmezhető képe. Azt is tudjuk már, hogy maguk az anyagi részecskék is hullámokként viselkednek, legalábbis a valóság egyik szintjén, vagy ha jobban tetszik, egyik fajta állapotukban. Ha el tudjuk fogadni azt, hogy a valóságnak több szintje is létezhet, akkor mindjárt nem látszik olyan abszurd feltételezésnek, hogy agyunk lefordítja számunkra a „hullámtengerek” valóságát, arra a szintre, ahol mi embereket, állatokat, növényeket és tárgyakat érzékelünk magunk körül. Majd mindez sok mással együtt kiegészülve kialakítja bennünk az általunk ismert világot, a valóságnak azt a megjelenési formáját, amiben mindennapjainkat éljük. Emlékezzünk itt vissza a hologram képet tároló lemezen látható interferencia mintázatra, ami hullámok kereszteződéséhez hasonlít leginkább, és a kivetített képre magára, ami példánkban egy alma volt. Megdöbbentő eredményre jut Michael Talbot könyvének egyik főszereplője is, Karl Pribram, aki kutatásai során azt véli igazolni, hogy az emlékezet központja nem az agyban található, legalábbis annak nem egy konkrétan meghatározható helyén. Bizony ezt sem tanítják nekünk. Nem csak a holografikus modellt nem tanítják, ami a fentiekre nézve kézenfekvő magyarázattal tudna szolgálni. Számos más elmélet is arra a következtetésre jutott, hogy a Világegyetem egyetlen nagy egész. Némelyek szerint minden döntésünkkel egy újabb univerzumot hozunk létre, amik ilyen módon végtelen számban elágaznak, és mindezt egy hatalmas 201

multiverzum foglalja magába. A valóság korlátozott érzékelésével olyan elméletek is egyetértenek, melyek párhuzamosan létező világokban vagy a négynél (az idő a negyedik) jóval több számú dimenzióban hisznek, például huszonhatban vagy tizenegyben. Nekünk szerencsére nem kell a húrelméletek különböző fajtái és dimenzió számai közül választanunk, esetleg egy teljesen új verzióval előállnunk. Elég belátnunk annyit, hogy a valóság más is lehet, mint amit kizárólag csak érzékszerveinkre hagyatkozva ismerhetünk meg. Ami ennél jóval fontosabb, el kell hinnünk, hogy mi magunk sokkal többek vagyunk sárból gyurmázott kis figuráknál vagy okostelefonon játszadozó szőrtelenített gorilláknál. Szemléljünk mindent okosan, gondolkodó ember módjára. Ennyi bőven elég. Nem kell a világ nagy kérdéseit eldöntenünk. Csak tisztítsuk meg a fegyház alagsorában sínylődő, használaton kívül rozsdásodó tudatunkat a sok mocsoktól. Kezdjünk mindent újra tiszta lappal. Legyünk fogékonyak és nyitottak mint a gyermekek, hiszen számunkra is minden újat jelent majd, ha sikerül börtönünkből kiszabadulni. Azok a dolgok is, melyek már több ezer éve, vagy még régebben, mind magától értetődőek és természetesek voltak számunkra. Nézzünk most két további olyan kutatási területet, ami létezésünk értelmének irányában a tudományos alaposság igényével kutakodik. 202

Élet az élet után Raymond A. Moody azonos című könyvét úgy harminc évvel ezelőtt olvastam először. Mondanom sem kell, hogy nem kötelező vagy ajánlott olvasmány volt, amit az iskola írt volna elő. Akkoriban ez inkább csak félig legális műnek számított. Moody olyan emberek körében végzett kutatásainak eredményeit összegzi, akik klinikai értelemben véve meghaltak, majd visszatértek az életbe. A könyv elején egy, a klinikai halálból visszatért ötven személy beszámolójának egyezőségeire épülő általános leírást olvashatunk ezzel kapcsolatban, mely így hangzik:

„Egy ember haldoklik. Testi nyomorúságának csúcspontján hallja, amint az orvos őt halottnak nyilvánítja. Egyszer csak egy kellemetlen zajt: átható, sivító harsogást kezd hallani és azonnal az az érzése, hogy nagy sebességgel rohan át egy sötét alagúton. Aztán hirtelen saját testén kívül találja magát, de ugyanabban a környezetben, mint amiben előbb volt. Mint szemlélő, bizonyos távolságból nézheti saját testét. Tartózkodási helyéről szemlélve kellemetlen érzések töltik el, amikor látja testének újjáélesztési kísérleteit. Egy idő után összeszedi magát és egyre inkább alkalmazkodik ehhez a különös állapothoz. Észreveszi, hogy még mindig van „teste”, de ez tulajdonságait tekintve lényegesen külön-

203

bözik a fizikai testétől, melyet elhagyott. Hamarosan új események történnek. Más lények közelednek a haldoklóhoz, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd egy szeretetet és melegséget árasztó Fénylényt, amilyent ő még nem látott. Ez a Lény - szavak nélkül - kérdéseket intéz hozzá, melyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét, mint egészet értékelje. Segít neki, hogy életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz, vagy határhoz közeledne, mely nyilvánvalóan a földi élet és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küszködik ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná, hogyan - újra egyesül fizikai testével és él tovább.”

A fénylénnyel való találkozás során több beszámoló is arról tanúskodik, hogy a tőle kapott legfőbb útmutatás a szeretet és a tudás fontosságát hangsúlyozza. Olvashatjuk mindezt egy erősen vallásos neveltetésű kutató 1975-ös korszakváltó tanulmányában. Ide illik még egy idézet a könyvből:

204

„Senki sem beszélt a mennyországgal kapcsolatban gyöngykapukról, aranyutakról, hárfapengető angyalokról, vagy a pokollal kapcsolatban lángokról és vasvillás ördögökről. A legtöbb elbeszélésben nincs szó a jutalomról és a büntetésről, sőt azok sem említik, akik azelőtt kifejezetten így gondolkodtak. A legnagyobb csodálkozásukra azt tapasztalták, ha volt is egészen egyértelműen bűnös cselekedetük, melyről a Fénylény nyilván tudott, ő mégsem haraggal és nehezteléssel reagált arra, hanem megértéssel és bizonyos humorral.”

Moody kutatásainak idején még nem voltak eléggé fejlettek az EEG berendezések. Hosszú időbe telt a műszerek előkészítése, amire nyilván nem volt lehetőség vészhelyzetben, emberek újraélesztése során. Az Elektro EnkefaloGráf egy olyan készülék, melynek segítségével az agyi tevékenység intenzitása és bizonyos tekintetben minősége mérhető az idegsejtek elektromos aktivitására alapozva. Ma már a halálközeli élmények kutatásával foglalkozók könnyen leellenőrizhetik a visszatérőket megmentő kollégáik segítségével, hogy mit mutattak ezek a műszerek a klinikai halál állapotában. Mindez azzal egészíti ki Moody és követőinek kutatási eredményeit, hogy az átmeneti halálból visszatérők beszámolói nem hallucinációk vagy oxigén hiány miatt fellépő más kivetülései az agynak, mivel az EEG görbe ebben az esetben jelezne bizonyos aktivitást. A megrajzolt vonal teljesen egyenes a vizsgált esetekben, 205

ami azt jelenti, hogy az agy halott, nem végez semmilyen tevékenységet. Csak néhány évet kellett várni addig, míg egy másik kutatóorvosnak sikerült behatolnia arra a területre, ami előtt a rövid időre eltávozottaknak vissza kellett fordulniuk.

Reinkarnáció Az áttörést ezen a téren is olyan tudósoknak köszönhetjük, akik mertek tudományos módszerekkel és igényességgel olyan témához közelíteni, mely jellemzőit nem lehet képletekkel a táblára felrajzolni, centiméterekben vagy akár hexaméterekben leíni őket. A reinkarnáció kutatásában két orvos végezte el az úttörő munkát, legalábbis a nyugati társadalmak gyakorlatában. Egyikük, Joel Whitton a Torontói Egyetem pszichiáter professzora, aki úgynevezett regresszív hipnózissal, magyarul előzőélet terápiával gyógyította betegeinek egy részét. Ez azt jelenti, hogy azokat a pácienseket, akik közreműködőek és arra alkalmasak voltak, mély hipnózisba, egyfajta ébren álmodó állapotba vitte, ahol kapcsolatba tudtak lépni tudatuk egyébként rejtett tartományaival. Nem maga a módszer volt újszerű a pszichiátria területén, hanem Whitton

206

felfedezése, akinek sikerült harminc esetben nem csak a korábbi inkarnációkról, azaz megelőző életekről részletes és értékes információt gyűjtenie, hanem az egyes létek közötti időszakról is, ami nem más, mint az emberi tudat időtlen létezése egy másik, magasabb szintű valóságban, a mindenségben való örök létformában. A reinkarnációval kapcsolatban már korábban is folytattak tudományos kísérleteket, melyek ugyanúgy mély hipnózisban lévő egyének beszámolóira épültek, de az életek közötti történésekkel kapcsolatban arra a következtetésre jutottak, hogy az nem vizsgálható. Whitton bebizonyította, hogy az életek közti lét nem csak megfigyelhető, de terápiás szempontból kifejezetten értékes is, amennyiben az egyéni megvilágosodás forrásává tud válni. A tudós a reinkarnáció létezését nem igazolni vagy cáfolni akarta. Bár érdekes tény, hogy mély hipnózisban a lélekvándorlás meggyőződéses ellenzői is régmúlt életek eseményeit élték át, méghozzá határozottan a sajátjaikat. Whitton először maga is csak módszerként használta és eszköznek tekintette a reinkarnációt, melynek segítségével betegei meggyógyultak, ahogy erről több részletes esetleírás is tanúskodik „Life Beetwen Life” című könyvében, mely ennek a kutatásnak az eredményeit írja le és Joe Fischer újságíróval közösen publikálta 1986-ban. A könyv magyarul „Létköz” címmel jelent meg Domján László kiváló fordításában. Whitton professzor több ezer órányi hipnózis eredmé207

nyét foglalja össze szerzőtársával, gyakorlatilag tovább vezetve az olvasót azon az úton, ahol Moody-nak érthető okokból meg kellett állnia. Ez az út az életek közötti tartózkodási helyünkre vezet el minket, mely addig ismeretlen volt, legalábbis a nyugati kultúrák számára. Megdöbbentő a két könyv legfontosabb üzenetének az egyezősége, nevezetesen az, hogy földi létünk értelme a személyes fejlődés és a tanulás. Whitton betegeinek beszámolóira alapozva, akik hipnózisban az addig ismeretlen területen jártak, teljesen új és végtelenül izgalmas világot tár fel számunkra. Ebben a világban a halál utáni élet ugyanaz, mint a születés előtti, ahol már mindannyian sokszor jártunk és ahová hazavágyunk. Földi életeink célja az összefüggő és folyamatos személyes fejlődés. Ezt biztosítandó az éppen soron következő életünk körülményeit és meghatározó eseményeit e kozmikus létben saját magunk számára tervezzük meg egyfajta magasabb erkölcsi állapotban, melyben tisztán és objektívan tudjuk személyiségünket és annak fejődését értékelni. A tervezés során mi választjuk ki szüleinket, társainkat és a többi jelentőséggel bíró szereplőjét is a következő felvonásnak. Olyanokat is, akiknek esetleg ártottunk korábbi ittléteink során, és olyanokat, akikkel jó és kölcsönösen hasznos kapcsolatban voltunk. Bizonyos adottságok és kiemelkedő egyéni képességek életről életre szintén újjászületnek velünk együtt. A tervezés következő szakaszában új feladatokat határozunk meg 208

magunk számára, melyek fejlődésünkhöz szükségesek. A beszámolók során láthatóvá vált, hogy hogyan járulnak hozzá a jelen élet formálásához az elmúlt életek próbálkozásai, sikerei vagy kudarcai. Mindez azt jelenti, hogy egy megtestesülés cselekedeteiből és átfogó értékrendjéből logikusan adódnak a soron következő feladatai.

„Ezt az áldott állapotot, melyet Whitton metatudatnak nevezett el, úgy lehet meghatározni, mint a valóság minden ismert létállapoton túli érzékelését. Más ez, mint az álom, a testen kívüli érzékelés, az elmúlt életek újraélése, más, mint az összes többi megváltozott tudatállapot. A metatudat annyit jelent, mint megmerítkezni a lét kvintesszenciájában, feladni saját önazonosságunkat, hogy ezáltal paradox módon minden eddiginél erősebb öntudatra tegyünk szert. A metatudat a testi kötöttségektől való megszabadulás, az univerzummal való egyesülés érzése.”

Ennek kapcsán a szerzők a szintén kanadai pszichiáter orvos, Richard Bucke 1901-ben megjelent „Kozmikus tudatosság” című könyvéből idéznek:

„A kozmikus tudatosság legfőbb jellemzője, mint ahogy az a nevében is benne van, a kozmosz, vagyis a 209

mindenség életének és rendjének tudatos érzékelése. A kozmosz tudatosulásával intellektuális megvilágosodás jár együtt, amely már magában is a lét egy másik síkjára juttatja el az egyént, aki ezután szinte olyan, mintha egy másik fajhoz tartozna. Ehhez adódik még az erkölcsi lelkesültség, az emelkedettség és öröm érzése, valamint a morális érzék kifejezett felerősödése, ami legalább annyira mellbevágó és talán még fontosabb, mint a megnövekedett intellektuális erő.”

Ahogy Whitton egyre többet tudott meg a lélek működéséről az általa irányított hipnózisok során, arra kérte betegeit, hogy elmúlt életeik traumatikus eseményeit hozzák fel a felszínre, a tudatos szintre. Ennek eredménye képpen gyors és látványos gyógyulásokról számolt be, melyeket maga sem tudott teljes mértékben megmagyarázni. Lelki és testi betegségek tűntek el nyomtalanul, ahogy egyre több előző életbeli és élet közti tapasztalatra tettek szert a páciensek. A nyomasztó, esetenként borzalmas emlékek az értelmezésük után megnyugtató orvossággá változtak. Minden kétséget kizáróan nem lehet kijelenteni, hogy pontosan hogyan működik ez a gyógyító folyamat, de nagyon valószínű, hogy a lélek rejtett régióiban régóta lakozó kellemetlenségekkel, vagy adott esetben borzalmakkal való szembenézés és azok elfogadása a szabadulást jelenti az egyén számára. Ez feltehetőleg azzal magyarázható, hogy minden tapasztalat, bármilyen kellemetlen is 210

legyen az, továbblépést jelent az életeken átívelő személyes fejlődés folyamatában.

„Minden emberi megtapasztalás egy újabb óra a kozmikus tanteremben. Minél többet tanulunk ezekből a leckékből, annál gyorsabban fejlődhetünk. Az élet közti tervezés során mindig beépítjük a szeretetre és az egymás segítésére szolgáló lehetőségeinket, ezért ezeket az önfejlődés szempontjából alapvető jelentőségűnek kell tekintenünk.”

A reinkarnáció hiteles és tudományos vizsgálatának másik legismertebb úttörője Ian Stevenson, a Virginia Egyetem pszichiátriai tanszékének korábbi vezetője. Stevenson negyven évig kutatta a gyermekek spontán visszaemlékezéseit előző életükre. A szó szoros értelmében nyomozó munkát végzett. Munkatársaival együtt minden közlést, tényt és adatot leellenőrzött, azokhoz hitelesen tanúskodó konkrét tárgyi bizonyítékokat keresett. Azokat az eseteket, ahol számára bármilyen kétség merült fel a hitelesség vonatkozásában, egyszerűen kiejtette a feldolgozandók közül. A gyermekek két és négy éves koruk között kezdtek el spontán módon megnyilvánulni előző életükkel kapcsolatban. Azokban az esetekben, mikor a gyermek elegendő részlettel és adattal szolgált ahhoz, hogy az 211

elhunyt személyt azonosítani lehessen, Stevenson felkutatta annak családját, barátait, és szembesítette a gyermek állításait, viselkedését és fizikai tüneteit az ő beszámolójukkal. Az esetek majdnem mindegyikében megtalálta a közvetlen összefüggést a gyermek emlékei és az elhunyt élete között. Az úgynevezett veleszületett jegyek is nagyon gyakoriak. A vizsgált esetek döntő többségében a gyerekeken lévő születési rendellenességek szorosan összefüggtek azoknak az elhunyt személyeknek a halálos sérüléseivel, akikkel emlékeik alapján azonosították magukat. Stevenson tizennégy esetet regisztrált, ahol kicsiny, kör alakú heget találtak a gyermek testén, mely rendőrségi jegyzőkönyvek és felvételek alapján pontosan megegyezett a visszaidézett elhunyt személy testén lévő, a halálos golyó behatolásának helyén ütött seb méretével és pozíciójával. A vele szemben lévő oldalon pedig minden esetben megtalálták azt a nagyobb kiterjedésű rendellenes bőrfelületet, mely megfelelt a halott testén lévő szabálytalan formájú nyílásnak, melyen keresztül a golyó távozott. Stevenson munkásságának rendőrségi nyomozati jellegén túl, a reinkarnációról gyűjtött temérdek információ alapján, a téma többi kutatójával megegyező két másik következtetésre is jutott. Ezek szerint életről életre hordozzuk magunkkal meghatározó értékrendünket és tulajdonságainkat, érdeklődési körünket és adottságainkat. Az életeken átívelő folyamat során 212

nincs büntetés és ítélkezés, csak folyamatos fejlődés. Saját tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy minden korábbi létünk fontosabb lenyomata megtalálható jelenlegi életünkben is, melyeket Stevensonhoz hasonlóan, mint árulkodó jeleket, tanúskodó bizonyítékokat, aprólékos munkával fel tudunk térképezni, majd a hatalmas kirakós játék elemeit kitartó munkával egymásba illeszteni. Remek útmutatást ajánl ehhez az inkább felfedező kalandhoz, mintsem száraz adatgyűjtéshez Michael Talbot „Your Past Lives, a Reincarnation Handbook” (Előző életeink, reinkarnációs kézikönyv) című műve. Sajnos sehol sem akadtam rá magyar fordításra. Én szerencsés módon rendelkezek egy használt angol nyelvű példánnyal, amit kellő érdeklődés esetén örömmel fordítanék magyarra. Joel Whitton „Létköz” című könyvének utolsó fejezete a relaxációban és az imaginációban egyaránt jártas olvasók számára kínál egy jól követhető módszert a jelenlegi életünket megelőző tervezési szakasz miértjeinek a megértéséhez. A magam részéről ugyanakkor óva intek mindenkit az előző életekben vagy a közöttük lévő időszakokban való olyan kutakodástól, amit pusztán céltalan kíváncsiság vezérel. Ilyen felfedező út csak kifejezetten azok számára való, akik hittel és alázattal kívánnak belépni a tudás kozmikus szentélyébe. Azzal a céllal, hogy 213

magasabb tudatossági és erkölcsi szintet érhessenek el, megértve a jelenlegi visszatartó tényezőket, a kudarcok, félelmek forrásait és az esetleges vezeklés okát, ilyen módon a szükséges fejlődés irányát. Tehetségeket, rejtve maradt tudást felszínre hozni és használni egy emberhez méltóbb, tartalmasabb élet, illetve mások szolgálatában. Érdekes módon nem kell hinnünk a reinkarnációban ahhoz, hogy a vele kapcsolatos kutatások eredményeinek gyakorlati alkalmazása a pszichoterápiában, vagy akár mindennapi életünk rejtélyes kérdéseinek megválaszolásában hatékony segítségnek bizonyuljon. Erre láttunk már példát Whitton professzor munkássága kapcsán, de nyilvánvalóan számos más terapeuta is ért el hasonló eredményeket. Avatott szakember segítségére sincs minden esetben szükség. Nézzünk egy konkrét példát. A témát kutató tudósok általában egyetértenek abban, hogy jelenlegi létünk legfőbb vezérlő erői, például a család vagy a szerelem, esetleg félelmeink, már több korábbi életünk során is ugyanazok voltak. Nekünk ugyanakkor nem kell kiderítenünk azt ennek kapcsán, hogy mi voltunk-e azelőtt Árpád vezér, Kennedy, Kleopátra vagy Marylin Monroe. A legmeghatározóbb motívumok vizsgálata olyan fontos aktuális kérdésekre adhat inkább választ, itt és most, melyeket más megközelítéssel nehéz lenne feltárni. Például, hogy miért 214

nem vagyunk képesek egy nyomasztó élethelyzetből kiszabadulni vagy száműzni bizonyos félelmeinket, vagy miért választunk sokadszorra is hozzánk nem illő társat. Ugyanilyen értékes eszközként használhatók az egyes inkarnációk feltérképezésére hivatott módszerek annak a képességnek a kifejlesztésében, hogy rendszeresen használt kommunikációs csatornát nyissunk tudatunk rejtett birodalmának irányában és onnan vissza, állandó ügyeletben lévő segítőül hívva, vagy ha úgy tetszik, őrangyalként szolgálatba állítva saját lelkünket.

215

Hatodik fejezet: Nem mondhatom el senkinek

„Önmagunk megismerése kaland, amely váratlan messzeségekbe és mélységekbe vezet.” - Carl Gustav Jung

A rejtelmek birodalmának szellemvasútjáról most üljünk át lelkünk titokzatos világának tengeralattjárójába, miközben reményeim szerint az eddigiekben vizsgált számtalan terület lassan összeáll egy olyan tudáshalmaz egészévé, mely konkrét lehetőségeket tud kínálni számunkra egy céltudatosabb és tartalmasabb emberi élet kialakításához. Ha ez az ábránd nem hiú, tegyük fel a pontot az i-re, és ássunk még mélyebbre a felszín alatt. Ismerjük meg valódi énünket, legalább abban a mértékben, hogy pontosan tudjuk magunkról, milyen konkrét csodákat vagyunk képesek teremteni. Miért van szükség az effajta kutakodásra? Gyakorlatilag ez az utolsó hiányzó mozaikdarab, hogy a teljes kép látványának birtokában le tudjuk rázni a rabigát végleg, melybe javarészt felesleges gondolataink, hibás döntéseink, helytelen reakcióink és negatív szokásaink kényszerítenek bele. Mindezzel elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol az elméleti tudást a gyakorlatba ültetjük 216

át, a mindennapok szerves részévé tesszük. Eltakarítjuk az utolsó akadályt is az útból, ami legtöbb esetben a lelkünk tiltakozása miatt testet öltő fizikai panaszokat jelenti, melyek súlyosságuktól függően lehetnek akár bénító mérgek is, de már akkor is épp elég fejfájást okozhatnak, ha csak egy fát jelentenek, melytől nem látjuk az erdőt, és emiatt tévúton botorkálunk. Tudatosítsuk hát magunkban, ha van még megoldatlan titokzatos problémánk, azt hogy az pontosan miben áll és milyen módon ütközik a lelkünkkel. Ahogy nem sokkal korábban Whitton professzor kutatásai kapcsán olvashattuk, ez a fajta tudatosulás szabadulást hoz. Használjuk ki ezt a remek lehetőséget is életünk rendbetételéhez, belső békénk megerősítéséhez. Hogyan lehet a tudatosulás állapotát elérni? Milyen rendelkezésre álló eszközeink vannak ehhez? Mi a különbség a korábban már sokszor említett önbecsülés és az önismeret fogalmai között? Nézzük a választ először az utóbbi kérdésre. Az önbecsülés azt jellemzi, ahogy saját magunk irányában érzünk, míg az önismeret arra adhat választ, hogy valójában kik vagyunk az álarc mögött. Az első kapcsán a kihívást annak erősítése jelenti, míg a második vonatkozásában az int óvatosságra, hogy nagyon könnyen tévedhetünk. Ez utóbbival pont ezért nem foglalkoztunk a korábbiakban, annak ellenére, hogy a sorrend logikailag látszólag ezt kívánná meg. Most is csak abban a mértékben tesszük, mely a fentebb említett tudás teljessé tételéhez szükséges.

217

Saját kórkép Nézzünk először egy konkrét példát, mielőtt elveszítenénk a fonalat, hogy miről is akar ez a fejezet szólni. Jobb híján a sajátomat. Még mai is képtelen vagyok bizonyos helyzeteket kezelni. És itt most nem olyan horderejű kérdésekről van szó mint a világbéke, hanem az emberi élet természetes velejáróiról, mindennapos apróságairól. Egy kis feszültség, némi izgalom, esetleg kimerültség is képes néha leverni a lábamról oly annyira, hogy nem tudok a mai nap csodáinak örülni, sem az előttem álló feladatokra koncentrálni. Ilyenkor kénytelen vagyok meginni egy sört vagy bevenni egy olyan dilibogyót, aminek a placebo hatását el tudom hitetni magammal. Elég hosszú története van ennek, ma már csak homályos emléknek szabadna lennie oly sok pozitív kutakodás, elmélkedés és gyakorlat után. Honnan a manóból kapaszkodik belém mégis ez a kellemetlen parazita, mely képes tönkre és haszontalanná tenni egész napomat, megakadályozni, hogy véghezvigyem mindazt amit elhatároztam, megvalósítsam az akciótervemet? Az orvostudomány pánik betegség néven azonosítja az ehhez hasonló problémákat. Ma már. Harminc évvel ezelőtt viszont hozzá sem tudott szólni. Jellemző a pszichiáterek akkori kompetenciájára az általuk felálított diagnózis. Többük szerint ügyesen szimuláltam a neurózis szorongásos változatát (ha egyáltalán van 218

ilyesmi), hogy elkerüljem a közelgő katonásdit. Újpest akkori vezető pszichiátere szerint látens homoszexualitás rágta a lelkemet. Öt év elteltével találkoztam először olyan orvossal, aki azt mondta, hogy létezik ilyesmi. Amit ma már ezzel kapcsolatban a test működésének szintjén jól látnak a lélek doktori címet viselő búvárjai, az a következő. A rosszullétet az okozza, hogy az agy egy semleges vagy teljesen veszélytelen helyzetben téves riasztást küld a mellékveséknek, ahonnan adrenalin kerül a véráramba, minek következtében kialakul a pánikroham. Ennek tünetei jelentkeznek heves szívdobogás, mellkasi fájdalom, zihálás, fulladás, izzadás, remegés, szédülés és még sok más kellemetlen formában. A roham váratlansága és a tünetek okozta riadalom sok esetben olyan meggyőző erejű, hogy az érintettek tökéletesen meg vannak győződve arról, hogy szívinfarktusuk van. A két állapot közötti legfontosabb különbség annyiban áll, hogy a pánikrohamnak semmi köze nincs a szív koszorúereinek állapotához, illetve az egészségre teljességgel ártalmatlan. Ez azonban nekem nem sokat segít azon a kétes értékű megnyugváson felül, hogy akár száz évet is élhetek, a titokzatos kórság nem fog idő előtt kivonni a forgalomból. Ez bizony nem válasz semmire. Szeretném itt hangsúlyozni, hogy a könyv nem változott át hirtelenjében életrajzi regénnyé. Ez a rész nem rólam szól, és nem is arról, hogy nincs kinek a vállán elsírnom a bánatomat. Azzal a céllal szeretnék egy elég komoly és mára már széles rétegeket érintő problémát példa219

ként az olvasó elé tárni, hogy jól látható legyen belőle a könyv címére visszautaló tétel. Ha mi magunk nem vesszük kezünkbe megoldásra váró feladatainkat, nem fogja senki megtenni helyettünk, még akkor sem, ha őszinte szívvel felruházzuk a bizalmunkkal. A hasznos útmutatást, a támogató szeretetet és a valójában segítő szakértelmet természetesen el kell fogadni, de a projektet nekünk kell irányítani. Visszatérve a saját kis történetemhez, melyről eddig senki sem tudott, rengeteg energiámat fektetve abba, hogy titokban maradjon, ma már inkább úgy gondolom, hogy pszichés problémáink nem szégyellni való gyengeségek, még csak nem is betegségek, hanem megoldásra váró feladatok. Miért is neveznénk betegségnek azt, ha egy érzékenyebb lélek nem lubickol önfeledten a haldokló világ mérgezett tengereiben? Nem könnyű ugyan kialakítani neki azt a parányi kis érintetlen szigetet, ahol jól érzi magát eredendő természete szerint, de a gondolkodó ember nyilván nem nyugszik addig, míg sikerrel nem jár. Másrészt, még Vasembernek is volt pánikrohama, mielőtt sokadszorra megmentette volna a világot, és a bűvös sárkánynak is álomország tengerpartján játékok közt kellett élnie, hogy ne kelljen félnie. Ugyanezért jelent komoly megpróbáltatást a jószívű és érzékenyebb embereknek a helytállás a mindennapok küzdőterén. Szintén ezért nem szabad haragudni apára sem, ha a munkából hazasietve első dolga az, hogy beszáll a gyerekek közé játszani. Tűnjön bármilyen 220

infantilisnek, sokkal jobb, mintha a város kocsmáit és bordélyait járná sorra. Közel fél évembe telt, mire az igazi ok tudatosult bennem, míg világossá vált előttem, hogy miről is van szó pontosan. Mi másról, mint önámításról? Aminek elvileg nem szabadna már jelen lennie az önálló gondolkodásért folyó bokszmeccs szorítójában, hiszen az ellenfelet ismerem alaposan és minden lehetséges eszközt bevetettem a hosszas felkészülés során. Hol hibázik a dolog akkor mégis? Egy fontos kérdés megválaszolatlanul maradt. Ki vagyok én valójában? Nem az, aki lett belőlem, hanem az akinek lennie kellett volna az eredeti terv szerint. Aki képes azt a bizonyos kis szigetet kialakítani a lelke, azaz valódi önmaga számára. A lélek pedig a kiegyensúlyozott hazai környezetben meggyógyítja önmagát. Ehhez el kell csendesíteni a gondolatainkat, majd megtalálni a leghatékonyabb módszert a belső kommunikációhoz és rendszeres párbeszéddé fejleszteni azt. A meggyógyult lélek ezután képes kijavítani a test hibáit is. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán egy éjjeliőrből önjelölt lélekbúvár? Az orvosi kamarák nyilván nem örülnének neki, de szerencsére őket nem érdeklik az átlagemberek problémái. Másrészt, a nyugati orvoslás gyakorlata a lélek gyógyítására természeténél fogva alkalmatlan. Nem ismeri ugyanis a holisztikus megközelítés fogalmát, ami azt jelenti, hogy nem a 221

tüneteket tompítjuk helyi érzéstelenítéssel, hatástalan mérgekkel vagy hasznavehetetlen tanácsokkal, hanem az ember - és nem a beteg - problémáját próbáljuk megérteni, amiből panaszai táplálkoznak. Akárcsak maga a Világegyetem, az ember is egy tökéletes egész. Nem lehet ezért gondjait vagy tényleges betegségeit egyes részeit elkülönítve, tünetileg kezelni. Mindig a humánum egészét kell vizsgálni, tudva, hogy teste és tudata, lelke és értelme nem egymástól függetlenül létező egységei. Ez a könyv arra buzdítja az olvasót, hogy életének fontos kérdéseit ne bízza idegenekre. Ezúttal azt szeretné elérni, hogy mi magunk legyünk képesek önismeretre szert tenni a szükséges mértékben. Milyen rendelkezésre álló eszközeink vannak ehhez? A következő oldalakon sorra vesszük őket, néhol egy kicsit másképp, mint ahogy korábban tettünk róluk említést. Mielőtt nekifognánk az önismerettel kapcsolatos vizsgálódásnak, nagyon fontos, hogy pontosan és világosan megfogalmazzuk annak célját. Ugyanúgy, mint az előző életek feltárása során, itt is veszélyes dolog a puszta kíváncsiság vezérelte öncélú barangolás, melynek során könnyen tévedhetünk ingoványos talajra, a lelket dédelgető erdei séta helyett a mocsár mélyébe. Határozzuk meg a célt konkrétan. Szüksé-günk van-e egyáltalán ilyen irányú felfedező útra? Készen állunk-e rá? Ha igen, fogalmazzuk meg egyértelműen, hogy 222

milyen eredményt várunk tőle. Meggyógyítani magunkat, megszabadulni kellemetlen testi tünetektől. Megérteni bizonyos félelmek, visszatartó tényezők, esetleg kudarcok forrásait. Meghatározni pontosan a szükséges fejlődés irányát. Kellő motivációt szerezve legyőzni makacs negatív szokásokat. Változtatni jelenlegi vagy jövendőbeli társunkhoz fűződő viszonyunkon. Tartalmasabb emberi kapcsolatokat kialakítani. Rejtve maradt vagy elfeledett tehetségeket, adottságokat a felszínre hozni és kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket. Kitörni egy kellemetlen élethelyzetből, amiben benn ragadtunk. Valami teljesen mást megvalósítani.

Reinkarnációs ismeretek Ahogy nem sokkal korábban olvashattuk, nem kell hinnünk a reinkarnációban ahhoz, hogy a vele kapcsolatos ismeretek gyakorlati alkalmazása hasznos iránytűnek bizonyuljon a lelkünk titokzatos tartományaiban való eligazodáshoz. Különösen igaz ez létünk legfőbb mozgatórugóinak, meghatározó kihívásainak és személyiségünk fejleszteni valóinak beazonosítása kapcsán. A reinkarnációval foglalkozó szakemberek és tudósok szerint a fentiek általában több életen átívelve megegyezőek. Ezek vizsgálata célszerű tehát, hogy a középpontban álljon, természetesen a jelenre vonatkoztatva.

223

A szakértők többsége abban is egyetért, hogy nincs büntetés, sem vezeklés korábbi életbeli bűneinkért, hacsak mi magunk nem határozunk kifejezetten ilyen módon. Az inkarnációk közötti időszakban tisztán látunk mindent, a magas szintű erkölcsi állapotban megbánjuk helytelen cselekedeteinket, így minden egyes életet az addig elért fejlődési szintünknek megfelelően kezdünk, az ahhoz szükséges kihívásokkal, teendőkkel és tanulnivalókkal együtt. Valószínűleg a helytelen cselekedetek és bűnök belátása és megbánása a földi élet során sokkal komolyabb jelentőséggel bír, és egyidejűleg nagy lépést jelent a személyes fejlődés tekintetében, mivel itt sokkalta nehezebb észrevenni hibáinkat, mulasztásainkat, bánni és megbocsátani bűneinket, hiszen itt nem rendelkezünk ugyanazzal a tudással és lelki tisztasággal, másrészt a környezetünk mérgező és zavaros, körülöttünk minden pont az ellenkező irányba mutat és törekszik. A lényeg, hogy nekünk magunknak kell belátnunk, megbánnunk és megbocsátanunk hibáinkat, mivel csakis egyedül mi tudjuk ezeket az érzéseket átélni és kisugározni magunkból. Nagyon fontos tehát a megbocsátás, akár más vétett ellenünk, akár mi vétkeztünk. Az Univerzum nem büntet. Mi büntetjük önmagunkat, vagy tudatosan vezekelve, vagy nem értve a lényeget. Logikus, hogy számtalan életünk során mi is vétettünk eleget és mások is vétettek ellenünk bőven. Ezért kell kerülni az ítélkezést is. Sosem tudhatjuk, ki milyen súlyú kihívással birkózik éppen. Talán pont olyannal, mint mi magunk korábban, esetleg épp ebben a szent pillanatban. Az is

224

elképzelhető, hogy mindenki legjobb tudása szerint teljesít, saját tudatossági szintjének megfelelően. Ráadásul egy olyan világban élünk, ahol amúgy sem tudunk semmit egymásról. Ha őszinték akarunk lenni, nem is érdekel minket a másik ember. Elég ha annyit tudunk róla, hogy veszélyezteti-e pozíciónkat, és ha igen, akkor milyen mértékű védelem szükséges ellene. Nekünk kell elrendeznünk és helyére tennünk magunkban mindent. Általában nincs szükségünk előző életbeli kutakodásra, csak néhány kivételesen reménytelen helyzetben, veszett ügyekben, melyeknek orvosaként Whitton professzort is szólították kollégái. Az is bizonyosnak látszik, hogy lelkünk mindig ugyanaz, és valószínűleg megegyezik felsőbb énünkkel, mellyel fel tudjuk venni a kapcsolatot. Nem kell harmadik típusú találkozásokra gondolni. Olyan egyszerű kommunikációs partnerekről van szó csupán, mint a lelkiismeretünk, a titokzatos belső hang, ösztöneink, álmaink vagy a meditációs gyakorlatok során szerzett tapasztalatok. Látszólagos ellentmondás csupán, hogy felsőbb énünk valószínűleg ugyanaz, mint amit sokszor tudatalattink mélyének nevezünk. Lelkünket nincs értelme koordináta rendszerben ábrázolni. Ha magunkkal kapcsoltban sikerül egy maghatározó jellemvonást, vezérlő motívumot, esetleg egy konkrét lelki törést pontosan beazonosítani, a legfontosabb dolog annak megfelelő elhelyezése, a személyes fejlődéshez való kapcsolása és beillesztése a teljes képbe.

225

Általános szabály, hogy csak nagy mennyiségű információból, vagy egynek a gyakori ismétlődéséből, és csak a teljes képhez való illeszkedéséből következtethetünk konkrét dolgokra. Mielőtt két táborra osztaná az olvasókat a reinkarnáció létezésének valószínűsége vagy annak ellenkezője, ismételten vegyük figyelembe, hogy sem egyiket sem másikat nem kell kijelenteni abszolút igazságként, még csak állást sem kell foglalnunk a kérdésben. Egyszerűen csak kár kizárni eszköztárunkból olyan lehetőségeket, melyek segítségével az itt és most karakterisztikáját kellő őszinteséggel tudjuk elemezni.

A jelenlegi élet jellemzői Ehhez sem kell szert tennünk semmilyen különleges ismeretanyagra, célszerű viszont jegyzetelni, pontosabban egy kis füzetet vagy elektronikus dokumentumot magunknál tartani, hiszen tulajdonságaink feltérképezése nem fog első nekifutásra sikerülni. Hosszabb időbe telhet a sok különféle információt egy csokorba gyűjteni és rendszerezni. Nagyon fontos minden esetben a gyerekkori jellemzők vizsgálata is, nem csak a felnőtté vált emberé, hiszen a gyermek karakterisztikája sokkal közelebb áll még saját lelkületéhez, mint az idők során a beteg világban és vakvágányainkon sokat utazott attitűdünk. Ajánlott sorvezetőként, az alábbi kérdések 226

megválaszolása segíthet a kezdésben. Mit fejez ki leginkább a tekintetem? Ehhez célszerű a hozzánk legközelebb álló embert megkérdezni, aki lelkünk tükrébe tekinthet. Mik életem legfőbb vezérlő motívumai? Mennyire erős bennem az individuum tudat, esetleg az önimádat? Van-e bennem felsőbbrendűség érzés, illetve gondolom-e magamat bármiben különbnek másoknál? Mennyire könnyen rombolható az önbizalmam? Az élet melyik területén? Van-e egyáltalán? Mik a kedvenc időtöltéseim, hobbijaim? A meglévők, a régiek és azok, amikkel csak szeretnék foglalkozni. Mi az amit muszáj csinálnom, különben hiányérzetem van, vagy egyenesen rossz közérzetem? Milyen gyerek voltam magaviselet, tudás és tehetségek tekintetében? Voltam-e kiemelkedően jó valamiben? Milyen szerepet játszottam a közösségekben? Kik voltak a barátaim? Tartom-e még velük a kapcsolatot? Kibe voltam először szerelmes? Milyen volt ő? Kivel és mit játszottam a legszívesebben? Mit rajzoltam

227

vagy építettem leggyakrabban? Mik gyerek- és kamaszkorom legszebb emlékei? Voltak-e ugyanebben az időszakban féltett titkaim? Történt-e valamilyen félelmetes vagy tragikus esemény velem korábban? Mi az amitől gyakran féltem? Mi tudott megvigasztalni? Ki vagy mi jelentette számomra a biztonságot? Mitől tört el a mécses legkönnyebben, vagy miért vágtam oda leghamarabb? Mik jelenlegi félelmeim? Mi miatt aggodalmaskodok a legtöbbet? Voltak-e olyan cselekedeteim, bűneim, mulasztásaim vagy hibás döntéseim, melyek miatt alkalmanként vagy folyamatosan marcangol az önvád? Mit jelentenek számomra a következő fogalmak, illetve milyen mértékben jellemeznek engem? Emberi méltóság, az élet szentsége, egyenlőség, tisztesség, hűség, kötelességtudat, bátorság, önfeláldozás, önzetlenség, nagylelkűség, naivitás, idealizmus, érzékenység, szentimentalizmus, irgalmasság, igazságérzet, barátságos, megértő, romantikus, segítőkész, megbízható, fegyelmezett, tisztelettudó. Mit érzek az elesett, gyenge vagy fogyatékos emberekkel kapcsolatban?

228

Hogyan viszonyulok általában és a környezetemben élő emberekhez? Mennyire könnyen teremtek kapcsolatot? Általában kikkel? Milyen foglalkozásokat tartok társadalmilag hasznosnak? Milyen tevékenységek taszítanak? Mit gondolok a háborúkról? Foglalkoztatnak-e az emberiséget vagy a környezetet sújtó problémák? Mi a véleményem az öngyilkosságról és az abortuszról? Mi az, ami a legjobban irritál másokban? Milyen viszony fűz a másik nemhez és a sajátomhoz? Mennyire járják át ezt sztereotípiák, esetleg kellemetlen személyes tapasztalatok? Mit jelent számomra a szerelem és a testiség? Mi a legfontosabb a másikban, illetve ha társat keresek? Mi ragad meg leginkább? Mi jellemezte eddigi párkapcsolataimat? Írjuk le részletesen képzeletbeli ideálunk külső és belső tulajdonságait. Érdemes összevetni őket eddigi partnereinkével. Volt-e valaha olyan kedvesem, akihez illettem, ha nem is úgy, mint kulcs a zárba, de legalább alapvető tulajdonságaim tekintetében? Vegyük sorra most hozzátartozóinkat. Milyen viszony fűz jelenleg hozzájuk, illetve hogyan alakult ez az eddigiekben? Anyám, apám, testvéreim, gyermekeim, nagyszüleim, unokatestvéreim és mindenki más, aki-

229

hez vérségi kötelék kapcsol. Van-e igaz barátom? Ha igen, mit szeretek benne a legjobban? Kik most, illetve kik voltak eddig életemben a meghatározó személyek? Meg tudok-e nevettetni másokat? Ha igen, kiket? Mennyire élénk a képzelőerőm? Mennyit és miről szoktam ábrándozni a leggyakrabban? Milyen a kapcsolatom a természettel, az állatokkal, a növényekkel? Szeretek-e világot látni? Merre és mivel utazok a legszívesebben, vagy tenném, ha módomban állna? Mennyire erős bennem a szabadságvágy? Milyen sportokat szeretek, illetve melyeket űztem aktívan? Milyen környezetben érzem magam a legjobban? A regény és filmhősök közül kikkel azonosulok gondolatban? A számítógépes játékok és a szórakoztató mobil appli-

230

kációk között vannak-e kedvenceim? Melyek azok? Hogyan közlekedek? Gyalog, motorral, autóval vagy Bármi egyébbel. Milyen témájú regényeket olvastam idáig? Mely korokról szóltak? Hogyan bánok a pénzzel? Mit jelent számomra? Milyen sűrűn hazudok? Általában és a szeretteimnek? Mennyire vagyok befolyásolható? Könnyű-e becsapni engem? Ki az aki képes erre? Milyen mértékben jellemez a hiúság? Mi az amit nem szeretek a külsőmmel kapcsolatban? Voltak-e valaha káros szokásaim? Le tudtam-e őket küzdeni? Mennyire vagyok akkurátus, a részletekre odafigyelő? Milyen pontosan szoktam érkezni? Mennyire tartom rendben a környezetem?

Tekintsük át a fenti kérdésekre adott válaszainkat, és próbáljunk belegondolni abba, hogy az adott jellemzők velünk születettek-e, vagy az idők során alakultak-e ki. Az utóbbi esetben vajon miből táplálkoznak? Ne csak a

231

válaszokat jegyezzük le, hanem mindent, ami eszünkbe jut eközben, hiszen a fenti felsorolás nyilván nem teljes és még kevésbé testreszabott. Tegyük hozzá a magunkét, esetleg írjunk egy teljesen eltérő kérdéssort. A magam részéről nem ajánlom a zodiákus jegyek alapján történő vizsgálódást. Véleményem szerint nem születésünk csillagjegyei határozzák meg főbb tulajdonságainkat, hanem fordítva. Olyan égi konstelláció fog ránk mosolyogni miközben napvilágot látunk, ami lelkünk karakterisztikájának felel meg. Legalábbis abban az esetben, ha valóban létezik asztrológia mint egzakt tudomány. Kiváló szolgálatot tehet ugyanakkor egy eredetileg előző életek feltérképezéséhez kifejlesztett technika, mely Michael Talbot nevéhez fűződik, aki a rezonancia módszer nevet adta neki. Ennek lényege, hogy adott témakörökön végighaladva, feljegyezzük azokat a konkrétumokat, melyek irányában kifejezett, vagy éppenséggel megmagyarázhatatlan vonzalmat érzünk. Vegyük sorra ezeket is. Ehhez nyugodt környezetre és állapotra van szükségünk, melynek során bensőnkből hallhatjuk a választ. Egyszerűen csak annyit, hogy igen vagy nem. Nézzünk most végig ennek megfelelően néhány témát. Országok, városok, tájak: Attól függően, hogy ki menynyire vizuális típus, kezdhetjük például Európa, majd a többi földrész országainak felsorolásával relaxáció

232

közben, utazások emlékeinek a felidézésével, vagy a számítógép előtt ülve, képeket nézegetve. Időszakok, kultúrák: Hasznos lehet felidézni, hogy mely korokról olvastunk szívesen regényeket, néztünk kosztümös filmeket, de ugyanúgy rendelkezésünkre áll most is az interneten lévő végtelen mennyiségű fotó és videó. Hobbi, zenei és művészeti ízlés: Most se feledkezzünk meg arról, hogy gyerekkorunkban mivel foglalatoskodtunk a legszívesebben és mi mindent gyűjtöttünk. Bútorok, tárgyak és ruházat: Ismét érdemes a jelenlegi preferenciák mellett a más korokból származókat is figyelni, abból a szempontból is, hogy volt-e már vajon nekünk egy adott használati eszköz, egy asztali dísz, egy festmény, vagy bármi más a tulajdonunkban. Foglalkozások: Sajnos igen kevesen vagyunk olyan szerencsések, hogy kenyerünket azzal keressük, amit valóban szeretünk csinálni. Érdemes most ebbe belegondolni. Nyelvek: Melyek tanulása ment könnyedén, esetleg ragadt ránk magától. Ezen felül melyek azok, amik hangzása kellemesen cseng a fülünkben. Állat és növény fajok: Ne csak házi kedvenceinkre gondoljunk.

233

Emberi tulajdonságok: Itt egyszerűen csak azt vegyük sorra, hogy melyek vonzanak, illetve taszítanak minket. Vallások, ideológiák, mítoszok: Eddig is fontos volt, de itt most kifejezetten az, hogy vonatkoztassunk el az előre kész válaszainktól, hiszen most nem véleményt formálunk, vagy az élet nagy kérdéseit firtatjuk, hanem spontán összecsengések után kutatunk.

Álmaink Mielőtt ezt a csodás birodalmat az iskolában tanultak alapján besorolnánk valamilyen tudományok közötti légürestérbe, vagy a médiában a mai napig sztárolt önelégült hírességekhez kapcsolnánk, lássuk be azt a tényt, hogy egyelőre nem tudunk többet róla annál, minthogy jelentős szerepet tölthet be életünkben. Számomra Jung megközelítése hangzik a leghitelesebben: „Az álmokkal kapcsolatos tudattalan jó barát és tanácsadó lehet. Minden este örülök barátaimnak, az álmoknak.” Használjuk ki hát nyugodt szívvel e baráti kapcsolatot. Rohanó világunkban ebben a vonatkozásban az jelentheti a bökkenőt, hogy általában nem emlékszünk az éj titokzatos kalandjaira. Ugyanakkor, az álmok pontos felidézésének, vagy akár relaxációban való folytatásának a képessége is fejleszthető. Lefekvés előtt, mikor már sikerült gondolatainkat elcsendesíteni, 234

ki kell konkrétan jelenteni magunkban az ilyen szándékunkat, azt hogy emlékezni szeretnénk a jelentőséggel bíró részletekre. Ez az üzenet, valamint az álmokkal való tudatos foglalkozás, a róluk való beszélgetések, elmélkedések és nem utolsó sorban álomnapló vezetése, kérést jelentenek a lélek számára, aki igaz barátként válaszolni is fog. A leghatásosabb eszköz a napló. Célszerű feljegyezni mindent részletesen, ami élénkebb, esetleg ismétlődik, illetve azokat a ritka eseteket mindenképpen, amikor tudatában vagyunk annak, hogy álmodunk. Ha relaxációval búcsúztatjuk a napot, az ellazulás után gondoljunk arra, amit az éjszaka képeiből üzenetként szeretnénk nyerni, például magyarázatot egy adott problémánkra vagy kérdésünkre. Fogalmazzuk meg ezt az igényünket is tisztán, lényegretörően. Ismételgessük és koncentráljunk rá, míg el nem alszunk. Ahelyett, hogy az önjelölt álomfejtő sztárok babérjaira törnénk, emlékezzünk vissza az önismerettel kapcsolatos kutakodás legfontosabb szabályára. Csak nagy mennyiségű információból, vagy egynek a gyakori ismétlődéséből, és a teljes képhez való illeszkedéséből következtethetünk konkrét dolgokra.

235

Relaxációban tett utazások A relaxáció a legkézenfekvőbb módja a lélekkel való kommunikációnak, lévén a legegyszerűbben elsajátítható technika gondolataink elcsendesítéséhez, másrészt ebben az állapotban, és még utána is, ameddig sikerül megőrizni a békés nyugodalmat, általában sokkal tisztábban látjuk át az adott helyzetet. Ha már kellő jártasságra tettünk szert az alapgyakorlatok, esetleg a meditáció vagy az imagináció terén, most figyelmünk összpontosításának célja az lesz, hogy nem gondolunk semmire. Egyáltalán semmire. Egyszerűen csak élvezzük a kellemes ellazult állapotot, és várjuk, hogy képek jelenjenek meg lelki szemeink előtt. Ha ez megtörténik, hagyjuk őket, hagy peregjenek maguktól képzeletünk vetítővásznán. Ne befolyásoljuk őket, és egyelőre ne vonjunk le semmilyen következtetést velük kapcsolatban. Hagyjuk őket külső megfigyelő módjára szabadon szárnyalni. A gyakorlat után pedig most se felejtsünk el jegyzetelni. Ugyanúgy, mint ahogy az álmokra való visszaemlékezés képességének fejlesztése során, most is fogalmazzuk meg előre egyértelműen azt, hogy mire szeretnénk választ kapni. Nem könnyű elsajátítani annak képességét, hogy meg tudjuk regulázni kérve-kéretlenül közbekotyogó gondolatainkat. Ehhez segítségül hívhatunk egy képzeletbeli kellemes indukciós környezetet, ami a betárcsázást jelenti a kapcsolatfelvételhez. Ez a környezet lehet a „hajló szép búzában” gyengéden simogató tavaszi szél, 236

az erdő mélyén egy tisztás, vagy bármi más, kinekkinek a nyugodalma és szépérzéke szerint. Természetesen vannak ennél sokkal specifikusabb és adott esetben professzionálisabb módszerek is. Ez az egyszerű leírás egy bárki által gyakorolható technikát mutat be csupán. Vannak azért ennek is fontos szabályai, nehogy a jó szándékkal kikövezett út végül a pokolba vezessen. Ezek a következők: A kellemes ellazult állapot és a háborítatlan környezet szükségessége magától értetődő. Ezen felül, ne legyen bennünk alkohol, koffein, drog, hangulatot vagy közérzetet komolyabban befolyásoló gyógyszer, vagy bármilyen más, az agyat stimuláló kemikália. Ha belefogunk egy ilyen gyakorlatsorba, legyen a párbeszéd mindennapos, hogy annak minősége állandó maradjon, sőt, ha jól haladunk, akkor váljon egyre inkább intenzívvé. Egy bizonyos fokú védelemre mindenképpen szükségünk van, amit egy kísérő tud biztosítani. Segít értelmezni a látottakat, támogat, tanácsol és legfőképpen védelmez attól, amire még nem állunk készen vagy túl nagy terhelést jelentene. A kísérő általában spontán lép színre, szimbolikus formában, például egy állat vagy egy mesebeli lény alakjában, de lehet, hogy nagyon is valóságos személy képében. Ha nem jelentkezne, ne sürgessük.

237

Milyen tapasztalatokra tehetünk szert az efféle spirituális utazásaink során? Nem más ez, mint lélektan, amiről tudjuk, hogy néha nagyon valóságos és egyértelmű üzeneteket postáz a címünkre, máskor pedig csak szimbólumok formájában küld értesítést. A lényeg az, hogy a korábban már említett hiányzó mozaik darabot segíthet a helyére illeszteni, ami adott esetben egy megoldhatatlannak látszó problémát vág ketté egy Nagy Sándor-i kardcsapással, vagy egy gátló tényezőt takarít el boldogulásunk útjából. Konkrét példa szemléltetéséhez, jobb híján, ismét csak néhány személyes tapasztalatot tudok az olvasó elé tárni. Visszatérve tehát a saját kórképnél leírt központi problémámhoz, a fentiekben vázolt módszerek segítségével egy több mint hatvan oldalas Word dokumentumnyi jegyzet született, úgy nagyjából fél év alatt. Az ennek körülbelül egy harmadát kitevő álomnapló nekem személy szerint nem sokat segített. Ez nyilván nagy mértékben eltérő egyénenként. A legtöbbet a jelenlegi életem jellemzőinek vizsgálata és a rezonancia módszer segítettek. Ezen felül abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a szakértelmet kívánó spirituális kérdésekben konzultálni tudtam néhány volt iskolatársammal. Szintén nekik köszönhetően olvastam el Anodea Judith „A csakrák bölcsessége” című könyvét, amit azok számára ajánlok jó szívvel, akik felfedező útjukon a „keleti oldalon vezető ösvények” egyikén, a Hinduizmus tanításainak alapjaira épülő, mára már tudományággá fejlődött, energiaáramlásokat, meditációs és

238

jóga gyakorlatokat felhasználó magas szintű spirituális tudatosság elérése felé indulnak el. Az írás szerkezetének felépítése zseniális. A hét csakrának a bemutatásán, értelmezésén és a hozzájuk kapcsolódó gyakorlatokon és meditációkon keresztül az érdeklődő pontosan abban a sorrendben haladhat, ami életének rendbetételéhez kiváló lépcsőzetes útvonalat kínál. Gyakorlatilag minden lehet meditáció. Akik nyitottabbak a spirituális kérdések vagy az ősi keleti kultúrák bölcsességei irányában, számos mindennapi tevékenységükhöz rendelhetnek egyet. A víz tisztító, megújító és változásokat segítő erejét átélhetik például zuhanyzás közben, egy pohár tiszta víz elfogyasztása során, vagy minden egyes lépésnél tudatosíthatják magukban Föld Anyához kötődő kapcsolatuk megnyugtató biztonságát. Remek és egyszerű leírásokat találhatunk mindehhez a fentebb említett könyvben. Magam is kipróbáltam néhány egyszerű bioenergetikai gyakorlatot, az úgynevezett gyökércsakrához kapcsolódóan. Néhány napon belül teljesen eltűnt a kora délutáni ébredést kísérő feszült közérzetem, melyről korábban azt gondoltam, hogy az üres gyomor mellékhatása lehet. Azt is nagyon érdekes volt megtudni, hogy a „hindu” szó jelentése egy kiterjedés nélküli pontot jelöl, mely a manifesztáció magja. Ez kísértetiesen hasonlít a Hawking féle „Nagy Bumm”, azaz a Világegyetem keletkezésének kiindulópontjához. A spirituális oldalon vizsgálódva, azt figyeltem meg,

239

hogy a lélektől kapott élénkebb válaszok, melyek képek formájában érkeznek, inkább az ébren bóbiskoló elcsendesedett állapotban jellemzőek és nem a mélyebb relaxációban vagy az álmokban. Ez az agy különböző állapotaival (rezgésszámaival) foglalkozó szakemberek számára nyilván nem hat az újdonság erejével. Akit bővebben érdekel a téma, az az „agykontroll”-ra kiadott kereséssel mélyítheti el ez irányú tudását. A válaszokra ugyanakkor sokszor türelmesen várni kell, mert lehet, hogy csak egy későbbi alkalommal jönnek. Fontos az alázatosság, a kellő tisztelet és a hála is, hiszen nem a grundon focizunk a haverokkal, hanem a Mindenséggel beszélgetünk. Kísérőre nekem személy szerint elég sokat kellett várnom. Majd egy idő után az Anonymus szoborhoz hasonló csuklyás írnok féle lények léptek színre, akik nem csak egyik helyszínről a másikra kísértek el, de tisztán hallottam a látottak értelmezéséhez szükséges magyarázatokat is. Egy esetben valóságos transzcendentális élményem volt. Eredeti szándékom szerint a Whitton féle módszerrel készültem a tudás szent kápolnájában látogatást tenni, hogy tisztán lássam jelenlegi életem értelmét és célját. Még a gyakorlat előtt, a szememet lehunyva, egyszer csak egy szárnyas fehér egyszarvú jött felém és suhant el közvetlenül mellettem. Nem kis pónika volt, hatalmat és erőt sugárzott. Napokig kutattam, míg hiteles magyarázatot találtam e csodás szimbólumra. A szárnyas egyszarvú az egyént a spirituális világban bárhová elrepítheti magával, mialatt annak egység (minden

240

egy) érzete van. Ösztönözheti az embert felfokozott szabadságvágyra, arra hogy spirituális élete új irányt vegyen. Segítheti megérteni előző vagy jelenlegi életének fontos kérdéseit. A fél éves „csináld magad” jellegű kutatómunka a nagy mennyiségű információ feldolgozása után az alábbi válaszokat adta azokra az önismereti problémákra vonatkozóan, amikre sem orvos, sem szakirodalom, de még az internet végtelen tudástára sem tudott semmi használhatót mondani. Arra az általános következtetésre jutottam, hogy minden bajom abból a tényből fakad, hogy elrontottam az életemet, méghozzá alaposan és már nagyon korán. Azóta is csak tévúton botorkálok. Elfecséreltem adottságaimat, rosszul választottam társat, hibásan értelmeztem feladataimat és kötelességeimet, és ami a legrosszabb, mindent csak a magam kedvére tettem, még ha ennek látszatát sikerült sokáig tetszetős köntösbe is bújtatnom. Mindeközben sosem kerestem a hibát magamban. Ilyen módon haszontalan életet éltem és gyakorlatilag nem adtam senkinek semmi értékeset. Ez ellen tiltakozott ilyen komoly formában a lelkem, de mit sem figyeltem a szavára. Mindez az alábbiakban egy kicsit részletesebben kibontva így hangzik: Az első nagy és meglehetősen összetett témakör, mely egyben életem egyik vezérlő motívuma is, az ok nélküli félelmek. Indokolatlannak kell lenniük, ha a korábban

241

már taglalt tétel igaz, miszerint a félelem csak illúzió, traumáinkból, tapasztalatainkból és a jövő bizonytalanságaiban feleslegesen fürkésző gondolatainkból táplálkozó téves érzelmi reakció. Miből kapnak erőre akkor mégis indokolatlan félelmeim, és hogyan vetkőzhetők le az önismeret próbafülkéjében? A válasz a kérdésre igen egyszerű. Téves vagy hibás önképpel hogyan is lehetne olyan személyes rejtélyekre megoldást találni, melyekre nem fog kézenfekvő válasz kínálkozni egy fürdőszoba tükör segítségével. Színt kell bizony vallani. Elég saját magunknak, de azt teljesen őszintén, letépve és elhajítva minden álarcot. Célszerű egy probléma megoldására a választ először ott keresni, ahol a gond kezdődött. Az én esetemben ez időpont tekintetében a felnőtté válás küszöbére tehető. Egy olyan első munkahelyen hatalmasodott el a bénító pánik, ahol értelmetlen, mihaszna munkaköri feladatokkal teltek napjaim. A velem született adottságok és lehetőségek képessé tettek volna arra, hogy embereken tudjak segíteni, életük minőségén javítani, akár pszichiáterként, akár tanárként, esetleg egy közösség vezetőjeként. Az elmúlástól való félelmem minden bizonnyal a haszontalan és céltalan életből táplálkozott, amihez jelentős mértékben járult hozzá a tehetség elpocsékolása. Az elfecsérelt lehetőségek az értéktelen felnőtt lét elviselhetetlen súlyával terhelték meg a lelkem. Egészség vonatkozásában soha nem volt semmi komoly bajom. Egy nehezen leírható jellegű szédülés,

242

mely a félelmet elsődlegesen generálta, nemes egyszerűséggel azért kezdődött, mert az azt megelőző hosszú évek alatt folytatott életmódom miatt kimerültem, és nem aludtam csak néhány órát naponta. Mint tudjuk, az agy jelfeldolgozó rendszer, fáradtsága jól magyarázza a megfoghatatlan jellegű szédülést. Lelki síkon ehhez párosult ugyanebben az időben a felnőtté válás nagyon nem óhajtott időszaka. Az először jelentkező panasz is jellemző. Ez a furcsa szédülés olyan volt mintha egy filmet bámulnék a nézőtérről, mintha nem is lennék jelen, csak kívülről merednék a számomra idegen szereplőkre. Ez azt jelenti, hogy a lelkem megkongatta a vészharangot. „Ez nem a te életed, ember!” Utána alvászavar következett, ami csak fokozta a szédülést és az idegi érzékenységet. Az elalvással kapcsolatos problémák általában a halálfélelemmel hozhatók összefüggésbe. Ez utóbbi spontán módon is jelentkezett számos alkalommal. Megint csak azt jelezve, félek az elmúlástól, hiszen semmi értékeset vagy maradandót nem hagyok majd hátra, mintha nem is léteztem volna. A halálfélelem és a szédülés később konkrét halálos betegségektől való rettegéssé alakult át, ami még erősebben akadályozott az elalvásban. Öt év telt el szédelgéssel, álmatlansággal, teljesen bezárkózott, magányosan rettegő agyalással, mire képes voltam a saját hajamnál fogva a mocsárból kihúzni magam. A problémát ugyanakkor nem oldottam meg, csak elrejtettem és elnapoltam. Ilyen módon minden nehezebb élethelyzetben a mai napig látogatását teszi. Ennyi idő alatt azért sok mindent megtanultam arról, hogy

243

hogyan kezeljem, hogyan rejtsem el mások elől, és már közel járok ahhoz a ponthoz, hogy végleg száműzzem az életemből, bizonyítva a fenti tétel helyességét. A haláltól és az elmúlástól ma már nem félek. Számomra bizonyos, hogy egy sokkal jobb helyre térünk vissza újra és újra, hogy felkészülhessünk a soron következő kalandra. Ma már inkább vonzanak ezek a kalandok, a tartalommal teli földi élet megvalósításának kihívásai. Magától az öregedéstől azért nem félek, mert reményeim szerint csak ezután következik a hasznos és értékes életszakasz. És ehhez nem kell a világot megváltani, csak tudomásul venni, hogy ki vagyok valójában, és kialakítani egy ahhoz illő életet. A nagy kérdés tehát az, hogy ki vagyok én? Örök gyerek. Érzékeny és érzéki. Imádok játszani, egyedül és csapatban is. Számítógéppel, íjjal, pisztollyal katonáskodva, vagy a többieket szórakoztatva. Imádok mezitláb lépkedni a mezőn, a tó partján, vagy az erdőben patak mellett. Imádom a szabadságot, a kötetlenséget. Szeretem a természettudományokat, az irodalmat, a filozófiát és a zenét. Ehhez képest utoljára kamaszkoromban, illetve néhány évig, amíg gyermekeim még akkorák voltak, hogy befértem a csapatba, volt olyan az életem, ami azt a bizonyos kis szigetet megteremtette számomra. Nem csak a félelem nyomorította meg tehát oly sok évemet, hanem a tudatlanság is. Vélt félelmeim egy másik fajtája, mely az elhagyástól

244

való rettegés, ugyanúgy életem egy másik fő vezérlő motívumához, a szerelemhez kötődik. Gyakorlatilag nem volt egyetlen olyan párkapcsolatom sem, amiben kölcsönösen építeni lehetett volna. Abba voltam szerelmes, akinek kívánatos, szép teste volt. Hosszabb kapcsolataim során pedig az volt az elsődleges szempont, hogy istenként imádjon a párom. Ezen a félelmemen nyilvánvalóan a nőkhöz fűződő viszonyomon változtatva lehet úrrá lenni. Ez egy nem régen véget ért kapcsolatom során tudatosult bennem, és mondhatom, elemi erővel vágott mellbe az, hogy én is csak vizet iszom miközben bort prédikálok. Ami még ennél is rosszabb, ez a fajta attitűd nem más, mint a kizsákmányolás egy formája, ami ellen oly hevesen szoktam tiltakozni. Szarvas hiba volt a bigott vallásosság is, ami húszas éveim közepén hatalmasodott el rajtam. Isteni csodának tartottam a gyógyulásomat, illetve rituális biztosítékként szolgált a visszaesés ellen. Ráadásul így választottam feleséget. Önálló egzisztenciám lévén, elérkezettnek láttam az időt, hogy családot alapítsak. Fiatal, romlatlan és tiszta szívű hívő lányt kerestem gyermekeim anyjának, akit egy templomban véltem megtalálni. Gyakorlatilag semmilyen szempontból nem illettünk össze. Egyetlen közös kapcsolódási pontja sem volt a két léleknek, azon kívül, hogy ő otthonról menekült, én pedig önmagam elől. Ehhez képest tizenhat évig boldog házasságban éltünk. Ez azt jelzi, hogy milyen tökéletesen hazudtunk magunknak és egymásnak, anélkül 245

hogy tudtunk volna róla. Az önámítás magasiskolája. Nem is lett volna szabad megnősülnöm, pontosabban olyan társat kellett volna választanom, aki egyedül is képes egy, azaz egy gyermeket mindenben okosan nevelni. Tovább rontotta a helyzetet, hogy idióta multi cégek értelmetlen hülyeségeinek szentelve időm legjavát, erő felett hajszoltam a pénzt, majd mikor hazasiettem, én lettem estére a negyedik gyerek. A sikeres családfenntartó és a bohém mókamester otthoni szerepe rendkívüli elégedettséggel töltött el, miközben gyermekeimnek gyakorlatilag semmilyen útmutatást nem adtam. Mikor véget ért az álom, csak néztem ki a fejemből, és nem értettem, hogy mi történik. Több mint öt év kellett hozzá, hogy összeálljon a kép. És még mindig nincs vége. Akár mennyire is szeretném, ezt az egó nevű dolgot csak nem lehet megkerülni. Valószínűleg azért nem tudok kitörni még mindig a jelenlegi siralmas helyzetből, mert hiányzik egy fontos momentum rendbetétele, ami nem más, minthogy egész eddigi életemben egy önző, önimádó alak voltam. Nem csak hogy nem volt egy normális párkapcsolatom, de általában véve semmilyen emberi sem. Hogy hogy nincs például legjobb barátom? A hatalmasra nőtt éntudat, a bohém élet és léha társai, a nem akarok én felnőtt lenni, a pánikolás attól, hogy valami baja lesz a kis drágaságomnak, jelentős részben mind a túlzott önimádat szüleményei. Mit lehet mindezzel kezdeni most, közel az ötvenhez? 246

Alapvetően három megoldás kínálkozik. Feladni. Ezt nem tehetem meg a lányommal, aki szorosan kötődik hozzám. Másrészt, úgy is vissza kell jönnöm, és újra nekifogni a feladat megoldásának, amiben kudarcot vallottam. Vagy megnézem most már, hogy mi lesz a film vége. Ezt is kétféle képpen lehet megtenni. Elvegetálok, kényelmesen megbújva az éjszaka sötétjében, a megélhetéshez szükséges anyagiakat biztosítva gyermekemnek, és ezzel meg is tettem a kötelességemet. Vagy még sem? Mi lenne, ha inkább annak szentelném a hátralévő nem kevés évet, hogy segítsek neki elkerülni azokat a fatális hibákat, amiket magam vétettem? Mi lenne, ha mindezt legjobb tudásom szerint megosztanám másokkal is, hátha tudnak belőle hasznosítani valamit? Mindezzel lehetőséget adva magamnak, hogy értékessé és hasznossá tegyem a második felvonást.

247

Zárszó Elérkeztünk a „gondolkodás alapjai” első évfolyamának végéhez. Mindenki sikeres záróvizsgát tett, aki ezentúl nem hisz el mindent kész tényként anélkül, hogy belegondolna, utánajárna és kialakítaná saját álláspontját. Dicséretben részesülnek azok az olvasók, akik elgondolkodtak valami olyannak a kapcsán, melynek ismeretét korábban eltitkolták előlük. Évfolyamelsők azok lettek, kikben a továbbiakra nézve sem hunyt ki a szikra, és elkötelezték magukat amellett, hogy értékes tudásra tegyenek szert, melynek segítségével saját kezükbe vehetik sorsuk irányítását. Ha ennek a könyvnek sikerült annyit elérnie, hogy a korábban mélyen szundikáló tudatunkban akár csak egy gyertyafénnyi világosság is gyúlt, mely mellett már olvasni lehet a továbbtanuláshoz szükséges anyagot, akkor megtette kötelességét. A szerző akkor örülne igazán, ha szándékának megfelelően az olvasóban kerek egésszé állna össze problémáink és gondolkodásunk csapdáinak átfogó vizsgálata, azoknak a hazugságoknak a megkérdőjelezése, melyek az örök vesztesek identitás zavarával akarnak megmérgezni minket, illetve azok a lehetőségek, melyek ezzel szemben állnak, és segítségükkel változtatni tudunk életünk minőségén. Továbbá azok a tudományos áttörések, amiket nem tanítanak az iskolában, illetve ha

248

sikerrel tettünk kísérletet némi önismereti tudás megszerzésére. Pontosan ebben a sorrendben haladtunk, számos különböző területet érintve, melyek mind arra tanítanak minket, hogy hogyan kezdjünk el gondolkodni saját kútfőnket használva, hogyan kezdjük el élni a saját életünket, hogyan találjuk meg helyünket a világban, nem nyugodva addig, míg válaszokat nem kapunk életünk értelmének miértjére. A könyv szerzője ugyanakkor nem okleveles szakembere az érintett témaköröknek. Nem is szentéletű remete, aki teljes megvilágosodottságában kristálytisztán látja minden dolgok lényegét. Még ha az is lenne, vagy akár egyszerre lenne doktora három tudománynak, akkor sem szabad kijelentéseit készpénznek venni. Amit leírtam, az kizárólag a saját véleményemet, elképzeléseimet, meggyőződésemet és másokkal való egyetértésemet tükrözi. Azok a különböző területek, melyekről közösen gondolkodtunk, ilyen módon ne jelentsenek tananyagot, amit megint csak feltétel nélkül hiszünk el. Keltsenek inkább kíváncsiságot bennünk, mint a „szókratészi kérdés”, mely nem előre megfogalmazott választ akar kicsikarni, hanem a megkérdezettet figyelemmel megtisztelő és konstruktív módon készteti arra, hogy ő maga jöjjön rá az igazságra, saját értelmezésének és értékrendjének megfelelően. Tudatos gondolkodó embernek legyen saját igazsága, saját valósága és saját hite, amit nem mások adnak kész 249

bemagolni valóként a kezébe, hanem ő maga formál és alakít ki, majd annak megfelelően cselekszik és teremt. Első sorban azokba a kérdésekbe gondoljon bele, azoknak járjon utána és azokkal kapcsolatban alakítsa ki meggyőződését, melyekről tudja vagy érzi, hogy saját értékrendje szerint egyelőre nincsenek a helyükre téve. Azok az olvasók, akik érdeklődéssel lapozták végig ezt az írást, reményeim szerint már jól látják a problémákat, illetve a lehetőségeket és célokat, amiket érdemes feltárniuk, megragadniuk és maguk elé tűzniük. Uralják már egy bizonyos mértékben gondolataikat, és azokkal együtt életük irányítását. Félelmeik jelentős részét is száműzték már szívükből. Van néhány mérföldkövet jelentő teendőjük is, melyek mentén kívánom, hogy sikerrel haladjanak tovább a helyes úton. Ne feledjük, hogy ezen az úton haladva sok ellenfelünket kell legyőznünk, melyek nagyon erősek, és a velük való küzdelemtől bárki elfáradhat a cél előtt. Ha viszont feladjuk a küzdelmet, miközben tudjuk, hogy mindannyiunkban ott lakik a győztes, még mélyebbre zuhanhatunk vissza, mint annak a szakadéknak a mélye, ahonnan már félig kikapaszkodtunk. Legfőbb ellenségeink, melyeket mindenképpen le kell győznünk, a tudatlanság, a szeretetlenség, a félelem, az egymásra való mutogatás, a vég nélküli sopánkodás, az elszigeteltség, a rosszul értelmezett kötelességek, a céltalanság, a fásultság és a beletörődés. Annak az életmódnak a jellemzői, melybe bele vagyunk kénysze250

rítve, hogy véletlenül se maradjon időnk gondolkodni, értékes, energiával feltöltő időt tölteni szeretteinkkel vagy más tartalmas módon. Ne felejtsük hát minden egyes nap átgondolni értékeinket, céljainkat és teendőinket. Ne felejtsük el, hogy az emberi élet miértje a tanulás és a személyes fejlődés, a tudás és a szeretet. Mindkettővel ugyanaz a dolgunk. Adni és elfogadni. Amennyit csak tudunk. A lehetőségeink végtelenek. Két választási lehetőségünk marad végül. Vagy tudatosan gondolkodni, összefogni és cselekedni, vagy hagyni, hogy az „új világrend” a közeli jövőben végérvényesen megszilárduljon. Ez utóbbival kapcsolatban ugyanakkor meggyőződésem, hogy nem csak kritikus tömeg létezik, hanem minden folyamatnak is meg van ugyanúgy a maga kritikus pontja, ahol az fordulatot vesz. A világot uraló néhány száz ember életében ez pontosan hatalmuk közelgő betetőzésekor fog elkövetkezni. Nem lesznek már új céljaik, ezért szükségszerűen egymás ellen fordulnak majd az abszolút elsőségért egy olyan kíméletlen harcban, aminek nem lesz győztese. Ebben az esetben mi csak az események passzív szemlélői leszünk, akik a történet végén úgy fognak puffanni, ahogy éppen esnek majd. Vegyük inkább ehelyett kezünkbe a sorsunkat és a világ irányítását mi magunk. Gondolkodjunk. Cselekedjünk. Teremtsünk. „Míg megvalósul gyönyörű képességünk a rend, melylyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent”.

251

Függelék

1. A könyv személyes jellege Tengernyi remek írást és filmet olvastam, illetve láttam a tudatos életmód témakörében. Rendkívül izgalmasnak találtam azt, hogy a hozzá kapcsolódó számtalan különböző terület milyen hihetetlen mértékben épül egymásra és kapcsolódik a természeti, illetve az ősi keleti kultúrák tanításaihoz, valamint a természettudományokhoz. Azt, hogy mindez milyen végtelen lehetőséget kínál az egyén számára, hogy céltudatosabb és tartalmasabb életet alakíthasson ki önmaga és környezete számára. Rengeteg időt töltöttem ebben az irányban kutakodva, és azt kellett látnom, hogy ezt a hatalmas és hasznos tudásanyagot csak nagyon kevesen közvetítik olyan módon, hogy önálló gondolatokat ébresszenek és konkrét gyakorlati útmutatást kínáljanak. Ezt az űrt szeretném pótolni. Szerencsésebb lett volna egy izgalmas regényt írni, amiben az olvasó számára az elméleti tudás egy olvasmányos és érdekfeszítő cselekményben ölt gyakorlati formát. Ehhez sajnos nem adatott tehetség számomra, így jobb híján, nem találva más példát a konkrétumok bemutatásához, sok esetben saját tapasztalataimat vetettem papírra. Ilyen módon az írásnak lett némi életrajzi jellege. Egyelőre nem tudok jobbat kitalálni, de 252

nyilván az olvasó képes a saját körülményeire vonatkoztatni mindazt, amit én személyes példákon keresztül mutattam be.

2. Összeesküvés elméletek Amennyire csak lehetett, kerültem mások felelősségének vizsgálatát. Sok esetben azonban ez lehetetlen, mert muszáj tisztán látnunk, hogy kik azok, akiknek törekvései ellentétesek a természetessel és a jóval. Reményeim szerint megfelelő hangsúllyal hívtam fel a figyelmet arra, hogy tárgyilagosan lássuk mindezt, és semmiképpen se csatlakozzunk ökleiket lóbáló társainkhoz. Nem szabad, hogy emberek álljanak szemben emberekkel. Álljon egymással szemben a mellérendelés és az alárendelés szellemisége, mi pedig döntsük el, hogy a kettő közül melyik kultúrájában szeretnénk élni. A globalizációról felesleges külön elmélkedni. Jelenlegi formájában nyilvánvalóan káros, hiszen legfőbb céljaként a hatalom egy kézben való összpontosítását szolgálja a világ egészére kiterjedő mértékben. Ezzel párhuzamosan nem titkolt szándéka, hogy hét milliárd agyhalott birka-klónt formáljon az emberiségből.

253

3. Laikus elmélet Továbbra sem ismerjük a választ a kvantumfizika alapvető kérdésére. Miért nem tudjuk megfigyelni a szubatomi világ apróságait viselkedésükben, avagy miért akadálya a puszta megfigyelés ténye önnön magának? Nézzünk egy laikus elméletet. Feltételezések: 1, A Világegyetemben minden energiából van (Tesla és Einstein), és aszerint jelenik meg illetve viselkedik, hogy milyen frekvencián rezeg. 2, A Világegyetemben mindennek meg van a maga tudatossági szintje (Holografikus elmélet). 3, Az első két feltételezés között közvetlen összefüggés van. Az Univerzum alkotóelemei rezgésük frekvenciáján és tudatossági szintjükön keresztül dinamikus kölcsönhatásban állnak egymással. Amennyiben a fenti feltételezések helytállóak, nem a megfigyelő, azaz végső soron az ember omlasztja össze a hullámfüggvényt, más szóval azt az úgynevezett szuperpozíciót, melyben mondjuk egy elektron elvileg bárhol lehet, hanem pontosan fordítva. Az ember tudatossági szintje általában igen alacsony. Különösen abban az esetben, ha egész életében abszolútnak kikiáltott téves következtetésekkel tömték a fejét, gondol254

kodásmódját a média és az embertől idegen ideológiák szűkítették résnyire, az iskolában pedig jelentős részében kukába való hazugságokkal butították. Nos, az elemi részecskék sosem estek át ehhez hasonló agymosáson, valóságuk nem illúziókra és hipnózisokra épül, viselkedésüket nem egy abszolút érvényű, mindenre igaz szabályrendszer, illetve az annak létrehozására irányuló törekvés határozza meg. A negyedik feltételezés ebből következően nem más, minthogy, példánknál maradva, egy elektron tudatossági szintje magasabb az őt megfigyelő emberénél. A megfigyelés kísérlete során a két eltérő mértékű és egymással nem egyező irányú tudatossági szint kölcsönhatásba lép, az erősebb kioltja vagy tompítja a gyengébbet. Természetesen csak az adott interakcióra vonatkozóan. Ha úgy tetszik, a szabadon szárnyaló nem engedi meg a földhözragadtnak, hogy tanulmányozza, kiismerje, majd értelmetlen utasításokat adjon számára, szabadságában korlátozza. A megfigyelés puszta ténye tehát nem tönkreteszi az elemi részecskék szuperpozícióját, hanem természetéből fakadóan létre sem jön. A jelenleg a fizika zárt rendszerében és törvényszerűségeiben gondolkodó ember korlátozott megközelítésével nem is lenne képes értelmezni a látottakat, valahogy úgy, mint ahogy a tyúkok sem tudnák a delfinek viselkedését tanulmányozni, bármivel is ösztönöznénk őket, például tudományos fokozatokkal és elismerésekkel, vagy egyszerűen csak dupla adag kukoricadarával. Azért sem, mivel a valóságnak azt a szintjét, melyben a testet öltött részecské255

ket és azok képletekkel leírható törvényszerűségeit próbálja vizsgálni, minden bizonnyal csak emberi tudata hívta életre, ami ilyen módon máshol nem is létezik. Nem több, mint kollektív illúzió. Sok idetartozó kérdés merül fel még egy laikus okoskodás kapcsán is. Például lehet-e a tudatossági szint mértéke a végtelenhez közelítő, vagy lehet-e figyelembe veendő faktor a szeretet, mondjuk mint az energia megnyilvánulási formája egy eddig általunk ismeretlen frekvencia tartományban? Mi történik akkor, ha ezen a frekvencián rezegve az energia eléri a végtelen tudatossági szint mértékét? Esetleg keletkezik egy univerzum? Nem valószínű, de mennyivel hangzik ez hihetetlenebbül, mint az, hogy tizennégy milliárd évvel ezelőtt egy adott helyen lévő pontban az anyag sűrűsége elérte a végtelent, és ezért akkorát robbant, hogy a mai napig galaxisok száz milliárdja repül belőle szét a tér minden irányában? Keletkezik-e egyáltalán a Világegyetem? Ha őszinték akarunk lenni, igazából semmivel sem tudunk többet annál, mint hogy most van, de még azt sem tudjuk megmondani, hogy mi is az igazából. Ne feledjük, számításaink, képleteink, melyekkel az Univerzum és a szubatomi világ tételeit véljük bizonyítani, csak is egy adott logikai rendszeren belül értelmezhetők, melyet előtte mi magunk definiáltunk egy már meglévő, szintén mesterségesen alkotott másik rendszerhez viszonyítva és igazítva. Nem kizárt, hogy ez egy olyan logikai bukfenc, melytől a világ legoko256

sabb emberei nem képesek a lényeget látni, és ami miatt a mindenre ráerőszakolható abszolút igazság csoda képletét hajszolják kétségbeesetten, mely feloldaná a valójában nem is létező ellentmondást a kozmológia és a kvantumfizika között.

4. Teendőink listája Mivel olyan gyakorlati kézikönyvről van szó, ahol az oldalakon keresztül ívelő körmondatok között néhányszor elbújhatott a lényeg, íme egy egyszerű felsorolás lehetséges teendőinkkel kapcsolatban, minden fajta hosszas elemzés nélkül.

Teendőink Lássuk jól a világot, amiben jelenleg élünk. Ne másoktól várjuk sorsunk jobbrafordulását. Vegyük kezünkbe életünk irányítását. Vállaljunk személyes felelősséget. Ne hagyjuk, hogy a gyűlölködés, a panaszkodás és az ítélkezés feleméssze energiánkat és elválasszon minket egymástól. Győzzük le a félelmet, a létbizonytalanságot, a szorongást és a lustaságot. Ne hagyjuk, hogy családunk szétessen, ne legyünk ma-

257

gányosak. Kapcsoljuk ki a tévét és a rádiót, ne vegyünk újságokat, ne hagyjuk mosni az agyunkat. Töltsünk minél több időt tartalmas módon szeretteinkkel. Szeressük nagyon és okosan társunkat és gyermekeinket. Ne érezzük magunkat kívülállóknak mások és a világ gondjainak, katasztrófáinak láttán. Tanuljunk meg koncentrálni. Uraljuk teljes mértékben gondolatainkat és cselekedeteinket. Kezdjünk el gondolkodni, cselekedni és keresni a hozzánk hasonló lelkületű embereket. Tegyük egészségessé és rendszeressé szexuális életünket. Hagyjunk fel az esztelen gyógyszerfogyasztással, keressük a hagyományos gyógymódokat és orvosságokat. Relaxáljunk. Kerüljük a kifejezetten káros ételeket és italokat. Tartózkodjunk a jó levegőn és a napsütésen. Aludjunk eleget. Építsük saját és szeretteink önbecsülését. Teremtsünk egyensúlyt életünk minden területén. Ne hagyjunk félbe értelmes és hasznos teendőket. Kezdjünk el kicsiben jót tenni, minden egyes nap egyet magunkkal és egyet egy másik emberrel. Ne vegyünk olyasmit, amire valójában nincs szükségünk. 258

Próbáljunk meg hasznos munkahelyet találni vagy létrehozni, ahol tevékenységünknek van értelme és látjuk munkánk eredményét. Ha lehet, kerüljük a multikat. Kerüljük messzire a politikát. Tanuljunk hasznos új dolgokat, dolgoztassuk folyamatosan értelmünket. Keressünk rá minden fontos dologra az interneten. Adjuk át másoknak is a megszerzett tudásunkat. Javítsunk emberi kapcsolatainkon, családon belül és kívül egyaránt. Ne szégyelljük érzéseinket. Ne érdekeljen mások véleménye. Alakítsunk közösségeket, ahol az emberek egymást segítik. Ne pusztítsuk tovább a környezetet, ne szemeteljünk. Írjuk össze mindazt, amiért hálásnak kell lennünk. Tűzzünk ki magunk elé konkrét célokat. Élvezzük ki a mai nap minden szépségét és lehetőségét, ne a múltban éljünk és ne a jövőtől rettegjünk. Ne hagyjuk a magyar nyelvet tovább silányítani.

5. Előkészületben Mivel időm ezentúl is tengernyi van, úgy döntöttem, hogy tovább tanulok és tovább próbálkozom a tollforgatással. Az alábbi két könyvbe már bele is kezdtem.

259

1) Az első már részleteiben is összeállt. Egy ajánlásról van szó, mely Magyarország térképről való közelgő eltűnésének ellenében tesz részletes javaslatokat. „Átfogó cselekvési javaslat a Magyar Királyság kormányzója számára”

2) A másodiknak a lényegi mondanivalója van meg egyelőre. Ötödik éve nézem magam körül ezt az egyenjogúnak csúfolt tarka-barka betondzsungelt, és rá kellett jönnöm, hogy a multikulturális metropolisz ábrándja, vagy inkább hazugsága, csak fából vaskarika. Sosem fog működni, mivel egy valójában egyenjogú társadalmat csak mellérendelő értékrenddel bíró egyének képesek kialakítani. Az pedig Londonban teljességgel ismeretlen. „Rainbow Around the Moon” (Szivárvány a hold körül - angol nyelvű tanulmány)

6. Életrajz A szerző 1965-ben született Vácott, majd Újpesten nőtt fel. Eredeti végzettsége szerint kereskedelmi üzemgazdász. Közel húsz éven át dolgozott nagyvállalatoknál, ebből több mint tíz évig vezetett különböző

260

üzletágakat neves világcégeknél. Negyvennégy éves korában egyszerre dőlt romba magánélete és karrierje. A reménytelen hazai helyzet miatt külföldre kellett mennie munkát keresni. Jelenleg lányával él Londonban, ahol éjjeliőrként keresi kenyerét. Arról álmodik, hogy minél előbb hazatérhessen egy olyan Magyarországra, ahol nem teszik tönkre ha nem lop, ahol nem bélyegzik papucsnak ha nem csalja a feleségét, ahol nem dobják a kukába ha már nem elég gazdag, ahol a bírónak nem az ügyvéd mondja meg, hogy mi a helyes, és ahol reményei szerint egyszer a tudatos gondolkodás alapjait taníthatja majd.

261