M AGYA R. G. I S T VÁ N L Á SZ LÓ Tengeri triptichon

XIX. ÉVFOLYAM, 2010. FEBRUÁR

T A R T A L O M 

3



14

C E N TA U R I Gigászi karsztalakzat

(regényrészlet)

TURI TÍMEA Szerelme Boldizsárnak

(novella)

 

KÖ LT É S Z E T/ M A GYA R



22–25



26



27–29



30



36

M A R KÓ B É L A Szétáramlik; Szélfújta, könnyű mondatok; Illesztékek; Szikrázás; Tulajdonképpen minden; Reinkarnáció G . I S T VÁ N L Á S Z L Ó Tengeri triptichon

 (versek)

(vers)

V I D A G E R G E LY Near Dark – Director’s Cut; Paranoia: 1.0; Groteszk S O M O GY I A R A N K A Az égő zsiráf

(versek)

(töredékek)

PÉNZES TÍMEA Mindig akad dógom

(novella)

 

 

KÖ LT É S Z E T/ R O M Á N



41–45



46–48



49–51



52



61



67

DAN SOC I U Csak a levegő; tarts velem pontosan tudom hová megyünk

(versek)

DIANA GE AC ĂR Csatolt fájl; Csatolt fájl; Dust bunnies

(versek)

R Ă Z VA N Ţ U PA minden más csak érintés; Érintések; érintések; a termékeny kimerülés; költői. gesztus M O S E S I S E G A WA Két csimpánz

  

(versek)

(kisregény Török Viktor fordításában)

S Z Ö L L Ő S I M ÁT YÁ S Reggeltől reggelig

(novella)

N E C Z DÁN I E L Kórlapok

(novella)

  



71



75



79



83



91



95



97



99



103

I FJ . T Ó T H - B A R B A L I C S I S T VÁ N Gogológia V L A GY I M I R K R J U KO V Önrendelkezési kísérlet

(tanulmány)

LU K ÁC S I M ARGIT „Alázatos, engedelmes tagtárs”

(tanulmány)

M U S KO V I T S E S Z T E R Az erotikus vámpír

(tanulmány)

FÁB IÁN E M E S E Bírni cérnával

D A R VA S I F E R E N C Megszállott a megszállottaknak

Művészet és Gondolat

A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG ELNÖKE:

Grendel Lajos

Mészáros Sándor

[email protected]

Beke Zsolt [email protected]

Kukorelly Endre [email protected]

A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG TAGJAI :

Földényi F. László, Keserű József, Márton László, Németh Zoltán, Rédey Zoltán

Szilágyi Zsófia [email protected] TÖRDELŐ :

Csető Péter FELELŐS KIADÓ: Szigeti László

(Maurice Blanchot Mikor eljön az idő című kötetéről)

KI N DA GAB R I E LL A A románok keresztes háborúja

(Florina Ilis Gyerekek háborúja című kötetéről)

(Bíró-Balogh Tamás Tollvonások című kötetéről)

Hizsnyai Zoltán



     

Levélcím: KALLIGRAM spol. s r. o. P. O. Box 223, 810 00 Bratislava 1

Szerkesztőség és kiadó:

Szlovákiai megrendelések: [email protected], valamint a szerkesztőség címén. Magyarországi elérhetőség: [email protected]

Staromestská 6D, 2. emelet,

Támogatóink: A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma (Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2010)

Példányszám/Náklad: 1300 db/ks

FŐMUNKATÁRSAK :

Csehy Zoltán,





(Farkas Péter Kreatúra című kötetéről)

NÉMET MARCELL Lényegi magány

K A L L I G R A M

SZERKESZTŐK :

(esszé Gyürky Kata fordításában)

CSAPÓ CSABA A szépség utáni vágy Tennessee Williams legcsehovibb színművében

SZER K E SZ TŐ B IZOT T SÁG

FŐSZERKESZTŐ :

(esszé)

811 03 Bratislava–Pozsony, tel./fax: (00421 2) 544 15 028. Kiadja: Kalligram Kiadó Kft., Pozsony. Nyomja: Valeur Kft., Dunaszerdahely. Ára: 2,5 EUR, 700 Ft. Magyarországon terjeszti a Relay Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok.

Nemzeti Kulturális Alap EV 358/08 ISSN 1335-1826

C E N TAU R I

r

e

g

é

n

y

r

é

s

z

l

e

t

Gigászi karsztalakzat Az

ifjú Rudolf Portestein gróf, amikor életében először jár a Hór-völgynél, különös, eszméletvesztés közeli állapotba kerül, s egy nappal később, 1872. augusztus 27-én, immár a Nagytöbör déli szélén, az úgynevezett Síház félhomályos, rendkívül kicsi szobájában, félig fekve, félig ülve, mint egy lábadozó, az ölében nyugvó gyúródeszkán az alábbiakat írja a később Rudolf-napló néven elhíresült füzetek egyikébe:

N

ehezemre esik a betűvetés, a minek indoka több rendbéli. Ljuba óvott is attól, hogy bármi hasznosat műveljek, ágyban maradásra és alvásra bíztatott, míg ő maga, jól hallom most is, megállás nélkül sürög a házban. Állítólag a Nagytöbör peremén vagyunk, abban a czirbolyából emelt, csinos, de szegényes faházban, amit errefelé csak a Síházként emlegetnek. Jó magam nem láttam még a házat kívülről, a mint az idevezető utat sem, s ez híven jellemzi jelen állapotomat. A jobbom is erősen sajog, el nem képzelhetem, mi végett. Mégis úgy érzem, hogy fájdalmaim ellenére is meg kell írnom mindent, a mi az elmúlt napból az emlékezetemben megmaradt, akkor is, ha az kétség kívül minden korábbi emlékképnél zavarosabb. Ljuba ígérete szerint holnap kocsival visznek vissza a Gustermann-kúriába. A Hór-völggyel kapcsolatos jelenségek és geográfiai megfigyeléseim leírását ott ejtem meg. Itt csak arra térek ki, hogyan jöttünk le a fennsíkról, mert ez sürgetőbb. Nincs fogalmam arról, hogy tapasztalásaimból mennyi a valós, de érzem, olyan minden, akár egy álom, s ennek megfelelően emlékeim, minden erejüket latba vetve, szabadulni igyekeznek a memóriámból. A felejtés akaratlan kényszere ellen, e napló az egyetlen fegyverem. Mérlegelni a látott, hallott és érzett, fenséges és borzalmas jelenségek mibenlétét későbbi penzum, most csak a rögzítés a fontos. Az idő érzékelésének képességét tökéletesen elvesztettem. Ljuba szerint augusztus 27-et írunk, vagyis akkor 26-án, valamikor kora délután rátaláltunk a Hór-völgy szélén, a hasadék deréktáján a Fekete Kosra. Sajnos épp akkor, mikor a derült idő ellenére átláthatatlan, súlyosan nyomasztó köd borított el minket, s ez a köd minden valószínűség szerint a katlanból csapott föl váratlanul. Ez a furcsa természetű fluidum – a mitől a helybéliek is tartanak, s talán nem oktalanul – azért is fontos, mert feltételezésem szerint perdöntő szerepe volt a további történésekben. Komolytalan lehet mint megfigyelést leírni, ám a későbbieket is figyelembe véve, muszáj papírra vetnem, hogy a muflont, mit nem csak Ljuba, hanem többen is itt, a Síházban, a Fekete Kosként emlegetnek, én elég különös formában láttam, és bár nem először veszek részt vadászaton, nem először látok meghökkentően közelről vadat, mégis, ez az állat egészen különös benyomást gyakorolt rám. Egyáltalán nem éreztem állatnak, bár meg nem mondhatom, mifélének érzékeltem. Formáját tekintve megegyező volt azzal, a mit Ljuba korábban élénk képekkel elém tárt, vagyis kapitális, öreg muflon kos állott előttünk, mely csak annyiban tért el az eddig látott

3

muflonoktól, hogy méretei inkább egy vadkanéval mérhetők, csigája valóban hatalmas, és lenyűgözően szabályszerű, továbbá a szőrzetének színe egyöntetű koromfekete. A legnagyobb ködből bukkant fel, az orrunk előtt, később egy perczre a homály eloszlása után is láttuk, s ezen perczek képei azóta is visszavisszatérnek, álmomban csak úgy, a mint ébrenlétemben. S mindig úgy látom – most is, a midőn írom –, hogy a kos afféleképp állt, akár egy ember, a két hátsóján, s így legalább másfél lábbal volt magasabb egy átlagos férfiúnál. Ljuba szerint nem állt, csak egy pillanatra ágaskodott fel, az elugrás előtti minutában, de bárhogy erőltetem az emlékezetemet, én mindig folytonos strázsában látom. Azon is tépelődtem, hogy vajon nem támaszkodott-e valamely szikla ormára, a mely a ködben nem látszhatott, hisz a Hór-völgy peremét mindenütt hófehér mészkőformák szegélyzik, s ezek könnyen olvadhatnak bele a köd fehérébe. De valahányszor ezen tépelődöm, újra látom a Fekete Kost, még hozzá tetőtől talpig: épp szemben áll velünk, felegyenesedve, mellsőivel nem támaszkodik, hanem bizonyos nehezen meghatározható, félig állati, félig emberi elegancziával lógatja őket. Nem úgy, mint a mikor az Alpokban sokat látott zergék, s itt-ott a kőszáli kecskék mellsőjükkel sziklára fellépve figyelnek, s keresik a jobb kilátást. Mindazon által nem zárom ki annak lehetőségét, hogy csak érzéki csalódásnak köszönhetően láttam így, s szót sem ejtenék róla, ha ezt követően nem alakulnak a dolgaink még furcsábban. Úgy vélem, hogy a Kos ilyetén látása összefüggésben állhat, az alábbiakkal. A kos eliramodása és a Ljubával folytatott rövid szóváltás után hatalmas fáradtság szállt meg, elnehezültek a tagjaim, földre kívánkozott minden porczikám, ugyanakkor sosem érzett éberség lett úrrá rajtam. Oly éberség, mely alighanem erősen határos a szorongással. Ljuba azt javasolta, pihenjünk meg, várjunk türelmesen, míg a köd eloszlik, és csak azután menjünk le a fennsíkról a legrövidebb úton a legközelebbi menedékhez, a Síházhoz, vagyis épp ellenkező irányba, mint a hogyan jöttünk. A sarjfenyvesben hagyott holmikat a béressel tervezte napokkal később lehozatni. Minthogy nem is volt más választásom, leheveredtem, nagyjából oda, ahol néhány minutával korábban még a kos állt, és szokatlan állapotba kerültem. A köd nemhogy ritkult volna, de még sűrűsödött is, néha éjszaka benyomását keltette, máskor váratlanul felfénylett, s itt-ott eloszlott, és ilyenkor újra meg újra felbukkant a Kos. Hol egy boróka mögül lesett minket, akár egy kíváncsi gyerek, hol meg szinte köztünk termett, és óriásnak tűnt. Ljuba futkosni kezdett, s én féltem, hogy a szurdokba téved, akkor pediglen nem lesz, a ki onnan hazavezet. Néha óráknak tűnő időkre is eltűnt, s hiába szólongattam, nem válaszolt. Egy ilyen alkalommal visszataszító külsejű férfiú bukkant elő. Isten bocsássa meg, hogy így írok róla, de valóban nem láttam még ennyire ronda emberi lényt, bár a kórságot, mi legfőbbképp az ábrázatát csúfította el, jól ismerem. Arczának bőre minden elképzelhető helyen mértéktelenül feldudorodott, szederjes volt, s egyszersmind szemölcsös is mindenütt. A némiképp kelésekre emlékeztető dudorodások méreteit mi sem jellemzi jobban, hogy arczába tekintvén, hirtelenjében azt sem tudtam, mely dudor volna rendesen az orra. Hajzata ép volt, nőtt a fején mindenhol, de inkább bozontnak mondanám, ugyanakkor szakállt vagy bajuszt nem viselt. Jó módú emberre vallhatott volna a ruházata, már a mennyiben olyan nadrágot, csizmát és zubbonyt, aminőt rajta láttam, leginkább nemesek hordanak, csak épp rendkívül viseltes volt mindenik. Ruházatával ellentétben állott az, a mint a kezeit, mind a kettőt, szedett-vedett, ocsmányul bűzlő rongyokba bugyolálta. A fentebb leírt férfiú, már ha jól érzékeltem, legalább oly meglepett volt, minő döbbenettel én néztem reá. Nem is szólt egyebet, csak annyit: „Úgy”. Mintha alapos diskurzust zárna le, s ebben a szóban volt valami annyira meggyőző, hogy mikor eltűnt, azon tépelődtem, talán beszéltem is vele valamiről.

4

Aztán ismételten a vadászmestert hívogattam. „Ljuba! Ljuba!” – kiáltoztam, a mint az erőm engedte, választ viszont nem kaptam, ezért meggyőződésemmé vált, hogy a vadászmester a hasadékba tévedt. Magyarázni nem tudom, de tény, hogy mégsem álltam fel, csak vártam tovább, talán a köd elmúltára. Hamarosan hangokat hallottam mindenfelől, emberinek tűnő hangokat, melyek azonban nem álltak össze mondatokká, csak véletlenszerűen röpködő szavak maradtak, s voltak köztük férfi, női és gyermeki szavak is. Kimerült és szédült voltam, egyszer szorongás tört rám, máskor extatikus öröm. Alakokat láttam, mindegyiket homályosan, kivéve egyet, mely egyértelműen lány alak volt, s egy pillanatban oly közelre jött, a mint korábban a Kos. A ruhája fehér volt, a hónál és a ködnél is fehérebb. Oly részleteket vehettem ki rajta – mert földközelben látszott csak igazán –, a mint a finom selyemszoknya szegélye elakad egy ágon, s fodrokat vet. Azt is láttam, hogy a szoknyaalj kevésbé fehér, az út porától, s némiképp ázott, a harmattól. Láttam ennek a leánynak a rendkívüli hosszúságban leomló haját is, egyedül az orczáját nem. De tudom, hogy vágytam látni, és ez meg is történt, de nem úgy, hogy közelebb jött volna, vagy a homály oszlott volna el. Valami sugallatnak engedve lehunytam a szemem. Ám akkor nem sötétült el előttem minden, a mint az rendesen történni szokott, hanem ugyanúgy láttam mindent. A gomolygó ködtől a borókák árnyain át egészen a sudár leányig, az alul csapzott selymet, a derékon a ritka szoros fűzőt, de ekkor, csukott szemmel, láttam már az arczát is, a mi pedig megnyugvással, egyszer s mind mély szenvedéllyel töltött el, de a mit azóta a legnagyobb erőlködéssel sem tudok felidézni. Nem annyira arczmása, mint inkább azon érzés maradt fent, a mit a tekintete oltott belém. Rémlik, mintha szót váltottunk volna, de tudom, egy hang sem hagyott el, a mint a leány sem mondott semmit. Mikor a közelben már nagyon felerősödött a csörtetés és a mindenféle szavak áradása, a mint jött, úgy el is ment. Aztán néhányszor ismét feltűnt a Fekete Kos. Mintha Ljubát láttam volna néhol szaladni a duplacsövű puskájával. Az a félelem kerített hatalmába, hogy a Hór-völgy legszélén ülök valójában, és mozognak alattam a kövek, leomlás következik, és épp alattam nyílik majd lejáró a Kos számára, a mikor harmadik alak is felbukkant. Egy tekintélyes és barátságos asszony, ki asszonyi természete ellenére oly ruhában jelent meg, akár egy erdész. Bakancsot hordott, s térdnadrágot. Termetes volt, és anyai nyugalmat sugárzott, szépen faragott botra támaszkodott, és kicsit sántított. Ellentétben a muflonnal vagy a leánnyal, az arczát is tisztán kivehettem már az első pillanatban. Ő sem szólt hozzám, csak nézett egy darabig, aztán a kövek közé szúrta a botját, hátrafordult, és így kiáltott: Ljuba! Másnap, azaz ma délben, itt, a Síházban ébredtem. A vadászmester elbeszéléséből tudom, hogy a Nagytöbör fölötti bükköst vágják, hallani is időnként az egymásra zuhanó fák zaját, s onnan hívott segítséget, hogy pokróczban hozzanak le a fennsíkról, mivel oly rosszul lettem. Ljuba szerint nem ájultam el, a vacsorámat is elfogyasztottam, s még azután is sokat hánykolódtam, ám én ebből semmire sem emlékszem. Olybá tűnik, mintha a sántikáló asszony felbukkanásától kezdve álom borult volna reám, oly sűrű, a minő odafönt a Hór-völgyi köd volt. Már most az a kérdés, hogy az odafönt látott, érzett és tapasztalt dolgoknak milyen jelentőséget tulajdonítsak? Nyilván egyfajta delíriummal van dolgunk, ám de mifélével? Azt is bajos meghatározni, hogy az érzetek közül mely a valós, s mely a valótlan. A magam részéről biztosra vettem, hogy semmi sem valós, legfeljebb Ljuba, ám észhez térvén, csalatkoznom kellett, mivel reggeli kávémat az a biczegő asszony hozta ágyhoz, akit utoljára odafent láttam. Hát akkor szabad-e azt gondolnom, hogy valóban láttam a dudoros arczú férfiút és a lánytüneményt is? Aligha valószínű. Egy azonban bizton állítható. A Hór-völgyi ködben töltött utolsó órák teljességgel valószerűtlenek voltak az érzékelésre nézvést, a melynek okát kereshetem kimerültségben vagy betegségben is. Lázam nincs, kimerült sem voltam annyira, hisz Ljuba lelkiismeretesen viselte gondomat a napokban, így egészen másra gondolok. Oly hipothesisre, a mely a ratio szemszögéből vizsgálja a fenti érzeteket, és a mely tudományos szempontból is fontos lehet. Erre gondolván írom le minden, a ködben szerzett tapasztalatom, mert a későbbiekben ezeknek fontos súlya lehet. Arra gondolok ugyanis, hogy a hasadékban valami földtani erő munkálkodhat, ennek köszönhető talán a folytonos omlás is, mely munkálkodás során gőzök és gázok szabadulhatnak fel. Ezen gázok és gőzök lehetnek forrásai a katlanban meg nem szűnő ködnek. Összefüggést vélelmezek e gázok és a köd jelenléte, valamint a völgy fölött állongó felhő között is, és talán nem megyek túl messze, ha ugyanezen körbe sorolom az extatikus és szorongató lélekállapotot is, a mit volt szerencsém ott átélni, mint olyat, a mit az eddig ismeretlen gáz okozhat. Egy biztos. A Hór-völgyi jelenségek rendkívüliek, és megkívánják a sokrétű tudományos vizsgálódást. Mihamarabb vissza kell térnem a kúriába, hogy átgondoljam a leendőket, az eddigiekről részletesebb leiratokat készítsek, s előkerítsem Henriket, kivel megoszthatom élményeimet, terveimet, s a kitől nem csak engedélyt kérek, hanem azt is, hogy az idősebb Gustermannál járjon közben az érdekemben.

5

R

udolf gróf a naplóbejegyzés után olyan védtelennek és kimerültnek érzi magát, hogy már azon van, kinyitja megint a füzetet, és post scriptumként megjegyzi, talán mégis a kimerültség okozhatta a különös érzeteket, majd az emlékvesztést. Ám még ehhez sincs ereje. A szoba kicsi, alacsony ágya a sarokban áll, az ablakon nem lát ki. Arra gondol, otthon van, sosem érzett még így, noha tudja jól, messze van az atyai ház, messze esik innen minden hely, ahol valaha járt. És ez a vidék, amely eddig névtelen és idegen volt, most nemcsak az otthonosság érzését adja meg, hanem a szenvedélyt és a célt is, amire annyira vágyott. Erre gondolva visszatér az ereje, feltámad a kíváncsisága és a tettvágya. Húzza az ágy, de még inkább az ablak, hogy lássa, hová került, hogyan fest a ház, és a sokat emlegetett Nagytöbör, és már azt is szeretné közölni Ljubával, hogy indulásra kész, megmosakodna, ha lehet, aztán, ha kell, gyalogútra is kapható, csak érjenek vissza a kúriába mihamarabb. Ljuba dorgálva fogadja a hatalmas, ám egyszerű deszkákból tákolt, gyalulatlan asztalnál: – Ejnye, gróf úr, nem fér a bőrébe? Menjen vissza azonnal, és pihenjen. Higgye el, magára fér. Ljuba mellett helyes, napbarnított, szőke kisfiú csigahéjakat rakosgat, míg a vadászmester a bicegő asszonnyal pálinkázik. – Adjanak egy kortyot nekem is – kéri a gróf. Ljuba észbe kap, felpattan, és kissé meghajol: – Bemutatom Rudolf Portestein grófot, az ifjabb Gustermann báró kebelbarátját. Gróf úr! Ő itt – mutat a kisfiúra – Pulka. Tudja, Boggies tanár úr védence. Az asszonyság pedig, Margó. Ő vezetett le minket a ködben, mert ha köd van, akkor csak ő igazodik el errefelé. A gróf csodálkozik, Margó mosolyog, karon fogja a grófot, leülteti, súlyos és meleg kendőt terít a vállára, pálinkát tölt, és mézet kever hozzá. Rudolf úgy dönt, hogy először nem Margó felől kérdezősködik, inkább az előző napi érzeteit osztja meg Ljubával, elsősorban azért, hogy megtudja, Ljuba mit látott, mert ha helytálló a Hór-völgyből feltörő gázok elmélete, akkor neki is kellett legyen hasonló víziója. – Nagyon örvendek, hogy találkoztunk, sok jót hallottam magáról – mondja bevezetésként Margónak, aztán a vadászmesterhez fordul: – Mondja, Ljuba, ki volt az a rendkívül csúf ember fent a hegyen? – Miféle csúf ember? – Akinek az orcája dudoros és lila. – Ja, igen, említette már lefelé jövet is. Meg ne haragudjon, de szerintem csak képzelődött, mert én ilyen embert nem láttam ott. – Nem ismer hasonlót? – Nem én. – A selyemruhás leányt sem látta? – kérdezi a gróf, és amint a lányról faggatózik, sosem érzett fájdalom hasít belé, a puszta említésbe is belésajdul, és ahogy később oly gyakran írja erről az érzésről, „valami kettétépődik a belsőjében”. – Cecilt? – kérdezi Ljuba. – Ó, igen – sóhajt a gróf, mert neki is úgy rémlik, hogy Cecil a neve, bár továbbra is úgy emlékszik, egy szót sem váltottak, de mint sok egyebet így is tudni vél, biztos abban is, hogy Cecil. – Szóval látta? – Nem, azt sem láttam. – Hát talán ismeri? – Dehogy ismerem. – Akkor honnan tud róla? – Róla is beszélt. Magától tudom, hogy Cecil a becsületes neve, már ha lehet így fogalmazni olyasvalakivel kapcsolatban, aki talán nem is létezik. A gróf összeszedi a gondolatait, és igyekszik summázni a hallottakat. – Szóval, maga szerint a dudoros embert és azt a leányt is csak magam elé képzeltem, és Cecil nevű személyről nem is tud. Jól mondom? – Nagyon jól – helyesel Ljuba. – Úgy látom, már sokkal jobban van. Igyon még egy pohárkával! Mellesleg miféle név a Cecil? A maga köreiben talán nem ritka, de itt, a Marble-hegységben nemcsak én, de senki más sem ismer Cecil nevű leányzót. Miféle név az? – De a Fekete Kost már csak nem képzeltem? – kérdezi Rudolf gróf alig érezhető ingerültséggel. – Azt nem. A Kos ott volt. Nagyon is.

6

– Azt is jól láttam, hogy sokáig kergette. – A Kost? – kérdezi Ljuba, és felnevet. – Miért, nem kergette? – Kergetni kergettem, de nem a Kost. Talán a Fekete Kost is látta még? – Mi tagadás, úgy véltem, többször is, de megvallom, már nem esküdnék meg rá – mondja a gróf, megvárja, amíg Margó újra pálinkát tölt, ismét mézet kever hozzá, s mielőtt meginná, Ljubának szegezi a kérdést: – És ha nem a Kost kergette, akkor mi egyebet? Ljuba hátradől, és világraszóló elégedettséggel azt mondja: – Hát az Ezüst Medvét! Bizony. A gróf szája előtt megáll a pohár, és a többieket figyeli. Vajon hogyan reagál erre a bejelentésre a fűvész-gyerek, Pulka, és a bicegő asszony, Margó, akik elnéző mosollyal hallgatták végig a selyemruhás lánnyal és a dudoros emberrel kapcsolatos kérdéseit. Ám az Ezüst Medve említésére meg sem rezzennek, nem mosolyognak kétértelműen, Pulka tovább válogatja a csigahéjakat, kétféle van belőlük, fehér tompa végűek, és barna csúcsosak, jókora vesszőkorásban, az egyik félét rakja a bal oldali kaspóba, a másikfélét a jobb oldaliba, és jól érezni, hogy az Ezüst Medve említése alig nyom többet a latba, mint a Fekete Kosról folyó beszéd. Ugyanez igaz Margóra is, aki – ha épp nem a sompálinkát adagolja – kakukkfüvet kötegel. – Az Ezüst Medvét? – kérdezi a gróf. – Az meg miféle? – Olyan medve, mint az összes többi, de nem barna, hanem ezüstszínű, és akkora fénye van a szőrének, hogy ránézni sem lehet. A gróf arra gondol, hogy Ljuba is a feltételezett gázok hatása alá került, csak épp nem selyemruhás lánnyal és rémséges emberrel vizionált, hanem Ezüst Medvével. Egy röpke pillanatra az is átfut az agyán, hogy talán még mindig a gáz hatása alatt állnak, s Margó asszony az egyetlen, akit egyfajta összhangban, együttvizionálnak, mintha ugyanazon hipnotikus erő uralná őket. Ám ezt a gondolatot elhessenti magától, amúgy sem tűnik valószínűnek, mert ott ül Pulka is, akiről már a kúriában is hallott. Teljesen közönséges kis fűvész-gyerek. Boggies, a botanikus, a madársisak nevű virág megszállottja is beszélt róla, s csak úgy lehetne ő is az érzékcsalódás része, ha a hipnózis valamiként már a Gustermann-kúriában kezdetét vette volna, gondolja a gróf, s akkor hirtelen felteszi magában a kérdést: „Honnan tudható teljes bizonyossággal, hogy nem ott vette kezdetét?” Jól érzi, hogy nyomasztóvá és betegessé válik a lamentálás, hát inkább iróniát erőltet magára, és azt kérdezi Ljubától: – És az Ezüst Medve is a Hór-völgyből keveredett elő? Ljuba nem érzékeli a kérdés élét, s ahelyett, hogy megsértődne, inkább meghökken: – Nemigen jöhetett máshonnan. A gróf hallgat, ez viszont feltűnik Ljubának. – Nem hiszi a gróf úr, hogy az Ezüst Medve is a hasadékból jött föl? – Nem tudom, Ljuba, mit higgyek – vallja meg őszintén Rudolf gróf. – Ha már itt tartunk, megmondom magának, hogy az Ezüst Medvével én is tegnap találkoztam először. Bánhatja, hogy nem látta! Nem is hittem benne korábban. A Fekete Kost nemegyszer láttam, gyerekkoromban is találkoztunk vele, apámmal együtt, az erdőt járva, de az Ezüst Medvében nem hittem, még akkor sem, amikor Margó mondta, hogy újabban megint a Hór-völgynél

7

kódorog. De most, hogy ott állt velem szemben, akár a Fekete Kos, el kell ismernem, hogy ennél szebb vad nincs a világon. Rudolf azon tépelődik, kérdezgessen még, vagy inkább az indulást sürgesse. Úgy érzi, hogy ott, a fennsík közelében, a Nagytöbörnél egyszerűen képtelen a higgadt, megfontolt gondolkodásra, talán a kúriában megnyugszik, visszanyeri józanságát, ezért az Ezüst Medve ügyét nem bolygatja tovább. Először rövid sétára megy, pipára gyújt, majd visszatérve közli, hogy indulni akar azonnal. – De a kocsi csak reggel ér fel. – Akkor induljunk neki gyalog. Mennyi idő alatt érünk le? – Látom, nagy a mehetnékje – mondja Ljuba megadóan. – De akkor már inkább menjünk lóháton. Margó! Az erdész adna nekünk lovakat? – Elintézem – feleli Margó, kendőt terít a fejére, veszi szépen faragott bodzabotját, és elsántikál a Nagytöbör túloldalán robotoló favágókig. Háromnegyedóra múlva a gróf kinéz az ablakon, és Margót látja a fenyőfák alatt, amint óvatosan lépdel, előtte fekete mókus szalad, mögötte pedig két ló engedelmesen, s igen lassan követi. A gróf csak egy pillanatra lepődik meg azon, hogy Margó ilyen rövid idő alatt kerített lovakat, máris a naplója és a pipája után nyúl, kapkodva szórja kevéske holmiját a válltáskába, belebújik a zubbonyba, a cipőbe, fejébe húzza a sapkát, és úgy vágtat az ajtóhoz, mint akit sürgetnek. – Ne olyan hevesen, gróf úr, nem tesz jót magának ez a nagy sietség. Amúgy is várnunk kell még. – Ugyan, mire várunk? – Először is még nem jöttek meg a nyergek… – kezdi Ljuba, de már látják is, hogy néhány lépéssel Margó mögött két legény érkezik a fák alatt. Komoran, fáradtan ballagnak, vállukon egyegy nyereg, kezükben kantár, és ostor. – Ott érkezik a nyereg, látja, Ljuba? – kiált fel vidáman a gróf, a vadászmester viszont ellenkezik: – A nyereg nem minden. Vessen már egy pillantást a tekintetes úr ezekre a szegény párákra! Nem látja, hogy jártányi erejük sincs? Rudolf gróf szembefordul a lovakkal, azok meg úgy merednek rá, akár az ázott szamarak. A fejükkel szinte a földet verik, a fülük is lóg, farkuk nem mozdul, sörényük meg sem rezzen, pedig jókora böglyök szívják a nyakukat. – Pirkadat óta a rönköket húzkodták az irtásról, s kivannak – folytatja Ljuba. – De ne aggódjon, csak pár óra kell ezeknek, egy kis szusszanás, összeszedik magukat, aztán levisznek minket a kúriához. A gróf rendkívül csalódott, nem is annyira a kényszerű várakozás miatt, hanem mert nem hiszi, hogy az a két ágrólszakadt, holtfáradt gebe talpra állna belátható időn belül. – Ezek? Hisz mindjárt összeesnek! Már hogyan lovagolhatnánk meg őket még ma? – Gróf úr – mondja Ljuba magabiztosan, némi szigorral. – Higgyen nekem! Ismerem ezeket a lovakat. Nem nézni ki belőlük, de rendkívül szívósak. Nem is hagynák el magukat ennyire, ha nem rönkhúzással töltik a délelőttöt. Isznak, kapnak egy kis abrakot, Margó dédelgeti kicsit őket, és rendbe jönnek, meglátja. Rudolf Portesteint nem vigasztalja Ljuba ígérete, ismét teljes súllyal telepszik rá az elhagyatottság, a védtelenség érzése, s leroskad a Síház előtti padra. Annyira összetörtnek látszik, hogy ezúttal Margó lép oda hozzá, s kendő helyett a kezét helyezi a vállára.

8

– Ne búsuljon. Ljuba igazat mond. Derék lovak ezek. Maga csak pihenjen. Pulka! Adj enni a gróf úrnak! Én meg elballagok a köszvényes lábaimon a Hét Forráshoz. Hozok a negyedik vizéből, azzal itatom meg a lovakat. – Hét Forrás? – kérdezi kétségbeesetten Rudolf gróf. – De csak Margó tudja, hol fakad, bizony! – vág közbe Ljuba, ám ez sem vidítja fel a grófot. – Úgy látom, teljesen magába roskadt az úr – mondja Ljuba Margónak. – Annyi vizet hozz a forrásokból, hogy neki is jusson. Nem ültethetünk fel táltosokra egy ilyen összetört nemest. Margó alaposabban is szemügyre veszi a grófot. – Nézzen rám! – kéri, mire Rudolf gróf gyermeki engedelmességgel emeli fel a fejét. Margó rövid pásztázás után azt mondja Ljubának: – Rendben, hozok neki is. Úgy látom, ide az első forrás vize kell – és már indul is, s mielőtt eltűnne a fenyőerdő sötétjében, még hátrakiált: – Hozok forrásvizet, de pálinkát már egy kortyot se!

–K

edélyhullámzás – állapítja meg sóhajtva a gróf. – Micsoda? – kérdezi Ljuba. – Ez a neve annak, amibe odafent kerültem. Kedélyhullámzás. – Bárhogy hívják is, kihozzuk belőle! – Ez asszonyi nyavalya. – Annál inkább! – rikkantja Ljuba. – A gáz az oka. Gáz okozza. – Miféle gáz? – Semmi, semmi. Adna egy pohár vizet? Perpillanat az is megtenné. – Puuuuulka! Ide egy pohár vizet! De hideg legyen ám! Gróf úr, kérem, ne maradjon a napon, húzódjon az árnyékba! Rudolf gróf feltápászkodik, érzi, hogy ettől enyhe szédülés vesz erőt rajta. Gázmérgezés, gondolja, elbotorkál az ajtóig, megkapaszkodik a félfába, aztán beesik a szobába, és fellöki a lóhalálában kifelé vágtató Pulkát. A fűvész-gyerek kezéről leugrik a tálca, mert illendően tálcán hozza vizet a grófnak, nem csak úgy, szurtos kézzel, a pohár messze repül, a víz szétfröccsen, Rudolf Portestein, a középszerű nemesi család legifjabb sarja pedig elesik. Nem lát semmit. Azaz csak szürke hangyákat, és valószínűtlen forróságot érez a tarkója körül, s mintha megnagyobbodna a koponyája, felfúvódna könnyedén, akár a Hór-völgyi ködben éjjel a tűz fölötti narancssárga gömb. Remegő karjaival támasztja magát, a padlóra mered, de továbbra se lát semmit. És gondolni se gondol semmire. Arra sem, hogy életében nem szédült el még, beteg sem volt soha, és azt az érzést sem érezte még, amit később mindig úgy ír le: „kettétépődik valami a belsőmben”. Amikor hirtelen feltisztul, elsőként a hajópalló aranybarna színét látja, aztán, felemelve a fejét, Pulka halálrémült arcát. Úgy áll szerencsétlen fiú, mint a sóbálvány, épp abban a pózban, amibe a beeső gróf lökte – néhány pillanatra úgy tűnik, hogy még a tálca, és a pohár is ott van valahol a levegőben, félúton a mennyezet és a hajópalló között, és a szétfröccsenő víz gyémántszerű cseppecskéi is, mozdulatlanul, szerteszét, mintha megállt volna az idő. Pulka tekintetében egyszerre ezer dolog kavarog: ösztönösen ugrana oda, felsegíteni azt az ember, de nem tudja, szabad-e hozzáérni. Ugyanakkor az is ebben a tekintetben tükröződik, hogy már úgy is mindegy. Most, mivel eldobta a vizet, és mert a gróf miatta a padlóra került, ezért most agyonverik – és már görbül is a tízéves kisfiú szája, könnyben úszik a szeme, voltaképp zokog, hang és lélegzetvétel nélkül. A grófban erős szánalom ébred, nagyobb, mint bármikor, ha a közjóról, a köznép érdekeiről vagy a köznép felemelésének eshetőségeiről elmélkedett, és erőt vesz magán. Ha Pulkát nem látná, ha csak egyszerűen elesik, a hegyen vagy a Gustermann-kúriában, még egy-két percet a padlón marad erőt gyűjteni, ám Pulkát látva könnyedséget színlel, és bár zsibbadás járja át a tagjait, felpattan. Épp jókor, mert Ljuba már ordít: – Az istenedet, ebadta! – s a karja már a levegőben, de a gyönge gróf egy fél szédüléssel még épp kettejük közé billen. – Hagyja csak! Semmi baj. Ljuba fenyegetően kerülgeti a grófot, és a válla fölött átpislantva Pulka tekintetét keresi. A gróf, mivel teljesen felegyenesedni amúgy sem tud, a gyerek fölé hajol, ugyanakkor odaszól Ljubának: – Menjen. A vadászmester hezitál. – Valami dolga csak van odakint!

9

Ljuba meghökken. „Azért ez mégiscsak nemes ember – gondolja. – Lám, milyen nyers tud lenni, ha akar!” – és nem kevés sértettséggel kivonul a Síházból. Rudolf Portesteinnek ez idáig semmi dolga nem volt gyermekekkel. Most, hogy Pulka vállát fogja, az a kérdés is átcikázik rajta, érintett-e egyáltalán valaha gyermeket? Fogalma sincs arról, mit kell ilyenkor tenni. Csak azt tudja, hogy nem akarja látni a fiúcska rémületét. – Aztán meglett-e az a ritka szép sisakvirág? Pulka meghökken: „Honnan tud ez a nemes a sisakvirágról, és mire föl ez a nagy nyájasság?” Válaszolni sem tud meglepetésében, de már sírni sem a baleset miatt. – No, válaszolj! Járt már itt Boggies tanár úr? Megmutattad neki? Tudod-e, hogy büszke rád? Ám Pulka csak hallgat, s egyre kerekebb szemmel bámul a gróf halálsápadt arcába. – Nincs semmi baj – folytatja a gróf. – Én löktelek fel téged, és ezt elmondom mindenkinek. Akinek csak akarod. Rendben? Pulka nem mozdul, s ismét sírásra görbül a szája. Az odakintről hallgatózó Ljuba bekiabál: – Hagyja már, gróf úr, azt a kölyköt! Teljesen gügye, és néma. Rövid szünet után annyit tesz hozzá, ám ezt már ordítva: – És néha azt hiszem, hogy már süket is! A gróf hátranéz, ellenőrzi, látja-e őt Ljuba, s amikor úgy véli, hogy nem, arcon csókolja a fiút, elengedi a vállát, aztán szedegetni kezdi az összetört pohár cserepeit. Pulka megdöbbenve álldogál, hol az ajtó felé, hol a grófra néz, majd odaugrik hozzá, és együtt keresgéli vele a szilánkokat. Ljuba pantallóig vetkőzik, lehúzza a csizmát, kivisz egy széket, leül, hátrabillen vele, a lábát meg felpakolja a fűrészbakra. A gróf lassan rendbe jön, Pulka békéje is helyreáll, újabb pohár vizet hoz, és bőségesen ennivalót, s ettől kezdve félszemmel folyton a grófot figyeli. Rudolf Portesteint viszont – bármilyen rokonszenvvel is fordul Pulka irányába – feszélyezi ez a figyelem. Ugyanakkor Ljubával is szeretne szót váltani az iméntikről, de úgy, hogy azt Pulka ne hallja. Ezért egy ideig csak lődörög a veranda körül, s amikor úgy látja, hogy Pulka a ház mögé megy, Ljubához lép. – Nemigen örülnék, ha valaki megütné ezt a gyereket. Ordít Ljubáról, hogy egyik ámulatból a másikba esik, és a grófot sehogy sem tudja elhelyezni az addig látott nemesek között. Mindenesetre tisztelete egyértelműen nő. Lekapja a lábát a bakról, és talpra szökken. – Ahogy parancsolja. Rudolf gróf elégedett, s úgy véli, ennyi épp elég. Sőt, a tömörség, a szűkszavúság sokszor sokkal hatásosabb, s fenyegetőbb is, mint a bő lére eresztett beszéd. Van, amikor hosszú magyarázat szükségeltetik – gondolja a gróf –, ám ez pont olyan eset, amikor hathatósabb a kurtaság. Ebben megnyugodva, néhány kör után, visszatérve Ljubához, egészen másról kérdezi. – Hogyan számolhatunk? Mikorra ér vissza Margó? – Attól függ, hányan tévednek el ma a hegyekben. – Járok egyet a környéken – válaszolja erre a gróf, a házban magához veszi a válltáskát, viszi a naplót is, azzal a szándékkal, hogy elkészíti A Nagy Marble-hegység természetföldrajzi leírásához az első rajzokat, és a kezdeti térképeket. A Síház épp a Nagytöbörre néz, amely egy hatalmas, félgömb alakú katlan. A gróf ezt szándékozik megkerülni. Arra indul, amerre Margó, titokban azt reméli, hogy esetleg szembe találkozhat vele, és akkor vissza is fordul, hogy mihamarabb nyergelhessenek, de a fenyves és a tisztás is kihalt. Az idő ismét kiváló, sok felhő rohan nyugat felé, de egymástól leszakadozva. A grófnak eszébe jut Ljuba ígérete, és elhatározza, hogy megkéri: ha lehet, ejtsék útba azt a bizonyos Bálványost, ahonnan a Hór-völgyi felhő teljes egészében megfigyelhető. Félig sem kerüli meg a Nagytöbröt, amikor rájön a szükség. A környék olyan tiszta, akár a versailles-i park, ezért úgy dönt, inkább a Síház mögött látott árnyékszéken végzi el a dolgát, és nem a bokrok között. Az árnyékszékbe lépve alaposan körbenéz, tiszta-e a padozat, nincs-e alul túlzottan tele, menynyi a légy, és a pók, s mivel elég tisztesnek tűnik, kigombolkozik, majd az ülőkére ereszkedik. Bekallantyúzza az ajtót, ám így túl sötétnek találja, annál is inkább, mert számos dolog jut eszébe, és a helyzetet épp alkalmasnak tartja a naplóírás folytatására. Kinyitja tehát az ajtót, kissé kihajol, sehol senki, csak néhány madárka repked a fenyők alsó ágain, a gróf előveszi és kinyitja a naplót, s elmereng. A szükség már nem tűnik oly sürgetőnek, mint amilyennek a Nagytöbör túloldalán tűnt, s nem is siet. Megállapítja, hogy kimondottan nyugalmas ott üldögélni. Arról filozofál, hogy emberi építményen – tákolmányon – ül, s ugyanakkor mégis tökéletesen egyben

10

van a természettel, s ez sokkal komfortosabbnak tűnik, mint egy előkelő ház illemhelyisége, bizonyos értelemben még egy kényes úrinő budoárján is túltesz. Különös paradoxont vél felfedezni abban, hogy a közjó felől nézve egészen jelentéktelen dolgot művel ott, másfelől viszont, amint kitekint a Marble erdőibe, s ahogyan szabadon jár ki-be a levegő, amint szinte az ősvadon lélegzik körötte és vele, valamiféle kapcsolatban áll e pillanatokban az univerzummal; azzal a teremtett világgal, amely általában felfoghatatlan a köznép, de általában bármilyen rangú és nemű ember számára. Már azon van, hogy a pascali magasságokban csapongó eszmefuttatásokat vesse papírra, de úgy dönt, ez mégsem volna egészen illendő. Pascalról jut eszébe, hogy ezen a napon ő már a második jelentős gondolkodó, akit megidéz. Az első Shakespeare volt. Amikor azt kérdezte, mikorra várható Margó a forrásvízzel, és Ljuba azt válaszolta: „Attól függ, hányan tévednek el ma a hegyekben” – egy Hamlet-mondat ugrott be: Though this be madness, yet there is method in’t. Rudolf Portestein csak ennyit jegyzett le: Őrült beszéd, de van benne rendszer (Margó & Ljuba) Aztán, átesve a székelés első, intenzív fázisán, a Nagytöbör szabatos leírásához keresgél szavakat. Nehezen talál, mert a szemét ellenállhatatlanul vonzza a környék. Bár minden csöndesnek és mozdulatlannak tűnik, mégis úgy érzi: minden nyüzsög, él, és teljes színpompájában virul. Legvégül az árnyékszék sarkaiban látható pókhálók kötik le a figyelmét, s eszébe villan, hogy nemrégiben, a jegyzettömbjébe átmásolt egy neves szerző tollából származó, a modern tudományos szemléletet szépen demonstráló részt, épp a pókok és az árnyékszék viszonyáról. Átkutatja a válltáskát, és felkacag örömében, amikor rátalál a jegyzetfüzetre. Némi lapozgatás után meg is találja a szóban forgó részt: „A házak lakályossága nem csekély mértékben a pókoktól függ. Ha meggondoljuk, hogy az árnyékszékek rothadó anyaghalmaza légiószámra fejleszti a rovarokat, s látjuk, miként tartja megszállva a pókok serege e helyek minden nyílását, rését és zugát: semmi merészséget sem találunk az előbb felállított tételben. Nem a pók az, mely tisztátalanságot csinál, hanem a pók ott jelenik meg, ahol fennálló tisztátalanság rovarokat csábít és fejleszt. Ismerek kitűnő tisztaságú helységeket, hol a házakban pókokat nem találtam, és ismerek palotát, hol csak a pókoknak köszönhető, hogy a pompás bútorzatot nem eszi meg a moly. Ennyit egészen gyakorlati szempontból.” Rudolf gróf elolvassa a fenti idézetet, és úgy gondolja, ezt a hangot keresi, neki is ezen a higgadt és könnyed hangon kell megszólalnia! Megfeledkezve az erdőről, a savanyú fenyőavar finom illatáról, a köznép és a nemes emberek számára egyaránt felfoghatatlan, teremtett világról, azonnal elmélyült munkába kezd, s elsőként felírja a címet: A Nagy Marble-hegység természetföldrajza (különös tekintettel a Hór-völgyi ködre). Szerezte: gróf Rudolf Portestein Ám abban a pillanatban, hogy ezt leírja, úgy látja, hogy a Hór-völgy önmagában is hatalmas feladat, s érdemesebb arra koncentrálni, a hegység egészét pedig csak nagyvonalakban áttekinteni. Áthúzza a címet, és újat szerkeszt: A Hór-völgy alapos természetrajza (s a Marble-hegység általános leírása) Szerezte: gróf Rudolf Portestein

11

Ezt a címet viszont túl egyszerű, tudománytalan címnek gondolja, ezért hosszan variálgatja, míg végül csakugyan tudománytalan cím születik: Rudolf Portestein: A Hór-völgyi köd. Gondolja is, teljesen olyan, mintha egy beszély, vagyis regény címe lenne, de nem kísérletezik tovább. Komikus ez a címmel való pepecselés, véli, amikor számos sokkal fontosabb lejegyzendő akad. Lapoz egyet, és gondolkodás nélkül, halasztást nem tűrve, ahogy azt a gondolatai adják, írni kezd.

N

em tűnik annak, mégis, bizonyos szempontok szerint rendkívüli nap ez, ha azt tekintem, hogy először jártam be a Nagy Marble-hegység egy nevezetes kistáját, helyesebben földtani képződményét, az úgynevezett Nagytöbröt. A napokban ugyan már jártam a Hór-völgynek mondott hasadéknál, ám az, egyelőre, mégsem tekinthető a tervszerű kutatás első lépésének, hiszen a véletlennek és Ljubának köszönhetően vitt arra az utam, s az is igaz, hogy bár némely érdekes jelenségét tapasztaltam, s ezek nem kevés érdeklődést váltottak ki belőlem, de a földtani formát gyakorlatilag egyáltalán nem láttam, részleteit pedig főképp nem. Körvonalairól sincs tisztes tudomásom. Nem maradhat ez így soká, mert éget a vágy, hogy feltárjam a hasadék minden titkát, ám a dolgok jelenlegi állása szerint a Nagytöbör az egyetlen földtani képződmény a hegységben, a melyről valami kereket és egészet mondhatok, minthogy volt ma időm és alkalmam alaposan körbejárni. A mi elsőnek megállapítható: a Nagytöbör kőzete is mészkő. Felteszem, ez már tudott, mégis különös jelentőséggel bírhat, mivel a töbör alakja, mely csaknem szabályos félgömbalak, jellegzetes, s arra utaló forma, hogy a hegynek e részén, a felszín alatt, feltehetően vízmosás által, hatalmas barlang alakulhatott ki, a mely méretének növekedésével egyre kevésbé tudta megtartani boltozatának súlyát, s végül beszakadt. Így keletkezhetett a Nagytöbör jellegzetes süllyedménye. Felfedezéseim frissessége nem engedi, hogy rálássak a szóban forgó terület geológiáját tárgyaló irodalom minden forrására, de felteszem, ismert lehet ez is, a mint a világ más mészkőhegyein a töbrök és dolinák keletkezése számos esetben került leírásra. A Nagytöbör leírásától mégsem tartózkodnék, s erre két nyomós okom van. Primo: a Nagytöbör ismerete tovább gazdagíthatja a mészkő-alakzatok amúgy is bőséges irodalmát, s a mi fontosabb – ez lenne a secundo! –, könnyen lehet, hogy alkalmas a Hór-völggyel kapcsolatos hipothesis felállítására, a mennyiben feltételezhető, hogy a nyugtalan és titokzatos Hór-völgy is egy fajta töbör-jelenség, vagyis: egy minden képzeletet felülmúló, óriási barlang húzódhatik alatta. Akkora, a mely, boltozatának beomlásával, csak igen nagy mélységben nyeli el a fentről lezúduló kőzettömeget. A Nagytöbör esetében az omlás csak addig zajolhatott, míg a barlang padozata, azt követően pedig a már korábban lezúduló összlet fel nem fogta, s meg nem állította a törmeléket. A Nagytöbör – a melynek részletes leírására is rátérek hamarost – egyébként is jelentős, ha a méreteit tekintjük. Mivel csaknem szabályos, elég, ha egy számmal az átmérőjét adjuk meg, s az legalább 700 láb! A Hór-völgy hossza viszont több mérföldre tehető, vagyis – feltételezve, hogy nem egy egész barlangrendszer szakadt össze alatta – minden képzeletünket latba vetve is nehéz magunk előtt látnunk annak a földalatti üregnek méretét, a mely a Hórvölgynél adta meg magát a fölötti kőzet nyomásának. Ám bár, arra tekintve, hogy a Hór-völgy a mai napig rombolódik, s hosszabbodik, nem zárható ki az sem, hogy egy termek és folyosók végeláthatatlan sorából álló barlangrendszer omlik folytonosan, s a mi furcsa, évszázadok óta ugyanazon irányba. Ez talán akkor indokolható, ha a barlangrendszerben – más barlangokhoz hasonlóan – folyóvíz vájja

12

szakadatlan az üregeket. Ez esetben talán nem is csak egy búvó ér, vagy patak, a mely forrás képében bukkan elő valahol, hanem egy egész földalatti folyó, valóságos Styx! S ha mindez igazolást nyer, bízvást állíthatjuk fel azt a tételt, hogy a Hór-völgy egy gigászi karsztalakzat.

–I

gen. Ez lesz az – mondja magának letolt gatyával a gróf. – Gigászi karsztalakzat. Ez nagyon jó! – és aláhúzza a frissen talált kifejezést. Egyszer, aztán még egyszer, és amint aláhúzkodja, egyre jobbnak és jobbnak érzi, ezért – jó erősen – aláhúzza harmadszor is. S leírja címformájában is: A GIGÁSZI KARSZTALAKZAT Szerezte: gróf Rudolf Portestein. – Ez már cím a javából! – állapítja meg, s roppant elégültség vesz erőt rajta, mivel a cím hűen fejezi ki a lelkét háborgató líraiságot, és ugyanakkor a tudományosságra való erős hajlamát is. Kétsége sem marad a felől, hogy a Hór-völgy alatt valóban barlang húzódik, s az csakis gigászi lehet. „Földalatti folyó, ez a magyarázat, és egy barlang olyan mélységben, ahol már hévizek is fakadhatnak. Ez okolhatja, hogy olyan mély, és azt is, hogy hallucinogén gázok törhetnek fel belőle. Első dolgom az legyen, hogy felkeresem Brunner bárót, hisz leginkább ő járatos a barlangok dolgában” – gondolja a gróf, és ismét a napló fölé hajol, hogy ezt is lejegyezze, ám valami csiklandozza a lába között. A naplót félretéve hétpettyes katicabogarat lát tévelyegni a fanszőrzetében. „Minő szerencse, hogy nem egy pók, vagy mi egyéb!” Rudolf gróf – meggyőződve arról, hogy az ülőke kifogástalanul tiszta mindenütt – maga mellé fekteti a naplót, kihalássza a szőrmezőből a katicát, az ujjbegyére engedi, az orrához emeli, megállapítja, hogy valóban hétpettyes katica, és például nem böde, végül kinyújtja a kezét az ajtón, hogy elengedje. Ezzel együtt a tekintetét is felemeli. Ott ül Rudolf Portestein gróf letolt gatyával, a szorgoskodó pókok között, nyitott ajtónál, nyitott naplóval, hétpettyes katicával kinyújtott kezének ujjbegyén, s vele szemközt, alig kétlépésnyire, a dudoros arcú, szederjes ember! És csak bámul, és bámul, bele a budiba, és a gróf meglepett képébe. A katicát mindez nem érdekli, és e pillanatokban is a megfelelő irányt keresi, erre-arra ténfereg a gróf finom és hófehér ujjbegyén, végül kibontja apró szárnyait, és átrepül a dudoros ember csúf arcára, mire a gróf szó nélkül húzza be a deszkaajtót, és gyorsan bekallantyúzza. A következő pillanatban futás lépteit és ágrecsegést hall az árnyékszék mögül – majd néma csönd. Rudolf – bár épp az imént állította fel élete első, jelentős hipotézisét a Hór-völgy alatt húzódó hatalmas, földalatti folyóról, amit akaratlanul, s költői képzeletéről is tanúbizonyságot téve, Styxnek nevezett el – most egy pillanat alatt feledkezik meg a tudományosságról. Gyorsan papírt keres, végez a törléssel, felhúzza a nadrágot, és rohan Ljubához elújságolni, hogy a dudoros arcú embert nem vizionálta! „S akkor tán Cecilt sem!” „Kettétépődik valami bennem?” Az árnyékszéktől keskeny, szerény csapás ereszkedik le a Síházhoz, s az utolsó métereken a ház falához sorol. Rudolf Portestein izgalmában szinte szalad a szűk helyen, ennek köszönhetően – immár másodszor a nap folyamán – megint fellöki a sarok takarásából kilépő, mit sem sejtő Pulkát. Ezúttal a kölyök esik el. Most nem rémül meg. Épp ellenkezőleg: felragyog a gróf láttán, s amint sikerül talpra állnia, hosszúszárú, kék virágot húz elő a háta mögül, és azzal az ünnepélyes mozdulattal adja át a grófnak, melyből tökéletesen világos, hogy neki szánta, s régóta keresheti már a ház körül, hogy végre átadhassa. Bár a gróf nem jeleskedik a botanikában, az előzmények fényében azonnal érti, hogy a kezében tartott, valóban tetszetős növény nem lehet más, mint a Boggies tanár úr által sokat emlegetett sisakvirág. Pulka csak egy pillanatig vár a hatásra, aztán gyorsan és szégyellősen elszalad. Rudolf gróf pedig annyira meghatódik, hogy a dudoros arcú ember meghökkentő felbukkanását csak napokkal később említi Ljubának.  A szöveget Carped diem fotóival illusztráltuk

Centauri (1970): prózaíró. 2006-tól publikál, 2007-ben jelent meg első kötete Pátosz a káoszban címmel (Liget), 2008-ban pedig a második: Kék angyal (Magvető), a harmadik, a Hór-völgyi köd című pedig, melyből az itt közölt részlet származik, megjelenés előtt áll.

13

Szerelme TURI TÍMEA

n

o

v

e

l

l

a

Szerelme Boldizsárnak V

annak pillanatok, és ezt önök is érezték már biztosan, amikor nincsen kérdés. Amikor csak válaszok vannak, de az rengeteg. Olyannyira sok, hogy jóformán el se lehet közöttük igazodni. Hogy csak egy bizonytalan hívás van az egy, a minket érdeklő válasznak a megtalálására a sok válasz között, de a kérdés, igen, a kérdés mégiscsak ismeretlen marad. Hát hogyan ismerhetné ki magát az ember a nyilvánvalóságok efféle útvesztőjében? Bizonyára maguk is jártak már cirkuszban. Én, bevallom, sohasem, viszont nagyon sokszor elképzeltem, milyen lehetett volna, ha nem csupán messziről szemlélem a városunkba tévedő ócska ponyvások mutatványait, hanem be is lépek a függönyök mögé. Úgy képzeltem, és képzelem ma is, hogy minden bizonnyal az artisták érdekeltek volna a leginkább. Nem a bohócok, mert bár nevetni tudok, zavar, hogy nevettetni mégsem. És nem is az oroszlánszelídítő, mert úgy képzelem, a természet afféle sötét tünemény, mint a múlt: megmásíthatatlan. Ezért mindig csak az artistákra vártam volna, szomorúan és izgatottan, mert tudtam, az artisták valami olyat tudnak, amit én nem, amire én sohase lennék képes, noha testem és elmém képes lenne rá, én magam mégse tudnék soha olyan szabadon ott fenn függeszkedni és két zuhanás között eljátszani a repülést. Igen, mindig az artistákat figyeltem volna és az artistákra figyeltem képzeletem útvesztőjében is, és a sosem látott képek emlékeiben egy dolgot láttam, pontosabban: akartam látni mindig tisztábban a láthatónál: azt, ahogy a két artista csuklója egymásba fonódik, biztonsággal és biztatón, hogy majd mégis elengedjék egymást, hogy az egyik, aki valójában mindig a másik, tovább játssza a repülést, miközben csak zuhan, hogy egy újabb csukló felfogja őt. Ezek a kapaszkodások érdekeltek mindig is, és amikor arra a kérdésre keresem a választ, pontosabban arra a válaszra keresem a kérdést, hogy mi dolgom is volt nekem az életben Perleky Boldizsárral, csak ezekben a képekben bízhatok. Mert nem volt nekem dolgom vele semmi valójában. És szinte már látom is magam előtt, ahogy a szigorútekintetű angolkisasszonyok és a sokat látott vastag tanárurak – kedvenc olvasóim – felvonják az orrukat: ó, ebbe a történetbe belekezdeni is vétek, hiszen az afféle történetek, amelyeket egy lány mesél, és amelyekben feltűnik egy férfi, ó, azok, ha nem is ugyanolyanok, de hát ugyanúgy végződnek. Hiszen ha nem lesznek egymáséi a pihegő keblű leány és az acélos tekintetű férfiú, az kész tragédia, viszont ha megköttetik a frigy, a szomorúság majd a komédia színfalai mögött következik, ha nem is a melankólia teatralitásában, de az apró-cseprő mindennapok kétségtelenül tragikus harcaiban. Úgy tanították a sokat látott vastag tanárurak, hogy a vonzalmak forgatókönyve azért ilyen szűkszavú, azért használ ilyen kevés darabot az érzelmek építőkockáiból, mert a pihegő keblű lányok mindig többet akarnak, mint az acélos tekintetű férfiak: és hát mit is vesződjük most a szavak leltárával, mikor ez a több voltaképpen: minden – jelentsen akármit is. És a szigorútekintetű angolkisasszonyok ekkor mindig egyetértően szipognak.

14

De nem, nem, nem. Ha az egymásba kapaszkodó artisták képének kell elbeszélésem emblémájává válnia, nem engedhetem, hogy a közhelyek pókhálója ereszkedjen a szavaimra. Mert azt kell mondanom kedvenc olvasóimnak, hogy tévednek, ha azt gondolják, minden ajtó ugyanabba a házba vezet: tévednek, ha azt hiszik, minden történet ugyanarról szól, hiszen akkor miért is lenne szükség különböző történetekre? A történet olyan, mint a hasonlat, új színt vet arra, amiről beszél, azzal a különbséggel, hogy a történet nem csak megmutatja, de mindig el is takarja azt, amiről szólni kíván. Hát, ha azt mondom, mint egy virág, olyan vagy, elmondok rólad valami újat? Hogyne, el. De ha mindezt történetben mondom el, vajon meg tudod-e mondani, kire gondolok, amikor azt mondom, hogy te? Épp ezért le kell szögeznem már az elején, hogy Perleky Boldizsárral nekem soha az életben dolgom nem volt, ha csak nem dolog az, ha az ember sokat figyel egy másik embert úgy, mint egy kiállítási képet a múzeumban, és sokat gondolkozik ennek a képnek a megfejtésén. De meg kell állapítanom, még mielőtt elkezdek valójában mesélni, mert nem, még nem mesélek, még csak készülődök az attrakcióra, mint ahogy a bűvész mutatványa megelőzi az artistáét, nos, meg kell állapítanom, hogy ez nem egy szerelmi történet lesz. Ezt meg kell állapítanom, csakhogy minél hamarabb, még most ejtsék ki az írást a kezükből a szigorú tekintetű angolkisasszonyok és a sokat látott vastag tanárurak, ha arra számítanak, hogy egy újabb bizonyíték érkezik tételeik igazságának megtámasztásához. És most, hogy már senki sem olvassa ezeket a sorokat, aki rosszul érthetné őket, most már akkor nyugodtan megállapíthatom, hogy noha ez nem egy szerelmi történet, mert hát én sem vagyok egy pihegő keblű leány, és mitagadás, Perleky Boldizsár sem egy acélos tekintetű férfiú, azért lesz szó benne szerelemről, sőt, voltaképpen csak arról lesz szó, méghozzá Perleky Boldizsár szerelméről, amihez nekem nincs közöm, mert én nem szereplője vagyok ennek a történetnek, hanem elmesélője, és ha része lennék a történetnek, valójában el se mesélhetném, vagy ha elmesélném, azzal rögtön megszűnnék a részese lenni annak, amit elmesélek. Innen is láthatják, akik velem maradtak az elbeszélés artistamutatványában, olvasóim, artistatársaim, hogy én igen régivágású vagyok, már a történetek elbeszélhetőségét illetően. Ezért is joggal kérdezhetnék meg tőlem, honnan ismerem Perleky Boldizsárt, de nyilván csak üres bohóckodásnak, a válasz előli kitérés nem is túl eredeti kísérletének gondolnák, ha flegmán visszakérdeznék: miért, ki mondta, hogy ismerem őt egyáltalán? Mert ha azt mondom, hogy Perleky Boldizsárt egy tavaszi nap láttam először városunk parkjában sétálni, miközben sétapálcájával a szórakozott emberek zavartságával piszkálgatta az avart, elmondok-e róla bármit is? Igen, önök joggal felelhetik most azt, hogy a mondatom igenis árulkodó, noha nem Perleky Boldizsárra, hanem a saját hitelére vonatkozóan, hiszen hogyan is lehet szó avarról egy tavaszi emlékképben? De mégiscsak azt kell mondanom, hogy attól még, hogy egy bizonyos pontig magam is belátom, hogy az emlékezetem nem lehet helyes, vagyis közös valóságunkkal egybevágó, attól még ez a bizonyos pont épp az a makacs tény, hogy én emlékezni máshogy nem tudok Perleky Boldizsárra, mint akinek feje fölött tavaszi fény remeg, lába alatt viszont zizeg a friss avar. Azzal a kétséggel mégiscsak jobban egyetértenék, amely szerint az a baj, hogy ez a kép csak arra tud magyarázatot adni, hogy hogyan láttam meg először őt, arról azonban, hogy hogyan ismertem meg, nem mond el semmit. Ez igaz. De valóban akkor ismerünk-e meg valakit, amikor beszélünk vele? Akkor mond-e el többet magáról az, akire kíváncsiak vagyunk, amikor azon ritka percek egyikének sikerül a részese lennünk, amikor, ahogy mondani szokás, kiönti a szívét, vagy

15

akkor, amikor egy óvatlan pillanatban egy olyan mozdulatot sikerül önkéntelenül meglesnünk, amely nem nekünk szólt, amely nem is tud arról, hogy megfigyeltük, de amelyen keresztül mégiscsak bepillantást nyerhetünk egy titok titokzatos létébe, amelyet csak körbebeszélni tudunk, de amelyet megfejteni soha nem áll majd módunkban? Épp ezért nem érdekel a tavaszi fényviszonyok és az avar együttese, de az annál inkább, hogy Perleky Boldizsár ebben a képben semmi másra nem figyel, mint a sétapálca hegyének és a száraz avarnak a súrlódására, azzal az elmélyültséggel, amellyel csak valami más iránti figyelmünket szoktuk magunk előtt is palástolni. Ugye, mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor elmerengünk egy régi emlékképén vagy a másik megérinthetetlen közelségén, miközben nem tudunk máshova nézni, mint a cipőnk orrára, és akkor ettől épp ez a cipőorr lesz a régi emlékkép vagy a másik megérinthetetlen közelsége maga? Ugye, mindannyian ismerjük ezt az érzést, amikor a gondolat hozzátapad egy érzékletes képhez, és ez az érzékletes kép immár nem ereszti a gondolatot? Kérem, engedjék meg nekem az érzelgősséget, amikor azt mondom, talán épp az fogott meg Perleky Boldizsárban, hogy a szemtanúja voltam annak, ahogy az elmélyült avarpiszkálása egy másik elmélyültség meglétére utalt, de csak úgy, hogy azt magát eltakarta. Tehát csak arra volnék kíváncsi, hogy mi járhatott Perleky Boldizsár eszében? – kérdezhetnék a szigorútekintetű angolkisasszonyok és a sokat látott vastag tanárurak, ha még szót kérhetnének. Nos, talán tényleg ennyiről van szó. S vajon boldogabb volnék-e, ha tudnám a választ? Épp e megmásíthatatlan szentimentalizmus miatt tartom ezt a képet közös történetünk kezdetének, igen, ezt a képet, és nem azt a tényt, hogy oda nevezték ki postamesternek, ahol én is dolgozom. Bár valóban beszélhetek-e közös történetről, én, aki, akárhogy is nézzük, csak elbeszélője vagyok Perleky Boldizsár történetének, vagyis az azzal azonos szerelmének? Vajon aki beszél, részese-e annak, amit mond? És azzal, hogy állandóan és megállás nélkül arra a kérdésre keresem a választ, vagy a válaszhoz a kérdést, hogy mi közöm van nekem Perleky Boldizsárhoz, nem éppen a valódi kérdést, vagy inkább a valódi választ tévesztem újra és újra szem elől, hogy voltaképpen mi köze van Perleky Boldizsárnak az ő szerelméhez és az ő szerelmének őhozzá? De vajon tudok-e válaszolni ezekre a kérdésekre, és tudok-e kérdéseket keresni ezekhez a válaszokhoz anélkül, hogy a saját kérdéseimre válaszoljak, szüntelen emlékeztetve magamat a veszélyre, hogy így egészen biztosan vállalom azt, hogy Perleky Boldizsár szerelméről semmit, de az égegyadtavilágon semmit sem fogok megtudni és elbeszélni, miközben talán a saját helyzetemet sem fogom tisztábban látni. Micsoda hazárdjátékot játszom én, micsoda veszélyes vizeken evezek, miközben ki nem lépek szobám ajtaján, miközben el nem hagyom biztonságot nyújtó székemet? Vajon nem gyávaságból vagyok-e csak elbeszélője ennek a minden kétséget kizáróan nem túl eseménydús, engem mégis olyannyira foglalkoztató kérdésnek, hogy voltaképpen mi történt Perleky Boldizsárral, és én mindezt hogyan mesélhetem el, még csak nem is azért, hogy önökkel mindezt megosszam, de azért, hogy a magam számára is szavakba önthessem. Ám a legfurcsább dolog mégis az, hogy nem tudok számot adni arról, milyen volt az az idő, amikor még Perleky Boldizsár nélkül dolgoztam, pecsételtem a leveleket, küldöztem a sürgö-

16

nyöket, vezettem az elmondhatatlanul unalmas könyvelést. Pedig hiába vagyok fiatalabb Perleky Boldizsárnál – akit a történetbe most már visszavonhatatlanul belépve talán illőbb lenne immár Perleky úrnak nevezni –, régebb óta dolgozom városunk postahivatalában, és jobban is tudom, ki kinek és mikor mit szokott feladni. Ismerem a lakókat, s bár nem úgy, mint családtagokat, de tudok róluk egyetsmást: mikor jönnek, mikor nem, mikor várnak valamit, mikor levertek. De ennél többet, noha már jó ideje szemlélem őket, mégsem tudnék elmondani róluk, és nem csak azért, mert a szemlélődésem eleve céltalan. Ezzel a céltalan szemlélődéssel figyeltem Perleky urat is már az első napoktól kezdve, azzal a különbséggel, hogy az ő esetleges mozdulatai mindig valami történetet sejtettek, míg az agyonismert városlakók mozdulatai csak olyan történéseket, amelyeket, sejtettem jól, ha ismernék, se lennék okosabb. Perleky úrral azonban máshogy állt a helyzet. Már az zavarba ejtett, hogy nehezen tudtam volna első találkozásunk idejét meghatározni, noha pontosan emlékszem, hogyan lépett be először a hivatalba, rám szinte nem is figyelve, hogyan tette fel rögtön a kalapját a fogasra, hogy majd évekig ne nyúljon hozzá. Csak ezután mutatta meg a papirost a kezében, amellyel igazolta, hogy mától itt, ebben a postahivatalban fog dolgozni, és lesz főnöke a gyakorlatilag egyszemélyes dolgozói testületnek, azaz nekem. Nos, már ekkor, amikor megláttam, egészen elképesztett a bizonytalanság, hogy valahol már biztos láttam őt, és mégsem tudom megmondani, hogy hol. Talán ott a parkban, igen, ahogy az előbb is emlékeztem, ezzel az emlékképpel nyugtatgattam magamat, ám ha őszinte akarok lenni – és magam előtt még csak hazudhatok, de maguk előtt azért mégiscsak szégyellném magamat –, erről a zavaros képről, amelyben összezavarodik a tavasz és az ősz, mégiscsak azt kell sejtenem, hogy inkább a képzelet, semmint az emlékezet szüleménye. Szóval, amikor Perleky úr belépett a postahivatal ajtaján, és a pecsétes papírossal a kezében hozzám lépett, mondván, mától ő lesz az új postamester, azt azért még hozzátette, hogy ne aggódjak, ő maximálisan megbízik a gyakorlatomban, a szakértelmemben, csináljak csak mindent úgy, ahogy eddig, mintha ő itt se lenne, nos, ekkor, bevallom, kicsit csalódottnak éreztem magamat. Nem is azért, mintha mást gondoltam volna, minthogy Perleky úr nyilván bármit is dolgozna az elkövetkezendő hosszú hónapokban vagy talán szűk évben, amíg tapasztalataim szerint egy-egy postamester ki-kihúzza nálunk, ó, ezek a többi postamesterek sem foglalkoztak többet a napi munkájukkal, mint hogy nem otthon, a feleségükkel, hanem az irodában, csöndben fogyasztották el a reggeli kávét, és a tízórai idejében akkurátusan, a tájékozottságot igénylő világfik felelős kötelességeként elolvasták az aznapi hírlapot. Ó, nem az zavart, hogy Perleky úr is azok közé a ki tudja, honnan szalasztott postamesterek közé tartozik, akik sokat tesznek, de keveset dolgoznak, hanem az, ahogy még előttem állva levette és megtörölte a szemüvegét, olyan ráérős természetességgel, mintha ott se lennék, igen, mint abban a ki tudja, létezett-e emlékképben, most is az késztetett ámulatra, hogy Perleky Boldizsárnak – engedtessék megint így hívnom, hiszen hiába vagyok a történet illő tiszteletet tanúsító mellékszereplője is, mint elbeszélő, mégsem lehetek más, mint tiszteletlen –, szóval, hogy Perleky Boldizsárnak végeredményben teljesen mindegy, hogy ott vagyok-e vagy sem, ezért nem fog velem soha semmit megosztani, de ezért tudhatok meg róla sokkal többet, mint amit elárulna magáról, ha egyáltalán akarna. Postáskisaszszony vagyok, megszoktam, hogy belelátok életekbe, megtanultam, holmi jólneveltségnek tűnő flegmatikusságból, úgy írni meg a sürgönyöket, hogy ne jegyezzem meg őket, és ne érdeklődjek irántuk, ahogy mondani szokás: az egyik fülemen be, a másikon ki; vagy hogy hívebb legyek a hivatásomhoz: a fülemen be, a kezemen ki. Nem is volnék jó afféle zsurnalisztának, aki a városi lapokban a bálok társasági örvényéről tudósítja a másnapos olvasóközönséget, hogy az is emlékezhessék a tegnapi mulatságra, aki az éjjel magába öntött alkohol mennyisége miatt erre nem biztos, hogy képes volna. Postáskisasszony vagyok, nem társasági debattőr, megtanultam, hogy kevesebb dolog érdekeljen, mint amit tudok, megtanultam, mert megtanított rá a városunkbeliek szégyenlőssége, a zavartság, ahogy a kalapjukhoz nyúlnak vagy a táskájuk szíját babrálják, amíg érzelmes sürgönyeiket diktálják nekem nap mint nap. Megtanultam nem kíváncsi lenni semmire, de be kell vallanom maguknak, ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy ha Perleky Boldizsár nem azért érkezett volna, hogy a főnököm legyen, hanem azért, hogy maga is sürgönyt adjon fel, ő bizonyára nem szégyenkezett volna előttem, igaz, azért, mert nem is érdekeltem volna, mert, ahogy mondani szokás, levegőnek nézne. És akkor, ebben a pillanatban az is tökéletesen nyilvánvalóvá vált a számomra – és kérem, ezt ne vegyék illetlen szentimentalizmusnak –, hogy Perleky úr nekem soha, de soha nem fog sürgönyt küldeni. Nyilván önök is, rendszeres újság- és regényolvasók, éppolyan jól tudják, ha nem jobban, mint én, hogy a történeteknek valójában a kezdetük, no meg a befejezésük az igazán érdekes, pontosabban az a pont a befejezés előtt nem sokkal, amikor összecsapnak a kedélyek, az olvasó, meg nyilvánva-

17

lóan az író szívét is pedig a részvét felfokozott sóvárgása tölti be, a sóvárgás a részvét, pontosabban a részvétel, a történetbe való belépés iránt. Nyilván önök is ismerik a történetek efféle anatómiáját, és minden bizonnyal jobban, mint én, aki egész nap, mit tagadjuk, többet hajol idegen emberek illedelemből elfelejtendő üzenetei, no meg a szóra sem érdemes könyvelés, semmint az izgalmas hírlapok és a magával ragadó regények fölé. Tudják, a magamfajta vidéki postáskisasszony akkor olvas efféle ínyencségeket, amikor ideje engedi, és tudják, az idő nem sokszor enged. Nem mintha panaszkodni szeretnék Perleky Boldizsárra – hiszen az, gondolom, már az eddig elmondottakból is nyilvánvaló, hogy semmi sem áll tőlem távolabb, minthogy bármi rosszat mondjak róla –, de be kell látniuk önöknek is, hogy akármilyen kis város az enyém, egyedül mégiscsak nehéz bonyolítani azt a sok apró-cseprő hivatalos meg életbevágóan személyes ügyet, ami a postahivatalok szolgálata nélkül elvégezetlen maradna. És amikor estefele hazaesek végre a kis hónapos szobámba, hát csak a hétköznapok prózai teendőihez látok neki hamarabb, semminthogy holmi olvasmányokba ragadtassam magamat. Persze nincs annál jobb, tudom én is, mint egy tenyérbesimuló könyvecskével búcsúztatni a dolgos mindennapot, de azt ugye maguk is megértik, hogy ez a könyv pár oldal bágyadt lapozgatása után ki-kiesik az álmos kézből. Talán ezért is van az, hogy bár keveset olvasok, mégis álmaim legtöbbjében az épp olvasott pár mondatot forgatom, képzelem, színezem tovább, mintha az írás, még ha nem is marad nyoma, kárpótolna az olvasás elmaradásáért, ahogy, tudom jól, a hiányok fordítva sem jóvátehetők. Mégis van, amit nem lehet nem elmondani, és bár egy csöppet sem szeretném megbántani magukat, mégis le kell szögeznem, hogy nem elsősorban önök, hanem saját magam miatt írom most ezt a történetet, ami nem is történet, ami nem is az enyém, de amiben mégis magamat szeretném megérteni. Mert noha az eleje és a vége egy történet kitüntetett pontja, milyen nehéz mégis épp a közepéről számot adni, azokról az időkről, amikor látszólag semmi sem történik, ám, mint a vihar előtti csend esetében, mégiscsak biztos az ember abban, hogy valami történni fog. Én is nagyon nehezen tudok beszélni azokról a csendes időkről, amikor Perleky Boldizsárral együtt dolgoztunk, pontosabban én dolgoztam, ő meg kilenc óra felé bejött a hivatalba a sétapálcájával, illedelmesen biccentett felém, majd csak a legfontosabb kérdésekre szorítkozva afelől tudakozódott, hogy hogyan megy a munka, de a válaszom második mondatára már láthatóan nem figyelt, hogy mire a negyedik unalmas mondatba kezdtem volna, kérdezzen valami meglepőt, valami felelhetetlent. És mit gondol, ma hányan adnak fel táviratot? Járt már ott, ahova legutóbb küldött sürgönyt? Lehet, hogy mégiscsak lesz dzsesszkoncert a városunkban? Vajon kitör a háború? Ezeket a kérdéseket, noha meg se várta a választ, és nyilvánvaló volt, hogy inkább saját magától, semmint tőlem kérdezi, mégiscsak a személyesség olyan meglepő megnyilatkozásának vettem, aminek nem tudtam nem örülni. Nyilvánvaló volt, hogy Perleky Boldizsár valami olyasmit osztott meg velem ilyenkor, ami valóban foglalkoztatta, és hirtelen mellékesnek tűnt, hogy akárki ült volna előtte, akárkivel találkozott volna ezen a reggelen, attól még ugyanezeket kérdezte volna, és ugyanígy nem várt volna választ. De, még ha erre is gondoltam, valami furcsa büszkeség öntötte el a szívemet, hogy ha csakugyan így van, legalább nem különbözök a többiektől. Így teltek a napok. Vétlenül, mintha nem is akartam volna, bár azt nem állítom, hogy ne lett volna kedvemre, egyre több dolgot tudtam meg Perleky Boldizsárról: hogy rosszkedvűvé és zavarttá teszi, ha korán sötétedik, de mégis törekszik a kedélyesség látszatára, ha hideg van, hogy bár nincsen sok öltönye, mégis kínosan ügyel arra, hogy minden nap legyen rajta valami más, amit az előző nap nem viselt. Valami gyermeki, sőt, inkább gyerekes örömtől vezérelve valójában nagyon hálás voltam ezeknek a semmiségeknek, mert azt hiszem, ezek az apróságok segítették megkülönböztetni egymástól a napokat, sokkal inkább ezek, semmint a sürgönyök váltakozó szövege vagy a könyvelés különböző napi mintái. Néha, amikor az ebédszünet idejét velem osztotta meg Perleky Boldizsár, egészen az a benyomásom támadt, mintha olyan jóbaráttal üldögélnénk egymás mellett, akivel együtt nőttünk föl, és ezért nincsen szükségünk a sok beszédre, nem pedig azért, mintha nem lenne egymásnak mit mondanunk. Én nagyon szívesen beszéltem és beszéltem volna többet is Perleky úrral, de még inkább hallgatni lett volna kedvem, mert hát magamat, legalábbis akkor még úgy hittem, biztosabban ismerem, mint őt, akire, úgy hiszem, kíváncsi voltam és vagyok. Pár elejtett szót meg is tudtam az életéről, hogy valójában a fővárosban született, és még ott ismerte meg a nőt, aki később a felesége lett, és akiről egyszer meg is mutatott a tárcájából egy fényképet: enyhén sárguló dagerrotípia, egy nő, széles fehér kalapban, olyan finoman tartja a kezében a napernyőt, mintha toll lenne, vidám tekintet, ami biztosabb a saját szépségében, mint amilyen szép, ám amit épp ez a biztonság tesz mégiscsak széppé. És valami furcsa szomorúság a bal szem sarkában. Fel sem merült bennem, vajon miért nem találkoztam még ezzel a nővel a valóságban, nem mint-

18

ha úgy gondoltam volna, hogy a főnökeimnek feltétlenül be kellene nekem mutatniuk a feleségüket, de azért az eddigi postamesterek pereputtyát is csak megláttam, megismertem néha-néha, szinte véletlenségből. Perleky Boldizsár feleségét viszont csak képről láttam, ám talán épp azért, mert a neje még kevésbé szívelhette ezt a kisvárosi életet, ami Perleky úrnak sem volt a legnagyobb kedvére. Hiszen eleinte, ahogy mondta, csalódás volt neki ide, ebbe a, mit kerteljen, porfészeknek hitt helységbe jönni, ebbe a pici és voltaképpen nem túl jelentős hivatalba, merthogy, igaz hogy csak pár hetet, de dolgozott ő minisztériumban is, és ő örömmel átlátja a hírközlés nagy összefüggéseit és törvényszerűségeit, de azt igazán nem érti, és valójában ezért fel is néz rám, hogy hogyan lehet ilyen odafigyeléssel végezni ezt a nem túl izgalmas mindennapi munkát, és úgy találni összefüggéseket az emberek meg a hivatalok egymásnak címzett apró marhaságaiban, hogy azokat egyenként is ismerjük. Én meg oda se figyeltem a sértésgyanús állításokra, mivel pontosan tudtam, hogy a másik őszinte pillanataiban nincsen helye a mi önző önérzetünknek, és mit tagadjam, amikor ilyen szószátyárrá vált Perleky Boldizsár, magam is felhagytam a szalámis szendvicsem majszolásával, és lelkesen valami olyasmit kezdtem el magyarázni, hogy pont ezek az apróságok azok, amik által megérthetjük a nagy összefüggéseket, az egy héten feladott sürgönyök szövegének összességéből mindig összeadódik valami, amit nem értenénk meg egyébként az emberek beszédéből, és ez épp olyan, hogy az idő természetéről sem nyilatkozhatnánk nyugodt szívvel, ha nem lennénk otthon mindegyik percében, például mást gondolunk a délről mint az idő tünékeny megnyilvánulásáról, ha együtt is eltöltünk pár ebédet, mintha kimaradunk életünk összes deléből, már ha ez egyáltalán lehetséges. Ilyenkor azonban már annyira belezavarodtam a saját okoskodásomba, hogy le kellett hajtanom a fejemet, ne látszódjon, hogy elpirultam, ezért nem is tudhatom, csak sejthetem, hogy Perleky úr nyilván felháborodott vagy mosolygott azon, amit mondtam, és nem is igen tudom, hogy melyik reakción bosszankodtam volna inkább. Az együtt töltött időnek épp ezért nehezen tudnám megadni a formáját és mértékét, csak a döbbenetre emlékszem, amikor egy nap rájöttem, Perleky Boldizsár még be sem jött a hivatalba, szórakozottan és nemtörődve nem tett úgy, mintha nem csak belenézne, de át is nézné a könyvelést, és nem vonult be pár keresetlen, de még sokáig emlékezhető mondata után a kis irodájába. Ekkor, amikor nem is volt jelen, döbbentem rá, hogy Perleky Boldizsárral már vagy jó két évet töltöttem el a hivatalban, igaz, ő általában a kis irodában, én meg a pult mögött, jó két évet, noha egy évnél tovább még nem volt szerencsém postamesterhez, és az idős hölgy, akitől még az iskoláim után átvettem a hivatalt, maga is úgy tanította, hogy mindennek én legyek itt az ura, mert a postamesterek jönnek-mennek, de én minden bizonnyal innen fogok nyugdíjba vonulni, ahogy ő is itt élte le az életét. Bevallom, még valami szórakoztató vigaszt is találtam akkor abban, hogy az előreláthatón semmit sem tevő főnökeim ilyen szinte követhetetlen gyorsasággal sorjáznak majd egymás után, most mégis összerázkódtam az ijedtségtől: csak nincs valami baj, hogy Perleky Boldizsárt nem akarják máshova helyezni, noha mindig mindenkit máshova helyeznek, kivéve a magamfajta vidéki postáskisasszonyokat? De rögtön aztán a félelem szorította össze a gyomromat, hogy mi van, ha Perleky urat mégiscsak továbbküldik majd valahova? Ő nyilván

19

örülne annak, ha végre elkerülhetne egy nagyvárosba, netán vissza a fővárosba, de én mégiscsak megszoktam, olyannyira megszoktam őt, hogy már el is felejtettem, ami történetünk, pontosabban ismeretségünk belátható kezdetén annyira fontos volt: hogy megfejtsem a titkát, vagyis legalább azt, hogy valóban van-e neki titka. És ekkor olyan rémes napom következett, mint még soha: ugyanis olyan szórakozott voltam, hogy egészen elügyetlenkedtem a könyvelést, és másnap reggel, amikor a fővárosból érkező postakocsit vártam a hivatal előtt álldogálva, még haragudtam is magamra, hogy nemigen tudok másra gondolni, mint Perleky Boldizsárra, pontosabban a hiányára, bár nem is az idegesített igazán, hogy nincsen itt, hanem az, hogy ezáltal számomra is nyilvánvalóvá vált az amúgy is sejtett dolog, hogy végtére egész jól elvagyok, pontosabban egész jól el tudok dolgozni nélküle is, mint minden őt megelőző, és – mit tagadjam magam előtt, nyilván ilyen is lesz – majdan őt követő főnököm nélkül. És ekkor, a derengő ködöt figyelve furcsa dologra lettem figyelmes: ahogy kibetűztem a homályból a postakocsi sziluettjét, a kocsis alakja mellett mintha egy másik, nyurga, ugrásra kész alakot láttam volna, és ahogy közelebb döcögtek, igen, semmi kétség, ez a meghatározhatatlan alak nem volt más, mint Perleky úr, aki, amikor a kocsi lelassított mellettem, olyan fürgén és frissen ugrott le a bakról, mintha nem is a hajnal még éjszakából nyúló időszakát kellett volna végigutaznia, hogy most itt lehessen, és most az sem érdekelt különösebben, hogy tegnap hogyan és mikor juthatott el a fővárosba, annyira megörültem ennek a nem várt, de remélt fordulatnak. Perleky Boldizsár ekkor úgy ölelt magához, ahogy régi barátot szokás, de olyan gyors volt ez az egész, egy másodperc múlva már el is engedett, és vidáman rohant tovább a hivatal felé, miközben valamit kiáltott is a kocsisnak, ki emlékszik arra. Az az igazság, hogy nem nagyon tudtam mit kezdeni Perleky Boldizsár hirtelen jött boldogságával, sokkal értetlenebb voltam vele, mint a már ismerős, mégis rejtélyes mélabújával, szórakozott szomorúságával, mert az mindig valami titkot sejtetett, és pont most, ezzel a furcsa változással éreztem úgy, hogy végérvényesen elveszítettem a lehetőséget arra, hogy ezt a titkot megfejtsem. Néha, koradélután hangosan kicsapódott az irodája ajtaja, és ahogy Perleky úr ott sétálgatott előttem zavartan, egészen az a benyomásom támadt, mintha mondani akarna nekem valamit, de aztán, mint aki valami érthetetlen dolgon kapja magát, gyorsan vissza is sietett a kis kalitkájába, ahol én sohasem jártam. Nem is voltam túlzottan kíváncsi arra, mit csinál álló nap Perleky Boldizsár, a munkák nagy részét elvégeztem én, az ügyes-bajos aktákat meg odaadtam neki a munkaidő végeztével, felőlem aztán át is nézhette őket, de pasziánszozhatott is kedvére. Ezentúl pedig, mint ezelőtt, minden nap bent járt Perleky Boldizsár, noha nem mindig reggel érkezett és nem mindig este ment haza, néha csak délután futott be idegesen, és volt, amikor még nem akart hazamenni, amikor én már bezártam volna a hivatalt. Először be is kopogtam hozzá, és résnyire be is nyitottam az irodájába, vége a napnak, nyugodtan hazamehet, de ő csak ült, szinte rezzenéstelen arccal nézte a plafont, majd rám emelte a tekintetét, és nagyon próbált barátságos lenni, úgy mondta: menjek csak haza nyugodtan, ő még maradna; szegény, olyan kedves próbált lenni, miközben annyira látszott, hogy egyedül akar végre maradni. Miután hazabotorkáltam hónapos szobámba, se enni, se olvasni nem volt kedvem, csak arra tudtam gondolni, hogy nyilván ez így sokáig nem mehet, ha kibillent a helyéből a megszokás nyugalma, Perleky Boldizsár titkát soha megfejteni nem fogom tudni,

20

mivel ez a valaha volt titok megszűnt, véget ért, és helyébe lépett valami felismerhetetlen nyilvánvalóság. Ha még visszatérne olvasásunkhoz egy-egy szigorútekintetű angolkisasszony, vagy erre kószálna egy sokat látott vastag tanár úr, nyilván tudálékosan megjegyezné, hogy nincs is itt semmi titok, egy nő van a dologban, semmi más. De ha így is lenne – nem mintha védeni akarnám Perleky urat, és ugyan mi szüksége is volna az én védelmemre –, hogy igen, Perleky Boldizsáron valóban elhatalmasodni látszódtak az érzelmek, akkor nem azt kellene-e mondanunk, hogy az addigi idő is, amelynek tétlen szemtanúja voltam, épp az elhatalmasodni készülő érzelmekre való csöndes várakozással telt? Az egyik reggel aztán én is elkéstem a hivatalból. Nem mintha elhatároztam volna, csak hát a munkahelyemre vezető utat megint körbeplakátolták a cirkuszosok. Hosszú, harsány színekkel nyomott képekkel hirdették a hétvégi attrakciót, voltak plakátok, amelyeken bátor oroszlánszelídítők feszítettek, másokon hosszúbajszú bűvészek, és voltak képek, amelyek a kedvenceimet, az akrobatákat ábrázolták, épp úgy, ahogy mindig is elképzeltem őket. Nem is a direkt elhatározás, hanem a mélázás ellenállhatatlan vágya volt tehát az, ami miatt elkéstem, és mikor rájöttem a visszavonhatatlan mulasztásra, nem is éreztem, hogy gyorsítanom kellene a lépteimet, annyira biztos voltam abban, hogy ilyen korán senki se várhat még rám. Persze tévedtem. Egy kicsi, vékony, szürkeruhás nő állt az ajtóban, türelmetlenül téblábolt, és furcsa megkönnyebbülést láttam rajta, amikor kinyitottam előtte az ajtót. Sürgönyt szeretne feladni, mondta, és miközben magam elé vettem a tollat meg a papirost, hogy felírjam a szöveget, hirtelen átvillant az agyamon, hogy Perleky úr bezzeg ma sincsen még itt, de ami még furcsább, sőt, talán aggasztóbb, hogy immár a fogason sincs ott a kalapja. Ahogy pedig felnéztem a nőre, és jobban megnéztem az arcát, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy már valahonnan ismerem. És ekkor a nő, nagyon lassan, de mindenféle szégyenérzet nélkül sírni kezdett, igen, potyogtak a könnyei fölöttem, de mintha csak a bal szeméből. Lassan mondta, amit mondott, és hosszan, olyan megfizethetetlenül hosszúnak tűnt ez a szöveg, nem is lehetett látni a végét, de ahogy írtam, hirtelen rájöttem, a nőnek nem is az a fontos, hogy feladja ezeket a mondatokat, hanem hogy elmondhassa azokat, és nyoma maradjon, még ha az én kezem nyomán is. Mégis, ahogy mondatot mondatba fűzött, a könnyei meg csak potyogtak felettem, lassan szét is maszatolták, el is mosták ezek a könnycseppek a betűimet, igen, és akkor rá kellett jönnöm, hogy a nőt, aki egyre ismerősebb volt, ez sem zavarja, és akkor eszembe jutott, hogy hol láttam már ezt az arcot, hol máshol, mint Perleky Boldizsár tárcájában, igen, ő a feleségfénykép, csak éppen fénykép nélkül, a valóság kicsit fakóbb kiadásában, igen, épp akkor jöttem erre rá, amikor ő meg azt mondta, hogy ezt pedig most adjam fel Boldizsárnak Budapestre, igen, csak így mondta, hogy Boldizsárnak, címet sem adott pontosat. A könnyeket is, kérdeztem, és rögtön meg is ijedtem a pimaszságomtól, de ő csak komolyan bólintott, igen, a könnyeket is, és lassan, ahogy beszélt, kisétált a postahivatalból. Akkor én úgy éreztem, nincsenek már a történetnek titkai, és nem tartozom senkinek sem semmivel, és már semmi sem tarthat vissza attól, hogy hátramenjek Perleky Boldizsár, most már tudtam, csak valaha volt irodájába, és ott leültem az ő székére, és kihúztam az ő íróasztalának a fiókját, és igen, igaza lehet az angolkisasszonyoknak, a tanáruraknak, sőt, a feleségnek is, valóban volt vagy lehetett szó egy másik nőről, egy szerelemről, igen, erről tanúskodott az a számtalan levél, amit Perleky Boldizsár irodájában találtam, meleg, sőt, szenvedélyes hangú levelek, amik holmi magyarázatot adtak Perleky úr viselkedésére, bár semmi választ nem adtak arra, hogy nekem mi közöm is volt őhozzá, ha volt egyáltalán, és be kell vallanom, kicsit csalódtam is a megoldás efféle kézenfekvő blaszfémiájában. Akkor döntöttem el, hogy megírom mindezt, noha jól tudom, sokkal izgalmasabb olvasnivalókhoz van hozzászokva korunk hírlapokon és regényes elbeszéléseken edzett olvasóközönsége, de mégis, dacolva a korszellemmel, azt mégiscsak el kell mondanom, hogy Perleky Boldizsár fontos történet volt a számomra, noha nem volt történet és nem volt a számomra, és még azt is el kell mondanom, hogy ha izgalmasabb olvasnivalókat is várnak olvasóim, artistatársaim, azt azért mégse tévesszék szem elől, hogy ezek a levelek, dokumentumai egy lélek rezdülésének, lenyomatai egy szív életének, egyszóval mindaz, amire kíváncsi voltam, és aminek megismerése kicsit le is lombozott, egyszóval ezek a levelek: nem voltak sem feladva, sem kézbesítve.    A novellát El Selenita fotóival illusztráltuk

Turi Tímea (Makó, 1984): költő, író, újságíró. A Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskola Modern Magyar Irodalom alprogramjának PhD-hallgatója.

21

KÖ LT É S Z E T/ M AG YA R

M A R KÓ B É L A

A

szonett. Zárt teret teremt a nyitott energiaáramlásban. Egy darab elrekesztett indulattánc. Fegyelmezettségre tanító terep, a fegyelmezettségből szikráztatja ki a művészi indulatot. Dikciója agyonhasznált, agyonpróbált, öltözéke a folyton viselt öltönyökhöz hasonló, ha lezserül vetik oda, gyanús oldottságában lesz ünnepélyes, ellenpontrendje nem lehet nem előrerajzolt. Mindent ki lehet benne próbálni, még azt is, ami nem fér meg benne. Mióta Tandori híres szonettkönyveiben és termékenyen tébolyult, minden nap az ábécé egészén végigfutó számozott szonettjeiben kikalapálta a szonett becketti minimumát – algoritmikus egyértelműséggel tudjuk róla, hogy mire való. Azt is, mire nem. Mennyire másként szólt az olasz reneszánszban – azt csak akkor tudtam meg, mikor a nyugatos fordítás helyett az eredeti bel canto ariáját fedeztem fel szótár segítségével. A nagy áriát, amihez nem kellett gondolati ellenpontozás – még annyi sem, amennyit minden vers értelmi ellenszólamrendje megkövetel. Hogy legyen mit elemezni rajta. Petrarcáén nincs mit. De úgy szól, olyan áradó egyértelműséggel, hogy beledöglesz. Aztán persze a spenseri, a shakespeare-i, a francia szimbolisták szonettje, a Nyugat és Szabó Lőrinc, meg Tandori, Bertók… A szonett egy próteuszi hangszercsalád. Olykor vonós, olykor fafúvós, legtöbbször kamarazene. Sokszor szóló. Rezek, billentyűsök, zenekarok ritkán szólalnak meg benne – de kizárni nem lehet. Ott van Weöres. Mire való? Most épp Markó hat szonettjét olvasom. Zárt, középtávú szétáramlásra. A tizennégy sor se sok, se kevés. Dallá már nem tud válni, mert az első után tizenháromszor kell új sort kezdeni, háromszor új szakaszt. A 8-6 osztású, középen voltázott szonett kevésbé poentírozott, mint a shakespeare-i záró-couplet erőmutatványa. Több az ölelkező rím is, az átbújás, halvány emléke ez a terzinának, a dantei nyílt portikuszok gótikus íveinek. De a tizennégy sor zárt, zártabb már nem is lehetne… A szonett még akkor is hermetikus, ha indulatrobbanásokkal személyeskedik, díszleteskedik vagy fecseg. Az öltöny előre szabott gyűrődései nem engedik szellős felöltővé válni. A hat előttem fekvő szonettben a hímrímektől tartunk a nőrímek felé. Az első háromban 8-6, 10-4, 14-0 az arány. Egyre radikálisabban hímrímrendszerű az anyag. Aztán 0-14, 6-8, 6-8. Elhangolt tükör következik. A hangzás nőrím-dominanciája. Középen, az Illesztékek szexuális energiájának megfelelően a hímrímek és a nőrímek végletessége összerobban. Fekete és fehér, élet és halál, babona és józanság. Továbbhaladva aztán az elkülönült női-férfi energiák átjárhatják egymást, difúzabban alaktalanodnak, összekeveredve ízesülnek. A szonett nem engedi kontúrtalanodni persze az anyagot, de apró formai trükkök segítik az elvágólagos női-férfi energiák átjárhatóságát. „Egy fa kifordult nyálkás gyökere.” Néha a szonettsorok nyálkás gyökere is kifordul. Ha a nőrímű sor penultimája rontott, az utolsó tiszta jambus elnyálkásodik – a széttaposott penultima bedöngöli a tánc koreográfiáját a földbe. Mondjam, hányszor él Markó ezzel a rontással a hat szonett alatt? Épp tizennégyszer. Mise-en-abyme-szerűen leképzi a rontásban a formát, amiben érdekelt. G. István László

22

Én a kertemből nézem a világot, míg nézi a világ a kertemet, egyenlőtlen harc: kevesebbet látok, mint ahányan láthatnak engemet, és nap mint nap csak kevesebb gyűl bennem, mint amennyit széthord az éjszaka, szétáramlik, mit nyáron összeszedtem, elszáll a csillagok ége� szaga, egy-egy veréb a lomb közül kiröppen, lassan már i� is, o� is én vagyok, visszhangzom is, de közben hallgatok, a lelkem csak egy tücsök lent a földben, hatalmas testem szétfújja a szél, s gyér könnyem nagy pelyhekben visszatér.

Szélfújta, könnyű mondatok Forró melled a hűvös blúz ala� sugárzik, hőköl, ide-oda táncol, és életedből mind jobban kilátszol, ha sorra-szerre csak lehullanak rólad szélfújta, könnyű mondatok, és szétszóródnak már a hideg fűben, hol tegnap még az árnyékodban ültem, s most legfennebb csak egy-két szó ragyog tört ágak közt, ami még o�maradt, a sugarak egymásba botlanak, ahogy járkálnak keresztül-kasul

KÖ LT É S Z E T/ M AG YA R

Szétáramlik

az üres csontokon, de megtalálsz, és megtalállak, ha egemre szállsz: madár, mely ketrecéből szabadul.

23

KÖ LT É S Z E T/ M AG YA R 24

Illesztékek Mint egy fekete macska, átszaladt az éjszaka elő�ünk, s nincs nyoma, a szemétkukák közt futo� tova talán, vagy a léckerítés ala� bújt át, ki tudja, most még összeér a kezünk reggel, észrevétlenül nyílnak és csukódnak, kívül-belül egymásba csúsznak vakító fehér illesztékek, forog, zenél, ragyog az ég, parázslanak a csillagok, de nincs a nappalon még semmi rés, nincs eltűnés, és nincsen ébredés, s halálunk is csak inkább babona, már van, de alig pillantunk oda.

Szikrázás Ó, kertek kertje, Gecsemáné kertje, Ó, Jézus, Jézus, gyümölcsök gyümölcse, kinek testét markában összetörte az Isten, de előbb még te�e-ve�e, megérlelte, forga�a, nézege�e, formáját, színét, ízét latolga�a, eldobta, fölemelte, simoga�a, meg-megállt, hosszan gyönyörködö� benne, aztán pedig... Aztán pedig? Mi lenne aztán? Szere�e? Persze hogy szere�e. De árulás? De hűség? De öröklét? Odaszegezték szétfeszíte� öklét, megsajnálta, elnyomta, mint egy tücsköt, s szikráztatja fent a harminc ezüstöt.

Elgyengülés. Illeszkedés. Kötődés. Feszültség. Ernyedés. Megint s megint. Az egyik a másik körül kering. De nem! Ásó a földben. Síkos tőrkés a sebben. Vagy kúszás. Veréb puhája. Szőrszálak fénye. Súlyos csont ropog. Ledőlnek már hatalmas oszlopok. Tulajdonképpen minden. Szeme, szája, s a nyála is. I�-o� kicsorgó nedve. Enyéd s tiém! Már összekeveredve. Ő inkább te. S te inkább ő. Csere. Akár az ág a lomb közt újra s újra. Aztán szétválva. Egymásból kicsúszva. Egy fa kifordult, nyálkás gyökere!

Reinkarnáció Egy roppanás? Egy villanás? Rövid, homályos fájdalom? Ahogy szakadnak a szálak? Repedés! Már öltözik o� valaki? Kint egyre többen vannak, és kezd már látszani. Jöhet. Jöhet! Most összekapcsolódik. Pa�an. Szürcsöl. És végre nyílik. Hasadó szövet. Világít kintről, de most már belülről ugyanolyan erővel fénylik. Forró zengés, zúgás. Mint ami volt. Hasonló. Á�etsző kéz. Mit kezdhetek vele? Hatalmas dörgés. Nagy, robajló csontok. Ahogy felállok, és mindent kibontok. Fent lomb. Lent halk, szétrothadó zene.

KÖ LT É S Z E T/ M AG YA R

Tulajdonképpen minden

Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951) író és költő, tanár, politikus.

25

Near Dark

Director’s Cut

Olyan pontosan áll össze. Minden égető problámám a múl�é. Alkony, ahogy kell. Pohárfalra száradt eperdzsúsz. Utak, ahogy kell. Mindenü�, sehova. Nem jegyzek fel semmit, legyen akadálytalan a felejtés. Nem lehetnek titkaim. Ráérősen időzöm. A helyszínek végül tiszták maradnak, már-már érintetlenek. Alig élik túl az áldozatokat. Hogy becsülöm a rám vadászókat. Valahányszor feltűnnek, csak azt sajnálom, nem látom őket megint. A motor úgy búg, mintha elhajtanék. Ami hozzám tartozik, o� van a hátsóülésen egy adidas spor�áskában. Nincsenek titkaim: alufólia tekercsek, festék spray. Hegesztőszemüveg.

KÖ LT É S Z E T/ M AG YA R

V I DA G E R G E LY

A rádióból éjszaka szól.

27

KÖ LT É S Z E T/ M AG YA R 28

Paranoia: 1.0 Nem könnyű ám kegyetlennek lenni. Senki nem vádolhat elfogultsággal, sérelmeim teljesen elcsépeltek. Olyanok, amilyenekről mindenki beszél, amilyenekről jóelőre lehet hallani. Más dolog, hogy készületlenül ér, szétzúzódás egy toposz intimitásán. Ahonnan ugyan nincs kiút, de van tovább, így nem mondható, hogy valami hely lenne vagy időpontja valaminek. A felejtés semmiképp nem javallo�. Be kell érni azzal, ami bemásoláskor amúgy is kiesik vagy oda se kerül, de ez a legtöbb. A pontosság, az állandó kihegyeze�ség viszont nem üres frázisok csupán. Kiszúrható akár a legkikalkuláhatatlanabb irányváltása is a mozdulatoknak, vagy ahogy egyszeriben, mintegy varázsütésre, mássá állnak össze az arcvonalak. És ami fő, anélkül, hogy szemekbe kellene belenézni, legyenek bárhol. Mintha, mondjuk, egy filmet egyből másodszor néznél le. Sőt. De hát meddig csökkenthető a reakciódő és hova? És kitől is védene bárkit?

ha majd évekkel e sajnálatos események után valami forgalmas helyen összefutunk csak úgy mert összefutunk álarc nélkül imádni fogom ahogy szemem találkozik saját szemeddel mintha megismernél akkorra már áthatolhatatlan lesz mögö�e a mélység mely bár nem lesz az igazi de életek tűnhetnek el benne városok rutinbeavatkozás nálam mindenképpen de ezesetben a felejtés előidézése homloklebeny-átszakítással szóba sem jöhet oly sok szenvedés van mögö�ünk költséges újraélesztés könyörgő grimaszaid idézetek valahonnan de nem ugrik be nincs ennél szomorúbb értelmetlenebb

most még persze fáj tudom tudom ennyit csak túlélni lehet kibírni azt nem lehet de vele jár ha nyelsz ha sóhajtasz ha hugyozol mintha gubancot cipelnél kertes házat ugye ez az ami először felötlik ez a múlhatatlánság poccadtsága a jelenvalónak hogy soha soha hogy mindig mindig

(búcsúdal) A varratok még könnyen szakadnak, vigyázz az első lépésekre. Minden olyan friss még, mintha még most is történne. Inkább csak csússz. Tényleg csak centikkel mozdítsd a lábad, bármi kifordulhat ennyi terhelés után. Ahogyan a filmekben lá�ad. Bármi, hidd el. Várj, segítek, elhúzlak az ajtóig. De azon túl, bár meglesz annak is az előnye, nélkülem kell, hogy boldogulj.

KÖ LT É S Z E T/ M AG YA R

Groteszk

Vida Gergely (Komárom, 1973): költő, irodalomtörténész. Horror klasszikusok című verskötete idén jelenik meg a Kalligramnál. Legutóbbi kötete: Babits-olvasatok (Kalligram, 2009).

29

PÉNZES TÍMEA

n

o

v

e

l

l

a

Mindig akad dógom „Rózsi nenének”

B

eleverik a csőrüket azok a marha tyúkok a paradicsomba, és kilyuggatják. Meg vannak bolondúva, a régiek már ötkor betápászkodtak, ezek meg még fél tízkor is kapargásznak a kertben, lecsipedik a kukoricámat is. Nem is nőtt meg nagyra, most meg már nincs is rá esélye, úgy veszem az árustól, ha megkívánom. De a szemeket is csak kiskanállal kaparom le, nem tudom lerágni, miőte nincsenek fogajim. A kecskecsöcsű szőlő is érik már, de egy egész fürtöt én meg nem eszek, két szem szőlőt a számba dobok, annyi elég is. Se a bort nem ihatom, se a szőlőt nem ehetem a cúkrom miatt, de szeretek vele dógozni, mindig tiszta a kertem. Én ásom, én kapálom, én öntözöm, oszt a bort a vejem issza meg. Ezért persze nem érdemes basztrigáni vele. Múlt héten is bekapátam, erre jött az a marha eső, és csupa pipanc lett. Nem is tudom kihuzigáni, mert kijön vele a krumpli is. Sarlóval kell óvatosan kiverni, nehogy leessen a magja. Dolog, az van vele! Nem bírtam a permetet se hordani a hátamon, beleraktam egy kannába, felcipeltem a sorok közé, és seprővel fröcsköltem a leveleket. Bespriccöltem gáliccal, csak úgy kéklett-fehérlett a szőlő! Akkor jó vót, hogy nem esett, de már elkőne az eső a tökeimre, mert azok se bírnak nőni. Harmadszorra jöttek ki a magok, előtte hiába ültettem el kétszer őket. Virágozni virágzik, de amikor leesik a virágja, nincs alatta semmi termés. Nincsenek-e méhek, vagy mi a menkő? Van a gödörben egy kis ganaj, idáig talicskával kihordtam a kertbe, jól megganajoztam, de már a kezem is fáj, nem vagyok én húszéves! Tán nincs eléggé megtrágyázva. A dinnyém se jött ki rendesen, azt is vennem kellett. Vásároltam sima hajú dinnyét, de nem volt íze, aztán rapancos hajút is, hátha édesebb, de az se lett jobb. Piros dinnyét is vettem, minden percen jártam tőle a vécére, akár a cseresznyétő. Nem való nekem ez se. Rózsi, nem sajnálsz gyümölcsért annyi pénzt, kérdezik? Se cigarettázok, se iszok, és ha megkívánom a paradicsomot télen-nyáron, hadd költsek rá. Nem vág az a kis péz fődhöz! Ha megkívánom, decemberben is megveszem. Meg a karfiolt. Nem nagyon kőtök magamra, de azért hetente egyszer megveszem magamnak, amit megkívánok. Minden másnap főzök, ha egyedül is vagyok, enni kell. A hering nagyon drága, meg a skatulyás halak is. De néha megveszem. Mások beisszák meg elszívják az árát, nekem ez esik jól. Reggelire fokhagymát, kékhagymát, paradicsomot meg paprikát szeletelek fel, kis olajjal leöntöm, és azt eszem. A hagymát megdöngetem, kicsit kinyomom a levét, így már el tudom az ínyemmel rágni. Minek mindig húst enni! Nagyon sok hagymát gyuggattam a fődbe, és győztem is enni! A hagymát már cíbosan kihúzkodom, nem is bírom megvárni, hogy megnőjön, alig lett valami a bennyába, épp csak a talaja lett eltakarva. Megeszem, mielőtt eltenném télire. Napköz-

36

ben leveszek egy almát, egy szivát, de annyi van mindenbő, hogy nem győzöm befőzni. A nyári alma hamar romlik, kannaszám hordom a ganajba, lefújja a fáról a szél. Pedig olyan jó illata van, ha mégy el mellette, még beszívni is jó! Vagy megfőzöm, megcúkrozom és fahéjat szórok rá, az aztán igazán finom! Este meg csak tejet iszok. A gyomrom mégis egyre nő, pedig nem eszek semmi kövéret. A kötény sem érte be a gyomromat, hát szétfejtettem. Mit tudják az emberek, hogy így kell neki lenni vagy amúgy! Annyira szorított! Ha lefogynék, öt szoknyát is fel tudnék venni, de így begombolni se tudom. Ki van bennük dülledve a hasam, be se érnek. Kicsit megapadhatna. Mondjuk az is igaz, hogy a hűtő tetején van mindig nápolyi, néha kínomban eszek is belőle párat.

M

ár korán reggel kinyínak a szemeim. Megetetem a tyúkokat, eszek, főzök, összemosogatok, kisöprök. Ha borút idő van, ásítozok, ha meg esik az eső, lefekszek. Így megy el a napom. Reggeltől estig ide-oda botlogálok, oszt sötétedéskor ki is vagyok nyiffanva. Mert az üzlet sincs közel, lemegyek a faluba, és mire leérek, nem tudom, mit akarok venni, hát feljövök, és olyankor jön az eszembe, és mászhatok le megint. De néha lent az eszembe hozzák a kasszánál, azt az árut meg, amit szeretek, félreteszik. Nem akar ilyet vagy amolyat?, kérdezgetik. Aztán végül annyi mindent veszek, hogy a húzogatós kocsimat teljesen telerakom, jól le is kopott az alja. Hát már nem is használhatom, mert nem azért rakom bele az árut, hogy útközben kipotyogjon. Oszt beszélek a népekkel, és megtudom, milyen nagy bajok vannak. Ilyenkor hálát adhatok az Istennek, hogy megvagyok, ha magam is vagyok, kutyával-macskával kibeszélem magam, és jobb a lelkemnek. Legalább az állatok itt vannak. A macska is alám mászik folyton! Néha ráöntöm a maradék tojást. Micsinájak? Ide mászik alája, amikor az udvarra öntöm. Majd lenyalják egymásról. Már a harmadik függönyömet akaszgattam ki, lerepegette a marha macska. Véletlenül becsuktam őt, és ki akart menni az ablakon. Amikor megellett, vittem a kiscicákból mindenki kertjibe. Reggel tettem be őket a kerítésen, mire betántorogtak, dél is volt tán. Viszem a Mikulás csomagot, mondtam a szomszédnak, szétrakom a kertekbe. Sajnáltam őket megfojtani. A szomszéd kicsi gyereke meg energiás a macskaszőrre. Kapott injekciót is. A kutya is megvan néha bolondúva, nem enged ki a házbú, csak ugat. Néha a szitán keresztű jó kanna vizet ráöntök, hogy elfusson. Nem is áll meg, csak a fa alatt. Olyan szomorú szemekkel bámul rám, ha kikergetem! A zöngéstől a világból is kifutna. Néha megbotlok benne, rálépek a lábára, erre majd megharap! Hát ő jött a lábam alá, és még neki áll feljebb! Szerencsére bajom nincs, csak a cúkrom, de régen majd meghaltam, a vakbelem összevissza volt csavarodva a sok görcstől, aztán véletlenül az eremet is elvágták, csupa vér voltam, és persze sárgaságos nőtől kaptam vért, hát a sárgaságot is megkaptam. Amúgy én nem törődök annyira magammal, nem kenegetem meg cicomázom magam. Nem is óvom magam semmitől. Legyen dolog, az a legjobb. Ha van nyomás a kútban, akkor mosakszok, ha nincs, csak lavórból lemosom magam. A hajamat is mindig csak fiúsra vágatom.

M

ost már az anyám sincs velem. Amikor a lábujjairú nyírtam a körmöket, úgy be vótak nőve, olyan nagyok vótak, mint egy vadmacskának, tönkre is ment az olló. Szabóollóval nyírtam utána. Sok kínom volt vele, fogytam le agyáre. Maga hamarabb elmegy, mint az anyja, mondta az orvos. Anyám vérnyomása jobb volt, mint egy húszéves leányé. Folyton ment vóna, mindig szedelőzködött. Odaraktam őt a fürdőszoba szomszédságába, hogy könnyebben kijárjon vécére, de a kannába pisát, mert a vécé lyukas volt szerinte. Mitől félt? Hogy valaki kihúzza a másik oldalon? A kórházban is a szemetes kasba végezte a dógát, a nővérkék mesélték.

37

Aztán felhizlaltam, nagyon meg is gyomrosodott. Nevettük őt, hogy forrón eszi a kalácsot. Ő meg azt hitte, azért nevetjük, hogy megnevettessük, és ne tudjon enni, több maradjon nekünk. Még jobban ette, aztán olyan rosszul lett a forró kalácstól, hogy hányt tőle. Én is egyszer megettem a tejfölös reszelt uborkát, olyat előtte nem ismertem, csak savanyún szoktam, és bizony azt hittem, hogy kihányom a hurkáimat. Itt volt nekem egy időben legalább a Fero, az megállás nélkül szórakoztatott, nekünk csak a mosolyt meg a nevetést kellett adni a beszédjihez. Meg tudta vakarni a lábával a füle tövét meg az orrát. Ha meglátnád a tévében, fél másodperc alatt megnyomnád a gombot, úgy betojnál tőle! Látszik, hogy nem komplett az agyáre. A katonaságon is játszott színjátszókörben, itthon is folyton harmonikázott valaki ablaka alatt. Mindig megsajnálják és behívják egy pohár borra. A falunapokra is jelentkezett. Amikor meghalt, megörökölte a testvére a szőlejét. Az meg mind leszedte a rézdrótot, és kivágta az összes tőkét. Annyit jelentett neki a munka. De Fero visszajár, és éjjel jól meghuzigálja az öccse haját. Ez a büntetése. Az öccse becsukta a szemét, de úgy is látta. Az a Fero annyire szeretett viccőködni, hogy pálinkásüvegben hordta az ásványvizet. Bement a kórházba, oszt abból itatta le az öccsével a gyógyszert. A nővérkék riadtan kapták ki a kezéből az üveget. Azt hiszik, hogy pálinkával itatom a beteget?, kérdezte nevetve. Kicsit meg is locsolta vele a bátyját, a nővérek meg sipítozva rohangásztak. Mit lehet tenni, nem szerette a műanyag üveget. Arra jobban rátapadnak a baktériumok, mondogatta. A tiszta kabátját, ha orvoshoz ment, táskában vitte, hogy ha elesne, ha elterűne a fődön, ne koszolja be. Tisztán nem látta azt senki! Furákat tudott mondani. Hogy olyan helyekre utazott, ahol nincs állomás. Mesélte, hogy egyszer egy ribanc elkezdett vele kötözködni a vonaton, azzal ugratta, hogy maga ugye kelet-európai. Ő meg nagy kerek szemekkel ránézett, és azt felelte: nehogy azt hidd, hogy megijedek a nagy szempilláidtól! És azzal átült máshová. Egyszer valaki felkérte az öccsét, hogy ássa fel a kertjét. Felásott egy kis darabot, jól szétmorzsolgatta a kezében a talajt, és szétszórta a kertben. Ez volt a nagy ásás! Ráhúzta a fődet a fűre, hogy ne zöldelljen. Nem szeretett semmi újat kipróbálni. A munkával is így állt. Vett motorfűrészt jó drágán, szétszedte, megolajozta, aztán nem tudja összerakni. Nagy fittyomre megvette! Sok olyanja van, ami megtetszett neki, és nem használta. Mérgében eltörte a kaszálógépet. Majd elmegy terroristának. Oda is csak eszetlenek mennek. Oszt otthon csak úgy ivott, hogy két pohár volt előtte, de máshol is ezt kérte. Néha kergetőzött. Hogy a manók kergetik. Be kell csukni a pálinkás üveget, mondtam neki, onnan jönnek ki a manók! A bagólegyet gombostűre szúrta, és csak nézte, ahogy búg. A mulatságban meg úgy táncolt, mint az isten csudája. Egyszer felküldött a fára szivát szedni. Mondom, nem megyek. Nem szégyelli magát, fiatalasszony létére, ripakodott rám. Nem megyek, szédülök, de mégis felmentem, bele is estem a vasvillába, begennyesedett a lábam. Féleszűre sose hallgass! Bezzeg a trotyi autót hogy rendbe rakta! Igaz, többet tolták, mint mentek vele. Búgott, mint egy helikopter. Egyszer mondták, hogy meghal, de úgy feléledt! Csoványba nem csap a menkő! Inni is szeretett, meg szívta minden percen a cigit. Amikor a szőlőben a sorokban volt, lehetett volna utána söpörni a cigarettavégeket. De nem láttad őt gyakran munka közben. Aludt dílig, feltápászkodott, nem törődött semmivel. A nehessíg gyüjjön rá! Ilyen ez a Fero öccse, beszlopál, állni se bír, tör, zúz, ver mindent. Ha tunná, hogy mi elege. De nem. Beledugja az üvegbe a csőrit, és egy-két liter nem elég. Legalább lefeküdne, de itt ijesztget mindenkit. A lánykák rikojtoznak vagy bújkának előle. Kivágatom a szőlőt, aztán fel is út, le is út. Ehhez én szokva nem voltam, nagyapa, ha meg is itta, cirkuszt nem csinált.

38

Ő hirtelenbolond. Mert amikor iszik, akkor mindenki buta, csak ő a nagyon okos. Persze diplomája nincs róla. Először építkezésekre járt, de nem tetszett neki maltát keverni, aztán ment mesternek, lett magánvállalkozó, mindent kipróbált, volt éjjeliőr, de mindenhol nagy volt a pofaja, pedig sok helyen olvashatott is, kussoghatott is, másnap meg délig dögőt. Ez se tetszett neki. Mégis hova akar menni? A paradicsomba? Anyja sem szólhat neki, meg van hajolva, majd a földet túrja az orrával. Sehol sem fogja bírni. Egy-két nap után besokall. Elszokott a munkától. Nem is volt mitől elszoknia. Üsse meg a menkő, láttam, hogy se úgy van, se így van, megcsinálhatta volna inkább a házam tetejét. Beszerezte a palát, kifizettem, de fel nem rakta. Hívtam hát fiatal legényeket, egy céget, azok más anyagot hoztak, szépen megcsinálták. Az öreg pala meg itt áll halomba, nem adja el. Semmi akaratja. Otthon van hetekig, feljön, körülnéz, de nem nyúl semmihez. A radiátorok égnek, nincs bennük víz. Kiég egyszer, kilyukad, oszt nézhetek. De le se basztringózza. Amikor esik, letörlöm a polcokat, a falakat, vagy porszívózok. De elbasztringózott a porszívóm is. Taszigálós porszívóm volt, nem szívta, hanem fújta a port. Vagyis elöl beszívta, hátul meg kifújta. Még csúnyább volt a lakás porszívózás után, mint előtte. Minden porosabb lett. Hogy nem jól raktam össze! Dehogynem! Jól földhöz csaptam. Sokszor el van esve a kedvem mindentől. Pedig már nem kell sokra költenem, ágyhuzat és ruhaféle nekem már nem kell, de van áram, gáz, víz, szemétadó, házadó, kertadó, rádióadó. A tetőt pedig igazán megcsinálhatta volna, megfizettem volna érte, de nem akarózik neki a munka. Mer’ csurgott be a víz, végig a nyakamba meg a szekrényimen, a falakon, hát tönkrement volna a ház, ha beáznak a falak, meg a berendezés is. Felraktam a palákat, jött egy kis szél, megint lefújta. Ami a halálomra volt félretéve, a temetésre, azt a tetőre költöttem. Sírkövem, keresztem már van. Munkásokat kellett megfogadnom drága pénzért, és amikor a tetőm csináták, ott énekeltek a ház hegyében, pedig nem is ihattak, mert különben leszédülnek, és nem kapnak biztosítást. De kérdezték az utcán, mit adtam nekik inni. Hát mit adtam vóna? Ásványvizet, attól van olyan víg kedvük. Már végre nem úgy kell kelnem, hogy kannákat meg vödröket keresek, lavórokért futok. Mindennap virslivel, mustárral, kávéval vártam őket, délben rántott hús volt vagy bundás kenyér. Úgy ették, ahogy sült, meg se várták, hogy kihűjön. Sokan nem vendégelik meg őket, de nem vág fődhöz az a kis píz, és láttam, milyen elégedettek és jókedvűek lettek attú az íteltű. Most meg fizethetem a kölcsönt. Az ördög mindig olyan helyre szarja a pízt, ahova nem kell. Valaki alapoktól kezdve kölcsönre építi a házát, még a gyerekei is fizetni fogják. Más meg már a gyerekeinek épít, sőt kettőt is. Nem mintha irigyelném, mert van, aki megdógozik érte, más meg nem bír ződágra vergődni. Az ember, ha csöppet körbepanaszkodik, könnyebb lesz neki, még ha nincs is segítség.

A

nagyapa is megitta a magáét, meg parancsolgatni is tudott, de a varráson kívül keresztül szalmát nem csinált. Amikor megjöttek a vendégei, már kiabálta, hogy kínáljam meg őket. Kínáld meg őket te!, kiabáltam vissza. Jöttek, mint a seregélyek, amikor megnőttek a kacsák meg a disznó. Dolgoztam, mint egy rabszolga, neki meg folyton azon járt az esze, hogy kínálgassak. Miből kínálgassak folyton? Amikor munkába indult, megkért, hogy pucoljam ki a cipőjét. Hát az enyémet ki pucolja ki? Mindenki pucolja ki magának! Lemostam, kibokszoltam, mire azt mondja, nem úgy kell, le kell róla alaposan kaparni a koszt. Ez volt az utolsó, hogy kipucoltam neki. Lerugdálta a lábáról, és aszonta, pucold ki. Csak azt az egy dolgot kellett volna megcsinálnia, nekem meg ezer dolgom volt, hogy szét kellett szakadnom. Ebéd után kinyújtotta a kezét, de nem szólt, hogy törlőrongyot kér. Mögötte lógott, elérte volna. De ő csak kinyújtotta, de egy szóval nem mondta, hogy mit akar. Úriember volt. Csak kitárta a karját, te meg találd ki a kívánságát. Csak azt tudta a konyhában, hogy rakjam elibe. Minden nap tiszta inget vett. Csak kávét tudott főzni. Az volt a szép idő, amikor brigádra jártam, és nem kellett se főzni, se mosogatni. Csehországban vótak a jó sörök! Itt árpából meg búzából készítik, de ott komlóból is. Itt a fele sör, a fele hab, de ott rátöltöttek, amikor a hab leülepedett. A nők munka után folyton imádkoztak, és engem is böködtek, hogy imádkozzak. Te már dögősz, állapították meg. Dehogy döglök, imádkozok, hazudtam. Dehogy imádkozó! Korán kell

39

kelni, imádkozzunk majd a földeken, javasoltam nekik. Éjjel is néha kint maradtam, aztán csodálkoztak, mennyi gabonát kaptam. Aludni manapság már a faluban sem lehet, este itt rikojtoznak, ordibának, röhögnek, jóformán nem is legények még, be vannak rúgva, mint a kapa, tizenöt évesek, ha vannak, lányok is, öklendeznek a futballpályán. Orrlyukukban karika, pupekjukban karika, kapcsostűvel kéne a seggük partját is összekapcsolniuk. Szoláriumba járnak, ami veszélyes, meg tetoválást csináltatnak. Láttam olyat, hogy a hátán egy nő ül vagy fekszik. Mi szépség van azon? Legalább fizetnének azért, hogy ott van folyton a hátán. Még azért is haraguszok, hogy megcsíp valami és var marad utána. Nem való az ilyesmi a testre. Régen is milyen oltások voltak! Ha nem volt az oltás után piros a bőr, jól megpaskolták, megkapargatták a toll hegyével, hogy ha újra oltják, biztosan piros legyen. Be is lázasodott tőle az ember. Ezek meg saját akaratukból döntenek így. Egyik kígyót akart a karjára, és majd beledöglött. Meg van, aki befonja a szakállát, mint egy kecske, telerakja gyönggyel. Amikor gyűn erre, a gyomrom felfordul. Nem értem én a fiatalokat, minek találnak ki ilyen bolondságokat. Meg a párjukat is hogy választják! A piciny asszonyok mind pózna emberekér’ vannak oda. A hónaljukig sem érnek. Nem látnak? Vagy mi az isten mennyköve? Aztán itt a maffia is! A múltkor fölfordult a maffiavezér egy csónakkal, nem engedték megnézni őt, hogy olyan csúnya az arca, hogy aki látná, élete végéig rosszakat álmodna. Maradandó élmény lett volna. De lehet, hogy csak megszökött, és más feküdt a koporsóban. A másiknak meg szilonzacskóban temették el a beleit, a többi szétégett, a gyűrűje is leolvadt az ujjáról. Rágyújtották a házát. A harmadik meg autóban égett meg, autóstul temették el, mert nem tudták belőle kiszedni. Jó nagy sírja lett! A pajtijai meg bordó ingben, bordó cipőben voltak a temetésin. Normális ember az ilyen? Érdekesen voltak megnyírva, és kántort se hívtak. A kezeit is el kellett törni. A kezeit hamarabb el kellett volna törni, akkor nem tész ennyi roszszat. A kislányának azt mondták, az apja az égben van, és nem jöhet haza, nem látott se koporsót, se gödröt, csak kivittek egy fehér galambot és eleresztették. Így élek én kutyástól, macskástól, mindenki kihal körülöttem. Ritkaság, ha álmodok, mert nem tudok aludni, így álmodni sem. Nincs lakat a kapumon se, berozsdásodott, hát leütöttem. Néha szellőztetek, legyen friss a szoba, vagy kirakom a paplanokat, dunyhákat. A tollú összecsomósodik, ha nincs kirakva. De arra is vigyázni kell, csak felügyelet alatt szabad! A szomszédasszony kiszellőztette a tűző napon, és meggyúlt neki! Egyik nap főzök, másnap meg eszem a maradékot, hogy motozhassak odaki a kertben. Megcsinálok ezt-azt a ház körű, és elmegy az idő. A szomszédokhoz is beszólok néha, de semmi se érdekli őket, így sokáig el lehet élni. Én sose unatkozok, mindig akad dógom. És bizony addig a jó. Amíg nem ülök ölbe tett kézzel. 

Pénzes Tímea (Érsekújvár, 1976): költő, író, műfordító, újságíró.

40

S Z Ö L L Ő S I M ÁT YÁ S

n

o

v

e

l

l

a

Reggeltől reggelig V

égérvényesen rádöbbentem; ébren vagyok. A váltakozás, amit az agyam folyamatosan végrehajtott az elmúlt, igencsak hosszúra nyújtott időben, most nyugvópontjára ért, megfeneklett. Azt hiszem, ez az ébrenlét – bár nem lehetek benne teljesen biztos. Felülök, hogy rendeződjenek a gondolataim, vagy hogy konkrétan egy dologra legyek képes koncentrálni és rászánjam magam a cselekvésre – elkezdjem a feladatomat a mai napra. Azonnal érzem, hogy szorít a belem. S nem is tudom eldönteni, hogy ez azért van-e, mert tegnap délután hat óta nem ehettem semmit, vagy csak egyszerűen a bélbetegségem miatt. Mindenesetre a mai nap, akárhogy is, erről fog szólni, gondolom, és közben kivezetem magam a fürdőszobába, felkapcsolom a villanyt, majd azonnal meg is pillantom a már este odakészített vödörszerű, kétliteres edényt, amit használni fogok. A belek megtisztításához szükséges sós oldat ott pihen egy fehér papírzacskóban az edény mellett – arra vár, hogy felnyissák. Még mielőtt megmosnám a fogam, az arcom és lezuhanyoznék, vizet engedek az edénybe – nem túl hideget és nem is túl meleget –, majd beleszórom a fehér, sós port. Bugyog, s közben látom, ahogy a szemcsék egyre halványodnak, majd kialakul az az elegy, amiről már egy nővér a korábbi napok valamelyikén mesélt nekem. Öt óra van. Figyelem az oldódást, de nem akar semmi sem könnyebb lenni. A szúrás a hasfalamon nem enyhül; érzem, hogy az izgalom és az egyébként is folyamatosan jelen lévő fájdalom összevegyül; egy erőként mozgat tovább. Azonban még mindig jobb, ha elfoglalom magam, mint ha beleroskadok az önsajnálatba. Zuhanyt veszek és a többi kötelezőt is magam mögött tudva, még a ruhák felvétele előtt, belekortyolok a most már szinte teljesen fehéren villódzó folyadékba. Iszonyatosan sós. Szinte égeti a torkom, ahogy próbálok minél nagyobb kortyokat magamba erőltetni, hogy későbbre minél kevesebb maradjon. A folyadékot az elkövetkezendő két órában kell elfogyasztanom. A cél az, hogy a beleimet tulajdonképpen átmosva, kiadjak magamból mindent, mielőtt a vizsgálat megkezdődik. Salaktalanítás – valahogy így lehetne definiálni a dolgot. Az orvos is felvilágosított persze, hogy miért szükséges ilyen korán elkezdeni ezt a folyamatot: Mátyás, ha reggel nyolckor kerül sor a tükrözésre, akkor muszáj, hogy öt és hét óra közt elfogyassza ezt a löttyöt,

61

különben semmit sem fogunk látni, maximum turkálhatok az üledékében, melyre egyikünknek sincs szüksége, úgy hiszem… – Igazat adok neki, mikor újra végiggondolom a dolgot. Sűrűn kortyolgatok, de csak nem akar fogyni a folyadék. Érzem, ahogy végighúzódik, egészen lent van már valahol a gyomromban, és nehéz a nyomás, melyet kifejt. Megtelít egy pillanat alatt. És mikor elemelem a számtól az edényt, öklendezni kezdek. A sós keverék annyira idegenül hat, hogy nem is sósnak érzem, mint egy falat húst, hanem csak nehéznek és töménynek, mint egy gumilabdát, ami a belső szerveim között pattog. Biztatom magam, hogy egy idő után majd biztosan jobb lesz, hogy van netán egy holtpont, melyet követően enyhül a szorítás, de persze nem. Az ember néha önkívületi állapotba kerül ilyen alkalmakkor, és csak hajtja magát előre, hogy mégis, hogy kell, muszáj, és néha valamiféle öröm telíti el a szenvedés következménye-, illetve mellékhatásaként. A fele elfogyott, körülbelül. A szünet azzal telik, hogy magamra veszem a ruháimat; inget, nadrágot, pulóvert, és kicsit elhúzom a folyamatot, hogy minél később kelljen visszatérnem a fürdőszobába. Csillog a fehér lötty, én pedig csak bámulom. Újra a számhoz emelem, szép lassan, de megint az öklendezés, így leengedem a kezem. Nem megy. Érzem, hogy képtelen vagyok a második adagot magamba erőltetni. Látom a kezelőtermekhez vezető lépcsőt, a csontszínű ajtót és pontosan tudom, ez most más lesz, mint az eddigiek. Két különböző féle tükrözés létezik, s az enyhébbnek mondható változatot már kiválóan ismerem. Ott csak végigfekszel az ágyon, felhúzod mindkét lábad, oldalra fordulsz, és egyszer csak azon kapod magad, hogy a csutorán keresztül egy csövet nyomkodnak lefelé a torkodban. Érzéketlen vagy a lidokaintól, s a felszínre kívánkozó öklendezések nem fejtik ki hatásukat, hiszen egyrészt üres vagy, mint aki soha nem evett semmit, másrészt a benned feszülő cső nem is engedné, hogy bármi is kicsusszanjon mellette. Ez azonban, ami ma vár rám, egészen más lesz. A másik irány, ahonnan várható a cső behatolása, megfeszíti az izmaimat most is, ahogy a vécé peremén üldögélek. Mikor már lassan egy óra is eltelt azóta, hogy az első kortyokat magamba erőltettem, érzem; a teljes ürülés be fog következni, s hogy mozgolódás indul meg a bensőmben. A szúró, égető lüktetés mellé egy nagy nyomás érkezik, mely, mint a gravitációs erő lefelé húz, és mintha ki akarnának szakadni a beleim, vagy csak levegőért esedeznének a belső szerveim. Lenyomom a torkomon a folyadék utolsó cseppjeit, közben nagy levegőket véve magamban tartom azt a kevés anyagot, ami feltételezéseim szerint még a gyomromban tanyázik. Félreteszem az edény – látni sem akarom –, ráülök a deszkára és várakozom. A figyelem, mely magam irányába hajlik, meglepő módon leköt. Nemcsak azt érzem, hogy a kellemetlen szorítás és az állandóan jelen lévő égés zavar – itt valami másról van szó. A testem reagál az elfogyasztott folyadékra, benne a sós anyaggal, s valamiféle megelégedéssel és talán nyugalommal tölt el, hogy egyáltalán fennáll a kölcsönhatás lehetősége. Az a tény, hogy egy folyamat megindul a szervezetemben, s melynek folyományaként elvégezhetővé válhat a vizsgálat, azt hiszem, mosolyra indít. Aztán persze az is megfogalmazódik bennem, milyen szánalmas, hogy ennek a jelentősége számomra maga a megelégedés. Úgy érzem, csekély öröm ez, és hogy nagyobb és teljesebb örömöknek is oda tudnám adni magam, ha valamilyen körülmény elvonzana ettől, az állandóan rajtam ülő kívánságtól, hogy mindent, csak ezt ne. Mert hiszen amíg jelen van, addig ugyan mindennél jobban vágyódom bármi másra, de csak ezzel vagyok képes foglalkozni, úgy igazán. Lassan fél hétre jár az idő. Nekem legkésőbb háromnegyed nyolcra ott kell lennem a kórházban, hogy időben nekiláthassunk a dolognak. Izgulni kezdek, mert ugyan a mozgolódás megvan, de az eredmény sehol. Összeszorítom szinte az egész testem, amilyen mértékben csak képes vagyok, hogy a beleimre nehezedő nyomás még nagyobb hatásfokkal dolgozzon, és szép lassan kezd kibontakozni, mint egy hosszú folyam, a távozás lehetősége. Érzem, az anyag feltorlódik. A sós íz is fel-

62

erősödik a számban, újra érzem az égető mellékhatást; végül megindulnak a salakanyagok, melyeknek nem szabad elhomályosítaniuk a kamerát a mai nap folyamán. Úgy húsz percen át folytatom, s néha igazán örülök, mert úgy hiszem, vége. Van, hogy el is végzem az ezt követő tisztálkodási tevékenységeket, de háromszor is megtörténik, hogy visszaülök, mert újra, megint… Hét óra húsz perckor sikerül nagy nehezen elhagynom a lakást, óvatos léptekkel haladok lefelé a lépcsőn, táskám a vállamon, amibe már előre bekészítettem a cuccaimat, melyekre a kórházban szükségem lesz. Azért egy kicsit büszke vagyok rá, hogy sikerült maradéktalanul elvégeznem a rám bízott feladatot, de az, hogy ezzel igazából csak magamnak tartoztam, le is lomboz. Lent a Széna téren, de még a villamoson is, érzem a szorítást és az égést; néha a kétségbeesés kerülget, hogy „Itt, a villamoson össze… magam” – de aztán valahogy mindig rendeződik a dolog. Ismét eszembe jut, amit a nővér mondott; külön kitért erre a részre, hogy ne lepődjek meg, ha a sokszori ürítés után folyamatosan azt érzi, hogy még mindig… hogy állandóan. – Leszállva a villamosról besétálok a kórházhoz, belépek a nagy, kovácsoltvassal díszített kapun és fölmegyek az ambuláns részre. Úgy döntök, hogy inkább állva maradok, nem tenne most jót, ha leülnék. Mindenemet összeszorítva várakozom úgy félórát, míg végre, negyedkilenc tájékán kijön egy nővér, aki, miután meglát, viszszafordul, és néhány perc elteltével az orvosommal együtt jelenik meg. Én vagyok a nyolcórás, gondolom magamban, így nyilvánvalóan senki sincs előttem a listán, hiába is várakoznak rengetegen. Az orvos valamit motyog (nyilván köszönt), majd int, hogy kövessem. Miután belépek, balra irányít, kinyitva előttem egy másik ajtót, és biccent, hogy haladjak csak bátran. Ugyanazokat az eszközöket látom a szobában, mint amikhez a már említett tükrözésekkor volt szerencsém; tulajdonképpen szó nélkül vetkőzni kezdek; pulóver, ing, nadrág – még az alsógatyát is. Közben bejön egy nővér, akit még sosem láttam, bár jó ideje járok a kórházba különböző kezelésekre. Megkér, egész kulturált, kimért hangon, hogy feküdjek föl az asztalra, ami fehér és zöld törlőkendőkkel van letakarva, és hogy forduljak a baloldalamra, húzzam fel a lábam, próbáljak meg ellazulni. Gyorsan mennek a dolgok, nincs fölösleges beszéd. Ez bizonyos szempontból megnyugtat, bizonyos szempontból azonban el is bizonytalanít. Amikor már elfoglaltam a megfelelő pozíciót, az orvos, aki közben állítgatott valamit a műszereken és kesztyűt húzott, beszélni kezd; Mátyás, remélem megitta a folyadékot, amit elrendeltünk, mert ismétlem, nem szeretnék az üledékében turkálni… – Közben én csak bólintok, az izgalom leköt, nem vagyok képes beszélni – Nagyon jó, ezt vártam magától. Maga egy rendes fiú. Én és Mariann nővér, akivel, úgy hiszem még nem találkozott, egy csövet fogunk felvezetni a végbelébe, mellyel végigpásztázzuk – illetve a benne lévő kamerával – az Ön belső részeit, hogy megállapítsuk, milyen folyamatok zajlódnak odabent. Előtte azonban kap egy injekciót, mely bizonyos mértékben megkönnyíti a dolgát, amely érzéstelenít. Alig fog valamicskét érezni… No meg, egyébként is, maga már gyakorlott embernek számít a szakmában. – Alig hallom, amiket mond. A falat bámulom, majd egy, az asztalon levő Orvosi segédeszközök című könyv fedőlapját. A nővér fölém hajol, egy enyhe kis szúrást érzékelek a vállamon, majd a feltett kérdésemre, mely engem is meglep, hogy miért oda? azt feleli; igazából teljesen mindegy, hová adja be. Tudom, hogy közeledik a behatolás pillanata, és az egész mellkasomat eltelítő szívdobogás egy afféle tompa nyomással vegyül, mely nyilvánvalóan az injekció hatása. A kép, amit a szemem közvetít, is homályosul valamicskét, azonban a matatást az alsó részen még mindig kiemelkedő figyelemmel veszem tudomásul. Hideget érzek. Valamit a végbelemre kentek. Majd elindul az az elviselhetetlen nyomás, mely milliméterenként nő négyzetesen, és abban a pillanatban, amikor áttör egy általam eddig nem ismert gátat, azt hiszem, felüvöltök – bár én magam sem értem, mit is mondhattam. Nyomul befelé a cső és az égetés, amiről sokáig azt hittem, elviselhetetlen – mikor reggel leültem

63

a vécére üríteni és a sós ízt többször is el kellett viselnem –, csak most lesz igazán értékelhető és értelmezhető. Mindenem megfeszül és tágul, egyre csak tágul, s bármennyire is tisztában vagyok vele és érzem, a síkosító anyag, amit rám kentek, szabad utat biztosít a csőnek, mégis, mintha percenként haladnánk milliméteres sebességgel, s hogy az idő olyan érzékelhetetlenné vált, mint amikor igazán boldog az ember. Igen, mert talán akkor nem érzékeljük az idő múlását, amikor teljesen megfeledkezünk róla, vagy akkor – például ebben az esetben –, ha oly módon figyelünk rá, hogy az az arcunkba köp, megáll, és csak bámul ránk. A hangfoszlányok, melyek a szorítás és az néha belőlem feltörő káromkodások közepette eljutnak hozzám, arra engednek következtetni, hogy valami nincs teljesen rendben, s hogy nem haladunk semerre. Az érzéstelenítés mintha nem is létezne. Mintha nem kaptam volna semmiféle injekciót, én legalábbis úgy vélem, és két jajdulás közben megkérdezem az orvost: „Meddig tart még…?! – Mátyás, maradjon csendben, illetve, kiabálhat, mondhat, amit akar, csak mi most hadd végezzük a feladatunkat, mert még sehol sem tartunk… – Ez a válasz igazán elszomorít, és teljesen kétségbe ejt. Jelen pillanatban úgy vagyok vele, hogy az egyetlen dolog, amit szeretnék: kiszabadulni ebből a szobából. Azt, hogy délután legyen, és nem is érdekelne, fáj még a belem, hogy rosszul vagyok, mert az még mindig jobb, mint ez itt. Még jobban felhúzom a lábam, majd rádöbbenek; ezt nem kellett volna. Ez idáig csak a végbelem tájékán és enyhén befelé éreztem az elviselhetetlen nyomást. Azonban most, hogy megmozdult az egész testem, a beleimben érzem kanyarogni a csövet, mely már ki tudja, milyen hosszan helyezkedik el bennem. Feszít és tágít folyamatosan, éget, és ami a legrosszabb, viszket. Telik, de nem múlik – ez jár a fejemben, s hogy milyen rövid időintervallumba tud belesűrűsödni a látszólagos örökkévalóság, s hogy üvöltök, hogy szidok valakit, nem is tudom kit, a lüktetés csak nem múlik, erősödik, feszül, nyom és nyom. Majd hirtelen megszűnik. A cső, ahogy enyhén elfordítom a fejem, látom, a testemen kívülre került. Olyan megnyugvás kerít egy pillanat alatt hatalmába, mintha egyszerre több nő kényeztetne, simogatná az arcom, kenné olajjal a testem – pedig semmi egyébről nincs szó, minthogy egy orvosi ágyon fekszem pucéran, szarosan. Mátyás, ez így nem fog menni. Nem kételkedem benne, hogy elfogyasztotta a folyadékot, de mégsem látunk tulajdonképpen semmit. Várnunk kell egy kicsit, hogy kitisztuljon a kép! – Azt hiszem, riadt tekintettel fordulok az orvos és a nővér irányába, akinek kezében ott a cső, amiről csöpög valami – nem látom tisztán, milyen – folyadék; feltehetőleg vagy a síkosító vagy az azzal összevegyült ürülékem. Ismét a sós íz és az égetés. Az a frusztráció, mely az ilyen és ehhez hasonló kijelentéseknél formálódik bennem, szinte minden esetben visszahoz egyéb, rossz ízeket, érzéseket és félelmeket. Lehet, hogy nincs is jelen már a torkomban, a gégém tájékán és a számban a reggeli lötty valódi íze, én mégis tiszta teljességében érzem, s újra öklendezni kezdek. Az orvos megkérdezi, jól vagyok-e, én csak bólintok, s mire – úgy ahogy – összeszedem magam, ismét csak a behatolás kezdetét érzem. A figyelmezetés is elhangzik, de valahogy nem nyugtat meg az orvos hangja. Behunyom a szemem. Rászorítok minden létező izmomra és nem érdekel, hogy rám szólnak, ne tegyem, nem vagyok képes máshogy létezni ebben a pillanatban. Szikrázik a szemem, a fejemet is nehéznek, súlyosnak érzem, és hideg hullámok áramlanak végig a végbelem felől végig a testemen; a nyakam is elmerevedik, görcsöl és tudom: még egyetlen másodperc és kirobbanok innen. Aztán egyszer csak vége. Megszűnik a nyomás, elenged mindenem és megnyugszom. Azt is csak nagyon halványan érzékelem, hogy alul törölgetnek, s hogy a sűrű nedvesség még mindig intenzíven csordogál belőlem.

Az

ágy szélén ülök és fázom. Tompa nyomás ül az egész alsórészemen, mely nem szűnik – egyenletesen van jelen. A nővér a csövet tisztítja, törölgeti, fertőtlenít. Én már felöltözve várakozom, s az elmúlt néhány perc, miután felkeltem és megtöröltem én is magam, majd felvettem a ruháimat, mintha meg sem történt volna. Csak a vonaglás és a jajdulás bizonyos pillanatait vagyok képes felidézni, néha tisztán hallom, miket üvöltöttem, és a szégyen, ami majdnem oly módon éget,

64

ahogy a cső égetett, csöndben is tart. Az orvos belép, majd beszélni kezd hozzám – nekem pedig koncentrálnom kell, hogy megértsem, miket is mond. Mátyás. Végül is, hosszú vajúdás után sikerült bele-belepillantanom oda, ahová akartam, és biopsziát is sikerült vennünk, ami nagyon fontos abból a szempontból, hogy pontosan megállapítsuk, mi is a baj a beleivel. A gyulladás jelenléte nyilvánvaló, de emellett szükség lesz még selectiv enterographiára is, hogy biztosak legyünk. – Ezután még persze sok mindent mond, de képtelen vagyok koncentrálni. Előre unom, és bosszant, hogy a mai napot a kórházban kell eltöltenem, s hogy az éjszakát is ki kell bírjam valahogy. Erről is felvilágosít az orvos; melyik kórterembe kell mennem, melyik nővért kell megkeresnem, mert neki muszáj még itt maradnia az ambulancián. Később természetesen majd megkeresem, ha már berendezkedett – mondja még. Elköszönnék a vizsgálatot végző nővértől, de mire felpillantok, már nincs a szobában. Így, fogom a táskám, a kabátom, és kibotorkálok a folyosóra. A Belgyógyászat a második emeleten van. Lifttel megyek föl. Úgy érzem, ezt a kényelmet most kivételesen megengedhetem magamnak. A 4-es kórteremben kapok ágyat, az ablak mellett, miután konzultálok kábán a nővérrel, aki – ahogy figyelem – jót virul azon, mennyire csapzott vagyok. Rajtam kívül ketten vannak a szobában. Mindketten a László névre hallgatnak, és miután bemutatkoznak egymás után, újra jót nevetnek ezen az érdekességen, bár kétségkívül elég gyakori név ez minálunk, így – gondolom – nem is olyan meglepő. Fáradt vagyok, tompa. Semmi kedvem, energiám hallgatni az egyik László kézi rádióját, melynek belsejéből valami vitaműsor foszlányai jutnak el hozzám, miközben viszonylagos kényelembe helyezkedem és elterülök az ágyamon. Lassan telik az idő, se olvasni, se felkelni nincs kedvem. Aztán bejön egy nővér, akit látásból már ismerek. Ismét csak gondolkodom rajta, hogy milyen nemzetiségű lehet, honnan is származhat, mivel eléggé töri a magyart, néha nem is értem, miket kérdez, de olyan kedves, hogy talán ő az egyetlen, akit képes vagyok most elviselni. Miután felvezette a már tucatszor megadott adataimat egy űrlapra, közli velem, hogy EKG-ra kell mennem, majd a kezembe nyom egy beutalót. Kicsit több mint egy órát várakozom a vizsgálatra. Mellettem egy Irgalmasrendi szerzetes ül, úgy hatvanéves lehet. Nem szól, pedig ahogy leültem, szinte azonnal fel voltam készülve a szóáradatra, ami azonban csak nem akar megérkezni. Miután félreteszi a könyvét, rám néz, de nem szól. Egy órán át csöndben ülünk egymás mellett. Az egész délután, de még a koraeste is félálomban telik. Néha kezembe veszem a magammal hozott könyvet, de néhány oldal elolvasása után érzem, hogy igazából semmit sem fogok fel az egymás után következő szavakból, és amikor megteszem, hogy visszalapozok, rádöbbenek: egy olyan burok vesz körül, melyen semmi sem képes, úgy tűnik, áthatolni. Öt óra felé már sötétedik. Kezdettől fogva az estét várom, hogy aludhassak, hogy végre azután reggel legyen és mehessek végre. Hat után valamivel, mert éppen az órámra pillantok, betolnak egy idős urat a mentők, infúzió van a karjába vezetve, és annyira sovány szegény, hogy szinte teljesen eltűnik az ágyban, melynek támlája állítható magasságú. Az orvosom, aki a délután folyamán kétszer is fent járt nálam, újra elmondta, hogy ezt az éjszakát ki kell, hogy bírjam, bent tartanak megfigyelésre, s hogyha netán bármilyen problémám, panaszom lenne, nyugodtan keressem meg az ügyeletes orvost, aki persze óránként-kétóránként egyébként is be fog nézni hozzánk. A vizit megindul, mintha a bácsi érkezése arra ösztönözné az orvost és a három ügyeletes nővért, hogy körbejárjanak, ha már úgyis egy új beteg van a láthatáron; mindenkitől végigkérdezik, milyen vizsgálatokon estek át a nap folyamán, s hogy hogyan érzik magukat. Örülök, hogy nem keltek feltűnést a kis tükrözésemmel (ami bennem azért mély nyomokat hagyott), és ahogy újra beszélni kezdek a megtörtént eseményről, ismét érzem a szorítást, a sós ízt, a gyenge test magatehetetlen vergődését, s a feszítő tülekedést a végbelemben.

M

ár éjszaka van, amikor fölébredek. Miközben aludtam, úgy tűnik, még egy beteget hoztak a mentősök, és így már öten vagyunk a szobában. Mindösszesen egy ágy van már csak szabadon. A nyüszítő, vonító, fel-felhorkanó hangok, melyek az alvók torkából, hörgői felől érkeznek, ráülnek a fülre, és ütemes, folyamatos jelenlétükkel kikészítik az idegrendszert. A forgolódás és a párna egyre erősebb szorongatása sem oldja fel a körülményeket, nem oszlatja szét semmi a szétterjedő hangokat, s mintha csak neked címeznék őket, úgy véled, más nem is hallja, hogy mást nem is zavar. Az egyetlen, ahol a kis villany, mely mindenkinél alapeszköz, ég, az az ágy, ahol a kis öreg fekszik, akit első ízben hoztak a mentősök. Kintről ugyan beszűrődik némi világosság, de a magas ajtó, mely elválasztja a kórtermet a folyosótól, csak résnyire van nyitva. Elfordítom a fejem, mert a kis öreg, mintha megmozdulna; ránézek, látom, a szája is mozog, mintha mondana valamit. Nem rám néz, igazából úgy tűnik, csak mered egy ismeretlen pontra,

65

de egyértelmű: beszél. Az egyetlen ágy, ami még szabad, pont köztem és közte helyezkedik el, s miután látom, hogy nem szűnik a motyogás, melynek foszlányait már kiveszem néha, átmászok a közelebbi ágyra, hogy jobban halljam, mit is mond. A szája egészen beesetten tágul, majd szorul össze; jól látszik; egyetlen foga sincs és a bőre olyan vékony, hogy a koponyájára feszülve szinte csontszínű, mintha se vér, sem semmilyen hús nem puhítaná már az arcát. Felém fordul, de változás nem ül az arcára akkor sem, amikor rám néz. Kissé hunyorog, s a belőle áradó enyhe kékség tompul, ahogy eltelik néhány másodperc. Közelebb húzódom. Ismét motyog, és érteni akarom, miket mond. Újra elfordul, majd ismét rám néz, s először csak annyit látok, hogy valami értetlenség ül ki az arcára, mely fokozatosan szétoszlik. Vissza is húzódom, de közben még mindig látom, hogy folyamatosan beszél. Nézem a száját, mely nem föl-le mozog, hanem ki-be, mintha az, amit mond (vagy mondani próbál), tényleg valahonnan nagyon mélyről jönne, és ez a fogatlan száj éreztetné velem: időbe telik, míg fölér a valódi szándék, hogy megérthessem. Lassan leolvasom az ajkairól, hogy „vége” – ezt ismételgeti. A szeme nem árul el szinte semmit, mintha a beletörődés és a kinyilatkoztatás bizonyossága adódna össze a még működő arcizmokban, és hogy inkább csak konstatál, mintsem hogy lázadna. Ezt nem nekem mondja, ebben biztos vagyok, ahogy figyelem a mozgást. Ezt nem valakinek mondja, hanem csak úgy. Mintha valaminek a bizonyossága most rögzülne éppen benne, és ez csak ilyen formán, a kimondás által válna valóságossá. Rémülettel, félelemmel tölt el ez a bizonyosság, amiről nem is tudom még, mire vonatkozik, bár talán kezdem sejteni. Aztán egyik pillanatról a másikra abbamarad a beszéd. A bácsi csak figyel egy darabig, a tekintetét ismét egy, általam nem ismert, sosem látott pontra szegezi, az arca nyugodttá, de mégis kissé merevvé és hideggé válik, a szeméről leválik az a korábbi kékség, és mintha feloldódna a bőre színében, aztán eltűnne valahol a rácai között. Olyan kicsi, hogy csak a feje érzékelhető igazán. A teste mintha eltűnne a takaró alatt, és én csak várok, várok, hátha mond újra valamit. Nem teszi. Figyelem még egy darabig, s a lassan, enyhén érzékelhető mozgás, ahogy a lélegzetétől a takaró millimétereket emelkedik, megszűnni látszik. Már a horkolást, a többi beteg szuszogását sem hallani, látom, a tekintete még merevebbé, még üvegesebbé válik. A mozgás hiánya megrémiszt; megérintem a takarót: hideg, mintha nem is egy élő test feküdne alatta, hanem valami egészen más. Várakozom. Nem történik semmi. Hirtelen körbenézek a teremben, a szemem már egészen hozzászokott a sötétséghez, s talán zavar is a kis öreg ágya fölött égő lámpa. Aztán ahogy visszafordulok, látom, hogy már a szeme is csukva. Néhány másodperc elteltével önkéntelenül is az arcához emelem a kezem, és ott tartom egy darabig. Nem lélegzik – gondolom magamban. Elkapom a kezem, majd lassan, merev mozdulattal visszaemelem a feje fölé, de semmi. Se mozgás, se lélegzés. Újra rám csap a szorítás, a fájdalom a gyomrom tájékán és a sós íz, mely átjárja az egész számat, a torkomat, behatol a nyelőcsövembe, majd le a beleimbe, és érzem, ahogy éget, feszít és tágulok belülről folyamatosan. Remegni kezdek, minden leválik rólam, s a kétségbeesés kerülget, hogy még mindig itt vagyok, de mégis rettegek attól, hogy máshol is lehetnék. Hirtelen felpattanok, körbenézek – azt hiszem, közben már segítségért kiáltok –, és rohanok kifelé a kórteremből.

A

röntgengép húzódik fölöttem. A selectiv enterographiához szükséges körülbelül félméteres csövet már lenyomták a torkomon. A doktornő, aki a vizsgálatot végzi, annyit mondott: ne izguljon, csak húsz-huszonöt percig fog tartani az egész. – Ehhez képest, én pontosan tudom; még igazán el sem kezdtük, de már most több idő telt el. Tökéletesen érzem, milyen ütemben telik az idő, mennyire gyorsan, pontosan, tervszerűen. A feladat, hogy átjussunk a patkóbélbe, nyugalmat kíván. A beleimnek el kell „lazulniuk” ahhoz, hogy ez a folyamat végbemehessen. Úgy egy háromnegyedóra elteltével ez be is következik, én közben figyelem a monitoron az adást, és várakozom a kontraszt-anyagra. Több literrel pumpálnak belém, s mivel hideg, így végighúzódik, egészen a beleimig hat a hűvös érzés, mely a cső és a szerveim érintkezéséből adódik. 

Szöllősi Mátyás (Budapest 1984): a Károli Gáspár Református Egyetem végzős hallgatója. Több folyóiratban is publikált (Alföld, Bárka, Kortárs, Mozgó Világ, Vigilia, Hitel, ÉS, Kalligram, Parnasszus, Napút stb.). Mozgó világ Nívó-díjas. Aktív kórterem című kötete megjelenés előtt áll.

66

LUKÁCSI MARGIT

t

a

n

u

l

m

á

n

y

„ALÁZATOS, ENGEDELMES TAGTÁRS” Pirandello irodalmi és közéleti szerepvállalásai az olasz fasizmus idején1

L

uigi Pirandello az olasz irodalom hat Nobel-díjjal kitüntetett alkotóinak egyike, de ettől függetlenül, világirodalmi mércével mérve is a legnagyobbak közé tartozik. Ezt a tényt ma már senki sem vonja kétségbe, de még most, a szerző halála után több mint hetven évvel sem mondható el, hogy életművének megítélése egységes és problémamentes volna. A prózaíró és a drámaszerző Pirandellóról mára már könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésünkre, egy, az esszé- és tanulmányíró, a nyilatkozó és a gondolkodó Pirandellóról szóló átfogó értelmezés, értékelés még mindig várat magára. Ez a késlekedés több okra vezethető vissza. Pirandellót már annak idején a hazai kritika is mellőzte, vagy legalábbis háttérbe szorult a másik nagy formátumú kortárs közéleti és irodalmi szereplő, D’Annunzio kultusza mellett. Másrészt az olasz kritika ez idő tájt tagadhatatlanul a tekintélyes nápolyi filozófus, Benedetto Croce hatása alatt állt, aki a Pirandellóéval szöges ellentétben álló esztétikai nézeteket vallott. A Pirandello-kritika az író elméleti munkásságát elhanyagolhatónak ítélő Croce-befolyástól legalábbis az 1970-es évekig nem tudott megszabadulni. Pirandello novelláit, regényeit s részben drámáit vagy álfilozófiai tételek kifejtéseinek vélték, vagy pedig, ami még kellemetlenebb, elméleti írásait szépírói tevékenysége melléktermékeként kezelték csupán, s legfeljebb ars poeticaként értékelték. Egészen a legutóbbi időkig elhallgatták vagy legalábbis kényes kérdésként, zavart diszkrécióval kezelték Pirandello és az olasz fasizmus viszonyát. A Pirandello életművével foglalkozó kutatók legtöbbje nem vett tudomást az egyébként nyilvánvaló és Pirandello által nyíltan vállalt fasiszta rokonszenvről. Akik mégis elfogadták ezt a tényt, feleslegesnek és rossz ízlésre vallónak tartották a vele való

foglalkozást. Ezt a tartózkodó hozzáállást azzal magyarázták, hogy egy Pirandello formátumú alkotó esetében valójában az számít, amit a prózájában és a színházában elmondott, s nem az, amit esetleg a hétköznapokat átszövő politikai közhangulat hatására nyilatkozott. Ugyanis ha Pirandello fasiszta meggyőződése nem hagyott nyomot az életműben, akkor fölösleges foglalkozni vele. Ám Pirandello alapvetően introvertált alkat volt, a külvilágnak szánt nyilatkozatai is hosszas és alapos belső, gondolati érlelés gyümölcsei, gyökereik a személyiség mélyén elraktározott megélt életanyagig nyúlnak vissza. Ezért nem lenne haszontalan egy, a Pirandello nyilvánosságnak szánt beszédeit, interjúit és a szigorúan belső használatra írt leveleit, valamint az ugyanebben az időben keletkezett szépirodalmi alkotásait összevető elemzés. Pirandello gondolkodásának középpontjában a művészi alkotófolyamat állt. Ezért a fasiszta párthoz való csatlakozásának motívumait és a Mussolini-rezsimhez való viszonyulását célszerű a pirandellói gondolatrendszer néhány sarkalatos fogalmának és a hátterükben meghúzódó mozgatóknak a tükrében vizsgálni: az élet és a forma, a „megalkotott élet” („la vita creata”); művészet és morál; a szerep; a név és a hírnév: az elismerés és az elismertség, a díj és az azzal kapcsolatban megfogalmazódó külsőbelső elvárások. Nézzük a tényeket. Pirandello 1923 őszén találkozott először személyesen Mussolinival. A Duce hívatta magához az ekkor már a világhír felé tartó színpadi szerzőt, akinek darabjait Európa-szerte játsszák, és hamarosan amerikai meghívásnak tesz eleget. Pirandello hiúságát, büszkeségét táplálta ez a meghívás, úgy érezte, a haza követeként kulturális missziót teljesít, a világsiker elsősorban Olaszország sikere. Mussolininak pedig kapóra

83

jött ez az ember, aki minden számítás nélkül, önként ajánlja fel sikerét a haza oltárán. Lendületes beszédével elbűvölte Pirandellót, támogatásáról biztosította, tudván, hogy azzal hathat rá igazán, ha a számára legfontosabb ügyet, az állami színház megalapításának tervét felkarolja. A taktika bevált. Alig egy héttel később, 1923. október 28-án Pirandello lelkesen nyilatkozik Mussoliniról a L’Idea Nazionale című lapnak a Marcia su Roma első évfordulóját köszöntő számában2. Pirandello alapgondolata itt az, hogy Mussolini van olyan érzékeny, hogy felfogja az élet tragikus mivoltát, és hogy az életnek, hogy valamiképpen folytatódhassék, formát kell adni. Ám az élet örök mozgás és változás, szüntelen folyamat, állandó átalakulás, egy éppen csak megalkotott merev forma maga a halál – ebben áll a forma és a mozgás kettős és tragikus szükségszerűsége. Pirandello tehát a formaalkotás letéteményesét látta Mussoliniban 1923–26 táján, amikor a fasiszta pártba jelentkezett és az olasz fasizmus akkor megismerhető ideológiájáért lelkesedett. Az élet és a forma teóriája tökéletesen alkalmazható a rezsim rendről, tekintélyről szóló elveihez és a retorikájához is. Az 1923–24-ben készült interjúkban egy lelkes, a hazája javát szolgálni akaró Pirandello áll előttünk, aki ugyanakkor a beérkezés, a siker fölötti örömét, sőt büszkeségét sem palástolja. Rendkívüli megtiszteltetésnek veszi, hogy Mussolini személyes figyelemre méltatja, kisebb összeggel – és annál hangzatosabb ígéretekkel – támogatja Pirandello saját színtársulatát, még kitüntetést is ad neki, és véleményt formál műveiről. Valójában Pirandellóra igen gyorsan, alig néhány év leforgása alatt „szakadt rá” a világhír, és nem is fiatalon: ötvenéves elmúlt már, előtte húsz évet töltött el egy tanítónőképzőben esztétikatanárként, hosszú éveket élt súlyos pszichiátriai beteg felesége mellett, míg végül az intézetbe került. Valami hasonló játszódott le vele is, mint a Ducéval: mindketten nagyjából ugyanabban az időben, nehéz helyzetből indulva futottak be nagy pályát: egyikük a politikai siker, másikuk a színpadi siker útján. Pirandello 1923 októberében, a Mussolinival való első találkozás után, a korabeli propaganda stílusában így lelkendezik a Ducéról a L’Idea Nazionalénak adott interjúban: „Mindig is nagy csodálója voltam, sőt azt hiszem, azon kevesek közé tartozom, akik felfogják a Mussolini által folytatott szüntelen valóságteremtés szépségét: az általa teremtett valóság olasz és fasiszta valóság, amely nem tűr el másmilyen valóságot. Csak kevesen vannak azzal tisztában, hogy valóságteremtésre egyedül az ember képes, és csakis aktív szelleme által.”3 Úgy tűnik, az 1924-es esztendőben éri el Pirandello fasizmus iránti lelkesedése a csúcspontját. Az év első hónapjait New Yorkban tölti, s az amerikai tartózkodás mintha még inkább elmélyítené antidemokratikus meggyőződését. 1924. május 8-án interjút ad az Il Giornale d’Italiának4, s a politikai meggyőződését firtató kérdésre határozottan így felel: „Apolitikus alkat vagyok; egyszerű földi halandó.” Mint magánember nyilatkozik amerikai benyomásairól, s fogalmazza meg, miért keltett benne ellenérzést az amerikai életforma:

84

„Nem tetszik nekem a mechanikus fejlődés. Semmit sem tesz hozzá az élethez. Látszólag mintha gazdagítaná, ám valójában szegényebbé teszi. Az egész amerikai életforma alapvető hibája véleményem szerint a demokratikus életfelfogásban keresendő. A legteljesebb mértékben demokráciaellenes vagyok. A tömegnek szüksége van valakire, aki formát ad neki, a tömegnek materiális szükségletei vannak, vágyai, amelyek nem mutatnak túl a gyakorlati szükségleteken. Az önmagáért való jólétnek, az önmagáért való gazdagságnak a világon semmi értelme, semmi jelentősége nincsen.” (p. 1191) Majd nem kis nemzeti büszkeséggel hozzáteszi, hogy Olaszországban bezzeg a pénz, a gazdagság egészen más, hasznosabb erőket szabadítana fel. E pozitív gondolatot is a Mussoliniban való töretlen bizalma sugallja, hiszen benne látja megtestesülni azt az ideális vezetőt, aki képes Olaszország fejlődésének helyes irányt szabni: „Mélyen tisztelem; valóságteremtő, mert erőteljes érzelmekkel, bámulatosan fényes elmével rendelkezik. Jó volna, ha kissé következetesebb volna tetteiben, amelyeket neki kell véghezvinnie, és amelyekre ő képes. Hogy valóban véghez tudja-e vinni ezeket, nem tudom. Az ő helyében talán magam is szembesülnék a nehézségekkel, amelyeket most nem láthatok előre. Lehet, hogy ezek a nehézségek meggátolják őt abban, hogy eszményeit a legteljesebb mértékben megvalósítsa. Mindazonáltal múlhatatlan érdeme, hogy megteremtette és felemelte Olaszországot.” (p. 1192) Az író szerint Mussolini legfőbb érdeme a rendteremtő képessége; Pirandello eszménye a rend volt, önmagát rendezett és fegyelmezett embernek tartotta, olyasvalakinek, aki minden belső felindulását a művészet szolgálatába állítja. Ugyanebben az interjúban hangzik el Pirandello szinte aforizmaszerű megállapítása: „la vita o si scrive o si vive” – „az életet vagy írjuk vagy éljük” –, s hozzáfűzi: azok az írók, akik rendezetlen életet élnek, szétforgácsolják erőiket, és ez az alkotás kárára van, ugyanis ha a művész a saját érzéseinek foglya, akkor vak; ahhoz, hogy ábrázolni tudja érzéseit, el kell távolodnia tőlük. Érdekes gondolati párhuzam ez az ideális művész és az ideális politikus – Mussolini – között. Pirandello 1924 szeptemberében felvételét kéri Mussolini fasiszta pártjába. A néhány mondatos levelet elküldte közlésre a L’Impero című lapnak, ezáltal a tett magánemberi cselekedetből közéleti gesztussá vált. A kérelem így szól: „Excellenciás uram, úgy érzem, most jött el számomra a legmegfelelőbb pillanat, hogy kinyilvánítsam mindeddig némán, magamban táplált hitemet. Amennyiben Excellenciád méltónak ítél arra, hogy belépjek a Nemzeti Fasiszta Pártba, a legnagyobb megtiszteltetés lesz számomra, ha én lehetek a legalázatosabb és a legengedelmesebb tagtárs. Odaadó híve.”5 Pirandellónak ez a lépése nagy sajtó-

visszhangot és nem kis megütközést váltott ki, ugyanis az országban uralkodó politikai légkör, a közéleti viszonyok enyhén szólva ellentmondásosak voltak, és a PNF (Partito Nazionale Fascista – Nemzeti Fasiszta Párt), sőt személyesen Mussolini számára is kompromittáló helyzet alakult ki a hírhedtté vált Matteotti-ügy6 kapcsán. Máig sem tisztázott, volt-e, s ha igen, milyen szerepe Mussolininak a Matteotti-gyilkosságban; mindenesetre semmiféle bizonyíték nem került elő arra nézve, hogy ő adott volna parancsot a szocialista képviselő meggyilkolására. A Matteotti-incidenst a közvélemény előtt nem lehetett eltussolni. Az egész fasiszta mozgalom iránt meggyengült a bizalom, az ellenzéknek pedig remek alkalma nyílt arra, hogy a bizonytalankodó erőket a maga oldalára vonja. Ebben a kaotikus helyzetben, 1924 szeptemberében kérte Pirandello felvételét a Nemzeti Fasiszta Pártba. Ebből az időből létezik egy interjú, jobban mondva egy összefoglaló a vele készült beszélgetésről, amelyet Telesio Interlandi7 közölt a L’Imperóban, Pirandello belépési nyilatkozata után négy nappal8. Az interjú a nyilvánosság számára készült ugyan, de – a korabeli újságírói szokásnak megfelelően – Interlandi nem szó szerint közli Pirandello szavait, hanem a saját tömörítésében, a saját gondolati szűrőjén átfuttatva, tehát nem tudhatjuk pontosan, Pirandello mit is mondott valójában. Interlandi mindenekelőtt leszögezi, hogy Pirandellótól, az olasz értelmiség e jeles képviselőjétől bátor tett volt, hogy éppen most, amikor a Párt ilyen válságos periódust él át, kinyilvánította csatlakozási szándékát, amelyet egyetlen szóval indokolt csupán: Matteotti. A nagy drámaíró a legalkalmasabb szellem a Fasizmus művészi lényegének szeretetére. A pirandellói életérzés lényegileg fasiszta, amennyiben tagadja az abszolút fogalmakat, és a relatív valóságok, a szüntelen illúzióteremtés eleven szükségszerűségét hangoztatja. Hiszen a Fasizmus is tagadja az ideológiák abszolút mivoltát, azt állítja, hogy egy nép élete nem dermedhet meg egy formában, amely azáltal, hogy forma, többé már nem eleven dolog; a Fasizmus megalkotja önmaga számára, és rákényszeríti mindazokra, akik önmaguk számára nem képesek megalkotni, azt az új valóságot, amelyre minden erőnkkel törekednünk kell, és aztán amikor elértük, abban a pillanatban meg is kell haladnunk azt. Ebben az új formák felé való csillapíthatatlan törekvésben van az Élet, a népek életének lényege; az viszont, amit az ellenzők normalizációnak neveznek, nem más, mint a Halál, mintha befeküdnénk egy szarkofágba, amelyből soha többé nem kelünk ki. Pirandello ebben az értelemben lát Mussoliniban nagyszerű valóságteremtőt, „bámulatos hajtóerőt, életalkotó művészt”. Ezek szerint Mussolini testesítené meg azt a ritka emberi formát, amely képes illúziókat teremteni, amelyek felé szüntelenül törekszik, s ez a törekvés az Élet lényege. A nép ugyanis nem más, mint megannyi lény összessége, akik képtelenek megalkotni a saját valóságukat; ezt a nagy vezetőktől várják el. Mussolininak az a feladata, hogy saját valóságát rákényszerítse az olasz népre. Ez a valóság pedig a Fasizmus. Pirandello így látja az ország

helyzetét: egyfelől létezik egy párt, amely tényeket tudhat maga mögött, másfelől viszont van egy embertömeg, amely meg akarja semmisíteni ezeket a tényeket szavak által. Ezeknek az embereknek nincs új valóságuk, amelyet felkínálhatnának a többi ember számára, mert ők a tegnap valóságát képviselik, amely mára meghaladottá vált, azaz halott. Interlanditól azt is megtudjuk továbbá, hogy mivel a Fasizmus történelmi jelenség, így Mussolinival vagy nélküle, szükségszerűen eléri célját. Pirandello ezzel is tisztában van – Interlandi szerint –, s ha nem is éppen programot fogalmaz meg, de néhány javaslatot tesz az aktuális válság kezelésére: először is meg kell tisztítani a terepet a fecsegőktől (azaz el kell hallgattatni az ellenzéki sajtót, vagy legalábbis ellensúlyozni kell egy hasonlóan hatékony fasiszta sajtóval); meg kell szüntetni a Képviselőház amúgy is felesleges intézményét, csak árt és szöges ellentétben áll az Állam fasiszta értelmezésével; át kell alakítani a Szenátust olyaténképpen, hogy egy, az alapvető állami szerveket képviselő funkcionáriusok együttese legyen, ezáltal minél gyorsabban meg kell szabadulni minden olyasmitől, ami halott kolonc az Állam testén és csak akadályozza annak működését. Ezzel Interlandi tulajdonképpen Pirandello szájába adta azt a válságkezelő programot, amelyet Mussolini fél éven belül meg is valósított, létrehozván a totális államot. Ez az interjú nagy sajtóvisszhangot váltott ki, s bár Pirandello a cikk megjelenésének másnapján ugyancsak a L’Imperóban közölt egy jelentéktelen helyesbítést, miszerint Interlandi erősen túloz, amikor úgy fogalmaz, hogy ő az „ellenzéki sajtó elhallgattatását” kívánja, más ellenvetést viszont nem tett, vagyis az interjúban megfogalmazott gondolatokat a sajátjainak tekinti. Az Interlandi által készített interjú nyomán komoly támadások érték Pirandellót, amelyek közül a legsúlyosabb talán Giovanni Amendola9 pamfletje volt, amely 1924. szeptember 25-én Egy közönséges ember (Un uomo volgare)10 címmel jelent meg az Il Mondóban. A rendkívül gúnyos hangú írás Pirandellót a fasiszta hit muzulmán apostolának nevezi, és azzal vádolja, hogy hiú érdekből jelentkezett a pártba, hogy bebiztosítsa szenátori kinevezését. (Pirandello nem kapott szenátori kinevezést később sem.) Továbbá a szemére veti, hogy úgy nyilatkozik a fasizmus ellenzékéről, mintha az nem is létezne, mintha egyik gyönge pillanatában a fasizmus maga teremtett volna önmaga számára ellenzéket azzal, hogy egyáltalán emlegette, azaz reklámot csinált neki. „S így ez a szegény szerző, aki húsz éven át vándorolt, hogy hírnévre tegyen szert – akárcsak egyik művének szereplője, aki szerzőt keresett [...]; süketen-vakon az őt körülvevő valóságban ünnepélyesen kijelenti: a fasizmus által keltett reklám nélkül az Ellenzék nem is létezne. Hát nem, kedves szereplő, aki megtalálta szerzőjét! Mi vagyunk azok, akik újságokat gyártunk, s önök azok, akiket az újságok fabrikálnak. Legyen egészen nyugodt: az önök Ducéja meg a fasizmus semmilyen értelemben sem teremtett

85

bennünket, hiszen legszívesebben kiirtottak volna mindnyájunkat.” Szembeötlő, hogy mindkét cikk szerzője, Interlandi is, Amendola is, egyik jóindulatból, a másik rosszindulatból nevezi Pirandellót fasisztának, miközben a pirandellói alkotófolyamat kulcsfogalmait használják fel ehhez: azt, amit Pirandello a műalkotás formai eljárásáról, tartalom és forma viszonyáról mondott, továbbá a valóság relatív mivoltát, azt az elvet, hogy egyetlen abszolút igazság nem létezik, mindenkinek saját külön igazsága és valósága van, hogy szerepeink ezekhez igazodnak. Lényegében ugyanezt mondja el 1926 végén Kosztolányi Dezsőnek egy interjú során, amelyet a magyar író Pirandello és színtársulata budapesti vendégszereplésekor készített. Kosztolányi novellisztikus hangvételű írást közölt a Pesti Hírlap 1926. december 24-i számában11, azaz bár megtartja a párbeszédes formát, Pirandello szavait ő is a saját interpretációjában adja elő, miközben olyan külsőbelső jellemzést ad az olasz íróról, mint egy irodalmi alkotás szereplőjéről: mélyen eltemetett fájdalmat lát a tekintetében, szemét két megfeketedett lávadarabhoz hasonlítja, egész személyiségéből valami vibráló erő sugárzik, amelynek hatása alól az interjú készítője nem tudja magát kivonni. A gyökerekről, Pirandello irodalmi indíttatásáról folyik a beszélgetés, majd ráterelődik egy közelebbről nem meghatározott fogalomra, a „pirandellizmus”-ra, amely elvezet az aktuálpolitikai kérdésekhez: „– Pirandellóban hisz. De hisz-e a folytatásban, a pirandellizmusban? – Föltétlenül. Ez a szemlélet még nincs kibányászva. Aztán a régi társadalmi kérdések végképp idejüket múlták. […] Akár a tengődő parlamentarizmus, melyet ma senki sem vehet komolyan. A politika, a pártélet nem érdekel. De újra vallom, hogy mint gondolkozó csak fasiszta lehetek. (Egy újságra mutat.) Nézze, ez a helsingfori szocialista lap a fasizmus vértanúi közé sorol engem, azt írja, hogy száműzötten bujdosom a „feketeinges rémuralom” elől, mert most véletlenül a világot járom. Butaság. Ha fasizmus nem is volna, én lennék az egyetlen fasiszta, az egyéni erőt, a lángész kezdeményező jogát hirdetném a tömeggel szemben. Szükségünk van egy valóság-teremtőre, aki formát ad a formátlanságnak. Nálunk ez Mussolini. Én az akaratot nem tekintem annak a gonosz, sötét hatalomnak, mint a német bölcselők. Az akarat az élet jó leánya.” Ha hiszünk Kosztolányinak („Körülbelül így beszélgettünk” – mondja), akkor itt Pirandello egészen egyértelműen megvédi a maga fasizmusát, amely, bármennyire is paradoxonnak tűnik, apolitikus fasizmus. Pirandello Mussolini egységes rendszerben soha meg nem fogalmazott ideológiájának 1926-ban ismerhető változatát esztétikai alapokon szemléli, a művészi alkotófolyamattal rokon vagy legalábbis annak kedvező erővonalat fedez

86

fel benne. A politikus és a művész egyaránt teremtő alkat Pirandello gondolkodásában. Az egyéni erő, a lángész, avagy a művész kezdeményező jogának hangoztatása szinkronban áll azzal a pirandellói gondolattal, hogy a művészet szerepe, értelme, végső soron létjogosultsága abból fakad, hogy szintetizálja az életet, minőségivé, élhetővé, értelmessé teszi. Ugyanakkor a komoly művészetnek nincs önmagán kívüli szándéka, ilyen értelemben a művészetnek nincs külön társadalmi dimenziója sem, politikai pedig végképp nincsen. Az alkotónak kizárólag az alkotás folyamatára kell összpontosítania – hogy formát adjon a formátlannak –, nem is a művész, hanem a művészi alkotás szabadsága a központi kérdés. A művész az alkotói logikának engedelmeskedik öntudatlanul, éppen azért, hogy a műalkotás szabadon, a saját törvényei szerint szülessen meg. A mű csak akkor képes betölteni társadalmi szerepét, ha minden külső szándékoltság nélkül igaz és őszinte.12 Mussolini 1926 végére kiépítette fasiszta államát, és 1929-re Mussolini is, a rendszer is eljutott dicsősége csúcspontjára, a propaganda remekül működött, sőt egy új művészeti ág, a film is hirdetni kezdte a rendszer nagyszerűségét a Mussolini által alapított Cinecittà filmgyárban készült alkotások révén. Pirandello figyelme ekkortájt egyre inkább a művészetről mint társadalmi jelenségről a művészetre mint egyéni, belső, mindentől független alkotásra terelődött. A nevezetes Verga-beszéd ezt a gondolati érlelődést szintetizálja: 1931-ben Rómában, a Királyi Akadémián hangzott el az ugyancsak szicíliai Giovanni Verga főművének, a Malavoglia család megjelenésének 50. évfordulója alkalmából. Ennek az előadásnak van egy tizenegy évvel korábbi változata, és már az is tartalmazza Pirandello legfontosabb gondolatait a művészi formáról, valamint a művészet és morál kapcsolatáról vallott nézetei is kiolvashatók belőle. Ekkor két művészi stílust állít szembe egymással, a „dolgok stílusát” („stile di cose”) és a „szavak stílusát” („stile di parole”), a későbbi változatban már emberi karakterekké tágítja őket, és végső soron arra a következtetésre jut, hogy a művészi stílus, a forma egy nép életét is befolyásolja. Megkülönböztet egymástól építőket és újraalkalmazókat, az előbbiek a nélkülözhetetlen szellemek, akik rendelkeznek a „dolgok stílusá”val, az utóbbiak a luxus hívei, akiket a „szavak stílusa” jellemez. Ez a két embertípus Olaszországban talán még élesebben elkülöníthető egymástól, mint máshol, persze csak azok képesek e megkülönböztetésre, akik a dolgok mögé látnak. A felületes szemlélőt sokszor félrevezeti a zaj, a pompa, a fényűzés, ami a „szavak stílusú” emberek megnyilvánulásaiból árad. Olaszországban ők vannak többségben; ez az embertípus sokkal kommunikatívabb, könnyebben megközelíthető: „Olaszországot mintha egyenesen nekik találták volna ki, csak hogy felhívják a figyelmet saját magukra, színpompássá tegyék, jelentőséggel ruházzák fel amúgy is túltengő megnyilvánulásaikat, tetszelgő gesztusaikat, szép szavaikat, fennkölt megemlékezéseiket.”13 Azért persze Olaszországban is élnek a „dolgok stílusá”-hoz ragaszkodó emberek.

Az előbbi (a szavak stílusú) embertípus számára a szavak nem önmagukban számítanak, hanem sokkal inkább az a fontos, ahogy kimondják őket. Ebből az embertípusból mindig kitermelődik a „letterato”, az irodalmár, az elbűvölő egyéniség, a pozőr, aki büszkén fitogtatja, milyen jól bánik a szavakkal. A dolgok stílusú embertípus számára a belső felépítmény, a szavak a maguk valóságában jelennek meg, szinte testekként, kézzelfoghatóan: a szó, a művészi szó valóságot teremt. Pirandello szerint az olasz irodalom történetén végigvonul ez a kettősség, jól elkülöníthető ez a két embertípus, amely következésképpen két írótípust is jelent: Dante–Petrarca; Macchiavelli– Guicciardini; Ariosto–Tasso; Manzoni–Monti: az előbbiek természetesen a „dolgok stílusát” képviselik, az utóbbiak a szavakét. Egészen a jelen korig nyomon követhető ez az ellentét, amelyet leginkább Verga és D’Annunzio különbözősége szemléltet. Ebben az értelemben a kortárs olasz írók közül Verga a „legantiliterátusabb” író, D’Annunzio pedig éles ellentéte, az irodalmiaskodás és a retorika foglya. Nyilvánvaló Pirandello személyes ellenérzése a D’Annunzio-féle irodalmárok és közéleti szereplők iránt. Olaszországban – mondja – több polgárjogot élvez az, aki az érzékek fitogtatására képes, mint az, aki nevén nevezi a dolgokat. „Ahol nem maga a dolog van jelen, hanem szavak állnak helyette, ahol magunkat toljuk előre azáltal, ahogy kimondjuk őket, ott nem alkotás van, hanem irodalom, és az még irodalmi értelemben véve sem művészet, hanem kaland, egy remek kaland, amelyet úgy akarunk megélni, hogy közben megírjuk, avagy azért akarjuk megélni, hogy megírhassuk.” (p. 1420) Amikor ezek a szavak elhangzottak, D’Annunzio hívei állítólag felháborodva távoztak a Királyi Akadémia ünnepi üléséről, Pirandello olyannyira leplezetlenül fejezte itt ki D’Annunzióról alkotott véleményét: nem művésznek, hanem kalandornak tartja. Pirandello művészi teljesítményét nem befolyásolta nem korai politikai szimpátiája, sem a Mussolini-korszak ideje alatt vállalt közéleti szereplése. Legfeljebb annyi állapítható meg, hogy nagyjából 1927-től, amikor egyre több kétség merült föl benne az immár kiépült totális rendszer üdvözítő mivoltával kapcsolatban, egyre inkább morális kérdések foglalkoztatták. Pirandello az olasz színházművészet és az olasz kultúra követeként indult 1923–27 folyamán európai és amerikai turnéira saját színtársulata élén, amelyet a fasiszta állam csekély összeggel támogatott. Legfőbb – soha meg nem valósult – terve a vándortársulatokat felváltó állandó állami színház létrehozása volt, három stabil székhellyel (Róma, Torino, Milánó). Az intézmény az olasz nemzet színházaként működött volna, repertoárján nagyobb részben hazai szerzők darabjaival. Pirandello 1926-ban megfogalmazta a nemzet színházáról szóló elképzeléseit Mussolininak, majd az évek során még többször is, de Mussolini ígéreteken túl semmit sem tett az ügy érdekében. Valószínű, hogy a jóval nagyobb tömegeket bevonni képes filmipart részesítette előnyben a estéről estére csak kisebb számú nézőközönséget lekötő

színházzal szemben. Ez nem kis mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Pirandello úgy érezze, művészetét, törekvéseit hazájában nem támogatják, reményeit a külföldi sikerekbe helyezte. Kapcsolata Mussolinival elhidegül, úgy érzi, a szellemi tér beszűkül körülötte, s 1929 márciusában úgy dönt, Berlinben marad, annál is inkább, mert darabjai eddig is Németországban aratták a legnagyobb sikereket, és számos terve köti oda. 1928-ban így fakad ki egyik Marta Abbához14 írott levelében: „El kell hagyni, el kell hagyni egy időre Olaszországot, és csak akkor visszatérni, ha senkire sem szorul rá az ember, vagyis ha a maga ura. Itt folyton egymást tapossák, úgy a nyilvános, mint a magánéletben, csak nehogy valakinek sikerüljön elérnie valamit, ami után mind ácsingóznak. A politika mindenhová beszivárog. Gyalázkodás, rágalom, intrika – ilyen fegyverekkel él mindenki. Olaszországban ellehetetlenült az élet. El innen! el innen! meszszire! messzire!”15 Pirandello mélységes szerelemmel szerette a nála 33 évvel fiatalabb Marta Abbát, aki erre az érzésre nem tudott válaszolni, szeretetteljes tiszteletet érzett a Maestro iránt, így Pirandello életének utolsó tíz éve a világhír, az elismerések, a sikerek ellenére is iszonyú magányban és boldogtalanságban telt. 1926 és 1936 között 552 – öszszesen több mint ezerötszáz oldalt kitevő – levelet írt Marta Abbához, amelyek nemcsak az iránta érzett szenvedélynek, hanem egész erkölcsi értékrendjének, közéleti és magánéleti szerepvállalásainak, a műalkotásról vallott eszméinek leghívebb dokumentumai. Egymás után olvasva őket tulajdonképpen Pirandello utolsó tíz évének naplóját olvassuk, melyben – mivel nagyon is valós címzetthez szól – őszintébben vall önmagáról, mintha „csak” önmagának írta volna. Pirandellóban 1929–30 tájára kialakul az a meggyőződés, hogy Olaszország nem megfelelő hely művészete számára, és – noha a nyilvánosság előtt mindig azt nyilatkozta, hogy a személyes dicsőség nem érdekli – a Martához írott leveleiből kiderül, hogy bizony nagyon is izgatta, s nem kis sértettség volt benne amiatt, hogy hazájában nem volt része az őt megillető elismerésben. Berlinből, a Questa sera si recita a soggetto (Ma este improvizálunk) premierje előtt pár nappal írja: „Izgalmam abból a keserű bizonyosságból fakad, hogy immár idegen vagyok a saját Hazámban, s ezért új hazát kell meghódítanom művészetem számára.”16 A Lessing Theater-beli bemutató hatalmas bukás volt, s az amúgy is súlyos lelki problémákkal küzdő Pirandellót mély depresszióba taszította. Nem sikerült valóra váltania azt a vágyát, hogy Marta és az olasz színházművészet számára anyagi, szellemi értelemben megteremti a fényes jövő alapjait. Ekkor elhagyja Berlint, Párizsba költözik, s ettől kezdve minden energiáját, befolyását, kapcsolatait, hírnevét a cél szolgálatába állítja, hogy Marta Abbából világhírű olasz színésznő lehessen. Kevésbé depressziós pillanataiban bizakodva tekint a jövőbe, Marta jövője és az olasz színház ügye mindennél fontosabb számára, de a levélbeli őszinte vallomásból az is kiderül, hogy tisztában van saját értékeivel és a hírnév,

87

a dicsőség igenis foglalkoztatja, még akkor is, ha éppen ennek ellenkezőjét állítja: „Olaszországban az új színháznak – amelyet én teremtettem meg – még föl kell élednie, és úgy is lesz, nem sokat számít, hogy én már nem leszek; ott leszel Te, nélkülem, s az elég lesz. Talán jó is lesz, sőt jobb, hogy én már nem leszek. Olaszországban, hogy tisztelettel adózzanak valaki előtt, mindig kivárták, hogy az illető már ne legyen. S mivel eddig nagyon rosszul bántak velem, sok jóvátennivalójuk lesz, és jóvá is teszik majd. [...] Pirandello meg tud lenni Olaszország nélkül; de Olaszország, ha színházat akar, nem lehet meg Pirandello nélkül. Nem lesz színháza. Hát ez a helyzet. Én külföldön élek, s a színháznak vége Olaszországban. Amerikában játsszák majd Pirandello darabjait, meg Franciaországban, Angliában, mindenütt, kivéve Olaszországban. Ennek híre megy, s azt is mondják majd, amit már most is mondanak, hogy a színház Olaszországban halott. Az egyetlen igazán nagy szerzője nemzetközi formátum, és a világ valamennyi színpadán él.”17 Pirandello számára a fasizmus erkölcsi hibái egyre inkább nyilvánvalóvá válnak, az önkéntes száműzetés idején sok minden megvilágosodik előtte. Mint láttuk, személyes sértettség is munkált benne, mindezek ellenére sosem lépett ki a fasiszta pártból, nem vonta meg bizalmát, haza-hazalátogatott, amikor akadémikusi tiszte megkívánta, és fekete ingben, fasiszta egyenruhában részt vett különféle rendezvényeken, ahol mint közéleti szereplőnek meg kellett jelennie. Pedig tudomására jutott az is, hogy Mussolini 1930-ban személyesen akadályozta meg, hogy megkapja a Nobel-díjat – négy évet kell még rá várnia –, a premier után betiltotta a Favola del figlio cambiato (Az elcserélt gyermek meséje) előadását, ellenpropagandával hátráltatta külföldi sikereit, sőt, turnéi során kémekkel figyeltette. Elképzelhető, hogy ezek mögött Mussolini személyes bosszúja állt, ugyanis a rendszer imázsának nem tett jót, hogy az ország legnagyobb művésze az önkéntes külföldi száműzetést választja ahelyett, hogy hazájában munkálkodna a nemzet dicsőségére. Pirandello tisztában volt vele, hogy a fasiszták „idegen testként” kezelték őt, érezték, hogy nem egészen közülük való, van benne valami idegen, egyszóval Pirandello nem fasiszta értelmiségi. Nem simul bele a képbe, azaz rendkívüli intellektuális képességeit, kultúráját, mely művészetében nyer kifejezést, nem állítja a pártpolitika szolgálatába. Leonardo Sciascia ezt később úgy fogalmazza meg, hogy Pirandello művészetének ugyan nincs köze a fasizmushoz, de az embernek igenis van. Azaz különválasztotta a művészt a magánembertől, de mely pontig lehetséges ez? A Marta Abbának szóló levelekből kiolvasható, hogy Pirandello minden fenntartása ellenére sosem szánta el magát a Mussolinival való végleges szakításra, sőt még később is voltak pillanatok, a Ducéval való személyes találkozások után, amikor lelkesen vetette bele magát

88

a munkába és az újabb tervezgetésekbe. Úgy tűnik, szüksége volt arra, hogy neve benne legyen a hazai köztudatban, szüksége volt a művészi és az anyagi sikerre ahhoz, hogy ezáltal alkalmat, indokot teremtsen magának arra, hogy Martának, Martáért alkosson; ugyanis ekkorra már, a ’30-as évek közepére Marta személye fontosabb volt számára minden más emberi kapcsolatnál. Cselekedeteit is ez a lelke legmélyére száműzött, elfojtott, reménytelen szenvedély határozta meg. Az 1932-es év emblematikus Pirandello és Mussolini kapcsolatában: az esztendő során nyomon követhető a művész és a diktátor ellentmondásos viszonyának minden fázisa a kölcsönös nagyrabecsülés hangoztatásától az illúzióvesztésig. Marta és Pirandello ekkori levelezése három Mussolinival való találkozás benyomásait rögzíti: először Marta járt kihallgatáson a Ducénál február elején, majd Pirandello jelent meg a Palazzo Veneziában egyszer márciusban, s még egyszer az év végén, decemberben. Pirandello részletes tanácsokkal látja el Martát, hogyan viselkedjék a kihallgatás során, mit mondjon, hogyan juttassa kifejezésre színházművészetének olaszságát, valamint azt, hogy a hazai ügynökök milyen szervilisek a külföldiekkel, egyszóval apelláljon saját színházának nemzeti és patrióta hajlamára. Marta látogatása pozitív benyomást tesz a Ducéra, aki támogatásáról biztosítja a színésznőt, és megígéri neki, hogy egyengeti útját a filmiparban is. Marta viszont inkább semmitmondónak értékelte a kormányfővel folytatott beszélgetést, nem táplál illúziókat, s jóval gyakorlatiasabb lény lévén, mint Pirandello, meglehetősen kiábrándult levélben számol be a Maestrónak a találkozásról. Fenntartásai vannak azzal kapcsolatban, hogy Mussolininak egyáltalán valós képe van-e a kultúrpolitikai helyzetről. Marta és Mussolini találkozása során természetesen szóba kerül Pirandello is, és dokumentum értékű, ahogyan a színésznő idézi Mussolini szavait, és az is fontos adalék, ahogyan a maga női gyakorlatiasságával kommentálja azokat, és véleményt formál Pirandello viselkedéséről is: „Amikor Önre terelődött a szó, azt mondta, hogy rossz természetű. »Minden elismerésem az övé, mert lángésznek tartom, de rossz természetű.« Nem tetszett neki a Verga-beszéde sem az Akadémián, nem tetszett neki, hogy úgy rátámadt D’Annunzióra, nem tetszett neki, s különben is fölösleges volt. Erről, Maestro, sajnos Ön is tudja, mit gondolok, Ön a nagyok között is a legnagyobb, igazán lehetett volna nagylelkű, és nem kellett volna olyasmit mondania, ami még a D’Annunzio-elleneseknek sem volt ínyére.”18 Pirandello február 6-i válaszlevelében hosszasan méltatlankodik a Ducénak ezen a megjegyzésén, vérig sértve érzi magát miatta, olyannyira nem tudja magát túltenni rajta, hogy alig szentel figyelmet Marta és a Duce beszélgetésének egyéb részleteire. Szinte tajtékzik, de még ekkor sem vonja meg bizalmát: „Bizony, »rossz természetű« ez a Pirandello, aki folyton csak dicséri őt, a haza megmentőjeként magasztalja, teremtő lángésznek tartja, akinek Olaszország mindent

köszönhet, miközben Olaszország a falatot is kiveszi Pirandello szájából, adókkal nyomorítja, az éhhalál szélére sodorja. No de hagyjuk! Nekem magamnak van szükségem arra, hogy mítoszát fölemeljem; még akkor is, ha ő »rossz természetűnek« tart. Megmaradok én ilyennek, mégpedig a nagyon is jogos önérzettel, bármekkora áldozatba kerül is, akár az életem árán is. Majd egyszer kiderül, milyen volt ez az én »rossz természetem«. Egy szót se többet.”19 Napokig rágódik ezen a sértésen, és az egy héttel későbbi levelében már tökéletes jellemrajzot ad Mussoliniról, és azt is kifejti, hogy közönséges, durva jelleme ellenére is, ebben a sorsszerű történelmi helyzetben szükség van Mussolinira és az általa sugallt mítoszra: „Az ember olyan, amilyennek leírtam [...]: nyers, durva ember-posztó, arra való, hogy megvetéssel irányítson középszerű és közönséges embereket, mindenre képes, és nincsenek skrupulusai. Másféle embereket nem tűr meg maga körül. Akinek skrupulusai vannak, aki nem hódol be, aki emelt fővel ki meri mondani az igazságot, az »rossz természetű«. Mindazonáltal elismerem, hogy egy ilyen ’brutális’ politikai és társadalmi korszakban, mint a mostani, szükség van olyan emberre, mint ő; ragaszkodnunk kell mítoszához, s mindenek ellenére hinnünk kell benne és hűnek kell maradnunk ehhez a mítoszhoz; ragaszkodnunk kell hozzá, akár egy szükséges megpróbáltatáshoz, amelyet bizonyos helyzetekben magunkra parancsolunk. Vagyis nem szabad elkeseredni, sem olyasmit elvárnunk tőle, amire nem képes: hogy miféle rokonszenvek vezérlik, miféle törekvések (a művészet terén is), azt már kinyilvánította. Elviselni a sérelmeket, amelyeket az ő rokonszenvei és törekvései okoznak önérzetünknek, ez teszi csak igazán próbára elfogulatlanságunkat, mellyel hűségesen kitartunk mítosza mellett.”20 Ezekből a sorokból világosan kitűnik, hogy Pirandello Mussolini személyén belül megkülönbözteti az embert (nyers, durva, közönséges) és a politikust, aki egy mítosz megteremtője. Ez megmagyarázhatja azt a látszólagos pirandellói ellentmondást, hogy egyfelől szigorú kritikával illeti Mussolinit és a rendszert, másfelől viszont, közéleti nyilatkozataiban, közszereplőként a védelmére kel. Egyértelmű, hogy Pirandellóban még a halvány lehetősége sem merült föl a rendszerváltásnak vagy a rezsim megdöntésének, amelyet minden negatívuma ellenére is a legkisebb rossznak tartott az Olaszországon belüli aktuális politikai viszonyok közepett. Az 1932-es év összességében Pirandello egyik legsikeresebb éve, Franciaországban ünneplik, Norvégiától Egyiptomig meghívásokat kap, és ekkor érkezik az immár biztosra vehető hír a közeli Nobel-díjról. Mindezek után a Mussolinival való újabb találkozása az év végén valóságos hideg zuhanyként éri, „a vér megfagyott ereimben” – írja Martának. Egy beteg, sápadt, megviselt, lehangolt

Mussolinit látott maga előtt, aki nem is annyira fizikailag, mint inkább lelkileg volt meggyötört. Beszélgetésük szívélyes formulák kölcsönös idézgetésével telt, és Pirandello számára világossá vált, hogy a rendszernek most tömegeket manipuláló, látványos szórakoztatásra van szüksége, amilyeneket stadionokban lehet rendezni, vagy amilyent a filmipar kínálhat. Ami a színházat illeti, meg kell várni a jobb időket. „Elsötétült előttem a világ” – írja. Ez a sötétség legfeljebb rövidebb időszakokra oszlik el ezután. Élete hátralévő négy évében Pirandellót a világ színpadain érik még nagy sikerek, 1934-ben megérkezik a várva várt nagy elismerés, a Nobel-díj is, és ekkor végre családja kérésének engedve felhagy az önkéntes száműzetéssel, és hazaköltözik Rómába. Ám Olaszországban a Nobel-díjról szóló tudósítás hivatalos újsághír marad; miközben egész Európában ünneplik Pirandellót, az olasz kormányfő még csak nem is fogadja a frissen kitüntetett írót. Stockholmból hazatérve csupán néhány barátja rendez tiszteletére díszvacsorát. 1935 nyarán New Yorkban tartózkodik, nagy üzleti sikert remél színdarabjai számára, a megfilmesítés lehetősége is felmerül. Ám az amerikai sajtó kifejezetten elítéli Mussolini afrikai gyarmatosító politikáját, és az amerikai kulturális közvélemény, a tekintélyes ügynökök – noha művészetét elismerik – a döntő pillanatban visszalépnek a fasizmussal rokonszenvező Pirandellóval kötendő üzlettől. Pirandello minimális gyakorlati érzékére vall, hogy büszkén jelenti ki a vele interjút készítő amerikai újságíró kérdésére, hogy „Amerikát is indiánok lakták valamikor, de önök elfoglalták”.21 Az amerikaiak ezt nem nézték el neki, így Pirandello valamennyi terve kútba esett. Az 1936-os év a magány éve: Marta immár távolodóban; Londonban, majd New Yorkban játszik, mégpedig sikerrel, s a Maestro úgy érzi, ezzel az ő küldetése is befejeződött. Ismét mély depresszióba zuhan, amelyből a berlini látogatása alkalmával a náci Németországtól kapott kitüntetés, valamint Goebbels személyes ígérete összes műveinek díszkiadásáról sem tudja kiemelni. Úrrá lesz rajta a halálvágy, hogy – miként Martának írja – „csöndben, lábujjhegyen” távozzon az életből. Római otthonában éri a halál 1936. december 10-én, 69 évesen. Mi az, ami Pirandellót közel vihette Mussolini fasiszta ideológiájához? Mindenekelőtt Pirandello sajátos antidemokratizmusa (lásd az amerikai életmód iránti antipátiáját), ami annyit jelentett, hogy a tömegben önmagában formátlan masszát látott, amelynek vezetőre, lehetőleg egy teremtő Géniuszra van szüksége. Ugyanakkor Pirandello – D’Annunzióval ellentétben – nem nézi le a tömeget, nem fedezhető fel a „távol légy tőlem, alacsony tömeg” magatartása. Sokkal inkább edukatív, meggyőző hajlam jellemzi. Másodszor az abszolút fogalmak tagadása, a relatív valóságok és a többféle igazság elismerése, s esztétikai-poétikai megközelítésben a szüntelen formateremtés igénye. Ez találkozott Mussolini fasiszta retorikájával.

89

Harmadszor a Rend és a rendszeresség igénye, amely Pirandellónál fegyelmezett művészi magatartásban testesült meg. A művész és a politikus egyaránt teremtő alkat Pirandello gondolkodásában. Az, hogy élete utolsó tíz évében a Marta Abba iránt érzett boldogtalan szerelme folytán az ő saját, belső rendje felborult, azaz nem tudta következetesen megvalósítani a saját érzéseitől való eltávolodás művészi eszményét, alapvetően hozzájárult az életben való csalódásához. Pirandello mindvégig hangoztatta, hogy az övé apolitikus fasizmus; s valóban, politikailag inaktív volt, a Mussolini ideológiájába vetett bizalmát is inkább utópisztikus lelkesedés hajtotta. Művészi teljesítményét semmilyen tekintetben sem befolyásolta politikai szimpátiája, sem közéleti szerepvállalásai. A ’20-as évek végén túlesik az első nagyobb kiábránduláson, amelyet később további, még mélyebb, személyes csalódások követnek, mégsem hagyta el soha a pártot, nem lépett ki, bár a fasiszta vezetők „idegen testként” kezelték, nem tartották maguk közül való fasiszta értelmiséginek. Mi az, ami meggátolta Pirandellót abban, hogy szakítson a párttal és Mussolinival? Ragaszkodását bizonyos célszerűség is vezethette: az állami színház ügye húsz éven át foglalkoztatta, élete legfőbb terve volt, amely megvalósulatlan maradt. Ehhez remélt a korabeli kultúrpolitikától támogatást. Ezen kívül ott volt a gondosan leplezett, legtöbbször tagadott, bár természetes becsvágy, az elismerés, a siker kívánása. Pirandellót valószínűleg a megfelelni vágyás is hajtotta, valamint az, hogy a társadalom jelrendszerében azt a szerepet játszhassa el, amely őt megilleti, és ezáltal megvédje saját művészi „önarcképét”. 

JEGYZETEK 1 Ez a tanulmány az ELTE Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszéke által szervezett„Az írói szerep a szövegen belül és a szövegen kívül” című, Knut Hamsun születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett konferencián elhangzott előadás írott változata. 2 PIRANDELLO, L., La vita creata, in Saggi e interventi, op. cit., pp. 1250. 3 L’Idea Nazionale, 1923. október 23. Idézi: GIUDICE, Gaspare, Luigi Pirandello, Torino, UTET, 1963. 4 „Una conversazione serale per le vie di Milano”, Il Giornale d’Italia, 8 maggio 1924, intervista di Giuseppe Villaroel, in PIRANDELLO, L., Saggi e interventi, op. cit., 1190–1195. 5 „Richiesta pubblica di iscrizione al Partito Nazionale Fascista”, in PIRANDELLO, L., Saggi e interventi a cura e con un saggio introduttivo di Ferdinando Taviani e una testimonianza di Andrea Pirandello. Mondadori, Milano, 2006, pp. 1249. (Ahol külön nem említem a fordító nevét, ott a fordítás munkáját magam végeztem el. L. M.) 6 Lásd: ORMOS Mária, A Matteotti ügy. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1973. 7 Telesio Interlandi (1894–?) újságíró, a római Il Tevere című lap főszerkesztője, szívélyes viszonyban volt Pirandellóval. 8 „Perché Pirandello è fascista”, in L’Impero, 23 settembre, 1924, in PIRANDELLO, L., Saggi e interventi, op. cit., pp. 1250–1254. 9 Giovanni Amendola (1882–1926): liberális demokrata párti politikus, országgyűlési képviselő, az ellenzék egyik vezéralakja. Az Il Mondo antifasiszta lap alapítója. 10 In: PIRANDELLO, L., Saggi e interventi, op. cit., pp. 1254–1256. 11 In: KOSZTOLÁNYI Dezső, Szabadkikötő, szerk.: Réz Pál, Osiris Kiadó, Budapest, 2006, pp. 270–272. 12 Lásd: MADARÁSZ Klára, Az esztétikai megismerés egy huszadik századi gondolkodó, Pirandello szemével, JatePress, Szeged, 2009, pp. 198–199. 13 PIRANDELLO, L., „Discorso su Verga alla Reale Accademia d’Italia”, in Saggi e interveti, op. cit., pp. 1417–1435. 14 Marta Abba (1900–1988) a két világháború közötti korszak egyik legnevesebb olasz színésznője, 1925–29 között Pirandello színtársulatának vezető művésznője. A ’30-as évek elején saját színtársulatot alapított, majd az Egyesült Államokba költözött. 15 PIRANDELLO, L., Lettere a Marta Abba, a cura di B. Ortolani, Mondadori, Milano, 2001, pp. 38. 16 In: Lettere a Marta Abba, op. cit., Berlino, 25. V. 1930., pp. 483. 17 In Lettere a Marta Abba, op. cit., Parigi, 15. V. 1931, pp. 773–774. 18 ABBA, Marta, Caro Maestro… Lettere a Luigi Pirandello (1926–1936), a cura di P. Frassica, Mursia, Milano, 1994, p. 236. 19 In Lettere a Marta Abba, op. cit., Parigi, 6. 2. 1932. pp. 921–922. 20 In Lettere a Marta Abba, op. cit., Parigi, 14. II. 1932, pp. 930–931. 21 In Lettere a Marta Abba, op. cit., 21. VII. 1935-XIII., p. 1213.

Lukácsi Margit (Jászberény, 1965): műfordító, italianista, egyetemi oktató, az olasz–magyar irodalmi kapcsolatok kutatója.

90

M U S KOV I TS E S Z T E R

t

a

n

u

l

m

á

n

y

AZ EROTIKUS VÁMPÍR Az

utóbbi években számos könyv, film és filmsorozat jelent meg vámpíros témában; mondhatni, a vérszívós történetek reneszánszát éljük. Ezeknek a vámpíroknak a többsége már messze nem hasonlít a népek babonás hiedelmeinek ijesztő, halhatatlan rémeire, ők már gyakran erotikusak, sőt, egyenesen romantikusak. Kétségkívül Drakula a legismertebb vámpír, azonban kevesen tudják, hogy a változást nem az ő alakja hozta, hanem az átlagolvasó körében kevésbé ismert John Polidori figurája, Lord Ruthven. 1816 nyarán kisebb társaság gyűlt össze a Villa Diodatiban, a genfi tó partján. Percy Bysshe, Mary Shelley, Dr. John William Polidori és Lord Byron franciára fordított német kísértethistóriákat olvastak fel, majd Byron javaslatára rémtörténetíró versenyt rendeztek. Ez később fontos eseménynek bizonyult, ugyanis ekkor született meg többek között Mary Shelley Frankensteinje és John Polidori A vámpír című novellája, melyek alapműveknek bizonyultak a gótikus irodalom történetében. Polidori Lord Byron utazóorvosa volt, és a byroni hatás erősen érződik a mű főszereplőjének, Lord Ruthvennek alakján, személyiségén. A vámpírfigura először nyert emberi vonásokat, és ezzel erősen meghatározta a későbbi vámpírábrázolásokat. A költőóriás árnyékában élő ambiciózus fiatalember alkotása megalapozta a vámpírkultuszt Angliában és a kontinensen, amely Bram Stoker 1897-ben megjelent Drakulájában kulminált.1 Maria Janion, lengyel romantikakutató nemrég megjelent A Vámpír: szimbolikus biográfia című könyvében a vámpirizmust mint az emberiség alternatív történetét mutatja be. Jacques Finné La Bibliographie de Dracula (1986) című munkájára hivatkozva hívja fel a figyelmet arra, hogy Polidori

elbeszélése, a Byronról mintázott főszereplő változtatja meg a vámpírokról alkotott képet: a csúf élőhalottat felváltja a „romantikus hős démoni szépsége”.2 A preromantikus időkben a vámpírok ijesztő természetfeletti lényekként éltek az emberek tudatában. Minden ország folklórjában felbukkant a vámpírfigura, alakja és szokásai azonban az adott kultúrához igazodtak. Mikor az irodalomban megjelentek a vérszívók, másfajta ábrázolások is napvilágra kerültek, bővültek a folklorisztikus vámpírhiedelmek: közép- és felsőosztálybeli vámpírok azonban egészen John Polidori alkotásáig nem szerepeltek.3 Ezúttal azt szeretném megvizsgálni, a byroni minta miként hatott Stoker Drakulájára, valamint hogyan erősítette fel a vámpírok szexualizálását. Fiona MacCarthy viszonylag új, 2003-ban megjelent Byron-biográfiája a költő magánéletére helyezi a hangsúlyt. Byron nemcsak költészetével, de meglehetősen kicsapongó életével is felhívta magára az emberek figyelmét. Azokhoz a művészekhez tartozott, akik életükben is megtapasztalhatták a népszerűséget, műveik értékét nemcsak haláluk után ismerték el. Sok hölgyrajongója akadt, igazi Don Juan volt, számos szeretőjét a férjétől csábította el, sok esetben pedig ezek a hölgyek önként „ajánlották fel” magukat. Egyike volt az arisztokrata hölgyeknek Lady Caroline Lamb, aki a Byronnal tartó rövid affér végét nem tudta elfogadni, ezért betegesen üldözni kezdte a költőt, s megfenyegette, hogy világgá kürtöli szodomita kapcsolatait és tönkreteszi őt. Lamb végül 1816-ban megjelentette Glenarvon című regényét, melyben gótikus környezetbe helyezte a kapcsolatukat, bár később tagadta, hogy ez egyfajta bosszúállás lett volna a részéről.4 A regény érdekessége, hogy nemcsak Caroline és Byron jelent meg benne, hanem az arisztokrata baráti

91

körből is mintázott alakokat az írónő, emiatt kiközösítették a társaságból. A mű fő cselekményszála a Calantha/Lady Avondale (Caroline) és Clarence de Ruthven/Lord Glenarvon (Byron) közötti románc köré fonódik. Calantha Lord Avondale (William Lamb) felesége lesz, akivel a kölcsönös szerelem elmúlik, mert Lord Avondale gyakori távolléte miatt elhidegülnek egymástól. Calantha úgy érzi, hogy férje elhanyagolja, és a szenvedélyt végül Glenarvon oldalán találja meg. Clarence de Ruthven egy igazi gothic villain, sötét, „démonikus”, azonban ez csak a jellemében mutatkozik meg, mely ellentétben áll szép és vonzó külsejével. A sármos külsővel könnyen magához vonzza Calanthát, aki gyenge, nem tud ellenállni a kísértésnek, így önkéntes áldozat lesz. Calantha eleinte a passzív gótikus női figura, aki a társadalom pozitívumait testesíti meg, erényes, de később ő is a bűn útjára lép. De nem ő az egyetlen áldozat, több nőalak is felbukkan Glenarvon múltjából. Elinor, az elhagyott kedves többször is megjelenik, felbukkanásában van valami kísértetszerű, sorsa figyelmeztetés Calanthának, aki azonban nem vesz róla tudomást. Calantha egyik barátnője, Alice Mac Allain szintén Glenarvon „áldozata” lesz, az ő históriája – csakúgy, mint Calantháé végül – liebestodban ér véget. A kéjt halállá stilizálva közvetíti Lamb az olvasóinak, a női karakterek szó szerint belehalnak a szerelembe. Glenarvon sem menekül sorsa elől: korábbi szeretőinek kísértetalakjában elragadja az ördög. Az ún. gótikus irodalom a XVIII. század végén élte a virágkorát. A rémtörténetek diskurzussá formálták a tudatalatti félelmeket, melyeknek egyik képi kifejezése lett a vámpír. Lady Caroline Lamb gótikus történetében a vérszívó csábító még metaforikusan van jelen, viszont tagadhatatlan a hatása az első angol prózai vámpírtörténetre. A bevezetőben már említett Villa Diodatiban zajló eseményen Lord Byron megalkotott egy töredéket a vámpír arisztokrata, Augustus Darvell szereplésével, melynek témáját Polidori gondolta tovább. A fiatal doktor a byroni alapgondolatból írta meg A vámpír című novelláját, mely 1819-ben tévesen Byron neve alatt jelent meg Angliában. Az eset bosszantotta Byront, Polidori pedig perrel fenyegetőzött, míg végül kiderült a félreértés. Nem véletlen, hogy Polidori vámpírját is Ruthvennek hívják. Byron vad szexualitása benne rejlik a vámpírkarakterben, aki nyíltan dönti romlásba női áldozatait, míg egy új elemmel is bővül a byroni karakter: a férfiakkal való kapcsolat tabuként, de sejthetően megjelenik. Kiderül tehát, hogy többek között a homoszexualitás tabutémáját is lehet ábrázolni a vámpír figura segítségével, hiszen a vérszívás metaforikus közösülés. A fog a behatoló szerv (fallikus szimbólum), a nyak a befogadó szerv, az aktus során pedig testnedvek keverednek. Ez a szexuális aktus devianciákat is magában hordoz(hat). A vámpírnak nincs szüksége partnerre ahhoz, hogy utódot hozzon létre, ezért bizonyos értelemben ő az anya és az apa egy személyben. Mivel ezenkívül a szeretője is lesz az áldozatának, igen érdekes vérfertőző viszony lepleződik le. Az

92

incestus – csakúgy, mint a poligámia és a homoszexualitás – régóta expliciten kapcsolódik a vámpírlegendához.5 Lady Caroline Lamb regényének főhőse, a nőkre veszélyt jelentő Don Juan a vámpírálarcnak köszönhetően vérfertőző és szodomita is. Polidori Lord Ruthvenje nemesember, aki az estélyek és bálok előszeretettel meghívott vendégei közé tartozik. Arca „gyönyörű”,6 modora „elbűvölő”,7 a nők vonzónak találják, s szinte vetélkedni kezdenek érte. Lady Mercer, akinek városszerte ismertek a kicsapongásai, mely „alól nem szabadította föl a házassága sem, sőt…”,8 nyíltan kokettál a férfival, majd egy idő után „halálsápadtan, zokogva”9 elfut. Byron érdeklődése a meghódított nők iránt nem tartott sokáig, hasonlóan Ruthvenhez, aki áldozatait hamar elpusztította. Ruthven ellentéte Aubrey, a nyíltszívű fiatalember, aki elkíséri a lordot európai körútjára. Az Aubrey–Ruthven kapcsolat meglehetősen hasonlít a Polidori–Byron kettősre. Polidori Byron európai körutazásához csatlakozott orvosként, és azt is lehet tudni, hogy egy bizonyos Lord Murray, Byron kiadója 500 fontot ajánlott neki a napló jogaiért, melyet a Byronnal való utazásról ír.10 Ennek tükrében a következő idézet olyan, mintha tényleg róla és a közös utazásaikról szólna: Mindaddig Aubrey csupán távolról figyelhette Lord Ruthven életét. Többnyire annyit tudott róla, amenynyit Londonban beszéltek az előkelő társaságok. Most azonban, hogy együtt utazott vele, egyre több mindent tapasztalt meg mellette.11 Ruthven utazásai során a „paráznaság és a bujaság folyamatosan diadalmaskodik”.12 Aubrey megdöbben, mikor megtudja, hogy a lord félreismerhetetlen szándékkal titkos találkát szervez egy hajadonnal. Mire kérdőre vonja, hogy feleségül veszi-e a hölgyet, Ruthven csak kacag. S bár Aubrey szakít utazótársával, a lord nem hagy fel a nők üldözésével. Aubrey szerelme, Ianthe és húga, Miss Aubrey szintén a vámpír áldozatául esik. Byronnak számos szerelmi kalandja volt Görögországban nőkkel és fiúkkal egyaránt. Talán nem véletlen, hogy Lord Ruthven Aubrey szerelmét, Ianthet is Görögországban öli meg, majd újbóli közös utazásaik során, mielőtt a lord belehal a sérüléseibe, amit az útonállók ejtettek rajta, Aubreynek meg kell esküdnie, hogy senkinek nem beszél Ruthven haláláról. A Görögországban közösen eltöltött idő, az eskü, azaz a vámpirizmus eltitkolása a homoszexualitás elhallgatása lesz.13 Később, mikor a feltámadt vámpír Aubrey húgát veszélyezteti, Lord Ruthven a kétségbeesett Aubreyt az esküszegéssel járó negatív következményekre figyelmezteti: „Emlékezz az esküdre, és ne feledd azt se, hogy ha nem veszem ma feleségül a húgodat, a becsülete oda van!”14 A moralitás transzgressziója vámpíri alaptevékenység. A Glenarvon és A vámpír nőkarakterei között laza erkölcsű és az erényesekből frivollá változó nőket találhatunk, olyanokat, akik önként partnerek lesznek a metamorfózisban, míg Stoker

regényében megjelenik egy olyan nőalak is Mina személyében, aki nehezen bár, de ellenáll a vámpír kísértésének. Ezt azonban csak erkölcsös, erényes lényének köszönheti, míg Lucy, a másik áldozat a frivol, vagy legalábbis a morálisan gyenge15 nőt testesíti meg. Úgy tűnik, a moralitás princípiuma redukálódik Lamb és Polidori művében, ellentétben velük Stoker vámpírtörténetének egyik főmotívuma – Mina révén – az erkölcsiség diadala. Drakula gróf promiszkuitása korlátozott a kevés női szereplőnek köszönhetően, azonban a három vámpírhölgy az erdélyi kastélyban utal Drakula „hódításaira”. Mialatt Lamb és Polidori jóképű Lord Ruthvenjeinél a külső szépség a csábítás első számú apparátusa, addig Stoker Drakulája paradox módon zord külseje ellenére is vonzó. A vértől megfiatalodott grófról Mina naplójában találunk feljegyzést: „Arcát nem nevezném jó arcnak, inkább kemény metszésűnek és kegyetlennek, akár kéjsóvárnak a vörös szája szélére kiülő hegyes fehér fogai miatt”16 – írja Mina és később is „fogas kéjvadászként”17 említi Drakulát. „A legszörnyűbb, hogy nem is ellenkeztem”18 – sír Mina a vámpírral való találkozás után, és viselkedése Seward számára, mint naplójából megtudhatjuk, olyan, „[m]intha ugyan házasságtörésen kaptuk volna!”19 Mina és Jonathan házassága idealizált, spirituális és – a viktoriánus korabeli eszményeknek megfelelően – aszexuális. A vámpír a szexualitással kapcsolatos félelmek kivetítődése, ez esetben a meg nem élt szexualitásé. Mina tisztában van vele, hogy Drakula erőszakos közeledése veszélyezteti az ideális feleség mintaképét, ám ennek ellenére, megmagyarázhatatlan módon, nem tud ellenállni a csábításnak. Ez azonban csak akkor igaz, ha a gróf jelen van, hiszen visszaemlékezéseiben Mina mindig borzalmas alakként tekint rá. Bram Stoker műve formailag igen érdekes: naplójegyzetekből, levelekből, emlékiratokból és újságcikkekből áll össze Drakula története. A metanarratív vonulatnak köszönhetően a karakterek „szemüvegén” keresztül szubjektív képet kapunk a grófról. Jonathan Harker, a fiatal ügyvéd naplófeljegyzéseiben találkozunk először Drakulával. Az Erdélybe megérkező Jonathan babonás helybeliekkel találkozik, akik – bár ő még nem sejti – előrevetítik Drakula valódi, baljós énjét. Ennek tükrében meglehetősen ironikus, mikor lejegyzi a vámpírokra utaló gyakran elhangzott szavakat (Eordog, prikolics, stregoica stb.), és figyelmeztetést ír magának, nehogy elfelejtsen a gróftól bővebb információt kérni ezekről a lényekről, illetve a babonás hiedelmekről, melyek megtestesítője épp ő maga, Drakula. A szláv vámpírhiedelmek ismert elemei (a vámpír vért iszik, koporsóban alszik, fél a kereszttől, az ostyától, a szenteltvíztől stb.) megmaradtak, de az arisztokrata rang, az emberi külső még könnyebbé tette az élőhalottak közelkerülését az élő áldozatokhoz. Állítólag Stoker Henry Irvingről, a híres színészről mintázta Drakula gróf külsejét, akivel akkor ismerkedett meg, mikor színikritikusként dolgozott. Később Stoker intézte Irving londoni színházának, a Lyceumnak az üzleti ügyeit, és (mai kifejezéssel) menedzselte a színészt.

Érdekes módon azonban az irodalomkritikusok nem vontak párhuzamot kettejük között a regény megjelenésének idején.20 Habár nincs dokumentált bizonyíték, a feltételezés, hogy Irving a vámpír gróf fizikai modellje, a Drakula-legenda része lett. David J. Skal megemlíti, hogy kettejük kapcsolata akár a Polidori–Byron kettőshöz, a „vérszívó”, önkényeskedő munkaadó és „áldozata” kapcsolatához is hasonlítható.21 Ez azonban nem egészen helytálló, hiszen Stoker és Irving kapcsolata, ellentétben a Byron és Polidori közti viszonnyal, nem romlott meg, hiszen közöttük életen át tartó barátságról volt szó. Mindenesetre vitathatatlan, hogy a vámpirizmust, a vérszívást mint metaforát társadalmi, politikai, szexuális és sok más egyéb értelemben egyaránt remekül (fel) lehet használni. A Byronról mintázott vámpírfigura erősen összekapcsolódott a szexualitással, amit aztán a Drakuláról/ vámpírokról szóló filmekben igyekeztek kiaknázni. A Drakula-filmek evolúciójában jól megfigyelhető egyfajta humanizálódási folyamat, és a cenzúra enyhülésének köszönhetően egyre nyíltabb szexuális ábrázolások. A filmtörténetben az első fennmaradt Drakula-adaptáció Friedrich Wilhelm Murnau osztrák rendező nevéhez fűződik. Murnau nem kapta meg a filmesítési jogokat Stoker feleségétől, ezért a személy- és a helyneveket megváltoztatta, de ennek és más apróbb változásoknak ellenére a film még így is az egyik leghűbb variációja Bram Stoker rémregényének. A bírósági ítélet értelmében el kellett volna pusztítani a film összes kópiáját, szerencsére azonban néhány tekercs megmenekült. Az 1922-es némafilmben megjelenő vámpír gróf szinte megegyezik Stoker leírásával; ijesztő, hegyes karmai és fülei vannak, sápadt az arca, két hosszú foga közel ül egymáshoz. Az egyetlen különbség, hogy Murnau Drakulája (Orlock gróf ) teljesen kopasz. Külsőre a borzalom megtestesítője, és vérszívása sem erotikus, hanem inkább erőszakos fellatio. A cenzúrának köszönhetően azonban még a fogak és a nyak érintkezése sem látszik, nagy mértékben dekódolták a szexualitásra utaló megnyilvánulásokat. Az első változás a Tod Browning által rendezett 1931-es Drakulában következett be, mely igazi horror klasszikussá vált, egyben világhírűvé téve Lugosi Bélát, a magyar származású főszereplőt. A Lugosi-féle vámpír külsőleg és modorában egyaránt vonzó, ám az elegáns arisztokrata veszélyesebb Murnau rémjénél, hiszen külseje leplezi gonosz lényét. Az 1992-es Francis Ford Coppola által rendezett Drakula filmig elég sok adaptáció elkészült, melyekben közös, hogy a kéj és a kegyetlenség alapvető motívumként szolgált a vámpír gróf karakteréhez. Coppola filmjében a vámpír és áldozata közötti kapcsolat a Szépség és a Szörnyeteg mítoszát eleveníti fel. A vámpír, aki szuper- és szubhumán teremtmény egyszerre, hiszen képes életet kreálni, ugyanakkor az alapvető (állati) ösztönöket testesíti meg, egyre inkább emberi, az emberi természet sötét részét képviseli, mely konfrontálódásra késztet. Ebben a filmben már nyíltabb utalásokat láthatunk a szexuális pozitúrákra és nemcsak a vérszívás metaforáját használják fel, míg a vám-

93

pír Lussier Drakula 2000 című mozijában már teljesen emberi módon közösül. Az angol romantikus költő, Lord Byron nagy szerepet játszott az irodalmi vámpírkép megformálásában. A folklórörökségből származó irodalmi vámpír Byron hatásának köszönhetően „emelkedett rangra”: a temetőkből felbukkanó élőhalottak egyre inkább emberi vonásokat nyertek, sőt, az arisztokrácia körébe kerülve látszólag a társadalom részeivé lettek. A romantika korában erősödött fel a vámpírfigura erotikus töltése, és a Byronról mintázott Polidori-főhős, Lord Ruthven is gótikus gonosztevő, aki elsősorban a vámpír szexualizálását erősítette fel. Polidorinak köszönhetően a vámpírnarratíva része lett a pusztán élvezeteket hajszoló libertinus, a csábító arisztokrata, az emberi gonosz, akihez vonzódnak az áldozatai. A később felbukkanó nemes vámpírok – Drakulával az élen – mind sokat köszönhetnek a byroni színezetű vámpírfigurának, mely a posztmodern hagyományfelfogásnak köszönhetően számos posztstrukturalista, posztkolonista, feminista és pszichoanalitikus kritika szereplőjeként tekint vissza. A vámpírok birtokba vették a mozivásznat is, ahol az irodalmi ábrázolásokhoz hasonlóan előtérbe kerültek az erotikus vonások, kiegészítve a folklórhiedelmek vámpírjainak kegyetlen megjelenítését. 

JEGYZETEK 1 Fiona MacCarthy, Byron. Life and Legend (England: Faber and Faber Ltd. 2003) 294. 2 Maria Janion, A vámpír. Szimbolikus biográfia (Budapest: Európa könyvkiadó, 2006) 162. Janion J. Finné La bibliographie…. című munkájának 53. oldalára hivatkozik 3 Donna Heiland, Gothic and Gender. An Introduction (Oxford:Blackwell Publishing Ltd. 2004) 106. 4 Lady Caroline Lamb, „The Whole Disgraceful Truth: Selected Letters of Lady Caroline Lamb”, ed. Paul Douglass (New York: Palgrave Macmillan, 2006) 152. 5 David J. Skal, Hollywood Gothic: The Tangled Web of Dracula from Novel to Stage to Screen. (New York: Faber and Faber, Inc., 2004) 13. 6 John Polidori, „A Vámpír.” A vámpír. Szimbolikus biográfia. Maria Janion (Budapest: Európa Könyvkiadó 2006.) 230. 7 Uo. 231. 8 Uo. 230. 9 Uo. 231. 10 MacCarthy, 285. 11 Polidori, 232. 12 Uo. 233. 13 Janion, 163. Flocke: Vampirinnen… című tanulmányára hivatkozik, melyben a 71–75. oldalon idézi Kene Gelder Reading the Vampire (London, 1994) című munkáját. 14 Polidori, 247. 15 A moralitás kérdése itt a viktoriánus korabeli morálkódra vonatkozik. 16 Bram Stoker, Drakula ford. Bartos Tibor (Budapest: Árkádia, 1985) 161. 17 Uo. 162. 18 Uo. 239. 19 Uo. 20 Skal, 46. 21 Uo. 41.

Muskovits Eszter (Budapest, 1979): az ELTE Modern Angol és Amerikai Irodalom PhD programjának hallgatója. Doktori értekezését a Drakula-hagyományban megjelenő moralitás és transzgresszió kapcsolatáról írja.

94

Egy részük, testük vagy érzékeik haldoklása mellett, tudatuk pislákoló fényénél is próbálják kibogarászni, visszaszerezni az igazságot: utolsó erőfeszítésük spirituális. Ebből a szempontból optimistának mondható a konklúzió: az ember nem válhat meg emberségétől, nem bújhat ki belőle. Valójában nem süllyedhet állati sorba, még ha a látszat erre is vall. De könnyen lehet, hogy csak az ábrázolás eredendő szemfényvesztése téveszt meg: Az, hogy az érzékszervi gesztusokat háttérbe szorítja a fogalmiság. Az intellektus minduntalan az érzéki elé tolakszik, így nem annyira az agónia, mint inkább a koncepció lesz kitapintható. A metaforák sokszor önmagukat, saját metafora-létüket csillogtatják, állítják színpadra. A hősök nyelv előtti vagy nyelven túli állapotának nyelvi megformálásának nehézségét egy Hölderlinre vonatkozó megjegyzés példázza: „Nem gondolkodott. Mi értelme lenne, hogy gondolkodjon? Gondolkodni csak a nyelv segítségével lehet, vagyis szavakat, fogalmakat kell használnia, és ezeket normális emberek találták ki, normális életük történéseire. Ő viszont nem volt normális, és életének történései sem voltak azok. A szavaknak semmi értelme nincs rá, vagy a helyzetére vonatkoztatva. Érvénytelenek.” (104.) Ez a paradoxon viszont végig érvényes marad. A végletes, nyelv-széli állapotok megírásában egyszerre látszik az erőfeszítés és egyfajta frusztráció.15 Ez a kiterveltség a szöveg életben tartásának ellenében hat, alig hagyva rést a spontaneitásnak. A terv hol többé, hol kevésbé váltja be a hozzá fűzött reményeket. Nem tudunk belekerülni a regényvilágba, vagyis „beleélni” magunkat: ér(in)tetlen szemlélődőértelmezők maradunk. Ebben a szerepünkben tartanak a netes lábjegyzetek is: egyrészt belátást engednek az író boszorkánykonyhájába, viszont vagy lelövik a „poént”, vagy túlmagyaráznak egy gondolatot, vagy a kissé fölöslegesnek tűnő utalásokat pontosítják. Miért nem beszél önmagáért a szöveg? Úgy tűnik, mintha nem is a halál lenne a fő téma, inkább a szövés-fonás gesztusa. 

JEGYZETEK 1 Szkhárosi „egy sokféleképpen lejátszható társasjáték”-nak nevezi a szöveget: http://www.asa.de/presse/farkas/ szkarosi_hungaricum.htm. 2 Farkas egy interjúban beszélt a nyelvhez való viszonyáról, arról, hogy a nyelvet meddőnek tartja:„Amikor írok, úgy érzem, egy hullával, azaz a nyelvvel üzekedek.” http://www.nol.hu/ archivum/archiv-466891. (Ebből az alapvetésből adódhatna egy másik lehetséges kérdés is, hogy meddig bírja el a szöveg saját haldoklását.) 3 Az érzékszervek közül a látás kutatása (a homály, élesség, sötétség–világosság metaforái, kontrasztjai), és a tapintás a legfontosabbak, de a hallásnak is szerep jut. 4 Ld. lábjegyzet 56/2: „A rongy, a ruha-, az ágyneműrongy szerepe mind a három részben”, pl.: „Nem tudná átszakítani a sötétség hálóját”, „bálákban rátelepedett szürkeség” (35.), „hálósan lengedező, szürke homályban” (37.) „az égboltról hosszanti irányban felfeslett, szürke rongyok lógtak alá” (71.), „mintha egy könnyű kéz szikével hasította volna meg vízszintesen a sötétség vastag szövetét” (77.),„Mintha a fotográfián hullámzó rongymező egymásra torlódott csomói futottak volna le a papírról” (69). 5 „A halál van olyan fontos téma, hogy írjunk róla” – mondja az említett interjúban: http://www.nol.hu/archivum/archiv466891. 6 Vagy: „…el sem ment, csak meglapult a fátylak fodrában, a drapériák redőzetében, a selymek árnyékában – vagy beleszőtte magát a derengésbe” (106.); „a holttestet mint egy hosszú fátylat” (99.). 7 „Pontosan tudta, hol fekszik a gyerek, hiszen ő tekerte be rongyokba.” (37.)„Egy pillanatra fölegyenesedett, aztán beletúrt a halomba, és elkezdte magára húzni a ruhadarabokat.” (55.) „Nem váltott többé ruhát…” (69.), „…lesodorni magáról a tébolyt…” (105.) 8 85/1: „1806. szeptember 11-én… – Hölderlint ezen a napon szállították el, az akarata ellenére, a tübingeni klinikára. Gyakorlatilag innét indult el a Kreatúra ideája 2001. szeptember 11-én, a WTC ellen elkövetett merénylet napján, de még a terrortámadás előtt, amikor meghallgattam a rádióban a Zeitzeichen műsorának aznapi megemlékezését

Der Dichter Friedrich Hölderlin wird in das Tübinger Klinikum abtransportiert címmel. A Kreatúra témája ezen a napon merült fel bennem (»Szeptember 11-e azóta az én Hölderlin napom…«). Néhány órával később leomlottak a tornyok, és számomra nyilvánvalóvá vált, hogy vagy várnom kell a témával, vagy máshogyan kell feldolgoznom. Az utóbbi döntés eredményezte a téma kibővítését, kiterjesztését. Találkozás James Nachtwey és Kevin Carter fotóival, a Hölderlin és Celan vonal ismétlődő összeérése és kereszteződése, a háromszoros muselmann helyzet körvonalazódása stb. – ezek vezettek a motívumok össze-, egybenyalábolásához, a három alapmotívum egy témába (kreatúra-lét) fogásához.” 9 „Nincs hatalmam az idő felett, csupán evezek benne, mint valami sűrű, ragacsos, nehéz masszában, alig mozdulva tolódom benne, de ez tulajdonképpen nincs ellenemre” – az időszemléletre vonatkozó megjegyzés a szerzővel azonosítható elbeszélő szájából, 74. oldal. 10 http://www.interment.de/farkaspeter/ 11 „Miként a XX. század a haláltáborok kora volt, a XXI. század a tömeghalált termelő táborok utódaként működő túlélőtáborok folytatása lesz.” http://www.litera.hu/netnaplo/valakineheztel-ram. 12 Az arctól megfosztás motívuma visszatérő elem: az éhező arcát keselyű szabdalja szét, Antcsel Pál „arca koponyájára szíjazott, feszes bőrmaszk” (67.), H. arcára „közönséges cipőbőrből készült maszk” (112.) kerül. 13 A hasadás, felnyílás motívuma többször előkerül a regényben a halál vagy az elme megbomlása közelében. 14 Lábjegyzet 14/25. 15 „…az elmondhatót ezerszer és ezerféleképpen elmondta már, az elmondhatatlant pedig a millió végtelen sorozatával sem tudta volna elmondani.” (99.)

Fábián Emese (Budapest, 1982): irodalomkritikus. Az ELTE-n végzett magyar–esztétika szakon. Budapesten él.

NÉMETH MARCELL

Lényegi magány Bámulatos, ahogyan derék könyvkiadók, jelen esetben a Kalligram, szorgalmas szerkesztők, illetve kitűnő fordítók, jelen esetben mindkét minőségben Bende József, egyszerűen semmibe veszik, a legkisebb figyelemre sem méltatják, ignorálják a legkomolyabban megfontolt szerzői szándékot, mit mondjak, tesznek rá. De így van ez jól. Hiába mondja a most megje-

Maurice Blanchot: Mikor eljön az idő. Fordította Bende József. Kalligram, Pozsony, 2009 lent kötet szerzője, Maurice Blanchot, itt is, ebben a kötetben, éppen a 16. oldalon, hogy „Ismeretlenségben akarok élni”, az olvasó egészen különleges

97

szerencséjére ez nem fog neki sikerülni. Az 1907-es születésű Blanchot, akinek majdnem 100 évre nyúlt élete nem volt elég hosszú egy önálló kötet magyarra fordításához, eddig talán úgymond egy „fiatal író” keserű, de reményteljes életét élte ebben a hazában, ami alatt egyszerűen azt értem, hogy nem nagyon kutatták, elemezték és olvasták. De a dolgok mégis szerencsés fordulatot vettek, és a sokatmondó Halálos ítélet után immáron a második elbeszélést olvashatjuk magyarul. A kitűnő Mikor eljön az időt avagy Au moment voulu-t. Ha az én szavazatom is számít, akkor megjegyezném, hogy a cím fordítása jónak találtatik, és csak azért szentelek egy mondatot ennek a kérdésnek, mert a Blanchot-féle címek a fordítói horror kategóriájába tartoznak egészen sátáni poliszemantikájuk folytán, azaz karikás szemek, remegő kéz, és a többi: itt például el lehetne az „a kellő pillanatban” címről is gondolkodni, de ugye egy elbeszélésnek mégsem lehet kettő, három vagy több címe, úgyhogy így van jól ez is. Blanchot relatív ismeretlensége idehaza persze nemcsak a magyarok hibája, ismerve magunkat úgyis nagyon kevés dolog szokott az lenni: a francia irodalom egyik legtitokzatosabb szerzőjéről van itt szó, aki kerülte a nyilvánosságot, nem volt sztár, mint Sartre, mint mondta, a szövegnek kell önmagáért tanúskodnia, és még 20. századi mércével is nagyon sokat tett azért, hogy regényeiben eltörölje a szerző nyomait, az életrajzot – egy helyen, egy másik szövegben például nem átall egy konkrét dátumot megadni 1938-ból, amikor is találkozott volna egy hölggyel, csakhogy ’38-ban az a szerda nem felel meg annak a dátumnak, nahát. A Mikor eljön az idő a 40-es évek végén készült, annak az évtizednek az elején, amit Blanchot teljes, mondhatni zarathustrai magányban töltött Provence-ban, a rossz nyelvek szerint, mert rossz nyelvek persze mindig vannak, részben azért, mert nem egy régi ismerősének voltak kisebbnagyobb – utóbbi esetben konkrétan az akasztófára utalok (Brasillach és a Je suis partout…) – kellemetlenségei a németekkel való kollaboráció okán

98

– szóval Blanchot is írogatott nem teljesen comme il faut lapoknak, bár arra is vannak bizonyítékok, hogy benne volt az Ellenállásban. De nem ez a lényeg, persze. Blanchot elbeszélései a lényegi magány (ez az ő kifejezése) elbeszélései, és ebben az elbeszélésben is a magány belső teréből jön létre egy fantasztikus emlékezés- és időregény, mely egyszerre merít Proust mnemotechnikájából, Mallarmé poésie pure-

jéből és a szürrealisták elvadult gondolat-költészetéből, illetve mutat előre a Robe-Grillet-féle új regény felé. Nyilván megértik, hogy ilyen előzmények után kissé küszködtem, hogy kristálytisztán rámutassak az elbeszélés tárgyára, de ha van ilyen, úgy az egy szerelmi háromszög a háborús évek Párizsában. Mármost Blanchot nőügyeiről sem tudunk sokat, a források szerint egyébként nincs is sok tudnivaló, az egy Denise Rolland kivételével (aki egyébként Bataille barátnője is volt), de ez a kapcsolat is meglehetősen platói maradt állítólag, bár éppen az említett Denise volna az elbeszélés egyik nőalakja (Judith, a másik pedig barátnője, Claudia). Szóval joggal kérdezzük, hogy miért kell mindjárt egy hármas alakzatot keresni a szerelemhez? Itt okszerűen felmerülhet persze Denise feltételezett kétirányú szexuális érdeklődése, de ebben van egyúttal az elbeszélés kulcsa is: anélkül, hogy elemeznünk kellene egy szerelmi háromszög lényegét, akár analitikusan, vagy amúgy adott tapasztalataink alapján, de persze olvasmányélmények is megteszik, nyilván arról van szó, hogy

egy lineáris viszony, ahol az idő lánca tulajdonképpen folyamatos, egy háromszögben többirányúvá válik, bomlik, ahol a láncolat több ponton érinti önmagát, ha akarom, visszatér önmagába, azaz Blanchot felvetésében: elbeszélhetetlenné válik. A szereplők többször, nagyon hangsúlyosan kijelentik, hogy nem akarnak egy történet részévé válni, és ez nemcsak egy modernista tréfa, hanem annak az időtapasztalatnak a nagyon konkrét kinyilvánítása, melyből az elbeszélés építkezik: „Azt szeretném még mondani, hogy amikor az ember átéli a feledhetetlent, akkor bezárkózik vele, hogy sajnálja, vagy pedig elkezd mindenfelé tévelyegni, hogy újra rátaláljon; ily módon az esemény fantomjává válik. Azonban ez az arc nem törődött az emlékezéssel, szilárd, és mégis instabil volt. Sor került rá egy alkalommal? Egy első, ugyanakkor mégsem az első alkalommal. A legkülönösebb kapcsolata volt az idővel, ami szintén magával ragadó volt: nem tartozott a múlthoz, egy arc volt, és ennek az arcnak az ígérete. Bizonyos módon egyetlen pillanatban nézett önmagára és ragadta meg önmagát, aminek következtében létrejött ez a rémületet keltő érintkezés, ez az őrült katasztrófa, melyet az időbe való zuhanásának lehetett tekinteni, azonban zuhanása át is hatolt az időn, hatalmas ürességet vájva benne, és ez a gödör a jövő ujjongó ünnepének tűnt: olyan jövőnek, amely soha többé nem lesz újra, ahogyan a múlt is megtagadta, hogy egyszer már sor került volna rá.” Ha maguk elé képzelik a háromszöget, mondjuk egyik élére állítva, akkor látják, hogy a vízszintes vonal alatt egy „gödör” képződik, és Blanchot számára pontosan ez az üresség, a „gödör” az idő tartaléka, két pillanat között, egy szünetjel, intervallum (jelentése: völgy!), az a belső, szinte halott idő, szakadás, amely az elbeszélés, tárgy, nemi és társadalmi konvenciók nélküli szerelmesek pillanata, az elbeszélésben keresett kellő pillanat, mely nem múlt, és nem jelen, és nem is az ezekből lineárisan megképződő jövő, hanem az alakzattá, arccá, személlyé vált idő, a szerelmesek szempontjából a „jövő ujjongó ünnepe”, ami persze nem

más, mint a vágy, a „kővé vált remegés”. Olvassák el, egy nagyon szép keresése az elbeszélés ennek a nem eltűnt és megtalált, hanem halott időnek – Rilke egy kifejezése, a „végtelenül halottak” jut eszembe, mely valamiképpen a blanchot-i szerelmesekre utal: minden érintés egy újrakezdés, ismétlés, hiszen nem az időben élnek, nem is élnek, innen az elbeszélés leghíresebb fordulata, az „újra”, azaz a nouveau… ami egyébként az elbeszélés eredeti címére utal, ami A visszatérés. Végezetül a fordításról – Blanchot nem könnyű eset, sok esetben szinte mágia, egy áttetsző, sokszor megfoghatatlan, de ugyanakkor erős, drámai

próza, nem is tudom, mintha Kafka egy szürrealistával álmodna, és reggel megkérné szépen Beckettet, hogy írja meg… Úgyhogy minden tiszteletem a fordítóé, pontos, végre van magyar Blanchot. 

Nemeth Marcell (Budapest, 1969): kritikus és esszéíró, az ELTE Művészettudományi és Médiakutatási Intézetének adjunktusa, szakterülete a kortárs magyar irodalom mellett Nietzsche filozófiája és a francia fenomenológiai és posztstrukturalista irányzatok esztétikai és irodalomelméleti kérdései. Hajnóczy Péterről irt monográfiája 1999-ben jelent meg a Kalligram kiadónál.

KINDA GABRIELLA

A románok keresztes háborúja A Gyerekek háborúja, Florina Ilis (1968) könyve, egy fiktív vonatrablás története, melyre rohanó világunk, a média, a politika, a rendőrség, a szakértő, a kisember és az érintett hisztérikus reakcióval válaszol, aztán pár nap múlva ugyanúgy hull vissza a semmibe, ahogyan felkapták. A működési mechanizmust, a mintha velünk történne érzését, lassacskán a gondolkodó elit átlátja, tiltakozik és mégis maga is része, sőt cselekvője. Nem vonhatja ki magát senki. Miért? Ez a ma illúziója? Nem tudunk elhatárolódni a nekünk feltálalt, javarészt tragikus eseményektől, amelyek nemcsak hogy nem velünk történnek, de legtöbbször együttérzésünk, pénzbeli segítségünk sem befolyásolhatja azokat. Sajnálkozunk, és közben úgy élünk békében, hogy országaink háborúban állnak a mi fogalmaink szerinti ellenségeinkkel. A regényben

Florina Ilis: Gyerekek háborúja. Fordította Koszta Gabriella. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2009 látszólag gyerekek üzennek hadat a felnőtteknek, és játékuk nem marad emberi áldozat nélkül. De hogyan is történik a vonatrablás? Calman, a bukaresti utcagyerek, aki titokban száll fel a nyaralni indulókhoz, és a hatodikos fiúk a szervezők. Miután a hatodikosok a hetedikesekkel összeverekednek, és amíg a tanárok a kiszabandó büntetésen vitatkoznak, a gyerekek játékot eszelnek ki. A gazdag, elkényeztetett gyerek és az idegen fiú eljut a mozdonyhoz. Calman egy ideig átengedi az elsőbbséget társának, de amikor a vonat Brassóhoz közeledik, az egyik mozdonyvezető bordái közé nyomja a kést, és ráparancsol, hogy ne álljon

meg. Brassóban emiatt nagy káosz keletkezik a vezetőség és az utasok körében is, akik a menetrend szerinti gyorssal nem indulhatnak tovább, amíg a helyzet nem tisztázódik. A különvonat csak Posada előtt áll meg, valahol az erdő közepén, az őrház és az állomás között, ott is csak azért, mert Calman megtudja, hogy a rendőrség már felkészült a vonat leállítására, és jobbnak látja, ha maga állítatja le a vonatot. A két fiú eltűnik és a szerelvényt is lekapcsolják. A másik mozdonyvezetőnek jut eszébe, hogy megnézze, hová lettek a gyerekek, és le akar szállni, mielőtt felgyorsulnának, de a levegőben elveszíti egyensúlyát, és a sínek menti éles kövekre zuhan. Ő a játék első áldozata. A gyerekek viszont úgy érzik, hogy a vállalt feladatuk jobb, mint a passzív azonosulás kedvenc filmhőseikkel. Mindegyiknek van egy ideálja, amely az ilyen szélsőséges esetekben helyette cselekszik. A gyerekek háborújának színhelye, Posada, nem véletlen. 1330. november 9–12. között ugyanazon a helyen és szintén négy napig zajló csatában szenvedett vereséget Károly Róbert magyar király Matei Basarab havasalföldi vajda seregeitől. A kiskorú király tartománya látogatására indult, amikor a mély hegyi úton a románok megtámadták, és csak Hédervári Dezső főúr hősies önfeláldozásának köszönhette életét, mert páncélt és fegyverzetet cserélt a királlyal, és a címeres ruhában vezette végső támadásra a körülkerített sereget, míg az uralkodót három másik hű embere kimentette a halálos veszedelemből. A kétszínű vajda hűbérurának állított kelepce következményeként Havasalföld függése a magyar királyságtól rövid időre megszűnt, de átmenetileg sem került román kézre a Szörényi-Bánság, mint történt pár évvel korábban. A történelmi léptékben rövid idő tizennégy évet jelentett, akkor Magyarország élén már Nagy Lajos állt, a havasalföldi vajda Basarab fia, Sándor volt, aki jobbnak látja, hogy a hadjárat megindulása előtt személyesen járuljon a Brassóban tartózkodó magyar király elé és hűbérurának ismerje el.

99