LEINER LAURA. A Szent Johanna gimi

LEINER LAURA

A Szent Johanna gimi I

1 KEZDET

LEINER LAURA

Ciceró Könyvstúdió

Fedélterv MALUM STÚDIÓ SZABÓ VINCE

ISBN 978 963 539 700 6 © Leiner Laura, 2010 © Ciceró Könyvstúdió Kft., 2010

A 9/B osztály ülésrendje  Tanterem

tanári asztal

Jacques Reni (én) Cortez Andris

Gábor Virág Ricsi Arnold

Kinga Zsolt Robi Dávid

Nyelvi előadó

tanári asztal

Andris Jacques Zsolt

Robi Virág Dávid

Kinga Reni (én) Cortez

Gábor Arnold Ricsi

ADATLAP RÉSZLETEK Név: Bencze Virág (Viri, Emo, Vaaa) Kor: 14 Beszélt nyelv: magyar, francia Magamról: I LUV Pete Wentz!!! <3 <3 <3 Érdeklődési kör: festés, rajzolás, manga, MySpace :P Klubtagság: Pete Wentz fanok; Fall Out Boy 4ever; Emosok klubja; EmogirlZ, AFZ fan, Sims, Manga és Anime RulZ, TeveClub Név: Neményi Arnold (Nem! Mondom, NEM!) Kor: 14 Beszélt nyelv: magyar, francia, angol Magamról: S szólt a – Holló: ;/Soka már.” * Mindenki!!! Ne írogassatok mindenféle ostobaságot az üzenőfalra, mert kitörlök mindenkit!!! Virág, ez rád is vonatkozik! Érdeklődési kör: könyvek, olvasás, filozófia, Római Jog Klubtagság: Mindhalálig Beatles!; In memoriam John Lennon; Einstein; Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár; Rubik-kocka Név: Zsidák Gábor (Gábor) Kor: 14 Beszélt nyelv: magyar, francia Magamról: Szeretek suliba járni, osztálytársakkal lenni, biciklizni, horgászni, és van egy kutyám; Dopi Érdeklődési kör: modellezés, tanulás Klubtagság: Gáborok klubja Név: Jacques Chatelain (Zsák) Kor: 14

Beszélt nyelv: francia, magyar Magamról: Tanulok magyarul, mais c'est difficille. C’est la vie. Érdeklődési kör: francia konyhakultúra Klubtagság: Paris Je t'aime; Tour de France. Név: Szatmáry Kinga (Kinga) Kor: 14 Beszélt nyelv: magyar, francia Magamról: „Egy ló lovas nélkül is ló, de a lovas ló nélkül csak egyszerű ember.” Érdeklődési kör: lovaglás, díjugratás, olvasás, tanulás, színjátszás, újságírás, újságolvasás, versenyek Klubtagság: Lovasok; Lóbarátok; Minden lovas itt! klub; Díjugratók klubja Név: Pósa „Richárd (Ricsi, Richie, Rich) Kor: 15 Beszélt nyelv: magyar, francia Magamról: Kinga! Ez csak neked: „Egy deszka deszkás nélkül is deszka, de a deszkás deszka nélkül elesik.” LOL. Ennyi béna idézetet… Ez most megy? * Amúgy, Cortez, este deszka? * Neményi! Töröld inkább magad!!! Érdeklődési kör: nem sok… Klubtagság: Deszkások; South Park; Faith No More tribute, Bajnokok Ligája RulZ Név: Haraszti Róbert (Robi) Kor: 14 Beszélt nyelv: magyar, francia Magamról: Bika Érdeklődési kör: lásd Andris

Klubtagság: WoW; WoWosok; PSP; Kockák Név: Nagy Zsolt (Zsolti; So What?) Kor: 14 Beszélt nyelv: magyar, francia; urdu; zulu Magamról: „Nem vagyok kövér, csak erős csontozatú” Eric Cartman ;D ;D :D LoL * Ugyan ki keresne téged, Dave??? ;D Érdeklődési kör: sorozatok; tv; dobolás Klubtagság: South Park; Bajnokok ligája RulZ; II. kerületi pizzériák Név: Bernáth András (Andris, Andrew) Kor: 14 Beszélt nyelv: magyar, francia Magamról: Vérelf Érdeklődési kör: számítógépes játékok, stratégiai játékok, PSP és WoW foreveeer!!! Klubtagság: WoW; WoWosok; PSP 4ever Név: Felmayer Dávid (Dave, Cyberpunk) Kor: 14 Beszélt nyelv: magyar, francia Magamról: „Régen egy kicsit beképzelt voltam, de most már tökéletes vagyok.” * Egyébként bárkinek bármilyen kérdése van, éjjel-nappal elérhető vagyok mobilon, vagy ha fax, az otthonin, esetleg msn-en, skype-on, icq-n stb. * Zsolti, ezt még visszakapod!!!!!

Érdeklődési kör: technológia, multifunkcionális készülékek, filmszerkesztés/vágás, foci Klubtagság: Bajnokok Ligája RulZ; Milyen telefonod van?; Milyen telefont vegyek?; Micro SD kártya fanok Név: Antai-Kelemen Ádám (Cortez) Kor: 15 Beszélt nyelv: magyar, angol, francia, spanyol Magamról: … Érdeklődési kör: akad… Klubtagság: SKA; SkaPunk RulZ; Skate; Deszkások; Born in the USA,, Bajnokok Ligája RulZ

Augusztus 29., péntek A bútorszállítók kora délután végeztek is, úgyhogy egyedül maradtam az új szobámban, a világ legnagyobb rumlijának a kellős közepén. Eredetileg egy csomó dolgom lett volna, de az egyik doboz tetejére dobva megtaláltam a naplóm, aminek a létezéséről egyébként teljesen megfeledkeztem, mert amikor anyu nyár elején megvette nekem, akkor még nem nagyon érdekelt, és félreraktam. Most meg a kezembe került, és az üres lapokat nézve rájöttem, hogy jópofa lenne beleírni valamit. Először nem tudtam, mit kéne, anyu olyanokat mondott, hogy „egy tizennégy éves lány legjobb barátja a naplója”, meg hogy a „kamaszkor meghatározó része a naplóírás”… Ezeket nagyrészt azokból a szakkönyvekből szedte, amiket előszeretettel böngész. A szüleim a tinédzserré válásomat tragédiaként élik meg, pedig szerintem teljesen normális tizennégy éves vagyok. A naplóírás viszont nem rossz ötlet, és bár először olyan idegennek tűnt az a sok üres oldal, mégis úgy döntöttem, hogy elkezdem. Először be akartam mutatkozni, de az olyan hülyeség, a napló az enyém, magamnak meg csak nem mutatkozom be… Úgyhogy „in medias res” (vagyis a dolgok közepébe vágva – na, nem vagyok stréber, de gondoltam, ez olyan intelligensnek tűnik rögtön az első oldalon) belefogok a naplóírásba. Úgyis van időm, a költözés kellős közepén per pillanat annyi a feladatom – azon kívül, hogy feltúrjam a bedobozolt kacatjaim –, hogy várjam anyut, aki majd a szülői után jön haza, és akkor együtt pakolunk ki. Az új környék egyébként klassznak tűnik, bár sosem laktam még Budán, de ez a hegyes-lejtős dolog nem is olyan rossz. A költözés már rég tervben volt, de amíg általánosba jártam, a szüleim nem akartak kizökkenteni a megszokott környezetemből, plusz nem akartak minden reggel az egész városon átfurikázni. Amikor viszont elballagtam, ráadásul felvettek a Szent Johannába, a költözés nem is volt kérdés, és jól is jött ki, mert az új suli nagyon közel van (három buszmegálló meg egy kicsi).

Anyu természetesen számított arra, hogy egyedül nem boldogulok, ezért meg sem lepődött, hogy ugyanolyan – ha nem nagyobb – rumliban talált a szobámban, mint amikor otthagyott. Amikor megkérdezte, hogy haladtam-e valamit, büszkén mutattam meg a tükröm, ami ugyan még nem volt felfúrva az íróasztalom fölötti falra, de sikerült kidekorálnom: mindenféle dolgokat ragasztgattam a szélére. Anyu szerint tényleg nagyon hasznosan töltöttem az időmet.  Mindegy. Megkérdeztem, hogy milyen volt az első szülői, anyu pedig komolyan lelkesnek tűnt. – Csodás! – mondta. Nem értettem, hogy mitől lehet csodás egy első szülői értekezlet, de anyu rögtön elmagyarázta: – Az osztályfőnököd szívből sajnálja, hogy nem mész a gólyatáborba. Én mondtam, hogy megpróbáltalak rábeszélni, de hiába. Ha mégis megjönne a kedved hozzá, akkor holnap reggel szeretettel várnak az iskola előtt, pontban nyolckor. Örülnék neki, ha meggondolnád magad és elmennél a kis osztálytársaiddal, a pakolás ráér… Na igen, a gólyatábor, ahová holnap reggel mennek, és vasárnap kora délutánig tart. És amit én ezer százalék, hogy kihagyok. Tudom, hogy nem szerencsés rögtön kibújni az első, „megismerkedős” kirándulás alól, de a költözés miatt egyszerűen nem hagyhatom anyut egyedül a sok tennivalóval, akkor sem, ha állandóan bizonygatja, hogy simán boldogul nélkülem. A délután hátralévő részében a szobámat rendezgettük, és mivel nem tudtam eldönteni, hogy az ágyam jó helyen van-e, háromszor toltuk át az ablak alá, aztán vissza a falhoz, majd megint az ablak alá. Végül egy teljesen másik helyre toltuk, és kezdhettük előszedni a dobozokból a kacatokat. Anyu néha még megemlítette a gólyatábort, olyanokat mondott, hogy „biztosan nagyon klassz lehet”, meg hogy „a szülőire néhány diák is elkísérte a szüleit, és nagyon kedvesnek tűnnek, egy kislány valami Kinga – biztosan jó barátnőd lesz”. Aztán hozzátette, hogy még nevettek is a szülőin, mert anyu biztosította az új ofőt, hogy a kiránduláson szép, napos idő lesz, és ezzel a bejelentésével osztatlan sikert aratott a szülők között. Ja igen. Anyu meteorológus, és reggelente a tévében szokott időjárást jelenteni, így mindenki ismeri az arcát. Egyébként már megszoktam, hogy

bárhol felismerik anyut, és vadidegenek szólnak hozzá, ilyenkor vagy az időjárásról érdeklődnek, vagy beszólnak, mert, mondjuk, megáztak, amikor az előrejelzés napsütést ígért. Kora este, amikor befejeztük a rámolást, segítettem anyunak behordani a kocsiból a szülőin kapott dolgokat. Az összes tankönyvem mellett – amiket félretettem, majd később átnézem – volt sokkal érdekesebb is. Például egy egész iskolai csomag, ami a következőket tartalmazta: - tornazsák, benne egységpóló, egységmelegítővel, baseballsapkával - lefűzőmappa, iskolai zsebnaptár, ceruzák és tollak, passtartó - négy darab kitűző, egy kötött sál, egy svájcisapka, - egységünneplő lányoknak: blézer, rakott szoknya és selyemkendő. Ezek a sulicuccok egységesek, minden kék-fehér színű, pirossal pedig mindenen rajta van az iskola lógója: SzJAG, vagyis Szent Johanna Alapítványi Gimnázium. A svájcisapkával a fejemen a Szent Johanna házirendjét tanulmányoztam, anyu meg a szakkörök listáját böngészte, amikor apu hazaért. Azonnal megdicsérte a sapim, pedig csak poénból volt rajtam. – Reni, a Szent Johanna színjátszó szakköre ígéretesnek tűnik – mondta anyu a kezében tartott lapokat egymás alá téve. – Nem tudom, annyira nem érdekel – vontam meg a vállam. – Ne butáskodj, az általános iskolában is színjátszós voltál, és imádtad! – lelkesedett. – Ráadásul milyen nagyszerűen sikerült az a darab, amiben nagyobb szereped is volt! A szülők elfogultak. Az a nagy szerep, amit kaptam, egy fa volt. Anyu biztosan azért mondta, hogy nagy szerepem volt, mert az egész színdarab alatt a színpadon voltam (persze, de csak azért, mert fa voltam, és azok elég ritkán mennek el maguktól, hacsak nem fantasy darab, de ez nem az volt), az egész szerepem pedig abból állt, hogy amikor fújta a szél az ágaimat, azt mondtam: „hssssssss”. Anyuék rém büszkék voltak rám, az előadásra hat kamerával, négy fényképezőgéppel és egy kisebb hollywoodi stábbal érkeztek, hogy jól dokumentálják az utókornak, ahogyan faként állok egy darabban. Elég kínos volt.

– Majd meggondolom – zártam le végül a színjátszós témát, és inkább a házirendet böngésztem tovább. Elég szigorúnak tűnik. Pontokba van szedve, azon belül alpontok vannak, és az alpontoknak is vannak alfejezetei. Külön fejezet van a lányoknak és a fiúknak. A lányokéban olyanok vannak, mint például „testékszer, tetoválás, túlzott, ízléstelen smink szigorúan tilos, a ruhadarabok (szerencsére nincs egyenruha, még az kéne!) minden esetben fedjék a derekat és hasat, a szoknya maximum tíz centiméterre érhet a térd fölé”. Na, a régi osztályom fele nem felelt volna meg ebben a suliban. A fiúkra vonatkozó fejezetbe is beleolvastam, a testékszer- és tetkótilalom mellett náluk nagyobb hangsúlyt fektetnek az elektronikai cikkek használatára, meg például tilos az iskola folyosóján gördeszkázni. – Azt mondtátok, nem „military” suliba megyek! – néztem fel a házirendből. A szüleim kérdőn összenéztek, majd simán elmagyarázták, hogy ez nem military stílus, egyszerű szabályok arról, hogyan illik iskolába járni. Nekem egyébként teljesen mindegy, a házirendből szinte semmi nem vonatkozik rám, így nem nehéz betartani. Így, hogy már van tévém és netem is, teljesen jól elvagyok az egyébként borzalmasan rumlis szobámban. Most gyorsan összesítem a napom, gondoltam, ha már naplót vezetek, akkor valamiféle pontozásos rendszerben kéne értékelni, mert az olyan vicces. Naplóvezetés: 5/5. Új szoba: 5/3 – berendezetlen.  Pakolás: 5/1 – alig haladtam. Suli egységholmik: 5/5 – ötletes.

Augusztus 30., szombat Egész napos pakolás. Totál kifáradtam, de a nap végére nagyjából minden a helyére került. Anyu a gardróbomat rendezte be, az összes ruhámat el kellett rámolni, én meg a könyveimet és a kacatjaimat pakoltam fel a polcokra. Az új szobám nagyon tetszik, a régi már túl gyerekes volt, minden fehér meg rózsaszín, itt meg semmi rózsaszín nincs (az már ciki lenne). – A maci lámpát hová tegyem? – emelt ki anyu a dobozból egy olvasólámpát. – Hát – néztem megrökönyödve a nem kimondottan menő darabra. – Vissza a dobozba? – kérdeztem mosolyogva. Anyu maga felé fordította a lámpát, hogy jobban szemügyre vegye. – Ez már cikinek számít? – kérdezte. – Aha – bólintottam. – Hát jó, ha ciki, akkor mennie kell – tette vissza a dobozba. Szép lassan befejeztük a rámolást, és az a doboz, ami megtelt cikinek titulált tárgyakkal, felkerült a gardróbszoba legfelső polcára. Amikor végeztünk, hullafáradtan lerogytunk a két babzsák fotelemre, és elégedetten néztünk körbe. – Felteheted a posztereidet, hogy ne legyen ilyen komor – közölte anyu, miközben az üres falaimat nézte – A régi plakátokat már nem rakom ki, ahhoz már idős vagyok – ráztam meg a fejem. – Igen, tényleg – mosolygott anyu, de éreztem, hogy gúnyolódik. Apu bekopogott a szobaajtómon, és benyitott. Bólogatva fordult körbe, úgy tűnt, igazán elégedett azzal, ahogyan berendezkedtem. A kezét folyamatosan maga mögött tartotta, szóval tudtam, hogy kapok valamit. Nem is húzta sokáig, hanem megmutatta az ajándékom. Egy plüssmaci volt.

– Köszönöm – vettem el örömmel, és máris a polcom felé fordultam, hogy hová is tehetném. Anyu felkelt a babzsákomról, és kifelé indult, az ajtóban azonban megállt apu mellett, és a fejét rázva szólt. –Már vége a „macikorszaknak”. – Vége? Mikor lett vége? – döbbent le apu. – Az mindegy, annyi a lényeg, hogy vége. Most már ciki – magyarázta anyu. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, úgyhogy beleszóltam: – Dehogy, még mindig szeretem a macikat, nem annyira ciki. Nem is figyeltek rám, mert anyu tovább bizonygatta, hogy a „macikorszakot” felváltotta a „minden ciki korszak”, apu pedig, mivel látszólag zavarta, hogy lemaradt róla, folyamatosan azt akarta megtudni, hogy pontosan mikor ért véget a „macikorszak”. – Nézd csak meg a tükrét – mutatott anyu az íróasztalom fölötti falrészre felszerelt tükörre. Apu összeráncolt szemöldökkel meredt a képekre és matricákra. – Ki ez a tag? – kérdezte. – A Karib-tenger kalózai – segítette ki anyu. – És ez nem ciki? Egy középkorú ember van a lányom tükrén! – nézett körbe értetlenül apu. Anyu sóhajtva megragadta apu karját, és a szobámból kifelé menet magyarázni kezdte. – A maci ciki, Johnny Depp menő. Ezt jegyezd meg. – Mikor történt mindez? – értetlenkedett tovább apu. – A múlt héten – hallottam anyu magyarázkodó hangját, ahogyan lefelé mentek a lépcsőn. Becsuktam a szobaajtómat, és teljesen beégve éreztem magam. Leültem az íróasztalomhoz, és bekapcsoltam a laptopom – amit a ballagásomra kaptam – és beállítottam háttérképnek A Karibtenger kalózai plakátját. Este a szobámban épp DVD-zni készültem, amikor apu – ezer százalék, hogy anyu utasítására – bejött hozzám. – Filmezel? – érdeklődött. A babzsák fotelemen ültem egy tál popcornnal és kólával.

– Igen – feleltem. – Na és mit nézel? Shrek?Jégkorszak?Madagaszkári – Dehogy – nevettem el magam. – A Karib-tenger kalózait. – Persze, értem – bólintott apu. Állva figyelte a film első pár percét, végül úgy döntött, hogy odahúzza mellém a másik babzsák fotelemet, és bekapcsolódik. Közénk tettem a kukoricát, és együtt néztük a filmet. Tudom, hogy nagyon szeretne tisztában lenni az – egyébként naponta változó – ízlésvilágommal, és hogy a film egyáltalán nem érdekelte, de becsülettel végignézte velem. Az új szobám berendezve: 5/5. Rendelt pizza: 5/1 – pocsék volt. Esti filmnézés apuval: 5/5. A nyár utolsó szombatja: 5/4 – kár, hogy vége. Augusztus 31., vasárnap Zsúfolt nap. Reggel, mivel magamtól korán keltem – szerintem izgulok a holnapi sulikezdés miatt –, kimentem a kertbe, ott ücsörögtem egy kicsit, aztán anyuval elindultunk vásárolni. A sulihoz szükséges holmikat a közeli pláza papírboltjában vettük meg. – Reni, nézd, milyen szép tolltartó! – mutatott fel anya egy rózsaszín, Disney-hercegnős, giccses izét. Csak a fejem ráztam meg automatikusan. Anyu ebből megértette, hogy nagyon nem ilyet képzeltem el. – Van valami konkrét elképzelés? – lépett oda hozzánk egy segítőkész eladó, majd mikor felismerte anyut, rögtön hozzátette. – Marad a nyári idő? Pár percig az időjárásról beszélgettek, aztán az eladó ismét megkérdezte, hogy mi az elképzelés. – Tudja, most pont kalózmánia van… – mosolygott anyu. – Anya! – szóltam közbe zavartan, és teljesen elvörösödtem. – Már nincs? – nézett rárn anyu csodálkozva.

– De, csak ne mondd el mindenkinek! – húztam be a nyakam, zavaromban felemeltem egy tollat, és azt nézegettem. Anyu értette a célzást, és kicsit halkabban folytatta az eladónak, aki láthatóan átérezte, hogy kellemetlenül érint, ha egy ápiszban mindenki megtudja, milyen tolltartót szeretnék. Úgyhogy diszkrétre vette a figurát, és csendben megmutogatta a kalózos termékeket. Végül semmilyen kalózos holmit nem vettünk, mert biztosan kicikiznének miatta az új osztálytársaim, és ha rögtön az első napon találnak cikiznivalót rajtam, akkor tuti adnak gúnynevet is, és lehet, hogy négy évig úgy fognak hívni. – És ez? Ez nagyon népszerű a kislányok körében – mutatta az eladó a legújabb Witch, Hello Kitty és hasonló termékeket. – Nem, nem szeretnék giccses dolgokat. – Á, értem – bólogatott az eladó. – Akkor talán ez a kollekció? Na, az már rögtön tetszett. A tolltartó henger alakú, behúzós, sima, kék színű farmer anyagból, és volt ugyanolyan, hozzá való iskolatáska, varrásokkal, cipzárral meg zsebekkel. Azt választottam. – Szerintem is menő – értett egyet anyu. – De azért egy kalózos tollat is vehetnénk kulcstartóval. Végül lett szolid, de menő kinézetű sulifelszerelésem meg Johnny Depp-es tollam kulcstartóval. Így már teljesen felkészültem a gimikezdésre. Egy rakás csomaggal értünk haza, és gondosan mindent megmutogattam apunak, aki próbált úgy csinálni, mintha érdekelné egy füzet vagy egy színes tollakból álló készlet, de megértem, hogy őt ez annyira nem dobja fel. Amíg anyu a konyhában vacsit csinált, felültem a konyhapult másik oldalára. Percekig némán figyeltem. – Izgulsz a holnap miatt, ugye? – kérdezte, fel sem nézve. – Kicsit – vallottam be őszintén. – Nincs miért. Az iskola nagyon jó lesz, az osztálytársaid pedig szeretni fognak. Hidd el, sok új barátod lesz. Na, igen. A szüleim félnek attól, hogy – ahogyan az általánosban sem voltak – nem nagyon lesznek barátaim, ami miatt majd sokat leszek egyedül és nyomi leszek. Apu szerint ez borzasztó lenne, saját elmondása szerint ő nyomi volt a gimiben,

és nem is szívesen emlékszik vissza rá. Azt szeretné, ha én viszont szeretném a Szent Johannát, lennének barátaim meg társaságom, meg ilyesmi. Azért is tanácsolták a magánsulit, mert ott sokkal kevesebben vannak, a kis osztályközösségek összetartanak, és életre szóló barátságok köttetnek. Nem is tudom, nekem ez túl hihetetlennek tűnt, de hagytam magam rábeszélni. – Az egész nyolcadik évfolyamban azzal csúfoltak, hogy magángimibe csak nyomik járnak – mondtam, mire anyu végre felnézett. – Ez nem igaz! Apád is magángimnáziumba járt! – érvelt, mire mindketten átnéztünk a konyhapulton, a nappaliban ülő apu irányába. – Jó, ez nem volt jó példa – rázta meg a fejét anyu némi töprengés után. – A Szent Johanna kiváló gimnázium, jó hírű iskola, és biztos vagyok benne, hogy csupa kiváló, kedves és okos fiatalt vesznek fel. Mint téged – mosolygott anyu. Nem is tudom. Mindenesetre kezdtem komolyan izgulni a másnap reggel miatt. A hülye gólyatáborban az új osztálytársaim már megismerkedtek, csak én leszek egyedül, aki teljesen idegen! Vacsorára apuhoz vendégek jöttek – egy üzlettársa és a felesége –, úgyhogy amikor megérkeztek, muszáj volt lemennem köszönni. – Nocsak, Reni, megint mekkorát nőttél! – állt fel az asztaltól apu üzlettársa, és úgy nézett rám, mintha a legutóbbi találkozásunk óta – ami három hete volt – legalább kilencven centit nőttem volna. A felesége is megállapította, hogy növök, mire anyuék is mondták, hogy bizonyára, és akkor ezzel mindenki elvolt egy darabig, én meg kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert a magasságom nem egy olyan téma, ami olyan különösen érdekes lenne. – Na, és holnaptól gimnazista vagy – vigyorgott apu üzlettársa. – Igen – bólintottam zavart mosollyal. Komolyan, a felnőttek hülyék. – Nagyon izgatott lehetsz – nézett kedvesen a felesége. – Kicsit – bólogattam. – A Szent Johanna kiváló gimnázium – erősködött apu üzlettársa.

– Szerintem Reni imádni fogja – tette hozzá a felesége. Igen, gimis lettem, szeretni is fogom, meg növök is. Csakúgy, mint mindenki más a korosztályomban. – Ó, a gimi! – nézett maga elé apu üzlettársa elkalandozó tekintettel. – Azok az igazán szép évek! Az első buli, az első szerelem, az első intő… – Ez így van – vette át a szót apu, miközben intett, hogy nyugodtan visszamehetek a szobámba, majd ő jópofizik helyettem. A lépcsőn felfelé lépkedve még hallottam, hogy továbbra is én maradtam a téma. – Renivel hihetetlen szerencsénk van! Talpraesett, okos lány, nem kell félteni – dicsért apu. – Csak várd ki a végét. Amikor Tomi betöltötte a tizenhatot, húsz kilót fogytam. Az őrületbe kergetett… – mesélte a felesége. – Nem hiszem, hogy Renátával bármi ilyen problémánk lenne. Nyugodt gyerek. Becsuktam magam mögött a szobaajtóm, és értetlenül néztem körbe. Miért viselkedik mindenki úgy, mintha tizennégy évesnek lenni a világ legnehezebb dolga lenne? Én ebből semmit nem érzek, tökre felfújják a dolgokat. Hosszas hezitálás és kombinálás után sikerült kikészítenem a ruhámat, hogy ne holnap reggel kelljen toporzékolva hisztiznem. Egy farmert választottam fehér tornacipővel, fehér, kék csíkos galléros pólóval. Nem túl feltűnő, nem is túl unalmas. Egyébként tiszta ideg vagyok a holnapi nap miatt, első nap az új suliban, új osztálytársak, új tanárok. Jaj. Sulifelszerelés vásárlás: 5/5. Vacsora: 5/2 – anyu csirkéje fura ízű volt. Holnap első nap a gimiben: 5/1 – jaj. Apu üzlettársának idétlen kérdései: 5/2. Rémképek arról, hogy eltanyázok a suli előtti lépcsőn, és mindenki kinevet: 5/1. 

Szeptember 1., hétfő” A napom őrülten eseménydús volt. Kezdem azzal, hogy reggel anyuval már nem találkoztam, mert elment dolgozni. Hülye meteorológia! Emiatt nem sikerült beszélnem vele az első napom előtt. Mindegy, a hűtőn megtaláltam az üzenetét, sok sikert kívánt, meg ilyesmi. Ja, meg hogy apu visz suliba. Mivel az első napon csak négy ofőóra volt, szinte üres táskával mentem, de azért mégis vittem, hogy ne nézzek ki furán. A pólómra kitettem az egyik sulis kitűzőt, és már indulhattunk is. Az úton egyébként nem sokat beszélgettünk apuval, egyrészt mert én ideges voltam, másrészt pedig mert annyira rövid volt a távolság, hogy egy szám sem ment végig a rádióban, és már meg is érkeztünk. – Itt jó is lesz – nyúltam az ajtóhoz, arra célozva, hogy álljunk meg, mert túl égő lett volna, ha apu pont a bejárat előtt tesz ki. – Szeretnéd, hogy elkísérjelek a portáig? – kérdezte apu. – Nem, köszönöm, szeretnék kicsit sétálni, a bejáratig pont jól is fog esni – feleltem hatalmasat sóhajtva. Apu láthatta rajtam, hogy az izgalomtól falfehér arccal, szapora légvétellel meredek a bejáratra, ahová mindenfelől diákok özönlöttek. – Reni, tudom, hogy az első nap a gimiben nagyon kemény, emlékszem, nekem is az volt. Csak egyet tudok tanácsolni – nézett apu mélyen a szemembe. – Ne hányd el magad. – Rendben, nem fogom – biztosítottam azonnal. – Egy ilyen baki végigkíséri a négy évedet – folytatta apu merengve. Úgy tűnt, mintha valami távoli rossz emlékre gondolna. – Nyugi, minden rendben lesz – mosolyogtam erőltetetten, aztán görcsbe rándult gyomorral kinyitottam az ajtót. – Reni – szólt utánam, és lehúzta az ablakot. Lehajoltam, és benéztem. – Anyád fél tizenkettőre itt van érted. – Oké. – Egy kalappal – köszönt el, majd elhajtott. Felegyenesedtem, és lassan kifújva a levegőt az út túloldalán lévő egyemeletes épületre néztem, aminek falára és a lépcsője előtti táblára az iskola színeivel volt kiírva: Szent Johanna Alapítványi Gimnázium. A diákok kisebb, négy-öt fős csoportokban vonultak a suli felé,

mások a lépcsőnél szobroztak, és hangos üdvrivalgásban törtek ki, amikor meglátták egy ismerősüket vagy osztálytársukat. A lehető legkisebb feltűnést keltve indultam a suli felé, ami persze nem sikerült, mert apu, mikor elhajtott – megfordult az utcában, így megint elment mellettem –, két kicsit dudált, és mosolyogva integetett. Mondanom sem kell, a környék összes arca felém fordult, aztán apu kocsija után. Kezemet ösztönösen émelygő gyomrom elé kaptam, és kezdtem megérteni, miért tanácsolta, hogy ki ne dobjam a taccsot. Hamar kikerültem a figyelem középpontjából, a diákok visszafordultak és tovább beszélgettek, de azért így is rém ciki volt. Lehajtott fejjel, lassú, hosszúra nyújtott léptekkel indultam a bejárat felé. A fülemben dobogott a vér, a gyomrom felugrott a torkomba, és zsibbadt a karom. Végül nagy nehezen eljutottam az épületig. A csípős reggeli levegő friss volt, a napsugarak már melegen sütöttek… Ezt nem tudom, miért írom le, biztos meteorológiai befolyásoltság alatt állok, de egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt az idő. Szóval fellépkedtem a lépcsőn, ahol sorban vonultak már be a diákok. A portára beérve mindenki felmutatta a belépőkártyáját, nekem viszont még nem volt, így az ablakhoz kellett mennem. A portás megkérdezte a nevem, kipipálta a kezében tartott papíron – ahol a kilencedikesek listája szerepelt –, aztán mondta, hogy első emelet huszonegyes terem. Átjutottam a portán, és összesen két lépést tettem meg, amikor az aula közepén lévő Jeanne d'Arc-szobor mellett álló nő – aki a belépő diákokat pásztázta – rémesen éles hangon megszólalt, amitől, mint egy rossz filmben, mindenki megállt és lefagyott. A gondom az volt, hogy pontosan felém nézett. – Kisasszony! – mondta, és vonalzójával intve magához hívott. A vér megállt bennem, annyira megijedtem. Totál leblokkoltam, és meg sem tudtam mozdulni. Aztán kikerült egy – eddig mögöttem haladó – rövid szoknyás lány, és zavartan a nőhöz ment. Még mindig ledöbbenve álltam, és a jelenetet figyeltem, ahogyan sok más diák is.

– Dorina, tudod, mi a különbség a gimnazista és az utcalány között? – kérdezte a nő hangosan, hogy mindenki jól hallja. A szoknyás lány (Dorina) megrázta a fejét, mire a nő folytatta. –A gimnazista szoknyája a térdéig ér, az utcalány szoknyája pedig – hajolt le, a kezében tartott vonalzót a lány szoknyája elé tette, majd diadalmasan közölte – huszonnyolc centiméterre a térde fölött. – Elnézést, én… – kezdett mentegetőzni a lány, de már késő volt, a szigorú nő nem is foglalkozott vele, a karóráját nézte. – Dorina, most pontosan reggel hét óra harminchét perc van. Ha gyors léptekkel számolom, akkor is hazaérsz hét perc alatt, átöltözöl három perc alatt, és visszaérsz újabb hét perc alatt. Itt várlak, nyomás! – mutatott a bejárat/kijárat felé. Teljesen ledöbbentett a jelenet. A lány – akinek egyébként tényleg baromira rövid volt a szoknyája – mindenféle ellentmondás nélkül megfordult, és sietősen elhagyta a sulit. – Kilencedikes vagy, mi? – kérdezte hirtelen egy hang. Oldalra néztem: egy idősebb, legalább tizenhétéves-forma srác állt mellettem. – Igen – bólintottam. – Máday, az igazgatóhelyettes – biccentett finoman a diákokat figyelő (és vonalzóval mérő) nő felé. – Kerüld el, ő a suli diktátora. – Igyekszem. Mindenkiről tudja, hogy hány percre lakik? – kérdeztem csodálkozva. – Ő mindent tud. Sok sikert az első naphoz – röhögött a fiú, és már ott is hagyott. Nem tudtam, hogy viccnek szánta-e, mindenesetre nem nyugtatott meg. Felmentem a lépcsőn, és megkerestem a huszonegyes termet. Pont a folyosó legvégén volt. Az ajtóra kívülről fel volt ragasztva a névsor, és mielőtt bementem volna, gyorsan átfutottam a neveket, hogy biztos jó osztályba menjek be. Három dologra is felfigyeltem a névsor kapcsán. Az egyik, hogy a nevem tényleg ott szerepelt, a másik, hogy összesen tizenkét fős az osztály, a harmadik meg, hogy ebből a tizenkettőből csak három a lánynév. Vettem egy mély lélegzetet, összeszedtem minden bátorságom, és beléptem a terembe.

Az osztályterem kisebb, mint az általánosban volt, de, mondjuk, ott az osztálylétszám ennek a duplája. Ami viszont meglepett, azok a fura, egyszemélyes padok, amikbe oldalról ülünk be, és akkor a másik oldalról nyúlik elénk a pad. – Sziasztok – köszöntem félénken annak a négy főnek, aki a teremben tartózkodott. Felnéztek rám, olyan „ez meg ki?” nézéssel. Egyébként is zavarban voltam, úgyhogy gyorsan kerestem egy szimpatikus helyet. Az ablak melletti sor második padját választottam, gyorsan elfoglaltam a helyem és le is ültem, hogy ne kelljen állnom az osztálytársak kérdő pillantásait. Így viszont a teremben tartózkodó diákok szinte mind mögöttem voltak, a látóhatáromon kívül, de azért a hátamon éreztem a fürkésző tekinteteket. Próbáltam nem foglalkozni semmivel, csak diszkréten körbenéztem a teremben. A falak hófehérek, sehol egy koszfolt és bakancstalpnyom a falon, sőt, még megsárgult ragasztócsíkot sem fedeztem fel, pedig kerestem. Csak úgy tiszta. Felragasztott poszterek helyett üres plakáttartók és felfúrt parafa táblák, körben, az egész teremben. A tanári asztal mögött tábla, a tábla mellett egy polc, rajta a tévé. Olyan, mint egy normális osztályterem, de mégis igényesebb, tisztább és szebb. Háromnegyed nyolckor aztán kezdtek megérkezni a többiek is. Mindenki rám nézett, de nem igazán szóltak hozzám, egyszerűen csak furcsállották, hogy van egy új arc, aki nem volt ott a gólyatáborban. Egy lány lépett be a terembe, köszönésképpen csak valami morgásfélét hallatott, majd szinte ösztönös mozdulattal a mellettem lévő asztalhoz ment, levágta rá a táskáját, beült, és lehajtotta a fejét. Háromnegyedes gatyát viselt, hosszú szárú tornacipővel és fekete alapon pink csillagmintás pólóval. Tehát ő az egyik lány az osztályban. Hurrá. Egy emó. A másik lány szinte rögtön utána érkezett. Felszegett állal és nagyon egyenes háttal jött be, majd azonnal körbenézett az osztályban. Amikor észrevett, odajött hozzám. – Szatmáry Kinga – nyújtotta felém a kezét. Furcsán nézhettem, eddig még velem egykorúval soha nem fogtam kezet. Idétlenül megráztam a karját, és bemutatkoztam. – Szóval te vagy a

harmadik lány az osztályban – folytatta. – Örülök, már azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen normális – sóhajtott fel erőltetetten, és gúnyosan a mellettem lévő padon alvó(?) lány felé biccentett. – Én írtam a második legjobb felvételit, te milyen felvételit írtál? Nincs kedved mögém ülni a fal melletti padsorban? Nem szeretek az ablak mellett ülni. A másik kilencedikes osztályban a lányok nagyon jó fejek, a gólyatáborban is végig velük voltam, kár, hogy nem jöttél, egészen jó volt… – csevegett, egyik témáról a másikra váltva. Nagyon kellett figyelnem, hogy követni tudjam, szinte lesokkolt a sok mondandójával. – Én, én ezt a helyet választottam… – nyögtem ki végül, a padomra utalva. Mivel láttam, hogy ez annyira nem tetszik neki, gyorsan hozzátettem: – Én is a második legjobb felvételit írtam. Tudod, ugyanannyi ponttal, mint te. Oké, én ezt barátkozó megjegyzésnek szántam, merthogy akkor lenne rögtön témánk vagy ilyesmi. Beégtem, mert Kinga egyébként is besértődött azon, hogy nem ültem át vele egy másik padsorba, és az is látványosan megrázta, hogy ugyanannyi ponttal vettek fel, mint őt. – Jó, ha nem akarsz elülni innen, akkor ideülök a középső padsorba, melléd – mondta, majd elég durván rászólt a padon fekvő lányra. – Virág! – Mi az? – nézett fel álmosan. Komolyan, szerintem nem színlelt, tényleg elaludt. – Ülj át egy másik padhoz, mert mi Renivel egymás mellé szeretnénk ülni – közölte. Virág megvonta a vállát, és már tápászkodott is fel, amikor közbeszóltam. – Ne küldd el, ő előbb jött, és ezt a padot választotta! Annyira nem fontos, hogy egymás mellé üljünk, nekem teljesen mindegy, hogy ki ül a mellettem lévő padban. Kinga úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. – Hát jó! – dobta át a haját sértődött mozdulattal a válla fölött. – Akkor üljetek csak egymás mellett. Mit érdekel engem! – közölte megbántva, és átment a fal melletti padsorhoz. Lecsapta a táskáját, látványosan dúlt-fúlt, majd megpillantotta az ajtóban ácsorgó lánycsapatot, akik rá vártak. A másik osztályból jöttek, puszival

köszöntötték Kingát, és cseverésztek. Na, ennyit az első benyomásról. Egy ideig tuti nem számíthatok arra, hogy menő legyek, mivel a rövid időn belül biztosan népszerűvé váló Kinga barátságát elutasítottam azzal, hogy megvédtem egy alvó emót. Biztos, hogy nem vagyok normális! Aztán a többiek is beszivárogtak egymás után: egy csendes, alacsony srác (Gábor), aki zavartan, köszönés nélkül csak leült az előttem lévő padba, egy elég testes fiú (Zsolti), akinek a többiek látszólag nagyon örültek, és egy másik fiú (Dávid), sötét nadrágban és ingben, aki szünet nélkül a fülébe dugott headsettel beszélt. Pontosan nyolc órakor megszólalt a csengő, és egy középkorú, magas, vékony ember csukta be maga mögött az ajtót, majd kerek szemüvege mögül csillogó tekintettel meredt az osztályra. Haller Endre, az ofő. Azonnal kiszúrt – pedig behúzott nyakkal ültem, hogy ne keltsek feltűnést –, bemutatott az osztálynak, és sajnálatát fejezte ki, hogy nem mentem a gólyatáborba. – Az igazgató úr negyedkor mond beszédet, addig nézzük, kik hiányoznak – nézett körbe a teremben. – Cortez! – kiáltotta előre a középső padsor harmadik padjában ülő fiú, akinek füléből kilógott a zenelejátszó zsinórja. – Ricsi, először is ne kiabálj! Másodszor, tedd el azt a lejátszót – utasította kedvesen. Ricsi a vállát vonogatva, lazán kirántotta a füléből a fülhallgatót, és eltette. – Köszönöm. Tehát Antai-Kelemen Ádám hiányzik, de igazoltan, egész héten – mondta, majd belefirkált valamit a tanári zsebkönyvébe. Mikor végzett, felnézett. – Ki hiányzik még? – kérdezte újra. – Neményi – kiáltotta előre valaki. – Neményi Arnold… – motyogta az ofő, amikor kinyílt az ajtó, és egy fiú lépett be a terembe. Kócos haja belelógott az arcába, terepszínű hátizsákján a suli kitűzője mellett még legalább harminc másik jelvény volt. – Üdv – köszönt, és már indult is a helyére. – Egy pillanat! – szólt utána az ofő. – Arnold, talán kérj elnézést, és indokold a késésed! – próbálkozott szigorú stílusban.

– Elnézést – mondta a srác tettetett készséggel. – A késésem okát nem fejthetem ki bővebben, és a további kérdezősködés kimeríti a személyiségi jogok… – magyarázta. Az ofő sóhajtva félbeszakította. – Jól van, ezúttal eltekintek az igazolatlantól, de ne forduljon elő többet. Ülj a helyedre – mondta legyintve. Arnold körbenézett, még két szabad pad volt az egész teremben, az egyik a középső sor legutolsó padja, a másik pedig a mögöttem lévő. Habozás nélkül a középső sor utolsó padját választotta, elviharzott mellettem, hangosan bevágta magát a padba, elővett egy vastag könyvet, és ügyet sem vetve az osztályfőnöki órára, olvasni kezdett. Kicsit zavart, hogy egyedül mögöttem maradt egy üres hely, ami állítólag egész héten üres is marad. Az ofő az óráját megnézve bekapcsolta a tévét. A képernyő sötét volt, aztán néhány másodperc múlva, pontosan 8:15-kor megjelent az igazgató képe. – Köszöntök minden kedves régi diákot és a kilencedik évfolyam két új osztályát – kezdte a diri. – Az új diákok kedvéért, akik még nem ismernek személyesen, Charles Borrel igazgató vagyok, de nyugodtan szólíthattok Monsieur Borrelnek… A Borrel Károly túl hétköznapi lenne, úgyhogy az igazgató francia nyelven szereti hívatni magát. Monsieur Borrel.  Na mindegy. Rövid beszédét, amiben igazából csak köszöntötte a diákokat, az igazgatóhelyettes beköszöntője váltotta fel. Máday Emília – aki reggel az aulában csekkolta a ruházatot – szólt pár szót a folyamatosan bővülő és alakuló házirendről, mint például hogy tervezi belevenni a mindenféle technikai újdonságnak számító lejátszók listáját. Az ofő csendben elmagyarázta közben, hogy a diákok minden lehetőséget megragadnak arra, hogy kijátsszák a házirendet, például a „discman használata tilos tanóra közben” szerintük egyáltalán nem vonatkozik az mp3 lejátszóra, és az „mp3 lejátszó használata tilos tanóra közben” nem vonatkozik az iPodra. És így tovább. Ezért a házirend állandóan bővül, az igazgatóhelyettes pedig folyamatosan a netet böngészi, hogy képben legyen a legújabb lejátszókkal. Szerintem ez vicces. 

A tévében bemutatott köszöntés elhúzódott az első óra végéig. A szünet után – szünetben végig a helyemen ültem, és totál bénán néztem a többieket, akik egymással beszélgettek – az ofő folytatta temérdek mondandójának sorolását. Egy csomót diktált, ünnepeket, eseményeket, szülőiket és fogadóórákat… – Na jó, akkor nézzük a tanárokat és tantárgyakat – lapozott egyet a tanári zsebkönyvében, és már kezdte is a végtelennek tűnő diktálást. – Tehát a tanárok és tantárgyak. A kérdésem, hogy van-e olyan köztetek, aki nem tanult angolt. A jelen lévő tizenegyből kilencen feltettük a kezünket. – Rendben. Akkor a holnapi nap folyamán mindenképpen felkeresem a tanárotokat, Henry O’Realyt. Na ja. Én sem tanultam általánosban angolt, nyolc éven át francia volt az idegen nyelv, ami azért elég jól megy, sőt egész nyolcadikban még külön franciára is jártam, hogy felvegyenek a Szent Johannába, ahol egyébként a felvételi csak francia nyelven folyt. Angolul viszont egy betűt sem tudok.  Az ofő lediktálta az órarendet meg a tanárok nevét, kitöltette a belépőkártya-igénylő lapot, amihez hozni kellett igazolványképet, a sulibox-igénylő lapot (a folyosón elhelyezett szekrény), meg ilyesmik. A következő szünetben már éhes voltam, úgyhogy elővettem a táskámból a szendvicseket, amiket anyu készített. Sajna túl sok majonézt tett bele, amit beszívott a zsömle, és elég fura állaga lett. Rémes volt. Miközben beleharaptam, észrevettem, hogy Virág engem néz. Ránéztem, hátha úgy megszólal, de csak nézett. Közben Kingáért megint bejött a másik osztály lánybandája, és elhívták magukkal a büfébe. Ha nem védem meg Virágot, akinek különben tényleg mindegy, hogy hol ül, akkor engem is hívtak volna. Mindegy. – Kérsz egy szendvicset? Nekem anyu kettőt csinált, és hát nem túl jó – vallottam be őszintén. Virág elfogadta a másik szendvicsem, sőt úgy láttam, hogy még ízlik is neki. Reméltem, hogy a szendvics elfogyasztása után majd beszélgetünk vagy ilyesmi, mert teljesen cikinek tartottam, hogy az osztályban mindenki beszélget valakivel, csak én ülök néma csendben. Pechemre mikor Virág megette a szendvicset, szó nélkül

visszafeküdt a padra. Virág egyébként fura lány, látszólag szótlan (vagy csak nagyon álmos), totál emó, fül alattig érő, nagyon sötét, szinte fekete színű haja a szemébe van fésülve, úgyhogy az sem biztos, hogy lát. Kínosan telt a szünet, ezért elővettem a táskámból az egyetlen dolgot, amit ma suliba vittem, A legyek urát. Alig olvastam egy oldalt, amikor valaki kivette a kezemből. Riadtan felnéztem. Neményi Arnold a borítót nézve tartotta a könyvemet. – Ismered? – kérdeztem óvatosan, mert nem tudtam, miért vette el. Lehet, hogy csak elfut vele, és ki fog cikizni, de lehet, hogy érdekli. Ki tudja? Szerencsémre az utóbbiról volt szó. – Már rég kiolvastam. Jó könyv – adta vissza. Mielőtt elkezdhettem volna beszélgetni, Arnold sarkon fordult, és már a helyén is volt. Felemelte a borzalmasan vastag könyvét, fellapozta, és már el is tűnt mögötte az arca. Mindegy, legalább pár szót váltottam valakivel, a „Kinga-esettől” és Virág dünnyögésétől eltekintve. A másik két óra ugyanúgy telt, az ofő próbált mindent elmondani, ami fontos lehet, de a végére már ő is, velünk együtt, totál lefáradt. Ezermillió dolgot jegyzeteltem le. Fél tizenkettőkor kicsengettek a negyedik óráról. Anyu már várt rám a suli előtt. Ahogy beszálltam a kocsiba, hihetetlenül megkönnyebbültem. Túléltem az első napot. Anyu hazavitt, de összesen pár szót váltottunk csak, mert vissza kellett mennie a meteorológiai intézetbe. Nem igazán láttam értelmét, hogy csak azért feljött értem a hegyre, hogy hazavigyen, ami sétálva sincs több mint negyedóra, úgyhogy próbáltam meggyőzni, hogy ez azért holnaptól egyedül is menni fog. A délután nagy részét a lediktált dolgok átnézésével és megemésztésével töltöttem, mert kicsit soknak tűnik, amit hirtelen ránk zúdítottak. Aztán elővettem A legyek urát, és egészen estig elvoltam vele, amikor is anyuék hazaértek. (Na jó, időközben, csak úgy, merő véletlenül megnéztem a netes közösségi portálokon néhány osztálytársam adatlapját. De senki nem jelölt be. ) Vacsora közben a szüleim szerettek volna mindent megtudni, így részletes beszámolót tartottam arról, hogy az ig. helyettes milyen szigorú, meg hogy az angoltanárom szó szerint angol tanár,

meg azt is, hogy az előttem ülő fiú, Jacques francia, és törve beszél magyarul. Meg úgy általában mindenről beszéltem, a szünetekben felcsendülő sulirádióról, a különböző programhetekről, meg úgy összességében a suliról, anyuék meg hallgattak, csak hallgattak, és hallgattak. Mert be sem állt a szám. – Reni, annyira örülünk, hogy pozitív csalódás volt az első napod. Reméltem, hogy így lesz – állt fel anyu, és a konyhába indult. – Ki kér pudingot? Apuval összenéztünk, és láttam, hogy óvatosan megrázza a fejét, amin én hatalmasat nevettem. – Á, bőven jóllaktunk mindketten. Talán majd később – válaszolt helyettem is. Anyu döbbenten megállt a konyhapultnál, és ránk nézett. – Biztos? Hazafelé vettem – mutatta fel a kezében tartott, dobozos desszertet. – Mégis kérünk – bólintott apu, én meg újra felnevettem. – Remélem, nem azért kértek, mert nem én csináltam… – tette le elénk anyu. – Dehogy! – vágtuk rá egyszerre. Ez így elég gyanús volt. Bepakoltam holnapra, aztán beírtam a naplóm elejére az ülésrendet, amit Virág firkált le nekem napközben. Megpróbáltam a neveket arcokhoz kötni, ugye, Antai-Kelemen Ádámon kívül elvileg mindenkit láttam ma. Nagyjából sikerült beazonosítanom a többieket a klikkesedés alapján, ami már első nap érezhetővé vált. Ricsi, Dávid és Zsolt ma minden szünetben együtt voltak, tuti, hogy Cortez majd hozzájuk csapódik. Robi és András (akik általánosba is együtt jártak) valami számítógépes játékról vitatkoztak, azt hiszem, a vita a táborban kezdődhetett, és még mindig nem ért véget. Gábor szinte egész nap csendben volt, csak egyszer láttam Jacques-kal, amikor csengetés után egyszerre indultak ki a teremből. Kinga az összes szünetet a másik osztályban tanuló lányokkal töltötte, Virág aludt, Arnold pedig csendben olvasott. Hát, úgy nagyjából ennyi. Első nap a suliban: 5/4.

Kinga: 5/1 – láttam, amikor eljöttem, hogy összesúgott a hátam mögött a másik osztállyal.  Ricsi, Dávid és Zsolt: 5/5 – már most a legmenőbbek az osztályban. Igazolványképem a diákban és belépőkártyán: 5/2 – szörnyű lett. A legyek ura-. 5/5. Ofő: 5/4 – lelkes. Néha talán túl lelkes.  Szeptember 2., kedd Reggel megint apu vitt suliba. A portán mondták, hogy a titkárságon átvehetem a belépőkártyám, úgyhogy egyenesen odamentem. Két osztálytársammal is találkoztam (Robi és András), akik a sorban álltak. Mikor sorra kerültem, a titkárnő megkérdezte a nevem, és kiadta a szekrényemhez tartozó számkombinációs lakatot, a diákomat és a belépőkártyámat, amit azonnal feltettem a táskámra lógatott Szent Johannás passtartóra. Láttam az idősebb diákoknál, hogy ők is így csinálják. A folyosón lévő suliboxok közt megkerestem a sajátomat – az enyém pont Virág szekrénye mellett van –, és feltettem rá a lakatot. Miközben bepakoltam a tesicuccom meg néhány tankönyvet, láttam, hogy Virág a nyitott szekrényajtaja előtt áll, kihúz egy hatalmas celluxcsíkot, majd a fogával letépi. – Mit csinálsz? – kérdeztem, mert elképzelésem sem volt. – Képeket ragasztgatok a szekrényembe – válaszolta. – Megnézhetem? Szó nélkül arrébb állt, hogy belenézhessek. A szekrénye belül különböző együttesek posztereivel és kivágott képeivel volt dekorálva, meg mindenféle halálfej, csillag és szív matricákkal, szigorúan fekete-pink színekben. – Klassz – ismertem el, és elhatároztam, hogy én is kitapétázom a sajátomat. Na, nem ilyen bandák képeivel. De akkor mivel? – Szerinted melyik a jobb? P!AtD, MCR, FAB vagy TH? Én általánosban a TH-t szerettem, de már nem, most FAB-fan vagyok

– közölte. Arcába fésült haja miatt csak a bal szemével nézett rám, de azzal kérdőn. – Hát – néztem vissza rá tök bénán. – Nem tudom, mit jelentenek ezek a rövidítések – ismertem be. – Együttesek. – Nem ismerem – ráztam meg a fejem. – Ha akarod, küldök neked pár linket, videoklipekről… – vonta meg a vállát. – Oké, köszönöm – bólogattam, és magamban hálát adtam Virágnak, amiért nem csúfolt ki, hanem teljesen normálisan felajánlotta, hogy elküldi, és akkor megnézem. Ez rendes volt tőle. Az általánosban állandóan halálra cikiztek, mert zenékkel sosem voltam úgy igazán képben. – Neked ő a kedvenced? – néztem be újra Virág szekrényébe, ahol egy pasi képe legalább harmincszor volt felragasztva. – Ő Pete Wentz! A Fall Out Boy gitárosa. – Aha. Értem – bólintottam. Megint tanultam valamit. Otthagytam Virágot, aki egyre hosszabb darab ragasztócsíkokat tépkedett le a fogával, és bementem a terembe. A keddi órarend nem tűnt olyan keménynek, ráadásul irodalommal kezdtünk, amit kifejezetten vártam. – Sziasztok – köszöntem úgy általánosságban mindenkinek. Már egyáltalán nem fürkésztek olyan kíváncsi tekintettel, mint tegnap, csak visszaköszöntek, mint egy régi ismerősnek. Átmentem a tanári asztal és az első padok között, közben kissé lehajoltam, mert Robi és András egy-egy padon ülve tévéztek. Letettem a táskám a padom mellé, előszedtem a könyvem, és olvasni kezdtem, csak néha néztem fel, egyszer, amikor Dávid – vagy, ahogy a többiek hívják, Dave – berontott a terembe headsettel a fülében, és valakivel nagyon tárgyilagos hangsúllyal beszélt, egyszer pedig, mikor Kinga megérkezett. Ahogy belépett, rögtön zavarba jöttem, sajnos egy nap elég volt ahhoz, hogy felmérjem, azzal, hogy tegnap nem barátkoztam össze vele, végleg elbúcsúzhatok a menő társaságtól. Már a megjelenése is olyan, hogy tudom, borzalmasan rövid időn belül a suli egyik legnépszerűbb arca lesz. Eleve, a második legjobb felvételi –

velem holtversenyben – bizonyítja, hogy van esze, de ehhez még egyfajta sznob mentalitás is társul meg az önbizalomról árulkodó testtartása, a hosszú, dús barna haja, amit fájdalmasan szoros copfba kötött, meg a galléros fehér blúza, a sötétkék farmerrel és szandállal. Ahogy belépett, az őt kísérő a-s lányok még bejöttek a terembe hozzá pár percre. Kinga zavartalanul leült az első padba, a helyére, és kirámolta a tolltartóját, füzetét és irodalomkönyvét. A tolla végét rágva hátrafelé forgolódott, látszólag társaságot keresett a becsengetésig, arra a két-három percre. A könyvem felett éppen felnéztem, és találkozott a tekintetünk. – Renáta, miért nem inkább a kötelezőt olvasod? – kérdezte, amikor összehúzott szemével leolvasta a kezemben tartott könyv címét. Na, tessék. Abszolút kötekedni próbált, plusz soha, senki nem hív Renátának, csak ha mérgesek rám. – Mert már kiolvastam mindet a nyáron – válaszoltam. – Én is – felelte fél szemöldökét felvonva. – Klassz – zártam rövidre a beszélgetést, egyrészt, mert nem értettem a harag okát, másrészt meg az egész osztályt átkiabáltuk, mivel két egymástól igen távoli helyen ülünk. – Ti mindent kiolvastatok a nyáron? – szólt közbe Zsolt, aki az irodalomkönyvvel a kezében felült a padjára, és lapozgatni kezdte. Hátulról előre. – Igen – felelte Kinga helyettem is. Így, hogy az egész osztály minket nézett, én inkább nemet mondtam volna. De ciki. – Ricsi, megvan, kik írják a házi dolgozatokat – röhögött fel Zsolt ránk mutatva. Ricsi, aki egy fingerboardot (kis gördeszka, amit az ujjával hajt) tologatott a padján, felnézett. Én azonnal elvörösödtem, mivel Ricsi először vett észre, amióta osztálytársak vagyunk, és ugyanazzal a közönyös tekintettel tovább is fordult. De azért egy pillanatra látott. Szerintem. Kinga felállt, fél lábbal a székére térdelt, és a fejét csóválva válaszolt Zsoltnak. – Sajnálom, de semmilyen házi dolgozatot nem írok, csak a sajátomat. De ne félj, ha most elkezded olvasni az első kötelezőt, év végére legalább a feléig jutsz – magyarázta, majd vigyorogva

hozzátette. – Mármint a könnyített kiadásról beszélek, természetesen. A teremben lévők huhogva fordultak egy emberként Zsolthoz, aki nem gondolkozott semmilyen frappáns válaszon, egyszerűen Kinga szemébe röhögött. Ez hatásos volt. Jó tudni, hogy a gólyatáborban így összebarátkozott mindenki. A csengő megszólalt, így eltettem a könyvem, és előszedtem az irodalomholmim. Kinyitottam az új füzetem, és az üres első oldalt néztem. Elhatároztam, hogy mindenféleképpen szépen írok majd, legalább az első oldalon. Utána már úgysem tudom tartani, mert a tanárok mániája, hogy minden órával egyre gyorsabban diktálnak, ami a kézíráson is meglátszik. Virág rontott be a terembe. – Csöngettek? – nézett körbe bambán, haja a fél arcába lógott, így nem igazán lehetett megállapítani, hogy kitől kérdezi. Valószínűleg bárkitől. – Ébresztő, már két perce – vágta rá Kinga, és direkt fújtatott egyet, mintha csak fárasztaná. Virág szó szerint levágódott a mellettem lévő padba, és lehajtotta a fejét. Meglepetésemre nem rögtön az irodalomtanár jött, hanem az ofő, aki elkért minket az első tíz percre, „rengeteg megbeszélnivalónk van” indokkal. – Vágjunk is bele! A tegnapi napon számtalan dolgot elfelejtettünk átbeszélni. Először is… Nyílt az ajtó, és Arnold botorkált be, egyáltalán nem zavartatva magát. – Neményi! – fordult hozzá az ofő. Arnold kedvtelenül megfordult. – Négy percet késtél. – Elnézést, lerobbant a busz – vonta meg a vállát. – Tudom, hogy édesapád hozott iskolába, autóval – tette csípőre a kezét az ofő. – Valóban, de előttünk lerobbant egy busz. Idő volt kikerülni – közölte. Az ofő végiggondolta ennek a valószínűségét, majd inkább legyintve elengedte, és miközben Arnold a helyére ült, izgatottan folytatta.

– Először is, mindenki írja fel egy lapra a szülei elérhetőségét, a hátsó padokból kezdjék összeszedni! Ez a rutinnak számító feladat kisebb bonyodalmat okozott, mert, ahogy végigmondta a mondatot, a tizenegyből heten feltették a kezüket. – Tessék, Virág – szólította fel az ofő elsőként. – Tanár úr, a szüleim elváltak, kiét írjam fel? Virág kérdésére vele együtt hatan letették a kezüket. – Elvált szülők esetében mindkét elérhetőséget kérem. – Az ofő észrevette, hogy még egy jelentkező van, Arnold. – Tessék, Arnold. – Az lenne a kérdésem, hogy milyen biztosíték van arra, hogy az általam leírt adatok harmadik fél felé nem kerülnek ki. – Biztosíthatlak róla, Arnold – válaszolta kissé unottan az ofő. Az az érzésem, hogy ők sokat beszélgethettek a gólyatáborban, pont eleget ahhoz, hogy az ofő Arnold minden kérdésére és válaszára kellőképpen felkészülhessen. – Csak mert az adatok, amiket kér, roppant bizalmasak, elvégre elérhetőségekről van szó, amit ugyebár… – Arnold – szakította félbe az ofő nagy nehezen. – Mi lenne, ha csak lefirkantanád? – Szóval biztosít arról, hogy bizalmasan kezeli az adataimat? – Igen. Biztosítalak. Írásban szeretnéd? – Megköszönném – bólintott Arnold. Mi mindannyian visszatartott nevetéssel, mosolyogva figyeltük, ahogy az ofőből totál bolondot csinál. Igen sikeresen. Mikor vége volt ennek a kis színjátéknak, az ofő rögtön hadart is tovább, másodpercenként ellenőrizve az óráját, hogy mennyi időnk van. Gyorsan elmondta, hogy a plakáttartókba, amik üresek, hozhatunk posztert, de figyelmeztetett, hogy „ízléses, kilencedikes osztály falára valót”. Végigkérdezte, minden rendben van-e a belépőkártyákkal és suliboxokkal, meg ilyesmi. Igazából nagyon rendes volt, igyekezett mindent észben tartani, talán kicsit túl is pörgött. Már majdnem kiment az ajtón, amikor visszajött.

– Majd elfelejtettem. A tanárok helyzetét megkönnyítendő, kérlek titeket, hogy a neveteket írjátok fel egy papírra, és tegyétek jól láthatóan az asztalotokra, kitámasztva, hogy a kollégák minél hamarabb megtanulják a neveteket – szólt, majd hatalmasat sóhajtott. – Igen, Arnold? – Tanár úr, már nem azért – vakargatta meg a homlokát a tollával Arnold. – De mindkét kilencedikes osztály tizenkét főből áll, az összesen huszonnégy. Mégis mennyi ideig kell kis táblákkal magunk előtt ülni, mert véleményem szerint huszonnégy nevet megjegyezni nem olyan nagy dolog. Természetesen ezzel nem degradálni szándékozom, csak egy szimpla kérdés. Az ofő és egy magas, sápadt férfi (a magyartanár), aki Arnold mondandója közben állt meg az ajtóban, összeráncolt szemöldökkel nézték. – Nem tudom, Arnold, nem tudom. Csak tedd, amit mondok – legyintett az ofő, és már félre is állt, hogy beengedje a magyartanárt. Az új tanár jelenléte egy pillanat alatt elcsitította az osztályt, mindenki némán nézte, ahogy lepakolja a tanári asztalra a holmiját, és sötét pillantással mered az osztályra. – Ki használta a degradál kifejezést? – kérdezte mindenféle bevezetés nélkül. Arnold unottan feltette a kezét, alkarját a fején támasztotta, mintha csak nehéz lenne. A magyartanár reakció nélkül folytatta. – És ki tudja, hogy mit jelent? Automatikusan feltettem a kezem, rajtam kívül pedig csak Kinga jelentkezett. Nem volt túl meggyőző a többi, nyakukat behúzó osztálytársunk előtt. Bár tényleg tudom a szó jelentését, ez úgy jött le, mintha nem kéne vele dicsekednem. A tanár szúrós szemekkel pásztázott minket, majd gyorsan megpördülve felfirkantotta a szót a táblára, és kétszer aláhúzta. – Mit jelent? A világosbarna hajú lány! Az én lennék. Köhintettem egyet, és zavartan beletúrtam a hajamba. – Lealacsonyít, leminősít – feleltem halkan, de a síri csendben mindenki tisztán hallhatta.

Kinga leengedte a kezét, és felvont szemöldökkel fordult vissza maga elé. – Nagyon szép, köszönöm – bólintott a tanár, én pedig rögtön lejjebb csúsztam a széken. Strébernek tűnni az első héten. Jaj. A tanár letörölte a táblát, majd felírta a nevét, Kardos Kálmán, és adott pár percet, hogy megcsináljuk a kis táblát a nevünkkel, amit az ofő kért. Aztán belecsapott a közepébe: kinyittatta a szöveggyűjteményt és a tankönyvet. Én tényleg behúzott nyakkal ültem egész órán, nem tudtam, hogy a nagyrészt mögöttem ülő osztálytársaim hányszor súgtak össze vagy gúnyolódtak, mindenesetre rémképeket láttam, alig tudtam koncentrálni. Általánosban éppen eleget csúfoltak, mert sokat olvasok, és igen sokszor próbáltam megvédeni magam, bár az „olvasás egyáltalán nem ciki” elvemmel teljesen egyedül voltam. Csengetés után egyszerre bolydult fel az osztály, mindenki pakolászni kezdett, Kardos pedig a hóna alá vágta a naplót, és egy pillanatra megállt. – Ti, hárman! – mutatott sorban egymás után először rám, aztán Arnoldra és Kingára. Mintha csak rosszat tettem volna, lehajtott fejjel másztam ki a padomból, és úgy kullogtam a tanári asztalig. Mindhárman eléggé megdöbbenve álltunk a tanár előtt. – Ajánlom figyelmetekbe az olvasókört. Ez a szakkör hétfőnként az iskola könyvtárában van. Jövő héten, a „nyílt szakkörök hetén” el is jöhettek, addig pedig ajánlom figyelmetekbe az iskola könyvtárát. A Szent Johanna igen nívós könyvtárral büszkélkedhet, a nyáron teljesen felújították, és folyamatosan bővül. Gondoltam, titeket érdekelni fog – magyarázta. – Tanár úr, én sajnos nem érek rá, edzésem van – rázta meg a fejét Kinga. – Rendben. – Versenyszerűen lovagolok, többször indultam már díjugratóversenyen, sikerrel – kezdte mesélni.

– Gratulálok – vigyorodott el Kardos erőltetetten, miközben látszott rajta, hogy elmondta, amit akar, szíve szerint már menne is. Én csak mosolyogva bólintottam, és inkább visszamentem a padomhoz, nem sok kedvem volt Kinga díjugratását hallgatni. A többiek egész szünetben „kegyetlen Kardosról”, „megbuktat Kardosról” és „pótvizsgán is megbuktat Kardosról” tanakodtak. Én nem szóltam bele, csak hallgattam őket, a világért sem mondtam volna meg, hogy nekem tökre szimpi. Az irodalom után még öt óra volt, két francia Alphonse Durand tanár úrral (akinek Jacques igazán örült, mert végre mindent értett), egy földrajz Farkas Evelin tanárnővel, aki laza órát tartott, leginkább ismerkedtünk, egy töri Barka Gabriella tanárnővel, aki egyáltalán nem akart ismerkedni, hanem lediktált úgy hatoldalnyi anyagot, és végül ismét negyvenöt perc Alphonse Durand-nal, az első franciakultúra-óránkon. Az utolsó csengő után mindenki felpattant és hazament. Én pedig, mivel kibuliztam, hogy se anyu, se apu ne jöjjön értem, úgy döntöttem, megnézem a könyvtárat. Könnyen megtaláltam, elmentem a titkárság előtt, át egy folyosón a Gyengélkedő feliratú ajtó mellett, végül jobbra kanyarodtam, és meg is lett. Kardos tényleg nem túlzott, a suli könyvtára zseniális. Félkör alakú terem, hatalmas tér, hosszú és magas polcok roskadásig könyvekkel. Igazán nekem való. A könyvtáros néni egy tölgyasztal mögött ült, és a számítógépen pötyögött, de az érkezésemre felnézett. Az adatbázisban megkerestük a nevem – segítettem, mert úgy láttam, hogy nehezen megy neki –, aztán belevetettem magam a böngészésbe. Éppen egy Dickens-könyvbe olvastam bele, amikor valaki megállt mellettem. – Kiveszed? – kérdezte Arnold, felemelve a könyvet, hogy megnézhesse a borítóját. – Igen. Te mit találtál? – kérdeztem vissza Arnoldtól, mert láttam, hogy a kezében tart egy vastag könyvet. – Molière, francia kiadás. Nem rossz, jó nehéz. – Ha már francia suliba járunk – vonta meg a vállát. – Menni fog franciául? – kérdeztem mosolyogva.

– Simán – felelte. Nagyképűnek tűnt, és az is volt. Na de tényleg van mire. A könyvtáros néni bepötyögte mindkettőnk választott könyvét, mi pedig egész jót vitáztunk közben. Arnold eszméletlenül okos srác, de nagyon nehéz stílussal. Mindenbe beleköt, mindent jobban tud, mindent megmagyaráz. De mivel ő az első, aki szóba állt velem, mindegy, örültem a társaságának. Mikor kimentünk, szinte beleütköztünk Kardos tanár úrba, aki csak egy nehézkes mosollyal nyugtázta, hogy megfogadva a tanácsát megnéztük a könyvtárat, aztán ki is került minket, és továbbment. Arnoldnak esze ágában sem volt megvárni, amíg visszamegyek a szekrényemhez a táskámért, egyszerűen otthagyott. A folyosók csendesek voltak, visszhangzottak a lépéseim, ahogyan sietve a suliboxok felé indultam. Meglepetésemre a szekrényem melletti ajtó tárva-nyitva állt, a cellux ragasztó nyikorgó tépései hallatszottak belőle. – Virág? – kérdeztem, amikor megálltam mögötte, és láttam, hogy beült a szekrényébe, úgy ragasztja fel a képeket a szekrény plafonjára. – Kész vagyok. Segíts – nyújtotta a kezét, mire megragadtam és kihúztam. – Eddig ragasztgattad? – hajoltam be, hogy megnézzem, mit művelt. A szekrénye belseje totál ki lett plakátolva, egy centiméter szabad hely sem maradt. – Aha – bólogatott. – Te merre voltál? – A könyvtárban. Ennek a sulinak valami elképesztő könyvtára van. Virág elkerekedett szemekkel bólogatott, azt hiszem, nem értette, hogy ez miért olyan jó. – Mész haza? – kérdezte. – Igen. – Merre? – Fel a hegyre – mosolyodtam el.

Észbe se kaptam, és már együtt léptünk ki a hűvös aulából a forró, szeptemberi napsütésbe. Virág a fölöttünk lévő utcában lakik, úgyhogy egészen hazáig jött velem, de amíg ő beszélve, könnyedén trappolt felfelé a lejtőn, addig én kétszer is megálltam, mert szúrt az oldalam. – Hol laktál ezelőtt? – Síkságon – vágtam rá lihegve, és valóban, ehhez a budai utcához képest a pesti környék annak tűnik. – A francia nyelvet szeretem, az nem gond, a felvételi is jól sikerült, de csak az írásbeli részét értékelték, úgyhogy épp csak felvettek – mesélte tovább Virág a történetét. A felvételijének a történetét, meg úgy egyébként is, a történeteit. Egész úton csak hallgattam, úgy tűnt, hogy beszélgetős kedvében van. Elmondta, hogy nemrég váltak el a szülei, és amikor megtudta, három hónapig nem szólalt meg. Egyáltalán. Semmit. Szerinte ez rosszul jött ki, mert a felvételi pont közben volt, és a három helyből, ahová beadta a jelentkezését, csak a Szent Johannába vették fel. Ide is épphogy, mert az írásbelije jó lett, de a szóbelin nem szólalt meg, így nem tudtak vele mit kezdeni. A ponthatáron volt, de Borrel igazgató úr, miután Virág szülei beszéltek vele, megértette, hogy ez egy nehéz periódus, és felvette Virágot a határérték ellenére, azzal a feltétellel, hogy szeptemberben már biztosan beszélni fog. – Hogy bírtad ki, hogy nem szólaltál meg három hónapig? Nem rekedtél be? – csodálkoztam séta közben, állandóan azon tanakodva, vajon hogy lehet azt kibírni. – Nem, ha egyedül voltam, énekeltem. De máskor egyáltalán nem beszéltem. – Egy szót sem? – Egy szót sem. Jellemző. Az osztályban rajtam kívül két lány van. Az egyik okos, menő, már a második nap egy csomó barátja van másik osztályból, sőt felsőbb osztályokból is. De nem, én nem vele barátkoztam össze, hanem inkább hazasétálok egy emóssal, aki három hónapig néma volt, mert sokkot kapott a szülei válásakor. Mindegy, ez az én formám.

– Itt laksz? – nézett fel a házunkra, amikor megálltunk a kapuban. – Igen. – Szép. – Köszi. Valamiért úgy éreztem, hogy nem akar elmenni. – Akkor holnap találkozunk. Szia – köszöntem el, és bementem. Virág, attól függetlenül, hogy hétágra sütött a nap, és legalább huszonnyolc fok volt, feltette a pólója kapucniját, az arcába húzta, és mellkasa előtt összefont karokkal elbaktatott tovább, fel a dombon. Én annyira nem, anyu annál inkább örült annak, hogy szereztem egy „kis barátot” magamnak. Ezt vacsora közben tárgyaltuk meg, és amíg én beszéltem, igyekeztem a villámmal addig bökdösni a sült húst, amíg valamilyen csoda folytán el nem tűnik. Sajna odakozmált, és fekete volt, apu a beszámolóm alatt végig a fekete részt próbálta lekaparni a késével. Sikertelenül. – Reni, nyugodtan áthívhatod a kis barátnődet, szívesen megismernénk – lelkesedett anyu. – Nem, nem a barátnőm. Csak beszélgettem vele. – És az a másik kislány, hogy is hívják? – töprengett anyu. – Kinga! Vele jól kijössz? – Khm – vakargattam meg a homlokom. – Még nem igazán volt alkalmunk… – kezdtem, de be sem fejeztem a mondatot. Minek? Persze hogy minden szülő azt akarja, hogy a menő, okos osztálytársakkal barátkozzon össze a gyerekük. Na de erre mennyi az esély? Még gyorsan beszámoltam a magyartanárról meg a napomról úgy dióhéjban, aztán a szobámba készültem. – Befejeztétek a vacsorát? – kérdezte anyu csodálkozva. Apu tányérja hasonlított az enyémre. Érintetlen volt. – Igen – feleltük egyszerre. – Hát jó, ha kértek még, akkor… Végül inkább nem kértünk. Valamikor este összefutottam apuval a konyhában, mindketten gyárilag előállított ételt kerestünk, olyat, ami ehető.

– Reni – köszönt kissé zavartan. – Mit csinálsz? – Semmit. És te? – kérdeztem vissza. Egy fél pillanatig farkasszemet néztünk, aztán automatikusan félreállt, hogy odaférjek mellé, és kipakoltuk a hűtőt. – Még sajtot? – nyújtottam felé. – Jöhet. Késő esténként apuval gyakran összefutok a konyhában. És mindketten falazunk egymásnak. Egy gyors szendviccsel a kezemben visszasomfordáltam a szobámba, és pár percre bekapcsoltam a gépet. Három e-mailem jött, kettő a közösségi portálról, hogy ismerősnek jelöltek. Arnold és Virág. A harmadik e-mailem pedig már egyenesen Virágtól jött, kilenc YouTube videót csatolt, a kedvenc zenekarjainak a klipjeit. Hosszú nap: 5/2 – fáradt vagyok. Sulikönyvtár: 5/5 – rengeteg könyv. Virág kedvenc dalai: 5/2 – nem túl jók. Holnap tesi: 5/1 – jaj! És kémia: 5/1 – jaj! És angol is: 5/1!  Szeptember 3., szerda Már kora reggel fülledt idő volt, párás és nehéz. Anyu a hűtőn hagyott üzenetet, hogy mindenképpen vigyem magammal az esőkabátom. Furcsa volt a szikrázó napsütésben magammal cipelni, na de ki vitatkozik egy meteorológussal? A suli előtt a diákok csoportokba verődve ácsorogtak. Ricsit azonnal felismertem, idősebbekkel, tizenegyedikesekkel beszélgetett, fél lábán támaszkodott, másikkal a gördeszkáján taposott, és ide-oda tologatta. Köszönés nélkül mentem el mellette, mivel nekem háttal állt, nem akartam beégni, hogy esetleg ráköszönök, nem köszön vissza, és kinevetnek. Pechemre pont mikor beléptem a kapun, utánam jött, úgyhogy zavartan hátrafordultam.

– Szia – mosolyodtam el félénken. Komolyan, úgy nézett rám, mintha először látna. – Osztálytársak vagyunk – tettem hozzá gyorsan, bár teljesen megalázó volt az egész. – Ja – bólintott. És itt be is fejeztük a beszélgetést. Az aulában Máday igazgatóhelyettes a nélkülözhetetlen vonalzójával állt, és ha éppen nem tudta alkalmazni – mert senki nem jött rövid szoknyában –, akkor arra használta, hogy az aulát átordítva a kiszemelt személy felé bökjön vele. Pont, mint a mi esetünkben. – Megállni! Már megint lefagytam, a döbbenettől kővé dermedten álltam, és gyorsan végigmértem magam, hogy mi lehet a gond. Sötétzöld rövid ujjú póló, trapézfarmer, zöld tornacipő. Semmi olyan, amihez vonalzó kell. – Fiatalember, a gördeszkáját nem szándékozik az épületben használni, ugye? – Dehogy, Máday igazgatóhelyettes asszony! – rázta meg a fejét Ricsi, de szemébe lógó tincsei alatt óvatos mosolyra húzta a száját. – Én is így gondoltam. Pósa Richárd, ugye? Jaj, ne. A suliban keringő „városi legenda” alapján, ha Máday egyszer valakinek tudja a nevét, arra nyomós oka van. – Igen – bólintott Ricsi. Kétségtelen. Elkapták. Egymás mellett mentünk fel a lépcsőn, és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: – Honnan ismer az igazgatóhelyettes? Menet közben, fejét félrebillentve nézett rám. – Ott volt, amikor átjelentkeztem. – Úgy érted, a felvételin? – Nem. Az átjelentkezésnél. – ismételte meg. Nem kérdezhettem többet, mert ahogy felértünk, lecsapta a deszkáját a földre, majd egy pillanat alatt a teremhez ért. Beültem a padomba, és előszedtem a Dickens-könyvet, amit a könyvtárból kölcsönöztem ki.

– Megnézted a videókat? – hajolt le hirtelen elém Virág. Teljesen ledöbbentett, először is azért, mert megijesztett, észre sem vettem, hogy már megjött, másodszor meg, máshogy nézett ki. A haja nem lógott a szemébe, hanem oldalt választotta el, hátul kicsit feltupírozta, az egyébként előrelógó tincseket pedig egy hatalmas, pink-fekete kockás csattal oldalra rögzítette. – Szia – köszöntem mosolyogva. – Más a hajad! – Igen, amikor jókedvem van, akkor oldalra csatolom, ha rosszkedvem van, akkor a szemembe fésülöm. De nézd! Csodálatos idő van! – kapta a szája elé a kezét, és ábrándozva meredt ki az ablakon. Nem is tudom. Az elmúlt napokban, sőt hetekben is ilyen idő volt, úgyhogy szerintem Virág hangulatához legkevésbé az időjárásnak van köze. – Na, szóval, megnézted a videókat? – Igen, köszi. – Na és? Olyan buta mosollyal várta a véleményem, hogy egy pillanatig haboztam. Eddig a szemébe fésült hajától nem láthattam, hogy sötét haja és szeme mennyire elüt a sápadt bőrétől. Ráadásul olyan nagyra nyílt szemekkel nézett rám, hogy hasonlított egy mangafigurára. – Nem rosszak. – Ugye? Láttad, Pete Wentz hogy néz ki? Most már tudod, ki ő? –Igen, azt hiszem – bólogattam. Próbáltam visszaemlékezni, hogy a sok ugyanolyan hajú és karakterű zenész közül melyik lehetett az az egy, aki ennyire különleges. Nem rémlett. – Nincs nálatok egy telefontöltő? – lépett hozzánk Dave, aki a fülébe dugott szerkezettel beszélt. Mindketten megráztuk a fejünket, Virág természetes, „sajnos nem tudok segíteni” mozdulattal, én meg inkább „suliban miért lenne nálam telefontöltő?” fejcsóválással. – Mindegy – legyintett Dávid, és már szólt is a készülékbe. – Apu, most lemerülök, dobd be a portára a töltőm, a következő szünetben lemegyek érte.

Először azt hittem, viccel, ezért elmosolyodtam. De nem viccelt, komolyan mondta, úgyhogy egy idő után a mosoly helyett értetlen arckifejezés ült ki a fejemre. A szünet utolsó perceiben váltottam pár szót Jacques-kal franciául, akinek a tarkóját harmadik napja néztem, de megszólalni még nem hallottam. Rögtön egy bókkal kezdte, megdicsérte a kifogástalan (ő mondta!!!!) kiejtésemet. Aztán, mivel annyira örült, hogy valaki beszélget vele, rögtön el is mesélte, hogy az apukája itt kapott munkát, jött vele Jacques is, és mert a Szent Johannába kizárólag francia nyelven folyt a felvételi, felvették. Az már más kérdés, hogy magyarul nem nagyon tud. Ezen nevettünk. És így bővül folyamatosan osztálytársaim listája, akikkel már váltottam szót. Hajrá. Az első óra nyelvtan volt Kardos tanár úrral, végig írtunk, és mondatokat elemeztünk. A következő órában kezdődött a vonulás. Összesen négy tárgy van, amit nem a saját termünkben tanulunk, a kémia, ami a laborban van a földszinten, az infó, szintén a földszinten, a tesi, át az udvaron a tornaterembe, és az angol, ami a nyelvi előadóban, a könyvtár mellett. A kémiával kezdtünk. A laborba lépve már begörcsölt a gyomrom, a kémia az egyik ősi ellenségem. Összesen három padsor, soronként két, hagyományos, szóval kétszemélyes paddal. Ösztönösen az utolsóba ültem, de kár volt. Amikor a tanár a labor egyik ajtaján – nem a bejáratin, hanem a tanári asztal mögötti ajtón át – belépett, rögtön véget is ért a padtársas móka. Mellém egyébként Virág ült, de maximum két percre. – Rendben – kezdett bele azonnal Gondos tanárnő, és felnyitotta a naplót. Először mindenki értetlenül összenézett: az nem lehet, hogy rögtön felelünk. Ráadásul annyira frusztrált a labor falain virító képletek és periódusos rendszerek táblázata, hogy legszívesebben kirohantam volna a teremből. A kémiaóra kicsit stresszel. Kicsit. – Na, most mindenki feláll. – közölte Gondos, és fél kezével megigazgatta élénkvörös, egybeálló haját. Úgy tűnt, mintha lenne rajta egy láthatatlan búra, ami ennyire összetartja. Természetesen egy emberként pattantunk fel, és a padok mellett várakoztunk. Az egész osztály.

– Itt nem ülnek a barátok együtt, bátrabbak elöl, lármásak hátul! – közölte, és vadul lapozgatta a naplót. – Párban mondom a neveket, aztán leültök. Az ülésrend nem változik. Rajta! AntaiKelemen és Bencze… Virág tanácstalanul körbenézett, majd szomorúan előreballagott a legelső padhoz, és beült. A tanárnő rá se hederített, folytatta a névsor szerinti párba sorolást. – Bernáth és Chatelain. Szegény Jacques először nem értette, mi van, aztán a nevét hallva Andris után ment, és leültek. – Felmayer és Haraszti! Szaporán, üljetek le! Nagy és Neményi, Pósa és Rentai, Szatmáry és Zsidák. Mindenkinek meglett a helye. Beültem Ricsi mellé, és az asztalon összekulcsolt kezekkel vártam, hogy mi fog történni. Mögöttem Kinga dühöngött, amiért ő elöl akart ülni, mellettem, a másik padban Arnold nyitotta ki a pad alatt a könyvét, és olvasni kezdett. Gondos igazán keménynek bizonyult, rekordidő alatt lezavarta az új ülésrendet, és már bele is kezdett volna, de Virág szomorúan álldogált a padja mellett. – Mi az? – kérdezte Gondos ijesztően közelről. – Nekem nincs padtársam. – Hogyhogy nincs? – Hiányzik – vonta meg a vállát szomorúan Virág. – De egyszer visszajön, nem? Vagy netalán nem? Hm? Mi? – förmedt rá Gondos. Virág rémülten visszaült a székére, és óra végéig meg sem nyikkant. Próbáltam figyelmesen jegyzetelni, de közben félszemmel Ricsit lestem, aki a fingerboarddal szórakozott egész órán, sőt a kicsöngetés előtt elvette a tolltartómat, és akadálypályának használta a kis gördeszkájához. Ahogy így hátulról elnéztem a többieket, szinte mindenki elfoglalta magát, Gondos pedig, mintha csak nem venné észre, hogy ki nem figyel rá, megállás nélkül diktált. Én jegyzeteltem. Becsülettel. Tényleg. Kémia után átmentünk angolra, a nyelvi előadóba. Három hosszú padsor, amiben négy hely van, mindegyik helyen egy

méretes fülhallgató, ami a tanári asztalon lévő lejátszóval van összekötve. Ebben az előadóban már nem volt ülésrend, úgyhogy természetesen a „kemény mag” bevágta magát az utolsó padsorba. Zsolti, Dávid és Ricsi beültek leghátra, foglalva a helyet az egész héten hiányzó Antai-Kelemen Ádámnak (Corteznek). Eléjük ült Arnold, mellé én, mellém Virág, Virág mellé pedig Jacques. A legelső padsorba került szegény Andris és Robi, akiknek nem maradt hely hátrébb, Kinga, aki bár elsőnek ért az előadóba, szándékosan oda akart ülni, és Gábor. Mindenki a padtársával beszélgetett, én a szünet utolsó perceiben előszedtem a szendvicsem, és megnéztem, mi van benne. Nem láttam attól a tubus majonéztől, amit anyu belerakott nekem. – Kérsz egy szendvicset? – ajánlottam fel Virágnak az egyiket. – Köszi. Anyukád csinálta? – Igen. – Milyen kedves! Ha ilyen szeretettel csinálta, akkor biztos nagyon finom – magyarázta kicsit szipogva. Arnold (bár ez nem jellemző rá) letette a könyvét, és előrehajolva, hogy lásson tőlem, összevont szemöldökkel nézett Virágra. Igazából mindketten furán néztük, mert még soha nem láttam, hogy valakit meghat egy majonézes szendvics. – Jól vagy? – kérdeztem, de hülyén éreztem magam. A következő pillanatban Virág letörölte a könnyeit, és nevetgélni kezdett. Arnolddal egymásra néztünk. – Mi baja? – Passz – ráztam meg a fejem. – Bocsánat, csak ez olyan szép. – A szendvics? – szólt közbe Arnold. – Nem, a gesztus – szipogta. – Virág, jártál már pszichológusnál? – kérdezte Arnold. – Igen, amikor nem beszéltem három hónapig – válaszolta. Arnold pislogás nélkül meredt rá, végül úgy döntött, hogy nem akar bővebben tudni semmiről, és felnyitotta a könyvét.

Még Virágot vigasztaltam, amikor becsöngettek. Bár már nem tűnt szomorúnak, azért féltem, hogy egy pillanat alatt összezavarodhat megint. Virág kicsit megdöbbentő. És megette a szendvicset. Ez még megdöbbentőbb. Az angoltanár, Henry O’Realy egy középkorú férfi, barna, stoppolt könyökű zakóban. Kedves arca van, meg szerintem vicces is. Kár, hogy egy szavát sem értem. Ott elakadtunk, hogy bejött, köszönt, és kérte, nyissuk ki a könyvünket. A jelen lévő tizenegyből csak ketten tanultak angolt, Arnold és Jacques (plusz Cortez, mint megtudtam). Mivel Arnold nem akart segíteni, mert éppen olyanja volt, Jacques fordított nekünk, mert a tanár csak angolul beszél. Igen ám, de Jacques meg magyarul nem nagyon, ezért angolról franciára fordította, a franciát meg már végre le tudtuk fordítani, és akkor így kicsit bonyolultan, de kinyitottuk a könyvünket. Érdekes óra volt. A tesi még érdekesebb. A kémia után ettől tartottam a legjobban. A két kilencedikes osztály összevonva tornázik, külön a lányok, külön a fiúk. Az udvaron keresztül mentünk az öltözőkbe, Kinga a másik osztály lánytagjaival, mi meg Virággal mögöttük. A suli udvara szép és nagy, az épület mellett végig boltíves árkád húzódik, ami, mondjuk, eső esetén jól jön. Az a-s lányok nem túl szimpik. Igazából Kinga nagyon közéjük való lenne, csoda, hogy nem oda került. Mivel egy öltözőben öltözünk, végig hallottuk a beszélgetésüket. Leginkább Kinga beszélt, különböző sztorikat adott elő a lovaglásról. Én csendben átvettem az egyentornaruhát (kék melegítőnadrág, az oldalán fehér csíkkal, kék póló, rajta a Szent Johanna lógója). Átfésültem a hajam, és szoros copfba kötöttem, miközben Virág totál szerencsétlenül ácsorgott mellettem. – Túl nagy rám! Jogos észrevétel, Virág háromszor hajtott a nadrág alján, és így is taposott rajta. Csak pár centivel alacsonyabb nálam, úgyhogy ő rossz méretet kapott. – Nem tudod jobban felhajtani? – kérdeztem, és lehajoltam, hogy segítsek neki.

– Mi bemelegítünk, ti varrjatok nyugodtan – szólt hozzánk Kinga, és beszólása osztatlan sikert aratott, az A-s lányok eléggé vihogtak. Felálltam és Virággal együtt utánuk néztem. Most már bizonyos. Kirekesztettek minket. A tesióra rémes volt. A fiúk tanára sokkal jobb fejnek tűnik, ők egész órán focizhattak az udvaron, mi pedig iskolakört futottunk. Vagy hatvanat. Szép kezdés. Minden álmom volt a lejtős, dombos területen rohangálni huszonhét fokban. Kinga viszont bebizonyította, hogy valóban sportolóalkat, már ami a kitartást illeti, mivel leginkább csak elrohanni láttam magam mellett, meg ahogy az egyenbaseballsapka hátulján áthúzott copfja ellobog előttem. Mi Virággal kicsit lassabb tempóban futottunk – amit mások gyaloglásnak hívnak –, és a tesitanárnő (Korponay Andrea, atlétatermetű, sokat sípoló és üvöltöző) meg is jegyezte, hogy ezt nevezzük mi futásnak? Hát, nem ő a kedvenc tanárom. Viszont a Szent Johanna tesiterme őrülten klassz. Ez az épület teljesen külön van a sulitól, az udvar másik oldalán, kicsit alacsonyabban a dombos környék miatt.  A bejárat mögötti folyosóról az öltözők és a tanári szoba nyílik, meg egy nagy, kétszárnyú ajtó, ami a terembe vezet. A tesiteremben pedig a megszokott bordásfalak meg kötelek helyett két oldalon (akár egy sportarénában) lelátó van! Tisztára, mint egy amerikai filmben. Óra végén az öltözőben igyekeztünk hamarabb elkészülni, mint Kinga és az a-s lányok, úgyhogy ott is hagytuk őket. Az árkádok alatt gyalogoltunk vissza a suli épülete felé, amikor utánunk szóltak. – Renáta, Virág! Valaki elhagyta az esőkabátját! – szaladt felénk Kinga. – Köszi, az enyém – vettem át. – Igazad van. Ennél naposabb idő már nem is lehetne – tolta le a homlokáról a szemére a menő napszemüvegét, és a felhőtlen égbolt felé meredt. – Még jól fog jönni – vontam meg a vállam. Na és? Egy meteorológus is tévedhet.

De nem tévedett. A hatodik óra közepén – francia kultúra Monsieur Durand-nal – beborult az ég, és mire kicsengettek, szakadni kezdett az eső. Folyamatosan vigyorogva vettem fel az esőkabátom, az osztály nagy része kérdőn nézett rám, kivéve Dávidot, aki telefonon utasította az apukáját, hogy jöjjön közvetlenül a suli elé, nehogy a kisfiacskája megázzon. Még a suliboxoknál pakolásztunk, megvártam, hogy Virág felvegye a szekrényében tárolt szürke kapucnis pulcsiját, aztán elindultunk. Az épület előtt, közvetlenül a bejárati ajtónál – ahová nem esett be az eső – Kinga ácsorgott, maga előtt összefont karokkal, és folyamatosan az eget nézte. A napszemüvege ezúttal a feje búbjára volt tolva. – Szia – köszöntem el tőle. – Sziasztok – biccentett. Tettünk pár lépést, az esőkabátom kapucniján kopogott az eső, amikor visszafordultam. – A szüleidre vársz? – Igen, anyura, edzésre visz – bólintott. – Megvárjuk veled? Kinga pár pillanatig hezitált, aztán nyílt az ajtó, és az a-s lányok jöttek ki, mind a négyen. – Bent már kerestünk! Hol voltál? – kérdezgették. Még elkaptam egy pillanatra Kinga tekintetét, aki majdnem mondott valamit, de az a-s lányok megzavarták, és jobb ez így. Talán kérte volna, hogy várjunk vele, talán nem. Sose derül ki. Mindenesetre mi hátat fordítottunk és elindultunk. Abban a pillanatban egy sötétített ablakú fekete autó gurult közvetlenül a lépcső elé, az anyósülés felőli ablak lehúzódott, és a volánnál megpillantottunk egy headsettel beszélő férfit. – Rendben, jöhetsz – szólt a férfi a szerkezetbe. – Vigyáztam! – rohant át köztünk Dave, és rekordgyorsasággal bepattant az autóba. Virág világosszürke pulcsiján egyre több és egyre nagyobb sötét folt képződött, a fejemre húzott esőkabáton kopogott az eső, miközben a dombon felfelé gyalogolva az út szélén lefelé folyó esővizet bámultuk.

– Ricsit hogyhogy nem felvették, hanem átvették a Szent Johannába? – kérdeztem. Virág kicsit megigazította a kapucniját, hogy kilásson alóla. A homlokára tapadt vizes tincseket igazgatva válaszolt. – Nyelvi előkészítős osztályba járt tavaly, de el kellett jönnie abból a suliból, és csak úgy vették át, ha újrajárja a kilencediket. – Ó! Akkor ő idősebb egy évvel, ugye? – Aha. Ő és Cortez, mindketten a tizenötöt töltik. – Cortez is? Igen, Cortez is. Virág elmesélte Cortez sztoriját. Szóval Cortez szülei diplomaták, és a múlt évben kint élt velük Amerikában, de nem jött össze a dolog, mert a szülei túl sokat voltak távol, így inkább visszaköltözött a nagyszüleihez, ahol azelőtt is lakott. Virág is igen lelkesen mesélt róla, úgyhogy már kezdett kicsit elegem lenni a témából, nem hiszem, hogy egy gólyatábor alatt annyira meg lehet kedvelni valakit, hogy utána egy egész osztály siránkozzon, amiért hiányzik egy hetet. Ez hülyeség. Virágtól megint a kapunkban köszöntem el, ő továbbment, én meg be. Anyu és apu még nem értek haza, úgyhogy először megcsináltam a leckéimet, aztán, mivel ezen hamar túl lettem, neteztem egy kicsit. A közösségi portálon bóklásztam „teljesen véletlenül”, ahol megint bejelöltek hatan, Zsolti, Dave, Jacques, Robi, Andris és Gábor. Ez azért is érdekes, mert Gáborral még egy szót sem váltottam, de biztos látott Arnold ismerősei között. Vagy ilyesmi. Ha már ott voltam, megnéztem Ricsi adatlapját (aki, ugye, nem jelölt be) meg a képeit. Egy csomó kép gördeszkáról meg valami együttesről, ezen kívül egy darab kép róla, amiből semmi nem látszik, mert elmosódott felvétel egy deszkáról történő leugrásról. Gyorsan beütöttem az ismerősei közti keresésbe a „Cortez” nevet. Természetesen ilyen becenévre csak egy találatot adott ki. Kép az nincs, viszont az összes osztálytársunk az ismerőse. Mindenki. Akkor tényleg kedvelik. Pedig csak gólyatáborban voltak. Én már három napja odajárok, és még mindig nem jelölt be mindenki. Mindegy.

Apu későn ért haza, ezért kilenc óra körül vacsoráztunk (töltött paprika), utána pedig anyunak segítettem elrámolni a konyhában. Vagyis inkább néztem, ahogy elpakol, én pedig a konyhapulton ültem. – Anyu, szeretnék mondani valamit – kezdtem némi töprengés után. Anyu, aki lehajolva rámolt a konyhaszekrénybe, egy pillanat alatt felegyenesedett, és lesápadva meredt rám. – Lógtál az iskolából? – Dehogy! – vágtam rá a fejemet rázva. – Rossz társaságba keveredtél? Te jó ég, megzsaroltak? – Anya! – vágtam közbe élesen, mielőtt még egyre rosszabbra gondolna. – Anyu, csak azt akartam mondani, hogy nem szeretem a majonézt! – Ó! – tette a szívére a kezét megkönnyebbülten. – Jó, akkor nem teszek az uzsonnádba. – bólogatott. A szüleimnek igazán nem tesz jót, hogy mindenféle „útmutató kamaszokhoz” szakkönyvet tanulmányoznak, egyszerűen minden mozdulatomra és kijelentésemre úgy figyelnek, mintha bármelyik pillanatban elkezdhetnék „lázadni”, amikor is majd nem bírnak velem. Suli: 5/3 – a társaság egyre jobb, a tanárok egyre szigorúbbak. Elmaradt az infóóra: 5/5 – helyette osztályfőnökit tartottunk. Charles Dickens: 5/5 – a kedvenc íróm, tényleg.  Fáradtság: 5/1 – mindjárt leragad a szemem. Virág újabb e-mailje tizenkét videóklippel: 5/2 – nekem ezek a zenék nem tetszenek.  Szeptember 4., csütörtök Izomláz. Rémes, rettenetes, fájdalmas izomláz. A tegnapi tesi miatt mindenem fáj, kétszer olyan lassan mozgok, mint máskor, és artikulálatlanul nyöszörgök. Ez az izomláz az egész napomat megbélyegezte. Apu reggel szokás szerint elvitt suliba. Amikor kiállt a kapun, láttam, hogy Virág lefelé baktat az utcában. Nem

szálltam be a kocsiba, hanem inkább bevártam, bunkóság lett volna a szeme láttára beülni és elhajtani. Virág megint jókedvűnek tűnt, a haja oldalra volt csatolva, és pink pólót meg tornacipőt viselt fekete farmerrel. – Szia, Reni! – köszönt mosolyogva, majd észrevette aput. – Csókolom. – Szervusz, Virág – biccentett apu, akinek nem kellett bemutatnom, az elmondásom alapján simán felismerte. Virág a sarkán egyensúlyozva billegett, és nagyokat pislogva meredt ránk. – Esetleg elvihetünk? – tette hozzá apu, látva, hogy Virág csak ácsorog és mosolyog. – Köszönöm! – lelkesedett azonnal, és már be is ült hátra. Útközben – Virág hátul középre csúszott, és előrehajolva bámult ki a szélvédőn, amitől úgy tűnt, mintha köztünk ülne – apu próbált beszélgetni: komolyan felkészültnek bizonyult. – És mondd csak, Virág, ez az emo stílus bővebben mit foglal magában? Csupán öltözködési és zeneirányzat, vagy érzelmi és életérzés alapon működik? Ennek meg is volt a hatása. Mikor kiszálltunk, Virág teljesen el volt alélva, hogy milyen jófej apukám van, amiért ennyire képben van a dolgokkal. – Egy komplett könyvespolcuk van tinikről, jobban tudják, mi a divat, mint én – válaszoltam zavartan. – Ez akkor is tök jó! Rólam anyu még mindig azt mondja, hogy most élem a „nemo” korszakomat. Pedig már annyiszor mondtam, hogy emo! – rázta a fejét hitetlenkedve. A suliboxba pakolva beszélgettünk tovább, mikor Kinga megérkezett. Úgy vonult végig a folyosón, mint egy rossz tinifilm legnépszerűbb szereplője. Elöl, magabiztosan, felszegett állal lépkedett, mögötte kettesével a négy a-s lány. A kilencedik évfolyam lánybandája. Hurrá. Megállt mellettem, és kinyitotta a szekrényajtaját, miközben a többi lány köré gyülekezett. Fél szemmel a kitárt ajtaja felé pillantottam. – Vilmos herceg? – szaladt ki a számon, amikor megláttam, hogy a számtalan lovas kép között, ami a szekrényajtaját díszíti,

egyetlen poszter van felragasztva. Vilmos hercegé, aki lovas sisakban, azt hiszem, éppen lovaspóló közben vigyorog. – Még jó! – vonta meg a vállát nagyképűen Kinga. Mi, Virággal akaratlanul is elröhögtük magunkat. Ez azért ciki. Vagy nem? – Tudjátok, lehet, hogy szerintetek ez vicces, de Vilmos irtó helyes. Nem úgy, mint a nevetséges Pete Wentz! – mutatott gúnyosan Virág szekrényajtajára. – Renáta, a te üres szekrényed pedig az egyéniség teljes hiányáról tanúskodik – döfött egyet belém is, aztán a lánycsorda kíséretében tovább vonult. Virág csalódottan Pete Wentz képére meredt. – Még hogy nevetséges! – rázta meg a fejét, saját magát győzködve. – Igaza van, nincs kép a szekrényemben! Nincs egyéniségem! – közöltem szomorúan. Virág lebiggyesztett szájjal lépett mellém, és szemügyre vette a szekrényem üres belsejét. – Nekem maradt még képem Pete Wentzről, szívesen odaadom – ajánlotta fel. Ez tök rendes gesztus volt tőle, de azért persze nem fogadtam el. A nap folyamán szinte végig azon agyaltam, hogy mit kéne a szekrényembe ragasztani, hogy vajon mi jellemző rám. Az első óra után (töri, Barka tanárnő végig diktált, leszakadt a kezem) rajz következett, amit Virág eléggé várt. Eddig még nem vettem észre rajta, hogy bármilyen tantárgy felkeltené az érdeklődését, ebből gyanítottam, hogy a rajzot szereti. Az előtte lévő szünetben én olvastam, körülöttem mindenki hangoskodott, Robi és Andris valami dekódert próbált az osztály tévéjéhez kötni, Zsolti, Dávid és Ricsi körülállták Dávid telefonját, és valami videót néztek rajta. Kinga természetesen nem volt a teremben, valahol az a-s lányokkal lógott, a többiek meg tébláboltak az osztályban. – Tudod, mit nem értek? – kérdezte hirtelen Virág, aki addig a padra fektetett fejjel pihent. Kérdőn néztem rá, úgyhogy folytatta. – Hogy miért van a suli aulájában az a csúnya szobor. Pár pillanatig pislogás nélkül figyeltem, hogy vajon komolyan gondolja-e, és mielőtt válaszolhattam volna, Arnold felült a padomra – ráült a cuccomra, de mindegy – és megelőzött.

– Virág, te olyan sötét vagy, mint az éjszaka – közölte tényszerűen. Virág csak tágra nyílt szemekkel nézte, aztán elnevette magát. Oké, valóban nem egy IQ-bajnok. – A szobor Jeanne d’Arcot ábrázolja – magyarázta Arnold, mire Virág még értetlenebbül meredt maga elé. – Miért van itt a szobra? Arnold unottan a plafonra nézett, aztán rám. – Te tudod, ugye? – Persze – szaladt ki a számon teljesen ösztönösen, bár úgy éreztem, hogy ezzel a válasszal kicsit lekezeltem Virágot, pedig nem akartam. Szerencsémre Virág ezt nem vette sértésnek, továbbra is várta a magyarázatot. – Virág, tudod ki volt Szent Johanna? – kérdezte Arnold. – A suli névadója? – Igen, de ha hiszed, ha nem, nem erről híres – vágta rá gúnyosan. Kinga a csengő hallatán belépett a terembe, és előhúzta a táskájából a lovas mappáját, amiben a rajzfelszerelését tartja. – Kinga, te tudod, ki volt Szent Johanna? – fordult felé Virág kedvesen. Kinga a szemét forgatva, hitetlenkedve rázta a fejét. – Ezt még a hülye is tudja. Na, ez már tényleg Virágra vonatkozott. – Egy szent – szólt bele az egyre mélyebb beszélgetésbe Dávid, amit a többiek viccesnek találtak, és jót nevettek rajta. – Jeanne d’Arc – kiabálta túl a többieket Kinga. – Vagyis? – fordult felém Arnold. – Orléans-i szűz – tettem hozzá. – Pontosan. – Jé! – ocsúdott fel Virág a döbbenettől. – Akkor ezért hívják így a sulit? És ezért hívják francia alapítványi giminek? De jó! Arnolddal mosolyogva összenéztünk. Virág végül is kis fáziskéséssel, de rájött, hogy a Szent Johanna miért ennyire francia kötődésű suli. Ez vicces volt. Mondjuk, én is csak a felvételi előtt néztem utána, mert azért fontosnak tartottam, hogy tudjam, hová is jelentkezem. Ezzel egyébként csak páran vagyunk így, a többség nincs tisztában vele, és látszólag egyáltalán nem érdekli őket a

sulink nevének eredete. Talán ők gondolkodnak normálisan. Kétségtelen, a stréber jelző örökre rajtam marad. A rajztanár (Vladár Ervin, aki egyébként a művészettörténettanár is) egész rendes. Ez az első rajzóra leginkább azzal telt, hogy lediktálta a tanmenetet, a szükséges kellékeket, amiket a jövő hétig kell beszerezni, meg bekérette az általános iskolában készült munkáinkat. (Jaj nekem!) Mi még javában jegyzeteltünk, amikor Virág és Kinga is kimentek a tanári asztalhoz, mivel mindkettejüknél ott voltak a régi rajzaik. Kinga ért ki előbb, ezért amíg ő kinyitotta a lovas mappáját és sorban kitette a rajzait az asztalra (csendélet, lovak, gyümölcstál, csendélet, lovak, banán-alma, csendélet, ló, ló és még több ló), addig Virág a fekete-pink, halálfejes matricákkal összeragasztgatott mappáját szorosan magához ölelve figyelte Kinga kiselőadását. – Ezek a csendéletképek mind csillagos ötös osztályzatot kaptak – magyarázta a tanárnak. – A lovakról készült rajzaimat az általános iskolában kiállították, ezenkívül ezzel a képpel – mutatott rá egy vágtató lovakat ábrázoló képre – második lettem az országos rajzversenyen, a tizenkét évesek kategóriájában – fejezte be. A tanár (harminc év körüli, magas, vékony testalkatú férfi, csontos arccal és hátrafogott, hosszú hajjal) az állát dörzsölgetve figyelte a képeket. – Ezek tényleg kiváló rajzok, gratulálok. A gimnáziumban is számos csendéletet fogunk készíteni – közölte. Kinga magabiztosan összeszedte a kipakolt képeit, és visszatette a lovas mappájába. – Te is elhoztad a régi rajzaidat? – fordult Vladár tanár úr Virághoz, aki a magához ölelt mappáján pihentette az állát, úgy bólogatott. – Megmutatnád? – erősködött a tanár, mert Virág továbbra is csak ácsorgott. – Ezek között van olyan is, amit nem rajzórára csináltam, hanem csak úgy – nyújtotta félénken az irattartóját. – Rendben – bólintott a tanár egyre kíváncsibban. Felnyitotta a mappát, és először csak belelesett, úgy, hogy mi semmit ne lássunk

belőle. Mivel az arcán látszott a döbbenet, az osztály abbahagyta a szokásos duruzsolást, és egyre türelmetlenebbül vártuk, hogy Virág rajzai ennyire rosszak vagy esetleg ennyire jók. – Ezeket te rajzoltad? – Igen. Szeretek rajzolgatni. Mindig vidám leszek tőle – mosolygott Virág. A tanár kiemelte a rajzlapokat a mappából, és óvatosan feltette őket a táblára, hogy mi is lássuk. Na jó. Virág rajzai nem egyszerűen jók, hanem az a „húú” kategória. A kötelező tájképek és csendéletek mellett (amik sötét, borús színvilágúak és nagyon szépek) egy rakás rajz volt mangafigurákról és teljesen élethű Pete Wentz-portrékról. – Virág – olvasta le a tanár a mappáról a nevet –, szeretettel várunk a rajzszakkörön, hétfő délutánonként, a nyílt szakkörök hetén megismerkedhetsz a csoporttal, ha van kedved – adta vissza az üres mappát, és még egyszer csodálattal nézett végig a táblára kirakott képeken. Virág boldogan ugrándozott vissza a helyére. Egyébként az osztály nagy része agyondicsérte a rajzait, egyedül Kinga hangoztatta, hogy mangát és „nyomi gitárost” rajzolni nem olyan nehéz, mint lovakat. Nem sokan figyeltek rá. Én sem. A csütörtöki órarend eddig a leghúzósabb. A második óra (rajz) az egyetlen nyugodt óra, utána kezdődik a kínzás. Fizika Gondos tanárnővel, duplamatek Gazdag Márta tanárnővel – aki az első találkozás alkalmával mosolygósnak és érdeklődőnek tűnt, de ezer százalék, hogy ez később változni fog –, zárásnak pedig egy francia Durand tanár úrral és egy irodalom Kardos Kálmánnal. Ennek az utolsó órának örültem, belekezdtünk Shakespeare-be, de egyébként az egész csütörtöki nap kemény és fárasztó. Az ötödik óra előtti ebédszünetben Virággal kimentünk az udvarra, mert nagyon szép idő volt, és egy fa árnyékában ültünk le. A magammal hozott szendvicsek és a büfében vett üdítők fogyasztása közben én olvastam, Virág pedig egy kockás füzetbe rajzolgatott. A hangszórókból – amik nemcsak a folyosókon hanem a suli falán is vannak – ezúttal a Mátrix filmzenéje szólt, ma egész nap ez ment,'minden szünetben. A sulirádiónak, úgy

tűnik, a Szent Johannában igen komoly kultusza van, és tényleg, az elmúlt napokban egészen megszoktam, hogy minden szünetben szól valami klassz zene háttérzajnak. Az ebédszünetben egyébként sok diák volt az udvaron, köztük Kinga és a négy a-s lány, ők az árkádok alatti árnyékban beszélgettek, meg ott volt még Ricsi, Zsolti és Dávid, ők idősebbek társaságában. Mindenki csoportokat alkotva vagy legalábbis kettesével töltötte a szünetet, csak egyetlen ember ült az udvar egyik végében álló fa törzsének dőlve. Arnold, aki szokásához híven elfoglalta magát: érdeklődve lapozgatott egy magazint. Suli után Virággal sétáltam hazafelé, az izomláz miatt sokkal lassabban, mint az előző napokban. – Mit fogsz ma csinálni? – kérdezte. – Szerintem megkeresem az egyéniségemet – feleltem kínosan. Kínosan a fájdalmas, lejtőn felfelé baktatástól, és kínosan a tény miatt, miszerint nem tudok mit ragasztani a szekrényembe. – Aha – bólogatott Virág, aki szerint ez valóban fontos. – De azért biztos vannak kedvenc dolgaid. Az olvasáson kívül mit szoktál még csinálni? Van kedvenc filmed? Színészed? Színésznőd? Együttesed? Ilyesmi. – Johnny Depp filmjeit szeretem. Főleg a Karib tenger kalózait, az nagyon tetszett – feleltem. – Na látod! Akkor már meg is van – zárta le a beszélgetést, és tovább gondolkozott magában. A kapunkban elköszöntem Virágtól, és bementem. Anyu már hazaért, a konyhában találkoztunk. – Hogy telt a napod? Mi volt a suliban? – érdeklődött. – Semmi különös – ráztam meg a fejem, és leraktam a táskám. –Semmi különös – ismételte utánam anyu, ami általában azt jelenti, hogy nem tetszik neki a válaszom. A konyhapultra fektetett könyvét felkapva azonnal böngészni kezdte, nekem pedig volt időm leolvasni a címét: „Az ötven gyakori kamaszválasz jelentése”. Óriási. Szólni akartam, de anyu gyorsabb volt, már meg is találta, amit keresett, sőt, fel is olvasta.

– „A semmi különös, nem történt semmi, nincs semmi és hasonló válaszok egy kamasz szájából leginkább az elhangzottak ellentétét jelentik. A semmilyen válaszok hátterében sokszor elfojtott düh és megaláztatás rejtőzik, valamint a befelé fordulás és elutasítás kezdetleges jeleit ismerhetjük fel. Fontos, hogy az első alkalmakkor tisztázzuk a probléma valódi okát, semmiképp ne hagyjuk annyiban, a valós válaszadás fontosságát érzékeltessük kamasz gyermekünkkel.” Már csak ez hiányzott. Anyu felvont szemöldökkel várta, hogy szóljak valamit. – Jó – túrtam bele a hajamba. – Egy kicsit bánt, hogy nincs semmi a szekrényembe ragasztva, másoknak meg van. Nekem nincs egyéniségem! – Reni, hogy mondhatsz ilyet? Nem én mondtam. De mindegy. – De ez nem olyan fontos, szóval ez nem probléma. – Már hogyne lenne fontos? Ügy látom, abban a periódusban vagy, amikor önmagadat keresed. Mondd csak, szeretnéd tudni a dolgok miértjét és létezésünk okát? – kérdezte anyu a vállamra téve a kezét. Hogy mi? – Nem – ráztam meg a fejem értetlenül. – Ó. Akkor ez majd később jön, elnézést – csukta be a konyhapulton kinyitott könyvet. – Tehát egyéniség. Nézzük csak – töprengett anyu. – Szerintem egyedül is rájövök, csak gondolkoznom kell rajta. Megyek, megcsinálom a házim. – Jó, én pedig átnézek pár kiadványt, hátha találok valamit erről a témáról. Hiába mondtam volna, hogy nem kell, anyu ragaszkodik a „kamaszkezelő” könyveihez, szóval nem is erőlködtem, inkább felmentem a szobámba tanulni. Hamar kész lettem, úgyhogy bekapcsoltam a gépem, és megnéztem az e-mailem. A hangulatom azonnal jobb lett, ugyanis most már az összes osztálytársam bejelölt a közösségi portálon (beleértve Kingát és Ricsit is). Mármint az összes osztálytársam, egy kivételével. Cortez, aki csak jövő héten jön suliba. Úgy döntöttem, kinyomtatom az

osztálytársaim profilját a közösségiről, és beragasztom a naplóm legelejére. Ezzel hamar meglettem, és gondoltam, Simsezek egy kicsit, mert eszembe jutott, hogy a héten még nem is játszottam. Miközben a simjeimet küldtem munkába, a csukott szobaajtómon halk kopogtatást hallottam. – Igen? – szóltam, kicsit lehajtva a notebookom tetejét. Anyu nyitott be, legnagyobb meglepetésemre Virág ácsorgott mellette. – Mit csinálsz? – kérdezte anyu, majd amikor meglátta a képernyőn lévő simeket, hozzátette. – Ó, babázol? Képzeld, a kis osztálytársad átjött hozzád. – Anya! – szóltam hirtelen felocsúdva. – Nem babázok, ez a Sims! – Hát persze, elnézést. – bólintott finoman mosolyogva anyu. – Virág, menj be nyugodtan. Gyerekek, hozok nektek valami üdítőt és rágcsálnivalót – fordult meg, majd még egyszer rámosolygott Virágra. – Igazán örülök, hogy végre megismerhettem Reni kis barátját. – Én is – mosolygott Virág, és bejött a szobámba. Gyorsan behajtottam az ajtóm, és bocsánatkérően néztem Virágra. De ciki. – Bocs, a szüleim kicsit lelkesek. Általánosban soha nem jött át hozzám senki, úgyhogy ez most pozitív hatással van rájuk – magyarázkodtam azonnal. – Nekem sem voltak barátaim általánosban. Tokiónak csúfoltak, tök hülyék voltak – felelte, és körbenézett. – Hová tehetem, mindjárt megszakadok – rántott egyet a hátizsákján. – Bárhová – mutattam körbe. – Miért csúfoltak Tokiónak? – Mert a TH volt a kedvenc együttesem. Tokió Hotel. Később rájöttem. Virág kinyitotta a táskáját, és egy rakás, de tényleg irtó sok magazint szedett ki belőle. – Mik ezek? – rángattam oda mindkét babzsák fotelem, hogy le tudjunk ülni. – Elhoztam azokat az újságokat, amikből kiszedhetünk képeket a szekrényedbe – felelte, és a kezembe nyomott egy köteget.

Először teljesen értetlenül néztem rá, aztán rájöttem, hogy ez volt az egyik legrendesebb dolog, amit valaha tapasztaltam. Órákig böngésztük a magazinokat, közben anyu állandóan hozott nekünk valamit, üdítőt, pogácsát, chipset meg csokit, és látszott rajta, hogy igazán örül annak, hogy vendégem van. Mi pedig közben beszélgettünk, Virágról kiderült, hogy az összes tini- és filmes magazinnak az előfizetője (meg egy rakás képregénynek), és őrült nagy gyűjteménye van, meg például ő is Simsezik, sőt, már szerkesztett magának saját Pete Wentz simet, ami ugyan egyszer meghalt, de nem mentette el a játékot, így megmenekült. Időközben apu is megjött, és ő is örült Virágnak, anyu kicsit bosszankodott is, mert apu mondta, hogy ők már ismerik egymást, és ő erről reggel lemaradt. Virág vacsora előtt ment haza, amikor is az anyukája érte jött. A szüleim ennek még jobban megörültek, ki is kísérték Virágot a kapuig, ahol aztán a szülők váltottak pár szót, amibe mi, „gyerekek” nem lettünk beavatva. Fizikaóra Gondossal: 5/1 – rémesen hosszú volt és nehéz. Izomláz: 5/1 – nagyon fáj. Simjeim állapota: 5/3 – kicsit elhanyagoltam őket. Virág látogatása a sok magazinnal: 5/5 – nagyon örülök neki!  Egyéniségkeresés eredménye: 5/4 – akkor is lesz poszter a szekrényemben, és kész! Szeptember 5., péntek Végre péntek! Olyan hosszú volt a hét, hogy úgy tűnik, mintha mindig is a Szent Johannába jártam volna és az osztálytársaimat évek óta ismerném. Francia kultúrán, irodalmon és földrajzon végig tanultunk, utána az osztályfőnöki órán feltettük a plakáttartókba a hozott posztereket. Kisebb vita is kialakult, mert Andris és Robi a Pókember filmek posztereit hozták, Kinga lovakat ábrázoló képet, Ricsi egy Tony Hawk-plakátot, Virág pedig egy Fall Out Boy-posztert. Az ofő igyekezett rendet tenni, és

végül minden kép felkerült, csak a szertárból hozni kellett még egy plakáttartót. Utolsó óránkon, infón, a tanár ma már volt, úgyhogy lementünk az informatikaterembe. Ez az első hivatalos infóóra nagyon jó hangulatban telt, a tanárunk, Tölgyessy László fiatal és vicces. A teremben körben vannak az asztalok, így egymás mellett ülünk, háttal a tanárnak, aki így rálát a monitorokra. Először bemutatkozott, és közölte, hogy a mai órán megismerkedünk a számítógéppel. Mikor elkezdte, hogy a monitor micsoda, hangos nevetés tört ki, ugyanis az egész osztály túl volt a bekapcsoláson, Virág egy együttes MySpace-oldalát böngészte, András és Robi a WOW honlapjára jelentkezett be, Jacques az e-mailjét nyitotta meg, Ricsi egy gördeszkás videót nézett a YouTube-on, Dávid pedig a gépbe dugott pendrive-járól telepített fel valamit. Tulajdonképpen csak én és Gábor fordultunk hátra, jelezve ezzel, hogy figyelünk a tanárra, mindenki más böngészett. Szerencsénkre az infótanár tényleg jófej, azonnal kapcsolt, hogy a mi generációnknak olyan alaptevékenység a számítógép használata, mint másnak az evés vagy alvás, úgyhogy egy kis figyelmet kért. – Na jól van. Látom, ezzel nem lesz gond. Akkor most lassan mindenki hagyja abba azt, aminek hirtelen nekiesett, és utána beszéljük át, hogy pontosan milyen informatikai ismeretekkel rendelkeztek. Ezzel elvoltunk óra végéig. A legtöbben – én is – elég jól állunk, már ami a tananyagot illeti, így a tanár szerint az első fejezeteket elég lesz átnézni, és akkor majd gyorsan haladunk. Viszont voltak páran (Dávid, Robi, András és Ricsi), akik olyan nagyfokú ismeretekkel rendelkeznek, ami még a tanárt is meglepte. Kockák. Az órák végén Virággal kidekoráltuk a szekrényem belsejét, ragasztottunk bele egy csomó filmes képet, főleg A Karib-tenger kalózaiból, meg néhány képet A Gyűrűk urából, ezenkívül Virág hozott nekem pár kinyomtatott képet írókról (Shakespeare, Dickens, Tolkien). Ezután már nem mondhatják, hogy nincs egyéniségem, Virágnak köszönhetően tele lett képekkel a suliboxom.

És végre hétvége. Délután gyorsan megcsináltam a házim, hogy ne maradjon vasárnapra, utána pedig Simseztem és olvastam. Virág felvett msn-re, úgyhogy váltottunk pár szót, de sietnie kellett, mert az apukája ment érte, hogy együtt töltsék a hétvégét. Első hét: 5/3 – sok jó, néhány rossz dolog. Szekrényem belseje: 5/4 – szép lett. Virág mint barát: 5/5 – tényleg minden kérés nélkül segített.  Anyu fajitasa vacsorára: 5/2 – ha ezt egy mexikói látná! Arnold e-mailje egy könyvlistával, amit illene elolvasnom: 5/4 – ez Arnoldra vall, figyelmesen bunkó. De azért megnézem, mik azok.  Anyu szerint egész jövő héten ilyen szép idő lesz: 5/5 – örülök. Tök jót lehet olvasni a kertünkben: 5/5 – csendes és sok a virág.  Szeptember 7., vasárnap A hétvége viszonylag klasszul telt, kivéve, hogy tegnap este apu céges vacsorájára kellett menni, ahova nem elég, hogy rendesen fel kellett öltöznöm (zéró tornacipő ), de még egy csomó idétlen kérdést is feltettek nekem. Ma elkísértem anyut a meteorológiai intézetbe, és amíg ő dolgozott, én leginkább lábatlankodtam, közben pedig sor került anyu kollégáinak a kérdéseire is. Komolyan, a felnőttek totál furák! Ugyanis néhány „alibikérdés” után rögtön rátértek arra, ami igazából érdekli őket, és suttogótitkolózó hangon érdeklődtek. Nem, a válaszom továbbra is nem. Nincs helyes fiú a suliban, és különben is, éppen elég volt a gólyatábor elmulasztása után gyorsan beilleszkednem egy új osztályba és mielőbb megtanulni a neveket. Egyáltalán nem figyeltem fel senki különlegesre, jó, Ricsi menő meg nem kifejezetten ronda (vagyis egész helyes), de nem érdekel. Meg néhány idősebb srác, főleg a tizedik évfolyamból menőnek tűnik, de miért nem érti meg senki, hogy az a filmekben

látott, „megláttam és görcsbe rándult a gyomrom” izé engem elkerült, és azt hiszem, el is fog. Mindegy, nem értik. Este kaptam egy e-mailt az ofőtől. Kör e-mail, minden 9/b-s diáknak, amiben az ofő megint felhívta (a héten úgy ezredszerre) a figyelmet arra, hogy holnap kezdődik a „nyílt szakkörök hete”. Ez azt jelenti, hogy a suli délutáni szakköreit egy hétig meg lehet nézni, aztán mindenki eldönti, hogy melyik érdekli. Ilyenkor a szakkörök eltérnek a normális programtól, és bemutatják a kilencedikeseknek, hogy miről is van szó. Végül is ilyen kedvcsináló bemutató, ahol megpróbálják beszervezni a kilencedikeseket. Na mindegy, azért még egyszer belenéztem a szakkörlistába, de már úgyis tudom, hogy melyiket választom. Ja, és az előbb Virág írt sms-t, hogy szétunta az agyát egész hétvégén (elvált szülők gyerekeként kéthetente az apukájánál van), úgyhogy most monopolyzni fognak. Mikor írtam, hogy jó játékot, Virágtól azonnal jött egy újabb üzenet, ami röviden ennyi volt: „Mi az a Monopoly?”  Kiolvastam Dickens Twist Olivérjét. 5/5 – az egyik kedvenc könyvem. Kérdések a sulival kapcsolatban: 5/2 – egy idő után bosszantó és felesleges. Kérdések a suliba járó fiúkkal kapcsolatban: 5/1 – hogy másnak ez miért ilyen fontos? Megjegyzés a magasságomra: 5/1 – elkerülhetetlen. Akárkivel találkozom, megállapítja, hogy nőttem. Ha hinnék nekik, már az NBL-ben lennék. Nem is igaz, hogy annyit növök, csak úgy mondják.  Hosszú-hosszú hét: 5/5 – klassz volt, de elfáradtam. Alszom. Szeptember 8., hétfő” Reggel apunak korábban kellett elmennie, anyu miattam (hogy engem elvigyen) totál késésben volt, szóval mondtam anyunak, hogy megyek Virággal gyalog. Végül is a lejtőn állandóan

kocsival megyek lefelé, gyalog pedig felfelé. Ennek nincs is értelme. Virág a kapunkban várt (szemébe lógó hajjal, úgyhogy rossz kedve volt), és a suli felé gyalogolva átbeszéltük a hétvégét. Ahhoz képest, hogy mindennap msn-eztünk, sok mondanivalónk volt egymásnak. Már nem tudom, mi, de a suliig beszélgettünk. Ja, igen. Nyert monopolyban. Hétfőn dupla angollal kezdünk, úgyhogy a suliboxomba berámolva előhalásztam az angolkönyvet és a munkafüzetet. – Johnny Depp? Nem túl eredeti – jött egy ismerős, nem éppen kellemes hang a hátam mögül. Kinga már hétfő reggel elemében volt, és kezdte cikizni a szekrényajtóm belsejére ragasztott képeket. – Nekem tetszik – vontam meg a vállam, remélve, hogy békén hagy. Kinga még mondott volna valamit, de aztán összehúzott szemmel végignézett a folyosón. – Na, Cortez is megtalálta a sulit. Éppen ideje volt, nem fogom életem végéig tartogatni a jegyzeteket – sóhajtotta tettetett unalommal az arcán, és becsapta a szekrényajtaját. Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, és akkor… És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a fejem és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam. Deszkás cipőt, farmert és bő fazonú, fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki. A folyosó végén Ricsivel beszélgetett, aztán szép lassan minden osztálytársunk köré gyűlt, és hallgatták. Zavartan turkáltam a szekrényemben, csak néha néztem fel egyegy pillanatra. – Nézd, megjött Cortez! – jelentette be Virág. Mintha magamtól nem vettem volna észre. – Tényleg? – kérdeztem a vállamat vonogatva.

– Aha, ott áll! – mutatott az osztályunk alkotta csoport irányába. Még ez hiányzott, hogy Virág mutogasson! A gyomromban egyébként is verekedett a reggeli croissant és alma, és kínosan latolgattam magamban, hogy vajon melyik nyer? Hülye gondolatok. Addig kotorásztam a szekrényemben, míg végül becsengettek. Az osztálytársaink már lementek a nyelvi előadóba, a folyosó teljesen üres volt, úgyhogy Virággal sietnünk kellett. Azt reméltem, hogy ennyivel megúsztam az érthetetlen és értelmetlen viselkedést egy időre, de ez csak rosszabb lett. Ugyanis a duplaangolon Ricsi, Zsolti és Dávid mellé Cortez is beült a leghátsó padsorba, mögénk. – Utána megnéztem, hogy hogyan készült a klip, meg néhány interjút is, de nem értettem belőle egy szót sem – magyarázta Virág. Nekem. Jaj. Nem is figyeltem rá, azt sem tudom, miről beszélt, mert teljesen lekötött a mögöttem zajló beszélgetés. Vagyis a kezdődő beszélgetés Ricsi, Cortez és Zsolti között. Szó szerint idézem. Cortez: Ez ki? Ricsi: Ki? Cortez: Virág mellett. Ricsi: Zsák. (Zsák Jacques beceneve lett, mindenki így hívja. Szegény.) Cortez: Nem ő, a másik oldalán! Ricsi: Ja! Osztálytárs. Regina. Zsolti: Renáta. Ricsi: Mindegy. Cortez: Miért nem volt gólyatáborban? Ricsi: Mit tudom én, biztos tanult. Cortez: Stréber? Ricsi és Zsolti: Totál… Na, köszi. Szóval már mindenkinek megvan rólam a véleménye. A fenébe. Először is, mi az, hogy Regina? Az ki? Másodszor, senki nem kérdezte meg, hogy miért nem voltam a táborban, és lehet, hogy mindenki azt gondolja, hogy tanultam.

Harmadszor meg. Nem vagyok stréber. Jó lett volna ezeket egyébként elmondani, de nem volt hozzá bátorságom. Mr. O’Realy pár perces késéssel jött órára, és amíg a tanári asztalon rámolt, az egész osztály beszélgetett. – Hé, Neményi! – hajolt előre Dávid, és megbökte a mellettem ülő Arnoldot. Ő épphogy összecsukta a kezében tartott magazint, és felvont szemöldökkel fordult hátra. – Ma már lesz kedved fordítani nekünk az angolt, vagy megint Zsák fog szerencsétlenkedni? – folytatta Dávid. Arnold újra kinyitotta az újságot, és olvasás közben válaszolt. – Nincs kedvem fordítani. Olvasok. – Kösz, miattad megint nem értünk majd semmit – szólt közbe Zsolti. – Milyen újság ez? – tette hozzá kicsit felállva, hogy átlásson Arnold válla fölött. – IPM. A gondolkodó ember lapja. Neked nem ajánlom – vágta rá lazán Arnold, és olvasott tovább. Mosolyogva figyeltem a beszélgetésüket, hol Arnoldra nézve, hol pedig hátrafordulva Zsoltihoz. És akkor véletlenül összetalálkozott a tekintetem Cortezével. Mivel gyomorgörcsöt kaptam, azonnal visszafordultam, és az asztal alatt összekulcsolt kezemet vizslattam, mintha olyan érdekes lenne. Összenéztünk. Ez ezer százalék. Jaj. Természetesen ezek után az angolóra valahogy nem kötött le. Pedig a fejhallgatóban ismétlődő hang egyre agresszívebben kényszerített rá, hogy ismételjem meg a mondatot. Rajtam kívül mindenki a feladatra koncentrált, láttam, ahogyan körülöttem tátognak az osztálytársaim, Mr. O’Realy pedig az asztala mellett bólogatva figyel. Én azonban egészen máshol jártam. Duplaangol után a kémialaborba vonultunk át. Virág és Cortez (Gondos ülésrendje miatt) legelöl, az első padban lapítottak, én hátrébb ültem, Ricsivel. Csengetés után Gondos valósággal berontott a terembe, amitől mindenki elhallgatott. – Jól van! – kezdte. Az arca olyan furán ráng, és mindig van valami a szájában. Talán cukor. Vagy egy neutron. Fogalmam sincs. – Antai-Kelemen? Megérkezett már? – olvasta fel a naplóból, és hunyorogva nézett az osztályra.

Cortez lazán felemelte a kezét. – Jó. Ádám, kérd el a többiektől a jegyzeteket – bólintott sietve, és már lapozott is tovább a naplóban. – Pósa Richárd? – Én eddig is itt voltam – szólt előre Ricsi. – Tudom – vigyorodott el Gondos. – Viszont most felelsz. Az osztály szó szerint ledermedt. Ricsi értetlenkedve kászálódott fel, miközben sietve átlapozta a füzetét. Tök üres volt. Sejtettem, hogy Gondos az előző órán csak úgy tett, mintha nem venné észre, ki figyel és ki nem. Csekkolta és meg is jegyezte. És feleltet. Ricsi elfésülte a szemébe lógó hajtincseit, és a szája szélét rágva várta a kérdést. Gondos a múlt órán lediktált atomszerkezeti kérdéseket tette fel. Ricsinek, ahogy számítani lehetett rá, még a kérdés sem tűnt ismerősnek. Kezével az asztalon kopogtatva gondolkodott, totál eredménytelenül, miközben az osztály síri csendben várakozott. – Khm – köhintettem egyet finoman, mire Ricsi lenézett rám. Ujjammal rámutattam a válaszra, amit sietve firkantottam le hatalmas betűkkel a füzetem hátsó lapjaira. Ricsi egy pillanatig csodálkozva nézett rám, mire ujjammal még mindig a lapra mutatva igyekeztem egyenesen Gondos felé nézni, nehogy lebukjunk. Szerencsére Ricsi kapcsolt és válaszolt. Gondos legnagyobb döbbenetére. Még négy kérdést kapott, mind a négyet lepuskázta a segítségemmel. És ötösre felelt! – Jó, ülj le. Mindenki nyissa ki a tankönyvet… – kezdett bele az órába Gondos tanárnő, miközben beírta a naplót. Ricsi megkönnyebbülten, hitetlenkedő arccal zuhant vissza a székére. Pár percig csak csodálkozott, és az állandóan hátraforduló Cortezzel röhögött össze. Mikor Gondos elcsendesítette az osztályt, Ricsi lehajtotta a fejét a padra, és rám nézett. – Kösz – olvastam le a szájáról. – Nincs mit – vontam meg a vállam sértetten. – Egy strébertől ez semmiség – szúrtam oda, mire összeráncolta a szemöldökét. Ez egyébként célzás volt, de nem kapcsolt. Ügy látszik, az ironikus hangsúlyt még gyakorolnom kell. Szünetben aztán ment a röhögés. Természetesen Dávid és Zsolti szekálta szét Ricsit, amiért az első jegye egy kémia ötös. Szerintük

ez több mint ciki. A táskámat a vállamra dobva mentem Virághoz, aki az ajtóban várt. Közben elhaladtam Cortezék előtt. – Most komolyan, hogy a fenébe csináltad? – faggatta tovább Dávid. – Gondolod, hogy magamtól? – kérdezett vissza Ricsi szinte sértetten. – Regi súgott. – Reni – javították ki most már mindhárman. – Akkor ő – vonta meg a vállát Ricsi. Na tessék. Élete első (és lehet, hogy utolsó) kémia ötösét szerzem meg neki, és továbbra sem jegyzi meg a nevem. Az viszont kis szívrohamot okozott, hogy Cortez már tudja. Jaj. – Hú, ez a felelés nagyon durva volt. Már azt hittem, hogy Ricsi után én jövök – hajtotta a homlokát Virág a szekrényajtajára. – Igen, elég durva volt – bólintottam, és magamban kicsit mosolyogtam azért. Igazából gondolkodás nélkül segítettem Ricsinek, pedig lebukhattunk volna. Nem is vagyok igazi stréber! A szenzációs kémiafelelés emlegetése csak egy szünetig tartott az osztályban, ugyanis a következő tanórák hasonlóan keménynek bizonyultak. A termünkben Cortez megérkezésével teljes lett a létszám. Mögöttem ül, a harmadik padsorban. Éppen a könyvemet olvastam francia előtt (belekezdtem a Szép reményekbe), amikor Kinga odaadta Corteznek az elmúlt hét jegyzeteit. – Kösz – vette át, miközben beleivott a dobozos kólájába. – Ez minden? – Vicces vagy – nézett a plafonra unottan Kinga. – Mintha nem lenne elég. A beszélgetésükből úgy vettem ki, mintha annyira nem kedvelnék egymást. Vagy nem tudom. Virág egy üres füzetbe firkálgatott, azt hiszem, Pete Wentz képét rajzolta, csak egyszer nézett fel, akkor viszont csillogó szemekkel. A sulirádió egy Fall Out Boy-számot játszott. Francián Monsieur Durand közölte, hogy jövő hétre ötoldalas beadandó házi dolgozatot kér „városlátogatás” címmel. Utána irodalmon Kardos tanár úr közölte, hogy jövő hétre háromoldalas beadandó házi dolgozatot kér a Rómeó és Júliából. Ezután a töritanár nem közölt semmit, hanem röpdolgozatot íratott az

őskorból. Óra végén le is osztályozta, úgyhogy megvan az első jegyem! Összesen négy ötös lett, Arnoldé, maximális ponttal, Kingáé, egy hibával, az enyém, két hibával és Gáboré is két hibával. Óra végén Kinga természetesen odajött, hogy az enyém milyen lett, és amikor látta, hogy az övé egy ponttal jobb, megkönnyebbült. Engem meg nem érdekel a pontszám, mert ötöst kaptam! Matekon halmazműveleteket csináltunk, Gazdag Márta tanárnő egyenként hívott ki a táblához minket egy-egy feladatra. Feledhetetlen élmény volt. Összesen harminc másodpercig tartott, amíg az osztálynak hátat fordítva megoldottam a táblán lévő feladványt, de azt hiszem, fogytam két kilót közben. Gyűlölök a táblánál állni. Na és persze, ha ez nem lenne elég, mármint a rengeteg tanulnivaló, dolgozat és beadandó, na meg Cortez megjelenése és ennek a hatása rám nézve, elkezdődött a „nyílt szakkörök hete”. A folyosókon, az osztályokban lévő parafa táblán és az iskola faliújságján is nyomtatott írás hirdette, hogy melyik napon milyen szakkört lehet megnézni. A Szent Johannában a szakkörök fontosak, és minden diák jár valamire. Ez is egy ilyen „magánsulis” dolog, hogy a diákokat a lehető legtöbb időre lekössék, addig is szem előtt vannak, és vigyáznak rájuk. Ami szerintem nem is olyan rossz dolog. Viszont a szakkörválasztásnak nem véletlenül tulajdonítanak ekkora jelentőséget. Ha valaki kiválaszt egyet és feliratkozik rá, év végéig nem cserélhet vagy változtathat, sőt meg sem gondolhatja magát. Pont ezért van a nyílt hét. Az ofő szerint csak így, ilyen szigorú rendszerrel érhetik el, hogy ne vándoroljon mindenki kedve szerint a szakkörök között, ellehetetlenítve ezzel a többiek elfoglaltságát. Jogos. Úgyhogy szakkört kell választani, péntekig van a nyílt hét, akkor pedig le kell adni a jelentkezést. Bár már kívülről fújtam – ugyanis tényleg mindenhol a kiplakátolt szakkörlista néz ránk –, a suliboxom ajtajára is felragasztottak egyet. Letéptem a celluxcsíkkal rögzített lapot, és Virág felé fordultam, aki ugyanígy tett. – Hétfő énekkar, rajz és olvasókör – olvastam fel.

– Én megyek a rajzra – vágta rá Virág. Ezzel egyetértek. – Én az olvasókört nézem meg – bólintottam. Ezzel meg ő ért egyet. – Én ma semmit – csukta be a szekrényajtaját Kinga. – Hétfőnként edzésem van, nem hagyhatom ki. A lányokkal abban maradtunk, hogy a keddi színjátszó kör lesz a legideálisabb. Általánosban is színjátszós voltam, majdnem minden darabban főszerepet kaptam. Már kicsit unalmas volt, hogy én vagyok a legjobb. Hátha itt még van kit legyőzni – vonta meg a vállát mosolyogva. Mi elég értetlenül nézhettünk rá, mert magától folytatta. – Ti mire mentek? Elmondtuk, mire Kinga gúnyosan elvigyorodott. – Rajzolni és olvasni is lehet egyedül, nem értem, minek ehhez szakkör. – Lehet, hogy igazad van. Rád viszont rád fér a színjátszás, pocsékul adod elő magad – vágtam rá hirtelen. Kinga felvonta a fél szemöldökét, aztán nevetett egyet, ami így hangzott: ha-ha, és becsukva a szekrényajtaját, elment. – Nem tudom, valamiért annyira nem kedvelem Kingát – nézett utána Virág töprengve. – De szerinted miért nem? Virág nem túl okos lány. Elköszöntünk a folyosón, én átmentem a könyvtárba, Virág pedig megkereste a rajzszakkört. Valamiért megkönnyebbültem, hogy Kinga semmiképp nem vesz részt az olvasókörben, úgyhogy mielőtt elkezdődött volna, már tudtam, hogy benne leszek. Kardos tanár úr egyáltalán nem lepődött meg az érkezésemen, szerintem számított rám, csakúgy, mint Arnoldra, aki már ott volt. A kilencedik évfolyamból csak négyen mentünk, mi ketten, plusz ketten az a-ból. A könyvtár asztalait összetolták, az olvasókörösök (összesen heten az egész suliból!) leültek, Kardos tanár úr pedig belekezdett. Mi, négyen a háttérből figyeltük a bemutató órát. Komolyan, nagyon tetszett. Az olvasókör lényege, hogy minden hétfőn összeülünk és kielemzünk egy adott könyvet. Minden héten mást, beszélgetünk róla, véleményt mondunk, aki már olvasta, ajánlhatja vagy éppen lebeszélhet róla, aki még nem, és érdekli, az kiveheti. A

bemutatóórán egyébként (kedvcsinálónak a kilencedikesek miatt) Tolkien volt terítéken, és annyira belemerültem a tanakodás és beszélgetés hallgatásába, hogy azt vettem észre, már vége is. Szabály, hogy a szakköröket tartó tanár nem befolyásolhat és érdeklődhet, a bemutató végén szó nélkül elmegy, meg sem kérdezheti, hogy ki iratkozik fel, és ki nem. Csak pénteken, a leadáskor tudja meg, hogy kit nyert meg a szakkörére. Arnolddal a könyvtárból kilépve megbeszéltük, hogy mindketten feliratkozunk, azonban a másik két kilencedikes rohant át az énekkarra, valószínűleg nekik annyira nem tetszett. A suli előtt csak pár percet vártam, és Virág már meg is érkezett, tiszta grafit volt a keze, ebből sejtettem, hogy rajzolt. Hazafelé a dombon felfelé gyalogolva megosztottuk egymással a tapasztalatainkat. Rajzra sokkal többen járnak (huszonheten), mint olvasókörre. Hazaérve, mivel a szakkör fél ötig tart, anyut már otthon találtam, és miközben vacsorát főzött, gyorsan elmeséltem neki a napomat, na meg persze a töri ötösömet. – Reni, ez fantasztikus! És hogy rögtön, az első szakkör ennyire lázba hozott! Én mondtam, hogy a Szent Johanna csodálatos iskola! És még egész héten szakkörnézőbe mész, lehet, hogy mást is találsz! Annyira örülök! Igen. Én is. A Szent Johanna tényleg klassz. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy szeretni fogom, hogy szakkört nézek majd, hogy – többé-kevésbé – kijövök az osztálytársaimmal, és hogy lesz olyan, amikor a Simsre időt kell szakítanom a zsúfolt programjaim közepette. Márpedig pontosan ez történik. Vacsora előtt – a leckéim után – bekapcsoltam a notebookom, hogy megnézzem az e-mailjeim. Két percre terveztem, de amikor bejelentkezett az msn, nyolc ember kérte a kapcsolatfelvételt. Amikor magamhoz adtam őket, ebből öt azonnal rám is írt, úgyhogy teljesen a gép előtt ragadtam. Virággal webkamerán beszéltem, Dávid egy linket küldött egy mobiltelefonról, és folyamatosan kérdezgette, hogy szerintem elég-e neki 2Gbyte memória, vagy bővítse. Arnold az olvasókörről írt, Jacques az énekkarról magyarázott, hogy milyen jó volt, és belinkelt valami francia dalt. Zsolti vicces YouTube videókat

nézetett velem, Robi pedig valamit küldött, miközben arra panaszkodott, hogy lassú a fájl átmenete, ellenőrizzem a netet. – Nem is tudom, még mindig a Fall Out Boy a kedvenc bandám, de a Paramore is az egyik legjobb. Szerinted? – kérdezte Virág, nagyokat pislogva a webkamerába. Közben a tálcára pakolt sok megnyitott ablak megállás nélkül villogott narancsszínben, nem győztem mindenkinek válaszolni. – Reni, vacsora – kopogott be apu a szobaajtómon, aztán be is nyitott. – Szia, apu – fordultam hátra egy pillanatra, hogy köszönhessek. – Csókolom! – üvöltött Virág a webkamerába. Apu gyanakodva közelebb jött, majd amikor meglátta Virágot, lehajolt a gép elé, és kissé idegenkedve a technikától, zavartan integetett. – Szervusz, Virág! – Mindjárt megyek, apu, csak… – mutattam a villogó üzenetekre. – Rendben, értem. Akkor várunk még egy kicsit – bólintott, azt hiszem, büszkén. – Szervusz, Virág – köszönt el Virágtól, aki idétlenül integetett a kamerába. Mindenkinek írtam, hogy el kell mennem, de pechemre mindenki visszaírta, hogy megvár. Félórát kértem, annyi általában elég a vacsorához. Lent, az étkezőben aztán a szüleim teljesen lázba jöttek. – Reni, nem is mondtad, hogy ennyi kis barátod lett! – lelkesedett anyu. – Csak osztálytársak – vontam meg a vállam, és sietve ettem tovább. Hat perc alatt lenyeltem a vacsorát, amit anyuék is észrevettek. Azt, hogy gyorsan ettem, meg azt is, hogy megettem. (Narancsos csirke. Vagy csirkés narancs. Nem tudom eldönteni.) – Visszamehetek a szobámba? – kérdeztem türelmetlenül. – Szerettem volna gratulálni a történelem ötöshöz és az olvasókörhöz. Reméltem, válthatunk pár szót – nézett rám csillogó szemmel apu.

– Ó – huppantam vissza, mert már félig indulóban voltam. – Az ötöst röpdogára kaptam, a szakkör pedig jó – feleltem, remélve, hogy ez a kimerítő válasz elegendő. – Hagyd, menjen csak – szólt anyu apura. – Fel kell fognunk, hogy ezentúl Reni életében már nem csak mi vagyunk, a fontossági sorrendek is változnak. – Nem! Dehogy! – szóltam közbe. Ezek a kamaszkezelő könyvek hazudnak! – Menj csak, várnak a kis barátaid. – sürgetett anyu. Kicsit nehézkesebben álltam fel ismét. – Apu, hétvégén DVD-zhetnénk – ajánlottam fel kompenzációként. – Rendben, de én választok filmet! – Oké – mosolyodtam el, és kettesével szedve a lépcsőfokokat már rohantam is vissza a gépem elé. Mindenki megvárt, apu sem haragszik (ezért hétvégén Bruce Willis-filmet kell néznem), úgyhogy minden szuper. Csak az a francos közösségi portál… Nem kaptam újabb jelölést. Töri ötös: 5/5 – az első jegyem.  Beadandó dolgozatok: 5/2 – még sehogy sem állok. Olvasókör: 5/5 – alig várom a jövő hétfőt! Msn az osztálytársakkal: 5/5 – azt hiszem, teljesen befogadtak. És végül (direkt utoljára)… Antai-Kelemen Ádám, Cortez: 5/5* – no comment. Szeptember 9., kedd Apu vitt minket (Virág már teljesen hozzátartozik a reggelekhez) suliba. Apuval néha összenéztünk, ugyanis Virág – oldalra csatolt hajjal, tehát jókedvűen – megállás nélkül arról beszélt, hogy szerinte az AFC menő. Apu erre azt hitte, hogy a KFC (a gyorsétterem), úgyhogy egészen a suliig próbálták elmondani a másiknak, hogy ki miről beszél. Engem őszintén szólva sem az AFC, sem a KFC nem érdekelt, mert a suli elé

kanyarodva láttam, hogy Ricsi és Cortez gördeszkákkal a kezükben beszélgetnek Zsoltival. – Jó tanulást – köszönt el apu, amikor kiszálltunk, és amikor elhajtott mellettünk, dudált kettőt. Erre persze mindenki ránk nézett. Én rögtön elvörösödtem, Virág tovább beszélt, az AFC (Anti Fitness Club, később rájöttem) klipjeiről. – Sziasztok – köszöntem félénken a többieknek, mert nem akartam szó nélkül bemenni mellettük a kapun. – Á, jó, hogy jöttök – állított meg Zsolti. Kicsit meglepődtünk, de azért megálltunk. – Nagyon fontos, hogy ha Dave kérdezi, akkor nem tudjátok, hogy ki tette fel a számát. Virággal összenéztünk. – Oké, mi tényleg nem tudjuk – közöltem. Virág vadul bólogatott mellettem. – Rendben. Ez vicces lesz – röhögött Zsolti, bár nem tudtam, hogy min. A következő pillanatban megállt a suli előtt a sötétített üvegű fekete autó, és Dávid szállt ki ingerülten. A fülébe dugott headsettel beszélt, az utolsó mondatát épp csak elkaptuk. – Ne hívogasson! Fogalmam sincs, miről beszél – ezzel kirántotta a füléből a headsetet és kikapcsolta a mobilját. – Halljátok, tegnap este óta pizzát akarnak rendelni a számomon. Valami marha összekeverte, és egy pizzéria honlapján van a számom! Rémes, apám most fogja letiltatni, mert már nem győzzük elismételni, hogy semmilyen duplasajtos akcióról nem tudunk – rázta a fejét fáradtan. – Veletek mi újság? – nézett ránk, mire Ricsi, Cortez és Zsolti nem bírta tovább visszatartani, és hangos röhögésben törtek ki. – Szerintetek ez vicces? – tárta szét a karját Dave. – Szerintük vicces – jelentette ki ránk nézve. – És végül tudtak rendelni a pizzériából? – kérdezte Virág nagy, csodálkozó szemekkel. – Mit tudom én? Kit érdekel? Nem érted, hogy hajnalig csörgött a mobilom?

– Miért nem kapcsoltad ki? – szóltam bele, mire a három fiú, Cortez, Ricsi és Zsolti egy hangos „húúú”-val díjazta a kérdésem. Dávid, mintha csak megsértettem volna, megrázta a fejét. – Én sosem kapcsolom ki. Mi van, ha fontos hívás érkezik? Erre nem tudtam mit mondani, ráadásul Kinga az a-s lányok csordájával a háta mögött megérkezett, és egy pillanatra megállt mellettünk. – Nem tudjátok, mi volt tegnap a pizzériával? Edzés után rendelni akartunk, de egy bunkó kezelő egyfolytában letette! Kész. Erre mindenki szétröhögte magát, és miközben megpróbáltam kiélvezni, hogy teljesen véletlenül milyen menő társaságban ácsorgok és velük nevetek, azért nem hagytam figyelmen kívül azt a tényt, hogy Cortez ma is mennyire, de mennyire helyes és hogy a szemébe lógó sötétbarna haja alatt kék a szeme! Wow. Sajna többet nem beszéltünk, a belépőkártyánkat lóbálva bementünk a suliba, ahol az aulában Máday ig. helyettes, azonnal kirántotta a sorban érkező diákok közül Cortezt és Ricsit. Állítása szerint az első emeleti folyosóról gördeszkák hangjait véli felfedezni. Rajta kívül természetesen ezt senki nem hallja, úgyhogy kénytelen volt elengedni őket órára. A teremben mindenki üvöltözött, a pizzás sztori volt a nap sikere, csak Gábor gubbasztott a padjában, valami házit írt, és Jacques ücsörgött egyedül előttem. Megkérdeztem tőle személyesen is, hogy milyen volt az énekkar. Hosszú választ adott, néhány szót (meg talán mondatot) nem értettem tisztán, de lelkesnek tűnt, úgyhogy mosolyogtam. Eszembe jutott, hogy még nem is kérdeztem, hogy érzi itt magát úgy általában, úgyhogy feltettem neki a kérdést. Azt mondta, ezen még nem gondolkozott, úgyhogy kért egy kis időt a válasz előtt. Amikor kicsengettek az utolsó óráról, Virággal a suliboxoknál álltunk, és a szekrényünkbe pakoltunk. – Réni! – szólított meg egy hang a hátam mögül. Jacques volt az, aki elmondta, jól átgondolta a kérdésemet, és a válasza igen. Jól érzi magát itt.

Mondtam, hogy ennek örülök. Meg annak is, hogy egy teljes tanítási napon át gondolkozott ezen az egyszavas válaszon. De ezt már nem mondtam, csak gondoltam. A „nyílt szakkörök hete” keddi napján a fél suli lázban égett. A két legpopulárisabb szakkör, a foci és a színjátszás bemutató órája. Na meg a sakkszakköré. De ez kevésbé populáris. – Reni, hogy állsz a könyvvel? – állt meg mellettem Arnold a folyosón, és a hátizsákját ledobta a földre. – Olvasom – bólintottam. Kellemetlen volt, ő ajánlotta a Szép reményeket, „biztos fog neked tetszeni, te olyan vagy” üzenettel, ami totál Arnoldra vall. Még nem nagyon haladtam vele, az msn, webkamera meg ilyesmi elvette az időmet. Ez baj! – Oké. Megyek a sakkra. Jössz? – Nem, a sakk nem igazán erősségem – ráztam meg a fejem. Arnold beletúrt a hajába, és összeráncolt szemöldökkel meredt rám. – Meg se nézed? – Nem, Virággal inkább a focira megyünk, tudod, csak viccből. Megnézni – mosolyodtam el. – Hé, Cortez, rúgd már ide! – hallatszott Zsolti kiabálása a folyosó túloldaláról. – Ó, értem – vigyorodott el gúnyosan Arnold. – „Gimislányokhoz” méltóan mentek vihogni meg sugdolózni a lelátóra. – Dehogy! – vágtam rá túlságosan hirtelen. Egyáltalán nem vihogni és sugdolózni mentünk. Csak szerettem volna megnézni a focit. Cortezt és a focit. Cortezt. Mindegy. – Holnap találkozunk. Megyek, kiborítom a sakkszakkört. Arnold felkapta a földről a kitűzőkkel telerakott katonai zsákját, és elsétált a folyosón. – Most hová is megyünk? Focit nézni? – kérdezte Virág bambán. – Miért ne? – vontam meg a vállam hanyagul, közben pedig úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem, ez mindenki számára nyilvánvaló.

Nem mondhatnám, hogy a foci érdekes volt, de azért jól szórakoztunk. A tesiterem egyik lelátója – a kijárat felőli oldalon – dugig megtelt, mi is csak azért kaptunk helyet, mert időben mentünk. A büfében vett perecekkel és két jeges teával ücsörögtünk a lehajtható széken, és az alattunk húzódó pályát figyeltük. – Sosem értettem a focit – vonta meg a vállát Virág, és leharapott egy darabot a perecéből. – Én sem nagyon – feleltem. A foci népszerű, a kockákon és nyomikon kívül minden fiú a suli focicsapatába akart bekerülni. Ez volt a kettőből az egyik olyan „szakkör”, ahol nem a diákok választhattak, hanem az edző (Szekeres Tamás, a fiúk tesitanára). A múlt évben elballagott tizenkettedik osztály után öt hely volt a focicsapatban, plusz négy a cseréknek, így összesen kilenc embert választottak be. A két kilencedikes osztályból tőlünk természetesen Cortez, Ricsi, Dávid és Zsolti jelentkezett, az a-s fiúk közül öten! És akkor még a többi évfolyam diákjait nem is említettem, akiknek az elmúlt években nem sikerült bekerülni, és újrapróbálkoznak. Ahogy elnéztük az edzést, úgy láttuk, hogy Zsoltinak van a legkevesebb esélye, nem kifejezetten atlétatermet (kicsit súlyosabb), de a labdával egész ügyes. Már amennyire én meg tudom állapítani az ilyesmit. Cortez azonban… Hát, úgy tűnik, nekem pont a suli leendő legnépszerűbb fiúja tetszett meg. Rám vall. Szóval elég jól ment neki az edzés. Amíg én a focit néztem (és titokban szörnyen drukkoltam, hogy mind a négyen bejussanak, az a-sok meg ne!), Virág félrenyelte a perecét, ezért fuldoklott egy darabig, én meg ütögettem a hátát, miközben Kinga és az a-s lányok befejezték a színjátszó kör csekkolását, és átjöttek a focira. – Hogy állunk? – kérdezte, helyet csinálva magának mellettünk. –Van esély rá, hogy Cortez és Dávid bejusson, Ricsi és Zsolti szerintem kérdéses – feleltem. – És az a-s fiúk? – nézett Kinga összehúzott szemmel a pálya felé. – Szerintem jobbak – mondtam csalódottan.

– A fenébe – csettintett bosszúsan, és leült (arrébb lökve egy esetlen tizedikest). – Én itt ültem – szólt a fiú vékony, erőtlen hangon. Kinga lenézően nézett végig rajta. – Most komolyan, minek nézed? Csak fájdítod a szíved, na, engedj leülni – legyintett. Ez volt az egyik legbunkóbb megnyilvánulás, amit valaha láttam. A srác feltolta az orrán a szemüvegét, és csalódottan elkullogott. Kingát ez egyáltalán nem zavarta, levágódott a székre, és térdére könyökölve, kézfejével támasztva az állát, a pályán zajló eseményeket nézte. Az edzés végén, amikor Szekeres tanár úr kétszer megfújta a sípját, megszületett az eredmény. A lelátókon halk duruzsolássá csitult az egyébként üvöltöző diáktömeg. És sikerült! Cortez, Ricsi és Dávid a csapatba, Zsolti cserének jutott be. Az a-sok közül csak egy fiú cserének, a többi játékos a felsőbb évfolyamokból került ki. Ez tök jó! Hogy pontosan miért, és ez, hogy bejutottak, mit is jelent, azt nem tudom, de örülni kell. Még Virág is hosszasan tapsolt és ugrabugrált a lelátón, sőt, levette a nyakába kötött halálfejes kendőt, és azt lóbálta örömében. Szerettem volna gratulálni nekik, de nem volt alkalmam, mert a pályán lévő fiúk és a lelátó első soraiban ülők is odarohantak gratulálni, kisebb csoportot alkotva a friss csapattagok körül. Mindegy, azért tényleg örülök. Vacsora közben részletesen beszámoltam anyuéknak a focicsapat tagjainak beválogatásáról, és bár azt nem tudták, hogy engem ez miért érdekel ennyire, összességében velem együtt örültek. – Köszönöm a vacsorát – álltam fel az asztaltól, megint kicsit előbb, mint szoktam, és már indultam is a szobámba. – Reni, alig ettél! Biztosan befejezted? – szólt utánam anyu. – Igen, köszönöm. Alig egy órával később a konyhapulton ültem, és dupla melegszendvicset ettem (négy szelet kenyér egymáson, minden szelet közt sajt, sonka, és az egész összesütve), apu pedig várta, hogy megsüljön a sajátja is.

– A leckéd kész? – kérdezte apu, miközben kivette a toastsütőből az ételt. A forró sajt olvadtan folyt végig a szendvics oldalán. – Persze – válaszoltam. Az esti zugevéskor ilyen felszínes beszélgetést folytatunk, így oldjuk a lelkiismeret-furdalásunkat. – Akkor jó – harapott bele apu a forró kenyérbe. Anyu teljesen váratlanul jelent meg a konyhában. – Mit csináltok? – kérdezte zavartan. – Reni éhes volt! Csináltam neki egy szendvicset – felelte azonnal apu. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Mi? Nem erről szólt az egyezségünk. Hosszú évek óta találkozunk apuval az esti zugevő órákban, de ilyenre még nem volt példa. – Reni, miért nem nekem szólsz? Tudod, hogy apád milyen ügyetlen a konyhában! Erre még döbbentebben néztünk össze. – Most már megeszem, de legközelebb neked szólok – mosolyogtam anyura. – Rendben – mosolygott vissza kedvesen, aztán apura förmedt. – Reni nem vacsorázott rendesen, te viszont igen! Add ide azt a dupla melegszendvicset, késő van – rángatta ki anyu apu kezéből a még forró szendvicset. Egy ideig dulakodtak érte, de mint mindig, anyu nyert. Én visszafojtott nevetéssel és persze a szendvicsemmel mentem fel a szobámba. Alig két perc múlva apu jött utánam. – Ezentúl óvatosabbnak kell lennünk – suttogta. – Megsejtett valamit. – Gondolod? – kérdeztem, felé nyújtva a szendvicset, aminek letörte a negyedét. – Biztos. Holnaptól külön eszünk vacsora után, és egyikünk őrködik. Jó éjt – nyomott egy gyors puszit a homlokomra, és a kezében tartott szendvicsdarabba harapva kiment a szobámból. Csak pár percre ültem le a gép elé, bár minden osztálytársam online volt, mégis, hogy elalvás előtt olvasni tudjak, hamar elköszöntem tőlük. Csak előbb meghallgattam webkamerán, hogy

Virág elénekli az AFC Még vár ránk ez a Föld című számát. Egy élmény volt. Focisiker: 5/5 – tök jó volt. Dickens: Szép remények: 5/5 – Estelle és Pip kapcsolata. Zseniális. Földrajz dolgozat: 5/? – szerintem jól sikerült, de majd meglátjuk. A-s lányok: 5/2 – állandóan összesúgnak mögöttünk.  Cortez ma elkérte egy tollamat francia kultúrán: 5/5 – mostantól az a kedvenc tollam.  Szeptember 10., szerda Virággal ketten mentünk suliba, se apu, se anyu nem volt otthon, mire felébredtem. Viszont anyu dupla uzsonnát csomagolt, mert a tegnap esti pótvacsorám miatt azt hiszi, éhezem. Jaj. Fél nyolcra értünk a suli elé, Ricsi és Cortez a lépcsőn ültek, gördeszkájuk melléjük támasztva állt. – Sziasztok – köszöntem zavartan, és automatikusan a hajamat kezdtem piszkálni. Mivel reggel sehogy sem állt, hiába szárítottam be, inkább becopfoztam. Így sem volt sokkal jobb. Már majdnem hülyén vette ki magát, hogy csak úgy megálltunk mellettük, amikor lefékezett a fekete kocsi, és Dávid – a szokottnál korábban – pattant ki belőle, látszólag nagyon jókedvűen. – Zsolti nincs még itt, ugye? – kezdte összedörzsölve a tenyerét. – Nincs – rázta meg a fejét Cortez. Olyan menő a cipője! Na mindegy. Dávid izgatottan várta, hogy Zsolti megjöjjön, elmondása szerint őrült vicces lesz. Alig vártuk. Közben Virág állva elaludt mellettem, és néha felriadt, amikor éppen eldőlt volna. – Ki volt az az utolsó, nyomorult… – lépkedett fel a suli lépcsőjén Zsolti teljesen idegbetegen. – Mi történt? – pislogott Dave ártatlanul, de nagyon rossz színész.

– Hogy mi? Hogy mi történt? Huszonnégy pizzát küldtem vissza tegnap este, és csak nem értették meg, hogy nem mi rendeltük! A szüleim teljesen hülyének néztek! – Sajnálattal hallom – bólogatott Dávid. – Tudom, hogy te voltál! De ezzel nincs vége! Virágot magammal rángatva bementünk a suliba, mert a fiúk nem igazán figyeltek ránk, hanem egymáson röhögtek, mi meg úgy néztünk ki, mint akiket ott felejtettek. A portás a belépőkártyánk felmutatása után beengedett, és rögtön szembetaláltuk magunkat Máday ig. helyettessel. Szerencsénkre bármennyire is szeretett volna, nem talált kifogásolnivalót az öltözködésünkben, de végül rászólt Virágra, hogy „kicsit vidámabban, hiszen szeretjük az iskolát”, amiért lehajtott fejjel ment. A terembe lépve kicsit meglepődtem, ugyanis mindenki csendben volt. Persze hamar rájöttem, miért. Robi és Andris behozták a PSP-t, hozzákötötték a tévéhez, és mintha csak otthon lennének, játszottak, a többiek meg nézték. Azt hiszem, hamarosan bővülni fog a házirend. Virág leült a helyére, és ujjaival a szemébe fésülte a haját. Hangulatváltozás, nála gyakran megesik. – Hogy ment a sakk? – kérdeztem Arnoldot, aki éppen akkor ért be a terembe. Felült a padomra, és megvonta a vállát. – Ahogy vártam. Mindenki kiborult a gyors és agresszív játékomtól. – Gratulálok – mosolyodtam el. – Ma érdekel valami? – Iskolaújság. Egyértelmű – vágta rá azonnal. – Jössz te is? – Gondoltam rá, de lehet, hogy idén kihagyom. Így sincs időm semmire – ráztam meg a fejem. – Ha idén kihagyod, nem fogsz bekerülni. Vagy százszor nehezebben. Tanácsolom, hogy nézd meg ma, és megérted. – Oké – bólogattam kicsit furcsán, majd a mellettem lévő padra néztem. – Virág, jössz a suliújsághoz? – Minek? – emelte fel a fejét az asztalról.

– Megnézni, hátha jó, és akkor… – kezdtem, de Kinga, aki a táskájából pakolt ki, hangosan közbenevetett. – Szerinted a suliújság úgy megy, hogy Virággal megnézitek, Virággal eldöntitek, hogy jó, és Virággal közösen jelentkeztek – mondta túlságosan affektálva. – De csak szerinted. Láttad már a Szent Johanna iskolaújságát? – Nem – ráztam meg a fejem. – Akkor tessék. Lesz min gondolkoznod – hozta át a padomhoz a táskájából kivett kiadványt, és letette elém. – Ha Virággal átnéztétek, akkor majd rájössz, hogy Virággal semmi keresnivalótok ott. Kinga elemében volt. Teljesen. De egy biztos. Mint minden, a Szent Johanna iskolaújsága is teljesen más, mint amilyennel az általánosban találkoztam. Eleve ötvenoldalas, A/5 méretű, és nem is újság, hanem magazin. Szép, igényes kiadás, nehéz, fényes lapokkal, gondos tördeléssel és szerkesztéssel. Azonnal megszerettem. – Te mész? – emeltem fel a fejem, Kingára nézve. – A Szent Johanna iskolaújságához? Ez kérdés volt? – fújtatott nagyképűen. – Én is megyek – tettem le a padomra a magazint a lehető leghatározottabban. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, és akkor ez el is dőlt. Mindketten megpróbáljuk. Majdnem egész nap a suliújság foglalkoztatott. Közben szódolgozatot írtunk angolból, és megszenvedtem tesin az iskolakörökkel, de végül csak eltelt a nap. A szerdai napon az infószakkör és a suliújság volt terítéken. Infóra sokan mentek, tőlünk Dávid, András, Robi, Gábor, Jacques, plusz a másik kilencedikből is egy csomóan. A suliújsághoz tőlünk Kinga, Arnold és én, a másik osztályból négyen, felsőbb osztályokból öten, ők az elmúlt években nem kerültek be. Az iskolaújság „szerkesztősége” sokkal, de sokkal komolyabb, mint amit általánosban láttam. Mert, mondjuk, ott nem is volt külön terem rá, hanem a könyvtárat használták. A Szent Johannában viszont egy termet alakítottak ki a suliújság szerkesztőségének, nagy asztalokkal és számítógépekkel. Először

nem értettem, hogy miért nem tolong a jelentkezéshez több diák, hiszen a suliújság klassz. Aztán megláttam Máday igazgatóhelyettest, és már azt is megbántam, hogy eszembe jutott az újság dolog. Leolvashattam volna a magazinról, hogy ki felel érte. Jaj. Mindegy, annyira nem is volt durva, a suliújságnál (csakúgy, mint a focinál) üresedés keletkezett, ugyanis az elballagott tizenkettedikesek közül négyen is benne voltak. Erre a négy helyre azonban bárki pályázhatott. Na most mi tizenketten voltunk rá, illetve csak tizenegyen, mert egy A-s fiút megrémített Máday jelenléte, ő magától elrohant. Mi, akik maradtunk, feladatot kaptunk, egy óra alatt kellett kétoldalas cikket írni a kihúzott témákból. Komolyan, majdnem én is megfordultam, hogy kirohanjak és meg se álljak hazáig, de két dolog is motivált. Az egyik maga a légkör. Gimis újságot készíteni jópofa és menő dolog. A másik Kinga. Annyira le akart győzni, hogy már csak azért is bent maradtam. Az ig. helyettes, amikor kihúztam a témaköröm (iskolai büférendszer, bio- kontra gyárilag előállított ételek) biztatóan rám mosolygott, de én inkább vicsorgásnak láttam. – Mit kaptál? – suttogtam Arnoldnak, miközben éppen Kinga húzott. – Diákjogok. Imádom – vigyorgott. – Te? – Büfé. – Menni fog? Ment. Tíz perc alatt lejegyzeteltem, amit gondoltam, aztán mondatokba szedve bevittem a gépbe. Egy óra bőven elég volt. Csakúgy, mint másnak. – Rendben. Ezeket most beszedem, péntekre értékeljük, amikor is közöljük, kik tölthetik be a négy helyet. Köszönöm, hogy ennyien eljöttetek – vette el a kinyomtatott lapokat Máday, és a többi suliújságossal (akik végig mögöttünk járkáltak és belebelenéztek az írásokba) alig várták, hogy csukott ajtók mögött vitázni kezdjenek rólunk. Virág a terem előtt várt. – Hogy ment?

– Pénteken derül ki – vontam meg a vállam idegesen. – Én biztos, hogy bent vagyok – szólt Kinga vigyorogva az a-s lányoknak, akik csakúgy, mint Virág, a folyosón várakoztak. – Mit kaptál? – szóltam utána. – Menza – felelte. A fenébe. Mindketten szinte ugyanazt a témát kaptuk, úgyhogy biztos, hogy csak az egyikünk kerül be. Jaj. Meglepetésemre anyu a suli előtt várt, nem is tudtam, hogy jön. – Sok tanulnivalód van holnapra? – kérdezte a kocsiajtónál állva. – Nem vészes – vontam meg a vállam. Az infóbemutató szakkör akkor érhetett véget, mert a suliból sokan jöttek kifelé. – Szia, Reni! – köszönt oda Robi és Andris, majd amikor meglátták anyut, hozzátették: – Csókolom. Milyen idő lesz holnap? Anyu persze nem bánta, megszokta, hogy mindenki ezt kérdezi, ezért biztosította a fiúkat, hogy marad a jó idő. Elmentem anyuval vásárolni, közben pedig latolgattuk az esélyeimet a suliújságnál. Szerinte bekerülök. Na de melyik szülő nem ezt mondaná? Én meg egyre inkább úgy érzem, hogy nem sikerült. Jó lesz majd Kinga önelégült arcát nézni, ahogyan minden hónapban a hóna alatt cipeli a legújabb számot, és az a-s lányokkal átböngészi szóról szóra, betűről betűre, csak hogy bosszantson. Este nekiálltam a francia házidolgozatnak, és egyedül Virággal beszéltem, mert rejtve kapcsolódtam msn-re. Néha írtunk egy-egy mondatot, csak hogy jelezzük, hogy még ott vagyunk, közben én franciául írtam a városlátogatást, ő pedig a Rocktábort nézte dvd-n valami Jonas Brothersszel. Csak tudnám, Virág mikor tanul. Azt hiszem, soha. Ja, és a közösségi portálon továbbra sem jelölt be senki. Pedig már csak egy osztálytársammal nem vagyunk „ismerősök”. Suliújság: 5/5. Bekerülés esélye a suliújsághoz: 5/2 – nem hiszek benne. 

Vacsorára spenótos penne: 5/2 – Popeye is meggondolná. Vásárlás anyuval: 5/5 – kaptam egy új farmert és két pólót. Szépek. Szeptember 11., csütörtök A „pizzasztori” folytatódott. Dávid és Zsolti (sokadik gyermekkorukat újraélve) tegnap este újabb pizzákat küldtek egymásnak, de mivel ez kezdett számukra unalmassá válni, kínai kaját vitettek házhoz este tízkor Ricsinek, és rétest Corteznek. – A nagyszüleim megették, úgyhogy ez nem jött be! – röhögött Cortez a teremben, és Dávidhoz dobta a kezével összegyűrt alufólia galacsint. A következő pillanatban megkezdődött a dobálózás, úgyhogy jól elvoltak. A padon fekvő Virágot fejen is találták, de nem vette észre. Vagy nem érdekelte. – Most komolyan – csapta le a mappáját Kinga a padjára. – Dobálóztok és egymásnak rendeltek ételt a késő esti órákban? Ez annyira nem vicces! Válaszul Zsolti megdobta. Azt hiszem, ők nem jönnek ki jól egymással. Mivel szép, napos idő volt, minden szünetet az udvaron töltöttünk. Én a fa árnyékában ülve a franciát írtam, mellettem Arnold törökülésben olvasott, rágörnyedve a lapokra, a másik oldalamon pedig Virág a könyökére támaszkodva az eget figyelte. Azt, mondjuk, nem tudom, hogy miért, de Virág emós, ő szokott csak úgy nézni dolgokat. A szép idő tényleg közrejátszik abban, hogy a szünetet leginkább az udvaron töltjük, de hazudnék, ha azt mondanám, csak ezért. Minden kicsengetés után elsőként húz ki a teremből Ricsi, Cortez, Dávid és Zsolti, és becsengetésig az udvaron vannak. Idősebbekkel beszélgetnek, azt hiszem, szintén gördeszkásokkal, meg lazán ácsorognak, kiröhögnek egy-két embert. Kétségtelenül menők. A duplamatek előtti szünetben Arnold megkérdezte, hogy milyen eredmény jött ki a második példánál. Erre Virág is felkapta a fejét.

– Milyen példa? – A háziban – vágtuk rá egyszerre. – Milyen házi? – Amit kaptunk, mára – mosolyodtam el. Virág rémülten forgatta a szemét. –Volt házi? Nevetve felé nyújtottam a matek spirálfüzetem, Arnold pedig a fejét csóválva visszamélyedt az újságolvasásba. Szegény Virág lemásolta ugyan rólam, de Gazdag tanárnő pont őt szólította fel órán, és nemcsak az eredményekre volt kíváncsi, hanem arra is, hogyan jött ki. Mikor nem tudott rá válaszolni, hanem csak motyogott valamit, Gazdag vérszemet kapott, és kihívta felelni. Virág harminckét (!!!) percig állt a táblánál, és el is sírta magát, mert a tanár eszméletlenül szétszívatta. Mindenki tudta, hogy Virág egyest kap, legfőképp a tanár, de azért megoldatta vele a táblánál a házit, ami annyira kínosan nehezen ment, hogy már majdnem én is elbőgtem magam. Kicsengetéskor Virág a szemét törölgette, és az arcába fésülte a haját. Felültem a padjára, és a vállát veregettem, hátha ettől kicsit jobban lesz. – Virág, ez nagyon durva volt. Próbáltam súgni, de háttal álltál – lépett oda Robi. – Kijavítod az egyest, ez biztos! – bólintottam én is. Virágba nehéz volt lelket önteni, teljesen kiakadt, és nem is a jegytől, hanem a megaláztatástól, ahogyan mindenki előtt állt a táblánál, és nem tudta a megfelelő halmazba tenni a megadott számokat. Ráadásul Kinga sem fogta vissza magát. – Virág, ez szép volt! Nem tudtál volna kicsit értelmetlenebb lenni, akkor talán a duplaóra is elment volna, nemcsak a fele! Legközelebb mi szívunk majd, amiért be kell hozni az elfecsérelt időt – magyarázta, miközben kiszedte a gumiját, szorosan összefogta a haját, és újra becopfozta. – Állj le, Kinga, rajtad kívül senkit nem érdekel, hogy elment az idő! – szóltam rá mérgesen. – Engem viszont nagyon is! Nem haladtunk semmit az anyaggal! – közölte széttárt karokkal. Kinga az ajtóban rá váró a-s lányokhoz lépett, és kiment a teremből. Szívtelen? Á, dehogy.

– Virág, azt nem mondom, hogy leszel okosabb is, de arra van esély, hogy kijavítsd a jegyed – lépett hozzánk Arnold. Mindketten felnéztünk rá, én értetlenül, Virág pedig könnyes, csodálkozó szemmel. – Most mi van? Ez a kijelentésem empátiát tartalmazott! – vonta meg a vállát Arnold. – Még gyakorold – közöltem mosolyogva. Arnold „ezeknek semmi sem jó” arckifejezéssel otthagyott minket. A mai volt az utolsó „nyílt szakköri nap”, úgyhogy órák után – hogy jobb kedvre derítsem Virágot – bementünk mindenre, ami maradt. Persze fejben már mindketten választottunk szakkört, de azért benéztünk atlétikára (a tornateremben Korponay, a lányok tesitanára tartja), modellezésre (Gondos szakköre a kémialaborban, csak a legbátrabbak és legmazochistábbak vállalják be) és francia konyhakultúrára (Monsieur Durand, a franciatanár főzőcskézett huszonöt diákkal a konyhán). Késő délutánra befejeztem a francia beadandómat, minden leckémmel kész lettem, úgyhogy bekapcsoltam a gépem. Legnagyobb döbbenetemre jelszót kért. – Anya! – rohantam le, a notebookomat magamhoz szorítva. A szüleimet apu dolgozószobájában találtam, éppen beszélgettek. Azt hiszem, rólam, mert amikor berontottam, gyorsan abbahagyták. – Miért kér jelszót a gépem? És mi a jelszó? – vágtam a közepébe. – Ó! – bólintott anyu kis gondolkodás után. Mintha nem tudná rögtön, miről van szó. – Virág anyukája hívott, és elmesélte a matematikaórát. Megkérdezte a véleményünket a számítógép korlátozásáról, és úgy döntöttünk, ez egy helyes lépés, mindkettőtök esetében. – Miért? Én nem kaptam egyest! – ráztam a fejem értetlenül. – Nem, de apáddal úgy ítéljük meg… – Mindketten? – húztam össze a szemöldököm. Anyu meglökte apu vállát, aki automatikusan bólintott.

– Igen, mindketten – folytatta anyu. – Reni, a héten rengeteg időt töltöttél a számítógéped előtt, ami a hétköznap estéken sok! Utánaolvastunk, és valamennyi szakkönyv javasolja a számítógépkorlátozást. – Nagyszerű. Végre beszélgetnek velem az osztálytársaim, rám írnak, érdeklődnek, beavatnak egy csomó mindenbe, és most lekorlátozzátok a gépem! Eddig az volt a baj, hogy nem vagyok jóban az osztálytársaimmal, most meg az, hogy végre van társaságom! Anyu és apu összenéztek. – Reni, mi csak azt szeretnénk, ha jutna időd arra is, amit szeretsz… – nyugtatott anyu. – Minden leckém kész, a francia beadandómat is megcsináltam, pedig csak a jövő hétre kell! – Mi nem a tanulásról beszélünk. Nincs időd olvasni, nem nézel filmet, velünk sem beszélgetsz szinte semennyit, mert várnak a többiek a gépen. Szeretnénk, ha mindenre jutna időd. Az iskola egyre nehezebb lesz, a szakkörök lefoglalnak, az osztálytársaid ott vannak délelőtt, a délutánjaidat hagyd meg magadnak! Ezt tutibiztos, hogy könyvben olvasták! Ráadásul nem fair a többes szám, mert végig anyu beszélt, apu csak néha bólogatott. – Jó – tártam szét a karom. – Mi a szabály? – Hétköznaponként egy óra, plusz ha a tanuláshoz kell valami, hétvégén korlátlan – vágta rá anyu az előre kitalált választ. – Egy óra? Óriási. Akkor most beírod a jelszót? – tettem le a gépem apu íróasztalára. Virág zaklatottan várt msn-en. Bemásolom. Virág üzenete: Jaj de jó, hogy jössz! Korlátozták a gépemet! Ötven percem van! Reni üzenete: Na ne mondd! Anyukád hívta az enyémet, úgyhogy nekem ötvenkilenc percem van! Virág üzenete: Ne már :D. Neked miért? Reni: Mert anyuék jó ötletnek tartják… mindegy.  Virág üzenete: Amikor megláttam, h jelszó kell, lefejeltem az asztalom. Van egy dudor a homlokomon.

Reni üzenete: Azért ennyire nem vészes a helyzet. Mit csinálsz? Virág üzenete: A jelszót próbálom +fejteni. Reni üzenete: Sok sikert. És akkor hirtelen bevillant egy másik ablak. Cortez felkér msnkapcsolatra. Reni üzenete: Virág! Virág! Héé. (Reni figyelmeztető rezgést küldött) Virág üzenete: He? Reni üzenete: Cortez felvett msn-en. Virág üzenete: És? Reni üzenete: Semmi. A szívem vadul kalapált, aztán gondolkodás nélkül megnyomtam. A listámon van! Te jó ég. Azonban nem volt online. De akkor is felvett! Pislogni is elfelejtettem, annyira bámultam a nevét és a kis ikont mellette, hogy bezöldüljön, de ez nem történt meg. Pontosan hatvan perccel a bekapcsolás után anyu bejött a szobámba, és kinyomta a gépem. – Azt hiszem, most dühös lehetsz. Ha szeretnél beszélni róla… – Nem vagyok dühös – ráztam meg a fejem. – Ha így látjátok jónak… Anyu gyanúsan méregetett, szerintem lázadó-félrevezető jeleket próbált felfedezni rajtam, végül aztán feladta, és otthagyott a szobámban. Lehajtottam a notebookom tetejét, és tényleg igaz, hogy a héten először ülök néma csendben, gépzúgás, pittyegés és videó-klipek zaja nélkül. Úgyhogy most olvasni fogok. Matekóra: 5/1 – rémes volt.  Gépkorlátozás: 5/2 – elfogadom, de azért nem értek vele egyet… Nyílt francia konyhakultúra-szakkör: 5/4 – vicces volt, mousse au chocolat-t készítettek. Jacques meg is kínált. Cortez az msn-listámon: 5/5* – őrület!

Szeptember 12., péntek Reggel nagyon korán felkeltem, izgatott voltam két okból is. Az első, hogy Cortez vajon mond-e valamit a bejelölésről. A másik a suliújság eredménye. Virág a kapunkban várakozott. Egyébként tényleg van egy hatalmas púp a homlokán. Apu vitt minket suliba, de az út teljesen szótlanul telt. – Sok sikert az újsághoz. Hidd el, meglesz – bátorított apu, amikor kiszálltam a kocsiból. – Köszi – mosolyodtam el erőltetetten, mert szörnyen izgultam, a szüleim optimista hozzáállásából semmi nem ragadt át rám. A suli előtt néhány diák ácsorgott, de Cortezék még nem voltak ott. Virággal az oldalamon bementünk a portára, felmutattuk a belépőnket és továbbmentünk az aulába. A sulirádióból a The Offspring egyik száma üvöltött, a péntek reggeli órákban így akarták feldobni a hangulatot. A diákok ennek örültek, Máday már annyira nem. – Kiss Gábor – bökött vonalzójával egy fiú felé, aki a büfénél állt sorba. – Menj a stúdióba, és kapcsoltasd ki ezt a lármát! A fiú szó nélkül elrohant, Máday pedig visszafordult a bejárat felé. Mikor észrevett, összehúzta a szemét, és ezúttal tényleg nekem szólt. – Rentai Renáta, az iskolaújság szerkesztőségébe! Most! Elkaptak! Végem! Máday tudja a nevem. Virág együtt érzőn megszorította a kezem, aztán lehajtott fejjel felkullogott a lépcsőn. Én pedig bementem a suliújság termébe. Legnagyobb megkönnyebbülésemre nemcsak engem hívattak be, hanem mindenkit, aki jelentkezett. Kinga az egyik asztalnál ült, keresztbe tett lábain pihentette összekulcsolt kezét. Az érkezésemre felnézett és grimaszolt egyet. Becsengetéskor még mindig várakoztunk. Arnoldra, az örök későre. – Igazolatlant kapunk francia kultúrán – dühöngött Kinga percenként felpattanva a székéről.

– Nyugi, Máday igazolja – vágta rá egy tizenkettedikes lány. Az ig. helyettest egyébként csak a háta mögött hívtuk egyszerűen „Mádaynak”, ha jelen volt, mindenki csöpögött a tisztelettől. Végre kinyílt az ajtó, és Arnold lépett be, nyomában Mádayval. – Neményi Arnold, második hete tart az iskola, de szinte minden nap késel. Ezt később még megbeszéljük, most azonban, hogy mindenki siethessen órára, lássuk a négy új iskolaújságszerkesztőt. Visszafojtott lélegzettel vártam, igyekeztem normálisnak tűnni, de majd szétvetett az izgalom. A felgyülemlett adrenalintól a fülemben dobogott a vér, és ahogy körbenéztem, ezzel nem voltam egyedül. Mindenki türelmetlenül kapkodta a tekintetét. – A négy megüresedett helyet tehát betöltheti Neményi Arnold – mondta ki az első nevet. – Gratulálok, Arnold, lenyűgöző elemzést írtál. – Tudom – bólogatott Arnold cseppet sem meglepetten. – Másodikként Rentai Renáta – fordult felém Máday, én meg kis híján összeestem. – Intelligens, értelmes, választékos írást adtál le. Gratulálok. – Köszönöm – habogtam, és észre se vettem, hogy az ökölbe szorított kezem teljesen kifehéredett. – Harmadikként Kovács Krisztián – fordult Máday az egyik a-s fiúhoz. Kinga csodálkozva nézte a jelenetet, látszólag már nem izgult, hanem egyszerűen ledöbbent. – A negyedik fő ma reggelig kérdéses volt, de mivel döntenünk kellett, nem is húzom tovább. Szatmáry Kinga. A többi, be nem jutott diák motyogva megköszönte, és sietve elhúzott. – Mindenkinek gratulálok, jövő hét szerdán, a hatodik óra után itt találkozunk. Most pedig órára, azonnal! – csapta össze a tenyerét Máday. Kinga feltápászkodott az asztaltól, és mielőtt kiment, megállt az ig. helyettes előtt. – Mit kell azon érteni, hogy az én bekerülésem még ma reggel is kérdéses volt? – Azt, hogy a bekerülésed még ma reggel is kérdéses volt – felelte Arnold Máday helyett.

– Ez azt jelenti, hogy az én cikkem gyengébb volt a másik háromnál? – kérdezte Kinga hitetlenkedve. Máday töprengett pár pillanatig. – Nem, egyszerűen ők hárman jobbat írtak. Na, mars órára. – csapta össze a kezét újra Máday. Azt hiszem, Kinga kapott egy kisebb sokkot az elhangzott mondattól. Jobb. Jobb, mint ő. Jobb, mint az övé. Valósággal betorzult az arca. A lépcsőn felfelé lépkedve még mindig a fejét rázta. – Csak az lehet, hogy összekeverte a neveket, és Renáta került be utolsóként. Arnolddal óvatos mosollyal összenéztünk, és hang nélkül is egyetértettünk abban, hogy ezt nem kell kommentálni. Kinga minden egyes mondatával magát égeti, ehhez már nem lehet sokat hozzátenni. A francia kultúra óra már javában zajlott, amikor bementünk. Monsieur Durand letette a könyvet a tanári asztalra, és kérdőn nézett ránk. – Na hogy ment? Ki ír rólam cikket az októberi számhoz? – kiabálta Zsolti. – Az állatmagazin különkiadása. Maximum – vágta rá Kinga. – Ez vicces volt, mióta tartogatod? – nevetett gúnyosan Zsolti. – Nem tartogatom. Ha rád nézek, egyszerűen megjön a humorom. Monsieur Durand közbeszólt, hogy ha már ilyen durván félbeszakítottuk az óráját, legalább mondjuk meg, hogy ki jutott be. – Mindhárman – közölte Kinga felszegett állal. – Húúúú – ez volt az általános reakció, kábé mindenkitől. Durand tanár úr gratulált, és megkérdezte, ki milyen értékeléssel. Kinga agresszíven meghúzta a copfját, és azt mondta (ez nagyon vicces), hogy nem az eredmény számít, hanem a tény, hogy bekerültünk. Óvatos mosollyal az arcomon leültem a helyemre.

– Pszt – sziszegte Virág. Odafordultam, és láttam, hogy fülig ér a szája. – Grat – mondta, aztán Kinga felé biccentett. – Lealáztad? – Aha – vigyorogtam most már tiszta szívből, őszintén. Kinyitottam a füzetem, és jegyzetelni kezdtem Monsieur Durand diktálását, miközben valami belebökött a vállamba. – Hm? – fordultam hátra döbbenten. Cortez visszahúzta a kezét a tollával együtt. Abban a pillanatban összerándult a gyomrom. – Tegnap este kerestelek msn-en – suttogta, mire csillogó szemmel elmosolyodtam. – Tényleg? – Megvan a házid föcire a kőzetlemezekből? – Persze – bólintottam kicsit csalódottan. Oké, tehát csak azért jelölt be, hogy lenyúlja a földrajzházim. Nem baj, akkor is bejelölt! – Monsieur Ántái-Kélémén – szólította fel Monsieur Durand, amikor észrevette, hogy beszélgetünk. Cortez hátradőlt a székén, és a tanárra nézett, aki választ várt a kérdésére. Őszintén, én a kérdést sem hallottam, mivel teljesen elvarázsolt a tény, hogy Cortez megbökött. Őt viszont nem lepte meg, franciául válaszolt, folyamatos beszéddel és olyan kiejtéssel, amire még az előttem ülő Jacques is felkapta a fejét. A tanár lenyűgözve bólintott, és rögtönzött ötletére adott is egy ötöst. Cortez megvonta a vállát, és visszahajolt hozzám. – Lemásolhatom? Miközben Monsieur Durand a táblára írt, hátranyújtottam a füzetem. Persze hogy odaadtam. Még szép. Ofőórán Haller tanár úr nem győzött lelkesedni. Mindenki megtalálta a saját érdeklődési körének megfelelő szakkört, sőt a legtöbben többre is feliratkoztak. Ezenkívül felállította az „osztály három büszkeségét” is. Arnoldot, Kingát és engem. A suliújság legújabb tagjait. Az ofő, miután szép, de elég kellemetlen, ömlengős beszédet mondott, megtörölgette a szemüvegét. Tökre meghatódott. Egyébként minden tanár gratulált, a folyosón több diák is. Jó nagy felhajtást csinálnak belőle.

Az ebédszünetben felhívtam anyut, és elújságoltam a nagy hírt. Ezért suli után apuval együtt a kapu előtt várt, és elmentünk moziba.  Bekerültem a suliújságba: 5/5 – hurrá! Föciből ötöst kaptam: 5/5. Cortez hozzám szólt: 5/5. Esti mozi nachossal és salsa szósszal: 5/5. A film: 5/1 – animációs mese egy rakás gyerekkel.  Szeptember 13., szombat Hétvégére feloldódott a laptopkorlátozásom. Hurrá. Virág délután áthozta a High School Musical dvd-it, és azt néztük. Szeptember 14., vasárnap Továbbra is korlátlanul gépezhetek. Msn-en meg akartam kérdezni Arnoldtól, hogy mivel készül az olvasókörre, de a neve mellett ez a szöveg állt: „Arnold állapota jelenleg deviáns, és senkinek nem válaszol”. Úgyhogy hagytam. Virág állapota is elfoglalt volt, a neve mellett rövid magyarázattal: „Sékszpír dogát írok, I luv Pete Wentz”. Nekikezdtem én is a Shakespeare-nek, (nem nagyképűség) de két és fél óra alatt végeztem vele, úgyhogy nagyrészt a kertben olvastam. Szeptember 15., hétfő' Leadtam a városlátogatás házidolgozatot francián, és a Rómeó és Júliát irodalomórán. Kinga pont előttem vitte ki Kardos tanár úrnak, úgyhogy láthattam, hogy az övé befűzött, fóliás dolgozat. Az enyém csak sima lapokból állt. Mindegy.

Az ebédszünetben az udvaron ültünk, a sulirádióból az SP Kérlek, hogy II. dala szólt halkan. Én az ölembe fektetett könyvet olvastam, bár meglehetősen gyakran néztem fel az árkádok alatt álló társaságot fürkészve. – Mit nézünk? – kérdezte Virág, aki törökülésben ült mellettem, és a dalszöveget halkan énekelve a fűszálakat tépkedte. – Semmit, csak elbambultam – vontam meg a vállam, és már vissza is bújtam a könyvembe. Virág továbbra is engem vizslatott, és gyakran fordult Ricsiék felé. Látszott rajta, hogy valamit szeretne mondani, de Arnold jelenléte megakadályozta. Órák után a suliboxomba pakoltam, Virág pedig a rajzfelszerelését szedte elő mellettem, amikor hirtelen felém fordult. – Szerinted melyik sikerült jobban? – mutatott fel két rajzlapot. Mindkettőt Virág rajzolta (valami eszméletlen ügyes), az egyiken Pete Wentz, a másikon Harry Potter szerepelt. Nehéz volt dönteni, mindkét rajz hihetetlenül jól sikerült, ezért egy ideig hezitáltam. – Ez. Ez egy kicsit jobb. De csak egy kicsit – böktem a gitáros képére. – Oké. És ez hogy tetszik? – tartott elém még egy képet. Na jó, ezen már szó szerint ismerős arc volt. Cortez mangafiguraként, a föld felett lebegő gördeszkával, sötét gomolyfelhőkkel és villámlással a háttérben. – Virág! – kaptam ki a kezéből. – Ez valami elképesztő? – Tetszik? – Naná! – Neked rajzoltam. Ajándék – mosolyodott el kedvesen. Hirtelen felnéztem a képből. – Nekem? Miért? – kérdeztem gyanakodva. – Csak úgy – vonta meg a vállát, de még mindig mosolygott. – Honnan tudod? – túrtam bele zavartan a hajamba. Nem kérdés, Virág rájött, hogy enyhén érdeklődöm Cortez iránt. – Barátok vagyunk, nem? – kérdezett vissza kicsit félénken, tartva a választól. Megkönnyebbülten bólintottam. – Persze.

Tényleg barátok vagyunk. Az olvasókör szuper volt, Kardos tanár úr, azt hiszem, örült nekem (már amennyire a mindig komor arcáról leolvashattam). A könyvtárban összetolt asztalok köré ülve Jonathan Swiftről beszélgettünk, a legtöbben már olvasták, én pedig hallgattam, és nagyon felkeltette az érdeklődésem, úgyhogy a szakkör végén ki is kölcsönöztem a Gulliver utazásait. Olvasókör: 5/5 – már el is kezdtem olvasni a könyvet. Virág manga rajza: 5/5* – kiragasztottam az íróasztalom fölötti tükrömre. Rántott sajt vacsorára: 5/2 – nem találtam benne sajtot, csak panírt. Szerintem kifolyt.  Töri felelés: 5/5 – gyors volt, ötöst kaptam. Szeptember 16., kedd A tegnap leadott irodalom beadandót Kardos mára kijavította. A szokottnál is komorabb arccal jött órára, rosszat sejtettünk. – Mint már mondtam, a dolgozatra két jegyet kaptok, fogalmazás, illetve helyesírás – dobta le az asztalára a vaskos papírköteget, majd felemelte a legfelsőt. – Akkor kezdeném is. Neményi! Arnold felemelte a fejét a pad alatt olvasott könyvéből. – Igen? – Tíz oldallal túllépted, Rómeó és Júlia története mellett kielemezted Shakespeare korának társadalmi és politikai helyzetét, majd mindezt összevetetted a műben fellépő problémákkal. A feladat nem pontosan ez volt, csak részben, azonban a dolgozatod hibátlan és elgondolkodtató. Szép munka – nyújtotta előre a vastag dolgozatot. Arnold komótosan kiment érte, és átvette. – Reni – vette fel a következő dolgozatot a kupac tetejéről. – Gratulálok, hibátlan.

Jaj! Esetlenül mentem ki érte, és lehajtott fejjel kullogtam vissza a padomhoz. Csak mikor újra leültem, akkor mertem ránézni a lapokra. Két akkora ötös csillogott a papíron, hogy akaratlanul is elmosolyodtam. Hurrá!  Utánam rögtön Kinga következett, szintén kitűnő dolgozattal, Kardos külön megdicsérte a dolgozata igényes formáját. Persze, mert ő beköttette. Ötöst kapott még Gábor és Jacques (fogalmazásra ötöst, helyesírásra kettest), hármas dolgozatot írt Ricsi, kettest Zsolti, utánuk pedig következett a feketeleves. Láttam Virágon, hogy izgatott, azt hiszem, ő ötösre számított. Elmondása alapján több mint egy órát foglalkozott vele. Eléggé sajnáltam. – Na, és akkor most, akik nem hallották a nevüket – csapta össze a tenyerét a tanár, és felemelte a következő két dolgozatot. – Tisztelt Bernáth és Haraszti urak! Andris és Robi kérdőn felnéztek. – Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy nem ismerem fel az első mondatok alapján az internetről lemásolt dolgozatokat? – Reméltük – csúszott ki Robi száján, mire mindenki elnevette magát. A tanár nem. – Sajnálom. Mindkettő értékelhetetlen a plágium miatt – nyújtotta két kezében a két dolgozatot. Olyan „azért megpróbáltuk” arckifejezéssel ültek vissza a helyükre. Kardos felemelte a következőt. – Felmayer! Dávid az állát vakargatva ment ki a tanári asztalhoz. – Felmayer, mégis hogy gondoltad, hogy a helyesírásjegyet egy wordbe begépelt és ezáltal ki is javított, kinyomtatott dolgozaton értékelni fogom? – Kézzel kellett volna írni? – döbbent le Dávid. Na erre mindenkiből kitört a röhögés. – Esetleg – bólintott a tanár. – De hát ez a 21. század! – tárta szét a karját Dávid. – Valóban. Ez pedig egy 21. századi egyes!

Dávid teljesen értetlenül ült vissza a helyére, folyamatosan a szépen megszerkesztett dolgozatát olvasta, és magában arról motyogott, hogy még élőlábat is szerkesztett hozzá. – Pszt – néztem Virágra, aki továbbra is nagyra nyílt szemmel nézte a tanárt, és várt. – Mi van a tiéddel? – Nem tudom, lehet, elkeveredett – vonta meg a vállát még mindig reménykedve. Sajnos nem volt igaza. A dolgozata a következő pillanatban került terítékre. – Kedves Virág – mosolyodott el erőltetetten Kardos, leengedve a kezében tartott dolgozatot. – Igen? – mosolygott vissza Virág. Ő őszintén. – Kedves Virág, sokat gondolkoztam a dolgozatodon. – Tényleg? – csillant fel a szeme. – Igen, azt hittem, valami vicc! – komorodott el Kardos egy pillanat alatt, és arcán dühös kifejezés suhant át. – Mégis hogy gondoltad, hogy az A betűk helyett csillagot rajzolsz, és hangulatjelekkel tömöd tele a dolgozatod? Rómeó meghalt, szomorú jel – olvasott bele Kardos a dolgozatba, mire az egész osztály röhögni kezdett. Én csak lehunytam a szemem, és a szám szélét rágva vártam, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. – Ugye az ötösökön kívül senki nem nevet? – nézett szét Kardos az osztályban, amitől egy pillanat alatt csend lett. – Én… én csak ki akartam fejezni, hogy az egy szomorú rész – magyarázkodott Virág. – Máskor inkább ne! Csak írd le. Ne kommentáld. Sajnálom. Virág a helyére hozta a dolgozatot, én pedig azonnal elkértem. Hú, tényleg nem semmi. A fekete tollal írt, cifra dolgozat számtalan hangulatjelet tartalmazott, sőt, az epilógus valami ilyesmi volt: „Rómeó és Júlia története eléggé tanulságos, de közben olyan nagyon szomorú. ” Inkább visszaadtam. Kardos egyetlen dolgozatot lengetett maga előtt. – Felismeri valaki? Cortez feltápászkodott, és kiment érte.

– Van valami különösebb okod rá, hogy üresen adtad be? – kérdezte a tanár. – Nem olvastam. – Akkor javaslom, hogy kezdj hozzá! Ez pedig, gondolom, kitaláltad. Egyes. Az irodalom után némileg elromlott az osztály hangulata, sok rossz jegy született, és senki nem számított rá. Virág egész nap magával hurcolta a smileys Rómeó és Júliáját, és kikérte több tanár véleményét is. Sajnos mindenki egyetértett a jegyével. – Ez akkora szívás. Pedig sokat foglalkoztam vele – rázta a fejét a szekrényébe pakolva. – Kérd meg, hogy újraírhasd. Kardos meg fogja engedni – biztattam. Furán nézett rám, úgy, ahogy általában mindenki, amikor Kardost dicsértem. A legtöbben rettegtek tőle, Máday ig. helyettes és Gazdag tanárnő (matek) után Kardos a harmadik legutáltabb tanár a suliban. Én tényleg nem tudom, hogy miért. – Szegény Virág, most szomorú – csukta be Kinga a szekrényajtaját, és ujjával a levegőbe rajzolt egy szomorú smileyt. – Majd ha kijavítod az egyest, akkor boldog leszel – tette hozzá, és ugyanúgy a levegőbe rajzolt, csak most egy boldog jelet. – Kinga, a befűzött, bekötött, előregyártott dolgozatodnak meglett a sikere, foglalkozz magaddal – mosolyodtam el gúnyosan. – Azt mondod, hogy a külleme miatt kaptam ötöst? – vonta fel azonnal a szemöldökét. Úgy tűnik, Kinga lételeme a harchelyzet. Akármikor kapható rá. – Sose derül ki, hogy ha simán adod be, akkor milyen jegyet kaptál volna rá. Virág legalább eredeti volt. Gondolj bele, smiley a dolgozatban? Ez olyan poén, ami évek múlva is emlékezetes lesz. A te lefűzött fóliás dolgozatod már most sem érdekel senkit – fejtegettem, Kinga feje pedig egyre inkább torzult. – Biztosíthatlak róla, hogy jobb dolgozatot írtam, mint te – simított végig hosszú, dús barna haján, ami egy hajpánttal volt lefogva.

– Nem is tudom. Virág, kinek a nevét mondták utánam? – fordultam kérdőn Virághoz. – Kingáét – bólintott. – Ja, igen. Bocs – vigyorogtam. – Az a névsor miatt van! Utánad jövök a névsorban – kiáltotta utánunk, amikor látta, hogy Virággal együtt hátat fordítunk neki és elindulunk a folyosón. – Lehet. De lehet, hogy nem. Derítsd ki, nekem nem fontos – szóltam vissza. Kinga a folyosó közepén állt, és valósággal tombolt. Ahogy az a-s lányok odaértek hozzá, üvöltözni kezdett velük is. Idegbeteg. Na mindegy. Anyuék persze hihetetlenül örültek a jegyemnek, vacsora közben végig arról beszéltek, hogy milyen erősen kezdem a gimnáziumot és hogy ez mennyire lenyűgöző teljesítmény. – Arnold írta a legjobbat, de ez nem is volt kérdés, viszont utána elolvasta az enyémet, és azt mondta, hogy ha ő nem élne, akkor az én dogám lett volna a legjobb. Ez Arnoldtól akár bók is lehet – magyaráztam nevetve Arnold elég morbid megjegyzését. Anyu velem együtt mosolygott, apu azonban nem értette, látszólag megakadt valamin. – Arnold? Ki az az Arnold? – forgolódott. Új név hallatán gyakran csinálja ezt, ilyenkor úgy tűnik, mintha itt keresné a közelben. – Neményi Arnold, Reni kis barátja az osztályból, együtt járnak olvasókörre és az iskolaújságba is – magyarázta rögtön anyu. – Barátok? – csodálkozott apu. – Igen, olyasmi – bólintottam. – És bókolt neked? – Nem nekem! A dolgozatomat dicsérte meg – ráztam a fejem. – Mit akar ez az Arnold gyerek? – kapkodta a fejét apu köztem és anyu között. – Semmit – szóltam közbe gyorsan, mielőtt még lincshangulat keletkezne, amiért váratlanul egy fiú neve merült fel beszélgetés közben.

– Semmit – bólintott anyu is a védelmemre kelve. – Arnold, Reni és Virág jól összebarátkoztak. – Hát – szóltam közbe megint –, én inkább úgy mondanám, hogy Virág is és Arnold is velem barátkozik. Egymással annyira nem – magyaráztam. – Nem tetszik ez nekem. Te tudsz valamit erről az Arnold gyerekről? – fordult apu ezúttal teljesen anyuhoz, mintha ott sem lennék. Azt hiszem, aput kicsit megviselte a tény, hogy van egy „fiú barátom”, aki „bókolt” nekem, ugyanis az este folyamán háromszor jött be a szobámba megkérdezni, hogy mit csinálok, és közben állandóan a kikapcsolt notebookom és az asztalomon lévő mobilom között kapkodta a fejét. Shakespeare-dolgozat: 5/5 – erre a jegyemre vagyok eddig a legbüszkébb. Virág Shakespeare-dolgozata: 5/1 – szegény.  Cortez üres dolgozata: 5/3 – jó, lehet, hogy egyes, de milyen kúl, hogy ilyen lazán kezeli… Számítógép-korlátozás miatt tv-műsor: 5/1 – értékelhetetlen. Szeptember 17., szerda Apu komolyan érdeklődni látszott: nemcsak elvitt minket suliba (Virágot is, természetesen), hanem leparkolt, és megállt velünk a kapu előtt. Azt hiszem, Arnoldot akarta lecsekkolni. Ez az egész tök ciki volt, a suli előtti lépcsőn szokás szerint Cortez, Ricsi, Dávid és Zsolti gyülekezett, és ment a röhögés valamin, amit tegnap este msn-en beszéltek. Na ja. Nekem meg a gépkorlátozás miatt fogalmam sincs semmiről, az az egy óra épp csak arra elég, hogy megnézzem az e-mailem, webkamerázzak Virággal és megetessem a virtuális tevémet a TeveClubon. Már kétszázhét napos, csak nem hagyhatom magára! Mindegy, szóval apuval és Virággal ácsorogtam a suli előtt, a többiek tőlünk kicsit arrébb, a lépcső alján csoportosultak.

– Hé, Virág, a smileys dolgozatodat felrakhatom a netre? Siker lenne, az tuti – szólt hozzánk Dávid, aztán amikor meglátta, hogy apu mellettünk áll, rögtön odajött. – Jó reggelt, Felmayer Dávid vagyok – nyújtotta a kezét. Apu kicsit meglepődött, motyogott valamit arról, hogy milyen jól nevelt, aztán kezet fogott vele. Dávid közvetlenségére már a többiek is odagyűltek, Zsolti, Ricsi és Cortez is bemutatkozott. – Cortez? – kérdezett vissza apu. Én oda se mertem nézni, inkább lehajtottam a fejem, és a cipőm orrát bámultam kínomban. – Igen – felelte Cortez. – Érdekes név. – Csak becenév. – Ó, értem – biccentett apu. Na most már ez azért tényleg ultra kellemetlen kezdett lenni. Mindenkinek. Apu zsebre dugott kézzel ácsorgott köztünk, időnként megnézte az óráját vagy köhintett. – Na és ti, srácok, suli előtt itt bandáztok? – kezdeményezte a beszélgetést. Te jó ég! – Igen, olyasmi – felelte Zsolti. – Klassz – nézett újra az órájára apu. – Látom, gördeszkáztok. – Apu, azt hiszem, el fogsz késni – szóltam közbe égővörös fejjel. Apu értette az enyhe célzásomat, és elment, mi pedig Virággal besunnyogtunk az iskolába. – De rémesen ciki! – fogtam a fejem. – Nem vészes! Dávidot is minden reggel hozzák, az ő apukája is szokott beszélgetni a többiekkel. Ricsiért is jött az anyukája a múltkor. A szüleid jófejek – biztosított Virág, és attól függetlenül, hogy kint sem esett az eső, meg épületben is voltunk, nem vette le a kapucniját. – Erről jut eszembe – csettintett. – Apu a hétvégén állatkertbe visz, és téged is hívott. Nem tudom, mikor jön rá, hogy elmúltam 14, de mindegy. Eljössz velünk? Jó lenne – nézett rám reménykedve. – Persze, megkérdezem, hogy mehetek-e.

Kémián Gondos röpdolgozatot íratott, óra végére ki is javította. Ricsi teljesen bambán ült mellettem, úgyhogy segítettem neki, úgyis más csoportban volt, szóval nem ugyanazt írtuk. Mindkettőnké ötös lett (nem vagyok kémiazseni, de az elméleti részt képes vagyok befogadni). Óra végén aztán a többiek szétcikizték, lestréberezték, kiröhögték, de azért szerintem kicsit irigyelték is. Kémiából eddig két ötöse van. Ezt ő sem gondolta volna. Virág és Cortez az első padban rosszabbul jártak, összes tudásukat összerakva is csak kettest kaptak. Viszont ennek annyira örültek, mintha csak kitűnőt írtak volna. Suli végén az iskolaújság szerkesztőségébe mentem. Már mindenki ott volt, bemutatkoztam a többieknek, és próbáltam rögtön megjegyezni a nevüket. Ezen az első találkozón Timi (11/a), a főszerkesztő bemutatta, hogy mennek a dolgok, kinek mi a szerepe, meg ilyesmi. Élveztem, hogy tényleg mindenki olyan komolyan viselkedik meg úgy csinál, mintha valami őrülten fontos és komoly újságot készítenénk. Viszont emiatt nagyszerű a hangulat, a vártnál is hamarabb beilleszkedtem, ami meglepett. Azt hittem, feszengeni fogok, de (nagyrészt annak köszönhetően, hogy Máday nem volt jelen) pár perc után feloldódtam, és ezerrel figyeltem. – Az októberi fő témánk a halloween lesz – magyarázta Timi, mi, többiek pedig, ahányan voltunk, figyeltük a kivetítőt, aminek kapcsolója a kezében volt, és mindig, mikor tollával a vászonra bökött, képet is váltott. Ez nagyon menő. A megbeszélés után már meg is kaptuk a feladatunkat. A rutinosabb, régi suliújságosok természetesen az állandó rovatukat írják, mi, újak pedig a hónap témáját. Ez így fair, még úgyis bele kell jönni. – Halloween története? – nézett ránk Timi. Arnold azonnal elvitte a témát, ez nem is volt kérdés. Ahogy ismerem, majd kilencsoros összetett mondatokban elemzi, amit úgysem bír senki felfogni, ezért szét kell szedni és „leegyszerűsíteni”.  – Halloweeni jelmezek és dekorációk? Aki ezt kéri, megkapja a fotóst is – olvasta tovább Timi.

Én még gondolkoztam azon, hogy ezt meg tudnám-e írni, amikor Kinga már elvitte. A fenébe. Tuti, hogy azért csinálta, mert ehhez a cikkhez jár a fotós is. Akit mellesleg Daninak hívnak, és a 12/a-ba jár. – Oké, következő, halloween a kultúrában. Könyv-, film- és zeneajánló – sorolta Timi. Még a végére sem ért, én már jelentkeztem. – Reni, a tiéd – biccentett. – Rendben – mosolyodtam el. Hűha! A 9/a-s Krisztiánnak maradt a legrosszabb: cikk a töklámpás készítéséről. Kinga büszke volt a feladatára, hiszen az ő témájához fotós is kell. Hú, mekkora dolog. Az enyémet viszont többen olvassák majd, mert evidens, hogy egy iskolában mindenkit jobban érdekel a zene- és filmajánló (ha a könyv annyira nem is), mint a dekorációs téma.  Otthon a leckém megírása után azonnal el is kezdtem foglalkozni a témával, anyu természetesen feloldotta a gépkorlátozást, hiszen „fontos kutatómunkát végzek”, úgyhogy elég sokat neteztem. Virággal csak egy órát, mert nála még él a gépkorlátozás, továbbra is a jelszót próbálja feltörni.  Az októberi újságba írandó cikkem: 5/5 – ez nagyon izgalmas.  Kutatómunka: 5/5 – jópofa keresgélni hozzá a neten. Virág csatolt YouTube videói halloweenre: 5/2 – nem egészen ezt keresem. Kinga viselkedése: 5/1 – egyre dühítőbb.  Szeptember 18., csütörtök Ma rajzon Vladár gyümölcstálat rajzoltatott. Rémes volt. Már javában mindenki nekiállt, amikor én még csak forgolódtam. Na ja, a rajz nem az erősségem. Előttem Jacques precízen maga elé

tartotta a tollát, és a tanári asztalra kipakolt gyümölcsöket próbálta lemérni szemmértékkel. Ezután a Marseillaise-t dúdolgatva neki is fogott a munkának. A mellettem lévő padban Virág a rajzlapjára teljesen ráborulva „alkotott”. Hátrafordultam, hogy megnézzem, hogy állnak a többiek. Cortez (te jó ég, ma fekete kapucnis póló volt rajta, ami tök jól áll a sötét, összevissza zselézett hajához) lazán fogta a ceruzáját, és amikor észrevette, hogy hátrafordultam, mélykék szemével rám nézett. Hű. – Renáta, van valami problémád? – szólt rám a rajztanár. Ó. – Semmi – ráztam meg a fejem visszafordulva. – Akkor talán fogj hozzá a rajzhoz, óra végén leosztályozom. Hurrá. Ha van valami, ami igazán nem megy, az a rajz. A maximum, amit képes vagyok lefirkálni, az egy házikó vagy egy pálcikaember. Úgy tűnik, gimiben ez már kevés. Általánosban még megszántak. Na jó, összevissza radíroztam a rajzlapot, egy helyen még ki is szakadt, mert az általam lerajzolt narancs nem is hasonlított gyümölcsre, plusz később jöttem rá, hogy nincs is narancs a tálban. Bár tudnám, honnan szedtem. Óra vége előtt öt perccel egy önként jelentkező (természetesen Kinga) összeszedte a rajzokat. Amikor hozzám ért, összehúzta a szemöldökét. – Ez meg mi? – Gyömölcstál – feleltem automatikusan. – Mégis milyen? – gúnyolódott. – Összeturmixolt. Csak vidd ki, oké? – sürgettem, mert nem volt kedvem az önelégült képét bámulni. Vladár végignézte a beadott rajzokat, és rögtön le is osztályozta. Virág, Jacques, Kinga és Robi rajza volt a legelső, ők azonnal ötöst kaptak. – Ezen nincs név, kié? – mutatott fel egy iszonyúan szép, teljesen élethű rajzot. – Az enyém – lengette meg Cortez a karját. A tanár hosszasan nézte a rajzot. Szinte vetekedett Virágéval. – Sajnálom, hogy idén nem keltette fel az érdeklődésedet, de jövőre szeretettel várunk a rajzszakkörön – firkantott egy ötöst a lap aljára. Cortez bólintott, és tovább firkált a füzetébe. A rajzok

általánosságban szépen sikerültek, többé-kevésbé hasonlítottak az asztalra helyezett tálra meg gyümölcsökre. – Renáta, sajnálom, a legnagyobb jóindulattal… – fordult hozzám Vladár. Visszafojtott lélegzettel vártam – kettes. Na, szép! Az első rossz jegyemet rajzból kaptam. Viszont el sem tudom mondani, mennyire örültem ennek a kettesnek! Felálltam, és mosolyogva kimentem a rajzomért, miközben az egész osztály döbbenten nézett. – Muti – nyúlt érte Virág, én pedig fejjel lefelé fordítva adtam át. A következő pillanatban Virág hisztérikus röhögőrohamot kapott. Legalább neki tetszett. Vladár tovább osztogatta a rajzokat és jegyeket, aztán felszólította Dávidot. – Felmayer! – Igen, tanár úr? – Elmondanád, hogy a rajzodon mi ez a sötét folt? – mutatta fel a lapot. A fél gyümölcstálat kitakarta egy kerek satírozás. – Az Gábor feje – közölte. – Nem láttam tőle rendesen! Mindenkiből kitört a röhögés. Az első padban, pont a tanári asztal előtt ülő – egyébként is szótlan – Gábor a nyakát behúzva lejjebb csúszott. A tanár gondolkodott egy darabig. – Legközelebb talán ülj arrébb. Ez így most csak hármas. Dávid a vállát vonogatva kiment a rajzért, visszafelé pedig élvezte a sikert, mivel a többiek tapssal és röhögéssel díjazták. – Végül Neményi – szólította fel a tanár. Arnold letette a könyvét a kezéből, és szemébe lógó tincsei mögül unottan felnézett. –Megosztanád velünk, hogy az asztalon látható kifogástalan gyümölcsöket miért félig elrothadva rajzoltad? – Ennek egyszerű, szimbolikus jellegű oka van – kezdte a választ Arnold, mire mindenkinek lecsuklott a feje. Ha ő egyszer belekezd a magyarázatba… – A gyümölcsök most épnek tűnnek, azonban már a leszedésük pillanatában rothadásra ítéltettek. Ha rájuk nézek, látom, hogy friss, szép darabok, de tudom, hogy hamarosan fonnyadtan, megbarnultan és aszalódva zsugorodnak össze. A rajzommal azt szándékoztam kifejezni, hogy…

– Értem – szakította félbe a tanár. – Mellesleg ötös – legyintett. Arnold kissé sértetten, mivel mély gondolatmenetét megszakították, újra felemelte a könyvét, és tovább olvasott. A szünetben szokás szerint az udvarra mentünk. Arnold olvasva közlekedik, ezért mindenkinek nekimegy, de az az elve, hogy „nem kerül ki senkit, majd őt kikerülik, ha akarják”, így aztán törte előttünk az utat, mi meg Virággal követtük. Mellesleg Virág még mindig a rajzomon szórakozott. – Miért nem kérted, hogy segítsek? – Nagyon rajzoltál, nem akartalak zavarni – vontam meg a vállam. – De eddig kitűnő tanuló vagy, most meg kaptál egy kettest. Nem akaszt ki? – nézett rám csodálkozó tekintettel. – Rajzból? Hidd el, én örülök a kettesnek Csak az átlagomat sajnálom – vontam meg a vállam. Duplamatekon imáim meghallgatásra találtak, nem feleltem. Andris imái viszont elkallódhattak valahol, mert ő felelt, Gazdag tanárnő nem kímélte, több mint húsz percig állt a táblánál.  Délután anyu vacsorát készített, nekem meg eszembe jutott, hogy még el sem kéredzkedtem az állatkertbe, pedig megígértem Virágnak. Felültem a konyhapultra, anyu pedig rögtön a kezembe nyomta a fellapozott szakácskönyvet. – Diktálnád? – Persze – feleltem, és egy pillanatra becsuktam, hogy ellenőrizzem a borítóját. Tudni akartam, kinek köszönhetjük a „nagyszerű” vacsorákat. Valami angol. Gondolhattam volna. – Na jó, akkor itt van a darált hús – mutatott anyu egy tálra –, itt pedig a főtt krumpli – bökött egy másikra. – Mi a következő lépés? – Hozzáadjuk a tejet – olvastam ki, és a konyhaasztalra kikészített tejre mutattam. – Igen, azonnal – bólintott anyu lelkesen, majd megfogta a tejet, és ráöntötte a darált húsra. – Ööö… – ráztam meg a fejem, mintha csak rosszul láttam volna. – Az a krumplira ment volna.

– Jaj, igazad van! Miért nem tudják egy kicsit érthetőbben írni? – tette csípőre a kezét anyu. Oké. Most már legalább tudom, hogy mi hibázik a vacsorával. Úgy általában. Remélve, hogy a vacsorának lőttek, becsuktam a szakácskönyvet, és rátértem a holnapra. – Virág apukája elvinne minket az állatkertbe suli után. Mehetek? – Kérdezd meg apádat, ha ő elenged, akkor mehetsz – bólintott, aztán visszafordult a „vacsorához”. – Hogy javítsam ki? Lemásztam a szekrényről, és átmentem apu dolgozószobájába. – Apu, holnap Virág apukája elvinne minket az állatkertbe, mehetek? – kérdeztem. Apu felnézett a számítógépéből. – Anyád mit mondott? – Hogy kérdezzem meg tőled. Aztán tovább csinálta a tejes darált húst – közöltem, mire apu fintorogva rám nézett. – Persze, menj csak. Hozol nekem perecet? – Aha – mosolyogtam. – És olyan kókuszrudat? – Azt is. – Ó, és vattacukrot… – Amit csak tudok – biztosítottam. Rácsörögtem Virágra, hogy jöjjön fel msn-re. Ez a gépkorlátozás átka: ahhoz, hogy egyszerre netezzünk, muszáj előtte megbeszélnünk. – Jól van, megyek holnap – néztem bele a webkamerába. Virág ugrált örömében. Ezt onnan tudom, hogy kiugrált a képből, és egy ideig nem is láttam. Rajzóra: 5/1 – a tanár nem értékeli az absztrakt művészetet. Információim Cortezről: 5/2 – erősen hiányosak, de ma bővültek azzal, hogy nagyon jól rajzol. Vacsora: 5/1 – nem tudok beszélni róla. Képtelenség. 

Szeptember 19., péntek Anyut reggel még otthon találtam. – Milyen idő lesz ma? – kérdeztem azon gondolkozva, hogy mit vegyek fel. – Szórványosan előfordulhatnak záporok, főleg keleten, de nagyrészt napos, meleg idő lesz. Délután a hőmérséklet huszonkét és huszonöt fok között alakul. – Köszi – mosolyodtam el. Na igen, simán protekciós vagyok, ha az időjárásról van szó. – Reni, kérlek, add meg Virág apukájának a számomat és apád számát is. – Nálam lesz a mobilom. – Tudom, de szeretném, ha Virág apukája el tudna érni. És kérlek, figyeljetek egymásra, ne veszítsd szem elől Virág apukáját… – Anya! – szóltam közbe mosolyogva. – Tudok vigyázni magamra egy állatkertben! – Jó persze, csak… – ráncolta a szemöldökét anyu. – Mindegy, érezd jól magad. – Oké. – És vacsorára ugye hazaérsz? – Persze! Apu hasonló aggodalommal vette tudomásul, hogy délutánra van programom. A kocsiban nem győzte hangoztatni. – És ne menjetek közel a rácsokhoz! Az állatsimogatót is kerüljétek. Veszélyes. – Apu – kérleltem sokadszorra valamelyik szülőmet. Őrület, hogy micsoda problémát csinálnak egy állatkerti délutánból. – Jó, tudom, ciki, ha ennyiszer elmondom – bólogatott apu. Még megígértem, hogy nem ugrom a krokodilok elé, nem simogatom meg az oroszlánt és nem mászom be a farkasokhoz. Mindezt azzal indokoltam, hogy normális vagyok. Ha ez eddig nem derült volna ki.

A suliban a szokásos pénteki nyüzsgés volt, Máday ig. hely. az aulában ordibált hol a sulirádió zenéje miatt, ami szerinte bomlasztja a közösséget (30 Second to Mars), hol rászólt az érkező diákokra, hogy tegyék el a zenelejátszókat. Föcin a tanár kiosztotta a dolgozatokat. Ötös lett. Beírtam az ellenőrzőmbe, és hát tényleg elég bénán mutatott a sok ötös mellett az a rajz kettes. Majd megpróbálom feltornázni hármasra. Jobbra nem igazán számíthatok. Irodalmon Cortez szonettelemzésre megkapta a második egyesét. Ennek csúnya vége lesz, Kardos szemmel láthatóan bepöccent rá az üresen beadott házidoga után, és biztosította arról, hogy ha nem kezd tanulni, megvágja. Jaj. Engem ez sokkal jobban megviselt, mint Cortezt vagy a többieket. Nem akartam belegondolni, hogy megbukik. Hogy lehet egyáltalán irodalomból megbukni? Rajzból könnyebb. Szerintem. Kicsengetéskor Virág apukája a suli előtt várt minket. Amikor bemutatkoztam, teljesen jól elbeszélgettünk, mondta, hogy menynyire örül, hogy megismert, meg hogy fontosnak tartja, hogy jóban legyen Virág barátaival, és hogy sokat hallott rólam. Virág erre grimaszolt meg a vállát vonogatta. Egyébként Virág szülei tök normálisak, most, hogy már külön-külön megismertem őket, nem látom komolyabb okát Virág dühkitöréseinek vagy hangulatváltozásainak. Viszont az apukájával való kapcsolatából rögtön levettem, hogy még mindig állatira dühös a válásuk miatt, és azt a fura türelemjátékot játsszák, miszerint Virág csendesen duzzog, az apukája pedig próbálja megbékíteni. Na, ebbe a csodálatos színjátékba kerültem bele, úgyhogy elmentünk az állatkertbe. Hátraültem a kocsiba, és amíg Virág feltekerte a hangerőt (üvöltött a Fall Out Boy), az apukája arról beszélt, hogy ez milyen klassz zene. Persze tudjuk, hogy nem tetszik neki, sőt, szerintem alig bírta ki, de becsülettel hallgatta. Én meg hátul gubbasztottam, és az ablakon kibámulva jöttem rá, hogy amióta elköltöztünk, nemhogy Pesten, de szinte még a II. kerületen kívül sem voltam. Az élet számomra megállt a suli és a házunk között, minden ehhez a két helyhez köt. Ezt nem gondoltam volna.

Az állatkert egyébként klassz volt, elég jól szórakoztunk. Mondjuk, a régi sulimmal évente legalább egyszer mentem, plusz a szüleimmel is, úgyhogy sok újat nem láttam, de azért jó volt. Egy csomó diák volt még ott, osztállyal és csak úgy, csoportokban is, és néhányan rosszallóan néztek ránk. Na persze aztán rájöttünk, hogy miért. Annyira hozzátartozik a ruházatunkhoz a pólónkon lévő Szent Johannás kitűző, meg a táskánkon lógó passtartó, hogy mi már észre se vettük magunkon. Mások viszont igen, és ahogy az szokás, a magánsulisokat kinézik. Mindegy. Állatkert után ettünk (késői ebéd vagy korai vacsora) a Városligetben, és Virág apukája tovább érdeklődött. – És, Reni, a te kedvenced is a FOB? – Öhm – mosolyogtam össze Virággal. –, nem igazán. De azért néha meghallgatom. Ha muszáj – tettem hozzá. – Na, és te is a rajzszakkört választottad, ahogy Vircsi? Virág erre a becézésre felkapta a fejét, és szemébe fésült haja mögül gorombán nézett. – Nem, nekem a rajz egyáltalán nem megy – feleltem, és ezen újra összenevettünk Virággal. Az apukája türelmesen mosolygott, aztán amikor véget ért ez az „úgyis csak mi tudjuk, hogy min nevetünk” pillanat, hozzátettem: – Az olvasókörbe járok. – És bekerült a suliújságba is! Most ír cikket halloweenről – tette hozzá Virág. És hogy ez más szájából mennyire jól hangzik! Virág apukája sokat érdeklődött az újságról meg az olvasókörről is, úgyhogy egész evés alatt erről beszélgettünk. Este a szobámban betettem egy DVD-t, és a babzsák fotelemre huppanva magamhoz húztam a hátizsákom. Kihalásztam belőle a gumicukrot, és már épp indítottam volna a filmet, amikor apu bekopogott. – Mit nézel? – lépett be, tekintetét le sem véve a tévé képernyőjéről. – Kalózok? – Dehogy – ráztam meg a fejem. – Az már ciki? – fordult felém összeráncolt szemöldökkel. – Nem, csak már unom.

– Ó, értem. Akkor ez most…? – Rocktábor. Virág ajánlotta. Apu pár pillanatig ácsorgott a tévémet nézve, végül leült a másik babzsák fotelemre. – Jaj, majdnem elfelejtettem – hajoltam el a táskámért, aztán letettem apu mellé, aki egymás után kiszedte belőle az állatkertben vásárolt dolgokat. Perec, medvecukor, kókuszrúd. Szerencsénkre nem buktunk le, anyu nem jött rá, hogy késő este mindenféle cukrot meg édességet eszünk a Rocktábor nézése közben. Egyébként apu meglehetősen sokat kérdezősködött a film alatt, olyanokat, mint „kik ezek a kölykök?”, vagy „miért énekelnek?”, de a végére összeállt a kép, és megértette.  Állatkerti délután: 5/4 – bár néha kellemetlen volt, összességében jól szórakoztunk. Rocktábor: 5/3 – nem is tudom. Semmi extra, nem értem, mi ez az őrület körülötte. Kígyó formájú piros gumicukor: 5/5 – finom. Kígyó formájú kék gumicukor: 5/1 – nem finom, és tiszta kék lett a nyelvem tőle.  Szeptember 20., szombat Csendes nap. Anyu szerint ez az utolsó igazán nyári hétvége, úgyhogy egész nap a kertben ücsörögtem. Legalább hétfőn vissza tudom vinni a könyvet, ugyanis kiolvastam. Virág az apukájával tölti a hétvégét, a tegnapi állatkert után ma horgászni mentek. Egyszer délután üzent, hogy teljesen ki van akadva, a hajnal óta tartó szótlan üldögéléstől, és a víz bámulásától befordult. Szeptember 21., vasárnap Reggel elkísértem anyut a meteorológiai intézetbe, aztán kora délután nekiálltam a maradék leckéimnek. A fizikával

negyvenperces küzdelem árán sem sikerült boldogulnom, ezért lementem anyuhoz, aki azt mondta, bármennyire szeretne, fizikából egyáltalán nem tud segíteni, viszont szívesen beszél a ciklonokról és anticiklonokról. „Ezt később veszem igénybe” ígérettel apu dolgozószobájába mentem, aki megnézte ugyan a leckém, de csak a fejét rázta. Visszamentem a szobámba, és kínomban bekapcsoltam a notebookom. Az msn tömve volt, de hiába kérdeztem meg Andrist (ő közben autóversenyt játszott), Zsoltit (ő egyszerűen kiröhögött, amiért vasárnap délután ezzel foglalkozom) vagy éppen Kingát (ő mondta, hogy már kész van, de nem segít, különben is lovagolni megy), nem jutottam egyről a kettőre. A listán Cortez neve mellett ott volt a zöld jelzés, tehát éppen gépezett, de rá egyszerűen nem mertem ráírni. A fizikakérdés alibinek tűnne, tuti, hogy nem érdekli, és azonnal elmondaná a többieknek, hogy ilyen gyenge ürüggyel próbálok beszélgetést kezdeményezni. Már majdnem kikapcsoltam a gépem, amikor Arnold bejelentkezett. Azonnal ráírtam. Reni üzenete: Szia, kész vagy a fizikával? Arnold üzenete: Ezt gondold át még egyszer. Reni üzenete: Oké. Akkor máshogy. Segítesz a fizikában? Arnold üzenete: Igen. Hol akadtál el? Reni üzenete: Az elején. Arnold üzenete: A legelején? Reni üzenete: Igen, a forgómozgás szögjellemzői. Tippem sincs, nem igazán értem. Arnold üzenete: Na jó, akkor várj. És kilépett. Értetlenül néztem a képernyőre, vártam, hogy visszajöjjön, bár őszintén, Arnoldnál nem igazán lehet tudni. Már arra is gondoltam, hogy meggondolta magát, csak nekem nem szólt, amikor tíz perc várakozás után anyu bekopogott a szobámba. – Reni, egy kis osztálytársad keres a fizikalecke miatt. – Hogy? – fordultam meg csodálkozva. Anyu megismételte, úgyhogy leszaladtam a lépcsőn. Valóban, Arnold az ajtónkban állt, és unottan meredt maga elé.

– Elhoztam a könyvet is, ha az elején megakadtál, akkor sosem fogsz tudni továbblépni. Az alapok ismerete a legfontosabb – magyarázta a tőle megszokott stílusban. – Nem gondoltam, hogy átjössz. Azt hittem, várjak a neten – tártam szét a karomat. – Két utcával lejjebb lakom. Miért tanítanálak az interneten? Ez igaz. De akkor is meglepett. – Arnold, milyen kedves tőled, hogy felajánlod a segítséged. Hol szeretnétek tanulni? – kérdezte anyu. – Nekem mindegy – vontam meg a vállam, és Arnoldra néztem. – Én most járok itt először. Honnan kéne tudnom? – nézett vissza rám. Ez jogos. Végül a nappaliba mentünk (azért a szobámba nem akartam hívni, mégiscsak fiú, kicikizne a Johnny Depp-képek és lányos dolgok miatt), én a fotelbe ültem, Arnold pedig a kanapéra. Amíg én a gyakorló képleteket elemeztem, nem kerülte el a figyelmét a könyvespolc. – Ezek a te könyveid? – Nem – ráztam meg a fejem. – A szüleimé. Az enyémek a szobámban vannak. Anyu körülöttünk sürgölődött, hozott üdítőt meg kis pereceket, aztán bement apu dolgozószobájába. – Reninek sikerült megoldani a fizikát? – hallatszott ki a nyitott ajtón át apu hangja. – Nem, a nappaliban tanul. Nézd meg. – Rengeteg dolgom van, majd később – válaszolta apu. – Jó, csak gondoltam, szeretnéd megismerni a kis barátját, Arnoldot, aki nagylelkűen átjött segíteni… Ahhoz képest, hogy apunak „olyan rengeteg dolga volt”, anyu kijelentése után tíz másodperccel már mellettem állt, és rosszallóan nézte a jegyzetelő Arnoldot. – Szóval te vagy Arnold – közölte „rettegett” hangsúllyal. Arnoldot azért nem lehet könnyen zavarba hozni, felállt, bemutatkozott, illedelmesen megdicsérte a házunkat, és megjegyezte, hogy a könyvespolcon lévő lexikonsorozat ötödik és

hatodik darabja fel van cserélve, és így teljesen megbontják az egységet. Apu csodálkozva a polchoz lépett, és a helyükre rakta őket. – Elnézést, hogy szóltam, de az érkezésem óta zavart – bólintott Arnold, amikor végre „rend” lett. Én mosolyogva jegyzeteltem tovább, apu pedig leült a másik bőrfotelbe, és felügyelte a tanulásunkat. Másfél óra alatt végeztünk, Arnold mindent elmagyarázott, volt, amit többször is, úgyhogy magamtól meg tudtam csinálni a házimat. – Tényleg nagyon köszi a segítséget – csuktam össze a füzetem. Arnold csak biccentett, aztán felállt. Vele együtt apu is, aki látszólag elzsibbadt a hosszas felügyelőpóz után. – Megmutatod a könyveidet? – kérdezte Arnold. – Persze – vontam meg a vállam. Apu szemében egy olyan „aha” kifejezést fedeztem fel, úgyhogy természetesen jött velünk. Arnold a szobámban nem nagyon nézett körül, rögtön a könyvespolcomhoz lépett, és a kiadványok gerincét leolvasva böngészett, miközben belebelekérdezgetett valamibe, hogy hogy tetszett. Apu mindvégig maga előtt összekulcsolt karokkal támasztotta az ajtófélfámat. – Jó, de hiányos – minősítette végül a könyvgyűjteményemet Arnold, és már meg is fordult. Az ajtó felé lépve megakadt a szeme az íróasztalom felett lévő tükrön és közelebb lépett. Azonnal lesápadtam. A fenébe! Nem a Johnny Depp-kép, nem a rátapasztott emlékeztető cetlik, de még csak nem is a béna High School Musical matrica volt az oka. Hanem a manga rajz, amit Virág készített nekem. – Ez itt…? – fordult vissza hozzám összevont szemöldökkel. – Igen, az egy képregény – bólintottam iszonyatos nyomatékokkal hangsúlyozva a mondatot. Arnold egy pillanatig a szemembe nézett, aztán fújtatott egyet. – Igen, azért volt olyan ismerős. Apu a beégésemből és földbesüllyedésemből mit sem vett észre, továbbra is Arnoldot figyelte. Végül belátta, hogy nem jelent veszedelmet semmilyen tekintetben, úgyhogy amikor kikísértem a

kapuig, már nem jött velünk. De az ablakból nézett, ezt rögtön láttam, pedig próbált elbújni a függöny mögött. Na mindegy. – Holnap találkozunk – köszönt el Arnold. – Várj – szóltam utána. – Az a kép, amit láttál… – Nem igazán érdekel – vonta meg a vállát. – Oké, de azért köztünk marad? – Még ha szóba is állnék a „Cortez-féle” alakokkal, akkor sincs jogosultságom elmondani, amit láttam, amíg felhatalmazást nem kapok rá. Én tisztelem a jogokat – közölte komolyan. Én meg megkönnyebbültem. Komolyan. Ciki: 5/1 – Arnold előtt totál beégtem. Fizika házi: 5/3 – tényleg sikerült magamtól megcsinálni, de nem érdekel, a beégésem mindent visz.  Gulliver utazásai: 5/5 – igazán tetszett. A közösségi portálon Cortez végre bejelölt: 5/5* – no comment.  Szeptember 22., hétfő” Arnold tartotta a szavát. Tényleg nem mondta el senkinek, hogy a tükrömre Cortez mangafiguraként van felragasztva. Ha ez kiderült volna, sulit kéne váltanom, amihez egyáltalán nincs kedvem. Arnold, amikor a suliszekrényénél megvárva ismét megkérdeztem, hogy mennyire tart nevetségesnek (a szekrényében egyébként Einstein kinyújtott nyelvű képe és számtalan John Lennon-poszter van ragasztva), Arnold azt mondta, őt nem érdekli, hogy visongatós-nevetgélős oldalam is van, egészen addig, amíg tud velem normálisan beszélgetni. – Még egyszer köszönöm, ez nagyon rendes tőled – sóhajtottam sokadszorra, de ezúttal tényleg megkönnyebbülve. Virág, mintha csak nem lenne elég bajom azzal az egy rajzzal, ami ilyen galibát okozott nekem, megmutatta, hogy vasárnap, miközben az apukájával horgászott, továbbfejlesztette a mangaCortez rajzait.

– Látod, légdeszkája van, mint a Vissza a jövőbe trilógiában Martynak – lapozta át a jegyzetfüzetét. – Hű – bólintottam elismerően. Na jó. Úgy érzem, kezdek meghülyülni. Az olvasókörben képes vagyok Dickensről folyamatosan, huszonnégy percig beszélni (Kardos az egekig dicsért az egész csoport előtt), közben pedig gyomorgörcsöt kapok, ha Cortez feláll mögöttem a padjából. Belelkesedek egy rajztól, amikor életemben nem olvastam sem képregényt, sem mangát, miközben cikket és ajánlót írok az iskolaújságba! Az osztály (sőt az egész iskola) legértelmesebb és legokosabb fiúja a barátom (Arnold), akivel bármikor tudok beszélni olyanról, ami mást nem érdekel, de közben a legjobb barátnőm Virág, akivel képesek vagyunk bármikor hosszasan elemezni msn-en, hogy mi történt tíz perccel azelőtt. Remélem, nem leszek skizofrén. Olvasókör: 5/5 – kikölcsönöztem a Huckleberry Finnt, mindjárt bele is kezdek. Virág legújabb rajzai: 5/5* – kiraktam a tükrömre.  Vacsorára szecsuáni csirke: 5/4 – rendeltük.  Szeptember 23., kedd Reggel kicsit korábban érkeztem a suliba, ugyanis le kellett adnom az első jegyzeteket a suliújság októberi számához. Pechemre Kinga utánam fél perccel esett be. Amikor megláttam, a mellkasomhoz szorítottam és megpróbáltam elrejteni a kis noteszemet, amibe jegyzeteltem, ugyanis Kingánál egy lefűzős mappa volt, aminek az oldalából kilógtak a színes jelölőcsíkok. Hurrá. Megint ráment a küllemre, komolyan veszi az „újságírást”, szerintem felvásárolta az összes színes, öntapadós jelölőragasztót, hogy komolyabbnak tűnjön. – Hogy állsz a cikkel? – kérdeztem tényleg érdeklődve, mert gondoltam, elütöm az időt, amíg Timi az egyik gépnél bütyköl valamit.

– Természetesen jól – felelte annyira nyilvánvaló hangsúllyal, hogy kezdtem kellemetlenül érezni magam, mintha csak butaságot kérdeztem volna. – Te? – Csak az ötleteimet hoztam megmutatni – válaszoltam. – Még nem vagy kész? – kerekedett el a szeme. – Nem, egyelőre vázlataim vannak – mondtam összeszorított fogakkal. – Pff – adta ki ezt a kellemes, enyhén megalázó hangot. Timi végre odajött hozzánk, mindkettőnk kezéből kivette a jegyzetfüzetet és mappát is, aztán lerakta az asztalra. Kinyitotta Kinga mappáját, a kezébe vett egy rózsaszín jelölőtollat, és gyorsan, mint egy őrült, elkezdte kihúzogatni a mondatokat. Láttam, hogy Kinga egészséges arcszíne fehérbe csap át. – Tessék, ez alapján haladj tovább – nyújtotta vissza türelmetlenül, és már bele is olvasott az enyémbe. Kinga még mindig mellettem állt, egyrészt mert a döbbenettől mozdulni sem tudott, plusz természetesen megvárta, hogy az enyém milyen. Timi fél kezével az asztalra támaszkodva futotta át a jegyzeteket, a másik kezében tartott jelölőfilccel pedig áthúzta, áthúzta és áthúzta. – Mást! – szólt nekem egyszerűen. – A holnapi leadásra szedjétek össze magatokat! Sziasztok – tolt ki minket a teremből, és becsukta mögöttünk az ajtót. Mindketten úgy álltunk a csukott ajtót bámulva, mintha nem hinnénk el. – Áthúzta! Áthúzta majdnem az egészet! – szólalt meg végül Kinga. – Nyugi, az enyémet is – sóhajtottam nehézkesen. – Ez engem egyáltalán nem nyugtat meg! Kizárólag a sajátom érdekel! – söpörte le a válláról a haját, és felszegett állal, új erőre kapva ott hagyott. Én azért kicsit nehezebben szedtem össze magam. A teremben a többiek rendesek voltak, próbáltak tanácsot adni. – A filmajánlóba tedd bele a Halloweent. Klasszikus és mindig ijesztő – kiáltotta Ricsi. A golyóstollammal a combomat ütögetve a padomon ültem, és megráztam a fejem.

– Nem jó, korhatáros. – Na és? – Benne volt – mutattam fel sokadszorra az összefirkált, megalázott jegyzetfüzetemet. Nem büszkén, inkább tényként. – Akkor passz – vonta meg a vállát. – Mit szólsz a Freddyhez? – nézett fel a táskájában kutatva Zsolti. – Korhatáros! – ismételtem sokadszorra. Elmondtam már a Kampókéz, Rémségek könyve, Sikoly, Péntek 13 és Fűrész tippek után is, hogy KORHATÁROS! Már arra gondoltam, hogy a homlokomra írom, hátha úgy megértik. Becsengetésig erről beszélgettünk, már azt hittem, megőrülök, amikor a padján ülő Cortez kihúzta füléből a fülhallgatóját. – Halott menyasszony. Tim Burton. Sötét, de mese – közölte, és gyönyörű kék szemével felnézett rám. Először nem is értettem, hogy mit mond, csak elmosolyodtam, aztán hirtelen észbe kaptam. Mese. – Korhatáros? – kérdeztem vissza, és a szó hallatán már mindenki elröhögte magát. Cortez megrázta a fejét, aztán elpakolta a zenelejátszóját. Kardos jelent meg az ajtóban, úgyhogy lekászálódtam a padomról, és zavartan leültem. Vicces, ha életem első cikkét Cortez menti meg. Wow. Én nem szégyelltem segítséget kérni a többiektől, mivel reméltem, hogy a tippek között akad használható (mint Cortezé is), és látszólag szívesen segítettek, Kinga azonban nem kért belőle. Az ebédszünetben az udvaron ülve már elég sok ötletem volt ahhoz, hogy újrakezdjem az egész halloween témát. A térdemre fektetett lapokba mélyedve egyszer csak felkaptam a fejem, ugyanis Dani (a fotós) kirontott az udvarra, nyomában a hisztérikus Kingával. – Mondom, hogy a béna képeid miatt nem jó az egész! – üldözte Kinga. Mosolyogva megcsóváltam a fejem. Van, aki képtelen elviselni, ha hibázott.

A leckéim megírása után nekiültem újra az ajánlóknak, és egész délután (meg este is) ezzel szenvedtem. Komolyan, még vacsora közben is mellettem volt a notebookom, amit anyuék kivételesen nem szóltak meg. Elfáradtam. És most pittyeg az msn. Biztos Virág küld zeneanyagot. Mindjárt elalszom: 5/1 – hullafáradt vagyok. Cortez segített a cikkben: 5/5 – Wow.  A többiek is segítettek: 5/3 – annyira rendesek! Csak éppen használható tippet nem adtak.  Sulirádió: 5/1 – Máday miatt ma egész nap sanzon szólt. Majdnem elaludtunk.  Szeptember 24., szerda Hajnali ötre állítottam be az órámat. Ez igazán fájt. Viszont így volt időm kiegészíteni és ellenőrizni az ajánlókat. Mire indultunk, már úgy éreztem, hogy eltelt a nap. Pedig csak akkor kezdődött. Virággal mentem be a suliba, magamhoz szorítva szegény, megkínzott jegyzetfüzetem. Máday nem állt az aulában, ezért Blink 182 szólt a sulirádióból.  Viszont ez azt jelentette, hogy a suliújság termében van. Jaj. – Figyelj – fordított maga felé Virág, amikor látta, hogy mennyire izgulok. – Ha megint kihúzzák, akkor hülyék – vigasztalt. – Oké, de nem leszek népszerű, ha ezt megmondom – nevettem el magam. – Menni fog. Fésüld a szemedbe a hajad, az szerencsét hoz – bólogatott. – Kösz a tippet, de csak ha nem sikerül. Akkor magamba fordulok és összezuhanok. – Jó, majd megmutatom, hogy kell – bólintott, mire mindketten elnevettük magunkat. – Renáta, várj – csörtetett be Kinga a portán, ahol azonban utánaszóltak, mert nem látták tisztán a belépőkártyáját. – Itt van! –

fordult meg lendülettel Kinga, és a portás arcába mutatta a kártyát. – Gondolja, hogy ha nem ide járnék, bejönnék leadni egy anyagot az iskolaújságnak? Te jó ég! – fordult vissza hitetlenkedve, és otthagyva a ledöbbent portást, egyenesen hozzánk lépett. – Kész lettél? – Igen – bólintottam. – Akkor menjünk. Virág bátorítóan megszorította a kezem, aztán Kingával lépést tartva (eléggé sietett) elmentem leadni az ajánlókat. Annyira izgultam, hogy nem is emlékszem, hogy mentem be a szerkesztőségbe. Arnold pont előttünk lépett ki. – Hogy ment? – kérdeztük egyszerre Kingával, egymás szavába vágva. – Jól – válaszolta Arnold természetes arckifejezéssel. – Gratulálok – mosolyogtam rá őszintén, de Kinga megragadta a karom. – Kit érdekel? Nézzük a miénket. És már be is húzott a terembe. Máday és Timi már vártak ránk, a többiek nem foglalkoztak velünk, a számítógépeken pötyögtek meg nyomtattak. Ugyanúgy, mint tegnap, Timi kivette mindkettőnk kezéből az anyagot, lerakta az asztalra, és nekiesett. Falfehéren várakoztam, amíg Kinga cikkét olvasta. – Jó, ez mehet. Két mondatot húztam, de összességében jó. Szép munka – vigyorgott egy pillanatra kötelességtudóan Timi, aztán már rá is tért az enyémre. Szinte hallottam, ahogyan Kinga megkönnyebbül, lélegzete lelassult a normál tempóra. Timi hihetetlenül gyorsan elolvasta a könyvajánlóm (John Updike: Az eastwicki boszorkányok), és olvasás közben hallatott egy „haha”-t. Rémülten néztem rá. – Ez vicces volt, jót nevettem – magyarázta hadarva, és már olvasta is az albumajánlómat (My Chemical Romance – The Black Parade). Reakció nélkül áttért a filmajánlóra, Cortez tippje szerint a Halott menyasszonyt írtam.

Egy pillanat alatt végzett, és felnézett rám. A szívem hevesen vert, kedvem lett volna elrohanni, ráadásul Kinga a győztesek nyugodt tekintetével figyelt, szinte kívánta a bukásomat. – Reni – vakargatta meg a tollával a fejét Timi. – Ez tökéletes. És rólam lezuhant úgy héttonnányi teher. Kinga szó nélkül lépkedett mellettem a folyosón, feszültnek tűnt. Én viszont valósággal szárnyaltam. Egyszerre mentünk be a terembe, Kardos már elkezdte a nyelvtanórát, de érkezésünkre félbeszakította. – Na? Na, mi volt? – pattant fel Virág. – Megvan! Mindkettőnknek – szóltam őszintén megkönnyebbülve. Virág felugrott a padjából, és helyben ugrándozott, a többiek pedig gratuláltak. – Hé, benne lesz, hogy segítettem? – kérdezte Zsolti. – Nem hiszem – ültem le a helyemre. – Kár. Pedig adtam néhány tippet. – Tudom, és köszönöm. A fényképedet azért megpróbálom betetetni – feleltem. Mindenki felröhögött, még a mindig komor Kardos tanár úr is elmosolyodott. – Na jó, akkor megtörtént a gratuláció, folytassuk az órát, Virág, te pedig, kérlek, ülj le – szólt a tanár. Viszonylag hamar elcsendesedtünk, és folytatódhatott az óra. A következő szünetben a folyosón tébláboltam, miközben anyuval beszéltem mobilon. Kicsit eltartottam a fülemtől, ugyanis annyira kiabált örömében, hogy beszakadt a dobhártyám. Hirtelen valami megbökte a vállam, én pedig megperdültem a tengelyem körül. Csodálkozva lefogtam fél kézzel a mobilom, és Cortez szemébe néztem. – Jó lett a film? – kérdezte. – Mi? – csodálkoztam. – A halott menyasszony… – Ja! Igen! Jó lett – motyogtam zavartan. – Oké – biccentett, majd engem kikerülve továbbment a folyosón Ricsiékhez, akik a lépcsőnél várták. – Reni! Reni, ott vagy? – kiabálta anyu a telefonba.

– Persze, itt – kaptam észbe újra a fülemhez emelve a telefont, miközben Cortez távolodó alakját néztem a folyosón. Huh. A suli utáni szerkesztőségi megbeszélés sokkal lazább és nyugodtabb volt, addigra már mindenki leadta a cikkeket, úgyhogy csak ültünk az asztaloknál, néhányan az asztalon (Arnold) és a kivetítőn végignéztük a tervezetet a címlaptól kezdve (’56-os kép) egészen az utolsó oldalakig (halloweeni dekoráció). A közbeeső, kétoldalas ajánlóimat nézve mérhetetlen boldogság és elégedettség fogott el. Az ajánlóim: 5/5 – tökéletes. Ezt a szót használták rá.  Beszélgetés Cortezzel: 5/3 – hát még ha értelmes lettem volna.  Virág végre feltörte a számítógépe jelszavát: 5/5 – ügyes.  Szeptember 25., csütörtök Ma törin Barka tanárnővel (mivel az ókori Rómáról tanulunk) megnéztük a Gladiátort. Persze már mindenki látta, de azért senki nem ellenkezett, végre egy laza törióra a szokásos eszement diktálás helyett. Mondjuk, mivel az óra csak 45 perces, a Gladiátor meg legalább 150, Barka a szerinte „unalmas vagy történelmileg hiteltelen” részeket egyszerűen átnyomta a következő jelenetre, így sikerült megnéznünk egy tanóra alatt. Csengetéskor Virág még Maximust siratta, ugyanis a gladiátor halála eléggé megviselte annak ellenére, hogy a filmet nem igazán értette. – Hogy lehet Commodus ennyire gonosz? – kérdezte, miközben kirámolta a szekrényéből a rajztábláját és a felszerelését. Jaj, ne. Rajzóra… Vladár azt a feladatot adta, hogy mindenki a párjával szembe ül, és lerajzolja. Ez a párosítás névsor szerint ment, úgyhogy akárcsak kémián, itt is Ricsi lett a „párom”. Pár perc rendezkedés után mindenki elfoglalta az új helyét, és mehetett a feladat. Zavartan körbenéztem a teremben, a többiek elmélyülten alkottak.

A velem szemben ülő Ricsi is hozzákezdett a munkához, én meg bénán bámultam az üres lapomra. – Renáta, van valami probléma? – lépett hozzám Vladár, és vékony, csontos kezével a padomra támaszkodott. – Semmi – ráztam meg automatikusan a fejem, és egy körző segítségével végre rajzoltam egy szabályos kört. Ezt Ricsi fejének terveztem. Óra végén soha nem hallott mértékű röhögés rázta meg a termünket. Naná, hogy az én rajzom volt az oka. Jó, tény, hogy nem hasonlított Ricsire (Zsolti szerint ufó, Dave szerint viszont barack volt a lapomon), de én tényleg minden tudásomat összeszedtem. De legalább Ricsi nem haragudott meg, csak annyit kérdezett, hogy valóban így néz-e ki. Természetesen nem, de mindegy. Három rajz sikerült egyébként a legjobban, Virágé, Arnoldé és Cortezé. Kinga ezen fel is háborodott, és szerencsétlen Gábort vádolta, amiért ő bénán néz ki, ezért túl jó rajzot nem is lehet róla készíteni. Délután Virág átjött, és áthozta a laptopját, hogy megmutassa a Sims városát, úgyhogy egy órát Simseztünk. Szörnyen jó házakat készített, sőt, a saját készítésű simjei a megszólalásig hasonlítanak az eredeti emberekre. Megmutatta a saját simjét, aki Pete Wentz felesége a játékban, plusz legnagyobb meglepetésemre elkészítette az én simemet is (nagyon hasonlít, sőt, olyan ruhát is csinált hozzá, amilyenem van!) és Cortezét. Mi is házasok vagyunk a játékban.  Rajzom Ricsiről: 5/1 – annyi stimmel, hogy mindkettőnek van feje. Semmi más. Virág simjei: 5/5 – át is mentettük a gépemre, úgyhogy én is tudok velük játszani.  Témazáró duplamatekon: 5/3 – nekem sikerült, de Virág többet nézte az órát, mint a feladatot.  Cortez felelete irodalomórán: 5/1 – a harmadik egyese… Gladiátor. 5/5 – áttekerve is nagyszerű film.

Szeptember 26., péntek Apu kirakott a suli előtt minket, mi pedig Virággal odaköszöntünk a többieknek, akik a lépcső alsó fokán ültek és beszélgettek. – Jó hogy jöttök – pattant fel Zsolti, és leporolta a nadrágját. – Ha Dave megkérdez titeket ebédszünet után, mondjátok, hogy semmiről nem tudtok! – Ez nem lesz nehéz – biztosítottam, mivel így sem értettünk semmit. Virág a fekete-fehér csillagos pulcsija kapucnija alól pislogott értetlenül. – Oké – mutatta fel mindkét hüvelykujját Zsolti. – Akkor ezt meg is beszéltük. A vállunkat vonogatva mentünk fel a lépcsőn, közben egy utolsó pillantást vetettem Cortezre (aki sötétkék bő fazonú farmert, fehér deszkás cipőt és fehér kapucnis pulcsit viselt, amiben őrülten menőn néz ki), aztán bementünk a suliba. Negyedik órában az ofő izgatottan jött be a terembe, látszólag „sok mondanivalója” volt. Mint mindig. – Jól van, kezdjük az elején. Akik a nevüket hallják, kihozzák az ellenőrzőjüket – nyitotta ki a naplót, és gyors, türelmetlen kézmozdulattal végighúzta a névsoron az ujját. – Antai-Kelemen, Bencze, Haraszti és Nagy! Cortez, Virág, Robi és Zsolti kedvtelenül feltápászkodtak a padjukból, és kimentek az asztalhoz. – Ádám – nézett fel az ofő Cortezre. – Három irodalom egyessel bukásra állsz, jeleznem kell a nagyszüleidnek – sóhajtotta. Cortez lazán letette az ellenőrzőjét a tanári asztalra, és a vállát megvonva visszaült a helyére. – Virág – folytatta Haller. – A tegnapi matematika témazáród alapján… – Már ki is lett javítva? De jó! – csillant fel Virág szeme. – Igen, és egyes – tette hozzá az ofő. – Emiatt három egyesed van. Beírom az ellenőrződbe. – Ó – biggyesztette le a száját Virág csalódottan. A fenébe. Pedig próbáltam segíteni. Mindegy.

Az ofő beírt még Robinak a kémia (két egyese van) és Zsoltinak a francia kultúra miatt (két egyes és egy kettes). – Valamint Reni – húzta össze a szemöldökét Haller, bennem pedig megállt az ütő. – Igen? – kérdeztem gombóccal a torkomban. Tudtommal nem állok bukásra. – Kicsit aggasztó, hogy a kitűnő eredményeid mellett ilyen gyengén szerepelsz rajzból. Van valami problémád Vladár tanár úrral? Az osztályban kitört a röhögés. – Nem, inkább a tárggyal van gondom – feleltem zavartan. Na igen. De ez tény. Az ofő ezután rátért a további fontos megbeszélnivalókra, mint például a házirend kibővített változata (tilos PS konzolt hozzákötni a termekben lévő tévékhez ). Az ebédszünetet szokás szerint az udvaron töltöttük, én a Huckleberry Finnt olvastam, Arnold Karl May Winnetouját, Virág pedig csak nézelődött, amikor is a sulirádióban elhalkult a zene, és a szerkesztő hangja szólalt meg: – A következő dalt Felmayer Dávid kérte a 9/b-ből, mivel ez a kedvenc száma. És felcsendült Britney Baby One More Time-ja. Az udvaron kitört a röhögés, miközben mindenki az árkád alatt álló Dave felé fordult. – Nem! Nem! – kiabálta fülig vörösödve. – Én ezt utálom! Ne vicceljetek, ezt nem vehetitek be! Ugyan már! Nem igazán figyelt rá senki, Cortez, Ricsi és Zsolt (az ötletgazda) a falnak támaszkodva röhögött, amíg Dávid berohant az épületbe. Valószínűleg rárontott a stúdiósra. Úgy tűnik, a „pizzasztorinak” bealkonyodott, helyette megjött a sulirádiós szívatás. Tesin kidobósoztunk, ráadásul jegyre. Valamilyen csoda folytán nem vettek rólam tudomást, szerintem nem vettek észre, így viszonylag későn dobtak ki, akkor viszont Kinga, és az arcomba csapódott labda helye még mindig látszik. De ötöst kaptam. Életem első tesi ötöse. Megszenvedtem érte.

Dávid sulirádiós beégése: 5/5 – egész nap Britneynek hívták Cortez irodalom átlaga: 5/1 – totál bukás Virág matek átlaga: 5/1 – dettó. Vacsorára bolognai spagetti: 5/4 – egész jó volt.  Hétvége: 5/5 – Virággal úgy tervezzük, hogy áthozza és megnézzük DVD-n a Narnia Krónikáit, a Csillagport és a Bűbájt. Október 1., szerda Zsúfolt hét, zsúfolt nap. Először is, amikor apu kirakott minket a sulinál, és mi befelé igyekeztünk, már oda-oda szólogattak a diákok. Grat, szép volt, nem rossz… ilyesmiket. – Mi ez az egész? – kérdeztem Virágot, mert hirtelen tényleg nem értettem. Aztán amikor beléptünk a portára, és felmutattam a belépőkártyám, rögtön megértettem. Megjelent a suliújság. A portásfülke előtti állvány dugig volt pakolva a kisméretű magazinnal. Virággal egyszerre nyúltunk oda, és mindketten levettünk egy-egy példányt. Az aulába lépve már javában belemerültünk, a tartalom alapján rögtön az ajánlókhoz lapoztunk. És akkor ott volt. Ott volt a kétoldalas könyv-, film- és albumajánlóm, narancssárga-fekete háttérrel, képekkel és az oldalt szegélyező töklámpásokkal. – Ez elképesztően néz ki! – futotta át Virág, aki azért nagyban segített a színvilág és a képek kiválasztásában. – Hű – jött ki az össz reakció, ami eszembe jutott. Az aulán át, fel a lépcsőn, végig a folyosón, egészen a termünkig abból állt az utam, hogy összevissza forgolódtam, és megköszöntem a gratulációkat mindenkinek. Mire a terembe értem, már szinte elszédültem, egyrészt a forgolódástól, másrészt pedig a hirtelen sikertől, amit zavartan és értetlenül kezeltem. Az összes diák kezében a suliújság volt, mindenki csak arról beszélt. Az első óránk Kardossal nyelvtan volt, aki amint belépett a terembe, rögtön Kingához és felém fordult.

– Gratulálok – dobta le az asztalra a suliújságot. Óvatos mosollyal biccentettem, és inkább a füzetem oldalát firkáltam. Hirtelen kinyílt az ajtó, és Arnold csörtetett be. – Neményi, a gratulációm neked is szól, de a késésedet beírom – és már húzta is be a naplóba. Arnold a vállát vonogatva a helyére ment, közben elhaladt mellettem, úgyhogy volt egy pillanatom arra, hogy a kezébe nyomjam a magazint. Már nála is volt egy, úgyhogy csak összemosolyogtunk. Ezután nyelvtanoztunk, legnagyobb meglepetésre Kardos nem feleltette Cortezt, pedig ez szinte már hozzátartozott az órák elejéhez. Később rájöttem, hogy mi volt az oka. Csengetéskor szokás szerint felpattantunk, hogy az udvarra menjünk, azonban a tanár még nem fejezte be. – Antai-Kelemen, Szatmáry, Rentai és Neményi marad, a többiek a termen kívül élvezik a szünetet – közölte. Virág bambán rám nézett, mivel Arnold és én is szóba kerültünk, nem tudta, hogy mit csináljon. – Várj meg kint – suttogtam, mire Virág lehajtott fejjel kisomfordált a teremből. Kardos becsukta az ajtót, és hirtelen riasztó lett a ránk telepedett csend, miközben a folyosóról beszűrődött a szünet tipikus lármája. – Ígérem, nem rabolom el az egész szüneteteket. – kezdte Kardos, és akármennyire néztünk körbe egymáson, sehogy nem jött ki, hogy mi négyünkkel mi megbeszélnivalója lehet. Cortez kilógott a sorból. – Ádám – kezdte, mire Cortez letette a kezében tartott tollat, és felnézett a tanárra. – A nagymamád felhívott tegnap. Jaj. De kellemetlen! Akkor ez csak a jegyekkel lehet összefüggésben. Kérdőn néztünk össze, ez a bizalmasan kezdődő beszélgetés nem igazán tartozott ránk. – Hosszasan beszélgettünk – folytatta –, és próbáltunk megoldást találni a bukás elkerülésére. Nos – nézett fel hirtelen, a fejét kapkodva hármunk között –, arra az elhatározásra jutottunk, hogy mivel sem magadért, sem értem nem fogsz változtatni a tanulmányi eredményeiden, majd változtatsz az osztálytársaid miatt.

– Hogyan? – rázta meg a fejét Cortez. Jogos észrevétel, én sem értettem, mire megy ki a játék. – Ügy gondoltuk, hogy ha megbízzuk egy társadat, hogy korrepetáljon és buzdítson, akkor – tekintettel arra, hogy ezzel igencsak elrontod a napjait vagy heteit – talán elkezdesz tanulni magadtól, hogy mást ne kínozz felelőtlen, pökhendi magatartásoddal – magyarázta villogó szemmel. – Álljon meg a menet! – kelt ki magából Kinga. – Azért, mert ő nem tanul, nekünk kötelességünk segíteni? Magára vessen, nem jótékonykodom a szabadidőmmel! – Természetesen rátok bízom, döntsétek el, hogy belefér-e az időtökbe és hogy egyáltalán vállaljátok-e. Mindhárman tanácstalanul néztünk össze, Cortez pedig gúnyosan mosolyogva figyelte az asztalán gurigatott tollát. Tök kínos volt neki. – Már elnézést – tárta szét a kezeit Kinga – és bocs, Cortez – bólintott a padját bámuló Cortez felé egy pillanatra, majd visszafordult a tanárhoz. – De az iskolaújságba írok, díjugratóversenyeken veszek részt, edzésre járok, a színjátszókörben főszerepet kaptam az október 23-ai előadásra, emellett kitűnő tanulmányi átlagot produkálok. Mégis miért korrepetáljak valakit, aki egyszerűen csak nem tanul, hanem deszkás haverokkal lóg, focizik meg lazul? Simán lehetne jó tanuló, az én elfoglaltságaim töredéke terheli csupán! – Ebben teljesen igazad van – bólintott Kardos. – Sajnálom, de engem ez nem érint. Mehetek a szünetre? Most már csak hét percem van. – Természetesen. Kinga lesöpörte a válláról a ráomló dús, barna haját, és kihúzott, egyenes háttal elhagyta a termet. A tanár Arnoldra nézett. – Kinga érvelése abszolút jogosnak tekinthető, azonban vele ellentétben nekem temérdek szabadidőm van – kezdte Arnold. – Ennek ellenére nem vállalom – fejezte be végül. Cortez a padját bámulva elmosolyodott. Nem kínos mosoly volt, inkább olyan laza, nagyon menő mosoly. Arnold a padján ült, és úgy döntött, indokolni fog. Jaj.

– A délutánjaim nagy részét olvasással és gondolkodással töltöm. Végiggondolva, hogy értékes óráimat és perceimet egy olyan osztálytársamra fecséreljem, aki a kisujját sem mozdítja a változás érdekében, hanem inkább megvárja, hogy más oldja meg számára a helyzetet, ez, ugye, teljesen kizárt. Hosszas és igencsak reális érveket felsorakoztató gondolatmenetem… – Lassan befejezhetnéd. Már megértettük… – szólt közbe Cortez halkan, mégis, kijelentése elcsendesítette Arnoldot. Ez ritka. Hú. Kardos bólintott. – Rendben, Arnold, teljesen igazad van – majd újra Cortezhez fordult. – A három legkiemelkedőbben tanuló osztálytársadból kettő nem segít. Azt hiszem, Ádám, ez jelenthet valamit. Na jó, Kardos és Cortez szemmel láthatóan nem jönnek ki egymással. Vajon miért nem? Végül mindenki felém fordult. Jaj nekem! Pedig olyan jól indult a napom. A suliújság, a cikkem meg minden, erre… Mindegy, válaszolnom kellett. Végignéztem mindhármukon. Kardos és az olvasókör, ő a kedvenc tanárom, tuti nem akarja ezt a terhet rám rakni. Nem, nem vállalom. Ránéztem Arnoldra, aki szinte hipnotikusan próbálta sugallni, hogy ne vállaljam. Nem fogom elvállalni. Aztán odafordultam Cortezhez. Sötétkék szemek, összevissza zselézett sötét haj, a kapucnis pulcsija nyakából kilógó fülhallgatók. – Én elvállalom – közöltem hirtelen. Láttam, hogy Arnold megrázza a fejét, nem csalódottan, inkább csak úgy. Cortez elmosolyodott, és végre elrakta a tollát, amivel eddig játszott. Kardos összecsapta a tenyerét. – Reni, ez igazán szép gesztus – mondta. – Ádám, ajánlom, hogy szedd össze magad – fordult Cortez felé. Felálltam, és az ajtó felé indultam, amikor Kardos utánam szólt. – Még egy pillanat. Zavartan visszafordultam. A tanár ezúttal mindkettőnkhöz szólt. Mármint Cortezhez és hozzám.

– Ádám, remélem tisztában vagy vele, hogy a dolgozatok és beadandók mellett felelni is fogsz, és ha egyszer rájövök, hogy Renivel írattad meg, garantálom, hogy sokáig leszel kilencedikes. Virág az ajtó előtt szobrozott. – Mi volt? – Korrepetálom Cortezt. – feleltem félig örömmel, félig gondterhelten. Még én sem tudom, hogy ez jó vagy rossz. – Az semmi, engem Gábor fog matekból – vonta meg a vállát, aztán kapcsolt. – Cortezt??? – Igen – sóhajtottam. – Cortezt. Arnold legközelebb az udvaron szólalt meg, akkor sem sokat, de hatásos volt. – Ha szeretnétek részletesen, sugdolózva és csacsogva megbeszélni a nagyszerű hírt, akkor ne zavartassátok magatokat. Mintha itt sem lennék – emelte fel az arca elé a könyvét. – Én nem tudok nagyszerű hírről. Ha te hallottál valamit, akkor ne kímélj – feleltem sértődötten, mire kicsit leeresztette a könyvet, és lesajnálóan mosolygott. – Ugyan. Akkor ezt meg is beszéltük. A sulirádióban a szerkesztő bemondta, hogy a következő dalt Nagy Zsolt 9/b-s tanuló küldi Tarr Zsófiának a 12/a-ba, és üzeni neki, hogy szereti. A hangszórókból felcsendült Whitney Houston I Will Always Love You című dala, mire mindenki röhögve fordult az árkád alatt álló Zsoltihoz. – Azt se tudom, ki az! Hol van Dávid? – üvöltötte dühösen. Végül is ők jól elvannak. A következő szünetben ugyanott, ugyanügy ültünk, amikor kijött az udvarra egy nagydarab, széles vállú, dühös lány. – Melyik az a Nagy Zsolt? – kérdezte mérgesen. Úgy látszik, a 12/a-s Tarr Zsófi megkapta a szerelmes üzenetet. – A tesiteremben, most láttam bemenni – mutatott Zsolti profi módon a tornaterem felé, majd amikor elcsörtetett mellette a lány, ész nélkül rohant vissza az ellenkező irányba, a suli épületébe.

Mosolyogva néztem a jelenetet, majd megakadt a szemem Cortezen és Ricsin, akik bizalmas beszélgetésbe merültek az árkád alatt állva. És közben felénk fordultak. Jaj. A szünet utolsó perceiben még kiszedtem a szekrényemből az angolfelszerelésem, aztán a nyelvi előadóba mentem. Amikor beléptem a terembe, elcsíptem egy mondat második felét: – ... mert nem érek oda, ha a stréber elkezd érvelni az irodalom fontosságáról – magyarázta Cortez Ricsinek, a többiek pedig hangosan felröhögtek. Amikor megláttak az ajtóban, azonnal elcsendesedtek. Próbáltam leplezni a csalódottságom, miközben a gyomromban kővé vált a reggeli briósom. Szó nélkül, lehajtott fejjel ültem le a helyemre, és csendben kipakoltam az angolfelszerelésemet. – Virág, hagyjál már! – lépett be Arnold, nyomában Virággal. Mindketten leültek a két oldalamra, és tovább veszekedtek. Valami olyasmiről volt szó, hogy Virág küldött Arnoldnak YouTube videókat, ő pedig kitörölte az e-mailt, mert nem foglalkozik ilyenekkel. Ők ketten jól elvoltak, előrehajolva, az orrom előtt marták egymást, én pedig hátradőlve, pislogás nélkül meredtem a táblára, és azon gondolkoztam, miért ilyen igazságtalan az élet. Mr. O’Realy bejött a terembe, mire mindenki elhallgatott. – Jól vagy? – nézett rám Virág kérdőn, miközben feltette a fülére a fejhallgatót. A tanár kinyitotta a naplót. – Miss Rentai, please – keresett meg a szemével. Jaj, ne! Még ez is. Összecsuktam a füzetem, és feltápászkodtam. A többiek, mikor látták, hogy én felelek, feltették a fejhallgatót, és meghallgatták az anyagot, amit Arnold kezelt a tanári asztalnál. Óriási. Tök sötét vagyok angolból, erre Arnold nem tudott segíteni, mert messze volt, Virágra meg nem számíthattam, ő már rég hallgatta a fülhallgatóból szóló párbeszédet. Próbáltam feleleveníteni a szavakat, amiket előző nap tanultam meg, de egy sem jutott eszembe. Túlságosan összezavarodtam. Aztán hirtelen meghallottam egy halk választ a kérdésre. Mögülem jött. Kimondtam, mire Mr. O’Realy bólintott. A következő kérdésre megint mögülem jött a válasz. Megint elmondtam, és így tovább.

Tíz kérdésből tízet súgtak. Ötöst kaptam, és amíg a tanár beírta a naplóba, leültem. Óvatosan hátrafordultam, és láttam, hogy egyedül Cortez fején nincs fülhallgató. – Kösz – mondtam közömbösen, mire csak bólintott, és már nyúlt is a fejhallgatójáért. Délután anyuék nem győzték átböngészni a suliújságot, többször is felolvasták az ajánlómat, láthatóan szörnyen büszkék voltak. Én csak bökdöstem a villámmal a tányéromon lévő sült húst. – Befejeztem a vacsorát – közöltem, eltolva magam elől a tányéromat. Anyu és apu összenéztek, és megállapították, hogy ezúttal hozzá se nyúltam. Máskor legalább szétturkálom. – Reni, biztos, hogy jól vagy? – Igen – feleltem anyu aggodalmaskodó kérdésére. – A szakkönyvek szerint a tinédzser lányok igen magas százaléka érintett az anorexia kérdésében… – Nem, dehogy! – vágtam rá feleszmélve a bambulásból. Miért van az, hogy ha egy gyerek nem kéri a vacsorát, egy felnőttnek először az anorexia jut eszébe? A szerelemről hallottak már? Őrület. Hogy anyut megnyugtassam, megettem az egész vacsorát, bár az ízét nem éreztem, helyette keserű, kaparó gombóc volt a torkomban, és úgy tűnt, ott is akar maradni.  Be sem kapcsoltam a gépem, csak Virágnak üzentem, hogy hamar elalszom, és inkább olvastam. A hétfői olvasókör után kikölcsönzött Büszkeség és balítélet című könyvnek kezdtem neki, Jane Austentől. Cortez korrepetálása: 5/1 – dühös vagyok rá. Cortez beszólása: 5/1 – nagyon dühös vagyok rá. Cortez angol súgása: 5/1 – akkor is dühös vagyok rá. Cortez: 5/1 – most nagyon nem szeretem. Mr. Darcy – 5/5 – most inkább őt szeretem.

Október 2., csütörtök Elromlott az idő. Éjjel kezdett esni, és majdnem egész nap szemerkélt. A hangulatomnak nem tett túl jót. Apu elvitt minket suliba, és úgy mentem el a fiúk mellett, hogy nem is köszöntem nekik. Virág a nyomomban loholt, alig bírt lépést tartani velem. A suliboxig bírtam, ott aztán mindent elmondtam neki. – Ez annyira aljas! Mekkora szemét! – közölte összehúzott szemmel. Kinga becsapta a szekrényajtaját, és megállt mellettünk. – Rólam beszéltek? – igazította meg a vajszínű mellényére tűzött kitűzőt. – Bármilyen hihetetlen, nem te vagy egyedül aljas, úgyhogy nem. Ezúttal nem rólad van szó – pakoltam a szekrényembe dühösen. Kinga, látva, hogy komolyan be vagyok rágva valakire, inkább csatlakozott az a-s lányokhoz, és lementek a büfébe. Helyzetemen rontott, hogy amíg Cortez tegnap „lestréberezett”, ma fizikából és franciából ötöst kaptam, a matek témazáróm pedig dupla ötös lett. Soha nem mosom le magamról. Amíg Virág összehasonlította a témazáróinkat, Arnold felült a padomra. – Rosszkedvűnek tűnsz. – Nem, csak nyomaszt az esős idő – füllentettem. – Hé! – vágott közbe Virág. – Csak a vége különbözik, minden más ugyanaz. Akkor a tiéd miért ötös, az enyém meg egyes? – kérdezte. Arnold összeráncolt szemöldökkel figyelte. – Virág, leginkább az univerzumhoz tudlak hasonlítani – közölte Arnold. – Te is olyan végtelenül sötét vagy – tette hozzá, mire Virág lelkesedése alábbhagyott. Szívás. Az eső miatt csak kétszer mentünk ki az udvarra, akkor is az árkád alatt álltunk és a szitáló esőt bámultuk, miközben a sulirádió próbálta feldobni a beforduló diákok hangulatát a Raining Mannel. Nem igazán sikerült. Valahogy senkinek nem volt kedve táncolni az esőben.  Irodalom előtt az osztályban volt mindenki, Dávid és Zsolti telefonon néztek videót, Andris és Robi még mindig nem adták fel, és az HBO-t próbálták behozni az osztály tévéjén, ehhez egyébként valami kis szerkezetet is szereztek, úgyhogy azt

próbálták beüzemelni. Jacques magányosan ücsörgött az első padban, úgyhogy odamentem hozzá, és a becsengetésig beszélgettünk. Órák után a szekrényemhez mentem, és felvettem az esőkabátom. Virág a szemébe húzott kapucnival ácsorgott mellettem, és folyamatosan arról beszélt, hogy Pete Wentz benne volt az álmában (amit egyébként irodalmon álmodott, mert óra közben bealudt, de mindegy). – Sziasztok – állt meg a szekrényemnél hirtelen Cortez. Azzal a lendülettel bevágtam az ajtót, nehogy meglássa Johnny Depp képét. Az azért ciki lenne. – Szia – köszöntem vissza az esőkabát patentjaival szöszmötölve. – Reni, a korrepetálást mikor kezdjük? Hogy érsz rá? Elfogytak a patentok, úgyhogy kénytelen voltam ránézni. – Nekem mindegy, rád bízom. – És hol? – Azt is – vontam meg a vállam. – Ha mégsem szeretnéd, akkor… – kezdte, mire Virág közbeszólt. – Ez nem volt szép tőled! – közölte. Nem csodálkozom azon, hogy Cortez nem tudta, miről van szó. Virág ennek ellenére kitartott, és dühös pillantásokkal illette. – Mi? – kérdezte végül Cortez, mert, gondolom, azért szerette volna tudni, hogy mi a bajunk. A többes szám sajnos áll, mert Virág úgy állt meg mellettem, mintha kettőnk nevében beszélne. – Hogy Reni segít, hogy ne bukj meg, te meg ilyen csúnyán beszélsz róla! Tudod mit? Gonosz vagy! – közölte Virág, és úgy érezte, most sértőt mondott. Cortez továbbra is értetlenül állt. – Nem tudom, miről van szó – közölte végül a hajába túrva. – Nem fontos, csak ha teher a korrepetálás, akkor nekem mondd, ne a többiekkel nevess ki. – Én tényleg szívesen segítettem volna – magyaráztam. Cortez pislogás nélkül meredt ránk. – Még mindig nem tudom, hogy miről van szó…

– „Nem érek oda, ha a stréber elkezd érvelni az irodalom fontosságáról” – idéztem vissza nagyjából pontosan. Éppen eleget járt éjjel a fejemben ez az átkozott mondat. – És? – rázta meg a fejét. Na ezt meg mi nem értettük. – Reni hallotta, hogy ezt mondtad – magyarázta Virág. – És? – ismételte Cortez, aztán mintha megvilágosodott volna, elnevette magát. – Kingáról volt szó – közölte lazán, és fél kézzel nekitámaszkodott a csukott szekrényajtónak. – Hogy? – néztem döbbenten. – Kinga. Tegnap közölte, hogy beszélni akar velem suli után. Erre mondtam Ricsinek, hogy valószínűleg késni fogok, mert ha a stréber egyszer belekezd… – Ó – csodálkoztam. – Ó! – nézett furán Virág. – Na sziasztok – lökte el magát Cortez a szekrénytől, és szórakozottan otthagyott minket. Mindketten csodálkozva meredtünk utána. – Nekem nem ezt mondtad! – fordult hozzám Virág. – Oké, én is félreértettem – sóhajtottam megkönnyebbülten. Mindegy, hogy mennyire beégtem, akkor sem rólam beszélt olyan megalázóan! Hurrá! Fülig érő mosollyal loholtam fel a dombon hazafelé, pozitív hangulatom Virágra is jó hatással volt, összevissza ugrált az úton. Hamar megcsináltam a leckéimet, utána pedig be akartam kapcsolni a gépem, amikor anyu bekopogott a szobámba. – Reni, az egyik kis osztálytársad nagymamája hívott, hogy a korrepetálást egyeztesse. Nem is mondtad, hogy korrepetálsz! Tudtuk, hogy jól tanulsz, na de hogy te készítsd fel egy rossz tanuló kis társad! Ez igazán nagyvonalú és szép gesztus! – mosolygott anyu. Felpattantam a babzsák fotelemről, és riadtan néztem anyura. – És mikorra beszéltétek meg? – Mondtam, hogy most itthon vagy és szívesen segítesz. A kis spanyol osztálytársad hatra átjön. – Mi?

Cortez? Nálunk? Cortez nálunk? A házunkban? Jaj! – Arra gondoltam, hogy gyorsan csinálok egy kis burritót, hogy tanulás közben tudjatok mit enni. Nem is említetted, hogy spanyol… – Nem, nem – vágtam közbe. – A Cortez csak becenév. – Ó! Értem – bólintott anyu. – De azért szereti a burritót, nem? – Nem tudom, biztos. Na jó, akkor előszedem a könyveimet – sürgettem anyut, mert mielőbb szerettem volna egyedül maradni, hogy átgondolhassam a dolgokat. Először is leszedtem a tükrömről a „szuper Cortezt” ábrázoló rajzokat, aztán elpakoltam a Sims játékokat, lekapartam az asztalomra ragasztott HSM matricát, eldugtam a polcomra rakott plüssmacikat, letakartam az ágyamat, nehogy látszódjon a Némó nyomában huzat. Közben bekapcsoltam a webkamerát, és az őrült pakolás közepette hadartam Virágnak, aki feszülten figyelt a képernyőn lévő kis ablakban. Totál lefáradtam, mire eltüntettem minden „ciki” dolgot a környékről. Egyébként Cortez a szobám közelében sem járt. Na mindegy. Hatkor csengettek, én pedig lerohantam, hogy kinyissam az ajtót. Mellesleg hatszor öltöztem át előtte, végül visszavettem, ami rajtam volt, nehogy azt higgye, miatta van ez a felhajtás. Az ajtóhoz érve megálltam, és hogy ne tűnjön fontosnak, inkább hagytam, hogy még egyszer csengessen. – Szia – tártam ki az ajtót laza, semmitmondó stílussal és végignéztem rajta. Jó, nagyon menő, meg minden, csak éppen nem volt nála semmi. – Könyv, füzet? – kérdeztem csodálkozva. – Kellett volna? – kérdezett vissza. Oké, így igazán jó tanulni. – Mindegy. Majd akkor az enyémből tanulunk. – Cortez, örülök, hogy megismerhetlek. Most felhívom a nagymamádat, hogy ideértél. Erre külön megkért – magyarázta anyu, majd mikor látta, hogy Cortezzel kínosan összenézünk, hozzátette. – Tudom, pontosan tudom, hogy most lázadsz és mennyire utálsz mindent! Azt is tudom, hogy nehéz időszak tinédzsernek lenni, legszívesebben elordítanád magad, hogy…

– Anya! – szakítottam félbe gyorsan. Jaj nekem! Anyu értette a célzást, úgyhogy nem folytatta a kamaszokról szerzett információi ismertetését. – Jól van, gyerekek, a burritó már készül, ti tanuljatok nyugodtan, az asztalon találtok nachost. Mondd csak, Cortez, salsa- vagy inkább sajtszósszal szereted? – A salsa jó lesz, köszönöm – felelte Cortez, de láttam rajta a döbbenetet. – Máris hozom, ti tanuljatok csak. Bekísértem Cortezt a nappaliba, és őszintén reméltem, hogy nem fűz megjegyzést az imént történtekhez. Iszonyúan égő volt… Anyu alig egy percen belül meghozta a mártogatószószokat. – Köszönöm – vette el Cortez. – Marad az esős idő? – kérdezte anyut. Na persze, ezt soha, senki nem hagyja ki. – A hétvégéig biztosan – mosolyodott el anyu, majd kiment. Az asztalon dobolva az ujjaimmal, a szám szélét harapdálva néztem rá. – Bocs ezért az egészért, a szüleim komolyan veszik a kamaszkorom. – Semmi gond, megszoktam – nyúlt bele a chipsbe. A hirtelen beállt kínos csendben úgy éreztem, hogy hallani lehet a szívverésem és a fülemben doboló vér hangját. – Oké, akkor szerintem kezdjük. Pontosan hol akadtál el? – nyitottam ki a könyvem. – Itt – vette ki a kezemből, és az első oldalra mutatott. – Elolvastál valamit a kötelezőkből? – Nem. – És el fogsz? – Nem. Legalább őszinte. – Jó. Oké – szedtem össze a gondolataimat. – Akkor olvasd el ezt a szonettet, és utána elemezzük. – Jó.

Türelmesen vártam, hogy elolvassa, közben a néma csendben zavaróan ketyegő óra hangját hallgattam, és azon tanakodtam, vajon ebben a síri csendben hallatszik-e a gyomrom korgása. Apu kétszer benézett, hogy ellenőrizze, mit csinálunk, anyu pedig folyamatosan behozott valamit vagy inni, vagy enni. – Elolvastad? – vettem el a könyvet Corteztől egy idő után, amikor úgy ítéltem meg, hogy vagy nem tud olvasni, vagy nyitott szemmel elaludt. – Aha. – Jó. Mit gondolsz róla? – Nem sokat. – Na de mégis. Miről szól? Legnagyobb döbbenetemre Cortez nem teljesen sötét az irodalomhoz, csak éppen olyannyira nem érdekli, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Két teljes órán át elemeztük a szonettet, és azt hiszem, megértette. Vagy már nagyon menni akart. – Szerintem ez kezdetnek nem rossz. Le tudnál belőle felelni? – Nem tudom – vonta meg a vállát. – Valahogy biztos. – Oké, azért legalább haladtunk – győzködtem inkább magam, mint őt, mert kettőnk közül ez egyedül engem dobott fel. Összecsuktam az asztalon kinyitott könyvet, és összepakoltam. Cortez azonnal felállt, és indulni készült. Sietősnek tűnt. – Kész van a burritó. Cortez, vacsorázol velünk, vagy a nagyszüleid aggódni fognak? – lépett be anyu a nappaliba. – Köszönöm szépen, de rohanok is haza, nehogy késő legyen – közölte, mire akaratlanul is ránéztem. Ez gyenge volt. Anyut akarja átvágni? Vajon nem vette észre a polcon sorakozó szakkönyveket? Haha. – Értem, és ez nagyon helyes, siess haza – bólintott anyu mosolyogva. Én tudtam, hogy ez a mosoly nem egy mondat lezárása, hanem egy másik kezdete. Cortez még nem tudhatta, ezért nagyon-nagyon kamu mosollyal visszanézett anyura. – Akkor most felhívom a nagymamádat, hogy pontosan tudja, mikor indultál el tőlünk – tette hozzá anyu. A mosolyok eltűntek. Mindenki arcáról.

– Azt megköszönném – préselte ki magából Cortez a lehető legudvariasabb választ. – Ez csak természetes – vette ki anyu a zsebéből a mobilját. Cortez végighallgatta, amint a „felnőttek” megbeszélik, hogy ő hazaindul, majd elköszönt a szüleimtől. Kikísértem a kapuig. – Anyukád igazán felkészült – közölte, miközben feltette a kapucniját és a hóna alá csapta a gördeszkáját. – Igen, ez az egyik specialitása. Szerintem siess haza, máskülönben képes és hazavisz – motyogtam zavartan. – Kösz a segítséget, szia! Kiálltam a kapuba, és utánanéztem. A sötétedő égbolt alatti gyér utcafényben sietősen haladt lefelé, aztán elkanyarodott. Magam előtt összekulcsolt karokkal mosolyogtam bele a semmibe, hosszú perceken keresztül, amíg anyu ki nem jött értem a kapuba. A hátamra terített egy pulóvert, és gondterhelten megállt mellettem. – Szóval ő a balhés szépfiú? – kérdezte. Csodálkozva néztem rá, mire mosolyogva legyintett. – Egyébként Virág tehetséges, nagyon ügyesen rajzol. Remélem, nem hanyagolja a szakkört, van hozzá érzéke. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira ledöbbentem. Anyu honnan, de honnan szedi ezeket az információkat? Komolyan felismerte a tükrömre ragasztott rajzból Cortezt? Hihetetlen. A Cortez-félreértés: 5/5 – teljesen benéztem, szerencsére.  Cortezt korrepetálni: 5/3 – néha figyelt rám. Néha.  Jane Austen: 5/5 – még mindig Dickens a top, de Austen a második, egyszerűen lenyűgöző. Burritó: 5/2 – kísérleti stádiumban. No comment. Október 3., péntek Hullafáradtan ébredtem, mert este sokáig nem aludtam, egyszerűen nem voltam álmos. Ezért inkább olvastam, amitől ma reggelre a kialvatlanságtól karikás, bedagadt szemmel keltem.

Hurrá. Az égbolt kora reggel szürke volt, fekete esőfelhők suhantak át rajta, és amikor összeértek, még jobban beborult, és szinte azonnal szemerkélni kezdett. Ilyen bágyadt péntek reggelt! Na mindegy. Virág a kapuban várakozott, fekete-pink pulóverének az ujja kinyújtva lógott le a kezéről, haját egy hatalmas pillangós csattal rögzítette oldalra. – Szervusz, Virág, szép a csatod – köszöntötte apu, amikor kinyitotta neki a kocsi hátsó ajtaját. – Csókolom – köszönt vissza Virág fülig érő mosollyal. Útközben egy szót sem szóltunk, de mindketten alig vártuk, hogy kettesben legyünk és megbeszélhessük a tegnapi korrepetálást. Amit egyébként már tegnap este megbeszéltünk telefonon, de Virággal gyakran vesézünk ki egy témát, úgy… egymilliószor. A suliboxnál álltunk, és folyamatosan beszéltünk (leginkább Cortezról és a Fall Out Boy egyik klipjéről), amikor Kinga megállt mellettünk. – Na jó. Egyszer kérdezem meg, úgyhogy jól figyeljetek – igazította meg a fehér hajpántját, ami remekül passzolt a fehér pulóveréhez és a kék farmerszoknyájához, amihez trendi fehér csizmát húzott. – Jövő hét szombaton versenyem van Gödöllőn, jöttök? Virággal döbbenten összenéztünk. Kinga meghív minket valahová? Te jó ég! – Meghívsz minket a versenyedre? – csodálkoztam őszintén. Kinga unottan a plafonra nézett. – Az a lényeg, hogy sokan drukkoljanak nekem. Többen, mint Vass Angélának, aki már az egész osztályát meghívta. És persze az harminckét fő, nem úgy, mint itt… – Ó, szóval a tömeget növeljük a jelenlétünkkel? – értettem meg azonnal Kinga szándékát. Sejtettem, hogy nem barátságból hív. – Voltaképpen igen – bólintott természetesen. – Már kezd kicsit elegem lenni abból, hogy állandóan odacsődít minden versenyre egy halom embert, csak hogy megmutassa, mennyire népszerű. Kibírhatatlan lány – rázta a fejét, aztán észrevette, hogy még mindig ott vagyunk. – Na, akkor jöttök?

Függetlenül attól, hogy Kinga részéről egyáltalán nem őszinte a meghívás, sőt, igazából csak felhasznál minket arra, hogy népszerűbbnek tűnjön, azonnal rávágtuk, hogy megyünk. Később Virággal próbáltuk kigondolni, hogy vajon miért mondtunk igent, végül arra jutottunk, hogy biztos csak azért, mert végre elhívtak minket valahová. Ez elég lúzer dolog. Na, sebaj. Úgysem voltam még soha díjugratóversenyen. Virág sem. Sőt, ő azt sem tudta, mi az. A második óra előtti szünetben (irodalom előtt) az eső miatt mindenki a teremben dorbézolt. Olyan hangzavar volt, hogy szinte alig lehetett hallani a sulirádiót, ami éppen a Rockafeller Skank című dalt játszotta. Cortez a helyén ült, a büfében vett melegszendvicset ette, a füléből kilógott a zenelejátszója zsinórja. Gondoltam rá, hogy megkérdezem, tanult-e még tegnap este a korrepetálás után, de végül nem mertem hozzászólni. Inkább leültem a helyemre, és elővettem a könyvem. Arnold odajött hozzám, és felült a padomra. – Jó a könyv? – érdeklődött. – Nagyon! – csuktam össze, és azonnal készen álltam, hogy ömlengjek róla. Arnold szívesen hallgatott, bár véleménye szerint „Jane Austen írásai végtelenül távol állnak” tőle. A csengetés nem igazán zavarta meg az osztályt, tovább folyt a dobálózás és az ordítozás, szerintem zengett a suli tőlünk. – Valaki kiolvasta már az „antiganéjt”? – üvöltötte előre Dávid, csak úgy, hátha valaki válaszol. Pechére az ajtóban hirtelen feltűnő Kardos volt az. – Felmayer, amennyiben Szophoklész Antigoné című művéről van szó, már neked is kellett volna – lépett be Kardos komoran a terembe, és lecsapta az asztalra a naplót. Na, ez mindig egy olyan pillanat, amikor az osztály olyan hirtelen hallgat el, mintha valaki benyomná a távirányító „elnémító” gombját. Dave sunnyogva leült a helyére, és kinyitotta a szöveggyűjteményét. Ami persze csak álca volt, mert a könyv lapjai közé süllyesztett iPodját nyomkodta tovább.

– Rendben, akkor az osztály a már említett Antigoné részletét olvassa a könyvből, amíg feleltetek – közölte Kardos, majd kinyitotta a naplót, de ez csak olyan formaság volt, mivel épphogy belepillantott, már fel is nézett újra. – Antai-Kelemen. Miközben Cortez felállt mögöttem, én visszafojtott lélegzettel olvastam, de a mondatok összevissza ugráltak a szemem előtt. Shakespeare-szonettet kapott, én ezt egyébként sejtettem, nem véletlenül kezdtem ezzel a korrepetálást. Kardos nem kímélte, durván közbeszólt és kérdezgetett, Cortez röviden, de azért válaszolgatott, én pedig annyira drukkoltam, hogy a felelet végén azt vettem észre, a könyvet szorítva elfehéredtek az ujjaim, mivel teljesen kiment belőlük a vér. Kettest kapott. Hurrá! Óra végén az osztály körülbelül úgy ünnepelte Cortezt, mintha lediplomázott volna. Hát, én sem gondoltam, hogy ennyire fel tud dobni valakinek az irodalom kettese. Mondjuk, lehetett volna jobb is, sőt, szerintem egy hármast is megért, de Kardos direktben van, és ilyenkor nincs mit tenni. Föcin viszont én feleltem, bár ez sokkal könnyebben ment, mint Cortez szonettelemzése. Ötöst kaptam a földhő és a napsugár versengéséből. Ciki is lenne, ha a meteorológiai ismereteim és befolyásoltságom mellett nem állnék kitűnőre földrajzból.  A szemerkélő eső miatt az árkádok alatt siettünk át a tesiterembe. Az öltözőben Kinga az a-s lányoknak folyamatosan a közelgő versenyéről és a „kibírhatatlanul sznob és nagyképű” Vass Angéláról beszélt, akivel versenytársak hatéves koruk óta. Miközben Virágot vártam, hogy átöltözzön, folyamatosan azon gondolkoztam, milyen lehet az a lány, akit Kinga tart kibírhatatlannak. Talán egy szörny. Vagy nem is tudom. Tesin párban dobáltunk medicinlabdát. Én természetesen Virággal voltam, és a lelátón ülő fiúkat szórakoztattuk (akik hamarabb befejezték az órát). Hozzáteszem, nem szándékosan műsoroztunk nekik, egyszerűen csak viccesnek találták, ahogy bénázunk. Nekünk már nem volt annyira mókás, Virágnak kiment a válla és sírva fakadt, ezután Kingával folytattam a dobálást, aki, mint mindenből, ebből is versenyt csinált, és olyan erővel vágta

hozzám a dögnehéz labdát, hogy majdnem beszakadt a mellkasom.  Cortez irodalomfelelése: 5/2 – alakul. Virág nem lesz egész hétvégén, mert az apukájához megy: 5/1 – szívás. Teljesen üres az msn: 5/1 – péntek este senki nincs a gépnél. Érdekes. Október 5., vasárnap Délelőtt anyuval elmentünk vásárolni a plázába, és amíg leült egy kávézóba, én kihasználva az alkalmat, bementem a könyvesboltba „angolkönyvet keresek” ürüggyel. De azért ha már ott voltam, körbenéztem. Ez eltartott egy darabig.  Mikor hazaértünk, csak úgy bekapcsoltam a gépem, hátha írt valaki. Legnagyobb döbbenetemre Virág online volt. Bemásolom. Reni üzenete: Mit csinálsz otthon? Nem úgy volt, hogy estig apukáddal vagy? Virág üzenete: Jajj, ne is mondd! Reni üzenete: Mi történt? Virág üzenete: Belázasodtam. Reni üzenete: Mi? Beteg vagy? Virág üzenete: Aha. tegnap fájt a fejem, ma meg lázzal keltem. Apu hazahozott, reggel anyuval dokihoz megyünk. Reni üzenete: Akkor suliba se jössz? Virág üzenete: Nem.  Reni üzenete: Átviszem délután a leckét. Virág üzenete: Köszi. Virág ezután kilépett, mert az anyukája „fekvőbetegnek” minősítette, úgyhogy mennie kellett. Virág lebetegedett: 5/1 – remélem, hamar jön suliba.

Új könyveim: 5/5 – megvettem két Jane Austen-könyvet és egy képes albumot. Október 6., hétfő” Reggel a hűtőn talált üzeneten anyu azt írta, hogy szép idő lesz, húsz-huszonkét fok, úgyhogy végre nem kellett esőkabátot vinnem. Az épület előtt Cortez, Ricsi és Dávid ácsorogtak, befelé menet odaköszöntem nekik. – Hol van Pete Wentz? – kérdezte Ricsi Virágot hiányolva, úgy látszik, más is megszokta már, hogy reggelente együtt érkezünk. – Nem jön, beteg – feleltem. – Ő is? – kérdezte Dávid. Na igen. Angolon, amikor Mr. O’Realy beírta a naplóba a hiányzókat, kiderült, hogy Virágon kívül Zsolti, Jacques és Andris betegedett le. De sehogy sem stimmelt, mert a tizenkét főből öt üres hely volt. – Na, még egyszer – térdelt fel fél lábbal Kinga a székére, és hátrafordulva nézett végig a nyelvi előadón. – Onnan ki hiányzik? – Zsolti – kiáltotta Dávid maga mellé mutatva. – Jó, előttetek Virág és? – Zsák – közölte Ricsi, kijelentésére az osztály felröhögött. – Tehát Zsolti, Virág, Jacques és innen Andris. – magyarázta. – Ez négy! – Ki van még? – kérdezte Ricsi, miközben már ő is felállt, hogy megnézze, a nyelvi előadó ülésrendje szerint ki hiányzik az első pad legszéléről. – Senki – vonta meg a vállát Kinga. – Ki ül ott, melletted? – mutatott az üres helyre Dávid. – Senki. Itt nem ül senki – erősködött Kinga. – Lehet, hogy csak tizenegyen vagyunk? Mindig? – értetlenkedett Robi. Az egész osztály (mármint akik jelen voltak) kérdőn nézték az azonosítatlan üres helyet.

– Mr. Zsidak? – böngészte a naplót Mr. O’Realy, és fáradt tekintettel végigpásztázta az osztályt. – Tényleg, Gábor – nézett unottan a plafonra Kinga. – Teljesen elfelejtettem. Kijelentése elgondolkodtatta a jelenlévőket. Jó, tény, hogy ciki, amiért mindenki kifelejtette, de hozzátartozik, hogy Gábort még szinte senki nem hallotta beszélni. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezért el kell felejteni. – Ha nincs Virág, akkor egyedül leszek kémián. Óriási – hallottam Cortez riadt hangját mögülem. – Jó, hogy mondod – szólt közbe Ricsi, és megbökte a vállam. – Reni, volt kémiából… Még be sem fejezte a mondatot, hátranyújtottam a füzetem. – Kösz, rendes vagy – vette át, és lemásolta a házim. Arnold a fejét csóválva meredt a füzetébe. – Mi az? – suttogtam. – Semmi – legyintett, és témát váltott. – Virágnak viszed a leckét? – Csak olvasókör után. Óra vége előtt Ricsi megint megbökte a vállam, és visszaadta a füzetem. A kémiaóra elején Gondos felcsapta a naplót, és közölte, hogy a felelő a házit a táblánál oldja meg. – Pósa – szólította fel a mellettem ülő Ricsit. Ricsi a füzetével együtt a táblához ment, és felírta a házi megoldását. Gondos büszkén nézte, ahogy az üres felületeket egyre csak betöltik a képletek, majd a végén elkérte Ricsi füzetét, és bólogatva belenézett. – Jól van, erre adok egy ötöst – firkantotta bele. – Mi? – horkant fel döbbenten Dave. – Felmayer, szeretnéd te is bemutatni a leckéd? – förmedt rá Gondos. – Elnézést, tanárnő – húzta be a nyakát, és hitetlenkedve nézett össze Cortezzel.

Ricsi fülig érő mosollyal jött vissza a helyére. Színötös kémiából.  Szünetben a suliboxba pakoltam, Arnold pedig mellettem ácsorgott. – Reni, volt matekból házi? – lépett oda Dávid. – Tessék – nyomtam a kezébe a füzetem. – Kösz. Odaadhatom Corteznek is? – Persze. Mivel szép idő volt, a szünetet az udvaron töltöttük. Nem volt igazán jó Virág nélkül, de azért Arnolddal leültünk a szokott helyünkre, és olvastunk. Én az Emmát, Arnold Coopertől a Vadölőt. – Köszi – lépett oda Cortez, és a kezembe adta a matekfüzetem. – Nincs mit – mosolyogtam rá, és észrevettem, hogy a napsütésben a haja nem teljesen fekete, inkább kávébarna. Wow. Mire feleszméltem a csodálatból, Cortez már újra az árkád alatt állt Ricsivel és Dáviddal, Arnold pedig az ölébe fektetve a könyvét egyenesen rám nézett. – Elmondanád, hogy a gimis lányok miért ilyen egyszerűek? – kérdezte érdeklődő arckifejezéssel. – Hogy érted? – Valósággal megvesztek az ostoba, semmirekellő, tudatlan, nagyképű, bunkó és minimális intelligenciahányadossal rendelkező fiúkért. Miért? – Nem tudatlan – vettem azonnal a védelmembe. – Megfogtad a lényeget – vigyorgott lesajnálóan Arnold. – Most komolyan, mi olyan nagyszerű benne? – nézett Cortezék irányába, mire odafordítottam a fejem. Mindhárman beszélgettek, és fel-felröhögtek valamin. Cortez fekete-fehér kapucnis rövid ujjú pólót viselt farmerrel és a pulcsijához passzoló, fekete-fehér deszkás cipővel. Haja az árnyékban egészen feketének tűnt, ehhez társult a zavarba ejtően kék szem és laza mosoly. Őszintén értetlenül fordultam Arnoldhoz.

– Minden – közöltem. Arnold lenézően kiröhögött, aztán tovább olvasta a könyvét. Na igen. Arnold nagyon jó barátom, de Virágot nem tudja pótolni. Van olyan téma, amit csak két lány tud megbeszélni. Az olvasókörön Arnold ajánlására Winnetou volt a téma, és ezzel el is ment az egész szakkör. Mikor a végén felálltam, Kardos félrehívott, hogy beszéljen velem. Két dolgot is szeretett volna, először is, hogy a suliújságban lévő ajánlóm alapján minden Eastwicki boszorkányokat kikölcsönözték, és elő is jegyezték páran, ehhez egyébként külön gratulált is. A másik Cortez korrepetálása. – Sajnálom, hogy rád szakadt ez a kellemetlen teher, de remélem, megérted, milyen fontos, hogy félévkor és főleg év végén átmenjen kettessel. – Én megteszek minden tőlem telhetőt – tártam szét a karom. Kardos megköszönte, és el is mosolyodott, ami ritka, úgyhogy már sajnálom, hogy nem fotóztam le.  Suli után egyenesen Virághoz mentem. – Csókolom, hoztam a leckét – üdvözöltem Virág anyukáját, amikor ajtót nyitott. t – Reni, örülök, hogy jöttél, Virág már nagyon várt! Virágék háza egyébként nagyon szép, főleg meleg színek és ízléses, stílusban megegyező bútorok alkotják. Nem éppen emo.  Virág szobája lóg ki egyedül a ház összképéből, a falán egy milliméter szabad hely sincs, amikor beléptem, úgy éreztem, a világ összes Pete Wentz- és AFC Tomi-képe néz rám. – Hogy vagy? – kérdeztem, amikor megláttam Virágot az ágyán feküdni, nyakig betakarva. A szokottnál is sápadtabb volt, az orra teljesen kivörösödött a sok fújástól, a haja pedig fura volt tupírozás nélkül, csak úgy, lazán lefésülve. – Őszintén? – kérdezett vissza, és feltápászkodott. – Pocsékul. A fotelbe ültem le (arrébb raktam két Pete Wentz-párnát), aztán elmeséltem, hogy mi volt a suliban. Mármint nem a tananyagot, hanem úgy általában, hogy mi történt. Virág felhúzott térdeit átfogó karokkal hallgatott, látszott rajta, hogy őszintén szomorú a hiányzás miatt.

– Mit mondott a doki? – Hogy csütörtökön lehet, hogy mehetek – vonta meg a vállát csalódottan. – Az jó! Virág anyukája bejött egy tálca teával és gyógyszerrel, nekem pedig üdítőt hozott. – Csakis a felelőtlen apád miatt fázhattál így meg! – közölte dühösen, majd kiment. Kérdőn néztem Virágra. – A szüleim szeretik egymást okolni – magyarázta. – Értem – bólintottam, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Jaj, Vladár küldött neked rajzolnivalót, és jobbulást kíván! – nyitottam ki a táskámat, és előszedtem a feladatot, amit a rajztanár adott oda napközben. Délután hatig voltam Virágnál, aztán hazamentem leckét írni. Este még beszéltünk msn-en, de mindkettőnk gépkorlátozása miatt ez csak egy óráig tartott. Osztálylétszám: 5/2 – a hiányzók miatt teljesen lapos volt a nap.  Jane Austen, Emma: 5/5 – nagyszerű. Napos idő: 5/5 – már hiányzott az udvaron ücsörgés a szünetekben.  Virág betegsége: 5/1 – Arnold sajnos nem pótolja teljesen a hiányát. Október 7., kedd Mára további két osztálytársunk betegedett le, Ricsi és Arnold (aki reggel küldött sms-t), úgyhogy heten hiányoztak a tizenkettőből. Óriási. A suliba beérve egyenesen az osztályba mentem. Dávid egy laptoppal ült a helyén. – Reni, akarsz köszönni Zsoltinak? – kérdezte, amikor beléptem. – Te webkamerázol a suliban? – döbbentem le, majd látva Dave teljesen természetes arckifejezését, megvontam a vállam, és

odamentem hozzá. A képernyőn lévő kis ablakban Zsolti erőltetetten köhögött, majd amikor meglátott, abbahagyta. – Ja, Reni az? Szia, Reni! – vigyorgott, és nem úgy tűnt, mint aki szörnyen beteg. – Lógós – közöltem összehúzott szemekkel, mire Dávid és a kis ablakban Zsolti is felröhögött. – Csak egy kis szabadság. Az orvos szerint komoly torokgyulladásom van, pihennem kell – magyarázta. – Na persze – mosolyodtam el, és „jobbulást kívánva” otthagytam őket. A helyemen ülve rájöttem, hogy Arnold és Virág hiányzása miatt teljesen egyedül maradtam.  Az első szünetben ugyan lementem az udvarra, de olyan hülyén éreztem magam, ahogyan ott olvasok egyedül, hogy a továbbiakban inkább fent maradtam a teremben. Ebédszünetben aztán Cortez és Dávid a laptopon néztek egy filmet, Kinga az a-s lányokból kettővel csevegett a folyosón (a többi hiányzott), én pedig unottan üldögéltem a helyemen, és Robit hallgattam, aki az új videókártyájáról mesélt. Szörnyen izgalmas volt. A rengeteg hiányzó miatt sem törin, sem föcin nem haladtunk tovább, helyette megnéztük a Baraka – Világok arcait. Francia kultúrán Monsieur Durand engedte, hogy csendben elfoglaljuk magunkat, úgyhogy előszedtem a könyvem, és olvastam. – Kicsit fáj a fejem – súgta Cortez Dávidnak halkan, de azért én is hallottam. – Az enyém is – bólogatott Dávid. Kinga felkapta a fejét. – Eszetekbe ne jusson lógni! Holnap már hárman is jönnek, úgyhogy tanulni fogunk, amit, ha nem jöttök, be kell pótolnotok! Én a ti szellemi szintetekkel inkább bejönnék! – Kinga olyan kedves, nem? Egyszerűen szeretnivaló – nézett körbe gúnyosan a teremben Dávid. – Ez nem kedvesség kérdése! Elmondanám, hogy reggel óta lüktet a fejem, de tűröm, mert nem engedhetem meg magamnak a hiányzást! Most nem – felelte felszegett állal Kinga.

– Melegfront van. Attól fájhat a fejed – néztem fel a könyvemből. Fogalmam sincs, miért osztottam meg ezt az információt, de mindegy. – Csak hogy tudd, nem vagyok frontérzékeny – fújtatott mérgesen. Oké, csak egy tipp volt, de mindegy. Inkább visszamerültem a könyvembe. – Kinga, szerintem a te fejed az okos gondolatok miatt lüktet. Túl sok van belőle – szólalt meg Cortez. – Igen. Verekszenek az okos gondolataid. Attól lüktet. A kevésbé okos gondolataidat ki akarják túrni, hogy legyen hely még több észnek – kapott rá Dávid is a cikizésre, és Cortezzel együtt óra végégig szívták a vérét. Kinga tűrte egy darabig, majd átdobta a válla felett a haját, és a mappáját magához szorítva felállt. – Tudjátok, mennyire éretlenek vagytok? – Nem. Mennyire? – kérdezte Dávid. – Mondjuk, egy tízes skálán? Hét-nyolc? – fordult hozzá Cortez. Nem bírtam komolyan hallgatni őket, akaratlanul is elmosolyodtam. – Na jó, én nem tűröm tovább ezt a gyerekes, nevetséges viselkedést, így is elvett negyvenöt percet az életemből, hogy figyeltem rátok – közölte, majd az értetlenül pislogó Monsieur Durand-tól elköszönve pontosan a kicsengetés pillanatában kiviharzott a teremből. – Na, ez jólesett. A stréber jól kiakadt – röhögött Dávid, bedugva a fülébe a headsetet. A folyosón a szekrényembe pakolva igyekeztem észrevétlen maradni, amíg Kinga és a két a-s lány hangosan, egymás szavába vágva elcsörtettek mögöttem. Igaz, az elejét nem hallottam, de biztos, hogy Cortez és Dávid viselkedése volt a téma, mert gyakran használták az éretlen, fejletlen, logikátlan, ostoba, buta, nem menő kifejezéseket. Hát, ebben nem értünk egyet, de mindegy. A suli elé kiérve megálltam pár pillanatra, mert nem tudtam eldönteni, hogy felvegyem-e a farmedzsekim, vagy ne. Végül nem vettem, mert nagyon sütött a nap.

– Cortez, este msn-n beszélünk – ült be Dávid az apukája mellé a kocsiba, és úgy indultak el, hogy mindketten a headsettjükbe beszéltek. Ki tudja, talán egymással. Mindegy. Lesétáltam a lépcsőn, és visszafordultam egy pillanatra az alsó lépcsőfokon ülő Cortezhez. – Szia – köszöntem el. Cortez a zenelejátszóját nyomkodva felnézett rám. – Merre mész? – kérdezte. Ettől teljesen ledöbbentem, hirtelen nem is tudtam válaszolni, csak felmutattam az utcára. – Akkor várj, én is arra megyek – pattant fel a lépcsőről, és letörölte a gatyáját. A gördeszkáját a kezébe fogva elém lépett. – Átviszed Ricsinek a leckét? – kérdeztem, de Cortez óvatos mosolyát látva már meg is bántam a kérdést. Tuti jól szórakozik rajtam. – Majdnem. Tony Hawkozni fogunk. De a lecke se rossz ötlet – felelte gúnyosan, miközben elindultunk az utcán felfelé. – Az mi? – kérdeztem egy idő után, mert kínosan éreztem magam, hogy semmit nem tudok reagálni. – Gördeszkás játék – közölte, miután felocsúdott a döbbenetből, amit tudatlanságommal okoztam. – Értem – bólintottam, és próbáltam normálisan lélegezni, miközben ujjaimmal a pulóverem alját nyújtogattam. Mire felértünk a dombon, már szinte szoknyát csináltam belőle. Jaj. Egész úton csak pár szót váltottunk, mivel Cortez leginkább a zenelejátszóját nyomkodta. – Én erre megyek – mutattam be Virágék utcájába. – Oké, szia – intett, és bedugta a fülébe a fülhallgatót. Nagyot sóhajtva néztem utána, majd Virágék házáig futólépésben tettem meg az utat. Virág sokkal jobb színben volt, éppen egy Harry Potteres bögrét töltött újra teával, amikor megérkeztem. – Hú, de piros az arcod! Rohantál? – kérdezte, miközben felhúzta a térdeit törökülésbe. – Cor-tez el-jött ve-hlem… na jó, le kell ülnöm – mondtam ki egy szuszra, és lehuppantam a fotelbe. A leckeírásból persze

semmi nem lett, mert amíg ott voltam, csak azt a pár percet elemeztük, amíg Cortezzel együtt sétáltunk az utcában. De ezt minden szempontból megvizsgáltuk. Hazaérve a leckéim megírása közben Arnolddal webkameráztam, akit állítása szerint ma migrén gyötört. Nála is bepróbálkoztam a melegfrontos elméletemmel, ő viszont igazat adott, szerinte attól fájt a feje. Na ugye, mégis jó, hogy ilyen belső információim vannak a meteorológiával kapcsolatban. Cortezzel sétálni: 5/5 – Jó, nem hivatalos séta, és nem is beszéltünk közben, de akkor is húú.  Vacsorára carbonara spagetti: 5/3 – szerintem nem ez a carbonara, de majd utánanézek. Pótvacsora apuval: 5/5 – késő este dupla melegszendvicset csináltunk, amikor a lebukás esélye minimálisra csökkent.  Gépkorlátozás: 5/5 – anyu ma feloldotta, ugyanis minden hiányzónak én diktáltam le a leckéket (közben azért beszélgettünk is ). Október 8., szerda A suli előtti lépcsőn Cortez, Ricsi és Dave némán bólogattak, miközben Kinga megállás nélkül beszélt. – Sziasztok – lépkedtem fel mellettük a lépcsőn. – Reni! Ó, Reni, de örülök neked! Végre! – lépett hozzám Dave, és egy pillanatig tényleg úgy hittem, hogy meg fog ölelni. Riadtan hátrahőköltem, és kérdőn néztem körbe. – Mi történt? – kérdeztem. – Szörnyű hibát vétettem! – játszotta túl a szerepét Dávid, de egyébként vicces volt. – Elkértem Kinga franciaháziját – kapott a szívéhez Dávid, mire Cortez és Ricsi elnevették magukat. – Ennek már tíz perce – folytatta. – És azóta beszél! – Ez egyáltalán nem vicces! – húzta fel állig a mellénye cipzárját Kinga, és kissé felemelte a fejét. – Felmayer, miért, mondd, miért képtelenség megírni egy házi feladatot? Miért

gondolod úgy, hogy ha lemásolod, az ugyanolyan, mintha megírtad volna? Mondd, te egyáltalán nem akarsz tanulni? – Nem – rázta meg a fejét automatikusan Dave. – Látod, ez a probléma! Van fogalmad róla, hogy én milyen nehezen osztom be az időmet? Hogy mennyi elfoglaltságom van, és emellett képes vagyok kitűnő maradni? Felejtsd el, hogy odaadok bármit is, temérdek időd lenne, ha érdekelne egy kicsit is! – húzott egy hatalmasat a copfján, ami így még szorosabban fogta össze a haját. Komolyan, ez már nekem is fájt, csoda, hogy a hajhagymái bírják. – Igazad van! Kinga, igazad van. – bólogatott Dave, cseppet sem őszintén. – Hibáztam. – Na látod! – biccentett Kinga szigorúan, mire Dávid rám nézett. – Reni, megvan a franciaházid? – Persze – vettem le a vállamról a hátizsákom, és kirángattam belőle a füzetem. – Örök hála – vigyorgott Dávid, Kinga pedig gyilkos tekintettel nézett ránk. – Gratulálok, Renáta, újabb okot adtál, hogy eszükbe se jusson tanulni. Szó nélkül meredtem a földre, mert még ha valahol, nagyonnagyon mélyen egyet is értettem azzal, amit Kinga az időről és a tanulásról magyarázott, képtelen lettem volna direkt nem odaadni a leckém. Az átkozottul nagy bunkóság. Ricsi felállt a lépcsőről, és köhögve mondani akart valamit Kingának, aki fintorogva hátrált, és a nyakában lógó kék-fehér Szent Johanna-sálat azonnal az arca elé kapta. – Megőrültél? Szombaton versenyem van, rám ne köhögj! És ezzel be is ment. – A stréber ma nagyon zabos – röhögött Dávid, miközben eltette a füzetemet a táskájába. – Ja! – bólogatott Ricsi a köhögéstől kipirosodott szemmel. – Úgy csinál, mintha szombaton csak neki lenne versenye – tette hozzá, és összemosolygott Cortezzel.

– Milyen verseny? Kinek lesz versenye? – kérdeztem automatikusan. A fiúk rám néztek, aztán Cortez megvonta a vállát. – Semmi, csak deszkás dolog. – Ki versenyez? – csodálkoztam. – Mindketten – közölte Ricsi, és Cortez felé bólintott. Te jó ég! Valami gördeszkás versenyük lesz szombaton! Wow. Ez mennyire menő! – Hű – néztem rájuk büszkén (na meg úgy, mint aki bármire képes, csak hogy meghívják). – Az klassz. Sok sikert – mosolyodtam el. – Ja, de addig még találkozunk – röhögte el magát Ricsi. – Igen, persze – kaptam a fejemhez, majd zavartan felbotorkáltam a lépcsőn, és bementem a portára. De ciki! Egész álló nap a srácok deszkásversenye járt a fejemben, semmi más nem kötött le. Kémián ugyan Ricsi mellettem ült, de a füzetébe firkálgatott, semmit nem szólt a versenyről, én pedig nem mertem kérdezősködni, nehogy gyanús legyen. Az ebédszünetben Arnolddal az udvaron ültünk, és miközben én Cortezéket figyeltem, akik szokásukhoz híven az árkádok alatt ácsorogtak, Arnold hozzám beszélt. – Carl May vagy Cooper? Szerinted melyik a jobb? – Mi? – ráztam meg a fejem, amikor felfogtam, hogy ez nekem szólt. – May vagy Cooper? – ismételte meg. – Én Cooperre szavazok – vontam meg a vállam, és a földet bámulva tépkedtem a fűszálakat. – Indoklás? Már csak ez hiányzott. A gondolataim 95%-át Cortez és Ricsi versenye kötötte le, 3%-át, hogy Virággal végre beszélhessek, 2%át pedig, hogy a büfében ne felejtsek el venni egy diós sütit, erre Arnold két író összehasonlításáról szeretne diskurálni. Mégsem bánthattam meg, úgyhogy összeszedtem minden, de tényleg minden tudásom, és érveltem Cooper mellett, ha már egyszer őt ítéltem meg jobbnak. Arnold szemmel láthatóan egyetértett velem, és elfogadta a véleményem.

Tesi előtt az öltözőben Kinga mindent beleadott, még a szokottnál is arrogánsabb és kibírhatatlanabb volt, semmi másról nem beszélt, csak a szombati díjugratóversenyéről. – Ketten visszamondták, merthogy máshová mennek! Érted, meghívom őket, áldozatot hozok, lealacsonyodom a szintjükre, meghívom egy versenyemre, ami számomra személyes dolog, erre mit csinálnak? Visszamondják! Soha többet nem állok velük szóba! – hadarta, én pedig (a másik padon ültem és a cipőfűzőmet kötöttem be) összeráncolt szemöldökkel hallgattam a beszélgetést. – Kicsoda? – érdeklődtem. Kinga megperdült a tengelye körül. – Mit érdekel? – Csak kíváncsi voltam. Nem fontos – vontam meg a vállam. – Ivett és Krisztián, ha éppen tudni akarod. Aha. Az egyik a-s lány a négy közül és egy a-s fiú. – Sajnálom – mondtam, mire a maradék három a-s lány és Kinga is gúnyosan elmosolyodott. – Nem kell. Akkor ezt megbeszéltük. Egy rakás házival érkeztem Virághoz, akit viszont egyáltalán nem érdekelt, mindent tudni akart a fiúk versenyéről. – Hol lesz? Mikor? Kik mennek? Milyen verseny? – kérdezősködött. Mellesleg továbbra sincs jól, iszonyúan köhög, és semmi esély rá, hogy holnap suliba jöjjön, mivel vissza kell mennie a dokihoz. – Semmit nem tudok róla. – tártam szét a karom. – Virág, komolyan, bármit, bármit megadnék érte, hogy elmehessünk! – sóhajtottam. – Oké, várj. Bekapcsolta a gépét, pötyögött párat a billentyűzeten, majd rekordidő alatt megtalálta. Van érzéke hozzá, az biztos. – Tessék! A Millenáris Parkban amatőr deszkásverseny szombaton egész nap, reggel tíztől – fordította felém a képernyőt. – Hű – néztem pislogás nélkül a monitorra. – Menjünk el! Miért ne? Addigra jól leszek, becsszó!

– Köszi – mosolyodtam el hálásan, majd riadtan a falra néztem. Virág követte a tekintetem, és még riadtabban fordult oda. – Mi az? Leesett egy Pete Wentz-plakát? – Nem, nem – ráztam meg a fejem. – Kinga versenye is szombaton lesz. Meghívott minket! – Na és? Amilyen undok, megérdemelné, hogy ne menjünk el! A fél sulit meghívta, tuti észre sem venne minket! – Ez igaz. Holnap lemondom! Otthon megírtam a leckéimet, aztán a tükör előtt állva elkezdtem begyakorolni, hogy mit fogok Kingának mondani. Igyekeztem fejben lejátszani a válaszokat és a lehetséges reakcióit, beleszámítva az elhajolásokat is, ha, mondjuk, hozzám vág valamit. A vacsora alatt szótlanul turkáltam az ételben (roston sült pulykamell, petrezselymes krumplival), úgyhogy anyu egy pillanat alatt észrevette, hogy bajom van. – Reni, üvölt rólad, hogy gondban vagy. Gyerünk, ki vele! – Nincs semmi, tényleg – ráztam meg a fejem. Anyu és apu olyan „kit akarsz átverni, szülők vagyunk rengeteg szakkönyvvel” nézéssel meredtek rám, úgyhogy feladtam. – Oké. Tegyük fel, hogy valaki, akivel nem vagyok jóban, meghívott valahová, amire igent mondtam, de közben kiderült, hogy valaki másnak is lesz valamije abban az időben, és bár oda nem hívtak meg, sokkal szívesebben mennék oda, és most nem tudom, hogy mondjam le az elsőt, miközben a másikra meg sem hívtak, de lehet, hogy oda nem kell meghívás, hanem elmehetek csak úgy. Ti mit csinálnátok a helyemben? – néztem fel két kézzel a hajamba túrva. Anyu és apu úgy nézett össze, ahogyan csak a felnőttek tudnak, ha valamit igazán nem értenek. – Azt hiszem, erről még nem olvastam – rázta meg a fejét apu. – Várj már! – szólt rá anyu, és összehúzott szemmel méregetett. – Reni, a szavahihetőség igazán fontos, jól gondold meg. Ha megígérted és lemondod, azzal csalódást okozol, arról nem is beszélve, hogy a másikra nem hívtak meg. Álld a szavad, máskülönben te sem számíthatsz másra.

– De miért mondtál igent, ha nem akartál elmenni? – értetlenkedett apu. – Mert megörültem, hogy meghívtak. Vagy nem tudom – harapdáltam a szám szélét. – Reni, mindenképpen tartsd meg az ígéreted – tanácsolta anyu. – Oké – álltam fel az asztaltól. Még inkább lógó fejjel mentem vissza a szobámba. Az msn-en csak rejtve kapcsolódtam, és Arnolddal versenyeztünk történelmi kvíz kategóriában a Kvízparton. Gondban vagyok: 5/1 – hogy mondjam le Kinga díjugratóversenyét? Gondban vagyok: 5/1 – hogy tudom meghívatni magam a deszkásversenyre? Elkezdtem olvasni a Rip Van Winkle-t: 5/5 – eddig eszméletlenül jó. Kvíz: 5/4 – Arnold ugyan elvert, de csak egyszer, a többi döntetlen lett.  Október 9., csütörtök Virágon és Gáboron kívül mindenki visszajött a suliba. Zsolti is úgy érezte, hogy eleget szimulált, úgyhogy reggel a lépcső előtti négyes teljes volt. Az aulában Máday meglehetősen harapós kedvében volt, az előttem haladó két fiúra ráförmedt, hogy már az iskola bejárata előtt el kell tenni a zenelejátszókat, a mögöttem érkező lányt azonnal hazaküldte átöltözni, mert rövidnek ítélte meg a szoknyáját, rám pedig, azt hiszem, köszönésképpen rám morgott. Inkább felsiettem az osztályunkba, de Kinga még nem volt bent. Rajzon Vladár ismét nem kímélt, „álomkép” és „rémálomkép” címmel kiadta a feladatot. Mindenkinek egy álmát kellett lerajzolnia. Cortez mangaszerű rajzot készített: szűk sikátor fölé tornyosuló felhőkarcolókat rajzolt, amik befelé dőlnek, így az utca

még szűkebbnek tűnt, az épület milliónyi ablaka pedig olyan volt, mintha szemek lennének. Átkozottul jó kép lett, összesen három színből: fekete, kék és sárga. Vladárnak annyira tetszett, hogy le is nyúlta, elmondása szerint megpályáztatja valahol. Cortez csak a vállát vonogatta, és tovább firkált a füzetébe. Hogy lehet valaki ennyire menő? Éppen egy rajzát küldik versenyre, amiért nemcsak az egész osztály, de még a tanár is odavan, ő pedig teljesen lazán kezeli a helyzetet. A többi kép is klassz lett, Robi és Andris rémálomképet festett, számítógépes játék hangulatvilágában elszabadult memóriakártyákat rajzoltak, Kinga képén lovak vágtáztak, Jacques az Eiffel-tornyot ábrázolta, Arnold pedig egy szürreális, groteszk képet festett, amit még a tanár sem értett. – Renáta – állt meg a padom mellett Vladár, amikor beszedte a rajzokat. – Renáta, elmondanád, hogy miért nincs semmi a lapodon? – kérdezte idegesen. – Tanár úr, én általában nem emlékszem az álmaimra – feleltem teljesen komolyan, de a többiek ellehetetlenítették a helyzetem, ugyanis ezt viccesnek találták. – Gúnyt űzöl a feladatból? – förmedt rám Vladár, és a dühéhez nagyban hozzájárult a többiek vihogása. – Dehogy! – feleltem azonnal, és felemeltem a lapom. – Én tényleg ennyire emlékszem az álmaimból. Semmire – erősködtem. – Szólok az osztályfőnöködnek, hogy megtagadtad a feladatot! Ez pedig itt egyes! – De én… – szóltam utána, de hiába. Megsértődött. Az igazság az, hogy tényleg úgy gondoltam, ha már álomképet kell rajzolni, az a legtisztább, ha megkímélek mindenkit (főleg magamat) a rajzolástól, és egyszerűen beadom üresen. Az is lehet álom! Semmi kétség, Vladár örökre megutált. Idegesen összepakoltam a rajzfelszerelésem, és betettem a suliboxba. – Figyelj, én melletted vagyok! – támaszkodott Arnold Virág szekrényének. – A feladatmegtagadás vádja a te esetedben egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen kitűnő magyarázatod és elfogadható érvelésed van az üres álomkép mellett. Teljesen racionális az a megállapítás, miszerint te nem emlékszel az álmaidra, ezáltal üresen adod be, bár az eset megtámadható, ha

Vladár előáll a fantázia álomképpel. De tekintettel arra, hogy ezt nem említette, így valós álomképet keresve beadhattad üresen. Menjünk az igazgatóságra, kihúzatjuk az egyesed. A védelem szerepét természetesen magamra vállalom – magyarázta Arnold leginkább a hátamnak, mert a szekrényemben pakolásztam. Mikor újra megfordultam, már nem bírtam tovább, és kitört belőlem a nevetés. Duplamatek után az ofő bejött a terembe. Már éppen szünethez készülődtünk, hogy lemenjünk az udvarra, de pechemre értem jött. – Reni, nem hittem a fülemnek, amikor Vladár tanár úr rád panaszkodott – kezdte. – Nem ő volt a hibás! – üvöltötte Ricsi teli szájjal. Éppen szendvicset evett, szerintem nem is hallotta az ofőt, csak tippelt, hogy miről lehet szó. Mondjuk, beletrafált. – Sajnálom, a tanár úrral félreértettük egymást – motyogtam zavartan, figyelmen kívül hagyva Ricsi ordibálását. – Na de ennyire? Mi történt? Hát, dióhéjban elmeséltem az ofőnek a sztorit, aki próbált komolykodni, de a végére azért elmosolyodott. – Ne mondj semmit! – rontott be a terembe Arnold, majd mikor meglátta az ofőt, megrázta a fejét. – Ne mondj semmit. Felhasználható ellened. – Semmi gond, már elmeséltem – közöltem Arnolddal. – Jó, mostantól viszont csönd! – szólt rám szigorúan, majd az ofő felé fordult. – Én képviselem Renit ebben az ügyben. Az ofő kérdőn nézett ránk, aztán megértette. – Rendben, nem ígérhetek semmit, viszont megpróbálom megbeszélni Vladár tanár úrral, hogy kijavíthasd az egyest. Elég csúnyán fest a naplóban. Arnold rám nézett. – Elfogadjuk? – Persze – vontam meg a vállam. – Rendben. Mik a feltételek? – fonta össze maga előtt a karját Arnold.

– Reni új rajzot készít a következő órára, annak az értékelése szerepel majd a naplóban. Megfelel? – Igen – bólintott Arnold. Hát, Arnolddal én sem szállnék szívesen vitába. Mindenesetre kibulizott nekem egy javítási lehetőséget, ami igazán rendes tőle. Viszont a történethez hozzátartozik, hogy az osztályban a nap sztorija az én üres álomrajzom lett, leelőztem Zsolti idétlenkedését törin és Jacques matekfelelését. Azért ez sem semmi. Virág rossz hírekkel várt. A doki csak úgy engedi el szombaton a deszkásversenyre, ha még holnap pihen. – Miért nem mondtad le Kingát? – kérdezte, miközben törökülésben ült az ágyán, és magára terítette a Fall Out Boy-os takaróját. – Nem volt rá lehetőségem. De holnap lemondom, komolyan! – Oké – mosolyodott el, majd felcsillant a szeme. – Meséld el még egyszer a rajzórát! Na persze, Virágot ez szórakoztatta a legjobban, komolyan, annyira nevetett rajta, mintha csak ott lett volna. Örülök, hogy ennyire jó sztorira sikerült, bár nem így terveztem. Otthon éppen annyi időm volt, hogy előkeressem a korrepetálásra szánt könyveket, amikor Cortez már meg is érkezett. – Szia – köszöntem, és összerándult a gyomrom. Annyira zsúfolt volt a nap, sőt, az egész hét, hogy már szinte elfelejtettem, milyen az, amikor rám néz. Hát ilyen. Hú. – Hoztam füzetet – mutatta fel az összetekert, szebb napokat is megélt füzetet. – Haladunk – mosolyodtam el, és leültem az étkezőasztalhoz. – Oké, figyelj, kicsit elúsztam a leckékkel, mert Virágnál voltam, úgyhogy amíg olvasol, nem bánod, ha én megcsinálom az angolházim? – Nem, mit olvasok? – kérdezett vissza. – Szeretni fogod. Molière: Tartuffe, rövidített – nyújtottam át. – Igazad van, biztos odaleszek érte – nyitotta ki, és két kézzel rákönyökölt az asztalra, homlokát a tenyerébe temette.

Néma csendben voltunk, én kipakoltam az angolleckém, és nekiálltam, Cortez pedig belemerült Molière világába. Pár perc elteltével felnézett. – Nincs is holnap angolunk! – Tudom, jövő héten lesz. – Miért csinálsz csütörtökön jövő hétre házit? – Mert nagyon nem megy az angol, és gyakorolnom kell – feleltem kínosan. Na most tényleg oltárira beégtem. A stréber jelző örökre rajtam marad. – Érdekes – hajolt vissza a könyvbe. Érdekes? Klassz. Az érdekes a finom negatív jelző. Cortez egy óra elteltével becsukta a könyvet. – És most? – nézett rám fáradtan. Nem hiszem, hogy a könyvtől fáradt le, elvégre könnyített, rövidített, inkább csak attól, hogy olyat kell csinálnia, amit igazán nem akar. – Jaj, bocs, akkor elpakolok, és kezdhetjük elemezni – csuktam össze a füzetem. – Nyugodtan csináld meg a decemberi házid, van időm – mondta fél szemöldökét felvonva. – Haha – reagáltam le valahogy a gúnyolódását. – Megnézhetem? – nyújtotta ki a kezét. – Mit? Az angolfüzetem? – Aha. – Persze. Odaadtam, mire felnyitotta és beleolvasott. – Ez nem jó. – Melyik? – Amit most írtál. Teljesen rossz a nyelvtan, ilyen szerkezet nem létezik! – mutatott rá egy négyszavas mondatomra. Baromi jó, ő jött korrepetálásra. – Jó, köszi, majd kijavítom, szóval Molière. – Várj már, ez is rossz! – Oké, de most nem ez a fontos – kaptam a füzetem után.

– Miért? Várj már, még végig sem olvastam. Innen hiányzik két betű, ezt a szót nem így írjuk, ez pedig kérdő mondat lenne? Vagy mi? – Na jó, elég volt, add vissza – kérleltem égővörös fejjel. – Jó, csak segítek – adta vissza végre a füzetem. Cortez nyolckor ment el, amikor is anyu felhívta a nagymamáját, hogy elindul. Apu akkor ért haza, úgyhogy nem tudtam kikerülni, hogy összefussanak. – Á, szervusz, Cortez! Hogy halad az irodalomjavítás? – Folyamatban – bólintott Cortez. – Kitűnő. Na és a gördeszkázás? – Apu! – tártam szét a karom döbbenten, mert ez azért ciki. Cortez viszont nem bánta az érdeklődést. – Köszönöm jól, szombaton versenyem lesz – mondta, mire anyu és apu sokat sejtetően összenéztek. – Tényleg, Virággal eljöhetnétek – fordult hozzám hirtelen. Én pedig kis híján elájultam. Ez most meghívás volt? Te jó ég! Oké, lehet, csak azért, mert a szüleim előtt voltunk, és szinte követelte a szituáció, hogy tegyen egy gesztust, de mit számít ez? Meghívott. – Komolyan? – kérdeztem vissza. – Miért ne, egy csomóan jönnek a suliból. Na jó, akkor ez nem egy olyan „szeretlek, és drukkolj nekem a helyszínen” meghívás volt, hanem egy olyan, „mindenki jön, elfértek ti is” típusú, de kit érdekel? Ész nélkül vágtam rá: – Persze, megyünk! A szemem sarkából láttam anyu rosszalló pillantását. És meg is értem. Csak annyira nem érint. Ugyanis meghívott!!! Virággal lebeszéltük az egy óra korlátlan netezést, aztán mobilon folytattuk. Borzasztóan örült, de nem jobban, mint én. Holnap lemondom Kingát és a díjugratóversenyét. Deszkásversenyre megyünk, ahogyan a menők. Wow. Cortez úgy általában: 5/5 – csak ne égtem volna be előtte angolból! Cortez elhívott: 5/5 – no comment.

Kingát le kell mondani: 5/1 – szintén no comment.  Rip van Winkle: 5/5 – csak pár oldalt olvastam ma, de nagyon tetszik. Október 10., péntek Már reggel gyomoridegem volt, hogy Kingával kell beszélnem. Hálátlan feladat lemondani a világ legundokabb lányával egy programot. Kingát egyébként nem kellett sokáig keresnem, a suliba érve rögtön megtaláltam, az aulában dühöngött, miközben Danival (a suliújság fotósával) vitatkozott. – Mégis hogy érted, hogy egy díjugratóverseny helyett elmész fotózni valami gördeszkás baromságot? – Kinga, értsd már meg, nem én döntöttem így. Timi arról kér képet, két helyen pedig nem lehetek! – Tudod mit, Dani? Azt kívánom, hogy… – nyújtotta ki a mutatóujját, és látszólag elgondolkozott azon, hogy milyen átkot szórjon rá. Végül kitalálta. – Azt kívánom, hogy ejtsd le a géped és törjön el a lencséje! Az aulában döbbenten állók egyfajta huhogással fejezték ki, hogy ez azért nem volt a világ legerősebb átka. Kinga átdobta a válla fölött a haját, és felsietett a lépcsőn. Francia kultúrán végig azt próbáltam megfogalmazni magamban, hogyan lehetnék kíméletes, de határozott Kingával szemben, miközben Monsieur Durand a francia építészetről vetített egy kisfilmet. Szép volt, bár nem sokan figyeltek rá. A szünetben a sulirádióból egy Oasis-szám szólt, legalábbis Arnold azt mondta, hogy az. – Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezte, miközben a Robinson Crusoe-t olvasta. – Kettészakadok? – kérdeztem vissza. – Mi a gond? – Megígértem Kingának, hogy elmegyek a díjugratóversenyére.

– Csak… – vonta fel a szemöldökét, mert tudta, hogy ezzel nincs vége. – Nincs csak – ráztam meg a fejem, és akaratlanul is az árkádok alá néztem. – Csak közben rájöttél, hogy Cortez és Ricsi roppant érdekes és értelmes versenye is akkor lesz – fejezte be helyettem. – Igen, valahogy úgy. Te mit csinálnál a helyemben? – A helyedben semmit. A magam helyében viszont úgy oldottam meg, hogy amikor meghívtak, mindkét lehetőséget kiröhögtem, mert egyikkel sem áll szándékomban foglalkozni. – Azt hiszem, te tetted jól – tépkedtem szomorúan a fűszálakat. – De ha mégis tanácsot vársz – szólt, mire felkaptam a fejem, és a gyér napsütésben hunyorogva néztem az arcába. – Kingát mindenki lemondta már, ha te is megteszed, ráadásul ilyen későn, arra garantáltan sokáig fog emlékezni, ellentétben Cortezzel, aki a nagy tömegben azt sem veszi észre, ha ott vagy, és azt sem, ha nem. De ez csak tanács. – Kösz – fintorogtam. – Bocs, de nem fogok hazudni. Én így látom. – Te haragudnál, ha lemondanám? – Kinga helyében? – Aha. – Igen – felelte. – A barátok nem azért vannak, hogy szépítsék a dolgokat és felvidítsanak? – kérdeztem sértődötten, jelezve, hogy egyáltalán nem tetszik, amit hallok. – Nem. A barátok azért vannak, hogy észhez térítsenek, ha hibázni készülsz – tárta szét a karját, majd folytatta az olvasást. Óriási. Az órák elszaladtak, az infótanár hiányzik, úgyhogy tesivel zártunk. A fiúk szokás szerint focizhattak, mi pedig szívtunk a tornateremben a gimnasztikával. Virág hiányzása miatt egy a-s lány volt a párom (Edina, a fő susogó), úgyhogy kínkeservesen telt el a negyvenöt perc. Persze az óra végén már az összes fiú befejezte a focit, és a lelátón ülve szórakoztak a bénázásunkon.

Sose voltam még ilyen hálás a csengőért. – Akkor szombaton! – intett oda Edina a többi a-s lánnyal együtt a lelátón ülő Ricsiékhez, Kinga pedig összehúzott szemmel figyelte őket, miközben csapkodva kiment a teremből. A francba. Az a-sok közül mindenki a szombati deszkás izére megy, egytől egyig visszavonták az ígéretüket. – Kinga! – rohantam utána. A folyosón értem utol, az öltöző felé tartott. – Mi az? – kérdezte,.lekapva a fejéről a Szent Johannás baseballsapkát. – Beszélhetnék veled? – Miről? Hogy nem jönnél el szombaton a versenyemre? Hogy meghívtak a Millenárisba valami versenyre? Hogy inkább te is odamennél, mert az egész suli ott lesz? Hogy bár nem értesz hozzá, mégis inkább a deszkázást nézed, nehogy véletlenül azt mondják rólad, te nem voltál ott? – kérdezte gyilkos tekintettel. – Mondd, Renáta, mi újat tudsz nekem mondani? – Semmit – ráztam meg a fejem. – Akkor megbeszéltük. Csinálj, amit akarsz – vonta meg a vállát, és az a-s lányokat félrelökve (akik éppen vihogva jöttek ki az öltözőből), bement. Hú. Ez nem ment könnyen. De túl lettem rajta. Illetve azt hittem. Kicsit keserű gombóccal a torkomban, de belöktem az öltöző ajtaját, hogy átvegyem a ruhám és végre hazamenjek. – Kinga, itt vagy? – kérdeztem, amikor láttam, hogy a cuccai a padon vannak, ő azonban nincs sehol. – Kinga, láttam, hogy bejöttél, és nem láttalak kimenni. Bent vagy? – dörömböltem a WC ajtaján. – Menj innen – kiáltotta. A hangja nemigen hasonlított a megszokotthoz. Visszafojtott volt és idegen. – Csak gondoltam, megkérdezem, hogy… Félbehagytam, mert egyértelműen szipogást hallottam. Jaj, ne! Kinga sír? Az nem lehet. – Kinga, most bejövök… – Menj innen!

Nem mentem, hanem benyitottam. A lehajtott deszkán ült, ölébe hajtott fejjel, és baromira sírt. – Jaj, ne, ne sírj – guggoltam elé azonnal, mert hiába Kingáról volt szó, az empátia automatikusan működött, és szinte én is elsírtam magam. – Nem, nem azért sírok – emelte fel a fejét, és baromi agresszíven letörölte a könnyeit. – Azért sírok, mert dühös vagyok! –közölte. – Tudom, persze. – Nem azért, mert csalódtam vagy bármi hasonló. Csak szétvet az ideg! – Tudom – bólogattam. – Kik mennek el megnézni a versenyed? A kezében szorongatott zsepit kezdte el tépdesni. – Összesen? – Aha. – Mindenkit beleértve? – Aha. – Senki – felelte. Na jó, ez a válasz azért kicsit meglepett. – Ó. – Na igen. De nem gond. Csak. Csak… – Tudom, Vass Angéla tábora hangosabb lesz, a lova ettől jobban ugrik majd, és megnyeri. – Igen, az lehet – vonta meg a vállát. Na, ettől már teljesen kiakadtam. – Mi? Mi az, hogy lehet? Kinga, ne legyél már ennyire szánalmas! Kit érdekel, hogy nem néz meg senki? Nem azért csinálod! Ez egy verseny. Hahó, egy verseny! – néztem rá mérgesen. Azt hiszem, kellőképpen felidegesítettem ahhoz, hogy ökölbe szorítsa a kezét. – Igen, egy verseny! – Miért adnád fel? Lesznek ott szurkolóid, hangosak lesznek, túlkiabálnak mindenkit, és azért is megnyered! Nincs szükséged semmire, csak hogy jól ugrass! Vagy ilyesmi – rágtam a szám

szélét, mert pontosan nem tudom, milyen egy díjugratóverseny. Gondolom, ugratós. Vagy mi. – Igazad van! Igen! – pattant fel, és olyan dühvel törölte le a könnyeit az arcáról, hogy azt hittem, a bőre is lejön. – De kik lesznek ott? – váltott vissza egy pillanatra kétségbeesett stílusra. – Hát… hát a szüleid! – közöltem. – Igaz. – Meg… meg, gondolom, a rokonaid. – folytattam. – Igen, a nagyszüleim és a húgom is ott lesz. – Na látod. És a barátaid! – Nem, azok nem – rázta meg a fejét. – Jó, ők nem. De Virág és én igen! – szaladt ki a számon. – Renáta – nézett lesajnálóan Kinga. – Szánalomból nem kell eljönni. Semmi szükségem rá. – Tudom, de ez nem szánalom. Miért mennénk oda, ahová mindenki más? Viszont sosem voltam még díjugratóversenyen. És valakinek fotóznia kell a suliújságba! – Komolyan beszélsz? – Aha – mosolyodtam el bátorítóan. – Jó. Akkor nem mondod vissza a meghívást? – Nem. – Értem. Ez. Ez igazán… – Semmiség – segítettem ki, mert már teljesen visszaváltozott a régi Kingává, így nem várhattam el semmiféle köszönömöt. Egyébként nem is vártam. Csendben öltöztünk át, mindketten a gondolatainkba merültünk. Mikor kimentünk az ajtón, csak elköszöntünk egymástól. – Akkor szombaton – intettem. – Renáta – hívott vissza, láthatóan bizalmas közölnivalója volt. Persze tudtam, hogy mi. – A dühtől kierőlködött egy-két csepp könnyet a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük sírásnak… – kezdte.

– Köztünk marad. Illetve, gondolom, azért tudod, hogy Virágnak úgyis elmondom – vontam meg a vállam. Ezt tudnia kellett magától is. – Tudom. De maradjon hármunk között. – Ígérem. A suli elé kiérve akkora sóhaj tört ki belőlem, hogy szinte összeestem. Mit csináltam? Jaj. Virág persze sokkal könnyebben kezelte, mint én. Amikor részletesen elmeséltem az egészet, nekem adott igazat, és azt mondta, hiába olyan undok néha Kinga, azért amit a többiek csináltak, az szemétség volt. Nem tudom, hogy valaha visszakapom-e ezt az oltári nagy szívességet, és azt sem tudom, hogy azért csináltam-e. Valószínűleg nem. Ösztönből. Elég hülye ösztöneim vannak, meg kell hagyni. Anyu persze máshogy látta. Amikor kora este megkérdeztem, hogy elmehetek-e Virággal és Kingáékkal Gödöllőre, a díjugratóversenyre, láttam, hogy anyu arcán átsuhan valami büszkeségféle. Bár nem sokat érek vele, azért jó tudni, hogy mások szerint jól döntöttem. Az msn-re rettegve jelentkeztem be. Még soha, de soha nem írtam rá Cortezre. Eddig. Bemásolom tragikus és rövid vagy akár tragikusan rövid beszélgetésünket: Reni üzenete: Szia. Cortez üzenete: Szia. Reni üzenete: Bocs, holnap mégsem tudunk elmenni a versenyre, Kingának sokkal előbb megígértük, és bunkóság lett volna visszamondani. Tényleg nagyon sajnálom, és sok sikert nektek, meg ilyesmi. Cortez üzenete: Oké. Hát ennyi. Nem hinném, hogy Corteznek álmatlan éjszakái lennének amiatt, hogy az egész suli diákseregében nem látja majd meg az arcunkat, sőt, szerintem különösebben nem is érdekli, de azért én majd belehaltam. A napom: 5/1 – még mindig nem tudom, miért tettem. 

Kinga sírása: 5/3 – fura, ezek szerint van lelke. Megrémít, akkor inkább legyen undok.  Cortezzel msn-ezni: 5/1 – jóindulattal sem nevezhető csevegésnek.  Alszom: 5/5 – ma az első értelmes gondolatom. Ez azért elég szánalmas.  Október 11., szombat Mobilcsörgésre ébredtem. Utálok mobilcsörgésre ébredni, ráadásul Virág rárakta a telefonomra a FOB Dance, Dance számát, arra csörög, én meg frászt kaptam. Kinga hívott, hogy egy órán belül jön értem az anyukájával. Ránéztem az órámra. Reggel hét. Te jó ég! Hát már a lovak sem alszanak rendesen? Még félálomban rácsörögtem Virágra, aki félóra múlva meg is érkezett. Annyira be volt öltözve, hogy szinte ki sem látszott a hatalmas (halálfejes) sálja és sapkája alól. Én, mivel még sosem voltam ilyen versenyen, nem igazán tudtam, hogy mit kell felvenni, ezért a barna kötött kardigánom mellett voksoltam, csőfarmerrel és hosszú szárú csizmával. Éppenséggel úgy néztem ki, mintha én is indulnék a versenyen, de mindegy. Apuval és Virággal épp csak befejeztük a reggelit, amit anyu dobott össze nekünk (sonkás rántotta, vagy legalábbis úgy nézett ki), amikor csöngettek. Egy fehér dzsip állt a házunk előtt, az oldalát Kinga támasztotta, és másodpercenként figyelte az óráját. Anyu kikísért minket, váltott pár szót Kinga mamájával – az időjárásról természetesen –, aztán elindultunk Gödöllőre. Az út szótlanul telt, ráadásul esély sem volt arra, hogy beszélgessünk, mert Kinga végig Rami Szeress forrón című dalát üvöltette CD-n, elmondása szerint verseny előtt mindig a kedvenc számát hallgatja, mert megnyugtatja és kikapcsolja. Virág halkan dúdolt mellettem (elképesztő, hogy minden zenét ismer, azt hiszem, még álmában is a MySpace-en lóg), én pedig a számot hallgatva néztem ki az ablakon, és töprengtem. Igazából sejtelmem sem volt, hogy milyen lehet egy ilyen verseny, pár filmben már láttam, és meg kell hagyni, az életben egyáltalán nem olyan! Hülye

filmek. Egy rakás nyugdíjassal meg szülővel magunk körül, bágyadtan néztük a versenyt, és vártuk, hogy Kinga jöjjön. Virág megosztotta velem a fél fülhallgatóját, úgyhogy legalább a háttérzaj klassz volt (FOB, AFC, MCR, 30STM, és még néhány betű, amiket elfelejtettem), egyébként egész délelőtt a lovakat bámultuk, hogy vajon átugorják-e a sorompószerű izét vagy leverik. Roppant szórakoztató elfoglaltság. Közben az agyam egészen máshol járt, messze Gödöllőtől meg a lovaktól, a Millenáris környékén, ahol a suli menő diákjai skate-punk zenét hallgatva jókedvűen bandáznak egy gördeszkaversenyen. Óriási. Mi meg, mint két igazi lúzer, néma csendben (csak akkor volt halk taps, amikor egy ló nem verte le az akadályt) díjugratókat néztünk. Már jópár versenyszámot végiguntunk, amikor Kinga anyukája behívott minket az istállóba, ahol Kinga versenye előtt válthattunk vele pár szót. A lova mellett állt, és a hátát paskolgatta. Tetőtől talpig lovascuccot viselt, a fején még olyan sisak is volt. – Na, mit szóltok? – kérdezte a lovát simogatva. Hát nem is tudom, mit szóltunk. A lova barna. Meg nagy. Egy nagy barna ló. Laikusként pont ennyit tudok mondani a lóról. Ja, meg büdös is. – Szép – motyogtuk, és Virággal automatikusan hátráltunk az állattól. Kinga még magyarázott arról, hogy mit kell figyelnünk a verseny alatt, mert időközben rájött, hogy mi egyáltalán nem értünk hozzá. – Kinga! – lépett hozzánk egy lány. – A fél sulim eljött szurkolni. De a közönségben nem igazán látok más diákot. Mi az, a flancos Johannában nem érted el a várt népszerűséget, vagy mégis mi magyarázza, hogy senki nem kíváncsi rád? Nem kellett bemutatkoznia, a külseje, stílusa és megjelenése alapján azonnal tudtuk, hogy Vass Angéla, Kinga örök vetélytársa. Ugyanolyan, mint ő, csak éppen még Kingább. Úgy értem, még egyenesebb hát, még szorosabb copf, megsemmisítőbb pillantások. – Nem hívtam meg senkit – tárta szét a karját Kinga. Virággal egy pillanatra összenéztünk, majd vadul bólogatni kezdtünk. – Tudod – húzta meg a copfját Kinga –, nekem nem igazán kell tömeg ahhoz, hogy nyerjek. Másokkal ellentétben.

Angéla ezen szemmel láthatóan berágott, úgyhogy már készült a válaszra, amikor ránk nézett. – És ezek? Micsoda kellemes megszólítás. Mindegy. Arrogáns lovasok vitájába nem szólok bele. – A suliújságtól vagyunk – emeltem ki a táskámból a digitális gépem. Ezzel ki is mentettük Kingát, úgyhogy ott hagytuk őket, hogy öljék meg egymást, és inkább visszamentünk a szurkolók közé. Angéla sulijából egyébként tényleg baromi sokan voltak, hangosan drukkoltak, tapsoltak és lelkesedtek. Ezzel szemben mi, Virággal Kinga nagyszülei és a húga (Kitti) közt ácsorogtunk és a pályát bámultuk. A verseny a vége felé kezdett izgalmas lenni, Angéla lova két olyan izét lerúgott, úgyhogy latolgattuk, hogy Kingának hogy kell szerepelnie a nyeréshez. Kár volt latolgatni, mert Kinga iszonyat magabiztosan nyerte az egészet. Amikor a pályára ért, szigorú arccal nézett maga elé, csak amikor elügetett (vagy elsétált a ló, nem tudom pontosan, hogy nevezik) mellettünk, akkor nézett fel egy pillanatra ránk. A tekintete eszelős volt, úgyhogy én már akkor tudtam, hogy nyerni fog.  Azért végig fotóztam, egy rakás jó képem lett a versenyről és a díjátadóról is. Bár titkon reméltem, hogy a díjugratóverseny végén átmegyünk a Millenáris Parkba, természetesen nem így történt. Ünneplés gyanánt Kinga anyukája felajánlotta, hogy elmegyünk palacsintázni, úgyhogy késő délután értem haza. Feltöltöttem a laptopomra a képeket, és át is küldtem Kingának, miközben az msn-t figyeltem, hátha valaki online lesz. Csak Arnold volt, ő is „nem elérhető” állapotban. Mindenesetre most már kikapcsolom a gépem, és inkább olvasok. Kinga díjugratóversenye: 5/5 – nagyon ügyes volt. Díjugratóverseny, úgy általában: 5/2 – azért annyira nem érdekes. Kinga ellenfele, Angéla: 5/1 – vannak Kingánál is undokabb emberek. Jé!

Cortez és Ricsi versenye: 5/? – szinte beleőrülök, hogy nem voltam ott.  Október 12., vasárnap Anyuval délelőtt muffint sütöttünk, egész jó lett, lehet enni is és dobálni is. Mindkét verzió veszélyes. Délután Virág átjött, és simseztünk. Az msn-t végig bekapcsolva hagytam, és fél hétkor végre rám írt Dávid. Pár szót mesélt a versenyről, ami szerinte iszonyat király volt, aztán belinkelt egy YouTube videót, amit ő készített a megnemmondom milyen kamerájával. Pedig fontos lenne a típusa és márkája, ugyanis erről szinte többet írt, mint magáról a versenyről, de már nem emlékszem. A lényeg, hogy Ricsi nem került be a legjobb harmincba, Cortez pedig tizenhetedik lett a tizenhat éven aluli amatőr kategóriában. Tizenhetedik, wow. Virággal legalább százszor néztük meg a mindössze két és fél perces videót, minden szempontból elemeztük, és természetesen hozzáadtam a kedvencekhez, sőt. Na jó, ez nagyon ciki, de beállítottam kezdőlapnak is.  Muffin: 5/3 – ehető, de még kísérleti stádiumban. Virágnak ízlett. Fura. Cortez videója a YouTube-on: 5/5* – wow. Nem értek hozzá, de eszméletlenül jó. Simjeim: 5/4 – ma megtanultak egy csomó mindent, sőt, munkát is váltottak. Virág simjei: 5/1 – Pete Wentz megégett a konyhában. Nem mentettük el a játékot, de Virág így is kiakadt. Október 13., hétfő' Rémesen zsúfolt és hosszú nap. Először is, anyu reggel hagyott üzenetet a hűtőn, hogy ötre megy a fogadóórára. Apu kitett minket a sulinál (jó volt újra Virággal érkezni reggel), a lépcsőn a szokásos négyes ücsörgött.

– Sziasztok! – köszöntünk egyszerre. – Pete Wentz, meggyógyultál? – röhögött Ricsi, amikor meglátta a mellettem ácsorgó Virágot, aki nem reagált, a szemébe fésült haja alapján rossz napja volt. – Gratulálok a versenyhez! – néztem Cortezre, aki a deszkáját tologatta. – Kösz – bólintott, bár nem tűnt lelkesnek. Talán a helyezéssel nem volt megelégedve. – Reni, tudod, hogy mennyire kedvellek – lépett mellém Dave, és idiótán vigyorgott. Nem is válaszoltam, csak kirángattam a táskámból a matekfüzetem. – Tessék. – Örök hála – vette el. – Reni, én is eléggé bírlak – vakargatta a homlokát Ricsi. – Kémia? – turkáltam tovább a táskámban. – És még gondolatolvasó is – bólogatott Ricsi Zsoltinak. Odaadtam a négy fiúnak az összes házim, amit lehetett, aztán Virággal együtt bementünk a suliba. Máday vonalzóval a kezében állt, és az érkezőkkel ordibált, miközben mi átvágtunk az aulán. – Várj, ez mi? – rángatott Virág a faliújsághoz, ami a lépcső melletti falon van elhelyezve. „Rajzhét a Szent Johannában, október 13-17, bővebb információ Vladár Ervin tanár úrnál” – olvasta le, elsöpörve a haját a homlokából. – Óriási. Remélem, az üres álomrajzom nem teszik ki – motyogtam, Virág pedig jót nevetett, aztán eszébe jutott, hogy ma rossz napja van, és elkomorodott. A duplaangol előtt a szekrényünkhöz mentünk, ahol összefutottunk Kingával. A négy a-s lány körülötte téblábolt. – Mutasd még egyszer, ez őrült menő! – ujjongott Edina. Kinga tettetett unalommal az arcán kihúzta a pulóvere nyakán át a díját, és felmutatta. Az a-s lányok megtapsolták, meg sikongattak, meg ujjongtak. A csengetésig ezzel foglalkoztak, aztán pillanatok alatt eltűntek a teremben. Kinga bevágta a szekrényajtaját. – Ez jellemző – közölte felénk fordulva. – Mi? – kérdeztem.

– Természetesen megszívták, amiért nem az én versenyemre jöttek, most pedig bármit megtennének, hogy újra jóban legyünk – vigyorgott. – Miért szívták meg? – kérdezte Virág. – Mert a gördeszkásversenyre késve érkeztek, addigra annyian voltak, hogy semmit nem láttak belőle, ráadásul üdítőt vettek, amikor Cortez következett, úgyhogy azt sem látták. Ilyen az élet – rántotta meg a vállát önelégülten. – És kibékülsz velük? – kérdeztem. – Hagyom, hogy körülöttem ugráljanak, ahogyan eddig is – felelte diplomatikusan. Mosolyogva megráztam a fejem, és gyorsan kiszedtem az angolcuccom. Már így is késésben voltunk, úgyhogy lerohantunk a nyelvi előadóba. Mr. O’Realy szerencsére még nem volt a teremben, vagyis szinte egyszerre érkeztünk. A naplóba írva a hiányzókat kérdezte, mire többen előrekiabálták, hogy Zsidák Gábor. – Itt vagyok! – szólt egy halovány hang az első padból. – Ó, tényleg. Észre se vettelek – közölte Kinga, majd visszafordult a füzete fölé. Szegény Gábor. Tényleg senkinek nem tűnt fel, hogy megérkezett. De legalább hallottuk beszélni. Kémián Gondos köszönés nélkül lecsapta a naplót, és közölte, órai munkára ad jegyet, párban kell dolgoznunk. Ennek a legtöbben nem örültek, Cortez és Virág szó szerint lesápadt az első padban, egyedül Ricsi dőlt hátra magabiztosan a székén. Na ja, rám hagyatkozott. Atomszerkezeti modellt kellett összeraknunk pálcákból, úgyhogy miután Gondos kiosztotta a nejlontasakban lévő, szétszedett pálcákat, kezdődhetett a munka. A feladatot mindenki máshogy fogta fel, Arnold körülbelül tíz perc alatt készen lett, Zsolti legnagyobb örömére, úgyhogy ők ketten elfoglalták magukat. Kinga Gáborral veszekedett, folyamatosan azt ismételgette, hogy ne nyúljon hozzá, mert csak elrontja. A többiek viszonylag csendben szenvedtek a pálcák összedugásával, nem igazán alakult az atomszerkezeti modell, Andris és Jacques úgy rakta össze, hogy maradt négy felesleges

pálcájuk, Virág és Cortez pedig addig zavarták egymást, amíg leesett a földre a modelljük, és a pálcikák szanaszét repkedtek. Ricsi a fejét a padra hajtva figyelte, ahogyan megbirkózom a feladattal, a könyv ábrája alapján tizenöt perc alatt megcsináltam, úgyhogy elővettem a regényem, és olvasni kezdtem. Gondos a tanári asztal mögött ült, és hunyorogva, valami cukrot rágva pásztázta az osztályt. – Pósa miért fekszik a padon? – szólalt meg éles hangján, amikor észrevette, hogy Ricsi nem csinál semmit. – Tanárnő, már elkészültünk – köhintette Ricsi. Cortez és Dave két irányból fordultak felé értetlenül, Virág pedig továbbra is az asztalok alatt mászkált, hogy összeszedje az elszóródott pálcákat. – Valóban? Ennyi idő alatt? Hozd csak ki! – utasította Gondos. Ricsi feltápászkodott, és a tetején megragadta a modellt. – Ne! – suttogtam. – Itt fogd – mutattam a modell aljára, mire Ricsi bólintott, és sokkal óvatosabban emelte meg. Letette a tanári asztalra, és miközben Gondos ellenőrizte, Ricsi vigyorogva nézett az osztályra. – Lenyűgöző teljesítmény, Richárd. Igazán lenyűgöző. Ez természetesen ötös – bólogatott Gondos szinte meghatottan. – Na ne már! – hördült fel reflexből Dávid. – Felmayer, ahogy látom, még nem vagy készen. Szeretnéd, hogy most, azonnal osztályozzam? – szólt rá gorombán. – Dehogy, tanárnő – rázta meg a fejét Dave, és a mellette ülő Robit kezdte el bökdösni, hogy siessen már. – Richárd, remélem, a szüleid jönnek a fogadóórára – közölte Gondos, mire Ricsi közölte, hogy jönnek. Gondos befirkantotta a naplóba Ricsinek az ötöst (totál kitűnő eddig ), meg nekem is, aztán döbbenten nézett le a tanári asztal alá. – Bencze, megkérdezhetem, mégis mit csinálsz? – förmedt rá Virágra, aki éppen akkor tápászkodott fel. – Elnézést, tanárnő, leejtettem ezt a pálcát – magyarázkodott a szemébe fésült haján keresztül.

– Ahogy látom, semmi szükséged arra a darabra – legyintett Gondos. Na, ez nem volt túl kellemes, Virág azonban nem vette magára, visszasietett a padjához, és átadta a megtalált pálcát Corteznek. Óra végén még mindig nem készültek el, úgyhogy egyest kaptak. Csakúgy, mint Dávid és Robi.  Szünetben az udvaron Arnolddal és Virággal a fogadóóráról beszélgettünk. – Ez olyan gáz. Melyik szülőmmel járok jobban, ha anyu jön Gazdaghoz vagy ha apu? – tépdeste a fűszálakat Virág. – Nem tudom – vontam meg a vállam, és közben az árkádok alatt álló Cortezéket figyeltem. Egy csomó idősebb diák gyűlt köréjük, szerintem a versenyről beszéltek. Azért Kingát sem kellett félteni, az elért eredménye futótűzként terjedt a suliban, a tanárokon kívül egy rakás diák is gratulált neki, az a-s lányok pedig úgy loholtak a nyomában egész nap, mint még soha. Igaz, hogy felénk sem nézett, sőt, senkinek nem említette meg, hogy mi ott voltunk vele, inkább rájátszott a „mindenki lemondta, de én megmutattam, hogy így is nyerek” színjátékra. Egész jól csinálta. Arnold összecsukta a könyvét, és Virágra nézett. – Miért fontos, hogy melyik szülőddel közli Gazdag, hogy sötét vagy a matekhoz? – kérdezte. – Hát – vonta meg a vállát Virág –, mert ha anyunak mondja, akkor tuti megvon valamit, a netet, a tévét vagy ilyesmi. Viszont ha apunak mondja, ő nem fog semmit csinálni, mert még mindig a kedvemben akar járni. Ez az! – csettintett. – Aput küldöm a fogadóra. – Szerintem anyukád is tudni fog róla – közöltem. – Nem, nem beszélnek egymással. Ez jó terv. Zseniális vagyok! – söpörte el a homlokából a haját, majd elővett a zsebéből egy csatot, és félretűzte. – Én nem a zseniális kifejezést használnám, de mindegy – rázta meg a fejét Arnold. Az olvasókörön egy Poe-novellát elemeztünk, úgyhogy Arnold remekelt. Abszolút az ő stílusa, javarészt ő érvelt és beszélt róla, és

mivel vele kevesen mernek ellenkezni, ez így ment végig. A suli előtt, amikor Virágot vártuk, még mindig erről magyarázott. – Nem mondanám, hogy ez a legjobb műve, ha rajtam múlik, akkor a Kút és az ingát elemezzük, de Kardos valamiért így döntött. Mindegy, szerintem még arra is sor kerül. – Nem olvastam – ráztam meg a fejem. – Komolyan? – döbbent le. Körülbelül úgy, mintha azt közöltem volna, nem tudok olvasni. – Tényleg, én eddig nem olvastam Poe-t. – Már nyolcadikban túl voltam rajta – legyintett. Na jó. Arnold minden bizonnyal fura tizenhárom éves volt. Ki a bánat olvas Poet nyolcadikban? – Bár – tette hozzá – nem is igazán a te stílusod. Ezt bővebben kifejtette azzal, hogy szerinte Poe nekem túl sötét és komor, állítása szerint ahhoz hangulat kell. Erről tanakodtunk, amikor Virág nyakig grafitosan megérkezett. – Őrület volt a rajzszakkör! A héten rajzhét van, úgyhogy Vladár bekérette a régi rajzokat, és külön feladatot is adott két témakörben, a legjobbakat pedig kiteszik pénteken, és hó végéig marad is – lelkesedett. – Na, az tök jó. Mi a két téma? – érdeklődtem, miközben elindultunk a dombon. – '56 és halloween. Én a másodikat választom. – És én egyáltalán nem vagyok meglepve – jegyezte meg Arnold. Virág hazáig magyarázta, hogy mennyi rajzötlete van Halloween témakörben, úgyhogy sietett is haza rajzolni. Miután megcsináltam a leckém, az egyórás netezésem ráment arra, hogy folyamatosan Cortez videóját néztem, újra és újra. Egyrészt őrülten odavagyok azért, hogy van egy videófelvétel róla, amit annyiszor nézhetek, ahányszor csak akarok, és ráadásul még tanultam is valamit. Kick flip. Ez egy gördeszkás trükk, ami hallatszik a videó alatt, amikor bemondják egy ugrását követően. Na, és még azt mondják, a YouTube-on nem tanulunk semmit! Dehogynem. 

Ezután a nappaliban olvastam, mire anyu hazaért, kiolvastam a Rip van Winkle-t. Aztán jött a feketeleves. Az ajtónyitódást követően anyu így szólt. – Renáta! Oké, a lépcső alján állt, és felfelé szólt, ami azt jelenti, hogy azt hitte, a szobámban vagyok. Döbbenten álltam a nappali ajtajában. Csak és kizárólag akkor neveznek így, ha mérgesek rám. Jaj. – Itt vagyok – ijesztettem meg anyut, mert nem abból az irányból számított rám. – Renáta, a fogadóóráról jövök – közölte. Mintha nem tudnám. És jött a fejmosás. Időközben apu is hazaért, úgyhogy én ültem az étkezőasztal egyik végében, a szüleim meg a másik végében. És leszidtak. – Tehát valamennyi tanárod elégedett veled és a teljesítményeddel, kedves, okos, értelmes lánynak tartanak, nem mellesleg majdnem kitűnő az átlagod – magyarázta anyu, én pedig vadul bólogattam. Még nem igazán láttam át, mi ebben a rossz. – Éppen ezért – folytatta. – Éppen ezért nem értettem, amikor szemtelen, munkamegtagadó, trehány és nemtörődöm jelzőkkel illettek. Azt hittem, rosszul hallok vagy nem rólad beszélnek! – Mi? – fagytam le egy pillanat alatt. Aztán végiggondoltam a hallottakat. Szemtelen, munkamegtagadó, trehány… na egy pillanat. Munkamegtagadó? Vladár! – A rajztanárod dühösen és indulatosan várt. – Vladár totál hülye! – szóltam közbe. A szüleimet a kijelentésem egyáltalán nem győzte meg, sőt, belátták, hogy tényleg szemtelen vagyok. – Renáta, a tanárod elmesélte, hogy nem csináltad meg a feladatod, sőt, utána megkérted az osztályfőnököd, hogy húzassa ki a jegyed. Állítása szerint még vádoltad is. – Nem, nem! Arnold akarta beperelni! – magyarázkodtam, de egyre hülyébben éreztem magam. Mert hülyén is hangzott, amit mondtam. – Na jó, ez így nem mehet tovább. Tisztában vagyunk vele, hogy nem erősséged a rajz, de eddig legalább próbálkoztál. A tanárod igazán mérges, jogosan.

– De ez nem igazság! Az én verzióm is megállja a helyét! Álmot kellett rajzolni, én pedig nem álmodtam semmit! Ezért nem rajzoltam! – Vladár tanár úr szerint az osztálytársaidat szórakoztattad a viselkedéseddel. – Nem tehetek róla, hogy ezen nevettek! Én komolyan ezért nem rajzoltam – ráztam meg a fejem. – Bukásra állsz rajzból! – közölte anyu dühösen, apu pedig a fejét csóválta. – Nem, nem! – vágtam rá, aztán átgondoltam. Na jó, 1/2-re állok. – Jó, de kijavítom! A többiek másból állnak bukásra, keményebb tárgyból, mint irodalom, matek vagy kémia! – MINKET NEM ÉRDEKELNEK A TÖBBIEK! – kiabáltak egyszerre. Na jó. Ez a mondat a szülők kedvence. Nincs olyan szituáció, amikor ezt ne lőhetnék el. A többiek nem érdekesek. Na persze. Becsülettel végighallgattam a mondandójukat, amiket szakkönyvekből szedtek. Aztán megállapodtunk, hogy kijavítom a jegyeim rajzból és változtatok a viselkedésemen Vladárral szemben. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Mindegy. A netkorlátozás emiatt maradt, sőt, ha nem javítok rajzból, akkor korrepetálásra kell majd járnom. Na ne már! Rajzból? Ez teljesen röhejes. Mint valami bűnöző, úgy kullogtam fel a lépcsőn. – Reni – szólt utánam anyu. – Igen? – Kardos tanár úr az egekig dicsért, szóba hozta a versenyeket, amiken majd számít rád. – Jó, majd megbeszéljük, most lerajzolom az álmom – legyintettem, mert tényleg nem dobott fel, hogy Kardos pozitív véleménnyel van rólam. Tökre le vagyok sújtva, ráadásul az egy óra netet már ellőttem délután, pedig tuti, hogy tele van az msn. A babzsák fotelembe huppanva az ölembe vettem a rajztáblát, és megpróbáltam lerajzolni egy rémálomképet Vladárról. Sajna

nem sikerült, pedig gondolatban olyan jól megvolt. Mindegy, újra megpróbálom, hátha összejön valami. Vladár: 5/1 – aljas módon árulkodott anyunak!  Rajz: 5/1 – akkor sem tudok rajzolni, és álmodni sem szoktam.  Cortez videója: 5/5 – legalább valami feldob. Tényleg, Cortez videója! Wow.  Kémiaóra: 5/4 – Ricsi lassan eminens lesz, pedig azt sem tudja, mi az a periódusos rendszer.  Október 14., kedd A fogadóóra megtette a hatását! Komolyan. Először Virág érkezett a házunkhoz úgy, mintha kísértetet látott volna. A haja hátul sokkal erősebben volt feltupírozva, és olyannyira a szemébe fésülte, hogy ezúttal tényleg nem látott. – Pech – kezdte köszönés nélkül, és beült hátra a kocsiba. Apu előtt nem beszéltünk többet, úgyhogy csendben utaztunk, csak amikor kiszálltunk, akkor kezdtünk rá, de totál egyszerre. Én fújtam a magamét Vladár miatt, Virág pedig a saját szerencsétlenségét, merthogy az anyukája és apukája is elment a fogadóórára, Gazdag mindkettővel közölte, hogy Virág hülye matekból és bukásra áll, plusz Gondos beszámolt a kémiajegyeiről is. Teljesen ki volt akadva, és jobban befordult, mint valaha. Ja, és ha ez még nem lenne elég, a szülei összevesztek, egymást okolták, úgyhogy állítólag zengett tőlük a suli. – Gondolj bele. Anyu ordított apuval, hogy tőle örököltem a selejtes génjeimet, apu kiabált, hogy selejtes génjei anyunak vannak, úgyhogy a portás csitította le őket. De gáz! – hadarta, miközben a bejárat felé lépkedtünk. A szokásos négyes a lépcső alján ült, most viszont nem voltak vidámak, sőt, a szokásos szívatás is elmaradt. Totál le voltak törve.

– Sziasztok – köszöntem, mire bágyadtan ránk néztek. – Fogadóóra? – kérdezte Virág, még egy adag hajat fésülve a szemébe. – Ne is mondd! – rázta a fejét Zsolti. – Totál kiakadtak, Barka belázította a szüleimet, úgyhogy lőttek a PS-rangadóknak. Amíg végig nem nyálazom a történelmet. Szívás. Meg kell néznem a 300-at, hogy legyen valami fogalmam Spártáról – magyarázta. – Ja, nekem is – értett egyet Dave. – És ha ez még nem lenne elég, az az átkozott Kardos… – Nekem mondod? – emelte fel a fejét Cortez. Érdekelt, amit mond, de azért nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen végtelenül jól áll Corteznek, ha gondban van. Wow. – Bocs, Reni, de a korrepetálások maradnak egy ideig – tárta szét a kezét. Ezért bocsánatot kérni? Ez megőrült? Én köszönöm, hogy ilyen sötét irodalomból! – Oké, nem gond – vontam meg a vállam tettetett hanyagsággal, miközben szinte kiugrottam a bőrömből. – Mindannyian megszívtuk – jelentette ki Dave nagy bölcsen, majd elkapta a röhögés. – De nem annyira, mint Ricsi. A kijelentése osztatlan sikert aratott, Cortez, Zsolti és Dávid megállás nélkül nevettek, Ricsi pedig idegesen fogta a fejét. – Mi az? – kérdezte Virág. – Hagyjátok már abba, ez nem vicces! Halljátok? – kiáltotta Ricsi, aztán inkább felénk fordult. – Gondos… – Mi van vele? Jó vagy kémiából, vagyis a jegyeid alapján – ráztam a fejem értetlenül. – Pont ez az! Pontosan ez a baj! Gondos versenyre küld! – hadarta, a többiek pedig még jobban röhögni kezdtek. – Mi? – hőköltem hátra. Na ne! – Komolyan mondom! Kémiaversenyre küld! Ez nem igaz! Még a vegyjeleket se tudom! Akármennyire sajnálom Ricsit, ezen én is elmosolyodtam. – Lám lám – lépett hozzánk Kinga. – így jár, aki csal. – Na jó, most nincs szükségem a stréber okoskodásodra. – Én megmondtam – vigyorgott önelégülten.

– Fejezd már be! Van elég bajom nélküled is! A szüleim azt hiszik, zseni vagyok! – Majd a verseny után biztosítod őket arról, hogy nem. – Kinga, szerintem most tényleg nincs szükség arra, hogy kioktass minket – ráztam meg a fejem, ugyanis kialakult a lincshangulat. – Renáta, miért is állsz itt a bukásesélyesekkel? Így akarsz bevágódni, hogy sajnálatodat fejezed ki, miközben téged egyáltalán nem érint az ő bajuk? – Igenis érint! – szóltam közbe dühösen. Egyébként jó tudni, hogy Kinga újra a régi. – Ó! – kapta a kezét a szája elé. – Ó, tényleg! Rajz! – Nézd, van, ami nem megy, és nem lehet megtanulni. Majd kijavítom valahogy – közöltem. – Ennyire béna nem lehetsz! Rajzból bukásra állni? – Kösz az együttérzést, most már mehetsz is – küldte el Zsolti. – Hozzád meg ki szólt? – húzta össze a szemét Kinga, és kihúzott háttal beviharzott az épületbe. Első óra irodalom, úgyhogy a szünetben mindenki, de mindenki Kardost szidta. Az osztályban repkedtek a különféle jelzők, úgy tűnik, a tegnapi fogadóórán Kardos osztotta a legjobban a szülőket. Komolyan, még az előttem ülő Jacques is elmormolt pár helyes francia káromkodást, amiért Kardos kritikán alulinak minősítette a nyelvtantudását. Mármint a magyar nyelvtant. A szülők pedig leleményesnek bizonyultak, majdnem mindenki kapott valami megvonást vagy büntetést a tegnapi fogadó után, legtöbben korrepetálásra kényszerültek, emellett állati divatos a netkorlátozás és a különböző játékok megvonása. Robi és Andris dühödten mesélték, hogy nem elég, hogy nem játszhatnak WoW-ot, de a LFS-től is eltiltották őket. Bármennyire szeretném, nem tudtam együtt érezni velük, ugyanis fogalmam sincs, hogy miről van szó. Arnold a szokottnál korábban érkezett, vagyis tőle szokatlanul, a csengetésre. Ez meglepett. Ahogy beviharzott a terembe, egyenesen hozzám lépett. – Na jó! Mindent megpróbáltam, hogy a lehető legbénább, legnyomorultabb, legszánalmasabb képet készítsem, és ez még így

is jobb lett, mint amit te valaha rajzolni tudnál, de jó esélyünk van rá, hogy ne bukjunk le – közölte, és elém tett egy rajzlapot. – Mi? – kérdeztem a papírra meredve. Tele volt radírozással, javítással, áthúzással, és valóban, egy nagyon csúnya erdő volt a rajzon, körülbelül hatévesek pingálnak ilyen fákat. Rögtön megértettem, hogy mi ez, és mosolyogva felnéztem Arnoldra. – De rendes vagy! – Jó, ne ess túlzásba, csak segíteni próbálok – vonta meg a vállát, miközben felült az asztalomra, és kihúzta maga alól a könyvemet, amire természetesen ráült. – És az elveid? – kérdeztem, mert Arnold soha senkinek nem segít. Tökéletesen tisztán kifejtette, hogy mindenki oldja meg a maga baját. Erre készít nekem egy tőle igazán távol álló, borzalmasan béna rajzot, csak hogy segíthessen. De kedves! – Az elveim némiképp módosultak, a te eseted egészen más, egyszerűen ellenzem, hogy elcsússz egy olyan tárgyon, amihez nincs érzéked. Ez esetben Vladár igazságtalan, túlontúl komolyan veszi magát. És a tárgyát is – felelte. Nem kérdés, igazi barát. – Figyelj, őrülten jólesik, és tényleg, le a kalappal, ilyen ronda rajzot még nem láttam, de – emeltem fel a táskám –, de hoztam a sajátom, így legalább nem bukunk le. Már csak az kéne, hogy Vladár rád is berágjon – nyújtottam felé a rajzlapom. Arnold hosszasan nézte, végül széttárta a karját. – Ez mi? – Ja, várj, mondom – hajoltam a lapom fölé. – Ez itt a nap, ez pedig egy tó… – Tó? Ez a körzővel rajzolt szabályos halmaz? – Nem halmaz! Tó! – erősködtem. Miután jól megnézte a rajzom, elismerően bólintott. – Tudod, mindent beleadtam, hogy igazán rossz rajzot készítsek neked, de hiába. Ez mindent visz. Add be ezt, rögtön tudni fogja, hogy a tiéd – ugrott le az asztalomról. – Oké – fordultam utána. – És még egyszer, köszi! Abban a pillanatban Ricsi kapta fel a padomról a lapot, és összeráncolt szemöldökkel nézte.

– Ez megint engem ábrázol? – Az egy tó! – ismételtem unottan, és inkább kikaptam a kezéből a lapot. Jobb a békesség. Kardos indulatosan érkezett órára, ettől mindenki elhallgatott. – A tegnapi fogadóóra, remélem, ráébresztett benneteket arra, hogy komoly bukások vannak kilátásban. A témát lezárva még megjegyezném, aki januárban kezd el hajtani, ne számítson semmi jóra, úgyhogy javasolnám, szedjétek össze magatokat, mert a decemberig elért átlagok sokkal jobbak már nem lesznek. Ezt garantálom! Szöveggyűjtemény! Mindenki egyszerre nyitotta ki a könyvet, csak a lapok sistergése hallatszott. Az egész óra néma csendben telt, a csengő úgy hasított a levegőbe, hogy a legtöbben összerezzentek tőle. – Reni! – intett Kardos az óra végén, amikor a többiek szinte kimenekültek a teremből. – Igen? – Édesanyádnak említettem az irodalmi és műveltségi versenyt. Szeretném veled is átbeszélni. – Igen, anyu mondta, csak még nem tértünk rá, egyelőre a rajzot kell kijavítanom, arra koncentrálok – vontam meg a vállam. Olyasmi történt, ami ritkán. Kardos halványan elmosolyodott. Ijesztő volt, ahogy a vigyortól a bőre rásimult a csontos arcára. – Hallottam róla – komorodott el újra. – Ha gondolod, válthatok pár szót az érdekedben Vladár tanár úrral… – Nagyon köszönöm, de inkább megoldom egyedül. Haller osztályfőnök úr már próbált segíteni, és nem alakult túl jól – vontam meg a vállam. Kardos bólintott, majd kiviharzott a teremből. Az ebédszünetben Virággal együtt lementünk a tanáriba. Vladár az asztalánál ült, és amikor meglátta Virágot, felcsillant a szeme. Amikor meg engem, akkor szikrát szórt. Először természetesen Virág képeit vette el, egytől egyig átnézte őket, talán túlontúl részletesen is, csak hogy húzza az időt. – Ezek fantasztikusak! Őstehetség vagy! – bólogatott büszkén. Mondjuk, nem túlzott. Virág képei egész egyszerűen lenyűgözők.

Teljesen elkapta a halloween hangulatát, volt köztük manga stílusú, meg volt komolyabb témájú kép is. – Köszönöm – vigyorgott Virág a sarkán egyensúlyozva, így billegve előre-hátra. – Renáta? – váltott sokkal komolyabb hangsúlyra Vladár. – Tanár úr, otthon elkészítettem az álomképet, amit a múlt órán kellett volna. – Nocsak, azóta talán álmodtál valamit? – Nem, csak a fantáziámra bíztam – feleltem, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a cinikus, kötekedő stílusát. – Akkor lássuk. Vladár a tollával kopogtatott az asztalon, miközben a rajzomat bámulta. Jó, tény, hogy nagyon béna rajz, pedig beleadtam mindent. Talán csak Virág rajzai után sokkoló ennyire. – Nos, tekintettel arra, hogy felajánlottam a javítási lehetőséget, amivel a jelek szerint élni kívántál – bármilyen furcsán oldottad meg a feladatot –, és mivel ezúttal hajlandó voltál minimális erőfeszítést tenni, kettes. Megfelel? – vonta fel a fél szemöldökét. – Igen, köszönöm – bólogattam szomorúan. Nem azért voltam szomorú, mert csak kettes. Hanem mert milyen áron? Ha mondanám, se hinné el, hogy az egész tegnap estét ezzel töltöttem. Tehetségesen béna vagyok, ez van! – Átjavítom a naplóban, mehettek a szünetre – köszönt el tőlünk. Mikor becsuktuk az ajtót magunk mögött, hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. – Látod, nem is ment olyan rosszul – vigasztalt Virág. – Ahogy vesszük. A büfénél sorba állva elemeztük a „Reni kontra Vladár” sztori újabb epizódját, aztán vettünk két brióst, egy narancslét és egy forró teát Virágnak, mert még néha köhög. Arnold az udvaron várt minket. – Kettes – bólogattam. – A te esetedben már ez is több, mint amire számítottam. Mit szólt?

– Hát, nem sokat – ráztam a fejem csalódottan. A sulirádióban elhalkult a zene, és a stúdiós hangja szólalt meg. – A következő szám Pósa Richárdnak, becenevén kis Einsteinnek szól, ezzel kívánunk sok sikert a kémiaversenyhez! A rádió hangszóróiból felcsendült egy Green Day-szám, miközben az árkádok alatt álló Ricsi Dáviddal és Zsoltival kezdett kiabálni. – Ez nem vicces, hanem rém ciki! – magyarázta, miközben az udvaron mindenki őket figyelte. – Felmayer! – kiáltotta Arnold a fejét rázva. Dávid kérdőn felénk fordult. – Einstein fizikus volt, te szerencsétlen! Az udvaron kitört a röhögés, még Ricsi is önelégülten vigyorgott, Dave pedig eszméletlenül beégett. Szegény.  – Na és? Kémia, fizika, ugyanaz – erősködött, de senki nem figyelt rá, csak nevettek. Otthon megírtam a leckémet, aztán mivel már nem csak Virágnak és nekem volt gépkorlátozásom, hanem szinte mindenkinek, be se kapcsoltam a notebookom. Inkább levettem a polcomról Gárdonyi Ida regénye című könyvét, és belekezdtem. Hihetetlen, hogy milyen sok idő marad, ha nem töltök annyi időt a számítógép előtt, ma még azt az egy órát is megéreztem, amit kihagytam. Helyette inkább segítettem a vacsorában, ami így egészen jól sikerült. Tényleg, kétszer is ettem belőle. Anyu teljesen odavolt. Vladár: 5/1 – lehet, hogy kettest adott, de megalázó volt.  Virág rajzai: 5/5 – hihetetlenül jók. Ida regénye. 5/5 – csoda, hogy eddig nem olvastam, tetszik! Esti BL-nézés apuval: 5/5 – már tanulom a foci szabályait, komolyan, unom, hogy Cortezék állandóan erről beszélnek, és nem értek belőle semmit. 

Október 15., szerda Pont egy hét van az őszi szünetig. Ez igencsak meglátszott ma a sulin. Totál káosz volt. Javában tart a rajzhét, Vladár kitetetett egy csomó képet: a földszinti folyosókon ’56 képeit, az emeleten a halloweent ábrázolókat állították ki. A szünetekben szinte mindenki végignézte a kirakott rajzokat, köztük mi is, sőt mi többször is, ugyanis Virágnak hét(!!!) képe szerepelt. Ez elég klassz dolog. Ha a rajzhét okozta káosz még nem lenne elég, a színjátszósok szünet nélkül próbálták a jövő szerdai ünnepségre a darabot. Ezt a tesiteremben tették, és mivel mind a négy a-s lány és Kinga is színjátszós, mi, Virággal ketten tornáztunk volna, úgyhogy Korponay közölte, hogy választhatunk, elfoglaljuk magunkat vagy suliköröket futunk. Naná, hogy az előbbit választottunk, semmi kedvünk nem volt az iskola körül rohangálni, mint két lúzer.  Az óra első öt percét a lelátón ülve töltöttük, és a próbát néztük. A könyvtárosnő (ő vezeti a színjátszókört) egyelőre csak a szerepeket osztotta ki, meg a betanulandó szövegkönyveket, úgyhogy ezt igazán untuk. – Menjünk, nézzük meg, mit csinálnak a fiúk – pattantam fel, és Virágot magam után húzva, csendben leléptünk. A fiúk tesiórája az udvaron zajlott, fociztak. Az árkádok alatt álltunk meg, és a focit néztük. Sokat nem értettünk belőle, de azért szórakoztatóbb volt, mint az ünnepség próbáját bámulni. Ráadásul Cortez elképesztően festett csapatkapitányként, a Szent Johannás egyenmelegítőjében. – Arnold, mi lenne, ha visszarúgnád? Ez nem annyira megerőltető! – rohant Dave a labda után, amikor Arnold simán hagyta, hogy elguruljon mellette. Szemmel láthatóan lázadt a focizás ellen. – Minek rúgjam vissza? Ha valakinek kell, úgyis utánamegy – közölte Arnold, és tovább folytatta tevékenységét, azaz a fának dőlve ácsorgott. Jacques néha beleért a labdába, sőt, lőtt egy gólt is, de a játékot egyértelműen Cortez, Ricsi, Dávid és Zsolti uralta. A többiek inkább csak lézengtek.

– Emo, rúgd vissza! – kiáltotta Ricsi, amikor Virág mellett pattant a labda az épület falán. – Oké – ugrándozott Virág boldogan, aztán felemelte a labdát, és visszadobta. – Rúgd! Tudod, mit jelent? – vette le mellel a labdát Ricsi, és a fejét rázva folytatta a játékot. A következő pillanatban Zsolti rúgása telibe kapta Cortez karját, úgyhogy megállt a meccs. – Hé, minden oké? – veregette hátba Zsolti, miután azonnal Cortez köré gyűlt mindenki. – Aha – röhögött Cortez a karját rázva. Tuti, hogy fájt neki, de annál menőbb, mintsem bevallja. – Csak széttört az órám! – csatolta le a kezéről. Hű, tényleg nagy rúgás volt. – Bocs, tényleg – mentegetőzött Zsolti, Cortez azonban csak a vállát vonogatta, és felénk futott. – Maradtok óra végéig? – kérdezte lihegve. – Nem hiszem, mert hűvös van – közöltem a karomat dörzsölve. – Mindegy, ezt odaadom, mert ha leteszem, biztos itt felejtem – tette a kezembe a betört óráját. – Nincs egy órátok kölcsön? Kicsengetés előtt tíz perccel abbahagyhatjuk – magyarázta. – Tessék – vettem le a kezemről automatikusan a fehér Casiómat. Cortez dünnyögött valami köszönetfélét, és már rohant is vissza a rá várakozó fiúkhoz. Virág rám nézett, és elmosolyodott. – Rákvörös a fejed. – Rajta van az órám! – susogtam, és teljesen odavoltam. Wow.  Tesi után Kingát elkérték infóról és franciáról, úgyhogy ő tovább próbált a tornateremben, mi pedig átvonultunk infóra. A tanár Word szerkesztést adott ki feladatnak, úgyhogy mindenki csendben pötyögött. Az óra felére már szinte valamennyien elkészültünk, és miután a tanár leosztályozott minket, átvándorolhattunk egymás gépéhez. Én Arnold mellé ültem, és Honfoglalóztunk, Virág egymagában Pete Wentz-interjúkat nézett,

Andris és Robi, mivel a szüleik letiltották őket a netről, gyorsan ellenőrizték a WoW-ot. Jacques Skype-on csetelt valami francia barátjával, Zsolti, Dávid, Ricsi és Cortez pedig a YouTube-on szörföltek. Sajna, hogy Gábor mit csinált, azt nem tudom, mert az ő gépére nem láttam rá. – Hé! Láttad a gördeszkás videód nézettségét? – kérdezte Dave Corteztől. – Nem néztem azóta. Mennyi? – húzta közelebb a gépét Cortez. Én meg lesütöttem a szemem. A fenébe. Na ja. A fele én voltam. Meg Virág. Mondjuk, ez nem derült ki, de azért én saját magam előtt is cikinek tartottam, hogy tényleg képes voltam kezdőlapnak beállítani. – Megtámadtak, nem figyelsz? – kérdezte Arnold, úgyhogy muszáj volt visszafordulnom a játékhoz. És tényleg, egy bátor játékos megtámadta a várunkat. Sajna nem sejthette, hogy Arnold az ilyet nem szereti, úgyhogy miután hárítottuk a támadást, Arnold következő lépésként leverte az ellenfelet. Ez van. Francián dolgozatot írtunk, és aki befejezte, az el is mehetett. Monsieur Durand egy magazint lapozgatott a tanári asztal mögött ülve, mi pedig igyekeztünk hamar túlesni a dogán. Elsőként Cortez állt fel, és vitte ki a tanárnak. Monsieur Durand leellenőrizte, aztán ráfirkált egy ötöst, és megdicsérte a választékos szókincséért. Cortez a mögöttem lévő padjánál pakolta el a cuccait, feltűnően lassan. Aztán a vállára kapta a táskáját, felvette a padja mellett tartott gördeszkáját, és elindult. Mikor elhaladt mellettem, megütötte a padom oldalát, amitől kizökkentem a feladatból, és felnéztem. Egy pillanatig tartott az egész, hunyorogva néztem a száját, és leolvastam a megoldást a második kérdésre. – Monsieur Ántái-Kélémén! – kopogtatta meg a tanári asztalt Durand tanár úr, Cortez pedig elképesztő francia kiejtéssel elnézést kért, szép délutánt kívánt, és kiviharzott a teremből. Ámulva néztem a dolgozatomra, és végiggondoltam, amit Cortez az üresen hagyott második kérdésre mondott. Zakatoló szívvel befirkáltam a választ, és így kész is lettem. Megvártam, amíg a tanár kijavítja Jacques dogáját (természetesen kitűnő lett), aztán kivittem. Monsieur Durand végigsiklott a lapomon, aztán

ráfirkálta az ötöst. Persze amíg javította és nem figyelt rám, némán artikulálva diktáltam Virágnak a harmadik tesztfeladat betűmegoldásait. A, A, B, A, C, D, B. Mellesleg csak Virágnak szántam, de rajta kívül négy hunyorgó szempár is a számat figyelte, aztán gyorsan jegyzetelt. A suliboxoknál vártam csengetésig, közben meghallgattam Kingát, aki megérkezett a színjátszásról. – Természetesen megkaptam a főszerepet, most van egy órás szünet a próbák közben, addig a suliújság megbeszélésére rohanok, aztán vissza próbálni. Csak tudnám, hogy van mindenhez tehetségem! Néha fárasztó! – sóhajtotta. Örülök, hogy újra megtalálta önmagát, sőt, mintha az egója az eddiginél is magasabban lenne. A suliújság termében Timi és Máday már vártak ránk. A novemberi számot egyeztettük. – Ötleteket várok, méghozzá gyorsan! Dani, hogy sikerültek a deszkásverseny képei? – kopogtatott az ujjaival türelmetlenül Timi. – Jól, bár érdemleges helyezést nem értünk el, AntaiKelemenről és Pósáról is csináltam fotót verseny közben. – Már bocs, de a tizenhetedik helyezés igenis érdemlegesnek nevezhető – szaladt ki a számon, mire mindenki rám nézett. Arnold a fejét csóválva, Kinga értetlenül, a többiek pedig csak úgy, mert kíváncsiak voltak, ki szólt bele ilyen indulatosan. – Nem, a tizenhetedik nem eredmény. Az egy rangsor. Nem újságba való – vonta meg a vállát Dani. – Ebben teljesen egyetértek, ugyanis én első helyezést értem el a díjugratóversenyemen, amire, ugyebár, nem jöttél el fotózni – förmedt Kinga Danira. A következő pillanatban mindenki egyszerre kezdett el beszélni, Kinga a fotóst szidta, Dani magát védte, én Cortez helyezését méltattam, a 9/a-s Krisztián követelte, hogy a deszkásversenyről írhasson, mert végig jegyzetelt, Timi a díjugratásról magyarázott, Arnold pedig mindenkivel közölte, hogy unja őket. A hangzavarnak Máday vetett véget egyetlen erőteljes „csendet” kijelentésével.

– Csendet – ismételte Máday halkabban, és sóhajtott egyet. – Rendben, a Szent Johanna számos diákja vett részt a Millenáris Parkban rendezett versenyen, éppen ezért helyezéstől függetlenül írunk róla. Krisztián, egy oldalt kapsz, a két induló tanulónk fényképével. Ennyi bőven elég. Na most közben, ugye, született egy tényleges eredmény is azon a napon. Milyen anyagunk van róla? – Nem sok. Én küldtem Danit a deszkásversenyre, így lemaradtunk Kingáról – sütötte le a szemét Timi. – Nem egészen – szólaltam meg, mire megint mindenki rám bámult. – Én elmentem Kinga versenyére, és fotókat is csináltam. A versenyről is, meg a díjátadóról is. – Nagyszerű! Ez nagyszerű. – bólogatott Máday. – Akkor az „Események” rovat dupla oldalának másik felét Renáta kapja. – Miért? – csattant fel Kinga. – Miért ő írhat róla? Én is tudok írni róla, elvégre ott voltam, sőt! Nyertem is – nézett körbe hitetlenkedve. Mi meg amolyan „ezt ugye nem gondolod komolyan” pillantással meredtünk rá. Ez hihetetlen, Kinga tényleg képes lenne a saját versenyéről és győzelméről egy egoista, önmagasztaló cikket írni… A megbeszélés innentől kezdve simábban ment, én megkaptam Kinga versenyének beszámolója mellett a múlt havi rovatomat, a könyv-, zene- és filmajánlót. A novemberi szám teljes egészében a szalagavatóról szól majd, Kinga megkapta a végzősök ruha- és táncpróbájának tudósítását, ehhez ismét Danival kell együtt dolgoznia. Szegény srác! Máday hamar kiosztotta a feladatokat, és mivel az újság csak az őszi szünet után jön ki, bőven lesz időnk megcsinálni. Sőt, Timi felajánlotta, hogy október harmincegyedikéig e-mailben is elküldhetjük, úgyhogy megvan, mit csinálok a szünetben. Otthon vettem észre, hogy nincs rajtam az órám, és amikor tanulás és leckeírás után bekapcsoltam a gépem, az msn rögtön villogni kezdett. Azt írta, azonnali üzenetet kaptam, miközben nem voltam elérhető. Bemásolom: Cortez üzenete: Nálam maradt az órád.

Ennyit írt. De ezt nekem! Hű! Megnéztem, a neve mellett zöld ikon szerepelt. Tehát online. Válaszoltam neki, bemásolom: Reni üzenete: Igen, tudom. Egyébként kösz a franciát. Cortez üzenete: nm. (nincs mit) Hát, ennyit beszéltünk, de akkor is! Ennek is borzalmasan örülök. A következő pillanatban Virág és Arnold szinte egyszerre írtak rám, úgyhogy Virágnak gyorsan elküldtem a Cortezzel történt rövid csetelésem, Arnolddal pedig Honfoglalóztam. Cortez és az órám: 5/5 – eszméletlen, hogy hordja! Ha visszaadta, soha többet nem veszem le! Ida regénye: 5/5 – tök jó, csak Arnoldnak nem mondtam, mert kicikizne miatta. Szerinte túl lányos. Kingáról cikket írni: 5/3 – még jól át kell gondolnom, hogy fogok neki. Október 16., csütörtök Tökre jól indult a nap, apu elvitt minket suliba, a lépcsőn váltottam pár szót a fiúkkal, sőt, Cortez visszaadta az órám, amit a kezéről vett le, szóval szerintem hordta! És most rajtam van, ami rajta volt! Oké, gyerekes, de akkor is, ez olyan jó! Aztán a hangulatom némiképp elromlott, amikor második órán Vladár bejött rajzra. – Na mármost – kezdte. Rosszat sejtettem. És az ösztöneim elég jók. – Az őszi szünet előtt már nincs rajzóránk, így kiadnám a házi feladatot. – Mit? – suttogták a többiek a hátsó padokban. – A szép, hosszú és leginkább tétlen őszi szünetetekben nagyszerű időtöltés a házi feladat megoldása. A munkákat november első rajzórájára várom, és pontosan három jegyet kaptok rá. Kettőt rajzra, egyet pedig művészettörténetre. Na, itt már többen felháborodottan közbeszólogattak. Vladárt nemigen érdekelte, folytatta, én pedig ész nélkül jegyzeteltem az

egyik füzetem hátuljába. Három jegy Vladártól, ez nem vicc, komolyan meghúz, ha ezt elrontom. – A feladat igen szórakoztató, párokban dolgoztok, így a művészetre kevésbé hajlamos tanulóknak is van esélyük a jó jegyre – közölte, és éreztem, hogy ez nekem szólt. Egyrészt, mert mindenki mosolyogva felém fordult, másrészt, mert Vladár is. Haha. Marha vicces. – Tanár úr – lóbálta meg a kezét Virág. – Mi választunk magunknak párt? Igen, én is éppen erre gondoltam. Mert akkor Virággal simán együtt dolgozunk, amiből rossz nem sülhet ki. Vladár szinte belelátott a fejembe, mert megrázta a fejét. – Nem, Virág, a párokat én szabom meg, természetesen a névsor alapján. A szám szélét rágva hátranéztem, Ricsi pedig ugyanolyan gondterhelt arccal nézett vissza rám. Megszívtuk. – A feladat címe tehát: álomház. Fantáziaművet várok, mindent szabad, kivéve a sablonok használatát. Engedjétek szabadon a képzeleteteket, és készítsétek el a megálmodott ház kicsinyített változatát. – Mármint rajzoljuk le? – kiabálta előre Zsolti. – Nem. A feladat egy makett elkészítése. Na, erre már mindenki begőzölt, szegény Jacques értetlenül kapkodta a fejét, úgyhogy kissé előrehajoltam, megböktem a vállát, és suttogva elmondtam, hogy kábé miről van szó. Ő sem örült, összeszorított szájjal motyogott franciául. Nem túl szép dolgokat. Vladár lelkesen ismertette a feladatot, ami röviden: lerajzolni egy elképzelt ház alaprajzát, kartonból kivágni, lefesteni és összeragasztani. Hurrá. Óra végére totál kétségbeestem. A szekrényembe pakoltam, és szünet nélkül azon járt a fejem, hogy mekkora lúzer dolog rajzból bukni. Virág folyamatosan próbált lelket önteni belém. – Majd segítek, hidd el, nem kapsz egyest. De különben nekem annyira tetszik a feladat! Gondolj bele, egy kis ház! Mondjuk, lehetne kívülről pink és fekete. És kis csillagok rajta! Rengeteg ötletem van! – áradozott.

– Ezt azonnal felejtsd el! – lépett hozzánk Cortez, Ricsivel együtt. – Miért? – csodálkozott Virág, majd hirtelen megértette. – Juj, tényleg, mi együtt készítjük! Cortez, szerinted a fekete ház pink ablakkeretekkel és ajtóval nagyon komor? Mert megfordíthatjuk, és akkor pink az alapszín, a… – Virág – emelte fel a kezét kétségbeesetten. – Felejtsd el, hogy bármilyen pink szín lesz a házon. Virág azért nem adta ilyen egyszerűen magát, úgyhogy ők ezen vitáztak. Mi meg Ricsivel a szekrényajtóknak dőlve néztünk egymásra. – Remélem, van érzéked hozzá, mert ha ezt rám bízod, akkor még a téli szünetre sem leszünk kész – közöltem. – Összedobjuk. Valahogy – vonta meg a vállát. – Egyébként Reni, nincs kedved kémiaversenyen részt venni? – Sajnos nincs – mosolyodtam el, Ricsi pedig hatalmasat sóhajtott. Megértem. Duplamatekon Gazdag tanárnő szeretett volna továbbhaladni az anyaggal, de mivel az osztálynak elég sok kérdése volt az alaprajzszámolással és – szerkesztéssel kapcsolatban, végül a duplaóra első felét erre szántuk. Ennek ő is örült (mert tényleg érdeklődőnek tűntünk), meg mi is (mert elmaradt egy matek). A nap végére már tényleg mindenki ezzel foglalkozott, Jacquesot irigyelték a legtöbben, ugyanis az ő párja Andris lett, akinek a papája építészmérnök. Erre Dave felvágott, hogy akkor az ő apja alkalmaz egy mérnököt, hogy segítse a Robival közös házuk elkészítését, úgyhogy jöttek a jobbnál jobb ötletek. Többen netes sablonletöltést javasoltak, meg ilyesmi, szóval ez a házi feladat már arra jó, hogy gondolkozni kezdtünk. Sok tanár ezt még mindig nem érte el. Anyu jött értem a suli elé, és elmentünk vásárolni (pulóvereket, de közben begyűjtöttük a házmodellhez szükséges anyagokat is).

Vladár házija: 5/1 – még ha az ötlet tetszene is, ki képes házmodellt készíteni? Kötött garbó: 5/5 – kaptam egy vajszínűt és egy feketét is.  Ida regénye: 5/5 – szeretem, bár ma alig olvastam, nem volt időm. Netes böngészés: 5/2 – sehol nem találtam „házmakett-készítő oldalt. Szerintem rosszul kerestem. Október 20., hétfő” Tök jól kezdődött a nap, aztán irtó nagy balhé lett a vége. Az ötödik óráig minden rendben ment, duplaangolon párbeszédeket hallgattunk, és átvettük a még nem ismert szavakat (Cortez látványosan unta, jogosan), kémián és francián rendesen haladtunk az anyaggal, aztán… Aztán jött az irodalom. Kardos egyébként sem volt jó passzban (sosincs jó passzban, de ma a szokottnál is mogorvább volt), úgyhogy rossz napját fogtuk ki, és meg is lett az eredménye. Az egész azzal kezdődött, hogy Dave (aki állandóan új technikai kütyüket használ) ma behozta a legújabb megjelent Ebookot. Ez egy ilyen elektronikus könyv, amire nem tudom, hány ezer könyvet lehet feltölteni, meg ilyesmi. Már napközben is a kezében volt, sőt, néhány órán használta is, de senkinek nem tűnt fel. Kardosnak rögtön. – Felmayer, lennél szíves elővenni a szöveggyűjteményed? – kérte Kardos. – Itt van, tanár úr – mutatta fel az elektronikus könyvét. Kardos felvonta a szemöldökét, felállt és a padjához sétált. – Megkérdezhetem, hogy mégis mit képzelsz magadról? – Rátöltöttem a kötelező olvasmányokat és a szöveggyűjteményt is – felelte Dávid. Hú, én már akkor behúztam a nyakam, mert tudtam, hogy Kardos irtó pipa lesz. Egy pillanat alatt ordibálni kezdett, olyasmiket, mint hogy „ez a szerkezet nem pótolhatja a könyvet, az iskolában tankönyvet használunk, ami nem merül le, aminek papírjai vannak, amit lapozni lehet…” Szegény Dávid tovább rontott a helyzeten, amikor

mondta, hogy ezt is lehet lapozni az érintőképernyő segítségével, ráadásul nem merül le… Kár volt. – Felmayer, mond neked valamit a Gutenberg név? – kérdezte, két kézzel támaszkodva a tanári asztalon. Igazán zabos volt. – Ez egy kereső, mint a Google? – kérdezte Dávid. Én csak lesütöttem a szemem. A következő pillanatban szerintem már az egész iskola visszhangzott Kardos üvöltésétől, ráadásul, és ez már mindenkit érintett, őszi szünetre feladott két házi dolgozatot, totálisan eltérve az anyagtól. Egy ötoldalast „Gutenberg, avagy az első nyomtatott könyv hatása a világra” és egy hatoldalast(!) „A könyv, ami megváltoztatta az életemet” címmel. Na, ezen tényleg mindenki kiakadt. Óra végén, amikor Kardos kiviharzott, szinte valamennyien a teremben maradtunk, és megbeszéltük a dolgokat. Illetve én nem, én csak hallgattam. A második házidolgozat egyébként egyáltalán nincs ellenemre, sőt, még örülök is neki, de ezt senkinek nem mertem mondani. – Kardos nem normális! Két házidolgozat? – ütögette a fejét a padba Zsolti. – Kösz, Dave, pont ezt akartam csinálni a szünetben – bólogatott gúnyosan Robi. – Most mi van? Nem halsz bele, ha egy délután kihagyod a WoW-ozást és letöltesz pár házidogát a netről – vágta rá Dávid. – Felejtsd el, Kardos a múltkor is észrevette. – Most ki kell olvasnom egy könyvet? – nézett maga elé riadtan Andris. Na, ez fájt. – Próbáld ki, annyira nem nehéz. Csak vigyázz, hogy vízszintesen olvass, ne függőlegesen – szólt Arnold, és meg kell hagyni, ez a mátrixos poénja nekem komolyan tetszett. – Nem kell olvasni – üvöltött közbe Zsolti. – Itt az ész! Hangoskönyv! – mutatott a homlokára azt bizonygatva, hogy van esze. Hát, nem is tudom. Nap végére a többiek leleményesen kitalálták, hogyan ússzák meg az olvasást. Úgy tűnik, Gábor, Jacques, Kinga, Arnold és én írjuk magunktól, a többiek vagy filmen nézik, vagy hangoskönyvként hallgatják meg.

Kezd kicsit sok lenni az őszi szünetre szánt házidolgozat. Ráadásul Máday ig. hely. belevette a házirendbe, hogy tilos elektronikus könyvet használni tanórák alatt. Ez nem jött be Dávidnak, pedig nem akart rosszat. Csak így sült el. Az olvasókörön Kardos még mindig kicsit fájlalta, hogy a technika kezdi kiszorítani a könyveket, úgyhogy hiába volt terítéken Coelho Az Alkimista című könyve, állandóan visszakanyarodott a fájdalmára. – Fogd csak meg! A könyvnek illata van. – dugta az egyik olvasókörös kezébe a könyvet, aki eléggé megrettent a tanár kirohanásától, úgyhogy szagolgatni kezdte. – A könyv érték! Eszmei értéke van! Elektronikus könyv. Hah! – fogta a homlokát Kardos. Azért én valamennyire átérzem a problémáját. Egy igazi könyvszerető ember nemcsak olvassa a könyvet. Hanem szereti is. Tőlem is idegen, hogy egy kütyü képernyőjét nézve olvassam, mondjuk, Austen regényeit. Kizárt dolog. Otthon anyu mélységesen egyetértett Kardos döntésével, apu is hümmögött. – Egyáltalán nem értem, hogy miért kell ennyire technikaorientáltnak lenni – szólt anyu, miközben lerakta elénk a vacsit. (Rántott padlizsán, brr.) Közben meghallgattam, hogy a mai kölkök mennyire furák ezzel a mobil-internet mániával. Na persze a meteorológusok sem láttak az elmúlt x évben igazi felhőt, mert előbb nézik a netes műholdképet, mint az eget, de ez mindegy. Cortez duplaangolon kijavította az egyik hibás mondatom: 5/5 – no comment.  Kardos kirohanása: 5/3 – jogos, de az egész osztály szív a házidolgozatok miatt. Netes böngészés: 5/2 – még mindig nem találtam sablont a maketthez.

Dave körüzenete a közösségi portálon: 5/4 – egy online könyvesboltot ajánlott, letölthető könyvekkel. Nem akar tanulni a maiból. Október 21., kedd Apu reggel szokás szerint suliba vitt minket. Virággal végigbeszéltük az utat, apu pedig csendben hallgatott minket, csak néha szólt bele, olyanokat, mint például: „Kardos a magyartanár?” vagy éppen: „Pontosan mit kell azon érteni, hogy Reni párja Ricsi?”. Megnyugtattuk, hogy a rajzházin kívül semmit, aztán már ki is szálltunk. Kardos pontosan kezdte az órát, már csengetéskor az ajtóban állt, és becsapta maga mögött. Néma csendben bújtuk a tankönyvet. Mindenki. Öt perc elteltével Arnold benyitott. – Jó reggelt – köszönt. – Neményi, örülök, hogy megtaláltad az iskolát – húzta ki Kardos a naplóból az igazolatlant, és átírta késésnek. Ezt hetente megteszi, úgyhogy rutin. – Elnézést – vonta meg a vállát Arnold, és letett a tanári asztalra egy vaskos papírköteget. – Ez mi? – A két házidolgozat – indult a helyére Arnold, figyelmen kívül hagyva a többiek döbbent képét. – Tegnap adtam fel az őszi szünetre – csodálkozott a tanár. – Igen, tisztában vagyok vele. – közölte tárgyilagosan Arnold. – Nos, nagyra értékelem az igyekezeted – emelte fel a lapokat Kardos, és amíg mi a könyvet olvastuk, ő a dolgozatokat. Óra végére Arnoldnak nem szerepelt késés a neve mellett (mivel egész éjjel ezt írta), és kapott két ötöst. Megérdemelte. Akkor is, ha a többiek megvetéssel nézték. A szünetben az udvaron Arnold hozzám fordult. – Te elkezdted már? – Nem, még csak kiválasztottam, hogy miből írom – feleltem.

– Na és mi az a könyv, ami megváltoztatta az életed? – kérdezte vigyorogva. – Megversenyeztettem a Büszkeség és Balítéletet a Szép reményekkel. – Melyik nyert? – A Szép remények. – Mi mást várhatnék egy Dickens-őrülttől? – rázta meg a fejét mosolyogva. – Én sokat gondolkoztam – szólt közbe Virág. Erre a mondatára Arnold különösen odafigyelt. – És? Jutottál valamire? – kérdezte türelmetlenül, mert Virág látszólag befejezte a mondatot. – Ja, aha – bólogatott. – Azt hiszem én a Lassie-t írom. Az a könyv nagy hatással volt rám. Összeráncolt szemöldökkel figyeltük. Először azt hittük, hogy viccel, de kiderült, hogy nem. Viszont példás, hogy Virág nem csal, nem néz meg filmet vagy vesz hangoskönyvet, abból ír, amit olvasott. És ha az a Lassie, akkor a Lassie. Mellesleg Arnold az Isteni színjátékból írta, a feladott hét oldal helyett tizenkilencet. Ez jellemző. Monsieur Durand francia kultúrán beállt azon kedves tanárok sorába, akik a szünetre házit adtak, bár az ő házija eltörpül a rajz és az irodalom mellett. Egy általunk választott francia filmből kell kétoldalas dogát írni. Ez tényleg nem vészes. Csakhogy ezzel annyira nőtt a szünetben elvégezendő feladataim sora, hogy kimondottan szünetem nem is lesz. A suliújság, a makettház, a két irodalom házidoga és a francia film. Óriási. És ha ez még nem lenne elég, az aulában lévő faliújságra kiraktak egy „Az őszi szünet programjai” című szórólapot, amit egyébként a szekrények ajtóréseibe is becsúsztattak. Értetlenül vettem a kezembe, és Virággal együtt elolvastuk. Bemásolom: 10/24 – látogatás a British Councilba – kísérő Mr. O’Realy 10/25 – látogatás a Szépművészeti Múzeumba (Egyiptomi kiállítás) – kísérő Barka Gabriella 10/25 – látogatás a Magyar Nemzeti Galériába – kísérő Vladár Ervin

10/26 – látogatás a Millenáris Parkba (informatika kiállítás) – kísérő Tölgyessy László 10/27 – látogatás a Fővárosi Szabó Ervin könyvtárba – kísérő Kardos Kálmán 10/28 – látogatás a Csodák Palotájába – kísérő Gazdag Márta 10/29 – látogatás a Francia Intézetbe – kísérő Alphonse Durand 10/30 – látogatás a Planetáriumba – kísérő Farkas Evelin 10/31 – reggel 9-től délig – halloween tökfaragó versen az iskolában este 6-tól kilencig – jelmezbál a tornateremben (témája varázslók és boszorkányok) 11/1 – 2 – kirándulás a Normafánál – kísérő Szekeres Tamás és Korponay Andrea – Ez mit jelent? – kérdeztem Virágot, aki ugyanolyan csodálkozva nézett vissza rám. Az általánosban soha nem volt iskolai program a szünetekben. Örültek, ha végre nem láttak minket. A Szent Johannában ezek szerint ez is máshogy van. Amikor kicsengettek az utolsó óráról, az ofő bejött hozzánk, és kérte, hogy pár percet még maradjunk. – Tehát akkor holnap mindenki ünneplőben jön, és pontosan érkezik – közölte, a mondat második felét Arnoldnak címezve. –A tornateremben reggel kilenckor kezdődik az ünnepség. Köszönöm – szólt, mire a fél osztály feltette a kezét. – Van még kérdés? – nézett körbe. Mindenki az őszi szünet programjainak a szórólapját lóbálta. – Ó, igen – vakarta meg a homlokát az ofő. – Ezek a programok nem kötelező jellegűek, viszont igen nagy népszerűségnek örvendenek a diákok körében. Elmondta, hogy minden reggel kilenckor van a találkozó a suli előtt, és egy-egy szaktanár kíséretében látogatják a diákok a kijelölt programokat. Bár elsőre tényleg őrültségnek tűnik, hogy egy tanuló az őszi szünetben szaktanárral és diákokkal jár múzeumba vagy kirándulni, jobban átgondolva ez tökre jó dolog. Otthon megmutattam anyuéknak a szórólapot, akik igazán lelkesedtek érte, szerintük nagyszerű, hogy a suli a szünetben is ad

lehetőséget arra, hogy a diákok több időt töltsenek együtt, ráadásul tanár felügyeletével, értelmes programokon. Utolsó tanítási nap az őszi szünet előtt: 5/5 – viszonylag laza nap volt.  Szent Johanna őszi programajánlója: 5/5 – először tényleg megdöbbentett, de tuti, hogy részt veszek valamin. A házi dolgozatom Gutenbergről: 5/5 – délután meg is írtam, két óra alatt megvoltam vele. Ricsi küldött e-mailt a makettház terveiről: 5/5 – lekötelezett. Komolyan.  Október 22., szerda Hisztisen indult a napom, ugyanis a Szent Johannás egység ünneplőcuccom (kék rakott szoknya, fehér blúz, kék blézer és piros selyemkendő) nem nyerte el a tetszésemet. Mármint magamon. A blézer és blúz még oké, de a szoknya! Máday mániája szerint térdig ér, ami a lehető legnyomorultabb választás, úgy nézek ki benne, mint egy amerikai film cserkészlánya, aki sütiket árul. – Vastag a vádlim! – toporzékoltam az étkezőasztal mellett, anyuék nem kis meglepetésére. – Ne butáskodj, teljesen normál méretű a vádlid! – erősködött anyu, és apuval együtt a lábamat pásztázták, hogy mégis miről beszélek. – Nem! Vastag. A szoknya béna, vagy legyen rövidebb, vagy hosszabb! Nézd meg, hogy nézek ki menet közben! – dühöngtem, és elsétáltam az ajtóig, majd vissza. – Normálisan – felelték egyszerre. – Utálom! Utálom, mert hülyén áll! – nyafogtam. A szüleim rögtön megbeszélték, hogy a szakkönyvek szerint ez egy tipikus „reggeli kamaszhiszti”, majd elmúlik. Ezzel sokat segítettek.

Virág legalább annyira kivolt, mint én. Görbe háttal ácsorgott a kapunk előtt, és a blézere alját húzkodta. A haja teljesen az arcába volt fésülve. – Rohadt zakó! – közölte köszönésképpen. – Virág, igazán csinos vagy ma! – mosolygott rá apu. Virág csak motyogott valami köszönetfélét, és tovább gyűrte magán a ruhát. – Vastag a vádlim ebben a szoknyában! – szóltam Virágnak, aki ezúttal a blézerének egészen szűk ujját próbálta felhúzni. – Beszorultak a karkötőim az ujjába! Valóban, Virág blézerének az ujján tisztán látszott, ahogyan a karkötői kidudorodnak alatta. Talán le kellett volna vennie. Mindegy. Ilyen dühkitörésekkel érkeztünk a sulihoz. A bejárat előtti lépcsőn Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti ácsorogtak. Képtelen vagyok leírni, hogy mit éreztem, amikor megláttam Cortezt öltönyben. És bár sokat olvasok, azt hiszem, nincs megfelelő szókincsem arra, hogy jellemezzem Cortez kinézetét az ünneplőcuccban. – Ez nem ér, ti lehettek nadrágban! – szólt Virág csalódottan a fiúkhoz. – Még szép, hogy lehetünk, ez francia suli, nem skót – vágta rá Zsolti. Én halványan elmosolyodtam, Virág meg nem értette. Közben mellettünk egy rakás egységruhában lévő diák lépkedett fel a lépcsőn, a fiúk sötétkék öltönyben, kék-fehér-piros nyakkendőben, a lányok ugyanolyan ruhában, mint amilyen rajtunk is volt. – Szerintetek meddig tart ez az izé? – kérdezte Dávid az óráját nézve. – Hű, de baromi jó az órád – lépett mellé azonnal Virág. Dave feltűrte a zakója ujját, hogy jobban látsszon. – A víz alatt kétezer méterig jó – magyarázta. – És mégis mikor merülsz le két kilométerre? És hova? – röhögött Cortez. Jogos, ez tényleg jó kérdés. – Nem mindegy? A lényeg, hogy ha akarnék, az órám kibírná – vonogatta a vállát Dave.

Arnold lépett hozzánk, szinte megdöbbentő volt ilyenkor látni. Ritka alkalom. Ő is egységruhában volt, csak ő lázadóra vette a figurát: hagyta, hogy az ing kilógjon a zakója alól, a nyakkendőjét pedig nem kötötte meg, csak hanyagul a nyaka köré dobta. – Neményi, alig ismertelek meg az őrült bölcsész jelmezed nélkül – szólt Zsolti, és jót röhögött a saját poénján. Arnold csak unottan az égre nézett, válaszra sem méltatta. Együtt mentünk be az épületbe, az aulában Máday állt, és szigorúan rendre utasította az érkezőket. – Antai-Kelemen, azonnal tedd el a zenelejátszót! – rikácsolta, ahogy beléptünk. – Neményi, azonnal igazítsd meg az öltözéked! – folytatta, majd sóhajtva Virágra meredt. – Bencze, könyörgöm, fésüld ki a hajad a szemedből, mert nekimész valaminek! Hát, így jutottunk át az aulán, szinte valamennyien kaptunk néhány instrukciót, aztán az udvaron áthaladva a tesiterembe mentünk. Az ofő a bejáratnál várt, és megmondta, hogy a lelátó melyik oldalán melyik sor a mi osztályunké. A tornaterembe érve kicsit meglepődtem, mert egy színpad állt a bal oldali kapu helyén. Felgyalogoltunk a lelátóra, oda, ahová az ofő utasított minket (meg oda, ahol a többi osztálytársunkat láttuk). Kingán kívül már mindenki ott volt (ő, ugye, a darabban szerepel), úgyhogy leültünk a szabad helyekre. Jacques és Gábor között csak három hely volt, Arnolddal és Virággal odaültünk, Cortezék négyen pedig elénk, Andris és Robi mellé. Az ünnepség perceken belül megkezdődött, a fények elhalványultak, és a színpadra irányították őket. A délelőtti fény így csak a tornaterem szűk ablakain világított be gyéren, máskülönben homály volt. Borrel igazgató úr mondott egy rövid beszédet, aztán következett a színdarab. Minden erőmmel azon voltam, hogy odafigyeljek, de nehezen ment, ugyanis az előttünk lévő sorban Ricsiék folyamatosan hülyültek. Először Dave vette elő a telefonját, és valami filmet nézett rajta, Ricsi és Cortez a zenelejátszójukat nyomkodták, Zsolti pedig a büfében vásárolt egész zacskó robbanós cukorkát szórta a szájába, amitől annyira pezsgett és csattogott a feje, hogy mi is tisztán hallottuk. Szóval ők így élvezték az előadást. Balomon Arnold unottan

bambult, jobbomon Virág aludt. Tényleg úgy tűnt, csak én nézem a műsort. Már vagy tíz perce tartott, amikor a hátunk mögül előrenyúlt egy pálca, és sorban rácsapott Ricsiék fejére. Mind a négyen döbbenten fordultak meg, aztán amikor látták, hogy nem mi voltunk, mögém néztek. Máday állt a lépcsőn, és dühödt képpel, indulatosan susogott. – Kérem! Mindet! Sorban hátraadták nekem a zenelejátszókat és telefonokat, én pedig hátraadtam Mádaynak. – A cukrot is! – olvastam le a szájáról. Előrehajoltam Zsoltihoz. – A cukrot is kéri. Zsolti a kezembe nyomta a maradék (négy zacskó) cukrot, én meg hátraadtam az ig. helyettesnek, mire Máday mindent zsebre vágott, és a félhomályban tovább botorkált egy másik sorhoz, ahol összesen hét diák fejére csapott rá, és begyűjtött pár zenelejátszót meg perecet. Ezután kénytelen volt mindenki az előadást nézni. A színpadon éppen Kinga üvöltött tisztán artikulálva, amitől Virág felriadt. – Ez már Petőfi? – biccentett a színpadon álló Kinga felé. Arnold előrehajolt, hogy rálásson Virágra, és lesajnálóan megrázta a fejét. – Ez október 23. – Na és? – pislogott Virág. – Aludj vissza, majd március 15-én felkeltünk, és akkor képben leszel – susogta Arnold. Virág unottan megvonta a vállát, és ujjaival még inkább a szemébe fésülte a haját. Szerintem visszaaludt. A kimerítő és hosszú vagy éppen kimerítően hosszú előadást követően véget ért az ünnepség, és a diákok egyszerre nyomultak a kijárat felé. A folyosón láttuk Kingát, aki a stúdiósokat üldözte, hogy azonnal meg akarja nézni a videófelvételt, amit készítettek. Délután Virág átjött, és megnéztük a La Boum (Házibuli) első és második részét, mert ebből írjuk a francia kultúra házidogát. Mármint én az elsőből, Virág pedig a másodikból. Mellesleg

nagyon-nagyon tetszik mindkét film, mondjuk, nem értettünk egyet Virággal, mert szerinte Mathieu a helyesebb, szerintem viszont Philippe.  Ünnepség: 5/3 – unalmas volt, de végig Cortez haját néztem (mivel előttem ült), úgyhogy elvoltam. Házibuli 1-2: 5/5* – akárhányszor meg tudnám nézni. A vádlim az ünneplőben: 5/1 – szerintem mindenki azt nézte. Komolyan, észrevettem!  Vádlifogyasztó gyakorlat: 5/1 – egy darabot sem találtam a neten.  Október 30., csütörtök Jaj. Úgy tűnik, a szünet még zsúfoltabb, mint amikor suli van. Ezermillió dolgot csináltam, többek között megírtam az irodalom házidogát a Szép reményekből, a francia házidogát a Házibuliból, megcsináltam a cikkeket a suliújságba, és el is küldtem e-mailben. Ezenkívül részt vettem a suliprogramok közül egy csomón (voltam könyvtárban, a British Councilban, egyiptomi kiállításon, a Francia Intézetben és ma délelőtt a föcitanárral a Planetáriumban). Vagy Virág, vagy Arnold mindig velem volt, de mivel sokan mentünk, megismertem egy csomó felsőbb osztályba járó diákot. Ami pech, hogy Cortezék egyikre sem jöttek, Virág mesélte, hogy ők az infótanárral mentek a Millenárisba. Oda meg én nem mentem. Ricsi ma délután háromra jött át, így beszéltük meg. Kicsit ideges voltam miatta, épphogy hazaértem a Planetáriumból, pont annyi időm maradt, hogy váltsak pár szót anyuval. – Reni, nézd csak, hazahoztam a három jelmezt! – tette fel az étkezőasztalra a szatyrot. Ja, igen. Ezt elfelejtettem megemlíteni. Szóval Kinga a hét elején felhívott, és közölte, hogy megnézte a Szent Johanna honlapján a tavalyi halloweeni jelmezbál képeit. Részletesen és végtelenül kimerítően ecsetelte, hogy a díjazás osztályonként

történik (amiről egyébként nem tudtam, én azt hittem, személyenként), és szerinte egyformán kéne öltöznünk. Még mielőtt bármit mondhattam volna, rábeszélt, hogy vállaljam a három lány (vagyis Virág, Kinga és a saját) jelmezének beszerzését, amíg ő a fiúkat próbálja meg rávenni, hogy vegyenek részt az egészben. Azzal zárta, hogy „ne feledd, ez verseny, úgyhogy nyernünk kell!”, aztán lerakta. Szóval emiatt van, hogy anyu szerzett nekünk jelmezeket. Kirámoltam a szatyorból a fekete kapucnis köpenyeket és a parókákat. – Hű, ez igazán boszorkányos – tettem fel azonnal a fekete parókát, és a tükör előtt állva igazgattam. – Milyen jól áll! – lépett elém anyu, és ő is igazgatni kezdte rajtam a hosszú, fekete hajat. A következő pillanatban kopogtak, úgyhogy gyorsan az ajtóhoz siettem, és kinyitottam. – Hello, Cher – lépett be lazán Ricsi. – Klassz ház – közölte. Zavartan leszedtem a fejemről a parókát, és kicsit felborzoltam az eredeti, lelapult hajam. – Szervusz, Richárd – köszöntötte anyu (a „fiúvendégem” érkezésére apu is kijött a dolgozószobájából, és fürkészve nézett végig Ricsin). A szokásos bemutatkozás után azon tanakodtunk, hogy hol szórakozzunk a makettházzal. – Gyerekek, én nem bánom, de össze ne ragasztózzátok az étkezőasztalt! – mondta anyu. Így hát (apu ellenkezését figyelmen kívül hagyva) a szobámba mentünk ragasztgatni. Na persze, nem vagyok hülye, amikor megtudtam, hogy Ricsi átjön, rendesen elrámoltam a szobámból: nemcsak a plüssöket tettem el és az ágyamat takartam le, hanem a tükrömet is megtisztítottam a „szuper Cortez” rajzoktól. Ricsi megjegyezte, hogy a szobámban túl sok a könyv és túl kevés az olyan dolog, ami őt érdekli, aztán leült az egyik babzsák fotelembe, és előszedte a táskájából a kartonra kinyomtatott alaprajzot. – Először fessük le vagy ragasszuk össze? – kérdezte. – És nincs valami zenéd?

Mivel az én zenéim egyáltalán nem tetszettek volna neki, bekapcsoltam egy internetrádiót (amin pop-punk és rockzene ment), aztán levágódtam a másik babzsák fotelbe, és a kartonlapot nézegettem. – Először fessük le – tanácsoltam. Ezzel elvoltunk legalább két órán keresztül. Közben pedig nem is éreztük olyan rosszul magunkat, néha még nevettünk is, amikor például teljesen elrontottuk, mert a tető helyett a ház „oldalát” festettem le vörösre. Egyébként azt rögtön tudtuk, hogy egy nap alatt nem leszünk készen. Anyu közben hozott nekünk üdítőt meg chipset, én pedig bekapcsoltam az msn-t, mert elakadtunk, és gondoltam, Virág segítsége jól jönne. Szerencsére online volt, úgyhogy webkamerázni kezdtünk. – Szia, Reni! – jelent meg a videóablakban Virág mosolyogva, majd borzalmasan integetni kezdett. – Szia Ricsi! – Ott van Ricsi? – jött egy hang Virág háta mögül, a következő pillanatban pedig Cortez félrelökte Virágot, és leült a gépe elé. Gondterheltnek tűnt, én pedig fülig elvörösödtem, mert soha nem webkameráztam még vele. – Ricsi! Ments meg, könyörgöm! – Mi történt? – ült le mellém Ricsi, és így már négyen webkameráztunk. – Megőrjít! Nem érti meg, hogy nem akarok Pete Wentzkartonfigurát a ház nappalijába! – fogta a fejét. – Miért nem? Jópofa lesz! Beültetjük a tévé elé! – jött Virág hangja valahonnan. – Nem ültetjük be! Tudod mit? Beteszem a papírzúzóba, és ledarálom! – fordult felé Cortez. Ezek után veszekedni kezdtek. – Várjatok már! – szóltam közbe. – Milyen nappaliba? Cortez kiment a képből, aztán Virág óvatosan felemelt a háttérben valamit, és közelebb hozta a kamerához. – Te jó ég! – szaladt ki a számon, és azt hiszem, Ricsi is ezt gondolta. A kamerában látható „makettház” nem egyszerűen profi volt, hanem eszméletlen, elképesztő mestermunka. Körülbelül negyven centi magas, középen szétnyitható, így nemcsak a ház külseje,

hanem a belseje is láthatóvá vált, szobákkal meg mindennel. Egy kész babaház, csak nem a komolytalan kategóriában. – Ez elképesztő! – motyogtam, és akaratlanul is hátranéztem a földön heverő szétvagdosott, összevissza festett kartonlapunkra. – Várj, ez még nem minden! – lelkesedett Virág. – Cortez, hová tetted a kertet? – Mi, nektek kertetek is van? – hajolt bele a kamerába Ricsi, mintha így jobban látna. – Gördeszkaparkkal és medencével – bólogatott Cortez. Na, ez már több mint pofátlanság. Nem elég, hogy ügyesek, tehetségesek és csak úgy összedobtak egy makettházat környezettel együtt, de még képesek azon veszekedni, hogy egy Pete Wentz-figura üljön-e a nappaliban, vagy sem. Nekünk nemhogy nappalink, még házunk sincs! Mellesleg bármit megadtam volna egy cseréért, hogy Cortezzel lehessek párban. Nemcsak a garantált ötös miatt, hanem mert… hanem mert ő Cortez! Azért az hozzátartozik, hogy a makettezésből nem sok lett, ugyanis végig webkameráztuk a délutánt, Virág és Cortez rendesen kiröhögött minket a nyomorult kartonlapjaink miatt, de egyébként tök jó volt. Planetárium: 5/5 – anyuval, mondjuk, sűrűn járunk, de a sulival is ugyanolyan jó volt.  Jelmezek: 5/5 – kíváncsi vagyok, hogy fogunk kinézni.  Ricsivel a rajzházi : 5/3 – szinte semmit nem haladtunk, a hétvégén folytatjuk. Webkamerázás Cortezzel: 5/5 – ha nem is konkrétan egymással, de akkor is wow!  Cortez és Virág háza: 5/5 – no comment. Tuti kiállítják. Október 31., péntek Még egyszer sem voltam halloween izén, természetesen reggel kilencre bementünk a suliba.

úgyhogy

A Szent Johanna környékén egyáltalán nem látszott, hogy szünet van, körülbelül ugyanannyi diák özönlött a bejárat felé, mint egy rendes pénteki napon. Virág halálfejes, kapucnis pulcsiban érkezett, amit Máday kivételesen nem szólt meg, ezen a napon ez elfogadható volt.  Az ofő a termünkben várt minket, a tanári asztalon tizenkét kisebb sütőtökkel. – A feladat a következő – kezdte, amikor nagyjából mindenki elfoglalta a helyét. – Töklámpást készítünk, ami az esti jelmezverseny kelléke lesz. Ez tényleg jópofa feladat volt, az osztályban mindenkinek tetszett, és így, hogy szünet van, nem kellett a megszokott formaságokhoz ragaszkodni, hanem úgy és azt csináltunk, amit akartunk. Vagyis nem kellett a helyünkön ülni, mászkálhattunk, kimehettünk, átülhettünk másokhoz, átjárhattunk más termekbe, meg ilyesmi. Én Virággal és Arnolddal dolgoztam közösen, összetoltunk három padot, és körbeültük. Arnold segített, és kibelezte a tökömet, úgyhogy már csak annyit kellett csinálnom, hogy kifaragom. Bár nekem ez sem ment könnyen, azért elvoltam vele. Az egész iskolában édes sütőtökillat terjengett, ami még hangulatosabbá tette a felhős, hideg napot. Kinga egész feladat alatt átjárkált az a-sok osztályába, egyik alkalommal pedig, amikor éppen visszajött, egyenesen hozzám lépett. Lehajolt az asztalomhoz, és suttogva szólalt meg. – Megvannak a jelmezek? – Aha, anyu beszerezte. – Ahogy megbeszéltük? – Igen, fekete kapucnis köpeny, parókával. – Jó. Nagyon jó – bólogatott. – Az a-sok Harry Potteresre vették a figurát, egyszerű fekete pólóban és farmerben lesznek, fapálcával a kezükben. Nem túl eredeti, őket biztos megverjük – hadarta izgatottan. – A fiúk miben lesznek? – kérdeztem, mire Arnold fájdalmas arcot vágva előszedte a táskájába gyűrt valamit. – Arnold, mit művelsz? Ne gyűrd, ez kölcsönzött! – sipákolt Kinga.

Kiderült, hogy Kinga anyukája kikölcsönzött mind a kilenc fiúnak varázslójelmezt, ami fekete csuklyás köpenyből és varázslósüvegből állt. – Ez vicces lesz – nevetgélt Virág. – Vagy megrendítő – gyűrte vissza Arnold a táskájába, amitől Kinga újra kiakadt. Délig el is készültünk a tökfaragással. Egész jók lettek, valahogy mindenkinek sikerült az egyéniségét belevinni. Például Virágénak szomorúan legörbült szája volt, Arnoldé tátott szájjal ordított, az enyém szimplán mosolygott. Dave-é fél szemével kacsintott, a többieké pedig mindenféle ijesztő arckifejezést vágott. Mikor kész lettünk, Borrel igazgató úr, Máday ig. hely. és Vladár körbejárta a termeket, és pontozták a tököket, 1–5-ig. Amelyik osztály a legtöbb pontot gyűjtötte össze, az nyert. Sajna nem mi lettünk, mert a 10/b-sek maximális pontot gyűjtöttek (ami azt jelenti, hogy tizenkét ötpontos tököt készítettek). Az eredményhirdetés végén mi is átmentünk a termükbe, hogy megnézzük, mire kaptak ilyen sokat. Oké, azt meg kell hagyni, hogy ötletesen oldották meg a feladatot, mert nem ész nélkül mindenki úgy faragott, ahogy akart (mint a mi esetünkben), hanem a hangulatváltozás jegyében, a tizenkét tök egymás mellé rakva egy folyamatot ábrázolt, így eljutott a mosolytól a vicsorgásig. – Nem csodálkozom – szólalt meg Timi, aki éppen mellettem ácsorogva nézte a tököket. – Min? – kérdeztem. – Hogy a 10/b nyert. Mindig, mindent Baranyai osztálya nyer. Enyhén lelkes a nő – motyogta. – Nem ismerem – ráztam a fejem. – Bioszt tanít. Majd jövőre megismered. Figyelj, Reni, a cikked – jutott hirtelen eszébe. – Igen? – hőköltem meg, mert mivel nem írt vissza, teljesen úgy voltam vele, hogy jó lett. Egy pillanatra tényleg szívrohamot kaptam. – Jó lett, három mondatot húztam, de egyébként minden rendben. Az ajánlók különösen jók.

Annyira megkönnyebbültem, hogy szinte összerogytam. A frászt hozta rám. A tökfaragás után mindenki hazament. Délután éppen Virággal néztük a zenecsatorna toplistáját, amikor anyu bekopogott, és közölte, Kinga megérkezett. – Mi? – néztünk össze Virággal. – Ti még nem készültök? – lépett be Kinga a szobámba. Persze, nem zavartatta magát. – Minek? Még csak fél öt – vonta meg a vállát Virág. – Még csak? Azonnal kezdjetek készülődni! Na, pont ez hiányzott, hogy Kinga dirigáljon. Virág és Kinga már tetőtől talpig feketébe öltözve érkezett hozzám, úgyhogy előszedtem a szekrényemből a fekete garbóm és farmerem. Anyu a lenti fürdőszobában várt minket, hogy „boszorkányos” sminket készítsen nekünk. Először lemázolta az arcunkat egy sápadt színű alapozóval, amitől igencsak ijesztőek lettünk, aztán kaptunk fekete szemhéjpúdert és vörös rúzst is. Parókák nélkül is betegre röhögtük magunkat, de amikor ránk került a három fekete haj és magunkra aggattuk a köpenyeket, már úgy festettünk, mintha az Adams Family statisztái lennénk. Már szürkült az ég, amikor hatra a sulihoz értünk, így még viccesebb volt, ahogyan egy rakás feketébe öltözött gyerek, akár a kísértetek, a bejárat felé igyekeznek. – Ez nagyon állat! Nem is ismertelek fel titeket! – röhögött Ricsi, amikor megálltunk mellettük. Először mind a négy fiú kérdőn nézett ránk, aztán rájöttek, hogy mi vagyunk. Ahogy a fekete köpenyben a lépcsőn ülő Cortezt néztem, akaratlanul is a derékig érő műhajamat birizgáltam. Én boszorkány, ő varázsló. Kétségtelen, összeillünk.  Az aulában félhomály uralkodott, a lépcsőfokokon egy-egy gyertyával világító sütőtök pislákolt. Máday a Jeanne d’Arcszobor mellett ácsorgott, és így még horrorisztikusabb képet festett, mint általában.

– Georgina, a boszorkány nem utcalány, bizonyára akad otthon egy hosszú szoknyád! – rikácsolta az előttünk haladó tizenkettedikes lánynak, aki azzal a lendülettel fordult is vissza, hogy otthon lecserélje a minijét. Ez van. Mi gond nélkül átjutottunk az udvaron (végig, a tornaterem bejáratáig sütőtökök szegélyezték az utat), a tesiterembe lépve pedig tátva maradt a szánk. A lelátók félhomályban úsztak, a sok fekete ruhás diák (talárban, csuklyában, kapucnis pulcsikban és csúcsos végű sapikban) egymással beszélgetett, amiből semmi nem hallatszott, mert a tesiterem pályáján felállított színpadon (ami még az ünnepségről maradt) a stúdiósok szolgáltatták a zenét, háttérzajként éppen a Thriller szólt. A lelátókhoz tartozó lépcsőfokokon pedig kis töklámpások világítottak. Az osztálytársaimat onnan ismertük fel, hogy süveget hordtak, az asokat onnan, hogy pálcával jártak. A 1l/b-seken sötétkék, sárga csillagos köpeny volt, és így tovább, szinte minden osztálynak megvolt a saját stílusa. Fél hétkor abbamaradt a zene, a délelőtti hármas (Borrel igazgató, Máday és Vladár) végigsétált a tesiterem pályáján sorban felállt osztályok előtt, és pontozták a jelmezeket. Ekkorra már minden fiú felvette a süvegét, mi hárman parókában voltunk, úgyhogy igazi összhang volt köztünk. Egyébként döntetlennel elsők lettünk, a 10/b-sekkel együtt.  Ezután a stúdiósok folytatták a zenélést, hivatalosan Barbee Ébressz fel! című dala nyitotta a bulit, ami tökre passzolt a hangulathoz, a diákok pedig vagy táncoltak, vagy a lelátón ültek, vagy átjártak az iskola épületébe, a büfé miatt. Virággal felültünk a lelátóra, és nézelődtünk. A kilencedikesek viszonylag megszeppenten ücsörögtek a lelátón, azért nekünk ez tényleg új volt és idegen, a felsőbb évesek viszont fesztelenül szórakoztak. Egy lassú számnál aztán már csak azok maradtak a pályán, akik táncoltak (nem is kevesen), én pedig sóhajtva néztem őket. – Mit nem adnék egy táncért Cortezzel – suttogtam, hogy csak Virág hallhassa. – Én pedig Pete Wentzcel – bólogatott Virág.

– Gáz, ha ugyanannyi az esélyünk rá – jegyeztem meg, aztán mindketten elröhögtük magunkat. Arnold vágódott le a mellettem lévő székre. – Én azt hittem, ez egy nívós, komoly iskola. Erre összeborult diákok táncikálnak, nevetségessé téve magukat. – Miért, szerintem ez jó dolog! Nézd, Timit is felkérték! – mutattam a táncolók közt Timire, aki egy évfolyamtársával táncolt. – Miért akarnak a lányok táncolni? Ez annyira nevetséges. Hát igen. Arnold tényleg a legokosabb, legintelligensebb és legműveltebb ember, akivel valaha találkoztam, de van, amihez éretlen. Csakúgy, mint a többiek. Ugyanis Cortez leült az alattunk lévő sorba, és féloldalt hátrafordulva felém szólt. A szívem majd kiugrott a helyéről, de hiába. – Figyelj, Dave-et nézd! – mutatott előre. Hunyorogva néztünk a mutatott irányba, ahol Dávid odament egy 12/a-s lányhoz (Tarr Zsófia, egyszer már kihúzták nála a gyufát), és valamit beszéltek. Zsófi idegesen összefonta a karjait, majd körbe-körbe forgatta a fejét. Végül megállapodott az irányunkban, és elindult felénk. – Hé, kértek? Most vettem a büfében – ült le Cortez mellé Zsolti, és beleharapott egy sajtos rúdba. A következő pillanatban Zsófi felcsörtetett a lépcsőn. Hú, közelről még nagyobb darab, mint gondoltuk. – A haverod azt mondja, bármit megadnál egy táncért velem – szólalt meg mély hangján. A sajtos rúd megállt a levegőben, félúton Zsolti szája felé. – Mi? – kérdezte csodálkozva. – Nem bírom az ilyet, de legyen. Gyere! – ragadta meg Zsófi Zsolti karját. – Mi? – ismételte meg Zsolti hisztérikusabb hangnemben, miközben próbálta megállítani a lányt, aki magával rángatta. – Nem, most nem jó, éppen eszek – próbálkozott. Zsófi megállt, hátrafordult, és kiverte a sajtos rudat Zsolt kezéből. Egész szép ívben repült, majd placcsant egyet a lépcsőn. – Most táncolunk vagy soha!

– Soha! Soha! – ordítozta Zsolti, de hiába. Bármilyen ciki, Zsófi erősebb nála, úgyhogy egy pillanat alatt a táncolók közt álltak. Dávid a szemben lévő lelátó alján támasztotta a széksort, és összefont karokkal, nagyokat bólogatott. Elégedettnek tűnt. Közben Cortez és Ricsi hülyére röhögték magukat előttünk, és be kell vallanom, én is jól szórakoztam. Kinga érkezett meg, kezében egy dobozos üdítőt tartott. – Jól látom, hogy Zsolti táncol? – kérdezte hunyorogva, a lelátót pásztázva. – Aha – feleltük egyszerre. – Cortez, táncos kedvedben vagy? – kérdezte hirtelen Kinga. – Ugye nem kérsz fel? – röhögte el magát Cortez hitetlenkedve, nekem pedig beszorult a levegőm. Komolyan, azóta is szúr az oldalam. – Én nem, de más biztos – vonta meg a vállát, és közelebb hajolt. – Edina a következő lassúnál fel fog. – Kösz, hogy szóltál – bólintott Cortez, majd Ricsivel együtt gyorsan leléptek és átmentek a büfébe. Néma csendben ültem tovább, és két dologra is rájöttem. Az első, hogy Corteznek eszében sem volt táncolni. A másik, hogy Edina felkérte volna. Oké, azt gondoltam, hogy rajtam kívül más is bele van esve Cortezbe, elvégre elég menő és borzalmasan helyes. Na de pont Edina? Az a-sok közül a legsunnyogóbb, legbeképzeltebb, leg… leg… utálom! Cortezéket ezután csak egyszer láttuk, amikor átmentünk a büfébe, de Kinga nem hazudott, Edina valóban többször is kereste, kétszer még minket is megkérdezett.  Jelmezbál: 5/5 – vicces, hogy mindenki benne volt, és még jól is éreztük magunkat.  Zsolti tánca: 5/3 – szegény, kilencig táncolt Zsófival, közben majdnem elájult, mert elmondása szerint leesett a vércukorszintje. Cortez mint varázsló: 5/5 – igazán jól állt neki a jelmez. Nagyon jól.  Edina: 5/1 – teljesen kikészültem ettől a dologtól. 

Tánc: 5/4 – na jó, végül Avril Lavigne – Skater Boy számára mi is ugráltunk egy jót Virággal.  November 2., vasárnap Délelőtt bekísértem anyut a meteorológiai intézetbe, aztán hazaérve bekapcsoltam a gépem, és az msn-ablak azonnal villogva felugrott. Cortez várt rám!!! Bemásolom. Cortez üzenete: Itt vagy? Reni üzenete: Igen, szia! Cortez üzenete: Átküldőm a két irodalom beadandót, ellenőrizd le pls. Reni üzenete: Jó, persze, küldd! Mi az a pls? Cortez üzenete: lol  Gyúrj rá az angolra! pls=please (kérlek) Reni üzenete: Köszi!  De mi az a lol? Cortez üzenete:  Akkor ezt meg is beszéltük. Átküldte a két dolgozatát, én pedig elfoglaltra tettem az állapotom, és gyorsan elolvastam. A Gutenberg-dogája egész jó lett, csak nagyon sűrűn szerepeltek benne szóismétlések. Ezt írtam is neki, másolom: Reni üzenete: Itt vagy még? Cortez üzenete: Yep. Ezt megint nem értettem, de már nem akartam kérdezősködni, mert butának tűnnék, egyébként is, válaszolt rögtön, tehát a gépnél volt. Másolom tovább. Reni üzenete: A Gutenberg oké, csak sok a szóismétlés. Használj szinonimákat, mint pl. jó – impozáns, akkoriban – azon időkben stb. Cortez üzenete: ??? Viccelsz? Én ilyeneket sose mondok, Kardos azonnal egyest adna. Reni üzenete: Jogos. Olvasom a másikat.

Cortez másik dolgozatában a Monte Cristo grófját, elemezte, nem is rosszul. Sőt, bele sem javítottam, mert Kardos még gyanút fog. Reni üzenete: Ez tök jó, olvastad is vagy csak megnézted? Cortez üzenete: Olvastam. Most lépek, see you tomorrow. Reni üzenete: ??? Cortez üzenete: lol Örülök, hogy viccesnek találja, hogy lassan a mondandója felét nem értem. Miért nem tudok angolul? Vagy miért nem irkál franciául? Biztos direkt.  November 3., hétfő” Az első nap a szünet után. Apu vitt minket suliba, a szélvédőn kopogott az eső, az ég borult volt és szürke. Anyu üzenete szerint (amit a hűtőn hagyott nekem) nagyon hideg idő jön. Úgyhogy jól beöltöztem, kötött garbó, vastagabb farmer, és bakancs. A suli körül szinte minden diák nyakában a kötött Szent Johannás sál volt, úgyhogy örültem, amiért én is felvettem. A borult égbolt miatt egész nap fel volt kapcsolva a teremben a lámpa, ami már kicsit téli hangulatúvá tette a napot. Az udvarra is csak két szünetben mentünk ki, mert megfagytunk. Pedig a gondnok kitett két padot az árkádok alá (Arnold igen sikeresen tárgyalt ez ügyben), de senki nem ült rá, ahhoz már hideg van. Francián leadtuk Monsieur Durand-nak a francia kultúra házit, és amíg mi mondatokat fordítottunk a könyvből, ő el is olvasta őket. Szinte mindenki ötöst kapott, a tanár külön megdicsérte az osztályt, amiért régi francia filmekhez nyúltunk (a mi Házibulinkon, kívül sokan írtak Belmondo- vagy Delon-filmből, csak Cortez és Ricsi írt a Taxiból, Arnold pedig a Bíbor folyókból). Az irodalom hasonlóan telt, Kardos kiadta feladatnak, hogy a Szigeti veszedelmet olvassuk a szöveggyűjteményből, amíg ő elkezdi javítani a beadott dogákat. Óra végéig egy szót sem szólt, úgyhogy néma csendben telt a negyvenöt perc, csak a lapozás sistergése, vagy Kardos tollának kaparászó hangja hallatszott.

– Gratulálok – emelte fel a fejét a lapokból. – Sikerült a tizenkét főből hétnek Harry Potterről írnia – közölte gúnyosan. – Zsidák, oszd ki őket – dobta az első padban ülő Gábor padjára a dolgozatokat. Gábor sietve szétosztotta, úgyhogy mindenki elmélyedve nézett bele a kijavított papírokba. Gutenbergre ötöst kaptam, a Szép reményekre 5*-t. Magamba fojtottam az örömöm, és gyorsan Virághoz fordultam, miközben Kinga hangosan kifogásolta a 4/5ét. – Milyen lett? – suttogtam. Virág kifésülte a szeméből a haját. – Kettes és hármas. A Lassie lett a hármas – súgta boldogan. – Az jó! – bólintottam, majd óvatosan hátrafordultam. Cortez összefont karokkal, a székén hátradőlve ült, a lapjai az asztalon hevertek. – Milyen? – kérdeztem halkan. – Kettes-kettes. – De jó! – vettem el a lapjait, és gyorsan belenéztem. Sosem gondoltam volna, hogy két irodalom kettesnek ennyire örülök majd. Ez még engem is meglepett. Óra végén Kardos bediktáltatta a jegyeket, szinte mindenkire tett valami gúnyos megjegyzést, például Dave hármasára azt mondta: „hálás vagyok, amiért papíron adtad be és nem Pen-driveon!” – Antai-Kelemen – nézett fel Kardos. – Kettes-kettes – felelte Cortez. – Elképesztő teljesítmény, őszintén megleptél. Üres lapokra számítottam – firkálta be a jegyet Kardos, szavaiból üvöltött a cinizmus. – Igyekeztem kitölteni azt a sok üres helyet a lapon – vágta rá Cortez. – Leköteleztél – vigyorgott erőltetetten a tanár, majd durván ellapozott a naplóban. Délután hatra Ricsi átjött, hogy „tökéletesítsük” a makettházat. Na jó, ez így nem teljesen igaz, szóval jött, hogy megpróbáljuk ház alakúra ragasztani a kartonlapokat.

– Erősen szorítsd, mert elenged a ragasztó! – utasított, miközben mindketten a földön térdeltünk, és azon fáradoztunk, hogy ne ragasszuk hozzá a ház alapját a szőnyegemhez. – Ennél jobban nem tudom – feleltem. Apu kopogtatott be a szobámba, majd rögtön be is nyitott. – Hogy áll a mestermunka? – érdeklődött jókedvűen. Két dühödt kamaszpillantást kapott válaszul. – Szóval jól – bólintott apu, és körülsétálta a „makettházat”. (Az idézőjel nem véletlen.) Ricsi egy újabb kartonlap behajtott alját ragasztózta be, és hozzáerősítette az alaphoz. – Gyerekek, szerintem jobban rá kéne nyomni, mert így elenged a ragasztó – vakargatta az állát apu, és bár szakértőnek tűnt, egyáltalán nem az. Ezt be is bizonyította.  A következő pillanatban átvette a helyem, és teljes súlyával rányomta a kartonlapot az alapra. Mondanom se kell, azonnal összenyomódott az egész. – Ó! – egyenesedett fel apu. Na, igen. Ó! Hatalmas ó! – Apu! – hőköltem hátra döbbenten, és a „házat” néztem, ami pont úgy festett, mintha valaki ráült volna. Apu sűrű bocsánatkérések közepette inkább kiment, és otthagyott minket az összenyomott kartonokkal. Ami meglepő, hogy Ricsi egyáltalán nem gurult be, hanem teljesen jól szórakozott az eseten. – Ha szétszedjük és kiegyengetjük, talán nem lesz gyűrött – töprengtem a megoldáson. Vagyis kezdhettük szinte elölről. A behorpadt, összenyomott oldalakat leszedtük (a ragasztó már megkötött, úgyhogy szinte le kellett szakítani), aztán megpróbáltuk eltüntetni róla a gyűrődést. Hát, a mai napon körülbelül eddig jutottunk. Pont, mintha nem csináltunk volna semmit. Vicces, fogalmam sincs, csütörtökig mi lesz belőle. Már szinte látom Vladár önelégült arcát, ahogy gúnyos megjegyzések mellett beírja a hatalmas egyest a naplóba. Hurrá. Irodalom ötös: 5/5 – még csillagot is kaptam hozzá.  Makettházkészítés Ricsivel: 5/1 – semmit nem haladtunk, mivel apu összenyomta az egészet. Olvasókör: 5/5 – Arnold kérésére ma Vernével foglalkoztunk.

Idő: 5/2 – ködös, hideg, esős november.  November 4., kedd Megjelent a suliújság. Ezt onnan is tudtam, hogy amikor beléptünk a suliba, a porta melletti újságtartó tele volt vele, meg onnan is, hogy minden diák kezében a novemberi szám volt. A belépőkártyánkat felmutatva rögtön elvettünk két példányt, és Virággal együtt belelapoztunk. (A címlapon Dani igen jól sikerült keringőpróba-képe van, és az első húsz oldalon szinte csak a témával foglalkozik.) Az aulában Máday a Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és a belépő diákokat figyelte. Mivel Virág pont a suliújságot lapozgatta, az ig. hely. rögtön kiszúrta a fekete körmeit. – Bencze Virág, rácsaptad a kezedre az ajtót, vagy fekete körömlakkot látok az ujjadon? – bökött a vonalzójával felénk. Virág zavartan zsebre vágta a kezét, még a magazint is elejtette. – Sejtettem. Gyerünk az irodámba! – intett Máday. Szegény Virág holtsápadt arccal követte. Tíz perc múlva Virág szomorúan jött be a terembe, körömlakklemosó szagfelhőt húzva maga után. – Ez annyira nem igazságos! Miért ne lehetne fekete körömlakkot használni? Talán törvény tiltja? – Pontosan – lépett hozzánk Arnold, pont a csengetéskor. – A házirendben benne van. – És azt ki olvassa? – csodálkozott Virág. – Reni, nagyon jó lett a könyvajánlód – fordult hozzám a suliújságot felmutatva, figyelmen kívül hagyva Virág duzzogását. – Köszi – bólintottam. Rajta kívül még egy csomóan gratuláltak (köztük Kardos is, aki elmondta, titkon remélte, hogy hamarosan Rejtőről írok, úgyhogy nagyon elégedett a Piszkos Fred, a kapitány – ajánlóval). Volt azonban, aki nem gratulált, hanem leteremtett. Kingát az ebédszünetig tudtam közvetlenül elkerülni, akkor azonban a szekrényemnél pont megtalált, és belekezdett végtelenül hosszú és fárasztó monológjába. Na persze arról volt szó, hogy nem 100%-

osan elégedett a díjugratásról szóló beszámolómmal, kicsit éltethettem volna jobban, ráadásul az egyik képen nem áll jól a haja, fújja a szél, nem igaz, hogy nem vettem észre! A homlokomat a szekrényajtónak döntve hallgattam, csak hallgattam és hallgattam. Virág mentett ki. – Megyünk a büfébe? – szakította félbe Kingát. – Már elnézést, de éppen beszéltem, ha nem zavarna – tárta szét a karját. – Nem baj, majd befejezed máskor – erősködött Virág, és a karomat megragadva elhúzott. Kinga még utánunk szólt, hogy ez enyhén bunkóság, de vissza se néztünk. – Örök hála – suttogtam, miközben sietősen lefutottunk a lépcsőn. Ricsi megint átjött délután, ma addig haladtunk, hogy az alap kartonlapra ragasztott ház oldalai állnak, és a fél tetőszerkezetet is rátettük. Hát nem is tudom. Eddig nem úgy néz ki, mint valakinek az „álomháza”. Inkább, mint egy kunyhó.  Este apuhoz vacsoravendégek jöttek, így viszont mentesültem a közös vacsora alól, a szobámban ettem, és közben olvastam. Belekezdtem Montgomery Anne – La maison aux pignons verts könyvének olvasásába. (Ez az Anne Shirley sorozat első része, franciául, még apu vette nekem a díszdobozt a nyár közepén.) Egyébként sokat értek belőle, csak néha szótáraztam, bár egyelőre nagyon az elején tartok. Tök jó könyv, de azt hiszem, ezt nem mondom el Arnoldnak. Totál kigúnyolna. Vagy ha el is mondom, majd azt füllentem, hogy franciagyakorlásnak tökéletes. Hátha beveszi. Álomház: 5/2 – ez minden, csak nem álom…  Ricsivel együtt dolgozni délutánonként: 5/5 – már egészen megszoktam, a végén még fura lesz, ha befejezzük. Vacsorára ananászos csirke: 5/2 – külön-külön még oké, de egyben? Jaj. Apu vacsoravendégei: 5/3 – megállapították, hogy a gimi milyen érdekes lehet. Na meg hogy nőttem. Hát persze…

November 5., szerda Az eső egész éjjel esett, és napközben is rendszeresen szemerkélt. Hát, ilyen a november. A borongós idő miatt a suliban egész nap égtek a lámpák, a fűtéstől pedig álmos, nyomott diákok kószáltak a folyosókon. Korponay úgy érezte, ez ellen tenni kell, úgyhogy tesin sulikörökkel kezdtünk. Jaj. A fiúk szokás szerint fociztak az udvaron. Persze, ez jellemző is, ők játszadoznak meg rugdossák a labdát, mi meg rohangálunk az iskola körül, miközben a tanárnő a stopperóráját nyomkodja. – Gyerünk, lányok, ez szánalmas! – nyomta meg az óráját, amikor Virággal egymást támogatva megérkeztünk elé. – Nem ka-pok le-ve-gőt – hajolt le Virág, megtámaszkodva a térdein. – Dehogynem, ez még csak az első kör volt. Hol van még a tizedik? – tapsolt hangosan Korponay, mi pedig összeszorított fogakkal tovább másztunk. Kinga és a négy a-s lány már befejezte a tíz kört, amikor mi a negyediket kezdtük. Végül Korponay megajánlotta órai munkára a kettest, ha nem futjuk végig (és így nem kell tovább ácsorognia az esőben). Elfogadtuk. Azonnal. A tesióra a teremben folytatódott, az a-s lányok és Kinga röplabdáztak, mi pedig Virággal leheveredtünk egy félrerakott tatamira, és óra végéig meg se mozdultunk. Még most is szúr az oldalam. Tesi után az öltözőben elkaptam egy beszélgetésfoszlányt. Edina és Ivett (két a-s lány) Cortezről susogtak valami olyasmit, hogy Edina felvette msn-en. A kedvem ezután kissé megromlott, Virág sem tudott felvidítani. (Pedig tényleg próbált, azt mondta, hogy Pete Wentznek több millió lányrajongója van, képzeljem el, ő mit érez! Mármint Virág.) Még Arnold sem tudott jobb kedvre deríteni (pedig elmesélte, hogy ki akarják rakni a sakkszakkörből, mert mindig nyer, és mindenkinek elment a kedve a játéktól). Szóval menthetetlenül rossz kedvem lett.

Ricsi egyenesen suli után jött hozzám, mert holnap rajzóra. Miközben a szobámban szenvedtünk a házzal (hogy egyben maradjon, legalább egy napig!) és az Internetrádiót hallgattuk, nekem csak Cortezen és az a-s lányon járt az agyam. Hogy menynyit csetelhetnek, mennyit beszélhetnek sulin kívül, hogy vajon találkoznak-e, meg ilyesmi. Végül nem bírtam tovább, és igen átlátszó módon, de szóba hoztam. – Kinga is készen van már a házával, Edina közölte is, hogy ilyen szépet még nem látott – mondtam csak úgy mellékesen. Na jó, ez így tényleg átlátszó, de legalább igaz. Ricsi felvette az ecsetet, és a ház ablakát kezdte festeni. – Edina? Az melyik? – kérdezte. Nem tudja! Nem tudja, ki az! Ezek szerint Cortez nem lóghat vele sokat, mert arról Ricsi tudna. Óriási! – Hát az egyikük – nem igazán tudtam, hogyan írjam le. A négy a-s lány olyan, mint egy csorda, együtt vonulnak, együtt szoktuk meg őket, elég nehéz egyet jellemezni közülük. – A frufrus? – jutott hirtelen eszembe. – Ja, aha – bólintott. – Te, ezek az ablakok rácsosak lettek. Szerinted baj? – váltott témát, és töprengve nézte a házat. Rácsos ablak? Ez egyre jobb. – Ricsi, szerinted kinek az álomháza rácsos ablakú? – kérdeztem csodálkozva. – Mitt’om én. Akinek tériszonya van, és fél, hogy kiesik – tárta szét a karját. – Jó, ezt ne felejtsd el, kell majd az érvelés, mert ezt tuti, hogy Vladár is megkérdezi. Anyu nyitott be a szobámba, és szólt, hogy Virág jött. – Jaj, de jó! – tápászkodtam fel, mert már totál elzsibbadtam. A felmentő sereg! Hurrá. Csakhogy nem egyedül jött. Cortezzel. – Sziasztok – néztem döbbenten. – Most komolyan! – lépett be lazán Cortez, és fejét Ricsi és köztem kapkodta. – Valaki mondja meg neki, hogy nem állhat Pete Wentz az ablakban, vagy tényleg kettészedem a házat, és majd úgy osztályozzák!

– Virág, muszáj, hogy ott legyen? – kérdeztem mosolyogva. Virág természetesen bólintott. – Lent hagytuk, megnézitek? Szóval röviden, Virág és Cortez befejezték a házat, de nagyon összekaptak, úgyhogy eldöntötték, áthozzák hozzánk, és majd mi rendet teszünk. Arra, mondjuk, nem gondoltak, hogy ha mi, Ricsivel meglátjuk az étkezőasztalunkon lévő házat, akkor a legkisebb problémánk az ablakban ácsorgó Pete Wentz-figura lesz. – Hű – közöltem, amikor megláttam a pink-fekete házat, ami elképesztően nézett ki. Egy A3-as zöld kartonlapon állt, amiről dombok, fák, medence és gördeszkapark domborodott ki. Ezek közé lehetett beilleszteni a házat, ami kívülről is zseniálisan festett, de középen szétnyitható, így minden (berendezett) szoba és helyiség láthatóvá válik. Wow! Van benne mindenféle kartonbútor meg kartontévé, kartonszekrény és nem mellesleg, az ablakban karton Pete Wentz.  – Most tényleg az a bajod, hogy valaki áll az ablakban? – kérdeztem, közelebb hajolva a kisház ablakához. – Persze! Nem való az álomházba! Legalábbis az enyémbe? – közölte Cortez. – Akkor nézzétek meg a miénket! – panaszolta Ricsi. Visszamentünk a szobámba, ahol (nem vicc), Cortez és Virág nyolc percig nevettek. Meg sem szólaltak, csak nevettek, néha abbahagyták, de összenéztek, és megint nevettek, aztán abbahagyták, ránéztek az összegyűrt házunkra, és megint nevettek. Jól szórakoztak. Mi kevésbé. Végül is úgy alakult, hogy miután kinevették magukat, ott maradtak, és figyelték, hogy Ricsivel mit összeszenvedünk a ház összeragasztásával. – Hogy lehettek ennyire bénák? – kérdezte Cortez, amikor látta, hogy a tető egyik fele túl nagy, ezért nem passzol, és így ragasztani sem lehet. – Fogd be, és inkább segíts! – förmedt rá Ricsi. – Azért jöttetek, hogy kiröhögjetek? – Nem, dehogy – mosolygott Virág, majd felkelt a babzsák fotelemből, és a makettházunk körül téblábolt. – Vágni kéne belőle.

– Gondolod? – néztem fel rá kétségbeesetten. – Aha, de várj, segítek. Virág szórakozottan félretolt, és letérdelt a „mesterművünk” elé. Egy perc múlva már Cortez is segített neki, így mi, Ricsivel háttérbe szorultunk. Nem is baj, ugyanis ami nekünk keserves órákba és több napba telt, az nekik másfél órába, ráadásul mindenfajta megerőltetés nélkül. Hét órakor állt a házunk. Igaz, nem kinyitható, a festés (azt még mi csináltuk) pocsék, de kész lett. – Hát, ennyit tudtunk tenni. Ha előbb szóltok, hogy ennyire nem megy… – kezdte Cortez. – Viccelsz? Az előbb még tetőnk se volt. Így már osztályozható, az a lényeg – sóhajtotta Ricsi megkönnyebbülten. Miután befejeztük (vagyis befejezték) a házunkat, Cortez és Ricsi elment, Virág pedig maradt, és részletesen átbeszéltük, hogy mi a helyzet Cortezzel. Na jó, igazából nagy helyzet nincs vele, de azt is részletesen meg szoktuk beszélni, ha nincs semmi.  Álomház: 5/3 – nagyon ronda, de kész lett. © Cortez, Ricsi és Virág: 5/5 – jól éreztem magam velük, kár, hogy csak ma lógtunk így együtt, négyen. Tesióra: 5/1 – izomlázam van. Cortez és Virág háza: 5/5* – Eszméletlenül ötletes és szép. Na és Pete Wentz is maradt az ablakban.  November 6., csütörtök A szemerkélő esőben makettházat szorongató diákok siettek az iskola bejárata felé. Így simán be tudtuk azonosítani az osztálytársainkat.  Apu közvetlenül a suli előtt parkolt le. – Sok sikert a rajzórához! – köszönt el, mikor sikeresen kiszedtük a házat az ülésről. – Azta, Reni, ez állati ronda! Vladár tombolni fog! – köszöntött kedvesen Dave.

– Csak adjon egy kettest – motyogtam, és a kartonházzal a kezemben gyorsan berohantam a portára, mert a szemerkélő esőben már elkezdett lefolyni a vízfesték. Hurrá. Törin Barka nem sokat tudott velünk kezdeni, mert minden második diák asztalán állt egy ház, amitől se nem láttak, se írni nem tudtak, úgyhogy inkább ismételtünk. Mellesleg a teremben volt öt álomházmodell meg a miénk, Ricsivel. Ezt a többiek is így kategorizálták. Már előre reszkettem a második órától, amikor is becsengetéskor Vladár becsapta maga mögött az ajtót. Jaj nekem! Nekünk. Mindegy. Az egész óra erre ment rá, névsor szerint kihívta a párokat, és szakértelemmel fürkészve az „alkotásokat”, osztályozott. – Antai-Kelemen, Bencze! – kezdte, mire Virág és Cortez felkászálódott, és kivitték a pink-fekete házat a tanári asztalra. Vladár bólogatva nézte, el volt ragadtatva (hát persze!) a designtól, az épület szerkezetétől és a külső elemektől. Aztán amikor Virág egyszerűen szétnyitotta, és mindenki meglátta a belső teret, az osztály egyöntetűen „húúú”-zott. Vladár meg kis híján elájult. Pechemre csak kis híján. Cortez csak csendben álldogált, Virág pedig részletesen beszélt a házról, bemutatta a helyiségeit, a funkcióit és az ablakban ácsorgó Pete Wentzet, amin nemcsak az osztály, de Vladár is jót derült. A bemutató végén csillagos-brillagos-trillagos ötöst kaptak, aztán folytatódott az osztályzás. – Bernáth, Chatelain – szólította Vladár Andrist és Jacques-ot. A bemutatót Andris tartotta, Vladár pedig bólogatva hallgatta. Lakóparkmodellt készítettek, egy ilyen kis miniatűr házsort. A munkájuk természetesen ötös lett, más kérdés, hogy óra után Andris megadta az internetcímét az igazi lakóparknak, tehát az apukájának egy régi munkáját adták be, de pszt! – Felmayer, Haraszti – lapozott Vladár a naplóba, mire Dave és Robi kivittek egy lapos, ezüst tetős, űrhajó fazonú építményt. Felváltva beszéltek róla, egy ilyen „cyber űr-jövőházat” csináltak, napelemmel, digitális izékkel, én egy szót sem értettem az egészből, de azt hiszem, Vladár sem. Emiatt vagy ettől függetlenül, ötöst kaptak.

– Nagy, Neményi! Zsolti üres kézzel ment ki a tanári asztalhoz, és megvárta Arnoldot, aki egy kastélymakettet tartott a kezében. Persze hogy ő beszélt róla, Zsoltinak semmi köze nem volt hozzá. Arnold hosszú és kimerítő beszámolójának annyi a lényege, hogy a Drakulakastély ihlette, na meg az a milliónyi könyv, amit olvasott a témával kapcsolatban, és… Vladár félbeszakította, majd gyorsan beírta az ötösöket. Arnold kicsit sértetten kullogott vissza a helyére, mivelhogy belefojtották a szót. Zsolti azonban örült: nulla munkával három ötöst szerzett. – Pósa, Rentai – nézett fel a naplóból Vladár. Jaj, ne! Azok mi vagyunk. Virággal összenéztünk, ő bátorítóan bólintott, én pedig összeszedtem magam, és kimentem az asztalhoz. Ricsi hozta a „házunkat”, és kicsit tartva Vladártól, velem együtt hátrébb lépett. Még dobótávolságban voltunk, de vigasztalt, hogy ha jó a reflexünk, akkor elhajolunk, és egyenesen kirohanunk az ajtón. Vladár gúnyos mosolyra húzva a száját, óvatosan megforgatta az asztalon a – leginkább egy texasi rancsra hasonlító – egyszerű házikónkat. – Lám-lám – kezdte, mire a többiek elnevették magukat. Én nem, mert nem tartottam viccesnek, na meg, mert tudtam, hogy a java eztán jön. Minden cinikus, megsemmisítő kritika egy „lámlámmal” kezdődik. – Így fest annak az álomháza, aki nem szokott álmodni. Nos, ez látszik is – köhintette. Milyen kedves. – Tanár úr, ezt ketten készítettük – védett meg Ricsi, ami igazán, igazán kedves volt tőle! Csak nem sokat ért. De ez mellékes. – Látom, ezek szerint neked is gondod van a fantáziáddal, Pósa – vigyorgott gonoszul Vladár. – Akkor lássuk – ragadta meg a tollát, és a napló fölé emelte a kezét. Akkora gombóc volt a torkomban, hogy szinte elsírtam magam. Ha egyest ad, megbuktam. Rajzból! – Mindent összevetve, figyelembe véve, hogy egy órát biztosan foglalkoztatok vele, meg azt, hogy foltosra mázoltátok vízfestékkel… Kettes. Hú. Megkönnyebbülten lesütöttem a szemem. Hála az égnek! De, egyébként mi az, hogy egy órát foglalkoztunk vele? Tuti, hogy

nincs jól! Ha tudná, hogy több délután… áh, mindegy, a lényeg, hogy kettes. – Szatmáry, Zsidák! – lapozott el a naplóban, miközben lehajtott fejjel visszakullogtam a helyemre. Ebédszünetben a büfében vett forró csokikkal mentünk ki az udvarra, és a sálamat a szám elé húzva hallgattam Arnold és Virág vitáját, ami igazából reggel óta tartott, minden szünetben. Egyszerűen nem bírtak egymással. – Majd belátod, hogy igazam van, amikor kicsit megérsz és levetkőzöd a most még divatos, de később szánalmassá váló műstílusodat – magyarázta Arnold. – Egyáltalán nem szánalmas, a FOB az egyik legmenőbb banda, a zenecsatornákon állandóan az ő klipjük megy… – A zenecsatornák mindig az aktuális trendnek megfelelő klipeket játsszák, így befolyásolják az egyéniség nélküli fiatalokat – darálta Arnold. Virág szomorúan csóválta a fejét, Arnold pedig vérszemet kapott, és folytatta. – Maradjunk abban, hogy ezt a beszélgetést folytatjuk egy év múlva. Kíváncsi vagyok, mit mondasz akkor. – Ugyanezt! – vágta rá Virág hatalmas, csillogó szemmel. – Pete Wentz nekem örök! Örök! – Nagy szavak – ismerte el cinikusan Arnold. – Virág, megmondjam neked, mi örök? A Beatles. Na, az örök. Virág hátrahajtott fejjel nevetett. – Na persze. Beatles! Mintha a nagyszüleimet hallanám! Vagy anyut – közölte nevetve. Arnold lemondóan legyintett. Cortezzel a szokásos csütörtök délutáni korrepetálásunkon végig verset elemeztettem. Hatra jött át, addigra összeszedtem minden szükséges tanulnivalót, és az étkezőasztalnál ülve neki is kezdtünk. – Egy hasonlatot sem találtál? Tele van vele a vers! – közöltem. – Hidd el, átkozottul kerestem – felelte unottan. És gúnyosan. – Na jó, olvasd el még egyszer a hasonlat fogalmát, aztán keresd meg. Annyit segítek, hogy öt is van benne! – Kösz – húzta maga elé kedvetlenül a könyvet.

– Nem gond, ha én addig angolozok? – Nyugodtan. A szavakat tanulod? – Aha. Úgy húsz percen át néma csendben ültünk, ő hasonlatot keresett, én pedig az angolt magoltam. Körülbelül egyszerre néztünk fel. – Találtam négyet, az ötödiket nem mutatod meg bónuszként? – alkudozott, mire mosolyogva ráböktem a könyvére. – Jó, de biztos, hogy megértetted? Vagy végig tippeltél… – Megértettem. Ott van a „mint” – tárta szét a karjait, mire megtapsoltam. Ha ő lehet gúnyos, akkor én is. – Na, hogy állsz a szavakkal? – húzta maga elé a füzetem. – Alakul. – Kérdezhetek? – Inkább ne! Cortez belenézett a füzetembe, aztán a tollával a kezében közelebb húzta a székét hozzám, és úgy kezdte magyarázni, hogy az angolban nincs a tárgyaknak neme, meg ilyesmi. Ott ültünk egymás mellett, teljesen közel, és mindketten a füzetem fölé hajoltunk. Olyan zavarban voltam, hogy konkrétan azt sem tudtam, hol vagyok, nemhogy még megértsem, amit magyaráz. Pedig tényleg jót akart, csak sajna nem nagyon tudtam figyelni rá. – Most már érted? – kérdezte. – Persze – bólogattam, és csak reméltem, hogy nem kérdez vissza. – Akkor jó. Vacsora után az angolfüzetemmel a kezemben ültem a babzsák fotelemben, és Cortez kézírását tanulmányoztam (egy csomót belejavított a füzetembe). Menthetetlenül bele vagyok esve. Jaj. Rajzóra: 5/2 – ciki volt, de megvan a kettes. Hurrá. Cortez: 5/5* – összeillünk. Csak ő ezt még nem tudja.  Virág msn-en: 5/4 – egy óránk volt, az alatt megbeszéltük a „Cortez-angolházi” esetet, na meg Tóth Gabi Érte megérte című számát, aminek a dalszöveges változatát addig néztük (és énekeltük) a videómegosztón, hogy megtanultuk a szövegét. 

Ja, és szerintem ez a dal pont illik a Cortezzel való kapcsolatomra, de Virág állítja, hogy az egész szöveg Pete Wentzről és róla szól. Nem hinném, de mindegy. Anne Shirley: 5/5 – klassz könyv, egész sokat haladtam vele. November 10., hétfő' Rémesen indult a napom. Anyu korán elment, így mire felébredtem, csak apu volt otthon. Ez pont nem volt jó, ugyanis levágtam egy hisztit, amiért először nem találtam meg a fehér kötött pulcsim. Apu S. O. S telefonált anyunak, akinek úgy rémlett, hogy a mosógépben látta. Ekkor jött a második hisztim, ugyanis hiába volt vizes, akkor is azt akartam felvenni. Sem arra nem volt idő, hogy megszárítsuk a gépben, sem arra, hogy apu megkeresse a kamaszkönyvekben a „mi a teendő, ha tinédzser lányunk vizes pulóverrel a kezében toporzékol” fejezetet. Így hajszárítóval próbáltuk megszárítani, mert vizesen mégsem vehettem fel. Végül sikerült, úgyhogy hamar visszajött a jókedvem, de sajna apunak nem. Kicsit kikészítettem a kora reggeli órákban Felvettük Virágot a házunk előtt, aztán apu villámgyorsan kirakott minket a sulinál. – Hé Reni, Virág! – köszöntött kedvesen Dávid. Túlságosan kedvesen, úgyhogy már magam elé húztam a táskám, hogy kiszedjek belőle valami házit. Dave azonban félbeszakította a rutinműveletem. – Nem, nem azt akarom – rázta meg a fejét. – Figyeljetek – kezdte halkan. – Ha Zsolti kérdezi, ti nem tudtok semmiről. – Dave, mint általában, mi most sem tudunk semmiről – biztosítottam. Pár perccel később megérkezett Zsolti. Dühösnek tűnt. – Ki volt az a szemét? – lépett hozzánk mérgesen. – Miről van szó? – pislogott Virág, akinek a haja egy hatalmas pillangó csattal volt oldalra rögzítve.

– Valaki megrendelt a nevemben egy könyvcsomagot az online áruházból, az előbb jött az e-mail, hogy a futár ma hozza! Világtörténelmi enciklopédiasorozat! Nekem! – Azt ismerem, nekem is megvan! – mosolyogtam, mire Cortez, Ricsi és Dave elröhögték magukat. – Az te vagy! Te okos vagy, stréber, és nem félsz a könyvektől! Engem megrémít! Gondolj bele. Egy sorozat! Brr – dörzsölte meg a karját, mintha csak kirázta volna a hideg. Hát, van, akit így érint egy könyvsorozat. Fura. – Jaj, nem kell ebből ennyire nagy ügyet csinálni! – lépett hozzánk Kinga, aki addig pár lépéssel arrébb beszélgetett egy felsőbb évessel, de ezek szerint mindent hallott. – Szóval te voltál! – gyanúsította meg Zsolti azonnal. Kinga unottan az égre nézett. – Miért rendelnék egy ilyen sötét, totálisan analfabéta embernek egy könyvsorozatot? – kérdezte. – Mert gonosz vagy – reagálta le Zsolti. – Ugyan – legyintett Kinga. – Csak azt akartam mondani, hogy ha már úgyis viszi a futár, megveszem tőled. Mielőtt még tálcának vagy tartónak használnád. Vagy ne adj isten, beleolvasnál, és ezzel kettőre nőne a nullás IQ-szinted. – Rémesen kedves vagy. Délután átviszem. Magolj csak te belőle! – fintorgott Zsolti. – De akkor is! Ki rendelte? – fordult vissza hozzánk, mire Cortez és Ricsi lehajtott fejjel nyomkodták a zenelejátszójukat, Dave pedig úgy tett, mintha a headsettel beszélne. – Tudom, hogy ti voltatok! Hiába tettetitek. Duplaangolra Mr. O’Realy csengetés előtt érkezett a nyelvi előadóba, és kiosztotta a teszteket, úgyhogy csengetéskor azonnal kezdhettük. Virág teljesen a lapjára borulva körmölt, Arnold tíz perc alatt kész lett, és miután beadta, kimehetett a teremből. Én pedig igyekeztem nyugodt maradni, és inkább átugrottam azokat a szavakat, amikben nem voltam biztos, és csináltam, amit tudtam. Hirtelen valami megbökte a hátam. Óvatosan hátrafordultam, mire Cortez azonnal rám szólt, hogy forduljak előre. – Mutasd – suttogta. Óvatosan felemeltem a lapom, mintha csak gondolkoznék, így volt ideje leolvasni.

– Oké, leteheted – sziszegte olyan halkan, hogy szinte alig hallottam. Zakatoló szívvel raktam vissza a lapom a padra (egyrészt, mert emiatt lebukhattunk volna, másrészt, mert Cortez segíteni próbált!), aztán csak szuggeráltam az üresen hagyott sorokat, hátha valamilyen csoda folytán eszembe jutnak a szavak. Csoda helyett két perccel később Cortez felállt és elindult, hogy leadja a dolgozatát. Közben leejtett Jacques üres helyére (ő már rég beadta és kiment) egy papírfecnit. Amíg Mr. O’Realy elvette Cortez dogáját, Virág gyorsan felkapta a papírt, és átadta nekem. Izzadó tenyérrel szétnyitottam a pad alatt. Minden hiányzó szó rá volt firkantva. Sikerült lemásolnom, bár hozzáteszem, a világ legbénább puskázója vagyok, feltűnőbben csinálom, mint bárki más, de megúsztam. Bevártam Virágot (aki másik csoportot írt, így neki nem lett jó Cortez segítsége), aztán együtt kimentünk a folyosóra. Cortez, Ricsi és Zsolti a büfénél álltak, és szendvicset ettek. Zavartan léptem hozzájuk. – Nagyon köszönöm a segítséget – közöltem, mire Cortez csak megvonta a vállát. Szünet után, a duplaangol második felében a tanár kijavította a dolgozatokat. Ötöst kaptam. Corteznek hála eddig kitűnő vagyok angolból, pedig magamtól maximum négyes lennék, de inkább hármas. Kémián Gondossal a kémiai reakciókat vettük, egész órán tanultunk, majd óra végén kért egy kis figyelmet. – Nos, úgy döntöttem, hogy a következő óra első felét egy diák tarthatná, természetesen jegyre – mondta. Kinga azonnal feltette a kezét, szinte kiesett a padból, annyira jelentkezett. A mellettem ülő Ricsi a füzete hátuljába gördeszkatrükköket rajzolt (ollie, kickflip), én meg azt néztem, miközben Gondos folytatta. – Úgy határoztam, hogy a legkiemelkedőbb tanulóra osztom ezt a feladatot, sajnálom, Szatmáry, tedd le a kezed – vicsorgott Kingára, aki csalódottan levágta a karját a padra. – Tehát a következő órán órai munka jegyért Pósa előadást tart. Ez kiváló felkészülés a versenyre. Ricsi kezéből kiesett a toll, és riadtan nézett fel.

– Mi? – kérdezte, mire Zsolti és Dávid hangosan felröhögtek. Jaj. Ez szívás. Egész álló nap ezen ment a szívatás, szegény Ricsi halálsápadtan latolgatta az esélyeit, hogy miként tudná kivédeni az órai előadást (betegség, utazás, lógás, mindenre gondolt), a többiek pedig jól szórakoztak. Persze egyértelmű, hogy mikor késő délután bekapcsoltam a gépem, az msn-ablak őrült módjára villogott. Ricsi kért segítséget, hogy legalább tippet adjak, mit és hogyan csináljon. Mivel részben az én hibám, hogy Gondos zseninek hiszi, megígértem, hogy kidolgozom az óra anyagát, és csak meg kell tanulnia előadni. Ezzel kicsit meg is nyugtattam, aztán webkameráztam Virággal, megbeszéltük, hogy milyen volt az olvasókör, a rajzszakkör, na meg részletesen kiveséztük a „Cortez segített angolon” esetet. Cortez angolon: 5/5* – őrülten rendes dolog, hogy segített.  Kémia: 5/2 – egész este Ricsi órai előadását készítettem, hogy ne égjen be.  Olvasókör: 5/5 – Oscar Wilde műveiről beszéltünk. Robi és Andris: 5/3 – msn-en mindketten letámadtak, hogy tegyek igazságot köztük, mert összekaptak egy stratégiai játékon. Segíteni nem tudtam, de jól szórakoztam rajtuk.  November 12., szerda Zsúfolt nap. Apu kitett minket a suli előtt, ahol Ricsi már várt ránk. – Sziasztok – lépett hozzánk azonnal, majd felém fordult. – Reni, bemagoltam az egészet, amit küldtél, de mi van, ha Gondos belekérdez? – Nem fog. Csak add le az anyagot – bólintottam bátorítóan. Ricsi ki volt készülve. Nem csodálom. Az ő kémiai szintjével én is félnék. Tegnap azt kérdezte, minek a vegyjele a H. Így küldik versenyre? Szegény.

Második órán, kémián Gondos egyszerűen leült a tanári asztalhoz, és kihívta Ricsit, hogy adja le az anyagot. Ricsi a füzetével ment a táblához (mellesleg annyi esze sincs, hogy bemásolta volna, ehelyett a kinyomtatott e-mailemből tanított), és kicsit nehezen, de végül nekikezdett. Mi szinte valamennyien jegyzeteltünk, csak Dave és Zsolti vihogta végig a huszonöt perces előadást, aminek, mondjuk, meglett a következménye, mert Gondos óra végén bekérte a füzetüket, és mivel nem írtak semmit, egyest kaptak. Ricsi meg ötöst. – Gratulálok, Pósa, szép teljesítmény – vigyorgott rá Gondos. Nekünk inkább vicsornak tűnt, de ő elvileg ilyen, ha kedves. Hát, elég para. Ricsi visszahuppant mellém a székre, és a fejét a padra hajtva felém mosolygott. – Kösz Reni. – Igazán nincs mit – nevettem el magam, mert ez már tényleg vicces. Tesin az egész tornatermet elfoglalták a tizenkettedikesek (szalagavató-próba, gőzerővel, most már megállás nélkül), úgyhogy lett egy lyukas óránk. Amit én arra akartam kihasználni, hogy a könyvtárból kiveszek néhány törikönyvet, hogy jobban fel tudjak készülni a témazáróra. Hát, könyvet találtam, de beleolvasni sem tudtam, mert Arnold és Virág (akik persze velem jöttek) vagy egymással vitáztak, vagy engem kértek meg, hogy döntsek. – A White album! Na, arra mondd, hogy nem a világ legerősebb és legkiemelkedőbb munkája! – fonta keresztbe a karját Arnold, aki napok óta próbálja meggyőzni Virágot arról, hogy a Beatles jó! Virág mosolyogva megvonta a vállát, és megigazította a pink csatot a hajában. – Szerintem nem – közölte egyszerűen. Na, ez az, amitől Arnold totál kiakad. Mármint attól, hogy Virág sosem érvel vagy magyaráz, egyszerűen annyit mond, „szerinte igen, vagy szerinte nem”. Arnold, aki pedig imád és nagyon tud vitatkozni, egyszerűen nem tud mit kezdeni egy ilyen helyzettel. – Reni, könyörgöm, segíts – fejelte le Arnold a könyvtári asztalt.

– Pun háborúk, pun háborúk – lapozgattam a könyvben, majd mikor örömmel rácsaptam az oldalra, megráztam a fejem. – Ízlésről vitatkozni? Én kihagyom – vontam meg a vállam, és boldogan jegyzeteltem ki a pun háborúkat. Sajna volt egy pár.  Utolsó óra után a suliújság termébe mentem. Már mind ott voltunk, egyedül Dani hiányzott. – Keringőzik – közölte Timi, amikor Máday dühösen hiányolni kezdte. – Jó, akkor majd közöljétek vele, hogy mit beszéltünk meg – legyintett, és összecsapta a tenyerét. Ez pedig azt jelenti (már rájöttem), hogy elkezdhetjük a következő szám tervezését. Timi kapta meg a szót, mi pedig valamennyien leültünk a körberakott asztalokhoz (Arnold rá), és meghallgattuk a decemberi szám tartalmát. Naná, hogy karácsony, minden mennyiségben. Mivel eddig nagyjából bejöttek a cikkek, Máday úgy döntött, hogy állandósítja a rovatainkat, vagyis én megkaptam a decemberi könyv-, zene- és filmajánlót, Arnold a karácsony történetét (nyomatékosan megkérték, hogy tartsa be a kétoldalas határt), Kinga a karácsonyi fények, hangulat és dekoráció cikket, az a-s Krisztián pedig a karácsonyfa díszítésének a történetét. A többi, régebbi suliújságos meg eleve a megszokott cikkét írja, úgyhogy a rövid eligazítást követően jöhetett a rendes megbeszélés. A magazin színvilága, hangulata, címlapötlet, meg ilyesmi. Klasszul telt a délután, a sulimagazinos megbeszéléseket egyébként is nagyon szeretem, olyan komolynak tűnik az egész.  Mikor hazaértem, azonnal nekiálltam tanulni törire, még a gépet sem kapcsoltam be, sőt, a nappaliban tanultam, hogy nehogy kísértésbe essek és esetleg felnézzek msn-re. Csak vacsorára hagytam abba, aztán folytattam. Az előbb fejeztem be, így, hogy elmúlt tíz óra, és a fejem szinte szétrobban, mert egymást támadják benne a görögök és a rómaiak. Inkább alszom. Kémia: 5/5 – szerintem Ricsit előbb-utóbb hivatalosan is zseninek minősítik. Töri: 5/2 – tényleg szétmegy a fejem. 

Vacsora: 5/1 – borsófőzelék. Karácsonyi cikkek: 5/5 – rengeteg ötletem van!  November 13., csütörtök A nap két leglényegesebb eseménye, természetesen nem fontossági sorrendben: 1. Töri témazáró. Szerintem jól sikerült, bár pont kicsengetésre lettem kész. 2. Cortez délután korrepetálásra jött. Végig verset elemeztünk, semmi másról nem beszéltünk, és mikor végeztünk, azonnal elment.  Töri tz: 5/5 – nehéz volt, de szerintem jó lett. Rajz: 5/1 – Vladár falevelet rajzoltatott velünk. Az enyém semmire nem hasonlított, legfőképp nem levélre.  Fizika: 5/2 – Gondos röpdogát íratott, 4/5 lett. Arnold kontra Virág: 5/3 – egyszerűen nem unják meg, továbbra is zenei ízlésről vitatkoznak, ami elég szórakoztató. Mármint nekem.  November 14., péntek Holnap szalagavató, úgyhogy ma már szinte senki nem foglalkozott semmivel, az egész suli olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. A főpróbák miatt a tizenkettedikesek keringőruhában rohangáltak a folyosón, az ofő szünetenként feljött a termünkbe, és megkérdezte, hogy elmondta-e már, hogy mi a holnapi program. Biztosítottuk róla, hogy már ezerszer. Aztán megkérdezte, hogy mondta-e már, hogy miben menjünk. Mondtuk, hogy már ezerszer. Egyébként egész nap díszítettünk, a kilencedikesek az aulát és az udvart, a felsőbb évesek a tornatermet. Életemben nem láttam még annyi fehér művirágot, amennyit behordták a tesiterembe.

Délután Virág átjött, és a YouTube-on Fall Out Boy koncertet néztünk, de közben megjelent Arnold is, aki áthozta DVD-n a Beatles antológiát, sói mindketten maradtak vacsorára. Az étkezőasztalnál ülve Arnold persze továbbra is a Beatles mellett érvelt. Aztán amikor meglátta anyu krumplipüréjét, közölte, hogy „laktózintoleranciája” van. Nem rossz, apuval elismerően össze is néztünk. Ezt mi is bevethettük volna. Virág viszont jóízűen megevett mindent. Na, ez állatira fura. Mindenki a saját igaza mellett érvelt, aztán egyszer csak anyu jelent meg egy CD-vel. – Gyerekek, akkor ezt hallgassátok meg! – szólt lelkesen, és bekapcsolta a polcon lévő hifit. Apuval fájdalmasan összenéztünk. Mi már tudtuk, hogy mi következik, Arnold és Virág azonban még nem, úgyhogy érdeklődve figyeltek. Pillanatokon belül felcsendült George Michael szívszorító dala, a Careless Whisper, mire anyu boldogan nézett körbe. Hát, ez is jó volt valamire, ugyanis végre Arnold és Virág egyetértett. Ezt egyikük gyomra se vette be. Sajna egy egész Wham! albumot végig kellett hallgatniuk, úgyhogy azt hiszem, elment a kedvük a további vitáktól. Mikor kikísértem őket a kapuhoz, csak annyit jegyeztek meg, hogy mindegy, ki mit szeret, csak többé Wham!–et ne kelljen hallgatniuk. Én osztom a véleményüket, de mivel itt lakom, vissza kellett jönnöm a házba. Anyu a Wake me up, before you go-go-t üvöltette, úgyhogy gyorsan felmentem a szobámba, és feltettem a fülhallgatómat. Szalagavató-díszítés: 5/5 – sajna a tornatermet még nem láttam, de ennyi virággal csak szép lehet. Holnap ünneplő: 5/1 – már megint vastag lesz a vádlim.  Wham!: 5/2 – hát, nem is tudom. Gyerekkorom óta már megszoktam, hogy anyu George Michaelt szinte családtagnak tekinti, de azért a zenéjét nem kedvelem.

November 15., szombat Szalagavató. Huh. Na, szóval. Délután fél hatra mentünk a suliba, a műsor hatkor kezdődött. Egész délután a Szent Johannás ünneplővel barátkoztam, de akkor is vastagnak látom a vádlim. Anyu szerint ez szörnyen aggasztó, mert a vádlim normál méretű, úgyhogy többször is rákérdezett, étkezés után nincs-e hányingerem, meg ilyesmi. Jaj! Nem győztem magyarázkodni, hogy nem vagyok anorexiás, sem bulimiás, sem semmilyen „iás”, egyszerűen csak úgy látom, hogy a rakott szoknyában vastagnak tűnik a vádlim. De mindegy, inkább nem mondom többet, mielőtt anyu komolyan bepánikolna. A Szent Johannába egymás után érkeztek a diákok, és a tizenkettedikesek hozzátartozói, szóval mi is beálltunk a sorba, és benyomultunk az aulába. Máday még ma sem lazított, a Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és eligazította a szülőket, na meg felügyelte a diákok megfelelő ruházatát. A tesiterembe lépve teljesen ledöbbentünk. A lelátók korlátjait és a lépcsőket mind feldíszítették, csakúgy, mint a terem bal oldalán felállított színpadot, ahová a fények irányultak. Kicsit giccsesnek tűnt, de összességében nagyon illett egy szalagavatóhoz. Hamar megtaláltuk az osztályunkat (lentről a harmadik sorban), úgyhogy felültünk a lelátóra. Pontosan hat órakor a lelátók fényei eltompultak, szinte teljesen elsötétedtek, és minden fény a színpadra irányult, ahol Monsieur Borrel igazgató úr köszöntötte a családtagokat, az osztályfőnököket, a diákokat és nem utolsósorban a végzős, szalagavatósokat. Ekkor egy másik lámpa a terem dupla szárnyú ajtajára irányult, és bevonultak a tizenkettedikesek. Összesen huszonnégyen, az a-s, és b-s osztály. A szalagtűzés procedúrája a villogó vakuk kereszttüzében fél órán keresztül zajlott, a diákok sorban felmentek a színpadra, ahol az ofőjük feltűzte a szalagot, aztán mindannyian kivonultak a teremből. Amíg a keringőkre öltöztek át, az énekkar szórakoztatott minket: a színpadra felállva a Kóristák című francia film főcímdalát énekelték. Na, ez őrülten szép volt, ráadásul Jacques

(aki, ugye, énekkaros) részt vett benne, úgyhogy a végén jól megtapsoltuk. Mikor befejezték, csendben levonultak, és a fények újra a dupla szárnyú bejáratra irányultak. Kezdődött a keringő. Bár Arnold unottan felnyögött, mi, Virággal az egész bevonulás alatt susogtunk. Most komolyan, melyik lány nem kezd ábrándozni, ha álomszép fehér ruhákat lát? Na ugye. Mivel a Szent Johannában szinte minden osztályban több a fiú, mint a lány, a keringőkhöz alsóbb éveseket kértek fel, jó néhány tizedikes és tizenegyedikes lányt felismertünk a táncolók között. – Hé, Zsolti, ott a barátnőd – mutatott le Dave Tarr Zsófira, aki egy tizedikes fiút rángatott. – Vicces vagy – zsörtölődött Zsolti, mi pedig halkan nevettünk. A keringősök beálltak, a fények csak a táncosokra irányultak, majd elkezdődött a zene. – Mi ez a szám? – súgta Virág. – Pachelbel Canonja. – felelte Arnold suttogva. Virág vállat vont, mert a név nem mondott neki semmit. Az egész táncműsor álomszép volt, a zene, a keringő, a ruhák. Totál ábrándozva néztem, de azt hiszem, velem együtt minden lelátón ülő lány. – Vajon három év múlva mi kivel fogunk táncolni? – kérdeztem suttogva Virágot, aki a félhomályban mosolyogva felém fordult. – Természetesen te A. K. Á-val én pedig P. W.–vel – tátogta szinte némán. (A. K. Á=Antai-Kelemen Ádám, Cortezt így nevezzük a biztonság kedvéért, ha a közelünkben van. P. W.=Pete Wentz. Na, azt nem tudom, az ő nevét miért rövidítjük, ő ritkán van a közelünkben, de mindegy, megszokás.) – Gondolod? – nevettem el magam. – Ez biztos – bólintott. A keringő után következett a tanárok tánca (francia sanzonzenére táncoltak, vicces volt, Gondoson betegre nevettük magunkat), aztán jöttek az osztálytáncok. A 12/a-sok görög táncot adtak elő, a Zorba zenéjére, ami a végére már kissé unalmassá vált. Nem is kaptak akkora tapsot, mint a 12/b-sek. A Hair musical leghíresebb jelenetét adták elő, asztalon táncolással, meg minden,

és bár a filmet még nem láttam, ezt a részt persze ismerem. (Ki nem?) Ezután az énekkar ismét előadott egy dalt a Kóristákból, és már csak a zárókeringő következett, amikor a szülők táncolhatnak a végzős diákokkal. Kilencre értem haza, gyorsan beszámoltam anyuéknak az egész szalagavatóról, hogy milyen klassz volt, meg ilyesmi, aztán feljöttem a szobámba, hogy ábrándozhassak kicsit a saját szalagavató bálunkról. Szalagavató: 5/5 – bárcsak már holnap lenne a miénk!  Cortez: 5/5* – bár egy szót sem váltottunk, azért a megjelenése (a Szent Johannás öltönyben) miatt jár a csillagos ötös.  Anne Shirley. 5/? – próbáltam olvasni, de most egyáltalán nem köt le. November 17., hétfő” A sok szalagavatós készülődés meg elmaradt órák után mára teljesen visszaállt a rend, olyannyira, hogy minden órán keményen tanultunk. Duplaangolon továbbhaladtunk az anyaggal, törin Barka kiosztotta a tz-ket (az enyém ötös lett, de szegény Virág hatalmas egyest írt), irodalmon Kardos feleltetett (Cortez és Zsolti egyest kapott, Kinga ötöst), matekon pedig Gazdag egész órán Jacques-ot szívatta a táblánál. Szép kis nap.  Ja, és ha ez még mind nem lenne elég, az olvasókörön Kardos felelősségre vont Cortez egyese miatt, mintha csak az én hibám lenne! Én szorgalmasan elemeztetek vele verseket, meg felkészítem az órákra, de kötelezőket nem tudok kiolvasni helyette! Ráadásul Kardos a januári műveltségi és irodalmi versenyre is beneveztetett, Arnolddal és Kingával együtt, aki már most versenyhelyzetnek éli meg, és elkezdett rá készülni. Virág két tárgyból (matek, töri) is totál bukásra áll, úgyhogy ez sem túl jó hír, és komolyan, ha ez még mind nem lenne elég, egész álló nap viszketett egy ponton a

homlokom, fogalmam sincs, hogy miért, de elegem van! Mindenből! Olvasókör: 5/5 – Jó volt, Conan Doyle műveiről beszélgettünk. Kardos felelősségre vonása: 5/1 – jó, én korrepetálom Cortezt, de ha egyest kap, az miért az én hibám? Undok nap: 5/1 – ma minden összejött. Inkább elalszom.  November 18., kedd Tegnap este elalvás előtt elhatároztam, hogy a mai napom nem lesz pocsék. Na, ebből semmi nem lett, ugyanis ennél pocsékabb napom még nem is volt! Úgy kezdődött, hogy reggel felébredtem. Belenéztem a tükörbe, és a tegnapi homlokviszketésem mára értelmet nyert! Egy akkora pukli volt rajta, hogy nem is hittem el. Anyu reggel még otthon volt, úgyhogy volt szerencséje találkozni az „őrült, toporzékoló, hisztis, elvetemült, kezelhetetlen” lányával. Vagyis velem. – Mi ez? – hajoltam közel anyuhoz, hogy jól szemügyre vegye. Na, nem mintha nem lehetne a holdról is látni. – Reni, ez csak egy sima pattanás. Kamasz vagy, ez abszolút normális! Pislogás nélkül meredtem rá, majd a tükörre. Nem. Nem! – Ez nem sima pattanás! – állapítottam meg, jól megnyomva a hangsúlyt a „simán”. Tudom, hogy mi az a pattanás. Az kicsi, undorító, visszataszító, de nem ezen van a hangsúly, hanem a „kicsin”. Az enyém az nem ilyen. Nagy, pukli és piros. Hiába próbáltam szétgyilkolni, semmit nem értem el vele, csak annyit hogy körülötte is kivörösödött. – Én így nem megyek iskolába – jelentettem ki egyszerűen. – Ne butáskodj, Reni, alig látszik! Én meg csak egyre hajtogattam, hogy ilyen fejjel sehová nem megyek! Anyu próbált pár alternatívát kitalálni, mint például lealapozta az arcom az alapozójával. Ez igazán klassz volt, úgy néztem ki, mintha a Bahamákról jöttem volna vissza. Tegnap óta.

Na, akkor lemostuk az egészet, megpróbáltunk egy másik színt, de még mindig sötét volt a sápadt őszi arcszínemhez. Közben Virág már kint várt, apu inkább beengedte egy „krízishelyzet van, még nem indulunk” köszöntéssel. – Fúú – nézett Virág a homlokomra. – Nyugi, nekem is volt már. Sőt, most is van. Egyszerűen fésüld az arcodba a hajad. Úgy nem látszik – bólogatott a hajfüggönyén keresztül. – Kicsit furán néznének rám, nem? – kérdeztem totál elkeseredetten. – Rám sem néznek furán – vonta meg a vállát. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de nem akartam kiábrándítani. – Megvan! Vágjunk frufrut! – jutott hirtelen eszembe. Na, anyu erről hallani sem akart. Teljesen tanácstalanul ácsorogtunk a fürdőszobámban, ráadásul késésben voltunk. Végül feltettem egy sapkát, és reméltem, hogy rajtam maradhat egész nap. Hát, ilyen reggelt sem kívánok senkinek! A suli előtt már senki nem ácsorgott, csak Arnold sétált komótosan a bejárat felé, ebből sejtettük, hogy legalább öt perce becsengettek. Kardos már javában tartotta az órát, amikor beestünk. – Elnézést – slisszoltam a helyemre. – Örülök, hogy Neményi jó hatással van rátok – gúnyolódott Kardos, majd kihúzta naplóból a hiányzást, és folytatta az órát. Illetve folytatta volna, de megakadt a szeme rajtam. – Reni, levennéd a sapkád? Jaj, ne. Cortez mögöttem ül, szóval levezettem magamban, hogy ha minden becsengetéskor leveszem, kicsengetéskor pedig felveszem, akkor talán nem látja meg. Talán. Nagy nehezen levettem a kötött sapim, amitől a hajam szállni kezdett, úgyhogy egész irodalmon elfoglaltam magam azzal, hogy vagy a homlokomat takartam, vagy a hajam lapítgattam. Rémes. Délután anyu jó hírekkel várt, bejelentett kozmetikushoz péntek délutánra, plusz vett egy állítólag szuper krémet, amitől nem leszek ragyás. Szuper.

A homlokom: 5/1 – tragikus. Egyszerűen tragikus. Remélem, segít a csodakrém, mert nem bírok ki még egy napot kötött sapkában.  Cortez: 5/1 – azt hiszem, múlt hét csütörtökön beszéltünk utoljára, akkor is csak verset elemeztünk. Ez miért van? Vacsora: 5/1 – olyan rémes kedvem van, hogy nem tudom mi volt az, de megettem.  November 19., szerda Rémesen indult a nap. Na, jó. Először is, az arcomra kent csodakrém miatt (amit éjszakára feltettem) reggel úgy ébredtem, hogy beleragadt az arcom a párnába. A homlokon lévő pati kisebb lett, de jött még kettő, csak kicsit arrébb. Ha így folytatom, összekötöm őket, és Göncöl-szekér lesz a homlokom. Jaj. Viszont jó hír, hogy „szótlan Cortez” ma végre észrevett, sőt, egyenesen várt rám a suli előtt. Csakúgy, mint Ricsi, Dave és Zsolti. Naná, hogy a kémiaházira vártak. Mindegy, ez is több mint a semmi. A tesióra rémes volt. A fiúk tanára hiányzik, úgyhogy Korponay összevont minket, mindkét kilencedikes osztály együtt tornázott, fiúk-lányok közösen. Sulikörökkel kezdtünk (novemberi hidegben, szemerkélő esőben, óriási ötlet), és ettől totál zavarba jöttem, mert nem akartam Cortez előtt futni. Mármint hogy lásson. Korponay sípszavára rajtoltunk, az a-s lányok és Kinga szó szerint kilőtték magukat, a többiek azért annyira nem erőlködtek. Zsolti (nem egy fitt alkat) azonnal lemaradt, úgyhogy Virággal és velem kocogott. – Sajna, hívószámkijelzős telefon, úgyhogy nem gondoltam, hogy Dave apja visszahív – magyarázta, miközben a kocogásunk már szinte sétálássá vált. Éppen azt ecsetelte, hogy éjszakai hívásokkal szórakoztak Dave-vel, először mobilon, mert az vicces, hogy háromkor rácsörög, hogy mi újság. Csak múlt éjjel Dave telefonja lemerült, ezért az otthoni számot próbálta Zsolti, amit pechére Dávid

apukája vett fel. Erre ő azonnal letette, de kimutatta a számot, szóval lebukott. Mi mosolyogva hallgattuk a sztoriját, aztán amikor befordultunk a sarkon (ezáltal Korponay látóterébe kerültünk), futni kezdtünk. Ez egy szakállas csel, és persze minden tesitanár tudja, hogy csak akkor kezdünk futni, amikor lát, máskülönben már rég odaértünk volna, de mindegy, még mindig beválik. – Lányok, ez siralmas eredmény. Mozgás, mozgás – tapsolt Korponay, mire kicsit belehúztunk. A következő sarokig. Cortez és Ricsi már kétszer lekörözött minket csakúgy, mint az a-s lányok. – Zsolti, nem kellemetlen, hogy harmadszorra körözlek le? – kérdezte Kinga, és ahogy elhaladt mellettünk megfordult, és hátrafelé kocogva cukkolta Zsoltit. – Kellemetlenebb lenne, ha ilyen kibírhatatlan lennék – közölte. Kinga gúnyosan nevetve elrohant. – Borzalmas ez a lány – lihegte Zsolti, és a szúró oldalára panaszkodva teljesen feladta a futást. Elkocogtunk Korponay előtt, aki azt mondta, hat körünk lenne még hátra, de ha még egyet futunk, nem bánja, abbahagyhatjuk. Ezt igen jó jelnek vettük, úgyhogy Virággal belehúztunk, és komolyan futni kezdtünk. Hát, ezért mondom, hogy soha nincs jó vége, ha én futok. A következő sarkon megcsúsztam a vizes aszfalton, és iszonyat nagyot borultam. – Hé – állt meg mellettünk Ricsi, egy pillanattal később pedig Cortez is. Kicsit frusztrált, hogy így látnak, ugyanis Virág éppen az árokból próbált kirángatni. Aztán Virág mellett egy másik kéz nyúlt felém, amit megragadtam. Egy pillanat múlva Cortez rántott fel a földről. – Minden oké? – kérdezte Ricsi. – Nem tudom. Fáj a bokám – feleltem, mert ahogy megpróbáltam ráállni, éles fájdalom nyilallt bele. – Szólok a tanárnak – rohant el Ricsi, Virág pedig rémülten nézett rám, úgy tűnt, bármelyik pillanatban elsírhatja magát. Aztán olyan történt, amire álmomban sem gondoltam volna. Cortez megfogta a karom, és a nyaka köré tette. Hű! Na jó, ezt

csak azért csinálta, hogy támogasson és ne álljak a bokámra, de akkor is! Hű! Így átölelkezve (legalábbis én öleltem!) bicegtünk visszafelé, miközben már egy csomóan odaértek hozzánk, és kérdezgették, hogy mi történt. Aztán Korponay rohant gőzerővel, a sípjába kicsiket és hosszabbakat fújva (azt hiszem, egyszer kihallottam belőle az S. O. S-t). – Mi történt? – lökte félre izmos karjával Cortezt. – Elesett. A sarkon – mutatott Virág hátrafelé. – Fáj valamid? – A bokám – bólintottam. – És kiszakadt a melegítőm – néztem szomorúan a Szent Johannás tesicuccom térdére. – Jól van, nem lesz semmi baj. Mindenki vissza a tornaterembe, Renátával pedig bemegyünk az orvosi szobába. Egy diák segítségét kérném – nézett körbe Korponay. – Majd én – lépett előre automatikusan Arnold, még mielőtt bárki megszólalhatott volna, és csakúgy, mint Cortez, ő is a vállára dobta a karomat. Bevallom őszintén, így, hogy már nem Cortez támogatott, feltűnt, hogy baromira fáj a lábam. Az orvosi szobáig lassan, bicegve vánszorogtunk, a többiek pedig visszamentek a terembe. A sulidoki megállapította, hogy csak kibicsaklott a bokám, semmi több, de azért hazaküldött, hogy pihenjek. Az ofő riadtan jött fel a termünkbe, és elmondta, értesítette anyut, aki az ebédszünet végén már az iskola előtt várt a kocsiban. Virág és Arnold támogatásával lebicegtem a lépcsőn. – Te jó ég! Biztos, hogy nem tört el? – kérdezte riadtan, amikor besegített a kocsiba. – Anya, jól vagyok – erősködtem, mert egy csomóan néztek minket. – Röntgent csináltak? – Hol? A suliban? – kérdeztem vissza mosolyogva. Azért elmentünk a dokihoz. Anyu ragaszkodott hozzá. Ott persze ugyanazt mondták, mint a suliban, tehát kibicsaklott a bokám, csak borogatni kell. Ezt anyu úgy értette, hogy fekvőbeteg

vagyok, úgyhogy miután hazaértünk, le kellett feküdnöm, ő pedig készített nekem forró teát meg bundáskenyeret. Próbáltam meggyőzni, hogy nem náthás vagy influenzás vagyok, hanem kiment a bokám, de mindegy Esés: 5/4 – kicsit ciki, de összességében ilyen jót még sosem estem. Vagyis ilyen jól még nem sült el. Cortez: 5/5 – azonnal, rögtön segített, átölelt, támogatott, kísért. Hűű!  Virág: 5/5 – sokkot kapott az esésemtől, délután hétszer hívott, hogy biztosan jól vagyok-e. Tök kedves. Kardos: 5/5 – ő is hallott a sérülésemről, és amíg anyura vártam, feljött a terembe, hogy megnézze, hogy vagyok. Bár a többiek megijedtek tőle, szerintem nagyon figyelmes volt. Arnold: 5/5 – délután felhívott, hogy mit mondott a doki, és tudok-e menni holnap suliba. Mindenki: 5/5* – tényleg mindenki jobbulást kívánt, meg érdeklődött.  November 20., csütörtök Anyu próbált otthon tartani, de ragaszkodtam hozzá, hogy suliba menjek. Na, ez aztán végképp gyanús lett a szüleimnek, egész reggel azt bizonygattam, hogy „egyszerűen csak szeretek suliba járni”. Ami, mondjuk, tényleg igaz. Ez még inkább megriasztotta őket. Hát, ilyenek a felnőttek. Az baj, ha nem szeretek valamit, az meg gyanús, ha szeretek. Cortez és Dave a suli előtt ácsorogtak, és mivel apu közvetlenül a lépcsőnél tett ki minket, hogy ne kelljen sokat sétálnom, a kiszállást követően azonnal a társaságukban találtuk magunkat. – Hogy van a bokád? – kérdezte Cortez. Tőlem. Érdekli! Hű! – Egész jól – biccentettem, miközben zavartan a hajam csavargattam.

– Pszt, jön Kinga – csitított el minket Dave, és lehajtotta a fejét. Ezt nem igazán tudtam mire vélni, aztán tíz másodpercen belül megértettem. Kinga akkora hévvel érkezett, hogy szinte belénk szállt. – Hol van Zsolti? – kérdezte köszönés nélkül. – Még nincs itt – pislogott álmosan Virág. – Jó, akkor neked mondom, Dávid, de kérlek, add tovább neki is! Ez nem jött be! – Miről van szó? – kérdeztem. Kinga unottan felém fordult. – Reggel fél négykor egy „jó reggelt” sms-t küldött, de nem jött össze, ugyanis éjszakára mindig kikapcsolom a mobilom, ezért reggel kaptam meg! – húzta fel a fél szemöldökét. – Egyáltalán ki az az elmebeteg, aki bekapcsolva hagyja éjjelre a mobilját? A kérdését költőinek szánta, de a következő pillanatban Ricsi lépett hozzánk, hatalmas karikákkal a szeme körül. – Megőrültetek? Félóránként felkeltem a hülye üzeneteitekre! – förmedt Dávidra. – Hol van Zsolti? Zsolti késett, ugyanis elaludt. Biztos kimerítette az éjszakai üzenetküldözgetés, ami szerintük olyan vicces, az osztálytársaink szerint meg egyáltalán nem. Kiderült, hogy Kingán és Ricsin kívül még Andris és Robi is kapott üzeneteket („Kövesd a fehér nyulat”, „Déjà Vu”, meg ilyesmiket), és Jacques telefonja is egész éjjel csipogott, óra előtt megmutatta nekem, olyanokat írtak neki, mint „Zsák, alszol már?”, „Zsák, aludj még egy petit”. Suli után a szokottnál is lassabban sétáltunk haza Virággal, mert a dombon felfelé vánszorogva kicsit sántikáltam – Nem értem, Cortez csak akkor beszél velem, ha a suliról vagy az irodalomról van szó – panaszkodtam, Virág pedig türelmesen hallgatott. – Biztos azért, mert ez a közös bennetek. – Hogy suliba járunk? – csodálkoztam. Ha ennyi a közös köztem és Cortez között, az rég rossz. – Aha. Hát miről másról tudnátok beszélni? – Hát ő miről beszél másokkal? – kérdeztem vissza. – Deszkázásról. Zenéről. Deszkás zenéről…

– Aha. Ezen elgondolkoztam. Ahhoz, hogy Cortezzel többet tudjak beszélni, képben kéne lennem azokkal a dolgokkal, amiket ő szeret. Akkor lenne közös témánk, és tudnánk másról is beszélni, mint az irodalom bukás. Nagyszerű. Mire délután hatra átjött, már el is terveztem az egészet. Másfél óra normál korrepetálás után (verselemzés, rövidített kötelező olvasása) rákérdeztem, hogy mióta gördeszkázik. A kérdésem meglepte, de azért válaszolt, olyanokat, mint pl. gyerekkora óta deszkázik, nemrég tanult meg két új, „átkozottul nehéz” trükköt, meg nem is tudom, csak úgy mesélt ezekről a dolgokról. Huszonhét perccel tovább maradt, mint szokott, úgyhogy Virágnak igaza van. Ha van közös témánk, akkor simán tudunk beszélgetni. Éppen ezért, miután Cortez elment, és anyuékkal leültünk vacsorázni (párolt zöldségek natúr csirkemellel), számukra és számomra is megdöbbentő kijelentést tettem. – Öhm – böktem bele a villám egy gombába, mire ők felnéztek –, tudom, hogy korai, de a karácsonyi ajándékról… – Tudjuk – vágott közbe anyu, és sokat sejtetően összemosolygott apuval. – A képes enciklopédiasorozat, ami decemberben jelenik meg. Már mi is láttuk a plakátot. – Ó! – bólintottam. – Ó, igen, az nagyon klassz. De én kicsit másra gondoltam. Anyu és apu őszintén érdeklődve néztek, úgyhogy kiböktem. – Azt hiszem, gördeszkát szeretnék. – Mit? – néztek össze, mintha csak rosszul hallották volna. Na ja. Ilyen drasztikus váltást illik időben közölni, azt hiszem, november vége felé még nem késtem le, hogy meg tudják szokni a gondolatot. Cortez: 5/5 – ha gördeszkázni fogok, akkor majd felfigyel rám, együtt mehetnénk deszkázni, elesnénk, én sírnék, ő kiröhögne. De jó lenne! Bokám: 5/3 – alakul, bár néha belenyilall, olyankor könnyezek, de egyébként jól van.

Anne Shirley: 5/5* – én vagyok Anne, Cortez pedig Gilbert Blythe.  November 21., péntek A havazásról szóló előrejelzések bejöttek, pont második órán, irodalmon történt, hogy amíg Kardos monoton hangsúllyal diktált, Virág álmosan az ablak felé nézett, aztán elkerekedett a szeme. – Havazik! – kiáltotta. Szinte minden diák felpattant és az ablakhoz rohant. Csak Arnold és én maradtunk a helyünkön. – Ez valóban lenyűgöző, de mi lenne, ha folytatnánk az órát? – tárta szét a karját értetlenül Kardos. A többiek nagy nehezen visszaültek a padokba, és folytatódott az óra. Szünetben aztán persze mindenki az udvaron lógott, és bár a hó, ahogy földet ért, el is olvadt, azért mindenki örült neki. Arnolddal az árkádok alatt állva a suliújságról beszélgettünk, Virág pedig kicsit arrébb, széttárt karokkal meredt az ég felé, és hagyta, hogy az arcára érve elolvadjanak a hópelyhek. A hóesés miatt anyura egészen estig nem számíthattunk, úgyhogy apu várt a suli előtt, hogy kozmetikushoz vigyen. Próbáltam erősködni, hogy áttehetjük máskorra, mégiscsak szívesebben mentem volna anyuval, de apu biztosított róla, hogy ő is ugyanolyan jól helytáll. Nem is ez a gondom, hanem hogy egy lány nem az apukájával jár kozmetikushoz. Jaj. Hóesés: 5/5 – bár nem tartott sokáig, és el is olvadt, akkor is az első hó!  Kozmetikus: 5/1 – áááá! Szétgyilkolta a fejem! Remélem, hétfőre megint lesz arcom. Sims: 5/3 – ma végre játszottam egy kicsit, szegény simjeimet teljesen elhanyagoltam.  TeveClub: 5/2 – jaj, ma a tevém is eszembe jutott, szinte éhen halt olyan rég látogattam. 

Gördeszkaprojekt: 5/5 – nézegettem tanító videókat, nem is tűnik nehéznek. November 26., szerda Kicsit sűrűn alakult a hét eleje. Először is mára kellett leadnom a decemberi suliújságba a cikkem, úgyhogy minden délután ezzel foglalkoztam. A könyvajánló ment a legkönnyebben (ez nem meglepő), Dickens Karácsonyi énekét választottam, és nemcsak azért, mert Dickens a kedvencem, hanem mert ez a mű karácsonyra tökéletes olvasmány. A film- és zeneajánlóval már sokkal jobban meggyűlt a bajom. Mivel a karácsony általában is egy meghitt dolog, ráadásul a karácsonyi filmek és zenék szinte csöpögnek az érzelmektől, nagyon sok fejtörést okozott, hogy mit tegyek be a cikkbe, ami kevésbé „nyálas”. Próbáltam előzetes felmérést készíteni, megkérdeztem az osztálytársaimat, hogy ők mit néznek karácsonykor. Kár volt. Mindenféle választ kaptam, csak karácsonyi filmet nem. Akkor megkérdeztem, milyen zenét hallgatnak karácsonykor. Hasonló válaszokat kaptam, mint a filmnél, azzal a különbséggel, hogy közölték, ha megpróbálom a Last Christmast ajánlani, kinyírnak. Hát, nem őrültem meg, éppen elég nekem egész decemberben anyuval hallgatni, dehogy teszem be a suliújságba! Mindegy, végül mára sikerült összeraknom az ajánlókat, bár nagy segítségemre volt Virág és Arnold. (Virággal választottuk ki az Aludj csak, én álmodom című Sandra Bullockfilmet, ami szerintem tökre jó, és Arnolddal a Trans-Siberian Orchestra Christmas Carol albumát, remélve, hogy a fiúk ezért megbocsátják a romkom filmajánlót.)  Egyébként is egész nap elég ideges voltam a suliújság miatt, ezt tetézte Kinga, aki borzalmasan felvágott a kész cikkével, és végig azt hangoztatta, hogy az övé biztos, hogy tökéletes lett. Az utolsó óra végén aztán lementünk a suliújság termébe. Timi, na meg a többi suliújságos már vártak ránk. Timi kinyújtotta a kezét (ezt azt jelenti, hogy adjuk oda az anyagokat), és gyorsan átfutotta őket.

– Arnold, sok! – nézett fel a kitépett spirál lapokból, aztán kapkodva tovább olvasta. Mikor végzett, gondterhelten felnézett. – De nagyon jó, úgyhogy maradhat. – Micsoda? Pont a duplája lett, ez nem ér! – hördült fel Kinga. – Erről nem nyitok vitát – rázta meg a fejét Timi, és már ki is nyitotta Kinga gondosan lefűzött cikkét. – Jó, mehet – biccentett. Amíg Timi az a-s Krisztián cikkét olvasta, láttam, hogy Kinga feje betorzult. Nem hiszem, hogy ő az a típusú ember, akinek elég, ha a munkáját egy sima „jó, mehet”-re minősítik. Az én ajánlóim voltak az utolsók, Timi villámgyorsan átfutott rajta. Ez egyébként mekkora szívás! Én napokat, délutánokat, órákat töltök a megírásával, és két perc alatt átfutva kap egy zöld vagy egy piros jelzést. De mindegy, mert Timi bólintott, közölte, hogy teljesen rendben van, ez így mehet is. Ezután közösen kiválasztottuk a címlapfotót és a magazinba kerülő képeket, Dani rengeteg anyagot hozott, úgyhogy ezzel el is ment az idő. Suliújság: 5/5 – megkönnyebbültem.  Cortez: 5/5* – angolon súgott egy mondatot, amikor a tanár felszólított.  Tesi: 5/5 – a bokasérülésem miatt még mindig felmentett vagyok. A lelátón olvastam.  Virág: 5/5 – villog az msn-ablak, rohanok. November 27., csütörtök Reggel apu kicsit korábban vitt minket suliba, mert nyolcra kellett átérnie Pestre, szóval Virággal már 7:25-kor a kapu előtt ácsorogtunk. Pár perc múlva Cortez és Ricsi sétált felénk. – Mit csináltok itt ilyen korán? – kérdezte Ricsi. – Kiraktak minket – mosolygott Virág. – Elaludtad a hajad? – húzta össze a szemöldökét Ricsi, mire Virág automatikusan a hajához kapott. – Nem, csak feltupíroztam. – Béna.

– A tiéd béna! Cortezzel szinte egyszerre nevettünk fel, mert ennél gyerekesebb párbeszédet már rég hallottunk. Mindenesetre szórakoztató volt. Nem sokkal később megérkezett Zsolti, és Dave apukájának a kocsija is begördült elénk. Csakhogy Dave-vel együtt a papája is kiszállt. – Jó reggelt! – köszöntünk, de Dave apukája a headsetjével beszélt. – Gyerekek – szólt végül hozzánk, bár elsőre nem tudtuk, hogy ez nekünk szól, csak tippeltük, hogy nem a telefonba mondja –, én is voltam diák. Ez rosszul kezdődött. Ha egy felnőtt úgy kezdi, hogy megérti, mert ő is volt… abból általában mindig leszidás lesz. – És a viccet is értem. Csak nem szeretem – folytatta. – Elnézést a telefonhívás miatt, az én voltam… – kezdte Zsolti, de Dávid apukája megrázta a fejét. – Kamasz fiam van, pár éjszakai hívás a minimum, amit el kell viselnem – vonta meg a vállát. – De könyörgöm, harminc adag gesztenyepüré? Ránk romlik! Gyerünk, segítsetek kiszedni a kocsiból, és vigyétek fel a terembe – tapsolt kettőt, mire mindannyian a kocsihoz léptünk. Az aulába lépve Máday teljesen elképedt, ahogyan a csomagokat cipeltük. – Pósa, mi ez az egész? – kérdezte, a vonalzójával a műanyag dobozos édesség felé bökve. – Öhm – köhintett Ricsi. – Meglepetés. – Miféle? – Zsáknak. – Hogyan? – Jacques, a francia osztálytársunk – vettem át a szót, bár nem értettem, mire megy ki. – Mi van vele? – ráncolta a szemöldökét az ig. helyettes. Nem csodálkozom rajta. – Zsáknak készítettük. Meg az osztálynak. Az osztálynak meglepetés – hebegett Zsolti.

– Nem értem. Virág, Renáta! Magyarázatot! Virág elbújt a haja mögé, úgyhogy nekem kellett improvizálnom. Azt mégsem mondhattam, hogy a srácok éjszakai telefonhívásokkal és egymáshoz rendelgetéssel töltik az idejüket. – Igazgatóhelyettes asszony, egy páran tegnap délután édességet készítettünk, és kicsit sok lett. Hogy ne vesszen kárba, inkább behoztuk – füllentettem. – Talán konyhakultúra-szakkörösök vagytok? – Nem, csak szerettünk volna, de lekéstük – vágtam rá szomorúan. – Ó! Nos, Monsieur Durand jövőre bizonyára bevesz titeket a szakkörbe, ha ilyen túlbuzgók vagytok. Nyomás – intett a vonalzójával a lépcsők felé, ami azt jelenti, hogy megúsztuk. A lépcsőn felfelé lépkedve aztán Zsolti belelkesedett. – Reni, ez óriási! Hogy kivágtad magad! Szuper volt. – Fogd be, Zsolti, ez már tényleg nem vicces. Ennyi gesztenyepürét odaküldeni hozzám! Apám tökre kiakadt, utálja a pazarlást! – rázta a fejét Dave. – Esküszöm, hogy ez nem én voltam! Na, erre mindannyian megálltunk és hátrafordultunk. Zsolti őszintén nézett ránk. Mi meg egymásra. – Ha nem te, akkor ki? – vonta fel a fél szemöldökét Dave. – Én nem – közölte Cortez. – Én sem – rázta a fejét Ricsi. Erre rám néztek. – Most vicceltek, ugye? Persze, hogy én sem! Virág unottan nézett körbe, róla senki nem feltételezné, úgyhogy passz. A teremben lepakoltuk az asztalra a dobozokat (mind a harminc adagot), és próbáltunk rájönni, hogy ki lehetett a tettes. Zsolti szerzett a büféből műanyag villákat, úgyhogy a padra felülve magunkhoz vettünk egy-egy dobozt, és evés közben tanakodtunk. Minden belépő osztálytársunk kapott egy adag gesztenyepürét, és a reakciójukból szerettük volna kideríteni, hogy ki lehetett. Egytől egyig mind megdöbbentek, még csak egy félmosolyt sem láttunk senki arcán. Érdekes.

– Szatmáry, tuti, hogy nem te voltál? – kérdezte Zsolti, amikor Kinga egyenes háttal leült a helyére, és felbontott egy dobozt. – Már az is meglepő, hogy gondolkodni próbálsz, de hogy pont nálam ragadsz le! Ez elég szánalmas. Ha jól tudom, a fél iskolát felébresztettétek a nevetséges éjszakai üzeneteitekkel, úgyhogy lehetne még pár tippetek. Mellesleg finom – vigyorgott erőltetetten, és folytatta az evést. Hát, komolyan nem tudtuk meg, hogy kitől van a desszert, viszont minden óra elején megkínáltuk a tanárokat, meg a szünetekben a többi diákot is, mert nem igazán akart elfogyni. Vladárt meg egyenesen megihlette a gesztenyepüré, ezért rajzon gesztenyét kellett festenünk. Az enyém nem lett túl jó, egy barna folton kívül nem sok mindent lehetett felismerni a rajzomon, de legalább nem jegyre ment. A gesztenyepüré eset: 5/5 – komolyan tippem sincs, hogy ki lehetett.  Cortez korrepetálása: 5/4 – sikerült egyedül elemeznie egy Balassi Bálint-verset. Igaz, hiányosan, de akkor is! Haladunk. Net: 5/3 – Az egyórás netkorlátozás alatt Arnolddal Honfoglalóztam, Virággal webkameráztam, Dáviddal és Zsoltival nyomoztam. Mindezt egyszerre.  Vacsora: 5/1 – Gesztenyés csirke. No comment. Egy életre elegem van a gesztenyéből. November 28., péntek Továbbra sincs meg, hogy ki rendelte a gesztenyepürét, viszont tipp annál több akadt. Reggel a suli előtt Dave, Cortez, Ricsi és Zsolti javában találgattak, amikor megérkeztünk. – Reni! Virág! Figyeljetek! – kezdte Dave, mire mindketten ránéztünk. – Mondom, figyeljetek – ismételte. Én továbbra is ugyanúgy néztem, Virág viszont kivett a kabátzsebéből egy kockás csatot, és félrecsatolta a haját, így már mindketten figyeltünk. – Megvannak a lehetséges gyanúsítottak.

– Igen? Kik azok? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel. –A hármas számú – vette át a szót Zsolti – Neményi. – Arnold? Arnold biztos nem – ráztam meg a fejem. – Pedig gyanús. Nem evett a gesztenyepüréből, nem felelt, amikor rákérdeztünk, hogy ő volt-e, ráadásul alibije sincs. – Nem, nem – mosolyogtam. – Azért nem evett belőle, mert nem akart, azért nem válaszolt, mert nem akart, és azért nincs alibije, mert nem akarja, hogy legyen. Arnold ilyen, őt hagyjátok – legyintettem. – Hát jó – vonta meg a vállát kicsit csalódottan Dávid, de aztán feldobódott, mert eszébe jutott, hogy még van két potenciális gyanúsított. – A kettes számú Dani a 12/a-ból… – Dani? A fotós? Ő hogy jött? – nevettem el magam. – Gesztenyefájuk van – bólintott magabiztosan Zsolti. – Szerintem nem ő volt. – Reni, lassan azt kell hinnem, hogy te voltál – töprengett Dave. – Miért? – Mert gyanúsan viselkedsz. Hangosan felnevettem, mire Zsolti közölte, hogy az első számú gyanúsítottjuk egy 1l/b-s lány, Gabi, akinek a szülei cukrászdát üzemeltetnek. Igaz, őt nem is ismerik, sőt, vele telefonon sem szórakoztak, de az elég gyanús, hogy cukrászdájuk van, így szerintük ő volt. Biztos, hogy nem normálisak.  Irodalmon Kardossal továbbmentünk az anyaggal, de óra vége előtt tíz perccel abbahagyta, és témát váltott. – Jó, aki a nevét hallja, az jövő hét péntekre házidolgozatot ír A fösvényből. Kinga jelentkezett, ezért Kardos felszólította. – Tanár úr, már nem azért, de régen túlmentünk Molière-en, év elején… – Akkor még egyszer – szakította félbe a tanár, mire Kinga azonnal elhallgatott. – Aki a nevét hallja, az jövő hét péntekre házidolgozatot ír A fösvényből. Aki nem hallja a nevét, az örül – közölte sokkal szigorúbban, majd elölről lapozni kezdte a naplót.

– Antai-Kelemen, Felmayer, Haraszti. Na igen. Akik a bukás és a kettes között állnak. Cortez, Dave és Robi. – De jó, jaj de jó! – csapta össze a tenyerét Virág, mire Kardos összevont szemöldökkel visszalapozott a naplóban. – Virág, éppen kettesre állsz, ha gondolod, te is beadhatnád, hogy javíts. – Hát jó, de nem olvastam – nézett nagyokat pislogva Virág, mire én inkább lesütöttem a szemem. Kardos is. – Ahogy gondolod. A többiek tehát jövő hét péntekre írják meg – csapta össze a naplót Kardos, és kiment. – Nem értem, most akkor én írjak, vagy ne? – forgolódott Virág, mire mosolyogva megráztam a fejem. Mivel Virágot az apukája elvitte a hétvégére, Arnolddal ketten sétáltunk haza. – Olvastam egy nagyon érdekes interjút egy argentin filozófussal – magyarázta. – Szerinted mennyi idő alatt lehet megtanulni gördeszkázni? – kérdeztem hirtelen, mert bár szerettem volna figyelni rá, az agyam teljesen másfelé járt. – Ez az argentin filozófusról jutott eszedbe? –Jaj, bocs. Figyeltem, tényleg, csak közben jár az agyam – néztem rá bocsánatkérően. – Semmi gond. Majd átküldöm e-mailben. Szóval. Gördeszka. Nem értek hozzá. De egy biztos. Nem támogatom. – Miért nem? – Mert ha valakinek úgy nem vagy érdekes, ahogy vagy, akkor máshogy se legyél. – Nem, nem erről van szó – ráztam meg a fejem automatikusan. – Reni, képes lennél nevetségessé tenni magad, csak hogy imponálj valakinek? – Attól függ. Mennyire nevetségessé? – mosolyodtam el. – Te egy gördeszkán? – kérdezett vissza. Jó, ebben igaza van. De akkor is. Elhatároztam, megtanulok gördeszkázni, Cortez belém szeret, és minden jó lesz. Illetve így képzelem.

– Mindegy, hagyjuk – legyintettem. – Szerintem is – bólintott Arnold. – Viszont – jutott hirtelen eszébe – adok két filmet, nézd meg. – Miről? Gördeszka? – Majdnem. Beatles. – Ez nem ér! Virág nincs itt, hogy közbeszóljon. Ez befolyásolás a vitátokban! – nevettem el magam. – Most őszintén! Hány videót mutatott neked, amiről én nem is tudok? – Oké – gondoltam végig. – Milyen filmek? Arnold délután áthozta a két filmet, hogy ha van kedvem és unatkozom, nézzem meg. Ő már milliószor látta mindkettőt, úgyhogy otthagyta nálam, hogy maradhat, amíg akarom. Először úgy gondoltam, hogy tényleg ráérek megnézni, csak hát az este hosszú volt, én unatkoztam, apu pedig filmezni akart, és eldöntöttem, inkább a Beatles, mint esetleg Jet Li. Úgyhogy vacsora után apuval filmeztünk (és titokban pótvacsoráztunk, csokis gofrit ). Beatles – Egy nehéz nap éjszakája: 5/5 – eredetileg Jet Li-től akartam megkímélni magam, aztán a másik filmet már magamtól tettem be, mert ez nagyon tetszett. Beatles Help! – 5/5* – Virág ki fog nyírni, de ez az egyik legklasszabb film, amit valaha láttam.  Ofőóra: 5/3 – Az ofő elmondta, hogy jövő héten végig karácsonyi díszítés lesz a Szent Johannában. Cortez: 5/4 – a beadandója miatt tuti, hogy sokszor ír majd msn-en.  December 1., hétfő Virág elég bután nézett, amikor bevallottam, hogy a Beatlesfilmek tetszettek. Pedig azt hozzá sem tettem, hogy szombaton

még egyszer megnéztem a Help.'-et, és vasárnap végig Beatlesdalokat hallgattam a YouTube-on. – Olyan, mint a Rocktábor? – kérdezte sokadszorra, miközben a suli lépcsőjén gyalogoltunk fel. – Nem. – Akkor milyen? – Hát olyan. Nem is tudom. Beatles-es. A beszélgetésünk itt félbeszakadt, ugyanis az aulában Mariah Carey karácsonyi dala fogadta az érkezőket. Virág totál ledöbbenve nézett, még a haját is kifésülte a szeméből. – Ez meg mi? – hőkölt hátra. – Ez? – kérdeztem vissza mosolyogva. – Az idei év első karácsonyi dala. De ne aggódj. Ennél csak rosszabb lesz. És persze igazam volt. A Szent Johannában tombol a karácsonyi hangulat, nemcsak a sulirádióból üvölt minden szünetben valami tipikus karácsonyi szám, hanem például a büfében is karácsonyfás szalvéta jár minden sütihez és szendvicshez, ráadásul a tipikus fehér műanyag poharak helyett hóemberesben adják a forrócsokit és a teát.  Ez egyébként tök jópofa dolog, a diákok többségének jókedve van tőle, meg olyan hangulatos az egész. Persze van, akinek nem tetszik. Arnold késve érkezett duplaangolra, beszélt pár szót Mr. O’Realyvel, amiből semmit nem értettünk, aztán levágta magát mellém. – A tizenkettedikesek fenyőágakat aggatnak a bejárati ajtóra – közölte, miközben elővette a könyvét, és fellapozta. (Nem az angolt, hanem Anne Rice-tól az Interjú a Vámpírralt.) – Aha, karácsonyi díszítés hét van – bólintottam. – Óriási – nézett unottan a plafon felé. – Megnézted a filmeket? – Többször is. – Komolyan? – Aha. – Ezek szerint tetszettek. – Nagyon. És a zenék hihetetlenül jók. – Miss Rentai! – szólított fel Mr. O’Realy, és felvont szemöldökkel, kissé feltápászkodva a tanári asztaltól nézett rám.

Mivel Arnold sem hallotta a kérdést (merthogy velem beszélt), kérdőn néztem Virágra. Ő éppen egy jegyzetfüzetbe rajzolgatott manga figurákat, szóval nem tudott segíteni. A tanár ismét felszólított, én pedig totál bénán néztem magam elé. – Khm – kezdtem, hátha így tudom húzni az időt. Aztán nagyon halkan meghallottam a választ magam mögül. Hangosan megismételtem, szerintem fájdalmasan rémes kiejtéssel, de Mr. O’Realy biccentett, és a következő kérdést a vadul jelentkező Kingának tette fel. Féloldalasan hátrafordultam. – Köszi – suttogtam Corteznek, aki csak bólintott, aztán tovább nyomkodta a telefonját. Visszafojtott mosollyal fordultam vissza, Virág pedig hasonló vigyorral nézett fel a rajzából. Ez olyan lányos „összemosolygás”, Arnold hiába nézett minket, ő ezt úgysem érti. Kicsengetéskor a stúdiósok folytatták a karácsonyi dalok játszását, mi pedig forrócsokival mentünk az udvarra. – Tom Cruise-ról olvasol könyvet? – csodálkozott Virág, amikor meglátta Arnold kezében az Interjú a vámpírralt. – Nem. – De ő van a borítón! – vitatkozott Virág. – Mert játszott a filmben. – Milyen filmben? – pislogott Virág, Arnold pedig segítségkérően fordult hozzám. Végül is szünet végére sikerült elmagyaráznom Virágnak, hogy a könyvből készült egy film, amiben játszott Tom Cruise, ezért ennek a kiadásnak a borítójára ő került. Az utolsó óra után a suliboxomba pakoltam, amikor valaki szólított. Megperdültem a tengelyem körül, és azzal a lendülettel be is vágtam a szekrényajtót, nehogy Cortez meglássa a beleragasztott képeket. – Reni a korrepetálással kapcsolatban… – Lemondod? – szóltam közbe rémülten. – Nem, csak van ez a Fösvény-beadandó. – Igen?

– Kéne segítség. – Persze, szívesen – bólogattam elvörösödve. Megbeszéltük, hogy megpróbálja megírni egyedül, és akkor holnap foci után átjön, és leellenőrzöm. Sajna rohannom kellett olvasókörre, úgyhogy körülbelül ennyit beszéltünk, de azért ez is klassz! Elvégre a héten kétszer is korrepetálom.  Feldobódva értem haza, eleve jókedvem volt a suli karácsonyi hangulatától meg Cortez pótkorrepetálásától meg a matek ötösömtől (órai munkára kaptam), aztán jól lelombozódtam, mert otthon anyuékat pakolás közben találtam. – Megyünk valahová? – kérdeztem a félig bepakolt bőröndre meredve. – Csak apád. Elfelejtetted? – nézett anyu kérdőn. Jaj. Na igen. Rémlik, hogy említettek valami üzleti utat, de teljesen kiment a fejemből, úgyhogy jól ledöbbentem. Segítettem pakolni, ami végül is annyit jelent, hogy apuval tébláboltunk anyu körül, aki ténylegesen pakolt, és közben elmeséltem a Szent Johannás karácsonyi díszítő hetet. – Reni, én is pont erre gondoltam! – szólt közbe anyu. – Úgyis ketten leszünk, egy egész hetünk van feldíszíteni a házat, zenét hallgatunk, díszítünk, készülődünk… Anya lelkesen tervezte a „csak lányok” hetünket, apu pedig őszinte sajnálattal nézett rám. Ez nem ér, majdnem minden évben kimarad belőle! Én meg hallgathatom a Last Christmast a nyakamba aggatott füzérekkel. Óriási. Karácsonyi díszítő hét: 5/5 – hangulatos és jópofa elfoglaltság. Apu elmegy egy hétre: 5/1 – marad anyu, én és George Michael. Olvasókör: 5/5 – Hemingway műveiről beszéltünk. Decemberi suliújság: 5/5 – nagyon klassz lett, egy csomóan gratuláltak az ajánlóimhoz.  Cortez: 5/5 – őrülten menő a belebújós snowboard dzsekije.

December 2., kedd Apuért hajnali ötre jött a taxi, de felkeltem, hogy elköszönjek tőle. Ezután bőven maradt időm suli előtt, úgyhogy az étkezőasztalnál ülve hallgattam anyut és a terveit arról, hogy milyen klassz „lányos hetünk” lesz a házdíszítéssel meg a sok mókával. Közben hárompercenként megszakította a beszélgetésünket a mobilja, ugyanis hófelhőket észleltek, úgyhogy el is kellett rohannia. Egyedül vártam Virágot a kapunk előtt. – Gyalog megyünk – köszöntem, mire felnézett a szemébe húzott Mikulás-sapka alól. – Apukád? – Egyhetes üzleti konferencián. – Anyukád? – Hófelhőket kerget. Virág egyáltalán nem lepődött meg a kijelentésemen, csak biccentett, és már el is indultunk lefelé a dombon. Közben megbeszéltünk mindent, ami tegnap este óta történt velünk. Vagyis semmi, de általában a semmiről is jókat tudunk beszélni. Ma a tizenegyedikesek díszítettek, karácsonyi fényfüzéreket raktak a folyosókra, és kiállították a rajszakkörösök téli festményeit. Virág képe a lépcsőfordulóba került, a létező legjobb helyre (nem csoda, az övé sikerült a legszebbre). Duplafrancián Monsieur Durand feleltetéssel kezdett, Jacques, Robi és Arnold is sorra került. Mindhárman ötöst kaptak, azonban Arnold felelete igencsak meglepte a tanárt, és igazából minket is. Jó, azt tudtuk, hogy jól beszél meg nagyon tud, hiszen kitűnő, de hogy milyen szinten, az eddig elkerülte a figyelmünket. Óra végén a tanár oda is hívta, és váltottak pár szót. Amikor az udvaron megkérdeztem, hogy miről beszéltek, Arnold a tőle megszokott közömbösséggel válaszolt. – Franciaversenyre küld. – Arnold, ez nagyszerű! – lelkesedtem, mert eddig senkit nem kért fel Monsieur Durand. – Majd meglátjuk – bólintott.

Hát ez igazán rá vall, egyáltalán nem dobta fel, sőt meg sem lepődött rajta, pedig az osztályból mindenki baromi jó franciából, csak annyi a különbség, hogy Arnold olyan kifejezéseket és mondatokat ismer, ami nem kilencedikes szint. Sőt! Jacques szerint Arnold olyan választékosan és szépen használja a nyelvet, ahogyan még ő sem szokta. Azért szerintem ez nem semmi. Otthon anyu izgatottan várt, a nappaliban egy rakás szatyor hevert, a legtöbből zöld ágak lógtak ki. – Mit szólsz? – Mi ez a sok cucc? – tekertem le a Szent Johannás sálam magamról. – A költözéskor elkeveredtek a díszek, úgyhogy vettem újat. – A garázsban vannak a régi dobozok – jelentettem ki, mire anyu csalódottan csípőre tette a kezét. – Akkor most mit csináljunk ennyi girlanddal? Ez jó kérdés. Mondtam anyunak, hogy szívesen segítek díszíteni, de Cortez jön korrepetálásra. – Persze, tudom, akkor majd kint teszem fel a kültéri égősort, hogy ne zavarjam a tanulást. Igen. Anyu ezt ígérte, és persze nem így lett. Cortez fél hatra jött, akkor még csak ott tartottunk, hogy a korlátra feltekertük a girlandokat, meg az ablakokra a karácsonyi égőket. Ja, és akkorra már körülbelül négymilliószor hallgattuk meg a Last Christmast, és ránk is sötétedett. – Szia, gyere be – kiáltottam az ajtóban álló Cortezre, aki kissé megdöbbent. Eleve George Michael csodás hangjától, ami tízezer decibellel üvöltött, na meg az ábrázatom sem volt túl bizalomgerjesztő, a pulcsim és hajam tele volt fenyőtűvel. – Biztos nem zavarok? – kérdezte, és szerintem titokban imádkozott, hogy azt mondjam, majd máskor tanulunk. – Nem, dehogy. Gyere – nyitottam ki teljesen az ajtót. Cortez kelletlenül bejött, átlépett néhány girlandot (amik a földön hevertek), és rálépett egy szarvas díszre (ami szintén a földön volt). – Bocs – emelte fel a letört fejű kis kerámiaszarvast.

– Nem gond, úgyis ronda volt – vontam meg a vállam. Még tavaly hozta apu egyik kollégája, és mindenki utálta, mert ronda. Csak szívességet tett azzal, hogy rálépett. Cortez leült az étkezőasztalhoz, és totál meghökkent arcot vágott. Egyrészt, mert még mindig üvöltött a Wham, másrészt, mert anyu egy létrával a kezében sétált el mellette. – Szervusz, Cortez! – köszöntötte. Cortez visszaköszönt, és lehet, hogy a riadt tekintete miatt, de anyu úgy érezte, hogy magyarázattal tartozik. Jaj. – Tudod, Reni apukája elutazott, és ilyenkor szoktuk feldíszíteni a házat. Amolyan lányos program ez, zenélünk, díszítgetünk és sütünk – mosolygott, aztán a homlokához kapott. – Te jó ég, a süti! – és már ki is rohant a konyhába. Kissé zavartan néztem Cortezre. – Akkor kezdhetjük? – kérdeztem összeszorított fogakkal. Mondott valamit, amit nem hallottam, mert George Michael kieresztette a hangját. – Hogy? – Mondom, elhoztam a vázlatot! – kiáltotta. – Oké! – bólintottam. Elolvastam Cortez fél (!!!) oldalas firkálmányát A fösvényről, és az első gondolatom az volt, hogy ezer százalék, hogy nem olvasta. A második gondolatom pedig az volt, hogy már nem is fogja, mert anyu szénné égett muffinnal kínálta. Cortez illedelmesen elvett egyet a felé tartott tálról. – Köszönöm. – Gyerekek, kikapcsolom a zenét, tanuljatok nyugodtan. Én kimegyek a kertbe! Végre! George Michael elhallgatott. Elképesztően jólesett a hirtelen beállt csend. Újra felemeltem a kitépett füzetlapot, és elolvastam, közben pedig hallottam, hogy becsapódik a bejárati ajtó. Azonnal kikaptam Cortez kezéből a feketére égett mogyorós muffint. – Meg ne edd! – ráztam a fejem, mire elmosolyodott. Mosolygott! Hűű.  – Na jó. Olvastad A fösvényt?– kérdeztem. – Nem. Miért?

– Mert ez nagyon összecsapott, ráadásul inkább Molière életéről szól, A fösvényt csak megemlítetted benne. – Nem én. – Hogy érted? – csodálkoztam. – A netről szedtem. – Jaj – szörnyedtem el. Ha van, amitől Kardos a falra mászik, az a plágium. De mit tehettem volna, amikor Cortez a mélykék szemével meredt rám. Természetesen, amit mindenki más tett volna a helyemben. – Megoldjuk – bólintottam végül. Felajánlottam, hogy amennyiben ad nekem pár használható saját (!) mondatot, akkor átírom neki, és beadja azt. Miközben ezt egyeztettük (merthogy még azt a pár saját mondatot sem szándékozott megírni), anyu visszajött. – Nem szívesen zavarok – kezdte, mire mindketten felnéztünk –, de nem boldogulok a kültéri égősorral. Én akartam mondani, hogy valószínűleg azért, mert odakint besötétedett, de Cortez már fel is állt. Döbbenten néztem rá. – De A fösvény… – hebegtem, aztán, miután kimentek, gyorsan felkaptam a dzsekim, és utánuk indultam. A kerti pagodánál értem be őket. – Na, most az a helyzet, hogy nem jól csináltam, a szögbelövővel feltettem a füzért, mielőtt kipróbáltam volna. És nem ég – magyarázta anyu. – Talán kiégett az egyik – vonta meg a vállát Cortez. – Igen, ez elképzelhető. Megyek, kihozom a pótégőt, hátha megtaláljuk, melyik a rossz. Anyu otthagyott minket a kertben, Cortez pedig próbaszerűén megtekergette az első égőket. Rém kellemetlen volt. Átjön tanulni, erre befogjuk munkára. Mit gondolhat? Jaj. – Figyelj, nyugodtan mehetsz, ha akarsz, majd msn-en átbeszéljük a beadandót. Úgy csinált, mintha nem is hallaná, vagy nem is hallotta, mert teljesen lefoglalta az égők tekergetése. Én közben a karomat dörzsöltem, mert kezdtem igazán fázni. A következő pillanatban a

kerti pagoda köré húzott égősorok felvillantak, és a homályosan megvilágított kertben hirtelen éles fény gyúlt. – Hű – léptem hátrébb, hogy ne vakítson annyira. – Nahát! – sietett felénk anyu, a kezében tartva a pótégőt. – Csak nem volt rendesen betekerve az egyik – vonta meg a vállát Cortez. – Erre nem is gondoltam – nézte anyu hunyorogva a kivilágított pagodát. Mellesleg olyan erős égők vannak a fényfüzérben, hogy az űrből is látszik, de mindegy. Anyu teljesen odavolt, hogy mennyire szépen világít, meg minden, én meg kihasználtam az alkalmat, és Cortezhez fordultam. – Most jön a világító Télapó a szánon, a szarvasokkal – susogtam. – Gyerekek – fordult felénk anyu. – Ki kéne hozni a garázsból a világító kerti Télapót. Szegény Cortez! Anyu kihozatta vele a garázsból a nyomi Télapót, meg a szarvasokat is. Nem tudom, mért jó, ha úgy néz ki a kertünk, mintha Disneyland rossz utánzata lenne, de tökmindegy. Cortez segített felállítani a karácsonyi kerti díszeket, aztán fél nyolc körül elment. Hát, ennyit A fösvényről. Persze a házdíszítéssel nem lettünk kész, de van még időnk. Virág az msn-en várt, gyorsan elmesélte, hogy elaludt, miközben Gábor a matekot magyarázta neki, aztán rátértünk a „Cortez segített a fényfüzérrel” esetre. Virág szerint ez igazán biztató. Nem is tudom. Cortezzel állni a kivilágított pagoda alatt: 5/3 – egy romantikus filmben azért nem így alakult volna.  A kertünk: 5/3 – oké, van világító rénszarvas, világító Télapó, világító szán, de mit keres ott egy világító törpe? Egyáltalán honnan szedte anyu? És mi köze a karácsonyhoz? Apu: 5/5 – webkameráztunk este.  A fösvény: 5/2 – fogalmam sincs, Cortez hogy fogja megírni. Last Christmas: 5/1 – december 2-ára rosszul vagyok tőle, pedig még csak most lesz szezonja. Jaj. 

December 4., csütörtök Úgy látszik, ez egy ilyen díszítős hét. Ma a kilencedikeseken volt a sor, hogy feldíszítsék az udvart. Először fura volt, hogy a suli előtt nem állnak ott Cortezék, ahogy szoktak, de amint beléptünk az aulába, rájöttünk, hogy miért. Máday azonnal eligazított minket, hogy menjünk a gondnokhoz, kérjünk kültéri égőket, és a becsöngetésig díszítsünk. Az udvarra kiérve aztán találkoztunk az osztálytársainkkal, de nem tűntek túl lelkesnek, Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti az árkádok alatt ácsorogtak, és nézték, ahogyan Jacques és Gábor felaggatja az égőket. – Sziasztok – köszöntünk Virággal, és odaálltunk a fiúkhoz. Összesen fél mondatot beszélhettünk, mert Kinga kirontott az udvarra, a nyomában Robi és Andris loholt, egy hatalmas létrát cipelve. – Tegyétek oda, és ezeket rakjátok fel! – utasította Kinga, aztán meglátott minket. – Renáta, Virág! A kültéri égők a fákra mennek, kezdjétek! Ezután, hogy még inkább sürgessen minket, tapsolt párat. Őszintén nem tudom, miért érzi úgy, hogy mindent ő irányít, de Kingával szembeszállni maga az öngyilkosság, úgyhogy csináltuk, amit mond, mert nem volt kedvünk belemenni egy hosszú, fárasztó és esélytelen vitába. – Nehezetekre esne megmozdulni? Van még tizennyolc percünk a becsengetésig, ha addig elkészülünk, akkor a többi szünetben már nem kell ezzel foglalkozni! Gyerünk, mozgás – förmedt rá az árkádok alatt álló Ricsiékre, akiknek persze eszükben sem volt hallgatni rá. Andris odahozott nekünk egy kisebb létrát, amire Virág felmászott, és feldobta a kültéri égősort a fára, én pedig tartottam, nehogy lezuhanjon. Közben az a-sok is kiszállingóztak az udvarra, valamennyien kedvetlenül cipeltek valami díszt, és követték Kinga utasításait, aki természetesen őket is elirányította. Való igaz, hogy Kinga néha kibírhatatlan, viszont ma igaza volt, az első óra előtt feltettünk minden díszt az udvarra, úgyhogy a többi szünetünk

szabad lett. Becsengetéskor Máday kijött, hogy bezavarjon minket órára, és még ő is elcsodálkozott azon, hogy kész lettünk. – Ez igen – bólintott fagyos elismeréssel az arcán, miután lecsekkolta, hogy minden a helyére került. Az udvaron lévő fákat aprón világító égősorba tekertük, az árkádok boltíve mentén girlandok és további égősorok húzódtak, szóval igazán karácsonyi hangulat lett. Kinga magabiztosan ecsetelte, hogy az ő irányítása alatt lettünk készen ilyen gyorsan, és még méltatta volna magát, de Máday félbeszakította azzal, hogy „ez mind nagyszerű, de azonnal menjünk órára”. A rajz előtti szünetben forró csokival a kezünkben sétáltunk ki az udvarra, miközben a sulirádió a Reszkessetek, betörők! filmzenéjét játszotta. – Milyen a könyv? – kérdeztem Arnoldot, aki szokása szerint olvasott. – Jó. Érdekes, de jó. Anne Rice nagyon sajátosan képzeli el a vámpírokat, a karakterei mélyek, és igen sokat vívódnak. Egészen nyomasztóan és elgondolkodtatóan írja le az örök kárhozatra ítélt szereplőket – felelte. – Akkor biztos jó – mosolyodtam el a kimerítő választ hallva. Még váltottunk pár szót a könyvekről (elmondtam, hogy hol tartok az Anne Shirleyben, meg hogy tetszik, mert kedves történet), aztán becsöngettek. Nem tudom, valamiért rajz előtt sosem vagyok túl nyugodt. Vajon miért? Vladár becsapta maga mögött az ajtót, mire a teremben csend lett. Még Robi és Andris is abbahagyták a beszélgetést, pedig vitatkoztak valami olyasmin, hogy Robi ellopta Andris egyik karakterének a személyiségét (valami számítógépes játék), ezért most már nem ér semmit a karakter, mert legyőzhető. Őszintén, fogalmam sincs miről beszéltek. – A mai órán téli tájképet rajzolunk – kezdte Vladár. Jaj ne! Oké, a feladat rém egyszerűnek tűnt, rajzoljunk le egy havas tájat. Aha. A többiek neki is estek, egyedül én bámultam úgy, mintha nem érteném. Aztán mivel összetalálkozott a tekintetem Vladáréval, gyorsan lehajtottam a fejem, és rajzolni kezdtem.

Óra végén Kinga (önként jelentkezett) összeszedte a rajzokat, és kivitte a tanári asztalra. Vladár egymás alá rakosgatva nézte végig őket, csak néhány alkalommal mutatta fel a kezében tartott rajzlapot. – Virág! – mutatta fel Virág hóviharos, dőlt fenyőfás, kiállításra való képét. – Ez rendkívül jól sikerült, kifogástalan. Virág mosolyogva megigazította a haját, és tovább firkálgatott a füzetébe. – Kinga, bár a rajzod pontos és precíz, a fázó lovak ábrázolása pedig tökéletes, azért örülnék, ha néha más témát is választanál, mert szeptember óta csak lovakat láttam tőled – közölte Vladár. – Már elnézést – háborgott azonnal Kinga. – A feladat egy téli kép volt. Az istállóban álló lovak a téli hóesésben szerintem megfelelő. – Nem azt mondtam, hogy nem megfelelő. Azt mondtam, eddig csak lovakat rajzoltál. – Mert szeretem a lovakat! – Mert ő egy ló – kiabálta be Zsolti, mire mindenki felnevetett. – Befognád? – fordult hátra Kinga dühösen. – Tehát úgy gondolom, hogy teljesítettem a feladatot. – Kinga – sütötte le a szemét Vladár, és láttam, hogy már bánja, hogy belekezdett. – A rajzod jó. Ennyi – legyintett, és gyorsan továbbment. – Név nélküli? – mutatta fel. Cortez hanyagul fellóbálta a kezét, bár nem kellett volna. Arról a képről üvöltött, hogy az övé. Tökéletes, hófelhőkkel ábrázolt égbolt, alatta egy metropolisz utcája, a járdát, telefonfülkét, vezetékeket belepte a hó. – Cortez – rázta meg a fejét Vladár –, gondold át a rajzversenyt. Komolyan mondom. Aztán a következő kép alá tette a rajzot. És gúnyosan elvigyorodott. Na, az csak az én rajzom lehet. – Renáta – mutatta fel a rajzot, mire mindenki felröhögött. – Pontosan mi ez? – Egy téli táj – válaszoltam.

– Sejtettem, mivel ez volt a feladat. De mit ábrázol? Mi ez a sok pötty? – Hóesés. – És ez a folt? – Egy erdő. – Értem. Tehát akkor mindenkinek világos, mit ábrázol a kép? A többiek bólogattak meg igeneztek, úgyhogy szerencsére továbbmentünk, így csak enyhén alázott. Hurrá. Még Arnold képére tért ki Vladár, vagyis inkább arra, hogy a rajzán látható befagyott tó jege miért repedezik. Ebbe kár volt belemennie, mert Arnold a globális felmelegedéstől kezdve a repedések szimbolikus ábrázolásán át mindenről beszélt, és közben ki is csöngettek. Az udvaron felkapcsolt karácsonyi világítás meg a sulirádióból szóló karácsonyi zene, na meg a forró csoki illata igazi karácsonyi érzést váltott ki belőlünk, olyan meghitt volt és hangulatos, ráadásul a hófehér égbolt néhány szürke felhője egyértelműen havazást ígért. Legalábbis nekem, merthogy meteorológiai befolyásoltság alatt állok, ilyeneket illik tudnom. És ezt jól láttam, ugyanis a duplamatek első óráján esni kezdett a hó, először hatalmas, lassan szálló pelyhekben, aztán sűrűbben, végül pedig már szakadt. Kicsöngetés után mindenki rohant ki a szabadba. Az udvart vastagon befedte a hó, minden fehér volt, a sűrűn szálló pelyhek pedig szünet nélkül hullottak az égből. A szám elé tekertem a sálam, és felvettem a kesztyűm, úgy sétáltam ki az árkádok alól, a következő pillanatban pedig Ricsi dobott meg a tél első hógolyójával. Lesöpörtem vizes hajamról a havat, és gondoltam, akkor hógolyózzunk. Végül is mindenki beszállt a csatába, egyedül Arnold olvasott az árkád alatt állva (ő nem rajong a hógolyózásért), mindenki más hülyült a hóban. Utolsó óránk irodalom volt, még akkor is szakadt a hó, az osztály pedig teljesen fel volt dobódva. A radiátoron egy csomó kesztyű, sál meg egy pulcsi is száradt (Virágé, mert angyalkát csinált, ezért belefeküdt a hóba, és csuromvizes lett). Kardos

bevágta maga mögött az ajtót, ledobta a naplót az asztalra, és ügyet sem vetve a kinti havazásra, az osztályhoz fordult: – „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” – kezdte, mire már félig felemeltem a kezem. Kardossal találkozott a tekintetünk, finoman biccentett, jelezve, hogy tudja, hogy tudom, aztán folytatta. – Reni, Kinga és Arnold kivételével a többiek véleményére vagyok kíváncsi. Kissé lejjebb csúsztam a széken, és némán figyeltem, hogy ki mit mond. Kardos megismételte az idézetet, aztán felszólította Dávidot. – Öhm – vakarta meg az állát Dave. – A pótvizsgaterem ajtaja feletti kiírás? – tippelt, mire hangosan felnevettünk. – Nem Felmayer, ez nem talált, de úgy érzem, azt a kiírást is lesz alkalmad olvasgatni – rázta meg a fejét Kardos, és a jelentkező Andrishoz fordult. – Az egyik stratégiai játék ezzel az idézettel kezdődik – mondta. – Hülye, az nem ez. Az teljesen más szöveg – vágott közbe Robi. – Mondom, hogy ez az! – De nem! Kardos maga előtt összefont karral hallgatta a két kocka vitáját, végül megelégelte. – Elég! Erre Robi és Andris rögtön elhallgattak, de szúrós szemekkel néztek egymásra. Úgy érzem, ez a vita még folytatódik. Kardos, mivel senki nem tudta a választ, kinyittatta a könyvet és a szöveggyűjteményt Dante Isteni színjátékánál, és belekezdett az anyagba. Én, mondjuk, élveztem, de a többiek fellélegeztek a kicsengetéskor. A sűrű hóesésben indultam haza, Virág nem tartott velem, mert jött érte az apukája, hogy elmenjenek fenyőfát venni. – Elvált szülők, két karácsony, két fa – magyarázta szomorúan, miközben kinyitotta a kocsiajtót.

Anyu üzent, hogy a havazás miatt megbénult a közlekedés, és millió helyre hívták, hogy mondja meg, meddig tart a hóesés. Úgyhogy hazaérve megcsináltam magamnak egy mirelit pizzát, és a babzsák fotelemben ülve olvastam, amikor csipogott a telefonom. Cortez üzent, hogy menjek fel msn-re. Tökre izgatottan kapcsoltam be a gépem, de aztán hamar lelombozódtam. Bemásolom. Cortez üzenete: Szia, figyelj, átküldöm, amit írtam a Fösvényről. Reni üzente: Szia. Jó, mindjárt elolvasom. Cortez üzenete: Oké, akkor ma nem megyek korepre. Reni üzenete: Nem úgy volt, hogy együtt írjuk át? Cortez üzenete: Nem fontos. Jó lesz ez így. Csodálkozva elfogadtam a fájlt, és amíg megnyitottam, egy új ablak villant be. Ricsi üzenete: Ren, te is jössz szánkózni? Lol, ez poén lesz. Reni üzenete: Milyen szánkózás? Ricsi üzenete: Tudod. Hón sikló szerkezet, szánkó… Reni üzenete: Tudom, mi az a szánkó. És nem hón, hanem havon… Ricsi üzenete: Tökmind1. Jössz? Megyünk páran. Reni üzenete: Nem, én nem tudok menni, de jó szórakozást. Elköszöntem Ricsitől, aztán elolvastam Cortez hatmondatos dolgozatát A fösvényről. Sehogy nem tetszett, egyszerűen értelmetlen volt és összecsapott. De mit tehettem volna? Miért szívassam korrepetálással, amikor a barátaival szánkózhatna? Hjajj. Visszaírtam, bemásolom. Reni üzenete: Ez tök jó. Cortez üzenete: Tényleg? Reni üzenete: Aha. Jó szánkózást. Szia. Cortez üzenete: Kösz, szia. Kivettem a nyomtatóból a lapot, és még egyszer elolvastam. Kétségtelen, három percet, ha foglalkozott vele. De nem hagyhatom, hogy azért egyest kapjon, mert éppen jobban érdekli a hóesés, mint A fösvény. Mire anyu hazaért, kész lettem a

„lebutított, minimális szókinccsel megírt” dolgozattal, plusz meghallgattam Virág élménybeszámolóját a fenyővásárlásról, és még Kinga is lefárasztott telefonon, lediktálta, hogy az osztályterem díszítéshez milyen kellékeket vigyek. Elegem van. Hóesés: 5/3 – eleinte poén volt, de most már elállhatna. Szánkózás: 5/1 – sajna nem tudtam elmenni, mert aput vártam webkamerán, na meg Cortez dogáját írtam. Apu: 5/5 – webkameráztunk, azért most már hiányzik.  Közösségi portál: 5/4 – egy ideje nem voltam, ma megnéztem, negyvenkét bejelölésem volt, Szent Johannás diákok, a felsőbb évfolyamokból. Hú, mennyi barátom lett hirtelen!  December 5., péntek Reggel anyu szomorú volt, amiért tegnap egész délután egyedül voltam, úgyhogy megígérte, hogy a hétvégénk „igazán lányos lesz”. – Tessék, a maradék dísz, vidd be az iskolába – nyomott a kezembe két szatyrot, miközben kimentünk a házból. Virág a kapuban várakozott, az iskolatáskája dugig volt pakolva. – Kinga téged is hívott? – kérdeztem mosolyogva, gondolva, a táskájában tuti díszek vannak. – Ne is mondd. Éppen apuval választottunk műfenyőt, erre tizenöt percen keresztül hadart a telóban, hogy mit vigyek mára – rázta a fejét. – Műfenyőtök lesz? – kérdezte anyu, miközben beszálltunk a kocsiba. – Csak apu lakásában. Komolyan veszi, hogy emós vagyok, úgyhogy fekete fát vettünk. – Az elég bizarr, nem? – csodálkoztam. – Nekem mindegy – vonta meg a vállát szomorúan, és az arcába fésülte a haját.

Anyu a visszapillantóból látta, hogy Virág befordult, úgyhogy felajánlotta, ha nincs más programja hétvégére, akkor csatlakozzon hozzánk. Mondtam neki, hogy semmi extra, csak filmet nézünk, meg sütünk palacsintát, megnézzük a karácsonyi vásárt, meg ilyen lányos dolgok, Virág pedig teljesen felvidult az ötlettől, és azt mondta, ha nem zavar, akkor szívesen csatlakozik. Kingával pont egy időben értünk a suli elé. – Díszek? – kérdezte köszönés nélkül. Meglóbáltam a kezemben tartott szatyrokat, Virág a táskáját, Ricsi egy égősort rángatott elő, Cortez pedig egy fagyöngyöt. Kinga elégedetten bólintott, aztán Zsoltira förmedt. – Azt a kis harangot hoztad? Mégis mit kezdjek vele? Nyeljem le? – Jó lenne – vágta rá Zsolti, majd széttárt karral körbenézett. – Dave semmit nem hozott, mégis engem szúrsz le? – Ostoba! – nézett az ég felé Kinga. – Dave nem karácsonyozik, hanem hanukát tart. Honnan szerezzen karácsonyi díszt? – nézett unottan az ég felé, aztán felgyalogolt a lépcsőn. Mi mosolyogva néztük az értetlen Zsoltit. Ezen még elvoltak egy darabig (mármint azon, hogy Dave okosan kivédte a díszítés témát), aztán rátértek a tegnap esti szánkózásra, így végre megértettük, hogy Dávid álla miért van lehorzsolva. Az aulába lépve még mindig azon ment a szöveg, hogy Dave szerint Zsolti a „tetemes súlyával” lelökte a szánkóról, de Zsolti állítja, hogy nem ő tehet a gravitációról, meg ilyesmi. Cortez mögöttem jött, úgyhogy bevártam, és kinyitottam a táskám. – Figyelj – húztam félre. – Másold le szó szerint, az egészet. – Mi ez? – csodálkozott, miközben levette a sapkáját, és megborzolta a haját. Egy pillanatra elkalandoztam a látványon, aztán gyorsan észbe kaptam. – A fösvény. Próbáltam egyszerűen írni, az egyszerűbbnél is egyszerűbben. Van benne hat szóismétlés és négy helyesírási hiba, az egészet másold le, így hiteles lesz – suttogtam. Cortez félmosolyra húzta a száját, kikapta a kezemből, és beleolvasott. – Azt mondtad, hogy jó, amit írtam.

– Tudom. De ha megmondom, hogy rossz, akkor nem tudsz elmenni szánkózni, és akkor lemaradsz Dave horzsolásos sztorijáról – vonogattam a vállam zavartan. – Rendes vagy. Kösz – biccentett nevetve, és felment a lépcsőn. Hatalmasat sóhajtva néztem utána, majd felriadtam a bambulásból, mert egy Mikulás-jelmezes alak lépett elém. – Ho-ho-ho – mosolygott a műszakálla alatt. – Monsieur Borrel? – néztem csodálkozva az igazgatóra, és elfogadtam a kezembe nyomott szaloncukrot. Cortez francia kultúrán átmásolta az egész beadandó dolgozatot, miközben mi Monsieur Durand diktálását körmöltük. Arnolddal és Virággal szünetben az udvarra mentünk. – Láttátok a faliújságot? Lehet menni korizni a sulival – pislogott nagyokat Virág, miközben belekortyolt a forró csokiba. – Láttam. Szeretnél menni? – kérdeztem vissza. – Hát, a kiírás szerint minden péntek délután Korponay viszi korizni a diákokat, egészen január végéig, úgyhogy majd megnézhetnénk, milyen. – Jó ötlet. Arnold? – fordultam Arnold felé, de az óvatos mosolyából már tudtam a választ. – Oké, értettem – nevettem el magam. Kardos pontosan érkezett órára, és azonnal a beadandókat kérte. – Antai-Kelemen, Felmayer, Haraszti – nyitotta ki a naplót, mire Cortez és Dave feltápászkodtak, és kimentek az asztalhoz. – A fenébe – szólt a helyén ülő Robi. Ebből világossá vált, hogy elfelejtette. – Haraszti, remélem, nyomós okod van, amiért nem hoztad el a javítási lehetőségként felajánlott házidolgozatot – nézett rá szúrós szemmel Kardos. – Igen – bólogatott Robi. – Megosztanád velünk? – Egyéni csúcsot döntöttem a Need for Speedben. Jobbat, mint Andris – közölte. Az osztályban többen megtapsolták, meg elnevették magukat, Kardos viszont gyilkos tekintettel meredt rá.

– Jobb lett volna, ha ezt magadban tartod. Hajlandó lennél jövő hétre megírni? – Természetesen – bólintott Robi. – Lekötelezel – gúnyolódott Kardos, és felemelte Dave dolgozatát. – Felmayer, ez jónak tűnik, de a te esetedben osztályozás előtt mindenképp ellenőrizném az internetet – tette félre a lapot, mire Dave megvonta a vállát. Cortez dolgozata következett, úgyhogy a pad alatt idegesen doboltam a térdemen. Legalább ezerszer elmotyogtam magamban, hogy lebuktunk, és folyamatosan levert a víz, mire végül Kardos felnézett a lapokból. – Jó, ez már valami – bólintott. Megkönnyebbülten leejtettem a kezem, és éreztem, ahogyan a begörcsölt izomzatom némileg enged. – Vannak hibák, de összességében látszik rajta, hogy jót tesz a korrepetálás. Örülnék, ha ezt a teljesítményt magadtól is elérnéd, felszabadítva ezzel Renátát, akinek bizonyára akadna jobb programja, mintsem hogy veled vesződjön a szabad délutánjain… Négyes – fejezte be végül Kardos, és hanyagul leejtette az asztalra a lapot. Még én is ledöbbentem a jegy hallatán. Négyes! Hűű! Így tuti, hogy nem áll bukásra. Miközben Kardos a táblára írt, Cortez meglökte a székem, mire hátrafordultam. – Kösz – olvastam le a szájáról. Az arca döbbent volt, de egyben boldog is. – Nincs mit – mosolyodtam el zavartan, és visszafordultam. Komolyan, a szívem valahol a torkomban kalapált, annyira örültem, amiért Cortez örül. Hű.  A szünetben persze megkaptam a magamét Kingától, amiért „tuti, hogy Cortez dolgozatát én írtam”, és Arnold is megjegyezte, hogy bár szerinte „Cortez sötét”, a négyese miatt legalább már nem áll bukásra, ergo nem kell korrepetálnom. Azért én ebben nem vagyok olyan biztos. Dupla ofőt tartottunk (a teremdíszítés és húzás miatt Haller elkért minket tesiről), úgyhogy ennek kifejezetten örültem. A duplaóra első felében a termet díszítettük, közben az ofő megengedte, hogy bekapcsoljuk a tévét. Andris és Robi azonnal élt

a lehetőséggel, és beállította a zenecsatornát, mi pedig Kinga irányítása alatt díszítettünk. Miután kész lettünk, Kinga még kiigazíttatott pár dolgot (vagyis inkább mindent), aztán az ofő felállt az asztaltól. – Jó, szünet után következik a húzás – mondta, miközben éppen csengettek. Lesiettünk az udvarra, a téma természetesen a húzás volt. – Bárcsak Cortezt húznám – sóhajtottam, Virág pedig megértően bólintott. – Vagy inkább nem. Fogalmam sincs, mit vennék neki – ráztam meg a fejem, amire Virág ismét megértően bólintott. – De mégis. Szeretném őt húzni – vitatkoztam tovább magammal. Akármit mondtam, Virág bólintott. – Te kit húznál szívesen? – kérdeztem Arnoldot, aki szerintem kicsit unta ezt az évődést. Virággal ellentétben őt nem dobja fel az „órákig beszéljünk ugyanarról a dologról”. – Téged – felelte egyszerűen. Na, ezen totál ledöbbentem. – Miért? – Ezt komolyan kérdezed? – nézett csodálkozva, majd megrázta a fejét. – Egy percig nem kéne gondolkoznom az ajándékodon. Könyv. – Tényleg – mosolyodtam el. – Ellenben, ha mást húzok, akkor az komoly fejtörést okozhat, márpedig nem szeretem feleslegesen pazarolni az időmet, pláne nem olyanra, hogy mivel ajándékozzam meg valamelyik értelmi képességekkel nem kifejezetten rendelkező osztálytársam – felelte. Mosolyogva bólogattam, a válasza olyan volt, amire számítottam. Intelligensen megalázó. Borzalmasan izgatott voltam, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy Cortezt húzzam. A következő szünetben ugyanúgy álltunk, ugyanott, csak éppen egy-egy cetlivel a zsebünkben. – Kit húztál? – kérdeztem Arnoldot. – Ricsit. Te? – Robit – bólintottam. – Virág? – Zsoltit – felelte.

Hát, ennyit a húzásról. Az ofő beledobta a cetliket egy sapkába, tizenkét név, plusz az övé, az tizenhárom, és az órából húsz perc elment azzal, hogy Virág nem értette, ha páratlanok a nevek, akkor hogy húzunk. Mert állítása szerint akkor egyvalaki kimarad. Először csak Arnold és én próbáltuk meggyőzni, hogy a „mindenki beleteszi a nevét, és ki is húz egy nevet, akkor végül egy sem marad” logika alapján próbáljon gondolkodni, nem sikerült. Aztán az ofő is beszállt a magyarázkodásba, Kingával együtt, végül szegény Virágra záporoztak az értelmi szintjét minősítő jelzők, már mindenki kiabált vele. Húsz perc elteltével azt mondta, hogy már érti, de utána odasúgta nekem, hogy később mondjam el újra. Ezután az ofő körbesétált a sápival, és mindenki húzott, mindenkinek más színű papír jutott, az ofő pedig felírta a nevünk mellé a füzetébe. – Rendben. Gondolom, világos, hogy a neveket titokban kell tartani, úgy lesz meglepetés – kezdte, mire mindenki mosolyogva összenézett valakivel. Erről ennyit.  – A másik pedig – folytatta –, mielőtt elkezdődne a cserélgetés, közlöm, hogy a neveket nem véletlenül írtam különböző színű lapokra. Nincs csere, mindenki azt ajándékozza meg, akit eredetileg húzott, ezt felírtam, tehát nem csereberélünk. A titoktartásról annyit, hogy engem Jacques húzott, Virágot az ofő, Arnoldot Gábor, Cortezt Andris, Cortez pedig Kingát.  Suli után Virággal hazagyalogoltunk. (A latyakos, sáros dombon élmény felfelé baktatni, mostanában kezdem érteni a budai, lejtős utcák igazi hátrányát.) Anyu utánunk egy órával érkezett, egy csomó szatyorral. Segítettünk behordani, majd miközben anyu kipakolt a konyhában, én az étkezőasztalra rakott DVD-borítókat nézegettem. – Palacsintás, maratoni filmnézés? – kérdezte, mire Virággal automatikusan bólintottunk. Kezdődik a lányos hétvége.  Irodalom: 5/5 – Cortez négyest kapott. Hű.  Húzás: 5/3 – mit vegyek Robinak? Tippem sincs.

Palacsinta: 5/3 – kicsit száraz lett és fura alakú, de azért megettük. Dave: 5/4 – csalódott, hogy nem magát húzta, ezen sokat nevettünk  Cortez: 5/5* – tuti, hogy az irodalomjegy miatt, de ma rengeteget mosolygott. Szeretem.  December 8., hétfő A „lányos” hétvége nagyon klasszul sikerült, Virág végig nálunk volt, megnéztük a Mamma Mia-t, az Igazából szerelmet és a Miről álmodik a lány?-t. (Anyu Colin Firth-rajongó, ő választotta a filmeket). Vasárnap pedig kora délután anyuval felvettük Virágot, és elmentünk a Vörösmarty téri karácsonyi vásárba, ami nagyon klassz volt, vettünk kürtös kalácsot és forró teát. Ráadásul az idegen nyelvű könyvesboltban beszereztem Arnold szülinapi ajándékát, ugyanis ma 15 éves! Hát, ennyit a hétvégéről, tök klassz volt. A sulihoz érve összeszedtem minden bátorságom, és egyenesen a fiúkhoz léptem. – Cortez – szóltam zavartan, mire Cortez a gyönyörű, mélykék szemével rám nézett. – Te ugye ismered a sulirádiósokat? – Aha. Miért? – Megtennél nekem egy szívességet? – Persze. Dave, akit igazán zavart, hogy nem tudja, miről van szó, azonnal kérdezősködni kezdett. – Csak valami meglepetés dolog – legyintettem. – De be ne mondass rólam valamit! – Dehogy – nevettem el magam. – Gyere, ilyenkor már bent vannak – szólt Cortez, én pedig dobogó szívvel követtem.

Együtt mentünk be az aulába, aztán le a lépcsőn, végül megálltunk egy ajtó előtt, ahol Cortez kettőt kopogtatott. Egy 12/as fiú nyitotta ki, és látszott rajta, hogy megörült Corteznek. – Na, mondd – biztatott Cortez. – Te vagy a suliújságos, nem? – ráncolta össze a szemöldökét a srác, miközben engem méregetett. – Igen. – Jó ötlet volt a Carol Bells karácsonyi zenének. Felhasználjuk, egy csomóan szeretik – magyarázta. – Az jó, örülök. – Na és? Miben segíthetek? – Betennétek ezt első szünetben? – nyomtam a kezébe egy CDt. A sulirádiós leolvasta a borítóba dugott üzenetet, aztán felnézett rám. – Ez komoly? –Aha. – Hát jó, de csak mert jövök eggyel neked – szólt Corteznek. – De nem vállalom a felelősséget, ha meg akarnak lincselni ezért a zenéért. Nem hiszem, hogy sokan rajonganak érte. – Vállalom a felelősséget – ajánlottam fel azonnal. Cortezzel otthagytuk a sulirádiót, és elindultunk a lépcsőn. – Miért jött neked egy szívességgel? – érdeklődtem. – Eltörte a Green Day-CD-m – felelte. Bementünk a nyelvi előadóba, ahol Mr. O’Realy már a teremben volt, és az anyagot nézte át. Leültem Virág mellé, és előszedtem a felszerelésem. – Sikerült? – Igen. Neked? – A gondnok balhézott kicsit, mert nem nyittathatja ki a szekrényeket, de végül meggyőztem – bólintott elszántan. Arnold késve érkezett, ledobta a táskáját mellém, és leült. – Hol tartunk? – kérdezte. – Csak most kezdtük – válaszoltam, és elkaptam a fejem. Kicsengetéskor Virággal lerohantunk az udvarra, direkt nem vártuk meg Arnoldot, aki a szekrényéhez ment. Forró csokival a

kezünkben ácsorogtunk, és a hangszórókból szóló Let it snow-t hallgattuk, amikor Arnold csodálkozva lépett hozzánk. – Ez volt a szekrényemben – emelt fel egy becsomagolt ajándékot, és egy összetekert rajzlapot. – Tényleg? – néztünk össze tettetett csodálkozással. A rádióban lement a Let it snow, aztán a sulirádiós beleszólt a mikrofonba. – Oké, a következő dal kizárólag Neményi Arnoldnak szól, más ne foglalkozzon vele. Boldog szülinapot, Arnold! – Majd hirtelen elhallgatott, és a hangszórókból felcsendült a Beatlestől az Across the Universe. Arnold teljesen ledöbbent, komolyan, ennyire meglepettnek még sosem láttam. – Ez te…? – hebegett döbbenten. – Persze – feleltem mosolyogva. – Boldog szülinapot! Bontsd ki! – sürgettem izgatottan a totálisan ledermedt Arnoldot. Lassan letépte az ajándék csomagolását, és meglátta a tőlem kapott Vittorio le vampire könyvet (francia kiadás). – Ez a Vittorio, a vámpír, remélem, még nincs meg – magyarázkodtam. – Nincs – rázta meg a fejét folyamatosan a borítót nézve, mintha csak megbabonázta volna. – Az enyémet is nézd meg! Azt is nézd meg! – toporgott Virág türelmetlenül, mire Arnold felemelte a könyv alatt tartott rajzlapot, és lefejtette róla a pink-fekete szalagot, amivel össze volt kötve. – Ezt direkt neked rajzoltam a hétvégén! – tette hozzá Virág. – Köszönöm. Ez igazán… szép – bólogatott Arnold némiképp értetlenül meredve a rajzra, ami Pete Wentzet ábrázolta gitározás közben. Mindhárman a sulirádióból szóló Beatles-dalt hallgattuk, mi, Virággal inkább csak közömbösen, Arnold viszont őszinte meghatottsággal az arcán, miközben folyamatosan a rajzot és a könyvet nézegette. Végül megszólalt. – Nem is tudom, mit mondjak – rázta meg a fejét, tőle szokatlan módon kicsit keresgélve a szavakat. – Függetlenül attól, hogy nem ismerem ezt a tagot a rajzon, és annak ellenére, hogy valaki

teljesen jogellenesen felnyitotta a szekrényem, ami magántulajdonnak számít… – Jaj már! – szaladt ki a számon, mire elnevettük magunkat. – Szóval ezeket leszámítva még soha, senki nem lepett meg ennyire. Köszönöm – mondta ki gyorsan. – Nincs mit – vigyorogtunk. – Szóval, az úgy volt – kezdett magyarázkodni Virág, aki már alig várta, hogy elmesélhesse, milyen nehéz volt titokban tartani az egészet, meg hogy először az én tanácsomra ő is könyvet akart venni, de végül jobbnak látta, ha egy Pete Wentz-rajzot készít… Arnold tőle szokatlan módon nem szólta le, és hagyta, hogy Virág meséljen, miközben az arcán tényleg a döbbenetet és a meglepettséget láttam váltakozni. Összességében jól sült el a dolog, sikerült igazán meglepni, mellesleg a francia Anne Rice-kiadásnak annyira örült, hogy a duplaangol második óráján elkezdte olvasni, és tulajdonképpen egész nap csak a maga előtt tartott borítót láttuk, az arcát egyáltalán nem.  Aztán délután, miközben msn-en aput vártam, Arnold írt pár sort, amiben tök őszintén azt mondta, a könyvnek és a rajznak is örült, de főleg annak, hogy egyrészt nem felejtettük el, másrészt pedig berakattuk a kedvenc Beatles-dalát a sulirádióba. Számára ez sokat jelentett. Megértem, hogy miért mondja ezt. Van hármunkban egy közös dolog, olyan, ami a többi osztálytársunkat soha nem érintette, csak Virágot, Arnoldot és engem. Mégpedig az, hogy eddig soha nem voltak barátaink. Igazi barátaink. Cortez: 5/5 – lehetne még ennél is menőbb? Őt még a sulirádiósok is kedvelik, akik aztán a legkúlabbnak számítanak a suliban. Arnold: 5/5 – sikerült örömet szereznünk neki, és ez jó érzés. Apu: 5/5 – holnap jön haza!!!  Olvasókör: 5/4 – Kardos Alexander Popé munkásságáról beszélt, még sosem hallottam róla, úgyhogy utánanézek. Matek: 5/1 – Virág felelt. Egyest kapott. Jaj. 

December 9., kedd Anyunak reggel korán kellett elmennie, úgyhogy Virággal gyalog mentünk suliba. A lépcső előtt Zsolti, Cortez és Ricsi ácsorogtak. – Reni, Virág… – kezdte Zsolti. – Nem tudunk semmiről – feleltem köszönés nélkül, mire mindenki felnevetett. – Akkor jó. Dave apukájának a kocsija megállt mellettünk, Dave dühösen pattant ki. – Ki volt? – kérdezte, a fejét folyamatosan kapkodva köztünk. – Miről van szó? – ásította Virág. – Ki állította be a telefonomon háttérképnek Mádayt? Reggel frászt kaptam, amikor észrevettem. Zsolti, te játszottál tegnap utolsó órán a telefonommal! Amikor elővette, hogy megmutassa, mitől gőzölt be, automatikusan elröhögtük magunkat. Az ig. helyettes mint háttérkép? Igazán rémisztő lehetett. – Ez nem vicces! És ha sokkot kapok? – rázta a fejét értetlenül, mi pedig még jobban nevettünk. – Átküldjem valakinek? – Hogyne, már akartam kérni – rázkódott a nevetéstől Ricsi. – Nekem biztos ne, az én háttérképem megváltoztathatatlan – szólt Virág. – Hogy érted? Olyan nincs, hogy nem lehet megváltoztatni. – Meg lehet, de nem akarom. Nézd csak meg! – kapta ki Virág a zsebéből a mobilját, és Dave arcába nyomta. – Ki ez a lány? – Ő nem lány! Ő a szépséges Pete Wentz! – kérte vissza a készüléket sértetten. – Ó, az más. A szépséges Pete Wentz – utánozta gúnyos, elvékonyított hangon Ricsi, mire mindenkiből kitört a nevetés. – Miért, a tiétek jobb? – rángatta a vállát sértetten Virág. Több se kellett a fiúknak, egymás után előszedték a mobilokat.

Cortez háttere egy gördeszkás kép, Ricsié valami albumborító, Dave telefonján most Máday volt, de eredetileg a mobiltelefonja képe a mobilháttere is (ez bizarr, nem?), Zsolti háttere pedig egy lány. – Ez ki? – csodálkoztam, mire a fiúktól kaptam egy olyan „húúú” nézést, amiből arra következtettem, ciki, hogy nem tudom. – Ő? Ő egy istennő! – közölte Zsolti, mintha ebből könnyebben rájönnék. Kinga fehér csizmában, barna kordszoknyában és fehér kabátban lépett hozzánk, majd kivette a kezemből Zsolti mobilját. – Kitől kell elájulni? – nézte összehúzott szemekkel a készülék hátterét. – Bemutatom Lana Langet a Smallville-ből Ja, egyébként a jövendőbeli barátnőm – közölte Zsolti természetes arckifejezéssel. – További szép álmokat – vigyorgott gúnyosan Kinga, és visszaadta a mobilt. – Na miért, a te háttered ki? Vilmos herceg? – röhögött fel Zsolti. – Nagyon tévedsz. Az egyetlen élőlény a földön, aki jelent számomra valamit – kapta elő a telefonját, és a kezében tartva körbemutatta. – Egy ló – jelentette ki Dave, hunyorogva nézve a kis képet. Kinga gúnyosan körbemosolygott, majd eltette a mobilját. – Minek van egy ló a telefonodban? Ennek semmi értelme – közölte Zsolti. Itt következett egy kisebb vita arról, hogy a ló vagy Lana a Smallville-ből az értelmesebb háttérkép. Én mosolyogva figyeltem őket, aztán Cortez hirtelen felém fordult. – Neked mi a háttered? – Nekem? – kérdeztem vissza, a zsebembe dugott kezemben erősen megmarkolva a telefonom. Cortez bólintott, mire mindannyian kérdőn néztek. – Nekem semmi. Csak az alapbeállított háttér – közöltem elvörösödve. Ez azért elég ciki. Tényleg ennyire unalmas vagyok?

– Ne csináld már, azért csak vannak képek a telefonodban. – hitetlenkedett Dave olyan fejjel, mintha azt közöltem volna, nincs egyéniségem. Hát, végül is valami ilyesmiről van szó. – Nincs. – A számokhoz rendelt képek? – Csak a szüleimé és Virágé – közöltem, és egyre kellemetlenebbül éreztem magam. – Add csak ide – nyújtotta ki a kezét Dave. Odaadtam a mobilom, amiről Dave szakértőket megszégyenítő hozzáértéssel megállapította, hogy mikori, milyen gyártmány, milyen széria, milyen memória, mennyi szabad hely és még egy csomó dolgot, amit én egyébként nem is tudtam róla. – Ne csináld már! Egyetlen zene van rajta, az is Fall Out Boy? – Virág tette rá, én nem igazán foglalkozom vele. Ez csak egy mobil – vontam meg a vállam. Közben a fiúk körbeállták a telómat, és mintha ez tök normális lenne, összevissza turkáltak benne. – Reni! – tette Dave a vállamra a kezét. – A mobiltelefon az olyan, mint a tulajdonosa, csak kisebb, okosabb és nagyobb a memóriája. – A magad nevében beszélj, ne általánosíts – vágott közbe Kinga. – Jó, de érted, mit akarok mondani, nem? – kérdezte Dave. Na, ezt megkaptam. Az üres mobilom azt jelenti, hogy én is üres vagyok?  Jaj. Mindenesetre Dave felajánlotta, hogy átküld rá pár dolgot, én pedig csak a vállamat vonogatva bólintottam. Mit számít? Üres vagyok!  Ráadásul az irodalom utáni szünetben (Kardos rossz passzban volt, szó nélkül leadta az órai anyagot, a teremben egy pisszenés sem volt) az osztályban tovább folytatódott, a kinek mi van a mobilján téma. Kiderült, hogy tényleg mindenki szereti feltöltögetni meg beállítgatni a zenéket meg háttereket, komolyan, csak az én telefonom olyan üres, mintha most kaptam volna. Meglepetésemre még Arnold mobilján is be van állítva háttér, igaz, csak egy sima fekete, de valamilyen szinten ez illik az egyéniségéhez.

Duplafrancián Monsieur Durand helyett az infótanár jött be, és közölte, hogy a franciatanár ma nincs, ezért ő helyettesít, az utsó óránk (francia kultúra) pedig elmarad. – Foglaljátok el magatokat, amennyire lehet, csendben – mondta Tölgyessy, és Andris és Robi legnagyobb örömére megengedte, hogy bekapcsoljuk a tévét. – Nem is tudtam, hogy itt bejön a kábeltévé – nézett a tanár összevont szemöldökkel a tévére. Robi vigyorogva leszedte a tévéhez szerelt kis dekódert, és megmutatta a tanárnak. Tölgyessy elismerően bólintott. – Találékony. Igazán találékony. De dugjátok el a szünetekben – bólintott. Ezért bírja mindenki az infótanárt ennyire. Fiatal, rugalmas és jó fej. Ráadásul értékeli a fiúk ötleteit. Mellesleg fogalmam sincs, hogy honnan szedték azt a kis szerkezetet vagy mi az egyáltalán, de működik. Az elmaradt francián elfoglaltuk magunkat, Dave pedig elkérte a telefonomat, és hátravitte magával, ahol a többiekkel együtt összevissza nyomkodta. Az ebédszünetben kaptam vissza, amikor is az udvaron álltunk, és a hidegben forró csokival próbáltunk valamennyire felmelegedni. – Na jó – lépett mellém Dave, és felemelte a mobilom. – Átküldtünk a telódra egy csomó képet, válassz nyugodtan hátteret – nyomkodta a gombokat. – Ha akarod, én is lehetek. Nézd meg ezt a képet rólam, nem rossz, mi? Oké. Döbbenten néztem a mobilom, és komolyan nem értettem, hogy miért van a képgalériámban Dávidról egy olyan, „beállított” kép, amin úgy csinál, mintha telefonálna. – Ez tényleg klassz, de miért van a telefonomban? – Mert hozzárendeltem a számomhoz. Ha én hívlak, megjelenik a képem és a beállított csengőhangom is. – Óriási – bólogattam. – De ez nem minden. Mindenkivel megcsináltam. Nézd csak át, tele van képekkel meg zenékkel. Most már sokkal jobb. Mellesleg bővíteni kéne a memóriádat, a 2Gbyte-os Micro SD-t ajánlom, az neked elég is lenne… – Fogalmam sincs, miről beszélsz, de köszönöm – vettem el a készülékem.

– Ha akarsz változtatni valamin, akkor csak szólj, és segítek – bólintott. Ez tényleg rendes dolog volt, általánosban az osztálytársaim maximum csúfoltak, ha valamihez nem értettem, most pedig azt tapasztalom, hogy előbb segítenek, mintsem eszükbe jutna kiröhögni. Egyébként az, hogy nem nevetnek ki, tök jó dolog, de nem jelenti azt, hogy nem szívatnak. Ugyanis, miután rendesek voltak, és beállítgatták a hátteremet meg a zenéimet, rájöttek, hogy valószínűleg még egy ideig szokom majd a különféle csengőhangokat, úgyhogy törin folyamatosan hívogattak. Éppen Barka tanárnő diktált, amikor a néma csendben felüvöltött az I’ve got the power. – Ki az? Kinek a mobilja? Teljesen nyugodtan néztem körbe, majd Virág sziszegett, hogy az enyém. Kirántottam a táskámból a (nem lehalkított!!!) mobilt, és Zsolti képét láttam a kijelzőn. Riadtan lenyomtam, mire Barka megszidott. Gyorsan folytattam a körmölést, amikor megszólalt a Green Day – Basket case. – Renáta, ne szóljak még egyszer! Ugye nem akarsz az igazgatóhelyetteshez menni? – Elnézést, tanárnő, azonnal kikapcsolom – kapkodtam idegesen, és a kezembe vett készüléken Cortez képe villogott. (Gördeszkás kép, háromnegyedes gatyában és bő pólóban ül egy lépcsőn, a kezében tartva a deszkát. Wow, van képem róla! A mobilomban!) Féloldalasan hátrafordultam, és szúrós pillantással, de azért mosolyogva ráztam felé a fejem, hogy hagyja abba. Próbáltam kikapcsolni a telefont, de miközben a gombokkal bajlódtam, újabb hívás érkezett. Ezúttal Ricsi, a pad alatt a kezében tartott telefonjáról hívott (valami skate zene üvöltött), mire Barka letette a krétát. – Renáta, hozd ki a telefonod. – Elnézést, tanárnő, de tényleg azt hittem, hogy le van halkítva – mentegetőztem, miközben felálltam és kitettem a telefonom a tanári asztalra. – A házirend több pontban foglalkozik a mobiltelefon használatával, a többszöri felszólítás ellenére is használatban lévő

mobiltelefont jeleznem kell az osztályfőnöködnek. Most pedig kapcsold ki, és hagyd itt. Végre sikerült kikapcsolnom, úgyhogy lehajtott fejjel visszaballagtam a helyemre, de közben elfojtott mosollyal próbáltam komolyan „megbánó” arckifejezést magamra erőltetni. Nehezen ment. – Teljesen megőrültetek? – kérdezte Kinga a szünetben, miközben Barka kiment a teremből. – Ezért igazgatóit is kaphatunk! – Nyugi. Renit minden tanár szereti, neki nem lesz baja. Viszont ez vicces volt – röhögött Zsolti. – Azt hiszem, elmehetnél egy „humortanfolyamra”, hogy ráébredj, mi vicces és mi nem. Mert, úgy látszik, enyhe fogalomzavarban szenvedsz. – Te pedig elmehetnél egy „hogyan kell emberekkel viselkedni” tanfolyamra, mert a nyerítésedből egy szót sem értek! – vágta rá Zsolti. Miközben összeszedtük a holminkat, Zsolti és Kinga megállás nélkül vitatkoztak, én pedig felvettem a tanári asztalon hagyott telefonom, és bekapcsoltam. Döbbenten néztem a készülékre. – Dave, jól látom, hogy az üdvözlőkép te vagy? – Ja, csak átmásoltam a sajátomról. Nekem is az, te lecserélheted. – Nem vagy kissé egocentrikus, önimádó – kérdezte Arnold, a vállára dobva a katonai táskáját –, enyhe exhibicionizmussal fűszerezve? – Egészségedre – bólintott Dave, mire Arnold megrázta a fejét. A suliból kilépve Virággal és Arnolddal elindultunk hazafelé, miközben Ricsi utánunk kiabált. – Reni! Aztán nehogy meglepetés érjen! Vigyázz a telódra – nevetett. – Én a helyedben kikapcsolnám éjszakára. Ki tudja, mit műveltek vele – tanácsolta Arnold. – Persze. Ki szoktam.

Otthon megcsináltam a házim, meg készültem kicsit holnapra, közben pedig folyamatosan a telefonomra áttöltött képeket böngésztem, és azok közül is leginkább egyet. Cortez eszméletlenül menő fotóját, amit Virág segítségével (webkamerán beszéltünk) sikerült felmentenem a laptopomra is, így nagyobb felbontásban nézhettem. Hű. Apu taxija hat után érkezett, úgyhogy kikapcsoltam a gépem, félbehagytam mindent, és lerohantam üdvözölni. Jól telt a „lányos” hét anyuval, de azért már borzasztóan hiányzott. Több mint egy órán keresztül beszéltünk, szinte egymás szavába vágva, ő az útjáról mesélt, én pedig a dolgaimról, majd kinyitotta a bőröndjét. Következett az ajándék.  – Ez szinte a kezembe ugrott az egyik üzletben, gondoltam, örülnél… – kezdte a felvezetést, majd megfordította a pulóvert, aminek az elején Johnny Depp állt kalózszerelésben. – Ó, ez nagyon klassz – bólintottam, mire anyu megcsóválta a fejét. – Mi az? – kérdezte apu. – A kalóz már nem menő. – Hogy érted ezt? – nézett furcsán apu, felváltva kapkodva a fejét anyu, köztem és a pulcsi között. – De, nagyon örülök – hadakoztam azonnal, mert nem akartam, hogy apu csalódott legyen. – Túl vagyunk a Johnny Depp-korszakon – vitatkozott tovább anyu. – Hogy érted? Mikor lettünk túl rajta? Ez akkor most ciki? – Nagyon – válaszolt helyettem anyu, pedig közbe akartam szólni, hogy nem. De azért a szívem mélyén megkönnyebbültem. Johnny Depp-es pulcsiban járni? Oltári ciki.  – Hát jó – vonta meg a vállát apu, és tovább keresgélt a bőröndjében. – Akkor most mi a menő? – Reninél? Lássuk csak – nézett anya a plafon felé. – Ellentmondásos ízlés, több oldali befolyásoltság, váltakozó ízlésvilággal, ahol jelenleg megférnek egymással az amerikai iskolás filmek, a gördeszka utáni érdeklődés, az olvasás és a Beatles. Félig modern, félig retro. Azt hiszem, most ez a sikk,

ugye, Reni? – kérdezte anyu mosolyogva. Te jó ég. Egyszer még könyvet ír belőlem. Vagy disszertációt. – Olyasmi – bólogattam. – De nagyon örülök a pulcsinak, hordani fogom. – Isten ments, még a végén addig cikiznek, amíg a fiúvécében el nem sírod magad… – nézett rám apu fájdalmasan. Először meg akartam kérdezni, hogy mégis mit keresnék a fiúvécében, aztán rádöbbentem, hogy egy saját emléket hozott fel példának. Jaj.  – Tehát akkor a kalóz már nem menő. Szerencse, hogy ez is a kezembe akadt – emelt ki egy másik pulóvert a bőröndből. Fehér, kapucnis pulcsi, az elején egyetlen nagy írás: Help! – Húú! – ugrottam oda azonnal. Beatles-pulcsi. Na, ez már valami!  – Látod, készültem! – bólintott apu anyu felé, miközben a nyakába ugorva szinte megfojtottam örömömben. Mobil: 5/5 – tök rendesek, beállították nekem, ráadásul Cortez képe is rákerült.  Barka: 5/1 – remélem, nem szól az ofőnek a telefon miatt…  Beatles-pulcsi: 5/5* – szerintem szörnyen menő, retro, de közben egyáltalán nem ciki. Ráadásul szeretem is! Johnny Depp-pulcsi: 5/3 – majd elhordom itthon. Vagy ilyesmi. December 10., szerda Az, hogy tegnap Ricsi utánam szólt, hogy vigyázzak a mobilomra, nehogy meglepetés érjen, nem volt véletlen. Éppen ezért kapcsoltam ki éjszakára, ahogy szoktam. Csak, ugye, én sem gondolhatok mindenre. Ugyanis elfelejtettem, hogy az ébresztő kikapcsolt állapotban is működik, és gondolom, jó heccnek tartották, ha éjjel 3:35-re beállítják nekem a Clawfinger Do what I say című számát, amiről azt kell tudni, hogy ez az a dalocska, ami lágy gyerekénekkel kezdődik, és a következő pillanatban pedig őrült hangosan üvöltenek benne. Majdnem frászt kaptam, mert

először fogalmam sem volt, hogy mi az. Aztán kinyomtam, és megpróbáltam visszaaludni, de öt perc múlva megint kezdte. Éljen a szundi üzemmód! Kénytelen voltam visszakapcsolni a mobilom, megkeresni az ébresztést, és úgy leállítani. Egy élmény volt. – Köszi az ébresztést. – mosolyodtam el félig mérgesen, félig pedig kedvesen, mikor Virággal a suli lépcsőjéhez értünk. – Ne már, nem kapcsoltad ki? – röhögött fel Ricsi. – Azért szóltam, mert gondoltam, rájössz, hogy valamit beállítottunk. – De kikapcsoltam, csak nem sokat ért – legyintettem. – Ciki – veregette meg a vállam Dave, majd Virághoz fordult. – Emo, add ide a telód, légyszi, mert az enyémen nem pontos az idő. Virág automatikusan odaadta. Első óra kezdetéig észrevettem, hogy Dave ezt eljátssza még hat másik osztálytársunkkal, úgyhogy tudtam, hogy készül valamire. Beraktam a kabátom a szekrényembe, mire Virág azonnal kiszúrta a pulcsim. – De jól néz ki! Ez milyen? – Beatles – feleltem kicsit zavartan, de Virág nem kommentálta, csak azt mondta, hogy szerinte baromi jó, és tök jól megy a fehér kord trapézgatyámhoz meg a Szent Johannás sálamhoz. Az első óra nyelvtan volt Kardossal, és tudtam, hogy ha Dave készül is valamire, akkor azt nem Kardos óráján teszi. Tőle túlságosan félnek. Viszont a kémialabor tökéletes helyszínnek bizonyult. Addigra már láttam, szinte mindenki mobilja volt Dave kezében, amit különböző kifogásokkal kért el. Gondos éppen a táblára irkálta a képleteket, amikor megszólalt az első mobil. Jacques zavartan kutatott a táskájában, miközben a Marseillaise-t zenélte a készülék. – Ki az? Ez egy telefon? Kié? – pördült meg Gondos az osztály felé. Jacques motyogott valamit, és sietve kinyomta a telefont. Mire Gondos a némán és fegyelmezetten ülő osztályhoz fordult, már nem tudta megállapítani, hogy kié volt. Újra visszafordult a táblához, Jacques pedig némán rázkódva nevetett. Tetszett neki a buli. A következő telefon, ami megszólalt, Kingáé volt. Egy sima Hello, Moto szlogen hangzott fel a teremben. Kinga

halálsápadtan előkapta a telefonját, és lenyomta. Gondos kissé dühösebben, mint az előbb, megint megfordult. – Kié volt ez a készülék? Mobiltelefont használ valaki az órámon? Azonnal álljon fel és hozza ki! – morzsolta idegesen a krétát, és fél szeme mintha rángatózott volna. – Barmok! – sziszegte Kinga szinte némán, amikor Gondos megint a tábla felé fordult. Elfojtott mosollyal a mellettem ülő Ricsi kezére néztem. A mobilján megnyomott egy gombot, de közben láttam, hogy a pad alatt Cortez és Dave is a mobilját tartja. Sejtettem. A következő pillanatban három különböző mobil három különböző helyen szólalt meg (Andris, Gábor és ismét Jacques). – Ki szórakozik? – pördült meg Gondos, és két kézzel a tanári asztalra támaszkodott, úgy nézett végig a'termen. Addigra már megint abbahagyták a csengést. Cortez félig hátra fordult, mire Ricsi megrázta a fejét. Most azzal szórakoztak, hogy senki nem hívott senkit, Gondos azonban üldözési mániában szenvedőket megszégyenítő módon forgolódott a tábla és a terem között. Mondanom sem kell, legközelebb Virág, Kinga és Robi mobilja szólalt meg: a Fall Out Boy, a Hello, Moto és valami szörnyüvöltés keveredett. Mire Gondos hátrafordult, újra elhallgattak a készülékek, és mindenki csodálkozva pislogott, amikor a tanárnő őrjöngve kérdezte, hogy mi ez az egész. Kicsengetéskor aztán mindenki összeszedte a holmiját. – Rendben, 9/b! Rendben – bólogatott Gondos idegesen, szinte habzó szájjal, miközben kivonultunk a teremből. Fenyegető volt. Angolon Mr. O’Realy bejött a nyelvi előadóba, és leült. Hamar rájöttünk, hogy miért nem kezdi az órát. Az ofő belépett az ajtón. – Aki mobiltelefont használt kémiaórán, az feláll – szólt. Mindenki ülve maradt. – Renáta, állj fel – szólt az ofő, mire elkerekedett szemmel feltápászkodtam. Félig hátrafordultam, és láttam, hogy a mögöttem ülő négyes könyörgő tekintettel néz rám. Nem, eszemben sem volt beköpni őket. – Barka tanárnő jelezte, hogy a tegnapi történelemórán többször csengett a mobiltelefonod.

– Igen, valóban – bólogattam. – Sajnos, az ebédszünetben használtam, és elfelejtettem lehalkítani, így óra alatt csöngött. Próbáltam kikapcsolni, de közben újra csöngött. Ekkor Barka tanárnő elkérte – feleltem. – Értem. Nos, ez előfordul, de ettől függetlenül megsértetted a házirendet, erről még beszélünk. A mai eset azonban nem baleset, Gondos tanárnő szerint többször, többféle telefon csengett az órája alatt, és senki nem felelt érte. Renáta, esetleg erről tudsz valamit? – fordult felém az osztályfőnök. – Nem, semmit. A tegnapi eset után kikapcsolva tartom a telefonom – bólogattam. – Rendben, leülhetsz. Tehát. Ki használt mobiltelefont kémiaórán? Az osztályban síri csend volt. A pad alatt morzsoltam az ujjaimat, és reméltem, hogy nem lesz gáz. – Ti, négyen, leghátul. Esetleg nincs mondanivalótok? – kérdezte az ofő a nyakát nyújtogatva. Nem érkezett válasz, gondolom, csak a fejüket rázták. – Arnold? Igen, ez tipikus. Ha nincs meg a tettes, akkor a felnőttek megpróbálják az általuk leginkább megbízhatónak tartott alanyt kiválasztani és kifaggatni. Arnoldtól azonban nem tartottam. Lehet, hogy nincs jóban Cortezékkel, de semmiképp nem az a beárulós fajta. Arnold megkérdezte, hogy ez most tanúvallomásnak számít-e, mert akkor jogi képviseletet igényel, és felkéri a tanárt, hogy hívja ide a szüleit. Az ofő pislogás nélkül meredt rá, majd megrázta a fejét, és csípőre tett kézzel Kingához fordult. Na, itt megállt bennünk az ütő. Kinga felállt, és lesajnálóan végignézve a padokon, az ofő felé fordult. – Tanár úr – kezdte –, bár bevallom, néhány osztálytársunk értelmi szintje kifogásolható, sőt – legyintett megalázóan –, de tudomásom szerint annyi történt, hogy egy táskában lévő mobiltelefon híváslistája benyomódott, és óra végéig próbáltunk rájönni, hogy ki okozta ezt a véletlen balesetet.

– Igazán? – kérdezte az ofő, és elgondolkodott a hallottakon. – Rendben, mindenesetre elnézést kértek Gondos tanárnőtől. Most pedig folytathatjátok az angolórát. Miután az ofő kiment, mindannyian fellélegeztünk. – Kinga, ez nem volt semmi. Hogy kivágtad magad! – szólt előre Ricsi, mire Kinga idegesen hátrafordult. – Ez nem rólatok szól! Az én mobilom is csöngött, emiatt bajban voltam, tehát improvizálnom kellett! De többet ne számítsatok rám a nevetséges tréfáitokban, és felejtsétek el, hogy valaha még egyszer odaadom a mobilom! – rikácsolta, majd fölszegett állal előrefordult a ledöbbent Mr. O’Realy felé, aki az egészből egy szót sem értett. Szóval ezt megúszták. Ők. De én nem. Ugyanis a tegnapi törióra miatt az ofő felhívta anyut, aki suli után otthon azonnal ezzel kezdett. Épphogy beléptem a házba (még feldobódva, amiért Cortez infón kölcsönkérte a füzetem), anyu a konyhából szólt. – Renáta! Na igen. Csak akkor vagyok „Renáta”, ha gáz van. – Mobiltelefon? Mobiltelefon a történelemórán? Mégis hogyan? Miért? Megállapodtunk, hogy az iskolában kikapcsolt vagy lehalkított állapotban tartod… – Nem, ez nem úgy volt – érveltem, miközben még csak a sálam szedtem le a nyakamról. Jól leteremtettek. Jaj. – A többiek… – kezdtem bele, de anyu azonnal megrázta a fejét. – Engem nem érdekelnek a többiek! Miért szeretik ezt az egy mondatot annyira a szülők? Komolyan, olyan, mintha ez minden szituációban megfelelő válasz lenne. – Szeretném, ha ez nem fordulna elő többet. – Ígérem – sóhajtottam. Hát, megmagyarázni nem, de megígérni szabad. Ilyen az élet. Anyu visszafordult a szakácskönyvéhez, én pedig ott ácsorogtam, totál bénán. Persze ez azonnal feltűnt anyunak, úgyhogy miután megkérdezte, nincs-e valami komoly mondanivalóm (szakkönyvkérdések, mint például depressziósnak érzem-e magam, vagy meg nem értettnek, meg ilyesmi). Miután

mondtam, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, anyu félredobta a szakácskönyvet. – Gyerünk, ki vele. – Elmehetek a sulival korcsolyázni péntek délután? – Ki a kísérő? – Korponay tanárnő. – Virág? – Jön. – Akkor igen – bólintott anyu. – Oké. Akkor megyek, és megmondom msn-en. – Ennyi volt az a nagy gond? – kérdezte mosolyogva. – Ennyi. De már meg is oldódott. Hátat fordítottam, és lehajtott fejjel indultam a lépcső felé. – Reni – szólt utánam anyu. – Igen? – Cortez hogy áll az irodalommal? – Már nem áll bukásra – feleltem. – Akkor nem is jön korrepetálásra? – Idén már biztos nem. – Ó, értem. Anyu olyan „aha, most már látom, miért vagy letörve” nézéssel méregetett, úgyhogy gyorsan felmentem a szobámba. Egyébként nem áll túl messze az igazságtól. Az eleinte önfeledt örömöm a négyese miatt mostanra átcsapott egyfajta melankolikus hiányérzetbe. Nincs mese, az egyetlen közös pontunk volt a csütörtök délutáni korep, most pedig vége. Villog az msn, Virág videó-hívást kér, úgyhogy megyek. Telefonőrület: 5/5 – az osztályközösség jó, ez ma kiderült.  Cortez: 5/5 – nincs sok kapcsolat köztünk, szinte semmi. De neki alanyi jogon jár az 5 pont.  Cortez képe a telefonomban: 5/4 – amióta esténként azt nézem elalvás előtt, rohamosan merül a mobilom, minden délután töltenem kell. 

Tesi: 5/1 – ma röplabdáztunk, az a-s Edina pedig egyszer sem passzolt, pedig egy csapatban voltunk… Flegma dög.  Anne Shirley: 5/5 – kiolvastam, a folytatásokat a szünetre tartogatom. December 12., péntek Nyugis nap, az órák hamar elteltek, tanítás után pedig gyorsan hazamentem, és átöltöztem a korizáshoz. Begyömöszöltem a hátizsákomba a korimat, és már rohantam is, mert Virág várt rám. A suli előtt egy rakás diák várakozott, plusz Korponay és Szekeres, a két tesitanár. – Na, lássuk akkor – vette elő Korponay a zsebébe gyűrt névsort, és gyorsan végigkérdezgette, hogy mindenki visszaért-e már. A felolvasás közben Kinga is megérkezett a négy a-s lány kíséretében, úgyhogy teljes volt a létszám. A korizás egyébként szemmel láthatóan a kilencedikeseket érdekelte a legjobban, ebből a két osztályból jöttek a legtöbben, felsőbb évfolyamokból összesen maximum tizenöten. Útközben persze ment a röhögés, naná, hogy a fő téma az volt, hogy Zsolti egyáltalán nem akar korcsolyázni, a többiek szerint csak a büfé miatt jön.  A műjégpályához négyre értünk, egy kis sorban állás után már mehettünk is átvenni a korikat. Egyébként egy rakás fiatal volt, és rájöttem, hogy a suli kezdete óta alig láttam más diákot a Szent Johannásokon kívül. Ja, és nem is hiányoztak. Én már átvettem a korim, és betettem a szekrénybe a táskám és a kabátom (rétegesen öltöztem, két pulcsi, plusz legfelülre a beatles-es, sőt a trapézfarmerem alá még harisnyát is vettem, nehogy felfázzak), úgyhogy amíg Virág szenvedett a korijának a felvételével, én leültem mellé a padra, és jobban a nyakam köré tekertem a Szent Johannás kötött sálam. Kinga és a négy a-s lány óvatosan lépkedve a korijukban elhaladtak előttünk. Mind az öten menő ruhában, színes kötött pulcsikban, kordgatyákban, színben

passzoló sapkákban és fülvédőkben voltak, és úgy mentek el mellettünk, mintha nem is ismernénk egymást. Klassz. – Várj, segítek – hajoltam le Virág elé, mert sehogy nem tudta bekapcsolni a koriját. Virággal egymás kezét fogva indultunk ki az öltözőből, és ahogyan rám támaszkodva botladozott, kezdtem úgy érezni, hogy ő inkább azért jött el, hogy felvehesse az „emós koriszerkóját”. Mert vizuálisan tényleg megmosolyogtató volt a szerelése, fekete csőfarmer beletűrve a pink halálfejes koriba, ehhez fekete, kapucnis pulcsi csillagos mellénnyel, levágott ujjú csíkos kesztyű és pillangós hajcsat, ami az ultra feltupírozott haját tartotta meg oldalt.  – Ez annyira klassz, ugye Reni? – kérdezte mosolyogva, majd elég magabiztosan ráment a jégre. Utánakaptam, de késő volt. Virág akkorát borult, amekkorát még nem láttam. A hátán fekve nézett fel rám, hatalmas szeme döbbenetről tanúskodott. – Vigyázz! – nyújtottam ki a kezem, és felrángattam, mert útban voltunk. Szóval Virág nem tud korizni. Ez ma kiderült. Viszont pozitívum, hogy senkit nem láttam még ennyi esés után is jókedvűnek. A kezét szorítva húztam magam után, hogy legalább egy kört menjünk esés nélkül, de Virág képtelen volt állva maradni, hol fél térden, hol két térden, hol szinte fekve húztam magam után. Egyébként korizni őrülten hangulatos, a sötétben reflektorral kivilágított jégpálya, a hangszórókból szóló (nem éppen a legjobb) zene, a hideg, ami korizás közben fel sem tűnik, mert kimelegszünk, de ahogy megállunk, azonnal érezzük az orrunkon beszívott, mellkasig hatoló, jéghideg levegőt… Szóval ez mind tök jópofa dolog. – Szünet, állj! – kiáltotta Virág, mire kitértem oldalra, és magam után húzva Virágot, kimentünk a pálya szélére. – Csak megigazítom a ruhám, mert esés közben kijött a pólóm, és fázik a derekam – magyarázta. Miközben vártam, a szememmel próbáltam a körbe-körbe korcsolyázó tömegből kivenni egy ismerős arcot. Illetve egy konkrét arcot. Annyira nézelődtem, hogy észre se vettem a felém

száguldó alakot, aki közvetlenül előttem fékezett le, hódarát szórva a gatyámra. Ricsi. – Mi újság? – kérdezte, és egy pillanattal később már Cortez és Dave is odasiklottak hozzánk. Cortez a koripályán. Na igen. Hát, ez megérdemel egy pluszmondatot.  Fekete-fehér cipzáras, kapucnis pulcsi, fekete, bő fazonú, oldalzsebes gatya, fekete hokikori (!), összevissza zselézett haj, mélykék szem, óvatos félmosoly. Jaj. Azt hiszem, kissé tovább néztem, mint illett volna. – Te jó ég, Virág, ez meg mi? – nevette el magát Ricsi, amikor észrevette a pink korit. – Micsoda? Ja, ez? A korim. Szép, nem? – mosolygott Virág izgatottan. – Nagyon – gúnyolódott Ricsi, de Virág ezt nem vette észre, úgyhogy elhitte, hogy a srácoknak tetszik. Zsolti lépkedett felénk, és bár a lábán korcsolya volt, eszébe sem jutott rámenni a jégre. Maradt a pályán kívül, a kezében gőzölgő melegszendviccsel. – Kér valaki? – kérdezte. Megráztuk a fejünket. – Megyünk egy kört? Valaki? – nézett körbe Cortez. Visszamentem a jégre, és magabiztosan megálltam. (Általánosban apu rendszeresen vitt korizni, úgyhogy viszonylag jól tudok.) Virág követve a példám, szintén ráállt a jégre, de kicsúszott alóla a lába, és hanyatt zuhant, magával rántva a mellette álló Dave-et is. – Virág, megőrültél? Ez fájt! – tápászkodott fel Dave, aki ugyan csak féltérdre esett, ezt azonban sikerült kellőképpen túljátszania. Felszedtem Virágot a jégről, és erősen tartva őt magam mellett sikerült egy helyben maradnunk. – Menjetek csak, majd jövünk mi is. Lassabban – mondtam, mire Cortez bólintott. A következő pillanatban Kinga suhant felénk, és elegánsan megállt. Átdobta a válla felett a sálját, és kipirult arccal, felvont szemöldökkel meredt ránk. – Virág, talán több időt kéne szentelned a gyakorlásra, elvégre ez egy korcsolyapálya, nem emo bemutató – közölte.

– Kinga, mielőtt csinálsz egy dupla Axelt, közlöm, hogy ez csak a műjégpálya, ide azért jönnek az emberek, mert jópofa… – vigyorogtam rá erőltetetten (közben azért villogtam kicsit a tudásommal is, elvégre sokat nézem a műkorcsolyabajnokságokat). Kinga figyelmen kívül hagyta a megjegyzésem, és helyette a pálya szélén álló Zsoltit kezdte el szekálni azzal, hogy inkább mozogjon, ahelyett, hogy állandóan eszik. Erre Zsolti rávágta, hogy Kinga nehogy „véletlenül” elessen, úgyhogy ők egymást piszkálták, miközben az a-s Edina megállt mellettünk. – Na mi az, csak ácsorogtok vagy valaki korizni is tud? – nézett mosolyogva Cortezre, majd kinyújtotta felé a kezét. – Egy kört? A szívem vadul dobogott, levegőt meg elfelejtettem venni, annyira megrémültem a mozdulattól. Edina kinyújtott kézzel invitálja Cortezt, ergo kézen fogva fognak korizni. Jaj ne!!! – Oké – bólintott Cortez, majd figyelmen kívül hagyva Edina kinyújtott kezét, elindult. Edina meg utána. A fordulóban beérte, így együtt korcsolyáztak, aztán elveszítettem őket szem elől az emberforgatagban. – Jól vagy? – suttogta Virág, hogy csak én hallhassam, miközben a többiek még mindig Kinga és Zsolti veszekedésén szórakoztak. – Nem tudom – néztem fátyolos tekintettel a korizó tömeg felé. – Igyunk valamit. – Biztos nem akarsz maradni? – kérdezte Virág, de én csak karon ragadtam, és lerángattam a jégről. A büfében beálltunk a sorba, és miközben én folyamatosan dühöngtem, amiért Edina ilyen pofátlanul kirángatta Cortezt a társaságunkból, Virág megértően bólogatott, és szerintem élvezte, hogy szilárd talajon áll. A sor lassan haladt, úgyhogy ott toporogtunk, és amíg sértetten, dühösen és leginkább értetlenül magyaráztam, feltűnt, hogy a mögöttünk sorban állók hangosan röhögnek. Beszéd közben hátrafordultam, hogy megnézzem, kik azok, aztán gyorsan visszanéztem Virágra. Mögöttünk egy csapat (hat) emós lány állt, és Virág kinézetén szórakoztak. Idősebbek voltak nálunk, legalább tizenhat évesek, és undok arccal,

összehúzott szemmel (egy kiló füstös fekete szemfesték mögül) méregettek minket. Virág befejezte a mondatát, és neki is feltűnt, hogy mögöttünk zajonganak, így hátrafordult. Tök kedvesen nézett a lányokra, akikhez ekkorra már csatlakoztak a hozzájuk tartozó fiúk is (mind Pete Wentz-klón, kockás kendők a nyakban, félrefésült, szembe lógó haj). Virág rájuk mosolygott, egyfajta „ti is emo, én is emo” nézéssel, de nem aratott sikert, csak durván kiröhögték. Vettünk két forró teát, és inkább elindultunk a pálya felé, miközben záporoztak Virágra a csípős megjegyzések. A legenyhébb a „műemós” volt, a többit inkább nem írom le. – Ne foglalkozz velük – legyintettem, és beleittam a teámba. Virág totál elkeseredett fejet vágott, látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. – Miért ilyen undokok? Kinevették a korimat! – szipogta. – Csak rosszindulatúak. Hagyd, szerintem csak irigyek a koridra – mondtam mosolyogva, hátha jobb kedve lesz. Egyébként ezt komolyan gondolom, most tényleg nem értem, hogy Virágot miért nevezték „műemósnak”. Gőzöm sincs, hogy azok a lányok mitől eredetibbek. Emo, emo. Én nem látok nagy különbséget. Virág vigasztalhatatlan volt, kezdett magába borulni, ezt abból is tudtam, hogy kivette a csatját, és a szemébe fésülte a haját. Cortez állt meg mellettünk a jégen. Na jó, a megállt, az enyhe kifejezés, szóval a kori oldalával fékezve megérkezett úgy, hogy egy kiló hódara került a gatyámra. – Hol vettétek? – kérdezte a poharunkra nézve. – A büfében. De kilométeres a sor – bólintottam. – Én még nem ittam bele, tessék, megihatod – nyújtotta át Virág a saját gőzölgő poharát, aztán lehajtotta a fejét. Cortez összevont szemöldökkel (szörnyen menő, ha ilyen gyanakvó arcot vág) nézett Virágra, aztán felém fordult. – Mi baja? – A büfénél pár lány kinevette, és „műemósnak” nevezte – mondtam, miközben megsimítottam Virág vállát, aki teljesen maga alatt volt. – Kik voltak? – kérdezte Cortez. – Nem tudom.

Ricsi és Dave lépett ki a jégpályáról. – Ezt nézzétek, csináltunk pár képet arról, ahogy korizok. Jól sikerült, nem? – mutatta felém a telefonját Dave. A kijelzőt nézve (amin Dave mosolyogva áll a jégen) biztosítottam, hogy tényleg jó a kép, közben fél füllel Cortezt hallgattam, aki elmesélte Ricsinek Virág megalázását. – Ne már, hol vannak azok a bunkók? – forgolódott Ricsi. Na jó, több se kellett, Dávid azonnal tudni akarta, hogy miről van szó, és a sajtos pogácsával hozzánk lépő Zsolti is izgatottnak tűnt, amiért bántották Virágot. Végül mind a négyen elindultak a büfé felé. – Várjatok, mit akartok mondani? – fordultam döbbenten utánuk. – Bízd csak ránk – mosolygott Cortez. Te jó ég, mennyire menők! Virág szipogva nézett a fiúk után. Pár perc múlva Cortezék hatalmas röhögés közepette tértek vissza. – Na jó, ez is megvolt. Jöttök korizni? – nyújtotta a kezét felénk Dave. – Mi történt? – néztem körbe csodálkozva. – Lerendeztük – vette át a szót Ricsi. – De hogyan? – pislogott nagyokat Virág. – Simán. Megmondtuk, hogy senki nem röhögheti ki a barátunkat, csak és kizárólag mi. Mert nekünk szabad. Nekik nem. Ugye, Virág? – röhögött Ricsi, mire Virág mosolyogva bólintott. – És erre ők? – kérdeztem döbbenten. – Semmi. Elhallgattak – vonta meg a vállát Cortez. – De fiúk is voltak velük, nem balhéztak? – kérdezte Virág, mire Cortezékből kitört a röhögés. – Azokra a kifestett tagokra gondolsz? Egy szavuk nem volt, lapítottak. Emo. Pff – nézett lesajnálóan Dave, majd előkapta a mobilját. – Hé, csináljunk képet. Maradjatok így – tette fel az ujját, jelezve, hogy várjunk, majd a korizók felé fordult, várt egy kicsit, és elkapta Kinga karját. – Kinga, csinálj rólunk egy képet – nyomta a telefont a kezébe, mire Kinga sértetten fújtatott.

– Még mit nem! Mi vagyok én, valami nyomorult, aki bár a képen nem lesz rajta, azért jól jön, ha fotós kell? A frászt. Dina – szólt oda Edinának. – Megkérhetlek? Köszi – vigyorgott erőltetetten Kinga, majd beállt hozzánk a csoportképre. Edina ügyet sem vetve Kinga megalázó megjegyzésére, kicsit hátrébb ment (így a korizók kénytelenek voltak kikerülni), és készített a mobillal egy képet. – Az e-mail címemre küldd át, kösz – szólt Kinga Dave-nek, majd továbbhaladtak. Dávid elrakta a telefont, és újra felénk fordult. – Na, most akkor korizunk? Szétfagyok az egy helyben állástól. – Igen, én is – bólintottam vacogva. – Gyere, pár kör és jobb lesz – nyújtotta a kezét Dave, mire én Virágra néztem. – Menj csak, majd én itt várok. – Így sosem tanulsz meg korizni, emo, gyere már – rántotta meg Virág karját Ricsi, a másik oldalról meg Cortez támogatta. Dave igazán jól korizik, úgyhogy mentünk pár gyorsabb kört, ami után már nem fáztunk, aztán csatlakoztunk Virágékhoz, akik lassan haladva szenvedtek. Úgy minden második körben megálltunk, és váltottunk néhány szót Zsoltival, aki ugyan egyszer sem lépett a jégre, elég jól elvolt a büfékínálattal, hozott nekünk teát, meg magának enni. Nem is keveset. Jó nap volt. Nagyon jó. Korizás: 5/5* – ez volt életem egyik legjobb délutánja. Cortez: 5/5* – egyszer megfogta a könyököm, amikor Virág magával húzott az esésében. Hű.  Fiúk: 5/5* – tök rendesek voltak, hogy megvédték Virágot.  Msn: 5/5 – Virággal megbeszéltük, hogy oltári volt a nap. Kép: 5/5* – Dave átküldte e-mailben a jégpályán készült fotókat, igaz, engem csak egy érdekelt (az összes többin Dave állt vagy korizott egyedül), az utolsó. Na, az zseniális. A pálya szélén Zsolti, Virág, én, mellettem a jégen Cortez, Ricsi, a másik oldalon Dave és Kinga. Mindannyian kipirultan, megfagyva, beöltözve, koriban, mosolyogva. Hű. Sosem készült még rólam ilyen menő társaságban fotó. És közös képen vagyok Cortezzel. Hűűűűű! 

Ráadásul Virág megígérte, hogy photoshoppal szétvágja nekem, így lesz egy olyanom is, amin csak Cortezzel állok a képen. Wow. December 15., hétfő” Az idei év utolsó hete a Szent Johannában. És persze amíg ennek szinte mindenki örül, én inkább kiborulok tőle.  A nap egyébként lazán telt, szinte minden tanár tekintettel volt arra, hogy az év utolsó tanítási hete zajlik, szóval duplaangolon a nyelvi előadóban Mr. O’Realyvel filmet néztünk (Charlie és a csokigyár, angolul, magyar felirattal), francián Monsieur Durandnal akasztófáztunk, a karácsonyhoz kapcsolódó szavak voltak a megfejtések, törin és matekon ismételgettünk, de laza órák voltak. Csupán két tanárt nem érdekelt, hogy téliszünet-lázban ég az osztály. Gondos kémián dogát íratott, mivel berágott a múlt heti telefonos poén miatt, Kardos pedig továbbment az irodalomanyaggal. Hát, ezek voltak a tanórák. Amúgy minden szünetben arról ment a téma, hogy ki kinek és mit vesz karácsonyra. Például Dave Kingát nyaggatta, hogy mit kér, de Kinga hallani sem akart róla. – Felejtsd el! Azt veszek, amit jónak látok, úgyhogy hagyjál a hülyeségeiddel. – De, de a… – sietett utána Dave, mivel Kinga kiment a teremből. – Na, az biztos, hogy Dave valami lovasat kap – röhögött fel Zsolti, miközben kivette a táskájából a szendvicsét. – Erről jut eszembe, Virág, én mit kapok? – ordított át a termen, ugyanis Virág a padomnál állt, és rám várt. – Már kitaláltam, tök jó, de titok! – vigyorgott Virág. Zsolti rémülten nézett körbe. – Csak ne valami emós marhaságot! Virág csak sejtelmesen megvonta a vállát, mire Zsolti kedvetlenül beleharapott az uzsonnájába és a vállára dobta a

táskáját. Kimentünk a teremből, és a suliboxoknál vártam, hogy Virág előszedje a rajzszakkörös holmiját, amikor valaki szólított: – Réni! Na, így csak egyetlen ember nevez a világon, úgyhogy mosolyogva fordultam meg. Jacques sietett felém, izgatottnak tűnt. Azt mondta, szeretné megkérdezni, hogy milyen könyvek érdekelnek. Tök aranyos volt, ahogy próbálta beadni, hogy szimplán érdekli, közben persze tök világos, hogy engem ő húzott.  Olvasókörön Kardos laza szakkört tartott, ami tőle kicsit szokatlannak tűnt, de végül is idén ez az utolsó alkalom. A könyvtárban padokon és székeken ültünk, kinek hogy volt kényelmes (még Kardos is felült egy padra, ami tőle „ultralazaságnak” számít), és minden konkrétum nélkül beszélgettünk arról, hogy kinek mi a kedvence és mit olvas mostanában. Szörnyen jól éreztem magam, csak sajnos a szokottnál is gyorsabban elment az idő.  Arnolddal bevártuk Virágot, és miután ő is végzett a rajzon, együtt indultunk haza. A laza hétnek köszönhetően semmi dolgom nem volt otthon, tébláboltam kicsit anyu körül a konyhában, és próbáltuk egyeztetni a programokat. – Akkor holnap elmehetnénk fenyőt venni, suli után érted megyek – kezdte anyu. – Jaj – ráztam meg a fejem. – Arnold megkért, hogy menjek el vele ajándékot nézni, mert neki sincs tippje, hogy mit vegyen Ricsinek, és én sem találtam még ki semmit Robinak. – Azt hittem, együtt megyünk majd el… – csodálkozott anyu. – Hát igen, de Arnold anyukája szívesen elvisz minket, ráadásul Virág is jön – magyaráztam, majd elgondolkodtam. – Bár nem emlékszem, hogy Arnold hívta volna, de mindegy, szóval ő is jönne. Suli után. Holnap. – Rendben, menj nyugodtan. Olvastam róla, hogy a kamaszoknak hamar kialakul a saját, privát életük, amiben felborulnak a fontossági sorrendek és… – kezdte anyu, de riadtan közbeszóltam.

– Nem, dehogy! Csak gondoltuk, együtt könnyebben kitaláljuk az ajándékot, de lemondhatom, nem gond. – Ne mondd le, menj csak a kis barátaiddal. Akkor szerdán veszünk fenyőt. Miután anyu elengedett holnapra, gyorsan felmentem msn-re, és hagytam üzenetet Arnoldnak, hogy oké, mehetünk együtt suli után. Vacsora közben (sütőtökkrémleves, sült csirke gombás rizzsel) aztán anyu elmondta apunak, hogy milyen programom van holnapra, és mindketten megállapították, hogy durván kamaszodom. Nem tudom, én ezt egyáltalán nem érzékelem. Olvasókör: 5/5* – nagyon-nagyon klassz volt a mai szakkör. Cortez: 5/5 – angolon a film közben folyamatosan hülyültek, alászinkronizálták a filmet, szörnyen vicces volt. Sulirádió: 5/3 – a letiltott rap szám után olyanokat játszottak, mint FOB What’s this, vagy éppen MCR All I want for christmas is you. Virág legnagyobb örömére.  December 16., kedd Éjjel szakadt a hó, reggelre megint legalább öt centi esett, úgyhogy mire felébredtem, anyu már régen elment. Viszont készülődés közben bekapcsoltam a rádiót, ahol negyedóránként bejátszották a nyilatkozatát a hóesésről. A meteorológusoknak nem könnyű télen. A lányuknak sem, ugyanis anyu nélkül képtelen voltam megtalálni a piros kötött kardigánom, amit viszont mindenképp fel akartam venni, úgyhogy aput támadtam le. Az egész házat feltúrtuk, szegény apu kicsit kikészült tőlem, mert közöltem, ha nincs meg, nem megyek suliba. Jó, ez így hisztisnek hangzik, de a piros kardigánom csak a piros-fehér csíkos pulcsimmal és a fehér kordgatyámmal néz ki olyan jól, és mivel azokat már felvettem, át kellett volna öltöznöm, ami kihatott volna az egész reggelemre. Ezekkel az érvekkel fárasztottam aput, aki végül a szárítóról rángatta le a kardigánom.

– Köszönöm – vettem fel gyorsan, és egy pillanat alatt visszajött a jókedvem. Apunak kevésbé, ritkán látok télen verejtékező embert.  Virág a kapu előtt várakozott, rögtön megdicsérte a szerelésem, én is az övét (fekete farmer, fekete pulcsi fehér csillagokkal és egy hatalmas, kockás kendő, ami nemcsak a nyakát, de a fél arcát is eltakarta). – Remekül néztek ki mindketten, de elkésünk – sürgetett apu, akinek, azt hiszem, egy időre elege lett a ruhákból. Duplafrancián Monsieur Durand megkérdezte, hogy mit szeretnénk csinálni. Választhattunk, filmet nézünk vagy kimegyünk az udvarra. 8:3 arányban az udvar győzött (Kinga nem volt órán, a színjátszósokkal próbált a tesiteremben). Úgyhogy miután beöltöztünk, lementünk az udvarra. A friss porhó hógolyózásra nem volt túl megfelelő, úgyhogy szóba került a hóember építése. Na, ebbe mindenki belement, ráadásul Dave azt tanácsolta, hogy ha már hóember, akkor legyen jó nagy, úgyhogy nekikezdtünk az ember nagyságú hóemberünknek. Szünetben is folytattuk, ráadásul egy csomóan beszálltak segíteni, de a duplaóra második felére megint egyedül maradtunk. – Zsák, szerezz répát – utasította Zsolti. Jacques lesöpörte magáról a havat, visszakérdezett, hogy mit csináljon, és miután megértette, bement a konyhára. Na jó, a hóemberépítés tök poén volt. Főleg, mert mindenki részt vett benne (még Arnold is, aki egyébként végig az árkád alatt állva olvasott, megtette, hogy kért a gondnoktól egy seprűt). A hóemberünknek egyébként nagy sikere volt, még Máday is megdicsérte ebédszünetben, úgyhogy tök klassz volt. Mondjuk, a történethez hozzátartozik, hogy miután mindenki alaposan megcsodálta, az utolsó szünetben Ricsi és Zsolti megállapították, hogy „már eleget élt”, és mindenképp szét akarták verni a fejét. – Most nézd meg! Másfél órát építették, hogy aztán szétszedjék. Annyira logikátlanok, hogy erre nincs szó – csóválta a fejét Arnold, miközben kissé távolabb állva figyeltük a jelenetet.

– Nézd, Robinak sikerült lerúgni a fejét – mutattam mosolyogva. A fejetlen hóembert látva Virág sírva fakadt, egész francia kultúrán vigasztalhattam. A fiúk jól kiröhögték érte. Utolsó óra után Arnold anyukája a suli előtt várt minket, és elvitt a közeli plázába, ahol legalább másfél órát töltöttünk a könyvesboltban, utána pedig meghívott minket egy sütire.  Hóember: 5/5* – szegény.  A délután: 5/5 – Arnold anyukája nagyon kedves, ráadásul annyit lehettünk a könyvesboltban, amennyit akartunk. Ez már eleve csillagos ötös.  Ajándék: 5/5 – találtam egy igazán Robinak való könyvet. World of Warcraft képes kézikönyv. Vagy mi. December 17., szerda Kémián Gondos kiosztotta a múlt órai dogákat, összesen három ötös lett, két négyes, a többi egyes. Jaj, ez igazán nem jó eredmény, ráadásul Kinga totál kiakadt, mert az övé lett az egyik négyes. (Csak Arnoldnak, nekem és a mellettem ülő, a dogát rólam szóról szóra lemásoló Ricsinek lett ötös.) – Tanárnő, szeretném, ha újra átszámolnánk a pontokat. Kizárt, hogy négyest írtam! – háborgott Kinga szünet nélkül. Gondos vitába szállt vele, bár amikor Kinga bedühödött arccal, felemelkedve, két kezével a padot támasztva követelte, hogy azonnal nézzék át újra a dolgozatot, még Gondos is meghökkent. De csak egy pillanatra, aztán rendre utasította Kingát, akinek maradt négyes a dogája. Emiatt egész órán vibrált a levegő, ráadásul kicsengetéskor Kinga volt az első, aki felpattant, majd kiviharzott a teremből, úgy becsapva maga mögött az ajtót, hogy berezegtek az ablaküvegek. Gondos a szájában lévő cukrot rágcsálva csak megvonta a vállát. Azt hiszem, nem Kinga az első diák, aki kifejezetten nem kedveli. És ez őt egy cseppet sem érdekli.

A tesink elmaradt (a színjátszósok ott próbálták a darabot), úgyhogy az infótanár helyettesített, így lett ma egy dupla infónk. Tölgyessy természetesen tekintettel volt a közelgő szünetre, és „mindenki azt csinál, amit akar” kijelentéssel kezdte meg az órát. Ezt értékeltük. Igazán. – Tanár úr, berakhatok zenét? – nézett hátra Virág, aki már a MySpace-en szörfölt. – Persze, amennyiben a többieket nem zavarja. Erre mindenki vállat vont, és folytatták a helyezkedést, mivel szinte senki nem maradt a saját helyén. Virág (aki mellém ült, miközben mi, Arnolddal egy gépet használtunk) halkan betette az Anti Fitness Club MySpace-oldalán hallható számokat (a Többet érsz négyszer is lement), ami így, hogy elfoglaltuk magunkat, senkit nem zavart. Tölgyessy időnként felállt és körbesétált a teremben, mindenki mögött álldogált néhány percet, hogy megnézze, mivel foglalkozunk. – Ügyesek vagytok. Mennyi a csúcsotok? – kérdezte mögénk érve, miközben mi, Arnolddal a Kvízparton csináltuk az általános kategóriát. – Ennyi – bökött Arnold a nevünk alatt lévő számra, majd gyorsan válaszoltunk az új kérdésre. Az infótanár kicsit közelebb hajolt a monitorhoz, majd miután leolvasta a számokat, döbbenten felénk nézett. – Műveltségi verseny? – Mindkettőnket küldik – néztem fel mosolyogva, mire Tölgyessy egyetértően bólintott. – Nagyon helyes. Otthagyott minket a gépnél, és továbbment, miközben mi folytattuk a kvízelést. A tanár tényleg őrülten jó fej, Virág mögött megállva például meghallgatott egy fél számot, Andris és Robi gépén megnézte az LFS- (Life for Speed) versenyüket, amit most Robi nyert, Dave pedig megmutatta neki a YouTube csatornáját, a feltöltött videókkal, aminek láttán a tanár adott egy ötöst.  Utolsó óra után gyorsan bepakoltam a szekrényembe, és lementem a suliújság termébe. Máday és Timi állt csak, a többiek

(velem együtt) mind leültek a székekre. Arnold a padra. Na mindegy. A megbeszélés egyórás volt, Timi kiosztotta a januári suliújság cikkeit, amit a téli szünetben kell elküldenünk mailben. Mindenki a szokásos témát kapta, ezen már meg sem lepődtünk, mivel bevált, működőképes dologról van szó. – Jó, akkor minden világos? – kérdezett körbe Timi. Mindenki bólintott. – Rendben. Akkor, mivel már idén nem lesz több megbeszélés, mindenkinek kellemes ünnepeket és boldog új évet – mosolygott gyorsan körbe, majd összecsapta a tenyerét. Ez azt jelenti, hogy mehetünk. Kifelé menet Arnolddal és Kingával a januári cikkekről beszéltünk, mármint arról, hogy kinek mi az ötlete, miközben Dani (a fotós) állt meg mellettünk. – Kinga, van egy perced? – Mondd! – nézett Kinga az órájára. Hát, ez így elég bunkón hangzott, ráadásul Dani totál zavarba jött. – Csak a sulikarácsonnyal kapcsolatban akartam kérdezni… – Mit? – Hát – kezdte Dani elvörösödve. Azt hiszem, Arnold és az én jelenlétem némileg frusztrálta. – Hogy eljössz, nem? – De, ott leszek. – Jó, akkor ott találkozunk? – kérdezte Dani. Kinga értetlenül meredt rá. – Igen, abban az esetben, ha te is ott leszel, tekintettel arra, hogy a tornaterem egy zárt tér, minden bizonnyal összefutunk – közölte értetlenül. Dani motyogott valamit arról, hogy sietnie kell, és elviharzott. Kinga unottan meredt utána. – Mennyire értelmetlen! – mondta. – Kinga – szóltam halkan –, azt hiszem, el akart hívni. – Minek? Nem kell meghívó. Ez egy iskolai program. Ráadásul főszerepem van a műsorban, még szép, hogy ott leszek… – Nem – szakítottam félbe. Te jó ég, tényleg nem érti? – Úgy értem, szerintem veled akart menni. Tudod hogy menjetek együtt –

nyomtam meg a hangsúlyt az utolsó szón. Kinga értetlenül nézett hol rám, hol pedig a mostanra üressé vált folyosóra. – Ó! Óóó! – bólintott, mint akinek minden világos. – Akkor miért nem ezt mondja? – Ezt próbálta – közölte Arnold. – Sajnálom. Máskor legyen érthetőbb. Egyébként is. Engem egyáltalán nem érdekel – vonta meg a vállát. – Hát, pedig egyetlen tizenkettedikes srác sem hívott meg kilencedikes lányt. – Na és? Tisztában vagyok a népszerűségemmel, viszont ettől még nem omlok az első ember karjába, aki meghív. Ugyan… – fújtatott lesajnálóan, és otthagyott minket. Arnolddal kérdőn néztünk utána. – Meghívta egy tizenkettedikes, és még csak nem is érdekli – csodálkoztam. Mert jó, bár nem vágyom különösebben arra, hogy egy végzős elhívjon valahová, de azért ez nagy dolog. – És? – kérdezte Arnold. Oké, nem ő az az ember, akivel ezt részletesen ki tudom tárgyalni. Na majd Virággal, msn-en…  Anyu a suli előtt várt, hogy elmenjünk fát venni. Elköszöntem Arnoldtól, és beszálltam a kocsiba. Bár próbáltam a kirakott fákra koncentrálni, sikerült az egész vásárlást végigbeszélnem arról, hogy vajon engem meghív-e valaki a karácsonyi bulira. – Úgy tudtam, ez nem meghívásos alapon megy, hanem minden Szent Johannás részt vehet rajta. – Igen, tudom. De valakivel menni, az olyan… – Menő? – segített ki anyu. – Igen – feleltem. Menő. Vajon Cortez hív magával valakit? Vagy Cortezt elhívja valaki? Elhívjam Cortezt? Vagy menjek egyedül, ahogy a többiek is? De a felsőbb évesek párban járnak az ilyen bulikra, mi lesz, ha én még jövőre is egyedül megyek? Elhívjam Cortezt? Mit kell ilyenkor mondani? Hogy menjünk együtt? Jaj. Megyek msn-re, hátha Virág tud valamit. Suliújság: 5/3 – csak tudnám, mit írok januárra…

Fenyőfa: 5/4 – végül szép nagyot vettünk, bár nem igazán figyeltem. De azt hiszem, nagy. Mindegy.  Vacsora: 5/2 – indonéz csirke. Legalábbis anyu azt mondta.  Pótvacsora apuval: 5/5 – csokis gofri, ráadásul apu mesélt a gimis éveiről. Ő sosem ment buliba, mert nem tudott kivel. Jaj. Csak ezt ne örököljem.  December 18., csütörtök Az év utolsó tanítási napja. Apu kirakott a suli előtt minket, mi pedig Virággal odasétáltunk a fiúkhoz. – Sziasztok – köszöntünk, és zavartan elkaptam a fejem, amikor Cortez visszaköszönt. Te jó ég, ha csak arra gondolok, hogy elhívjam, már összerándul a gyomrom. Semmi esélyem, sose merném megkérdezni. – Reni, Virág. Ha Zsolti jön, akkor… – kezdte Dave. – Nem tudunk semmiről – közöltem, már-már rutinszerűen. Zsolti pár perc múlva érkezett, igazán dühösnek tűnt. – Elhagyom az országot. Még ma – szólt köszönés nélkül. – Mi történt? – Tarr Zsófi írt msn-en, hogy örülne, ha elkísérném a holnapi sulibálra. Van valakinek külföldi kapcsolata? – kérdezett körbe. – Kanadai – válaszoltam. – Nem jó. Inkább Kolumbiába mennék. Ott sose keresne. – Én a helyedben már most indulnék – szólt Cortez, félrebiccentve. Mindannyian odanéztünk, és láttuk, ahogy Tarr Zsófi mamutéhoz hasonlítható mozgással trappol az iskola felé. – Gyerünk, gondolkozzatok! – csettintett Zsolti, és berohant a portára. Dave röhögve nézett utána, és azonnal beavatott minket, hogy ő küldött először mailt Zsófinak. Az állt benne, ha még nincs partnere, akkor tudná ajánlani a legjobb barátját, aki elég félénk, de szívesen elkísérné, így történt, hogy Zsófi elhívta Zsoltit.  – Én nem értem, miért csinálnak ekkora ügyet ebből. Aki akar, megy, aki nem, az nem. Minek párban érkezni? – kérdezte Ricsi.

– Mert úgy illik – felelte Virág. – Mi az, emo, téged elhívott valaki? – Nem, de kilencedikesként még nem gáz. Viszont a felsőbb éveseknél ultrabéna az, akinek nincs kivel mennie. – De ez nem fair! – háborgott Dave. – Jövőre akkor már el kell hívnunk valakit? Az osztályban három lány van, a másik kilencedikben négy! Nem jut mindenkinek! – Először is – szóltam mosolyogva. – Mi az, hogy nem jut mindenkinek? Lányokról beszélünk, nem egy csomag M&M-ről. És különben pedig jövőre tizedikesek leszünk, és lesznek kilencedikes lányok, akiket el lehet hívni. – Téged hívtak? – kérdezte Cortez. Kissé elvörösödtem, de azért megpróbáltam normálisan válaszolni. – Nem, de például Kingát igen. – De mi értelme van, hogy együtt menjünk, aztán ott úgyis szétválunk – értetlenkedett tovább Ricsi. – Mert így illik – feleltük Virággal egyszerre. – Akkor ez azt jelenti, hogy az a nyomi felsőbb éves lány, akinek nincs kivel mennie, még meghívhat minket? – fintorgott Dave. – Aha, de a menők már elkeltek – nevetett fel Virág. –Tényleg, téged is hívtak – bökte oldalba Ricsi Cortezt, mire éreztem, hogy dobolni kezd a gyomromban az elfogyasztott alma, tompul a fejem, és őrülten dobol a vér a fülemben. – Kicsoda? – kérdezte helyettem is Virág, mert láthatta rajtam, hogy sokkot kaptam. – Nem ügy – rázta meg a fejét Cortez. – De ki volt az? – erősködött Virág. – Egy 9/a-s. Edina! Csak Edina lehet! Nem hiszem el! Az a dög elhívta? – Akkor vele mész? – faggatta Virág, és kezdett kicsit feltűnő lenni. Vagy csak nekem volt ennyire egyértelmű. – Nem, dehogy – nevette el magát Cortez. – Hogyhogy?

– Hát, amikor ti megérkeztek a bulira, én már a repülőn ülök. Úgy nehéz lenne együtt mennünk – mosolygott, mire akkora kő esett le a szívemről, hogy szinte összeestem. Pozitívum, Cortez nem megy Edinával sehova. Negatívum, ezek szerint Cortez senkivel nem megy sehova. Jaj.  Virággal gyorsan otthagytuk a fiúkat, és a suliboxhoz tartva vitattuk meg a történteket. – Mennyire aljas! Mikor kérdezhette meg? Tuti a neten, mert a suliban nem beszéltek – töprengett Virág. És teljesen igaza volt. Ezzel együtt a napom teljesen el lett szúrva, komolyan, még az sem érintett meg különösebben, amikor Vladár rajzon engedte, hogy elfoglaljuk magunkat, és enyhe célzásként hozzátette, tudja, hogy ennek ki örül a legjobban. De tévedett. Annyira nem érdekelt, hogy tartunk-e rajzórát vagy sem, hogy azt elképzelni sem lehet. Csak a padomnál ülve olvastam, vagyis inkább lapozgattam egy képeskönyvet Napóleonról, amikor Arnold odajött. – Rosszkedvűnek tűnsz – közölte, és félresöpörve a holmimat, felült a padomra. – Nem, csak gondolkoztam – vontam meg a vállam. – Az jó – mosolyodott el, és kivette a kezemből a könyvet. Miközben belelapozott, én a székemen hátradőlve agyaltam azon, hogy Edina mégis hogy meri elhívni Cortezt. Jó, persze ez így furán hangzik, de akkor is! Arnold üldögélt volna még velem, de Vladár kihívta az asztalához, hogy megpróbálja meggyőzni a januári rajzversenyről. Úgyhogy ott maradtam egyedül, a rengeteg gondolatommal. Óra felénél (Virág a mellettem lévő padnál rajzolt, a többiek tévéztek meg halkan beszélgettek egymással) Cortez megbökte a vállam. – Ki él Kanadában? – kérdezte. – Kanadaiak – válaszoltam, mire elmosolyodott. Na jó, szomorúságom ellenére ez a mosoly továbbra is igen nagy hatással van rám. Közben rájöttem, hogy valószínűleg az érdekli, hogy amikor Zsolti külföldi kapcsolatot keresett, én Kanadát mondtam.

– A nagyszüleim. Apai nagyszülők – bólintottam. – Voltál már? – Igen, tavaly karácsonykor két hétig, meg még általánosban két nyári szünet alatt – feleltem, és látva, hogy a beszélgetésünk nem két szóból áll, teljesen hátrafordultam hozzá. – Két nyáron át? És ennyire nem tudsz angolul? – csodálkozott. Na, ezt megkaptam. – Francia nyelvterületen élnek – mondtam félénken, mire felnevetett. – Ja, az más. Te jó ég, arra eszméltem fel, hogy beszélgetünk! Tökre érdekelte ez a kanadai dolog. Pedig nem egy nagy szám, a nagyszüleim ott élnek, amióta az eszemet tudom, úgyhogy megszoktam, hogy ritkán látom őket. Közben rátértünk arra, hogy holnap az osztálykarácsony után lelép, mert a nagyszülei délután viszik a reptérre, mivel az ünnepeket a szüleivel tölti. Mély, meghitt beszélgetésünknek (amit egyébként csak én tartok annak) a csengő vetett véget, és bár ezek után egész nap egy szót sem váltottunk, mégis jobb kedvem lett. Komolyan.  Ebédszünetben az udvaron forró csokit ittunk, amikor Zsolti jött felénk. – Hogy áll a menekülési terv? – kérdeztem, mert feltűnt, hogy szinte egész nap bujkált. – Megtalált. Holnap együtt jövünk délután – rázta a fejét csalódottan. – Nincs valami ötletetek, hogy ez mégis hogy jutott eszébe? – Semmi – ráztuk meg a fejünket automatikusan. – Óriási. Most mehetek egy dömperrel a karácsonyi bulira. Kell ott táncolni? – Nekünk is ez az első, úgyhogy passz. De a halloween és a szalagavató alapján… – töprengtem. – Biztos. – A fenébe. Kit uszítsak rá Dave-re, hogy ne csak én égjek be? – A tizenegyedikes Rácz Diának még nincs kivel mennie – szólt Virág mosolyogva. – Honnan tudod? – fordultam felé csodálkozva.

– Rajzszakkör – ivott bele a gőzölgő műanyag pohárba. – Dia, Dia. Az melyik? – töprengett Zsolti, majd a homlokára csapott. – Az a kapafogú lány? – Jajj már, nem kapafogú! – vettem rögtön a védelmembe, mert azért ez így durva. Bár, ha jobban belegondolok, tényleg olyanok a fogai, mintha összevesztek volna. – Csak absztrakt – vontam meg a vállam, mire Virág felnevetett. – Tökéletes. Kösz a tippet – biccentett Zsolti, és elviharzott. Három perc múlva a sulirádió zenéje lehalkult, és a stúdiós beleszólt. – A következő dal előtt egy közérdekű közlemény, Felmayer Dávid ezúton szeretné megkérdezni Rácz Diát, hogy hajlandó-e vele tartani a holnap esti bálra. A rádióból felcsendült a Christmas is all around, miközben az árkádok alatt álló Dave döbbenten nézett körbe. – Mi? Ki szórakozik? Ki az a Dia? A többiek dőltek a röhögéstől, majd pár perc múlva Zsolti egy barna hajú, norvég mintás pulcsit viselő lánnyal az oldalán lépett ki az udvarra. – Dave, Dia igent mond! – közölte büszke mosollyal az arcán. Dave illedelmesen bemutatkozott, miközben elfehéredett arccal, gyilkos pillantással meredt Zsoltira. Mindenki, de mindenki betegre nevette magát. Hát, ez jópofa volt. Az utolsó óra irodalom volt, a többiek a becsengetésig ezen szörnyülködtek. Vagyis azon, hogy hogy lehet a szünet előtti utolsó órát pont Kardossal tölteni. Kardos pontosan érkezett, bevágta maga mögött az ajtót, és letette a holmiját a tanári asztalra. – Nos, 9/b – nézett körbe a teremben. Egy pisszenés sem hangzott el. – Mit szeretnétek csinálni? Komolyan, a kérdést mindenki hallotta, de senki nem mert válaszolni, hátha ez csak olyan beugratós dolog. – Beszélgethetnénk – vontam meg a vállam, mire a többiek olyan „hú, de bátor” arckifejezéssel néztek rám. – Rendben, akkor beszélgessünk – biccentett Kardos, és leült a tanári asztalhoz. Ha egy tűt leejtenek a padlóra, az is rémes

hangzavarnak hatott volna a síri csendben. – Vagy továbbhaladhatunk az anyaggal – mondta Kardos bátorításként, mire azonnal megindult az élet. Kardos próbálta megmutatni a „jó fej énjét”, amit én azért ismerek az olvasókörről, de az osztály nagy része bizalmatlan volt, a beszélgetés a szünetről meg az ünnepekről korántsem volt fesztelen, jelentkeztek, mielőtt megszólaltak, meg ilyesmi. Viszont mindentől függetlenül jól telt az óra, én élveztem. Kicsengetéskor Kardos kellemes ünnepeket kívánt nekünk, majd kiment a teremből. – Érzem, ahogy a sötét erő távolodik – fürkészte a levegőt Robi, mire egy csomóan elnevették magukat. Virággal a suliboxunkba pakoltunk be (idén utoljára), miközben Kinga megállt mellettünk. – Holnapra hozzatok sütit – közölte. – Tudjuk – bólintottunk. Az ofő a héten pont elégszer figyelmeztetett (még a közösségi portálon, körüzenetben is), hogy ne felejtsünk el az osztálykarácsonyra üdítőt és édességet hozni. Anyu persze teljesen lelkes volt, amiért sütit kell vinnem a suliba, hiába próbáltam rábeszélni, hogy inkább vegyünk, ő úgy döntött, sokkal jobb, ha mi készítjük el, és azt viszem be. Neki jobb. De mi lesz az osztálytársaimmal? Nem akarok egyedül járni egy osztályba! Mindegy, a lényeg, hogy egész délután kókuszgolyót készítettem (az egyetlen, amit tudok, de az legalább finom), anyu pedig sütögetett. Este fél nyolcra lettünk kész. Szóval viszek kókuszgolyót, hókiflit, mákos csillagot, fahéjas-almás rácsos sütit és sütőtök kosárkát. Mellesleg ezeknek csak a nevét tudom, fogalmam sincs, hogy melyik melyik, ugyanis mind furán néz ki.  Dave és Zsolti: 5/3 – vicces, ahogy egymást ugratják, de szerintem ezúttal mindketten túllőttek a célon. Két totál béna lányt visznek magukkal a karácsonyi buliba. 

Cortez: 5/5* – már most sírógörcsöm van, ha arra gondolok, milyen hosszú lesz a szünet. Edina: 5/1 –  Sütik: 5/2 – remélem, mindenki életben marad. Bár ez csak januárban derül ki. Kardos: 5/5 – én élveztem a beszélgetést utsó órán. Robi ajándéka: 5/5 – szépen becsomagoltam, remélem, örül majd neki.  December 19., péntek Szomorú nap. Illetve számomra az, ugyanis Cortezt pontosan 13:55-kor láttam idén utoljára. Délre kellett suliba menni, mert az osztálykarácsony akkor kezdődött, és kettőig tartott. Anyunak sikerült annyi sütit sütnie, hogy képtelen lettem volna egyedül elvinni, úgyhogy még jó, hogy Virág segített. – Remélem, hoztatok… – fogadott Kinga a termünk ajtajában nem túl barátságosan, majd amikor észrevette a kezünkben tartott csomagokat, azonnal eligazított, hogy hová rakjuk. Mellesleg ő még egy osztálykarácsonyon sem tud lazítani, totál pörgött, igazgatta a díszeket, kétszer arrébb rakta a sarokban felállított karácsonyfát, és görcsösen várta, hogy Máday és kísérete bejöjjön és pontozza a díszítést. Olyannyira komolyan vette magát, hogy amikor szegény Jacques venni akart egy süteményt a tálcáról, Kinga leordította a fejét, hogy csak a pontozás után vehet, ugyanis egy hiányzó sütemény megbontaná az összképet. Negyed egykor aztán (amikor éppen mindenki keresztbeüvöltött a termen, hogy a lehető legtávolabb helyet foglaló osztálytársával kommunikáljon) Máday, Vladár és Borrel igazgató bejött a terembe. Az ofő csendre intett minket, úgyhogy halkan vártuk, hogy jól szemügyre vegyék a díszítést meg pontozzanak, miközben Kinga (aki persze képtelen csendben maradni) fontoskodva magyarázta, hogy az ő irányítása alatt lett ilyen szép a termünk karácsonyi díszítése. Mikor kivonultak, hogy további osztályokat is megnézzenek, az ofő

elkezdte az ajándékozást. Szerintem ezt kulturáltabb formában tervezte, de persze nem jött össze, ugyanis három perc alatt mindenki odaadta az ajándékát, aztán további öt perc alatt mindenki megnézegette a másét, és kábé ennyi volt. Hamar lezavartuk. (Én Jacques-tól a Le Petit Prince-et kaptam, vagyis A kis herceg francia kiadását, aminek örültem, mert franciául még sosem olvastam.) Az ajándékozás után már csak elvoltunk, ettünk, ittunk, beszélgettünk és vártuk a díszítőverseny eredményhirdetését. – Mi ez az izé? – kérdezte Zsolti, miközben az asztalokra kipakolt sütiket tanulmányozta. Erre a kérdésre felkaptam a fejem, mert az „izé” kifejezést kizárólag az általam hozott édességre használhatják. – Sütőtök kosár – feleltem. – Aha, értem – bólintott Zsolti, és visszadobta a tálcára. Jó nagyot koppant a süti. Ez nem túl biztató, ezek szerint kőkemény lett. Jaj. Virág egy kókuszgolyóval a kezében ült fel az asztalomra, és éppen az ofőtől kapott ajándékát mutogatta nekem (egy rajztömb szénceruzaszettel és szakkönyvvel), miközben én azon tanakodtam, hogyan tudnék elköszönni Corteztől, aki körül állandóan ott tobzódtak a többiek. – Reni – lépett hozzám Ricsi. – Nézd, mit kaptam – ácsorgott, tanácstalanul tartva a kezében Nick Hornby Betoncsók című könyvét. – Tudom, én is ott voltam, amikor Arnold vette – bólintottam. – Jó, de mit csináljak vele? – Olvasd el – nevettem fel, mert kicsit furán hangzott ez a kérdés. Mármint nekem. – Minek? – Mert egy tizenhat éves deszkás srácról szól. – Komoly? Az akár én is lehetnék – gondolkozott. – Hát, igen. Illetve nem, mert neki gyereke van – töprengtem. Ricsi pislogás nélkül meredt rám. Aztán hátat fordított, és egyenesen Arnoldhoz indult.

– Hé, miért vettél nekem ilyen könyvet? Egyáltalán miért pont könyvet? Mosolyogva megráztam a fejem, és fél füllel hallgattam a vitájukat (Arnolddal szemben semmi esélye nem volt, hamar lerendezte azzal, hogy nem árt, ha Ricsi kulturálódik, és hogy a könyv igenis szórakoztató). Amíg Ricsi Arnolddal viaskodott, én reménykedtem benne, hogy Cortez egyedül marad és legalább jó utat kívánhatok neki. Amikor észrevettem, hogy Cortez egyedül ül Zsolti padján és a zenelejátszóját nyomkodja, Virág megszorította a kezem. – Menj! – bólogatott. Feltápászkodtam a helyemről, és idegesen rángatva a pulóverem ujját, megindultam felé. Már majdnem ott voltam, viszont sikerült idejében visszafordulnom feltűnés nélkül. Merthogy kinyílt a termünk ajtaja, és Kinga két a-s lánnyal lépett be. – Nem azt mondom, hogy nem szép a termetek, de mégis, inkább az átlagos jelzőt használnám. A díszeitek és a díszítési stílusotok is egyszerűen snassz. Nézd meg a mi fánkat – magyarázta Kinga az egyiküknek (Tamarának), miközben Edina levált tőlük, és körbenézett. A tekintete hamar megállapodott az egyedül ücsörgő Cortezen, és odament hozzá. Visszafojtott lélegzettel néztem őket, miközben már újra Virág mellett voltam. – Jaj – nézett elkerekedett szemmel Virág. Hát, ja. Ebben egyetértünk. Edina ellőtte azt, amit én akartam, vagyis jó utat meg kellemes ünnepeket kívánt Corteznek, miközben úgy illegette magát, hogy az már kínos. – Kedves a-sok, örülök, hogy átjöttetek látogatóba, de lassan menjetek vissza a saját termetekbe, ugyanis kezdődik az eredményhirdetés – szólt az ofő, aki egészen addig Gáborral beszélgetett. A két lány elköszönt és kiment, de ez nekem már nem számított. Nem akartam rögtön Edina után odamenni Cortezhez, hogy ugyanazt elmondjam. Szívás. Lassan mindenki visszaült a helyére, az ofő pedig bekapcsolta a tévét. Alig fél perc múlva

Monsieur Borrel igazgató jelent meg a képernyőn, egy papírral a kezében. – Kedves diákok – kezdte, majd szólt pár szót az ízlésesen és szépen feldíszített termekről. – Jó, jó, tudjuk. Gyerünk már – sürgette Kinga a képernyőn lévő igazgatót, mire az ofő neheztelően csendre intette. – Tehát az osztályterem-díszítő verseny győztese a 10/b, Baranyai Zita osztálya. Gratulálunk. – Micsoda? – pattant fel Kinga dühödten. Az igazgató tovább beszélt, miközben Kinga csapkodott, és elindult, hogy ellenőrizze, mégis melyik terem díszítése lehet szebb a miénknél. Az ofő utánasietett, a többiek pedig ügyet sem vetve a még mindig beszélő igazgatóra, szedelődzködni kezdtek. Felvettem a kabátom, és láttam, hogy Cortez kiment a teremből. – Gyerünk, Reni, siess már, elmegy! – nézett riadtan Virág, mire összeszedve minden bátorságom, utánamentem. – Cortez! – szóltam, és azt hittem olyan halk és nevetséges a hangom, hogy meg sem hallja. Szerencsém volt, Cortez megfordult. Pechemre Ricsi és Dave is. – Igen? – nézett vissza, felhúzva a dzsekije cipzárját. – Jó utat – mondtam zavartan. Cortez felvont szemöldökkel elmosolyodott, ettől a mosolytól pedig én is elmosolyodtam, és akkor ott álltunk, mosolyogva. Ha egy amerikai filmben lennénk, akkor lelassult volna a jelenet, és talán még egy kis csillag is csillant volna a szemünkben. De ez nem egy film, úgyhogy az idilli jelenet nem tartott tovább két másodpercnél, merthogy Ricsi megragadta Cortez karját és ráröhögött, hogy emlékszik-e valami filmre, amiben az egyik szereplő kiesik valami ablakon. Mi? Ennek semmi értelme, hogy jött ez ide, a szép szerelmes jelenetembe? Cortez nevetve bólintott Ricsire, és csak egy pillanatra figyelt rám újra. – Köszi. Majd írok – legyintett, és már nevettek is az említett filmen, miközben lesiettek a lépcsőn. Ír? Majd ír? Nekem? Mi? Hűű!

A Szent Johannás karácsonyi buli este hatkor kezdődött, addig volt időm otthon töprengeni, hogy Cortez hogy értette, hogy majd ír. Felmentem az msn-re, de offline volt, a neve mellett ennyi szerepel: Cortez (Leave this place… for a while) – állapota nem elérhető. Gyorsan megnéztem az online szövegfordítóban, hogy mit is jelent ez a szöveg. Elutazott egy időre. Ennyit. Virág átjött, hogy majd együtt induljunk a buliba. Az étkezőasztalnál beszélgettünk általános dolgokról, anyu pedig az asztal másik végében képeslapokat írt. Amikor csengettek, anyu felpattant, mi pedig azonnal témát váltottunk. – Ha azt mondta, majd ír, akkor ír – susogta Virág. – De mikor? Mit? Miről? És egyáltalán miért nekem? – ráztam a fejem értetlenül. – Lehet, hogy ír, ahogy megérkezik. Hány órás a repülőút? – gondolkozott Virág, aztán automatikusan abbahagytuk a beszélgetést, mert anyu mellett Arnold jelent meg. – Reni, a kis barátod átjött, hogy veletek menjen a karácsonyi ünnepségre – jelentette be anyu. Erre egyébként magamtól is rájöttem. Félreértés ne essék, Arnold nem értem jött, hogy úgy, „ketten menjünk”, hanem csak csatlakozott Virághoz és hozzám. – Na, és mondd csak, Arnold, mit tervezel a szünetre? – érdeklődött anyu. – A szüleimmel Cannes-ban töltjük az ünnepeket – felelte. – A filmfesztiválon? – csodálkozott Virág. – Nem. Mert az nem most van – vágta rá Arnold. – Ez igazán jól hangzik – bólintott anyu, majd egy halom képeslapot odatolt elém. – Írd alá ott, alul. – Anya! Karácsonyi üdvözlőlap? Ez a 21. század! Miért nem elektronikus képeslapot küldünk? – fintorogtam. – Mert az igazi üdvözlőlap személyesebb és kedvesebb gesztus. Nem gondoljátok? – nézett ránk anyu kérdőn. Virág zavartan megvonta a vállát. – Én nem tudom, a szüleimet kimeríti, hogy egymás ellen uszítanak, másra nem marad energiájuk. Mi nem küldünk lapot – közölte Virág, és a szemébe fésülte a haját.

– Szerintem az igazi képeslap többet jelent egy nevetséges, zenélő, animált karácsonyi e-cardnál. Az én szüleim is igazit küldenek – vette át a szót Arnold. – Ahogy az ügyvédi felszólítást, úgy a karácsonyi üdvözlőlapokat is papíron küldik. Igaz, nem ugyanannak. Erre a kijelentésére anyuval mindketten felnevettünk, Arnoldnak igen intelligens humora van. Mondjuk, Virág nem értette. Háromnegyed hatkor indultunk el, apu elvitt minket a suliig, hogy a sötét, jeges utcán ne gyalogoljunk. A Szent Johannába özönlöttek a diákok, úgyhogy benyomultunk a portára, és átvágtunk az aulán. A karácsonyi fényfüzérek és égősorok hangulatosan világítottak a sötét udvaron, a tornaterem bejáratán adventi koszorú díszelgett. A tesitermet őrülten jól megcsinálták, a felállított színpad volt csak kivilágítva és a négy feldíszített karácsonyfa a terem négy sarkában. A lelátók sötétek voltak, csupán a lépcsők mentén felhúzott égősorok világították meg a székekhez vezető utat. A színpad fölött hosszúkás transzparens húzódott, Joyeux Noël felirattal. Az ofő a dupla szárnyú bejárati ajtónál ácsorgott, és rögtön eligazított minket. Ricsi, Andris és Robi ücsörgött a lelátó számunkra lefoglalt sorában. – Sziasztok – köszönt Ricsi, miközben leültünk mellé. – Dave, Zsolti? – kérdeztem, mert kicsit furcsa volt Ricsit egymagában látni. – Még nem tudták lerázni a barátnőiket – nevetett fel. – Értem. Cortez gépe mikor megy? – érdeklődtem, és csak remélni mertem, hogy nem feltűnő ez a kérdés. Ricsi látszólag nem gyanakodott, megnézte a telefonján az időt. – Fél óra múlva száll fel. Az előbb beszéltem vele, már becsekkolt. – Klassz – bólintottam, és elképzeltem, milyen menő lehet, hogy ott áll tök egyedül, és várja a gépe felszállását. – Reni, menj arrébb, el kell bújnom – lépett hozzánk Zsolti, és átültetett a másik székre, mert így némileg takarásban volt.

Körbenéztem, és hamar rájöttem, ki elől bujkál. Tarr Zsófi a pálya szélén ácsorgott, és tekintetét ide-oda kapkodta, végül kiment a teremből. – Hová megy? – kérdezte Virág. – Azt mondtam, a büfében leszek – egyenesedett fel Zsolti, és mosolyogva előkapott egy Snickerst a zsebéből. – Pedig már voltam. Dave, sajna, nem járt ilyen szerencsével, őt a partnere (Rácz Dia) egészen a műsor kezdetéig nem engedte el. A karácsonyi előadás kezdetekor a lelátók gyér megvilágítása teljesen megszűnt, tök sötétben ültünk, és a kivilágított színpadot figyeltük. A műsor szép volt, illetve szép lett volna, ha a fiúk mellettünk nem baromkodják végig az egészet. Így nem sokat hallottam belőle, de a lényeg, hogy Kinga (a főszereplő, rénszarvasjelmezben) már nem hisz a karácsonyban, amikor is találkozik a Mikulással. Vagy valami ilyesmiről szólt. Tényleg próbáltam figyelni, de vagy Ricsi vihogott mellettem, vagy Zsolti bőgött szarvashangon. Máday az egész műsor alatt négyszer jött oda hozzánk, és a fiúk fejére vágott a vonalzójával. Mikor vége lett az előadásnak, Monsieur Borrel lépett a színpadra, megkopogtatta a mikrofont, és mikor minden diák a füléhez kapott, rájött, hogy működik. Kellemes ünnepeket, boldog újévet és jó szórakozást kívánt, majd átvette a helyét a két tizenkettedikes sulirádiós. A hangszórókból egy perc múlva felcsendült a Whamtól a Last Christmas. De ez csak poén volt. A diákok egyöntetűen fütyülni és huhogni kezdtek, mire a sulirádiósok nevetve lekeverték, és elkezdődött az Idiot Side Könnyen jön című dala, ami nagy kedvenc a Szent Johannában, a sulirádió hetente leadja, így például én is tudom a szövegét.  A számot egyébként rekordidő alatt (kábé két másodperc) mindenki felismerte, és a diákok szinte egyszerre özönlöttek a tánctérre ugrálni. Kinga kipirultan huppant le az előttünk lévő sorba, és hátrafordulva hozzánk, ecsetelni kezdte az előadás sikerét. – Csak pár idióta szarvasbőgést imitált közben, nem hallottátok? Rémesen gyerekes viselkedés.

– Itt nem hallottunk semmit – rázta meg a fejét Zsolti, miközben a térdén dobolta a szám ütemét. – Jaj ne! Az első táncot beígértem a kapafogúnak – hajtotta le a fejét Dave. A lelátó lépcsőjén Dia mosolyogva igyekezett felénk. Meg kell hagyni, a mosolya tényleg érdekes. – Lányok – nézett ránk Dave kétségbeesetten. – Harminc másodperc után valaki kérjen le. – Az mit jelent? – nézett rá Virág csodálkozva. – Jaj, emó! Odajössz, azt kérdezed, szabad? És akkor veled táncolok tovább – magyarázta Dave. – Oké – vonta meg a vállát Virág. – Örök hála – suttogta Dave, miközben feltápászkodott. – Dia! Egy tánc? Dia örömmel bólogatott, és karon ragadta szegény Dave-et. Zsolti röhögve nézett utánuk. – Én a helyedben nem szórakoznék más szerencsétlenségén. Azt hiszem, téged keresnek – gúnyolódott Kinga. Zsolti lesápadt, és a felénk igyekvő Tarr Zsófira meredt. – Azt már nem! Gyere – ragadta meg Kinga karját, és még mielőtt az bármit reagálhatott volna, Zsolti a táncparkett felé rángatta. – Zsolt, ha rálépsz a lábamra a tetemes súlyoddal… – kiabálta Kinga, de Zsolti elengedte a füle mellett a megjegyzést, egyszerűen maga felé fordította, és táncolni kezdtek. Mivel folyamatosan mozgott a szájuk, szerintem végigveszekedték a számot. Mindegy, a csel bevált, Tarr Zsófi egy darabig nézte őket, végül a vállát vonogatva felült a lelátóra. Virág időközben lement a táncolók közé, és lekérte Dave-et, úgyhogy egyedül maradtam Arnolddal és Ricsivel. Annyira gáz volt az egész. Minden lány táncolt, vagy felkérték, vagy felkért valakit, egyedül én ültem két fiúval az oldalamon, mint valami béna. – Ricsi, nincs kedved táncolni? – állt meg előttünk Tamara (9/a). – Jó. Úgyis rég pogóztam – poénkodott Ricsi, és lelépett a megdöbbent lánnyal.

Sóhajtva dőltem hátra a széken. – Mindenki táncol – jegyeztem meg csalódottan. – Nem baj az, ha nem vagy mindenki – vágta rá Arnold, és körülbelül az ötödik lányt küldte el „felejtsd el” megjegyzéssel, akik fel akarták kérni. Hát, nem egy bulizós típus. – Tudom, csak ciki – közöltem. – Mi a jó abban, ha tömegnyomorban ugrálsz egy zsúfolt téren? – Ezt úgy hívják, szórakozás – mosolyogtam, mire Arnold megvonta a vállát. A szám véget ért, és hirtelen átváltott egy lassúbb, nyugisabb számra. A Somewhere over the rainbow/What a wonderful world feldolgozására, amit egyébként is tökre szeretek. A táncolók lelassultak, de mindenki maradt az eredeti partnerénél. Úgyhogy arra nem számíthattam, hogy Virág visszajön. Lassú alatt a lelátón ücsörögni. Hú, de béna vagyok! – Réni! – mosolygott rám hirtelen Jacques, és a kezét nyújtotta. Hála az égnek. A megmentőm! – Nem baj? – fordultam Arnoldhoz. – Menj csak – biztatott. Megragadtam Jacques karját, és hagytam, hogy a táncolók közé vigyen. A táncparketten csillogó fények között kezdtünk táncolni, ami igazán vicces volt. Főleg, mert még sosem lassúztam fiúval. Bár hozzá kell tenni, hogy Jacques nem kifejezetten lassúzott, hanem valami standard tánc lépéseivel próbálkozott, aminek következtében állandóan egymásnak mentünk.  A szám végén egyébként váltottunk, állandóan lekértük egymást, úgyhogy az este folyamán táncoltam Ricsivel, Dave-vel, Zsoltival, egy tizedikes fiúval és Danival, a fotóssal is. Ha Cortez ott lett volna, talán vele is táncolhattam volna.  Este fél tízig tartott a buli, addigra kellőképpen kiugráltam magam. Osztálykarácsony: 5/5 – nagyon jól telt. Cortez: 5/5* – azt mondta, majd ír. Húú.  Karácsonyi buli: 5/5* – sosem táncoltam még ennyit. Téli szünet: 5/2 – akkor is hosszú lesz, ha anyu biztosított róla, hogy millió tennivalónk van. 

Nagyiék: 5/5 – holnapután délután érkezik a gépük.  A másik nagyiék: 5/3 – na persze, apu szülei képesek Kanadából idecuccolni az ünnepekre, anyu szülei meg alig egy órára laknak, és mégis csomagot küldtek. Ráadásul norvég mintás kötött pulcsit. Nem kérdés, melyik nagyszülőket kedvelem jobban… December 27., hétfő” Azt hittem, a szünetben annyi időm lesz, hogy nem fogok tudni mit kezdeni magammal. Ehhez képest ma először tudtam leülni egy fél órára, hogy naplót írjak. Jaj.  Szóval az úgy volt, hogy megjöttek a nagyiék (még mindig itt vannak), és egy csomó programot csináltunk, amivel már eleve elment az idő. Aztán ott volt a karácsonyi készülődés, anyuval kiválasztottuk a menüt, és megfőztük, sőt, az elmúlt évekhez képest senki nem kapott gyomorrontást, így az idei karácsony emiatt is emlékezetes marad. Aztán ott volt még apu céges karácsonyi bulija, amin nekem is kötelező volt részt vennem, és ahol mindenki megjegyezte, hogy mekkorát nőttem. Na, mindegy. A lényeg! Karácsonyi ajándék! Kaptam könyveket (enciklopédiasorozat), Sims kiegészítő lemezeket, de a legfontosabb! Térdvédőt, könyökvédőt és bukósisakot. Mindezt azért, mert megkaptam a gördeszkát! Wow! Majd kiugrottam a bőrömből, és már a YouTube-on tanulmányozom a videókat, sőt kinyomtattam a trükkök leírását. Nem lehet olyan nehéz. És mindezek mellett végre elég időm jutott olvasni. Negatívum viszont, hogy Cortez, bár megígérte, nem írt, pedig rendszeresen, talán a kelleténél többször is csekkoltam az emailem, az msn-t, a közösségi portált, de semmi. Arnold viszont minden este ír sms-t, vagy mms-t, a képek alapján szuperül érzi magát. Ja, és Virág hívott 24-én éjjel. Először azt hittem, valami baj van, ugyanis percekig nem tudtam kivenni a sikoltozásából, hogy miről van szó. Aztán végre megértettem: karácsonyra az apukája egy kiskutyát vett neki. És végre, a szünet kezdete óta először, ma tudtunk találkozni. Szó szerint egymás nyakába

ugrottunk, amikor kinyitottam az ajtót, és ott állt. Sosem volt még igazi barátom, így azt sem tudtam, hogy hiányozhat. – Te jó ég, meg kell mutatnom a gördeszkát! – hívtam be a házba, amikor is észrevettem, hogy Virág kabátja nemcsak kidudorodik, hanem mozog is. – Reni, ezt nézd! – húzta le a cipzárt, és azonnal kidugta a fejét egy fekete kölyök cocker spániel. – Hű! – simogattam meg azonnal a kutyus fejét, miközben Virág kiszedte. – Ő itt Pete Wentz – mutatott be minket egymásnak. – Pete Wentznek hívod a kutyád? – csodálkoztam. A kiskutya ficánkolt Virág ölében, láthatóan szabadulni akart. – Aha. Pete Wentz! – Nagyon aranyos. Megfoghatom? Virág odaadta a kölyökkutyát, aki viszonylag nyugisan megmaradt a kezemben. Anyu jött ki a nappaliból, hogy üdvözölje Virágot. – Nahát, Virág, milyen aranyos kiskutyád van – dicsérte meg anyu azonnal a kezemben tartott állatot. – Köszönöm. Aputól kaptam karácsonyra. A gyerekpszichológus tanácsára vette, aki azt mondta, a válás után jót tesz egy kisállat, mert amikor befordulok, egyikükkel sem beszélek, és olyankor marad a kutya… – magyarázta. – Igen, én is olvastam róla, hogy egy ilyen kisállat jót tesz a közérzetnek – bólogatott anyu. – Csak anyu nem örült – szomorodott el Virág. – Hogyhogy? – Hát, eleve úgy érzi, hogy apu ajándékának jobban örülök, mint az övének. Ráadásul holnap megyünk apuval síelni, és anyura marad Pete Wentz. – Ki? – kérdezte anyu. – A kutya – feleltük egyszerre. – Ó, értem.

– Kimehetünk gördeszkázni? – kérdeztem anyutól, aki megengedte, hogy a kocsifeljárón „játsszunk”, abban az esetben, ha felveszem a védőfelszerelést. Gyorsan felmentünk a szobámba, és amíg felvettem a bukósisakot meg a térdvédőket, elhadartuk a történteket. – Semmit nem írt? Egy szót sem? – csodálkozott Virág. Mellesleg a kutya tényleg jó hatással van rá, a haja oldalra volt csatolva, és sokat mosolygott. – Nem, semmit – ráztam a fejem, és felkaptam a gördeszkám. – Itt van minden – nyomtam Virág kezébe a kinyomtatott oldalakat. – Te bemagoltad a trükköket? – mosolygott. – Persze. Elméletben már tudok deszkázni. Lássuk a gyakorlatot. Na, igen. Pont ezek miatt az esetek miatt választják szét az „elméletileget” a „gyakorlatilagtól”. Ugyanis nemhogy egy Regulart, vagy egy Fakie-t nem tudtam csinálni (ami az egész deszkázás alapja), hanem ma az egész napos gyakorlás végeztével sem jutottam el odáig, hogy rajta maradjak a deszkán. A fenébe. Ahelyett, hogy trükköket csináltam volna, egyszerűen ráálltam a deszkára, Virág pedig húzogatott. Így is estem vagy harmincat. Sötétedéskor abbahagytuk a szenvedést, egyébként is lefagyott az orrunk, és a szobámban folytattuk a beszélgetést. Sajna Virág holnap reggel indul síelni a papájával, úgyhogy a szünetben már nem találkozunk.  Gördeszka: 5/2 – elolvasva olyan könnyűnek tűnt. Esés: 5/1 – a térd- és könyökvédő védett. De nem mindenhol. Ezért komoly fájdalmaim vannak, plusz egy lyuk a farmerem térdén. Óriási. Cortez: 5/1 – semmi. Akárhányszor benézek msn-re, mindig offline, ami az időeltolódás miatt nem csoda, csakhogy még egy üzenetet sem hagy.  Virág kutyája: 5/5 – tök aranyos. Csak az elnevezése… hát, hogy is mondjam. Érdekes. 

Január 5., hétfő” Végre suli!!! Oké, ez egy kilencedikes szájából rém természetellenesen hangzik, de komolyan. Konkrétan halálra untam magam a szünetben. Illetve eleinte elvoltam, mert kiolvastam az Anne Shirley folytatásait, plusz a francia nyelvű Kis herceget (utóbbi pont egy délutánt vett igénybe), de ezenkívül semmi. A nagyiékkal töltöttem sok időt meg anyuékkal, de a délutánjaim és estéim rendszerint szabadok voltak, úgyhogy semmi mást nem csináltam, mint olvastam, tanultam (gondolom, ez még furább), megírtam és elküldtem a suliújság cikkeit, és próbáltam deszkázni. Csak közben esett egy nagy adag hó, úgyhogy az utóbbiról le kellett mondanom. Viszont Cortez írt. Szavahihetőség szempontjából ez nagyon fontos. Igaz, nem azt és nem úgy írt, ahogy reméltem, ezért sem vagyok annyira oda a dologtól. Szóval annyi történt, hogy a közösségi portálon kaptam egy üzenetet (ami körüzenet, tehát láttam a további címzetteket is, köztük Edinát (!!!)). Az üzenet rövid volt, tömör, és semmit nem tudtam kezdeni vele, ugyanis annyira nem volt személyes, hogy akár egy vadidegen is küldhette volna. Bemásolom. Antai-Kelemen Ádám (Cortez) üzenete: Boldog új évet! C. Hát, ez nem egy nagy durranás. Virág reggel a kapuban várt, tegnap este ért haza a síelésből, úgyhogy idén először találkoztunk. Miután kellőképpen kiörültük magunkat (apu furán nézett, kamaszlányos öröm, ugráltunk, mint két hülye ), egymás szavába vágva meséltük el a szünetünket. – A síelés dögunalom volt. A szilveszterről nem is beszélve. A szálloda valami kabaré-előadást tartott. Rémes volt. Ráadásul a vendégek totál nyomik voltak, vagy felnőttek, vagy kisgyerekek. Egy korombeli sem volt, úgyhogy a zenelejátszóm megmentette az életem – magyarázta. – Oké, én szilveszterkor Simseztem. Ki a nagyobb lúzer? – kérdeztem. Virág csendben gondolkozott. – Nyertél – közölte nevetve. Na ja. Ez tény. Viszont a simjeim igen jól vannak, előléptették őket a munkahelyükön, és még partit is adtak, aminek következtében szereztek plusz négy új barátot.

Apu vitt minket suliba, és a dombon lefelé haladva már éreztem, hogy a szívem felugrik a torkomba. Mert, ahogy kiszálltunk a kocsiból, ott volt Ő. A lépcső mellett ácsorgott, a snowboard dzsekije zsebébe dugott kézzel, laza mosollyal az arcán. Te jó ég! Az egész téli szünet alatt a fotóját bámultam, mégis. Ezer fotó sem adja vissza azt a lazaságot, ahogyan élőben viselkedik. Wow.  – Boldog újévet – léptünk oda Virággal a fájdalmasan hideg időben ácsorgó Cortezhez, Ricsihez és Zsoltihoz. A fiúk boldog újévet kívántak, és folytatták a beszélgetést. – Azt mondod, napi tíz órát lenyomtál? – csodálkozott Ricsi. – Nem folyamatosan, azért ettem közben, de aha – bólogatott Zsolti. – Miről van szó? – kérdezte Virág. – Erről – vette elő a telefonját Zsolti, és a fotógalériát megnyitva odaadta a készüléket. – Szép dob – adta tovább nekem Virág a telót, amikor megnézte a képet. Én is rápillantottam a kijelzőre. Nem értek a dobokhoz, de biztos szép. – Ez a tiéd? – kérdeztem, amikor visszaadtam. – Aha – mosolyodott el büszkén. – Karácsonyi ajándék. – Hú! – csettintett Virág. – Képzeljétek, kaptam egy kutyust! – Komoly? – Igen. Egy kölyök spánielt. Pete Wentz – mesélte Virág csillogó szemmel. A fiúk értetlenül egymásra néztek, majd kitört belőlük a röhögés. – Mi az? Mit nevettek? – csodálkozott Virág. – Hogy telt a szünet? – fordultam Cortezhez. – Kösz jól. Neked? – kérdezett vissza. – Eltelt – vontam meg a vállam mosolyogva. – Na, kinek volt a legkúlabb szünete? – lépett hozzánk hirtelen Dave, amikor kiszállt az apukája kocsijából. – Corteznek. Végül is New Yorkban volt – vágta rá azonnal Ricsi, mire Cortez mosolyogva megvonta a vállát. Dave hezitált egy pillanatig, végül belátta, hogy valószínűleg tényleg Cortez szünete telt a legjobban.

– Jó. De kinek volt a legkúlabb szünete itthon? – dörzsölte össze a tenyerét. – Zsoltinak. Dobszerkót kapott – felelte Ricsi. Dave unottan az ég felé nézett. – Ez nem igaz! Engeded, hogy végigmondjam? Kösz – bólintott türelmetlenül, és már bele is kezdett abba, hogy a téli szünet alatt beújított valami videószerkesztő programot, ami hihetetlen effektekre képes. Vagy mi. – Ez egyáltalán nem kúl. Én dobolok! – szállt vitába Zsolti. Itt következett egy kisebb vita, hogy melyikük a kúlabb, úgyhogy Virággal úgy döntöttünk, mielőtt szétfagyunk, inkább bemegyünk. A portán felmutattuk a belépőkártyát, aztán beléptünk az aulába. A karácsonyi díszeket lebontották, a helyén maradt a megszokott, minimál dizájn, úgyhogy rögtön rádöbbentünk, a laza december után beállt a kőkemény január, a maga rideg, unalmas, lehangoló valóságában. Óriási. Ráadásul Máday a Jeanne d’Arcszobor mellett állt, és összehúzott szemmel pásztázta a belépő diákokat. – Krisztina, ez még a szilveszteri smink rajtad, vagy a Moulin Rouge-ba készülsz fellépni? – kiáltott rá az előttünk haladó tizenkettedikes lányra. Kriszti döbbenten megtorpant, és az ig. helyettesre meredt. – Haza vagy az irodámba? – kérdezte Máday, mire a lány az irodát választotta. Nem titok a Szent Johannában, hogy Máday igen érzékeny a feltűnő sminkre, éppen ezért tart az íróasztala fiókjában sminklemosót, körömlakklemosót, arctisztító tonikot. Érdekes. Kiszedtük az angolcuccunkat a suliboxból, és lementünk duplaangolra. A nyelvi előadóban már szinte minden osztálytársunk bent volt, úgyhogy a helyünkre ülve megpróbáltunk minden irányban váltani pár szót a többiekkel. Szerettem volna hátrafordulni, hogy Cortezékkel beszéljek, de Jacques mindenképp meg akarta mutatni a Párizsban készült képeit, úgyhogy a digitális gépének a kijelzőjét nézve hallgattam az élménybeszámolóját. Mr. O’Realy becsöngetéskor bejött, és felajánlotta, hogy az első órán beszélgessünk a szünetről. Éppen Kinga ecsetelte, hogy milyen végtelenül zsúfoltan telt a téli szünete (mellesleg nem sokan

figyeltek rá), amikor Arnold megérkezett. Csak hét percet késett, ez azért tőle nagy dolog. Jó volt újra látni, tényleg hiányzott a szünet alatt, ráadásul szörnyen unalmas volt egyedül Honfoglalózni. – Szia. Boldog újévet – suttogtam, miközben az ölébe vette a táskáját és leült. – Neked is – bólintott, és kinyitotta a katonai hátizsákját. – Tessék. Szuvenír – nyomott a kezembe egy gyűrött ajándékzacskót. – Ezt miért kapom? – döbbentem le, miközben kivettem a zacskóból egy cannes-i képes útikönyvet, egy kulcstartót és egy képeslaptömböt. – Így szokás – bólintott Arnold, és átnyúlva előttem, megbökte Virágot. – Tessék. Szuvenír. – Mi? Nekem? – döbbent le Virág, aki szintén egy kulcstartót kapott. – Köszönöm szépen – lapoztam bele a könyvbe, miközben Arnold suttogva mesélni kezdte, hogy mit nézett meg. Kémián Gondos nagy ívben tett arra, hogy ez az év első kémiaórája, leteremtett minket azzal, hogy nyakunkon a félév, és a bukásra állók szedjék össze magukat. Hát, vannak egy páran. Minden tárgyból. Egyébként a jelek szerint ez senkit nem visel meg túlzottan, a fiúk egész nap arról beszéltek, hogy a szünetben ki milyen „tévésorozat-maratont nyomott le”. Ami valami olyasmit jelent, hogy végig DVD-ztek, kábé napi nyolc-tíz részt. Te jó ég! Olvasókör után otthon megcsináltam a leckém, aztán kimentem Virággal megsétáltatni Pete Wentzet. Mármint a kutyát. Az idei első tanítási nap: 5/5 – komolyan hiányzott. Cortez: 5/5* – már csak azért csillagos ötöst kap, mert végre láttam.  Arnold: 5/5 – tök kedves, hogy hozott szuvenírt.  Olvasókör: 5/5 – ma a Brontë nővérekről beszélgettünk.  Vacsora: 5/4 – végre egy étel, amit képtelenség elrontani. Rántott hús sült krumplival. Hurrá! 

Sulirádió: 5/5* – Red Hot Chilli Peppers/nap volt, Máday kivételével ennek mindenki örült. Tv sorozatok: 5/1 – tök ciki, egyáltalán nem tudtam hozzászólni… Ugyanis egyiket sem ismerem.  Január 6., kedd Ma a fiúk továbbra is a sorozatokról beszélgettek, Robi és Andris Hősök/fanok, Cortez, Ricsi, Zsolti és Dave valami Szökést istenítenek, de még Jacques és Gábor is közölte, hogy nézik a Lostot. Sőt, Virág elmondta, hogy mindegyiket ismeri, és látott pár részt. Én meg még mindig nem tudom pontosan, hogy miről van szó, abszolút nem vagyok jártas a témában. Arnold szerint ez nem baj. – Miért akarod annyira látni? Ha nem érdekel, ne nézd meg csak azért, hogy hozzá tudj szólni – tanácsolta, miközben az udvaron álltunk. – Jó, de mindenki nézi – érveltem, kissé nevetségesen. Arnold rosszalló arckifejezését látva inkább témát váltottam. – Elkezdtem a Robinson Crusoe-t. – Tetszik? – Aha – bólintottam. Ezután Arnolddal könyvekről beszéltünk, Virág pedig a megfagyott havat rugdosta. A téli szünetből egyébként hamar visszazökkentünk a normál kerékvágásba, a legtöbb tanár a félévi jegyek javítására hívta fel a figyelmünket, na meg a tanulmányi versenyekre. Suli után otthon belevetettem magam a tanulásba, mivel a héten legalább három témazárót írunk. Ráadásul a gépkorlátozásom újra él, tehát napi egy óra net, ami összesen arra elég, hogy megnézzem az e-mailem és felmenjek msn-re. Kardos: 5/5 – hivatalosan is benevezett a műveltségi és irodalmi versenyre. Nagyon bízik bennem. Remélem, nem hozok rá szégyent.  Töri: 5/2 – Barka beígért egy gigantikus témazárót.

Suliújság: 5/5 – ma megjelent a januári szám. Egy csomóan gratuláltak az ajánlóimhoz. Edina: 5/1 – egyre több szünetben jön át a termünkbe, és Cortez körül lebzsel.  Sorozatok: 5/1 – Komolyan, egyet sem ismerek! Arnold szerint pont ettől vagyok „egyéniség”, de ezt kötve hiszem. Inkább ettől vagyok ultrabéna.  Január 7., szerda Első órán, nyelvtanon Kardos kiosztotta az egész órás feladatot az osztálynak, kivéve három diákot, Kingát, Arnoldot és engem. Mivel mi mindhárman suliversenyre megyünk, Kardos előreültetett minket, és velünk külön foglalkozott. Kinga a versmondó verseny résztvevőjeként a hangsúlyt gyakorolta, mi Arnolddal a műveltségire megyünk, úgyhogy átnézhettük a tavalyi feladatsort. – Mi lesz az irodalomversennyel? – kérdeztem Kardost, mert feltűnt, hogy erről nem esett szó. – Jövő hétfőn lesz, délután – felelte. – Olvasókör helyett? – Igen – bólintott. – És az a verseny miből áll? – érdeklődtem. – Fogalmazás. – Miből? – A plagizálás és előre elkészített dolgozatok kivédése érdekében, ez a verseny kezdetekor derül ki – magyarázta, én pedig ledöbbentem. Micsoda? Erről nem volt szó! Kémián Gondos szintén a jövő heti kémiaversenyről beszélt, a mellettem ülő Ricsi falfehéren bólogatott, amikor a tanár közölte, hogy benevezte a legkiválóbb tanítványát, Ricsit, valamint Kingát. (Arnoldot csak azért nem, mert ő megy sakkra és műveltségire is, az utóbbi pedig ütközik a kémiaverseny időpontjával.) – Mit fogsz csinálni? – suttogtam Ricsinek, aki idegesen dobolt a tollával.

– Fogalmam sincs. De valamit kitalálok – bólogatott nem túl meggyőzően. Szegény. A jövő heti iskolai verseny lázban tartotta a diákokat, már ami a jó, illetve a jobb tanulókat illeti. A többi Szent Johannás inkább a félévi miatt görcsölt. Merthogy jövő hét pénteken, a versenyek kihirdetésekor azt is kiosztják. Tesi előtt az öltözőben Virágra vártam, miközben Kinga és az a-s lányok beszélgetését hallgattam. – Kétlem, hogy versmondásban bárki megverhet – jelentette ki Kinga, miközben meghúzta a szoros copfját. Ebben egyébként én sem kételkedem. Beszélni, azt tud. Edina felállt a padról, felhúzta az egyenmelegítője cipzárját, és megigazította magán. – Nem tudom. Iskola után tanulmányi versenyen részt venni. Hogy is mondjam? Lúzer dolog. Az igazán népszerű diákok nem foglalkoznak ilyennel – vonta meg a vállát. Kinga felvont szemöldökkel meredt rá, szerintem először azt hitte, hogy rosszul hall. – Nézd, Edina – tette Kinga csípőre a kezét. – Te ostoba vagy. Ezt mindenki tudja. Lehet, hogy népszerű, de ostoba – kezdte, mire mi, Virággal elkerekedett szemmel néztünk rá. Hát, nem kertel, megmondja, amit gondol. – Ellenben itt vagyok én, aki okos és népszerű is. Nem hinném, hogy bárki lúzernek gondol, mert indulok tanulmányi versenyeken. Arról nem beszélve, hogy nyertes vagyok. Úgyhogy tartsd magadban a homályos, egyszerű mondatokból kierőlködött gondolatmeneted – vigyorgott Kinga, mire Edina visszaült a padra, és elgondolkodott. Vagy mi. Kinga szó nélkül kiment az öltözőből, mi pedig Virággal követtük. – Kinga, ezt jól megmondtad! – nézett rá Virág csillogó szemmel. Kinga csípőre tett kézzel megállt, és a plafonra nézett. – Ügy unom, hogy mindig meg kell magyaráznom a dolgokat. Pedig olyan rémesen egyszerű. Négyfajta diák van. Sorrendben tehát a népszerű és okos, mint én. A népszerű, de buta, mint Edina. Az okos, de népszerűtlen, mint Reni…

– Hé! – tártam szét a karomat felháborodottan. Ezt mégis hogy gondolja? Oké, tényleg nem tudják annyian a nevem, mint Kingáét, de csak mert ő egy diktátor! – És végül az utolsó kategória – hagyta figyelmen kívül a felháborodottságom – a se nem okos, se nem népszerű. Mint például Virág – fejezte be. Hát, ezt jól megkaptuk. Virággal döbbenten néztünk egymásra. Ennyi. Egy diákrangsor, aminek az alján állunk. De, remélem, csak Kinga szerint. A tornaterem egyik felében a fiúk fociztak, a másik oldalon pedig felálltunk tornasorban, a négy a-s lány, és mi hárman, miközben Korponay a naplóval a kezében állt előttünk. – Tehát a félévi jegyek alakulása a következő… – kezdte. Nem lepődtünk meg. Öt szín ötös és mi, Virággal. – Bencze, ez hármas marad – rázta a fejét a tanárnő, Virág pedig megvonta a vállát. – Rentai – lapozott hozzám, és láthatóan nagyon számolt. – Az órai munkád pocsék. A futás szintén. A jegyeid szélsőségesek, vagy jó, vagy rossz. Korponay nagyon agyalt, hogy miként lehetne jobb jegyet adni nekem. – Látom, az összes tárgyból kitűnő vagy, kivéve a rajzot. Nézzük, hogy lehetne a testnevelésjegyed feltornászni ötösre. – Nehezen – tettem hozzá, mire a tanárnő bólintott. – Mivel a szünet előtt részt vettél a korcsolyázáson, és láttam, hogy igen jól tudsz, adok egy órai munka ötöst. Viszont csak úgy tudom megajánlani a félévi ötös jegyed, ha most pénteken is részt veszel a programban, és le tudom osztályozni. – Rendben, köszönöm – bólintottam. – Tanárnő – jelentkezett Virág. – Én is javíthatok a korcsolyázással? – Bencze, téged csak esni láttalak – csapta össze a naplót Korponay, majd belefújt a sípjába, ami azt jelenti, hogy futás. Óra végén Virággal kissé lelombozódva pakoltunk a szekrényünkbe, valahogy nem volt jó kedvünk. Nekem azért, amit Kinga mondott, meg mert Cortez egész nap egy árva szót sem

szólt hozzám, Virág meg csak úgy szomorú volt, ő emós, nála ez tök normális. Úgyhogy ilyen nyomottan értem haza. – Mi volt a suliban? – kérdezte anyu, amikor beléptem az ajtón. – Depresszió, melankólia, fájdalmas és megalázó leminősítés, félévi roham, tanulmányiverseny-hajrá… csak a szokásos – vontam meg a vállam, mire anyu összevont szemöldökkel méregetett. – Ez nem vicces – rázta meg a fejét aggódva. – Jó, oké – tettem fel a kezem. – Szóval minden rendben. Viszont fel kéne oldani a gépkorlátozást, a műveltségi vetélkedőre kell készülnöm – magyaráztam. – Persze. Jut eszembe – csettintett anyu. – Apád állítgatott kicsit a laptopodon. – Mit? – Tudod, milyen fontos, hogy a kamaszok biztonságosan internetezhessenek. Éppen ezért egy újabb, felnőtt tartalmak megjelenítését korlátozó programot tettünk rá. – De hát már volt rajta! – csodálkoztam. – Igen, de az elavult. Ez egy újabb verzió. Csak a biztonság kedvéért. – Oké – vontam meg a vállam. Később anyu feljött a szobámba, és beírta a gépemhez tartozó új jelszót, ami után már netezhettem. Mivel Arnold várt a Honfoglalón, csak felnéztem az msn-re. Enyhén megdöbbentem. Mindenki online volt, azonban az állapota elfoglalt, vagy nincs a gépnél. Ez még így rendben is lenne, ha, mondjuk, tanulnak közben. De a legtöbb név mellett a „Szökést nézek”, „Smallville”, vagy éppen a „Heroes RulZ” üzenet szerepelt. Tuti, hogy nem normálisak, egy csomóan bukásra állnak, erre hétköznap délután sorozatot néznek. A fiúk totál furák. Kinga beszólása: 5/1 – azért ez rosszul esett. Cortez: 5/1 – hozzám se szól.  Honfoglaló: 5/4 – Arnold kétszer elvert, de egyszer ledöntöttem a várát. A többi játékban a harmadik félt támadtuk közösen. 

Virággal kutyasétáltatás: 5/5 – most már ez is hozzátartozik a délutánokhoz.  Kvízpart: 5/5 – megdöntöttem az egyéni csúcsom, de muszáj kikapcsolnom az agyam, mert száz kiló a fejem, úgyhogy lépek olvasni. Január 8., csütörtök Ma első óra töri volt, és mivel témazárót írtunk, becsengetés előtt már mindenki a teremben ült. Virág ceruzával próbált meg puskát írni a kezére, persze ez nem sikerült, de mire tollal próbálkozott volna, már becsengettek. – Tanultál, ugye? – kérdeztem. – Ahogy vesszük – vonta meg a vállát. – De megkaptad az e-mailem? – néztem rá csodálkozva, mert tegnap este még direkt átküldtem neki a rövidített összefoglalót. – Persze, itt van – vett ki a zsebéből egy halom kis papírt. Oké, én nem puskának szántam, de mindegy, a lényeg, hogy jól kell megírnia, máskülönben bukta. Barka Arnolddal együtt lépett be a terembe. – Gyorsan, ülj le a helyedre – sürgette a tanárnő Arnoldot, aki természetesen a szokásos tempóban ment a padjához, eszébe se jutott sietni. A témazáró lapok kiosztása után a tanárnő leült a tanári asztalhoz, és csendben figyelte az osztályt. Az első félórát végigírtam, közben próbáltam Virágnak súgni, de nehéz volt, mert Barka abban a pillanatban odanézett, ahogy felemeltem a fejem. Aztán bekopogtattak a terem ajtaján, és az infótanár lépett be. – Elnézést, egy pillanatra – hívta magához Barkát, aki felállt, és szúrós szemmel ránk nézett. – Itt leszek az ajtóban, egy pisszenést se halljak! – szólt, és megindult. Tölgyessy rákacsintott Andrisra, majd szigorú arccal Barkához fordult, és susogni kezdtek valami osztályozóértekezletről.

Komolyan, egy pillanat alatt történt, Barka épp csak behajtotta az ajtót (résnyire nyitva hagyva), és az egész osztály egyszerre mozdult meg. Én egy karnyújtással átadtam Virágnak a dolgozatom, aki őrült módjára kezdte másolni. Előttem Jacques kinyitotta a könyvét, és sietve lapozgatni kezdte. Dave megnyomta a telefonja gombját, a kivilágosodott kijelzőn azonnal megjelent a rámentett puska. Gábor (aki már kész volt a sajátjával) kicsit a padjára támaszkodva felállt, és az ajtót leste, hogy jelezze, ha a tanárnő jön. Ricsi a zsebébe gyűrt füzetlapot simítgatta ki, és kereste a válaszokat, Andris és Robi pedig egészen eddig a füzetükön ültek, most szálltak le róla, hogy kiírják a válaszokat. Cortez hirtelen megbökte a vállam. – Tudod az évszámokat? – kérdezte. – Persze, diktálom – fordultam hátra a padjához, és suttogva hadarni kezdtem a válaszokat. Gábor hirtelen feltette a kezét. – Jön! – szólt, és leült. Hát, Gábort kábé másodszorra hallottam megszólalni egész félévben, de ez mindenképp hasznos volt. Virág gyorsan visszatette a padomra a dogám, én pedig előrefordultam. – Elnézést, már itt is vagyok – ült vissza a helyére Barka, miközben mindenki ártatlan tekintettel bólintott. A tanárnő szigorúan nézett végig az osztályon, várva, hogy ki próbál puskázni, miközben fel sem tűnt neki, hogy két perc alatt szinte minden témazáró lap megtelt kapkodva leírt válaszokkal.  Kicsengetéskor Cortez megköszönte a segítséget, illetve mondott egy „köszt”, és kiment a teremből. – Hogy sikerült? – állt meg mellettem Arnold. – Jól. Neked? – kérdeztem vissza. – Mindent tudtam – bólintott. Ez, mondjuk, nem lepett meg. – Milyen óra jön? – Rajz – felelte Virág. Tuti, hogy lesápadtam. Csengetéskor Vladár becsapta maga mögött az ajtót. – A mai órán javítani lehet. Mondom, akik két jegy között állnak. Bemáth András rajzol a négyesért, Felmayer Dávid az ötösért, Nagy Zsolt a négyesért. A többiek tudják a jegyüket, a mai munkájukat tehát nem osztályozom.

Cortez megbökte a vállam, mire hátrafordultam. – Veled mi van? – csodálkozott. – Totál kettes – ráztam meg a fejem. – Nem mehetsz a hármasért? – Nem, pont kettes az átlagom – válaszoltam, és őrülten dobogó szívvel vettem tudomásul, hogy Cortez érdeklődik. Hű.  – Rentai – szólított meg a világ legellenszenvesebb hangja. Vagyis Vladáré. – Megtisztelnél azzal, hogy nem fordítasz hátat az órámon? – Elnézést – fordultam vissza. – Semmi probléma, már megszoktam, hogy engem ugyanúgy semmibe veszel, mint a tárgyamat. Megjegyzem, ez a jegyeiden is látszik – gúnyolódott, mire ráhajoltam a lapomra, és megpróbáltam rajzolni egy fát. Nem sikerült.  A szenvedéssel telt rajzóra után Kardos elkért a többi óráról, (ahogy Kingát és Arnoldot is), és az infóteremben készített fel minket (a többi irodalomra és műveltségire nevezett diákkal együtt) a jövő heti versenyekre. Suli után otthon semmi más dolgom nem volt, csak készülni a versenyekre. Az étkezőasztalnál ülve kvízeltem a laptopomon, miközben anyu a konyhapulton kinyitott szakácskönyvet böngészte. – Reni, Cortez hogy van? Rég hallottam róla – szólalt meg anyu hirtelen, én pedig kissé ledöbbentem. Ez meg milyen kérdés? – Azt hiszem, jól van. Már amennyire tudom. Kardos lezárta kettesre. – Ez nagyszerű hír – bólogatott anyu. Éreztem, hogy nincs vége a beszélgetésünknek. – Igen, szerintem is klassz – vontam meg a vállam. Anyu továbbra is fürkésző tekintettel méregetett. – És esetleg van köze Corteznek ahhoz, hogy mostanában ritkán mosolyogsz és őrült módjára veted bele magad a tanulásba, csak hogy lefoglald a gondolataidat? Na, igen. A szakkönyvek. Csakhogy én mindig jó tanuló voltam, úgyhogy ez nem jött be. Vagyis. Na jó, kit akarok átverni?

A rajz kettesemen kívül mindenből kitűnő lettem (még a tesi hiányzik), ráadásul úgy, hogy még a fizikát is meg tudtam tanulni a szünetben, na meg az angolt, ami pedig nem az erősségem. Ja, és Vladár bármennyire próbált megszívatni, ötös lettem művtöriből. Oké, az átlagomat elnézve talán tényleg kicsit bepörögtem, csak hogy ne foglalkozzak annyit a „Cortez-kérdéssel”. – Ez csak a félévi hajtás – vontam meg a vállam, remélve, hogy átverhetem anyut. Nem sikerült. – Oké – dőltem hátra a széken, lehajtva a laptopom tetejét. – Cortezt nem érdeklem. Egyáltalán nem. – Ez még változhat – mosolyodott el anyu biztatóan. – Kötve hiszem. Egy közös témánk volt, a korrepetálás. Amióta meg nincs, témánk sincs. Ez van. Anyu mondott volna valamit, de apu hazaért, úgyhogy felfüggesztettük a beszélgetést. – Lemaradtam valamiről? – nézett ránk felváltva, megérezve, hogy a jelenléte megszakított egy bizalmas „anya-lánya” beszélgetést. – Kamaszgondok – legyintett anyu. – Például? – kérdezte apu. A felnőttek miért képesek úgy beszélni, mintha jelen sem lennék? Egy pillanat alatt megfeledkeznek rólam, és nyugodtan kitárgyalják, hogy mi a gondom. Óriási. – Csak egy kis fiúdolog – nézett anyu a plafonra, amolyan „gyerekszerelem, de édes” nézéssel. – Anya! – szóltam közbe riadtan, mert ez azért tök ciki. – Fiú? Miféle fiú? Reni tizennégy éves kislány, milyen fiúdolog lehet? – Tizenöt leszek – szóltam közbe, de nem is figyelt rám, totál elvakította az „egy szem lányomnak fiúügye van” téma. – Jaj, semmi komoly, csak egy kis szerelem – közölte anyu, én meg totál elvörösödött fejjel nyitottam fel a laptopom és kvízeltem tovább. Mondanom se kell, apu egész este a kamaszok felvilágosító könyvét böngészte, valamint egy kiadványt, ami kifejezetten arról szól, hogy miként kezeljük, ha a kamasz lányunk szerelmes lesz.

Szegény apu, nem elég, hogy lemaradt pár hónappal, de totál bepánikolt az egésztől. Na, nem mintha lenne miért, de mindegy. Rajzóra: 5/2 – Vladár már megint lekezelt.  Dave: 5/5 – írt msn-en, hogy ha kérem, szívesen kölcsönadja A szökés első évadot. Hurrá! Végre hozzá tudok majd szólni.  Cortez: 5/5* – rajzon érdeklődött. Wow. Edina: 5/1 – minden szünetben Cortezéken lóg. Annyira nevetséges.  Sulirádió: 5/5 – a stúdiósok ma igazán kitettek magukért, végig Metallicát játszottak, amitől Máday begőzölt. Jövő heti versenyek: 5/? – a műveltségi nem izgat különösebben, de az irodalomtól majrézok. Minden álmom, hogy jól sikerüljön. Január 9., péntek Félig klassz nap, félig nem. Igazából életem legfurább beszélgetését folytattam, de ez délután történt, addig a suliban minden okés volt, tulajdonképpen semmi különös. Dave elhozta nekem A szökés DVD-t, Arnolddal teszteltük egymást, különböző általános kérdéseket tettünk fel egymásnak, meg ilyesmi. Ofőórán Haller felhívta a figyelmünket arra, hogy a jövő heti versenyhéten mindenki legyen tekintettel a nevezőkre, és a nem résztvevő diákok segítsék és drukkoljanak az osztálytársaiknak. Az utolsó óra után Virággal a szekrényünkbe pakoltunk. – Akkor eljössz hozzám kori előtt? – kérdeztem, mire Virág értetlenül meredt rám. – Miért? – Hogy együtt jöjjünk vissza – bólintottam. Virág még mindig elég bután nézett, úgyhogy sejtettem, hogy valami gáz van. – Én ma nem tudok menni korizni. Nem mondtam? – Nem! – vágtam rá csodálkozva.

– Akkor csak akartam. Na mindegy, az van, hogy ma délután a matek miatt Gábor jön korrepetálni – rázta meg a fejét szomorúan. – De jövő héten mehetünk. – De nekem ma kell mennem. Korponay csak így tud jobb jegyet adni – feleltem a szám szélét rágva. Virág totál együtt érzett, de nem mondhatta le a korrepetálást, és nem is vártam volna. Én a tesi ötösért korizgatok, ő viszont a matek kettesért magol. Azért nem ugyanaz a kettő. Délután igen rosszkedvűen mentem vissza a suli elé, ahol a korisok gyülekeztek. Miután megérkeztem, Korponay közölte, hogy mind megvagyunk, úgyhogy indulhatunk. Komolyan, az egész úton úgy éreztem magam, mint valami kívülálló, közben a hátizsákom húzta a vállam (nehéz a korim), és a réteges öltözködés miatt melegem volt. Sajna, Virág nélkül totál bénán néztem ki, egyedül, mindenkitől külön utaztam. Akiket ismertem, azokhoz sem csapódhattam, mert Kinga az a-s lányokkal Cortezékhez társult, és nem akartam Edina közelébe kerülni. Akit viszont újabban nem lehet leszedni Cortezről, úgy viselkedik, mintha az árnyéka lenne. Nagyszerű. Egy évnek éreztem, mire a műjégpályához értünk, annyira hosszú volt az út így, egyedül.  A pálya szélén megállva igazgattam a sálam, és betakartam vele a szám, miközben lélekben felkészültem a szánalmas, elkülönített órámra, ami a jégpálya bójákkal leválasztott részén várt rám. Hunyorogva néztem vissza a többiek felé, akik kis csoportot alkotva beszélgettek. Cortezre éppen Edina röhögött rá. – Felkészültél? – állt meg előttem Korponay, visszazökkentve a bambulásból. – Igen – bólintottam. Egy órán keresztül koriztunk, mármint én megmutattam, hogy mit tudok, meg körbe-körbe korcsolyáztam, Korponay pedig utasítgatott. Nincs mese, az ötösért meg kell dolgozni. – Rendben, tartsunk egy kis szünetet, aztán még egy félóra, és megvan az az ötös. Nyugodtan menj a büfébe vagy melegedj fel kicsit. Tíz perc múlva találkozunk.

Kifáradva néztem a tesitanár után, aki otthagyott a szeparált részlegen. Egyedül nem volt kedvem a büfébe menni, főleg azért, mert nem szívesen találkoztam volna senkivel, úgyhogy kikoriztam a pálya szélére, magam alá húztam a pulcsim, és leültem. Lehajtott fejjel a kesztyűmet tanulmányoztam, ami, mondjuk, nem túl érdekes, de akkor pont lefoglalt, amikor egy fehér korit láttam megállni előttem. Felnéztem. És nem örültem. Kinga volt. – Renáta, ennyi bénázás után remélem, megvan az ötösöd! – Úgy tűnik – bólintottam, és ismét lehajtottam a fejem. – Mi van? Mi a bajod? – kérdezte, hát, hogy is mondjam, nem túl kedvesen. Inkább olyan türelmetlennek és idegesnek hatott, mintsem komolyan érdeklődőnek. – Semmi – vontam meg a vállam. – Ugyan már! Rád van írva. Szóval, ha Virág hatására nem lettél te is emós, akkor valami konkrét bajod van. – Igen, lehetséges. – Mi az? – kérdezte. Na, erre felnéztem. – Komolyan azt hiszed, hogy annak mondom el, aki „okos, de népszerűtlennek” titulált? – kérdeztem vissza őszinte csodálkozással az arcomon. Kinga húzott egyet a copfján, és megigazította a fülvédőjét, mielőtt válaszolt. – Ezt jó szándékból mondtam. Hogy felismerd a gyengeséged. Csak nem sértettelek meg? Ha fáj valami, az csak az igazság lehet, kétlem, hogy valótlant állítottam volna. – Te ismersz olyan kifejezést, hogy jó szándék? – néztem rá felvont szemöldökkel, elkapva a mondat első felét. Kinga csípőre tette a kezét. – Nézd, Renáta. Felőlem tovább gyakorolhatod a cinizmust, bár ezzel nem sokra mész. Főleg nem velem szemben, ugyanis lepereg – vonta meg a vállát. – Viszont közlöm, hogy amíg búskomoran ábrándozol, és azon töprengsz, hogy mennyire fáj az igazság, és hogy vajon miért nem történik meg semmi, amit szeretnél, addig más nem tétovázik… Remélem, ezzel tisztában vagy – közölte. – Miről beszélsz?

– Csak arról, hogy Cortez már most őrülten népszerű, Dina feltett szándéka, hogy közelebb kerüljön hozzá, gondolom, ez elég egyértelmű, a viselkedése ugyan közönséges, de határozott. És ha ez még nem lenne elég, Cortez a tizenhatot tölti, emiatt jó pár tizedikes lánynak is tetszik, arról nem beszélve, hogy jövőre jön két kilencedikes osztály, új lányokkal, akik, bár nem tudom, miért, biztosan rajta lógnak majd. Kinga monológja annyira ledöbbentett, hogy meg sem tudtam szólalni. Csak hebegtem. Komolyan. – Hogy honnan tudom? – segített ki, kissé undok vigyorra húzva a száját. – Kábé azóta tudom, hogy beleestél Cortezbe, amióta te. Ébresztő! Én vagyok az, tudod, Kinga, felháborítóan magas intelligenciahányadossal – mutatta be magát. – Más is tudja? – kérdeztem, amikor végre meg tudtam szólalni. – Nem hiszem, nem igazán foglalkoznak veled – vonta meg a vállát, mire sóhajtva megráztam a fejem. Mindketten csendben voltunk, én újra a kesztyűmet birizgáltam, Kinga meg egy helyben csúszkált a korijával, mély karcokat vágva a jégbe. Végül sóhajtva ellökte magát, és leült mellém. – Na jó, ha már ilyen végtelenül szerencsétlen vagy, csak merő kíváncsiságból érdekelne, hogy milyen lépéseket tettél az ügyben. Hogyan szeretnél közelebb kerülni hozzá? – Karácsonyra kaptam egy gördeszkát – feleltem. Kimondva ez őrülten szánalmasan hangzott. Kinga azonnal felnevetett. – Gratulálok. Amíg te nevetségessé téve magad megpróbálsz rajta maradni egy gördeszkán, addigra Cortez körülbelül a hatodik barátnőjén lesz túl. Renáta, ez szánalmas! – Akkor mit kéne tennem? Eddig is csak a korrepetálás kötött össze minket, azóta meg árnyékként követik más lányok! – keltem ki magamból felháborodottan. – Hát ez az! Nem igaz, hogy nem hoz lázba a versenyhelyzet! Állj a sarkadra, és mondd azt, „ha Cortezt millió lány veszi körül, akkor is én leszek az az egy, aki mindet félre tudja lökni”! – Én ilyet nem tudok mondani. Nem vagyok te – tártam szét a karom értetlenül. – Ez elég nagy baj!

– Oké, te hogy csinálod? Hogy van az, hogy ahol megjelensz, ott csend lesz és figyelnek rád? – Ez egyszerű pszichológia. Vagy megfélemlítés. Kinek hogy tetszik. Renáta, ez olyan nevetséges! Nem hiszem el, hogy megsértődtél azon, amit mondtam… – Népszerűtlennek neveztél – vágtam közbe. – És még okosnak gondoltalak – motyogta az ég felé nézve. – Nem vetted észre, hogy azt mondtam, okos, de népszerűtlen? Ez az, amin lehet és kell is változtatni. Vegyük például Edinát. Ő buta, de népszerű. Ő ezen nem tud változtatni, okosabb sosem lesz. Te még lehetsz népszerűbb. Csak az a baj veled, hogy nem vagy nyitott. – Hogy érted? – Állandóan ugyanazokkal vagy. Ugyanott. Minden szünetben Arnolddal és Virággal állsz az udvaron, és fájdalmas arccal meredsz Cortezék felé. – Arnold és Virág a barátaim. Azokkal vagyok, akikkel szeretek lenni – szóltam közbe, mert Kingának sok mindent eltűrök, de azt nem, hogy őket bántsa. – Jó, én ezt értem. De addig, amíg ti egy társaságot alkottok, senki nem fog közeledni hozzád. Sosem vagy egyedül. Most őszintén, láttad már, hogy szünetekben ugyanazokkal mutatkozom? Nem! – bólintott. – Az a-s lányok mindig veled vannak – mondtam, mire Kinga legyintett. – Ők csak a gardedámjaim – közölte, mire döbbenten néztem rá. – Társalkodónők – tette hozzá. – Tudom, mit jelent a gardedám – szóltam. – Csak azon lepődtem meg, hogy így minősíted őket. – Mégis, mit csináljak velük? A nyomomban vannak, én pedig hagyom. Különösebben nem zavarnak, egyik ostobább, mint a másik. Mindegy, ez nem számít. A lényeg, hogy szinte minden lehetőséged megvan arra, hogy más diákkal is kapcsolatot teremts. De képtelen vagy rá. Ott van az olvasókör. Csakhogy állandóan ott van veled Arnold. Ott a suliújság. De oda is Arnolddal érkezel, vele távozol. Ha népszerű akarsz lenni, akkor ismerj meg jobban

másokat, és ne érd be annyival, hogy ismerősnek jelöltek a közösségin. – Oké – vontam meg a vállam. – És a Cortez-dolog? – Hát. Nehéz ügy. Tizenhat éves, spanyol becenévvel, más kontinensen élő diplomata szülőkkel, gördeszkával, haverokkal… Már most tekintélye van, ami kilencedikben nagy szó. Érd el, hogy komolyan észrevegyen. – Hogy? Te mit tennél? – Nem vagyunk egyformák. Én valószínűleg kikényszeríteném az érdeklődését, vagy így, vagy úgy. – Ezt passzolom – mosolyodtam el. – Gondoltam. Jön Korponay – állt fel, és letörölte a nadrágját. – Figyelj – néztem fel rá. – Szerinted Edina… – Nem tudom, eléggé nyomul – válaszolt közbevágva. – Igen, azt látom – ráztam meg a fejem csalódottan. – Fogd fel úgy, mint egy versenyt! Renáta, azért te is tudsz nyerni, ha nagyon akarsz – közölte, és azt hiszem, ez tőle nagy elismerés. – Kinga – néztem fel rá kicsit elérzékenyülve. – Köszi. Ez most tényleg nagyon jólesett. – Jaj, ne! Ne érzelmeskedj, hanem szedd össze magad! Másképp nem megy – vonta meg a vállát, és ismét húzott egyet a szoros copfján. – Kérdezhetek valamit? – Igen? – Neked nem fájnak a hajhagymáid? Rémesen szoros a copfod. – De fáj – bólintott. – Csak tűröm, mert jól áll – mondta, majd lendületesen megfordult, és visszatért a korcsolyázókhoz. – Renáta, azonnal állj fel, megfázol! – szólt aggódva Korponay, mire felpattantam. Komolyan, azt hiszem, életem legfurább beszélgetése volt, nem tudom, hogy Kinga szánalomból öntött belém lelket vagy csak mert zavarta az esetlenségem, de ami azt illeti, valamit segített. Ugyanis a hazafelé vezető úton pofátlanul odaálltam a társaságukhoz, közvetlenül Cortez és Dave közé, és… Na jó, csak

ennyi volt, nem beszélgetett velem senki, viszont ott álltam! Akkor is! Megfagyott végtagokkal, piros arccal, náthásan és fáradtan értem haza. – Megvan a tesi ötös – szóltam anyuéknak kimerülten, akik döbbenten néztek rám. – Azt hiszem, egy óráig fogok a forró zuhany alatt állni. Jó éjt – intettem, és felbaktattam a szobámba. Kinga: 5/5* – őszintén beszélt hozzám, és mindent összevetve azt hiszem, jót akart, akkor is, ha hazafelé ugyanolyan undok dög volt, mint eddig. Csak néha viselkedik emberként, de akkor nagyon. Virág: 5/5 – több mint két órát beszéltünk msn-en, totál ledöbbent a kingás sztorin. Azt hiszem, ezt még többször megvitatjuk. Cortez: 5/5* – bár nem beszéltünk, a csillagos ötös jár neki. Már csak azért is, ahogy kinézett a koripályán.  Tesi: 5/5 – Megvan az ötös. Minden tárgyból, kivéve a rajzot. Pff.  Január 12., hétfő” Elkezdődött a Szent Johanna tanulmányi versenyhete. Erre totál fáradtan, begyűrődve ébredtem, a fejemben összevissza kavargott egy csomó kvízkérdés meg A szökés, amit apuval elkezdtem nézni a hétvégén. És így, hogy már egypár részt láttam, komolyan nem értem, hogy mitől annyira jó! Ez biztos valami fiúdolog, amit nekem nem kell tudnom. Erről ennyit. Cortez, Ricsi és Zsolti a suli előtt ácsorogtak, az érkezésünkre abbahagyták a beszélgetést. – Mi újság? – kérdezte Ricsi. – Izgulok – válaszoltam hatalmasat sóhajtva. – Mire mész ma? – nézett rám Cortez. Oké, ehhez hozzátartozik, hogy bár tényleg begörcsöltem a verseny miatt,

Cortez mélykék szemébe nézve egészen másfajta idegesség kerített hatalmába. – Irodalom – nyögtem ki. Cortez értetlenül megvonta a vállát. – Azért izgulsz? Te? Mindenkit leversz – közölte tök természetesen. Te jó ég! Ez bók volt? Vagy elismerés? Esetleg burkolt szerelmi vallomás? Na jó, az biztos nem, de akkor is. Wow.  – Hé, Reni – húzta maga elé Zsolti a táskáját. – Tessék, szerencsesüti. Jobban vág majd az agyad – nyújtott át egy muffint. Csak tudnám, hogy Zsolti táskájában mit keres muffin? És vajon milyen ételek lehetnek még ott? – Köszönöm, anyutól már kaptam csokit. De tudod mit? Nem árthat – vontam meg a vállam, és mosolyogva elvettem. Virággal egész álló nap görcsöltünk, ő a matekjavítás, én pedig a verseny miatt. Ráadásul egyre inkább lámpalázas lettem, ugyanis mindenki sok sikert kívánt. Tényleg mindenki. A tanárok, az osztálytársaim, a suliújságosok, néhány felsőbb éves, akiket csak látásból ismerek, sőt amikor ebédszünetben forró csokit vettünk a büfében, a büfés néni az enyémbe dupla adag csokit tett, hogy „jól serkentse az agyam”. Oké, ez mind kedves, de összesen annyi csokis cuccot sóztak rám a nap folyamán, hogy agyserkentés helyett garantáltabb az émelygés. Mindegy. Utolsó órán, matekon, Gazdag a két jegy között állókat feleltette. Virág pontosan huszonöt percig állt a táblánál, szörnyen kínos volt. Egyetlenegy dolog mentette meg. Hogy az egyenletnek nem volt megoldása, így hiába erőlködött, a tanárnő végül leültette. Átcsúszott. Megvan a kettes.  Csengetéskor gyomorgörccsel felpattantam a helyemről, mennem kellett az irodalomra. Jaj. – Reni, menni fog! Edd meg a sütit! – kiáltotta Zsolti, amikor elindultam az ajtó felé. Mosolyogva visszanéztem a teremre, szinte minden osztálytársam szólt néhány biztató szót, még Kinga is. Igaz, ő azt mondta, „ne hozz szégyent az osztályra, hanem minimum érj el

egy helyezést”. De tőle ez kedvességnek számít. Arnold és Virág lekísértek a könyvtárhoz, aminek az ajtaja előtt már várakozott a többi versenyző. – Tessék, vedd fel. Szerencsét hoz – vette le Virág a nyakából a láncát, amin egy P medál lógott. (P, mint Pete Wentz. Hát, rosszul áll a helyzet, ha Pete Wentz segítsége kell a versenyhez. Mindegy, azért kedves volt, és természetesen felvettem.) Máday, Kardos, Vladár és Barka lépkedtek felénk a folyosón. Ők mind felügyelőnek jöttek. (Borrel ig., Gazdag, Gondos és Mr. O’Realy az egy időben lévő matekversenyen felügyeltek). – Idő van! Sok sikert. Itt várunk – bólintott Arnold. – Reni, csináld meg! – ölelt át szorosan Virág, majd Arnolddal együtt hátráltak. Kardos kinyitotta a könyvtár ajtaját, és felénk fordult. – Minden diáknak sok sikert kívánok. A terembe lépve foglaljatok helyet, egy toll kivételével semmi ne legyen nálatok. Akinél táska, telefon, könyv vagy bármi egyéb van, még gyorsan felviheti a szekrénybe. Egy tizenkettedikes és egy tizedikes lány elfutott (mindkettejüknél táska volt), mi, többiek, pedig bementünk a könyvtárba. Az ajtóból még egy pillanatra visszanéztem, Virág és Arnold összeszorított ököllel hadonásztak felém. Te jó ég, a pulzusom, azt hiszem, az egekbe szökött, párszor levert a víz, de végül sikerült leülnöm egy padhoz. A tollamat a kezem között forgatva vártam, hogy elkezdjük. A két lány nagyon hamar visszaért, gyorsan helyet foglaltak, úgyhogy mind megvoltunk. Mind a tizenheten. – Rendben – szólalt meg Kardos, és kivette a mappájából a nagy alakú borítékokat. – Kilencven perc áll a rendelkezésetekre, kizárólag a borítékban található papírra írhattok, kék, illetve fekete színű tollal. A lapok tetején lévő kódszámra ne írjatok, mert a kód kivehetetlensége esetén érvénytelennek számít a munkátok. Sem nevet, sem osztályt nem írhattok a lapokra, a borítékon lévő jelölőcímkét a kézhezvételt követően szedjétek le. Mikor elkészültetek, a borítékot leragasztjátok. Jó munkát!

A négy felügyelőtanár egy pillanat alatt kiosztotta a borítékokat. Egyébként ez a kódos dolog nagyon jó, merthogy a javítás névtelenül és személytelenül zajlik, így az eredményt semmiképp se tudja befolyásolni sem egy esetleges jó tanár-diák viszony, sem pedig egy esetleges rossz. Minden diáknak van egy ilyen kódja, de azt, hogy kinek mi, csak az igazgató tudja, ez az ő gépén lévő adatbázisban van. Azért ez így elég korrekt. Átvettem a borítékom, letéptem róla a sárga címkét, amin a nevem szerepelt, és zsebre gyűrtem. Innentől mindenki számára anonim lett a dolgozatom. Izgatottan kibontottam a borítékot, kivettem belőle az öt A4-es lapot (mindegyik jobb felső sarkában ott szerepelt a kódszámom). Ezen kívül a borítékban csak egy kis alakú, nyomtatott papír állt. A feladat. Lehunyt szemmel sóhajtottam egyet, majd felfordítottam a kis lapot. Nem is tudom már, hogy miért imádkoztam, talán Shakespeare-ért, vagy Jane Austenért, esetleg Dickensért, de mindegy, mert egyik sem talált. Viszont akkora kő esett le a szívemről, amikor megláttam a nyomtatott sort, hogy kis híján lezuhantam a székről. William Golding: A legyek ura. Hűűűűű!  Mielőtt nekiestem volna, megfogadva Arnold tanácsát, átgondoltam az egészet, és csak aztán kezdtem el írni. Nyolcvankét perc alatt lettem kész, addig folyamatosan írtam, nem kapkodtam el, felépítettem, széttagoltam, külön foglalkoztam az íróval, a történettel, a regény születésének körülményeivel, a jelentésével, a társadalmi és politikai üzenetével, úgyhogy szinte végszóra fejeztem be. Zsibbadt aggyal, mégis büszkén és főleg megkönnyebbülten ragasztottam le a borítékom. Kardossal (aki végig keresztbe font karral állt a padok előtt) összetalálkozott a tekintetünk, mire elmosolyodtam. Mert túl lettem rajta! Vladár odalépett a padomhoz, és elvette a borítékot. – Kimehetsz, de halkan hogy ne zavard a többieket – suttogta, és ellenőrizte, hogy nem maradt-e rajta a nevem a borítékon. – Köszönöm – bólintottam, és a lehető leghalkabban kisurrantam a könyvtárból. Virág és Arnold az aulában ücsörögtek, és amikor megláttak, mindketten felpattantak. – Mondd, hogy sikerült! – ugrándozott Virág.

– Nem, maradj már, Virág! – hurrogta le Arnold. – Mondd, hogy mit kaptál! – A legyek ura – feleltem, mire Arnold megkönnyebbült arccal bólintott. – Az jó hír? – nézett körbe Virág értetlenül. – Jó – vágtuk rá egyszerre, és elnevettük magunkat. Virág pedig ujjongva szökdécselt egészen addig, amíg a portás rá nem szólt, hogy ne sipákoljon. Amúgy hozzátartozik, hogy amíg az aulában beszélgettünk és részletesen elmeséltem mindent, a könyvtárból kiszállingózó diákok vegyes érzelmekkel haladtak el mellettünk. Hallottam olyat, hogy „pofonegyszerű volt, biztos megnyerem”, ezt egy tizenkettedikes fiú mondta, meg volt olyan is, hogy „ezer éve olvastam a könyvet, nem is emlékeztem rá”. Ezt egy tizenegyedikes lány mondta. Hazafelé latolgattuk az esélyeimet, de kilencedikesként én úgy érzem, a részvétel volt a fontos. Irodalomverseny: 5/5* – mindegy, hogy milyen lett. Ott voltam, és nem égtem be. Ez a lényeg. Meg hogy túléltem. Msn: 5/5* – Andris, Robi, Ricsi, Cortez (!!), Zsolti, Dave, Jacques, Kinga (!!!)… Mind üzentek, hogy mi volt. Hű.  Január 13., kedd Bár még hátravan a műveltségi verseny, úgy érzem, a nehezén már túl vagyok, éppen ezért vidáman ébredtem. A félévim lezárva, az irodalomverseny megvolt. Minden okés. Ma a francia, angol és infó tanulmányi versenyen volt a sor, ebből kettőben érdekelt volt az osztályunk (Arnold francia, Andris és Robi infó), úgyhogy nagyrészt azzal telt a nap, hogy őket biztattuk. Suli után Virággal az aulában vártuk, hogy véget érjenek a versenyek. És nem voltunk egyedül. Ugyanis Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti az infósokat várták. Közben pedig óriási gondban voltak. Vagyis csak Ricsi.

– Komolyan, mit csináljak? Holnap kémiaverseny! – Ne gyere el – rázta a fejét Dave. – Azt nem lehet. Gondos berágna. – Betegedj le – vonta meg a vállát Virág. – Máról holnapra? Kissé gyanús lenne. Mindenképp gyere suliba – szólt Cortez. – Kitalálunk valamit. Mit szólsz a mobilpuskához? Megszerkesztjük. Rátöltjük. Kimásolod. Ennyi – közölte Dave. – Ez nem olyan egyszerű. Négy felügyelőtanár és csak egy toll. Ebből áll a verseny – szóltam közbe, mert legalább már volt tapasztalatom. Folyamatosan tanakodtunk, Zsoltitól és Dave-től egyre elképesztőbb ötletek hangzottak el, mint például ájuljon el, hányjon, színleljen pánikrohamot… Szegény Ricsi meg totál kétségbe van esve. Arnold alig egy órával a franciaverseny kezdete után kijött a nyelvi előadóból. – Hogy ment? – siettem hozzá gyorsan. – Jól. Két részből állt, szövegértés és nyelvtan. Mindkettőt megcsináltam. – Gratulálok – mosolyodtam el, miközben elindultunk haza. Műveltségi verseny: 5/? – majd holnap meglátjuk… Ricsi: 5/1 – gőzöm sincs, hogy vágja ki magát a kémiaversenyügyben… Vacsi: 5/1 –  nem tudom, mi lehetett, csirkés volt meg szószos, meg fura… Pótvacsi: 5/5* – apuval feltaláltuk magunkat. Egy órával a „rendes” vacsora után, a konyhapulton ülve lekváros fánkot ettünk. Egyszer tuti lebukunk.  Szökés: 5/1 – Apu ma reggel nemcsak kitett minket a sulinál, hanem kölcsönkérte a fiúktól a második évadot. Klassz, hogy nekem fél év alatt nem sikerült az, ami apunak öt perc alatt. A közös téma. Erről ennyit. Pff.

Január 14., szerda Vicces nap! Bár reggel kicsit stresszesek voltunk Virággal (ő a rajz miatt, én a műveltségi miatt), de ahogy beértünk a suliba, ez teljesen elmúlt. Ugyanis ma nem lehetett nem Ricsire figyelni. – Oké – kezdte, ahogy meglátott minket. – Második óra kémia, addigra rosszul kell lennem! Gondolkozzatok! Így kezdte. Cortez, Dave és Zsolti betegre nevették magukat a szerencsétlenségén. Nem vicc, tényleg ki kellett valamit találni, mert utolsó óra után egyszerre kezdődött a kémia-, a műveltségi és a rajzverseny. – Kéred a szendvicsem? Az lehet, hogy kiüt – ajánlottam fel, mert anya reggel chilis-sonkás-sajtkrémes croissant-t csomagolt, ami nemcsak hangzásra, de ránézésre is rémes. – Én szívesen megeszem – vonta meg a vállát Virág, miután Ricsi közölte, hogy nem meghalni akar, hanem csak lógni egy kicsit… – Tessék – adtam át Virágnak az uzsonnám, aki nemhogy megette, még ízlett is neki. Fura. Nagyon fura. A kémia előtti szünetben kezdett szorulni a hurok, úgyhogy gyorsan kellett cselekedni. – Figyelj – rázta meg a fejét Dave, miközben Barka tanárnő kiment a teremből –, bekenjük a fejed krétaporral. Attól lesápadsz, és elkéredzkedsz Gondostól. Ő megsajnál, hazaküld… – Nem jó – vágott közbe Cortez. – Tuti megnézi, hogy lázas-e. Akkor lejön a krétapor. – Igaz – bólogatott Ricsi. – Akkor fuss pár kört az udvaron. Kipirulsz, izzadsz… – agyalt Zsolti. – De az elmúlik óra közben. Nincs mese. Végem van – tárta szét a kezét tanácstalanul Ricsi. Őszintén sajnáltam, főleg, mert részben miattam lett kitűnő kémiából. Meg azért is, mert még a vegyjeleket sem ismeri, így kémiaversenyre menni. Pff. – Remélem, felkészültél a versenyre, Ricsi. Öröm lesz látni, ahogyan az üres lapod felett számolod a perceket és azon gondolkozol, hogy fogod ezt megmagyarázni. Így jár, aki csal –

lépett hozzánk Kinga. Nem kell mondanom, mindannyian unottan és idegesen néztünk rá. – Figyelj, most tényleg nincs szükségünk a kibírhatatlan, tenyérbe mászó stílusodra. Mi lenne, ha egyszer jó fej lennél és segítenél? Vagy csak lépj le – szólt rá durván Cortez, mire Kinga felvonta a szemöldökét. – Csalással lett kitűnő, és még sajnáljam, mert versenyre küldik? – háborgott. – Mit vagy úgy oda? Te is ott leszel, biztos jól megírod. Akkor meg? Van hét percünk, hogy Ricsit kiüssük – rázta a fejét Cortez. – Hát, már kezd sápadni magától – nézett fel Virág a szemébe lógó haja alól. – Kinga, tényleg nincs semmi ötleted? – kérdeztem, hátha megint kedve támad emberként viselkedni. – Ha lebukik, az az egész osztályt minősíti – tettem hozzá, remélve, hogy ez hat. És bejött! Kinga csípőre tette a kezét. – Mégis milyen diákok vagytok ti? Az alaptrükkökkel sem vagytok tisztában! – húzta maga elé a táskáját, és kirántotta a vonalzóját. Ricsi riadtan hátrahőkölt. – Mit akarsz ezzel? – Nyugi. Megmentem a becsületünket. De hozzáteszem, ha a második félévben is Renátáról másolsz, többé nem számíthatsz rám! – közölte, majd a vonalzójával arcon csapta Ricsit. – Au! Megvesztél? – kapott Ricsi az arcához. – Mi a fenét csinálsz? – Bízz bennem. Kémián Gondos magától észreveszi, hogy baj van – felelte, és újra csapkodni kezdte a vonalzójával Ricsi fejét. – Miért nem pofozod? – röhögött Zsolti, aki igazán élvezte a műsort. – Látszik, hogy nem vagy egy észlény. Az ujjnyomok meglátszódnak. A vonalzó szabályos nyomot hagy az arcon, kipirul, ráadásul a csípős fájdalomtól könnybe lábad a szem, ami fáradt, beteg hatást kelt. Mosolyogva figyeltük, ahogy Kinga csapkodja Ricsi arcának mindkét oldalát. Azt hiszem, még élvezte is. Mármint Kinga. De a lényeg, hogy a kémiaterembe érve Ricsi arca lángolt, a szeme

fátyolos volt, és amikor rájátszott azzal, hogy bágyadtan bámul és nyakig felhúzza a pulcsiját, totál eredeti hatást ért el. Gondos becsapta maga mögött a labor ajtaját, és az osztály felé fordult. Elkezdte, hogy Kinga és Ricsi készüljön fel a délutáni versenyre, amikor megakadt a szeme a padunkon. – Richárd, minden rendben? – nyújtogatta a nyakát Gondos. – Igen, tanárnő. Csak kicsit fázom – felelte, még jobban összehúzva magán a pulcsiját. – Beteg vagy? – Nem, jól vagyok – rázta a fejét. Az első padokból mindenki hátrafordult, és visszafojtott röhögéssel nézte a jelenetet. – Nem úgy tűnik. Gyere ide – hívta magához. Ricsi erőtlenül feltápászkodott, és kivánszorgott a tanári asztalhoz. – Szörnyen nézel ki. Miért nem maradtál otthon? Ez nem játék! – A verseny miatt. Nem akartam lemaradni – rázta a fejét, és a mondat második felébe beleköhögött. Na, ez azért már túlzás! – Richárd, bár nagyra értékelem az igyekezeted, és tudom, hogy milyen fontos a kémiaverseny, a felelőtlenséget nem tűröm. Ezzel feküdnöd kéne! Menj a portára, hívom a szüleidet – közölte Gondos ellentmondást nem tűrő hangon. – De a verseny… – nézett csalódottan Ricsi. Komolyan, azon imádkoztam, hogy hagyja már abba, mert a végén mind lebukunk. – Ne törődj vele, majd jövőre ismét benevezel. Most az a fontos, hogy meggyógyulj. Isten ments, hogy felelősségre vonjanak, amiért ilyen állapotban veszel részt rajta – közölte Gondos, majd kérdőn a karjait dörzsölgető Ricsire nézett. – Biztos nem futottál? Annyira kipirult az arcod! – Nem, csak ültem – bólogatott Ricsi. – Gyorsan, a portára, én addig megkeresem az osztályfőnököd, és értesítem a szüleidet. Ricsi fájdalmas arccal bólogatott, és hátat fordítva a tanárnak, elindult az ajtó felé. Közben mosolyogva kacsintott egyet, és felmutatta a hüvelykujját. Kinga unottan a plafonra nézett.

– Jobbulást – szóltam Ricsinek, mert gondoltam, elég feltűnő, ha szó nélkül elengedjük. Erre a többiek is észbe kaptak, és mindenki szólt pár kedves szót. Ebédszünetben az udvaron Virággal folyamatosan Ricsi elképesztő produkcióját elemeztük. – Már sziszegtem, hogy hagyja abba, mielőtt Gondos megengedi, hogy maradjon – nevetett Virág. – Aha, én is féltem, hogy túljátssza – bólogattam. Az árkádok alatt álló Dave letette a telefonját, és felénk igyekezett. – Minden oké, most beszéltem vele – közölte. – Mit mondott a doki? – érdeklődtem. Ugyanis Ricsi anyukája, amikor érte jött, közölte, hogy azonnal mennek az orvoshoz. – Hát azt, hogy fogalma sincs, mi lehet ez, de maradjon otthon pár napig. És kenje az arcát krémmel, mert valami kicsípte – röhögött. – Vonalzóra tuti nem gondolt – mosolygott Virág. – Nem, arra nem. Mentek ma valamire? – kérdezte Dave. – Igen. Rajz és műveltségi – mutattam Virágra, majd magamra és Arnoldra. – Oké, sok sikert nektek. Drukkolunk – bólintott Dave, és visszament a többiekhez. Mosolyogva néztem utána, miközben a sulirádió folytatta a Hooligans szünetet, a Királylány után rögtön a Paradicsomot kezdték játszani. A számot hallgatva megittuk a maradék forró csokinkat, és mivel baromi hideg volt, visszaindultunk a terembe. Utolsó óra után a folyosón elköszöntünk Virágtól. – Ügyes legyél – szorítottam meg a kezét. – Oké, ti is. Kell a szerencseláncom? – mosolygott. – Nem, legyen nálad. Nekem már segített irodalmon. Most te jössz – biztattam, miközben Arnolddal együtt elindultunk az infóterem felé, Virág pedig a másik irányba. Kinga rohant el mellettünk a folyosón, kis híján fellökve minket. – Kinga, várj! – szóltam utána. – Kémiára mész?

– Igen, de elkések, mondd, mi van? – Semmi. Csak sok sikert – mondtam, mire megdöbbent. Azt hiszem, nincs hozzászokva, hogy valaki gúny nélkül mond ilyet neki. – Ó. Kösz. Nektek is – felelte kicsit furcsa arccal, aztán már rohant is le a lépcsőn. Az infóterem bejáratánál tizenhárman gyűltünk össze, kilencedikből csak mi ketten, a többiek mind idősebbek voltak. – Felkészültetek? – lépett hozzánk Timi, aki szintén nevezett. – Úgy-ahogy – vontam meg a vállam. – Te? – Nagyjából. Ügyesek legyetek. Arnold, tőled minimum egy helyezést várok – mosolygott kedvesen. Tölgyessy, Kardos, Máday és Korponay megálltak a teremnél. Ezen a versenyen őket kaptuk felügyelőnek. – Na, most már izgulok – néztem Arnoldra, miközben bementünk. – Nem kell. Jó lesz ez – nyugtatott a saját stílusában, majd leültünk két egymás melletti géphez. A monitorokon a Szent Johanna lógója ugrált egyik sarokból a másikba. Ahogy a tanár kérte, senki nem nyúlt a gépekhez, csak türelmesen vártuk, hogy mi következik. Kábé ugyanaz, mint az irodalmon. Kilencven perc, hatvan kérdés, ha valamit nem tudunk, kihagyjuk és visszatérünk rá később. Ha befejeztük, a kódszámmal együtt elmentjük a feladatot, és bezárjuk a programot. Miután Máday végigmondta, engedélyt adott a kezdéshez. Mindenki visszafordult a saját gépéhez, és megfogtuk az egereket. A képernyők egymás után töltődtek be. Egy (Tölgyessy által készített) kvízprogram várt ránk, ami különböző kérdéseket tett fel, négy válaszlehetőséggel. Érdemes volt kihagyni, amit nem tudunk, mert a későbbiekben nem lehetett módosítani, csak az átugrott kérdések jöttek vissza a végén. Mellesleg az első tíz kérdés pofonegyszerű volt, aztán egyre keményebbek jöttek, végül az ötvenedik kérdéstől már egymás után ugráltam át. Baromi nehéz volt. Nem baj, akkor is megcsináltam! Az aulában várakoztunk (Virág még nem végzett), és Arnolddal a megoldásokat elemeztük.

– Az évszámok rendben voltak, az idegen kifejezéseknél bukhattam pár pontot – szóltam. – Igen, gondoltam rád a harmincnégyesnél. Az angol miatt – bólogatott. – A franciából próbáltam következtetni, de nem ment könnyen – vontam meg a vállam. Virág ugrándozva jött le a lépcsőn, tiszta festék volt. – Hogy ment? – Jól. Szépet festettem. – Mi volt a téma? – Hát, először nem értettem – kezdte mesélni. –, mert csak annyi volt a lapon, hogy október. Aztán rájöttem. – Gondolom, az október a kulcsszó volt… – bólogattam. – Pontosan! – Virág, remélem nem gitárost vagy mangát festettél – szólt Arnold, mire Virág csillogó szemmel megrázta a fejét. – Nem! Tájképet. – Akkor még van esélyed – jegyezte meg Arnold, majd mindhárman kimentünk a suliból, és hazaindultunk. A dombon felfelé baktatva a Cápa zenéjére lettem figyelmes. – A telefonod – szólt rám Virág. –Ja, igen, tényleg. Kinga hívott (a zenét még nem szoktam meg, de az tuti, hogy találó). Közölte, hogy remekelt a kémiaversenyen. Mondtam, hogy örülök. Még hozzátette, hogy reméli, mi sem „bénáztunk”, aztán lerakott, mert ment edzésre. Oké, tény, hogy sosem leszünk legjobb barátok. De újabban tudunk úgy beszélni, mint két ember. Haladás. Otthon apunak odaadtam A szökés második évadját, amit el is kezdett nézni. Nélkülem. Hát, nem fogok bevágódni azzal, hogy én is nézem. Nem is baj. Majd ha végre nem lesz latyak, sár, csúszós, lefagyott utak, akkor gördeszkázom. Hátha nagyobb sikerem lesz.  Viszont a film helyett msn-eztem egy órát Virággal, aztán kiolvastam a Robinson Crusoe-t. Mert ez sokkal inkább én vagyok. Scofield meg biztos megszökik úgy is, ha nem látom.

Műveltségi: 5/4 – két kérdést biztos rontottam. Nem baj, majd jövőre. Cortez: 5/5 – ma egész sokat beszéltünk. Persze Ricsi miatt, de akkor is.  Ricsi: 5/5* – Oscart neki… Sulirádió: 5/5 – A stúdiósok nem bírtak magukkal, bemondták, hogy a következő dalt Marie Curie küldi Ricsinek, jobbulást kívánva neki. Máday tombolt, mi viszont jót nevettünk.  MSN: 5/5 – Andris és Jacques is érdeklődött, hogy mi volt a műveltségin.  Január 15., csütörtök A Szent Johanna tanulmányi versenyhetének utolsó napja. Mára maradt a versmondás és a sakk. Mivel a sakk zárt ajtók mögött, az infóteremben zajlott, a versmondás pedig a tornateremben (nézők előtt), egy csomóan menni akartak. Amúgy a nap tanítási része laza volt, a holnap kiosztandó féléviről és a versenyekről volt leginkább szó, egyedül matekon haladtunk tovább az anyaggal, a többi óra csak úgy elment. Amikor kicsöngettek az utolsó óráról, lekísértem Arnoldot a sakkra. – Verd szét a gépet – biztattam. – Meglesz. Jó szórakozást – intett, miközben Tölgyessy három tanár kíséretében megnyitotta az infóterem ajtaját. – Neked is. Ügyesen! – integettem, aztán amikor Vladár szúrós szemmel rám nézett, inkább elosontam. A tesiterem lelátói megteltek, még jó, hogy Virág foglalt helyet. Zsolti, Cortez és Dave az előttünk lévő sorban ültek, mellettünk Andris, Robi, Jacques és Gábor. Fölöttünk meg az a-s lányok. Borrel igazgató úr megkopogtatta a színpadra felállított mikrofont, és figyelmet kért. Szólt pár szót a verseny komolyságáról, és hogy ha bárki zavarja az előadást, az a résztvevőknek árt. Zsolti előttünk kibontott egy csokit, mire meglöktem a vállát. – Nem moziban vagy, ne csörögj – néztem rá mérgesen, mert a színpadra fellépett az első résztvevő, egy 10/b-s lány. A lelátókon

ülő osztálytársai megtapsolták, aztán mély csend borult az egész teremre. A színpad előtt négy széken helyet foglaló zsűri (Kardos, Borrel ig, Máday ig. helyettes és a könyvtárosnő) bólintott, hogy kezdheti, mire a lány szavalni kezdett. Kinga a hatodik volt, mikor bemondták a nevét, hangos üdvrivalgásban törtünk ki, Zsolti és Dave még fel is állt, hogy hullámozzanak. Igaz, ehhez csak ketten voltak, de azért ötletes volt. Kinga egy pillantást vetett felénk, azt hiszem, valami büszke mosolyféle suhant át az arcán (elvégre mégiscsak hangos szurkolótáborral rendelkezett), majd megköszörülte a torkát, és belekezdett. Balassi Adj már csendességet című versét szavalta, elképesztően átélt és szép előadásban. Komolyan, még én is ledöbbentem. Mikor végzett, jó öt másodpercnyi hatásszünet következett, és csak azután kezdtünk tapsolni. De akkor igen hangosan. A négy fős zsűri pontozott (ez az egy verseny nem kód alapján zajlott, mert úgy igen nehéz lenne), aztán már jött is a következő versenyző. Mikor véget ért az utolsó versenynap utolsó verse, kimentünk az udvarra, ahol Arnold már várt minket. – Mielőtt kérdezitek, agyonvertem a gépet – mondta. Én ezen nem lepődtem meg. – Kingának hogy sikerült? – kérdezte, de helyettünk a tornateremből éppen kilépő Kinga válaszolt. – Jól. De ez nem meglepő – közölte. A négy a-s lány mögötte ácsorgott, és várták, hogy továbbmenjenek. – Gratulálok, nagyon szép előadás volt – mosolygott rá Virág. Kinga bólintott (jelezve, hogy tudja), aztán az a-s lányokkal együtt elvonult a suli épülete felé. – Ricsi holnap már jön? – kérdeztem, amikor láttam, hogy lassan mindenki szétszéled. – Jön, a félévit ki nem hagyná – vigyorgott Cortez. – Oké. Akkor holnap – köszöntem el, majd Virággal és Arnolddal együtt elindultunk haza. Utolsó versenynap: 5/5* – így, hogy engem nem érintett, komolyan jól éreztem magam.

Holnap félévi: 5/? – és eredményhirdetések. Jaj.  Kinga szavalása: 5/5 – ha eltekintünk attól, hogy Kingáról van szó, tényleg baromi jó volt. Szerintem nyert. Kutyasétáltatás: 5/4 – Virággal majdnem egy órát voltunk, de mivel Pete Wentz (a kutya) fázott, hazamentünk.  Január 16., péntek Félévi biziosztás és rövidített nap. Elég izgatottan ébredtem, és nemcsak a félévi miatt, mivel azzal kapcsolatban semmilyen meglepetés nem érhet. Inkább az eredményhirdetés miatt pánikoltam. Anyu reggel otthon volt, ennek kifejezetten örültem. – Ne aggódj, minden rendben lesz. Tessék, az uzsonnád – nyomta a kezembe a szendvicseket. – Honnan tudod, hogy rendben lesz? – kérdeztem, mire anyu mosolyogva megrázta a fejét. – Reni, két dologban vagyok teljesen biztos. Az egyik, hogy holnaptól melegfronti hatás várható. A másik, hogy jól szerepeltél az irodalomversenyen. – Ó. Oké – bólogattam. – Melegfront? Ezután anyu a levegőáramlatokról beszélt, de nem baj, mert indulásig elterelte a figyelmem. Virág a kapuban várakozott, már az állásából láttam, hogy befordult. Amikor görnyedten ácsorog és a szemébe fésüli a haját, az elég veszélyes. Együtt mentünk be az aulába, ahol is Máday a belépő diákokat csekkolta. – Krisztina, vesemedence-gyulladásra vágysz? Tűrd be a pólód, mert kilátszik a hasad. Gyerünk – bökött a vonalzójával az előttünk belépő lány felé. Mi nagyjából gond nélkül továbbmentünk, illetve Máday tett pár megjegyzést, mint például: „Virág, kicsit lelkesebben érkezünk az iskolába, ugye?” vagy „Nagy Zsolt, csak a lovak esznek állva, nemde?”, na meg „Antai-Kelemen, nincs a füledhez nőve a fülhallgató, úgyhogy vedd ki”, na és persze: „Felmayer, iskolán

kívül játssz James Bondot, azonnal tedd el azt a szerkezetet”. A headsetre gondolt.  Az osztályban Jacques és Gábor már bent volt, nem sokkal utánunk érkezett Andris és Robi (amikor megjöttek, még veszekedtek valami olyasmin, hogy Andris ellopta Robi királyságát. Gondolom, valami stratégiai izé). Csengetéskor Kinga leszakadt az a-s lányoktól és bejött a terembe. A félévi kiosztás tiszteletére Arnold saját csúcsot döntött, összesen négy percet késett. Az ofő (mikor beengedte maga előtt Arnoldot), becsukta az ajtót, és letette az asztalára az ellenőrzőket. – A félévik. Van köztük kiemelkedően jó – szólt, és Arnoldra, Gáborra, Kingára és rám nézett. – És van köztük megdöbbentően rossz – mondta, tekintetét Andris, Zsolti, Ricsi, Cortez és Virág között kapkodva. Dave megúszta, az övé közepes. – Remélem, az elmúlt félév elég volt ahhoz, hogy beilleszkedjetek, megszokjatok és megismerjétek a Szent Johanna életét. Mert ennél csak keményebb lesz – mosolyodott el az ofő. Mi annyira nem. – Szeretném, ha azok, akik gyengén teljesítettek, a következő félévben több időt szentelnének a tanulásnak, és azok, akik eddig is kiemelkedően teljesítettek, segítenék őket. Hát, az ofő így kezdte, aztán további harminc percig beszélt az osztályközösség fontosságáról, a tanulásról és a következő félév nagy eseményeiről. – Rendben. Továbbá az eredményektől függetlenül szeretnék gratulálni a tanulmányi versenyeken részt vevő diákoknak. Kilencedikesként mindig különösen nagy elismerés, amikor a szaktanár megfelelő tudásúnak tart egy ilyen verseny jelentkezéséhez, tehát ne feledjétek, a részvétel a fontos. Most pedig kiosztom a bizonyítványokat. Aki a nevét hallja, jöjjön ki. A teremben hirtelen csend lett, és mindenki az asztalon lefelé fordított ellenőrzőket figyelte. – Antai-Kelemen. Cortez felállt és átvette az ellenőrzőjét, miközben az ofő szólt pár szót arról, hogy Cortez nem buta, csak szörnyen lusta, látszik, hogy ami érdekli, abból jó. (Ötös lett angolból, franciából, francia

kultúrából, tesiből, infóból és rajzból. A többiből meg kettes. Kicsit szélsőséges.) Az ofő folytatta a felsorolást – Jacques Chatelain, Felmayer Dávid, Haraszti Róbert, Nagy Zsolt, Pósa Richárd, Zsidák Gábor. A nevüket hallva mind kimentek, átvették az ellenőrzőt, bólogattak az ofő pozitív vagy éppen negatív hozzászólásához, aztán a helyükre mentek. Az asztalon nem volt több ellenőrző, úgyhogy csodálkozva néztünk körbe. Virág, Andris, Arnold, Kinga és én kimaradtunk. Az ofő szó nélkül felállt és bekapcsolta a tévét, miközben mi még mindig döbbenten kerestük az ellenőrzőnket. Cortez megbökött, mire hátrafordultam. – Kaptál bizonyítványt? – Nem – ráztam meg a fejem. – Akkor gratulálok – bólintott mosolyogva. – Mi? – kérdeztem vissza értetlenül. Cortez legyintett, és a tévére mutatott, ahol Borrel igazgató jelent meg. Szólt pár szót a lezárt félévről, párat az előttünk állóról, aztán rátért a versenyekre. Illetve az eredményhirdetésre. Kezdett leesni, hogy a versenyben részt vevők nem kaptak bizit. De Robi volt infón, és ő mégis kapott. Nem értettem. – A tanulmányi versenyek első három helyezettjeit sorolom fel. Azok a diákok, akik a nevüket hallják, kicsengetéskor fáradjanak le az igazgatóságra. Sakk – kezdte a felsorolást az igazgató, majd a harmadik és második helyezett után (egy a-s fiú és egy tizedikes lány) kihirdette Arnoldot győztesként. Bár ezt szinte tudtuk, mindenki ösztönösen tapsolni kezdett. – Informatika – folytatta az igazgató, és harmadik helyezettként rögtön Andris nevét olvasta fel. Az osztályban kitört az ujjongás, Andris boldogan dobolt a padján, az ofő pedig mosolyogva csendre intett minket. – Kémia – kezdte az igazgató, mire Kinga visszafojtott lélegzettel várta a nevét. Nem volt benne. – Ez meg hogy lehet? Tanár úr, szeretném megnézni a… – rázta a fejét Kinga, de az ofő rászólt.

– Ne most! Később megbeszéljük, tartsd tiszteletben, hogy az eredményhirdetés még folyik. Kinga idegesen hátradőlt a székén, és összefont karral dühöngött. – A franciaverseny eredménye – folytatta az igazgató, majd a harmadik és második helyezett után (mindkettő tizenkettedikes) tartott egy kis szünetet. – Örömmel jelentem be, hogy kilencedik osztályos tanuló nyert. Én akkor már tudtam, és őrülten büszkén néztem hátra Arnoldra. – Neményi Arnold – mondta ki az igazgató végül. Na, ez a nem semmi! Francia alapítványi suliban kilencedikesként franciaversenyt nyerni! Arnold zseni. – Szavalóverseny… Kinga arcvonásai ismét megenyhültek, és mikor az igazgató felsorolt két nevet, erősen koncentrálva a képernyőt pásztázta. – Első helyezett pedig Szatmáry Kinga. – Na végre! – csapott egy hatalmasat Kinga az asztalra, megfeledkezve az örömről meg úgy mindenről. Azt hiszem, ez az eredmény némileg kompenzálta a sikertelen kémiaversenyét. – Rajz – tette a lapot Monsieur Borrel a többi lap alá, és belenézett. Miközben a harmadik helyezettet olvasta, megfogtam a mellettem lévő padban ülő Virág kezét. – Második helyezett Bencze Virág. Virág kicsattant az örömtől, mindenki tapsolt. Az első helyezett egy tizenkettedikes lett, de nem baj. Virág második lett, ez is óriási! © Hurrá! – Irodalom – olvasta fel az igazgató, engem pedig levert a víz. Virág továbbra is szorította a kezem. Harmadik helyezett egy tizedikes srác. Második egy 12/b-s lány. Első helyezett… Komolyan, lehunytam a szemem, és a légzésemet próbáltam egyenletessé varázsolni, miközben az osztályban doboltak, ujjongtak, mint egy focimeccsen a tizenegyes előtt.

– Rentai Renáta – mondta ki Monsieur Borrel, mire még erősebben lehunytam a szemem. Ez nem igaz! Virág agyonszorította a kezem, Jacques hátrafordult és gratulált, a többiek pedig fütyültek. – És végül a műveltségi verseny végeredménye. Erre újra elhallgattunk, és csendben bámultuk a tévét. Harmadik helyezett egy 1 l/a-s fiú. A második helyezett Timi lett. – És végül első helyen Neményi Arnold – közölte az igazgató, és összeigazította az előtte heverő lapokat. – Gratulálok, találkozunk az irodámban. A képernyő elsötétült, mi pedig azonnal felpattantunk. – Nem hiszem el, megnyerted! – ugrott a nyakamba Virág. – Ezt én se – ráztam meg a fejem, és a sírógörcs kerülgetett. – A Neményi okos! – kiáltotta Zsolti, mire Arnold megrázta a fejét, és legyintett. Egy pillanat alatt káosz lett az osztályban, úgyhogy az ofő megkopogtatta a tanári asztalt, és próbált szót kérni. – Rendben, rendben! – kiáltotta. – Gratulálok az eredményekhez, az ellenőrzőtöket az igazgatói irodában vehetitek át. A tanulmányi verseny harmadik helyezettjének szaktanári dicséret jár, a második helyezettnek szaktanári és osztályfőnöki dicséret, az első helyezettnek pedig igazgatói és szaktanári dicséret. Most mehettek, de ne felejtsétek – tette fel a kezét az ofő –, túl vagyunk a féléven, de hétfőtől nincs mese, belevetjük magunkat a második félévbe! Az ofő büszkén végignézett rajtunk, majd kisietett a teremből. Azt hiszem, elérzékenyült. Virág ugrándozva pakolt el a padjáról, én pedig felálltam és folyamatosan köszöngettem a gratulációkat. – Ti már mentek? – kérdeztem Dave-et, aki megveregette a vállam. – Viccelsz? Az aulában megvárunk. Amúgy sosem látnánk igazi igazgatóit. Úgy értem, dicséretet – röhögött, mire zavartan elmosolyodtam. Cortez felállt a padjából, és felvette a táskáját, miközben gratulált Virágnak a rajzhoz. Virág vidáman ugrándozott, valahová kiugrált a teremből, én pedig utána akartam menni, de Cortez szólt.

– Hé, Reni! Automatikusan megfordultam, és kérdőn néztem rá. – Ügyes voltál, gratulálok – mondta, mélyen a szemembe nézve. – Köszönöm – bólintottam, és szerintem totál elvörösödtem. Az egész talán öt másodpercig tartott, mert Ricsi elrángatta Cortezt, hogy menjenek a büfébe, hozzám meg Arnold lépett. – Tudtam, hogy megnyered. És ez így van rendjén – mondta. – Én is tudtam, hogy megnyered. Na de hogy hármat? Nem ciki ez? – kérdeztem nevetve, és meglöktem a karját. Arnold elmosolyodott (ritka alkalom), és elindultunk az igazgatói irodába. Kinga is csatlakozott hozzánk, bár az egész utat végigdühöngte, amiért a kémiája nem sikerült. Hát, azt hiszem, ő ilyen típus. Nyerhet bármit és bármennyit, ha egyet veszít, az teljesen leköti. Konkrétan elfelejtett örülni a szavalóversenygyőzelmének. De mindegy, ő ilyen és kész. Az igazgatói előtt egy páran álltak, de gyorsan haladt a sor, csak bementünk, az igazgató kezet fogott és átadta az ellenőrzőt, aztán mehettünk is. Andris pont előttem jött ki, totál odavolt. – Ezt nézd! – mutatta meg büszkén. – Robit szét fogom cikizni, amiért ő nem ért el helyezést – nevetett. Mivel ők mindig veszekszenek, szerintem ezzel ellesznek egy darabig. Monsieur Borrel kezet rázott a folyamatosan ugráló Virággal, aztán Arnold következett. – Gratulálok – bólintott Monsieur Borrel. – Nem kis teljesítmény. – Köszönöm – fogott kezet Arnold. Azt hiszem, az igazgató jól megjegyezte magának. Kilencedikesként három első helyezés? Félelmetes. – Gratulálok – nyújtotta át az igazgató az ellenőrzőmet, mire mosolyogva megköszöntem, kezet fogtunk, és kimentem a teremből. A többiek az aulában várakoztak és az ellenőrzőket nézegették. – Mutasd! Milyen egy igazgatói? – vette el tőlem Zsolti. Hagytam, hadd játszanak vele, közben rácsörögtem anyura.

Annyira kiabált a telefonba, hogy el kellett tartanom a fülemtől a készüléket. – Indulok, elmegyünk ebédelni, várj meg a portán! – közölte anyu. – De hát mi lesz a melegfronttal? – kérdeztem mosolyogva. – Az amúgy is jön. De a lányom igazgatói és szaktanári dicséretet kapott, és megnyerte az iskolai versenyt! Kit érdekelnek a frontok? Összeszedem apádat, és jövünk, félóra – tette le anyu. Visszamentem a többiekhez, de közben a portás ránk szólt, hogy kulturáltabban és máshol tomboljunk. – Te, Reni, nem cseréljük ki? A szüleim jobban örülnének a tiédnek – lapozgatta Zsolti az ellenőrzőmet. – Nem is tudom. Szerinted elhinnék? – mosolyogtam. – Persze. Tudják, hogy okos gyerek vagyok. – Tudod, milyen messze vagy te az okostól? – szólt bele Kinga, aki éppen a sálját igazította. Zsolti nem reagált, csak kiröhögte. Arnold kijött a suliból, és felém fordult. – Én mentem. Este beszélünk, jó ünneplést – indult le a lépcsőn. – Köszi, és még egyszer gratulálok – kiáltottam utána, mire csak intett, és elindult felfelé a dombon. A többiek még ácsorogtak egy darabig, így mi is maradtunk Virággal, én anyuékat vártam, ő pedig az apukáját, aki elviszi a hétvégére. – Na, és gyerünk, kinek a leggázabb a bizije? – dörzsölte a kezét Dave. A suli lépcsőjén állva egymás bizonyítványát elemeztük, közben iszonyatosan sokat nevettünk. Mert például amikor én is elővettem a sajátom, Dave azonnal rám szólt. – Viccelsz? Csupa kitűnő, vidd már innen. Most a legröhejesebbet keressük. – Miért? Kettes vagyok rajzból – érveltem, de a többiek mind a fejüket rázták. Ügy látszik, az nem elég ciki. – Virág, mutasd csak – kapta ki a kezéből Zsolti, és sorban elkezdte felsorolni a félévi jegyeit. – Kettes, kettes, kettes, kettes,

ötös, hármas, kettes – hadarta. – Virág, te tényleg sötét vagy – adta vissza Zsolti az ellenőrzőt. Virág mosolyogva megvonta a vállát, mire a többiek még jobban nevetni kezdtek. – Azért ez fura, nem? – tette zsebre a kezét Ricsi. – Mi? – kérdeztük Cortezzel egyszerre. Mosolyogva ránéztem, aztán elkaptam a tekintetem. – Túl vagyunk a féléven – mondta, és a hirtelen beállt csendben mindenki elgondolkodott. Vagyis majdnem mindenki. – Ez most olyan elérzékenyülős, végiggondolós pillanat? – nézett körbe Dave. – Dave, te akkora barom vagy – rázta meg a fejét Zsolti. Anyu bekanyarodott a suli elé, dudált kettőt, és kiszállt a kocsiból. – Beszélgess csak nyugodtan a kis barátaiddal, itt várunk – kiáltotta. Jaj, ne! De ciki! Vörös fejjel fordultam a többiekhez. – Jó hétvégét – intettem és lesiettem a lépcsőn. Anyu (nem volt tekintettel arra, hogy mindenki minket néz) megölelt, és nagy puszit adott a homlokomra, aztán, mint a kisgyerekeknek, letörölte, nehogy rúzsos maradjon. Á, nem, nem volt kínos. Beszálltam hátra, és köszöntem apunak, aki a kocsiban maradt, és miközben anyu elhajtott, visszanéztem a sulihoz. A lépcső előtt ácsorogtak, egymást cukkolták, ellenőrzőket nézegettek, és folyamatosan nevettek. Otthon, miután hazaértünk az étteremből (gombás-sajtos pizzát ettem és tiramisut), becsuktam a szobaajtóm, és amíg betöltődött a laptopom, lehuppantam a babzsák fotelembe. Szerettem volna kicsit szentimentálisra venni a figurát, mint a filmekben, hogy most akkor jól végiggondolom a dolgokat vagy ilyesmi, de esélyem se volt rá. Ugyanis ahogy bejelentkezett az msn, legalább hat ablak nyílt meg azonnal, köztük Ricsié, aki amőba játékra kért fel, Virágé, aki videóhívásra, Arnoldé, aki vár a Honfoglalón, Jacques-é, aki belinkelt egy francia oldalt, és… és Cortezé! Bemásolom, mit írt: Cortez üzenete: Itt vagy? Ezt tíz perce küldte, a neve melletti ikon zöld, tehát online. És igen, itt vagyok. Persze hogy itt. 

Irodalom: 5/5* – Te jó ég, megnyertem egy iskolai versenyt!!!  Arnold: 5/5* – őszintén örülök neki, és örülök, hogy ilyen okos barátom van.  Virág: 5/5* – A második hely is nagy dolog!  Kinga: 5/3 – hiába nyert, szerintem a kémiát még megvétózza. Képtelen veszíteni. Cortez: 5/5* – a suli egyik legmenőbb fiúja, aki mellesleg msn-en vár. Hűűű.  Pizzéria: 5/5* – az étel klassz volt, anyuék pedig igazán megünnepeltek. Mondjuk, nem kellett volna a pincérrel énekeltetni nekem, de mindegy.  Félév: 5/5* – igazából elrohant, de azt hiszem, nem úgy fogom fel, hogy eltelt a félév, hanem hogy kezdődik a második. Elvégre ez is csak egy péntek, hétfőn ugyanúgy suli, duplaangol, Cortez, Arnold, Virág, Vladár (jaj), Kardos, Máday meg a vonalzója, az osztálytársak, sulirádió meg úgy általában. A Szent Johanna… 

Hamarosan:

A SZENT JOHANNA GIMI 2.

Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1054 Budapest, Kálmán Imre u. 21. Telefon és fax: 329-0879 e-mail: [email protected] / www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Földes Tamás / Felelős szerkesztő: Till Katalin Műszaki vezető: Vaisz György / Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft. 2045 Törökbálint, Depó II. / Tel.: 06/23-332-104 Fax: 06/23-232-336 Tördelés: (VaGy) / Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., 2010 Felelős vezető: Ducsai György igazgató

FIATALON BAROMI JÓ AZ ÉLET, AHOGY EZ A KÖNYV IS EZT TÜKRÖZI SZÁMOMRA BARNEE (IDIOT SIDE) EGY KICSIT MINDANNYIAN ISMERHETÜNK A SOROK KÖZÖTT.

MAGUNKRA RAMI

MINDIG IS KEDVELTEM A HITELES SZERZŐKET, AKIK AZ ÉLETBŐL MERÍTENEK AFC TOMI AKI ESETLEG EDDIG NEM SZERETETT OLVASNI, ANNAK MINDENKÉPPEN AJÁNLOM A FIGYELMÉBE. ÁTTÖRÉS LESZ! BARBEE EGY SOROZAT A VALÓ ÉLETRŐL EGY SOROZAT AMELY ITT ÉS MOST JÁTSZÓDIK SRÁCOK, AKIK OLYANOK, MINT TE, ÉS MÉGIS MÁSOK A TÖRTÉNET RÓLAD IS SZÓL!

NÉV: RENTAI RENÁTA KOR: 14 BESZÉLT NYELV: MAGYAR, FRANCIA MAGAMRÓL: (NEM PUBLIKUS ADAT, HOZZÁFÉRÉS KORLÁTOZVA) AZ, HOGY ELKÖLTÖZTÜNK, ÉS SULIT VÁLTOTTAM, A LEHETŐ LEGJOBB DOLOG, AMI TÖRTÉNT VELEM, MERT VÉGRE LETTEK BARÁTAIM (KETTŐ IS!), NEM CIKIZNEK, ÉS TALÁLKOZTAM VELE, AKI IGAZÁN NAGYON MENŐ!  C+R=<3 ÉRDEKLŐDÉSI KÖR: KÖYNVEK, OLVASÁS, FILMEK, INTERNET, AZON BELÜL IS: HONFOGLALÓ, KVÍZPART KLUBTAGSÁG: MIT OLVASOL MOST?; KEDVENC KÖNYVEK; SIMS; MINDHALÁLIG BEATLES!; MILYEN IDŐ LESZ HOLNAP?; TEVECLUB