Lakatos Gábor: Beavatási szertartások - Funkciói, története, régi és modern változatai, különös figyelemmel a mai iskolai rítusokraI. Bevezetés „Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták; bár velük Voltam volna én boldogan. Így éltem s voltam én hiába, megállapíthatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan.”
(József Attila: Ime, hát megleltem hazámat…)
Az egyedüllét, a magány, és az ez ellen való állandó, örök küzdelem képe bontakozik ki József Attila soraiban. De vajon honnan ered az egyedülléthez ilyen egyértelműen rendelt „rossz” érzés? –Biológiai ösztönein kívül- mi hajtja az egyént társai közé, miért hoznak létre csoportokat, mi adja azok „értékét”? Az ember, magában törékeny, sebezhető lény, sikereit az által érte el, hogy megtanult alkalmazkodni fajtársaihoz. A spontán együttműködés hamarosan viselkedési sémává vált, amely mentén az emberiség megszervezhette az életét. Mivel uralkodóvá és nélkülözhetetlenné vált a „társas lét”, a magány problémája nem csak a költőt érinti, hanem minden egyes, a társadalomba beilleszkedni vágyó egyént. Amint azt az idézetből is látjuk a társas integráció folyamata nem egyszerű és semmiképp sem törvényszerű. Már születésünktől kezdve egy közösség, a család tagjai vagyunk, majd társas folyamatok, a szocializáció során még számos csoporthoz csatlakozunk (kell, vagy szeretnénk csatlakozni). A csoportba tagozódás műveletei meghatározott gyakorlatokhoz, cselekvési formákhoz kötött. Ilyen viselkedési tradíciók a beavatási szertartások. Az avatási rituálék ugyanakkor nem nélkülözhetik a csoport által képviselt értékek és normák misztifikált
1
jelenlétét, így a szertartások során gyakran találkozunk a csoport szent tulajdonsággal felruházott szimbólumaival. Fontos továbbá megvizsgálnunk, mit nyer, és mit veszít az egyén a rítusok során. Azt már láttuk, hogy egy csoporthoz való tartozás „valamiért” jó dolog. (Célunk, többek között, ennek a „miért”-nek a magyarázata) Hogy ezt a jót elnyerje, az egyénnek, valamilyen „próbatétel”, „áldozat” révén bizonyítania kell, hogy méltó a tagságra. A beavatási szertartások tehát olyan hagyomány által támogatott, szentesített aktusok, amelyek során a beavatandó a csoport által meghatározott áldozatot hoz, hogy a közösség tagja lehessen. A számunkra fontos mintázatok az élet számos területén (iskola, katonaság, munkahely, börtön, kórház, sportcsapat, stb.) megfigyelhetőek. Kialakul a megfelelő szerepkészlet, amellyel az egyén a csoporton kívül és a csoporton belül, valamint az átmeneti állapotban, vagyis a beavatás során élhet. Az aktusban résztvevők szerepei, viselkedésük, az egyes helyzetekre specializáltan érvényesek, mégis azonos sémákra épülve működnek. A beavatási szertartások tehát olyan kulturális jelenségek, amelyek tartalmukat, céljukat tekintve hasonlóak, a csoportok speciális jellegéből következően viszont különböző formákban jelennek meg az élet számos területén. Különösen érdekesek számunkra az iskola színterén történő beavatások. Az iskola az egyik legfontosabb szocializációs tér, itt találkozik az egyén először „igazi” csoporttal1(gyerekek, tanárok, osztályfőnök), amivel hosszútávon együtt kell működnie, ugyanakkor alkalmazkodnia kell az iskola intézményesített keretéhez is. Ez a kettős szocializáció elválasztja egymástól, formailag és eszközkészletét tekintve különbözővé teszi a közvetlen csoport által használatos és a „nyilvános” intézmény által alkalmazott avatási rítusokat. A fentiekben megpróbáltunk elméleti definíciót alkotni a jelenség vizsgálatához. A következőkben bemutatom azt az utat, amelyen végighaladva közelebb kerülhetünk a beavatási szertartások létezésének és működésének magyarázatához, és amelynek végén eljutunk választott terepünk, az iskolára speciálisan jellemző avatási formákhoz. Először a jelenséghez köthető szociálpszichológiai elméleteket tekintem át. Ezek által érthetővé válik az egyén viselkedése társas környezetben, megismerhetjük a társas befolyásolás, a csoportnyomás egyes formáit, a csoportok egymásra gyakorolt hatásait, az egyén törekvéseit, motivációit, esetenként torzításait. Ebben a fejezetben teszünk
1
A részletesebb elemzés során látni fogjuk, hogy már korábban találkozik idegen csoporttal (bölcsőde, óvoda), de az nem „uralja” olyan mértékben az életét, mint ahogy azt az iskola teszi.
2
kísérletet annak a „misztikus” erőnek a felkutatására, ami a csoportok összetartását, stabilitását és a környezetükre gyakorolt vonzerőt eredményezi. Miután megismertük az egyén társas környezetben érvényes „működési szabályait”, a második részben a beavatási szertartások eredetét, a különböző történelmi korokban jellemző formáit kutatom. A továbbiakban minden beavatási szertartást szocializációs lépcsőként kell kezelnünk, melyek első, eredeti formáit a primitív társadalmaknál lelhetjük meg. A beavatás a felnőtté válás ünnepe, az átlényegülés ideje volt, amikor a csoport az egyént felruházta a közösség minden egyes felnőtt tagja által birtokolt jogokkal és szerepekkel. Felmerülhet a kérdés: vajon milyen változásokon mentek keresztül az avatási rituálék a különböző korokban? Létezik-e tendencia, irány, organikus fejlődés, amely kihat ezekre a rítusokra, vagy pedig a történeti változásoktól függetlenül őrzik eredeti formájukat és tartalmukat az adott korban? Hipotézisem szerint, a beavatási szertartásokban bekövetkezett változások a társadalmi berendezkedés megváltozásának hatására jönnek létre. Az avatási rítusok jellegét, így azok formáit is alapvetően meghatározza az a belső érték, az a tartalom, ami a csoportot és annak speciális jellegét szentesíti. Azt kell tehát gondolnunk, hogy a társadalmi változások kihatnak az egyes csoportok képviselt értékeire is, így közvetve hatnak a beavatási szertartások külső megjelenésére is. Ebből a megjelenési formából következtethetünk a belső értékrend átalakulására. Ahogy Weber protestáns etikájában (1904-1905) az egyre inkább „varázstalanított” világ megújult értékrendjével közvetve támogatta a kapitalizmus létrejöttét, így a beavatási szertartások is a társadalmat meghatározó változások mentén alakultak át, váltak modernné, egyes esetekben olyan értékeket szentesítve, amelyek korábban a legkevésbé sem voltak követendőek, és végképp nem voltak „szentek”. A társadalmi rítusok a modernizációval minőségileg, belső tartalmukat tekintve átlényegültek. A beavatási szertartások átalakulásainak elemzése révén eljutunk korunk „élő” rítusaihoz. Fontos a beavatások történeti változások mentén történő elkülönülése: a megmaradt szent és a profán területekre. Korunk jellemző avatási rítusai az élet meghatározó színterein (vallási élet, hadsereg, börtön, kórház, munkahely, ifjúsági szubkultúrák) működnek. Látni fogjuk, hogy a speciális helyzetek speciális szerepeket és viselkedési formákat vonnak maguk után, valamint, hogy az egyes színterekre jellemző típusok jönnek létre. A sok közül egy párat kiragadva bemutatom a ma működő beavatási szertartások jellemzőit, közös vonásait.
3
Miután megismertük az avatási szertartások mai formáit, leszűkíthetjük a kört választott terepünkre, az iskolára. Mindenek előtt meg kell vizsgálnunk azokat az „összetevőket”, amelyek az iskolát speciális társadalmi intézménnyé teszik. Elemezni fogjuk az iskola szocializáló, tőkeképző és kiválasztó funkcióit. Megismerkedünk az iskolában „használatos”, szerepekkel, a jellemző viselkedési típusokkal. Majd ezek után rátérünk az iskolát „egyben tartó” beavatási szertartásokra. Hipotézisem szerint az iskola egy formális, legális, intézményes rendszer és egy informális, illegális rendszer („saját csoport”) mentén strukturálódik. A két rendszer, minőségéből következően, alapvetően elhatárolódik egymástól, de előfordulnak kölcsönhatások is. A beavatási szertartások és résztvevői is e két rendszer mentén tipizálhatóak és elemezhetőek. Fontosnak tartom a legális és az illegális csoport elvileg összeegyeztethetetlen látens együttműködésének vizsgálatát, amely feltételezi az intézményes keret által a hatályos normáknak nem megfeleltethető nevelési feladatok átruházását az informális csoportra. Az iskolában tehát létezik egy legális és egy illegális beavatási struktúra. Mindkét szférában különböző avatási formák és értékek jellemzőek, ezek mentén jönnek létre az ugyancsak különböző avató- és avatandó-típusok. A dolgozat leíró jellegű, vagyis nem empirikus munkán alapszik. Igaz, hogy a beavatási rítusok nagy része nyilvános, ez által könnyen hozzáférhető, vizsgálható, ugyanakkor a számunkra talán legizgalmasabb, illegális formák lényegükből fakadóan –vagyis, hogy titkosak- nem elérhetőek a kutatás számára. Problémánk feloldásaként lehetne a középiskolákban interjúkkal, kérdőívekkel próbálkozni, hogy közelebbi információkhoz jussunk az illegális beavatásokkal kapcsolatban, ám ezek –ha valóban feltételezzük, hogy ezen rítusok elengedhetetlen feltétele a titkosság- nem kerülnek felszínre, ugyanakkor amik felszínre kerülnek, nem hitelesek. Megpróbálhatnánk „régi diákok” emlékeire hagyatkozni. Itt ugyancsak a teljesség és a hitelesség kételye merül fel. Egyrészt a módszert ellenzi „az idő mindent megszépít” -elv, másrészt jelentős az érintettség hiányából, az iskolás évek távoliságából eredő információveszteség. Így tehát más módszert kell elfogadnunk. Módszertanunk nagy része különböző írások –szakirodalom, szépirodalom, leírásismertetéséből, a releváns információk értelmezéséből, rendszerezéséből áll, majd az így kialakult kép alapján vonjuk le következtetéseinket. A szociálpszichológiai elméletek elemzéséhez a releváns szakirodalmat használjuk fel. A történeti vonal megismeréséhez korhű leírásokat és antropológiai műveket hívunk segítségül. Korunk 4
formális beavatási szertartásait szintén leírások, általában tapasztalt tények alapján értelmezzük. Az iskola intézményes működését oktatásszociológiai és egyéb szakirodalmak, szépirodalmi művek és leírások alapján elemezzük. Itt elérkeztünk a fentebb említett problémához: az illegális beavatások megismeréséhez. Úgy gondolom a legfontosabb információk kinyerhetők a speciálisan „csicskáztatásról” szóló, vagy azt érintő szépirodalmi művek értelmezése, és a releváns amerikai felmérések, valamint az ez idáig egyetlen magyar kutatás másodelemzése révén. II. Beavatási szertartások a szociálpszichológiai elméletek tükrében Először ismerkedjünk meg azzal az elméleti fogalomkerettel, aminek révén értelmezhetővé, majd elemezhetővé válik a beavatási szertartás. A megközelítés, amit használunk nem más, mint a „társas lénnyé” válás, a szocializáció vizsgálata. Az elemzéshez szükség van az egyén-csoport-társadalom fogalomhármasára, amibe később beilleszthetjük a vizsgált jelenséget. A szocializáció az a folyamat, amelynek során az egyén betagozódik a társadalomba. A szocializáció több egymásra épülő szakaszból összeálló, mégis egységes folyamat, melynek révén olyan ismeretekre tesz szert, amik nélkülözhetetlenek a társas együttéléshez. Megtanulja, hogy ki az „én” és ki a „másik”, ezek után különböző „másik”-ok csoportjához csatlakozik, vagy zárkózik el, elsajátítja a szükséges viselkedési formákat, szerepeket tanul és játszik, normákhoz igazodik és tesz magáévá, vagy éppen szeg meg, egyes személyekhez vonzódik, másokkal szemben pedig ellenséges lesz. A sikeres szocializáció eredményeképp az egyén életének lényeges meghatározójává válnak társas kapcsolatai, viszonyai. A következőkben hosszú lenne az összes fejlődés-lélektani, illetve szocializációval foglalkozó elméletet ismertetni, épp ezért csak a számunkra lényeges fogalmakat vesszük számba. II./1. Az „én” felépítése Az egyén születésétől fogva –sőt a fejlődő embrió anyjával való bizonyított kapcsolatának köszönhetően már megfoganása óta- nincs egyedül, az őt körülvevő emberi kapcsolatok határozzák meg a helyzetét. Miután egyre nagyobb mértékben
5
képessé válik az ingerek befogadására és feldolgozására, az újszülött minden vágya, hogy megismerje a világot. A kisgyerek első feladata, hogy megismerje legközvetlenebb környezetét, az elsődleges szocializációs terepet, az első csoportot, amelynek tagjává lett, a családját. A családi környezet szolgáltatja legelső érzelmi orientációit, az első információkat környező világukról.
Ugyanekkor kezdődik el egy talán élethosszig tartó folyamat az „én”
megismerése és felépítése. Az „én” azon temérdek mennyiségű információból tevődik össze, amelyeket saját gondolatainkból, viselkedésünkből, ezek másokéval való összehasonlításából, valamint mások reakcióiból nyerünk. C. H. Cooley (1902) elmélete szerint az egyén az őt körülvevő emberek reakcióiból, mint tükrökből visszaverődő képekből alakítja ki saját énképét. (tükör-én) A komplex énkép kialakulásához még számos benyomás, torzítás és szelekció járul hozzá, majd a másokhoz való viszonyítás, másokkal való összehasonlítás lesz a legmeghatározóbb, így alakul ki az önértékelés, ami alapvető a különböző viselkedési formák kiválasztásánál, az egyes helyzetekben alkalmazandó stratégiák kiválasztásánál. A beavatási szertartások azok a speciális társas aktusok, amelyek során az egyént leendő társai meghatározott rituálé keretében köreikbe fogadják. A gyermekkori beavatások meghatározóak a későbbi társas életre nézve, emellett a korai tapasztalatok, a kortárs csoportokkal és az idegen felnőttekkel folytatott interakciók az én felépítésének alapjául szolgálnak. Különböző életkorban más és más kortárs és intézményesített csoport nyílik meg az egyén számára, ezeket tekinthetjük a szocializáció egyes lépcsőfokainak. A kortárs csoportok közül legelőször az ismerős-, szomszéd-, bölcsődei-, óvodai-, majd általános iskolai gyerekek képezhetik a kortárs integrációs közösséget. Az egyén a vele egykorú gyerekekkel való összehasonlításból építi fel saját személyiségét, emellett kiszakad
otthoni
„monopol-helyzetéből”,
verseny indul
az
odafigyelésért,
a
népszerűségért. Ha korban hozzá közel eső (1-2 év különbség) testvérei is vannak, akkor már felkészülten száll be a versenybe, nem tartja magát egyedülinek és megismételhetetlennek,
az
elhanyagoltság
traumáját
már
korábban
megéli.
Kisgyermekkorban a fentebb felsorolt intézményekben a szülein kívül megjelennek a hasonlóan nagy tekintéllyel, hatalommal rendelkező, esetleg gonosznak vagy éppen jóságosnak tekintett felnőttek: a bölcsiben a dada, majd az óvó néni/bácsi, majd a tanító néni/bácsi. A belépéshez a beavatandónak minden esetben át kell esnie valamilyen próbatételen, vagy el kell érnie egy olyan kort, olyan állapotot, amivel kívánatossá válik a csoport 6
számára. Az emberi élet e korai szakaszában a legfontosabb próba az alkalmazkodás az új
környezethez,
megtanulni
engedelmeskedni
idegen
felnőtteknek. Az
idő
strukturálódik a gyerekek képzetében, szétbomlik az otthon, szüleivel töltött időre, és az idegen helyen más gyerekekkel töltött és idegen felnőttek által uralt időre. A kisgyerekeknek azt is tudomásul kell venniük, hogy mindez szüleik beleegyezésével, sőt az ő kezdeményezésükre történik. Az intézmények által áthatott idő –leginkább az óvodától- tovább bomlik. Egy idegen helyen, idegen felnőttek szabják meg számukra, hogy mit és mikor csinálhatnak, adott időben adott feladatot, tevékenységet kell folytatniuk. Megjelenik a magány –jelen esetben a szülők nélküli elhagyatottság- motívuma, ami gyakori kritériuma a beavatási szertartásoknak. Az általános iskolában az egyedüllét már nem okoz különösebb gondot, viszont megjelenik egy újabb kihívás, a teljesítmény. Az iskolában már a feladatok teljesítése a legfontosabb funkció. A kisgyermekkorban hatásukat kifejtő gyermeknevelő intézetek valamint a „megbízó” családok közös stratégiája felkészíti a gyerekeket a versenyre, az alárendeltségre, a féltékenységre, a népszerűségre, a magányra, a sikerre és a csalódásra.
Szülők
Mit jelent? Mi változik? az első emberi kapcsolat,
Az idő strukturálódása a a lehető legtöbb idő a szülőkkel
legszorosabb kötődés Testvér(ek) riválisok, ugyanakkor szoros érzelmi lecsökken a szülőkkel töltött idő kapcsolat; osztozkodniuk kell a szülők Bölcsőde
szeretetén, az első versenyhelyzet idegen hely, idegen felnőttek az idő felbomlik: otthon és a hatalommal,
Óvoda
Iskola
idegen
gyerekek bölcsödében töltött órák
„egyedüllét” Megjelennek a feladatok a gyerek még
rendszeresebb a
az
idő
életében
beosztása,
különböző
a feladatokat értékelik is
foglalkozások strukturálják a leckék és egyéb foglalkozások kihatnak az intézményen kívüli életre is
G. H. Mead (1938)- a szimbolikus interakcionizmus atyjának- elmélete szerint az én (self) két részből tevődik össze. Egyrészt létezik a cselekvő én (I), és a cselekvés, vagy
7
befolyás tárgya (me). Ez utóbbi az úgy nevezett „felépített én”, amit az egyén másokkal folytatott kommunikációja során alakít ki. A „me” egyrészt a „jelentős másikkal” való szerepviselkedésből, valamint az „általános másikhoz” köthető általános, morális elvekből épül fel. Az „I”, a „reaktív én”, az egyén reakcióképessége, amely azzal a tudattal látja el, hogy szabadon, önállóan cselekszik. Ugyanakkor az „I” túl elvont, léte csupán feltételezés, ami a „me” értelmezhetősége, vizsgálhatósága révén válik jogossá. A beavatási szertartásokat Mead értelmezésében a beavatandó „me”-jének vizsgálatával, annak változásainak elemzésével ismerhetjük meg. A rítus során a beavatandó -mivel minden avatási szertartás áldozattal jár-, feláldoz valamit addigi felépített énjéből, hogy az új csoport befogadja, az új identitással építve, gyarapítva énjét. Például az utcagyerek a helyi bandába kerülésért hajlandó lopni, megtanult, esetleg magáévá tett normáinak ellentmondva a csoport szimpátiáját elnyerve. Ennek alapján a beavatás egyfajta üzleti viszonynak feltételezhető, amely során a csoporttagságért cserébe az egyén feladja, feláldozza egyénisége egy részét. Erving Goffman, Mead nyomán haladva, ám az etnometodológia módszerével élve azt állapította meg, hogy az én szocializációja során különböző szerepeket tesz magáévá, és eltérő szituációkban a megtanult módon játssza őket. Az „én” ezekből a szerepekből tevődik össze. Elméletének középpontjában az úgy nevezett „dramaturgiai metafora” áll, ami szerint tehát a különböző interakciós helyzetnek megfelelően választjuk ki a helyes viselkedést. Goffman elmélete (1959) ismét más szempontból fontos számunkra. A különböző szerepek más és más szituációkban aktiválódnak. Így tehát a beavatandónak el kell sajátítania az adott csoportban használatos szerepet, és ennek eljátszásához szükséges eszközöket. Ugyanazon egyénnel szemben támasztott elvárások másképp alakulnak az iskola énekkarában és a focicsapatban. A szerepek felcserélése, nem rendeltetésszerű használata komoly konfliktusokhoz vezetne. Ehhez kapcsolódva meg kell említenünk két fontos fogalmat: az én-kifejezést és az énbemutatást. Az én-kifejezés azokat a szerepeket jelenti, amikkel a cselekvő valóban azonosul, magáénak tekint, ezzel szemben az én-bemutatás az egyén identitásán kívül eső, ténylegesen „megjátszott” szerepek halmaza. Világos, hogy a különböző rendszerekbe való belépés során is előfordulhat az én megjelenítésének két formája. Az én-kifejezés olyan szituációkra jellemző, mikor az egyén értékeinek, attitűdjeinek megfelelő csoportnak kíván tagja lenni, ilyenkor a legkevesebb erőfeszítés nélkül láttatni tudja a hasonlóságot önmaga és a csoporttagok 8
között. Ha viszont valamilyen kényszer motiválja csak az integrációt, akkor az énbemutatás a jellemző. Így például, ha valaki a megélhetéséhez szükséges munkát szeretne találni, az állásinterjún a siker érdekében esetleg másképp mutatja be magát, mint amilyen. Egy másik eset lehet, mikor a csoport olyan vonzó az egyén számára, hogy „csalni” is képes a bekerüléshez, például csalni egy felvételi dolgozatnál. A folyamatos tanulás során kialakult érzések, gondolatok, tudás és az ezekből eredő viselkedés rendszerré alakulnak, és kognitív reprezentációkat, attitűdöket képeznek. Ezek az attitűdök mindvégig képlékenyek, formálhatóak maradnak, így az egyes környezeti változások, átalakulások módosíthatják azokat. Az egyén számára kiemelkedő fontosságú attitűdjeinek védelme, igazolása, más esetekben azok megváltoztatásának igazolása. Az énkép kialakulásával párhuzamosan fejlődik az egyén társas identitása. Megismeri azokat a csoportokat, amikbe beleszületett. Ilyen csoport lehet a család, a nem, a nemzetiség, a felekezet, ezek persze mind más életszakaszban válnak tudatossá. Ezek az elsőrendű szocializációs mezők sem feltétlenül integrálják az egyént. Gondoljunk a homoszexuális érzelműekre, vagy csak a fiús ruhában járó, fiúsan viselkedő lányokra és a lányosan viselkedő fiúkra. Gondoljunk az oláh és muzsikus cigányok közti ellentétekre, az ortodox és az asszimilálódott zsidóságra. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az ilyenfajta csoportokba való belépést ugyancsak beavatási szertartásokkal szentesítik. Ilyen a nemi szerepek megtanulása, a pubertás-kor, a másodlagos nemi jellegek kialakulása, az első menstruáció, az első szerelem, a szüzesség elvesztése- ezekben az esetekben nem valódi szertartásokról beszélhetünk, hanem a beavatás, felnőtté válás egyes lépcsőiről2. Hasonlóképpen szertartások kísérik egy vallási közösség tagjává válást is, ilyen például a keresztelés rítusa. Vannak olyan csoportok is, amelyek tagsága választható. Az én fogalom mellett fokozatosan és folyamatosan épül a „mi” jelentése, ami különböző helyzetekben más és más lehet. Ugyanakkor azzal, hogy valaki azonosul egy csoporttal, el is határolódik más csoportoktól. Tehát a „mi” mellett, vagy azzal szemben meghatározott szempontok mentén kialakulnak a különböző „ők”, azaz a külső csoportok. Az egyén feladata ezek után a „mi” csoport érdekeinek védelme és képviselete, és a külső csoportoktól való elhatárolódás. Vajon mi készteti az embert arra, hogy egyes csoportok tagja akarjon lenni, másoktól pedig elzárkózzon, sőt harcoljon? 2
A primitív beavatási rítusok gyakran kötődtek a biológiai rés folyamataihoz, vagy pedig szimbolikusan utaltak rá.
9
II./2. A társas élet alapformái Először nézzük meg azokat a tényezőket, amik az egyes emberekhez, csoportokhoz való vonzódást, szimpátiát, azonosulást eredményezik Az azonosuláshoz mindenekelőtt szükséges a leendő csoporttársak érzékelhető jelenléte. Az elsődleges érzékelésre hagyatkozva az egyén számára vonzó a külső, esztétikai szépség. Fontos, hogy bármilyen, akár spontán együttműködés során a csoport tagjai szimpatikussá válhatnak egymás számára. Vonzó lehet mindaz, ami énünk védelmét vagy önértékelésünk stabilitását, esetleg javítását szolgálják, így a dicséret, vagy az altruizmus, a segítségnyújtás. Ugyancsak szimpátiát vált ki az attitűdbeli hasonlóság, vagy véleménybeli egyezés, hiszen ezek is saját magunk igazolását segítik. (Elliot Aronson, 1960) Tehát úgy tűnik adott csoport működését elsősorban külső képe alapján ítéljük meg, azon kép alapján, amit kifelé mutat, mégis a beavatási szertartások nem csak külsőségbeli, hanem teljes azonosulást követelnek meg. Példaként említhetjük a hadsereget, ahol vonzó lehet az egyenruha, a fegyver, az erő jelképe, mégis aki katona lesz, csaknem egész személyiségét újra kell építenie. A csoporttagság megválasztása szoros kapcsolatban lehet az önértékeléssel, így például a magas önértékelésű egyén igyekszik olyan csoportot találni, amely igazolja kiválóságát. Az egyén igyekszik valamilyen szempontból sikeresnek vélt csoportba tagozódni, ezzel is növelve önértékelését, ez a BIRG-jelenség (BIRG- sütkérezni a csoport sikerének fényében). Ugyanakkor az egyén a csoport sikertelenségét is saját magára vonatkoztatja, így az ilyen jelenségeket is próbálja pozitív irányba torzítani, optimistán magyarázni.(CORF- a kudarc elhárítása a csoporttól) Közgazdasági megközelítés szerint értelmezhetjük a csoporttagságot, mint a várható költségek és jutalmak mérlegelése során történő számítás eredményéből következő döntést, ennek alapján az emberek azért alkotnak csoportokat, mert több jutalmat remélnek az együttműködésből, mint amekkora a befektetés volt. Egyre jobban kezdhetjük megérteni, miért vállalják az emberek a gyakran komoly áldozatokkal járó beavatási szertartásokat. A csoporttagság büszkeséget, erőt kölcsönöz, felruház csoporton belüli és a külvilágra vonatkozó jogokkal. A beavatandó logikája tehát a következőképp működhet: feladom egyéniségem, szabadságom egy bizonyos részét, azért hogy ennek a – híres, erős, sikeres, stb.- csapatnak a tagja lehessek, ez 10
igazán nem nagy áldozat, ahhoz képest, hogy a későbbiekben mit nyerhetek. A gólyatáborokban azért teszik magukat nevetségessé teljesen magától értetődő módon a legfiatalabbak, hogy később ne gólyaként, hanem teljes jogú gimnazistaként, egyetemistaként kezeljék őket, a felsőbb évfolyamokkal köttetett kapcsolatok tartósak legyenek. Különféle torzítások alakulnak ki a saját csoport védelmére, amik az én-t és annak csoportját védik másokkal szemben. Ezt Henri Tajfel (1971) társas identitás elméletében fejti ki, ami szerint a csoport felé történő torzítás egyik fontos oka, hogy az egyén önértékelésének egy részét a csoport stabilitásából, annak sikerességéből nyeri. A külső csoport homogén, kevésbé ismert, inkább a megkülönböztetés jegyei a kiemelkedők. Még látványosabb lehet ez a jelenség, ha az egyén az egyik csoportból egy másikba lép át, ennek hatására identitása is megváltozik, jobban ragaszkodik az új csoport értékeihez, szimbólumaihoz, védi érdekeit lehet, hogy pont előző csoportjával szemben. Az ilyen pálfordulásokra rengeteg szava van a nyelvnek (hűtlen, megbízhatatlan, áruló, képmutató, alakoskodó…), így gondolhatjuk, hogy meglehetősen sok helyzetben előfordul ez a jelenség. Az elkülönülésnek és a saját csoport védelmének különböző fokozatai alakulhatnak ki. Ilyen a verseny, amely során meghatározott körülmények között zajlik a küzdelem a két csoport között; a szimbolikus előítélet, ahol az egyik csoport már támadólag lép fel a másikkal szemben, saját szimbólumaikat pedig felsőbbrendűnek nyilvánítják; a morális közöny, amelynek során a külső csoport feláldozhatóvá válik; és végül a morális kirekesztés, aminek révén a külső csoport kívül esik a morális szabályokon, alsóbbrendűnek, megsemmisíthetőnek minősülnek. Mikro szinten, például az iskola színterén vizsgálva a fenti jelenségeket, azt tapasztalhatjuk, hogy a gyerekek valóban elég kegyetlenek tudnak lenni a belső körökből kiszorult egyedekkel. Ugyanakkor azt is észrevehetjük, hogy a marginális helyzetbe került „kiközösítettek” gyengébb-erősebb szövetséget kötnek védelmük érdekében egymással. A vezető magba való bekerülés motivációja lehet az ismétlődő atrocitások elkerülése. Ezek után nézzük meg azokat a meghatározó jelenségeket, amelyek a csoportok létrejöttét kísérik, generálják, azok stabilitását biztosítják. Valamilyen okból az embernek szüksége van arra, hogy ellenőrizze környezetét, de még inkább arra, hogy a környezete ellenőrizze őt. Szüksége van az őt körülvevő emberek helyeslésére, rosszallására, szüksége van engedélyekre és korlátozásokra, e nélkül nem 11
tud élni. Emile Durkheim (1893) elmélete szerint az embereket kezdettől fogva egy fajta szolidaritás (mechanikus, majd organikus) tartja össze, és mihelyt ez a kötelék a szükségesnél szorosabbá illetve lazábbá válik, az anomikus állapothoz vezet. Durkheim öngyilkosságról (1897) szóló tanulmányában megállapította, hogy a hirtelen társadalmi változások –akár pozitívak, akár negatívak- nyomán nő az öngyilkosságok száma. A társadalmi integráció és az öngyilkosság kapcsolata lényeges a beavatási szertartások szempontjából is. Az emberi interakciókat vizsgálva, azt látjuk, hogy a társas körökből szélsőségesen kiszorult helyzetbe került egyedek hajlamosabbak az öngyilkosságra, náluk jellemző a következő kijelentés: nincs senkim, nincs értelme az életemnek! Ugyanakkor, lehet valaki egy formális csoport tagja, például katona, mégsem képes betagozódni, nem tudja magáévá tenni a hadsereg értékrendjét, szigorú szabályzatát, emellett a katonaság totális intézmény révén elzárja az egyéb integrációs lehetőségektől. Egy intézményesített csoport tagja, állandó közösségi élet részese, mégis lehet, hogy az öngyilkosságba menekül.3 Az egyik meghatározó jelenség, ami hozzájárul az ember társas mivoltához, a kognitív disszonancia. Leon Festinger (1957) elmélete szerint, az egyén minden esetben igazolni próbálja viselkedését. Erre akkor van a legnagyobb szükség, ha a cselekvés nem kellőképpen megalapozott, ilyenkor két tudatállapot verseng egymással: a tényleges cselekedet, és „mi lett volna, ha…” kérdésfeltevés. Mivel döntésre szükség van, ugyanakkor a másik lehetőség kimenetele is vonzó lehet, a döntéshozó valóban rosszul érezheti magát, egyfajta belső feszültség alakul ki, a kognitív disszonancia. Ennek folyományaként, hogy megmeneküljön ebből a kellemetlen helyzetből, elkezdi meggyőzni saját magát, illetve környezetét, hogy az adott helyzetben a lehető legjobban, leghelyesebben cselekedett. Ez akkor is így történik, ha egyértelmű, hogy a rosszabb alternatívát választotta. Ezt a folyamatot disszonancia-redukciónak hívjuk. A kognitív disszonancia elmélete akkor válik relevánssá számunkra, ha a belső feszültséget a csoport jelenléte okozza, és a vélemény módosítása ennek következtében történik. A beavatási szertartásokra –bármilyenek is legyenek- minden esetben jellemző a kognitív disszonancia. Az avatási rítusok a legtöbb esetben kisebb-nagyobb áldozattal jár az új tag részéről. A beavatandó személynek minden esetben meg kell győznie a magát arról, hogy az áldozat, amit vállal, bármilyen kellemetlen, kényelmetlen, megéri az elérni való cél, vagyis a csoportba kerülés érdekében. Például egyes indián törzsek 3
Forrás: Molnár Károly: Én inkább végzek magammal- Öngyilkosságok a hadseregben
12
felnőtté avatási ünnepei fájdalmas próbának teszik ki az ifjú harcosokat, ugyanakkor mindenki önként aláveti magát a „kínzásoknak”, hogy végre a törzs teljes értékű tagjai lehessenek. Előfordulhat azonban az is, hogy a már beavatott nem igazán azt kapja a csoporttagságtól, amit remélt, ilyenkor megnőnek szemében a kevés számú pozitív és eltörpülnek a negatív tényezők, az egyén meggyőzi magát, hogy nem is volt ez olyan rossz döntés. Így, ha valaki hosszú felvételi tortúra során kerül be egy neves iskolába, ott mégsem azt tapasztalja, amire előzőleg számított (rossz felszereltség, kellemetlen társaság), keresni kezdi azokat a pozitívumokat, amik őt igazolják (jók a tanárok, híres, neves iskola). Egy másik fontos jelenség a konformitás. A konformitás alapvetően feltételezi a személyes csoport helyzetét, vagyis hogy két vagy több személy, egymással interakcióba lépve befolyásolják egymás viselkedését. Az elmélet szerint, az egyének gondolatai, érzései, viselkedései csoport-helyzetben konvergálnak egymáshoz. A „dolog”, ami felé az attitűdök közelítenek a csoportnorma. Számos kísérlet bizonyítja a jelenség létezését. Muzafer Sherif (1936) mozgó fénypontok hosszának megtippelésével bizonyította a csoportnyomás hatását. Hasonló kísérletet végzett Solomon E. Asch (1951, 1955), aki különböző vonalak hosszának „relativitását” bizonyította. A vizsgálat alanyainak el kellett döntenie három ténylegesen és egyértelműen különböző vonal hosszúságáról, hogy melyik a leghosszabb. A kísérlet tanulsága, ha a többség (beépített alanyok) a rövidebb vonalat jelöli meg, úgy a tényleges kísérleti alany ellentmondva saját racionalitásának, az „egyen-véleményhez” csatlakozott. Herbert C. Kelman (1961) a konformitás minőségét tekintve három fajtát talált. A megkülönböztetés két szempontja, hogy jutalom vagy büntetés, illetve tudásvágy motiválja az egyént, és, hogy mennyire tartós a csoporttal való együttműködés. Ennek alapján az első típus a behódolás. Ebben az esetben a motivációt a jutalom vagy a büntetés elkerülése jelenti, ugyanakkor a konform viselkedés csak addig áll fenn, amíg az ígéret, vagy a fenyegetés jelen van. A behódolás fő komponense a hatalom. A behódolás legismertebb formája az engedelmesség. A beavatásokat minden esetben előfeltételezi a konformitás. Az egyén egy már létező, vagyis sajátlagos, egyedi normával, szabályokkal rendelkező csoporthoz kíván csatlakozni, így az integráció során ezeket is magáévá kell tennie. A csoport rendszerének törvényszerűségeit ugyanakkor nem feltétlenül válik belsővé, nem épül be a személyiségbe. A hadseregben a közlegényekbe belenevelik, hogy a felettesüknek 13
kötelesek tisztelegni, mégis, ez a felületes jel nem minden esetben jelenti a cselekvő részéről a tiszteletet és a feltétlen alárendeltséget. Ilyen esetben az alkalmazkodást, a normákhoz való igazodást a hatalom, a közvetlen fenyegetés váltja ki. Ha viszont a fenyegetés megszűnik, mondjuk nincs a közelben a kiképző őrmester, rögtön viccek céltáblájává válik. Ezeknél a rendszereknél a csoport-integráció a jelképeken, és az autoritáson alapszik. Az engedelmesség jelenségét mutatja be Milgram (1963) híres-hírhedt kísérlete, aminek során demonstrálja, mennyire veszélyes lehet, ha hatalom rendelkezik minden felelősséggel. A vizsgálat során az alanyokat arra kérték, hogy a rossz válaszokat adó hallgatókat egyre nagyobb áramütéssel büntessék. Mindez azt eredményezte, hogy az alanyok ijesztően nagy hányada képes volt nem csak erős fájdalmat okozó, de halálos erősségű áramütést adni a rossz válaszért, abban a tudatban, hogy minden felelősség a kísérlet vezetőjét terheli. A második eset az azonosulás, amely során az egyén valóban olyan szeretne lenni, mint az őt befolyásoló emberi környezet. Az identifikáció során sem belső indíttatású a közeledés, ugyanakkor a folyamat során egyes értékeket, érzéseket valóban magáévá tehet az egyén. A motiváció itt is elsősorban az azonosulásból származó előnyök és jutalmak. Az identifikáció meghatározó hajtóereje a vonzerő. Itt választ kaphatunk a kérdésre: vajon miért közelednek az emberek azokhoz a társaikhoz, akiket egyáltalán nem kedvelnek? A válasz igen egyszerű: a kapcsolatból nem szeretetre, barátságra, jó társaságra, hanem másfajta, más jellegű előnyökhöz kívánnak jutni. Az identifikáció egyértelmű hajtóereje a racionális számítás. Ebben az esetben meg kell említenünk Bourdieu (1986) tőke-elméletét, ugyanis itt a csoportintegráció célja: kapcsolati tőkére szert tenni, amit később más fajta tőkére lehet váltani. Talán a legkézenfekvőbb példaként a „furcsa házasságokat” lehet említenünk, amikor is csinos fiatal hölgyek és tehetős, ám kevésbé vonzó és fiatal férfiak kelnek egybe. Jelen esetben egyik részről a vonzerőt a fiatal szépséggel való megjelenés, együttlét, a másik oldalon a gazdagság, a kényelmes élet jelenti. A csoportnyomás harmadik fajtája az internalizáció, ahol a motiváció belülről fakadó, a befolyásoló megbízható, hozzáértő, és miután az egyén azonosult az attitűddel, az rögtön belsővé válik. Az internalizáció leglényegesebb komponense a hitelesség. A számunkra fontos beavatási színterek közül elsősorban az iskolák, baráti csoportok és egyes munkahelyek lehetnek, ahol a konformitás motiváló ereje a hitelesség lehet, ahol
14
az egyén abban bízik, hogy az integráció révén hozzáértő megbízható környezetbe kerül. Ezek után térjünk rá a belsővé tett, személyes konformitásból, valamint a csoporttagok együttműködéséből létrejövő jelenségre, a normára. A norma a csoportra jellemző általánosan elfogadott gondolkodás, érzés- és cselekvésmód, ami a csoporttagok által legitimmé vált konszenzus, megegyezés alapján jön létre. A norma kettős funkcióval rendelkezik, egyrészt feladata a kontroll, az ellenőrzés, másrészt pedig a kapcsolattartás a csoporttagok között. A norma kialakításánál általános igény van a konszenzus létrejöttére. A norma egyes esetekben viták, eszme- és érdekegyeztetés útján jönnek létre, ezt kompromisszumnak nevezzük Ilyenkor az úgy nevezett depolarizáció során, a korábban ellentétes, szélsőséges nézetek egyezményes „közös nevezőre” jutnak. Az emberek alapvető, legmeghatározóbb normáikat a valóság keresése, a konszenzusheurisztika révén ismerik meg. Ennek logikája, hogy ha az emberek többsége valamiről azt gondolja, hogy igaz, helyes, akkor azt a többiek is elfogadják. Konszenzus szisztematikus feldolgozás révén akkor jöhet létre, ha a többség érvei számosabbak, meggyőzőbbek, vonzóbbak, nagyobb nyomaték van rajtuk -hosszabban tárgyalják őket. Egyes esetekben a konszenzus kényszer hatására jön létre, ilyenkor a véleményalkotás megfontolás nélküli, vagy elfogadás nélküli (többszörös tudatlanság), vagy függetlenség nélküli (pl.: társas fertőzés). Még szélsőségesebb formája a konszenzusnak a csoportgondolkodás. A csoportgondolkodás jellemzői, hogy a konszenzus nyilvános konformitás útján jön létre, valamint, hogy a hozzáférhető információk szelektálása (öncenzúra, gondolatrendőr) után születik. A normák az eddigiek alapján akkor a leghatékonyabbak, ha: - büntetések, jutalmak motiválják a normakövetést, - a normák internalizáltak, - konszenzus legitimálja, - gyakran aktiválódnak, - heurisztikusak, vagyis a valóság megismerését szolgálják. A csoportnormák abszolút meghatározói a beavatási szertartásoknak, egyes esetekben hosszú időn át alakulnak, változnak. Az avatási rítusok a különböző csoportok hagyományain alapszanak. A csoportok tagjai már beavatottak, részt vettek az adott szertartásban, és így magukévá is tették annak célját, a csoport létének feltételét jelenti számukra. Az avatások hagyomány által meghatározott áldozatot követel meg az új 15
tagtól, ezt nevezhetjük a büntetésnek, ugyanakkor a csoporttagság révén nyert előnyökkel kecsegteti. Korunk államainak működését a felvilágosodás gondolkodói alapozták meg. Locke, Hobbes, Rousseau, Montesquieu mind azt az általános normát kutatták, ami kimozdította az emberiséget a „természeti állapotából”, ez pedig a társadalmi szerződés. A legalapvetőbb normák „a társas viszonosság normája”, „a társas elkötelezettség normája”, valamint „az engedelmesség normája”. „A társas viszonosság normáját” talán legjobban Polányi Károly (1933) vizsgálataiból ismerhetjük meg. Polányi premodern csoportok ajándékozási, kereskedelmi szokásait figyelte meg. Azt találta, hogy az egyes törzsek közti ajándékozás viszonzása elvárt, csaknem kötelező. A reciprocitás normájából fejlődött ki a két legmeghatározóbb, modern gazdasági rendszer a redisztribúció és az árucsere. „A társas elkötelezettség normája” a társas környezetnek való megfelelést jelenti, így ide tartozik az egyes ígéretek betartása, a kötelezettségek teljesítése. „Az engedelmesség normája” valamilyen hatalomtól való függést, valamilyen autoritásból származó kötelezettségeket és jogokat jelenti. A hatalomnak mindig szüksége van legitimitásra érdekeinek érvényesítésére, céljainak eléréséhez. Max Weber (1922) elméletében megkülönbözteti a hatalom és uralom ideáltípusát. A weber-i hatalom mindenképp véghez viszi akaratát, nincs szüksége, támogatásra, legitimációra. Ezzel szemben az uralom létfeltétele a legitimáció, amire alattvalói révén tesz szert. Az uralom három tiszta típusát különbözteti meg. Az első, a karizmatikus uralom, amelynek -az uralkodó- legitimitását egy földöntúli, isteni erőből meríti. A második, a tradicionális uralom legitimitását a hagyomány adja. A harmadik, legitim, bürokratikus uralom legitimitását a jogrendszer, a törvényesség, azaz a legalitás szavatolja. A különböző uralom típusok áthatják a beavatási szertartásokat is. Ezeket a rítusokat, úgy gondolom, elsősorban a karizmatikus és a tradicionális uralommal lehet párhuzamba állítani. A legtöbb beavatási szertartást egyfajta szentség legitimálja, ugyanakkor támogatja a hagyomány is, vagyis, hogy valami már nagyon régóta ugyanúgy zajlik. A középkorban például a lovaggá ütés, vagy a koronázási szertartások ugyanolyan hagyományos rendben történtek, emellett a rítusokat áthatotta a keresztény vallás. Az
engedelmesség
kísérletének
normájának
ismertetésekor
esetleges
láthattuk.
A
„egészségtelenségét” kísérleti
szituációban
már
Milgram
kizárólag
az 16
engedelmesség parancsa volt előtérben, a társas felelősség normája pedig nem volt hozzáférhető. Az engedelmesség normájának „veszélyessé” válásával különböző stratégiák lépnek fel a norma ellen, ilyen a reaktancia, vagyis a cselevés szabadságának visszaállítására
irányuló
igény,
valamint
a
szisztematikus
feldolgozás,
ami
felülvizsgálhatja az adott szituációban választott viselkedés helyességét. Az illegális beavatások – például csicskáztatás, „leitatás”- vizsgálatakor is találkozunk olyan szituációkkal, amikor a gyakran kegyetlen beavatások során a csoport tétlenül, sőt jókat derülve mulat leendő társuk szenvedésein, senki se mondaná, hogy ez már durva. Nem feltételezhetjük az összes résztvevőről, hogy alapvetően gonosz, érzéketlen emberek, csupán azt tapasztaljuk, hogy a csoportnorma azt „parancsolta”, hogy ne avatkozzanak közbe, mert amíg nem csoporttag az éppen beavatáson áteső, addig nem felelős érte a csoport. A szertartás után már teljes jogú taggá válik az „új fiú”, élvezi a csoporttagság minden előnyét, a csoport védelmét, és ugyanúgy, ugyanolyan áléléssel és tétlenséggel vesz részt e következő avatáson, mint társai az ővén. II./3. A csoport működése Ezek
után
figyeljük
meg,
hogyan
működik
egy
csoport.
Helyenként
szervezetszociológiai elméleteket kell megismernünk, hiszen ezek is fontosak a csoportok működésének teljes, részletes megismeréséhez. Forsyth (1990) öt szakaszt különböztetett meg a csoport fejlődési állomásaiként. Az alakulás során a legmeghatározóbb a tájékozódás, információk gyűjtése, Ebben a szakaszban válnak a tagok „mi”-vé, az interakciók közvetlenek, az ismerkedést szolgálják. A kiforrás szakaszában már a konfliktusok a leggyakoribbak. Ekkor alakulnak ki a csoport jellemzői, struktúrája, működési szabályai. Gyakori az ellenségeskedés, ugyanakkor szövetségek köttetnek. A harmadik szakaszban alakulnak ki a csoportnormák. Létrejönnek a legalapvetőbb konszenzusok, kiosztják a szerepeket. Növekszik a csoport pozitív megítélése. Ezek után a csoport működni kezd. A csoporttagok igyekeznek céljukat elérni. Az ötödik, utolsó szakaszban a csoport felbomlik, vagy, mert célját elérte, vagy, mert kudarcot vallott. A struktúra, a működés és a szerepek megszűnnek. A beavatási szertartásokat a fenti elmélet szerint az alakulás időszakára tehetjük, csakhogy a vizsgált jelenség esetében a szereplők nem mellérendelt viszonyban vannak és nem kölcsönös információ-csere megy végbe a tagok között, nem egyszerű 17
ismerkedésről van szó. Az avatási rítusok során az avatandó személy alárendelt függő viszonyban van a csoport tagjaival és a kommunikáció is egy irányú, hiszen a leendő csoporttagnak egy próbán kell átesnie. A csoport működése során többféle „mellékhatás” megfigyelhető. Ilyen a Zajonc (1965) által vizsgált társas serkentés elmélete, amely szerint mások jelenléte serkenti a teljesítményt, ha hozzáférhető dolgokról van szó, viszont gátolja, ha nem. Társas serkentés származhat például értékelési feszültségből, vagyis olyan személyek jelenlétekor, akik ítélhetnek, hatalommal rendelkeznek. Egy másik jelenség a társas lazsálás, amelynek során az egyén kizárólag a többiek teljesítményétől kíván sikeres lenni. Egy kevésbé szélsőséges eset a társas kompenzálás, ahol a csoporttagok kisegítik az alacsonyabb hatásfokkal dolgozókat. A csoport eredményessége függ még a vezetés minőségétől. A vezetés lehet feladat- és kapcsolatorientált. A kapcsolatorientált vezetés helyzetfeletti kontrollja általában közepes, vagy csoporttagokkal való viszony nem megfelelő, vagy a feladat nem jól strukturált. A feladatorientált vezetés hatékonysága szélsőségesen nagy és kicsi lehet. A csoport
működésénél
meghatározó
a
csoporton
belüli
kommunikáció.
Az
információáramlást és a csoportszerkezetet a szociometria. A szociometria alapvetően megkülönböztet centralizált és decentralizált kommunikációs hálót. Fontos továbbá az információ áramlás iránya, visszafordíthatósága. A beavatási szertartásoknál azt találjuk, hogy leginkább a centralizált csoportokra jellemzőek, így például a totális intézményekben, ebből is következőn ezek a csoportok általában feladatorientáltak. A csoportokban előfordulhatnak az úgy nevezett társas dilemmák. A társas dilemmák alapvetése, hogy az egyén a csoportérdekkel szemben mindenek előtt saját egyéni érdekét részesíti előnyben (fogoly-dilemma). A csoportokat összetartó hatások mellett léteznek csoportot bomlasztó jelenségek is. Ilyen a konfliktus. Az emberi interakciók egy része nullaösszegű játszma, azaz, az egyik fél
nyeresége
mellett,
a másik
fél
veszteségével
jár.
Karl
Marx
(1848)
konfliktuselmélete szerint világunk egy állandóan megújuló harc színtere a szűkös, de értékes
erőforrásokért.
A
harc
eredményeként
keletkeznek
a
társadalmi
egyenlőtlenségek. Marx szerint ezek az egyenlőtlenségek az emberiség történetét mindvégig áthatották. Minden korban létezett uralkodó és alávetett, kizsákmányoló és kizsákmányolt. A modern korban a burzsoázia uralkodik a proletariátuson. Uralmának alapját a termelőeszközök feletti rendelkezés biztosítja, így a munkás és paraszti rétegek 18
alárendeltek, helyzetük kilátástalan. A burzsoázia még tovább fokozza az eredendő egyenlőtlenséget és igazságtalanságot, azzal, hogy a munkaértéket nem egyezteti a munkabérrel, ezzel is haszonra téve szert. Versengés
zajlik
anyagi
javakért,
presztízsért,
egyéb
sikerekért.
Egyének
összehasonlításából ered az egoisztikus depriváció, a csoportok közötti különbségéből pedig a fraternalisztikus depriváció. A konfliktusok megoldása lehet legrosszabb esetben a kirekesztés. Kommunikáció révén több megoldás is létezik: -
kikényszerített, erőszakos módszer,
-
tárgyalásos, kompromisszumra törekvő módszer-mindenki enged valamiből
-
intergratív megoldás, mindenki nyer Felmerülhet a kérdés, milyen konfliktusok érinthetik a beavatási szertartásokat,
hiszen azt már tudjuk, hogy ezeket az ünnepélyes rítusokat támogatja a csoportnorma, a hagyomány, ez által a csoport összes tagja. Azonban azt is tudnunk kell, hogy konfliktusok minden társas emberi kapcsolatban előfordulhatnak, így kell lennie olyan tényezőnek, ami megbontja ezen hagyományos rítusok rendjét. Ilyen motívumok lehetnek deviáns kezdeményezések, nevezhetjük reformnak, vagy lázadásnak, de minden esetben valami olyan megmozdulás, amelynek következtében felbomlik az eredeti struktúra. Példaként említhetnénk néhány ifjúsági kezdeményezést, ami végeredményben, az egész világban követendő trenddé vált. Az idősebb generációk nem világbékét, és szabad szerelmet hirdető hippi nemzedéket akartak integrálni a hatvanas években, mégis így alakult. Miután felvázoltuk a csoport kialakulását és működést érintő legfontosabb fogalmakat: a kognitív disszonanciát, a konformitást, a csoportnormát, a konfliktust, ismerjük meg a csoportkohézió fogalmát. Vajon mi tartja össze a csoportokat, milyen erők vonzzák és taszítják az egyes csoporttagokat? II./4. A csoportkohézió A kohézió fizikai fogalom, ami alatt különböző erők eredőjét értjük. A terminust a csoportokra vonatkoztatva legelőször Kurt Levin alkalmazta. Levin munkássága során mindvégig
vonzódott
a
fizika
tudományához,
ezt
próbálta
átültetni
társadalomtudományos vizsgálódásaiba. Levin nyomán haladva Festinger szerint a csoportkohézió azon erők eredője, amelyek hatást gyakorolnak a tagokra, abból a célból, hogy a csoportban tartsák őket. Levin két erőrendszert tételezett fel: egyrészt a 19
lokomóciós erőket, amelyek sarkallják a csoportot céljai elérésére, másrészt a kohéziós erőket, amelyek a csoportlét stabilitását szavatolják. Karlsson a kohézió meghatározóiként a csoporttagságra irányuló általános motivációt, a csoport presztízsét, a csoporttagok jellemét, a csoport tevékenységét, annak eredményét jelöli meg, ugyanakkor komoly nehézségnek tűnik ezen mutatók összevonása. A fentiek alapján a beavatási szertartások létjogosultságát támogatja a csoport presztízsének, teljesítményének összevetése a leendő tag adottságaival, képességeivel. Egyszerűbben: a csoport -kiválóságát megmutatván- felteheti a kérdést: vajon méltó vagy-e hozzánk? Általában az összes felvételi rendszer erre a meggondolásra épül. Az iskolák ennek alapján válogatják ki az intézmény hírnevéhez méltó diákokat, és ezzel „mellékesen” konzerválják a társadalmi egyenlőtlenségeket. A csoportkohézió fogalmára irányuló elméletek legalapvetőbb előzményei Durkheim és Freud munkássága. Durkheim szerint a társadalmi csoportok létrejöttének feltétele egyfajta szolidaritás megléte a csoportok között, ennek révén integrálódnak a tagok a csoportba, majd közösen alkotják meg a csoport normáit. Később Cooley a primer csoport, a mi tudat kialakulásának tulajdonít meghatározó összetartó erőt. Freud pszichikus mechanizmusokat vizsgálta, azzal a feltételezéssel, hogy az eredetileg apafiú kapcsolat „átcsúszik” a vezér-tömeg kapcsolatba. Az elmélet szerint a tömeget a vezér személye tartja össze, a vezérre vetül én-ideáljuk, ezért szívesen azonosulnak vele. Jelen esetben a vezér vonzereje jelenti az összetartó erőt. Freud elméletét tovább vezetve és kicsit átfogalmazva az avatási rítusokat értelmezhetjük az egyén, mint fiú és a csoport, mint apa interakcióját, amely során, ahogy a fiú gyermekkorában az apja elismeréséért küzdött, úgy társas lénnyé válva választott csoportjának kíván bizonyítani. Egy ilyen speciális bizonyítási eljárás a beavatási szertartás, amelynek révén a beavatandó arra tesz kísérletet, hogy megmutassa társainak méltó a csoporthoz, és ezért áldozatot is képes hozni. A kohéziót, komplexitása miatt kétféleképpen is megkísérelték vizsgálni, alkalmazni: egyrészt, mint kísérleti változó, másrészt, mint leíró fogalom. A kísérleti megközelítés egyik képviselője Hovland, aki a baráti kapcsolatok számával magyarázta
a
csoport
összetartását,
majd
továbbvezette
az
úgy
nevezett
csoporthatalomra. A csoporthatalom a csoport képessége tagjai attitűdjeinek megváltoztatására. Itt tehát a kohézió, mint a csoporthatalomban megnyilvánuló funkcionális jelenség definiálódik.
20
Kelley és Thibaut három tényezőhöz köti a csoport létét: a közös célhoz, a kölcsönös függéshez és az együttműködéshez. E három tényező erőssége írja le a csoportkohéziót. Az összefüggéseket egyfajta üzleties metaforával szemlélteti, amely szerint az egyének működése csoportjukon belül számításokon, azaz a várható kiadások és nyereségek mérlegelésén alapszik. Hemphill 14 dimenzióval jellemzi a csoportot: autonómia, ellenőrzés, flexibilitás, érzelmi tónus, homogenitás, intimitás, részvétel, hozzáférhetőség, polarizáltság, vonzerő, méret, stabilitás, rétegképződés és stabilitás. Ennek alapján a kohézió csak egy eszköz a csoport leírására. A kohéziót a következő jellemzőkkel mutatja be: konfliktusok, viták hiánya; az egyéni érdekek szolgálatát elutasító csoport, a csoport egységét biztosító törekvések, a tagok bizalma a csoport egységét illetően. A kezdeti 14 változót vizsgálva a kohézió több más mutatóval pozitívan korrelált, így az érzelmi tónussal, a homogenitással, a részvétellel, a polarizáltsággal. Ezek lehetnek tehát azok a tényezők, amikkel leírható a kohéziót. Problémák mutatkoztak ugyanakkor az egyes változók operacionalizálásakor, illetve mérésekor. A kísérleti megközelítés eredményei összegezve a csoport összetartását elsősorban egy belső irányító hatalom, az együttműködésből várható kiszámított haszon, és a csoport érdekeinek az egyéni érdekek elé helyezése erősíti. Ennek alapján a beavatandó azért vállalja a próbatételt, mert leendő csoportjának hatalma van felette, e mellett számba veszi, a csoporttagsággal járó előnyöket. Ez utóbbi eléggé összeegyeztethetetlen az egyéni érdek háttérbeszorításával. Így véleményem szerint, azt mondhatjuk, hogy miután a leendő tag mérlegelte a csoporton kívüli, és csoporton belüli lehetőségeit, és arra jutott, hogy a csoporttagság segíti céljai elérésében, csak ez után adja fel függetlenségét és kezdeményező készségét a csoportnak szentelve energiáit. A leíró jellegű kutatások gyakorlatilag kiscsoport-kutatásokat takarnak. A leíró kutatások célja a csoportok jellemzése mind objektív, mind szubjektív szempontból. Sherif gyerekcsoportok vizsgálata során a következő összetartó tényezőket találta: közös „ellenfél” észlelése, közös nélkülözés (szükség megjelenése, ami a csoport együttműködését igényelte), közös előny, közös öröm. Sherif megfigyeléseiben meghatározó, hogy a közösség összetartó erejét a közös élményekben véli felfedezni. Ezzel szemben a beavatási szertartások -pont ellenkezőleg- az egyéni tapasztalásra, az egyéni próbatételre fektetik a hangsúlyt. Számos indián avatási rítusnál univerzális momentumnak számít, a törzstől távoli egyedül eltöltött idő, amikor önállóan kell ellátnia magát, gyakran éhezik, fázik, sebeket 21
szerez. Így tehát megállapíthatjuk, hogy a beavatások gyakran az egyéni nélkülözésre építkeznek, hogy aztán a csoport megajándékozhassa az újdonsült tagot, a közösség által nyújtott bőséggel. Newcomb elméletében megkülönböztet kohéziót és adhéziót. Míg az előbbi, a csoportnak, mint egésznek a jellemzését, addig az utóbbi, az individuum szerepét jelenti a csoport életében. A két fogalom összemosódik, hiszen az egyének közötti kapcsolatok megszilárdulása, illetve dinamizmusa ugyanúgy informál minket a csoport egészének állapotáról, jelen esetben mégis szétválasztjuk őket. Individuális szinten három faktort különböztet meg: a csoporttagok egymásra gyakorolt vonzerejét és az ebből következő kielégülést, a szerepátviteli készséget, és az egyének csoportnorma értelmezésének korrelálását. A csoport, mint egész vizsgálatánál négy fő tényezőt talált: a személyes vágyak kielégülését, „sikeres” interperszonális kapcsolatok, közös feladatok sikere, és a vezetés elismerése, sikeressége. Newcomb fontos megjegyzése, hogy a kohézióban sajátságos cirkularitás érvényesül, amely során a kohéziót erősítő tényezők, a kohézió fejlődése révén szintén erősödnek. Klineberg a következő változókkal magyarázza a kohéziót: a csoporttal való azonosulással, az együtt dolgozás hatékonyságával egy közös cél érdekében, az egymással szembeni lojalitással és a csoport védelmére irányuló önfeláldozással. Klineberg megfigyelésénél az utolsó kitétel fontos számunkra: a csoport védelmére irányuló önfeláldozás. Amikor ugyanis az egyén avatási rítuson vesz részt, azaz át kell esnie valamilyen próbán, akkor tulajdonképpen bizonyságot tesz arról, hogy ezt bármikor hajlandó a csoportért megtenni. Lersch ennél részletesebb elméletében a csoportteljesítmény magyarázóváltozójaként jellemzi a csoportkohéziót. Az összetartozás pedig függ a csoporthoz tartozáshoz átélésétől, a vezetés módjától, valamint a csoportnormától.. A csoporthoz tartozás megélését tovább bontja három tényezőre: a személyes szükségletek kielégítésére, a csoporton belüli kommunikációra és a csoporton belüli affektív viszonyokra. Montmollin, Kelley és Thibaut gazdasági szemléletét finomítva dolgozta ki elméletét. Három fő jellemzőt figyelt meg. Az első szerint a csoporttagság az egyén számára önkéntes és tudatos önkorlátozással jár. A csoportban lévő működése szabadságának korlátozását, egy bizonyos speciális kötöttséget jelent. A második fő tényező a homogenitás, ami alatt a nézetek és érzelmek hasonlóságát érti. A harmadik meghatározottság pedig a korábbi elméletekből megismert csoporttal való azonosulás lesz. 22
Montmollin
első
kitétele
rávilágít
a
beavatási
szertartások
egyik
legfőbb
jellegzetességére, az önkéntességre. A rítusok jelképek, az önkéntes önkorlátozás, egy bizonyos fokú és minőségű önfeláldozás jelképei. Az avatások során véghez vitt cselekedet példázza, hogy a felavatott a későbbiekben hasonlóan hasznos tagja lesz a csoportnak. Marx elmélete szerint a csoportokat, mint társadalmi egységeket kizárólag objektívan vizsgálhatjuk. A csoportot létét függőségi viszonyaik határozzák meg. Miközben szubjektív megjelenési formákat vizsgálunk, azok mindenképp valamely objektív vonatkozás része. Marx szerint „ a társadalmi testben…minden viszony egyidejűleg létezik és egymásra támaszkodik”. Az emberek képtelenek „egyedül” szükségleteik kielégítésére, ezért mindenképp kapcsolatba kell lépniük egymással. Marx elmélete szerint minden egyén –mint egyén- helyzete kilátástalan, ezért csoportokba kényszerülnek rendeződni. A csoportok pedig megalakulásokat követően -és attól függően, hogy milyen funkciót látnak el-, a csoportba kerülésért cserébe különböző követelményeket támasztanak az új tagok számára, marxi értelmezésben ez lenne az avatási rítus.
III. Beavatási szertartások történeti szemlélete Előfeltételezésünk szerint a beavatási szertartások társadalmi tények, vagyis függetlenül időtől és tértől, struktúrájukban és formájukban különbözve állandóan jelen vannak az emberiség, az emberi társadalmiasodás történetében. Azt kívánom bebizonyítani, hogy a beavatási rítusok kulturális univerziálék, amelyek legfőbb céljai, eszközei, és meghatározó szimbólumai koroktól és társadalmi rendszerektől függetlenül hasonlóak. Végül azt szeretném megmutatni, hogy a beavatási szertartások az egyes rendszerek minőségi, legtöbbször „korszakváltó” átalakulásainak hatására hasonló változásokon mennek keresztül. Hipotézisem szerint a történelem meghatározó momentumai alapvetően érintik az avatási rítusok tartalmát, illetve formáját, ugyanakkor mindvégig megmaradnak az eredeti –premodern korra visszavezethető- szimbólumok. III./1. A premodern beavatási szertartások 23
Hogy megértsük a beavatási szertartásokat, meg kell ismernünk azok eredetét, meg kell keresnünk a kiindulópontot, a rítusok létezését szavatoló első és leglényegesebb „miértet”. A rítusok kezdeti formái a premodern korban alakultak ki. Ezek a motívumok a mára fennmaradó primitív közösségekben érhetők tetten. Meg kell azonban különböztetnünk általában a rítusokat a beavatási szertartásoktól. A rítusok a premodern társadalmak életét tagoló, strukturáló ünnepek. Minden fontos eseményhez valamilyen ünnep, rítus kapcsolódott, ami szentesítette; földöntúli, isteni jelleggel ruházta fel. Rítusok kísérték a vadászatokat, ünnepekkel kértek az istenektől jó termést, kedvező időjárást, vagy ezek által indították útnak a harcosokat az ellenséges törzsek ellen. A kulturális jelenségek ősi formájának lényege a segítségkérés, egy „szent” lény támogatásának elnyerése. A beavatási szertartás egy speciális fajtája a rítusoknak. Az ilyen rítusok funkciója a törzs új tagjainak, a gyerekek integrációja. Az avatási szertartások lényege a csoport által a csoport számára történő „felszentelése”. A beavatási szertartások eredetét, kezdeti formáit és tartalmait antropológiai megfigyelések révén ismerhetjük meg. Jelen esetben –„másodkézből”- Durkheim, A vallási élet elemi formái (1912) című munkájából nyerjük az információkat. Durkheim ebben a művében a vallás -mint az egyik legmeghatározóbb társadalmi tény- eredetét kutatja antropológiai írások feldolgozása révén. Durkheim életművének egyik alaptézise a társadalom integratív funkcióját igazolja. A premodern társadalmakra jellemző mechanikus szolidaritás esetében az integráció spontán módon, az emberek kölcsönös, eredendő egymásra utaltsága révén történik. Durkheim és sok más
gondolkodó tanulmányainak alapjául antropológusok
megfigyelései szolgáltak.4 Ilyen kutatók voltak Malinowski, Geertz és Lévi-Strauss. Az antropológusokra általában jellemző a funkcionalista megközelítés. A primitív szerveződések minden egységének megvolt a maga feladata, célja és az ennek teljesítésére, elérésére szolgáló eszközrendszere. A funkcionális szempontból kialakult horizontális és vertikális tagozódás társadalmi struktúrát alkot. Malinowski a nyugat-csendes-óceáni térség primitív kultúráit vizsgálta. Tapasztalatai alapján fontos módszertani és elméleti tételeket fogalmazott meg. Nagy hangsúlyt fektet a kutatás objektivitására, ebből következően, nézete szerint, a társadalmi csoportok vizsgálatakor elválaszthatatlan a funkció és annak megjelenési formája. Egy másik fontos tétele szerint nem elég a csoportélet anyagi, „látható” megjelenési formáit 4
Durkheim elsősorban a Spencer-Gillen páros nyomán alkotta meg elméleti téziseit.
24
vizsgálni, hanem annak szimbolikus, „belső” jelentéseit is értelmezni kell. A korai csoportok létrejöttét támogatta, hogy a munkamegosztás és az együttműködés révén könnyebbé vált a szükségletek kielégítése. A csoport tehát hatékonyabban látja el a termelés, majd az elosztás funkcióit, ugyanakkor a törzs fennmaradásához szükséges a csoport tagjainak összetartása, együttműködése (kohézió), a csoport stabil struktúrája (egyensúly) és hierarchiája (rend). Clifford Geertz megfigyelései alapján a társadalmi berendezkedés központjába társadalmi szimbólumokat állította. Ezek azok a kulturális standardok, amelyek mentén –azokat újraértelmezve- a különböző csoportosulások rendeződnek. A beavatási szertartások is ilyen „állandó” viselkedési struktúrák, amelyek a különböző társadalmi csoportokban más és más formában jelennek meg. Hasonlóan Geertz-höz, Lévi-Strauss is szimbolikus társadalmi jelenségek, a mítoszok működéséhez hasonlítja a társadalmi struktúrák kialakulását. Bourdieu a szimbolikus rendszerek vizsgálatakor azt találta, hogy a különböző rítusoknak, így a beavatási szertartásoknak is kommunikációs szerepük van. A szertartások során rendezi a törzs a csoportot megfelelő struktúrába, és szervezi meg a hatalmi viszonyokat. Ugyanakkor a rítusok rendszeressége és folytonossága a struktúra stabilitását, a társadalmi szerepek és pozíciók újratermelését szolgálja. A premodern időszakban az emberek alapvető társadalmi berendezkedését két dolog határozta meg: a vérségi kapcsolat és a vallás. A vérségi kapcsolat biológiailag adott dolog, a vallás viszont „emberi alkotás”. Az emberi kreativitás, az ember környezetétől való félelme és annak tisztelete alkotta. Az élet meghatározó momentumai a világi és az égi, a profán és a szent elkülönítése, és a dolgok e szétválasztás mentén történő csoportosítása. A korai vallási megfontolások szerint – ami később a keresztény értelmezésbe is beépült- az emberi lény is felbontható szent és profán részekre. Ez esetben a szent „összetevő” megfoghatatlan gondolati képzet, a lélek; a profán pedig az ember külső megtapasztalható valósága, a test. A vallás és a hozzá tartozó szimbólumrendszer szabályozta az életüket és az egymáshoz való viszonyukat. A szentség volt az a földöntúli erő, ami egységekbe rendezte és strukturálta az embereket. A szentség jelentette a kohéziós erőt, ami egyben tartotta a közösséget. A vallási élet eredeti formái az antropológiai írások alapján két fő irányra bonthatók. Az egyik a képzelet által táplált szellemeket, isteneket hozott létre (animizmus), a másik a világban tapasztalható dolgokat –például állatokat- ruházott fel szent tulajdonsággal (naturizmus). Az így kialakult szimbólumrendszerek mentén jöttek létre az alapvető 25
kulturális normák, ekkor alakultak ki az élet, az idő strukturálására szolgáló ünnepek. A normák és az ünnepek egymással összefüggő, egymást támogató motívumok, a vallás által közvetített szentséggel vannak áthatva, és annak minden erejével felruházva. A normák csakúgy, mint napjainkban: tiltó és támogató szabályokat fogalmaztak meg. Ezek a normák azonban összefonódtak az ünnepekkel, vagyis a rítusok szentesítették a normákat. Ma a cselekedetek megítélése –hogy mi a jó és mi a rossz- két, olykor összeegyezhetetlen színtéren zajlik. Alapvetően minden ember rendelkezik egy belső értékrendszerrel, amit a szocializáció során sajátított el, ugyanakkor mára az élet minden területét behálózó legalitáson, vagyis jogon alapuló rendszer szabályozza a világot, és néha felülírja a „hagyományokat”. Elég az abortusz dilemmájára gondolnunk, amikor a jog és a hagyomány összeütközésére akarunk példát keresni. Minden közösségi szertartás alapja a totemizmus. Az egyes klánok választott szellemüknek, istenségük, szent állatuknak, vagy növényüknek adóznak tiszteletükkel és szeretetükkel. Így tehát a kisebb közösségek választott jelképük köré építik szertartásaikat, pozitív és negatív kultuszok védik az egyes totemállatokat, és strukturálják a csoport életét. Ha mai világunkban akarunk totemhez hasonló szimbólumokat keresni, elég csak a templomok tetejére néznünk, vagy nemzeti lobogókra,
sportcsapatok
címereire
gondolnunk.
Mindegyik
egy
bizonyos
csoportidentitást jelképeznek. Vannak ugyanakkor egyéni totemek. Az egyes személyeknek maguknak kell megtalálni és kiérdemelni a totemjüket. A személyes jelkép egyfajta „névjegyként” szolgál az egyén azonosítására, megítélésénél. A beavatási szertartások tétje sokszor az egyéni totem elnyerése, a rítus során az ifjú megtalálja önmagát, céljait, küldetését a földön. Ma nehezen tudnánk mindenkinek az egyéniségének megfelelő totemet keresni. Egyrészt az emberek száma igencsak megnőtt a premodern korszakhoz képest, másrészt többé-kevésbé felbomlottak az eredeti kisközösségek. A totemhez hasonló jelképpel a középkorban találkozhatunk, amikor is a lovagok és a királyok személyre szabott, egyéniségükhöz illő címerrel és előnévvel rendelkeztek (pl.: Oroszlánszívű). Mivel az istenségek nem csak tisztelt és imádott, de félt képzetek voltak, így az ünnepek szerves részét jelentette a földöntúli lényeknek való áldozat bemutatása. Az áldozat a „Polányi-féle” ajándékot jelentette az istenek felé, vagyis magában hordozta a reciprocitás, a viszonzás reményét. Az ilyen rítusok a termékenységre irányulnak, ez jelentheti a jobb termés, bőséges vadállomány reménységét, és a nők termékenységébe vetett hitet is, amivel a törzs fennmaradását biztosíthatja. A primitív népek azért 26
mutatnak be áldozatot, mert életük jobbá válását, stabilitását várják cserébe. Ugyanakkor az áldozat a csoport irányába is elköteleződést jelent abban az esetben, ha az egyéni jószágmegvonással jár. A közösség felé bemutatott áldozatok rendkívül számosak és mindig valamilyen rituálé keretein belül történnek. Sok esetben az áldozatok testi jellegűek, vagyis a csoportért való önfeláldozást jelenti, amik sebek ejtésében, önkínzásban mutatkoznak meg. Az ősi felfogás szerint a test és a lélek egymástól függetlenül létezik, a test múlandó, a lélek pedig halhatatlan, így –például lélekvándorlás révén- örök életű. A test és a lélek vallási rituálék során történő megkülönböztetése állandó motívumnak tekinthető, ennek következtében a halált követő ünnepek sem „kímélik” a testet. Ilyen rituálék –a beavatási rituálék mellett- a gyászszertartások, amelyek során a klán, a törzs tagjai kollektívan végeznek öncsonkításokat, kínzásokat. Különösen kegyetlen teher hárul az elhunyt közelebbi hozzátartozóira, így például egy halott ifjú szüleire, vagy egy harcos özvegyére. Ez utóbbi esetben az önsanyargatás célpontjai leginkább a nőiességet jelképező testrészek, így a combok, a has és a mellek. A rokonok néha bele is halnak „fájdalmukba”. A rítus mondanivalója az együvé tartozás, a hűség, a szeretet, az önfeláldozás. Az önpusztítás egy fajta búcsút jelent: a régi rész eltávolítása, búcsúztatása, kisebb képzavarral élve, a fájó rész kivágása a fájdalom által. Itt is eszünkbe juthat a keresztény kultúrkör, ahol az ilyen jellegű rítusok alól a hívek részben feloldoztattak, hiszen Krisztus, halálával az ő bűneiket is megváltotta. Mára a gyász-szertartások szűkebb körben zajlanak, és nem kívánnak meg a gyászolóktól fizikai fájdalmat, a temetési szertartáson kívül a gyász magán jellegűvé vált. Ugyanakkor kialakultak erkölcsi normák, amelyek például az özvegyasszonyok „hűségét” ellenőrizte. Így a középkorban társadalmi elvárás volt, hogy a férjüket elvesztett nőknek kolostorba kellett vonulnia. Egy másik norma szerint (ez inkább az alsóbb rétegekre volt jellemző) az özvegynek –ha az független volt- halott férje fivéréhez kellett hozzámennie, hogy a vagyoni helyzetek ne változzanak, és megmaradjon a család stabilitása. Mindnyájunk által ismert továbbá a gyászév-normája, ami szintén a hitvesi hűség szimbóluma. Itt eljutunk egy másik társadalmi rítushoz, a házassághoz. A szexuális forradalom hullámai a 19. és a 20. század során gyökeresen megváltoztatták az ide kapcsolható normákat. Ma sem a hűség, sem a házasság szentsége nem „kötelező” jellegű. A házasság intézményének meggyengülésére gondolva eszünkbe juthat az egyre csökkenő házasodási szándék, az élettársi közösségek növekvő száma és a házassági feltételként 27
előre megkötött házassági szerződés.
Viszonylag új, modern jelenség a válás
intézménye is, ami lehetővé tette a „párválasztási-hibák” korrigálását, ugyanakkor gyengítette a házas felek közötti kapcsolat erősségét. A beavatási szertartások is ünnepek, amelynek során a közösség ifjú tagjai személyes áldozatot mutatnak be, hogy a csoport teljes jogú tagjai, felnőttek legyenek. Hoppál Mihály tanulmányában a következőképp értelmezi a beavatási szertartásokat: az első lépésben elkülönítik a beavatandót a közösségtől, majd valamilyen próbatétel során különböző kínzásokon kell átesnie, ezzel szimbolizálva gyermeki énjének halálát, végül visszatérve, „újjászületve” a csoport tagjává válik. A primitív kultúrákban az avatási rítusok univerzális motívumai: a bizonyítás, a nélkülözés, a magány, a fájdalom és a jel. A primitív népekre túlnyomórészt a patriarchátus a jellemző. Ennek következtében a beavatási szertartások csak a fiúkat érintik, nekik kell átesni a próbatételen. A nők alárendelt szerepet játszanak a közösségben, függő helyzetben vannak a férfiaktól. A felnőtté avatás lényege, hogy az ifjú bebizonyítsa a közösségnek, hogy képes egyedül megállni a helyét, vagyis elég erős önmaga, ezáltal a csoport megvédéséhez, oltalmazásához. A beavatás legfontosabb jelentése az átváltozás, az átlényegülés. A legtöbb rítus szerint a beavatandónak el kell hagynia közösséget, és meghatározott ideig egyedül kell boldogulnia a vadonban a csoport védelmét nélkülözve. Az erdőben egyedül bolyongva önként, vagy sikertelenségük miatt gyakran éheznek. Megtapasztalják milyen, ha csak magukra számíthatnak, amikor az egyetlen cél a túlélés. A beavatási szertartás tehát figyelmeztetés is, aminek mondanivalója: „Látod, ez van akkor, ha nem tartozol hozzánk, ha nem tartozol senkihez, tiszteld a közösséget, mert nélküle nem vagy életképes.” A magány a családtól való elszakadást is jelenti. A próba megszabott időtartalmának leteltével az ifjú már nem a családjához, hanem a klánjához, törzséhez tér vissza. Az egész azonban mit sem ér „varázslat” nélkül. A vadonban a túlélés érdekében a beavatandók ismeretlen eredetű növények termését is kénytelenek elfogyasztani, ezek megevése,
vagy
egyszerűen
az
éhezés
gyakran
különféle
hallucinációkat
eredményeznek, amik táplálják a klán isteneinek, szellemeinek létezésébe vetett hitet. Az ifjúnak a hagyományok szerint gyakran sebeket kell ejtenie magán a próba alatt. Ez is tanítás lehet a fiatalember számára: „Ugye, mekkora fájdalmat tudsz okozni? Hát ne tedd ok nélkül!” Gyakran a közösség egyik vezetője ejt sebeket, vagy csonkítja meg a beavatandót. Az avatási szertartások motívuma egy bizonyos szimbolikus szétdarabolás 28
– aminek funkciója az lehet, hogy kiengedi a gyermeki lelket. A „darabokra hullott test” ezek után felnőtt férfiként újra egyesül. A rítus lényege a fájdalomokozáson, a bátorság erőpróbáján túl a megjelölés. A jel megmutatja, hogy az ifjú már teljes jogú tagja a közösségnek. Gyakori jel a hegtetoválás, ami általában a törzs vagy a klán totemjét ábrázolta. Az ifjúhoz tartozó nők, a fiú jövendőbelije és lánytestvérei is hasonló tetoválást kapnak, ezzel jelezve, hogy hozzá tartoznak. A csonkítások elsőszámú célpontja a fej, hiszen itt a legfeltűnőbb a jel. Jellemző a haj meghatározott mintázatra való borotválása, de előfordul a fogak, fülek, orr, száj csonkítása, sanyargatása is. A haj, csakúgy, mint más testrészek (fityma, máj zsiradéka…) szent értékkel bírnak. A hajtincsek kölcsönös ajándékozása a tiszteletet jelképezi. Fontos szertartási eszköz a maszk. A sámán a közösség szimbólumát az álarc által megtestesítve vezeti be az újoncot a felnőtt világba. Az avatások során a föld elemi erejét is felhasználják: isteni erőkre hivatkozva égetik meg, vagy küldik a jeges vízbe a fiatalokat. Állandó elem a rítusoknál a vér: ez jelentheti a beavatandó, vagy éppenséggel a beavatók véráldozatát a közösségért, vagy az új tagért. Történelmünkben is meghatározó pont volt a hét törzs egyesülése a vezérek vérszövetsége által. Ezek után nézzünk meg egy nálunk is gyakorolt primitív rítust, a Busó-járást. A Busójárás a mai farsangi mulatság elődje. Ez az ünnep számos társadalmi funkciót hordoz magában. Itt is találkozhatunk a primitív szertartások hagyatékával a maszkokkal. Jelen esetben az álarcok nem csak szimbolikus jelentést hordoznak, hanem viselőjének a felismerhetetlenség előnyét is kölcsönzi. A Busó-járás ugyanis az egyik legfontosabb színtere a közösség tagjai közt felmerülő konfliktusok lerendezésének. Ilyenkor vesznek elégtételt a férfiak egymás között az évközben elszenvedett sérelmekért. Ez a rítus az ujjhúzás. (Innen ered a mondás: „ne húzz ujjat velem”). Az ujjhúzás nem csak konfliktusrendezési eszköz, hanem a fiatal legények beavatási szertartása is. Ez a férfierőpróba a vízválasztó, ami arról dönt, hogy mikor válik az ifjú teljes jogú tagjává a közösségnek. A Busó-járás beavatás a fiatal lányok számára is. Az ünnep ugyanis erős erotikus töltettel is bír. A csoport női tagjai termékenységi táncot lejtenek, a mulatság teret enged a „legális zaklatásoknak”. A Busó-járás záró eleme a máglyagyújtás és a koporsóégetés. Ez a rituális elem is a primitív társadalmak szertartásait idézik. Miután megismertük a beavatási szertartások eredeti formáit, megtudtuk, miből táplálkoznak, milyen hiedelmek és normák támogatják, nézzük meg hogy alakul, változik az idők folyamán. Megvizsgáljuk, hogyan módosultak a formai és a tartalmi 29
elemek, miközben azt feltételezzük, hogy a változások bizonyos trendeket követnek, így ezek hátterét is meg kell értenünk. III./2. Beavatási szertartások az ókorban Az antik birodalmak mind kulturálisan, mind társadalmilag rendkívül magas fejlettségi szintet értek el. Megjelennek a strukturált társadalmi funkciók. A beavatási szertartások is egyre kevésbé látható módon működnek. Az istenek még mindig áthatják az emberek világát. Az élet összes területén uralkodik egy isten, ugyanakkor az isteni hatalom mellett, de még inkább az általa nyert legalitásból megszületik az emberi hatalom is. Az egyiptomi fáraók a főisten földi megtestesítőjeként uralkodtak alattvalóin, így az istenségnek bemutatott áldozat a fáraónak szolgáltatott adóvá lényegült át. Spártában militarista rendszer vált uralkodóvá. Itt jelent meg az első totális nevelési rendszer, amelyek katonák képzését tűzte ki célul. A férfiak és a nők feladatai és életmódja teljesen elkülönült. A nők feladata a férfiak táplálása és „újratermelése” volt. A férfiak határozták meg az egész közösség életét, sorsát. Hírhedt a spártai „előszelekció”, vagyis hogy a gyenge, vagy beteg csecsemőket nem tartották a társadalom hasznos tagjának, ezért megölték őket. Az elég erősnek ítélt fiúgyermekek már kiskorukban elkerülnek a családjuktól, és katonai kommunákban nevelkednek. A nevelés célja, hogy minél hatékonyabb és erősebb katonákat termeljenek, akik újabb területeket és rabszolgákat szereznek és vonnak uralmuk alá. A fiatal katonáknak meg kellett gyilkolniuk a szolganép egy tagját, hogy teljes jogú tagjai legyenek a közösségnek. Ennek a rítusnak funkcionális jelentősége is volt. Az ember ugyanis ösztönös gátlással rendelkezik a gyilkossággal szemben, így egy élet-halál szituációban pár másodpercre leblokkol, ezzel ellenfelének kedvezve. Ha viszont egy fegyvertelen, gyenge ellenfél által válik gyilkossá, legközelebb, valódi harcos ellen nem fog tétovázni. Mint látjuk ebben az esetben az avatási rítusok már speciális, funkcionális célokat követnek. Athén, majd később Róma már teljesen más mintázatot mutat. A városállam már nem csak katonai erejére, hanem kereskedelmére és kulturális erejére építi társadalmi szerkezetét. Az istenek még mindig nagy tiszteletnek örvendenek, ugyanakkor az emberek élete egyre jobban függetlenedik a misztikumtól. Város gazdagodása már nem az istenek kegyein, hanem nyers racionalitáson, számításon alapul. Athénban is alapvető a férfi dominancia. Strukturálódik az ifjak nevelés attól függően, hogy milyen területre 30
képzik őket. Athén és egyben az emberiség egyik legfontosabb találmánya a demokrácia. Avatási rítusokként értelmezhetjük mindazokat a szabályokat, törvényeket, amelyek az athéni demokrácia működését garantálták. A polgárok szavazatukkal felhatalmazzák a város vezetőit, hogy a közösség érdekeit szem előtt tartva irányítsák városukat. Itt tehát az avatási rítusok a polgárság, a demokrácia intézményét érintik. Róma hatalmas birodalma leginkább a császárság korában szorult az avatási szertartások által szentesített struktúrára. Ünnepek támogatták a birodalom stabilitását, a császár –újra- istenségektől eredeztetett uralmát. Ugyanakkor a császár gyakran diktatórikus uralmát ellenőrizte, és olykor megdöntötte az athéni mintára létrejött szenátus. Szükségessé vált a ma is élő római jog megalkotása, ami törvényekbe foglalta az egyre jobban strukturálódó társadalmi normákat és szabályokat. A római korhoz köthető egy, az egész történelemre alapvető és számunkra is meghatározó jelentőséggel bíró történés, mégpedig a kereszténység tanainak elterjedése.
III./3. Beavatási szertartások a középkorban Itt el is érkeztünk a középkorhoz. A koraközépkor jellemző integráló ereje a vallás. Az európai kultúrában meghatározó volt a kontinensen fokozatosan elterjedő feudális rendszer. A társadalmat stabil és egyben merev struktúra jellemezte. A társadalmi pozíciókat a születés „eleve elrendelte”. A szabályozó tényezők az élet minden területét átható vallás, a kereszténység, és hűbéri függőségi rendszerek voltak. A vallás ugyanakkor intézményesült, megjelent az egyház, ami a világi hierarchiához hasonló struktúrába rendeződött. A mindennapok minden tevékenységét szentesíteni kellett, így tehát gyakoriak voltak a különböző szertartások. Gondolhatunk olyan, az életszakokhoz köthető „kötelező” szertartásokra, mint a keresztelő, a házasság, e mellett azonban a legkülönbözőbb területeken találkozhatunk a beavatási szertartások mintázatával. A középkori kereszténység értékrendszerében a boldogulásért (a megváltásért) minden esetben szenvedni kellett (mint Krisztusnak), így az avatási szertartások sem voltak túl kíméletesek. Ezt támogatta még az a tézis is, mi szerint a földi élet csak átmeneti állapot, és a halál után mindenkire a mennyország vár, így bármilyen szenvedést ki kell bírni, hiszen úgy sem ez számít, hanem, ami utána jön.
31
A középkorra jellemző, hogy az életszakaszok nem voltak szisztematikusan elválasztva, az egyének gyerekként is „kis felnőtteknek” számítottak, ez nem a jogok, hanem inkább a kötelezettségek és a terhek egyenlőségét jelentette. A jobbágyok gyermekei már kiskoruktól segédkeztek a munkákban és fokozatosan egyre többet tapasztaltak a munkából, beavatottak lettek. Hasonló szerkezetet találunk az első iparos szervezeteknél, a céheknél. A gyerekeket felvételi díj ellenébe válhattak inassá. Elszakadtak a családjuktól, hiszen ezen túl a mesterüknél éltek. Alantas, sokszor megalázó munkákat végeztettek velük, csak meghatározott idő után válhatott belőlük legény, amikor ugyan már több szabadságot kaptak, de alárendelt helyzetben maradtak. Innen ismert a mesterlegény-avatás rítusa. A mesterlegény-avatás másképp „inas felszabadulás” meghatározott forgatókönyv szerint zajlott. Szimbolikus jelentőségű a céhláda előtti kézfogás, amivel a mester elismerését fejezi ki. Az avatási rítus számos kellemetlen és megalázó kötelezettséggel járt. Ilyenek a szabadító korbács, a pálcázás, a lapáttal való ütleg, a polfleves, ami után a legény köteles volt köszönetet mondani és kezet csókolni a mesternek. Az avatási szertartások gyakran jártak a legkevésbé sem kíméletes borotválással is. A legénnyé ütés mozzanata könnyen párhuzamba állítható a lovaggá ütés szertartásával. Az újoncnak az idősebb legényekkel szemben is ki kellett mutatnia tiszteletét, így az avatási ünnepségen meg kellett őket vendégelni, valamint úgy nevezett székpénzt kellett fizetnie, amivel a helyét biztosítja köztük. A mulatozás is néha kínzásba torkollott. A legényavatás kiegészítő szertartásává vált a „társpohár-ívás”, e szerint az új tagnak nagy mennyiségű bort kellett rövid idő alatt meginnia. Egy másik hagyomány a társpohár-adás. Ennek leginkább anyagi vonzata volt, amennyiben az új legény állta az avató lakoma költségeit. Mindennek tetejébe még az is előfordult, hogy az újoncnak is kellett felszolgálni a fogásokat. (Richter M. István) A céhes avatáshoz hasonlóan szertartások kísérték a később kialakuló szabadkőművespáholyokban is az új tag fogadását. Itt már kevésbé jellemző a fizikai bántalmazás, ugyanakkor megmaradt a vallás által szentesített alap. Egy 19. századi forrásból megismerhetjük az egyik páholy avatási hagyományát. Az új tag mindenek előtt nagy mértékű anyagi támogatással kellett bizonyítania elkötelezettségét a közösség iránt. A rítus része volt a szem bekötése, ami a világosság keresését, ugyanakkor látens módon a kiszolgáltatottságot és sebezhetőséget szimbolizálta, és itt is jelen van a kézfogás mozzanata, ami a befogadás jelképe. (Gekléni Mór 1895)
32
Ahogy a társadalmi piramison tovább kapaszkodunk felfelé, láthatjuk, hogy az uralkodó réteg köreiben is szükség van a pozíciók szentesítésére. Ilyen szertartás a már korábban említett lovaggá avatás, amely során a lovag hűségét, életét és kardját ajánlja urának, míg az földterületekkel jutalmazza meg. Jobban belegondolva üzleti tranzakcióról van szó, a szentesített rítus révén azonban a kommerciális vonatkozás elhomályosul. Hasonló szertartás a koronázás. A külsőségek alapján a király Isten akaratából, valójában azonban az urak támogatását elnyerve uralkodik. E labilis viszony eredményeképp a király szentsége és sérthetetlensége háttérbe szorul, és a hatalmi érdekek érvényesülnek. Az uralkodó réteg másik része a papság. Az egyház intézményrendszerében értelemszerűen számos avatási szertartással találkozhatunk. A papságra és a szerzetesekre a koraközépkorban még egységes később eltérő megjelenési forma volt jellemző (utóbbiaknál megmaradt az eredeti forma). A korai vallási stigmák közé tartoztak a fejbúb leborotválása (torzura), a reverenda, vagy szerzetesi csuha, továbbá rendkívül fontos a szüzességi, a szegénységi és az engedelmességi fogadalom, ami talán a legelső „eskü-fajta”. (Howard M. Solomon, 1985)A felszentelt emberek, épületek, intézmények a világi konfliktusok, így a háborúk során is védettséget élveztek. Hasonló struktúra és hierarchia olvasható le a papság körében is, mint a feudális társadalom egészéről. A függőségi és hierarchikus viszonyok itt is egyre jobban háttérbe szorítják a szentesített értékeket, és egyre jobban eluralkodnak a hatalmi harcok. Ez akkor válik kézenfekvőbbé, mikor az egyház, már nem csak a vallás által nyert hatalommal rendelkezik, hanem beleszólása lesz az ország egyéb ügyeibe, befolyása lesz a király döntéseire. Röviden: a középkorban a katolikus vallás áthatja a társadalom egészét, így az egyház rendkívüli hatalomra tesz szert, túllép keretein és beleszól a világi dolgok irányításába is. A papságtól elválasztandóak a szerzetesrendek, amelyek más szempontból „határsértők”. A szerzetesrendek tevékenységei jelentik az első törekvéseket a közoktatás (a szegényebb rétegek tanítása) és a közgyógyellátás kiépítésére. Középkori jelenség a csoportokra irányuló beavatás. Ezek afféle „tisztító” jelegű szertartások voltak, amely az ellenséges, hitetlen csoport tagjainak megtérítését tűzték ki célul, és ennek eszközéül –az akkori világ- és életszemléletet alapul véve- különféle kínzásokat, vagy magát a halált választották. Ezek a rítusok hosszú távú, nagy volumenű, az egész társadalmat érintő mozzanatok. Ide sorolhatjuk a vallásháborúkat, így a keresztes háborúkat, de a török terjeszkedést is, ugyanakkor „szent” indíttatásúak 33
voltak a boszorkányégetések, és az eretneküldözés is. Ezen rítusok mögött szintén hátsó indítékok és struktúrák bújnak meg. Világos, hogy ilyen nagy kaliberű hadműveleteket nem csak a vallási érzület irányít: a Szent Föld meghódítása a „mesés kelet” kifosztását is jelentette, a török hódoltság 150 éve sem a magyarok vallási meggyőződésének megváltoztatását eredményezte. Ugyanakkor az inkvizíció is hatásos fedőszervként szolgált a nem kívánt elemek kiiktatására. Amint látjuk a középkor ismét új mintázatot mutat. Az egyház megjelenésével a vallás, a „szent” megítélése irányítottá vált. Ahogy a mindennapi életet totálisan áthatotta a vallás, úgy a hatalom is átitatta a szent intézményeket. Az egyház vezetői már világi érdekekkel bírtak, a szent rítusok mögött pedig az érdekekből eredő számítás bújt meg. Ennek kibontakozását és letisztulását tapasztalhatjuk az ezt követő korszakokban.
III./4. A modernizáció lépcsői, a beavatási szertartások átalakulása A modernizációt számos folyamat támogatta, amelyek az élet bizonyos területeiről való vélekedést alapjaiban rengették meg, és a régiek helyére új paradigmákat hoztak. Ilyen forradalom volt a reneszánsz, a reformáció, az urbanizáció, a felvilágosodás, a polgárosodás, az iparosodás, a kapitalizmus. Meghatározó korszak volt a reneszánsz, hiszen olyan fontos felfedezések történtek, amik ellenkeztek az egyház alaptanításaival. Ilyen állítások: „a Föld forog a nap körül”, vagy „a Föld gömbölyű”. Ezeket az állításokat alátámasztották a korszakalkotó földrajzi felfedezések. Az új földrészek hozománya volt, hogy az európai ember megismerkedett idegen kultúrákkal, de leginkább integrálta azokat az európaiba. Ezeket is tekinthetjük a keresztes hadjáratokhoz hasonló beavatási szertartásoknak. A korban hajtották végre az első boncolást, és sehol sem találták a lelket. Ugyanakkor az egyház – még ereje teljében- minden bizonyítékkal szembe szállva az inkvizíció intézményét használta fel a tudósokkal szemben. A következő, kifejezetten egyházellenes lépés, a reformáció volt. A reformáció támadta a katolikus egyház uralmát, a földi élet jelentéktelenségét hirdető tanokat, a papok gazdagodását, erkölcstelen életmódját. A reformáció tanai egész Európában elterjedtek. 34
Az emberek egyre jobban elfordultak a katolikus egyháztól, és más formáit vagy más kereteit keresték a hit gyakorlásának. A katolicizmus monopóliumának megszűntével új, friss és még hiteles egyházak fogadták köreikbe a csalódott hívőket. Az új egyházak közt az egyik legjelentősebb a kálvinizmus. Weber talán leghíresebb munkájából (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, 1904-1905) tudjuk, hogy a protestantizmus tanításai (ide soroljuk Luther, Kálvin, Benjamin Franklin írásait) nem azt célul kitűzve, mégis közvetve, látens módon támogatta a kapitalizmus kialakulását. Weber szerint a protestáns etika: az életfogytig tartó alázatos munka, a pénz „fialtatása”, a predesztináció, a számítás erkölcsi igenlése egy egyház részéről mind egy olyan gazdasági rendszer alapjait rakta le, ami később létre is jött. Egy másik forradalmi változást jelentett a felvilágosodás. A királyok, a papság hatalma, az egy kézben tartott, és a nép számára hozzáférhetetlen, felülvizsgálhatatlan uralom elbukott. A városok kézművesei, iparosai, kereskedői: a polgárság magához ragadta a hatalmat. A szabadság, az egyenlőség és a testvériség jelszavai szétzúzták a középkori intézményeket, hierarchiát és a hagyományos közösségeket, felszabadult a jobbágyság is. Az egyéni érdekek, az egyéni akarat érvényesült és vált uralkodóvá, ugyanakkor a döntéshozatalban demokratikus elveket követtek. A forradalmi változások korában a beavatási szertartások új formái nem is mutatkoztak, esetleg csak a fiatal egyházak rítusainál, de az alapvető változások a „varázstalanítás” csapásvonalán haladtak. A vallási eredetű szertartásokban, megrendült a bizalom, belső tartalmuk, tanításuk kiürült. A forradalmak kora hozta a törvényes rendet és egy mobilabb világot, ahol bárki elérhetett, majdnem mindent. Ezt szabályozták a törvények. Az egyes gazdasági vagy kulturális csoportokba való betagozódás, a politikai döntéshozásban való részvétel mind csoportokat feltételezett, és az egyes csoportok –minőségüktől függően- feltételeket szabtak leendő tagjaiknak. Ezek a modern beavatások. Az ilyen rítusok során a beavatandó világi életéből hoz áldozatot (idő, pénz, hatalom), ha például egy gazdasági társaság tagja akar lenni. Megjelennek a „szentség”-értékű profán dolgok: a gazdagság, a befolyás, az irányítás, az ellenőrzés. Ezek után már csak kis lökés kellett, hogy kialakuljanak az ipari társadalmak, és hogy létrejöjjön a kapitalista gazdálkodás. Mindezek a folyamatok hullámszerűen futottak végig Európán, majd a világon különböző gócpontokból indulva. A 18. és a 19. században rengeteg technikai újítás állt az ipari forradalom szolgálatában. Egy másik 35
profán hatalomként jelentkezett a tudomány. Olyannyira, hogy Darwin evolúcióelméletével jó időre megadta a kegyelemdöfést az egyháznak. A tudománnyal párhuzamosan fejlődött az oktatás is. A tanulás mindenki által elérhető – mint azt Bourdieu óta tudjuk-, tőkeképző cselekvéssé minősült. Az így szerezhető tudástőke, természetesen a többi tőketípussal együtt szintén strukturálta a társadalmat. Mivel értékessé vált a tudás, ezért az oktatás intézményén belül is különböző beléptetési és szűrő, szelektáló rendszerek alakultak ki. Dolgozatomban ezeket felvételi- és vizsgaprocedúrákat is beavatási szertartásként kezelem. Amint láttuk a modernizáció során az egyház intézményébe fektetett bizalom megrendült. Az egyéni érdekek kezdtek dominálni, így a gazdagságot és hatalmat biztosító profán értékek súlya nagy befolyással bírt az emberek életére. A világképet, az értékeket és a normákat érintő gyökeres változások mind formailag, mind pedig tartalmilag átstrukturálták a beavatási szertartásokat, így az egyházihoz hasonló rítusok jelentek meg a politika, a gazdaság és az oktatás színterén. A 19. század végére és a 20. század vizsgálatakor már más jellegű változásokat figyelhetünk meg. Ezen időszak kezdetén alakultak ki a mai értelemben vett nemzetek, és ekkora tehetők a gyarmatosítások második nagy hulláma. Egyre nagyobb jelentőséggel bírnak a nemzeti jelképek –„totemek”-, mint például a zászló, a himnusz és az ország területe. A nemzet fogalma, értékei egyre nagyobb mértékben integrálják az ország népességét. A nemzeti jegyek is számos beavatási rítust vonnak maguk után. Ebben a korszakban nyílik tér a szexuális forradalmak hullámainak és a feminista mozgalomnak. A női emancipáció a 20. században a világháborúk hatására megjelenő munkaerőhiány hatására teljesedik ki. Létrejönnek kifejezetten női hivatások, pédául a pedagógusok között a szocialista korszakban jellemző volt az elnőiesedés, ugyanakkor az első és a második szektorban is szükség volt munkaerőre. A nők egyenjogúságával, a nemi szerepek átstruktúrálódásával, a nőknek is át kell esni beavatási szertartásokon. Hogy ezek minőségileg mások-e, mint a férfiaké, ezt a későbbiekben fogjuk vizsgálni. A
20.
században
kialakulnak
a
társadalmi
ideológiák:
a
liberalizmus,
a
konzervativizmus és a szocializmus. Ezek mentén létrejönnek az egyes országok politikai rendszerei: pártjai, vezetési rendszere. Az ember megtapasztalja a totális rendszerek szigorú és állandó ellenőrzését, a magányosság és elhagyatottság érzését a liberális országokban. Megtapasztal két világháborút egy hidegháborút, az atombombát és a holocaustot. A huszadik század embere egyre jobban ragaszkodik a szimbólumokhoz, és egyre nagyobbat csalódik bennük. Nincs már a lelki stabilitást 36
nyújtó vallás, nincs gazdasági biztonság, és gyakran nincs létbiztonság. Életét behálózzák a szertartások, de ezek többsége felületes, külsőséges, csak a reprezentálás célját szolgálják. Magyarországon is számos mozgalom hitette el magáról, hogy valódi értéket hordoz, és ennek érdekében építette fel szertartásrendszerét. A rítusok a szocializációba épültek be, jelen voltak az iskolákban és azon kívül, a rendszerhez hű, egyéni érdekeiket a csoportnak alárendelő egyéneket akartak nevelni. Az ilyen jellegű nevelési szisztéma szinte állandó volt Magyarországon, csak az irányítás és az ideológia módosult: kezdődött a levente-mozgalommal, folytatódott a cserkész-közösségekkel, majd a második világháborútól a rendszerváltásig kisdobosként és úttörőként menetelt az aktuális ifjúság a szocializmus folyamatosan épülő útján. Nem célunk, hogy ezeket a mozgalmakat értékrendszere alapján jellemezzük, minket a közösségi formák, és az ott fellelhető szertartások érdekelnek. Ezekről pedig elmondható, hogy hasonlóképp működnek, mint azt akár a primitív népeknél tapasztaltuk. Eddigi elemzésünk során megismertük a beavatási szertartások eredeti formáját. Láttuk a hagyományos mozgató erő, a vallás, a hit működését, és a közösség ehhez viszonyított viselkedését. Hatalmas ugrást jelentett kulturális, gazdasági és társadalmi tagozottság tekintetében az antik birodalmak világa, ahol ehhez mérten a rítusok is specializáltabbak voltak. A középkorban láthattuk az intézményesített vallás, a katolikus egyház totális uralmát, majd az évezred feléhez közeledve hanyatlását, végül bukását. Megismertük a mozgató erőket és a forradalmi tényezőket, az új értékrendszereket, amelyek mentén egy új világ szertartásos rendje épült ki. És végül a 20. században megtapasztaljuk ezen rítusok kiüresedését, üzenetük elvesztését. Mindennek tudatában kérdésünk lehet: milyen beavatási szertartások jellemzik korunk társadalmát? Milyen értékeket képviselnek, mivel képesek vonzóak lenni és maradni az egyének számára? Majd ezek után leszűkítem a kört kijelölt terepem számára, az iskolára, és az iskolai beavatások speciális formáit tárgyalom részletesen.
IV. Korunk beavatási szertartásai Miután áttekintettük a beavatási szertartásokat érintő szociálpszichológiai és történeti vonatkozásokat, nézzük meg milyen keretek között működnek korunk avatási rítusai.
37
Mik a jellemző színterek, és minőségileg mennyiben mások ezek, mint a korábbi szertartások. A 21. század rítusai, feltételezésem szerint két vonalon haladhatnak tovább: követve a „kapitalizmus szellemét” és a különböző ideológiákat, új eszményeket, új értékeket szentesítenek; vagy pedig visszafordulnak az ősi szentségekhez, az ősi totemizmushoz, és valamelyest megmodernizálva korszerűvé alakítják azokat. A legfontosabb motívum a hitelesség, amelyre –pont annak gyakori hiánya miatt- egyre nagyobb az igény. Nem változott az emberi társulások alapvető jellemzője: szükségünk van egy csoport vagy csoportok támogatására, védelmére, és szükségünk van rá, hogy a közösség értékeiben, céljaiban higgyünk is. A modernizációval a világ „evolúciójának” mozgató erői is átrendeződtek. Régen, a premodern közösségekben, a középkorban a csoport döntésit, annak vezetője, vezetői hozták, egyedül ők voltak a felelősek a változásokért, vagy az állandóságért. A forradalmak hullámai már alulról jöttek, széles körű támogatás révén nyertek létjogosultságot, legalitást. Korunkban a haladás irányát, az alapvető trendeket a fiatalság által generált hullámokban követhetjük nyomon. Az ifjúság szubkultúrája viszi előre a technikai modernizációt, gyakorlója az információs forradalomnak, a kulturális irányzatok vezetője. Visszatérve a beavatási típusok két irányához: az első csoport a profán világra jellemző belépési mechanizmusokat foglalja magába, a másikba pedig azok sorolhatóak, amik a fiatal, alternatív egyházak, felekezetek, szekták szertartásrendszerébe vannak jelen. Érdemes talán ez utóbbival kezdenünk. IV./1. A vallási élet beavatási szertartásai A vallási életet alapvetően még mindig a nagy történelmi egyházak irányítják, ugyanakkor ők is gyakran kényszerülnek „hívő-közelibb” alintézmények létrehozására. A vallási mezőben is megfigyelhető egy fajta piaci struktúra: az egyházak versenyeznek, hogy minél több hívőt tudjanak köreikben, ehhez pedig az kell, hogy a lehető legtöbb egyéni igényt ki tudják elégíteni. Minden egyes „lélek” számít, már nem kötelezően elvárt norma a templomba járás, az egyház a szolgáltató szektorba került, ahol „el kell adnia” magát, hogy fennmaradhasson. Számos kampányban tetten érhetjük az ilyenfajta törekvéseket. Lépten-nyomon találkozunk az utcán, aluljárókban igét hirdető szónokokkal, zenés 38
előadásokkal. Adományokat várnak tőlünk a szegények élelmezésére, kiadványok, szórólapok keresik, szólítják meg az embereket. A tévét bekapcsolva is láthatjuk, milyen „vidám a vasárnap” egy csomó embernek. Az egyházak saját vagyonukból, állami támogatásból és gyülekezetük adományaiból élnek. Kérdés lehet tehát, hogy milyen kimondott vagy kimondatlan elvárásokat támasztanak az egyes gyülekezetek közösségük tagjaival szemben. Mennyire összeegyeztethető a szentséget megtestesítő egyház és a talán legprofánabb tényező a pénz? Hogy strukturálódhatott át a hívek gondolkozása Luther óta oly mértékben, hogy az
egyházak
anyagi
támogatásában
már
nem
kizsákmányolást,
a
vallás
megszentségtelenítését, hanem, mint szükséges és rendben levő dolgot értékelik? Azt kell tehát mondanunk, hogy a vallási mezőben is piaci mechanizmusok uralkodnak. Ezek a hívek által ismert, és elfogadott dolgok, ugyanakkor háttérbe szorulnak, az Isten felé irányuló kötődés és a közösség erejének hatása révén. Az ilyen folyamatok egy fajta belső alkut feltételeznek: az egyén magában látenssé alakítja a profán vonatkozásokat, és kiemeli a közösség szentségét. Az alternatív egyházak között találkozhatunk szélsőségekkel is. Akadnak irracionális értékeket képviselő szekták, ahol a tagok átlényegüléséhez szükség van az ego teljes lemajd újraépítésére (erősebb kifejezéssel élve: agymosásra), így tehát az egyes szektáknak szükségük van avatási szertartásokra, hogy szentesítsék az eszközt –az új tagot- céljaik elérése érdekében. Az alternatív közösségek különlegességüket hitelesítik beavatási szertartásaikkal, mondván: „ez egy szűk intim csoport, ami megválogatja, kit fogad tagjai sorába”. Az új, alternatív gyülekezetek is saját arculatot alakítanak ki, normáik és szertartásrendjük változatos. Eltérőek a jelek, amikkel megkülönböztetik magukat (például a krisnásoknál: tar fej és fonott copf), ugyanígy különbözőek a beavatási szabályok is. Az új tagnak elsősorban lelki átlényegülésen kell átesnie, hogy a csoport tagja lehessen. Hasonlóan a különféle alternatív egyházakhoz, újszerű, divatos életforma lett az ezoterikus életvezetés. Az ezotéria tanainak eredete a keleti kultúrában gyökerezik. A keleti vallás és a tudomány ősidők óta egybefonódott. Itt elsősorban az orvostudományra gondolok, ahol a különböző szerek használata, a gyógyítás rítusokhoz van kötve. A keleti kultúra talán legfontosabb tétele szerint a hosszú és boldog élethez a test és a lélek egyensúlyára kell törekedni. Ezt a dogmát támogatják a különböző életvezetési tanácsok, szabályok. Az ezoterikus életforma követői között jellemző 39
testedzési forma a jóga, ami szintén a kívánt belső egyensúly elérését szolgálja. A torna is meghatározott szigorú rendben van fölépítve. Az ezotéria követőinek mindennapjait temérdek szertartás tagolja, ennek révén az élet minden szegmensét szentesítheti. Az ezoterikus létforma központjában az egyén áll, ezért úgy gondolom, ezek a szertartások lényegüket tekintve nem a számunkra fontos beavatások. Ebben az esetben ugyanis az egyén befelé fordul, csak magára koncentrál, elsődleges a belső összhang megteremtése, az ilyen aktus tehát nem társas cselekvés. Persze itt is kialakulhatnak spontán közösségek, amelyek esetenként strukturálódhatnak, mégsem ez az ezotéria alapvető formája és célja. Szót kell ejtenünk egy, értékeit tekintve a fentiekkel teljesen ellentétes irányzatról, a sátánizmusról. A sátánizmus lényege a „jó”, a szent tagadása, és a rossz szolgálata, a „gonosz” szentesítése. Lényegét tekintve hasonlóak a lelki folyamatok, mint a vallásos közösségeknél, csak az értékrendszer más. Az értékrendszer a tagadásra, a pusztításra épít. A sátánizmus titkos, illegális szerveződés, hatályos emberi normarendszerünknek ellentmond mindaz, amit képvisel, így tehát a tagok szervezése, a beavatási szertartások is titokban zajlanak. Részben ismert ezeknek a szertartásoknak az eszköztára: állandó szín a fekete, jellemző a fordított kereszt, a pentagramma, áldozati állatok kivégzése és az emberi vagy állati vér. A sátánizmus azonban egy-két extrém és valóban elrettentő példától eltekintve ártalmatlan, decentralizált, szűk körben elterjedt divatjelenség leginkább a fiatalok körében. Ha van szertartás, ami a démonokkal való egyesülést szolgálja, kell lennie, ami megszabadít tőlük. Ilyen rítus az ördögűzés. A kereszténység történetében a pogány népek „megtérítésétől” kezdve, a boszorkányégetésen keresztül, az eretneküldözésig állandó motívum az Antikrisztus jelenléte, a tőle való félelem, és annak legyőzése. Mivel a középkorban az „emberi porhüvely” nem bírt nagy jelentőséggel, így könnyen megszabadulhattak azoktól, akiket megszállt a gonosz, ez gyakorlatilag az illető megölését jelentette. A felvilágosodással, és ezzel együtt orvostudomány fejlődésével kiderült, hogy egyes tünetek, mint például az öntudatlan, heves rángatózás nem a gonosz, hanem az epilepszia nevű betegség jelenlétét mutatja. Ma leginkább az erősen katolikus országokban próbálják különböző szertartásokkal kiűzni az ördögöt. Korunk vallási szerveződéseit vizsgálva azt tapasztaltuk, hogy van igény a hit intézményes keretére, az egyházra, ha ez néha alternatív formát ölt is. Van igény vallásos közösségre, szent értékre, erőre, ami összetartja integrálja az embereket. És ez az igény, úgy tűnik, olyan nagy, hogy az egyes egyházak gyülekezete elnézi, sőt látens 40
formában támogatja a vallás intézményeinek kommercializálódott minőségét. Ugyanakkor láttunk példát az „egyéni útkeresésre”, ilyen az ezoterikus életvitel, amire szintén jellemző a szertartásos rend, de nincsen igazán közösség, nincs integráló tényező. Végül megismertük a sátánista irányzatot, ami inkább divatirányzat, mint komoly hagyománnyal rendelkező szekta. IV./2. A profán világ beavatási szertartásai A profán világ szertartásai alapvetően mások. Rítusok kísérik az összes fontos „lépést” az életben. Ezek a lépések minden esetben egy bizonyos csoport felé irányulnak, az aktus célja és tétje a csoporttagság, a közösség támogató erejének elnyerése. A profán közösségeknél a csoport speciális jellege – például egy egyetemi hallgató számára a felsőfokú tanulmány, vagy az intézmény hírneve- a szentség. Beszélnünk kell ugyanakkor egy a belépési folyamatokkal ellentétes, mégis jellegzetes formáról, a „kiavatásról”. (A kiavatás ősi formájának tekinthetjük a temetést, a gyászt és a most megismert ördögűzést is.) A beavatási szertartások jellemző színtereken zajlanak. A profán világban zajló avatások is intézményes keretek között folynak. Avatási színtér lehet a katonaság, a házasság, a börtön, egy munkahely, egy sportcsapat, egy drogos közösség, egy politikai párt, egy orvosi rendelő, egy baráti társaság és ilyen helyszín az iskola is. A példákon át megismerhetjük, hogyan működnek mindennapjainkban ezek a rítusok, miben hasonlítanak, és miben különböznek az őket megelőző és a szentesített, kortárs formáktól. IV./2./a. A hadsereg, mint beavatási színtér A hadsereg szigorúan ellenőrzött totális rendszer. A társadalom fontos funkcionális része: két szerepe a védelem és az esetleges terjeszkedésekkor a támadás. A kötelékbe lépve az egyén külső, társadalmi megítélése megváltozik, megszűnik civilnek lenni, és adott esetben elvárják tőle, hogy feláldozza az életét a hazáért, és megvédje a társadalom más funkcióit ellátókat. Ugyanakkor egy belső normarendszer, a bajtársiasság, az „egy mindenkiért, mindenki egyért”- elv is szabályozza a viselkedést. A katona élete mereven strukturált, mindennek megvan a maga helye és ideje. Stabil hierarchia jellemzi a csoport rendszerét is, amelyben piramis-szerű szerkezet figyelhető 41
meg. Az előrelépés a ranglétrán szolgálati időhöz és teljesítményhez kötött. A rendszer szigorú autoriter irányítás alatt működik. Ez annyira elvárt és szükséges igény, hogy a katonák magánéletük berendezésekor is hasonló mintázatokat követnek. A hadsereg rendkívüli integráló erővel bír, a csoport normáival, céljaival, értékeivel való teljes azonosulást követel meg a tagoktól, és ez a legtöbb esetben –hivatásos katonáknál- egy életre szól. Erre a színtérre kifejezetten jellemző az anómia. Magas az öngyilkossági kísérletek száma a kiskatonák körében, akik nem bírják elviselni a csoport ilyen mértékű nyomásását, az erős szabályozást, ugyanakkor előfordul öngyilkosság a leszerelt tisztek közt is, akik hosszú szolgálati idő után nem találják a helyüket a civil életben, hiányzik az erős kontroll és irányítás, a parancs és a teljesítés (a visszailleszkedést tovább nehezíti, ha a katona háborúból tért vissza). Ugyancsak katonai normaként emlékezhetünk a tiszti becsületre, a párbajokra, amelyek szintén számos indokolatlan halálesetet eredményeztek, és amelynek ma is élő hagyománya maradt fenn. (Molnár Károly, 1993.) Miután megismertük a rendszer jellemzőit, nézzük milyen szertartások szabályozzák a be- és kilépéseket. Az első ilyen jellegű rituálé a bevonulás. A bevonulás során a kiskatonák rögtön megtapasztalják, mire számíthatnak az elkövetkezendő időszakban: csoportokba osztják őket, pontosan meghatározzák mikor és hol mit szabad, és mit kell csinálniuk. A beavatás fontos pontja a külső átalakulás: az újoncok haját rövidre nyírják, jellemző (volt) a csaknem meztelenül történő orvosi vizsgálat, és ezután kapják meg az egyenruhákat. A rítus mondanivalója, hogy bármit megtehetnek velük, a kezükben vannak, úgyhogy jobb, ha engedelmeskednek, majd megjelölik őket a csoport jelképeivel. Az egyenruha és a fegyver erőt sugárzó, tiszteletre méltó dolog, amire büszkének lehet lenni. A kiképzés végén újabb fontos motívum következik, az eskütétel. Az esküvel az újonc valóban csoporttaggá válik, kiállta a próbát, méltóvá vált a katonalétre. Még a bevonulás során a fiatal katonák rajok szerint külön barakkokba kerülnek, ahol elkezdődik egy újabb játszma, most már egymás között. Ez a beavatási szertartások illegális, informális színtere. A rendszerben, rang szerint egy szinten lévők között is dominancia harc kezdődik, minden egyes csoporttagnak tudnia kell a helyét, tudnia kell, hogy ki áll fölötte, és ki van alatta. Megkezdődnek a testi, de inkább lelki csatározások. Az első megkülönböztetés akkor történik, amikor kijelölik a szoba parancsnokát, ezen túl ő felel a rendért, társai engedelmességgel tartoznak neki. 42
Az újoncokat a már régebb óta szolgáló társaik törik be. Hivatalosan kiképzőjük feladata, hogy engedelmességre és fegyelemre szoktassa őket, de a nap többi részében az „öreg fiúk” azok, akik katonaéletre nevelik a fiatalokat. Ezek a katonák nem felettesei a „kopaszoknak” mégis hatalommal rendelkeznek, és senki sem tesz panaszt az
illetékes
elöljárónál
(ha
jót
akar). Alapvető
a
hallgatás
normája.
A
legszentségtelenebb bűn, amit katona elkövethet az árulás, ez felülír minden kegyetlenkedéssel szemben támasztott rosszérzést. Az igazságtalanság és az árulkodás csak a gyerekek képzeteiben léteznek, a férfiak, a katonák legfontosabb értéke, erénye a másik fedezése, az önfeláldozás. A „szivatások”, a „csicskáztatás”, a „lenyúlások” mind arra tanítanak, hogy ez nem jogos, nem törvényes, de itt nincs jog és nincs törvény, itt csak parancs és engedelmesség van. Nézzünk pár közismert példát a csicskáztatásra. A kiképzés egyes elemei beavatási célokat szolgálnak. Ilyen például hajnali ébresztő, a sárban fekvőtámaszozás. Az értelmetlennek tűnő feladatok üzenete, hogy itt bármit megtehetnek a katonákkal, a legszentebb dolog a parancs és az egyetlen elfogadható reakció az engedelmesség. Gyakran csináltatnak büntetésből értelmetlen feladatokat az újoncokkal. Ilyen a fogkefével padlósikálás, vagy többszörös ágyrendbetétel. Itt a lényeg a megalázás, az esetleges ellenállás megtörése, a másodlagos cél pedig a nap 24 órájára elfoglaltságot biztosítani: az idő strukturálása, az idő feletti uralom. Egy másik hatásos eszköz a fogda. A fogdában ugyan nyugalom van, és a büntetésben lévő katona megmenekül társai és felettesei esetleges zaklatásaitól, de a fogda gyakran egybeesik az eltávozás időpontjával. Az „eltáv” pedig az egyik legfontosabb, várva várt időpont. Eltávozáskor a katona visszaalakul azzá, ami előtte volt, találkozhat szeretteivel, a régi életével. A laktanyában nincs magánélet, gyakran több tucat férfivel van összezárva, személyes tárgyai közkinccsé lényegülnek át. Többek között ez a hadsereg lényege: a hadseregben nincsenek, nem lehetnek egyének, egyéniségek, a csoportnak kell egyként működnie. Fontos motívum az őrség. Mindenkinek vállalnia kell őrséget. Itt alapvető elvárás az éberség és az odafigyelés. Az őrség üzenete, hogy mindenki felelősséggel tartozik a másikért, amíg az alszik, neki kell megvédenie, mert őt is megvédik. A hadseregben fellelhető rítusok üzenete a totális integrációt támogatják. Nincs helyük gyengéd érzelmeknek, csak azok átformált, férfias, a katonaságra specializáltan érvényes, szolidáris mintázatának, a bajtársiasságnak. A legfontosabb motívumok: az engedelmesség, a csoport egyén felé és elé helyezése, az egységként működés. Szent értéket képvisel a parancs a parancsnok, és maga a csoport. Mindezek a csoport 43
hatékonyságát, a hierarchia és a struktúra stabilitását szolgálják. Nézzük, milyen átalakuláson megy át az egyén, ha a hierarchiában elfoglalt helye megváltozik. A katona egyéni motivációjának forrása maga a hierarchia, vagyis azért akar jobban teljesíteni, hogy kiemelkedhessen társai közül, és bizonyos hatalommal felruházva kisebb-nagyobb egységeknek parancsolhasson. A hadsereg motivációs és egyben strukturális rendszere a tiszti lét, a tiszti ranglétra. A tisztté avatáshoz számos minőségi változás járul. Maga a szertartás rendkívül ünnepélyes, és nagy nyilvánosság, tulajdonképpen az egész ország „szeme” előtt zajlik. Ez mutatja a megtiszteltetés és a felelősség súlyát. A rítus üzenete, hogy az ifjú tiszteket nem csak speciális intézménye, a hadsereg, hanem az egész társadalom méltónak tartja arra a hatalomra, amivel felruházza. Ezek után, nem csak a rá bízott emberekért tartozik felelőséggel, hanem az ország polgáraiért is. A tisztek belső felépítése is átalakul: az eddig alárendelt parancsteljesítőből, domináns, döntéshozó parancsolóvá lépnek elő. A tisztté válás folyamatánál tetten érhető kétségeket és dilemmákat fogalmazza meg Csőke Pál életrajzi írásában. Számára az avatási szertartás fontos jelentéssel bírt, ekkor érezte először igazán hívatásának a katonai pályát. Parancsnoki teendőinek ellátását komoly kétségek közt kezdi meg, fél, hogy nem teljesítik a parancsot (hiszen korábban ő is csak közkatona volt), fél, hogy nem állja ki a próbát. Kapcsolatát embereivel közvetlennek írja le, ugyanakkor tartja, tartania kell a három lépés távolságot. A kinevezés teljesen új helyzetet eredményez, ami az alárendeltek támogatása, vagyis az új parancsnok elismerése nélkül nem lehet életképes. Ismertet még egy esetet, amikor ő, a tiszt megakadályozza egy őrmester kegyetlenkedését egy közlegénnyel. A katona pálya során tehát feltételezhetünk valamiféle evolúciós elvet az átváltozások vizsgálatakor. Először újoncként mindenképp alárendelt szerepet tölt be a katona, elszenvedi a „kötelező” zaklatásokat, csicskáztatásokat. Később, valamelyest kiemelkedve társai közül két út közül választhat: vagy a hatalommal visszaélve bosszút áll előzőleg elszenvedett sérelmeiért persze nem azokon, akik bántották-, vagy pedig felülemelkedik ezeken, és a távolságot tartva együttműködve irányít. IV./2./b. A börtön, mint beavatási színtér Ezek után vizsgáljuk meg egy másik totális intézmény a börtön működését, és az itt fellelhető rítusokat. A börtön funkciója többféleképp értelmezhető: egyrészt elkülöníti a 44
bűnöző, deviáns elemeket a normakövető, „tisztességes” emberektől, másrészt nyilvános büntetést demonstrál, harmadrészt –nem feltétlenül hatékonyan, de- nevelő, javító funkciót lát el. A bűnelkövetők a börtönbe kerülvén rögtön beavatási szertartások sorozatán esnek át: meg kell válniuk a civil lét minden jegyétől, ugyanakkor új jeleket kapnak. (A katonasághoz hasonlóan itt is megfosztják saját ruhájától és személyes tárgyainak zömétől, egyenruhát kapnak, emellett mindenkit egy számkód alapján tartanak nyilván.) Az első műveletek közé tartozik itt is az orvosi vizsgálat, ami szintén megalázó lehet. Az elitélteknek meghatározott módon kell viselkedniük az őrökkel szemben, kötelező az „átlátható” testhelyzet (előre figyelő tekintet, kisterpesz, látható kezek a test mellett) és a magázás. A fogva-tartottak napja szigorú rendhez kötött, meghatározott ideje van az étkezéseknek, az alvásnak és minden egyéb tevékenységnek. A börtön szabályai mind a teljes kontrollt szolgálják. Az új rabnak azonban nem csak a környezethez, a szigorú szabályokhoz és az őrökhöz kell hozzászoknia, hanem a többi rabhoz is alkalmazkodnia kell. A közösségbe való betagozódás itt is beavatási szertartásokon keresztül vezet. Ezek a „próbák” is –csakúgy, mint a hadseregben-, illegálisak és informálisak. Legszűkebb környezetét a cellatársai képezik, de fokozatosan az összes rabbal kapcsolatba lép. A börtön első számú törvénye, a legszentebb érték az erő. Az erő strukturálja a börtön társadalmát, amely hierarchia csúcsán a legerősebbek és legerőszakosabbak, az alján pedig a leggyengébbek, leggyávábbak állnak. Az erő itt több értelmezést kíván. Jelenthet pusztán fizikai erőt, ugyanakkor hasonló fontossággal bírnak az összeköttetések. Például a börtönön kívüli életben korábban megszerzett tekintély egy maffiavezér számára olyan erőt jelent, hogy a legkeményebb kemény fiú sem fogja megtámadni. A börtönön belüli üzletek is könnyen életben tarthatnak egy kevésbé jó fizikummal, de annál jobb kapcsolatokkal rendelkező rabot. Ha azonban a rab egyik dimenzió mentén sem bizonyul „erősnek”, akkor alárendelt, „csicska”- szerepet játszik a börtön életében. A „csicskákat” számos atrocitás érheti: különböző munkákat végeztetnek velük, elveszik a dolgaikat vagy az ételüket, fizikailag és/vagy szexuálisan bántalmazzák őket. Ha félretesszük előítéleteinket és sztereotípiáinkat az emberi gonoszságról és a börtönlakókról, elgondolkodhatunk azon, vajon mi késztethet felnőtt férfiakat, arra, hogy visszaélve fizikai fölényükkel szexuálisan zaklassák azonos nemű, gyengébb társaikat? És vajon a bántalmazottban milyen folyamatok játszódhatnak le? Mennyi idő 45
és „mi” kell egy fogoly megtöréséhez? Azt tudjuk, hogy homoszexualitás létezik, de vajon milyen ösztönök törhetnek felszínre a börtönben? Van-e érzelmi töltet a puszta szexualitás mögött? Úgy gondolom, minden kérdés lehetséges válaszának eredetét a bezártságban kell keresnünk. Az új közösség, a börtön közössége speciális szocializációs csoport, ami újra építi a társadalmi szerepeket, így –nők nem lévén- a nemi szerepeket is. A szexuális vágyak spontán kielégítésén kívül, ez a tényező lehet, ami ilyen gyakorivá teszi, a börtönökben és egyéb zárt intézetekben a homoszexualitást. Hasonló mintázatok –totális intézmény révén-, kialakulhatnának (kis számban ki is alakulnak) a hadseregben is, az azonban nem olyan zárt (van eltávozás), más a funkciója, és jóval kihangsúlyozottabb a férfi identitás. A börtönben, mint láttuk, számos beavatási szertartás létezik, egyrészt az intézmény részéről, másrészt pedig a rabtársak részéről. Az intézmény célja az ellenőrizhetőség és a teljes kontroll elérése, ugyanakkor az informális színtér az „erő-elv” alapján szelektál és teszi stabillá a hierarchiát. A börtönhöz hasonló címkézési eljárást láthatunk a kórházakban is. A kórházak is totális intézmények bizonyos szempontból: a beteg, bekerülve, kénytelen a kórház normáihoz, szabályrendszeréhez alkalmazkodni (például: elveszik a ruháit). Jellemző még a – hadseregnél és börtönnél is tapasztalt- személyiségvesztés. A beteg az egészségügy rendszerébe kerülve, nevétől és minden egyeditől megfosztva „esetté” válik, ezen túl különböző kódok szerint lesz azonosítva. Kilépve a zárt intézményekből, beavatási szertartásokkal találkozunk mindennapi életünk mindennapi helyzeteiben is, a különbség a csoportok specifikumaiban, a közösségek eltérő értékeiben és szimbólumaiban érhető tetten. IV./2./c. A sportcsapat, mint beavatási színtér Számunkra érdekes kötelezettségekkel jár, ha valaki egy sportcsapat tagja. A sportolás különféle áldozatokat követel meg, ez igaz az egyéni, de még inkább igaz a csapatsportágakra. Ugyanakkor sport karrier is, a legjobbak nem csak tehetségük, hanem csapattársaik, edzőjük támogatása révén juthatnak a csúcsra. A sportra is jellemző, hogy egy bizonyos kor után nemek szerinti bontásban „működnek”, így nemek szerint szeparált közösségek jönnek létre. Edzések, versenyek, meccsek strukturálják a résztvevők idejét, és a közönség, az edző, a család, a társak egyre jobb teljesítményt várnak el tőlük. A cél az eredményesség, amivel a csapat hírnevét 46
öregbíthetik. Csapatjátékoknál a sportolók az eredményesség érdekében együtt kell, hogy működjenek, szoros és hatékony kapcsolat kell, hogy kialakuljon köztük. Ezért is fontos, hogy milyen egyének válnak a csapat tagjává. A sportolók teljesítményét több speciális dimenzió mentén mérhetik (erő, gyorsaság, ügyesség), de nem ettől válik valaki csapattaggá. A sportolókat is két rendszer szelektálja: egy formális, a csapat vezetősége, az edző; és egy informális, maga a csapat. Ez utóbbi esetben csapattagságot egy kimondatlan kollektív döntés határozza meg. Mikor valaki bekerül egy csapatba, bizonyítania kell rátermettségét, jó kapcsolatot kell kiépítenie társaival, és számos egyéb próbát kell kiállnia. Egy csapaton belül is meghatározott hierarchia és szabályrendszer uralkodik. A hierarchia tetején lévők döntenek a tagságról. A „pályán kívüli” próbatételek számos formában jelentkezhetnek: lehetnek szóbeli „szivatások”, vagy pedig tettleges erőpróbák. Az ezekre adott reakciók alapján válik el, kiből lesz csapattag és kiből nem. A gonoszkodó viccekre, bosszantó „beszólásokra” adott frappáns felelet, vagy azok válasz nélkül hagyása alapozhatja meg a felszabadult és hatékony kommunikációt. A fizikai próbatételek közül az inkább megalázó, mint fájdalmas formák a jellemzőek. (Például: hasi-pacsi, vagy ruhástól való fürdetés.) Ugyanakkor előfordulnak szélsőséges eldurvult, akár szexuális töltetű játékok is, amelyek a börtönnél megismert mintázatot mutatják. A formális döntést általában a csapat vezetője, az edző hozza. Ő rendelkezik a csapat összeállításáról, így ismernie kell a csapaton belüli viszonyokat. Nemcsak tekintély, de hatalom van kezében. Szélsőséges esetben a csapat vezetője is próbatétel elé állíthatja a leendő csapattagokat. Az autoriter jellegű vezető hajlamos verbálisan, vagy büntető feladat révén megalázni a neki nem tetsző csoporttagot. Ugyanakkor előfordul, hogy más az indíték és más jellegű a bántalmazás is. Előfordulhat szexuális jellegű zaklatás is. Egy amerikai kutatás szerint, a profi női sportolók nagy hányadát éri szexuális inzultálás. Jelen esetben nem csak a tettlegesség számít zaklatásnak, hanem minden ilyen témájú megszólalások, megjegyzések. A felmérések szerint5 Norvégiában a női sportolók 37%-a esik áldozatul ilyen jellegű támadásoknak saját társai, 15%-uk pedig az edző részéről. Egy amerikai kutatás szerint 5
Forrás: Joy D. Bringer, MSc, Celia H. Brackenridge, PhD, and Lynne H. Johnston, PhD: The Name of
the game: A review of sexual exploitation of females in sport Forrás: www.biomedcentral.com/1534-5874/1/225
47
az „atrocitások” kezdeményezői nagy számban férfiak (45%) és csak kis hányaduk nő (15%). Nagy-Britanniában kb. a sportolók 17%-át érte hasonló támadás, ezzel szemben Dániában ez az arány 46-47% mind a fiúk, mind a lányok körében a 18 év alatti korosztálynál. Mi kell mindehhez? Mi kell ahhoz, hogy ilyen súlyos dolgok megtörténjenek a gyerekek igen nagy hányadával, és aztán titokban maradjanak? Kell egy felülről ható terrorizáló erő, az edző személyben, kell a gyerek részéről egy gyenge, bizalmat nélkülöző kapcsolat a szülőkkel, és kell a félelem által generált némaság ugyancsak a bántalmazott részéről. A sportcsapat a sikerért, a mindig jobb eredményekért létrejött közösség. Mint láttuk ezen csoportok tagságát is különféle beavatási szertartások szentesítik. Amilyen fontos a bejutás, olyan fontos a bennmaradás is. A sport komoly áldozatokkal járó, sok sikertelen, de csak egy sikeres kimenetelbe futó pálya, ami sokszor többet vesz el, mint amit adhatna. Az ifjúságra még további számos csoportjára jellemzőek a csoport minőségtől függő speciális beavatási szertartások. „Elő van írva”, hogy „kell” viselkednie és kinéznie egy punk-nak, egy „diszkósnak”, egy metálosnak, stb. Ezek különböző divatirányzatok, amelynek megvannak a saját jelképei, értékei, a csoportba lépés ugyanakkor szabadabb. A fiatalok legalapvetőbb törekvése: valahova tartozni. Gyakran több irányzattal is azonosulnak különböző életkorban, a cél megtalálni a választ a kérdésre: ki vagyok én? Erre a kérdésre pedig a kortárs csoportok segítenek választ adni. Előfordulnak azonban –a fentiekhez képest- deviáns utak is. IV./2./d Deviáns csoportok beavatásai Egy drogos csoport esetében (jelen esetben intravénás droghasználókra gondolok) a cél nem az út keresése, nem a közös értékek szertartásos tisztelete –, mint más esetekben egy koncert-, hanem a szer élvezete az egyetlen cél. A beavatás aktusát az első szúrás jelenti. A szúró közösség nem „igazi” csoport, mert, igaz közösségi formában, de egyéni élményeket hajszolnak. Jellemző tehát a szertartásos rend, a csoport összetartása is, de nincs közös csoportélmény. Egy másik deviáns példa a skinhead-szubkultúra. Ebben az esetben a csoport ideológiai alapon létezik, külső jelek alapján különböztetik meg magukat a többi embertől, és közös célokat tűznek ki. Tagjaikat meghatározott szempontok alapján fogadják soraikba. Előfordul, hogy bűncselekmény (garázdaság, másik személy bántalmazása) a 48
csoporttagság feltétele. Ez más kriminalizálódott utcai bandákra is igaz. Ugyanakkor erre a csoportosulási hullámra is igaz, hogy gyakran csak hirtelen fellángolást, kis kitérőt jelent a skinhead-lét. A deviáns ifjúsági szubkultúrákról két nagy volumenű leíró tanulmány is készült: az egyik az olasz szegénynegyedek csoportosulásaira (William Foote Whyte, 1955), a másik az iskolai ellenkultrúrára (Paul Willis, 1981) enged nagyobb rálátást. Mindkét esetben egyfajta kényszer, kilátástalanság tűnik az egyének csoport felé irányuló, csoportképző motivációjának. A létrejött csoport, mivel az tagjaik egyetlen támasza, hagyományosan erős és stabil struktúrát képez. Korunkban apró kulturális alapon tagozódott csoportok között választhatnak a fiatalok, mégis egyre nagyobb mértékben jellemző, az elmagányosodás, a csoportélet üressége, vagy kiüresedése. V. Beavatási szertartások az iskolában Miután láttuk, hogy milyenek korunk beavatási szertartásai, ismerkedjünk meg vizsgálandó színterünkkel, az iskolával. Az elemzés során találkozni fogunk a már korábban, más intézményeknél tapasztalt elemekkel, amelyeket a beavatási szertartások mai formáira jellemző univerzális elemeknek tekinthetünk. Az iskola azért különleges terep számunkra, mert itt tapasztalhatjuk az egyéni életpályára vonatkoztatott első beavatásokat, itt tanulja meg az egyén az efféle aktusokhoz kapcsolódó viselkedési normákat, szabályokat. Minden későbbi színtér rítusához az itt nyert tapasztalatok, minták adják a kulcsot. Az iskola intézményének további speciális funkciói: a szülőktől, családtól való fokozatos elválasztás, az „idegen felnőtt”, a tanár hatalmával való megismertetés és a kapcsolatteremtés a kortárs csoporttal. Értelmezésünk csak másodlagosnak tekinti az iskola oktatásbeli jelentőségét, számunkra most az elsőrendű funkciót a szocializációs működés jelenti. Vizsgálódásunk során először sorra vesszük az iskola intézményének általános jellemzőit, értelmezzük működési mechanizmusait, struktúráját, funkcióit. Ezek után szépirodalmi művek és külföldi szakirodalmak segítségével megvizsgáljuk azokat a megfoghatatlan aktusokat, amelyek az iskola intézményes jellegétől függetlenül, illegális keretek között zajlanak a diákok között. A következőkben egy viszonylag általános modellt kívánunk végigkövetni, ahol a diák pályafutása a bölcsőde és az óvoda intézményein alapszik, ezután kerül egy 8 osztályos általános iskolába (alsó- és felső 49
tagozatos bontásban), az általános iskola után következik egy 4 osztályos középiskola, végül valamilyen felsőoktatási intézmény (főiskola vagy egyetem).
V./1. Az iskola intézményrendszere és szocializációs funkciói Az általános iskola már viszonylag felkészített egyéneket fogad. A kisgyermekek szocializációjának fontos állomáspontjai a bölcsőde és az óvoda. Ezek azok a „segédintézmények”, amelyek fokozatosan felkészítik a gyerekeket, hogy mire számíthatnak az iskolában. Már igen korán, 2-3 éves korban hosszú órákra el kell szakadniuk a családjuktól. Idegen, velük egykorú gyerekekkel kell tölteniük ezt a „száműzetést”, egy ugyancsak idegen felnőtt irányításával. Az idő egyre jobban strukturálódik képzetükben, elválik az otthon, és a bölcsőde/óvoda fogalma, elkülönülnek a két helyen gyakorolt viselkedési formák. A nevelőintézményekben megszűnik a gyerekek privilegizált, kiemelt szerepe, mindenki egyforma (vagy épphogy nem), versenyhelyzet alakul ki az odafigyelésért, a szeretetért. A hiányzó törődést, és a szeretet sok részre történő elosztását gyakran igazságtalanságként élik meg, ez az első alkalom -leszámítva szülőkkel való kapcsolatot-, mikor az egyén viszonyrendszerben érzékeli magát. Az iskola ezekre az alapokra építkezik, mégis minőségileg teljesen új és más elemeket hoz magával. A kisiskolás rendkívül összetett hierarchiával találkozik. Látja, hogy kor szerint több évfolyam helyezkedik egymás felett, ahol ő a legkisebb, és a már kamasznak számító 14 évesek a legnagyobbak. E mellett a rendszer horizontálisan is tagolt, párhuzamosan több osztály is működhet egymás mellett. Megismerkedik osztályfőnökével, akivel a legtöbb időt tölti, aki felé –főleg a kezdeti szakaszban- a legszorosabb a kötődés, ugyanakkor, akinek a legnagyobb a hatalma és a befolyása felette. Az osztályfőnök értékeli munkáját, magatartását, közvetlen kapcsolatban van a többi tanárral, és, ami még fontosabb a szülőkkel. A gyerek jó viselkedésre és eredményes tanulásra irányuló motivációja elvileg tehát több oldalról támogatott. Ezt csak megerősíti, hogy az iskola és a szülők kapcsolata kétirányú, tehát mikor a gyerek először megy iskolába, azzal a belső üzenettel engedik szülei „útnak”, hogy az iskolában a tanító néninek kell majd szót fogadni, a lehető legjobban kell teljesíteni a 50
feladatokat, hogy büszkék lehessenek rá. A szülők korábban szülői jellegű hatalmat kölcsönöznek az osztályfőnöknek és a tanároknak, ugyanakkor ösztönzik gyermeküket, hogy a feléjük érzett bizalommal forduljanak a tanító nénihez. Az értékelés egy speciális skála mentén, osztályzatok alapján történik. Az osztályzás célja, hogy a gyerekeket egy egységes rendszer szerint, a lehető legigazságosabban értékelje, rangsorolja. Az iskola megváltoztathatja az otthon egyedülinek, a legszebbnek és legokosabbnak tartott gyerekek önértékelését azzal, hogy egy objektív, vagy legalábbis annak tekintett értékrend mentén osztályozza őket. Az osztályzás valódi célja, hogy tudassa az egyénnel nem csak legszűkebb környezetének kell bizonyítania, az egész társadalom igényt tart a teljesítményére. A kisiskolások megtapasztalják, hogy nem csak köztük és a felnőttek között van hatalmi hierarchia, hanem a felnőttek között is. A hierarchia csúcsán az igazgató áll, akivel gyakran nem is állnak közvetlen kapcsolatban, nem tanítja őket. Ez azért lehet furcsa, különös érzés a gyerekek számára, mert a tanítók hatalmát nagy mértékben a tudásuk legitimálja, ezzel szemben az iskolát mégis egy olyan személy irányítja, aki nem, vagy igen kis óraszámban tanít. Több-kevesebb hatalommal, ellenőrző vagy vigyázó szereppel vannak felruházva az iskola egyéb, nem tanítással foglalkozó dolgozói is: így a portás, a takarító néni vagy éppen a gondnok. Az iskola tehát az első színtér, ahol strukturált, funkcionálisan hierarchizált intézménnyel közvetlenül találkozunk. Mindennek megvan a maga helye és ideje, mindenkinek megvan a szerepkészlete és feladatai. Az iskola az első minta a társadalmi rendszerek működésére. Tehát mikor a gyerekek iskolába járnak nem csak a tananyagot tanulják meg, hanem az intézmények szükségességét is megértik, mechanizmusait megismerik. Elkövetkezendő életük folyamán ezen minta alapján rendezik be életüket. A differenciálódás azonban nem csak gyerek-felnőtt viszonyban létezik, hanem a gyerekek között is. A kisiskolások a rendszer résztvevői lesznek, így annak jellemző egységeibe tagozódnak. Ez a mesterséges és véletlenszerűen történő megkülönböztetés révén létrejött egység az osztály. Az elsős osztályok közötti különbségtételt már érintettük, amikor az egyes évfolyamok távolságát említettük. A felsőbb évfolyamok uralommal rendelkeznek az alattuk lévők felett. Ennek az uralomnak az alapjául szolgálhat maga a kor, az iskolában szerzett nagyobb mennyiségű, egyre speciálisabb tudás. Jellemző a nemek szerinti, az iskolától, mint oktató-nevelő intézménytől független különbségtétel, ez a fiúknál a fizikai erő, a lányoknál pedig a szépség, a bomladozó nőiesség. A kisiskolásoknak tehát különböző viselkedési formákat kell 51
elsajátítani, amikkel a felsőbb évesekhez viszonyulhatnak. Az ilyen formákra jellemző egyfajta tisztelet, egyfajta félelem és alázat. Ez utóbbi tényezők eredetét a későbbiekben próbáljuk majd feltérképezni. A differenciálódás horizontálisan is jellemző folyamat. Fontos szociálpszichológiai jelenség, hogy az emberi csoportok megkülönböztetése esetén az egyének belső mintázata is átalakul, így az iskolában az A-osztályosok, már nem csak elsősök, hanem „az A-sok”, akik ezen túl teljesen mások, mint a B-sek, vagy a C-sek... Kialakul az osztály-identitástudat. Az egy évfolyamon lévő osztályok közt általában rivalizálás alakul ki, verseny azt hivatott eldönteni, hogy melyik osztály tanulói az okosabbak, szebbek erősebbek. A küzdelem valóságos, nincsen eleve domináns és eleve alárendelt szereplő, mint az évfolyamok közti viszonyoknál. Az iskola intézményes kerete számos alkalommal biztosít teret a „küzdelemre”. Ilyenek a tanulmányi- vagy pedig a sportversenyek. Az osztály, mint csoport funkcionál, és rendelkezik annak minden fontos tulajdonságával. Az egyén ismeri és közelinek érzi magához a csoporttagokat, annak ellenére, hogy az egyetlen valóban közös bennük –még pedig az, hogy „X” osztály tagjai- mesterséges és önkényes kategórizáció eredménye. Az osztály közös, saját értékekkel, célokkal és jelképeket hoz létre és birtokol. A csoportidentitás kiváltja a csoporttagok felé érzett szolidaritást és empátiát. A saját osztály „mi”-vé tétele mellett elkerülhetetlen a másik osztály vagy osztályok kizárása, „ti”-vé tétele. Az idegen csoport tagjai kevésbé ismertek, homogén belső kép alakul ki róluk, amelynek alapja maga a különbségtétel, vagyis, hogy ők a másik osztály tagjai. Hasonló identitást jelenthet, egy bizonyos iskola tanulójának lenni. Ilyen helyzet alakul ki az iskolák közötti versengések esetében, amikor az integráló erő maga az iskola. A differenciálódás ugyanakkor a formális, intézményes kereteken túl és azon belül is folytatódik. Így tehát az osztályon belül is kialakulnak baráti közösségek, klikkek, létrejön az osztály magját képező vezető csoport, vagy csoportok. Emellett különböző osztályok tagjai is rendelkezhetnek közös identitással –például, ha egy szakkörre járnak. Disszonáns hatást kelthet az egyén belső struktúrájában, ha az osztály-identitás és az osztályon kívüli identitás verseng egymással. V./2. Az iskola törvénykönyve, a házirend
52
Az iskola élete látszólag a legapróbb részletekig, valójában azonban meglehetősen felületesen szabályozott. Ezt a funkciót látja el az iskola normarendszerét formába öntő házirend. A házirend szabályozza az iskolában –sokszor az azon kívül- töltött időt, és rendelkezik az egyes időszakokban illő és ajánlott viselkedésről. Meg van szabva az iskolába érkezés és az iskolából való távozás időpontja, valamint, hogy mit lehet csinálni a szünetekben. Ugyanakkor a házirend ismerteti a mulasztásokat, és a helytelen viselkedést követő büntetéseket is. Miksa Lajos (1995) a házirendek összehasonlító vizsgálatánál azt találta, hogy nincs Magyarországon általában jellemző iskolai normarendszer, előfordulnak engedékenyebb és szigorúbb iskolák, viszont nagyjából egységesek hiányosság és pontatlan fogalmazás tekintetében. Általános szabályok, hogy tilos a rongálás, a károkozás, a verekedés, a trágár beszéd. Láthatjuk, hogy ezek a tilalmak mind szimbolikus, vagy fizikai jellegű szociális értékekre vonatkoznak. Az iskola épségének, az iskola tanulóinak fizikai és lelki védelme mind az iskolai közösség, a közösségi érzés stabilitását szolgálják. További univerzális jellemző az iskolák autoriter szabályozása, a jutalom-büntetés alapú ellenőrzés. Mint Aronson-nál láttuk, az ilyen típusú rendszerek behódolást eredményeznek, amely felületes elfogadást jelent, vagyis csak az uralkodó személy, vagy szervezet közvetlen jelenlétében érvényes. A házirend fontos –számunkra nagyon érdekes- rendelkezése a „hetes intézménye”. A hetes az egyes osztályokból kerül ki, és személye hetente változik. A hetes feladata az ellenőrzés, az utasítás és egyes esetekben a büntetés. A hetes feladata hiányzó társainak jelentése. A hetes társaival szemben jogokkal, ideiglenes hatalommal rendelkezik. Jelen esetben azt látjuk, hogy az intézményes rendszer beférkőzik az informális közegbe, vagyis magába az osztályközösségbe. A hetes kiemelkedik társai közül, eszköz van a kezében, hogy megbüntesse őket, ugyanakkor lehetősége van, hogy szemet hunyjon mulasztások felett. Ilyenkor, ha pillanatokra is –pontosabban egy hétre- hatalomhoz jutott személy számolni kezd keménysége vagy engedékenysége következményeivel, hiszen a következő héten lehet, hogy pont a mulasztást elkövető diák lesz a hetes. A döntést az osztályon belüli csoportosulások, mozgások határozzák meg, mindinkább az érdekek és nem az iskola által közvetíteni kívánt értékek válnak uralkodóvá. A csoporton belüli viszonyok tehát a hetes személyén keresztül visszahatnak az intézményes rendszerre. A házirend egy másik kiemelkedő pontja felszólítja a gyerekeket, hogy védelmezzék a kisebbeket, és hogy jelentsék a szünetben történő rendbontást. A szabály számos 53
előfeltételezést foglal magában. Ezek szerint az iskolában rendszeres az erőszak, a verekedés, és ezen erőszak elsőszámú elszenvedői a kisebbek. Másodsorban elvárja a diákoktól, hogy „jelentsék fel” társaikat. A két dolog számos ellentmondást tartalmaz. Először felszólítják a nagyobbakat a szolidaritásra, ezek után pedig egy másik társuk „elárulására” buzdítják őket. Ugyanakkor a fenti szabályokból azt is kiolvashatjuk, hogy az iskola vezetősége tisztában van azzal, hogy az intézményben előfordul verekedés, mégis tehetetlenségét hitelesíti, mikor a diákoktól kér segítséget az iskolában uralkodó hatályos normák érvényesítése érdekében. V./3. Formális és informális közösség, diák-típusok Az eddigiek alapján felvázolhatunk egy, az iskola életét szabályozó kettős struktúrát. Az iskolában létezik egy a felnőttek –tanárok, igazgató- által uralt formális, legális, intézményes szabályrendszer és hierarchia, ugyanakkor a diákok körében, az ember általános szociális viselkedéséből adódóan kialakul egy informális, illegális rendszer, ami sajátságos, sokszor az intézményes kerettel ellenkező normákkal rendelkezik. Elméleti síkon maradva, adott tehát az egyén, amely mindenek előtt legközelebbi integrációs közegével az osztályhoz, mint csoporttal azonosul, és csak másodsorban kénytelen engedelmeskedni a hatalommal felruházott intézményes rendszer által meghatározott normáknak. Mindig egy adott szituáció minősége dönti el, hogy az egyén melyik parancshoz igazodik, azt a csoportot követi, ami az identitásának része, vagy azt, amibe besorolták, és amit a legális hatalom hitelesít. Az itt kirajzolódott fogalom hármas (’egyén’, ’saját csoport’, ’intézményes keret’) nem csak az iskola intézményét tagolja, hanem az élet számos más társas színterét, így a már megismert hadsereg, börtön, sportcsapat, munkahely struktúráját is. Mind a formális, mind az informális csoportnak van hatalma az egyén felett, a választás a helyzettől függ. Ugyanakkor mivel léteznek jellemző helyzetek, az egyes esetekben létrejött válaszreakció, vagyis az egyének cselekedetei típusokba sorolhatóak. Nézzünk most néhány példát az iskolában jellemző típusokra. Mindannyiunk képzetében él „a stréber” fogalma. Ez a típus cselekedeteit elsősorban az intézményes kerethez igazítja, így gyakran ellentmond az osztályközösség érdekeinek, értékeinek. A stréberre jellemző lojalitás gyakran legyőzi a „saját csoporttudathoz” kapcsolható morális értékeket, így formális rendszer elismeréséért hajlandó feláldozni, elárulni osztálytársait. A másik jellemző típus lehet „a lázadó”, aki megszegi az 54
intézményes rendszer által hozott szabályokat, viszont a saját csoport érdekeit hűen követi és támogatja. Negatív szélsőséget képvisel „a kívülálló”, aki sem az osztály, sem pedig az iskola normáival nem képes azonosulni, nincsenek igazi barátai, és a tanárokkal sincs jó viszonyban. A másik szélsőség, „a népszerű” pont ellenkezője a kívülállónak: képes elfogadtatni, sőt megkedveltetni magát a társaival és a tanáraival is, cselekedetei mindkét csoport által elismertek és támogatottak. Az itt felsorolt típusokat kezelhetjük kizárólagosként és egyedülállóként, hiszen létrejöhetnek átmeneti viselkedési mintázatok is.
„a népszerű” „a stréber” „a lázadó” „a kívülálló”
Formális, legális rendszer
Informális,
1 1 0 0
rendszer 1 0 1 0
illegális
Az egyén helyzete az idő múlásával egyre inkább megváltozik. Először megszokja a környezetet, az új embereket, alkalmazkodik, formálódik. Később évek múlva ő lesz a „nagy”, a „kicsik” hozzá alkalmazkodnak, tisztelik, vagy félnek tőle, vagyis úgy viselkednek, mint régen ő. Csupán korának köszönhetően új pozícióba kerül, új játszmákat, új szerepeket játszik, az őt követők pedig mindezt megtanulják tőle, ahogy ő is a felsőbb évesektől tanulta, hogy kell „uralkodni”. Ilyen cirkuláris örökösödési rendszer jellemzi az iskolát, ami ugyancsak a rendszer stabilitását szolgálja. Ahhoz viszont, hogy ez a rendszer stabil maradjon, szükség van az intézményes rendszer támogatására: így tehát mikor egy felső tagozatos ügyel az alsósokra az udvaron, vagy az egyetemen felsőbb évesek iratják a zh-kat, olyankor a formális rend támogatja az informális csoportok viszonyainak hagyományossá tételét. Az iskolai pályafutás gyakorta iskolaváltásokkal jár. Általános iskola után az emberek nagy része középiskolában tanul tovább. A sikeres felvételi után az egyén újra a hierarchia aljára kerül, ismét a legelőször elsajátított viselkedési formákhoz kell visszakanyarodnia, megint küzdenie, de még inkább várnia kell, hogy előre léphessen. Ha felsőfokú oktatási intézményben is tovább akar tanulni, ismét a ranglétra aljára kerül, és kezdődik minden elölről. Az oktatás intézményrendszere valamiképp tehát úgy van kiépítve, hogy az egyénnek a lehető legtöbbször át kelljen mennie a kezdeti integrációs folyamatokon, a küzdelmeken az elismerésért, sokszor át kell élnie milyen
55
lent, utána milyen fent, és utána milyen újra lent. Továbblépve a gondolatmenetben, ha tehát igaz, hogy minél több iskolát végez el valaki, annál jobban fog keresni, annál nagyobb valószínűséggel lesz vezető beosztású, annál jobban elismerik, egyszóval annál inkább „sikeres” lesz, akkor az oktatás intézményrendszerének tagoltságát értelmezve megállapíthatjuk, hogy ha valaki sikeres akar lenni, a lehető legtöbbször át kell élnie magát a sikert, vagyis hogy lentről, alárendelt helyzetből felemelkedik, és domináns lesz. Ez lehet tehát oktatási rendszerünk látens funkcióinak egyike. Az oktatási rendszer különböző szintjeit vizsgálva azt is észrevehetjük, hogy a fokozatos specializálódás révén egyre jobban gyengül az intézményes keret összetartó és szabályozó ereje. Míg általános iskolában az iskolában töltött idő teljes ellenőrzés alatt áll, az osztályközösség kialakulása szükséges és elkerülhetetlen, addig középiskolában a diákok már nagyobb önállósággal bírnak, az iskolán kívül megjelennek más integráló csoportok is, végül a főiskolán vagy az egyetemen a diákok által irányított tanmenet révén már csaknem egyéni képzésről beszélhetünk, a nagy létszámú évfolyamok további tagolásának hiányából következően csak gyenge és sokszor ideiglenes csoportok jönnek létre. V./4. Az intézményes rendszer beavatási szertartásai Miután megvizsgáltuk az iskola struktúráját, működésének rendszerét, nézzük, hogy milyen beavatási szertartásokat találunk ezen a színtéren. A fentiek alapján feltételezhetjük, hogy a formális és az informális rendszerre mind lényegét, mind pedig formáját tekintve különböző avatási rítusok jellemzőek. Először vizsgáljuk meg az intézményes rendszer szertartásait. Az intézményes rendszer beavatásainak legfontosabb tényezője a nyilvánosság. A formális rendszer a nyilvánosság által válik legitimmé. Az iskola legfontosabb funkciója, hogy az egyes társadalmi pozíciókba megfelelő tudású és képzettségű egyéneket „termeljen ki” a mindig változó adottságú sokaságból. Az oktatási rendszer nyilvános beavatási szertartásai révén reprezentálja a társadalomnak, hogy igazságosan, de legfőképp jól működik.
V./4/a. A beavatási próba, a vizsga 56
Az iskola jellemző beavatási formája a vizsga. Ilyen például az érettségi, az egyes intézményekbe való felvételi, a nyelvvizsga és a felsőoktatásban használatos vizsgák. Általános cél az előrelépés az iskolai hierarchiában, egy minőségileg más, új környezetben történő tanulás. A sikeres vizsga révén az egyén új státuszt birtokol. A vizsgák modern korunk próbatételei, léteznek általános és kevésbé látható, nehezen besorolható formái. Korunk talán egyik legfontosabb vizsgája, fontos vízválasztója az érettségi. Az érettségi időszakában -18 éves korban- válik az egyén a társadalom teljes jogú tagjává. Ekkor döntenek a fiatalok arról, hogy továbbtanulnak-e vagy pedig munkába állnak, (ez a szakmunkás végzettségűekre is vonatkozik) és innentől kezdve élhetnek először teljes mértékben polgári jogaikkal (pl.: választójog). Itt tehát azt látjuk, hogy az oktatási és a jogi rendszer egymást támogatva, hitelesítve összefonódik. Az iskola ugyanakkor szoros kapcsolatban áll a gazdasági szférával is, hiszen –mint már korábban említettük-, egyik legfontosabb
funkciója,
hogy
speciális
tudású
szakemberekkel
lássa
el
a
munkaerőpiacot úgy, hogy ott bizonyos mértékű egyensúly állandósuljon. Az iskola elvégzése után szintén egyfajta vizsgaként értelmezhetjük a munkakeresés, az elhelyezkedés problémáját. Az állásinterjúkon a pályázó azt a felhalmozott tudástőkét kívánja átváltani egy más jellegű tőkévé (szakmai elismerés, bizalom), amit az évek során az iskolában megszerzett. Léteznek különböző típusú vizsgázók és vizsgáztatók is. Mindannyiunkban élnek sztereotípiák a „magolósokról”, vagy a másik végleten a „zsenikről”, akik a vizsga reggelén pár óra alatt megtanulják az anyagot. Előfordulnak olyanok is, akik kerülő utakon érnek el célt, nem feltétlenül tudásuk alapján, hanem külsejükkel, vagy megnyerő modorukkal lesznek sikeresek. A vizsga nem csak személyes megmérettetés, hanem verseny is, ezért a lehető legtöbb eszközt meg kell találni, és fel kell használni az eredményesség érdekében. A premodern időkben, vagy a középkorban a próbatételek állandó, megszabott keretek között zajlottak, hiszen az azokat meghatározó és támogató szent értékek és eszmények is állandóan és közvetlenül nagy erővel gyakoroltak hatást a közösségre. Mára –mint azt már láttuk- újfajta mechanizmusok révén a profán dolgok is szent tulajdonsággal bírnak, így a nagyon sokféle és talán még változatosabb integrációs modellek szintén mobilak mind a próbák kereteit, mind pedig eszközkészletét tekintve. A vizsgázó nem csak társaival versenyez, hanem magát a vizsgáztatót is le kell győznie. Jobb esetben ez csupán meggyőzést jelent, extrémebb helyzetben játszma bontakozhat 57
ki vizsgázó és vizsgáztató között. A diákok képzetében a vizsgáztatók két, lényegükben különböző egyszerű típusa létezik: a „rendes”, vagy „jó fej”, és a „szemét”, vagy „szivatós”. Az osztályzási rendszer ténylegesen 5 fokos skálán történik, ugyanakkor a belépési vizsgák esetében (immár az érettségi is idesorolandó, hiszen egyben felvételi vizsga is) a megkülönböztetés már dichotóm rendszerben, megfelelt és nem megfelelt osztályozás szerint működik. Ilyen formában a vizsgáknál egyre jobban kirajzolódik a próba jelleg. A beavatásokon átesettek egy minőségileg új státuszba (gimnazista, érettségizett, egyetemista, diplomás, stb.) léphetnek. Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból az egyre nagyobb jelentőséggel bíró vizsga-tényezőt az ismeretséget. Az iskola, és úgy gondolom, csaknem minden színtér létjogosultságot biztosít olyan látens, olykor illegális folyamatoknak (korrupció, „bunda”), amelynek révén a kapcsolati tőkét felhasználva egyesek igazságtalan előnyökhöz jutnak másokkal szemben. Ugyanakkor szemet hunyva az ilyesfajta valóban létező illegális folyamatok felett, el kell ismernünk, hogy az oktatási rendszer alapvetően „igazságtalan”, hiszen a társadalmi egyenlőtlenségeket termeli újra. Mégis úgy tud „igazságtalanul” működni, hogy megőrzi hitelét. A társadalmi rend stabilitásához szükséges, hogy az oktatási rendszer olyan struktúrát hozzon létre, aminek révén a „kitermelt” egyedek társadalom minden feladatát el tudják látni. Az iskola tehát –kulturális tőke formájábanegyenlőtlenül osztja el a javakat, ugyanakkor a társadalmi viszonyoktól való függetlenség látszatával legalizálja önállóságát, és leplezi valós hatását a társadalmi egyenlőtlenségekre. (Bourdieu, 1970) A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelését még számos tényező támogatja. Ilyen például az iskola nyelve. Bernstein (1971) vizsgálata nyomán megkülönböztetett kidolgozott, a felsőbb rétegek és úgy nevezett korlátozott, az alsóbb rétegek által használt nyelvi kódot. Mivel az iskola nyelvezete az elsőt preferálja, ily módon támogatja a felsőbb rétegek sikerességét. Léteznek törekvések (pozitív diszkrimináció) pont az iskola egyenlőtlenség-újratermelő funkciójának semlegesítésére, de mivel speciális tevékenységüket pont a hátrányos csoport ki- és megjelölésével kezdik, ugyanúgy támogatják a társadalmi különbségek öröklődését. Még számos elmélet igazolja az oktatási rendszer társadalomra kivetíthető vonatkozásait, most azonban nekünk elég annyit érzékelnünk ebből, hogy a szűkös 58
társadalmi javak és kiváltságok elnyeréséért már az iskolában elkezdődik a verseny, ami a vizsgák rendszerében is megmutatkozik. V./4./b. Az iskolai beavatási ünnepek A sikeres próbákat közösségi ünneplés követi. A vizsgák után is speciális ünnepeken demonstrálják a közösség fiataljainak sikerességét. Ilyen ünnep a szalagavató, a ballagás, az érettségi bankett, a gólyabál, vagy a katonai képzés színterén a tisztavatás. Az avató ünnepek feladata, hogy tudassa a fiatalokat a rájuk váró, vagy pedig előttük álló próba fontosságáról, jelentőségéről. Itt is fontos tényező a nyilvánosság. A szalagavató ünnepélyen a tanárok, a diáktársak és a szülők „engedik” útjukra a végzősöket. Az utolsó „nagy buli” ugyanakkor szintén próbatétel, hiszen az osztályok egymással versengve adják elő betanult táncaikat. Az ünnep központi mozzanata, a szalag, az iskola jelképének feltűzése. A szalag apró jelkép, amellyel ezen túl a diák iskoláját hirdeti, a felelősség jelképe, amivel az iskola megbízza diákját, hogy sikeres szerepeljen a rá váró próbákon. A szülők utoljára láthatják „kicsinek” gyereküket, hiszen a közelgő érettségivel azokat felnőtté avatják. Az alsóbb évfolyamok számára mind az érettségi, mind pedig az azt megelőző szalagavató kívánatos és elérni kívánt célként lebeg. A szalagavató központi motívuma a bizalom, az intézmény és a privát csoportok közösen ünneplik meg „előre” a remélt sikert. Ez a bizalom ad erőt, hogy a vizsga valóban sikeres legyen. Az
utolsó,
közvetlenül
az
érettségi
előtt
zajló
támogatás
a
tanárok,
és
köszönetnyilvánítás a diákok részéről a szerenád. A rítus résztvevői itt már csak a tanárok és a diákok. A köztük lévő általában jellemző autoriter tanár-diák viszony a szerenád során átalakul egy sokkal bensőségesebb, szülő-gyerek kapcsolatra emlékeztető állapottá. Az intézményes keret jelenlétének hiányában a szerepek módosulnak, átalakulnak. Gondoljunk csak a szerenád eredeti formájára: akkor szerelmi vallomást jelentett, mai modern változata egy másfajta szeretetet fejez ki, aminek jelentése kétirányú: egyrészt köszönetnyilvánítás a diákok, másrészt a büszkeség kimutatása a tanárok részéről. A ballagás és az érettségi bankett már az elért eredményt ünnepli. Ezeknek a rítusoknak a hangulata szintén bensőséges, és zártabb körű. Az iskolától, az osztálytól, az osztályfőnöktől és a tanároktól való búcsúzás a központi mozzanata ballagásánál. Az érettségi bankettnél tovább szűkül a résztvevők köre, itt már csak az osztály ünnepel, az 59
osztálytársak és az osztályfőnök búcsúznak egymástól. A szalagavató, a szerenád, a ballagás és a bankett rítusai beavatási, ugyanakkor kiavatási rítusok is, amelynek különböző fokozatai, formái révén fokozatosan távolítják az egyént az intézménytől. A szertartások során mind a tanárok, mind a diákok megszabadulnak az intézményes keret által rájuk kényszerített szerepektől, az iskola kapuit elhagyva már egyenrangú felnőttek lesznek. Egy pillanatra nézzük át újra az iskolára jellemző folyamatokat: a kisdiák –szülei támogatásával- bekerül az iskolába, találkozik az „idegen felnőttel”, osztályfőnöke először anyáskodva, aztán egyre távolodva (ld.: magázás) autoriter módon irányítja, segíti, majd a záróvizsgához érkezve visszaalakul a gondoskodó „szülő-típusú” tanárrá, végül kilépve az intézményes keretből egyenrangú, „ismerős felnőttként” viselkednek egymással. A fontos belső átalakulásokhoz szükségesek a beavatási szertartások, amelyek során tehát nem csak a beavatandó megítélése minősége, hanem a beavatóé is megváltozik. A belépéseket szemlélve ugyancsak találunk hasonló szertartásokat, ilyen a gólyabál és a gólyatábor. Lényegüket tekintve azonos funkciót látnak el, csupán időtartamuk különböző. A gólyabál és a gólyatábor feladata az új diákok felavatása. Az új diák miután beiratkozott csak jogilag lett tagja a közösségnek, a teljes tagsághoz az kell, hogy a felsőbb évesek beavassák őket. Ezekre a formákra később kell visszatérnünk, hiszen itt más az informális csoport szertartásairól beszélhetünk.
V./4./c. A szocialista iskola beavatásai szertartásai6 Az intézményes keret beavatásainál azonban még meg kell emlékeznünk az ezt megelőző politikai rendszer tipikus szertartásairól. A szocialista rendszer stabilitásának alapját az ideológia képezte. Így tehát az ideológiát az élet számos területére ki kellett terjeszteni, az iskola pedig minden uralmi forma esetében rendkívül fontos terep. A szocialista ideológia egyik alapeleme maga a közösség, a közösségi lét és a tagok közötti egyenlőség. Ezért, hogy eszméit fenntartsa, és mesterségesen kreált hagyománnyal legalizálja, a már meglévő iskolai struktúrára egy másik rendszert is 6
Források: az Irodalomjegyzék ide vonatkozó olvasmányai
60
ráültetett. Így már három rendszer élt egymás mellett: az iskola, mint intézményes keret, az, iskola, mint ideológiai nevelő egység, és az iskola informális struktúrája. A szocialista rendszerben a diákok kisdobosok, majd úttörők lettek. Nem volt alternatív út, amin ki lehetett volna kerülni a rendszert. A cél a szocialista ideológia kondicionálása volt, nem a rendszer elfogadására, hanem annak támogatására kívánta nevelni a fiatalokat. Ezt a célt egyfajta „katonásdi játékkal” próbálták elérni. A rendszer hierarchizált egységekből (csapat, raj örs) állt össze, élükön valós hatalommal bíró vezetők áltak (elnök, rajtanács-elnök, jótanulási felelős, könyvtáros, társadalmi felelős, faliújság felelős, ifjúvezető). Fontos az egyenruha, ami még jobban kihangsúlyozta az egységességet, és háttérbe szorította az egyediséget. A kisdobosok, az alsó tagozatosok kék, az úttörők, a felső tagozatosok vörös nyakkendőt viseltek. Minden egységnek megvolt a vezetője, és a lehető legtöbb egyént igyekeztek különféle speciális feladatokkal felruházni. A cél az egyén csoport iránti felelősségének, a csoporthoz tartozás tudatosítása. Az úttörő hierarchia csúcsán, az iskola vezetője, igazgatója, vagy egy tanár állt, ő a csapatvezetői tisztséget töltötte be. Így tehát az úttörők szigorúan hierarchizált rendszere elkülönítette, és mégis egy szintre hozta a felnőtteket és a gyerekeket. Az úttörők életét számos program, ünnepség tagolta. Ezek az ünnepségek nyújtottak alkalmat a szocialista ideológia közlésére. Jellemző volt a hosszú ideig tartó nyári táborozás (építő táborok, úttörővasút). Minden motívum azt a törekvést igazolja, hogy az úttörő-mozgalom egy a szocialista ideológiát magáévá tévő egységes közösséget formáljon, ahol minden egység tudja a feladatát, ismeri az azzal járó felelősséget, és a hierarchiában elfoglalt helyét. Így tehát a „játékszabályok” megalkotásakor arról is gondoskodtak, hogy büszkeséget jelentsen úttörőnek lenni. Hogy ez így legyen, avatási rítussal kellett szentesíteni az „előléptetést”. Az úttörő-avatás valóban ünnepélyes keretek között zajlott. Az ünnepségen a beavatandókat nyakukba köthették az úttörők jelképét a vörös nyakkendőt. Ez a motívum számos szimbolikus értelmezést vonz. A nyakkendő – értelemszerűen- a nyak köré fonódik: védelmet, ugyanakkor fenyegetést is jelenthet (megfojtás). A színe vörös, ami a vér színe. Ez jelentheti az agressziót, a forradalmat, ugyanakkor a büszkeséget, és ami a legfontosabb a testvériséget. Az úttörő-mozgalom ünnepségei zártabbak voltak, mint a mai iskolai ünnepségek. A cél valóban a családtól való elszeparálás, valamint egy új, más, totális közösség, és ennek a közösségi érzésnek a létrehozása volt. Minden ünnepély a szocialista ideológia 61
elmélyítését, teljes uralkodását szolgálta. A szocialista rendszer látszólag belátást, beleszólást engedett az ifjúságnak a politikába is, amikor létrehozta a KISZ-t, mégse adott valós hatalmat a diákság kezébe. Láthatunk tehát egy felülről irányított közösségképződést, de ugyanúgy léteztek informális csoportosulások is. Gondoljunk csak a Beatles által kirobbantott zenei forradalom Magyarországra is elérkezett hullámaira. A rendszer ez esetben tehetetlen volt a cenzúrát kijátszó mégis kimondottan rendszerellenes mondanivalóval színpadra lépő és nagy tömegeket megmozgató zenekarokkal szemben. Ebben az esetben tehát az illegális kapcsolatok erősebbnek bizonyultak és túlnőttek mind az intézményes, mind az ideológiai kereten. V./5. Az informális közeg beavatási szertartásai Miután láttuk, hogy az intézményes keret miként szentesíti az iskola nyilvános erőpróbáit, és hogyan ünnepli a felavatottakat, nézzük meg mi a helyzet az informális csoportnál, ahol –mint azt előzetes vizsgálódásunkból sejthetjük- a cél a tényleges és teljes, nem pedig a szimbolikus integráció. Következésképp az iskolai beavatások ezen dimenziójára minőségileg más jellegű szertartások lesznek jellemzőek. Az informális csoport beavatási szertartásai alapvetően különböznek az intézményes keretre jellemző rítusoktól. A nyilvánosság nem követelmény, épp ellenkezőleg: a saját csoport avatási rítusai gyakran illegálisak, titkosak, kizárólag a csoport jelenlegi és leendő tagjai számára hozzáférhetőek. A próbák jellege is alapvetően eltér az intézményes rendszernél megismert formáktól. Itt is léteznek belépési rítusok, amelyek különböző próbák elé állítják a beavatandót, ugyanakkor sokszor ez a folyamat hosszú távú, állandó jellegű. A csoport a szertartások e gyakori ismétlődése által ellenőrzi, szabályozza az egyént. Mivel az ezen a színtéren hatályos normákat maguk a gyerekek hozzák, ezért maguk a törvények és a szabályok is gyerekesek. A gyerekes jelző ebben az esetben sok mindent jelent: jelenti a játékost, a vidámat, de ugyanakkor a túlzót, a bántót, a durvát is. A hosszú távon zajló, megalázó, esetleg erőszakos beavatásokat hívjuk a továbbiakban csicskáztatásnak. Az alapvető struktúra, a meghatározó motívumok megismeréséhez olyan forrást kellett találnom, amely átfogó, részletekbe menően leíró, ugyanakkor hiteles képet nyújt a beavatási szertartások e rejtett struktúrában történő működéséről. Ezért –feltételezve, hogy az informális csoportban használatos avatási formulák lényegüket tekintve 62
hasonlóak- olyan szépirodalmi művek feldolgozására vállalkoztam, amelyekben megjelennek az alapvető elemek és összefüggések. Létezik az iskolában „használatos” beavatási szertartások egy fajta átmeneti formája, egy olyan forma, amely során az legális hatalommal bíró intézményes rendszer az ővéhez hasonló, mégis tartalmát tekintve lényegesen eltérő intézményes struktúrával és szabályrendszerrel látja el az informális csoportot, amivel szabadon uralkodhat a beavatandó egyedek felett. Elsősorban amerikai szakirodalom által mutatom be az Egyesült Államokban kialakult beavatási szertartások rendhagyó, különleges formáját. Az amerikai egyetemek úgy nevezett „testvériségei” azért érdekesek számunkra, mert itt már az informális csoport avatási rituáléi kilépnek az intézményes rendszerből, és legális normák által szabályozott, önálló, formális struktúrát alkotnak. Szintén hasonló alapon működnek a nálunk is komoly hagyománnyal rendelkező gólyatáborok és gólyabálok. Úgy gondolom, ezekben az informális, ugyanakkor legalizált beavatási rítusokban érhető tetten a titoktartás homályába vesző szertartások alapvető funkciója, mégpedig az, hogy az intézményes rend egy bizonyos hallgatólagos megegyezés során megbízza az idősebb diákokat, hogy az iskolán és annak minden feladatán túlmutató normákat közöljön a legújabb nemzedékkel. Ezek –durva közhellyel élve- az „élet törvényei”, vagyis: sokszor nem számít mennyire vagy jó tanuló, mennyire szeretnek a tanárok, gyakran az számít, mennyire tudod megvédeni magadat, mennyire az elveidet, értékeidet, máskor pedig az, hogy meddig mész el: mennyit áldozol fel magadból, hogy valahova tartozz. V./5./a Szépirodalom és az informális beavatás A következőkben a magyar irodalom 3 klasszikus ifjúsági regényén (Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig, Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk, Ottlik Géza: Iskola a határon) és a világirodalom másik két remekén (Robert Musil: Törless iskolaévei, Mario Vargas Llosa: A város és a kutyák) keresztül kívánom bemutatni az informális csoport beavatási szertartásait. Hogy átlássuk, az egyes formák –az iskolatípusokat is érintő- fokozatokat, először a Pál utcai fiúk „általános” iskolájából indulok ki, majd Nyilas Misi kollégiumi világát megismerve eljutunk a katonai iskolák szigorú rendjének rejtett struktúráihoz. Molnár Ferenc regényének színtere nem is annyira az iskola, mint inkább a „grund”, mégis a szereplők, a csapat az iskolából verbuválódik, hiszen osztálytársak. A grundon alakul ki az az illegális struktúra, amire az iskolának nincs rálátása, nincs beleszólása, 63
ugyanakkor az így létrejött csoport az iskola keretei között is működik. A csoport maguk alkotta működési szabályzattal és hierarchiával rendelkezik. A csoport bár felülről irányított rendben, mégis demokratikus módon, választásos rendszerben működik. Boka az elnök, a vezér, a többiek egyéb alacsonyabb rangban állnak, és Nemecsek az egyetlen közlegény. Ő mindenkinek engedelmességgel tartozik, és ezt a legtöbben ki is használják. (Pl.: pocoknak szólítják; mikor elsírja magát, megfenyegetik, hogy nem lehet a csapat tagja, ha ilyen „gyerekesen” viselkedik) Az egész katonásdi játék felnőtt, férfias viselkedést követel meg a tagoktól, ezért nem engedhető meg senki részéről sem a gyengeség, vagy a gyávaság. A bonyodalom akkor bontakozik ki, mikor megjelenik a színen a „másik csoport”, a vörösingesek csapata, élükön a karizmatikus vezetővel, Áts Ferivel. A vörösingesek „serege” közvetlen fenyegetettséggé válik, mikor Áts Feri ellopja a Pál utcai fiúk szimbolikus jelképét, a zászlót. A regény cselekménye során számos alakalommal kiemelkedik a csoportélet két ellentmondó szélső értéke: az önfeláldozás és az árulás. Az egyik a legtöbb, amit az egyén a csapatért megtehet; a másik legaljasabb, amit a csapat ellen elkövethet. Nemecsek megéli mindkét végletet: először csupa kisbetűvel kerül be a „feketekönyvbe”, majd hogy bizonyítsa ártatlanságát, és azt, hogy méltó a csapathoz, bátor „partizán-akció” eredményeképp megszerzi a vörösingesek zászlaját, majd – igaz nem fizikai küzdelemben, de- szembe is száll velük. Szót kell ejtenünk egy másik kulcsszereplőről, Gerébről, aki Boka posztjára pályázik, majd miután ez irányú tervei meghiúsulnak, átáll az ellenséghez, és elárulja egykori társait. Az árulók alapvető tulajdonsága, hogy miután elárulták társaikat, új környezetük sem fog bízni bennük. Így jár Geréb is, mikor Nemecsek megjelenik a vörösingesek táborában. Beavatási szertartás jelen esetben a központi motívum, a fürdetés. A fürdetés során a vörösingesek megleckéztetik, megalázzák Nemecseket („hiszen nem lenne nagy dicsőség megverni”). Ugyanakkor a csoportért elszenvedett sérelmek, a bátorság és az önfeláldozás révén a Pál utcai fiúk megbecsült tagja lesz, és csupa nagybetűvel kerül be a „feketekönyvbe”. A víz számtalan jelentést hordoz, gondolhatunk bibliai utalásokra, a szentelt vízre, vagy a vízpróbára, mindenesetre egyértelműen jelképes, mitikus szerepe van a történelemben. Sor kerül egy másik fürdetésre is –rögtön Nemecsek után-, a Pásztor fivéreknek kell Áts Feri parancsára megmártózniuk, mert erejükkel visszaélve elvették a gyengébb fiú üveggolyóit. Ebben a mozzanatban is tetten érhető az autoriter irányítás, a hatalom 64
mások megalázása révén nyert legalitása. A példastatuálás ezen formájának célja, hogy a csoport minden tagja tisztában legyen azzal, hogy mit szabad és mit nem, hol vannak a határok, és mire számíthat, ha átlépi azokat. Számunkra a beavatás mozzanata a lényeges. Esetünkben Nemecsek vállalkozik a próbatételre. Bizonyítani akarja csapatának, hogy elég bátor ahhoz, hogy akár egyedül is képviselje a csoportot, megküzdjön ellenségeivel. Nyilvánvalóan, a kisfiú fizikai adottságainak köszönhetően nem járhat sikerrel. A legfontosabb motívum az önkéntesség, az önfeláldozás: egy gyakorlatilag értelmetlen terv végrehajtása a csapat, a csapat értékeinek védelme érdekében. A merész cselekedet után nemcsak, hogy a csoport teljes értékű tagja, de tette által lénye szimbolikus, mitikus minőséget ér el. Nyelvünkben ezeket a személyeket a „hős” vagy a „mártír” szavakkal jelöljük. A Légy jó mindhalálig Nyilas Misijével már egy jóval zártabb környezetben, a Debreceni Református Kollégiumban találkozunk. Itt közvetlenebb a hatása az intézményes rendszernek, még sincs rálátása arra, ami az illegális szintéren történik. A kollégiumban az egyén kénytelen alkalmazkodni a közösséghez, az integráció már jóval bonyolultabb kérdés. A szűk és zárt térben nincs helye a magánéletnek. ( Pl. : Misi félti naplóját, ezért nem is ír bele; társai felbontják, és elfogyasztják az otthonról kapott pakkot) A közösségben az egyik jellemző domináló tényező itt is az erő: gyakoriak a verekedések –ahol általában a kisebbeket verik meg-, az olyan „erő-játékok”, mint a kicsi a rakás. Az erő integráló tényező is: Mist például nem hívják az udvarra játszani, mert ügyetlen a labdajátékban. Az erő uralmát legalizálja az intézményes rendszer is, egyrészt résztvevőként, mikor a tornatanár mindenki előtt megalázza Misit gyengesége miatt, másrészt a gyerekek közötti erőszak „elnézőjeként”. (Meg kell jegyeznünk továbbá, a korszakban bevett szokás volt a tanárok általi fizikai fenyítés. ) Az erő uralta világban nagy traumát jelent hősünknek, mikor Gimesivel, a legjobb barátja (aki korábban gyakran megvédte) egyszer komoly verekedésbe keveredik. Itt érdemes megnézni az indítékot is. Ismeretes, hogy Misi elvesztette a nyerő lottószelvényt, ezért mindenki elől próbálja elrejteni titkát, még legjobb barátja elől is. Ez a bizalmatlanság volt az, ami Gimesiben kiváltotta az agressziót és a dühöt. A „lottó-kérdés” pillanatok alatt elszakította azt a kötődést a barátok között, és ami mellesleg a többszereplős csoportokat is jellemzi. Misi a verekedéssel ellentétben, jó volt a tanulásban. Itt is kudarc éri, mikor egy gyenge feleletre jelest kap. Társai és saját igazságérzete nem ezt a jegyet várta. A kivételezésben 65
részesülő diák igazságtalan előnyben van a többiekkel szemben, ezért saját társai is kivetik maguk közül. A végső döfést Misi szívébe a vizsgáló bizottság tárgyalása jelentette. Itt szembesül azzal, hogy a felnőttek közt is ugyanaz a „vad” és érzéketlen világ várja majd, mint a gyerekek között. Nyilas Misi története tragikus, kiábrándító történet, ugyanakkor a sikertelen integráció története is. Hősünknek nem sikerül „megerősödnie” a verések által, de szellemi fölényével sem tud mit kezdeni –például a gazdag Orczyval szemben. A „légy jó mindhalálig”-üzenet adja meg Misinek azt az erőt, amivel a végsőkig kitart a „próbák” alatt. A hősies küzdelem által itt nem új értékeket, új kapcsolatokat nyer, hanem a régieket tartja és őrzi meg. Ottlik Géza már egy teljesen más jellegű iskolába vezet be minket. A katonai iskolák az első percben sokkolják az újoncokat szigorú szabályrendszerűkkel. Rideg, személytelen nyelvi formulákban kell érintkezni feletteseikkel. Az első napok, hónapok mind az újoncok testi-lelki megtörését, egyéniségük átformálását szolgálják. A hirtelen több irányból érkező támadások spontán egységbe terelik az újoncokat, a kényszer csapattá formálja őket, ugyanakkor a friss csoport nem elég erős, hogy szembeszálljon a már „rutinos” felsőbb-évesekkel. A regény Medve Gábor újonc pályafutását kíséri nyomon. A tiszthelyettesek hallgatólagosan a Merényi által vezetett másodéves csapatra bízzák az újoncok betörését. Rendszeresek a „kölcsönkérések”, a fegyelmezések és egyéb megalázó mozzanatok, mint például a mosdatás. Merényi csaknem misztikus hatalommal bír a többiek felett (évfolyamtársai felett is). A „tedd le a kezed” felszólítás után történő pofozás összeköti a megalázás, az önkéntes engedelmesség és a fegyelmezés motívumát. Orbán hamar a „tápláléklánc” aljára kerül, amikor árulkodni merészel, ezt a legelső hibáját már nem tudja kijavítani. Az árulás katona körökben, így itt is a legnagyobb vétek, amit az egyén elkövethet csoportjával szemben. Egy más jellegű árulást követ el Bébé, amikor „üzleti” kapcsolatba kerül a másodévesekkel, így próbálva elnyerni jóindulatukat. Az újoncok azzal válnak egyre jobban a csapat tagjává, hogy kibírják a sorozatos bántalmazást. Így mikor Medve férfiasan, szótlanul tűrte, hogy többen megverjék, vagy mikor elszökött, majd visszatért, mind hallgatólagos elismerést jelentettek. De vajon miért tért vissza egy olyan helyre, ahol csak rossz történt vele? 66
Elmenekülve az iskolából magára maradt, kiszakadt a szabályozó rendszerből, kilépett társai közül. Nem volt indítéka, motivációja célja, nem voltak társai, ezért kellett visszatérnie. Hasonló „szökési kísérletként” értékelhető az anyjától való segítségkérés, ami a sikertelen, erőtlen kommunikáció miatt szintén meghiúsult. Medve már túlságosan férfi volt, túlságosan csoporttag, hogy elszakadjon. A hierarchia a régi kötelékeket is széttépi és újraköti. Ezt példázza Bébé és Halász Péter esete: a két gyerekkori barát is itt találkozik, Halász azonban már másodéves, így nem ereszkedhet le egy újonc szintjére. Az iskola egy másik tanítása, hogy a bajtársiasság, a csoporthoz tartozás parancsa felülír bármilyen más erkölcsi vagy racionális parancsot. Ezt Medvének is meg kellett tanulnia, mikor összekenték a padját zsírral, és neki kellett vállalnia a felelősséget. Az Ottlik regénynél a beavatás lényege már nem az önkéntességben és az önfeláldozásban, hanem a csoportnyomás erősségében és a beavatandó egyének széttagoltságában érhető tetten. A csoport speciális eszközökkel folytonosan alázatra és engedelmességre szoktatja az újoncokat. Itt érhető leginkább tetten az intézményes rendszer és az informális csoport „cinkossága”. Törless iskolaéveinél a beavatási szertartások egy teljesen új aspektusa kerül felszínre. A regény Törless vívódásait követi nyomon az erkölcsösség határairól. A bonyodalom akkor kezdődik, mikor egyik társuk Basini-ről bebizonyosodik, hogy lopott. A másokat függőségi viszonyba taszító és kihasználó Reiting nem jelenti fel, ellenben hamar „rabszolgájává” teszi a bűnöst, és később szexuális viszonyba is kezd vele. Beineberg, aki szintén tudott a lopásokról ugyancsak beszáll a gonosz játékba, mert –ahogymondja kínozni akarja. Törless kétségek és vonzalmak közt hánykolódik. Eleinte Beineberg vonzza később Basini „csábítja” el, mindeközben keres egy egyszerű igazságot, ami mindent (az önkényes „igazságszolgáltatást”, az ösztönös gonoszságot, a homoszexuális vonzalmat) megmagyaráz. Basini tűnik a legszánalmasabb szereplőnek, mégis egy válasszal elbizonytalanítja Törless-t és az olvasót is: „Az én helyemben te is ezt tennéd”. A regény által boncolgatott kérdések szintén egy katonai iskolában buknak a felszínre. Egy hiba dönt az erőviszonyokról: a bűnöst megfosztja emberi tisztességétől és jogaitól, a „bírákat” pedig határtalan hatalommal ruházza fel. A kérdés, hogy meddig mennek el? A tényleges jogokat –vagyis, hogy Basini-t el kell távolítani az iskolából- elutasítva Reiting és Beineberg, maguk hoznak ítéletet, és gátlástalan játékba kezdenek. Törless, bizonytalansága miatt lassan kiszorul a domináns körből, és csak tétlenül lebegve 67
szemléli az eseményeket. Lassan saját szemében is Basini cinkosává válik, mikor szánalmat kezd érezni a bűnös iránt. Musil szereplői remekül példázzák a beavatási szertartásokra jellemző viselkedés típusokat. Basini elvesztve a csoport kegyeit, teljes mértékben ki kell, hogy szolgáltassa magát társainak, ezt megalázkodó odaadással meg is teszi. Nála egyértelműen kirajzolódik egyfajta behódoló, mazochista, homoszexuális érzelmű jellemkép. Reiting uralkodó, de nem vezér típus, aki az emberi viszonyokat képes eredményesen, sokszor gonoszan
vagy
érzelmek
nélkül
befolyásolni
és
irányítani.
Beineberg
a
legkarizmatikusabb szereplő, intelligens megnyilvánulásai (Törless-szel folytatott vitái) után ijesztő módon alakul szadista „diktátorrá”. Törless végig a két véglet között lebeg, próbál független maradni, de egyre jobban taszítja Beinebergék kegyetlensége, és egyre jobban szeretné megérteni Basinit. Gyengesége miatt kikerül a „körből”, és belső játszmái révén lassan lecsúszik Basini szintjére. A típusokon kívül fontos a zárt és egynemű közösségben kibontakozó homoszexualitás, az érzelem mentes ösztönös, állatias kapcsolatteremtés. A regény folyamán az intézményes rendszer szinte egyáltalán nem kap szerepet, egyetlen feladata, hogy legalizálják
a
fiúk
kegyetlenkedéseit,
és
Basinit
az
iskola
szabályzatával
megfélemlítsék. Így tehát a formális keret új indirekt funkcióját ismerhetjük meg: a beavatási szertartások mozgató ereje lehet, hogy a legális rendszer közvetett módon jogalapot szolgáltathat az illegális rendszer működéséhez. A intézményes rendszer szankcióival való önkényes fenyegetés itt megismert formája a zsarolás volt. Végül ismerjük meg Vargas Llosa leírását a perui katonai iskoláról. Az erő és a hallgatás („falazás”) törvénye itt is alapvető. Mindennaposak a verekedések, az erő strukturálja és hierarchizálja a rendszert. A két főszereplő, Alberto és a Rabszolga a ranglétra alján találhatóak. Érdekes barátság és rivalizálás (szerelmi ügyben) alakul ki kettőjük közt, amivel néha segítik, néha hátráltatják egymást a „túlélésért” folytatott harc során. Itt is jelen van a domináns vezér karaktere, Jaguár alakjában, aki az egész évfolyam életét s viszonyait uralja. A döntő konfliktus azonban elsősorban az évfolyamok között alakul ki. Az újoncok, a kutyák avatása rendkívül kegyetlen. Az avatás eszköztárába tartozik a levetkőztetés, az éneklésre kényszerítés, vizelettel, szappanos vízzel való itatás, fizikai bántalmazás, szexuális játékok. Ennek következtében újfajta trend alakul ki: a frissen avatottak bosszút esküsznek az őket felavatók ellen. Negyedévesként jutnak el arra a szintre, hogy nyilvánosan megtorolhatják sérelmeiket, a különböző sportversenyeken 68
(ld.: kötélhúzás). A kutyák, habár folyamatosan rendszabályozzák egymást is, erre a nemes bosszúra készülnek. A csoporton belüli erőszak a rendszer stabilitását szolgálja. Itt tehát azt látjuk, hogy a kezdeti, túlzott kegyetlenségű avatási szertartás mintául szolgál az újoncoknak, hogy saját soraikat rendezzék, a meghatározó motivációt pedig a bosszú jelenti. Rabszolga figurája azért is fontos számunkra, mert a regény során számos utalás történik (például a gúnyneve) arra vonatkozólag, hogy fizikai gyengeségén kívül, azért került alárendelt helyzetbe társai közt, mert színes bőrű. Ezek szerint a csoportviszonyok, -mozgások, így a beavatási szertartások egyik vezérmotívuma lehet a kisebbségi lét, a másság. Az intézményes rendszer és az informális közeg itt is egymástól függetlenül működnek. Így mikor –a gyilkosságot felderítő nyomozás miatt- a legális hatalomnak be kéne férkőznie a csoport életébe, hogy megismerje a viszonyokat, a lehetséges indítékokat, nem jár sikerrel. A szépirodalmi művek sok mindent megmagyaráztak a beavatási szertartások működéséből. Láttuk, hogy a saját csoport normái elválasztják az egyéneket az intézményes rendszertől, az avatási szituációban különböző viselkedéstípusok figyelhetőek meg. Az irodalmi művek karaktereinél kirajzolódnak állandó „jellemző” típusok. Minden megismert csoportnak karizmatikus, autoriter jellegű vezetői voltak. Az ő parancsait követik a csoporttagok, vannak azonban az elvártnál is jobban követik a vezető utasításait. Ők nem csak a csoport, hanem a vezér „szolgái” is (Merényi és társai). A beavatandók között találunk gyorsan alkalmazkodó, alkalmazkodni képtelen (Nyilas Misi), behódoló, lázadó (Medve), áruló (Geréb) és „ügyeskedő” (Bébé, vagy Alberto) típust. Az informális csoport nyomása olyan erős, hogy a csoport jellege valamilyen formában beépül a személyiségbe is. Ezek után nézzük milyen legalizált formák jöttek létre a saját csoport működési kereteit biztosítandó. V./5./b Az iskolai beavatások legalizált és illegális formái Az intézményes rend nem rendelkezik eszközzel, hogy megakadályozza, vagy szabályozza az informális csoport beavatási szertartásait, ugyanakkor hallgatólagos támogatása mellett, gyakran teret is biztosít számukra. Sok esetben azonban a beavatások formája olyannyira durva, hogy csak illegálisan tud működni. 69
Az Egyesült Államokban több, mint egy évszázados hagyománya van a „hazing”-nek [„lehúzás”], amit mind a középiskolákban, mind pedig az egyetemek intézményesen elismert közösségeiben, az úgy nevezett Fraternitie-kben és Sororitie-kben7, magyarul „Testvériségekben” gyakorolnak. Nálunk a beavatások legalizált formáinak a gólyatáborok és a gólyabálok szolgálnak terepéül. Az amerikai közösségi élet egyik legfontosabb jellemzője, hogy rendkívül sok lehetőséget nyújt az egyének számára, hogy csoportokba integrálódjanak. Hihetetlen, extrém példák is előfordulnak a csoportképződés során, de ez a szociális, liberális berendezkedés eredményes: kevés a magányos ember. Hogy a rendszer spontán módon működjön, a tolerancia, a csoport elismerésének és támogatásának igénye már a szocializációval be kell épülnie a fiatalok tudatába. Ilyen módon az amerikai oktatási rendszer is számos integrációs forrást biztosít a gyerekek számára. Már középiskolától egyéni tanmenet szerint tanulnak a diákok, vagyis ízlés és érdeklődésük szerint állíthatják össze órarendjüket. Így a hasonló nézetű egyének, hamar csoportokba rendeződnek, kialakul a csoport-tudat. Rendkívül, fontos a sport az iskola és tanulóinak életébe. Azon túl, hogy a különböző sportágak csapataiba vonzzák a lelkes és tehetséges gyerekeket, az adott iskolához való kötődés is erősödik. Amerikában külön kultusza van magának a szurkolásnak, a buzdításnak. A fiúk versenye mellett a pompom-lányok csapatai is versengenek egymással. Így tehát a szurkolók és maguk a sportolók is egy csapattá olvadnak, ezzel párhuzamban a nemek is szétválasztva, ugyanakkor egymást támogatva szerepelnek a sportrendezvényeken. A sporton kívül még számos szakkör, szabadidős elfoglaltság (színjátszás, énekkar, stb.) integrálja a diákokat. Az együvé tartozást még rengeteg jelkép, és motívum mélyíti tovább: ilyen az amerikai iskolákra jellemző „egyen-kabát”, az iskolai ünnepek. A tanév elteltével a csoportképződés intenzitása nem csökken. Sok fiatal a szünidőt is különböző integráló közösségekben, szórakoztató, foglalkoztató táborokban, úgy nevezett „camp”-ekben töltik. Az amerikai diákok különböző specifikus csoporttagsága mellett az egyik legfontosabb elsajátított csoporttudata maga az amerikai identitás. Számos rítus
7
Forrás: http://www.thepaperexperts.com/fraternity-hazing.shtml,
http://teenadvice.about.com/library/weekly/bl10thingsfratsoro.htm?iam=sherlock_abc
70
őrzi és támogatja a nemzeti érzelmeket, ilyen például a közös himnusz-éneklés, vagy a csillagos lobogó kultusza. Az integráló közösségek az egyetemeken is a diákok rendelkezésére állnak. A „Testvériségek” nemek szerinti bontásban léteznek. A különböző csoportokat a görög ábécé betűivel jelölik meg. A nemek szerinti megkülönböztetés szexista árnyalatot adott a Testvériségeknek. Egyes „Sororitie”- k kuplerájként hiresültek el, ezért többet bezártak közülük. Így tehát a görög betűs csoportok elsősorban fiú-közösségek voltak. Ugyanakkor ára van annak, hogy valaki a közösség tagja legyen. Az egyetemi „Testvériségek” hagyományaihoz tartoznak a beavatási szertartások. Ezek során a felavatandó diáknak különböző megalázó, sokszor az egészségükre káros, vagy éppen szexuális töltetű feladatot kell végrehajtania. Egy ilyen közösséghez való tartozás, vagy éppen annak hiánya az egész egyetemen eltöltött időt meghatározza. A csoport védelmet, segítséget, támogatást nyújt a tagoknak, emellett a „Testvériségek” rendezik a legjobb és legnagyobb bulikat, amelyek azonban zártkörűek. gyakran
generációról
generációra
azonos
családokból
Az egyes csoportok nyerik
tagjaikat.
A
Testvériségeknek nem csak elő-, hanem utóéletük is van, az itt szerzett kapcsolatok az egész életükre hatással lehetnek. Az egyetemi integrációs közösségek zárt, titokzatos csoportok, amelyek vonzerejének alapjául maga a kultusz és különböző történetek, beszámolók szolgálnak. Mindezek ismeretében nem csoda, hogy a leendő a tagok egészen extrém dolgokra is hajlandóak a csoporttagság elnyerése érdekében. A következőkben egy 2000-ben folytatott amerikai „hazing”-kutatás legfontosabb eredményeit ismertetem. (Forrás: http://www.alfred.edu/news/html/hazing_study.html) A felmérés országos szinten 18 600 középiskolás tanuló megkérdezésével zajlott. A megkérdezettek 98 %-a vett, vagy vesz részt különböző közösségi tevékenységekben. A legtöbben szórakoztató, szabadidős tevékenységeket folytatnak csoportjaikban (36 %), 24%-uk politikai vagy karitatív szervezetekben képviseltetik magukat, 16 %-uk pedig az amerikai mentor-rendszerben különböző szerepeket sajátítanak el. A tanulmány három fő csoportba sorolja a „káros” beavatási szertartásokat. Az első kategóriába tartoznak a testi és lelki sértést tartalmazó lealacsonyító aktusok („humilation”). Ilyen például, ha az alany kénytelen hagyni, hogy ordítozzanak vele, parancsoljanak neki, vagy saját magát kell trágár szavakkal illetnie; undorító dolgokat etetnek vele; vízbe dobják; kötelezik, hogy lógjon az iskolából; vagy éppen megfosztják az alvás, az evés, vagy a tisztálkodás lehetőségétől. A második kategóriába (substance abuse) a „kémiai anyagokkal való bántalmazások” tartoznak (leitatás, cigivel, vagy 71
droggal való túladagolás). A harmadik kategóriába (dangerous hazing) pedig a deviáns avatási rítusok tartoznak, ezek a rítusok valamiféle normaszegésre kényszeríti az alanyt, vagy pedig extrém kínzásnak teszi ki. Ilyen esetekben a csoport lopásra, csalásra, hazugságra, verekedésre, vandalizmusra kényszerítheti, vagy súlyosan bántalmazhatja az egyént. A kérdezés során azt tapasztalták, hogy a gyerekek nem igazán érzékelik a különbséget a „bántások” fokozatai között. Többek között ezért is durvulhatnak el az integráló „játékok”. A megkérdezettek 43 %-a élte át az első, 23 %-uk a második, 22 %-uk pedig a harmadik fajta beavatást. A pozitív választ adók többsége fiú, emellett a legtöbben valamilyen sportcsapat tagjaiként élték át a szertartásokat (35 %). Ugyanakkor az avatások leginkább a Testvériségekre jellemzőek (76 %). A felmérés szerint a legtöbb fiatal 13 és 15 éves kora között esik át az első beavatáson. Ugyanakkor az is kiderül, hogy középiskola után kezdenek gyakoribbá válni az avatási aktusok (20%-kal nő az első két kategóriában). A beavatási szertartások gyakran negatív következményekkel járnak, a legtöbben verekedésekről (24 %), sérülésekről (23 %), a szülőkkel való konfliktusokról (22 %) számoltak be, de nagy számban fordulnak elő olyanok is, akik deviáns utakat követtek, így 16% követett el valamilyen bűncselekményt, és 15 % -uknak megfordult a fejében az öngyilkosság. Ezzel szemben mindössze 31% emlékezett meg a beavatási szertartások pozitív vonatkozásairól, itt a csoporthoz tartozást, a csoport által kölcsönzött erőt, bizalmat, és az általa nyert büszkeséget jelülték meg érvként. Amerikában is elterjedt a „hallgatás törvénye”, a gyerekek 40%-a nyilatkozott úgy, hogy nem fordul a felnőttekhez problémáival. Ez gyakran azért van így, mert nincs akihez bizalommal fordulnának (36 %), vagy nem tartják, olyan fontosnak, súlyosnak az őket ért atrocitásokat (28 %), esetleg félnek a megtorlástól (24 %). De vajon miért követik a fiatalok ezeket a gyakran rendkívül megalázó vagy veszélyes mintákat? A tanulmány tanulságai szerint az avatásokban résztvevők 33 %-a belső indíttatásból vállalja a „kockázatokat”, vagyis mindenképp a csoport tagja szeretne lenni. Újabb 33 % a hagyomány a tradíció parancsának engedelmeskedik a részvétel által. 20 %-uk külső kényszerként éli meg az avatási rítusokat. 7 % a felgyülemlett agresszió levezetésére „használja” a szertartásokat. A legfurcsább ellentét a beavatások támogatottsága és azok megítélése között van. Annak ellenére, hogy a diákok igen nagy arányban vesznek részt –beavatóként isezekben a rítusokban 98 % elítéli a „veszélyes”, további 86 % a „humiliation hazing”-et 72
is, ugyanakkor 46 % még ennél is tovább megy, és illegális aktusoknak tartja az avatásokat. Ezek szerint a gyerekek többsége elégedetlen a beavatások működésével. A „reformjavaslatok” közt legnagyobb többségben a „hazing” szigorú büntetését támogatták (61 %). A válaszadók fele támogatta az avatási rítusok kriminalizálását. Ugyanakkor 43 % nyilatkozott úgy, hogy a szertartások minőségi átalakítása, nem pedig a szankcionálás jelentheti a megoldást. A tanulmány végén a szerzők a beavatások törvényi szabályozását, szükséges esetben szankcionálását javasolják, ugyanakkor felhívják a figyelmet a gyerekek és a felnőttek (szülők, tanárok) közti kommunikációjának fontosságára, indítványozzák kiterjesztését, hatékonyságának fejlesztését. (Egyfajta hazing-prevenciós programterv képe bontakozik ki). A felmérés legfőbb tanulságait 6 pontban összegzik: 1. A fiatalok a felnőttek iránt érzett bizalmatlanság, bizonytalanság miatt vesznek részt az avatásokon. Úgy érzik nem értenék meg őket, hiszen (ha a szülő is átélt ilyen rítust) tulajdonképpen természetes, hagyományos dologról van szó. 2. Jelentős értéktorzulásokat okoz, hogy a diákok nagy része nem fogja fel problémaként a beavatásokat. Jellemző attitűd: „nincs probléma, balesetek pedig előfordulnak néha”. 3. Felhívják a figyelmet a „hazing” nagy mértékű elterjedtségére az egyházi intézményekben. 4. A probléma gyökerét jelenti az is, hogy az avatási szertartások „szórakoztató és izgalmas” („fun and exciting”) megítélése a legelterjedtebb, ezzel támogatva rítusok vonzó, misztikus hagyományát. 5. Az avatási szertartások fiatal korban kezdődnek, és gyakran az egész további életükre hatással lesz. 6. Fontos problémát jelent, hogy a „beavató minták” gyakran az adott intézményt elhagyva is megmaradnak, és az egyének felnőttként is alkalmazzák azokat, így ennek köszönhetően esetleg bűncselekményeket követetnek el. Magyarországon a beavatási szertartások legalizált színterei a gólyatáborok és a gólyabálok.
Ezek
az
események
elsőrendű
funkciója,
hogy
az
új
diákok
megismerkedhessenek leendő intézményükkel és osztálytársaikkal. A gólya-avató aktusok hagyománya úgy alakult, hogy az iskola az ilyen ünnepek rendezését, szervezését a felsőbb évesekre bízta, és viszonylag nagy szabadságot, széles 73
mozgásteret biztosított számukra. Így kialakultak az avatásoknak olyan formái is, amelyek az amerikai példákhoz hasonlatosak. Maga a szimbólumrendszer is elég furcsa, hiszen a gólyák, a beavatandók, ugyanakkor a felsőbb évfolyamok tanulói magukat békáknak nevezik. A szimbólumok is megalázó üzenetet hordoznak, amennyiben a zsákmányállat kihasználja, „szívatja” a ragadozót. A gólyatáborok általában még az intézménybe kerülés előtt kerül megrendezésre, vagyis az új diákoknak ez az első élményük leendő iskolájukkal kapcsolatban. A tábor programja szerint, a gólyáknak a felsősök által kitalált feladatokat kell teljesíteni, vagyis az aktus során gyakorlatilag végig utasításokat hajtanak végre. A békák kezében van az irányítás, amit az iskolával kapcsolatos tapasztalatok és saját társaik ismerete is támogat. A gólyatáborban egy csoport áll szemben egyénekkel. A tábor fontos funkciója, hogy a gólyákból csoportot, csoportokat alkosson. Ezt támogatják a felsősöktől való viszonylagos elkülönülés, és maguk a feladatok. Az avató feladatok általában viccesek a külső szemlélő számára, az azt átélő számára azonban gyakran kegyetlen, kellemetlen érzés. A kötelező részvétel által a gólyák megtanulják, hogy egyszer ők nevetnek a másikon, máskor pedig rajtuk nevetnek. A feladatok között vannak ügyességi, gyorsasági és gyakran szexuális töltetű játékok (vetkőzés, testről evés, összekötözés) is. A gólya-avató események fontos szereplője az alkohol, így adódnak, olyan feladatok is, ahol minél rövidebb idő alatt, és/vagy sok alkoholt kell inniuk a gólyáknak (pl.: „vodka-váltó”). A gólyaavatás során az egyik leglényegesebb momentum a gólya-eskü, amelynek során lelepleződnek a „csicskáztatás” rejtett, gyakran illegális elemei. Az esküt fél lábon állva kell elmondani. Sokféle szövegváltozat létezik, amelyben a felavatandók vállalják, hogy átvállalják idősebb társaik leckeírással, táskacipeléssel valamint padtakarítással kapcsolatos
kötelezettségeit
és
nehézségeit.
Ugyanakkor
„önként”
felajánlják
uzsonnájuk egy részét is. Az illegális beavatási szertartásokról Magyarországon is készült felmérés: a 2000-2001. tanévben A Kurt Levin Alapítvány kutatócsoportja által végzett kutatásban pécsi középiskolák tanulóit keresték meg. Az adatok felvétele mélyinterjús és kérdőíves módszerrel történt. Az úgy nevezett szecskáztatás tulajdonképpen az első tanítási naptól megkezdődik, nincs olyan meghatározott eseményekhez kötve, mint gólyabál, vagy a gólyatábor, általában a szünetek adnak alkalmat az aktusokra. Az interjúkból kiderül, hogy az avatási rítusok formái igen széles skálán mozognak a játékos feladatoktól, a megalázó, 74
erőszakos cselekményekig. Előfordult fekvőtámasz-nyomatatás, szemét felszedetés, de fény derült olyan esetre is mikor a szerencsétlen elsős arcát a vécékagylóba nyomták. Ezek a beavatási rítusok, amerikai példákkal ellentétben jellemzően az iskola épületéhez kötöttek. A magyar iskolarendszer tehát nem rendelkezik olyan, a diákok által használt és uralt alrendszerekkel, ahol zavartalanul folyhatnának az integrációs folyamatok. Az intézményes rendszer működése is az eddigiekhez hasonlatosan kezelte a szecskáztatás-jelenségét, vagyis leginkább sehogy. A porosz hagyományokat követő magyar oktatás rendszer elsősorban a fegyelmen, vagyis az autoriter irányításon nyugszik, így tehát a diákok jogaival szemben inkább a kötelességeken van a hangsúly. Az „ügyekről”, amelyek igencsak megtépázhatnák az iskola hírnevét, gyakran hallgatnak, vagy elsimítják, ugyanakkor, ha kiugró, extrém esettel találkoznak, azt példásan megbüntetik, és elbocsátják az intézetből a vétkes diákot. A hallgatás törvénye tehát a diákokon túl kihat a tanárokra is. A tanulmány szerzői konfliktuskezelési
a szecskáztatás
formák
gyökereit
fejletlenségében,
a
a
családi
gyerekek
által
problémák
használt
gerjesztette
agresszióban, valamint a figyelmetlen, eszköztelen és jogszerűtlen iskolában keresik. A „helyzet” megoldását a diákjogok kidolgozásában, tényleges érvényesítésében látják, ugyanakkor a tanár-diák kapcsolatot is meg kívánják újítani. Mind az amerikai, mind a magyar tanulmány –bár terepük két teljesen különböző oktatási modell- csaknem ugyanazokra a pontokra koncentrál: ezek a tanár-diák kommunikáció hatékonysága, valamint az iskola életének jogok szerinti szabályozása. Ez a dolgozat talán elég mélyen feltárta a beavatási szertartások évezredekre visszanyúló, a mindennapi és a társadalmi élet csaknem minden színterét behálózó hagyományait, hogy azt mondhassuk az iskolai beavatási szertartások „káros” formái túl régiek, túlságosan is a szokás által támogatottak ahhoz, hogy hirtelen ráadásul az intézményes keretben történő reformok által megváltozhat „a dolgok menete”. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy az informális csoport beavatási szertartásai illegálisak, vagyis nem alkalmazhatóak rájuk a felülről érkező jogi intézkedések. Az illegalitás megtörése –ha ez lehetséges- az informális csoport szétrobbantását is jelentené, vagyis az egyének „re-individualizálását” jelentené. Az illegális beavatások generációról generációra öröklődnek az iskolában, emellett a szertartások egyik legfontosabb jellemzője, szentsége maga a titkosság, így tehát, úgy tűnik, az avatási rítusok felülről történő szabályozására nincs mód.
75
VI. Összegzés és következtetések A beavatási szertartások megértéséhez több irányból közelítettünk. Először értelmeztük az ember társas viselkedését szociálpszichológiai elméletek segítségével. Láttuk, hogy az avatási rituálékat számos csoportos viselkedésre jellemző jelenség támogatta. Így tehát nem működhetnének a beavatási szertartások a csoportokat összetartó normák, és értékek, a csoporttagokra jellemző szerepkészlet, „homlokzat” és a csoportok dinamikáját, változásait biztosító konfliktusok nélkül. Ez csak néhány volt a minket érdeklő jelenséget érintő szociálpszichológiai fogalmak közül, mindenesetre egyértelműen bebizonyosodott, hogy a beavatási szertartások a társas életet alapjaiban meghatározó, mozgató, generáló folyamatok, amik nélkül elképzelhetetlen az emberi társadalom. Következő nézőpontunk a távoli múltra tekintett vissza, ahol az avatási rituálék eredeti formáját kutattuk. Elemzésünk alapján kirajzolódott egy általános séma, ami úgy gondolom az összes említett példára ráilleszthető. A beavatási szertartások motivációját a csoport felé irányuló bizonyítási vágy vagy kényszer adja (1); a beavatandónak egyedül, magányosan kell átesnie a szertartáson (2); a rítusok eszközét valamilyen -időtartamú, mennyiségű, minőségű- személyes áldozat, vagy próbatétel képezi (3); a beavatandót az avatások célja a csoporttagság által elnyerhető előnyök megszerzése motiválja(4); a beavatottat a sikeres próbatétel után megjelölik a csoport szimbólumával (5). Úgy gondolhatnánk a beavatási szertartások ősi formái túl speciálisak ahhoz, hogy ma is alkalmazhatóak legyenek, mégis a dolgozatban felsorakozatott példák mind a fenti minta alapján működnek. Miután láttuk a hasonlóságot a beavatási szertartások formái közt, dolgozatom célja volt, hogy felkutassa a tartalmi változásokat, amik végeredményben az egyes korokra, és az egyes színterekre speciálisan érvényes viselkedési rendszereket hoztak létre. Meghatározó motívum a „szent” és a „profán” hagyományos elkülönítése, majd a két szélső minőségi érték egymáshoz való közelítése, egyes esetekben összekeveredése. A történelmi szál elemzése során azt tapasztaljuk, hogy az eredetileg „szent” értékek fokozatosan hitelüket vesztik, ugyanakkor „profán dolgok” ruházódnak fel „szent” tulajdonságokkal. Ennek köszönhetően a beavatási szertartások a modernizációval már nem csak a vallási mezőben működnek, hanem azon kívül, a profán világ színterein is.
76
A modernizáció a társadalom egyre finomabb strukturálódását és hierarchizálódását, valamint a világ „varázstalanítását” eredményezte, a spontán csoportok mellett, létrejöttek mesterséges társadalmi közösségek, intézményes rendszerek. A vizsgált színterek elemzésekor–kiváltképp, ha azok a társadalom egy speciális funkcióját látták el- általában jellemző volt egy kettős struktúra kialakulása, ahol az integráció két szinten: a „saját csoport” és az „intézményes rendszer” szintjén zajlott. A saját csoport és az intézményes keret avatási szertartásai alapvetően különböznek. A saját csoport rítusai informális térben, illegálisan zajlanak, céljuk a „valódi” integráció (csoporttudat beépítése a self-be). Az intézményes keret szertartásai formálisak és legálisak, legfontosabb céljuk az intézmény működésének legalizálása, hitelességének demonstrálása, ezért legfőbb eszköze a nyilvánosság. Választott terepünk az iskola rendkívül speciális. Ez az első intézmény, amibe az egyének integrálódnak, és ugyancsak itt kerülnek kapcsolatba az első „saját csoporttal”. Itt is megfigyelhetőek a két rendszer által gyakorolt beavatási szertartások, ugyanakkor számos jel utal a legális és az illegális szint látens együttműködésére. Úgy gondolom, dolgozatom által bizonyítást nyert, hogy az illegális beavatások fennmaradása nem a jogalkalmazás sikertelenségéből következik, hanem abból, hogy az avatási rítusok olyan kulturális jelenségek, amelyek az emberiség történelmében mindig jelen voltak, és elengedhetetlen szocializációs lépcsőt jelentenek a fennálló társadalmi rendszerbe való integrációhoz. Irodalomjegyzék Aronson, Elliot: A társas lény (1960) Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980. Asch, Solomon: A csoportnyomás hatása az ítéletek módosulására és eltorzulására. In: Csoportlélektan, szerk.: Pataki Ferenc, Budapest, Gondolat, 1969. Bernstein, Basil: Class, Codes and Controll (1975)- részlet megjelent: Basil Bernstein: Nyelvi szocializáció és oktathatóság (szerk.: Pap Mária és Szépe György, Budapest, Gondolat, 1975.) Bernstein, Basil: Az iskolai tudásanyag osztályozásáról és kereteiről (framing) (1971)- megjelent: Az iskola szociológiai problémái (szerk.: Ferge Zsuzsa, Háber Judit, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 1974.) Bernstein, Basil: A kiegyenlítő (compensatory) oktatás fogalmának bírálata (1971)- megjelent: Az iskola szociológiai problémái (szerk.: Ferge Zsuzsa, Háber Judit, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1974.) Bourdieu, Pierre: Az oktatási rendszer ideológikus funkciója (1970)- megjelent: Az iskola szociológiai problémái (szerk.: Ferge Zsuzsa, Háber Judit, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1974.) Bourdieu, Pierre: Az iskolai egyenlőtlenségek újratermelődése. Tanulmányok, Budapest, Gondolat, 1978.
77
Bourdieu, Pierre: Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke (1986) In.: A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok, szerk.: Angelusz Róbert, Budapest, Új mandátum, 1997. Csőke Pál: Pályakezdés Dewey, John: Az iskola és a gyermek élete)- megjelent: Az iskola szociológiai problémái (szerk.: Ferge Zsuzsa, Háber Judit, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1974.) Durkheim, Émile: Atársadalmi munkamegosztásról (1893) Budapest, Osiris, 2001. Durkheim, Émile: A társadalmi tények magyarázatához (1903) Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978. Durkheim, Émile: Az öngyilkosság (1897) Budapest, Osiris, 2000. Durkheim, Émile: A vallási élet elemi formái (1912) Budapest, L’Harmattan, 2003. Festinger,
Leon:
A
társadalmi
összehasonlítás
folyamatainak
elmélete.
In:
Pedagógiai
Szociálpszichológia, szerk.: Pataki Ferenc, Budapest, Gondolat, 1976. Festinger, Leon: A kognitív disszonancia elmélete, Budapest, Osiris, 2000. Festinger, Leon – Pepitone, Albert – Newcomb, Theodore M.: Egyéniségvesztés a csoportban. In: Szociálpszichológia, szerk.: Hunyadi György, Budapest, Gondolat, 1973. Füredi Zoltán: Busójárás, az élő rítus Geertz, Clifford: Mély játék. Jegyzetek a bali kakasviadalról. „A bennszülöttek szemszögből”: Az antropológiai megértés természetről. In: Az értelmezés hatalma, szerk.: Niedermüller Péter, Budapest, Századvég. Gekléni Mór: A felvételi szertartás magyarázata, Budapest, 1895. Goffman, Erving: A hétköznapi élet szociálpszichológiája (1959) Budapest, Gondolat, 1981. Goffman, Erving: A homlokzatról. A rituális elemek analízise a társas interakcióban. In: A szóbeli befolyásolás alapjai II. , szerk.: Síklaki István, Budapest, Tankönyvkiadó, 1990. Hoppál Mihály: Sámán-beavatás s fájdalom Jásper András: Határsértő iskola, (szerk.: Papp György)Iskolapolgár Alapítvány, Állampolgári Tanulmányok Kp. , 1995, Sorozat: Állampolgári Technikák az iskolában Kelman, Herbert C.: A szociális befolyásolás három folyamata (1961) In: Szociálpszichológia, szerk.: Hunyadi György, Budapest, Gondolat, 1973. Lévi-Strauss, Claude: A mítoszok struktúrája. In: Strukturalizmus 1. kötet, szerk.: Hankiss Elemér, Budapest, Európa Lévi-Strauss, Claude: A struktúrafogalom az etnológiában. In: Bohannan, Paul-Glazer, Mark: Mérföldkövek a kulturális antropológiában, Budapest, Panem-McGraw-Hill, 1977. Ligeti György: Szecskák-esettanulmány- megjelent: Héra Gábor - Ligeti György: Módszertan- A társadalmi jelenségek kutatása, Budapest, Osiris, 2005. Hivatkozott kutatás: Fellegi Borbála – Ligeti Borbála: Hátrányos helyzetűek a közoktatásban; Kutatási beszámoló- készítette: az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala megbízásából a 2002-2003-as tanév során a Kurt Levin Alapítvány (elérhető: http://www.kla.hu/index.php?section=kutatás&page=3)
78
Malinowski, Bronislav: Baloma. Válogatott írások, Budapest, Gondolat, 1972. Malinowski, Bronislav: A csoport és az egyén a funkcionális elemzésben. In: Bohannan, Paul-Glazer, Mark: Mérföldkövek a kulturális antropológiában, Budapest, Panem-McGraw-Hill, 1977. Mannheim, Karl - Stewart, W. A. C: A szociológia és az osztályterem)- megjelent: Az iskola szociológiai problémái (szerk.: Ferge Zsuzsa, Háber Judit, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1974.) Marx, Karl: A tőke (1867), Budapest, Kossuth, 1957. Marx, Karl - Engels, Friedrich: A kommunista kiáltvány (1848), Budapest, Kossuth, 1973. Mead, George. H.: A pszichikum, az én és a társadalom szociálbehaviorista szempontból (1934) Budapest, Gondolat, 1973. Mérei Ferenc: A cselekvés szerkezete és a közösségi dinamika – Kurt Levin pszichológiája. In: Csoportdinamika- Válogatás Kurt Levin műveiből, szerk.: Mérei Ferenc és Szakács Ferenc, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1975. Miksa Lajos: Házirend(szer)váltás, (szerk.: Papp György)Iskolapolgár Alapítvány, Állampolgári Tanulmányok Kp., 1995., Sorozat: Állampolgári Technikák az iskolában Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk (1943), Budapest, Móra, 2005. Molnár Károly: Én inkább végzek magammal- Öngyilkosságok a hadseregben, Budapest, Nótárius, 1993. Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig, Budapest, Athenaeum, 1922. Musil, Robert: Törless iskolaévei (1965), Budapest, Európa, 1980. Ottlik Géza: Iskola a határon (1959), Budapest, Magvető, 2005. Pataki Ferenc: A kiscsoport kutatás elméleti problémái. Csoportlélektan. Budapest, Gondolat, 1969. Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet Tanulmányok (1933), Budapest, Gondolat, 1976. Polányi Károly: A nagy átalakulás: korunk gazdasági és politikai gyökerei (1944), Budapest, Napvilág, 2004. Richter M. István: Mesterlegény-avatás a céhvilágban, Budapest, 1940. Rousseau, Jean-Jacques: A társadalmi szerződés, Bukarest, Kriterion Kiadó, 1972. Sherif, Muzafer: Normaképződés csoport-szituációban. In: Szociálpszichológia, szerk.: Hunyadi György, Budapest, Gondolat, 1973. Smith, Eliot R. - Mackie, Diane M.: Szociálpszichológia, Budapest, Osiris, 2002. Solomon, Howard M.: A stigma a nyugati kultúrában- történelmi kitekintés (1985) In: Deviációk, szerk.: Bíró Judit, Budapest, Új mandátum, 1998. Szabó Egon: A tiszt a katonák nevelője Tajfel, Henri: Az érték és a nagyság megítélése. In: Szociálpszichológia, szerk.: Hunyadi György, Budapest, Gondolat, 1973. Tallard, Johnson Julie: Mennydörgő évek szent bölcsessége és szertartások tizenéveseknek (mágia és varázslat- 10 kapu a spirituális felnőtté váláshoz), Budapest, Bestline, Édesvíz, 2002. Testanière, Jacques: Hagyományos és anomikus rendzavarás)- megjelent: Az iskola szociológiai problémái (szerk.: Ferge Zsuzsa, Háber Judit, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1974.) Vargas Llosa, Mario: A város és a kutyák (1927), Budapest, Európa, 1971. Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (1904-1905), Budapest, Franklin, 1923.
79
Weber, Max: A gazdaság, a társadalmi rend s a társadalmi hatalom formái (Az uralom szociológiája I.). In: Weber, Max: Gazdaság és társadalom (1922), Budapest, Közgazdasági s Jogi Könyvkiadó, 1996. Weber, Max: A gazdaság, a társadalmi rend s a társadalmi hatalom formái (A társadalmi szervezetek: közösségek, társulások, vallások). In: Weber, Max: Gazdaság és társadalom (1922), Budapest, Közgazdasági s Jogi Könyvkiadó, 1996. Whyte, William Foote: Utcasarki társadalom- Egy olasz szegénynegyed társadalomszerkezete (1955), Budapest, Új mandátum, 1999. Willis, Paul: A skacok- Iskolai ellenkultúra, munkáskultúra (1981), Budapest, Új mandátum, 2000. További irodalmak: Úttörő Mozgalom november 7., Úttörő avatás és kultúrműsor, Budapest DISZ, 1950. Úttörő Mozgalom szervezési és nevelési feladataink, Bp. DISZ, 1950 Az Úttörő Mozgalom, Bp. Közokt. Kiadó, 1950. Útmutató az úttörő csapatvezetők számára az 1956-57-es tanévre, Bp. DISZ, 1956. Kisdobosvezető módszertani segédkönyv a kisdobos rajvezetők számára, Bp. Ifjúsági Kiadó, 1963. Ünnepek, iskolai rendezvények irodalmi műsorral, szerk.: Keleti István, Bp. Népművelődési Propaganda Iroda, 1967. Iskolai ünnepségek forgatókönyvei, szerk.: Muszák Edit, Békéscsaba, Item Joy D. Bringer, MSc, Celia H. Brackenridge, PhD, and Lynne H. Johnston, PhD: The Name of the game: A review of sexual exploitation of females in sport Forrás: www.biomedcentral.com/1534-5874/1/225 Susan C. Goetschius, Alfred University Director of Communications: Hazing study Forrás: www.alfred.edu/news/html/hazing_study.html Internetes források: http://teenadvice.about.com/library/weekly/bl10thingsfratsoro.htm?iam=sherlock_abc http://english.pravda.ru/accidents/21/96/383/15005_hazing.htm http://www.usatoday.com/sports/preps/2003-12-09-hazing_x.htm http://www.cnn.com/2003/US/Midwest/05/07/hs.hazing http://www.findarticles.com/p/articles/mi_m0EPF/is_5_100/ai_65911269 http://neovox.cortland.edu/vox/vox_22/vox_22.html http://www.thepaperexperts.com/fraternity-hazing.shtml http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/shows/sats/ http://www.academon.com/lib/essay/hazing.html http://hazing.hanknuwer.com/hs2.html http://www.ingentaconnect.com/content/routledg/gpas/2004/00000014/00000002/art00005 http://usmilitary.about.com/cs/marines/a/marinehazing.htm?iam=sherlock_abc http://hrw.org/english/docs/2004/10/20/russia9525.htm http://www.csudh.edu/dearhabermas/life01.htm http://www.skiff.tcu.edu/Fall2002/090402/ha.html
80
http://nces.ed.gov/pubs2000/digest99/chapter2.html
81
