K U L T U R K R Ó N I K A K E R N S T O K
KÁROLY
Kétségtelen, hogy a huszadik század egész művészete a történelem egyik legsajátságosabb korszakának szellemi felépitményéhez tartozik és ezért ütődnek meg most sokan, amikor Kernstok Károly halálával és művészi hagyatékával megint felvetődik a probléma: tulajdonképpen mit is akartak kifejezni ezek az „öregek", ezek a századforduló társadalmi szerkezetében gyökerező művészek? Mit fejezhetett ki egy olyan minden értelemben „elklasszicizálódott" művész, mint Kernstok, aki, ha nem is forradalmi végre, de forradalmi kezdetekre tekinthetett vissza. A sajátos körülmények különbözősége következtében másképpen élt és másképpen alkotott, mint Rippl-Rónai vagy Ferencsy, de azért ami Kernstokra vonat kozik, az, legalább legalapvetőbb jellegében, vonatkozik kortársaira is, sőt azokra is, akikkel éppen csak találkozott: a szellemi ősökre és utó dokra. Halála pedig egyenesen szimbólummá növekszik ezekben a napok ban, amikor társadalmi rendünk kivénült erőinek régi és uj formái egy mást pusztitják és feltehetően elpusztitják — a klasszikus heroizmus jegyében. Kernstok 1873-ban, Budapesten született, abban a korban, abban a társadalomban és abban az országban, melyben Ady született, s ha nem is lendült olyan magasra hatalmas, ivszerű pályán, mint a költő, problémái sok tekintetben azonosak voltak A d y problémáival. Kérdéses, hogy hová, merre fejlődött volna a költő, ha meg nem halt volna a forradalom nap jaiban. Kernstok több mint husz évvel t u l é l t e . . . A magyar költő, a magyar festő, általában a magyar művész az ezerkilencszázas-ezerkilencszáztizes években lényegesen nagyobb küzdelmeket vivott, mint a francia; mélyebb és szélesebb szakadékok tátongtak előtte, mint a francia előtt. Adynak és Kernstoknak formai megujhodást jelen t e t t Páris és ezzel még élesebbé vált számukra az ellentét az általuk kép viselt radikális polgári eszménykép és a feudális Magyarország között. Mert a századforduló utáni esztendőkben a polgári erők tömörülése csak a forradalmi naturalizmusig juttathatta volna el a magyar művészetet a francia példaadás nélkül. A tőkésrendi társadalom egyenetlen fejlődése következtében azonban más képet mutatott a francia, mást az angol és mást a magyar rend. Mikor Nyugaton már kialakult az ipari tőke, nálunk még a banktőke sem szervezkedett meg egészen. Magyarországon még alig tudták, mi az a gyár, mi az a bánya, amikor Van Gogh már régen tul jutott naturalista korszakán és elfeledte a Borinaget s amikor Gauguin a túlfeszitettség, a szétfeszülő polgári rend gyilkos, gonosz zürzavarától megborzadva önkéntes számkivetésbe menekült. A z impresszionizmus, ami a „sötét" naturalizmus után következett, a m a g y a r müvészetben kevéssé volt indokolt. U g y tűnik, mintha a magyar polgári festészet, nagyon szórványos kivételektől eltekintve, „kihagyta" volna a tartalmilag forradalmi naturalizmust, s még formailag is csak immel-ámmal botlott keresztül rajta. Kernstok realista és naturalista korszaka is rövid ideig tartott, mintegy futólagos volt és amikor Párisból hazatért, már „tiszta" impresszionizmust akart adni. Á m ez nem sikerült. (Maguknak a francia festőknek is kezdett már nem sikerülni, de egészen
más okokból.) Impresszionizmusa erősen naturalista szinezetet öltött, mert, ugylátszik, nem lehet „kihagyni" v a g y csak felületesen átélni a szükségszerű folyamatokat. A z ilyen kihagyott folyamat a következővel keverten jelentkezik. Ugyanekkor, talán éppen e keveredés következté ben is, már megjelent Kernstok festészetében a klasszikus ábrázolás kisértete. 1917-ben háború volt és Kernstok kiállitásán a naturális Dunai táj, az erotikusan fülledt és impresszionista Duna partján mellett, több klaszszicizáló kép között, ott szerepelt a témájában is görög Mozaik-terv, hir detve a müvész menekülésre való hajlamát. Egymásután és egyszerre is megpróbált mindent, naturalizmust, impresszionizmust, klasszicizmust, mert azt az egyet képtelen volt megtalálni, amiben szintetikusan kifejez hette volna világlátását. Éppen csak hogy a kubizmus nem tört be Kern stok müvészetébe. De Kernstok nem követte a Nyugatot tovább a „moder nizmus" utján, hiszen voltaképpen még az impresszionizmust sem emész tette meg. A formabontás helyett a klasszikus formaegység felé tolódott, ez jobban meg is felelt világképének és a magyar társadalmi szerkezet nek, bár ez alapjában véve ellenkező előjelű kubizmus volt, mert magá ban hordta a kubizmus feltételeit: a legplasztikusabb egység a legplasztikusabb felbontást. Mit akarnak a háború előtti és háború alatti évek festői ilyen görcsös erőfeszitéssel felbontani, vagy még görcsösebb erőfeszitéssel összefogni e formákban? Mert a formák önmagukért nem lehettek. Ezeknek a forma küzdelmeknek társadalmi gyökerük volt. Kernstok nem, tartozott azok közé az alkotók közé, akik ugy vélik, hogy a „világnézet" tilos a müvész számára. Polgári életideáljait nem egyszer nyilt szinvallásban fejezte k i : demokrata volt. Kettős küzdelemben őrlődött. A feudális renddel szem ben a polgári forradalmat akarta, ezt azonban nem tudta eléggé érvényre juttatni müvészetében, legalábbis egységesen nem, mert akkor már min den forradalmi jel tulmutatott a polgári törekvéseken, messzebb hatott, mint „kellett volna", más, teljesebb küzdelem részének tűnt, egy olyan küzdelem részének, amely nemcsak a feudalizmus ellen, hanem a feuda lizmus ellen törő polgárság ellen is frontot alkotott. Ettől riadt vissza Kernstok és a visszahőkölésben inkább a régi rend felé hajlott és mert egy további formai radikalizmus esetén ezt lehetetlennek látta, minden idők átmeneti formalehetőségébe vonult vissza: a klasszicizmusba. Ez Kernstoknál teljesen tudatos folyamat volt és nyilván nehezen szánta rá magát. De ekkor már a háborút követő zavaros idők Berlinbe vitték. A háború utáni Berlin, amely még távolról sem heverte ki a for radalmi megrázkódtatásokat, sőt ugy látszott, hogy uj rohamra érik és az általános krizis minden óvatossága ellenére magával ragadta az októb rista Kernstokot és az expresszionizmus felé sodorta. A hihetetlenül zavaros világhelyzet, a gazdasági összeomlások tömege, a bizonytalanság, a hajsza, a rohanás, a soha nem látott fényűzés és a soha nem látott nyomor, az egész, tántorgó, megrendült, részeg világ mégis kizökkentette a naturalizmusból, az impresszionizmusból és első és utolsó menedéké ből: a klasszicizmusból. Expresszionistává és marcangolóan pesszimistává lett. Ez Kernstok radikalizálódásának legtulzóbb foka, de persze nem termékeny radikalizálódás volt ez. Ebben az időszakban legjellegzetesebb Urvacsora című képe (1921), mely erős szinhatása mellett dúlt redőkbe,
csatornákba vájt, formabontás felé haladó vonalaival csüggedést, kétség beesést, riadalmat és beletörődést fejez ki. 1926-ban hazatért Magyarországba és két évvel később, 1928-ban ismét kiállitást rendeztek festményeiből. De ez a két esztendő elég volt ahhoz, hogy — most már a polgári stabilitás őszinte kifejezéseképpen ismét visszatérjen a klasszicizmushoz. De ez egyuttal reakció volt az expresszionista időszak után, ugyanugy, mint előzőleg az impresszio nista időszak után. Kernstoknak kedves témája volt Ádám és Éva. Többször is megfestette, s e témán keresztül egész hullámzó fejlődését végigkisérhetjük. N a g y o n jellemző, amit ezzel kapcsolatban Lázár Béla, Kernstok kiállitásainak rendezője, az 1928-as kiállitás alkalmával i r t : „ A m i g az idegenben (Berlin, 1923) festett képen, fa alatt szinte szivet tépő marcangolásba mélyedt ifjú párt látunk, felépitett vonaljátékba konstruáltan, addig az otthon nyugalmában festett két alak, az uj Éva és Ádám csodálatos nyugalmat lehelnek. A szin és vonal klasszikus egy sége fogad. A régi képet ujra átfesti (1927), hogy a szinek buja pom pája ölelje alakjait át. A z uj kép szinharmoniája azért sokkal nyugod tabb, akárcsak vonalainak nemes ritmusa". Ez valóban jellemző. A „tulzó" forradalmat leverték ugyan, de az azt megelőző polgári forrada lom — garniturája nélkül — résziben mégis érvényesült, éppen az ellen forradalom segitségével, mert ha a polgárság nem is lett urrá a feudaliz mus felett, vele egyenrangu partnerré serdült. Kernstok hazatalált. Sőt annyira hazatalált, hogy egy időre visszaesett a naturalizmusba, de a legnyugalmasabb, szines, „elbájoló", majdnem „magyaros" naturalizmus ba. „ K e d v e s " parasztok, föld, felhők, fák, legelő csorda — ez volt a tematikája ebben az időben. Már-már ugy látszott, hogy nincs is több mondanivalója. Erről a szinvonalról azonban mégis felemelkedett és — most már végérvényesen visszatért a klasszicizmushoz. Mindez persze nem ment külső és belső küzdelmek nélkül; a helyét nem találó Kernstok a leg keserübb csatákat vivta a társadalommal és néha azzal a társadalmi ré teggel, melynek festője volt. Egész pályafutása során két malomkő között őrlődött, mint a polgári intellektüelek általában. És amikor utolsó évei ben a polgári világrend régi válságának emez uj szakaszában véglegesen eljutott sajátos összetételű klasszicizmusához, a maga módján küzdött ezzel a válsággal: klasszikus és heroikus harmóniába komponálta a széthullót. Ebből az időből származó legjellegzetesebb alkotásai a Sirbatétel és a kimondottan archaizáló Helena elrablása; erő, „szépség", ritmika, heroizmus minden vonala, szineinek mély tónusa. Ez a legutóbbi klasszi cizáló időszaka, amely haláláig tartott, annyiban különbözött többi ha sonló időszakától, hogy e kifejezési módjába most már belesűritett min den vivmányt, amit naturalista, impresszionista és expresszionista perio dusainak köszönhetett, sőt ezeken kivül valami ujgótikus vonás is v e gyült müvészetébe. Ilyen értelemben végül is eljutott a szintézishez és végső, legjellemzőbb kifejezését, nyugalmi helyzetét megtalálva halt meg. A magyar polgárság nagy festője volt. A z individualizmus hitvalló jaként érvényesitette különálló tehetségét. A hivatottság és tudatosság fölényes biztonságával dolgozott, pleinaires beállitásai mellett kitünően megfértek tömör, plasztikus formái és mély, izzó szinei mellett éles kon turjai. A Nyolcak alapitó tagja és lelke, a harcos nyergesujfalusi vezér
nincs többé. A magyar polgári festészet legnagyobbjai között fogunk rá emlékezni. (Csömöri József.)
MORZSÁK A KOR ASZTALÁRÓL (Magyarországi
levél)
A kor nagy kérdéseit, a világgazdaság és világpolitika egyetemes kérdőjeleit végső fokon ugy látszik a harctéren szokás eldönteni. De ezek mellett az igen fontos s a világ uj felosztását célzó műveletek mellett, minden népnek meg vannak a maga kis kérdései. Ezek ugyan nem füg getlenek egymástól, de helyenként változók és i g y jellegzetesek. E kis kérdések éppen ugy magukban hordják a nagy kérdések csiráit, mint amazok önmagukét. Napjaink ezernyi korlátai közül is kitüremlenek azok a szellemi kérdések, amelyek maguk alatt széles gazdasági és lelki lápo kat takarnak. A budapesti Kelet Népe körül tömörült irói csoport, amely a nép felemelését vette zászlójára számtalan változás és változtatás után ugy látszik, lehiggadt addig, hogy előbbi követeléseit lecsökkentve most már csak a népfőiskolában bizik. Ez a követelése eredményesnek is lát szik, hiszen nincs kizárva, hogy állami támogatás mellett nyélbe ütik. E g y nagyigényű népgazdasági mozgalomnak ilyetén való bagatellizálása bizony kicsit elcsüggesztő jelenség. Nagyon jól érzik ezt az irók, akik még kitartanak s várják az idők jobbrafordulását. Erdei Ferenc, a ma gyar falu alapos ismerője lelkiismerete megnyugtatására s bizonyos tilta kozás megrögzitésére, még mindig szükségesnek tartja maga és a kér dés tisztázásához a következőkben hozzászólni: „Most népfőiskola mozgalom dul az országban s mindenki, aki lá tott egyszer északi népfőiskolát vagy éppen csak olvasott róla s minden ki, aki jámbor szándékkal ,népnevelés' utján szeretné ,fölemelni' a népet, az most mind népfőiskola ügyben apostolkodik. Egyszer már volt ilyen népfőiskolai hullám s akkor néhány szerény tanfolyamnál többet nem eredményezett. Most nagyobb erővel indul a zajlás s most már minden apostola valami nagyot akar belőle csinálni: ,eszmét', ,rendszert', ,in tézményt'... Országos áramlat lett a népfőiskolai mozgalomtól, mi is be lekerültünk a hullámba s már-már ott tartunk, hogy kevés hijján minden együtt van egy ilyesféle tanfolyam megrendezéséhez. Amikor azonban számunkra is komollyá vált a dolog, elérkeztünk oda, hogy nézzük is meg komolyan ezt a dolgot és mielőtt belekezdenénk, vessünk számot ma gunkkal, hogy mire való és mire is j ó az egész népfőiskola?... A z északi példát mindenesetre hagyjuk s legfőképpen tegyünk le arról, hogy népfő iskolák által dán v a g y finn parasztot csinálhatunk a magyar parasztból. Ezek az északi példák nagyon különös esetek és csak a maguk helyén van értelmük, nem pedig lemásolni való minták. Ott ugyanis nem az történt, h o g y egy időből kiesett és végképpen válságba jutott parasztságot igye kezett egy hasonlóképpen avult és válságba került középosztály népfőis kolák által felemelni, hanem az alkalmas történelmi időben maga a parasztság ugy reagált a ráköszöntött válságra, hogy néhány, de vele tökéletesen szolidáris ,középosztálybelivel' saját akciójával maga se gitett ugy magán, hogy gazdaságilag a szövetkezetekkel és kulturáliter a népfőiskolával maga szabaditotta és emelte föl magát. És akkor az
Ilyen önsegitésnek kedvezett is az idő. Akkor, a liberalizmus idején a pa rasztság, ha volt ereje és öntudata hozzá, még csaknem egyenlő verseny társként vehette fel a küzdelmet a polgári osztályokkal, mind a gazda sági élet, mind a kulturélet területén. Igaz, hogy ehhez okvetlen szüksé ges föltétel volt, hogy mind jogilag, mind társadalmilag már fölszaba dult légyen... Mindez igy volt északon, de nem igy van nálunk. Mi ebből az időből kiestünk, egyszerüen azért, mert a lehetőségek idején a magyar parasztság jogilag éppenhogy szabad volt, de gazdaságilag és társadal milag még tökéletesen jobbágy-forma. A mi parasztságunk tehát ehhez hasonló önsegitésre már képtelen és az sem segit rajta, hogy akadnak o l y a n értelmiségi szószólói és vezetői, akik történetesen szolidárisak ve le, már csak azért sem, mert ma már nincsenek meg sem az egyenlő ver senyfeltételek, sem a szükséges szabad lehetőségek... Hasonlóképpen hagyjuk a parasztság megmentésének és felemelésének az eszméjét is, ha a népfőiskolával akarunk valamit kezdeni. Olyan népfőiskolák, amit a maga helyét és szerepét sem tudó „középosztály" csinál a parasztságnak, semmiképpen nem fogja sem megmenteni a parasztságot, sem pedig fel emelni. Mindazonáltal lehetne beszélni a parasztság fölemeléséről, helye sebben fölszabaditásáról, csakhogy ez már nem népfőiskolai ügy, sőt még csak nem is egyszerű népnevelési kérdés, hanem mélységesen komoly po litikai kérdés, amit a parasztság nélkül senki nem fog megoldani, a pa rasztság pedig ezer és egy ok miatt ma képtelen ilyen megmozdulásra... Sommásan tehát ugy állunk a mi parasztságunkkal, hogy sem az idejében való társadalmi önsegély nem segitette a magyar parasztságot, sem pe dig olyan politikai akció nem következett be sem a parasztság, sem a többi rétegek részéről, amely valóban fölemelte volna s most itt áll az ön segités idejét már elmulasztva, politikai mozgalomra éretten ugyan, de tehetetlenül. Ez az állapot a tökéletes válság. Válság nemcsak ugy, hogy nem látszanak a kivezető utak, hanem ugy is, hogy a valaha jól funkcio náló parasztállapot tökéletesen zavarba, ellenmondásokba és végső lehe tetlenségbe került..." *
Néhány sor a szociális, katholikus Katona Jenő, kétségtelenül hang adó köziró egyik cikkéből: „...Nem igaz, hogy a laisser faire, laisser passer, hajrás, aki birjamarja szabadversenyében a jobb, az igazabb, az erősebb győz. Ellenkező leg, a ravaszabb, az alamuszibb, az aljasabb, a fondorlatosabb és a nemes nagy népek és tiszta, zseniális egyéniségek elhullanak. Ezzel a cinkos li berálizmussal szemben az emberiség jobb része ujra csak a keresztény demokrácia mélyről áldoztos, nevelő pedagógiával feltörő eszméjéhez és eszközeihez menekülhet. Ahhoz a keresztény demokráciához, mely me tafizikai alapjában és hordozói erkölcsében egyaránt különbözik a libe rálistól, avagy az antiliberális lepel alatt ugyanazokat a vétkeket és té vedéseket folytatóktól. A keresztény demokrácia legfőbb értéke az Isten szolgálatára rendelt emberi személyiség, a halhatatlan lélek üdve és en nek földi előfeltételei. Benne a lelkiismereti szabadság több és nagyobb, mint a gazdasági, mely a maga monopolkapitálizmussá züllött rendszerén át ledöfi, elpusztitja az egyén erkölcsi, politikai, sőt gazdasági szabadsá g á t is. A gyakorlatban (oh nem a montalamberti v a g y conhai értelmezés-
ben) a liberalizmus a szabad versenyen át megöli a demokráciát, azaz a plutokrácia takarójává kényszeriti, szabadsága pedig az éhenhalás sza badságává, a gazdagoknak és szegényeknek egyaránt a hidak alatt valóalvás lehetőséget engedélyező szabadsággá aljasul... Ebből az állapotból keres menekvést a ,tömegek lázadása', melyek ma még maradék szabad ságukat is szivesen adják cserébe, ha csak a vélt egyenlőséget, akár a nyomoruság egyenlőségének fikcióját is elérhetik. Isten farce-sza, ha sza bad ilyen antropomorfizáló kifejezést használni, hogy a demokrácián az önelégült, plutokrátikus, önző demokráciákon a büntetést nemis az elle nükben átlós ellentétben támadt bolsevista szociálizmussal, hanem az. egyes demokráciákból kinőtt, kezdetben azok tőkés osztályától kezde ményezett és üdvözölt diktaturákkal hajtja végre. Ezekben a nagy tör ténelmi experimentumokban viszont az osztályharc belső, átmeneti eltün tetése a meglevő és parancsszóval eltüntethetetlen szociális feszültség kifelé vetitésével, kifelé dobásával jár... Minden iránynak, rétegnek, tan nak, pusztulnia kell, mely az imperiálista expanzióra változtatott szociá lis feszültség kifelé sodró erejét humanizálhatná, szelidithetné, gátolhat ná... Kétségtelen, hogy a világnak ma alapjában egy nagy problémája v a n : a szociális probléma s még az ennél végtelenül fontosabb, mert az örökkévalóság felé nyiló, metafizikai probléma is rajta át jelentkezik, tör felénk..."
* Napjaink társadalmi, gazdasági és technikai kérdései egyáltalán nem ujkeletűek. A m i uj bennük, az az, hogy megoldatlanok. E megoldat lanság hivja ki az egyre szaporodó háborúkat. Jellemzésképpen ideik tatunk egy 1910-ben a Renaissance c. folyóiratban megjelent Bresztovszky Ernő féle cikk részleteiből néhány mondatot, ami az akkor fel fedezett repülés társadalmi perspektiváit boncolgatja. Előrelátása és kö vetkeztetései éppen a most folyó háboru technikai s az előzményei miatt társadalmi vonatkozásában mutat érdekes körvonalakat: „Nincs az a közhasználatba átment technikai találmány, amelynek jelentősége csak technikai volna. A legapróbb technikai ötletek, ha meg valósulnak, gazdasági hatásokat idéznek elő és szociális átformálódáson dolgoznak. A biztositó tű ügyes ötlete, vagyonalap kitalálója számára, uj iparágat teremt, uj munkás tömeget foglalkoztat, közreműködik még a cselédes háztartást bomlasztó processzusban is, apró kényelmességeket általánosit s i g y növeli az igényeket, ami a vagyontalan tömegek felemel kedésének a rugója. E z a találmány sem az a krajcáros semmiség, ami nek látszik. E g y - e g y nagyobb jelentőségű találmány pedig már orszá gokat képes felforditani. Svédország egy pár évtizeddel ezelőtt kispa raszti, kispolgári ország volt, ma erősen fejlett kapitalista állam, amely a világ első, igazán általános sztrájkját produkálta. Hirtelen, óriási lé péssel átkelt a félfeudalizmust és kapitalizmust elválasztó csatornán, amelyben Magyarország félszázad óta lubickol a tulsó partra jutás tá voli reménységével. Ibsen uj gondolatok prófétája volt s szinte idegen volt a hazájában: félszázad alatt megelőzte a tömegek szociális gondol kodása a nagy lángelmét, aki pedig be tudta és be akarta fogadni ujabb korok ujabb hatásait. A svéd gondolkodás többet változott negyven é v alatt, mint a magyar gondolatvilág a negyvenes évek óta. Miért? M e r t
valahol Amerikában kitalálták, hogyan lehet az erős villamos áramot ol csón messzire vezetni s miként lehet olcsó villamossággá átalakitani viz esések eddig felhasználatlan, ingyenkapott erőtömegét. A z a technikus, aki ismert fizikai elvek alkalmazásával praktikusan először oldotta meg ezt a két kérdést, jobban átalakitotta a svéd gondolkodást Ibsennél, pe dig nem is tudott svédül, sohasem járt Svédországban, sohasem törődött azzal, hogy lehet-e, van-e e g y praktikusan felépitett áramszerző ós szál litó telepnek társadalmi hatása. A feltalálók, a technikusok, a mérnökök, a vegyészek a mai gondol kodás átalakitói s nem a poéták, nem a tudósok és nem a politikusok. Curiené asszony lehet igen szerény, magába vonult lélek, mindennel megelégedett filiszter: mégis forradalmibb munkát végzett a tett pro pagandistáinál. James W a t t lehetett igen jámbor, rumos teát szürcsölő férfiu, de azt a csésze teát, amelynek forrásánál a gőzgép ötlete tá madt, utódaival: az ötletből meggazdagodott angol nagyiparosokkal, igen drágán, gazdasági és politikai uralmuk teljes elvesztésével, fogja m é g megfizettetni a jövendő... Akinek érdekében van a társadalmi fejlődés meggátlása, az ne fe dezzen fel semmit, ne találjon fel még biztositó tűt sem, mert minden uj találmány forradalmi fegyver s még az ártatlan biztositó tű is ve szedelmes csákány, amely a vágyon várfalait omlasztja. E z t a jótanácsot azonban — egészen bizonyos — nem fogadja meg egyetlen feltaláló sem, még ha határtalanul tekintélyimádó is. Mert az elterjedt találmá nyok mindannyian parancsszóra jönnek létre s ezt a parancsot éppen at tól a tekintélytől kapja meg a feltaláló, melynek döntőbb szava van a mai társadalom életében az abszolutizmus cárjánál is: a tőke gazda sági érdekei követelik ki a feltaláló agyából azt, ami elsősorban a tőke halmozódás célját szolgálja. A telefont ha jól emlékszem — öten ta lálták föl különböző országokban, egymásról nem tudó emberek. A vo nat nemcsak Stephenson találmánya, sokan dolgoztak rajta egy időben. A repülőgépnek öt év alatt számtalan felfedezője támadt, mihelyst sür gős nagyiparosérdek lett ez a találmány. A találmány maga személy telen valami: a föltaláló személyétől független a hatása s a feltaláló egyéni ideológiáját lenyűgözi a feltalálás történelmi szükségszerűsége. A feltaláló lénye csak eszköz, amelyet névleges tulajdonosának beleegye zése nélkül használ fel a vállalkozó, amint felhasználja a gyári mun kás munkaerejét is a munkaerő tulajdonosának egyéni felfogásától füg getlenül. Amikor Paulhan másfélkilométer magasra repül, amikor Blériot át repüli a csatornát s mikor Febrier lezuhan: a közlekedés fejlesztésének megoldásán mint mártirok dolgoznak s nem is tudják, hogy nekik sze mélyileg alig, de a minden fajta vállalkozóknak annál inkább van a probléma megoldására szüksége. De ugyanakkor a feltaláló is olyan fejlődés előmozditója, amely gyökerébe vágja a fejszét annak a fának, amelyiken a gyümölcsök teremnek s átformáló ja lesz az emberiség gon dolkodásának, megteremtője uj társadalmi létfeltételeknek... A repülő gép: a kapitalizmus gazdasági érdekeinek szülötte, de olyan gyermek, akiből szülőgyilkos lesz, ha felnő..." (Pap Gábor)
A T ERMÉSZETTÖRVÉNY-E HÁBORÚ? Az első világ háború kitörése idején a kor ideo lógusai közül számosan, tudósok, költök, bölcselők jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekeztek a háború létjogosultságát igazolni. Nagy közirók, mint Rákosi Jenő pl. ilyeneket irtak: „...most megér tem, hogy kulturlelkem mélyén ott van elásva az ősember, az ősindulat, csak egy kapavágás és itt állok lelkem fenséges meztelenségében, őserdőkben szivott vadságommal, diluviális erdők tüzétől ellopott szi laj és olthatatlan tüzemmel". Költők, mint Kiss Menyhért, a Petőfi Társaság tagja ilyen verse ket irtak: Ella Dezső vállára borult: Ah, hogy szeretem ezt a háborút avagy Lissauer, a hires Hassgesang szerzője: Hass zu Wasser und Hass zu Land, Hass des Hauptes und Hass der Hand. Jónevű bölcselők pedig, mint Alexander Bernát, azt irták, hogy a háború természettörvény, háború mindig volt és mindig lesz, hiszen a természetben is állandóan dúl a há ború, menjünk csak ki az erdőbe stb. Ez a lelkesedő igazolás azonban csak pár hónapig tartott s csakha mar megindult a „ki kezdte" cim szavú végnélküli vita a háború kez deményezésének kérdése körül. A tömeglélek buvárai könnyen kiele mezhették ezekből a vitákból a né pek lappangó szégyenérzetét. A léleknemesitő acélfürdő felidézésé nek ódiumát minden ország igyeke zett elháritani magáról s másra tolni a felelősséget. A II. világháborúnak már nincs se poézise, se filozófiája. Elméleti téren ép ugy, mint a gyakorlatban ott kezdődött ez a háború, ahol a másik abbanmaradt. A mentegetőző „szines könyvek" már a háború el ső napjaiban megjelentek s nincs tudomásunk arról, hogy bárhol is megjelent volna a népek próbakö vét magasztaló verskötet.
A háborús ideológiák közül azon ban mégis átment a köztudatba az az elmélet, mely szerint a háború természettörvény, vagyis szükséges rossz, mely mindig volt és mindig, lesz s az állatvilág példája napnál világosabban bizonyitja, hogy az emberi társadalomban is hasonló biológiai törvényszerűséggel állunk szemben, miért is céltalan és med dő minden olyan törekvés, mely an nak megváltoztatására irányul. A Mein Kampf egy helyütt Moltke hires mondását idézi: „a világ béke álom, de még csak nem is szép álom". Goebbels szerint vi szont a három legnagyobb erény: a Hit, Remény és a Gyűlölet. Vi gyázni kell, hogy a gyűlölet ki ne pusztuljon az emberi szivekből, mert gyűlölet nélkül nincs háború, háború nélkül pedig nincs haladás. Hasonló világnézet hive, a másik póluson Duff Cooper. La douxiéme guerre mondiale cimű könyve sze rint „a legnagyobb tévedés ama hit, hogy az ember természetes állapota a béke, mert a háború szükségsze rű, elkerülhetetlen társadalmi je lenség". *
Nemcsak mérges gázok, de mér ges elméletek is veszélyesek. Ha tásfokukat tekintve, talán még ve szélyesebbek is. A mérgezett test elpusztul, de a mérgezett lélek to vább él. s megfertőzi embertársait.. Minden tévtan beláthatatlan veszélyt rejt magában s nyilván erre gondolt Anatole France, mikor azt mondta, hogy ahol rossz kémiát tanitanak, ott megromlanak az er kölcsök. Kétségtelen, hogy a hábo rút igazoló teoriák a legveszélye sebb elméletek közé tartoznak, mert: felhasználhatók a háborút létrehozó agresszivitás igazolására. 1914-ben, mikor eldördültek az első ágyuk, egy pacifista német tu dós, Georg Nicolai az érvek arze náljával vette fel a küzdelmet a há borús ideológiával szemben. A há ború ideológiája cimű könyvét 1914 szeptember havában adta nyomdá ba, azokban a napokban, mikor a.
békeidők legnagyobb humanistái, mint Anatole France s legnagyobb antimilitaristái, mint Hervé hábo rús uszitó pamfletteket irtak. A könyvet elkobozták, Nicolait, ki le vonta elvei gyakorlati következmé nyeit is s megtagadta a hadi szol gálatot, letartóztatták s több évi börtönre itélték. Nicolai kegyelmi kérvényt nyujtott be II. Vilmos császárhoz, aki — állitólag a könyv elolvasása után — ráirta az aktára: „ez egy álmodozó futóbolond, hagy játok futni". Nicolai ezután Svájc ba emigrált s ott jelent meg 1917ben Biologie des Krieges cimen a könyve. Nicolai megállapitja, hogy a har ci hajlam nem az állatvilággal kö zös tulajdonsága az emberi nem nek. Azonos küzdelemben egyenlő esélyű állatok közt a háborúskodás oly ritka, hogy azt méltán specifi kus emberi tulajdonságnak minő sithetjük. Plautus mondása a hires homo homini lupus — hamis meg figyelésen alapul, hiszen a farkasok egymás között szelid, jámbor álla tok. Valamikor az ember csordában élő, jámbor társas lény volt. A há ború keletkezéséihez tetemes fejlő dés, bizonyos berendezések voltak szükségesek, mert a háború csak eltulajdonitási célzattal viselhető s igy természetesen csupán a magán tulajdon bevezetése után keletkez hetett. Nicolai szerint az emberek szervezett háborújához hasonló je lenségnek az állatvilágban sehol sincs nyoma. *
Nézetünk szerint a biológia pél dája nem sokat bizonyit sem a há ború természettörvényszerű szüksé gessége mellett, sem ellene s igy nem perdöntő, hogy Nicolai megál lapításai kiállják-e a tudományos vizsgálat tűzpróbáját vagy sem. Hol tart már a szociológia attól, hogy készpénznek vegye Herbert Spencer megállapitását: minden társadalom szervezet s minden szervezet társadalom ? Vagy amit az angol bölcselő követői bizonygat tak, hogy a győző államok himne
müek, a legyőzöttek pedig nőne müek s ahogy leirták a társadalmi szervezet combjait, tüdejét, daga natait s keléseit s a társadalom véredényrendszerét, melyet Schäffle szerint a takarékpénztárak képvi selnek. A biológia egymagában nem elég az összes társadalmi jelenségek megértéséhez, — a hasonlat pedig nem magyarázó eszköz. Minden ha sonlattal szembeállitható egy másik hasonlat. Ha a biológus azt mondja, hogy menjünk ki az erdőbe, figyel jük meg, mit csinálnak az állatok, a szociológus azt mondhatja, men jünk az ipari műhelyekbe s nézzük meg, mit csinálnak az emberek. Ott is természettörvények uralkodnak, nemcsak az erdőben. Ha az egyik természettörvény azt parancsolja, hogy a vas leesik a levegőből a földre, az ember ellene szegezi a természet más törvényeit, melyek a levegő rugalmasságáról szólnak, a levegő feszitő és emelő erejéről s. megkonstruálja a repülőgépet. A z u. n. természetnek nem egy, hanem igen sok törvénye van s azokból azt alkalmazza a civilizált ember, amely társadalmi céljainak a leg jobban megfelel. Természettörvény a darwini létért való harc s a b e lőle folyó természetes kiválasztó dás, de természettörvény, ha ugy tetszik, a Krapotkintól megfigyelt kölcsönös segitség is. (Turnowsky Sándor) A NŐ A HÁBORÚBAN. A háború még nem ragadt magár vái minden országot, mint a régi. Számvetést még lehetetlen csinálni a nő sorsáról ebben a küzdelemben. De egyes adatok mutatják, hogy a nők ma is meghozzák áldozatu kat. Franciaországban 1939 szep tember 1-én rendelet vezeti be a 60 órás munkahetet s a nemzetvédelmi iparban és közszolgálatban 72 órás munkahetet engedélyez. A nők és gyermekek munkahete azonban nem haladhatja meg a napi 10 órát. Sürgős esetekben, nélkülözhetetlen munkák elkészitésénél azonban a
munkaügyi felügyelőnek joga van kivételezéseket engedélyezni. Az állami vállalatokban felfüggesztet ték a vasárnapi munkaszünetet. A többi gyárnak is, ahol még nem függesztették fel, időnként megad ható ez a kedvezmény. Eddig kü lönben a hadiüzemekben 50-90%-os a nők részvétele. Németországban az 1939 szeptember 1- és 4.- rende letek intézkedése szerint minden, a munkaidő szabályozására szóló tör vényt, beleértve a nők és gyerme kek munkaidejének meghatározá sát, nők éjjeli munkáját, egészsé gükre káros munkát, vasárnapi munkaszünetet, szabadságot, vala mint a nők lebetegedés előtti és utáni foglalkoztatásáról szóló 1927. VII. 16-i törvényt, szükség esetén felfüggesztik. Tulórákat, vasárnapi munkákat, szabadnapokat és éjjeli munkákat nem fizetik meg. Ugyan ez vonatkozik az otthoni munkára is. — A nők bevonása a férfi állá sokba mindjárt a háború elején megkezdődött. Levélhordók helyére mindenhol nők kerültek s több vá rosban megszervezték számukra a villamosvezetői tanfolyamokat. A német munkafront különben több irányu szakmai tanfolyamokat álli tott fel a nők részére. Igy technikai kiszámitás és rajz elsajátitására, alapanyagok megismerésére, gyors és gépirásra, ármegállapitásra. Azonkivül megszervezték a fiatal 17-25 éves lányok kötelező munka szolgálatát a mezőgazdaság részé re. Mostanig 165.000 leány teljesi tett szolgálatot s 90.000 parasztcsa ládot segitettek ki. A német leá nyok szövetsége 35.000 fiatal lányt képez ki Vörös Kereszt szolgálatra. Angliában a háború kitörésekor különféle női szervezetek alakultak a nők háborús munkába állitására. A Women's hand Army a mezőgazda sági munka elvégzésére alakult s több száz nőt traktorvezetőnek ké pezett ki. Többezer fiatal lány dol gozik a mezőkön s őszig megkét szereződik a számuk. A Women's Engineering Society, a női mérnö kök társulata a hadianyaggyárak
munkájára késziti elő a nőket. Je lenleg már az angol hadigyárakban is nagy számu nő dolgozik. A Wo men's Employment Federation spe cialista nőkről (idegen nyelven be szélők, könyvelők, bakteriológusok, statisztikusok stb.) készitett táblá zatot, akik szükség esetén behivót kapnak, melyre azonnal jelentkez niök kell. A Women's Royal Naval Service, a tengerészet segédszolgá lata 18-50 évig veszi fel nőket; ezek kikötőkben teljesitenek szolgálatot. 1940 március 4-én az angol belügy miniszter a parlament előtt beszá molt a háború első félévéről, a nők és serdülök munkájáról. Már a há ború elején 2459 gyárnak adták meg 60 órás munkahétre az enge délyt. A hadiiparban és a vele öszszefüggő termelésben engedélyezték a nőknek is az éjjeli munkát. Az ujabb háborús fordulatok következ tében a munkaidőt meghosszabbi tották 70 órára s teljesen megszün tették a hétvégi szünetet. Ám nem csak a női munkatöbbletet illető intézkedések hasonlitanak az elmult háború rendeleteihez. Az első hábo rús idők női munkanélkülisége is megismétlődött. Angliában a polgá ri lakosság kitelepitése következ tében számos vállalat, klub, szállo da bocsátotta el személyzetét. A divatáru-, textil- és autóipar hason lókép csökkentette termelését. Szeptember végén több mint 175.000 női munkanélkülit tartottak nyil ván. Németországban a lengyel ha difoglyok munkába állitása hatott a női munkanélküliségre. (Heves Renée) KORTÁRSAINK többsége ma már tisztában van, hogy olyan társadalmat kell szervezni, amelyik kiküszöböli a háborút. De hogyan? „Előkelő" gondolkodók megadják a választ: az egyes álla mok közti vitás kérdéseket a fegy verek anyagi ereje helyett a nem zetközi természetjog elvei oldják meg! A szerződéseket csak loyális tárgyalások utján szabad módosi tani, nem pedig egyoldalúan, erő-
szakkal... Le kell fegyverezni a nagy hadseregeket... Jogi intézmé nyek vizsgálják meg a felmerülő követelések jogosságát, és szabá lyozzák azokat az erkölcsi igazság és általános szeretet szellemében. Mert, mint azt már Werbőczy Tripartituma megmondotta, minden jog alapja az igazságérzet. Ez az eszme pedig, ugymond, ugy világit a jövőbe, miként a világitó torony mutatja a menekülés utját a bajba jutott hajósoknak... Ha nem hinnének annyian ebben az ábrándban, nem is foglalkoz nánk vele. Szögezzünk le tehát ennyit: a nemzetközi természetjog fából vaskarika. A nemzet fogalma és tudata a francia forradalommal vonult be a történelembe, mig ter mészet már ezelőtt is volt... Mi előtt vámhatárok, kartellek, gyar matok, sőt mielőtt természetjogászok akadtak, volt már természet. Ugyan miféle természetjog alapján határozzák meg, melyik országnak, birodalomnak volna joga valamely gyarmaton a civilizáció áldásait terjeszteni, a bennszülötteket majd nem ingyen dolgoztatni, majdnem ingyen kapott nyersanyagokért a hasznot zsebrevágni? Lojális tár gyalások utja? Erkölcsi igazság, ál talános szeretet? Mintha csak né hai Lansburyt hallanók, aki kör utazáson igyekezett Európa veze tőit a háború erkölcstelenségéről meggyőzni. Az oroszlán nem azért ragadozó, mert erkölcstelen, és az sem valószinű, hogy morálprédiká cióval rá lehetne venni a növény evésre, miután a szervezete husevést diktál neki, ugy amint expor táló államainknak a szerkezetük imperiálizmust diktál. Kortársaink fogalmi zűrzavarukban elfelejtik — vagy sohasem tudták? — hogy a mindenkori jog a pillanatnyi erőviszonyok irásbeli szentesitése. Ha megváltoznak az erőviszonyok, nyo mukban változik a jogrendszer tar talma — államok közt, de államo kon belül is. Ehhez elegendő, ha pl. az USA flottája tisztelgő látogatást tesz egy engedetlen kis délamerikai
állam kikötőjében. Az ágyucsövek hatására a kis állam megadja a követelt bányakoncessziót. Ha nem; háború. Minden háború az „erkölcsi igazság" győzelméért indul, és min den győztes evvel szentesiti béke feltételeit. Miként azt már Werbő czy megmondotta; a jog alapja az igazságérzet. Igy azé a jogé is, amely a jobbágyságot irásba fog lalta, valamint a rabszolgaságé is, hiszen haszonélvezőik igazságérzete csorbitatlanul virult. Amiből követ kezik, fenti közirónk intencióinak megfelelően, hogy célszerű volna a Werbőczy-féle igazságos jogrend szerre visszatérni, a hűbériségre, a jobbágyságra, vagy talán a Plato tól sem kifogásolt, annak idején igazságosnak tartott rabszolgaság ra? Melyiket választja cikkirónk? Melyik igazságosabb a két igazság közül ? De a szellem embereinek ilyen tökéletes tájékozatlansága ellenére sincs okunk rá, hogy az emberiség ügyének haladásában kételkedjünk. Hosszu cikk elmélkedik egyik erdé lyi sajtóorgánumban arról, miért tisztelik Svájc semlegességét a had viselő felek. Zengő lira dicsőiti Svájc emberséges érzületét, a Vö rös Kereszt nagy munkáját, amely előtt megtorpannak a hadseregek és tisztelgőn megállanak a Vörös Keresztnek otthont nyujtó svájci határnál. Lám, mégis haladt az emberiség. Hogy a mult háborúban miért tisztelték Svájc semlegessé gét, azt tudtuk: kellett egy semle ges hely, ahol az egymással hadban álló országok vállalatai elszámolták az egymásnak és saját hadseregeik ellen szállitott harci eszközök be vételét, kellett egy idillikus átjáró a „hirszerző osztályoknak", kelle mes központi helyen — amiért is Tell hazájának fővárosa az első vi lágháború alatt a tréfás Spionopolis nevet kapta. De most minden másként van, oktat ki „színes" uj ságirónk. Megrendülve vesszük tu domásul, hogy nemcsak a bombák, gázok, tankok fejlődnek, hanem az emberséges érzések is.
De mit mond az eseményekhez a történelmi távlatu regényiró, aki kisujjából rázza ki hazája nagyjai nak életrajzi regényeit? Ma olva som, hogy a francia front összeomlá sakor, amikor a francia megbizottak repülőgépen utnak indultak a fegy verszüneti tárgyalásokra, ugyanabban a lapban cikket ir Harsányi Zsolt. Nézzük, milyen tágas pers pektivát nyit meg a mult e neves ismerője! Harsányi Zsolt kellemesen cseveg egy kiskutyáról. Nagy idők. Nagy emberek. (Ádám Elek)
szellemet". Ám ha ebben a vonat kozásban még nem is beszélhetünk uj történelmi iskoláról, az erdélyi román történetirás fiataljait illető leg mégis jelentős változás állapit ható meg. Igen jellegzetes pl. hogy mindenütt keresik a történelemben a román-magyar együttműködés mozzanatait, ahol eddig a történet irás csak a román vagy magyar szálakat bogozta. S nemcsak felismerik az együttműködés tényét, de egyszersmind módszeresen, két szempontból tisztázzák. Nevezete sen: a diplomáciai sikon jelentkező irányitott s a két nép közti spontán együttműködés szempontjából. Z UJ ROMÁN TÖRTÉNE Az első szempont alkalmazására LEMKUTATÁS. Biró Sán jó példa I. Moga könyve (Rivalita dor az Erdélyi Fiatalok egyik ré tea polono-austrică şi orientarea gebbi (1934 V.) számában Az erdé politică a ţărilor române la sfâr lyi történetirás feladatai cimű ta şitul secolului al XVIII-lea), mely nulmányában keserűen állapitja a XVIII. századvégi erdélyi, moldo meg, hogy a magyarok, szászok, vai, munteniai történelem diplomá románok egyoldalúan kezelik az ciai érintkezésben kimerülő tényeierdélyi történetirást: a magyarok nek feltárását tartalmazza. Mig ez csak a politikai keretet, a szászok az együttműködés tisztázásának gazdasági alkotásaikat, a románok küszöbéig ér, addig David Prodan meg csak a nemzeti eszmét állitják (Răscoala lui Horia în comitatele elemzéseik központjába. A legfia Cluj şi Turda) könyve az együtt talabb erdélyi román történetirás működés tényét és gondolatát a kétségtelenül magasabb sikon je gyökerében ragadja meg, amikor a lentkezik. Mig u. i. az idősebb tör Horea felkelést olyan vonatkozás ténetiró nemzedékhez tartozó La- ban nézi, amikor a román történelem pedatu szerint is az erdélyi román alakitó cselekvés olyan vidékre ér, történetírást „elejétől végéig a ro ahol „a lakosság összevegyül nemmán nemzet politikai életének ki zetileg és vallásilag", ahol „a moz bontakozása irányította és határoz galom — irja tovább — jelszavai ta meg", addig pl. a fiatal történet- helyi alkalmazást nyernek s elhat iró gárdához tartozó A. Decei szé nak a magyar jobbágyok közé is". lesebb szellemről tesz bizonyságot D. Prodan ezt a valóságat elemezve s megállapítja, hogy: „az erdélyi állapítja meg, hogy „a közös jobromán történetirás olyan problémá bágyvalóság sokkal erősebb volt, kat is érint, melyek nem kimondot mint a nemzeti válaszfalak. Eltün tan román természetűek, de mégis tek a vallási ellentétek, illetve sok erdélyiek s ezeket a román nép tág kal kisebbeknek bizonyultak a kö és megértő szellemében tárgyalja" zös veszély idején, mint várni lehe (Istoriografia românătransilvanaă în cei douăzeci de ani la unire). tett volna". Igy szögezi is, de hogy a Sajnos Decei ezideig még nem dol Horea mozgalom „a jobbágyság fel gozta fel az erdélyi románság tör kelése a nemesek, általában minden ténelmének egyik olyan korszakát elnyomó ellen, amit azért kezdemé sem, ahol alkalmazhatta volna „a nyeztek a románok, mivel az ő job specifikus erdélyi valóság" szem bágyi életük volt a legnehezebb". pontjából ezt a „tág és megértő Az együttműködés funkciójának e
A
minden irá
tatása után kiderül, hogy ez a Horea, felkelés, amit ugy a magyar, mint a román történetirás eddig ki zárólag román jelleggel ruházott fel, a közös elnyomatásban élő job bágyság akciója. A magyar job bágyság széles részvételét a Horea felkelésben igen sok adat bizonyitja. Igen közel kerül a régebbi törté netiró nemzedékhez tartozó Stefan Metes egyik legujabb könyvében. (La viemeneépar les Roumains en Transylvanie du XVI au XVIII siecle). A könyv a románok erdélyi életét olyan korban tárgyalja, a, mohácsi vész utáni két évszázad ban, amikor ,,a magyar nemzeti élet Erdélybe menekült... s a szo ciális és nemzeti ellentét az igen régi és nagyszámú román lakosság s a politikailag uralkodók közt ál landóan nőtt". Ám a surlódások el lenére akkor is volt idő, a Rákóczi kor, amikor a két nép közösen cse lekedett. Ami leginkább közös vonása ezeknek az irásoknak az az, hogy egyik sem teszi fel az együttműkö dés kérdését a történelmi szüksé gesség szempontjából. A régi tör ténetirói iskolához még igen mély szálak füzik. (Járai Rezső)
A forradalom idején számos orosz matematikus, fizikus és bio lógus hagyta el hazáját, nem anynyira tudományos, mint személyi okok miatt. A történészek, társa dalomtudósok s a különböző huma nista tudományok művelői már inkább elvi okokból emigrációba. Ilyenek voltak: Rosztovczev, ókori történész, Zalinszkij, a nyelvész, Kondakov, philologus, Struve, nemzetgazdász és társada lomtudós, Vasziljev, bizantinológus, Bizilli, irodalom és művelődés-tör ténész, Jelisszejev, japán kulturhisztorikus, Szayiczkij, geografus és mások. Emigrációba kerültek természetesen az orosz orthodoxia bölcsészei, mint N. Bergyajev, Loszkij, Frank, valamint a párisi orthodox teológiai intézet csoport ja, melynek élén S. Bulgakov áll. (Az intézetnek legutóbb 30 növen déke volt.) Bulgakov és köre az ál lamhatalomtól különvált és a pátriárkátushoz visszatért orthodoxia szellemét képviseli és résztvesz ab ban az ökumenikus mozgalomban, mely a keresztény egyházak, illet ve az orthodox és az anglikán egy ház egyesitésére törekszik.
Az emigráns orosz irodalom ne vei: D. Mereskovszkij, a Nobel-diZ OROSZ EMIGRÁCIÓ FEL jas Iván Bunin s Alexej Remizov. MORZSOLÓDÁSA. A má Az a nemzedék, amelyhez az előbb sodik európai háborúval az orosz felhozott irók tartoznak, még a ré emigráció központjait a történelem gi Oroszországban bontakozott ki, egymásután számolja fel. Közvetle az emigráns orosz irók fiatalabb nül a háború utáni években Berlin nemzedéke viszont az emigráció és Prága voltak a fő gyülőhelyei, első éveiben csapott fel irónak. Ez körülbelül 15 év óta meg Páris. a nemzedék erős hajlandóságot mu Igen sokan éltek ezenkivül Jugo tat a nyugati hatások befogadásá szláviában, Bulgáriában, Lengyel ra, ebben a tekintetben természetes országban, a balti államokban, folytatója annak az irányzatnak, Olaszországban, Németországban, amely az orosz irodalom egyik Angliában és az Egyesült Államok szárnyában már a mult században ban. A központ azonban eddig P á megnyilvánult. Az emigráns orosz ris maradt. Itt jelent meg pár lap irók ifjabb nemzedékében nincse juk, folyóiratuk s az emigráns nek igazi tehetségek. Az emiegeorosz irodalom jó része. Itt élt a tettebb Gazdanov, Felsen, Poplavszlegtöbb emigráns orosz iró. Páris kij és mások, a Proustnak és más ban volt az orthodox theológiai in francia iróknak tulajdonitható ha tézet, szabadegyetem, zenekonzer tások ellenére sem haladják meg vatórium s pár különböző társadal azt a fejlődési vonalat, amit az mi segélyszervezet. orosz irodalom már a forradalom
A
kényszerültek
előtt elért. Közülük Nabokov-Szirin a „legnyugatibb", de legtalajtalanabb is. A két nemzedék különbsé géről és ugyanakkor sorsuk alapve tő azonosságáról főleg a zene tesz tanubizonyságot, ha összehasonlit juk Stravinszkij és Markevics mu zsikáját egymással. Ez az összeha sonlitás megtehető a festészet terén is, az Oroszországban felnevelke dett, bár erős nyugati hatások alatt álló Korovin, Benois, Szomov, Jakovlev, Grigorjev csoport s a Pá risban felnőtt festők között, akik közé Teresovics, Cselicsev, Soutine és Csagall tartoznak. Az orosz emigráció nemcsak öregszik, de kihal: nincs ifjusága. Az orosz emigráció első nemzedéke jóval tuljár az ötvenen s a második nemzedék tagjai is harmincöt-ötven év között járnak. Már ebben a má sodik nemzedékben mindtöbben uj hazájukhoz s nem Oroszországhoz tartoznak. Teljes világossággal mu tatkozik meg ez a tény azoknak az iróknak esetében, akik már nem oroszul, hanem uj otthonuk nyelvén irják müveiket, mint pl. az angolul író Nicolas Gubski, a franciául iró Emmanuel Bove, Iréne Némirovsky vagy Henri Troyat (Trotimov). Ami pedig az egész fiatalokat illeti, akár azért, mert külföldön szület tek, akár mert csupán homá lyos gyermekemlékeket őriznek ha zájukról, nagyon sokan már egyál talán nem vagy csak igen rosszul ismerik az orosz nyelvet s tulnyo mó többségük olyan nevelésben ré szesült, amely egyenranguvá teszi őket nem-orosz társaikkal, miért is kora ifjuságukban ahhoz az ország hoz idomulnak, amelyben élnek. A papi pályára készülő ifjakat kivéve, a legifjabb nemzedék igen kevés tagja óhajt vagy tud résztvermi az orosz emigráció végleges elhalásra itélt tevékenységében. (Szeremley László) A MAI AMERIKAI IFJUSÁG. Courthey Riley Cooper, ame rikai ujságiró Étrange jeunesse Américaine cimü könyve (Edit. de
France) meglepő fényt derit Ame rika ifjuságának életére. Cooper nem iróművész, könyve távolról sem műremek, de a változtatás őszinte vágyáról tanuskodik és rend kivüli morális érdekességgel szol gál. Cooper meg akarta ismerni a bajok okát s ezért nem habozott felkeresni a legrosszabb hirű helye ket, a legromlottabb társaságokba keveredni, összejátszani a rendőr séggel, csaláshoz és kétszinűséghez folyamodni. Magát az ötletet is könyve megirásához a szövetségi rendőrség adta. A rendőrség meg adott minden felvilágositást az iró nak és ez a körülmény valami bűn ügyi tanulmány jellegét kölcsönzi vizsgálódásainak. Cooper könyve alapos dokumentációja révén kide rül, hogy Amerikában mindkét nembeli ifjuság, jó vagy szerényebb módú család gyermeke, csaknem korlátlan szabadságnak örvend. Jó formán nemcsak nem létezik a családi ellenőrzés, hanem számos szülő egyenesen ugy gondolkozik, hogy ez az ellenőrzés fölösleges, akár azért, mert tökéletesen meg biznak gyermekeikben, akár mert azt óhajtják, hogy gyermekeik mennél több tapasztalatra tegye nek szert. Ami a gyermekeket illeti, ők csak az élet lehető legszélesebb kihasználására vágynak s ilyenfor mán néha a legelitélendőbb módon élnek szabadságukkal. Hajszolják a pénzt, amivel gyönyöröket szerez hetnek, nem egyszer magában a pénzszerzésben látják az élet értel mét. A szülők nemtörődömsége és a gyermekek romlottsága elkerül hetetlenül a legkiáltóbb zavarhoz vezet. Az amerikai ifjuság körében a bűnözés és a prostitució szedik áldozataikat. A prostátució külön ben az amerikai egyetemek rákfe néje. Fiatal, sőt igen fiatal lányok tömegesen adják el magukat fiupajtásaiknak s később, amikor ma guknak kell eltartásukról gondos kodniuk, továbbra is áruba bocsát ják magukat, gyakorlatból tudják u. i., hogy ez teszi lehetővé a könynyű és gondtalan életet. Sokan kö-
zülük be sem várják felszabadulá stik óráját s prostitucióra adják magukat. Gyakran előfordul, hogy még tanulmányaik befejezése előtt, valamilyen tiszteletreméltó ürügy gyel elhagyják a szülői házat, elvo nulnak valahová, hogy a kiváncsi szemek elől rejtve, nyugodtan üz hessék foglalkozásukat. Ezeknek az erkölcsöknek az ifjak az első áldozatai. A bájos idilleknek, amiket az amerikai filmeken láthatunk, dijszabásuk van. Ezek az ifjak azonban csakhamar ér demtelenekké válnak részvétünkre. Csak hogy pénzre tehessenek szert, — mert a flört is pénzbe kerül, — a legaljasabb üzelmektől, a lopás tól és a bűntényektől sem riadnak vissza. A Coopertől felhozott pél dák meggyőzően bizonyitják eze ket a tényeket s könyvéből az is kiderül, hogy a kiskoruak birósága elé kerülő bűnügyek legnagyobb ré sze a nemi kapcsolatokból ered. Cooper könyve azonban nemcsak az iskolás, hanem mindenrendű if jusággal foglalkozik, főleg azokkal a középosztálybeli ifjakkal, akiket megszédit a mozi csillagok vagy a gangszterek dicsősége, akik a kevés fáradtsággal szerzett csillogó és vidám életről ábrándoznak, kikötő nélkül hányódnak, csatangolva jár ják a mulatóhelyeket, tánchelyisé geket, turista táborokat, büfféket, korcsmákat és lebujokat. Kósza ifjuság, — igy nevezi őket Cooper. Csaknem teljesen közönyö sek a családi otthon iránt. Szünte len kalandvágy űzi őket s mindig megtalálják a módját, hogy ide-oda száguldozzanak és gondtalanul él jenek egyik napról a másikra. „Ha megfigyeljük ennek az országutainkon csatangoló ifju hadseregnek a ténykedéseit, két dolog ragadja meg a figyelmünket — irja Cooper —. Az egyik: az a páratlan intui ció, amivel mindenről tudnak, ami máshol történik. Megesik, hogy nem tudják megmondani a város nevét, ahol töltötték az elmult éj szakát és nem is sejtik, milyfen ágyban töltik a holnapit, de vala
mennyien tudják, hogy mit akar nak és miért. Jövés-menésükben nincs semmi rögtönzött. Mindössze azt lehet szemükre vetni, hogy cél talan szakadatlanul ujabb és ujabb irányba sietni, csak azért, hogy elegendő pénzre tegyünk szert, hogy megint eliramodhassunk vala hová". Egy ilyen méretü nomádságot a kalandvágy nem magyaráz meg kellőképpen. Az okok legtöbbször a társadalmi körülményekben és a közvélemény tulszigorú voltában keresendők. Ha megkérdik ezeket az ifjakat, hogy miért adták fejü ket csavargásra, a válaszokból ki derül, hogy azért, mert elakarják rejteni családjuk elöl valami titkos betegségüket, mert valamely viszo nyuk leleplezése miatt nem marad hattak többé városkájukban, mert gyermekük születése botrányt oko zott volna és örökre lehetetlenné tette volna, hogy békében éljenek otthon... Az amerikai közvélemény bármennyit fejlődött ötven év óta, még mindig igen szigorú. Cooper amikor javitó intézkedé seket sürget egyuttal szigorúan bi rálja azokat a törvényhatósági és rendőri intézkedéseket, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné tesznek minden komoly javulást. Valószinű azonban, hogy a kormányintézke dések nem sokat segithetnek a dol gokon. Kivánatos lenne ellenben az amerikai közszellem mielőbbi meg változása, ami gátat vetne az ifjak züllésének. Európában egy ugyan olyan tapintatos, mint kitartó el lenőrzés tartja féken a zavaró ösz tönöket. Amerikában ezt az ellen őrzést nem ismerik. Amerikában vagy olyan rövidre fogják a kan tárt, amilyenre csak lehet vagy félredobják. Mindkét eljárás ugyan arra az eredményre vezet. Meg mutatkozik ez az Egyesült Államok szálloda rendszerében is. Köztudo mású, hogy itt a szállodák nem fo gadják be az alkalmi párokat. Ami ből az következik, hogy a párok ott találkoznak, ahol tudnak s ahol az a legkevésbé kivánatos. Igy
lettek a turista táborok, ame lyekben a városlakók hétvégi pihenőjüket töltik s amelyek mindenki számára nyitva állnak, a prostituáltak vadászterületeivé. Cooper könyvéből nemcsak vá ratlan és különös tényeket isme rünk meg, tanulság is akad. „Miért dolgozzam pencekért?" — mondja egy fiatal uccalány az irónak. Ez a pár szó sokkal mélyebb, mint első percben sejtenők, különösen, ha egy fiatal teremtéstől származik. (M. X.) JAPÁN-KINAI HÁBORÚ ED DIGI EREDMÉNYE a Német Távirati Iroda egyik legutóbbi je lentése szerint meglehetősen sulyos. A háború kitörése óta körülbelül 1.600.000 japán katona harcol Kinában. Ezek közül harcképtelen lett 1.460.000. Ezek 40%-a meghalt, 60 %-a megsebesült és megbetegedett; mindenesetre friss erőket kellett a helyükbe állitani. Kinai részről el esett két millió katona e forrás szerint és ugyancsak két millióra becsülik azoknak a polgári egyé neknek a számát, akiket a hadmű veletek, a ragályok és a háborúokozta árvizek elpusztítottak. Ti zenhat millió kinai menekült meg szállott területről nemzeti területre s hat millió kinai gyermek vesztet te el végkép vagy ideiglenesen a szüleit. Egyedül Sanghaiban husz ezerre teszik az elárvult vagy el hagyott kinai gyermekek számát. Emögött a nagyméretü emberi pusztulás mögött, ellenére a vesz teségeknek Kina egysége tovább kovácsolódik. Az elmaradt nyugati tartományok, amiket eddig megkí mélt a háború, a menekülteken ki vül, megtelnek a nemzeti Kina mo dern eszméivel. Az ódon nyugati vá rosok hihetetlen gyorsasággal vesz tik el középkori jellegüket. Nem csak a kormány és a hadsereg hu zódott Nyugatra, nemcsak a gyá rak és a vasuti sinek költöztek át, hanem a sajtó, az egyetemek és a tudományos intézetek is. Kina át alakulása most válik csak teljessé,
A
most omlanak le a gazdasági és szellemi válaszfalak a modern Ke let és az elmaradt Nyugat között. A mozdulatlan kinai tömegek már mindenütt mozgásba jöttek és ro hamosan szakitanak az ősi kinai axiomával, mely szerint „gondol kozni könnyű, de cselekedni nehéz". (bl.) KÖZLEKEDÉS ÉS FEJLŐDÉS. A modern közlekedés kü lönös jelentőséget nyert a modern tőkésrendi világgazdaság kialakulá sában. Csak a modern közlekedés miatt lehetséges a modern világ gazdaság s egyidejüleg a. modern közlekedés révén nőttek a régi ál lamalakulatok modern nemzetekké. A változás óriási. A távolságok az előtt évezredekig változatlanok ma radtak s igy maguk a z emberek szabták ki gazdálkodásuk épülésé nek határait. Ha az indiai ut egy évet, a keletázsiai ut pedig egyene sen több évet igényelt, kiterjedt ke reskedelmi forgalom nem alakulha tott ki, miért is kevesebb értékes árura szoritkozott, amelyek mellett az ilyen hosszu utak költsége kifi zetődött. Az amerikai ut is eleinte ebbe az összefüggésbe illeszkedett. Igy az egyes kulturák és államala kulatok a modern közlekedés előtt egész természetesen önálló és gaz daságilag önmagukbazárt alakula tokként nőttek fel, miután a régeb bi közlekedési lehetőségek mellett egyik sem engedhetett önönmagának gazdasági függőséget. A gőz erőre alapitott közlekedés, hajózás és vasut megjelenése a régebbi, ter mészetesen kialakult kereteket gőz erővel - robbantotta szét. Az egyre növekvő sebességgel a távolságok évekről hetekre, hónapokról na pokra történt csökkenésével az ed dig laza és széles tér összezsufoló dott s minden régi gazdasági s ez zel együtt állami rend összebonyo lódott. Az egész világon a forradal mak és a nagy gazdasági megren dülések évszázada tört fel. Minden régi kötelék felbomlott, az ujakat meg nem fogadták el, mert min-
denki kötetlenül akart tovább élni. A délamerikai forradalmak, az északamerikai háborúk, az indiai és a keletázsiai felkelések, a kínai harcok bármennyire az egész vilá got uraló nagy szellemi válság ki sugárzásainak tünnek, lényegében anyagi, technikai természetűek. Délamerika forradalmait, az északamerikai függetlenségi harcot, va lamint a polgárháborút lehetetlen megértem a tulajdonképpeni gazda sági inditékok nélkül. Az indiai föl kelések oka az ősrégi társadalmi szerkezet felbontása- a háziipar megszüntetésével, a boxerlázadás pedig az idegenek és az idegenek áruinak Kinába való betörése miatt keletkezett, — a népek és az álla mok u. i. mindenütt nagyon is ve szélyes közelbe kerültek egymással a közlekedés fellendülésével. Ám ahogy a modern közlekedés az egész világon aláásta vagy meg semmisitette az állami és társadal mi rendeket, ugyanugy a régi rend romjain egészen uj közösségformát épitett ki: a modern tőkésrendi vi lággazdaság önmagában véve káp rázatos szervezetét. Csak amikor minden régi természetes különbség és határ alaposan elmosódott, lát hatott neki a világ a föld uj, tőkésrendi szempontok szerinti racio nális felosztásához egyes gazdaságterületekre, illetve gazdaság-tartományokra. Eszerint a felosztás sze rint az egész világon minden terü letnek saját fontos gazdasági fel adat jutott s végül minden ilyen te rület a világ többi része számára egyenesen életszükségletté lett. Ez a felosztás azonban csak azért kö vetkezhetett be s ez a kölcsönös gazdasági függőség csak azért for dulhatott elő, mert a modern közle kedés megteremtette a feltételeit. A modern közlekedés nemcsak az összeköttetés gyorsaságát, hanem alkalmasságát, a tömegárú szállitá sának képességét is jelenti s minde nekelőtt azt a preciziót, amivel a forgalmat lebonyolitják. Mindent összevéve: a közlekedés technikai oldala mellett szervezési teljesit
mény is, amely (főleg tőkésrendi értelemben) a közlekedést a mo dern világgazdaság kiépitésére ké pesitette. De tulajdonképpeni érte lemben nemcsak a közlekedés volt döntő, hanem általában az össze köttetés. Ahogy a világgazdaság vázát a vasuti és hajóvonalak vér erekként átszőtték s a világgazda ságot átitatták és kiépitették anyagcseréjét, ugyanigy a távirás és távbeszélés drót és kábel háló zatát közbeiktatták az idegrend szer huzalaiként, az egész forgalom irányitása céljából. Technikailag igy adottak lettek a feltételek az egész világon keresztül-kasul egy egységes világgazdasági test kiépi tésére. Az ember hatalmas alakitó ereje ezen a ponton azonban meg hiusult. Kétségtelen u. i. hogy ha talmas területeken lett urrá, óriási távolságokat vitt egymáshoz közel, az érintkezés technikai lehetőségei az elképzelhető minimumra csök kentek, a föld egész területe elérhe tő, megragadható alakulattá zsugo rodott, magukat a különböző népe ket azonban nem sikerült hasonló mértékbe összehozni. Anglia és In dia között a távolságot a repülőgép pár napra csökkenthette, ezzel azonban még az angolok és indiai ak közti szakadékot nem hidalta át. Ellenkezőleg: a népek egymáshoz való közelebb kerülése, a tér távol ságainak leküzdése révén, a népek egymásközti érintkezését csak most tette igazán érezhetővé. A népek élesebben és szorosabban egymás ba ütköztek s ezért annál keserűb bek lettek a viszályaik. A modern közlekedés fejlődésével igy két, egymást kölcsönösen meghatározó áramlatot állapithatunk meg, ame lyek részben erősitik, részben azon ban megszüntetik egymást. Az egyik a föld összezsugorodása vagy is a nemzetközivé tétel áramlata; a másik a népek egymás mellé ke rülése és surlódása, egyidejüleg a nagy népek teljes összefogása vagy egyesitése, vagyis a nacionalizálás áramlata. Ami a föld felületének a közle-
kedés révén történt összezsugorodá sát illeti, azt leginkább az antik és középkori világgazdasággal való összehasonlítás révén érzékelhetjük. A legjobban épitett ókori római or száguton az ókori vándorkereskedők a legnagyobb erőfeszítés mel lett kb. napi 50 km. utat tettek meg. Ez a teljesitmény a középkorban, az utak elhanyagolása kö vetkeztében, csökken s azután a XVIII. század legmagasabb teljesit ményéig, napi 60 km.-ig emelkedett. Amint látható: a napi 10 km. többteljesitmény két évezred technikai haladásának az eredménye! Termé szetesen a római hírszolgálat jóval gyorsabban járt, de alig érte el a régi perzsa birodalmak király-futá rainak legmagasabb teljesitményét, ami naponta 250-300 km. lehetett; ezt a teljesitményt sem multák fe lül Napoleon ideéig, amikor azután a táviró az ilyen közlemények és táviratok számára a távolságot a minimumra röviditette. A száraz földi közlekedés e nehézségével szemben, ami ezenfelül még mindig kötve volt a jó utak költséges fenn tartásához, a vizi-közlekedés sokkal nagyobb, sőt egyenesen életfontos ságú szerepet játszott. A vizi közle kedés olcsóbb volt, mert minden ut nyitva állt és gyorsabb, mert lega lább bizonyos fokig a szél termé szeti erejét, vagy a viz áramlatait kihasználhatták. Áll ez ugyanugy a belső-, mint a tengerhajózásra. Nem hiába keletkeztek az első nagy birodalmak, illetve államala kulatok a nagy folyamok és folyórendszerek mellett: Sumeria, Babylon és Assuria az Eufrates és a Tigris s ezek kiterjedt csatorna rendszere körül; Kina a Sárga fo lyó, később pedig a Jangcsekiang mentén s Kina egyesitésének müvét lényegében a Császár-csatorna ki épitése szorgalmazta; Egyiptom a Nilus és deltája környékén; a nagy indiai államalakulatok, különösen a Gupta- és Csalukja-dinasztia a Ganges és a Brahmaputra körül, a hellén-saki birodalom az öt folyam táján. A nagy folyamok és csator
nák e felettébb közlekedést alakitó, fejlesztő ereje még tovább, egész a nyugati gazdálkodásig nyomon ki sérhető. Középeurópánál például sokkal előbb kiépitették Franciaor szág, Anglia és Hollandia viziutaik nagyszabású hálózatát s igy már a modern közlekedés fejlődése előtt népeiket gazdaságilag erősebben összefogták s ezáltal politikailag is szorosabban egyesitették. Olyan si ker ez, amit például Német- vagy Olaszország csak a vasutakkal ér hetett el. Még a folyamoknál is erősebben fejlesztették a nagy tengerek a közlekedést, mert ezeken még a belső viziutak utolsó közlekedési akadályai is eltűntek. A kifinomo dott evezési technika alkalmazásá val a római kereskedőknek sikerült naponta átlag 100-150 km.-t elérni. Magasabb eredményt csak a kezdő dő uj-kor ért el a navigáció és vi torlatechnika fejlődésével; a leg magasabb teljesitmény akkoriban napi 300 km. s ez igy marad a gőz hajó bevezetéséig. (1819). Ezután is a tengerhajózás még sokáig a befagyás, a téli hónapokon keresz tül, a közlekedést megbénitja. Elő fordult, hogy a New-Yorkból Lon donba vagy Liverpoolba tartó áru szállitása csak pár hetet igényelt, az ország belsejébe, például Man chesterbe továbbitása pedig pár hó napig megrekedt a tél miatt. A téli szállitás nehézségei ugyanugy aka dályozták az ókorban és a közép korban a közlekedést, mint az éjjeli szállitás, ugy hogy a napi teljesit mény gyakran tényleg csak a vilá gos napra vonatkozik, mig a mai átlag teljesitmény a teljes 24 órás napra érvényes. Ha mindezeket a mozzanatokat mérlegeljük kiderült, hogy az antik római világgazdasági tér, közlekedése legfejlettebb idején, kb. negyven-hatvan nap alatt volt átjárható: Hercules oszlopaitól a Partusok birodalmának határáig, a Rajna torkolatától a Afrikai siva tag kezdetéig. Ez szinte pontosan annyi idő, amennyi alatt ma az egész modern világgazdasági tér-
áthatolható, ha csak az áruforga lom normális eszközeit vesszük te kintetbe s a közlekedéstől távol eső, gazdaságilag jelentéktelen területe ket figyelmen kivül hagyjuk. Szám belileg kifejezve az antik és a mo dern világgazdaság között az arány: egy a tizhez, vagyis a világ ma a régihez képest a tizedrészére zsugo rodott. Ha azonban még számitásba vesszük a gyors, rendkivüli eszkö zöket, különösen a - legujabbkori lé giforgalmat s a még gyorsabb köz lő eszközöket: a dróttal ellátott vagy drótnélküli távirást, távbeszé lést és távolbalátást, ugy a földi tér összezsugorodását még nagyobb ra kell tenni; mindenesetre itt már lemérhetetlen és felmérhetetlen ele mekhez jutunk, amelyek teljesség gel megváltoztatják a képet és mindenféle egybevetési lehetőséget kizárnak. A római világgazdaság mindenkép' zártabb és önmagában nyugvóbb gazdaság- és műveltség kör volt, olyan terület, amit az an tik ember gazdaságilag és techni kailag még elérni és uralni tudott. Ami azon túl volt, merész kalandot és az ismeretlenben való bolyon gást jelentett. Egy indiai ut odavissza egy évet igényelt s ezt is csak a monsun szelek felfedezése után: elutaztak a koratavaszi mon szunnal és csak az őszi monszunnal tértek vissza. Ezelőtt az indiai ut, a partvonulatok mentén, még to vább tartott! A középkorban is vál tozatlan a helyzet a távoli gazda sági terekkel szemben, sőt még rosszabbodott, mert az antik közle kedési teljesítményekkel szemben a középkori hasonló teljesítmények estek. Ennek következtében a kö zépkori világgazdaság is hajlamos a kisebb gazdasági-művelődési, egy mással lazább összeköttetésben ál ló körökre való szétesésre, mint egykor a római világgazdaságon belül. A távoli művelődés-körök még nagyobb, sőt elérhetetlen meszszeségekbe kerültek. A távolkelettel való összeköttetés teljesen megsza kadt, mig a mongolok a tulsó oldal ról helyre nem állitották. Az akko
ri idők legnagyobb közlekedési tel jesitményét szintén a mongolok ál litották fel birodalmi postájukkal, amely ugyanugy, mint a perzsa bi rodalmi posta az ókorban, csupán hireket közvetitett, de árut nem szállitott. Mindenesetre ezen az Európa és Távolkelet közti, akkori ban a hirszolgálat számára leg gyorsabb uton, négy-öt hónapig tartott az érintkezés. Összehasonli tásul felhozhatjuk talán a repülő gépet, amely ezt az összeköttetést tizenkét nap alatt bonyolitja le, re mélik azonban, hogy rövidesen hat napra redukálják. Ebben a vonat kozásban is a földfelület összezsu gorodásának az előbbihez hasonló mértéke jut kifejezésre. (Szalay István) A VILÁG FAJA. A világon a fa fogyasztás majdnem olyan nagy, mint a széné. Emellett alig a felét használják tüzelésre, mert a legtöbb fát az ipar fogyasztja, épí tésnél, celuloze és papir gyártásnál, asztalos munkában, bányafában, vasúti talpfaként és a hajóépités ben. Ezt a hatalmas fogyasztást két, földkörül huzódó erdőövezet fe dezi, az északi, a mérsékelt övezet től a sarki zónáig, Észak- és Kö zép-Európában, Szibériában és Észak-Amerikában (Kanada), majd nem kizárólag fenyőfélékből s egy déli övezet a trópusokon, szinte az Egyenlitő mentén, Délamerika kö zépső részén, Nyugat-Közép-Arfikában és az Indiai-óceán körüli terü leteken, lombos és kemény fából. A világ valamennyi erdeinek nagy ságát 30 millió négyszögkmre becsü lik, ami kb. a földfelület ötöde. En nek egyharmada lombos, kétharma da fenyő erdő. A súlypont az utób bira esik úgy terjedelmét, mint fel használását illetőleg. Ennek a rop pant erdőségnek az értékesítése vagyis a tulajdonképpeni fa-gazdál kodás, csak részben szervezett. A, civilizáción kivüli, főleg magas északi erdőségek még vadon nőnek s gazdaságilag kiaknázatlanok. Ott viszont, ahol a technikai civilizáció
már elérte az erdőket, a rablógaz dálkodás veszélye fenyeget, mint pl. Északamerikában. A kiaknázatlan ság és a rablógazdálkodás két vég lete között a helyes erdőgazdálko dás formáit az északi államokban (svéd, norvég és Finnországban) találták meg. Ezek számára u. i. az erdő a legértékesebb nemzeti kincs, nem pedig gyarmati-kizsákmányolási lehetőség, mint Észak amerikában és a cári Szibériában. Amerikában bizony ez a rablógaz dálkodó magatartás nemzeti vesze delemmé nőtt. A fa irtása Keleten és Északkeleten megkezdődött már a bevándorlással s könyörtelenül folytatódott Dél és Nyugat benépesedésével. Ami erdő ezután a kor szak után még maradt, kizárólag a nagy fakitermelő konszernek bir tokába került (Southern pine Asso ciation és a Coast Lumbermen As sociation.) Ezek a magángazdálko dásra beállitott konszernek nem törődtek a kivágott erdők további fásitásával, hanem csak a kiakná zással. Már pedig ez a módszer csak a haszonnal számol, nem pe dig azzal, hogy az ujabb terméshez évtizedek szükségesek. Az oktalan erdőirtások következtében száraz ságok, árvizek és homokviharok ve szedelmei lepték el Amerikát, mig az állam közbelépett s egy északról délfelé húzódó erdőövezetet jelölt ki a nyugati részen. Kanada óvato sabban járt el, hasonlókép a keleteurópai és balti államok. A föld legnagyobb erdőtulajdono sa az angol világbirodalom, főleg trópikus erdőkben, melyeknek a termése különösen alkalmas a ha jóépitésre. (A birmai teak-fa pl.) A legfontosabb fenyőfélék szállitója Kanada, amely lassan kiszoritotta az angol piacról a skandináv fát. Amerika fakészlete, ellenére a rab ló-gazdálkodásnak, még mindig ele gendő önmaga és Délamerika ellá tására s ezért fontos tényező az európai versennyel szemben. Fran ciaországnak is sok a trópikus er deje tengeren túli gyarmatain s ez ért fenyőféléket Kanadából és
Skandináviából exportál. Hasonló kép Belgium (Kongó) és Németal föld. Oroszország szintén óriási er dőségekkel rendelkezik, jóval töb bel, mint amennyit maga felhasz nál. Keletázsiában Japán területé nek 60%-a erdőség. Középeurópá ban Németországnak, jólehet kiter jedtek az erdőségei, mégsem elég a sajátja, még Ausztria és a Szudetavidék „hazatérése" után sem. A hiányzó mennyiséget importálni kénytelen a keleti és középeurópai államokból. A világ nagy fafogyasztását a felhozottakon kivül még az ma gyarázza, hogy számos anyag pót lására szolgál, valamint számos új technikai termék előállitásához nyersanyagként alkalmazzák. A parafa és a fémek mellett pótlék, a műselyem és számos kémiai termék előállitásában meg nyersanyag. Ez ért álltak át ujabban, főleg Kanada és a skandináv államok, a fakivitelről a celuloze gyártásra. Igy let tek Kanada, Finnország és Norvé gia a celuloze főkiviteli országaivá s mellettük ezen a téren csak Német ország és az egykori Csehszlovákia játszottak nagyobb szerepet. A cel luloze a legfontosabb félkész-árú a papir és a műselyem előállitásában. (Márk Viktor) JEGYZETEK I DŐSZERŰTLEN (I.) Elsősorban időszerűtlen ma a művészet. Nem azért, mert senki sem beszél már róla, de mert már el is felejtették. Ki gondol ma arra, hogy mit jelent egy idegen irásmű, egy irói alkotás olvasása? S ismét nem azért, mintha nem ol vasnának, de mert semmi sem ide genebb napjainktól, mint a formális elmélkedés a csupán zárójelben el fogható, mélyen rejtett tudatme zőkre kiszigetelhető benyomások ról. A világ tényleges elváltozásá nak napjaiban mi sem lehet idege nebb, mint annak a megadásnak és behódolásnak az elemzése. amely elfogja az olvasót a művészi pilla natában az idegen individualitás varázsa és hatalma előtt, aki kita-
lált vagy kimódolt valamit, megmutatta s kikerülhetetlenül hinni kell neki. A korban, mely a meg hajlás és az engedelmesség kora a művészi területe az, ahol igen jelentősnek kell annak a valakinek lennie, akinek örömmel vetjük alá magunk. Ez a vonása vezethette félre azokat, akik a művészetet a lét külön és autonom tartományá nak vették s annyi igyekezettel el kalauzolták a valóságtól. Holott — a legmélyebbre esett napokban lát juk — csak a valóság torzulhat el, de sohasem az értelme. * Az utolsó években sokat beszél tek azokról az irókról, akik azt mondták, illetve példázták, hogy az élet iszonyu. Felesleges itt nem zetközi vagy hazai iró nevek, jók és legjobbak emlegetése. Valamenynyinél az élet minden keserűsége felhabzott s még a jóhiszeműségü ket se lehetett kétségbevonni. Mé gis, — csak az az iró állhat az emberhez közel, aki azt mondja: öröm élni! Azt hisszük: csak az ilyen iró a művész, a másik fajta pedig nem, még ha különben és ál talában véve jó iró is. Igen nagy irónak tartja pl. ma napság minden hazai és európai in tellektualitás James Joycet. Elfo gadjuk. Tényleg, mindaz, amit Joyce ir, igen jelentős. Szerintünk azonban az irónak egy olyan világ, egy olyan második élet, második va lóságteremtés a feladata, amelyik jobb a ténylegesnél. Azzal az ellenvetéssel élhet vala ki, hogy a mai európai élet feltéte lei között az iró nem igen hirdet heti azt, hogy az élet szép. Elismer jük. Iróink abszolut zömétől azon ban nem tanulhatunk semmit. (A talentumukat u. i., amivel rendel keznek, semmiképp sem tanulhat
juk el!) Holott annyit legalább tud ni akarunk tőlük, hogy az élet szép, miután nem akarunk kétségbeesni s nem akarunk öngyilkosok lenni. S bármennyire érdekes is formális szempontból pl. egy Joyce, bármily éles is a szeme és raffinált a lélek tani elemzése — az élet legmélyebb vágyai szempontjából közömbös, ha nem visszataszitó az olyan iró, aki azt mondja a sajtról, hogy az a tej hullája... *
A világ tényleg teli gyásszal, halállal, megalázással, elesettséggel. Az élet a planéták betegsége, — mondja James Jeans, angol csilla gász. Jó. Elfogadjuk. De tudjuk, hogy ez a betegség — betegség és semmiesetre sem vagyunk hajlan dók kérkedni vele... A világ tényleg teli gonddal, rosszal, rettegéssel, csalódással, — de mégis győz az ember, él és har col a természettel és mindazzal a gonosszal, ami második természet ként jelentkezik. Azt * az áldatlan ságot, hogy az ember az élet és a természet csomó jelenségével szem ben tehetetlen, a művészet erejével felséges és csodálatos alakzatokba kell bűvölni. A művészet erre a va rázslatra való. A művészet hid az embernek a tökéletességről való ál ma és az élet tökéletlensége között. Olvassuk Beethovent! Alig kép zelhető el a világtörténelemben ke serűbb Beethoven süketségénél. A természet közönyössége Beethoven fülében összezuzott egy csontocskát s a nagy zeneteremtő megsiketült. Szellemének ereje azonban mégsem tört meg. Süketen és egyedül a vi lág e szerencsétlen embere mégis az élet szépségét dicsőitő muzsikát teremtett. Beethoven mondotta: — a mű vész sohasem sir. Vegyük tudomá sul: a művész küzd. (g.)
