Házasság és család. A házasság. A házasság célja, családalapítás, felemás iga, a házasság nélküli élet, özvegység

Házasság és család A házasság – A házasság célja, családalapítás, felemás iga, a házasság nélküli élet, özvegység – „És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt. És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve. És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak; de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala. Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annak helyét. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez. És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett. Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté”. (1Móz 2,18-24) Mi a házasság a célja? Ha olyan fiatalokat kérdeznénk, akik még előtte állnak: „Mit vártok a házasságtól?” –, akkor a lányok többsége ilyen választ adna: szeretnék férjhez menni, mert lesz valaki, akihez tartozhatok; aki szeret, akire támaszkodhatom, aki kényeztet. Úgy szeretné, ha boldogan élnének, együtt „turbékolnának”. „Rózsaszín köd” lebeg a szemük előtt. A fiúk válasza is hasonló lenne: lesz, aki boldoggá teszi őt. Pedig az olvasott Igében ezekről szó sincs. Ezt azért fontos tudni, hogy így készüljünk a házasságra, így menjünk bele, mert csak akkor lesz jó. Ha úgy kezdünk bele, hogy elképzeltünk valamit, de az nem válik valóra, nagyot fogunk csalódni. Ha viszont úgy megyünk bele, hogy tudjuk, mi Isten akarata, és ezt vállaljuk is, nem fogunk csalódni. Isten mellettünk lesz, és a házasságunk is célt fog érni. Mi tehát a házasság célja? Az Igéből a házasságnak négyféle célját látom, amit Isten kijelentett. A legelső cél: az embernek segítőtársra van szüksége Így olvastuk: „És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek neki segítő társat, hozzá illőt”. Nem jó egyedül lenni, mert a férfinak – akkor még csak Ádám volt, mikor Isten ezt mondta –, segítőtársra van szüksége. Isten elvitte az összes állatot Ádám előtt, de nem talált hozzá illőt. A csontjából való, a testéből való feleség lett a hozzá illő segítőtárs. Ezzel kapcsolatban szeretném hangsúlyozni: nem a férfi az asszony segítőtársa. Ezt azért tartom fontosnak, mert vannak, akik úgy gondolják – már a házasság előtt is, és a házasságban is –, hogy majd segít a férjem. Nem a férfi a segítő. Az asszony a segítő. A férfinak van szüksége arra, hogy az asszony segítsen neki. A férfiak számára is szeretnék valamit kiemelni. A férfi úgy tekintsen a feleségére, hogy ő segítője annak a feladatnak az elvégzésében, amit Isten rábízott. Tudja-e a férfi, hogy mit bízott rá Isten? Tudja-e, mi a feladata? Ezen a földön a férfi feladata volna gyereket nevelni, mosni, főzni, takarítani, teljesen egyedül hordozni minden terhet. Gondolják meg a férfiak, hogy ezt mind nekik kellene elvégezniük, egyes egyedül, ha nem volna segítőtársuk. Amikor egy feleség beteg, akkor többet kell a háztartásban a férfinak részt vállalnia: főzésben, mosásban, takarításban, és egyéb terhek hordozásában. Ilyenkor gondolja végig egy férfi: nem ő segít a feleségének. Ez eredetileg mind az ő dolga volna. Milyen nagy kincs az, hogy van segítőtársa. Nem mindig minden az ő dolga, csak ritkán, mert

van felesége, van segítője. Amikor súlyos terhek, gondok, lelki bajok nyomják a férfi vállát, milyen jó, hogy nem egyedül kell hordoznia. Tudjuk, a hívő ember az Úrral megbeszéli ezeket, de egyedül kellene viselnie az emberek között, ha nem volna segítsége. Elmondhatja a feleségének, és együtt hordozhatják, akár a családi, akár más súlyos gondokat. Milyen jó, hogy van segítőtársa az embernek! A feleség vigyázzon, nehogy a maga szolgálatába akarja állítani a férjét, hogy abban segítsen neki, amit ő lát jónak. Ne az asszonynak legyenek tervei, céljai, és ne kérje a férjét: segíts nekem ezt is, meg azt is megvalósítani! Ezért mondja az Ige: „Ne uralkodjék a férfin az asszony”. Tudja meg, hogy ő a férje segítője, azoknak a terveknek a megvalósításában, amit a férfinak Istentől kell elvennie. Azt pedig a férfinak kell nagyon jól megértenie, hogy a elesége segít neki, de ez nem azt jelenti, hogy ő pedig azt csinálhat, amit akar, kénye-kedve szerint parancsolhat, mert ő az úr a háznál. A férfinak is van feje, Krisztus, ezért tudnia kell, mit bízott rá az Úr; és abban a munkában segítőtárs a felesége. Erre most nem tudok kitérni, hogy mi a férj feladata, de a hívő férfiak ezt tudják. Tudniuk kell! Ez az első célja a házasságnak. A házasság másik célja: szaporodjatok és sokasodjatok Így olvassuk Mózes 1. könyve 1. rész 28. versében: „És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá…” Gyermekek, emberek szülessenek erre a világra. A gyermek családba szülessen, mert ez az Isten akarata. Apja, anyja, testvérei legyenek, így tud egészségesen felnőni, kifejlődni olyan emberré, ami Isten céljának megfelelő. Aki házasságra lép, ezzel számoljon! Tudom, mikor házasság előtt állnak a fiatalok, egy kicsit erre is gondolnak: „Jó, mert lesz gyerekünk is”. De ezt is rózsaszínben látják, kivéve azokat, akik nagycsaládban nőttek fel. Ők látják azt is, mennyi gonddal jár a gyermek. A fiatalok előre gondoljanak rá, a házasságuk egyik célja az lesz, hogy gyermekek szülessenek. Lehet, hogy sok gyermekük lesz. Vállalják-e indketten az Úrért ennek a terhét? Vannak házasságok, ahol Isten nem ad gyermeket. Attól az még házasság, mert nem ez az egyetlen célja. Nem olyan szégyen ez ma, mint az Ószövetségben volt. Nem baj, ha Isten nem ad gyermeket. Arra a házaspárra más terheket és feladatokat fog Isten bízni. Talán a férfira az igehirdetést, a gyülekezeti terhek hordozását. Az asszonyra a segítést: talán olyanokét, ahol több gyermek van; mások látogatását; mások terhének a hordozását; nekik is van feladatuk. Itt hadd térjek ki arra, hogy a világban eléggé elterjedt az, ha nincs gyermek, akkor mindent megtesznek, hogy legyen. Mindenfajta orvosi beavatkozást, lombikbébiprogramot, bármit igénybe vesznek. Ezt nem javasolnám. Ha Isten bezárta a méhet, inkább arra figyeljenek, mi minden mást bízott rájuk az Úr. Ha Isten megnyitotta a méhet, akkor azt kell vállalniuk, hogy gyermekeket neveljenek. Vegyük el Isten kezéből, amit ad. A harmadik célja a házasságnak a paráznaság elkerülése „A mik felől pedig írtatok nékem, jó a férfiúnak asszonyt nem illetni. De a paráznaság miatt minden férfiúnak tulajdon felesége legyen, és minden asszonynak tulajdon férje.” (1Kor 7,1-2) Ugyanebből a fejezetből a 9. vers szerint: „De ha magukat meg nem tartóztathatják, házasságban éljenek: mert jobb házasságban élni, mint égni”. Aki magát nem tudja megtartóztatni ezen a téren, az nehogy paráznaságba essen, inkább házasságban éljen. Nem mindenkinek van arra kegyelmi ajándéka, hogy megtartóztassa magát, írja Pál az 1. Korinthusi levél 7. rész 7. versében. Akinek nincs meg ez a kegyelmi ajándéka, éljen házasságban. Én tudom, hogy nagyon sok lány erre azt mondja: „Jó, de ha nem vesz el senki, akkor mit tegyek?” Biztos vagyok abban, hogy Isten tudja, a lányoknak ezen a területen milyen nehézségeik vagy kísértéseik vannak. Nyugodjanak meg, ha nem veszi el senki őket, ad nekik Isten kegyelmet, hogy úgy maradjanak, és ne essenek a paráznaság bűnébe. Ad nekik kegyelmi ajándékot erre!

A házasság negyedik célja az, hogy kiábrázolja Krisztus és a Gyülekezet kapcsolatát Az Efézusi levél 5. rész 31. versétől olvasható: „Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez; és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az Egyházról [a Gyülekezetről] szólok”. Itt Pál apostol viszonylag hosszan beszél házasságról, férjről, feleségről, hogyan éljenek együtt, mi a feladatuk. Idézi azt, amit Mózes 1. könyvéből olvastunk: „Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, ragaszkodik feleségéhez; és lesznek ketten egy testté”. Majd így összegzi: „Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról, az Egyházról [a Gyülekezetről] szólok”. A hívő, és csakis a hívő házasságnak a célja az, hogy kiábrázolja Krisztus és a Gyülekezet kapcsolatát. Most nincs idő, hogy ezt részletesebben kifejtsem, de igen fontos dolog az, hogy úgy beszél a Szentírás a házasságról, mint Krisztus és a Gyülekezet kapcsolatáról. A Gyülekezet Krisztusból való, mint Éva Ádámból. Krisztus testéből és csontjából valók vagyunk. Öröktől fogva kiválasztva. Amikor Krisztus meghalt a Golgotán, az Ő halálából keltünk életre, ekkor vett ki Isten Belőle. Ádám a mély álomból felébredve azonnal tudta, hogy az asszony, aki ott áll előtte, belőle való. Bár még sohasem látta azelőtt, Istennek nem kellett magyaráznia semmit. Elé állította, és azt mondta Ádám: „Ez már csontomból való csont, és testemből való test: asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett” (1Móz 2,23). Így van a Gyülekezet is Krisztusból. Az Efézusi levél leírja, hogyan szereti Krisztus a Gyülekezetet: önmagát adta érte, hogy megszentelje, megtisztítsa és megtartsa. Azt mondja a férfiaknak: így szeressétek a feleségeteket, mert Krisztus így szerette a Gyülekezetet. A Gyülekezet engedelmes Krisztusnak, ezért az asszonyok is engedelmeskedjenek a férjüknek. Kiábrázolni Krisztusnak és a Gyülekezetnek a kapcsolatát, ez egy szellemi, magasztos cél. Még egyszer összefoglalva a házasság céljai: 1. legyen a férjnek segítőtársa, 2. az ember szaporodjon és sokasodjon, 3. paráznaság ne legyen, 4. kiábrázolja Krisztus és a Gyülekezet kapcsolatát. A családalapítás A következő, amivel foglalkozzunk: a családalapítás vállalása! Ma ebben a világban nagyon sokan nem vállalják a házasságot. Isten elmondta a célját, de senkit sem kényszerít erre. Nem mondja: Meg kell nősülnöd! Férjhez kell menned! Valóban úgy van, vagy vállalja ezt valaki, vagy nem. A „szingli lét” Nem tudom mennyire ismerős ez a kifejezés: „szingli lét”, azaz egyedüllét. A „szingli” egy angol kifejezés, amivel a házasság nélküli, magányos életet szokták jelölni. A nyugati országokban ez nagyon gyakori. Biztos vagyok benne, hogy Magyarországon is egyre többen, lesznek olyan fiatalok, akik rengeteget dolgoznak, ezért egyedül élnek. Általában tanult fiatalok. Sokat utaznak, a munkahelyük nagyon megbecsüli őket, bármikor mozgósíthatók, sokat is keresnek, jól élnek. Azonban állandó készenlétben kell lenniük, soha sem tudják, mikor szól a mobiltelefon, hogy menniük kell. Éppen ezért semmire sem marad idejük, csak a munkára. Azt mondják: Minek nősüljek, vagy menjek férjhez? Nincs nekem arra időm, hogy gyereket neveljek, vagy feleséggel, férjjel foglalkozzak. Szinte soha nem vagyok otthon, csak a munka és a munka van. Ez abnormális dolog. Teljesen természetellenes és Istenellenes lét. Azért él az ember a földön, hogy a banknak, egy nagytőkésnek, egy cégnek minél több hasznot, profitot termeljen? Gyűjtse a pénzét, és állandóan csak dolgozzon? Csak a földi dolgokkal törődjön és semmit sem a mennyeiekkel? Nem ezért él az ember! Ez abnormális

dolog! Szeretném erre a fiatalok figyelmét felhívni. Most már Románia is az Európai Unió tagja lett, csupán néhány év, és itt is nagyon eluralkodik majd ez a gondolkozás. A hívő fiatalok sem kivételek, őket is nagyon meg fogja ez kísérteni. Jusson eszükbe: nem ezért vagyunk ezen a földön! Isten más feladatot jelölt ki a számunkra. Kényelemszeretet és kishitűség Vannak, akik más okból nem vállalják a házasságot: önzésből, kényelemszeretetből, lustaságból, vagy kishitűségből és félelemből. Vannak, akik azt mondják: olyan jól megvagyok én egyedül is, minek bajlódjak a családdal, vegyek a nyakamba rengeteg terhet. Nagyon is jól látják – talán, mert nagycsaládban nőttek fel –, hogy a család terheket is jelent, és ezt nem vállalják. Majdnem ugyanúgy élnek, mint a „szinglik”, csak ez még annyival rosszabb, hogy a munkahelyen sem törik magukat, csak ellustálkodják az egész életüket. Ez sem méltó az Úrhoz! Különösen szomorú, amikor egy férfi, egy fiú gondolkodik így. A gyülekezetekben mindenütt több lány van, mint fiú, volna lehetőség feleséget választania, csak lusta, vagy fél. Bármi okból is, de nem akar nősülni. Amikor fiatal voltam, én is féltem a házasságtól. Azt vettem számításba: se pénzem, se lakásom, albérletben kell kezdeni; ha sok gyermek születik, kilátásom sem lesz egy lakásra. Idősebb testvérrel beszéltem, és azt mondta: „Miért gondolkodsz ezen? Amikor én nősültem, tudod mim volt? Egy kanalam, és néhány cipészszerszámom. A feleségemnek volt egy ágya ágyneművel. Ennyi volt az egész, ezzel kezdtük, még asztalunk sem volt. Jöttek a gyerekek sorban. Szegényen kezdtük!” Amikor én nősültem, két bőröndöm volt: az egyikben a ruháim, a másikban a könyveim. Ennyi. Születtek a gyermekeink, és igazzá vált az a közmondás, amit a világban is szoktak mondani: „Ahová Isten báránykákat ad, oda legelőt is ad.” Minél több gyermekünk lett, annál jobban gazdagodtunk: külsőleg is, anyagiakban is. Pedig nem hajtottam, ugyanúgy dolgoztam, mint azelőtt. Ha Isten gyermekeket ad, meg is adja a hozzávalót. Gondoskodik rólunk, a gyermekekről is, mert szeret. Nem tesz ránk több terhet, mint amit el tudunk viselni. Élettársi kapcsolat Megemlítem egy harmadik csoportját azoknak, akik nem vállalják a házasságot. Bár ez a hívők között nincsen, de van a világban elég, és a világ mindig hatással van a hívőkre is. Erre is vigyázni kell! Nagyon elharapózott az, amikor a férfiak és nők nem házasodnak, csak együtt élnek. Ezt nálunk úgy mondják Magyarországon: élettársi kapcsolatot létesítenek. Se polgári, se egyházi esküvőt nem tartanak. Ők azt mondják: szeretjük egymást, minek az a papír, semmin sem változtat. Régebben is volt ilyen. Az én gyermekkoromban így mondták: vadházasság. Ma már egyre több van. Meg is magyarázzák: a papír nem fontos, csak az számít, hogy szeressük egymást. Ezekben a kapcsolatokban gyermekek is születnek, mégsem házasodnak össze. Egyszer azonban kiderül, mégiscsak számít az a papír, és pontosan azért nem kötnek házasságot, mert tudják, hogy számít. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor el akarnak válni. Ha nem voltak összeházasodva, sokkal könnyebben megy. Otthagyja a másikat és kész. Még gyerektartást sem egyszerű kérni, csak hosszú, jogi procedúra után. Könnyű összeállni mással. Nem akarnak felelősséget vállalni! Különösen a férfi nem vállal felelősséget, sem a nőért, sem a gyerekeiért. Ez egy felelőtlen magatartás, csak a testi vágyak kielégítése a cél. Ez egyáltalán nem méltó az Úrhoz, de az emberhez sem. Nagy bűn! Csak azért mondtam el, hogy felhívjam a fiatalok figyelmét, nehogy eltanulják a világtól. Ilyenre még csak ne is gondoljanak! Közeli rokonok házassága

Még valamire kitérnék. Ez a hívő fiatalokat még jobban érinti, mint a világiakat. Ez a közeli rokonokkal kötött házasság kérdése. A hívők tudják, nem jó felemás igában élni. A hívő fiú hívő lányt vesz el, és ez helyes is. A hívők viszonylag nem sokan vannak a világban. Egy idő múlva – minél zártabb egy közösség, annál hamarabb – már szinte minden hívő rokonságba kerül, így vagy úgy. Ilyenkor kit vegyen el egy hívő fiatal? Ha megnézzük ezt a kérdést az Igében, azt látjuk, hogy a teremtéstől kezdve az időben minél tovább haladunk előre, annál távolabbi rokonnal lehetett házasságra lépni. Ádámnak ki volt a felesége? Az, aki belőle származott! Egy test volt vele, és azután is egy testté lettek. Ádám gyermekei még csak a saját testvérükkel köthettek házasságot. Már nem egy test volt, de nagyon közeli rokon volt, a saját testvére. Ábrahám még a törvény előtt élt, de már jóval Ádám után. Az ő felesége, Sára a féltestvére volt. Ábrahám azt mondta a szolgájának: menj az én rokonságom közé, és onnan vegyél feleséget fiamnak, Izsáknak. Rebeka, Izsák felesége a másodunokatestvére volt. A mózesi törvény már tiltotta a közeli rokonok összeházasodását. Ádámról meg Éváról mindannyian rokonok vagyunk, de a házasulandóknál minél távolabbi legyen ez a rokonság. Unokatestvérek, másodunkatestvérek ne kössenek házasságot. Lehetőleg minél távolabbi rokon legyen a másik fél, mert bizonyított, hogy közeli rokonok házasságából fizikailag és szellemileg is sérült, beteg gyermekek születhetnek. Összefoglalva a családalapítást, annak vállalását, a Zsidókhoz írt levél 13. rész 4. versét olvassuk el: „Tisztességes minden tekintetben a házasság és a szeplőtelen házaságy; a paráznákat pedig és a házasságrontókat megítéli az Isten”. Ezt azért említem, mert az Igéből, és a gyakorlatból is tudjuk, hogy vannak, akik tiltják a házasságot, mert rossz dolognak tartják. Azt mondják: az a szent ember, és az él igazán az Úrnak, aki nem köt házasságot. Isten Igéje nem ezt mondja: „minden tekintetben tisztességes a házasság és a szeplőtelen házaságy. A paráznákat pedig és a házasságrontókat megítéli az Isten”. Biztatnám a fiatalokat, elsősorban a fiúkat, hittel lépjenek házasságra. Vállalják az Úrral a családalapítást, hiszen ez az Úr akarata. Csak akinek külön kegyelmi ajándéka és elhívása van, az ne lépjen házasságra. Ne azért tegye, mert lusta, önző, hanem úgy, ahogyan Pál apostol: szellemi megbízatása van Istentől, és ezért a teljes életét arra teszi fel. Isten az ilyennek ad kegyelmi ajándékot is, hogy úgy maradjon. A felemás iga Az Ige teljesen világosan beszél erről. „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, a mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek. Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket, És leszek néktek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá és leányaimmá, azt mondja a mindenható Úr.” (2Kor 6,14-18). Tudom, hogy ez a felemás iga nemcsak a házasságra vonatkozik, hanem sok minden másra is. A mai időben sokan vállalkoznak. Sok embernek nincs annyi pénze, hogy egyedül alapítson egy vállalkozást. Hívő hitetlennel semmiképpen se fogjon össze! Azért ne, mert összekötik magukat egy olyan igával, amiből azután sok bonyodalom lesz. A házasság Isten szemében felbonthatatlan iga. A vállalkozást fel lehet bontani, de egy házasságot nem szabad. Életre szóló iga, amit vegyes házasságban kétfelé húznak. Amúgy is vannak nehézségek egy házasságban, hátha még a férj és a feleség kétfelé tart. A szekeret amúgy is nehéz húzni, ha meg van rakva. Ha két ökröt befogunk a szekérbe, és a két ökör közül az egyik erre húzza, a másik arra, akkor nemcsak nehezebb, de szétszedik, összetörik még a szekeret is. Ilyen nehéz a felemás iga.

Hívő lányok figyelmébe Néhány gyakorlati dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban elmondani. Megesik, hogy hívő lányok abban a reményben mennek hozzá egy nem hívő fiúhoz, hogy majd megtér, ha a férje lesz. Egyébként lehet nagyon rendes fiú is. Ez lehetséges, vannak a világban is rendes fiúk. Azt is szokták mondani, hogy már jár a gyülekezetbe. Ez is lehetséges. Eljár, sőt még be is bemerítkezhet. Olyan jól tudja utánozni, amit a hívők tesznek, akár a gyülekezet tagja is lehet, csak a szívében nincs semmi változás. Mindenre képes az ember, amikor szerelmes, és meg akarja kapni a lányt. Van előttem néhány döbbenetes eset, egyet megemlítek. Egy fiatalember – nem a mi gyülekezetünkből – mindig nagyon mosolygós volt, fülig ért a szája, akármikor találkoztam vele az utcán. Egyszer azután nagyon szomorú lett, és azt mondta, szeretne velem beszélgetni. Elmondta, rettenetes nehézségbe jutott a házassága. Kérdeztem tőle, mi történt, hisz mindig olyan boldog volt, nevetett. Hogyan jutottak idáig? Egyáltalán, hogyan kezdődött a házasságuk? Elmondta, hogy azt, aki a felesége lett, nagyon megszerette. Megtudta, hogy egy gyülekezetbe jár, és ő is járni kezdett. Szétnézett, hogyan „csinálják” a hívők. Látta, hogyan imádkoznak, olvassák a Bibliát, mindig mosolyognak, ő is úgy tett. Boldog is volt akkor, de már nem tud tovább mosolyogni, mert nem lehet egy életen át bírni a képmutatást. Rettenetes állapotba kerültek. Tehát lehet utánozni a hívőket, de attól még hitetlen marad az ember. Ez egy nagy csapda a lányoknak. Már a hitetlen fiúk első közeledésekor határozottan utasítsák el a hívő lányok őket. Egyértelműen és határozottan! Csapdába esnek, ha kétértelmű választ adnak, ha pl. így beszélnek: „hát, nem lehet, majd meglátjuk, én csak hívő fiúhoz megyek hozzá, így ha te is hívő lennél, ha járnál a gyülekezetbe, akkor… esetleg…”. A fiú külsőleg nagyon hamar „hívő” lehet. Azért mondom, hogy az első közeledéskor álljanak ellen, mert ha engednek, egy idő múlva egymásba szeretnek, és akkor már „se látnak, se hallanak”. Igaz, amit a költő ír: „A szerelem sötét verem. Beleestem, benne vagyok. Nem láthatok, nem hallhatok.” Ekkor már mindegy, mit mond az apja a lányának. Ha az egész rokonság mondja is: „Te, ne tedd, mert súlyos következménye lesz! Nézd meg, milyen az a fiú, milyen a családja? Mit akarsz te?!” – nem hallja meg. Csak a füléig jut el, de a szívéig nem. Sötét köd borítja el, és csak egyet lát: hozzá megyek, hozzá megyek, mert boldogok csak így leszünk; semmit nem ér az életem, ha nem leszünk egymáséi. Közeli ismerősöm járt így. Azt mondta, X. Y. fiú nélkül nem tudok élni. Semmit sem ér az életem, ha nem ő lesz a férjem. Mondtam neki, eljön az idő, amikor azt fogod mondani, hogy vele nem tudsz élni: „Semmit sem ér az életem, ha a férjem marad.” Kb. tíz év múlva el is jött ez az idő. Pokollá vált a házasságuk! Az a fiú is eljárt a gyülekezetbe, hívőnek tetette magát. Nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Elváltak. Azóta a volt férj már nem is tudom hány nőt vett feleségül, míg végül már feleségül se vette őket, csak együtt éltek. Mindketten elrontották az életüket. Ezért mondom, hogy az első közeledéskor kell határozottnak lenni, mert ha szerelmesek lesznek, nem tudnak helyesen cselekedni. Nem lehet velük beszélni! Van olyan hitetlen férj, aki durva lesz, iszákos, kicsapongó. Van olyan is, aki rendes marad, de akkor is csak hitetlen. Szellemi dolgokban érzéketlen, a feleségét sok dologban hátráltatja a hitélet útján. További baj lesz a gyermekek kétféle nevelése, elválni pedig nem szabad Isten Igéje szerint. Emberileg sem jó, mert akkor is sérül a család, ha elválnak, de már együtt élni se jó. Se így, se úgy nem jó. Nincs belőle szabadulás, csak ha Isten különös kegyelme folytán a hitetlen férj mégis megtérésre jut. Hívő fiúk figyelmébe Most a hívő fiúk felé fordulok. Ők is járhatnak így, csak őket legtöbbször a szemük viszi a bűnbe. Sokat olvasunk ilyet az Igében. Pl. Sámson is meglátott egy nőt, és nagyon megtetszett neki. Így járnak a fiúk. Meglátnak valakit, és nagyon megtetszik nekik. Ha akkor rögtön,

amikor meglátta, nem öldökli meg a kívánságát, mondván: semmi közöm sincs hozzá, mert hitetlen, akkor beleszeret. Ő sem fog látni, se hallani. Neki is hiába mondanak bármilyen érvet, csak egy van előtte: azt a lányt feleségül veszem. Nem hiába van megírva Jób könyve 31. rész 1. versében: „Szövetségre léptem szemeimmel, és hajadonra mit sem ügyeltem”. Ezt a szövetséget kell megkötni a szemünkkel. Megláttam, de nem akarom, hogy a szívemben nyomot hagyjon. Elfordítom még a tekintetemet is. Kerülöm még a találkozás lehetőségét is. Nem ábrándozom róla, és nem álmodozom róla, mert nem hívő, ezért szóba sem jöhet. Van olyan eset is, amikor egy lány, vagy egy fiú valóban megtér a világból. Akkor nem egy fiúért tér meg az a lány, és nem egy lányért tér meg az a fiú, hanem az Úrért. Ha azonban eljön egy hitetlen a gyülekezetbe, de nyilvánvaló, hogy tetszik neki valaki ott, akkor nem tudjuk, hogy az Úrért jött-e, vagy csak egy lány, illetve egy fiú kedvéért. Térjen meg valaki e nélkül az érdek nélkül; szerelem és előzetes kapcsolat nélkül! Ha megtért, és a gyülekezetben azt mondják a testvérek: igen megvizsgáltuk, hívő; majd akkor lehet szó házasságról is, de addig: „szövetség a szemeimmel”, nem tekintek rá. Legelső találkozás után határozottan visszautasítom, egyértelműen, hogy értse meg: nem, és nincs semmi kiskapu. Ha egy hívő fiú vesz el egy nem hívő lányt, akkor az a házasság is csődbe fog jutni. Egy idő múlva jön a kiábrándulás. Tudniillik meglátta a fiú, milyen szép az a lány, de azután eljön az idő, amiről a Példabeszédek könyve így ír a 31. rész 30. versében: „Csalárd a kedvesség, és hiábavaló a szépség; amely asszony féli az Urat, az szerez dicséretet magának!” Talán az első, vagy második szülés után meghízik, kövér lesz, később megráncosodik, kihullik a foga: oda a szépsége. Akkor most már nem tetszik? Arra nem lehet házasságot alapozni, hogy a lány szép; mert akkor a hívő fiatalember ott marad egy elrontott élettel. Kiderül idővel a párjáról, hogy nem is olyan kedves, sokszor házsártos, veszekszik, sok dologban nem értenek egyet. Az energiái ezzel lesznek lekötve. Nem tudja az Úr az ilyen hívő fiatalembert az Ő munkájában használni. Ott van a család mindenféle terhe, kétfelé húzó, felemás igával. Hadd mondjam még a fiataloknak, ha kapcsolatukat nem látják helyesnek a gyülekezetben a testvérek, a vén testvérek – mert hitetlennel akarnak házasságra lépni –, és azt mondják: „Ha elveszed azt a lányt, vagy hozzá mégy ahhoz a fiúhoz, akkor kizárunk a gyülekezetből, és nem tartunk gyülekezeti menyegzőt” – ebben az esetben ne háborodjanak fel. Ne mondják, milyen kegyetlenek a testvérek. Ne mondják: „Már évek óta ide járok, és nem rendeznek nekem gyülekezeti menyegzőt?!” Ne a gyülekezetet hibáztassák, hanem egyedül saját magukat, mert ők az okai. Később rá fognak jönni, de jó lett volna hallgatniuk a vénekre. Lehet olyan isteni csoda, hogy a hitetlen fél valóban megtér, újonnan születik és hívő lesz. Lehet ilyen csoda. Ez Istennek különös kegyelme, de nem a hívő fél érdeme. A hívő fél engedetlenségét, felelősségét az Úr előtt, és a gyülekezet előtt is, ez egyáltalán nem csökkenti, ha egy idő után megtért az a hitetlen házastárs. Ha hitetlenül kerülnek össze, és azután az egyik az Úrhoz tér Van egy másik vonatkozása is a felemás igának. Ha két hitetlen kerül össze, és utólag az egyik megtér a kettő közül, ez is felemás iga. Ez azonban sokkal könnyebb, mert nincs ott az a tehertétel, hogy az engedetlenségük miatt kerültek felemás igába. Itt az egyik fél engedelmessége miatt alakul ki a felemás iga. Az egyik fél engedelmeskedett Isten Igéjének. Sokkal nagyobb reménye lehet a hívő házastársnak, hogy majd a másik is az Úré lesz. Látni fogja a másik is a megváltozott életét, mint jó példát. „Hasonlóképen az asszonyok engedelmeskedjenek az ő férjöknek, hogy ha némelyek nem engedelmeskednének is az ígének, feleségük magaviselete által íge nélkül is megnyeressenek; Szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket.” (1Pét 3,1-2) Nem régen a Vetés és Aratásból olvasott fel egy testvér egy cikket a gyülekezetben, ami egy „halott asszony” prédikációjáról szólt. Megkérdeztek egy testvért, hogyan lett hívő. Azt

mondta úgy, hogy a „halott felesége” prédikációjára tért meg. Hogyan prédikálhat egy halott asszony? Mind a ketten hitetlenek voltak. Egy idő múlva a feleség megtért. Amikor hazajött a gyülekezetből, mindig mondta a férjének: te is legyél hívő. Állandóan bizonyságot tett, de a férjét ez idegesítette. Nem látott ugyanis a felesége életében semmi változást. Ugyanolyan veszekedős, házsártos maradt, nagy volt a szája. A férj egyáltalán nem akart hívő lenni. Az állandó unszolása a végén már idegesítette a férjet. A felesége egy idő múlva nem mondta már, hogy térjen meg. A férj ekkor piszkálta, mérgesítette, hogy megnézze ugyanaz a házsártos asszony-e még. A felesége nem változott meg, ugyanaz maradt. Ezért hiába is kérte volna, hogy legyen a férje hívő; nem volt kívánatos az élete. Egy alkalommal az asszony sápadtan jött haza a gyülekezetből, látszott, hogy valami történt vele, de nem beszélt róla. Viszont ezután hiába piszkálta a férje, nem szólt semmit. Erre már felfigyelt. Még tovább bántotta, s ez így ment napokon, heteken keresztül; de az asszony nem szólt semmit. Erre már nagyon kíváncsi lett a férj, mi történt vele. Hosszabb idő eltelt, és megállapította, hogy a felesége olyan, mintha egy halotthoz beszélne: nem lesz mérges, nem csattan fel, nem lesz házsártos. Akkor született meg benne az elhatározás: most már elmegy és megnézi, mi van a hívők között. Kívánatos lett az élete, mert látta, nagy változás történt. Így lett a férj is hívő. Amikor a feleség meghalt a maga énje számára, akkor lett hatása a férjére is. Megtérhet egy hitetlen házasságból valamelyik fél, mondjuk a feleség. Általában ők szoktak hamarabb, de ez nem törvényszerű. Nálunk van egy házaspár, ahol először a férj tért meg, azután a felesége. A felesége is ugyanezt látta; megváltozott a férje élete, és ő is ennek a hatására jött el a gyülekezetbe. Ha kívánatos lesz a változás, nagy remény van rá, hogy a másik is meg fog térni. De ha egy hívő megy hozzá egy hitetlenhez, akkor az joggal kérdezi: „Mennyire szereted te az Úr Jézust, ha képes voltál értem és a házasságért otthagyni Őt? Ez nem kívánatos mások előtt, és azt kérdezik: „Minek menjek oda, mikor te onnan jöttél ide?” Ismerkedés interneten keresztül Hadd hívjam még fel a figyelmet egy másik veszélyre is. Amit az idősebbek nem nagyon értenek, de a fiatalok igen; és egyre jobban érteni is fogják, miről van szó. Itt az internet. Az interneten keresztül sok mindent el lehet érni, többek között férjhez lehet menni, és nősülni is lehet. Lehet ismerkedni, de ez nagyon veszélyes. Aki az interneten keres házastársat, az a legjobb oldalát mutatja. Ha kiderül, hogy az a lány, akivel levelezik hívő, akkor ő is azonnal „hívő” fiú lesz. Mindent el tud mondani magáról, amiről azt gondolja, hogy kedvező színben tünteti fel őt. Nem lehet ellenőrizni, igaz-e, amit ír vagy mond. Nem lehet ellenőrizni, mert talán mesze van, egy másik országban. Amikor találkoznak, akkor jön a nagy kiábrándulás. Házasság külföldivel Ugyanígy veszélyes az is, ha valaki olyan külföldivel köt házasságot, akit alig ismer. Nem ismeri az ottani környezetét, múltját, családját, gyülekezetét, talán még a nyelvét sem elég jól, és nagy meglepetések lesznek, ha házasságot kötnek. Előttem több szomorú példa van az ilyen házasságokról. Megdöbbentő, hogy a fiatalok mennyire meggondolatlanok. Képesek olyan valakire számítani, akit soha sem láttak, még telefonon sem beszélgettek, csak hírből hallottak róla, vagy ajánlotta valaki. Az idősebb testvéreket sem értem – mert a hívők között is van ilyen –, hogy miért ajánlanak olyan hívő lányt egy fiúnak, vagy fordítva, akit ők sem ismernek igazán. Hogyan gondolkodhatnak így? Olykor megdöbbenve állunk olyan esetek előtt, amikor hívő családban felnőtt lányok, akik eljárnak a gyülekezetbe – sőt olyanok is vannak, akik a gyülekezet tagjai lettek –, egyszer csak „megbolondulnak”. Volt olyan, aki elszökött otthonról egy fiúval. Volt, aki interneten házasságközvetítéssel foglalkozó oldalon férfiakkal ismerkedett meg, és felrúgva minden otthoni, gyülekezeti kapcsolatát, elment azzal a férfival. Ezek a lányok nem tudják, mit

cselekszenek. Nem tudják, mert ha tudnák, biztosan nem tennének ilyet. A cselekedeteiknek nagyon, nagyon szomorú következménye lesz. Házasság nélküli élet A következő kérdés, amivel foglalkozunk, ha valaki házasság nélkül marad. Az 1. Korinthusi levél 7. rész 26. versétől a 36. versig így olvassuk: „Úgy ítélem azért, hogy jó ez a jelenvaló szükség miatt, hogy tudniillik jó az embernek úgy maradni. Feleséghez köttettél? Ne keress elválást. Megszabadultál feleségedtől? Ne keress feleséget. De ha veszel is feleséget, nem vétkezel; és ha férjhez megy is a hajadon, nem vétkezik; de az ilyeneknek háborúságuk lesz a testben. Én pedig kedveznék néktek. Ezt pedig azért mondom, atyámfiai, mert az idő rövidre van szabva ezentúl, azért a kiknek van is feleségök, úgy legyenek, mintha nem volna. És a kik sírnak, mintha nem sírnának; és a kik vígadnak, mintha nem vígadnának; a kik vesznek, mintha semmijök sem volna. És a kik élnek e világgal, mintha nem élnének: mert elmúlik e világnak ábrázatja. Azt akarnám pedig, hogy ti gond nélkül legyetek. A ki házasság nélkül van, arra visel gondot, a mi az Úré, mimódon kedveskedhessék az Úrnak; A ki pedig feleséget vett, a világiakra visel gondot, mimódon kedveskedhessék a feleségének. Különbözik egymástól az asszony és a hajadon. A ki nem ment férjhez, az Úr dolgaira visel gondot, hogy szent legyen mind testében, mind lelkében; a ki pedig férjhez ment, a világiakra visel gondot, mimódon kedveskedhessék a férjének. Ezt pedig a ti hasznotokra mondom; nem hogy tőrt vessek néktek, hanem hogy illendőképen és állhatatosan ragaszkodjatok az Úrhoz háboríthatatlanul. De ha valaki szégyennek tartja az ő hajadon leányára, ha virágzó idejét múlja, és úgy kell történnie, a mit akar, azt cselekedje, nem vétkezik; menjenek férjhez”. Tehát arról beszél az Ige, hogy ha valaki az Úrért nem lép házasságra, jól teszi. A fiúk esetében ismét hangsúlyoznám, csak akkor teszi jól, ha nem kényelemszeretetből teszi. Nem azért, mint a világ fiai, hanem mert az Úrnak, az Ő munkájának akarja magát szentelni. A szükség pedig nem kényszeríti. A lányoknak is ugyanezt mondom: jó, ha az Úrért teszik. Csak a lányoknál van egy másik eset is, amikor nem kéri meg őket senki, ezért úgy maradnak. De ne csüggedjenek el! Ne csüggedjenek el, hanem szenteljék oda testüket, lelküket, szellemüket az Úrnak! Teljes életük lesz így is, és boldogok lesznek. Ha egész életükben azon sopánkodnak – jaj, nem mentem férjhez, jaj, miért van ez így –, akkor boldogtalan életük lesz. Ha azon ügyeskednek, hogy mégis kerítsenek maguknak valahogy férjet, akkor is boldogtalanok lesznek. Mondják egyszerűen azt Istennek: itt vagyok, tied a testem, a lelkem, az egész életem, rendelkezz velem. Ha feleségnek és családanyának rendeltél, vállalom; ha nem, azt is vállalom. Veled akarok élni, és tudom, hogy boldog, teljes lesz az életem. Nem a házasság teljesíti ki az embert, hanem az Úr, és az Úrral való kapcsolat. Akik magányosan maradnak, meg fogják találni a feladataikat a testvérek között, és nem lesznek egyedül. A mi gyülekezetünkben is vannak, és voltak is mindig idősebb lányok. Van egy nagyon kedves, szép, aranyos, komoly hívő lány, most már nyolcvan éves. Ismertem őt fiatal korában is. Beszélgettem vele erről. – Rózsika, téged soha nem kért meg senki? – Nem! – Hitetlen fiú sem? – Az sem! – Nem bántott ez téged? – Eleinte rosszul esett, hogy senkinek sem kellek, de azután megértettem és elfogadtam: Isten akarja így! Nagyon elcsodálkoztam, mert szép, nagyon kedves, szolgálatkész volt mindig, most is. Mindenki szereti a gyülekezetben. Van ellenkező példa is. Aki sopánkodott – jaj így, jaj úgy –, és egy házsártos öreglány lett belőle, az élete is haszontalan lett. Soha ne legyetek ilyen öreglányok, ha úgy maradtok,

hanem legyetek az Úr számára hasznosak, kedvesek, szentek, testetekben, lelketekben! Ezt igen nagyra értékeli az Úr, és a végén úgyis az Úr fog mindenkinek az élete felett ítéletet tartani, nem az emberek. Özvegyek Még egyetlen dolog, mivel az időnk is lejár. Az özvegyekről szeretnék szólni. Az 1. Korinthusi levél 7. rész 39-40. verseiben ez áll: „Az asszonyt törvény köti, míg férje él, de ha férje meghal, szabadon férjhez mehet, a kihez akar, csakhogy az Úrban. De boldogabb, ha úgy marad, az én véleményem szerint; pedig hiszem, hogy bennem is Istennek lelke van.” A Timótheushoz írt 1. levélben ugyan beszél az Ige olyanról is, hogy a fiatalabb özvegyek menjenek férjhez. „Akarom tehát, hogy a fiatalabbak férjhez menjenek, gyermekeket szűljenek, háztartást vigyenek, és semminemű alkalmat se adjanak az ellenségnek a szidalmazásra.” (1Tim 5,14) Alapvetően azt mondja az Ige, ha özvegy marad valaki, férjhez mehet, vagy megnősülhet szabadon, de az Úrban tegye, tehát hívőhöz menjen. De azt is mondja, mégis boldogabb lesz, ha özvegy marad. És ez így is van. Vannak olyan esetek, amikor rá van kényszerülve egy özvegy a házasságra. Ha pl. egy fiatalembernek meghal a felesége, és ott marad néhány gyermekkel. Ki nevelje a gyerekeket, hisz neki dolgoznia kell, a gyermekek még kicsik? Ez érthető. Megnősülhet. Megengedi az Ige, nem vétkezik, és hasznos is. Persze lesznek nehézségek, születhetnek gyermekek az új házasságból is. Vannak, akik vállalják ezt az Úrért. Azonban nagyon nagy kérdés az, amikor valaki idősen özvegy marad, és meg akar házasodni. Miért teszi? Mi a szándéka? A szükség nem kényszeríti, gyermekek már nem lesznek. Nem szoktuk javasolni idős embereknek, különösen nem szolgáló testvéreknek. Nem jó fényt vet rá, mert itt a testi szempontok jöhetnek elő, vagy az aggodalom, a számítás, hogy legyen valaki, aki gondozza majd öreg korára. Persze itt is van kivétel, amikor a házasság éppen az idős özvegy testvér szolgálatát segíti. Befejezem, testvérek. A házasság Isten akarata: „Tisztességes minden tekintetben a házasság, és a szeplőtelen házaságy” (Zsid 13,4). Becsüljük meg, mint Isten ajándékát. Akinek nem adta, ne sóhajtozzon, ne legyen keserű egy egész életen át; hanem „kedveskedjék az Úrnak, szent élettel és jó cselekedetekkel”. Ámen.

Gyermeknevelés – A gyermekkor különböző szakaszai; a szülők, nagyszülők és felnőttek felelőssége a nevelésükben – Az Úr Jézus különleges szeretettel fordult a gyermekek felé. Nagyon sok helyen láthatjuk ezt az Igében. Például az evangéliumok szerint kisgyermekeket hoztak elé, hogy imádkozzék értük. A tanítványok ezt nem látták jónak, de az Úr Jézus megdorgálta őket. Ölébe vette, rájuk vetette a kezét, és megáldotta a gyermekeket. Amikor a tanítványok arról vitatkoztak, hogy ki a nagyobb, akkor is egy gyermeket állított oda, és azt mondta: „Meg ne vessétek a gyermekeket, mert az ő angyalaik mindenkor látják az én mennyei atyámnak az arcát”. Úgy forduljunk mi is a gyermekek, és a saját gyermekeink felé is, hogy az Úr szemében különösen kedvesek.

„Ti is atyák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint.” (Ef 6,4) Ennek az igeversnek a második feléről szólnék most: „neveljétek az Úr intése és tanítása szerint”. Az első feléről: „ne ingereljétek a gyermekeiteket”, majd a családi harmónia kapcsán mondok el néhány dolgot. Egy orvos rendelőjében – úgy hallottam – ki volt írva: „Beteget gyógyítani, és gyermeket nevelni csak Isten tud.” Ez igaz, gyereket nevelni is csak Isten tud. Magunktól nem tudunk, ezért kell az Úr tanítására, intésére figyelni, és aszerint nevelni gyermekeinket. A gyermek nevelésénél figyelembe kell vennünk az életkori sajátosságaikat. Mondanivalómat is eszerint csoportosítom. Néhány csoportba foglalva nézzük meg, milyen korban, mit vegyünk különösen figyelembe. A gyermeki életkor általában 16 éves korig tart, és sokféleképpen szokták felosztani. Most négy szakaszra osztanám – viszonylag önkényesen – annak alapján, hogy mit tudunk egy-egy korszakról általában elmondani. A magzati kor Az első a magzati kor. Erről nem sokat mondok, de jó, ha erről is tudunk. A magzat Isten szemében egy teljesen kész, élő ember. Sok példát tudnék rá mondani az Igéből, de csak egyet emelnék ki. Lukács evangéliuma 1. részében olvassuk ezt. Mária elfogadta Isten üzenetét, hogy az Ő fiának, Jézus Krisztusnak az anyja legyen. Akkor azt mondta neki az angyal, hogy a rokona, Erzsébet, szintén áldott állapotban, már a hatodik hónapban van. Mária elment Erzsébethez a hegyekbe. Mikor Erzsébet meghallotta Máriának a köszöntését, akkor a hat hónapos magzat (Keresztelő János) repesett a méhében. Erre Erzsébet így szólt: „És honnét van ez nékem, hogy az én Uramnak az anyja jön én hozzám?” Honnan tudta ezt Erzsébet? Honnan tudta a magzata? A Szent Szellemtől: „betelik Szent Lélekkel még az ő anyjának méhétől fogva.” (Luk 1,15) Isten szemében teljesen kész ember volt az a hat hónapos magzat, de az éppen megfogant Jézus Krisztus is, mert már úgy beszél róla: „az én Uramnak az anyja”. Ezért bűn, gyilkosság a magzatot megölni, magzatelhajtást vagy művi abortuszt végeztetni. Ezt a hívő, istenfélő emberek tudják is. Vállalják a gyermekeket még akkor is, ha tudják, hogy beteg. Hirtelen két esetre emlékszem, amikor előre tudta az anya és az apa is, hogy Downkóros lesz a gyermekük. Vállalták, nem vetették el. Tudták, Isten nem tévedett, amikor ilyen magzatot adott nekik. Ez volt Isten tervében, és elfogadták az Ő kezéből. Már a magzati korban is nagy hatással van a magzatra az egész család légköre, de főleg az anya lelki, szellemi állapota. Érzékeli, és hatással van rá. Nem mindegy, hogyan hordja az anya, és hogyan fogadja a család azt a kicsi magzatot. Csecsemőkor A második korszak a csecsemőkor: születéstől kétéves korig. Ez az öntudatlanság kora. Ilyenkor a gyermek teljesen a szüleinek és a környezetének gondviselésére szorul. Nem tud még tenni szinte semmit önmagáért. Ártatlan-e a csecsemő? – Ezzel kapcsolatban nézzünk meg egy kérdést: Ártatlan-e a csecsemő? Azt szokták mondani, milyen aranyos, ártatlan kicsi baba. Igaz, még nem vétkezik, cselekedeteiben valóban ártatlan. Azonban tudnunk kell, hogy természetében nem ártatlan. A pici baba olyan, mint a kis leopárd. Milyen aranyos egy kis leopárd! Olyan, mint egy kiscica, játékos és szép. Igen ám, de mikor megnő, az aranyos kis leopárdból is vérengző vadállat lesz. Ilyen a kis csecsemő is. Cselekedeteiben ártatlan, de természetében bűnös. Az Ige azt írja: Ímé én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám.” (Zsolt 51,7) Jóbnál olvassuk: „Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki” (Jób 14,4). Apja és anyja is bűnös, hogy lenne abból egy teljesen – természetében is – ártatlan, aranyos kis utód. A csecsemő örökli atyáitól a hiábavaló életet.

A család melegsége – A csecsemő normális fejlődése szempontjából nagyon fontos a szülői gondoskodás és a szülői szeretet. Az anya testközelsége, amikor szoptatja, simogatja. Az egész családé, amikor ölbe veszik, megpuszilgatják, cirógatják. Tudományosan is kimutatták, ha ez elmarad, akkor lelkében, érzelmeiben, fejlődésében kárt szenved a csecsemő. Biztosítsuk neki a családi melegséget. Hiába öntudatlan, mégis érzi és elraktározódik benne. Az öntudatra és bűntudatra ébredés kora A gyermekkor harmadik szakasza: az öntudatra ébredés kora. Ez egy hosszabb korszak, kétéves kortól tizenkét éves korig tart. Ez alatt az idő alatt a gyermek előbb öntudatra ébred, majd tizenkét éves korára már a bűntudata is kialakul. Mindenre fogékonyak. A gyerekek ebben a korban fogékonyak leginkább a nevelésre, tanításra, szokásaik kialakítására. Ebben a korban fenyegetik a legnagyobb veszélyek is őket: testileg, lelkileg, szellemileg egyaránt. Pontosan azért, mert mindenre fogékonyak. Egyformán hajlanak a jóra és a rosszra is. Mind a kettő alakítja jellemüket, ezért sok függ a neveléstől, és attól, milyen hatás éri őket ebben a korban. Állhatatlanok – A gyermeki lélek jellemzője, hogy állhatatlan. Ezért írja Pál az Efézusi levélben: „…ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele...” (Ef 4,14). Mindegy, mit mondanak a gyereknek, mindent elhisz. Hajlik, ingadozik, állhatatlan. Lehet, hogy egy gyerekkel szépen megértetjük, mit kellene tennie; és egy óra, vagy egy nap – esetleg két nap – múlva biztosan elfelejti. Már egészen másképp teszi, mert állhatatlan. Ilyen a gyermek! Ezt tudomásul kell vennünk! Nem kell sopánkodnunk rajta: „Jaj, csak az én fiam ilyen!” Minden gyerek állhatatlan. A kisgyerek a hívő szülőktől befogadja a Biblia tanítását, de arra is nagyon fogékony, amit az iskolában, az utcán, a barátoktól hall és lát. Mind a kettőt elfogadja, akkor is, ha homlokegyenest ellentétes. Nem tud még különbséget tenni. Tele van érdeklődéssel, mindent tudni akar, ezért van az, hogy már egész kicsi korban állandóan kérdez; de később is tele van érdeklődéssel: „Mi ez? Miért?” Mindent elhisz, amit mondanak neki. Éppen ezért, ekkor kell megismertetni a Bibliával, azzal a szellemvilággal, amiben hiszünk – az Úr Jézussal, a mennyeiekkel –, mert mindent befogad és elhisz. Nagy a szeretetéhségük – Ebben a korban nagy a gyermekek szeretetéhsége. Fokozottan igénylik, hogy értsék meg őket, főleg a szüleik. Foglalkozzanak velük, sokat legyenek együtt a szülőkkel. Semmi sem pótolja a szülői szeretetet. A szülő gyermekkel töltött idejét, beszélgetéseket, kirándulást, ünnepségeket, vagy akár a gyülekezetben eltöltött időt nem lehet semmi mással pótolni. A gyermek, ha nem kapja meg azt, amire vágyik, akkor sír, dacoskodik. Az egyik kisebb, a másik nagyobb mértékben, de lázong. Ha mindent megkap, amit csak megkíván, akkor zsarnokká válik, és később elzüllik. A szülők pedig gondolkozhatnak: Most mit tegyek? Ha nem adom meg, hisztériázik. Ha megadom, mi lesz belőle? Ezért csak az Úr tud gyermeket nevelni, és Tőle kérjünk mindig időről-időre, alkalomról-alkalomra segítséget. Csak egy sóhaj: Uram, most segíts! Könyörülj rajtam, mert nem tudom, mit tegyek. A szülők és a felnőttek felelőssége a kisgyermekek nevelésében Nézzük meg, mi a szülők és a felnőttek felelőssége a kisgyermek nevelésében a kétés tizenkét éves kor között! A hitre nevelés Először a hitnek a kérdésével foglalkozzunk! Mivel a kisgyermek mindent elhisz, ezért ha a szülő istenfélelemre neveli, akkor a gyermeknek is lesz istenhite, de gyermeki istenhite. Ez még nem azonos a felnőttek tudatos hitével, inkább még csak hiszékenység. Úgy fogad el mindent, ahogy mondják neki a szülei, nagyszülei vagy a gyülekezetben a tanítók. Annak

ellenére, hogy ez még nem felnőtt hit, még nem üdvözítő hit, még nem tartja meg őt; mégis nagyon fontos istenhitre, Igére nevelni őket. Ott marad a Mag, és valamikor ki fog kelni. Itt említem meg a felnőtteknek azt a súlyos bűnét, amikor megakadályozzák, hogy ez a hit létrejöjjön a gyermekekben. Ha pedig már létrejött, megrendítik ezt a hitet. A felvilágosodás kora (az 1789-es nagy francia forradalom) óta állami szinten,hivatalosan is folyik ez az Istenben való hit megrendítése az iskolákban, az egész társadalomban. Nehogy azt gondoljuk, hogy csak a szocializmusban; mert ez így van Nyugaton, Amerikában és mindenütt, mert az ördög ott is ördög. A darwinizmus terjed, az iskolákban tanítják. Eszerint nem Isten teremtett bennünket, hanem csak úgy kifejlődtünk a vak véletlen folytán valamikor, a semmiből. Az ateizmust hivatalosan, állami szinten terjesztik. Az istenhit kigúnyolása is társadalmi szinten folyik mindenütt ebben a világban. Azt olvassuk Máté evangéliuma 18. részében: „A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék” (Mt 18,6). Ez különösen vonatkozik arra, amikor a gyermekekben zsendülő istenhitet valamilyen módon kiirtják különböző tanításokkal. Jaj azoknak, aki megbotránkoztatták ezeket a gyermekeket, botránykövet vetettek eléjük, elámították őket! Ezt a „jaj”-t meg is fogják tapasztalni. Tudom, hogy ez nemcsak társadalmi szinten történik, hanem egyéni szinten is, ezért gondoljon mindenki arra, mit tesz. Nemcsak arról van szó, hogy úgy tanítja valaki: nincs Isten, a majomtól származunk; hanem az életünk is megbotránkoztathatja őket. Mondunk valamit, és másképp élünk. „Jobb annak – azt mondja az Ige –, hogy malomkövet kössenek a nyakára…” A fenyítés A nevelés másik fontos kérdése a fenyítés. Ebben a korban nemcsak a szeretet kell a gyermeknek, hanem szeretetteljes fenyítés is. Átgondolt, következetes fenyítés. „A ki megtartóztatja az ő vesszejét, gyűlöli az ő fiát; a ki pedig szereti azt, megkeresi őt fenyítékkel” (Péld 13,24). Gondolom, a hívő családokban ez így van. Van fenyítés, és használják is, amikor ezt szükségesnek látják. Itt egy dolgot megjegyeznék. Amikor utólag visszagondolok a saját gyermekeim nevelésére, azt látom, hogy használtam vesszőt akkor is, amikor nem kellett volna; és nem használtam, amikor kellett volna. Sokszor önkényesen tettem. Volt, amikor mérges voltam, és azért vertem meg őket. Azt mondja a Zsidókhoz írt levél: „Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket;…kevés ideig, tetszésök szerint…” (Zsid 12,9-10). Fenyítsünk a legjobb ismeretünk szerint, ahogy akkor gondoljuk! Lehet, hogy utólag rájövünk, nem jól tettük. Mégis inkább fenyítsünk, mert szükséges; és a gyermek becsülni fogja, ha fenyíti őt a szülő. „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól” (Péld 22,6). Látjuk, ha a kicsi gyermeket megtanítjuk valamire (talán a vessző is hozzájárul ehhez), amikor vénember lesz – még ha nem is úgy teszi, de – emlékezni fog arra, amire tanították. Egyszer elmentem egy faluba. A határában egy idős házaspár valamit dolgozott a földeken. Beszélgetni kezdtünk, összeismerkedtünk, és azt mondja a férfi: Bizony, az én édesanyám megtanított arra, hogy lopni, a máséhoz nyúlni nem szabad, a mezőn más földjéről nem szabad elvenni semmit.” Később többször is megfordultam abban a faluban, és egy idő múlva megtudtam, hogy az említett ember sokszor lop, elviszi a másét. Milyen érdekes ez? Tudja, hogy nem szabad – az anyja megtanította rá –, és mégis teszi! Mivel ezt tudta, még nagyobb a felelőssége Isten előtt. „A gyermek elméjéhez köttetett a bolondság; de a fenyítés vesszeje messze elűzi ő tőle azt” (Péld 22,15). A „bolond” gyermek ingatag. Rögtön elfelejti, amit mondanak neki; de a fenyítés „messze elűzi” ezt. „Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal. Te vesszővel vered meg őt: és az ő lelkét a pokolból ragadod ki” (Péld 23,1314). Isten is fenyít bennünket, és tanulhatunk Tőle, hogyan fenyít Ő. Úgy olvassuk Jób könyvében: „Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak” (Jób

5,18). A szülői fenyítés is ilyen legyen: megfenyítjük a gyermeket, de utána legyen ott az a szülői szeretet, amiből megérti méltán kapott ki, mégis szereti őt az apukája és anyukája. Tudja, hogy javát akarja a szülő, és érezze is meg ezt a szeretetet. Ha egy szülő csak fenyít és fenyít, rettenetesen keményen fogja azt a gyereket, és nem ad szeretetet, gyengédséget; akkor a gyermekben ez alakul ki: „El kell menekülnöm ebből a családból! Itt rettenetes szigor van, ezt én nem bírom!” Evvel éppen az ellenkezőjét éri el a annak, amit szeretne. Ha csak szigor van, fenyítés, vessző, de nincs gyógyítás, akkor nem érződik a szülői szeretetet. Mára a testi fenyítést teljesen száműzték a legtöbb hitetlen családban. Más nevelési módszert tanítanak: ne törjük össze a szegény gyerek kis lelkét; ki tudja mi lesz belőle, ha durván szólunk hozzá. Tudjuk, hogy mi lesz belőle, ha nem fenyítjük: zsarnok, magának élő, önző valaki lesz, aki még a társadalom számára is teher. A bolondság ott marad még vén korára is. Van itt egy nagy probléma. A gyermekek testi fenyítését Magyarországon, és az egész Európai Unióban törvényileg tiltják. Románia már uniós tag, így itt is ez következik. A vesszőt el kell felejteni, egy pofont sem kaphat a gyermek, mert az a családon belüli erőszak kategóriájába tartozik, amit akár börtönnel is büntethetnek. Ez tragédia! Előre vetíti azt, hogy ez a nemzedék – aki így, fenyítés nélkül nő fel –, az antikrisztus legjobb alattvalója lesz. Velük bármit meg lehet majd tennie. A hívők kövessék az Ige útmutatását! Neveljük őket az Úr intése és tanítása szerint! Az Úr meg fogja őrizni a hívő családokat. El fogja rejteni őket Isten. Imádkozzunk a felsőbb hatalmasságokért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk teljes istenfélelemben. A fáraó is kiadta a parancsot, hogy minden fiúgyermeket be kell vetni a Nílusba. Megszületett Mózes, és Istennek gondja volt rá. Emlékezzünk az Igére! „Jaj annak, aki megbotránkoztat egyet is eme kicsinyek közül”. Ez azokra is vonatkozik, akik ilyen törvényeket hoznak. Ilyen törvényekkel botránykövet vetnek a gyermekek elé. Eleve be van kódolva, hogy önző ember legyen belőlük, akik mindig csak a maguk hasznát nézik, a másikat meg letiporják, letapossák. Akiket letaposnak, azok magukba roskadt, lelkibeteg, depressziós emberekké válnak. Ez előre be van kódolva, és jaj azoknak, akik ezt a botránykövet a jövő nemzedék elé vetették. Gyermekeink gondos figyelemmel kísérése Mi még a felnőttek felelőssége a gyermeknevelés során ebben a korban? Nézze meg a szülő, kivel barátkozik a gyerek! Igaz a közmondás: „Madarat tolláról, embert barátjáról” lehet megismerni. Az Ige így mondja: „Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok” (1Kor 15,33). A társaságban – ahová jár, akikkel barátkozik a gyermek – hallja a rosszat, esetleg a jót is. Sajnos legtöbbször a rosszat. Ne engedjünk ilyen barátságokat! Nézzék meg a szülők, mivel foglalkozik, mivel tölti az idejét, mit olvas a gyermeke! A gyerekek azt a könyvet is olvassák titokban, amiről tudják, hogy nem jó. (Például az asztalfiókot kihúzva, rátéve a tankönyvet; ha jön a szülő, ne lássa!) Nézzen utána a szülő: mit olvas, mit néz, milyen zenét hallgat – CD-n, DVD-n, interneten, TV-ben –, bárhol, ami csak elérhető a gyermekének! Tudom, hogy a gyerekeknek kötelező az internet. Tanítják az iskolában, tudni kell a használatát, nélküle már sok feladatot nem lehet megoldani. Így muszáj ezt is ismerniük. Ez is előre kódolt rombolás. Az biztos, hogy a gonosz, a Sátán részéről ez tudatos. Sajnos, sok rosszat is lekérdezhetnek az internetről. A baj az, hogy lassan a négyéves gyermek jobban ért hozzá, mint a szülei, akik, ha sokszor nem is tudják ellenőrizni a gyermeküket, de beszélgessenek el velük: „Fiam, a te romlásod lehet, amit nézel, amit hallgatsz. Nagyon vigyázz fiam!” Ezt nem elég egyszer elmondani. Akár mindennap vagy minden alkalommal, ahogy előkerül ez a téma. Mondani kell, és a gyerekeknek a lelkiismeretére terhelni. Csak akkor mondja el a gyermek a szülőnek azt is, amit nem nagyon akar, ha a gyermek és a szülő között egy viszonylag bizalmas kapcsolat alakult ki. Mikor a szülő kérleli, és ő érzi belőle a szeretetet, akkor elmondja, amit titkolt, ami titokban bántja, ami terheli a

lelkiismeretét. A szülő figyelje a gyermek magatartását: ha zavartabb, zárkózottabb lett, mint szokott, valószínűleg történt vele valami. Próbáljon közel férkőzni a szívéhez: Fiam, lányom, látom, valami baj van! Mi történt? Adjunk rá alkalmat, hogy el tudja mondani a gyermek! Tudom, hogy ez nagy teher, és ahol sok gyermek van, ott sok a munka, és kevés az idő. Különböző problémák is vannak; mégis, kérje a szülő az Úrtól: Uram, adj kegyelmet, hogy meglássam, és kellő időben tudjak szólni, hogy jól neveljem a gyermekünket! A serdülőkor Rátérek a serdülőkorra. Ezzel kapcsolatban elolvasok két Igét, a János 1. levele 2. rész, 12-13. versének utolsó mondatát: „Írok néktek gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az Ő nevéért… Írok néktek fiacskák (fiacskák = gyermekek), mert megismertétek az Atyát.” A serdőlőkor a gyermekkor negyedik és legkritikusabb szakasza. Általában a 12 és 16 éves kor között van, de egyénileg lehetnek eltérések. A gyermek már 12 éves korára különbséget tud tenni jó és rossz között. Működik a lelkiismerete, és teljesen kialakul a bűntudata is. Fel tudja fogni Isten dolgait, hiszen az Úr Jézus 12 éves korában már az Atya dolgaival foglalkozott a templomban. Önállósodás Erre a korra esik az is, amikor elszakad a gyermek és a szülők, a gyermek és az anya közötti szoros lelki, érzelmi szál. A gyermek kezd önállósodni, és a serdülőkor végére önálló is lesz, lélekben mindenféleképpen. Ha külsőre még a 16 éves nem is önálló, mert anyagilag nem tudja még magát eltartani. A bűnös természetük egyre nyilvánvalóbb lesz A serdülőkorban az emberi bűnös természet egyre inkább felszínre jut. A gyakorlatból tudjuk, mennyi baj van a serdülőkkel. Az oka az, hogy az aranyos kis „leopárd” megnőtt, és már mutogatja vérszomjas fogait. Belemélyeszti még az apjába és anyjába is. Az ártatlan kis gyermekről – aki a cselekedeteiben volt csak ártatlan – kiderül, hogy a természete nem volt az, és most már a cselekedetei sem azok. Egyre nyilvánvalóbb, hogy bűnös. Nem különb, mint a szülei vagy bárki más. Sok mindenben megnyilvánul ez, de van egy különösen jellemző bűn ebben a korban. Nemiség, szexualitás A serdülőkorra leginkább jellemző, hogy kezd kialakulni a nemiség, nemi jelleg. Serdül, termelődnek a hormonok, egyre inkább látszik: a lányból nő lesz, a kisfiúból férfi. Mind erőteljesebben jelentkezik a szexualitás, a testi vágyak kielégítésének a kényszere. Fokozottabban érdeklődik a másik nem iránt, de ugyanakkor benne van egy természetes szégyenérzet is minden gyermekben. Neki is új, ezért szégyelli magát. Sokszor még igyekszik takargatni a változást. A szégyenérzet miatt nagyon sokan befelé fordulók lesznek. Különösen a hívő családokban. Mivel befelé fordulnak, de a nemiség és a vágy ott van bennük, jelentkezik a serdülőkorban a maszturbáció, az önkielégítés is. Szeretnék nyíltan szólni erről, mert sokszor nem mernek a gyerekek a szüleikkel erről beszélgetni. Tudják, hogy ez nem jó, bűn. Megszólal a lelkiismeretük is – azért bújnak el, amikor ezt teszik –, mert tudják, hogy ezt nem lenne szabad. Azt is tudjuk, hogy a mai korszellem ezt nem tartja bűnnek. Azt hirdetik: elégítsd ki a test minden kívánságát, mindegy hogyan. Az Ige azt mondja: „a testnek kívánságát (gerjedelmeit) véghez ne vigyétek!” (Gal 5,16.) Ott van a gyermekben ez a feszültség. Egyrészt jön az addig teljesen ismeretlen, új, elemi erővel feltörő szexuális vágy,

ugyanakkor tudja, hogy nem szabad, de mégis elköveti. Mélységbe jut, mély lelkiismeretfurdalás és bűntudat lesz benne. Most figyeljük meg az Igét: „Írok néktek gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az Ő nevéért” (1Jn 2,12). Nem kell megszégyeníteni ezeket a gyermekeket! Nemcsak azt kell mondani: ez bűn, ne tegyed, meg ne tudjam, hogy még egyszer… stb. Úgy kell odaállni mellé, hogy igen bűn, nem kedves az Úrnak; de ezért is meghalt az Úr Jézus. Ettől is meg tud téged szabadítani, de ha mégis vétkezel, tudd meg, a bűneid megbocsáttattak az Ő nevéért. A felnőttek utánzása a bűnökben is Van egy másik dolog is, ami ebben a korban jelentkezik. A serdülő gyermek egyre jobban utánozza a felnőtteket. A kisgyermek is utánozza, de csak külsőleg, aranyosan, nem is érti sokszor, mit miért tesz. A kisgyerekek eljátsszák otthon a kenyértörést, bekötik a fejüket, de még nem tudják, mit jelent. A serdülő már nem így utánozza a felnőtteket, hanem leginkább a rossz dolgokban: cigarettázásban, ivásban, drogozásban. A szexualitással kapcsolatosan is sok mindenben: udvarlásban, flörtölésben, csavargásban, szórakozásban, bizonyos zenéknek a hallgatásában, pornófilm vagy magazin nézésében. Ezek azonban sokszor akadályba ütköznek, mert tiltja a szülő, vagy nincs rá pénze, lehetősége, és tiltja a lelkiismerete is. Tudja, hogy nem szabad; ugyanakkor a világban ez folyik. A hívő szülők gyermekeit nagyon sok minden visszatartja ettől. A serdülő arra is rájön, ha megteszi ezeket a bűnöket, nem lesz boldogabb. Ellenkezőleg: nyugtalanabb, félénkebb lesz, önvád és lelkiismeret-furdalás emészti. Eddig teljesen ismeretlen teher nehezedik rá: a bűn terhe. A füle már nyitva lehet Isten szavára, mert ott a bűn, a bűnteher. El is érheti a szívét az Ige. Éppen ezért, ebben a korban – 12 éves kor fölött – már komoly megtérések lehetnek. Nemcsak gyermeki hit, hanem olyan, amelyik megmarad. Újonnan is születhetnek. Akkor is, ha a serdülő legtöbbször az Isten ítéletétől, a kárhozattól fél, azért közeledik Hozzá, azért keresi a megoldást, a bűnbocsánatot. Visszaemlékszem serdülőkoromra, mennyi nehézséggel küzdöttem, mennyi teher volt rajtam is. A szülők, nagyszülők és a felnőttek feladata a serdülők nevelésében Mi a szülők, nagyszülők, a felnőttek és általában a gyülekezet a feladata a serdülőkkel szemben? Ne ijesztgessük őket a pokollal! Először is ne ijesztgessük őket tüzes pokollal, elkárhozással és egyebekkel, mert e nélkül is félnek. Természetesen másokat, kisgyermekeket vagy a felnőtteket se. Tudjuk az Igéből, hogy van kárhozat, de ne ezt hangsúlyozzuk, ne ez legyen az első, hanem az, amit az Ige ír: „Írok néktek gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az Ő nevéért.” (1Jn 2,12) Testvérek, emlékszem arra, hogy serdülőkoromban mekkora bűnterhet viseltem. A szüleim hiába mondták számtalanszor: Isten szeret, megbocsátotta a bűneidet; mégsem tudtam elhinni, mert olyan nagy volt a bűntudatom. Ha egyszer is megijesztettek volna, ha egyszer is azt mondták volna: neked most már véged, te most már a pokolba jutsz, nem tudom, mi lett volna velem. Így is mindig attól féltem, hogy a pokolba jutok, mert nagyon bűnös vagyok. Mondták, hogy a latornak is megbocsátott az Úr Jézus. Azt gondoltam: „a latornak megbocsáthatott és a gyilkosnak is, elhiszem, hogy mindenki másnak megbocsátott, de nekem is megbocsáthat?” Ezt nem tudtam elhinni. Ha csak egyszer mondták volna: „véged van, neked nem bocsát meg” – nem tudom mi lett volna velem. Hiába mondták el számtalanszor, hogy Isten szeret, és Krisztus vére elég az én bűneimért is; nehezen tudtam felfogni és elhinni.

Kedves szülők, nagyszülők, vegyük a szívünkre az Igét: „Írok néktek gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az Ő nevéért.” Mondjuk nekik: „Bízzál az Úrban, Krisztus érted is meghalt, megbocsátja a bűneidet”. Beszélgetni kell velük, ráérezni a vívódásaikra, mert nagy a szégyenérzetük; nem merik elmondani, mi bántja őket. Önvád dúl bennük. Rá kell érezni, hogy a bűn bántja őket, és hirdetni nekik Isten szeretetét. Például: „Jőjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek...” (Mt 11,28) Nem is gondoljuk, hogy egy serdülő mennyire meg van terhelve belülről. „Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek…” (Ézs 1,18). „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett” (Lk 19,10). „Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek” (Mt 9,12). Nem az igazakért jött az Úr Jézus, hanem az ilyen bűnösökért, mint amilyenek mi vagyunk. Álljon oda a szülő is, és mondja a serdülő gyermekének: tudom, hogy tőlem örököltél mindent, olyan vagy, mint én; de én is keresztül mentem ezen; és érted is jött az Úr Jézus. Isten csak a jókat szereti? Senkinek ne mondjuk – a serdülőknek különösen ne –, hogy azért légy jó, mert Isten nem szereti a rosszakat, csak a jókat. Ez egyébként is igeellenes, nagy hazugság. Ha csak a jókat szeretné Isten, akkor senkit sem szeretne. Ki a jó? Egyedül csak az Isten, és senki más, ezért ilyennel ne keserítsük el a gyermekeket. Ne legyünk Isten hamis bizonyságtevői. Ő szereti a bűnös embert, szereti a rosszakat, csak a rosszaságot nem szereti. A bűneit nem, de az embert szereti. Isten éppen a jókkal, az önigazakkal nem tud mit kezdeni. Azokat hívja a megtérésre, akik már eléggé érzik bűnös voltukat. Ne ígértessünk meg velük olyat, amit képtelenek betartani! Ne biztassuk őket arra, amikor rosszat tesznek, hogy kérjenek bocsánatot, és fogadják meg, többet ilyet nem követnek el. Emlékszem, amikor én gyermek voltam, ez nagy divat volt. Nemcsak a hívők között, hanem úgy általában a világban is. Megfenyítették, sarokba állították, letérdepeltették a gyereket, és azt mondták: „Onnét fel nem állsz, amíg bocsánatot nem kérsz, és meg nem ígéred, hogy többet nem leszel rossz.” Tudtuk a szöveget kívülről, mit kell mondani, mikor már meguntuk a térdelést: „Apukám, bocsánatot kérek. Ígérem, többet nem leszek rossz.” Formasággá vált az egész. Gondoljuk meg: Vajon a gyermek ígéretén múlik, hogy nem lesz rossz? Még ha teljesen komolyan gondolja is, nekünk felnőtteknek akkor is tudnunk kell, nem ezen múlik. Nem az ígéretén és a fogadkozásán múlik, hanem Isten szabadításán. Éppen ezért ezt mondjuk inkább: „Fiam, tudom, hogy rossz leszel. Tudom, épp azért fenyítelek, hogy ne maradj ilyen. Isten meg tud szabadítani, és én azért imádkozom. enyítenem kell, azért, hogy ember legyen belőled. Igazán megszabadítani ebből a bűnből is csak Isten tud.” „Írok néktek gyermekek”, nem csak azt mondja, „megbocsáttattak a bűneitek”, hanem azt is: „mert megismertétek az Atyát”. „Az Isten szeretet” (1Jn 4,16). A szülők, nagyszülők feladata a serdülők önállósodásában Amint már korábban is említettem, a serdülőkornak a másik jelentős változása: megszakad a szülőkhöz, különösen az anyához fűződő szoros lelki, érzelmi szál. Isten rendelte ezt, így helyes, mert a gyermek csak így válik önálló személyiséggé, így tud majd külön családot alapítani. Ez a folyamat nem zökkenőmentes, és ennek nemcsak a gyermek az oka, hanem a szülő is. A gyerek részéről az a nehéz, ahogyan ezt a szakítást véghezviszi. Nagyon sokszor lázadással és keserűséggel teszi, talán nem is mondja ki, de belül akkor is érzi. A szüleiben csak a hibákat látja, azt is, ami nem valóságos. A meglévő hibákat pedig felnagyítva látja, és azt gondolja: ő nem így teszi, ha nagy lesz. Másképpen, sokkal jobban fogja csinálni. Van, amikor ezt ki is mondja, de van, amikor nem. Nagyon fáj a szülőnek, amikor szóvá teszi és azt

mondja: nem jó anya vagy, ha én anya leszek, nem fogok így kiabálni a gyerekemre, stb. Persze, amikor anya lesz, ő is ugyanúgy kiabál, amikor elveszíti a türelmét. Ezt örökölte, ilyenek vagyunk! Általában a gyerek a szüleiben látja meg legjobban a rosszat, mert ugyanazt örökölte ő is. A szülő a saját bűnét látja a gyermekben, amikor fenyíti. Arra vagyunk leginkább mérgesek, aki ugyanolyan, mint mi magunk: ugyanazok a bűnei, ugyanazok a hibái. Azt látjuk a legjobban felnagyítva. A „lelki köldökzsinórt” el kell szakítani, akkor is, ha fáj A szülőnek fáj ez a szakítás. A gyerek a lázadással magyarázza, amit tesz: én szakítok, mert nem akarok ilyen lenni; elegem van ebből a családból; elegem van az ilyen szülőkből. Fáj a szülőnek – az anyának különösen –, és nem akarja ezt a szakítást. A „lelki köldökzsinórt” sokan nem akarják semmiféleképpen elvágni, pedig el kell, mert ez a szülőnek is, meg a gyermeknek is az érdeke. Figyeljük meg az Úr Jézust 12 éves korában! A szülők, az anyja nagyon keresték, amikor ott maradt a templomban. Ismerős az Ige. Azt mondja Mária: „Ímé atyád és én nagy bánattal kerestünk téged” (Lk 2,48). Jézus azt válaszolta: „nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak dolgai.” (Lk 2,49). Minden évben felmentek Jeruzsálembe, és mindaddig ragaszkodott hozzájuk az Úr Jézus. 12 éves korában azonban már nem kötődött tovább, az Atyával foglalkozott. Megszakadt ez a szoros kapcsolat. Mit mond az Ige? „Írok néktek gyermekek, mert megismertétek az Atyát.” Ezért lehet ebben a korban már komoly megtérés és újonnan születés is. A szülőknek és a nagyszülőknek feladata ezt elősegíteni, hogy a gyermek már ne annyira hozzájuk, hanem az Atyához, Istenhez kötődjön, ne a világhoz, a bűnhöz és a barátokhoz. A szülők tisztelete Különösen segítsük hozzá a gyereket ahhoz, hogy tanulja meg, ez az elszakadás a szülőktől nem azt jelenti: mindennek hátat kell fordítania. Nem kell megvetnie és megtagadnia a szüleit! Nem szabad elfeledkezni róluk! Úgy történjen meg ez a szakadás, hogy közben tisztelje a szülőket. „Ti gyermekek szót fogadjatok a ti szüleiteknek az Úrban; mert ez az igaz. Tiszteljed a te atyádat és a te anyádat (a mi az első parancsolat ígérettel). Hogy jól legyen néked dolgod és hosszú életű légy e földön” (Ef 6,1-3). Tanítsuk meg a gyermeket arra, hogy elszakadhat, mert ez a rend; de ne felejtse el a szüleit, tisztelje őket. A tisztelethez hozzátartozik, hogy amíg otthon él, a szülők kenyerét eszi, a családban van, fogadjon szót. Ez az Ige és a szülő kívánsága is. Azzal tiszteli meg a szülőt, hogy szót fogad. Figyeljük meg az Úr Jézust. Amikor visszamentek a szülei, így olvassuk: „És aláméne velök, és méne Názáretbe; és engedelmes vala nékik.” (Lk 2,51). Ő engedelmes volt. Legyen engedelmes a gyermek, ezzel tisztelje a szüleit! Ne maradjon meg az önző kisgyermeki lelkület! A serdülőkorban kell megtanulnia a gyermeknek azt is, hogy önző, kisgyermeki magatartásának meg kell változnia. A kisgyermek természetesen önző. Mindent megkapott, hiszen nem is tudott volna élni enélkül. Megszokta, hogy minden körülötte forog. A serdülőkorban ebből ki kell nevelődnie. Lássa meg, vannak rajta kívül mások is: szülei, testvérei, a nagyszülők, stb.! Isten nem önző, magunkat szerető életre teremtett bennünket. Ezt neveljék a szülők a gyermekekbe! Mit tanuljunk meg mi a kisgyerekektől, és mit ne?

Végül szeretnék három dolgot elmondani, amit viszont a felnőttek tanuljanak meg a gyermekektől. Elsősorban nem a serdülőktől, hanem a kisgyermekektől, a 2-3-4 éves gyermekektől. Fogadjunk el Isten kezéből mindent természetesnek! Először is a kisgyermek mindent úgy fogad el, ahogy van. Például, ha egy gyermek nyomorban születik – Afrikában vagy máshol –, az neki természetes. Nem lázong, nem kiabál, nem tudja, hogy van más élet is, úgy fogadja el, ahogy van. Ezt tanuljuk meg! Ahogy Isten adja az életünket: a körülményeket, a nehézségeket vagy a jó dolgokat, természetes módon fogadjuk el. Ne hasonlítgassuk mások életéhez, más országban élőkhöz, hanem úgy fogadjuk, ahogy van. Ne legyünk haragtartók! A másik, amit megtanulhatunk, hogy a kisgyermekek nem gyűlölködnek. Ha elő is fordul, hogy összevesznek, megpüfölik egymást, ez nem komoly dolog. Összevesznek, jól megverik egymást, és egy fél óra múlva ugyanúgy játszanak, mintha nem történt volna semmi. Hányszor előfordul az, hogy két szomszéd gyerek összeveszik. Jön a két szülő, igazságot akarnak tenni a két gyerek között – persze elfogultan –, és a két szülő is összevész. Kis idő múlva a gyerekek újra együtt játszanak, de a két szülő még tíz év múlva is haragszik egymásra. Tanuljuk meg tőlük, hogy ne legyünk gyűlölködők, ne tartsunk haragot, bocsássunk meg! Feltétel nélkül bízzunk mennyei Atyánkban! A harmadik, amit tanuljunk meg, hogy a kisgyermek mindent elhisz, és feltétel nélkül bízik a szüleiben, akármit mond a szülő. Így bízzunk mi is a mennyei Atyában feltétel nélkül és mindenben! Ne legyünk hiszékenyek, rászedhetők! Van azonban valami, amit ne tanuljunk meg a gyermekektől! Erre is az Ige biztat bennünket: „Atyámfiai, ne legyetek gyermekek értelemben; hanem a gonoszságban legyetek gyermekek, értelemben pedig érettek legyetek” (1Kor 14,20). Az Efézusi levélben úgy mondja: „Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, az érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére: Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanítás akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által; Hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk Abban, a ki a fej, a Krisztusban” (Ef 4,13-15). Tehát ne legyünk hiszékenyek, ne higgyünk el akárkinek akármit, csak a mennyei Atyának, az Írásnak, hogy ne hajtson a tanításnak akármi szele bennünket. Befejezésül még egyszer ezt a két Igét teszem ide: „Írok néktek gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az Ő nevéért...”, „Írok néktek fiacskák, mert megismertétek az Atyát” (1Jn 2,12-13). Ámen.

A családi harmónia – Harmónia férj és feleség között; szülők és gyermekek között; gyermekeknek egymás között –

„Ti asszonyok a ti saját férjeteknek engedelmesek legyetek, mint az Úrnak. Mert a férj feje a feleségének, mint a Krisztus is feje az egyháznak (Gyülekezetnek), és ugyanő megtartója a testnek. De miképen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjöknek mindenben. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; Hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredőjével az íge által, Hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen. Úgy kell a férfiaknak szeretni az ő feleségöket, mint az ő tulajdon testöket. A ki szereti az ő feleségét, önmagát szereti. Mert soha senki az ő tulajdon testét nem gyűlölte; hanem táplálgatja és ápolgatja azt, miképen az Úr is az egyházat; Mert az Ő testének tagjai vagyunk, az Ő testéből és az Ő csontjaiból valók. Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez; és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az egyházról szólok. Hanem azért ti is egyen-egyen, ki-ki az ő feleségét úgy szeresse, mint önmagát; az asszony pedig meglássa, hogy félje a férjét. Ti gyermekek szót fogadjatok a ti szüleiteknek az Úrban; mert ez az igaz. Tiszteljed a te atyádat és a te anyádat (a mi az első parancsolat ígérettel); Hogy jól legyen néked dolgod és hosszú életű légy e földön. Ti is atyák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint.” (Ef 5,22-33 és Ef 6,1-4) „Hasonlóképen az asszonyok engedelmeskedjenek az ő férjöknek, hogy ha némelyek nem engedelmeskednének is az ígének, feleségük magaviselete által íge nélkül is megnyeressenek; Szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket. A kiknek ékessége ne legyen külső, hajuknak fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevéséből való; Hanem a szívnek elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, a mi igen becses az Isten előtt. Mert így ékesítették magokat hajdan ama szent asszonyok is, a kik Istenben reménykedtek, engedelmeskedvén az ő férjöknek. Miként Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, urának nevezvén őt; a kinek gyermekei lettetek, ha jót cselekesztek, és semmi félelemtől nem rettegtek. A férfiak hasonlóképen, együtt lakjanak értelmes módon feleségükkel, az asszonyi nemnek, mint gyöngébb edénynek, tisztességet tévén, mint a kik örökös társaik az élet kegyelmében; hogy a ti imádságaitok meg ne hiúsuljanak.” (1Pt 3,1-7) Mit jelent a harmónia? Hogyan lehet harmónia a férj és feleség, a szülő és gyermek, valamint a gyerekeinknek egymás közötti kapcsolatában? Először nézzük meg, mi a harmónia jelentése! Összhangot és kiegyensúlyozottságot, nem pedig egyformaságot jelent. Bár a család tagjai között vannak különbözőségek – más a férj, a feleség, más minden gyerek –, mégis szeretik, becsülik és kiegészítik egymást. A zenében sem azt jelenti a harmónia, hogy minden egy hangon szól. Ha több hang megszólal egyszerre, bár mindegyik más és más, a hangok egymást támogatják. Összhang van, nem disszonancia. Mikor van harmónia a családban? Akkor, ha mindenki azt a helyet foglalja el, amit Isten kijelölt a számára, és azt végzi, amit Isten bízott rá. Isten a harmóniának is Istene. Nagyon jól tudja, kire mit bíz. Ha engedelmeskednek Neki – bár mindenkinek más a feladata –, mégis összhang lesz, mert azt Ő teremti meg. Ha mindenki úgy viselkedik, ahogy Isten elvárja tőle, akkor lesz harmónia. Ha valaki kilóg ebből a rendből, akkor megtöri az összhangot. A családban ez gyakran egtörténik. Legtöbbször a gyerekek bontják meg, mert mást akarnak, mást tesznek, mint amit kellene. Azt is lehet mondani, hogy ebben a világban szinte elkerülhetetlen a diszharmónia. Az a fő kérdés, hogyan kezeljük ezt? Mit tegyünk, ha megbomlik a harmónia? Hogyan lehet

helyreállítani? Mit kell tennünk érte? Most azt vizsgáljuk meg: mi az isteni rend; mit kell betartanunk egyénenként, hogy harmónia legyen. Férj és feleség kapcsolata Nézzük meg először a férj és a feleség kapcsolatát! Erről olvastunk az Efézusi levélben és Péter levelében is. A férj feladata és helye a családban Először a férj helyét és a feladatát vizsgáljuk meg a családon belül. A férj feje a feleségének A férj vezet, ő irányítja a feleségét és az egész családot. Akkor tudja jól irányítani, ha őt az Úr vezeti. A férfinek el kell fogadnia Isten irányítását. Ehhez szükséges, hogy a férjnek jó kapcsolata legyen az Úrral. Ha az Úrral való kapcsolata zavart szenved, nem tudja betölteni a feladatát. Nem tud sem jól irányítani, sem úgy szeretni a feleségét, ahogy kellene; emiatt a gyerekek is „megzavarodnak”. Zavar áll be az egész családban. A férjnek legalább úgy kell engedelmeskednie Krisztusnak, mint ahogy ő elvárja a feleségétől az engedelmességet. Azt olvastuk, hogy Krisztus a megtartója a Testnek. A férjnek is van ilyen megtartó, gondviselő feladata a felesége és az egész családja irányában. Olyan támasznak, erősségnek, oszlopnak kell lennie, hogy a családjában érezzék a biztonságot mellette. Azonban a férj is ember, mégpedig bűnös ember, ezért önmagában ingatag ő is; csak ha az Úrra támaszkodik, akkor nem inog meg. Most a férjek, vagy a leendő férjek felé fordulok. Kaptam egyszer egy levelet. Egy fiatalasszony írta. Számomra megrendítő módon kért segítséget, nehogy a házasságuk tönkre menjen. Az volt ennek a levélnek az értelme és a tartalma, hogy bár mind a ketten hívők, a férje egyre több olyan dolgot tesz, amiben ő nem látja, hogy az Úr vezetné. Idővel ez be is igazolódik, ezért csak sodródik az eseményekkel. Amikor kérdezi a férjét, miért van ez így, mit miért tett – mert szerinte ez így nincs jól –, a férje mindig megmagyarázza. Meg is nyugszik, de utána úgy látja, megint rossz irányba mennek a dolgok. Vannak visszatérő mondatok ebben a levélben: „a férjem nem olvas Igét, elhanyagolja az imádkozást; teljesen el vagyok bizonytalanodva, össze vagyok törve, teljesen össze vagyok zavarodva; nem tudok a férjemre támaszkodni, látom, hogy a férjem nem figyel az Úrra.” Szeretném a férjek szívére helyezni a következőket. Ha a feleség azt látja, hogy a férj nincs az Úrral szoros kapcsolatban, nem az Ige a vezérlő csillaga, bizonytalanság érzése lesz rajta úrrá. Megmagyarázhat sok mindent a férj – okosak a férjek! –, de a feleség elveszíti a bizalmát, inog alatta a talaj, nem érzi a vezetést. Azt látja, nincs megtartója a családnak, mert a férj nem az Úrra támaszkodik. Férjek és leendő férjek! A családi harmónia tekintetében legfontosabb az, hogy kiegyensúlyozott legyen az Úrral való kapcsolatotok, mivel ez az alap. Ezért ez fontosabb még a munkahelynél, a pénznél, és minden másnál is! A férj szeresse a feleségét A következő, amit a férjről olvastunk: „Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért […] Úgy kell a férfiaknak szeretni az ő feleségöket, mint az ő tulajdon testöket. A ki szereti az ő feleségét, önmagát szereti. Mert soha senki az ő tulajdon testét nem gyűlölte; hanem táplálgatja és ápolgatja azt, miképen az Úr is az egyházat (Gyülekezetet) […] Hanem azért ti is egyen-egyen, ki-ki az ő feleségét úgy szeresse, mint önmagát; az asszony pedig meglássa, hogy félje a férjét” (Ef 5,25.28-29.33). Szeretni a feleséget, mint Krisztus a Gyülekezetet, ez igen-igen magas mérce. Pontosan ugyanúgy nem tudunk szeretni, csak hasonlóan. Az elolvasott versekben pontosítja az Ige:

„mint a saját testét” vagy „mint önmagát”. „Aki a feleségét szereti, önmagát szereti.” Ezt nem akarom részletezni, minden hívő férjnek tudnia kell, hogy a szeretet nem érzelem, érzelgősség vagy simogatás kérdése. A szeretet valahol akarat kérdése, olyan, mint ahogy az 1. Korinthusi levél 13. részében van írva: nem keresem a magam hasznát, nem gerjedek haragra, nem rovom fel neki a rosszat, hosszan tűrök, és így tovább. A „gyöngébb edénynek” tisztességet adni Azt, hogy a férj szeresse a feleségét részletesebben, megmagyarázza a felolvasott Ige: „A férfiak hasonlóképen együtt lakjanak értelmes módon feleségükkel, az asszonyi nemnek, mint gyöngébb edénynek, tisztességet tévén, mint akik örökös társaik az élet kegyelmében; hogy a ti imádságaitok meg ne hiúsuljanak.” (1Pt 3,7). Azt mondja tehát: „lakjanak értelmes módon a feleségükkel”. Más szóval, értsék meg a feleségüket, mint gyönge edényt. Az asszony általánosságban gyengébb fizikailag és lelkileg is. Nem szellemileg, lelkileg gyengébb. Gyengébb, mert nagyon sokszor nincs lelki ereje szabályozni a saját érzelmeit. Nagy lelki, érzelmi hullámzása van a nőknek, amit igen sok dolog befolyásol: a havi ciklus, az időjárás, sok más dolog; és nem tud uralkodni rajta. Volt már olyan, amikor valakinek felvettem magnóra a beszédét, amikor érzelmileg nagyon telített volt, és amikor megnyugodott, lehallgatta. Azt mondta, hogy szégyelli, alig akarja elhinni, hogy ez ő. A férfiak ezt értsék meg. Értsék meg, hogy gyengébb edény, és ne róják fel neki. Ilyenkor nem az értelem vezeti az asszonyt, nem a megfontolás, hanem az érzelem. Egyszer valaki elmondta, ha látja a feleségén, hogy nagyon az érzelmei vezetik, és éppen egy fontos dolgot kellene megbeszélniök, akkor hiába is sorol fel logikus érveket, semmit sem használ. Ilyenkor lemegy a kert végébe – falun laknak –, szed egy csokor virágot, odaadja a feleségének, megpuszilja. Akkor megérti, mit akart a férje, amit addig nem értett meg. Tehát tiszteljük a feleségünket, és nézzük el a hibáit! Sok mindenért ne is szóljunk! Nagyon tud fájni az asszonyoknak, mikor szóvá teszünk valamit. Van úgy, hogy én is kisebb dolgokat szóvá teszek. Nem is azért, mert úgy gondolom, hogy ez lényeges dolog, csak észreveszem, és szólok érte. Pl. Miért így mondod? Talán amúgy jobb volna! Ez miért ide van téve? Sokszor rosszul esik a feleségemnek, nem érti, miért „kukacoskodok”. Nem is akartam én bántani, csak mondtam. Nyilván felróttam neki, ha már szóvá tettem. Ne kívánjunk a feleségünktől tökéletességet, mert mi sem vagyunk tökéletesek! Szeressük őket – ahogy az 1. Korinthusi levélben van – hosszútűréssel, jóságosan forduljunk hozzájuk, és ne haragudjunk rájuk! Ne legyenek a feleségükhöz „keserű kedvűek” Másik helyen mondja az Ige: „… ne legyetek irántok keserű kedvűek.” (Kol 3,19). Gyakran vannak így a hívő férjek: nem haragszanak, nem csapnak az asztalra; mégis keserű a szívük valami miatt a feleségük iránt. „Ne legyetek keserű kedvűek!” – mondja az Ige, mert a szeretet: „mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr, és soha el nem fogy.” Ezt jelenti a szeretet és nem érzelgősséget! Péter egy nagyon fontos dolgot mond a felolvasott Ige 7. versében. Azért legyünk ilyenek, hogy „imádságaitok meg ne hiúsuljanak”. Ha nem ilyenek vagyunk a feleségünkhöz, akkor emiatt nincs meg a harmónia, mert a feleségünk szíve nem tud feloldódni, kiengedni. Van benne valami görcs felénk, nem tud teljesen ránk hagyatkozni. Mi is érzünk valamit, hogy nem jó így, és az imádságaink üresek, konganak, meghiúsulnak. Ezt nem engedhetjük meg. Milyen lesz a férfiak kapcsolata az Úrral, ha az imádságaik meghiúsulnak? Milyen az a kapcsolat, ha nem jutunk el az Úrig? A megromlott harmóniát vissza kell állítani! Ha látjuk, hogy logikus érvekkel, magyarázkodva nem megy, akkor azzal a megértéssel közeledjünk,

hogy a feleségünk is megérezze, valóban szeretettel vagyunk iránta, nem kritikával, megszólással vagy keserűséggel. A feleség feladata és helye a családban Engedelmesség a férjének Azt olvastuk, hogy a feleség engedelmeskedjen a férjének. Azt szokták mondani az asszonyok, hogy könnyű annak a férjnek engedelmeskedni, aki szeretettel van feléjük. A férjtől azt kívánja Isten, hogy szeressen, az asszonytól azt, hogy engedelmeskedjen. Az engedelmesség nem jelenti azt, hogy nem mondhatja el a feleség, ha valamit nem lát jónak. El lehet mondania. Véleményét, sőt kérését is mondja el, és indokolja meg! Mindent meg kell beszélni, ez hozzátartozik a szeretethez. Azt viszont értsék meg az asszonyok, ha a megbeszélés után eldönti a férj, hogyan lesz, akkor nincs tovább vita. Akkor hajoljon meg, engedelmeskedjen, vesse alá magát a férje döntésének. Ezt az engedelmességet meg fogja áldani az Úr az asszony életében és az egész család életében, még akkor is, ha a férje tévedne. Az asszonyok különböző praktikákkal ne akarják a férjüket semmire rávenni. Emlékezzenek Évára. Éva rávette Ádámot, hogy egyen a tiltott gyümölcsből. Nagyon súlyos következménye lett. Nagyon jól tudta a kísértő, hogy Ádámot a feleségén keresztül tudja megközelíteni. Felhívnám a nőtestvérek figyelmét, hogy amikor a férj valamit nem akar, akkor gondoljanak erre. Amikor nagyon akarnak valamit, másként szeretnék, ki akarnak bújni mindenképp az engedelmesség alól, rá akarják venni a férjüket valamire, akkor gondoljanak erre: vajon a kísértő nem rajtuk keresztül akarja-e rávenni rossz dolgokra a férjüket? Hallgassanak el inkább, és bízzák az Úrra. Ha téved a férj, majd Isten kegyelme kiigazítja, de ők mindenképp engedelmeskedjenek. Jó, ha az asszony megszokja azt, amit Péter levelében olvastunk: „csendes és szelíd lélek romolhatatlansága”. Csendes és szelíd szellem. Isten Szelleme a hívő asszonyokban a saját szellemükkel együtt munkálja ezt: nem én vagyok a vezető, nem én vagyok a felelős; nekem csendben és szelídségben kell maradnom. Ma már sok asszony dolgozik, gondoljon a munkahelyére. Mi van, amikor a főnöke kiad valami parancsot. Azt esetleg mondhatja: főnök, gondolt arra, hogy ennek ez meg az lesz a következménye? Ha azt válaszolja, hogy gondolt rá, akkor nincs értelme vitatkoznia. Elvárják ott is, hogy engedelmeskedjen, és csendben aradjon. A családban is elvárja Isten „a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságát”. Mindenben engedelmeskedjen a feleség a férjének? Nekem többször feltettek egy kérdést, lehet, hogy már itt is felmerült: mindenben engedelmeskedjék-e a feleség a férjének? Igen, de vannak kivételek! Az Igében is látunk olyan rendkívüli eseteket – ezek nagyon rendkívüli esetek –, amikor nem kell, vagy nem is szabad engedelmeskednie. Nem kell engedelmeskedni, ha a férj az elmeállapota miatt nem beszámítható, és ő maga sem tudja, mit mond. Ez a be nem számítható elmeállapot következhet: betegségből, gyógyszereknek a hatásából, kábítószer vagy alkohol befolyásoltsága miatt. Másodszor: ha a férj kéréséből súlyos, életet fenyegető veszély, baj származna; és a férje nem látja, mert előle el van takarva. Ha ez a felesége tudomására jut, akkor ne engedelmeskedjen a férjének, hogy a közvetlen életveszélyt elhárítsa. Mondok egy példát, hogy érthető legyen: Nábál és Abigail esete. Dávid egy sereggel közeledett Nábálhoz, hogy kiirtsa még az utolsó ebet is a házánál. Amikor ez a felesége tudomására jutott, Dávid elé ment, és megengesztelte. A férje eközben részeg volt, de amikor kijózanodott, Abigail megmondta neki, mi történt. Erre Nábál szíve „szinte elhalt”. Nem tudta, hogy ilyen nagy veszélyben voltak, és reggelig senki sem maradt volna életben. Ez egy igen ritka eset, de előfordulhat hasonló ma is.

Akkor sem kell engedelmeskednie a feleségnek, ha a férj nyilvánvalóan Isten akaratával ellentétes dologra, bűnre akarja rávenni a feleségét: lopásra, gyilkosságra, magzatelhajtásra, az Úr Jézus Krisztus megtagadására, stb. Ilyenkor Istennek kell inkább engedni, mint embernek. Azt még a földi törvények is tiltják, hogy valaki parancsra bűnt kövessen el. Tehát azzal nem lehet a törvény előtt védekezni az asszonynak sem, hogy én azért öltem meg a másikat, raboltam ki, loptam meg, mert a férjem, vagy más ezt parancsolta. Mindenkinek tudnia kell, hogy ezt nem szabad megtennie. Ezek rendkívüli esetek, a hívők között nem, vagy nagyon ritkán fordulnak elő. Az általános szabály az, hogy mindent meg kell beszélni egymás között, de miután a férj döntött, a feleségnek engedelmeskednie kell. Az engedelmesség a feleség első feladata. Ékességük ne külső legyen! Péter 1. levele 3. rész 3-4. versében olvastunk egy másik dologról is: „A kiknek ékessége ne legyen külső, hajuknak fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek elvevéséből való” hanem belső ékességük legyen: „a szelíd és csendes lélek (szellem) romolhatatlanságával…”. Természetesen fel kell öltözködni. Valamilyen ruhát fel kell venni. Mikor itt azt mondja: „öltözékek felvevése”, akkor arról van szó, hogy ne drága, a legutolsó divat szerinti ruha legyen az. Mi az öltözködés célja? Fedje a testet, hogy „ne lássék ki a mezítelenségnek a rútsága”. A világban vannak, akik nem ezért öltözködnek. Céljuk nem az, hogy eltakarják testüket, hanem minél jobban kidomborítsák azt, ami szemérmetlen. A hívő asszonyok ne így öltözzenek! Ne úgy, hogy a ruha „fel legyen vágva derékig”, ne legyen olyan szoros sem, hogy teljesen odasimuljon a testhez. Úgy öltözzenek, ami méltó az Úrhoz, egy hívőhöz: azaz takarjon az öltözet. Azt is mondja az Ige: „ne a hajuknak a fonogatásából való” legyen az ékességük. Természetesen a hosszú hajat be kell fonni. Amikor ez a „fonogatás” már túlmegy a szükséges határon; bodorítás, cicomázás, különböző modern frizurák készítése lesz belőle: az már nem illik a hívő asszonyokhoz. „Az aranynak a felrakása” nem azt jelenti, hogy ne hordjunk jeggyűrűt sem. Ez a gyűrű jelez valamit a kívül valók felé is: foglalt vagyok. A fülbevalóra, nyakláncra, lábperecre, karperecre, orrba lógó valamire, stb. már nincs szükség, mert nem ez tesz széppé. Van azonban, ami széppé teszi az asszonyokat: a szelídség, az elrejtettség, az Úrban való jó cselekedet. Ez teszi széppé, mert az Úrral való járás egy belső szépséget ad. Úgy megfényesíti az ember szemét, hogy sokkal fényesebb, mintha bármilyen szemcseppet használna. Olyan sugárzóvá teszi az arcot, amit semmifajta kenőcs nem tud elérni, mert belülről a krisztusi szépség sugárzik. Tehát egy asszony és egy lány soha ne legyen kihívó, ne támasszon kísértést vagy kívánságot a férfiakban. Szinte az legyen a célja: „El akarok tűnni, nem én akarok látszani, engem ne is vegyenek észre; elég nekem, ha Isten előtt élem az életemet.” Ez kedves Isten előtt. Szülők és gyermekek kapcsolata Mi a szülők feladata a gyermekeikkel kapcsolatban? Többrétű feladat ez. Először azt említem, hogy a szülőknek kell gondoskodniuk a gyerekekről, a családról. Gondoskodás a családról „Ha pedig valaki az övéiről és főképen az ő házanépéről gondot nem visel: a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél” (1Tim 5,8). Ezt azért mondja az Ige, mert a legtöbb ember gondoskodik a családjáról. Ez azt jelenti, hogy a férj dolgozik, megkeresi a szükséges pénzt, amiből a családot eltartja, hogy ne szoruljanak másokra. „A mi Urunk Jézus Krisztus nevében pedig, rendeljük néktek, atyámfiai, hogy vonjátok el magatokat minden atyafitól, a ki

rendetlenül él, és nem ama utasítás szerint, a melyet mi tőlünk kapott. Magatok is tudjátok, mimódon kell minket követni; mert nem viseltük magunkat közöttetek rendetlenül. Sem ingyen kenyeret nem ettünk senkinél, hanem munkával és fáradsággal, éjjel-nappal dolgozva, hogy közületek senkinek se legyünk terhére. Nem azért, mintha nem volna rá jogunk, hanem hogy magunkat például adjuk néktek, hogy minket kövessetek. Mert a mikor nálatok voltunk is, azt rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Mert halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek közületek, a kik semmit nem dolgoznak, hanem nyughatatlankodnak. Az ilyeneknek azonban rendeljük és kérjük őket a mi Urunk Jézus Krisztusra, hogy csendesen munkálkodva, a magok kenyerét egyék. Ti pedig, atyámfiai, meg ne restüljetek a jó cselekvésben. Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levél által való beszédünknek, azt jegyezzétek meg; és ne társalkodjatok vele, hogy megszégyenüljön. De ne tartsátok ellenségnek, hanem intsétek, mint atyafit.” (2.Thessz 3, 6-15). Itt azt olvastuk, hogy lehetnek a testvérek között is rendetlenek, akik nem akarnak dolgozni. „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék”. A közmondás nem jól fogalmaz, mert azt mondja: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” Az Ige nem ezt mondja, hanem: „aki nem akar dolgozni”. Van, aki akar, csak nem tud; mert beteg, öreg, vagy kisgyermek. A rendetlen testvért nem pénzzel kell segíteni, nem anyagilag kell támogatni, hanem azzal segítünk neki, ha elvonjuk magunkat tőle, hogy észhez térjen. Ha valaki akar dolgozni, de nem tud, és segítségre van szüksége, akkor a 13. vers szerint segíteni kell: „meg ne restüljetek a jó cselekvésben”. Mit jelent az, hogy a szülő gondoskodjon a családjáról? Nem azt jelenti, hogy mindent meg kell adni, amit csak kívánnak a családtagok. Ha mindent szeretnének megadni, akkor soha nem volna elég, mert mindig többet akarnának, nem fogynának ki a kívánságokból. Isten egyébként sem kívánságaink szerint ad dolgokat – ezt Istentől tanuljuk meg! –, hanem szükségeink szerint lát el javakkal. Ha a szülő mindent meg akar adni a gyermekeknek, és úgy gondolkodik, hogy a szomszéd gyereknek milyen ruhája, sportcipője, biciklije, autója van, és az övének is olyan legyen, vagy még jobb, akkor beleveti magát a munkába. Dolgozhat éjjel-nappal összerogyásig. Lehet is eredménye, meggazdagodhatnak, de a gyermek ettől nem lesz boldogabb. A gyermeknek nem drága dolgokra van szüksége, hanem elsősorban a szülőre, és az együtt eltöltött időre. Nincs a gyereknek se anyja, se apja, ha állandóan csak dolgoznak, és vele nem foglalkoznak. Nem érzi a gyermek, hogy van, akinek elmondhatja a bajait, aki mellette áll, akitől tanulhat, akire számíthat, aki a támasza lenne. A szülővel töltött időt semmivel sem lehet pótolni. A legdrágább játékkal sem. Semmivel. Jó régen volt már, amikor egy tragikus hírt olvastam. Egy nagyon jómódú családnak egyetlen gyermeke volt, akit mindennel elláttak, amit csak kívánt, mégis öngyilkos lett. Hagyott egy búcsúlevelet. Azt írta: „Kedves szüleim! Nem bírtam tovább, mert ugyan mindenem megvolt, de nem volt időtök rám.” Mikor elolvasták ezt a szülők, szinte összeomlottak, sírtak: „Fiam, az egész életünket érted áldoztuk fel. Érted dolgoztunk, éjt nappallá téve mindent érted tettünk. Hogy tehettél ilyet?” Úgy, hogy nem tette boldoggá az a sok minden, amije volt. A gyereknek szülő kell, szeretet kell, támasz kell. Az elmúlt két évben Magyarországon egy testvérrel végigjártuk az összes gyülekezetet. Volt, ahol kétszer vagy többször is megfordultunk. Abból a célból mentünk, hogy beszélgessünk a testvérekkel. Elsősorban nem Igét hirdettünk, hanem leültünk beszélgetni. A beszélgetések során sok mindenbe beleláttunk. Az egyik nagyon súlyos probléma – a gyülekezetekben is, nemcsak a világban –, hogy az apák tele vannak munkával. Vagy a vállalkozásban vagy a munkahelyen, szinte megnyomorítják őket. Elmondok egy konkrét esetet, egy testvér mondta el. Elmegy hajnalban, a gyerekek még alszanak; este késő jön meg, a gyerekek már alszanak. A feleségével is csak pár szót tud váltani, mert a fáradtságtól ő is esik be az ágyba, hiszen az egész napnak, a gyerekeknek a terhe az övé volt. A testvér is csak

dől be az ágyba, mert neki is nagyon sok volt az egész nap. Így megy minden hétköznap, szombaton is. Vasárnap végre sokáig alhatnak, épp csak odaérnek a gyülekezetbe. Igéje, amit elmondhatna másoknak is, nincs. Alig olvasott egész héten. Várják, hogy majd szól az Ige, de üzenet nincs, mert a többi férfitestvér is így van. Mondanak valamit, de nincs benne üzenet. Sőt – bár szégyelli bevallani, de – el-elszundít az alkalom alatt. Hazamennek, ebédelnek, és délután alszanak. Eltelt a vasárnap, és kezdődik hétfőn minden elölről. Ez döbbenetes! Nincs apja a gyerekeknek! Nincs igehirdető férfitestvér a gyülekezetben! Nincs üzenete az Igének! (Erre majd részletesen kitérek a gyülekezet és a család kapcsolatánál). A férjnek az lenne a feladata, hogy gondoskodjon a családjáról. Ebben nemcsak az anyagi gondoskodás van benne. A lélekről, a szellemiekről, az Istennel való kapcsolatról is gondoskodnia kellene. Figyelni, hogyan növekszik, fejlődik a gyermeke. Az nagy hazugság, hogy ez a földi lét csak anyagi természetű. „Nem több-e a test, mint az öltözet, nem több-e az élet, mintsem az eledel?” (Mt 6,25) Menjen-e a feleség dolgozni? A normális persze az lenne – ez az Isten gondolata szerint való –, hogy ne menjen. Mindaz, amiről korábban volt szó, az volna a feladata: figyelje a gyermeket, minden lépését, kivel barátkozik, mit olvas, milyen zenét hallgat, CD-t, filmeket néz, stb. Ki ellenőrzi ezt, ha egész nap se a férj, se a feleség nincs otthon? Tudom, vannak rendkívüli esetek. A férj beteg, vagy nagyon keveset keres… Nem törvényt akarok felállítani. Egyet azonban minden családnak a szívére helyezek: ha megvan a mindennapi kenyér, ruha, lakás, a szükségesek, és csak azért megy el a feleség dolgozni, hogy több legyen, magasabb anyagi színvonalon éljenek, jobban kielégítsék a kívánságaikat, akkor eltévesztették a célt. Azt írja a Példabeszédek könyve 15. részének 16. verse: „Jobb a kevés az Úrnak félelmével, mint a temérdek kincs, a hol háborúság van”. Ahol mind a két szülő dolgozik, ott nincs „meleg otthon”, előbb-utóbb háborúság lesz a családban, és nem harmónia. „Jobb egy teljes marok nyugalommal, mint mind a két maroknak teljessége nagy munkával és lelki gyötrelemmel.” (Préd 4,6). Ahol az anya dolgozik, nincs nyugalom a családban. Este, mikor hazamennek, az egyik gyerek erre, a másik arra van. Azt se tudja, hol kezdje: kész van-e már a lecke, mit csinált egész nap, számítógép mellett ült, milyen filmet nézett, van-e tiszta ruhája, étele,…stb. Tudjuk, hogyan zajlik ilyen esetben egy este. Reggel pedig, amikor már indulna az apa és az anya is a munkába, de a gyereknek is menni kell az iskolába: „Készen vagy már? Gyerünk, siessünk! ” Csupa idegesség és nyugtalanság minden. Tudom azt is, hogy amikor mi fiatalok voltunk, akkor is voltak nehézségek, de ma – bizonyos értelemben – még nehezebb. Gonosz időket élünk! Amikor összekerültük a feleségemmel, azt mondtuk: ha gyermekeink lesznek, inkább zsíros kenyeret eszünk egész életünkben, de ő akkor se megy el dolgozni. Nem tudtuk, hogy lesz-e vagy sem, de ezt elhatároztuk, ha születnek, akkor otthon marad. Míg fel nem neveljük őket, addig nem megy el dolgozni. Isten megáldott bennünket. Nem vállaltam egyetlen túlórát sem. Nem vállaltam egyetlen plusz munkát sem. Nem volt mellékállásom. Nem csináltam semmi olyat a munkaidőn túl, amiért pénzt kaptam volna. A munkámon kívül csak az Igével foglalkoztam, a családdal, a gyülekezettel, és megáldott az Úr bennünket. Nem kellett zsíros kenyeret ennünk. Nem kellett koplalnunk. Hitben lehet élnünk. Hitben és nem látásban (vö. 2Kor 5,7). Nem úgy kell gondolkodni: ha a férjemnek jobb állása lesz, ha többet fog keresni, ha így lesz, vagy úgy, ha ezt is elértük, és azt is, akkor nem fogok dolgozni. Azt mondom: „Uram, hitben élek. Tudom, megáldod a keveset is.” Meg is fogja tapasztalni az áldást, aki hitben él. Mi a gyerekek feladata a hívő családban? Rátérek a gyermekek feladatára és felelősségére a családban. „Ti gyerekek szót

fogadjatok a szüleiteknek, mindenben”. Ahogy a Kolossébeliekhez írt levél 3. rész 20. verse mondja: „mert ez kedves az Úrnak”. A gyerekektől Isten a szófogadást követeli meg. Ezzel mutatja meg a gyermek, hogy tiszteli a szüleit. Ígéret is fűződik hozzá: „hogy hosszú ideig élj a földön” (2Móz 20,12). Az Ószövetségben az engedetlen gyermeket megkövezték. „Ha valakinek pártütő és makacs fia van, a ki az ő atyja szavára és anyja szavára nem hallgat, és ha megfenyítik sem engedelmeskedik nékik: Az ilyet fogja meg az ő atyja és anyja, és vigyék azt az ő városának véneihez és az ő helységének kapujába, És ezt mondják a város véneinek: Ez a mi fiunk pártütő és makacs, nem hallgat a mi szónkra, tobzódó és részeges: (Ebből látszik, nem kisgyerekről van szó, hanem aki már tud részegeskedni meg tobzódni.) Akkor az ő városának minden embere kövekkel kövezze meg azt, hogy meghaljon. Így tisztítsd ki közüled a gonoszt, és az egész Izráel hallja meg, és féljen!” (5Móz 21,18-21). „A ki megveri az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon” […] „Aki szidalmazza az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon.” (2Móz 21,15 és 17). Azt is meg kellett kövezni, aki megverte, vagy káromolta a szüleit. Mivel ez így volt, már csak ezért sem lehetett az engedetlen gyermek hosszú életű a földön. Van ennek egy másik vonatkozása is. Isten Izraelnek ígéretet tett, hogy azt a földet, amelyre bemennek, akkor tudják hosszú időn keresztül megtartani – azaz megtartja őket az Úr azon a földön –, ha a gyermekeiket engedelmességben tartják. Ha valaki nem tanulja meg már gyermekkorában az engedelmességet, akkor abból istentelen felnőtt lesz. Az nem fogja megtartani Isten törvényét, és ezért Isten megbünteti. Előre megmondta nekik: szét fogja őket szórni a többi nép közé. Nem fognak többé azon a földön lakni hosszú ideig. Aki ma nem engedelmeskedik a szüleinek, az olyan kárt tehet saját magában, ami megrövidítheti az életét. Egy italos ember nem sokáig él. Egy kábítószeres még addig sem. Egy parázna, aki eltékozolja az egész életét, tönkre teszi magát, nem él sokáig. Aki magának él, harácsolóvá válik, hamar szembe találja magát olyannal, aki még inkább harácsoló, aki esetleg agyon fogja ütni a pénzért, a vagyonért. Ezt látjuk napjainkban is. Miért hasznos a gyerekeknek engedelmeskedniük a szüleiknek? Egyrészt azért, mert ezzel sok rossz dologtól megmenekül. Olyan dolgoktól, amit gyerekésszel még nem lát át. Például a kisgyerek nem tudja, ha belenyúl a konnektorba, agyoncsapja az áram. A tizenévesek se tudnak még sok mindent, amit mondanak nekik a szüleik. A kisgyereknek még a kezére lehet ütni, és megtanul engedelmeskedni. A tizenéves már azt gondolja, sokkal okosabb, mint az apja, az anyja, és sokszor nem fogadja el, amit mondanak neki. Nem látja még azt, amit a szülő igen; és ha engedelmeskedne, megmenekülne sok bajtól. Másik oka is van annak, amiért jó engedelmeskedni: gyermekkorban fejlődik ki a jellem. Aki engedelmes a szüleinek, annak a jelleme jó irányban fejlődik. Ezáltal tanulja meg, hogy az életben mindig lesznek főnökei, akiknek engedelmeskednie kell. A törvénynek, az ország törvényeinek, a hatóságoknak engedelmeskedni kell. Ha ezt nem tanulja meg, és nem engedelmeskedik, nagyon sok baja lesz az életben. Hadd forduljak most a hívő gyerekekhez. Aki nem engedelmes a szüleinek, az nem tud majd engedelmeskedni Istennek sem. Megszokja az engedetlenséget. Az Ige mondja: „Ha nem szeretjük azt, akit látunk, mimódon szeretnénk Istent, akit nem látunk”. Ha nem engedelmeskedik a szülőnek, akit lát, akinek a hangját a fülével hallja, hogyan engedelmeskedjen Istennek, akit a szemével nem lát, és csak szellemi fülekkel lehet hallani. Az engedetlenség súlyos bűn! Erről azt mondja a Sámuel könyve: „mint a varázslásnak bűne, olyan az engedetlenség; és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés” (1Sám 15,23). Szeretném, ha megértenék a fiatalok, az engedetlenségre nem szabad vállat vonni: „Jó, hát nem fogadtam szót, de megúsztam, nem lett baj, meg se fenyítettek érte. Mindenki járja a maga útját!” Isten előtt olyan ez, mint a bálványimádás és a varázslás. A bálványimádót, a varázslót ki kellett irtani, ezért kellett az engedetlen gyermeket is megkövezni. Nagyon

komoly dolog ez! Nagyon fontos dolog megtanulni a szülői házban az engedelmességet. Ha engedelmeskednek a gyermekek a szülőknek, harmónia lesz. Ha nem engedelmeskednek, nem lesz harmónia. Ők is „megisszák a levét”, mert rossz légkörben nőnek fel, és maguknak okoznak elsősorban kárt vele. Térjünk vissza a szülők feladatára! Ne ingereljék (ne bosszantsák) gyermekeiket! Azt olvastuk az Efézusi levél 6. rész 4. versében: „Ti is atyák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint.” „Ti atyák,ne bosszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek.” (Kol 3,21) Úgy gondolom, ezt elsősorban az apáknak mondja, persze az anyák is tanuljanak belőle. Az apák hajlamosabbak arra, hogy ingereljék és bosszantsák a gyerekeiket. Az anyák inkább hajlamosak elkényeztetni őket. Miről van itt szó? Mivel bosszantja a szülő a gyereket? A gyereket sok minden osszantja, amit a szülő mond. Pl.: „Most nem mehetsz játszani, mert előbb meg kell írnod a leckédet. Most nem mégy kirándulni fiam, mert a kertet fogjuk felásni.” Ez a gyereket bosszantja. Az Igében nem erről van szó. A gyereket majd „szétveti a méreg” azért, amit a szülő kér; de nem ez a bosszantás, amiről az Ige beszél. Ennek az a lényege, hogy a szülő ne álljon elő a gyermek felé értelmetlen elvárásokkal, szőrszálhasogató szabályokkal, oktalan követelésekkel. Mondok rá példát. Ne legyen állandóan akadékoskodó, amikor semmi sem jó, amit a gyerek tesz. Vegye figyelembe a szülő, hogy még gyerek! Nem tudja úgy és annyi idő alatt megcsinálni a munkát, mint ő. A szülő ne kivételezzen az egyikkel a másik rovására. Ne legyen kedvenc a gyerekek között. Egyformán igazságos, egyformán szerető legyen. Lehet, hogy a gyerekek mégis úgy érzik (szinte mindegyik gyerek ilyen), hogy a másikat jobban szeretik, de ez csak gyerekes érzés. Ne legyen alapja! Soha ne legyen alapja! Mondok egy-két példát az értelmetlen elvárásokra, amivel tényleg elkeserítjük, vagy bosszantjuk a gyereket. Ha egy gyerek közepes képességű, akkor a szülő ne kívánja tőle, hogy kitűnő tanuló legyen. Nem tud, képtelen rá. Elégedjen meg azzal a szülő, hogy közepes. Ne elégedjen meg rosszabbal sem, ha közepes képességű! A szülő ne hozzon értelmetlen szabályokat! Hallottam valakiről, akinek gyerekkorában szokása volt a köhécselés és a krákogás. Nem tudom, hogy rossz szokás volt-e ez vagy betegség, vagy mi más volt az oka. Az apját mindenesetre idegesítette. Ráparancsolt és megtiltotta: „Az én jelenlétemben ne krákogj, és ne köhögj! A gyereknek mégis köhögnie kellett, és ilyenkor mindig sszeütközésbe került az apjával. A végén már félt tőle. Ez értelmetlen dolog, elkeseríti a gyereket. Mérje fel a szülő, hogy mit kívánhat a gyerektől. Ha egyszer kimondta a kérését, ahhoz tartania kell magát; de ez ne legyen értelmetlen szabály, vagy olyan követelés, aminek nincsen semmi alapja. Hogyan neveljük az Igére? Azt olvastuk: „neveljük az Úr tanítása szerint”. Hogyan tegyük ezt mindazon túl, amit már eddig elmondtunk? „És ez ígék, a melyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz.” (5Móz 6,6-7). A szülőnek az Ige éljen a szívében. Ne csak a Bibliában legyen, hanem éljen a szívükben! Amikor csak együtt vannak a gyerekekkel – „jársz az úton, lefekszel, felkelsz, asztalnál ülsz” – bármikor, beszéljenek erről nekik. Ez nem azt jelenti, hogy mindig figyelmeztessük a gyereket: „Fiam, ez egy aranymondás – például a János evangéliuma 3. rész 16. verse –, mondjad szépen! Na, most egy másik aranymondást akarok hallani!” Nem ezt jelenti. Azt se, hogy este leülünk, vagy minden vasárnap délután, és egy fél órát prédikálok a gyereknek, vagy minden reggel el

kell olvasni egy fejezetet a Bibliából! Ez lehet jó, de itt nem erről van szó! Hanem arról, hogy amikor együtt élek a családommal, és a gyerekem olyat tesz, ami nem helyes; akkor ott rögtön mondjam meg, hogy miért nem az. „Azért nem volt helyes, fiam vagy lányom, mert az Ige ezt mondja, és ennek ez lesz a következménye.” Kész, ennyi elég. Ezt két perc alatt el lehet mondani. Menet közben, ahogy történik valami, rögtön ott kell elmondani a gyereknek. Legtöbbször az anya van otthon, ezért ő mondja el, ha az apa van ott, akkor ő. Egész nap, reggeltől estig éljen az Ige a szívünkben, és így lesz ott a gyereknek a szívében is. Egy konkrét esemény kapcsán fogja hallani az Igét, és meg fogja érteni. Nem csak egy bibliai aranymondás lesz, hanem tudja majd alkalmazni is a mindennapi életben. A szülők ugyanazt képviseljék a gyerekek előtt Még egy fontos dolog van a szülő és a gyerekek kapcsolatában. A szülők mindig ugyanazt, és egyformán képviseljék a gyerekek előtt. Ha a gyerek észreveszi, hogy a szülők nem értenek egyet valamiben, és látja, hogy az egyik engedékenyebb, mint a másik; akkor ezt biztosan ki is fogja használni. Nagy érzékük van ehhez a gyerekeknek. Mindig tudják, hogy kitől kell engedélyt vagy pénzt kérni, és vissza is élnek vele. Az anya ezért úgy éljen és beszéljen, hogy a gyerekek érezzék, hogy az apjukat, a családfőt képviseli. Azonosul az ő véleményével. Érezzék meg a gyerekek is, hogy itt a családban egy akarat van, az apa akarata! Érezzék meg, hogy az anyjuk is aláveti magát az apjuk akaratának. Egyet képviselnek, egyképpen szólnak. Lássák a jó példát az anyában, hogy ő is engedelmes az apának. Példát mutatva: „Ahogyan én engedelmeskedem apátoknak, ti is úgy engedelmeskedjetek nekem, mert én őt képviselem.” A gyerekek azt is meg fogják érezni, ha szülők mindenekfelett Isten akaratát keresik, és Isten akaratát képviselik. Amikor mond valamit a szülő, akkor magyarázza is meg azt Isten Igéje szerint. Ekkor megvalósul a helyes sorrend: Isten, Jézus Krisztus, apa, anya és gyerekek. Ez az isteni alá-fölérendeltségi sorrend. Ha valamiben mégis vétenének a szülők, a gyerekek azt is lássák meg, hogyan áll minden helyre Krisztusban, Isten előtti bűnbánatban és bűnbocsánatban. Nem omlik össze a gyerek előtt a szülő tekintélye, ha a szülő bevallja Isten előtt a gyengeségeit, és bocsánatot kér Tőle. A gyerek inkább megérzi azt, hogy a szülei Istenre akarnak figyelni, és alázatosan akarnak járni Előtte. Példa és biztatás a gyermeknek, hogy ők is úgy járjanak a szüleik és Isten előtt. Meddig felelős a szülő a gyerekeiért és a gyerekek neveléséért? Amíg kiskorú, mindenképpen felelős a szülő, még a hatóságok előtt is. A nagykorúság után pedig addig, amíg a házában lakik. „Én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk” (Józs 24,15). Amikor elköltözik a gyerek, akár azért, mert megnősült, férjhez ment; akár úgy gondolja, már nagykorú, önálló keresete van, ezért nem akar otthon lakni; akkor a szülő már nem felelős sem emberek, sem Isten előtt közvetlenül, mivel nem is lát bele a dolgaiba. A kapcsolat nem szakad meg. Ha a gyerek tanácsot kér, vagy ha a szülő valami kirívó dolgot lát a gyermeke életében, elmondhatja neki szeretettel, meg is intheti; de már nem vonhatja felelősségre, nem kényszerítheti rá az akaratát. Nem mondhatja azt, mint mikor még otthon lakott: „Az én házamban ezt nem teheted meg!” Sőt, azt mondhatjuk: nem is lenne jó, ha a szülő beleszólna a felnőtt gyerekei dolgába. Egyet azonban tudatosítson vele a szülő, mikor elmegy a gyermeke: „Fiam, eddig felelős voltam érted, sok mindent megtiltottam neked, sok mindenre biztattalak. Most már te vagy a felelős tetteidért. Én nem láthatok minden részletet, de Isten lát téged. Amit itthon hallottál, ne felejtsd el, mert Isten előtt felelős vagy, és el kell számolnod majd a saját lelkiismereteddel is!” A gyermekek egymás közötti kapcsolata Erről elsősorban azt szeretném minden szülő szívére helyezni, hogy a gyerekek közötti kapcsolatot a szülőknek kell szabályozni, az Úrtól kapott legjobb belátásuk szerint. Ahogy az

Úr szabályozta az Igében, mit kíván tőlünk: mit tehetünk, mit tegyünk, mit nem; úgy a gyermekeknek is leírja nagyvonalakban az Ige: engedelmeskedjenek, tiszteljék a szüleiket. A mindennapi élet apró-cseprő dolgaiban, a gyakorlati életben, rengeteg probléma, súrlódás adódik, ezeket a szülőknek kell szabályozniuk. Úgy is mondhatnánk: a szülőknek fel kell állítaniuk egy házirendet, és minden gyereknek ehhez kell magát tartania. Világos legyen mindenki előtt, mi a követelmény, mit kívánnak tőle, mit tehet és mit nem. Csak így lesz rend a családban. Ha nem mondjuk a meg a gyerekeknek a házirendet, akkor az egyik így gondolja, a másik úgy gondolja, a szülő egyiktől kéri, a másiktól nem kéri a betartását. Valami esetleg elkerülheti a szülő figyelmét, és abból csak káosz lesz. A szülők tehát, követeljenek meg egy bizonyos rendet, és ehhez tartsa magát az egész család. Most nem egy pontos házirendet akarok elmondani, csak néhány példát említek meg. Mit kell a szülőknek szabályozniuk? Ezt nem az Ige mondja meg. A szülő van megbízva azzal, hogy igazgassa a saját házanépét. A nagyobbak segítsenek a kisebbeknek, de a kicsik ezzel ne éljenek vissza! A nagyobbaktól meg lehet kívánni, hogy a kisebbeknek segítsenek. Sok mindenben lehet segíteni: a kicsik cipőjét bekötni, a kisiskolásoknak a tanulásban, stb. A kicsiktől viszont meg kell követelni azt, hogy ezzel ne éljenek vissza. Amit maguk is meg tudnak tenni, azt ne várják el a nagyobbaktól. Szokják meg, hogy pl. amíg kétéves nem lesz, addig ugyan a hatéves befűzi a cipőjét, de mikor már ő is hatéves lesz, ne várja el még mindig a másiktól, mert már maga is képes rá. Ez egy példa arra, mire figyeljenek a szülők. A kicsik számára is legyen követelmény! A kicsiktől meg kell követelni, hogy ne nyúljanak a nagyok holmijához: iskolai felszereléséhez, ruhájához, játékaihoz. A legtöbb viszály ebből van: elvette, ami az enyém, nem találom a füzetem, kivette a tolltartóból a ceruzámat, radíromat; nem találom, hol keressem. Indulni kellene az iskolába és nincs meg valami. Emiatt mindjárt nagy lesz a felfordulás. Meg kell követelni az óvodástól, hogy az iskolás holmijához nem nyúlhat, játsszon a saját dolgaival. A nagytól azt kell megkövetelni, hogy a kicsit ne piszkálja, ne ingerelje, ne csúfolja, ne vegye el a játékait, ne ugrassa, és ne bosszantsa. A munkából mindenki arányosan vegye ki a részét! Ezt is a szülőknek kell szabályozniuk! Ha valaki városban, olyan lakásban lakik, ahol nincs kerti munka, csak házimunka van, a fiúk ne mondják: ez lányos munka, nem csinálom. Ahogyan a szülők beosztják, azt kell tenniük. Vigyázzon a szülő, ne essen abba a hibába, ahogy mondani szokták: amelyik ló húzza, arra még többet raknak. Ha van egy engedelmes gyermekünk, aki egy szóra megtesz ezt is, azt is, a másiknak pedig tízszer el kell mondani, akkor sem akarja megtenni; a szülő hajlamos úgy gondolni: nem mondja tizenegyedszer is, inkább csinálja meg a másik. Az engedelmes gyerek már porszívózott, elmosta az edényt, de még az ablakot is tisztítsa meg, mert a másik nem hajlandó rá? Minden gyereknek legyen meg a saját feladata! Ki kell osztani közöttük a házimunkát: ki takarítja a fürdőszobát, ki mosogat, ki porszívózik. Bizonyos időközönként cserélni kell a feladatokat, hogy ne mondja senki: én mindig csak mosogatok. A kiosztott feladat elvégzéséért a gyerek a felelős. Ha olyan tányért talál valaki, amin ételnyomok vannak, akkor tudjuk, ki végzett hanyag munkát. Ha a kádban piszok van, akkor tudják, ki a fürdőszobáért felelős. Nem lehet, hogy mindent az anyuka csináljon, mert nem is bírja. A gyerekeknek időben kell lefeküdniük! A szülők követeljék meg, hogy a gyerekek este időben feküdjenek le. Ez nagyon egyszerű, közönséges dolognak hangzik, de sok problémának elejét lehet venni ezzel. Ha nem piheni ki

magát a gyerek, másnap fáradt lesz. Nem tud időben felkelni, figyelni az iskolában. A kicsik nyűgösek, nyafogósak lesznek, ezzel a nagyobbakat idegesítik, és máris kész a családi békétlenség. Nálunk a családban „törvény” volt nyolc órakor a villanyoltás a gyerekeknek. Amikor nagyobbak lettek, a hetedik-nyolcadikosok és a középiskolások kilencig fenn maradhattak egy másik szobában, de a kicsiknek aludniuk kellett. A gyerekek ne húzzák az időt, amikor le kell feküdniük. Beszélgetéssel, olvasással, zenehallgatással ne zavarják egymás nyugalmát, alvását! Minden gyerek tartsa rendben a saját holmiját! Meg kell követelni, hogy – különösen a nagyobbak – a saját holmijukat tartsák rendben. Mindenki a saját asztalát, székét, fiókját, szekrényét. A saját szobájukat ki kell takarítaniuk, ne mindig az anyjuk takarítsa. Természetesen van nagytakarítás, és tudja az anya, hogy egy gyermek még nem olyan alaposan takarít, ezért időnként ki kell takarítania neki is, de a napi takarítás a gyerek dolga legyen. A gyerekeket nevelni kell a munkára és a rendre! Ha a gyerek dolgozik, kevesebb ideje és energiája marad a rosszalkodásra. Másik haszna ennek, hogy megtanulja, ne várjon mindent másoktól, hanem dolgoznia kell. Nem lehet lusta. Ez a gyerek „vérévé válik”, szokása lesz, és idővel már nem is tud meglenni anélkül, hogy ne tartson rendet maga körül. Tovább nem sorolom. Ezek példák voltak, de fontosnak tartom, hogy a szülő egy átlátható és megkövetelhető rendet vezessen be a családba. Ez a családi harmónia szempontjából nagyon fontos. Lényeges, hogy a feladatot, amit a szülő kioszt, rendszeresen ellenőrizze is. Hiába osztjuk ki a feladatot – pl. a fürdőszoba takarítását –,ha nincs leellenőrizve. Aki hajlamos arra, hogy nem szeret dolgozni, nem fogja elvégezni a dolgát, és akkor semmit sem ér a szavunk. Érvényt kell szerezni annak, amit mondunk, mert ha nem, az olyan, mintha nem is mondtunk volna semmit. Ezzel a szülő aláássa a gyerek előtt a tekintélyét. Azzal is, ha azt mondja: „Fiam, ha még egyszer ezt teszed, így viselkedsz, akkor elverem a feneked!” Ha pedig még egyszer úgy tesz a gyerek, és nem csap a fenekére, aláássa a tekintélyét. Sok anya csak mondja: „Ne csináld, mert…!”, „Ha nem engedelmeskedsz, így lesz, úgy lesz…!” –, de nem teszi meg, amit ígért. Gondoljuk meg, mit mondunk, de ha már kimondtuk, akkor valósítsuk is meg, mert csak így lesz harmónia és összhang a családban. Isten a rendnek az Istene. Törekedjünk arra, hogy a családban rend legyen, és mindenki a helyén legyen! Ámen.

A család és a gyülekezet kapcsolata A családi élet hatása a gyülekezetre és fordítva A korszellem hatása a gyülekezetre és a családokra Válás és újraházasodás „Annakokáért a mit az Isten egybe szerkesztett, ember el ne válaszsza.” (Mk 10,9) Az Úr Jézus a házassággal kapcsolatban mondta ezt, amikor megkérdezték Tőle, hogy szabad-e elválni. Ezt az Igét most szélesebb értelemben alkalmaznám, nemcsak a házasságra vonatkozóan. Olyan jelentős témához érkeztünk, ahol látni fogjuk, a család és a gyülekezet nagyon szoros kölcsönhatásban van egymással. Sőt, egy harmadik szempontot is figyelembe

kell vennünk. Ez a világ, a korszellem, szintén nagy befolyással van a családokra és a gyülekezetre is. Kegyelem, hogy van egy negyedik hatás: Isten Szellemének a munkája is érvényesül a hívő emberek életében, családjában és gyülekezetében. (Ha ez nem lenne, akkor végünk volna). Az már rajtunk múlik, melyik hatás érvényesül jobban, kinek engedelmeskedünk. Ennek a kölcsönhatásnak a témája igen szerteágazó. Érinti a gyülekezetek életét és gyakorlatát: a tagfelvételt, a bemerítést, az úrvacsorát, a fegyelmet, a kizárást, a szolgálatokat, a szolgáló testvéreket (ki lehet vén vagy diakónus), és a fiatalokat is. Érinti a hívők bizonyságtételét a világban: szégyent vagy dicsőséget hoznak-e az Úr nevére? Arra nincs idő, hogy most mindenre kitérjünk, így némelyik kérdést csak érintőlegesen említem meg, de a fontosabbakat szeretném bővebben kifejteni. A korszellem Nézzük először a korszellem hatását a hívőkre és a gyülekezetre! Ez egyértelműen romboló mindenkire nézve: az egyes testvérekre, családokra és a gyülekezetre is. Arra irányul, hogy „amit az Isten egybeszerkesztett”, azt szétválassza. Nemcsak a férjet és a feleséget, hanem minden mást is, amit Isten egybeszerkesztett: a családot, a családtagokat, a gyülekezetet. Mindezeket szét akarja rombolni a korszellem. Hogyan akarja tönkretenni, szétválasztani? Különös módszere van erre. Úgy akar szétválasztani, hogy máshoz kapcsolja. Azzal akarja összekeverni a gyülekezetet, a családot, a hívő embereket, amiktől Isten elkülönítette azokat. Ha ez megtörténik, akkor ennek hatására szétválik az, amit Isten egybeszerkesztett. A világ annyira romlott, mint talán csak az özönvíz előtt volt. Ma azonban a romlás üteme és sebessége sokkal gyorsabb, mint bármikor a világtörténelemben. Ennek a globalitás az oka. Egyre globálisabbá válik világ. Fejlettek a hírközlő szervek: a TV, a rádió, az internet, a telefon. Mobiltelefonokkal bárki, bárhol elérhető. A világ – így szokták kifejezni – egy nagy falu lett. Most az egész világon ugyanolyan gyorsan terjednek a hírek, ahogyan régen a falvakban terjedtek. Ha Budapesten történik valami, egy félóra múlva Amerikában is ugyanúgy tudják, mint itt. Minden gyorsan terjed, elsősorban a rossz dolgok. Nem a jót sugározzák, mert azt nem tartják hírnek, az nem érdekesség. A korszellem néhány jellemzője A korszellem néhány olyan jellemzőjét mondanám el, ami jelentős hatással van az életünkre és a gyülekezetekre. A pénz az isten Ennek a kornak ez a legfontosabb jellemzője. Minden ennek van alávetve, minden körülötte forog. Előtte hajolnak meg az emberek, kívánságát teljesítik, sőt imádják. Gyakran beszélnek piacról, versenyről, hatékonyságról, jövedelmezőségről. Az emberek gondolatai és érzelemvilága állandóan a pénz körül forognak. Ennek érdekében kíméletlenül mindent letaposnak. Minden értéket, ami korábban szent volt, átlépnek. Nem érdekli őket más, csak a pénz. Ha bekapcsoljuk a rádiót, és meghallgatjuk a híreket, akkor egy negyedórából tíztizenkét perc a pénzről szól: mennyi az árfolyam a tőzsdén, mire van pénz, mire nincs, mire kellene még… stb. A hírek állandóan a pénz körül forognak. Önmegvalósítás, önszeretet Ez korunk másik jellemzője. Az emberek a saját kívánságaikat helyezik minden fölé, és a saját érdekeiket minden más elé. Az a különös, hogy régebben az ilyen önző, érdekeiket, kívánságaikat mások elé helyező embereket egyszerűen megvetették.Régebben az emberek szerették a népüket, a saját hazájukat. Ma azt tanítják: semmi és senki más nem számít, csak

te egyedül. Nem kell szeretned, csak magadat, és ki kell elégítened a kívánságaidat. Azt tartják nagy embernek, aki ezt leginkább meg tudja valósítani. A szórakozásnak és a gyönyöröknek élés Ez a harmadik jellemzője ennek a korszaknak. Fogyasztói társadalomban élünk. A nagyobb profit érdekében az embereket arra ösztönzik, minél többet vásároljanak, fogyasszanak, ha szükségük van rá, ha nincs. Habzsolják az élvezeteket, az anyagi javakat, a gyönyöröket: azaz a bűnt. Nem sorolom tovább, mert az Igében ez le van írva: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld.” (2Tim 3,1-5) Van ebben a korképben egy feltűnő dolog: „Kiknél meg van a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét”. Ez arra mutat, hogy már nemcsak a világban van így, hanem bekerül a gyülekezetekbe is. Az emberek kereszténységet, hívő életet, kegyességet mutatnak, de valójában ez csak látszat, máz. Alatta ugyanaz van, mint a világban: önszeretet, pénzimádat, kérlelhetetlenség, stb. Erre figyelmeztet az Ige: „Ezeket kerüld!” Az ilyen embereket, akiknek a kegyessége csak látszat, erő nélkül, kerülni kell! Ott kezdődnek a bajok, ahol hívők és a gyülekezetek ezeket a személyeket nem kerülik el. Bizonyos dolgokat jónak látnak az életükből. Elfogadják és megmagyarázzák: a szeretet miatt nem mondhatjuk meg neki, nem zárhatjuk ki, mégiscsak testvér. Hol így, hol úgy találnak mentséget, kifogást, miért ne tegyenek velük semmit. Nem kerülik el őket, és eljárásaik egyre szélesebb körben terjednek. Egyre többen lesznek a gyülekezetekben, akik csak látszathívők, látszatkeresztyének. A krisztusi életnek semmi ereje nincs bennük. Ez rombolja szét azt, amit Isten egybeszerkesztett! Isten elválasztott bennünket. Kihívott ebből a világból. Az Eklézsia kihívottakat jelent. Kihívott és többé semmi közünk ehhez a világhoz. Bár a világban élünk – testileg nem vett ki belőle az Úr –, de Krisztus azt kérte Istentől: „… őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15) Ma a világ bejön a gyülekezetekbe. Összekeveredik az, amit Isten szétválasztott. Együtt van a világosság és a sötétség. Istennek ez volt az első szava a teremtéskor: „Legyen világosság… és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.” (1Móz 1,3-4) Ez fontos a szellemi életben is. Ha ez összekeveredik, rombolást okoz. A következő napon Isten megint elválasztott: a mennyezet alatt való vizeket, mennyezet felett való vizektől” (1Móz 1,7). Azután elválasztotta a vizet a szárazföldtől. Elválasztott! Az ember meg a korszellemnek engedve összekeveri, amit Isten elválasztott. A következménye az, hogy amit Isten összeszerkesztett tönkremegy és szétesik. A gyülekezetek tönkremennek, szétválnak, szétesnek, ha beengedik ezt a világi szellemiséget. Hogyan hatol be e világ a családba, és mi lesz ennek a hatása a gyülekezetre? Példákat szeretnék felsorolni, mert legjobban ezeken keresztül értjük meg. A TV szerepe Valaki pár napot töltött egy hívő családban. Azon a településen egy kis gyülekezet van. A vendéglátó családfő ennek a kis közösségnek a vezetője. A vendég részt vett a közösségi alkalmon is. Az első, ami a vendégnek feltűnt, hogy a kis közösség tagjai nem nagyon ismerik az Igét. Sőt még a vezető testvér sem. Azután az is feltűnt, hogy a vezető testvér a családjával együtt nagyon sokat nézi a tévét. Nemcsak akkor, mikor ő ott volt, hanem a beszélgetésekből

világossá vált számára, hogy ez máskor is így van. Rendszeresen és nagy intenzitással nézhetik a tévét, mert naprakészek voltak a műsorokból, és a sztárok életéről is sokat tudtak. A harmadik dolog: a családon belül nem volt harmónia. Se a férj és a feleség között, de a gyerekek és a szülők között sem. Kiderült, hogy a testvérek nem is értik a mélyebb igehirdetést. Ha hozzájutnak magnón vagy CD-n felvett igehirdetésekhez, és meg is hallgatják, nem értik. Nincs is élő kapcsolatuk komolyabb testvérekkel, „megvannak maguknak”. A tévén keresztül behatolt a világ. A vége teljes romlás lesz, ha így megy tovább.

A sok munka Egy másik kis közösség Igével szolgáló, vezető testvérét a településen úgy ismerik, hogy végtelenül szorgalmas, aranyos hívő ember. A baj az, hogy a szorgalma azt jelenti, mindig dolgozik. Még most is, pedig már idős. A sok munka miatt nincs ideje az Igében elmélyülni, látogatni másokat, az unokáival foglalkozni. Az egész közösségben az a feltűnő, hogy nincs meg az égő vágy az Úr iránt. Az a buzgóság, ami még volt, mondjuk harminc évvel ezelőtt. Nincs meg már az első szeretet. Akkor még másként álltak a munkához és az Igéhez. Most minden a munka, akkor meg minden volt az Úr. Meg nem ítélt bűnök Meglátogattam egy kis gyülekezetet, és nem tudtam pontosan megmondani, melyik vonattal érkezem. A vendéglátó testvér ezért nem jött elém. Odamentem a lakásához, de észre sem vettek, mert olyan hangosan szólt a tévé. Kiderült, nemcsak a tévé köti le őket, hanem a sok munka is. Kiderült az is, hogy a családban megengednek bizonyos bűnöket. Először tagadták, de idővel nyilvánvaló lett a gyülekezetben, és később a hitetlen emberek előtt is. Nagymértékben lerontotta a hívők bizonyságtételét azon a településen. Bejött a világ korszelleme, és a szellemi színvonal lezüllött. Sok a rossz példa a gyülekezetekben Tudunk testvérekről, akik részegesek. Tudunk testvérekről, akik engesztelhetetlenek, gyűlölködnek, vélt vagy valós sérelmeik miatt évtizedekig nem tudnak megbocsátani. Vannak más bűnök is, amik a családot is érintik, és a gyülekezetet is rombolják. Ezek mind ott kezdődtek, hogy először elhanyagolták az Ige olvasását, nem volt szoros közösségük az Úrral, mert nem volt rá idejük. A sok munka miatt, amikor fáradtan hazaérnek, már nincs kedvük és erejük Igét olvasni. Leülnek a tévé mellé, ami ontja a világi szellemet. Ez a beengedett korszellem és az azt követő bűn, szétrombolta azt, amit Isten egybeszerkesztett: a családi és a gyülekezeti közösséget. Már csak idő kérdése, hogy mikor bomlik szét, és mikor lesz semmivé az egész gyülekezet. Vannak jó példák is Vannak férfi- és nőtestvérek is, akik az Igéhez szabják az életüket. Az egyéni életük is nagyon jó példa a családban, a gyülekezetben, a környezetükben és a világ előtt. Vannak nagyon komoly nőtestvérek, akiknek a hűsége, szent, tiszta élete és felelősségtudata sok férfitestvért és gyülekezeti vezetőt megszégyenít. Igazán csak az Úr tudja imáiknak hatását és áldását. Ezeknek a hűségeseknek köszönhető – akár férfi-, akár nőtestvérek –, hogy vannak még gyülekezetek, közösségek, és még van a világban egy kevés hitelük a hívőknek. Ők a gyülekezetek erősségei, akiknek életén és szolgálatán Isten áldása van. Megtartották az Úrral és egymással a közösséget, és nem engedték be a romboló korszellemet elsősorban a saját életükbe és családjukba.

Hogyan hat a gyülekezet a családra? Nézzük meg fordítva: Hogyan hat a gyülekezet a családra és tagjaira? Nagyon erősen hat, jó és rossz irányban egyaránt, attól függően, milyen a gyülekezet! 1. Ami építő Ha a gyülekezetben jó a szellemi élet, ott van az Úr, élő a kapcsolat, akkor az használ a tagoknak. Ha az Ige szerint folyik az élet, akkor az minden családra és személyre jó hatással van, aki a gyülekezetbe jár. Említek néhány területet, amire oda kell figyelnünk. A jó igehirdetés Ha a gyülekezetben jó igehirdetés hangzik, akkor az Ige int, fedd és buzdít. Van az Igében üzenet, evangélium, örömhír és tanítás; az igehirdetés helyesen mutatja be Istent és Jézus Krisztust. Ha nemcsak egyoldalúan, nemcsak a kegyelem Istenéről beszélnek, hanem a szent Istenről is; nemcsak buzdítanak, hanem intenek is; akkor ez nagyon jó hatással van a családokra és az egyénekre, akik odajárnak. A szeretet Ha a gyülekezetben szeretet uralkodik, az igen jó hatással van mindenkire. Fontos, hogy ez isteni szeretet, az „agapé-szeretet” legyen, ne csupán emberi szeretet. Ne amolyan érzelgős, mosolygós, vállveregetős szeretet, mert ez csak emberi. Az isteni szeretet felelősséget vállal másokért, hosszan tűrő, nem gerjed haragra, nem sértődik meg, terheket hord és nem a maga hasznát keresi. Ez az a szeretet, amiről az 1. Korinthusi levél ír. Ha ez a szeretet kiárad, jó hatással lesz a családokra és az egyénekre. A szentség Ha a gyülekezetben szentség uralkodik, akkor nem tűrnek meg semmiféle bűnt, még a látszatát sem. A bűnöst intik, fegyelmezik, és végső soron kizárják a gyülekezetből, amikor szükséges; bárki legyen is az, nincs személyválogatás. Az ilyen gyülekezetben félnek bűnt elkövetni. „A vétkeseket mindenek előtt fedd meg, hogy a többiek is megfélemljenek.” (1Tim 5,20) Nem úgy tesznek, hogy eltussolják, elkenik, „a szőnyeg alá seprik”. Tudja meg mindenki a gyülekezet tagjai közül, ki vétkezett, kit miért feddtek, intettek meg, vagy zártak ki a gyülekezetből. Tanuljanak belőle, és féljék az Urat! A jó példák Ha látszik, hogy az Úr munkája iránt sokan odaadóak a testvérek közül, égnek az Úrért, áldozatot vállalnak Érte, buzgók, komolyak, tiszták, egyenesek, de mégis szeretettel teljes a beszédük és az egész magatartásuk. Mindez egyaránt jó hatással van a családokra és az egész gyülekezetre. 2. Ami romboló Ezzel szemben, ha a gyülekezetben bajok vannak, nem az Úr akarata szerint mennek a dolgok, akkor ezek egyértelműen rombolják a családokat és az odajárók szellemi életét. Nem haszonnal jönnek össze, hanem kárral. Most ezt is részletezem ugyanolyan pontok szerint, ahogyan az előbb tettem.

Ha az igehirdetésben nincs üzenet Ha az szólamok és közhelyek gyűjteménye csupán, akkor kárt okoz. „Százszor hallottuk már, kívülről tudjuk” – mondják a teremben ülők. Amikor feláll egy-egy szolgáló testvér, már tudják előre, miről fog beszélni, mert mindig ugyanazt mondja. Különösen romboló, ha annak az élete, aki szólja az Igét, nem fedi azt, amit mond. Nincs szinkronban az élete és a beszéde. Úgy szokták mondani: nincs aranyfedezet mögötte. Van, ahol már ezen is túlmentek, mert igehirdetés sincs. Ha mégis, akkor pár perc alatt elintézik. Az egész összejövetel műsorrá, mutatvánnyá válik: énekkar, zenekar, szavalás, pantomim. Minden más van, de Ige nincs. Ez nagyon rombolja azokat, akik részt vesznek az alkalmon. Minden családot, akik odajárnak. Ha viszály, széthúzás van a gyülekezetben Ha a szeretet csak képmutatás, mosolygás (sokszor nagyon fanyar ez a mosoly, mert mindenki érzi, nem szívből jön). Ha szeretet helyett kritika, harag, önzés, képmutatás, türelmetlenség van, vagyis szeretetlenséget tapasztalnak: az bomlasztó, tragikus mindenkinek, aki odajár. Ha a gyülekezetben elnézik, hogy pl. férj és feleség évekig rosszul élnek, már az úrvacsorában sem vesznek részt, de senki sem szól nekik egy szót sem. Ki szóljon? Senki sem akarja, hogy rá haragudjanak meg. Nincs senkiben annyi szeretet, hogy meg merje kérdezni őket, hogy próbálna segíteni, vagy ha kell, szót emelni az érdekükben; esetleg intené, figyelmeztetné őket. Ha hiányzik a szentség a gyülekezetben Megtűrik a bűnöket, ha nincs gyülekezeti fegyelem. A tagok közé „félhívőket” vesznek fel, vagy még félig sem hívőket. Csak máz van rajtuk, a kegyesség látszata. Ez aláássa a gyülekezet jövőjét, szétzülleszti a családot, a gyülekezetet, az egyéni életeket. Egyre többen gondolják, nem kell az Igét olyan komolyan venni. Most vették fel a gyülekezetbe X. Y.-t, tudjuk hogyan él. Ha ő jó gyülekezeti tagnak, akkor én is jó leszek. Mindenféle durva bűnben él az illető, csak jól takarja, majd mi is úgy teszünk, és felvesznek minket is. Az a látszat terjed el, hogy az a hívő, aki eljár az imaházba, énekel, imádkozik, adakozik és kész. Ha beveszik az énekkarba, zenekarba vagy bármilyen munkába, akkor már első osztályú hívő lesz, mert még szolgál is. Szétzülleszti az egész közösséget, mert beengedték azt, amit külön kellene választani, és távol kellene tartani. A világ, a bűn, ha bejött a gyülekezetbe szétválasztja azt, amit Isten egybeszerkesztett. Ha rossz példát látnak Ha a gyermekeiket úgy akarják a gyülekezetben tartani, hogy engedményeket tesznek, és minden igényüket – ízlésük szerint – kielégítik (pl. éneklésben, zenében, játékokban, szórakozásban). Ha nem számít, hogyan élnek, csak járjanak el az összejövetelekre. Mindegy milyenek, inkább ide jöjjenek, mint a diszkóba. (Idővel majd a gyülekezetből „csinálnak diszkót”!) Bármit megtesznek a kedvükért, csak meg ne sértsék őket, mert akkor elmennek. Rossz példát látnak azok a gyerekek, akik ezt mondják a szüleiknek – akik őket szigorúbban fogják, hogy jobban engedelmeskedjenek az Úrnak –: „Miért kívánjátok ezt tőlünk? Nézzétek meg, mások gyerekei hogyan élnek! Láttunk valakit, aki gyülekezetbe jár, de a kocsmába is bemegy. Egy másik meg együtt él egy hitetlen fiúval (vagy lánnyal). Mit akartok tőlünk? Túl szigorúak vagytok hozzánk! Rossz példa, ha ezért a gyülekezetben nem szólnak, nehogy elmenjenek a fiatalok. Ha nincs gyülekezeti fegyelem Ha a gyülekezetből nem zárják ki azokat, akik az 1. Korinthusi levél 5. rész 11.versében leírt bűnöket elkövetik: „Most azért azt írom néktek, hogy ne társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy

ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek.” A 13. vers vége: „… Vessétek ki azért a gonoszt magatok közül”. A szentségtelen szellemű gyülekezetben nem járnak utána az igazságnak. Tudjuk a törvényben mi volt? „Ha valamelyikben a te városaid közül, a melyeket az Úr, a te Istened ád néked, hogy ott lakjál, ezt hallod mondani: Emberek jöttek ki közüled, istentelenségnek fiai, és elfordítják városuk lakosait, mondván: Nosza, menjünk és tiszteljünk idegen isteneket, a kiket nem ismertetek: Akkor keress, kutass és szorgalmatosan tudakozódjál, és ha igaz, és bizonyos a dolog, és megtörtént az efféle útálatosság közötted…” (5Móz 13,12-14), akkor azt ki kellett irtani. A gyülekezetben is így kellene tenni. Ha rosszat hallunk valakiről, járjunk utána, tisztázni kell. Ez a vének feladata. Ha nem igaz, örüljünk neki. Ha igaz, el kell távolítani a gonoszt. Ha ez nincs meg, ha ott maradnak a gyülekezetben – akár nemtörődömségből, akár felületességből, akár szemet hunynak bármi okból –, akkor ezzel „latrok barlangjává teszik” a gyülekezetet. Mózes könyvéből felolvasok egy rövid szakaszt, ami a poklos házról szól. A ház a gyülekezet, a poklosság a bűn. A ház kövekből épül fel, mint ahogy egy gyülekezet egyes tagokból. „Mikor bementek majd a Kanaán földére, a melyet én adok nektek birtokul, és a ti birtokotokban lévő föld valamelyik házára poklosságot bocsátok: Akkor menjen el az, a kié a ház, és jelentse meg a papnak, mondván: Mint a poklosság, olyan mutatkozik nálam a házban.” (3Móz 14,34-35). A pap megnézte, és ha kiderült, hogy az a kő tényleg poklos, ki kellett venni. Helyette egy másikat kellett betenni, az egész falról a vakolást pedig le kellett verni. Ezután egy bizonyos ideig vártak, hogy tovább terjed-e a poklosság. Ha nem terjedt tovább, bevakolhatták, áldozatot mutattak be érte, és megmaradt a ház. Ha tovább terjedt, lerombolták az egész házat. Mindent ki kellet hányni a városon kívül: tetejét, falát, vakolatát, köveit. Testvérek, ez a kép teljesen világos. Ha valaki a gyülekezet tagjai közül megenged az életében súlyos bűnt, és a gyülekezet nem veti ki – ahogyan az 1. Korinthusi levél mondja –, tovább terjed a poklosság, és akkor már le kell rombolni az egész gyülekezetet. Ha nem teszik, Isten rombolja le. Ha ki is vetik a gonoszt, az „egész vakolatot le kell verni”. Minden kő látszódjék ki, minden tag tartson önvizsgálatot! Nézzük meg mindenkinek az életét, mert, ha egynél előfordult, előfordulhat másnál is! Nagyon komoly dolog! Ha ezt nem teszi meg a gyülekezet, fennáll a veszélye, hogy egyszer csak jön az Úr, és azt mondja: „Elmozdítom a gyertyatartót.” Azt is mondja az Ige a poklos házról, hogy amíg a pap a vizsgálatot végzi, be kell zárni a házat, hogy senki be ne menjen. Ha valaki bemegy, és ott alszik, tisztátalanná válik. Az ilyen gyülekezetben, ahol poklosság fordult elő, és nem kezelték helyesen, azok, akik oda járnak, tisztátalanokká válnak. Ragad a bűn, nem használ annak, aki odamegy, hanem árt. Válás és újraházasodás Most hadd térjek ki arra, ami ehhez a témához tartozik még: a válás és az újraházasodás kérdésére. Erre vonatkozik szó szerint az alapigénk: „Annakokáért a mit az Isten egybe szerkesztett, ember el ne válaszsza”. Odamentek az Úr Jézushoz az írástudók. Megkérdezték: Szabad-e az embernek a feleségét elbocsátani? Az Úr azt mondta: nem. Akkor az „okos” írástudók megkérdezték: „Mózes miért engedte meg? Miért mondta, hogy el lehet bocsátani; és aki elbocsátja, adjon neki válólevelet?” Figyeljük meg, mit mondott az Úr: „Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg néktek, hogy feleségeiteket elbocsássátok; de kezdettől fogva nem így volt.” (Mt 19,8). „… A ti szívetek keménysége miatt írta néktek ezt a parancsolatot; De a teremtés kezdete óta férfiúvá és asszonnyá teremté őket az Isten. Annakokáért elhagyja az ember az ő atyját és anyját… És lesznek ketten egy testté! Azért többé nem két, hanem egy test. Annakokáért a mit az Isten egybe szerkesztett, ember el

ne válaszsza.” (Mk 10,5-9). Vagyis miért volt és van elválás? Az ember szívének a keménysége miatt. Mi a helyzet az úgynevezett evangéliumi gyülekezetekben? A nem történelmi egyházak (katolikus, református, evangélikus) közé tartozó, hanem főleg hívőkből álló gyülekezetek (baptisták, metodisták, testvérgyülekezetek, stb.) körében is elszaporodott a válás és az újraházasodás, noha ötven vagy száz évvel ezelőtt hűségesen jártak az Úr útján. Pedig az újraházasodásról teljesen nyilvánvalóan és egyértelműen beszél az Ige. „Hogyha pedig elválik is, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön meg a férjével; és a férj se bocsássa el a feleségét.” (1Kor 7,11). Nem számít, ki volt a vétkes fél, hogyan és mint történt. Azt mondja, ne váljon el. Előállhat olyan lehetetlen helyzet, hogy a hitetlen fél elválik a hívőtől, de akkor a hívő fél maradjon házasság nélkül. Az, hogy mégis elválnak, és újból házasodnak, arra mutat, hogy a keményszívűség a hívők között is nagyon elszaporodott. A hívő gyülekezetek is romlásnak indultak, mert Isten iránt engedetlenek lettek. Az pedig már mindennek a teteje, hogy gyülekezeti áldással adnak össze elváltakat, holott azt mondja az Ige: „… valaki férjétől elbocsátott asszonyt vesz feleségül, paráználkodik” (Lk 16,18). Ez már Isten kicsúfolása. Ebben a tekintetben a katolikus egyház álláspontja is sokkal jobb, mint néhány evangéliumi gyülekezeté. Ott ugyanis nem engedik meg sem az elválást, sem az újraházasodást. Az más, hogy megteszik a világban, de egyházi áldással esküvő nincs az elváltaknak. Amit fiataljainkban tudatosítani kell Már a házasságkötés előtt, és a házasságkötéskor is világossá kell tenni előttük, hogy az Ige szerint nincs válás. Nem szabad elválni. Van egy kivétel: a paráznaság esete, erre még mindjárt ki fogok térni. Minden házasságban adódik kisebb-nagyobb probléma. Súlyos válság is lehet. Azonban úgy induljanak neki, hogy a szívük mélyére legyen vésve: akármilyen nehéz időszak következik, ne is gondoljanak válásra, mert nem az a megoldás. A válás a bajok súlyosbítása. Ha baj van a házastársak között, ne azon gondolkodjanak, hogyan váljanak el, hanem azon, hogyan oldják meg. Meg kell oldani, mert egymáshoz van kötve az életük elválaszthatatlanul. Ha a szív kemény és engedetlen Isten iránt, akkor ezt semmibe veszi, és jönnek a további bajok. Paráznaság esetén az elválás lehetséges Azonban itt szeretném felhívni a figyelmet két dologra. Az egyik: nem azt mondja az Ige, ha valamelyik fél parázna lesz, akkor kötelező tőle elválni. Ha az egyik fél elbukott – nem él paráznaságban, csak egyszer elbukott –, meg lehet bocsátani, sőt meg is kell bocsátani! A másik lehet, hogy sokak számára új és vitatható lesz, de gondolkodjanak el rajta! Így van az Igében: „Mondom, pedig néktek, hogy a ki elbocsátja feleségét, hanemha paráznaság miatt, és mást vesz el, házasságtörő; és a ki elbocsátottat vesz el, az is házasságtörő.” (Mt 19,9). Itt van ez a kifejezés: „paráznaság miatt”. Olvassák el a testvérek az evangéliumot! Csak Máténál olvassuk így, a többi evangéliumban nem. Itt a görög „pornea” szó szerepel. Ebből származik a „pornó” szavunk, ami nemiséggel kapcsolatos visszaélést jelent. Azonban ennek a „pornea” szónak elsősorban nem kimondottan paráznaság a jelentése. A (Békés-Dalos féle) katolikus fordítás így is fordítja: „Aki pedig elbocsátja feleségét, kivéve, ha nem törvényes felesége…” Tehát nem azt mondja, hogy „a paráznaság miatt”, hanem mert „nem törvényes felesége”. Mielőtt tovább mennénk, nézzük meg, mit jelent az, hogy „nem törvényes felesége”.Máté az evangéliumát elsősorban a zsidóknak írta, akik ismerték a törvényt. Amikor ők azt hallották, hogy „nem törvényes”, egészen másra gondoltak, mint amire mi gondolunk ma. A mózesi törvény leírta, kit nem szabad feleségül venni, és kihez nem szabad férjhez menni. Ha mégis olyat vett el, vagy ahhoz ment valaki, akihez nem volt szabad: ez nem volt törvényes,

mert törvényellenesen cselekedett. Két ilyen fontos eset volt, amikor a törvény szerint nem volt szabad házasságot kötni. Az egyik: közeli rokonok nem léphettek házasságra. Ha mégis házasságra léptek, az törvényellenes volt. Másik: nem volt szabad zsidó embernek pogányt feleségül venni, vagy zsidó nőnek pogány férfihez feleségül menni. Ha ilyet tett, akkor nem csak el lehetett bocsátani, hanem a törvény szerint el kellett bocsátania. Például Ezsdrás könyve 10. fejezetében és Nehémiás könyvében is olvashatunk arról, hogy amikor a fogságból visszatértek, sok zsidó összeházasodott pogány nővel. Gyermekeik is születtek, és azok már nem is tudtak héberül, hanem pogány nyelven beszéltek. Mikor ezt Ezsdrás látta, megszaggatta a ruháját, böjtölt és imádkozott: „Uram, mi ez, hova jutottunk? Összeelegyedett a szent mag tisztátalan népekkel!” Most idézem szó szerint az Igét: „…Mi vétkeztünk a mi Istenünk ellen, hogy idegen feleségeket vettünk magunknak e föld népei közül: mindazáltal van reménysége Izraelnek, mind e mellett is! Vessünk ugyanis frigyet a mi Istenünkkel, hogy elbocsátjuk mindazon asszonyokat és a tőlük szülötteket az én Uramnak és azoknak akaratja szerint, a kik reszketve gondolnak a mi Istenünk parancsolatára, és a törvény szerint cselekedjünk!” (Ezsd 10, 2-3). A törvényt nem alkalmazhatjuk egy az egyben a gyülekezetben, mert ez azt jelentené, hogy ha valakinek hitetlen a házastársa, akkor bocsássa el. Nem alkalmazhatjuk, mert ma már mást mond az Ige: „Ha valamely atyafinak hitetlen felesége van, és ez vele akar lakni, el ne bocsássa azt. És a mely asszonynak hitetlen férje van, és ez vele akar lakni, el ne bocsássa azt.” (1Kor 7,12-13). Az is teljesen egyértelmű, hogy ha elválik egy hívő, ne kössön újra házasságot: „Azoknak pedig, akik házasságban vannak, hagyom nem én, hanem az Úr, hogy az asszony férjétől el ne váljék. Hogyha pedig elválik is, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön meg férjével; és a férj se bocsássa el a feleségét.” (1Kor 7,10-11). „Valaki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, paráználkodik; és valaki férjétől elbocsátott asszonyt vesz feleségül, paráználkodik.” (Lk 16,18). Tehát erre hívnám fel a figyelmet, hogy Isten Igéje szerint hívő embereknek elválni nem szabad. A szív keménységét, engedetlenségét mutatja, ha mégis megteszi. Ha a hitetlen fél elválik, a hívő fél maradjon egyedül, hátha eljön az idő, hogy kibékülnek egymással. Aki elvált, ne kössön házasságot elbocsátott asszonnyal, mert akkor paráználkodik. Aki elbocsátja a feleségét, és mást vesz el – pl. egy lányt –, az is paráználkodik. Befejezem. Az volt az Ige Márk evangéliumából: „Annakokáért a mit az Isten egybe szerkesztett, ember el ne válaszsza.” (Mk 10, 9) Ezt a házasságról mondta az Úr, mert Isten szerkesztette egybe a férjet és a feleséget, ezért ne váljanak el. Tudjuk, Isten mást is egybeszerkesztett, pl. a családot. Megmondta, mi a szülők feladata, hogyan viselkedjenek a gyerekek, hogy a család együtt maradjon szép harmóniában. Ha nem tarjuk be azt, amit Isten mondott, a család szétesik. Engedetlenséggel ne válasszuk szét azt, amit Isten egybeszerkesztett. A gyülekezetet is Ő szerkesztette egybe, de ha nem figyelünk a szavára, szétesik a gyülekezet (a helyi gyülekezet!). Amit Isten egybeszerkesztett, ember ne válassza szét a szíve keménysége miatt. A legtöbb bomlasztás, szétesés azért van, mert olyat engedünk be a családba és a gyülekezetbe, amitől Isten elkülönített, elválasztott bennünket, de mi össze akarunk vele vegyülni, kapcsolódni, pl. a világi szellemiséggel, bűnnel. Ez idegen a családtól és idegen a gyülekezettől is. Sokszor az idegen dolgokat a kísértő jónak álcázza. Leönti mézes mázzal, hogy kapjunk utána. Ne legyünk gyermekek ebben az értelemben! Kérem Istent, hogy át tudjuk gondolni azokat, amikről szó volt, hogy áldás és ne vád legyen számunkra ez az alkalom. Ha engedelmeskedünk, áldássá lesz, ha nem engedünk Isten szavának, az Ige egykor vádolni fog. Kívánom, hogy áldássá váljon mindannyiunknak! Ámen.

Kérdések és válaszok 1. Hogyan viselkedjen a hívő fiú a vele egy lakásban, egy házban lakó, hitetlen, vér szerinti testvérével, aki tékozló életű? Mennyi közösséget vállaljon vele, például a szórakozásban? Semmilyen közösséget ne vállaljon vele a szórakozásban, akkor sem, ha édestestvére és szeretik egymást! Ne szórakozzon a hívő a hitetlen testvérével sehol sem! „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez?” (2Kor 6,14-15) 2. Van-e különbség a Példabeszédek 31. részben leírt asszony munkája, és a mai nyolcórás munka között annál az asszonynál, akinek a gyerekei már megnőttek, nagyok, már dolgoznak, a férje rokkant, és kevés a pénzük? Elmenjen-e ez az asszony dolgozni? Van olyan, aki csak sír, hogy kevés a pénze, de ha dolgozni menne, akkor lenne. A Példabeszédek 31. része azt írja le, hogy a derék asszony éjjel is felkel, a szövőszéken szövi a ruhát, ellátja az egész családot, mezőt vásárol, … stb. Egy derék asszony munkáját írja le. Igen, ha a gyerekek megnőttek, elköltöztek, dolgoznak, akkor ne siránkozzon otthon, hanem legyen derék asszony, övezze fel magát, menjen és dolgozzon. „Aki nem akar dolgozni, az ne is egyék.” Igen, dolgozzon, ez fontos! 3. Mennyiben felelős a szülő a gyermeke életmódjáért, a hitéletéért? Helyes nevelés garantált sikert jelent? A helyes nevelés nem garantálja a sikert. Nem lehet azt mondani, hogy te egy áldott életű hívő ember vagy, mert az összes gyereked hívő lett. Te meg egy haszontalan, nem is igazi hívő vagy, mert van öt gyereked, és abból kettő lett hívő, vagy egy se. Nem csak a nevelésen múlik, hanem a gyereken is. A szülő a nevelésért felelős. Láttuk az Ószövetségben: ha a gyermek engedetlen, makacs volt – nem volt más választás –, meg kellett kövezni. Van ilyen gyerek, legjobb nevelés mellett is. Azt azonban a szülő ne engedje meg, hogy a gyereke pl. paráználkodjon a házánál. Ha fiú, ne hordjon oda nőket, ha nő, ne hordjon oda férfiakat. A fiú ne hozza haza az italt, mert rossz fényt vet a hívő szülőre a kívül valók előtt. Azt mondhatnák: „Mit meg nem enged már ez a hívő ember?” Élje a gyerek (a fiatal) a parázna, italozó életét máshol! A szülő is mondja meg: fiam vagy lányom, így itt nincs tovább helyed. Ezt nem teheted az én házamban! A hitéletéért mindenki maga felelős. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hisz az Úr Jézusban, vagy nem hisz. A döntés a gyermek dolga, ezért nem felelős a szülő. Azért felel csak, hogy erre nevelje, és jó példát mutasson neki. 4. Beszélgessünk a gyermekeinkkel a velük kapcsolatos fenyítésről? Nem furcsa ez nekik, segíti őket, hogy megértsék nevelési elveinket? Bizonyos korban jó a gyerekekkel megbeszélni a fenyítést. Mert, ha nem mondjuk meg, miért kap ki, akkor azt sem tudja, mi a rossz abban, amit tett; csak azt látja, hogy kikapott. Éppen tegnap hallottam valahol, hogy az egyik gyerek, aki sokat kapott ki, megkérdezte az apjától, mikor éppen ebédelni ültek volna le: „Előtte versz meg vagy utána?” Neki már teljesen mindegy volt, miért verik meg, csak legyen túl rajta, minél előbb. Ennek így nincs semmi értelme. Meg kell mondani a gyereknek a fenyítés okát.

Én is így fenyítettem a gyerekeimet. Azt mondtam: – Gyere csak ide, fiam! Ezt meg ezt tetted. Helyes-e ez? – Nem, apukám, nem! – Mennyit érdemelsz ezért? – Egy tenyerest. – Egyet? – kérdeztem –, ezért legalább ötöt érdemelsz! – Apukám, csak kettőt! – Alkudni nem lehet! Megmondtam neked, ha ezt teszed, öt tenyerest kapsz! Tartsad a kezed! – Tartotta. – Tarthatom a másikat is? – kérdezte két tenyeres után. – Tartsad! Az nem volt kikötve, hogy egy kezedre kapod! Tudta, hogy miért kapott ki. Azt is tudta, hogy megérdemli. Meg kell beszélni a gyerekkel, hogy tudja: máskor is „öt tenyeres” jár ezért az engedetlenségért, és ez talán visszatartja a rossz elkövetésétől. 5. Hogyan üdvözülnek a kettőtől tizenkét éves korig a gyermekek, ha a bennük lévő hit, hiszékenység, fogékonyság, és nem az üdvözítő hit? A korhatárt ne vegyük Szentírásnak. Senki ne gondolja: holnap tizenkét éves leszek, holnaptól üdvözülhetek, ma még nem, mert nem vagyok annyi. Így nem lehet meghúzni a határt, ez csak körülbelüli, átlag. Így fogalmaznám meg inkább ezt a kérdést: Hogyan üdvözülnek azok a gyermekek, akik még hiszékenyek, mert a bennük lévő hit még nem igazi hit? Minden üdvösség az Úr Jézus Krisztusba vetett hit által, az Ő érdeméért van. Nem tudom, pontosan mire vonatkozik a kérdés. Ha ez a gyerek tovább él, akkor majd eljut egy olyan korba, amikor felelősen kell döntenie: hinni vagy elutasítani az Urat. Akkor majd, mint felnőtt ember fog üdvözülni, ha hisz az Úr Jézus Krisztusban. Ha olyan életkorban hal meg, amikor még nem is lehet ilyen hite, akkor én tudom, hogy „az egész föld bírája igazságot fog szolgáltatni.” Nem fog igazságtalanul eljárni, hanem Jézus Krisztusra tekint, és érte ad üdvösséget. Nem akarom bővebben kifejteni, de van egy sejtésem. Nem azt mondom, hogy biztosan így van, vagy így lesz. Akik meghalnak ilyen kicsi korban, és nem tudnak még hinni az Úr Jézus Krisztusban, úgy ahogyan egy felnőtt, valamilyen módon majd Isten még biztosít nekik lehetőséget. Nemcsak én gondolom így. Vannak testvérek, aki azt mondják, a pici magzatok, akiket megöltek, és kicsi gyerekek, akik meghaltak, majd az ezeréves királyságban feltámadnak. Felnőnek, és ott érett fejjel kell nekik hitet tenni: elfogadják-e Jézus Krisztust, vagy szembe állnak Vele. Más látások is vannak, de maradjunk annyiban, hogy az egész föld bírája igazságot szolgáltat, kegyelemmel. A mindenható Istennek vannak eszközei, hogy mindent szép rendbe tegyen az ilyen gyerekek életében is. 6. A házassággal kapcsolatos harmóniáról elmondottak érvényesek-e a felemás igában élőkre, pl.: szeretet, engedelmesség… stb.? Ők is Krisztus és az Egyház kapcsolatának a jelképei? A végére válaszolok először. Nem. Nem lehetnek jelképei Krisztus és a Gyülekezet kapcsolatának, hiszen az egyik élő, a másik halott; az egyik világosság, a másik sötétség. Harmónia a házasságban a felemás iga esetén is úgy van, ha a férj szereti a feleséget. Jól teszi ezt, ha hitetlen is. Ha az asszony engedelmeskedik a férjének, jól teszi, akkor is, ha hitetlen a férj. Kivéve, ha a hitetlen férj ilyeneket kér: Tagadd meg az Urat! Nem járhatsz gyülekezetbe! Gyere, igyál velem a kocsmában! Tedd azt, amit én! – azaz ugyanolyan hitetlen életet éljen a

hívő feleség is. Egyébként, amikor értelmes módon együtt lakik a férj a feleségével, jól teszik, ha Isten útmutatását figyelembe veszik, mert az az ő harmóniájukat is megerősíti. Sőt az Ige szerint a hitetlen meg van szentelve a hívő félben (1Kor 7,14). Ámen.

Gyermekkortól időskorig Gyermekkor „A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.” (Mt 18,6) Az Ige alapján a gyermekek neveléséről, a felnőtteknek a gyermekekkel szembeni viselkedéséről, a gyermekek és a szülők kapcsolatáról és még másokról lesz szó. Most néhány általános dolgot említek meg a gyermekekről, és ennek kapcsán a felolvasott alapigéről szólnék. Az Úr Jézus Krisztus különös szeretettel fordul a gyermekek felé „Abban az órában menének a tanítványok Jézushoz, mondván: Vajjon ki nagyobb a mennyeknek országában? És előhíván Jézus egy kis gyermeket, közéjök állítja vala azt, És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába. A ki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában. És a ki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be. A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közűl, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék […] Meglássátok, hogy eme kicsinyek közül egyet is meg ne utáljatok [az, hogy meg ne utáljatok, azt jelenti: meg ne vessétek, kevésbe ne vegyétek, tehát nehogy jelentéktelennek tartsátok]; mert mondom néktek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orczáját […] Ekkor gyermekeket hozának hozzá, hogy illesse meg őket; a tanítványok pedig feddik vala azokat, a kik hozák. Jézus pedig ezt látván, haragra gerjede és monda nékik: Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony mondom néktek: A ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképen sem megy be abba. Aztán ölébe vevé azokat, és kezét rájok vetvén, megáldá őket.” (Mt 18,1-6.10; Mk 10,13-16). Kézrátétellel áldotta meg a kicsi gyermekeket. A gyermeki életkor különböző szakaszai A gyermekkor kb. 16 éves korig tart, és bizonyos szempontból négy szakaszra osztható, ha hozzávesszük a születés előtti időszakot is. Nem a tudományos, orvosi felosztást követjük, hanem sajátosan bibliai szempontokat veszünk figyelembe. 1. A magzati életkor Az első szakasz a fogantatástól a születésig tart. Ezzel kapcsolatban fontos tudnunk azt, hogy az életet Isten adja. Az Igéből tudjuk, hogy némely megfogant élettel Istennek határozott és különleges célja van. Ismerős ez, csak emlékeztetésképpen néhány példát felsorolok. Izsák a természet rendje ellenére fogant meg, hiszen a szülei (Ábrahám és Sára) már idősek voltak. Istennek célja volt Izsákkal: „… monda az Isten Ábrahámnak […] Izsákról neveztetik a te magod” (1Móz 21,12). Tudjuk, a mag végső soron Krisztusra utal. Tehát az volt vele Isten célja, hogy Izsák utódai közül szülessen a Messiás, Krisztus. Jákób és Ézsau ikertestvérek voltak, s az Ige azt mondja: „…még meg sem születtek, sem semmi jót vagy gonoszt nem cselekedtek […] megmondatott […] Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Róm 9,11-13). Istennek Jákóbbal volt célja, őt választotta ki, hogy a Messiás őse legyen. Sámson még nem fogant meg, amikor Isten angyalt küldött, és elmondta az anyjának, hogy mi lesz a küldetése: „…terhes leszesz, és fiat szülsz […] Istennek szenteltetett lesz az a gyermek anyjának méhétől fogva, és ő kezdi majd megszabadítani Izráelt a Filiszteusok kezéből” (Bír 13,5). Sámuel prófétát az anyja Istennek szentelte: „Ezért a fiúért könyörögtem, és az Úr megadta kérésemet, a melyet tőle kértem. Most azért én is az Úrnak szentelem; teljes életére…” (1Sám 1,27-28). Keresztelő János apjához szólt az Úr: „Monda pedig az angyal néki […] feleséged Erzsébet szül néked fiat, és nevezed az ő nevét Jánosnak […] betelik Szent Lélekkel [Szellemmel] még az ő anyjának méhétől fogva […], hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet” (Lk 1,13.15.17). Pál apostol így vall magáról: „mikor Istennek tetszett, ki elválasztott engem az én anyám méhétől fogva és elhívott […] Hogy kijelentse az ő Fiát én bennem, hogy hirdessem őt a pogányok között…” (Gal 1,1516).

Végül, de nem utolsósorban emlékezzünk Jézus Krisztusra, aki a Szent Szellemtől, és nem férfitól fogant, de ugyanúgy kicsiny magzatként volt az anyja méhében, mint mi mindnyájan, és hozzánk hasonló emberként született. A szülők életmódja Némely esetben az Úr megmondta, hogy a gyermek anyja milyen életmódot folytasson, ha majd megfogan a gyermek. Sámson anyjának azt mondta: „Azért most megójjad magad, és ne igyál se bort, se más részegítő italt, és ne egyél semmi tisztátalant. Mert ímé terhes leszesz, és fiat szülsz, és beretva ne érintse annak fejét…” (Bír 13,4-5). Ezt azért említem, hogy az anyák tudják: fontos, milyen szellemi, lelki állapotban hordják vagy fogadják a magzatot. A világi tudomány is beszél arról, hogy mit egyenek az anyák, mit ne, hogy ne dohányozzanak, ne igyanak, ne kábítózzanak, pihenjenek… stb. Az Igéből tudjuk, hogy ezen felül fontos a szülők szellemi állapota, Istennel való kapcsolatuk. A magzat élő ember! Nyomatékosan szeretném kiemelni, hogy a magzat élő ember! A Lukács evangéliumának 1. részében olvasunk két magzatról, Keresztelő Jánosról és az Úr Jézus Krisztusról. Ez bepillantást enged nekünk ebbe a titokba. „És felelvén az angyal, monda néki [Máriának]: A Szent Lélek [Szellem] száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért a mi születik is szentnek hivatik, Isten Fiának. És ímé Erzsébet, a te rokonod, ő is fogant fiat az ő vénségében; és ez már a hatodik hónapja néki, a kit meddőnek hívtak: Mert az Istennél semmi sem lehetetlen. Monda pedig Mária: Imhol az Úrnak szolgálója; legyen nékem a te beszéded szerint. És elméne ő tőle az angyal. Fölkelvén pedig Mária azokban a napokban, nagy sietséggel méne a hegységbe, Júdának városába; És beméne Zakariásnak házába, és köszönté Erzsébetet. És lőn, mikor hallotta Erzsébet Mária köszöntését, a magzat [Keresztelő János] repese az ő méhében; és betelék Erzsébet Szent Lélekkel [Szellemmel]; És fennszóval kiálta, mondván: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse. És honnét van ez nékem, hogy az én Uramnak anyja jön én hozzám? Mert ímé, mihelyt a te köszöntésednek szava füleimbe hatolt, a magzat örvendezéssel kezde repesni az én méhemben” (Lk 1,35-44). A két magzat közül az egyik, Keresztelő János, 6 hónapos volt, amikor Jézus Krisztus éppen csak megfogant, és mégis, amikor Jézus anyja – Mária – szólt, János, a 6 hónapos magzat repesett az anyja méhében. Más helyen olvassuk, hogy János betelt Szent Szellemmel anyja méhétől fogva. Kész ember volt! Jákób és Ézsau esete is elgondolkoztató: „Izsák pedig negyven esztendős vala, a mikor feleségűl vette Rebekát […] És könyörge Izsák az Úrnak az ő feleségéért, mivelhogy magtalan vala, és az Úr meghallgatá őt: és teherbe esék Rebeka, az ő felesége. Tusakodnak vala pedig a fiak az ő méhében. Akkor monda: Ha így van, miért vagyok én így? Elméne azért, hogy megkérdezze az Urat. És monda az Úr őnéki: Két nemzetség van a te méhedben; és két nép válik ki a te belsődből, egyik nép a másik népnél erősebb lesz, és a nagyobbik szolgál a kisebbiknek” (1Móz 25,20-23). Tusakodtak a méhében a magzatok. Kész emberek voltak, akikben már ott, a méhen belül látszott valami, hogy két nép lesznek, nem fognak megegyezni, mert az egyikkel Istennek különös célja van, a másikat pedig félreteszi. Különben ez ma is így van. Valaki elmondta, hogy ikreivel volt terhes, és az ultrahang vizsgálatkor már lehetett látni, hogyan mozognak. Meglepődött, mert a két gyermek szabályszerűen veszekedett a méhében, püfölték egymást. Ezen igen megdöbbent. A magzatelhajtás bűn Éppen e miatt, hogy kész ember van az anyaméhben, a magzat elhajtása, a művi abortusz bűn, gyilkosság. Mindegy, hogy mit mond a világi törvény, mindegy, hogy melyik parlament milyen törvényt hoz ezzel kapcsolatban. Semmiféle emberi törvény nem írhatja felül Isten törvényét. Régi korokban az orvosoknak szigorúan tilos volt a magzatelhajtásban részt venni, ez benne volt az orvosi esküjükben. Hová jutottunk ma, amikor az ember törvényes keretek között, millió számra, orvosi beavatkozással öli meg a magzatokat? Persze a felelősség elsősorban a szülőket terheli, főleg az anyát. Istenfélő anyák még azt a gyermeket is vállalják, megszülik, akikről a méhen belül kimutatják, hogy nem egészséges, például Down-kóros. Ilyenkor mindig azt javasolják az orvosok, hogy el kell venni a magzatot. Ne éljen az ilyen gyerek, mert teher a családnak, teher a társadalomnak! Az istenfélő szülő azt mondja: „Az Úr nem tévedett, ha az én gyermekemnek ilyen testet alkotott. Ha ilyen gyermeket bízott ránk, akkor elfogadjuk őt Isten kezéből”. Van persze teher az ilyen gyerekkel, de ezáltal Isten a szülőkben munkálkodik, és végül javukra fordítja, áldássá teszi ezeket a beteg gyermekeket. 2. A csecsemőkor

A születéstől kb. 2 éves korig. Ez az öntudatlanságnak a kora. A gyermek teljesen a szülei és a környezete gondviselésére szorul. Vizsgáljunk meg néhány kérdést az Ige alapján! Ártatlan-e a csecsemő? Azt szoktuk mondani, hogy a csecsemők és a kicsi gyermekek ártatlanok. Azért is fontos ezt megvizsgálnunk, mert nagyon sokan úgy tekintenek az emberre, hogy az ember alapvetően jó, a neveléssel a jót kell kihozni belőle, és hogyha rossz a nevelés, akkor válik az ember gonosszá. Viszont Isten Igéje azt mondja: „Ímé én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám […] Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki” (Zsolt 51,7; Jób 14,4). Sok helyen megtaláljuk az Igében, hogy egyetlen embernek, Ádámnak a bűne mindenkire elhatott: „… egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál…” (Róm 5,12). Ezért születtünk bűnben! Ártatlan-e a csecsemő? A csecsemő a természetében nem ártatlan, de a cselekedeteiben még ártatlan, mert még nem tett semmi rosszat. Pontosan úgy van ez a kérdés, mintha azt kérdeznénk, hogy ártatlan-e egy ma született leopárd? Azt mondhatjuk, hogy cselekedeteiben ártatlan, még nem ölt meg senkit, de a természetében vadállat. A természetében nem ártatlan. Ha majd megnő, előbb-utóbb ölni fog. A csecsemőkor nagyon hasonlít az ember édeni állapotához a bűneset előtt. Abban hasonlít, hogy az ember akkor még nem ismerte a gonoszt, nem evett még a jó és gonosz tudásának a fájáról. A csecsemő sem ismeri még a gonoszt. Tudja, de csak ösztönszerűen, hogy neki mi a jó, és mi a rossz. Azonban erkölcsileg még nem tudja. Nem tud a jó és a rossz között különbséget tenni! Gondoskodásra és szeretetre szorul A csecsemőnek a normális fejlődés szempontjából nagyon fontos a szülői gondoskodás és a szülői szeretet. Az anyának a melegsége, testközelsége, a simogatás, a jó családi légkör és a biztonságérzet. Ezért alapvetően a gyermek elleni bűn, amikor a szülők nem egyeznek, veszekednek, és végül elválnak. A gyermek soha nem fogja megérezni azt, amit – ha szeretetben nőtt volna fel – megérezhetett volna. Mindig valami hiányt szenved. Ha elválnak a szülők, mert a maguk önző érdekeit nézik, rájuk is érvényes az, hogy rosszat tettek egy gyermekkel, vagy két gyermekkel, vagy ahány gyermekük van. Megbotránkoztattak gyermekeket: „A ki pedig megbotránkoztat egyet ama kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik” (Mk 9,42). Isten előtt számot kell adnia a szülőnek a gyermekekért, hogy nem adták meg azt, amit megadhattak volna, vagy amit meg kellett volna adniuk. 3. Az öntudatra és bűntudatra ébredés kora A gyermekkornak a harmadik szakasza 2 éves kortól kb. 12 éves korig tart. Ennek is lehetnek különböző szakaszai. Másképp osztja fel az orvostudomány, de ezzel most nem foglalkozunk. Ez az öntudatra ébredésnek a kora. Általában 12 éves korra – persze egyedileg lehetnek kisebb-nagyobb eltérések – kialakul a bűntudat is. A gyermekek ebben az időszakban hajlanak legjobban a nevelésre, a tanításra, a szokásaik kialakítására. Ez az emberi élet legígéretesebb szakasza. Olyan, mint amikor tavasszal kifakadnak a rügyek. Ebben a korban a legnagyobbak a veszélyek is: testileg, lelkileg és szellemileg is. A gyermekek ebben a korban egyaránt fogékonyak a jóra is, és a rosszra is. Ezek együtthatása, ami éri őket, alakítja a jellemüket. Ezért sok függ a neveléstől, hogy milyen lesz a gyermek. Érdeklődők és mindenre fogékonyak Tudni kell a gyermeki lélekről, hogy állhatatlan: „…többé ne legyünk gyermekek [kiskorúak, ilyen kisgyermekek], kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele” (Ef 4,14). Az emberi ravaszság vagy az emberi álnokság könnyen befolyásolja őket. Igen, a gyermekek nagyon hajlíthatók, ide s tova hajtja őket a tanítás, mert még nem tudnak különbséget tenni. Ezért a szülői házban a hívő szülőktől befogadja a gyermek a Biblia tanítását, de arra is nagyon fogékony, amit az óvodában, iskolában, az utcán, a televízióban, az interneten, vagy a filmekben lát és hall. Ebben a korban a gyermek tele van érdeklődéssel. Minden érdekli, mindent magába fogad, mindent tudni akar, és egyre jobban kinyílik előtte az addig ismeretlen világ. Éppen ezért ebben a korban szükséges megismertetni a gyermekeinket a Biblia világával, a szellemi, a mennyei világgal. Ez elsősorban a szülők feladata. Segíthetnek a nagyszülők is, vagy ha egy gyermeknek nem hívők a szülei és nagyszülei, segíthetnek mások is, de a hívő szülők nem rázhatják le ezt a felelősséget magukról mondván: „majd elküldjük a gyereket gyermek-bibliaórára”. Ez a szülőknek Istentől rendelt feladata. Nagy a szeretetéhségük

Ebben a korban is nagy a gyermekeknek a szeretetéhsége. Fokozottan igénylik a megértést, a velük való foglalkozást, a szülői szeretetet. A szülőkkel eltöltött időt, kapcsolatot semmivel nem lehet pótolni! Semmivel! A kisgyermek olyan, hogyha nem kapja meg, amire vágyik, akkor sír, dacoskodik, később pedig lázong. Ha pedig mindent megkap, amit csak kíván és akar, akkor zsarnokká válik, és később elzüllik. Ezért igen fontos a gyermekek nevelése ebben a korban, a jó nevelés, az Úr intése és tanítása szerint való nevelés. Ez a szülők, és általában a felnőtteknek a dolga, és most erről szólnék részletesebben. Istenhitre nevelés Először a hit kérdéséről, avagy a hitre való nevelésről. A gyermek ebben a korban mindent elhisz, hiszékeny, ezért hajtja a tanítás akármi szele. A gyermeknek, ha Istenről, a Bibliáról beszélnek neki, lehet gyermeki istenhite is, de ez még nem azonos a felnőttek hitével. Bátran mondhatjuk, hogy ez tulajdonképpen hiszékenység. Úgy hiszi el, ahogy mondják neki a szülei. Bár ez nem tudatos hit, és nem üdvözítő hit, csak hiszékenység, mégis nagyon fontos az istenhitre való nevelés. Itt említem meg a felnőtteknek azt a felelősségét, helyesebben a felelőtlenségét, amikor a gyermekben megrendítik ezt a gyermeki istenhitet. A kicsinyeknek ez a gyermeki, hiszékeny hitük van, mégis azt mondja az Úr: „A ki pedig megbotránkoztat egyet ama kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik…” (Mk 9,42). Kisebb ítélet lenne a vízbefojtás annál, amit majd el kell szenvedniük az Úr ítélőszéke előtt. Az istentelenségre nevelés A gyermeki istenhitnek a megrendítése szervezetten – mondhatnánk –, állami szinten és egyénileg is folyik. A felvilágosodás kora óta intézményesen és hivatalosan rendítik meg az istenhitet a gyermekekben: a darwinizmus, az evolúció, ennek az iskolai tanítása, az istenhit kigúnyolása által. A hívő ember vagy gyermek hivatalosan „maradi”-nak történő beállítása nem más, mint a gyermeki istenhit tudatos megrendítése. Jaj ezeknek azért a sok gyermekért, akiket eltérítettek a gyermeki istenhittől, és Istent nevetség tárgyává tették előttük! Jaj lesz az ítéletkor, de már jaj most is, mert az istentelenül felnövő nemzedékek pokollá teszik a földi életet is. Egyénileg is ugyanez történik. A hitetlen felnőttek is azt oltják bele a gyermekekbe, ami bennük is van, és megrendítik az Istenbe vetett bizalmukat. „Felvilágosítják” őket, hogy nem úgy van ám az! Ezen kívül rossz példát is mutatnak. Különösen visszataszító és romboló, ha valaki szavaival jóra oktat, de az élete megcáfolja, lerontja mindazt, amit mond. A fenyítés Ebben a korban a nevelés mellett fontos a fenyítés is. „A ki megtartóztatja az ő vesszejét, gyűlöli az ő fiát; a ki pedig szereti azt, megkeresi őt fenyítékkel [...] A gyermek elméjéhez köttetett a bolondság; de a fenyítés vesszeje messze elűzi ő tőle azt” (Péld 13,24; 22,15). Mivel a gyermek úgy születik, hogy természetében nem ártatlan, ahogyan növekszik, ez egyre inkább kiütközik: „… elméjéhez köttetett a bolondság...”. Isten azt mondja, hogy meg kell fenyíteni, nem szabad ráhagyni mindent. „Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal. Te vesszővel vered meg őt: és az ő lelkét a pokolból ragadod ki” (Péld 23,13-14). Most gondoljunk a világi nevelési tanácsokra, nevelési iskolákra, pszichológusokra, akik azt mondják: „Jaj, össze ne törjük a gyermeknek a kicsi lelkét!” Ki ismeri jobban a gyermeket? Ki ismeri jobban az embert: egy másik ember vagy a Teremtő? A Teremtő Isten azt mondja, ne vond meg tőle, mert a pokoltól fogod megvédeni, kivonni a lelkét, ha megfenyíted. „A vessző és dorgálás bölcsességet ád; de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját” (Péld 29,15). Ma pontosan ezt hirdetik: szabadjára kell hagyni. Ez nem szabadság, hanem veszedelmes, káros szabadosság! „Fenyítsd meg a te fiadat, és nyugodalmat hoz néked, és szerez gyönyörűséget a te lelkednek” (Péld 29,17). A fenyítés hiánya Tudjuk, mi lesz az ilyen szabadjára hagyott gyermekből? Nagyon hamar olyan társaságba keveredik, ahol bűnözőkké vagy kábítósokká válhatnak, de biztos, hogy rossz irányba mennek. Akkor már a szülő kapkod, sok keserűséget okoz neki, de nem lehet mit tenni, túl van azon a ponton, amikor még lehetett volna nevelni a gyermeket. Nagyon szép szó ez így, hogy „szabadság”, csak éppen mire észreveszi a szülő, a nagy szabadságból nagy rabság lesz. Megkötözöttje vagy rabja lesz az italnak, a kábítószernek, a szerencsejátéknak, a számítógépnek, a rossz társaságnak, a paráznaságnak. Rabság lesz, nem szabadság. Tudjuk, a szabadság latinul: libertas. Ebből a szóból származik, amit mostanában sokszor emlegetnek: „liberális”. A liberális gondolkozásnak meg lesz a következménye: nyögni fog minden szülő, és nyögni fog az egész társadalom. Ahogyan itt az Ige mondja: „…a vessző és dorgálás bölcsességet ád...”. Oktalan,

bölcstelen emberekké válnak ezek a szabadjára hagyott gyermekek. „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól” (Péld 22,6). Ezt a magyar közmondás úgy mondja: „Amit Jancsi megtanul, János sem feledi”. Igen, amit megtanítunk a gyermekkel, azt felnőtt korában is tudni fogja. Később már nehezen, vagy egyáltalán nem tud megtanulni bizonyos dolgokat. Mára azonban a fenyítést teljesen száműzték, sőt a családon belüli erőszak kategóriájába szeretnék sorolni. A mi törvényeink szerint a családon belüli erőszak büntetendő, és ide szeretnék sorolni azt is, amikor az apa nevelés céljából egy pofont ad a gyermekének, vagy a kezére ver a pálcával. Ezt nem szabad megengedni! Mi lesz ebből? Az Ige szerint ez botránykő! Ez a megbotránkoztatás! Olyan, mint amikor valaki megy az úton, és elejébe tesznek egy követ. Nem látja, és felbukik benne. A gyermekeknek hivatalosan, „törvényesen” ilyen köveket tesznek az útjukba. Biztos, hogy meg fog botlani benne. Jaj azoknak, akik ezt teszik, mert Isten előtt kell számot adniuk! Egyénileg is fontos kérdés, hogy a szülők hogyan állnak a fenyítés kérdéséhez. Gyermekeink állandó figyelemmel kísérése A gondos szülő figyelemmel kíséri a gyermekének az útjait, cselekedeteit: nézi, hogy kivel barátkozik, milyen társaságban forog, mivel foglalkozik szabadidejében, mit olvas, mit néz a TV-ben, DVD-n, CD-n, interneten, hogy megóvja attól, ami káros. Ez a normális. Ezzel szemben mi történik? Először is a szülőket úgy lekötik a munkával, hogy ne legyen idejük és energiájuk ezeknek utánanézni. Boldog az a család, ahol azt mondja az anyuka: akkor sem megyek el dolgozni, ha szűkösebben élünk, de a gyermekeimet nem hagyom. Nem hagyom ebek harmincadjára, hogy csak az utca nevelje, a bölcsőde, az óvoda és az iskola, mert én vagyok a felelős érte! Ha még a szülő utána néz is, igen nagy veszélynek vannak kitéve a mai gyermekek. Az iskolában kötelezővé teszik az internetet. Mindenhol van már, és céltudatosan fejlesztik is, hogy tönkretegyék a gyermekek lelkét. Az a cél, hogy egy olyan massza legyen az egész népesség, ami befolyásolható, könnyen irányítható, amivel azt tesznek, amit akarnak. Így készül az antikrisztusi kor, hogy majd az Antikrisztus arra vegye rá az embereket, hogy lázadjanak Isten ellen. Szüleiktől való elszakítás veszélyei A mai ember azt gondolja, hogy ő milyen okos és milyen tájékozott, valójában sem nem okos, sem nem tájékozott. Adagolják a médiában, a TV-n, interneten, rádióban, mindenhol azt, amit ők akarnak, és közben az ember azt gondolja, hogy most tájékoztatják. Nem tájékoztatják, hanem etetik azzal, amivel akarják. A szülő már nem tudja ellenőrizni, hogy az iskolában mit néz meg a gyerek az interneten. Beszélgettem fiatalokkal, akik szörnyű dolgokat mondtak el arról, hogy mi mindent néztek meg, amikor számítástechnika órán azt mondta a tanár, most nézhettek akármit. Az egyik egészen okkult hatás alá került, mert éppen olyan oldalakat talált meg. Sok szülő nem is ért az internethez. Az idősebb korosztály még nem tanulta. A gyermekeket tudatosan elszakítják a szülőktől, és a társadalomban uralkodó sátáni szellem istenellenesen viszi bele a bűnös életmód „nagy szabadságába”. „Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások essenek; de jaj annak az embernek, a ki által a botránkozás esik” (Mt 18,7). Jaj annak, aki ezt teszi, és beáll ebbe a sátáni vonalba, hogy botrányköveket rakjon a gyermekek elé! Amit a kisgyermekektől meg kell tanulnunk Eddig főleg arról volt szó, hogy mi tanítsuk őket, de van olyan is, amit mi tanuljunk meg a gyerekektől. „És előhíván Jézus egy kis gyermeket, közéjök állítja vala azt, És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába” (Mt 18,2-3). Milyen a kisgyermek, milyeneknek kell lennünk? A kisgyermeknek három nagyon figyelemreméltó tulajdonsága van, amit megtanulhatunk. A kisgyermek mindent úgy fogad el, ahogy van. Nem zúgolódik akkor sem, amikor nyomorba születik. Ugye, mi szörnyülködünk, amikor egy harmadik világban levő kisgyermek sovány, éhezik, és piszokban van. Az a gyermek nem zúgolódik. Természetesnek veszi. Mi is fogadjunk el mindent Isten kezéből természetesnek. A másik: A kisgyermekek nem gyűlölködnek, és tartósan nem haragszanak. Ha két gyerek összeveszik is, nagyon hamar kibékül. Gyakran megtörténik, hogy két szomszéd gyerek összevész valamin, kiabálnak, kijön az egyik szülő majd a másik is, és veszekszenek. A két szülő között örök harag lesz emiatt, a két gyerek pedig már egy óra múlva együtt játszik. Ők nem haragszanak. Ilyen a krisztusi természet is a hívő emberben. Nem tud gyűlölködni, s nem tud engesztelhetetlen lenni.

A harmadik: A kisgyermeknek feltétlen bizalma van a szüleiben, nem aggódik, mi lesz holnap. Ha mond neki a szülő valamit, úgy hiszi el, ahogy mondja, bizalma van benne. Ezt megtanulhatjuk tőlük. Ilyen bizalmunk legyen nekünk is a mennyei Atyánkban! Amit a kisgyermekekben ne kövessünk Van azonban olyan, amiben ne legyünk olyanok, mint a gyerekek. Erre is felszólít bennünket az Ige. „Atyámfiai, ne legyetek gyermekek értelemben [a gyermek sok mindent nem ért]; hanem a gonoszságban legyetek gyermekek [tehát ahogy az előbb elmondtam, ők nem gonoszak], értelemben pedig érettek legyetek. […] Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra. […] Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által”. (1Kor 14,20; Ef 4,13-14). A kisgyermek megtéveszthető, mert hiszékeny. Mi ne legyünk ilyenek! Ámen.

A serdülőkor „Írok néktek, gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az ő nevéért […] Írok néktek fiacskák [gyermekek,] mert megismertétek az Atyát.” (1Jn 2,12-13) A serdülőkor körülbelül 12 éves kortól 16 éves korig tart. Ez a gyermekkor negyedik szakasza. Ebben a korban a gyerekek már különbséget tudnak tenni a jó és a rossz vagy gonosz között. Ekkorra már jól működik a lelkiismeretük, és kialakul bennük a bűntudat is. Ebben a korban már fel tudják fogni Istennek a dolgait. Az Úr Jézus 12 éves korában már a templomban az Atya dolgaival foglalkozott. A serdülőkor végére a gyerekek elszakadnak a szülőktől úgy, hogy azok a szoros lelki, érzelmi szálak, amik a gyerekeket a szülőkhöz kötik, szétszakadoznak. Ebben a korban a gyermekek, mivel már van bűntudatuk, megértik a bűnbocsánatot, amiről olvastunk az alapigében: „Írok néktek, gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az ő nevéért”. Sőt ebben a korban már Istent is megismerhetik egy bizonyos mértékig, ahogy a másik alapigében olvastuk: „Írok néktek gyermekek, mert megismertétek az Atyát.” Ez még nem olyan ismeret, mint a felnőttkorban, és legkevésbé sem teljes ismeret, de már valamit megismer az Atyából, Istenből. Nézzük meg részletesebben a serdülőkort abból a szempontból is, hogy mi szülők, nagyszülők, felnőttek, hívő testvérek, milyen felelősséggel tartozunk az ilyen korú gyermekek nevelésében! A serdülőkorban az ember bűnös természete egyre jobban megnyilvánul Korábban már volt arról szó, hogy amikor a gyermek még kicsi, különösen csecsemőkorban, bár természetében nem, de tetteiben ártatlan. Tudjuk azonban, hogy mennyi probléma van a serdülő gyermekekkel. Ekkorra már kiderül, hogy cselekedeteiben sem ártatlan. Megmutatkoznak a gonosz hajlamai, megmutatkozik az, hogy valóban bűnben született, ő is bűnös. A kis leopárd megnő, ha még nem is fejlődik ki teljesen, és már itt-ott mutogatja, hogy milyen vérengző fogai vannak. Vagyis egyre inkább nyilvánvalóvá lesz saját maga előtt is, és mások előtt is, hogy ő is bűnös, mint a többi ember. Vannak területek, amelyeket külön is szeretnék megemlíteni, amik ebben a korban leginkább problémát szoktak okozni. Jelentkezik a szexualitás Mind erősebben jelentkezik a szexualitás, a testi vágyak kielégítésének a kényszere. Fokozottan érdeklődnek a másik nem iránt, de ugyanakkor van bennük egy természetes szégyenérzet is. Emiatt vannak, akik a serdülők közül befelé fordulókká válnak. Különösen ezeknél, de esetenként másoknál is, nagyon sok problémát szokott okozni a maszturbáció, az önkielégítés. Ezt azért említem, mert a szülőknek és a nagyszülőknek tudniuk kell, hogy sok gyermeknek igen erős bűntudata van emiatt. Régen világos volt mindenki előtt, hogy az önkielégítés bűn, és ez bele van írva a serdülő gyermek lelkiismeretébe is, azért bújik el, amikor ezt teszi. A mai korszellem ezt nem tartja bűnnek. Ma nagy a szabadosság, ma olyan légkör uralkodik a világban, ami azt igyekszik mindenkibe belesulykolni, hogy a testnek minden kívánságát ki kell elégíteni. Az embernek „joga van hozzá”. Pedig az Ige azt mondja: „… a testnek kívánságát [gerjedelmét] véghez ne vigyétek” (Gal 5,16). Az ember, ha véghezviszi a test minden kívánságát, ha enged neki, akkor nagyon testivé válik Isten szemében. Az özönvíz előtt „… minden test megrontotta vala az ő útát a földön. Monda azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem…” (1Móz 6,12-13). Szomorú, amikor Isten az embert csak testnek nevezi.

A serdülő gyermekek egyre jobban utánozzák a felnőtteket Persze a kisgyermek, a 2-3 éves is utánozza, de még ártatlanul teszi. Nem is tudják, hogy mi a jelentősége annak, amit tesznek, de a serdülő már tudja. A serdülő már a rosszban, a bűnben is tudatosan utánozza a felnőtteket. Úgy gondolja, hogy akkor lesz „valaki”, akkor lesz ő is felnőtt, ha ugyanazokat teszi. Ebben a korban szoknak rá a cigarettára, az ivászatra, a drogozásra, és az előbb említett szexualitással kapcsolatosan is sok mindenre. Ekkor kezdenek el udvarolni, csavarogni, szórakozni, bulizni. Ekkor hallgatnak olyan zenét, ami a testi vágyaikat felkorbácsolja. A ma divatos pop, rock és hasonló zenék ilyen hatást váltanak ki: főleg a testre hatnak. A régebbi zenéknek elsősorban nem a ritmusa, hanem a dallama volt a fontos, azok inkább a lélekre hatottak. Ezek a ritmusos zenék, amikor szinte csak a dobszó hallatszik, a testre fejtenek ki nagy hatást. Az említett kívánságoknak a megtevése azonban a serdülőknél nagyon sokszor akadályba ütközik. Szülői tiltásba, felnőttek tiltásába, idősek elvárásába, vagy abba, hogy nincs rá ideje, vagy nincs rá pénze, azonban mégis sok mindent megtesznek. A serdülő arra is rájön, hogy ha meg is cselekszi azt, amit a felnőttektől látott, amire vágyott, nem lesz boldogabb. Ellenkezőleg. Nyugtalanabb, félénkebb lesz azok miatt, amikről tudja, hogy nem lett volna szabad elkövetnie, mert bűn. Önvád és lelkiismeretfurdalás emészt nagyon sok serdülő gyereket. Egy addig ismeretlen teher nehezedik a lelkére. Ezért van az, hogy Isten már tud szólni a serdülő gyermekhez, ezért éri el nagyon sokuk a szívét az Ige, és ezért kell mondani a tizenéveseknek Isten Igéjét. Ebben a korban, 12-16 éves kor között, már lehetnek komoly megtérések. Olyanok is, amik megmaradnak életük végéig, a felnőttkorban is. Azt nem mondom, hogy újonnan születnek, de olyan megtérések lehetnek, amelyek elvezetnek előbb-utóbb az újonnan születéshez is. Még akkor is igaz ez, ha a legtöbb serdülő Isten ítéletétől és a kárhozattól való félelem miatt hallja meg az Igét, ezért érdekli, és fogadja el Isten kegyelmét. Mi a szülők, a nagyszülők vagy a hívő felnőttek feladata a serdülőkkel szemben? Három dolgot említenék meg, amit nagyon fontosnak tartok. Ne ijesztgessük a serdülőket tüzes pokollal, hiszen anélkül is félnek! Félnek, mert vádolja őket a lelkiismeretük. Az alapigében ezt olvastuk: „Írok néktek gyermekek [ez elsősorban a serdülőkre vonatkozik], mert a ti bűneitek megbocsáttattak az ő nevéért.” Tehát nem azt mondja az Ige, hogy azért ír nekik, mert ha ezen az úton haladnak, ha ezt teszik tovább is, akkor elkárhoznak, Isten haragjával találják magukat szemben. Bár ez igaz! Ha nem tér meg, és nem lesz az Úré, akkor Isten haragjával fogja szembetalálni magát. Mégis, az Ige azt mondja: „Írok néktek, gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az ő nevéért.” Ezzel azt adja tudtunkra, hogy ha a serdülőkkel beszélgetünk, és látjuk, ráérzünk a vívódásaikra, szégyenérzetükre, önvádjaikra, bűneikre, akkor ne ijesztgessük még mi is őket, hanem hirdessük nekik azt, hogy Isten szereti őket, hogy Jézus Krisztus értük is meghalt. Az Ő vére elég bűneik eltörlésére, mint ahogy a felnőttek és minden ember bűneinek az eltörlésére is. Hirdetni kell nekik, hogy így, ahogy vannak, bűnösen, nyomorultan, lelkiismeretüktől vádolva, súlyos önvádat és egyéb terheket cipelve, így jöjjenek Isten Fiához, Jézus Krisztushoz, mert szereti és elfogadja őket. Hirdetni kell nekik azt, amit mond az Úr Jézus: „Jőjetek én hozzám mindnyájan…” (Mt 11,28). Visszagondolok a magam serdülőkorára, hogy mennyi terhet hordoztam. Nem külső terhet, nem az élet gondjainak a terhét, hanem ezt a bennem levő vádat. Tudtam, hogy bűnös vagyok, nem tudtam a bűnnek ellenállni, és égetett sok minden, terheket cipeltem. „Jőjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. […] Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett. […] ha bűneitek skárlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú. […] Jézus pedig ezt hallván, monda nékik: Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek. […] nem az igazakat hivogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre” (Mt 11,28; Lk 19,10; Ézs 1,18; Mt 9,12-13). Sok serdülőnek beteg, fáj a lelke. Biztatni kell őket, hogy értük jött az Úr Jézus. Sokszor ezek a serdülők nem is merik bevallani a bűneiket. Én sem mertem elmondani annak idején, hogy mik a bűneim, csak roskadoztam a terhe alatt. Úgy hatott rám némelyik Ige – ilyenek, amiket az előbb felsoroltam –, mint amikor el van tikkadva az ember, és kap egy pohár hideg vizet. Ez az egyik, amit ráhelyeznék azok szívére, akik serdülőkkel kerülnek kapcsolatba. Nem kell őket megszégyeníteni, nem kell ráolvasni a bűneiket, de tudnunk kell, hogy ilyen bűnök gyötrik, és nagyon meg vannak terhelve. Biztatni kell őket! Biztassuk őket: Isten a rosszakat is szereti!

A másik, amire felhívnám a figyelmet, hogy senkinek ne mondjuk, a kicsi gyereknek se, de a serdülőnek különösen ne mondjunk olyat: légy jó, mert Isten nem szereti a rosszakat, Isten csak a jókat szereti. Ez teljesen igeellenes, egészen hazug dolog. Ki a jó, hogy Isten csak a jókat szeresse? „Jézus pedig monda néki [a gazdag ifjúnak]: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten” (Mk 10,18). Egyedül Isten jó! Ne keserítsük el a gyermekeket! A serdülőket különösen ne keserítsük el ilyennel, hogyha nem vagy jó, akkor Isten téged nem szeret. Ez nem igaz! Isten szereti a bűnös embert, csak a bűnt nem szereti. A bűneinket viszont el akarja törölni az Úr Jézus Krisztus az Ő vérével. Inkább mondjuk így: Isten éppen a „jókkal” nem tud mit kezdeni. Azokkal, akik jóknak tartják magukat. Ezekből legtöbbször farizeusok lesznek. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem, ha a serdülőkorban, amikor hordoztam azokat a bűnterheket, azt mondták volna nekem: „változz meg, mert ha meg nem változol, ha nem leszel jó, akkor Isten nem fog téged szeretni”. Nem tudom, mi lett volna velem, mert akartam én változni, csak nem tudtam. Olyan nehezen tudtam elhinni, pedig mindig csak azt hallottam, hogy Isten szeret. Mégis olyan nehezen tudtam elhinni, hogy még engem is szeret. Annyira leterheltek és bántottak a bűneim. Ne kényszerítsük őket kegyes hazugságra! A harmadik, amire felhívnám a szülők, nagyszülők, felnőttek figyelmét, hogyha valami rosszat tesz a gyerek, akkor ne mondják neki: „Gyere csak ide! Ezt meg ezt tetted. Most kérj bocsánatot, és fogadd meg, hogy ilyet többet nem teszel!” Különösen a szülők szokták ezt mondani kicsi gyermekkorban, azután megmarad serdülőkorig. Visszaemlékszem, az én gyerekkoromban a hívők között, de még a világi családokban is, ez nagy divat volt. Nálunk is a szüleim megtanították, hogyan kérjünk bocsánatot. Odamentem: „Apukám, bocsánatot kérek, hogy rossz voltam. Többet nem leszek rossz. Többé nem hazudok!” Ez volt a legnagyobb hazugság, mert később is rossz voltam, hazudtam, bár nem akartam. Tehát, ne kényszerítsük bele a gyereket a hazugságba! Egyébként is csak puszta formaság ez az egész. Helyes a bűnbánat, a bocsánatkérés, ha szívből jön, de ha formaság, akkor semmi értéke sincs. Helyes az elhatározás, hogy nem akar bűnt elkövetni. Helyes, de tudnunk kell, hogy ez nem elhatározás kérdése elsősorban. Nem fogadkozásnak, hanem Isten szabadításának a kérdése, az Úr szabadítása kell hozzá. Ezt a szabadítást akkor tapasztalja meg az ember, amikor újonnan születik. Akkor lesz már ereje nem cselekedni a bűnt. Inkább azt mondjuk a gyereknek: „Fiam, ha fáj a bűnöd, Isten megbocsát neked az Úr Jézus Krisztusért. Isten nem „a szőnyeg alá sepri” a bűnöd, nem szemet huny fölötte, hanem a bűnödért meghalt az Úr Jézus, és ezért bocsát meg neked is. Kifizette a bűneid árát.” Azt is lehet nekik mondani: „Fiam, ne vedd könnyen a bűnt, de ha mégis vétkezel, jöhetsz az Úr Jézushoz, megbocsát, és jöhetsz hozzám is, mert én is megbocsátok neked, ahogyan Ő is.” Emlékezzünk csak az alapigére! „Írok néktek gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az ő nevéért.” Nem azért, mert szertartásosan bocsánatot kértél, és megfogadtad, hogy többé nem vétkezel. Az Ő nevéért bocsáttattak meg a bűneink. Krisztus áldozatáért, amit Ő tett a Golgotán. Kedves szülők, nagyszülők! Jó lenne megfigyelni a serdülőket, és megtalálni az utat a szívükhöz. Nem nagyon akarnak magukhoz közel engedni, de mégis, valahogy meg kell találni az utat a szívükhöz. A nagyszülők talán jobban ráérnek, jobban rá is éreznek arra, hogy mi bántja a serdülő unokákat. Ha a nagyszülőknek megfelelő kapcsolatuk alakul ki az unokákkal, akkor sok gyerek, serdülő, bátrabban el meri nekik mondani, amit a szüleinek nem mer. Biztassuk őket, hirdessük nekik, hogy Jézus Krisztus meghalt az ő bűneikért is, szereti őket, és az Ő nevéért megbocsáttattak a bűneik! A szülőkhöz kötődő szoros lelki-érzelmi szálak szakadása Ez a serdőlőkor másik jelentős változása. Elszakadnak a szülőkhöz kötődő szoros lelki és érzelmi szálak. Isten rendelte így, ez a helyes, így kell lenni, mert a gyermek csak így válik önálló személyiséggé. Csak úgy tud később önálló családot alapítani. Úgy tudja felvenni a család terhét, úgy tud önálló lenni, a saját lábára állni. Azonban ez az elszakadási folyamat nem megy zökkenőmentesen. Ennek nemcsak a gyermek, hanem a szülő is oka, különösen az anyukák, akiknek kisebb vagy nagyobb (legtöbbször nagyobb) fájdalmat okoz, amikor érzi, hogy a gyerek elszakad tőle. A gyerek részéről az a nehéz, ahogyan a szakítást véghez viszi Nem is elsősorban maga az elszakadás, hanem ahogyan az történik. Ahogyan a gyerek elszakítja, széttépi a kapcsolatokat, az a nehéz. Ahogy véghez viszi, mert ez sokszor lázadással történik, keserűséggel, fájdalommal.

A gyerek a szüleiben sokszor csak hibákat lát. Azt is hibának látja, ami nem az. Azért látja úgy, hogy megmagyarázza magának, miért akar elszakadni a szüleitől. Persze, ezt nem így fogalmazza meg, hogy „el akarok szakadni a szüleimtől, mert ez az élet rendje”, hanem úgy magyarázza meg magának, hogy semmit nem csinálnak jól a szülei. Az rossz, ahogy ők gondolkoznak, és amit tesznek. „Én másképpen fogom csinálni, mint ahogy a szüleim!” Így azt is rossznak látja, ami nem az. Ami pedig a szülőknek valós hibája, azt felnagyítva látja. A gyereknek nagyon éles a szeme, rögtön meglátja, ha valós hibái vannak a szüleinek. Úgy gondolja, hogy ő mindezt másképpen és sokkal jobban fogja csinálni, mint a szülei. A szülőknek ez természetesen fáj. Különösen az anyák nem szeretnék ezt a szakadást, a lelki köldökzsinórt semmiképpen sem akarják elvágni. Pedig el kell vágniuk, elsősorban a gyermek érdekében, de a szülők érdekében is. Az Úr Jézus 12 éves korában Hadd hozzak egy példát! Figyeljük meg az Úr Jézust 12 éves korában! Látszik, ahogy Ő is elszakadt a szüleitől: „A kis gyermek pedig növekedék, és erősödék lélekben [szellemben], teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala ő rajta. [A kisgyermek Jézus a serdülőkorba jutott, 12 éves lett.] Az ő szülei pedig évenként feljártak Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. És mikor tizenkét esztendős lett, fölmenének Jeruzsálembe az ünnep szokása szerint. [Tehát addig is, amíg kicsi volt felmentek minden évben, és 12 éves korában is.] És mikor eltelének a napok, mikor ők visszatérének, a gyermek Jézus visszamarada Jeruzsálemben; és nem vevék észre sem József, sem az ő anyja; Hanem azt gondolván, hogy az úti társaságban van, egy napi járó földet menének, és keresék őt a rokonok és az ismerősök között; És mikor nem találák őt, visszamenének Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És lőn, hogy harmadnapra megtalálták őt a templomban, a doktorok között ülve, a mint őket hallgatta, és kérdezgette őket. És mindnyájan, a kik őt hallgatták, elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein. És meglátván őt, elcsodálkozának, és monda néki az ő anyja: Fiam, miért cselekedted ezt velünk? Ímé atyád és én nagy bánattal kerestünk téged. Ő pedig monda nékik: Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak dolgai? De ők nem érték e beszédet, a mit ő nékik szóla. És aláméne velök, és méne Názáretbe; és engedelmes vala nékik. És az ő anyja szívében tartá mind ezeket a dolgokat. Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában, és az Isten és emberek előtt való kedvességben” (Lk 2,40-52). Megfigyelhetjük ebben az Igében, hogy a szülők, különösen az anyja, Mária szívében nagy bánat volt, és nagy bánattal keresték, hol van a fiú. A 12 éves Jézus már nem kötődött úgy a szüleihez, mint korábban. Míg kicsi volt, biztosan nem maradt volna el a szüleitől. Akkor még kötődött hozzájuk. Ekkor viszont már azt mondta: „… Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak dolgai?” Jobban foglalkoztatták már a 12 éves Jézust a mennyei Atya dolgai, a Szentírás, az Ige, mint a szülei. Elszakadtak a szoros kötelékek. Figyeljük meg az alapigét, amit olvastunk ezzel kapcsolatban: „… Írok néktek fiacskák, [gyermekek] mert megismertétek az Atyát.” A szülők helyett Istenhez kötődni A serdülőkornak ez a két nagy eseménye van tehát. Az egyik az, hogy meglátszik a gyermek bűnössége. Bűnöket követ el, ezek ránehezednek, és akkor ott hallja az örömüzenetet, hogy megbocsáttattak a bűnei Krisztusért. A másik a szülőktől való elválás. De itt az útmutatás, hogy ismerjék meg az Atyát, a mennyei Atyát. A szülőktől elszakadnak, de valahová, valakihez kötődni kell. „… Írok néktek fiacskák, [gyermekek] mert megismertétek az Atyát.” Bizony, a szülőknek és a nagyszülőknek a feladata annak az elősegítése, hogy a gyermekek ne kötődjenek már úgy hozzájuk, mint kicsi korukban, de mutassák meg az utat, hogy kötődjenek Istenhez és Isten Igéjéhez. Ne a világhoz, ne a bűnökhöz, ne a barátokhoz, ne a hiábavalósághoz, hanem Istenhez és mindazokhoz, akik az Isten felé vezető utat nekik meg tudják mutatni, és ezen az úton tudnak nekik segíteni. Fontos, hogy a szülők megmutassák a gyermekeknek, hol hallanak Istenről. Kik azok, akikkel jó, ha barátkoznak, és kik azok, akikkel nem jó: „… Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok” (1Kor 15,33). Kik a barátok, erre nagyon oda kell figyelni, tudni, milyen közegben mozog a gyermek. Óhatatlan, hogy ne kerüljön kapcsolatba világiakkal, rosszal és bűnös csábításokkal. A szülők magyarázzák meg, mi a veszély, és figyeljék minden nap, hogy hol van a gyermek, kivel barátkozik, hogy a segítségére tudjanak lenni. Olyan körökben mozogjanak, ahol az Atyát tudják megismerni. A szülőket az elszakadás ellenére tisztelni kell Még egy fontos dolog. Különösen meg kell tanulniuk, hogy az elszakadás a szülőktől nem azt jelenti, hogy meg kell vetni a őket, mert semmi sem jó, ahogy ők csinálják. Hanem azt jelenti, hogy van egy bizonyos távolság szülő és gyermek között, az érzelmi, lelki kötődés már nem olyan nagy, mint kisebb

korban, de azért tisztelni kell a szülőket. „Ti gyermekek szót fogadjatok a ti szüleiteknek az Úrban; mert ez az igaz. Tiszteljed a te atyádat és a te anyádat (a mi az első parancsolat ígérettel). Hogy jól legyen néked dolgod és hosszú életű légy e földön” (Ef 6,1-3). Persze a kicsi gyermeknek is szót kell fogadni a szüleinek. A kisgyermek egészen természetesnek veszi, ha rászólnak, hogy fogadjon szót. Azonban mivel „A gyermek elméjéhez köttetett a bolondság…” (Péld 22,15), a kisgyerek sokszor elfelejtkezik arról, mit mondtak neki. A serdülőnél egészen másképpen esik latba ez a felhívás, hogy fogadj szót a szüleidnek. Azzal tiszteled a szüleidet, ha szót fogadsz nekik. Ezzel adod meg nekik a tiszteletet. A tisztelet nem valami érzelmi fennköltség, nem szavakban történik. Egyszerűen ebben áll: „… gyermekek szót fogadjatok a ti szüleiteknek az Úrban; mert ez az igaz”. A tisztelet elsősorban a szófogadást, az engedelmességet jelenti. Még más dolgok is hozzátartoznak a tisztelethez, pl. nem beszélek a szüleimről tiszteletlenül, lekicsinylően, szeretetlenül vagy gyűlölködve. Az ószövetségi törvény szerint, ha egy gyermek engedetlen, makacs volt, nem fogadott szót a szüleinek, akkor meg kellett kövezni. Ezért mondja: „… hosszú életű légy a földön.” Egy engedetlen, makacs gyermek nem volt hosszú életű, előbb-utóbb agyonkövezték. „… Ez a mi fiunk pártütő és makacs, nem hallgat a mi szónkra, tobzódó és részeges: Akkor az ő városának minden embere kövekkel kövezze meg azt, hogy meghaljon. Így tisztítsd ki közüled a gonoszt, és az egész Izráel hallja meg, és féljen!” (5Móz 21,2021). Ha a serdülőkorban nem tanulja meg a gyermek az engedelmességet, akkor makacs lesz, engedetlen. Felsorolja még az Ige, hogy dorbézoló, olyan, mint a tékozló fiú volt. Milyen lesz a mai társadalom, amely nem követeli meg a gyermekek engedelmességét? Most ennek nézünk elébe, semmi jót nem lehet várni. Tehát az elszakadással együtt tanulja meg tisztelni a szüleit, és szót fogadni nekik! Ugyanezt figyelhetjük meg a 12 éves Jézusnál is. Ott maradt ugyan, és a mennyei Atya dolgaival foglalkozott, de amikor elmentek érte a szülei, így olvastuk: „És aláméne velök, és méne Názáretbe; és engedelmes vala nékik…” (Lk 2,51). Nem volt engedetlen. Nem azt mondta, hogy menjetek, nem érdekeltek, mert most már az Igével foglakozom. Ő engedelmes volt. Az önző, kisgyermeki magatartáson változtatni kell Legkésőbb ebben a korban, serdülőként kell megtanulni a gyereknek azt is, hogy az önző, kisgyermeki magatartása megváltozzon. A kisgyermek nagyon önző teremtés. Úgy gondolja, hogy minden őkörülötte forog. A szülei őérte vannak, minden kívánságát teljesítik. „Adjad, de azonnal!”, mert ha nem, már toporzékol is. Ilyen a kisgyermek, de ennek meg kell változni serdülőkorban. Rá kell vezetni, és a serdülő is jöjjön rá arra, hogy ne csak önmagát szeresse, ne csak önmagáért éljen. Lássa meg a másikat is, a szüleit is, a testvéreit is, más embert is. Lássa meg, hogy Isten nem önző. Isten áldozatot hozott őérte az Ő Fiában. Lássa meg azt is, hogy Isten őt sem egy önző, magát szerető életre teremtette. A szülők ne ingereljék a gyermekeiket Még valamit hadd említsek meg, ami különösen a serdülőkorban nagyon fontos. „Ti is atyák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint” (Ef 6,4). Mit jelent az, hogy ne ingereljétek a gyermekeiteket? Nem arról van szó, hogy semmit ne követeljünk meg egy serdülő gyerektől, mert az őt ingerli és bosszantja. Egy serdülő gyereket ingerel és bosszant sok minden. Bosszantja, ha azt mondják neki, hogy fiam, nem mehetsz el most biciklizni, mert tanulni kell. Vagy azt mondják: nem mégy kirándulni, itthon maradsz és segítesz nekem kitakarítani a szobát. Ez is ingerli, de nem erről van szó. A szülők – és itt különösen az apákat mondja, de persze értelemszerűen az anyákra is vonatkozik – ne álljanak elő értelmetlen elvárásokkal a gyermek felé. Oktalan követelésekkel, állandó akadékoskodással, hogy semmi nem jó, és szőrszálhasogató szabályokkal. Ne legyen a gyerekek között kivételezés, kedvenc, mert az a többit bosszantja, és elkeseríti. Ha például egy gyermek közepes képességű, oktalan dolog tőle elvárni, hogy kitűnő tanuló legyen. Ha valakinek nincs tehetsége arra, hogy kézimunkázzon, mert ügyetlen a keze, akkor nem lehet elvárni tőle. Meg kell nézni, hogy miben ügyes, milyen adománya van, és arra kell biztatni. Befejezésül még egyszer ide teszem a két alapigét: „Írok néktek, gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az ő nevéért […] Írok néktek fiacskák [gyermekek], mert megismertétek az Atyát.” Ámen.

Ifjak „… Írok néktek ifjak, mert meggyőztétek a gonoszt […] Írtam néktek ifjak, mert erősek vagytok, és az Isten ígéje megmarad bennetek, és meggyőztétek a gonoszt.” (1Jn 2,13-14)

Az ifjúkor általános jellemzői Az ifjúkor körülbelül 16 éves kortól 30 éves korig tart. Ennek is vannak különböző szakaszai. Kb. 20 éves korig a kibontakozás, 20-tól 25-ig az élet megalapozása, és 25-től 30-ig az életben való elindulás ideje. Életre, sőt örök életre szóló döntések születnek Ifjúkorban, tehát a 16 éves kortól 30 éves korig, befejeződik a testi érés, kialakul és stabilizálódik a személyiség. Az ifjúkor elején azonban még labilisak a fiatalok. Ekkor inkább vakmerőség jellemző az ifjakra, semmint a megfontoltság. A világban úgy mondják, hogy ezek az ifjak jó katonák, de rossz autóvezetők, mert vakmerően mennek, és sok bajt okoznak. Ebben a korban életre szóló döntések születnek, azért nagyon fontos ez a szakasz. Ekkor még folyik a tanulás, de már felsőbb iskolában. A képzés, a pályaválasztás, a munkahely, a házasság, a lakóhely mind befolyásolják, szinte egész földi életükre kihatóan az ifjakat. Ami ennél még sokkal fontosabb, hogy nemcsak a földi életre, hanem az örök életre kiható, vagy azt meghatározó döntések is nagyobb részt ebben a korban születnek. Döntés abban, hogy vajon Krisztussal járnak-e, vagy pedig a Sátán útján maradnak. Erre a korra jellemző a hívő szülők gyermekeinél az, hogy kezdenek elmaradozni a gyülekezetből. Van, aki már egy kicsit hamarabb, de tizenhat éves kor felett, huszonévesen már nem akarnak az Úr útján járni, elmaradnak, és egyre inkább a világ útjára térnek. Mások viszont – és még mindig a hívő szülők gyerekeiről beszélek – ekkor erősödnek meg a hitben. Egész életükre, az örök életükre kihatóan a Krisztus útján járnak, és azon meg is maradnak. Korábban a serdülőkorral kapcsolatban említettem, hogy tizenkét éves kor felett már lehetnek maradandó megtérések. Az ifjúkorban ezt a serdülőkori megtérést azonban még meg kell erősíteni, mert a serdülők még nagyon ingatagok. Tizenöt éves koromban tértem meg én is. Huszonnégy-huszonöt éves koromra jutottam el odáig – ahogy most visszaemlékszem –, amikor kellően megszilárdultam, ahogy itt olvastuk az alapigében: „…Írtam néktek ifjak, mert erősek vagytok, és az Isten ígéje megmarad bennetek…” Megerősödtem, ahogy Pál apostol írja: „…tovább épülvén Ő benne [Krisztusban], és megerősödvén a hitben…” (Kol 2,7). Akkorra tudtam teljes bizonyossággal, hogy nemcsak megtértem, hanem újonnan is születtem. Bizonyságot tett Isten Szelleme bennem erről a magam szellemével együtt. „Ez a Lélek [Szellem] bizonyságot tesz a mi lelkünkkel [szellemünkkel] együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róm 8,16). A megtérések zöme az ifjúkorban történik A világból, tehát teljesen hitetlen családból, hitetlen környezetből is ebben a korban térnek meg legtöbben. Olvastam egy statisztikát, amely szerint a megtéréseknek a túlnyomó többsége erre a korra esik. Természetesen ettől vannak eltérések helyileg, de azért mutat valamit ez a statisztika. Annak a nagyobb csoportnak, akiket kikérdeztek, az 54,5%-a tért meg húsz év alatt. Tehát a megkérdezett hívőknek több, mint a fele! Húsz és harminc év között, (tehát ez még mindig az ifjúkor): 34%-a. Ez a kettő összesen 88,5%. Tehát az ifjúkor lezárásáig, 30 éves korig, az összes hívők majdnem 90%-a tért meg! 30 és 40 év között 8,5%; 40 és 50 év között 1,5%; 50 és 60 év között 1% és 60 év fölött 0,3%. Ez nagyon tanulságos. Tanulságos először is azért, mert látszik ebből, hogy meg lehet térni idős korban is. Vannak úgynevezett „tizenegy-órásak”. (Az Úr Jézusnak abból a példázatából, amikor kiment a gazda, hogy munkásokat fogadjon: „…jó reggel kiméne, hogy munkásokat fogadjon az ő szőlejébe […] kimenvén három óra tájban […] Hat és kilencz óra tájban ismét kimenvén […] Tizenegy óra tájban is kimenvén, talála másokat” (Mt 20,1.3.5-6). Akkor tizenegy óra már a naplemente előtt egy óra volt. Azok csak egy óráig dolgoztak.) A tizenegy-órások az életük vége felé térnek meg. Sokkal nehezebb ilyenkor megtérni. Minél idősebb az ember, annál inkább. Akkor már belefásul sok mindenbe. Nem is beszélve arról, amikor egészen idős korban – sőt egyeseknek még nem is olyan nagyon idős korban – már a gondolkozásuk is megromlik betegség, agyérelmeszesedés miatt. Fel sem tudnak fogni már sok mindent. Nem hiába mondja az Ige, amikor az ifjakhoz szól: „Örvendezz ifjú a te ifjúságodban, és vídámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von!” (Préd 12,1). Tehát az ifjúkor ezért igen-igen fontos, a földi életünkre is nagy kihatása van, de az egész örökkévalóságra is. Aki később tér meg, az a hitetlen életének sok keserű gyümölcsét le kell, hogy arassa, mert a földi életének jó részét már elvesztegette, a Sátán útját járta. Olvastam, hogy Moodytól egy evangélizáció után megkérdezte a felesége: – Voltak-e megtérők? Moody azt felelte: – Igen, voltak: kettő és fél. Azt mondja a felesége:

– Úgy érted, hogy két felnőtt, meg egy gyerek? – Nem, két gyerek meg egy felnőtt – volt a válasz. A felnőtt a fél, mert az már fele életét elpocsékolta, már csak fele életét tudja odaadni az Úrnak. Moody szavaiban nagyon komoly figyelmeztetés van. Ebben a korban lesz sok fiatal a Sátán rabja is Akár démoni erőknek a megszállottja is lehet. Ha nem is lesz mindenki megszállott, a bűn, a világ vonzása igen nagy. Emiatt sokan lesznek az ital, a kábítószer, az erkölcstelen, léha élet rabjai. Nem tudom, ki hallgatta ma a református félórát a Kossuth rádióban. Egy fiatalemberről volt szó, aki a játékszenvedély rabja volt. Mennyi pénzt elpocsékolt! Református lelkész volt az édesapja, és micsoda szomorúságot okozott ez neki. Az apja igen nagy szeretettel volt hozzá! Azt mondta, hogy ez a játékszenvedély úgy hatalmába kerítette, hogy mindenre kész volt. Hányan vannak ilyenek! Az állandó gépezés folytán számítógép- és internetfüggők lesznek. Az ifjak mennyi sok rosszat, gonoszt megtanulnak, átélnek. Beleivódik gondolkozásukba, és később nem tudják kitörölni az emlékeikből. Ha megtérnek is, ezek zavaró elemként vissza-visszatérnek. Emlékszem, egyszer, mint bűnvallást vagy kísértést mondta el valahol valakinek egy testvér: „A régi, bűnös életemnek az emlékei a legszentebb pillanatokban bevillannak, pl. úrvacsorázás közben. Küszködnöm kell, de nem tudok szabadulni tőle.” Igen, megmaradnak a régi, bűnös emlékek. „… a mit vet az ember, azt aratándja is” (Gal 6,7). Ilyenkor a fiatalokban, ifjakban megszólaló lelkiismeret szavát, – mert megszólal a legelvetemültebbnek látszó ifjúban is –, megpróbálják szórakozással, zenével, bűnös életmóddal, zajjal és hasonlókkal elhallgattatni. Azonban az ifjúkorra az is jellemző, hogy ha hallják az Igét, nagyon jól megértik. Megérzik, hogy milyen nagy a felelősségük. A szívükben érzik meg, hogy komoly a dolog, Isten szólt hozzájuk. Ez még akkor is így van, ha ellenállnak, vagy nem tudnak egykönnyen szabadulni a bűnből, a megkötözöttségből. A földi törvényekkel is szembe találják magukat Jellemző az ifjúkorra – tehát a 16-30 év közötti korra –, hogy az ifjak, fiúk, lányok a világi törvényekkel is szembe találják magukat. Nagykorúak lesznek – itt nálunk tizennyolc éves korban –, és magukért felelnek. A fiatalok ezt először arra szokták felhasználni, hogy lerázzák a szülői intést és óvást. Az ifjúkor elején még nagyon meggondolatlanok és vakmerőek. Nagyon sokan mondják a szülőknek: jól van apám, vagy anyám, de hagyjál engem, mert tudom én ezt, már nagykorú lettem, magamért felelek. A szülő is volt ilyen korú, mint amilyen a gyereke, nagyon jól tudja, hogy mit jelent ez a nagykorúság. Később rájön az ifjú is, hogy nem is olyan rossz a szülői tanács. Nem is olyan rossz, hogy ha tapasztaltabbak, vagy idősebbek tanácsolnak bizonyos dolgokban. Sok mindent meg kell még tanulni az ifjúnak. Meg kell tanulni az íratlan törvényeket is: a viselkedést a társadalomban, különböző helyeken. Az ifjúkorban szembe találják magukat az élet nehézségeivel is Találkoznak a megélhetés gondjával, a munkahely nehézségeivel, a családalapítás terhével: gyerekek születése, nevelése, vagy, ahogy az Ige mondja: az élet gondjaival. Ekkor találják magukat először szembe a gazdagság csalárdságával is: „… e világnak gondja és a gazdagságnak csalárdsága elfojtja az igét, és gyümölcsöt nem terem” (Mt 13,22). Aki ezekre nincs felkészülve, mert rosszul készítették fel, vagy sehogy, azoknak bizony ez nehézséget okoz.

Háromféle út Az ifjak háromféle úton szoktak elindulni. Mindenkinek úgy alakul az életútja, ahogy Istenhez viszonyul. Akikben megmarad az Ige Az első, a jó út. Ezen azok járnak, akiben megmarad Isten Igéje, és legyőzik a gonoszt. Így olvastuk az alapigében: „Írtam néktek ifjak, mert erősek vagytok, és az Isten ígéje megmarad bennetek, és meggyőztétek [vagy legyőztétek] a gonoszt.” Ezek a fiatalok, ifjak, úgy döntenek, hogy Jézus Krisztus útját járják, az Ő uralma alá hajtják magukat. Az örök életük érdekében készek lemondani bűnről és mindenfajta világi kívánságról. Készek megöldökölni a lelkük rossz kívánságait is. Azok az ifjak, akik így döntenek, és szilárdan ezen az úton járnak, boldog fiatalok lesznek. Örömük az Úrban lesz. Nem fogják hiányolni a világi szórakozást, sem „a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét” (Zsid 11,25). Akik ilyen fiatalon elkezdik járni az Úr útját, azok Isten szeretetének és az evangéliumnak értékes bizonyságtevői lesznek. A tapasztalat ezt mutatja, mert nem hordoznak magukban annyi megkötözöttséget, annyi rossz, régi emléket, annyi ferde elképzelést, mint akik idősebb korban lettek az Úréi. Nem égetik el a világ gonosz útján az életük nagy részét. Nem kizárt persze az sem, hogy ilyen értékes bizonyságtevő legyen az is, aki később tér meg. Akik a Sátán uralma alatt maradnak A másik út az, amikor valaki a Sátán uralma alatt marad. Ezek azok, akik nem engedelmeskednek az evangéliumnak, nem marad meg bennük Isten Igéje. Így olvastuk: „Írtam néktek ifjak, mert erősek vagytok, és az Isten ígéje megmarad bennetek…” Ezek, ha hallották is az Igét, vagy talán serdülőkorukban meg is tértek, de nem maradnak meg benne. Ezért nem tudják legyőzni a gonoszt, vagy elérkeznek egy olyan pontig, amikor már nem is akarják legyőzni, hanem a gonosz győzi le őket, és egyre jobban a gonosz hatalma alá kerülnek. Vannak, akik közülük megrögzött istentagadóvá válnak. Eladják magukat a bűnnek, a világnak, a szenvedélyeknek, a pénznek, végeredményben a Sátánnak. „Ne szeressétek a világot, se azokat, a mik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, a mi a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de a ki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1Jn 2,15-17). Tehát, aki nem a Krisztus útját választja, hanem a Sátán útját, azt legyőzi a bűn, a világ. Nem ő győzi le a bűnt és a világot. Az ilyenek a világgal együtt vesznek el, ha később meg nem térnek. Még megtérhetnek, mert amíg meg nem halnak, van lehetőség erre, csak mindig nehezebb, és mindig több „bűnbatyut” cipelnek magukkal. Ezekben nincs meg az Atya szeretete, mert nem marad meg bennük Isten Igéje. Nem szeretik Istent, és nem szeretik Jézus Krisztust sem. Már pedig meg van írva az Igében: „Ha valaki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott! ...” (1Kor 16,22). Testvérek, én nem szoktam gyakran emlegetni ezt az Igét, de jó lenne, ha ezen elgondolkoznánk. Az Újszövetségben, és különösen Pál leveleiben nem olyan átokhozó, átokmondó Igék vannak, mint például a zsoltárokban. Isten sem olyan könnyen mond átkot. Mikor az ember elbukott, a földet átkozta meg, de amikor Káin megölte Ábelt – annak ellenére, hogy Isten figyelmeztette előre –, akkor Káint átkozta meg. Tehát, aki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, nem kell neki az Úr Jézus Krisztus, hanem megutálja, az átok alá kerül! Súlyos dolog átok alatt lenni. Mindaddig, amíg meg nem tér ebből, és nem szereti meg az Urat – mert nem látja, hogy Jézus Krisztus mennyire szereti őt –, addig átok alatt van az élete és minden útja. Megosztott szívűek, kétfelé sántikálók Végül van egy harmadik út, a megosztott szívűek, a kétfelé sántikálók útja. Ezek azok, akik nem akarnak az egyik csoporthoz sem tartozni. Sem azokhoz, akik teljesen Krisztusnak szánják oda az életüket, mert azokra azt mondják, hogy nagyon bigottak. Sem el nem akarnak merülni a világban, mert azt azért tudják, hogy az nem jó, ha valaki kábítószeres, meg egyéb nagy bűnöknek a megkötözöttje lesz. Leginkább azokból kerülnek ki, akik vagy hívő családba születtek, vagy serdülőkorukban, illetve ifjúkoruk elején hallották Isten Igéjét, de alkudoznak. Szeretnének megtartani a világból, a bűnből is valamit, meg szeretnének a Krisztus útján is járni, hogy üdvözüljenek. Ez a kettő együtt lehetetlen! Azt mondja az Úr Jézus: „Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti…” (Mt 6,24). Mind a kettőt nem lehet szeretni: Sátánt is, meg Krisztust is. Mind a kettőnek nem lehet szolgálni! Vagy-vagy! Ezek saját lelkiismeretük megnyugtatására eljárogatnak gyülekezetbe, néha olvasnak Igét, imádkoznak is, főleg magukban és akkor, ha bajban,

nehézségben vannak. Olykor adakoznak is, áldozatot is hoznak, de ez nem elég. Jézus Krisztusnak a szívünket kell odaadni. Különben az egész csak vallásoskodás. Az Ige bennük sincs meg maradandóan. Ezt olvastuk az alapigében: „…az Isten ígéje megmarad bennetek…” Ezekben nincs meg maradandóan Isten Igéje, mert nem hisznek, és nem akarnak Jézus Krisztushoz jönni. E miatt nem tudják ők sem legyőzni a gonoszt, hanem a rossz győzi le őket is. Amikor elbuknak, mélységekbe mennek, a bűneiket leplezik, palástolják. Igen nehéz ilyen megosztott szívvel két úton járni. Az „Evangéliumi beszélő képek” (Pace-képek) című könyvben az egyik képen középen egy szúrós drótkerítés kétfelé választja a területet. Baloldalon a felirat: „Ellene”, jobb oldalon: „Vele”. A kerítésen próbál egyensúlyozni egy ember. A kép címe: „Lehetetlen magatartás”. Alján egy Ige: „Aki velem nincsen, ellenem van” (Mt 12,30). Ezeknek az ifjaknak is igen nehéz a helyzete. Nem fogadja be őket sem a világ, sem az igazán a hívő emberek, mert egyikhez sem tartoznak teljes szívvel. Ugyanakkor az a valóság, hogy aki fél szívvel akarja követni az Urat, száz százalékig a Sátán uralma alatt van. Nincs megmentve. „Adjad, fiam, a te szívedet nékem…” (Péld 23,26). Az egész szívet! Gondoljuk meg tehát, és a fiatalok különösen gondolják meg, hogy milyen sok minden eldől az ifjúkorban. Földi életünkre nézve is, és az örök életünkre nézve is. Senki ne vegye könnyelműen Isten Igéjét. Maradjon meg benne az Ige, és ő is maradjon meg az Igében. Csak ez által tudja legyőzni a gonoszt, és megerősödni. Pál apostol is, mikor búcsúzott az efézusi vénektől, azt mondta: „Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jőnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. […] ajánlak titeket az Istennek és az ő kegyelmessége ígéjének, a ki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt” (ApCsel 20,29.32). Nagyon fontos ez mindenkinek, az ifjaknak különösen, mert az Ige nekik címezi: „Írtam néktek ifjak, mert erősek vagytok, és az Isten ígéje megmarad bennetek, és meggyőztétek a gonoszt.” A fiatalok és a gyülekezet A harmadik kérdés, amiről szólnék: a fiatalok és a gyülekezet kapcsolata. Nagyon fontos tudni, hogy a fiatalok gyülekezetben tudnak jól fejlődni a hitben, a krisztusi életben, és igazán megmaradni, megerősödni Isten Igéjében. Viszont nagyon kell vigyázni a gyülekezetben, különösen a felelős testvéreknek, hogy nem szabad – képletesen szólva – „zölden, éretlenül learatni”, mert abból nem lesz jó mag, csak besavanyított siló. Ilyenekből lesznek a besavanyodott életek, mert learatják, beveszik őket a gyülekezetbe, de igazából még nem oda valók, ezért megterhelődnek. A teher alatt megszomorodnak, savanyúak lesznek. Milyen fiatalt fogadjunk be a helyi gyülekezetbe? Elmondom egy kicsit részletesebben. „Nem zölden learatni” azt jelenti, hogy a gyülekezeti közösségbe csak olyanokat fogadjunk be, akiknek az új életéről bizonyosságunk van. Még így is tévedhetünk. Azt vegyük fel tagnak – idézőjelben, hogy „felvesszük tagnak” –, akiről meggyőződtünk, hogy az Úr kétségtelenül közénk építette. Erről pedig úgy tudunk meggyőződni, hogy az életüket hosszabb időn át figyeljük. Így láthatjuk a hűségüket, a próbák közötti helytállásukat. Egri testvér azt mondta, hogy ő húsz éves kor alatt senkit sem javasol, hogy felvegyenek gyülekezetbe. Megkérdezték, hogy mire alapozza ezt? Azt mondta: igazából 16 éves kor alatt lehetnek már igazi megtérések, de a serdülőkorban még labilis az ember. A megismerésükhöz szükséges legalább a 16-20 éves kor közötti négy év, hogy kiderüljön tényleg hívők-e, vagy csak mondják magukról, vagy mások mondják róluk. Legalább ennyi idő kell ahhoz, hogy egy-két próbája legyen annak az ifjú embernek, és lássuk, hogyan állja ki azt. Ezen kívül bizonyos életkor is szükséges ahhoz, hogy valaki terheket tudjon hordozni a gyülekezetben. Hiszen a gyülekezeti tagság teherhordással is jár. Említette még Egri testvér, hogy ezt olvassuk: „Vegyétek számba Izráel fiainak egész gyülekezetét, az ő nemzetségeik szerint, az ő atyáiknak háznépe szerint, a neveknek száma szerint, minden férfiút főről főre, Húsz esztendőstől fogva és feljebb, mindent, a ki hadba mehet Izráelben; számláljátok meg őket az ő seregök szerint, te és Áron” (4Móz 1,2-3). Tehát azt mondja az Ige, hogy a hadba húsz esztendőstől fölfelé lehetett menni. Itt megjegyzem, szó volt egyszer köztünk arról, hogy Tozer egyik könyvének azt az alcímet adta: „A hívő élet csatatér vagy játszótér?” Aki játszótérnek tekinti, annak mindegy, hogy mikor veszik föl a gyülekezetbe. Van azonban, aki csatatérnek tekinti – márpedig ez a helyes –, mert ezen a földön mi ellenséges környezetben vagyunk. A csatába Izraelben csak húsz éves kor fölött lehetett menni, és ezen kor fölött vonta Isten felelősségre azokat is, akik nem úgy jártak el, ahogy kellett volna: „E pusztában hullanak el a ti holttesteitek, és pedig mindazok, a kik megszámláltattak a ti teljes számotok szerint, húsz esztendőstől fogva és azon felül, a kik zúgolódtatok ellenem” (4Móz 14,29). Olvastuk az első részben, hogy megszámlálták őket. Amikor egész Izrael zúgolódott, hogy nem mennek be arra a földre, inkább visszafordulnak, akkor Isten azt mondta a húsz esztendősnél idősebbeknek: „És nem mentek be arra a földre, a melyre nézve felemeltem az én

kezemet, hogy lakosokká teszlek abban titeket; Kálebet, a Jefunné fiát és Józsuét, a Nún fiát kivéve. De kicsinyeiteket, a kik felől azt mondtátok, hogy prédára lesznek; őket beviszem, és megismerik azt a földet, a melyet megútáltatok. A ti holttesteitek azért a pusztában hullanak el” (4Móz 14,30-32). Az üdvösség nincs helyi gyülekezeti tagsághoz kötve Azért sem kell sietni azzal, hogy egy ifjút felvegyünk a gyülekezetbe, mert az üdvösség nincs gyülekezeti tagsághoz kötve. Attól, hogy valaki nem tagja egy helyi gyülekezetnek, még lehet üdvössége. Attól még, hogy valaki tagja egy helyi gyülekezetnek, nincs biztosítva az üdvössége. Fontos az, hogy valaki egy gyülekezethez tartozzon, vagy ha nem is vették fel hivatalosan tagnak, de oda járjon, és tanuljon. Mondtam az előbb is, hogy az ifjak leginkább a gyülekezetben erősödnek meg a hitben, Isten megismerésében, és a kegyelemben. Ott ismerjük meg őket, hogy majd mikor lehetnek az Úr harcosai. Semmi hátránya nincsen egy fiatalnak abból, hogy ha nem veszik fel rögtön a gyülekezetbe, hanem várnak. A gyülekezetnek sincs belőle semmi hátránya. Ki alkalmas az Úrnak való szolgálatra? Van egy másik kérdés is a gyülekezettel kapcsolatosan: a szolgálat. A szolgálatról szintén olvasok egy kis szakaszt: „Vedd számba a Kéhát fiait Lévi fiai közül nemzetségenként, az ő atyjoknak háznépe szerint. Harmincz esztendőstől és azon felül az ötven esztendősökig mindenkit, a ki szolgálatra való, hogy munkálkodjék a gyülekezet sátorában” (4Móz 4,2-3). A lévitákat eleve szolgálatra rendelte az Úr. Áron törzsét papságra és a lévitákat a gyülekezet sátorának szolgálatába. Azt mondja itt az Ige, hogy harminc éven felül, az alatt nem lehetett. Az Úr Jézus Krisztus is harminc éves volt, amikor bemerítkezett a Jordánba, és azután kezdte el azt a munkát, amivel Isten megbízta. Az újszövetségi gyülekezetben (vagy nekünk a gyülekezetben) nem törvény az, amit a lévitákról ír az Ige, de azért jó figyelembe venni. Például Pál azt írja, hogy püspök, presbiter, vén vagy elöljáró a gyülekezetben: „Ne legyen új ember, nehogy felfuvalkodván, az ördög kárhozatába (tőrébe) essék” (1Tim 3,6). Jártam egyszer valahol, és egy szomorú esetet mondtak el. Egy igen tehetséges fiatalembert elég hamar beállítottak a szolgálatba, és elég hamar beleesett az ördög csapdájába úgy, hogy egy idő után még szét is szakította a gyülekezetet. Elbízta magát. Szakadást, hasadást okozott a gyülekezetben. Ez a harminc év arra is vonatkozik, ha valaki már életkor szerint harminc fölött van, de arra is, hogy ha a gyülekezetbe csak néhány éve került, akkor még új ember. Azt mondja az Ige: „Ne legyen új ember…” A magam részéről erre vonatkozóan is irányadónak tartom azt, hogy ha valaki a fiatalemberek közül a gyülekezet tagja lesz, akkor tíz évet legalább várjon, hogy igazából vezető, vagy felelős testvér, vagy vén, vagy presbiter lehessen. Miért tíz évet? Mert ha húsz éves korában a gyülekezet tagja lesz, harminc éves korában szolgálatba áll, akkor addig már tíz évet ott töltött. Ha pedig valaki bekerül a gyülekezetbe, mondjuk huszonöt éves korában, akkor várjon kb. harmincöt éves koráig, amíg tényleg kipróbált, teherhordó lesz. Sok mindent tanul, sok mindenre megtanítja az Úr a gyakorlatban, a nehézségek között. Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy lehet valaki már több mint tíz éve tagja a gyülekezetnek, el is múlhat harminc éves (tehát jó régóta itt van már), de ennek alapján még nem tarthat igényt arra, hogy vén, vagy vezető legyen a gyülekezetben. Ezt azért mondom, mert ilyennel is találkoztam már. Nem itt, máshol, mindegy, hogy hol. Egy testvér a vének elé állt, és azt mondta: ennyi meg ennyi éve ide járok, ennyi éve a gyülekezetnek a tagja vagyok, és ennyi idős vagyok már, – olyan ötven év körüli volt –, már igazán ideje, hogy beválasszatok, vagy meghívjatok a vének közé. Nem lehet erre így igényt tartani. Arra, hogy valaki vén vagy diakónus legyen, egyéb feltételei is vannak. Ez csak egy a sok közül. Mik ezek az egyéb feltételek? El lehet olvasni a Timótheushoz írt első levél 3. rész 1-13. verseiben (ezt most nem olvasnám fel). Súlyos követelmények az élet sok területére nézve: az életkor és az, hogy ne legyen új ember, csak egy kis része ennek. Az Úr igényt tart a fiatalok szolgálatára Egy nagyon fontos dolgot szeretnék az ifjaknak a szívére helyezni. Azt, hogy az Úrnak szüksége van a fiatal testvérekre. Szüksége van „harcosként”, gyülekezeti tagként, és szüksége van a Neki végzett szolgálatban is. Ha vezető nem is lehet, de valamilyen módon mindenki szolgál az Úrnak. Szüksége van az Úrnak erre. Nem úgy van persze szüksége, hogy nélkülünk nem boldogulna el, mert elboldogul. De megtisztel bennünket azzal, hogy bevon az Ő munkájába. Ma is igaz az, hogy „Az aratni való sok, de a munkás kevés; kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába” (Lk 10,2). Ebből az Igéből látszik, hogy az a jó, ha valakit Ő küld a munkába. Nem én akarok valamit tenni küldés és megbízatás nélkül.

Most is elhangzik az, ami egyszer Ézsaiásnak: „És hallám az Úrnak szavát, aki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ézs 6,8). Meghallják a fiatalok ezt a szót, hogy valakit el akar küldeni az Úr? Halljuk, mint Ézsaiás, hogy kit küldjek el? Ézsaiás meghallotta. Figyeljük ezt a választ? Nem azt mondta Ézsaiás, hogy itt vagyok én, és megyek. Nem ezt mondta. „… Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” Megvárta, míg az Úr tényleg küldi. A következő igeversekben olvassuk is, hogy azt mondja az Úr, rendben van, menjen, és mondja ezt és azt. Amíg nincs küldetés, addig mit viszünk, mit mondunk, ha nem bízott ránk semmit, Aki elküldött? Akkor a magunkét mondjuk, az pedig nulla. Értjük ezt, fiatalok? Kész a szívetek azt mondani: itt vagyok, küldj el engem? Ez azt jelenti, hogy kész vagyok mindent félre tenni az Úrért. Vállalom a munkának a terhét, a szolgálatnak a terhét. Először ezt a készséget várja az Úr: Uram, hallottam a hangodat, megkérdezted, kit küldjél, és én kész vagyok, vállalom. Vállalom a kényelmetlenségeket, a nehézségeket. Neked szánom az időmet, csak küldj. Honnan tudjuk meg, hogy mikor küld az Úr, hogy most már mehetsz? Mikor van az, amikor nem én magam indulok? Csak egyet hadd említsek ebből. Én is így tudtam meg. Nem nagyon jelentkeztem semmire. Egyszer azt mondták a nálam idősebb testvérek: Imre ezt, vagy azt tedd meg, próbáld meg. Imádkozunk érted. Biztattak. Ezt várják meg a fiatalok is. Ha hallják az Úr hangját, hogy „kit küldjek el”, és talán a testvéreken keresztül biztat az Úr, és ott van a szívükben is a készség: én elmegyek, akkor induljanak, vállalják. Tudom, hogy az ember nem látja magát alkalmasnak. Nem is vagyunk alkalmasak önmagunkban. Nem jó az, ha valaki alkalmasnak tartja magát, és ajánlja magát, tolakodik és könyököl a szolgálatért. Ez bizonyítja legjobban, hogy nem alkalmas. Aki igazán alkalmas az Úr kezében, az önmagában nem látja magát erre alkalmasnak. Ott volt Mózes, aki azt mondta: küldj, akit akarsz, mert én dadogó, „… nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok” (2Móz 4,10). Jeremiás azt mondta: „… Ímé én nem tudok beszélni; hiszen ifjú vagyok én!” (Jer 1,6). Péter: „… Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8). Nem tolakodtak a megbízatásért, a szolgálatért. Azért ne essünk a másik végletbe sem. Amikor halljuk az Úr szavát, hogy kit küldjek el, mert sok az aratnivaló, kevés a munkás, akkor sokan azt mondják, amit Mózes mondott, és e mellett ki is tartanak. Uram, csak küldj mást, akit akarsz, csak ne engem. Imádkoznak is, hogy küldjön az Úr munkásokat, csak éppen ők nem adják oda az életüket. Nem kész a szívük azt mondani, hogy itt vagyok, küldj el engem Uram, ha akarsz. Még megjegyzem a szolgálattal kapcsolatosan, hogy azt olvastuk az alapigében a fiatalokról: „Írtam néktek ifjak, mert erősek vagytok, és az Isten ígéje megmarad bennetek”. Persze, nagyon fontos, hogy a fiatalok az Ige által „… hatalmasan megerősödjetek az Ő Lelke [Szelleme] által a belső emberben” (Ef 3,16), de azért van ennek egy olyan része is, hogy a fiatal emberek fizikailag is erősek. Bizony sokszor ez is szükséges, hogy ott vegyék ki a részüket az Úrnak végzett szolgálatból, ahol azért még állóképességre és fizikai erőre is szükség van. Nem azért, mintha erre építenénk, de azt is szánják oda az Úrnak. Ne úgy, hogy nekigyürkőzök: „no, majd én megmutatom”, hanem: „Uram, Neked szánom az erőmet is”. Az még jobban van ifjú korban, mint idős korban. Befejezés, rövid összefoglalás Láttuk az ifjúkornak az általános jellemzőit, amelyek között legfontosabb az, hogy ilyenkor, a 16 és 30 év között egész életre, sőt örök életre kiható döntések születnek, akár így, akár úgy. Ha nem akar valaki dönteni, akkor is meghozza a döntést. Éppen ezért ennek a kornak igen nagy a jelentősége. Másodszor: láttunk háromféle utat, ami végeredményben csak kettő. Vagy az Úr Jézus útja vagy a Sátáné. Nagyon sokan ebben a korban hozzák meg a döntést. Bár csak jól döntene mindenki! Harmadszor: láttuk, hogy milyen a fiataloknak a helyzete a gyülekezetben, és a szolgálatban. Isten őket is fel akarja használni, munkába akarja állítani, szükség van rájuk, de előbb az Úrnak kell felkészíteni őket. Az is szükséges, hogy ezt az inasiskolát, a felkészítést kijárják, és ott legyen a szívükben az odaszánás. „… Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” Ámen.

Bibliai ifjak példái „… Írtam néktek ifjak, mert erősek vagytok, és az Isten ígéje megmarad bennetek, és meggyőztétek a gonoszt” (1Jn 2,14) Most olyan ifjakról, fiatal emberekről hozok példákat a Bibliából, akik élete jól rámutat arra, hogy mi az Úr elvárása a hívő fiatalemberektől. Mikor ezekről szólok, akkor mindig tartsuk szem előtt, amit olvastunk, hogy az ifjak akkor erősek, csak akkor tudják legyőzni a gonoszt, ha megmarad bennük Isten beszéde, Igéje. A példák választásához Egri testvér egy régi szolgálata is hozzásegített. Valamikor ő is szólt ezekről. Bár fiatalemberekről lesz szó, de tanulhat belőle mindenki, a lányok is, és az idősebbek is. Azt olvastuk, hogy az ifjak legyőzték a gonoszt. A győzelmet nem lehet elérni harc nélkül. Olyan fiatal emberekről lesz szó az Igében, akik különböző harcokat vívtak. 1.) Hitharc: Ábel és Káin Az első, akiről szólok: Ábel. Ő a hitharcot mutatja be nekünk. Ábel győzött. Ezzel szemben Káin elbukott ebben a hitharcban. „Azután ismeré Ádám az ő feleségét Évát, a ki fogad vala méhében és szűli vala Kaint, és monda: Nyertem férfiat az Úrtól. És ismét szűlé annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földmívelő. Lőn pedig idő multával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből. És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté. És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet? Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta. És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt” (1Móz 4,1-8). Honnan tudjuk, hogy Káin és Ábel fiatalember volt? Onnan, hogy az Írás nem említi, hogy Ábelnek felesége lett volna, és utódai sem voltak. Káinról is csak később olvassuk, hogy felesége lett: „És ismeré Kain az ő feleségét…” (1Móz 4,17). Miért nevezem a harcukat hitharcnak? Azért, mert így olvassuk: „Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain…” (Zsid 11,4). A bűn már bennük is ott volt. Úgy születtek, de kettőjük közül csak Ábel volt az, aki le tudta győzni a benne lévő gonoszt. Azért tudta megtenni, mert csak benne maradt meg Isten Igéje, ahogy olvastuk is János levelében: „…az Isten ígéje megmarad bennetek, és meggyőztétek a gonoszt.” Láthatjuk azt is, hogy Káinhoz külön is szólt Isten. Nagyon sokat beszélt hozzá: „… Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet? […] a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.” Káinban nem maradt meg Isten Igéje. Ábelről nem olvassuk, hogy közvetlenül szólt volna hozzá az Úr, mégis bátran mondhatjuk, hogy benne megmaradt Isten Igéje. Egészen biztos, hogy a szüleitől, Ádámtól és Évától tudta a bűnbeesés és a kiűzetés történetét. Tudta, hogy Isten azt mondta: „… a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz” (1Móz 2,17). Tudta, hogy a születése is egy csoda, mert csak halált érdemelne. Tudta, hogy Isten készített „… Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat…” (1Móz 3,21), mert szégyellték magukat: „…észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet aggatának azért össze…” (1Móz 3,7). Tudta, hogy juh- vagy báránybőrből készült ez a ruha. Értette, hogy: „… vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsid 9,22), és ő sem állhat meg másképpen Isten előtt. Ezért tudta hit által vinni a becsesebb áldozatot, mint Káin. Maga helyett bárányt áldozott fel, és hitt Istennek. Maga az Úr Jézus Krisztus beszél arról, hogy elismerte Ábelt igaznak: „… minden igaz vér, a mely kiömlött a földön, az igaz Ábelnek vérétől [kezdve]…” (Mt 23,35). Ki volt az erősebb: Káin vagy Ábel? Azt olvastuk az alapigében: „… ifjak […] erősek vagytok…” Feltehetnénk a kérdést: Ki volt az erős, Káin vagy Ábel? Testileg Káin erős volt, mert meg tudta ölni Ábelt. Ábel nem védekezett. Az igazán erős azonban mégis Ábel volt, aki meg tudott halni. Ez volt az első haláleset, amikor mindenki láthatta, a szülei, Ádám és Éva is: „… a bűn zsoldja halál…” (Róm 6,23). Tényleg meg kell halni, a testnek is. Ábel meg tudott halni. Ki a győztes a hit harcában? Hitharc most is van, és a győzelem ma is lehetséges. Az tud győzni, a hit harcát győzelmesen megvívni, aki elismeri azt, hogy csak az Úr Jézus Krisztus áldozatáért van joga az élethez. Csak Jézus Krisztus

áldozatáért kegyelmezett meg nekünk Isten. Megkegyelmezett, de ezt nem azért tette, hogy magunknak éljünk: „Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket, Úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, a ki érettök meghalt és feltámasztatott” (2Kor 5,14-15). Vagyis a hit harcában akkor győzünk, ha megértjük és elfogadjuk: nincs jogunk élni. Nincs jogunk a földi életünkhöz sem. Méltók vagyunk a kárhozatra. Isten mégis életben hagy bennünket, és ez azért van, hogy ne magunknak éljünk, hanem az Úr Jézusnak, aki értünk halt meg, és támadt fel. Ez a hitharc tétje. Az győz, aki ezt őszintén megharcolta, aki többé nem magának akar élni, hanem az Úrnak. 2.) Kenyérharc: Jákób és Ézsau „Jákób egyszer valami főzeléket főze, és Ézsaú megjövén elfáradva a mezőről, Monda Ézsaú Jákóbnak: Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok. Ezért nevezék nevét Edomnak. Jákób pedig monda: Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet. És monda Ézsaú: Ímé én halni járok, mire való hát nékem az én elsőszülöttségem? És monda Jákób: Esküdjél meg hát nékem azonnal, és megesküvék néki és eladá az ő elsőszülöttségét Jákóbnak. S akkor Jákób ada Ézsaúnak kenyeret, és főtt lencsét, és evék és ivék, és felkele és elméne. Így veté meg Ézsaú az elsőszülöttséget” (1Móz 25,29-34). Honnan tudjuk, hogy Jákób és Ézsau ifjú ember volt? „… mikor Ézsaú negyven esztendős vala, feleségűl vevé Jehudithot…” (1Móz 26,34), és ez már jóval azután történt, hogy eladta az elsőszülöttségi jogát. Ők is fiatalok voltak, és nagy dolgok dőltek el bennük, mint ahogy fiatalként Káin és Ábel életében is. Miért nevezem ezt kenyérharcnak? Azért, mert Jákób le tudott mondani az ennivalóról, a kenyérről, a jobbért, a többért, az elsőszülöttségért. Ézsau nem tudott lemondani egy evésről sem. Megvetette az elsőszülöttséget, mert olyan volt, mint „… kiknek Istenök az ő hasok…” (Fil 3,19). Paráznának nevezi az Ige, pedig később szerette volna az áldást: „Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, a ki egy ételért eladta első szülöttségi jogát […] azután is, mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett […] noha könyhullatással kereste azt…” (Zsid 12,16-17). Mi volt az oka annak, hogy kétféleképpen viselkedtek? Miért volt ilyen Ézsau? Miért volt olyan Jákób, hogy nagyra értékelte az elsőszülöttséget, sokkal többre, mint a földi kenyeret? Azért, mert Jákóbban benne maradt Isten beszéde. Ha nem is született újonnan – mert az ószövetségi embereket nem lehet egészen magunkhoz hasonlítani –, de az Isten Igéjének legfontosabbika benne maradt, mégpedig az atyáknak adott ígéret. Az Ábrahámnak és Izsáknak adott ígéret szerint: „… Izsákról neveztetik a te magod” (1Móz 21,12). Nagyon jól tudták az ószövetségi emberek, hogy mit jelent az elsőszülöttség az ígéretek szempontjából is. Jákób nagyra értékelte, forgatta a szívében Isten beszédét, ezért volt ereje ellenállni a hasának, szemben Ézsauval. Ki lehet győztes a kenyérharcban? A fiatalok, az ifjú emberek – különösen a férfiak – szembe találják magukat a megélhetésért, a családról való gondoskodásért, és a nagyobb darab kenyérért folyó harccal. A világban ez folyik, és megérinti a hívő fiatalokat is. Ki az, aki úgy harcolja meg ezt a harcot, hogy lemond az Úrért, a mennyeiekért a nagyobb darab kenyérről is? Ki az, aki bízik az Úrban, hogy mindent megad majd neki is, és a családjának is a tápláltatására, akkor is, ha az első helyre teszi a mennyeit? Ha rááll erre az Igére: „Az élet több, hogynem az eledel, és a test, hogynem az öltözet […] keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Lk 12,23; Mt 6,33). A hitharc mellett ezt a kenyérharcot is meg kell harcolni őszintén minden fiatalembernek. Ha ezt nem harcolja meg jól, később mindig zavarok lesznek az életében. Ézsau később már belátta, hogy rosszul tette. Biztos vagyok benne, hogy idősebb korára minden hívő ember belátja, hogy fiatalon rosszul tette, ha nem a mennyeiket választotta, hanem a földieket, a kenyeret. Akkor azonban már késő, mert eltelt az élet, elmúlt az az idő, hogy jóvá lehessen tenni. Meg lehet bánni, és a bocsánatot is megkapja, de amit Isten bízhatott volna rá, és annak áldását, azt már nem lehet visszahozni. Ézsau is megbánta később, de: „… nem találta meg a megbánás helyét, noha könyhullatással kereste azt az áldást” (Zsid 12,17). Ezt fiatalkorban kell megharcolni. Az lesz győztes, akiben megmarad Isten Igéje! 3.) Hatalmi harc: József és testvérei

„Ezek a Jákób nemzetségének dolgai: József tizenhét esztendős korában az ő bátyjaival együtt juhokat őriz vala, bojtár vala Bilhának és Zilpának az ő atyja feleségeinek fiai mellett, és József rossz híreket hord vala felőlük az ő atyjuknak. Izráel pedig minden fiánál inkább szereti vala Józsefet, mivelhogy vén korában nemzette vala őt; és czifra ruhát csináltat vala néki. Mikor pedig láták az ő bátyjai, hogy atyjuk minden testvére közt őt szereti legjobban, meggyűlölik vala, és jó szót sem bírnak vala hozzá szólani. És álmot álmodék József és elbeszélé az ő bátyjainak; és azok annál inkább gyűlölik vala őt. Mert monda nékik: Hallgassátok meg kérlek ezt az álmot, melyet álmodtam. Ímé kévéket kötünk vala a mezőben, és ímé az én kévém felkele és felálla; a ti kévéitek pedig körűlállanak, és az én kévém előtt meghajolnak vala. És mondának néki az ő bátyjai: Avagy király akarsz-é lenni felettünk? Vagy uralkodni akarsz-é rajtunk? S annál is inkább gyűlölik vala őt álmáért és beszédéért. Más álmot is álmodék, és elbeszélé azt az ő bátyjainak, mondván: ímé megint álmot álmodtam; ímé a nap és a hold, és tizenegy csillag meghajol vala én előttem. S elbeszélé atyjának és bátyjainak, és az ő atyja megdorgálá őt, mondván néki: Micsoda álom az a melyet álmodtál? Avagy elmegyünk-é, én és a te anyád és atyádfiai, hogy meghajtsuk magunkat te előtted a földig? Irígykednek vala azért reá az ő bátyjai; az ő atyja pedig elméjében tartja vala e dolgot. […] Mikor távolról megláták, minekelőtte közel ért volna hozzájok, összebeszélének, hogy megölik. És szólának egymás között: Ímhol jő az álomlátó! Most hát jertek öljük meg őt, és vessük őt valamelyik kútba; és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg, és meglátjuk, mi lesz az ő álmaiból” (1Móz 37,2-11.18-20). Fiatalok voltak József mindössze tizenhét éves. A testvérei idősebbek voltak, és gyűlölték Józsefet. Gyűlölték, mert az apja őt szerette a legjobban, mert cifra ruhát csináltatott neki. Miért nevezem hatalmi harcnak? Azért, mert legjobban az álmai miatt gyűlölték. „… Avagy király akarsz-é lenni felettünk? Vagy uralkodni akarsz-é rajtunk? ...” Itt látszik a hatalmi harc. Ki a nagyobb? Ki uralkodik? Ki előtt hajol meg? Kit szolgál? Ezért akarták megölni: „… meglátjuk, mi lesz az ő álmaiból.” Úgy gondolkodtak: mi nem fogunk meghajolni előtte. Olvastuk: „… az ő atyja pedig elméjében tartja vala e dolgot.” Az apja érezte, hogy ez valami isteni kijelentés, és József is megőrizte a szívében. Mondhatjuk így: megőrizte Isten Igéjét. Ez kitűnik a következő Igéből: „És megemlékezék József az álmokról, a melyeket azok felől álmodott vala...” (1Móz 42,9). Visszaemlékezett, amikor jöttek a testvérei Egyiptomba, és meghajoltak előtte. Nem felejtette el, ott őrizte ő is az isteni kijelentést a szívében. Gondoljunk vissza az alapigénkre: „… erősek vagytok [ifjak], és az Isten ígéje megmarad bennetek, és meggyőztétek a gonoszt.” Ezért, mert megmaradt benne Isten beszéde, ettől volt erős József. Erős volt, és megállt a kísértésekben, és a nyomorúságok között is. Ezért tudta ő is legyőzni a gonoszt önmagában, és ezért tudta a bátyjai gonoszságát is jóval meggyőzni. Mi a tanulság számunkra? Fiatalok, ifjú emberek! Ma is megkísért a Sátán hatalmi harccal. Ki a nagyobb? A tanítványok is ezen versengtek, még akkor is, amikor az Úr Jézus már Jeruzsálembe ment, hogy megfeszítsék. „Útban valának pedig Jeruzsálembe menve fel […] kezde nékik [Jézus] szólni […] megcsúfolják őt […] és megölik őt; de harmadnapon feltámad. […] mondának néki [Jézusnak]: Add meg nékünk, hogy egyikünk jobb kezed felől, másikunk pedig bal kezed felől üljön a te dicsőségedben. […] hallván ezt a tíz tanítvány, haragudni kezdének Jakabra és Jánosra” (Mk 10,32.34.37.41). Ilyen versengés lehet a hívők között is, hívő férfiak között, és hívő ifjú emberek között is. Ki a nagyobb? Ki a nagyobb a gyülekezetben? Kinek milyen szerepe, szolgálata, adománya van? Megkísért az ördög ezzel. Ezt őszintén meg kell harcolni. Az Úr Jézus azt mondta: „… a ki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; És a ki közöttetek első akar lenni, legyen ti (rab)szolgátok” (Mt 20,26-27). Annak az útja, hogy valakinek Isten hatalmat adhasson az, hogy tanuljon meg előbb szolgálni, szenvedni, megalázottnak lenni, mint József. Tanuljon meg előbb megállni tisztaságban és szentségben a kísértések között. Tudjon megbocsátani, megharcolni a hit harcát és a kenyérharcot. Erősen megtartani az Igét a szívében. Kiengedni mindent a kezéből, ne akarjon nagy lenni. Isten azt emeli fel, akit akar. Annak ad hatalmat, akinek akar. A gyülekezetben is annak ad szellemi hatalmat, akinek akar. Aki azért harcol, hogy elismerjék, és nagy legyen, az eleve elvesztette a harcot. Sok baj származik a hatalomért folyó harcból. Minden fiatal őszintén vívja meg ezt a harcot, amit az egyik ének így mond: „Semmi sem kívánok lenni, csak törött edény vagyok…”! 4.) Az Úr harca: Dávid és Góliát

Hogyan harcolta Dávid az Úr harcát? „És monda Dávid Saulnak: Senki se csüggedjen el e miatt; elmegy a te szolgád és megvív ezzel a Filiszteussal. Saul pedig monda Dávidnak: Nem mehetsz te e Filiszteus ellen, hogy vele megvívj, mert te gyermek vagy, ő pedig ifjúságától fogva hadakozó férfi vala. És felele Dávid Saulnak: Pásztor volt a te szolgád, atyjának juhai mellett; és ha eljött az oroszlán és a medve, és elragadott egy bárányt a nyáj közül: Elmentem utána és levágtam, és kiszabadítám szájából; ha pedig ellenem támadott: megragadtam szakálánál fogva, és levágtam és megöltem őt. A te szolgád mind az oroszlánt, mind a medvét megölte: Úgy lesz azért e körülmetéletlen Filiszteus is, mint azok közül egy, mert gyalázattal illeté az élő Istennek seregét. És monda Dávid: Az Úr, a ki megszabadított engem az oroszlánnak és a medvének kezéből, meg fog szabadítani engem e Filiszteusnak kezéből is. Akkor monda Saul Dávidnak: Eredj el, és az Úr legyen veled!” (1Sám 17,32-37). Dávid fiatal volt, szinte még gyermek Dávid már bizonyított mielőtt Góliát ellen indult. Elmondta, hogy az oroszlánt és a medvét is legyőzte, amikor azok a bárányt el akarták ragadni. Kockára tette az életét, de nem önmagáért, hanem az apjáért és a bárányokért, mert az apja juhait őrizte. Tehát másért. Itt is a mennyei Atyáért, Istenért tette kockára az életét, meg az ő seregéért, az ő népéért. Nem a maga dicsőségét kereste, hanem Istenét: „… e körülmetéletlen Filiszteus […] gyalázattal illeté az élő Istennek seregét.” Mi adott erőt neki a győzelemhez? Az adott neki erőt, hogy ismerte az élő Istent. Ismerte az Ő Igéjét. Dávidban megmaradt az Ige, annak a jelentősége, hogy ő Isten népéhez tartozik, a körülmetéltekhez, akiknek szövetségük van az igazi, élő Istennel. Így merült fel benne a kérdés: „Hogyan merészeli ez a körülmetéletlen Góliát gyalázni Istent, Isten népét és Isten seregét?” Ezért ment harcba. Dávid egész életében az Úr harcait harcolta, nemcsak itt a felolvasott részben. Abigail fejezte ezt így ki, amikor éppen nem ezt akarta tenni, hanem Nábál házanépét leöldösni. Akkor figyelmeztette Abigail, hogy ez nem lenne méltó hozzá, mert ő „… az Úrnak harczait harcolja…” (1Sám 25,28). Ez nem lett volna az Úr harca. Amikor elmulasztotta a harcot Egyszer Dávid elbukott a saját parázna kívánsága miatt, és ennek az volt az oka, hogy akkor éppen nem harcolta az Úr harcát. Nem ment a sereggel a háborúba az Úrral. „Lőn pedig az esztendő fordulásakor, mikor a királyok hadba szoktak menni, elküldé Dávid Joábot és az ő szolgáit ő vele, és mind az egész Izráelt, hogy elveszessék az Ammon fiait, és megszállják Rabba városát; Dávid pedig Jeruzsálemben maradt. És lőn estefelé, mikor felkelt Dávid az ő ágyából, és a királyi palota tetején sétála: láta a tetőről egy asszonyt fürdeni, ki igen szép termetű vala” (2Sám 11,1-2). A sereg harcolt a nyílt mezőn. Amikor a király Betsabé férjét magához hívatta, Uriás azt mondta neki: „… az én uramnak szolgái a nyilt mezőn táboroznak: hogy mennék én be az én házamba…” (2Sám 11,11). Dávid ekkor nem az Úr harcait harcolta. Mi a tanulság nekünk, a fiataloknak, a fiatal férfiaknak? Harcoljátok az Úr harcait, vegyétek fel a szellemi harcot! Álljatok be abba, amit Isten bízott rátok! Ez sok kísértésben megőriz a bukástól, mert leköti az ember idejét, leköti a figyelmét, és szoros kapcsolatban maradhattok az Úrral. Ha valaki nem az Úr harcait harcolja, lazít, akkor úgy járhat, ahogy Dávid járt. Harcolni kell az Úr harcát, mert: „… nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk…” (Ef 6,12), és nem a magunk dicsőségért, hanem az Úr népéért, az Úr dicsőségéért. 5.) Harc a bálványok ellen: a négy ifjú Babilonban A négy ifjút hozom példának: Dánielt, Sidrákot, Misákot és Abednégót. Fiatalok, ifjak voltak ők is: „ifjakat, A kikben semmi fogyatkozás nincsen […] Dániel, Ananiás, Misáel és Azariás. És az udvarmesterek fejedelme neveket ada nékik; tudnillik elnevezés Dánielt Baltazárnak, Ananiást Sidráknak, Misáelt Misáknak, Azariást Abednégónak” (Dán 1,4. 6-7). A szívben dől el a harc kimenetele „De Dániel eltökélé az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével és a borral, a melyből az iszik vala, és kéré az udvarmesterek fejedelmét, hogy ne kelljen magát megfertőztetnie” (Dán 1,8). Nagyon tanulságos ez, de csak egy dolgot szeretnék ebből kiemelni. Ez a négy ifjú ember abban a szörnyű, bálványimádó környezetben meg tudott állni. Megálltak akkor is, mikor tüzes kemencébe vetettek közülök hármat: „…kötözzék meg Sidrákot, Misákot és Abednégót, és vessék az égő, tüzes kemenczébe” (Dán 3,20), és akkor is amikor oroszlánverembe: „…előhozák Dánielt, és veték az oroszlánok vermébe…”

(Dán 6,16). Isten megőrizte őket. Mindez, hogy meg tudtak állni a bálványok elleni szellemi harcban, ott kezdődött, amit most felolvastunk. A szívükben eltökélték, hogy ők nem esznek a király ételéből, nem isznak a király borából. Miért? Mert megőrizték az Igét a szívükben. Az alapige: „… Írtam néktek ifjak, mert erősek vagytok, és az Isten ígéje megmarad bennetek…” Mi az, ami megmaradt bennük, amit megőriztek? Amit a törvény mondott, hogy mi a tiszta, és mi tisztátalan. Ők a tisztátalan királynak – akármilyen nagy király is volt –, nem fogadták el az ételét, se a borát. Tiszta ételt akartak enni. Nagyon jól tudták, amit nekünk is tudni kell, hogy e világban, ahol „… idegenek és vándorok…” vagyunk (Zsid 11,13), e világ fejedelme az ördög, és e világ antikrisztusi szelleme nekünk is felkínálja a fertőzött ételt és bort. Mit jelent ez? Azt a szellemi ételt, ami ömlik mindenhonnan. Mind meg van fertőzve. Azt, hogy megfertőzött, halálos komolyan vegyük. Ha mi abból élünk, nem lehetséges, hogy utána meg tudjunk állni. Aki megeszi e világ fertőzött, mocskos ételét, az meg fogja inni az antikrisztusi szellem borát is, mert ez együtt jár. Ez a bor egyrészt „… e harag borának pohara…” (Jer 25,15), másrészt: „…a tántorgás öblös kelyhe…” (Ézs 51,17). Elveszi az ember józan eszét, szellemi látása meghomályosodik, és utána nem tud már világosan látni szellemi dolgokban. Ne együnk ebből az ételből! Egy kicsit sem! Ne szórakozzunk vele, mert meghomályosodunk, tisztátalanokká válunk! Nem fogunk tudni megállni, amikor az lesz a tét, hogy tüzes kemence, vagy meghajolni a bálvány előtt. Oroszlánverem, mert Isten előtt borulsz le és imádkozol. Ifjak, itt kezdődik a bálványok elleni harc! 6.) A hit szép harca Timótheus életében „Harczold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az örök életet, a melyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt” (1Tim 6,12). Mi volt a hit szép harca? A hit harcával kezdtük Ábelnél. Ez abból állt, amiről Pál apostol írt Timótheusnak: „Eszembe jutván a benned levő, képmutatás nélkül való hit, a mely lakozott először a te nagyanyádban Loisban és anyádban Eunikában; meg vagyok azonban győződve, hogy benned is […] Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd […] Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze. Egy harczos sem elegyedik bele az élet dolgaiba; hogy tessék annak, a ki őt harczossá avatta” (2Tim 1,5; 2,5.3-4). Ez a hitnek a szép harca. „Senki a te ifjúságodat meg ne vesse [ifjú ember volt Timótheus]; hanem légy példa a hívőknek [a felnőtteknek is, az időseknek is] a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, […] a hitben, a tisztaságban” (1Tim 4,12). Légy példa, és Timótheus nagyon szép példa volt. Maga az Ige tesz róla bizonyságot: „Reménylem pedig az Úr Jézusban, hogy Timótheust rövid nap elküldöm tihozzátok, hogy én is megviduljak, megértvén a ti dolgaitokat. Mert nincsen velem senki hozzá hasonló indulatú, a ki igazán szívén viselné dolgaitokat. Mert mindenki a maga hasznát keresi, nem a Krisztus Jézusét. Az ő kipróbált voltát pedig ismeritek, hogy miképen atyjával a gyermek, együtt szolgált velem az evangyéliom ügyében” (Fil 2,19-22). „… nincsen […] senki hozzá hasonló indulatú…” aki nem a maga hasznát keresi, hanem Krisztusét, és szívén viseli másoknak a dolgait. Ez a hit szép harca. 7.) A győztes harcot maga Jézus Krisztus végezte el Végül hadd említsem meg a hetediket, a győztes harcot. Itt pedig Jézus Krisztusról van szó. Győztes harc, mert azt mondta a kereszten: „… Elvégeztetett! ...” (Jn 19,30). Jézus Krisztus is fiatal volt, ifjú volt „Maga Jézus pedig mintegy harmincz esztendős volt, mikor tanítani kezdett…” (Lk 3,23). Körülbelül 33 éves volt, amikor meghalt. Mindazt, amit 30 éves korától 33 éves koráig tett, az alapozta meg, amit 12 éves korában mondott, amikor keresték, és a templomban volt: „… nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak dolgai?” (Lk 2,49). Mielőtt elkezdett tanítani, bemerítkezett, és odaszánta magát teljesen Istennek. Ő is megvívta mindazt a harcot, amiről eddig szó volt A hit harcát is, mert odaszánta magát életre-halálra Istennek, mint Ábel. A kenyérharcot is, mert Ő aztán nem volt gazdag, pedig minden az övé volt, az egész világmindenség. A hatalmi harcot is: „… vivé őt az ördög egy igen magas hegyre, és megmutatá néki a világ minden országát és azok dicsőségét, És monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem” (Mt 4,8-9). Harcolta Isten harcait, mint Dávid. Harcolt gonosz bálványok, démonok ellen, mint a négy ifjú. Szépen és példásan tette mindezt. Példa volt, mint Timótheusnál is láttuk. A végén így lett győztes a harc. Érdekes módon a győzelme vereségnek tűnt

Isten azonban: „… feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben” (Ef 1,20). Ekkor megvalósult, és dicsőséges eljövetelével nyilvánvaló is lesz az, hogy Ő a győztes. Valóban Ő a győztes. Akkor is, ha ezt külsőleg vereségnek látták, vagy látják ma is sokan. Befejezés, buzdítás Még egyszer elolvasom az alapigét: „…Írtam néktek ifjak, mert erősek vagytok, és az Isten ígéje megmarad bennetek, és meggyőztétek [vagy legyőztétek] a gonoszt.” Mindezek – akikről szó volt – fiatal korban harcolták meg ezt a harcot. Ez alapozza meg nálunk is, hogy milyenek leszünk, milyen hasznossá válunk ezen a földön Isten kezében. Sőt kihatással lesz az örökkévalóságra is. Amikor Nála leszünk, mondja-e majd: „… Jól vagyon jó és hű szolgám…” (Mt 25,21). Ide tudja-e adni a nekünk félretett „… romolhatatlan koszorút…”? (1Kor 9,25). Érdemes megharcolni, őszintén, becsületesen ezeket a fiatalkori harcokat! Ámen.

Bibliai leányok példái „… Írtam néktek ifjak, mert erősek vagytok, és az Isten ígéje megmarad bennetek, és meggyőztétek a gonoszt” (1Jn 2,14) Most már harmadik alkalommal van szó az ifjakról, a 16-30 év közötti korosztályról. Első alkalommal láttuk, hogy milyen fontos döntések születnek ekkor az ember életében. Egész életre kiható, sőt az örök életét meghatározó döntések is legnagyobb részt ebben a korban születnek. Másodszor szó volt néhány bibliai ifjúról, fiatalemberről, akiknek az életükből, példájukból főleg a fiúk, de mindnyájan tanulhatunk. Most a fiatal lányokról lesz szó. A Bibliából fogunk olvasni olyanokról, akik a lányoknak lehetnek példaképei. 1.) Rebeka a férjhez menendő lányok példaképe „Ábrahám pedig vén élemedett ember vala, és az Úr mindenben megáldotta vala Ábrahámot. Monda azért Ábrahám az ő háza öregebb szolgájának, a ki őnéki mindenében gazda vala: Tedd a kezed tomporom alá! Hogy megeskesselek téged az Úrra, a mennynek Istenére, és a földnek Istenére, hogy nem vészesz feleséget az én fiamnak a Kananeusok leányai közűl, a kik között lakom. Hanem elmégysz az én hazámba, és az én rokonságim közé és onnan vészesz feleséget az én fiamnak Izsáknak. Monda pedig őnéki a szolga: Hátha az a leányzó nem akar velem eljőni e földre, ugyan vissza vigyem-é a te fiadat arra a földre, a honnan kijöttél vala? Felele néki Ábrahám: Vigyázz, az én fiamat oda vissza ne vidd. Az Úr az égnek Istene, ki engemet kihozott az én atyámnak házából, és az én rokonságimnak földéről, a ki szólt nékem, és megesküdött nékem mondván: A te magodnak adom ezt a földet; elbocsátja az ő Angyalát te előtted, hogy onnan végy az én fiamnak feleséget. Hogyha pedig nem akar a leányzó teveled eljőni, ment lészesz az én esketésem alól; csakhogy az én fiamat oda vissza ne vidd. Veté azért a szolga az ő kezét az ő urának Ábrahámnak tompora alá, és megesküvék néki e dolog felől” (1Móz 24,1-9). Nem mindegy, ki lesz a házastársunk Ezekből az Igékből láthatjuk azt, hogy miért volt fontos Izsáknak a feleség. Istennek terve volt Ábrahámmal, neki adta azt a földet, és megmondta: „… bőségesen megsokasítom a te magodat mint az ég csillagait…” (1Móz 22,17). Ábrahámnak hiába volt más asszonytól több gyermeke is, Isten ígéretében csak egyetlen volt, Izsák. Nagyon fontos volt, hogy Izsáknak milyen felesége legyen, mert abból a magból származik majd a Messiás, Istennek az egyszülött Fia, amikor erre a földre jön. Rebeka természetesen nem tudta ezeket, amikor Izsákhoz ment feleségül, amikor a szolgával beszélt, és igent mondott. Valamit mondhatott a szolga Isten ígéretéről, Ábrahám gazdagságáról, és Rebeka elhitte, majd meggyőződött arról, hogy Isten vezette azt a szolgát, amikor éppen őt kérte feleségül Izsáknak. Isten vezetése fontos Az egyik tanulság a hívő lányoknak ebből az, hogy a férjhez menéshez nekik a legnagyobb eligazítás az, ha meggyőződnek arról, hogy azt a fiút, aki őket feleségül kéri, valóban Isten vezette hozzájuk. Tudom, hogy a hívő lányoknak ez a legfontosabb. Nem az, hogy milyen daliás, milyen izmai vannak, milyen jóképű, mennyire iskolázott, hanem elsősorban a komoly hívő lányok azt keresik, hogy mennyire átadott életű az Úrnak az a fiatalember. A meggyőződéshez, hogy valóban az Úr vezeti, nem elég ám annyi, hogy a

fiú azt mondja: „Nekem az Úr megmutatta, hogy te leszel a feleségem”. Ilyet már sokat hallottunk, és mégsem úgy lett. Olyan is volt, hogy az egyik lánynak is ezt mondta, és amikor kosarat kapott, a másik lánynak is. Ez így csak beszéd. Ez nem jelent semmit. Ezt valamivel bizonyítani kell. Illetve, valami olyannak kell, hogy történjen a fiúnak és a lánynak az életében, amiből a lány egyértelműen meglátja, hogy valóban Istentől van. Nemcsak a lánynak, hanem a fiúnak is meg kell győződnie arról, hogy melyik lányt látja jónak Isten, hogy a felesége legyen. Hogyan választották ki Rebekát? Nézzük meg a következő igeversekből, hogy ezt hogyan látta meg a szolga! „És vőn a szolga tíz tevét az ő urának tevéi közűl, és elindula; (mert az urának minden gazdagsága az ő kezében vala). Felkele tehát és elméne Mésopotámiába, a Nákhor városába. És megpihenteté a tevéket a városon kivűl egy kútfőnél, este felé, mikor a leányok vizet meríteni járnak. És monda: Uram! én uramnak Ábrahámnak Istene, hozd elém még ma, és légy kegyelmes az én uram Ábrahám iránt. Ímé én a víz forrása mellé állok és e város lakosainak leányai kijőnek vizet meríteni. Legyen azért, hogy a mely leánynak ezt mondom: Hajtsd meg a te vedredet, hogy igyam, és az azt mondándja: igyál, sőt a te tevéidet is megitatom: hogy azt rendelted légyen a te szolgádnak Izsáknak, és erről ismerjem meg, hogy irgalmasságot cselekedtél az én urammal. És lőn, minekelőtte elvégezte volna a beszédet, ímé jő vala Rebeka, Bethuélnek leánya, a ki Milkhának, az Ábrahám testvérének Nákhor feleségének vala fia, és pedig vedrével a vállán. A leányzó pedig felette szép ábrázatú vala; szűz, és férfi még nem ismeré őt, és aláméne a forrásra, és megtölté vedrét, és feljöve. Akkor a szolga eleibe futamodék és monda: Kérlek, adj innom nékem egy kevés vizet a te vedredből. Az pedig monda: Igyál uram! és sietve leereszté a vedret az ő kezére, és inni ada néki. És minekutána eleget adott néki innia, monda: A te tevéidnek is merítek, míg eleget nem isznak. És sietett és kiüríté vedrét a válúba és ismét elfuta a forrásra meríteni, és meríte mind az ő tevéinek. Az ember pedig álmélkodva néz vala reá, és veszteg hallgat vala, tudni akarván: vajjon szerencséssé teszi-é az Úr az ő útját, vagy nem. És lőn, mikor a tevék már eleget ittak, elévőn az ember egy aranyfüggőt, a melynek súlya fél siklus, és két karpereczet, a melynek súlya tíz arany. És monda: Kinek a leánya vagy te? kérlek mondd meg nékem: van-é a te atyádnak házában hálásra való helyünk? Az pedig felele néki: Bethuél leánya vagyok a Milkha fiáé, a kit ő Nákhornak szűlt. Azt is mondá: Szalma is, abrak is bőven van minálunk, és hálásra való hely is van. Meghajtá azért magát az ember, és imádá az Urat. És monda: Áldott az Úr az én uramnak Ábrahámnak Istene, ki nem vonta meg az ő irgalmasságát és hűségét az én uramtól. Az Úr vezérlett engem ez útamban az én uram atyjafiainak házához” (1Móz 24,10-27). Láttuk ebben az Igében, hogy a szolga egy feltételt szabott, egy jelet kért, amiről megismeri, hogy ki lesz az a lány. Ki az, aki Isten szemében is alkalmas lesz arra a szolgálatra, hogy Izsák felesége legyen, és az a nemzetség tőle származzon majd. Így imádkozott, hogy majd az lesz az, akitől vizet kér, és ad neki, sőt még a tevéit is megitatja. Így is történt. Rögtön Rebeka jött, és akkor még nem tudta a szolga, de később kiderült, hogy valóban az Ábrahám atyjafiainak a házából való. Ez volt a feltétel, és azonnal inni adott neki, és a tevéit is megitatta. Bizony egy teve sokat iszik, hát még tíz teve, mert tíz tevével mentek. Abban az időben a vödrök nem olyan kis könnyű műanyag vödrök voltak, mint amivel most elmehetünk a kútra. Általában akkor kőagyag edényeket használtak. A lány sietett, futott, és gyorsan adott inni. A szolga, Ábrahám szolgája csak álmélkodva nézte. Pontosan úgy történt minden, ahogyan az imájában kérte. Önzetlenség, önfeláldozás, szolgálatkészség Ebből most ne azt a tanulságot vonjuk le, hogy minden fiú kérjen valami jelet. Azt is lehet, mindenkinek a hite szerint. Inkább arra gondoljunk, hogy a szolga meglátta, ez a leány nem volt rest. Szolgálatkész volt minden ember felé, aki szükségben volt és segítségre szorult, mégpedig minden számítás nélkül. Rebeka nem tudta, hogy ki az az öregember, aki ott áll azzal a tíz tevével. Ki az, aki vizet kér tőle? Azt emelném ki ebből, hogy a férjhez menendő lányok ne legyenek ábrándosak, mert azzal egy hívő lány nem megy semmire. Szolgálatkészek legyenek, önfeláldozóak, önzetlenek, mert erre a házasságban és a gyermeknevelésben igen nagy szükség van! Ezt már lánykorukban meg kell, hogy tanulják, vagy bennük kell, hogy legyen. Nem is alkalmasak másképpen a házasságra, ha nincs meg bennük ez az önzetlen, segítőkész, önfeláldozó szeretet, amely arról beszél: „Mindenemet odaadom majd, és mindent megteszek a férjemért, a családomért, a gyermekeimért”. Ha látjuk az Úr vezetését, nem kell késlekedni Még egy szakaszt elolvasok: „A szolga pedig monda nékik: Ne késleljetek meg engem, holott az Úr szerencséssé tette az én útamat; bocsássatok el azért engem, hogy menjek az én uramhoz. Mondának akkor: Hívjuk elő a leányt, és kérdjük meg őt. Szólíták azért Rebekát, és mondának néki: Akarsz-é elmenni e

férfiúval? és monda: Elmegyek. Elbocsáták azért Rebekát, az ő húgokat, és az ő dajkáját, és az Ábrahám szolgáját, és az ő embereit. És megáldák Rebekát, és mondák néki: Te mi húgunk! szaporodjál ezerszer való ezerig. És bírja a te magod az ő ellenségeinek kapuját. És felkele Rebeka és az ő szolgálóleányai, és felűlének a tevékre, s követék azt a férfiút. Így vevé a szolga Rebekát, és elméne” (1Móz 24,56-61). Ebben a kis szakaszban látjuk azt is, hogy az öreg szolga nem egyedül ment. Neki is voltak emberei. Most visszautalok arra, amit Rebeka tett, amikor megitatta a tevéket. Nem úgy gondolkozott: itt van ez az öregember, de hát vannak neki szolgái is, itassák meg ők a tevéket. Egy leánynak, egy fiatalasszonynak nem lehet így gondolkozni: csinálja más, nem az én dolgom. Ebből az utolsó részből, amit felolvastunk, azt is látjuk, hogy Rebeka nem kérette magát. Amikor meglátta az Úr világos vezetését, akkor kész volt elmenni. Feltehetnénk a kérdést, hogy a bizonytalanba ment? Igen is, meg nem is. Azért nem ment a bizonytalanba, mert arról meggyőződött, hogy ez Isten akarata. Ez nem a véletlenek összjátéka volt, hanem Isten csodálatos vezetése. Bizonytalanba ment olyan értelemben, hogy részleteket nem tudott. Izsákot még nem is látta, nem tudta, milyen. Így vannak a férjhez menendő lányok is, de tulajdonképpen a fiúk is. Igazából nem tudják, hogy kivel kötik össze az életüket. Nem lehet megismerni valójában, majd csak lakva, de akkor sem egészen. Ezért kell biztosnak lenni az Úr vezetésében. Nem tudunk részleteket, de mégis léphetünk, nem abban bízva, hogy jól megnéztem, jól megfontoltam, jól megismertem, meg kiszámítottam, mert mi tévedhetünk. Az Úr azonban nem téved. Ha pedig már megláttam az Úr vezetését, akkor nem kell késlekedni, nem kell kéretni magam, nem kell hezitálni rajta nagyon sokáig, hanem el kell indulni.

2.) Jefte leánya azok példaképe, akik nem mentek férjhez „Jeftén pedig lőn az Úrnak lelke [Szelleme], és általméne Gileádon és Manassén, és általméne Gileád Mispén, és Gileád Mispéből felvonult az Ammon fiai ellen. És fogadást tőn Jefte az Úrnak, és monda: Ha mindenestől kezembe adod az Ammon fiait: Akkor valami kijövénd az én házamnak ajtaján előmbe, mikor békével visszatérek az Ammon fiaitól, legyen az Úré, és megáldozom azt egészen égőáldozatul. És kivonult Jefte az Ammon fiai ellen, hogy hadakozzék velök, és kezébe adá néki azokat az Úr. És veré őket Aroertől fogva mindaddig, míg mennél Minnithbe, húsz városon át, és egész Abel-Keraminig nagy vérontással, és az Ammon fiai megaláztattak az Izráel fiai előtt. Mikor pedig méne Jefte Mispába az ő házához: ímé az ő leánya jött ki eleibe dobokkal és tánczoló sereggel; ez volt az ő egyetlenegyje, mert nem volt néki kivülötte sem fia, sem leánya. És mikor meglátta őt, megszaggatá ruháit, és monda: Óh leányom, de megszomorítottál és megháborítottál engem! Mert én fogadást tettem az Úrnak, és nem vonhatom vissza. Az pedig monda néki: Atyám, ha fogadást tettél az Úrnak, úgy cselekedjél velem, a mint fogadtad, miután az Úr megadta az ellenségiden: az Ammon fiain való bosszút. És monda az ő atyjának: Csak azt az egyet tedd meg nékem; ereszsz el engem két hónapra, hadd menjek el és vonulhassak félre a hegyekre, hogy sírjak szűzességemen leánybarátaimmal. És ő monda: Menj el. És elbocsátá őt két hónapra. Az pedig elment és az ő leánybarátai, és siratta az ő szűzességét a hegyeken. És a két hónap elteltével visszatért atyjához, és betöltötte az ő felőle való fogadást, a melyet tett, és ő soha nem ismert férfiút. És szokássá lett Izráelben, Hogy esztendőnként elmentek az Izráel leányai, hogy dicsőítsék a gileádbeli Jefte leányát esztendőnként négy napon át” (Bír 11,29-40). Nem könnyű egy lánynak „úgy maradni”, de ne siránkozzon egy életen át! Bizony, nem kis dolog egy leánynak, ha nem megy férjhez. Akkor sem, ha hívő lányról van szó. A lányokban benne van az Istentől rendelt vágy, hogy családja legyen, gyerekei legyenek, férje legyen. Az is bizonyos, hogy a hívő lányoknak is harc, fájdalom, ha nem mehetnek férjhez, ha úgy maradnak. Ez nem megy könnyek nélkül, ahogy a Jefte leányának sem ment. Ezt a harcot is meg lehet harcolni, és el lehet jutni odáig, ahová Jefte leánya is eljutott, hogy egy idő után már nem siránkozott. Főleg egy hívő leány nem siránkozhat egy életen keresztül. Jefte leányának szüksége volt sírásra, de neki két hónap elegendő volt. Azt mondta: elmegyek a hegyekbe a leánybarátaimmal két hónapra. Két hónap után hazatért, és nem sírt többet. Tudta, hogy az Úrnak szánja oda az életét, és ez tetszik Istennek. Most a leánytestvérek, különösen, ha eltelt felettük az idő, megkérdezhetik maguktól: „Még sírok? Mióta sírok? Még mindig reménykedek, és csak azért nem sírok, mert még bízok benne, hátha? Ha nem, akkor keserű lesz az egész életem?” Vagy pedig már egyszer megharcoltátok, és azt mondtátok: „Legyek áldozat, mert az én Atyám, Isten, így határozott felőlem.” Jefte leánya így fogadta el atyjának a fogadását és határozatát.

A szülőknek sem könnyű! Mikor Jefte meglátta, hogy a lánya jött ki eleibe először, megszaggatta ruháját. Úgy olvastuk, hogy „…ez volt az ő egyetlenegyje, mert nem volt néki kívülötte sem fia, sem leánya. És mikor meglátta őt, megszaggatá ruháit, és monda: Óh leányom, de megszomorítottál és megháborítottál engem! Mert én fogadást tettem az Úrnak, és nem vonhatom vissza” (Bír 11,34-35). Megszomorodott, megháborodott Jefte. Tudom, hogy ez a szülőknek sem egyszerű. Az anyáknak különösen nem. Az anyákat jobban megviseli, mint az apákat: vajon a leányuk férjhez megy-e, vagy nem? A hívő anyákat is megviseli ez, nemcsak a hitetleneket. A hívő anyák, hívő szülők vegyenek példát Jeftétől! Ne akarják mindenáron férjhez adni a leányukat! Ne ügyeskedjenek! Ne szervezzék meg, hogy a fiatalok valahol csak ismerkedjenek. Fogadják el ők is ezt Isten kezéből! Hálából az Úrnak szentelt élet Mi adott erőt Jeftének és a leányának ahhoz, hogy ne menjen férjhez? Az adott erőt, hogy számukra fontosabb volt Isten ellenségének, az ellenségüknek, Ammon fiainak a legyőzése, mint egyéni boldogságuk, vagy akár az életük. Fontosabb volt, hogy mi Isten akarata. Lényegesebb volt, hogy az Úr ellenségeit legyőzték. És ezért hálásak voltak az Úrnak. Hadd tegye fel az Úr a kérdést a leányoknak: El tudják-e fogadni Isten kezéből az egyedüllétet azzal a bizonyossággal, hogy hálából maradnak egyedül, mert az Úr legyőzte az ellenséget, a Sátánt? Kiszabadította őket is a Sátán rabságából, és az Úr valami miatt így határozott. Tudják-e hálából az Úrnak szentelni magukat? Mondom, az Úrnak szentelni. Nem a véletlen művének tartani, hanem az Úrnak szentelni. A szellemvilág is figyel Bár mi pontosan nem látunk bele, hogy a szellemvilágban, a háttérben mik történnek, de sejtem, hogy ma is történnek olyanok, mint Jób esetében. Abba megengedte Isten, hogy bepillanthassunk. Azt mondta a Sátán: „…Avagy ok nélkül féli-é Jób az Istent? Nem te vetted-é körűl őt magát, házát és mindenét, a mije van? Keze munkáját megáldottad, marhája igen elszaporodott e földön. De bocsássad csak rá a te kezedet, verd meg mindazt, a mi az övé, avagy nem átkoz-é meg szemtől-szembe téged?!” (Jób 1,9-11). Isten megengedte: vegyék el az összes vagyonát, vegyék el a gyerekeit, vegyék el az egészségét, és az ördögnek nem lett igaza. Isten ezen keresztül aratott győzelmet a Sátán felett. Megszégyenült a szellemvilágban, hogy nem úgy van, ahogy mondta, mert Istent Jób nem érdekből szerette. Ezt nem tudom, de elképzelem, hogy azt mondja a Sátán: „Isten, persze, hogy szeret téged ez meg ez a hívő lány. Hogyne szeretne, bízik Benned, hogy neki is adsz majd egy jó hívő férjet. Ha nem kap, akkor nézd meg csak, hogy mi történik! Nézd csak? Nézd meg, hogy belekeseredik! Nézd meg, mennyire megbánja még azt is, hogy hívő lett! Nézd meg, hogy olyan gondolatokkal foglalkozik: „Bár ne lettem volna hívő! Vagy ha már hívő lettem is, de ne lettem volna annyira komoly, annyira szent életű, mint amilyen lettem. Ha egy kicsit ismerkedtem volna, egy kicsit modernebben öltözködtem volna, egy kicsit felhívtam volna magamra a fiúknak a figyelmét, ha olyan körökben mozogtam volna: kirándulás vagy fiatalok társasága, akkor én is találtam volna egy férjet!” Ha valóban e mellett marad a hívő lány, akkor nem győzi le az ellenséget. Ha azonban úgy tesz, mint Jób, és elismeri: az Úré minden „A mi az ég alatt van…[…], Tudom, hogy te [Isten] mindent megtehetsz…” (Jób 41,11. 42,2), akkor győzni fog. Ha ad férjet, ha nem ad, mindenem az Úré. Ebben az esetben az ellenség le lesz győzve most is. Meg lesz szégyenítve. A hívők között is kell lenni ugyanolyan nehézségeknek, fájdalmaknak, nyomorúságoknak, mint a hitetlen világban, hogy: „…minden száj bedugassék…” (Róm 3,19). Már említettem valamikor, de most újból elmondom, hogy annak idején Mák Pali bácsi, és Hutás Józsi bácsi beszélgettek. Mindketten hívők voltak. Mák Pali bácsi deréktól lefelé teljesen béna volt, két mankóval vonszolta csak a lábát. Hutás Józsi testvér pedig vak volt gyermekkorától. Beszélgettek. Azt kérdezte Mák Pali bácsi: -Józsi testvér, tudod-e, hogy miért vagyunk mi ilyen nyomorultak? Józsi bácsi visszakérdezett: -Pali bácsi, te mit gondolsz, miért? Azt felelte: -Arra gondolok, hogy sok vak van ebben a világban, meg sok ilyen béna, mint én vagyok. Ezek azt mondják, hogy Isten rosszul bánt velük. Isten ellen lázadnak. Vádolják Istent. Ama napon majd Isten azt mondja nekik: Nézzétek csak meg Hutás Jóskát! Ő is vak volt, mégsem vádolt engem. Nézzétek meg Mák Palit! Ő is béna volt, mégis boldog és megelégedett.

Győzelmes élet Igen, ebben a világban van sok lány, aki azt mondja: „Nem bízom Istenre vagy a véletlenre, majd kerítek én magamnak férjet”. Addig-addig izeg-mozog, míg esetleg egy házasság bomlik fel miatta, vagy parázna életet él. Azt mondják: igen, ha Isten nem adott férjet, ehhez csak jogom van. Isten majd azt mondja ama napon: „Nézd meg csak ezt vagy azt a hívő lányt! Ők tisztán megálltak házasság nélkül is. Nem is zúgolódtak. Úgy fogadtak el mindent, ahogy én adtam nekik”. Ez győzelem! Ahogy az alapigében olvastuk: „… legyőztétek a gonoszt”. Jó példa mások előtt Ennek a történetnek a végéből még azt is megláthatjuk, hogy a többi leánynak is igen jó példa volt Jefte leánya: „…szokássá lett Izráelben, Hogy esztendőnként elmentek az Izráel leányai, hogy dicsőítsék a gileádbeli Jefte leányát esztendőnként négy napon át” (Bír 11,40). Izráelben ez nem volt természetes. Az volt természetes, hogy egy leány férjhez menjen, és sok gyermeke legyen. A gyermektelenség és a férjnélküliség nagy szégyen volt. Mégis Izráel leányai megértették, hogy itt valami rendkívüli dolog történt. Ez a leány az atyja akaratából is, meg önként is, Istennek szánta oda a leányságát. 3.) Ruth a fiatal özvegyasszonyok példája Olyan helyzetbe is kerülhetnek a leányok, hogy férjhez mennek, de fiatalon özvegyen maradnak, mint Ruth. „Akkor ez arczra borula [Ruth] és meghajtá magát a földig, és monda néki: Hogy-hogy találtam ilyen kedvességet a te szemeid előtt, hogy rám tekintettél, holott én idegen vagyok? Boáz pedig felele, és monda néki: Bizony elmondtak nékem mindent, a mit cselekedtél a te napaddal [anyósoddal], férjed halála után, hogy elhagytad a te atyádat és a te anyádat és a te születésednek földét, és jöttél ahhoz a néphez, a melyet nem ismertél azelőtt. Fizessen meg az Úr a te cselekedetedért, és legyen teljes a te jutalmad az Úrtól, Izráelnek Istenétől, a kinek szárnyai alatt oltalmat keresni jöttél” (Ruth 2,10-12). Nem a férjhez menést, hanem Istent kereste Ruth fiatal özvegyasszony volt. Az első részben olvashatunk róla, hogyan vándorolt ki Betlehemből egy izraeli család: Naómi, a férje és két fia. Hogyan vett feleséget a két fiú, de rövid időn belül hogyan halt meg mind a három férfi a családban: Naómi férje is, és a két fia is. Ott maradt három özvegyasszony. Az öreg Naómi, és a két fiatalasszony: Ruth és Orpa. Az idős özvegyasszony igen megkeseredett, mert nagy csapás érte. Azután hallotta, hogy Isten meglátogatta az ő népét, és hazaindult Betlehembe. A két fiatal özvegyasszony követte, azt mondták, vele mennek. Naómi mondta nekik, hogy nem tud nekik már férjet adni, forduljanak vissza. Menjenek vissza atyjuk házába, menjenek megint férjhez, és éljenek boldogan. Orpa vissza is tért. Ruth pedig azt mondta az anyósának: „…Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert a hova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem” (Ruth 1,16). Isten és az Ő népe után vágyódott. Ő úgy gondolta, hogy már nem megy férjhez. Mondta is neki Naómi: „Izraelben az a törvény, hogy akinek meghal a férje, a sógora feleségül kell, hogy vegye. De itt már nincs sógor. Én már idős vagyok, nem szülhetek, és ha szülnék is, azt már ti nem várhatjátok meg.” Tehát Ruth nem egy férj reményében ment oda, hanem Izrael Istenének a védelmét kereste. Ahogy Boáz mondta később: „Fizessen meg az Úr a te cselekedetedért, legyen teljes jutalmad az Úrtól, Izráelnek Istenétől, a kinek szárnyai alatt oltalmat keresni jöttél” (Ruth 2,12). Szabad férjhez menni, de csak az Úrban Igen, az özvegyasszonyoknak is ez a legfőbb feladatuk az Ige szerint, ha fiatal, ha idős özvegy, hogy az Úr oltalmában legyenek. Ne arról gondolkozzanak, hogy majd még férjhez megyek. „Mondom pedig a nem házasoknak és az özvegyasszonyoknak, hogy jó nékik, ha úgy maradnak, mint én is […] A valóban özvegy és magára hagyatott asszony pedig reménységét az Istenben veti, és foglalatos a könyörgésekben és imádságokban éjjel és nappal. A bujálkodó pedig élvén megholt.” (1Kor 7,8; 1Tim 5,5-6). Azonban, aki így Isten oltalma alá helyezi magát, annál lehetséges az, ami Ruth esetében is történt: „Akarom tehát, hogy a fiatalabbak férjhez menjenek, gyermekeket szűljenek, háztartást vigyenek, és semminemű alkalmat se adjanak az ellenségnek a szidalmazásra” (1Tim 5,14). Az Ige azt is írja, hogy még másra is figyeljenek oda: „A fiatalabb özvegyasszonyokat pedig mellőzd; mert ha gerjedeznek Krisztus ellenére, férjhez akarnak menni […] Egyszersmind pedig dologkerülők lévén, megtanulják a házról-házra való járogatást; sőt nem csak dologkerülők, hanem fecsegők is és más dolgába avatkozók, olyanokat szólván, a miket nem kellene” (1Tim 5,11.13). Ruth példája mutatja, hogy ő nem volt dologkerülő. Nem járt házról-házra, nem gerjedezett, nem akart férjhez menni. Ugyancsak keményen

dolgozott aratáskor a földeken. Amikor meglátta azt, hogy neki Isten akkori törvénye szerint férjhez kell menni Boázhoz, hogy „…nevet támaszsz a megholtnak…” (Ruth 4,5), akkor kész volt erre is. Így került be az Úr Jézus Krisztus nemzetségtáblázatába. Tehát a fiatalabb özvegyasszonyok is, meg az idősebbek is, teljesen Istenbe vessék a reménységüket! A fiatalabbak, ha biztosak benne, hogy Isten készített egy utat, és az Úrban vállalják az újabb házasságot, akkor azon Isten áldása lesz. Ha csak gerjedeznek, ők akarnak férjhez menni, azon nem lesz Isten áldása. „… ha férje meghal, szabadon férjhez mehet, a kihez akar, csakhogy az Úrban.” (1Kor 7,39) 4.) Eszter királyné, aki Isten ügyét képviselte magas méltóságban Eszter királyné olyan lányoknak, fiatalasszonyoknak a jelképe, akik azt mutatják be, hogyan lehet Isten ügyét képviselni magas méltóságban. Eszter történetét ismerjük, hogyan lett Ahasvérus király felesége. Egyszer megtudta, hogy rendelet készült Ahasvérus birodalmában: „…kipusztítsák, megöljék és megsemmisítsék mind a zsidókat, ifjútól a vénig, gyermekeket és asszonyokat egy napon…” (Eszt 3,13). Megértette, hogy azért került királynői méltóságba, hogy segítsen a népén. Ez azonban nem volt egyszerű. Nem mehetett akármikor kéréssel a férjéhez, a királyhoz: „…minden férfinak és asszonynak, a ki bemegy a királyhoz a belső udvarba hivatlanul, egy a törvénye, hogy megölettessék, kivévén, a kire a király aranypálczáját kinyujtja, az él…” (Eszt 4,11). Az ügy halaszthatatlan volt. Azt mondta Eszter: „…megyek be a királyhoz, noha törvény ellenére; ha azután elveszek, hát elveszek” (Eszt 4,16). Végül nem veszett el, sőt népe is megmenekült. Bármilyen magas méltóságba kerüljön is egy hívő lány, mindig tudja azt, hogy nem véletlenül került oda, hanem valami céllal. Ne tartsa ragadománynak, hanem, ha kell, a méltóságát is, meg az életét is tegye kockára Istenért, és Isten népéért. Ritka, hogy hívő lányok közül valaki nagy méltóságba kerüljön, de előfordulhat, és akkor ez jusson eszébe. 5.) Mária és Márta: a szolgálat és a csendesség kerüljön egyensúlyba! A bethániai két nőtestvér, Márta és Mária története is ismerős: „Lőn pedig, mikor az úton menének, hogy ő beméne egy faluba; egy Mártha nevű asszony pedig befogadá őt házába. És ennek vala egy Mária nevezetű testvére, ki is Jézus lábainál leülvén, hallgatja vala az ő beszédét. Mártha pedig foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban; előállván azért, monda: Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem. Felelvén pedig, monda néki Jézus: Mártha, Mártha, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: De egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle” (Lk 10,38-42). Szükség van az asszonyok szolgálatára. Különösen a fiatalasszonyok szolgálatára, akik még bírják, mert az öregasszonyok már jó, ha önmaguk körül elvégzik, amit kell. Azt is tudni kell, hogy mi a szükséges dolog. Az igazán szükséges egy: leülni az Úr Jézus lábaihoz, és hallgatni, amikor erre lehetőség van. Márta a szolgáló asszonyoknak a példaképe, de azoké, akik túlzásba viszik a szolgálatot: sokra igyekeznek, nyüzsögnek, mozognak, aztán belefáradnak. Mária a csendben az Úrra figyelő, imádkozó asszonyoknak, lányoknak a példaképe. Ez a kettő így együtt a teljes. Egy leányban, egy asszonyban, egy fiatalasszonyban legyen meg mind a kettő! Tudja, hogy mikor szolgáljon, fáradjon, mert kell, mert szükség van rá. Most visszagondolhatunk Rebekára, ő is nagyon serénykedett és futott, és tette a dolgát, meg Márta is, mert szükséges volt. Még inkább szükség van arra, hogy ez a szolgálat, és az egész életünk Jézus Krisztus lábaitól induljon ki. Tudnunk kell, hogy miért élünk ezen a földön! Belőle merítsünk erőt, mert különben belefáradunk a sok szolgálatba! Befejezés, rövid összefoglalás Igen sok példa van még a Bibliában, lehetne említeni másokat is, de úgy gondolom, ennyiből is megtalálhatja mindenki azt a követendő példát, ami rá vonatkozik, ami útba igazítja. Most nézzük meg újra a felolvasott alapigét: „…Írtam néktek ifjak, mert erősek vagytok, és az Isten ígéje megmarad bennetek, és meggyőztétek a gonoszt” (1Jn 2,14). A fiatalok erősek testben, de hogy szellemben is erősek legyenek, ahhoz szükséges, hogy Isten Igéje megmaradjon bennük. Ezért kell ülni Jézus Krisztus lábainál és hallgatni Őt. De nem csak hallgatni kell, hanem forgatni is a szívben, és cselekedni is, hogy megmaradhasson. Csak így leszünk olyan erősek, hogy legyőzzük a gonoszt. A gonosz különösen a fiatalokat támadja. A győzelemre Isten Igéje a biztosíték. Akkor leszünk erősek, és akkor tudjuk legyőzni a gonoszt, ha az Ige megmarad bennünk. Ámen.

Középkorúak – atyák

„Írok néktek atyák, mert megismertétek azt, a ki kezdettől fogva van…” (1Ján 2,13) Néhány alkalommal szó volt az emberi élet különböző szakaszairól: a gyermekkorról, a serdülőkorról, és az ifjúkorról. Most a középkorúakról szeretnék szólni, a 30-60 év közöttiekről, ezek feladatairól, harcairól, a szellemi életüket veszélyeztető hatásokról. Az Igében atyákról olvastunk. Fizikai értelemben ez az a kor, amikor apák, anyák, szülők lesznek az emberek, sőt ennek az időszaknak a végére legtöbben már nagyszülők is. Először ennek a középkorosztálynak az általános jellemzőit mondanám el. Néhány gondolatban kitérek a földi jellemzőire is, mert ez is hozzá tartozik a hívő életünkhöz, de leginkább a szellemi vonatkozását részletezem. A középkorosztály általános jellemzői Földi viszonylatban ez a kor az alkotás, a tevékenység, a munkásság ideje. Szellemi értelemben is egy tevékeny, munkás idő. Ez a gyümölcstermés fő ideje. Emlékszünk rá, hogy azt mondtuk, már a serdülő gyermek is meg tud térni, de valójában ez az ifjúkorban erősödik meg, az a megtérés, újonnan születés ideje. A gyümölcstermés már erre a korra, a 30-60. év közé esik. Mind a földi, mind a szellemi életnek a gyümölcstermését az alapozza meg, ahogyan ifjú korában járt el az ember. Ez a nagyjából 30 éves időszak is három részre osztható. 30-40 éves kor Ekkor főleg tapasztalatszerzés folyik, mind a társadalomban, a családban, mind a gyülekezeti, szellemi életben. Ebben az időszakban sok mindent kipróbál az ember. „Kísérletezik”, hogyan tudna leghasznosabban, legeredményesebben élni a földi életben, és az Úr számára is. Nem mindig sikerül azonnal, azért mondom, hogy próbálgatja, „kísérletezik”. Földi tekintetben ekkor igyekszik megalapozni családjának a jövőjét főként úgy, hogy lakást, jó munkahelyet szerez, igyekszik olyan pozíciót kapni, hogy a gyerekeket fel tudja nevelni. A hívő ember e mellett igyekszik mennyei kincseket gyűjteni, azaz megtalálni a szolgálati helyét az Úr munkájában, a szellemi, a gyülekezeti életben is. Ekkor a szellemi életben, de még a fizikaiban is sokat tanul az ember. 40 éves koráig még tud tanulni, sok ismeretet felhalmoz még ebben a korban is. Rendszerezni még nem nagyon tudja, bár van, aki már kicsit érettebb, és elkezdi, de még nem nagyon tudja levonni a sok ismeretből a szellemi szempontból is bölcs következtetéseket. 40-50 éves kor A következő tíz év, 40-50 éves kor között még az aktív cselekvés ideje. Földi síkon igyekszik az ember befejezni a gyermekei jövőjének a megalapozását, és a saját időskorának a biztosítását, hogy pl. legyen megfelelő nyugdíjalapja. Földi javak gyűjtése is szükséges - amennyi valóban szükséges-, de nem kell kincseket felhalmozni. Lelkileg örül az ember a családjának, mindannak, amit alkotott és elért. A társadalomnak, az országnak a terheit is hordozza, ugyanúgy, mint a családjáét és a környezetéét. Ilyenkor az ember még teherbíró. Szellemileg ilyenkor válik az ember Isten országának is felelős munkásává. Már korábban is szolgálhat, 30 év felett mindenképpen. Ebben a korban különösen érzi az Úr munkájának terhét és felelősségét. Ekkor már nem intenzív a tanulás, már nem tud annyit befogadni. Visszaemlékszem, hogy ötvenhez közel magam is csodálkoztam, hogy már nem úgy fog az agyam, nem úgy emlékszem dolgokra, mint korábban. Ami azelőtt semmi problémát nem jelentett, az már nehézséget okozott. 40 éves kor fölött már a fizikai erő is fogyni kezd. Nagyon megdöbbentem, hogy már nem bírom azt, amit korábban. Nincs annyi erő! Ha fogy is az ember fizikai ereje, és a tanulás sem megy olyan intenzíven, de a tanultakat ekkor már tudja rendszerezni. A sok ismeret kezd összeállni az emberben egy egységes egésszé. A sok tapasztalatból és ismeretből bizonyos életbölcsesség alakul ki. Aki az Úrral járt, az erre az időre már bizonyos mértékig bölccsé lesz, mert azzá teszi az Ige, az Úr.

50-60 éves kor A harmadik szakasz az 50-60 éves kor közötti idő. Még mindig aktív az ember, dolgozik, még mindig teherviselő, de már a világgal és önmagával szemben is kritikus. Nem lázadóan kritikus, az ifjúkorral az elmúlt. Ebben a korban már nagyon ritka, aki lázad. A kritika azt jelenti, hogy bölcsen összegzi, és

visszaemlékszik az életére: mennyi sok dolgot hibázott el. Sok mindent sajnál, és meg is bán az ember. Próbálná a tapasztalatait átadni a fiatalabbaknak, a gyermekeinek, a gyülekezeti ifjúságnak, hogy ők már ne kövessék el azt, amit ő rosszul tett. Az is tapasztalat, hogy nem fogadják el. Sokszor azért sem, mert nem is értik meg, csak később, ha már majd ők is abba az életszakaszba jutnak. Vannak ugyan engedelmes gyermekek, fiatalok, akik igyekeznek ezt valahogy a szívükbe rejteni, de még nekik sem válik igazán a javukra, mert nem tudják úgy átvenni, ahogy kellene. Mindenesetre, aki meghallgat néhány fontosabb intelmet, sok nyomorúságot, veszélyt, szenvedést, vagy könnyeket tud kikerülni. Ez a gyümölcsérés időszaka földi viszonylatban is, a munka eredményét tekintve, de szellemi értelemben mindenképpen. Ez az egész harminc esztendő az atyák vagy az apaság kora Ahogyan olvastuk: „Írok néktek atyák, mert megismertétek azt, a ki kezdettől fogva van…” A szülői kor, amikor megérti, átveszi, bölcsen hordozza, és éretten viseli azt, hogy mit jelent szülőnek lenni. Az érettségnek és a felelősségnek a kora ez. Körülbelül 40 éves korig születnek meg a gyermekek, gondozzák, nevelik őket. 50-60 éves kortól jönnek az unokák. Amikor 60 felé jár az ember, addigra már a saját szülei is rászorulnak a segítségre, mert már 70-80 évesek, vagy még idősebbek. Szükség van a gondozásra, látogatásra, a terheik átvételére. Ekkor ismeri meg igazán a saját szüleit is, de Istent is, „…a ki kezdettől fogva van…” Elsősorban nem az emberi élet földi, fizikai vonatkozásairól szólnék. Azért mondtam mégis el, mert ebbe beágyazva, ebben az állapotban kell mindazt megtenni és értékelni, amit az Úr elvár tőlünk. Ennek a kornak a szellemi vonatkozásait szeretném kiemelni. A szellemi, krisztusi érettségről szólnék. A másokért, a jövő nemzedékért végzett munkáról, áldozatról és felelősségről. Ha a mai alkalommal nem is kerül arra sor, hogy elmondjam, mit jelent szellemileg atyának lenni, de a következő alkalommal – ha az Úr még éltet – ki fogunk térni rá, és példákat is megemlítek majd. Pál apostol azt mondja: „…ha tízezer tanítómesteretek lenne is a Krisztusban, de nem sok atyátok…” (1Kor 4,15). Pál apostol ilyen atyai lelkülettel hordozta az összes gyülekezetet, amit Isten rábízott. Csak a szellemileg érett ember ismeri meg igazán Istent, „…a ki kezdettől fogva van…”. Az érett korba jutott, szülői terheket viselő ember érti meg igazán a saját szüleit. Ugyanígy a hívő ember is akkor ismeri meg igazán a mennyei Atyját, ha eljutott a szellemileg érett korba. Szellemi érettkor Mit jelent a szellemi érettség? Hogyan lehet ide eljutni? „…Ő adott némelyeket apostolokúl, némelyeket prófétákul, némelyeket evangyélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: A szentek tökéletesbbítése czéljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére: Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére: Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által” (Ef 4,11-14). Istennek is az a célja minden gyermekével, hogy szellemileg érett legyen. Mi is törekedjünk erre! Ne csak külsőleg érjük el a 60 évet, hanem belsőleg, szellemileg is váljunk érettekké! Nekünk a földi életben nem az a legfőbb célunk, ami a világnak, hogy nagyon jó anyagi körülményeket teremtsünk magunknak, gyermekeinknek, sőt még az unokáinknak is. Nem az, hogy hírnévre, pozícióra és hasonlókra tegyünk szert. Az legyen a törekvésünk, hogy az évek múlásával egyre inkább érjünk szellemileg: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” (Zsolt 90,12). Legyen érett, bölcs szívünk! Ehhez az érettséghez szükség van arra, amit az Ige ír: „…Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangyélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: A szentek tökéletesbbítése czéljából szolgálat munkájára …” Ezeket a kegyelmi ajándékokat, amiket Isten kiosztott, leginkább a gyülekezetben gyakoroljuk, ott lehet ezeknek az áldásából részesülni. Ha valaki magányosan él, nagyon nehezen tud eljutni az érett korra, mert egyoldalúvá válhat. Nemcsak erre van szükségünk, hanem az Úrral való járásban szerzett hétköznapi élettapasztalatokra is. Amikor együtt járunk az Úrral, megtapasztaljuk milyen Ő, hogy visz át nehézségeken, hogyan rendezi az életünket, hogyan gondoskodik rólunk, akkor jobban megismerjük Őt. Erre a korra ez a legjellemzőbb, amit az alapigében olvastunk: „megismertétek azt, a ki kezdettől fogva van…”

Néhány veszély Meg kell tanulnunk kikerülni, vagy legyőzni bizonyos veszélyeket, amik szellemileg károsak az életünkre ugyanúgy, mint a fizikai életben. Erre a korra már van az embernek annyi bölcsessége,

tapasztalata, hogy nem megy neki fejjel a falnak, hanem kikerüli a veszélyeket. Ugyanígy kell a szellemiekben is eljárni. Felsorolnék néhány veszélyt. Anyagiasság, pénz szerelme, vagyongyűjtés Külsőleg, fizikailag gondot kell viselni a családról, meg kell alapozni a gyermekek jövőjét. Bizonyos anyagiakra szükség van, lakás kell, ki kell fizetni a számlákat…stb. Valamennyi pénz, vagyon szükséges. Abban van a nagy veszély, hogy ebben a korban túlzásba viszi az ember és gyűjt olyat is, amit nem kellene. Szinte csak erre használja az erejét és az idejét. „De valóban nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel. Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. A kik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal. De te, óh Istennek embere, ezeket kerüld…” (1Tim 6,6-11). Valóban kerüljük ki ezeket! Sok anyagi dolog lehet bálvány az ember életében. Egyszer valaki azt mondta, hogy sok asszony apró bálványokat készít és vásárol: ruhákat, csecsebecséket, terítőket, függönyöket, ha kell, ha nem, mert ebben leli gyönyörűségét, ez tölti el boldogsággal. Sok férfi meg nagy bálványokat készít: épületeket, gépeket; állatokat tart, mert ő meg azt szereti, és ezért sok mindent feláldoz. Azt mondja nekünk az Úr: „…De te, óh Istennek embere, ezeket kerüld!”. Nem azért vagyunk itt, hogy ilyeneket gyűjtsünk. „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön […] Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben!” (Mt 6,19-20) „Valóban nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel: Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit” (1Tim 6,6-7). Nemrégen elmondta valaki, hogy a szomszédjában, amikor meghaltak az idősek, az örökösök kihordták a nagy házból mindazt, ami addig bálvány és csecsebecse volt, máglyát raktak a kertben, és mindent elégettek. Ennyi! Ne gyűjtsünk! Sokkal fontosabb dolgunk van ebben a világban. A család Isten elé helyezése „A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám” (Mt 10,37). Természetesen feladata a hívő embernek is, hogy felnevelje a családot, sőt szeresse őket. A férj szeresse a feleségét. Az idősebb nők „…megokosítsák az ifjú asszonyokat, hogy férjöket és magzataikat szeressék…” (Tit 2,4). A szeretet abban is megmutatkozik, hogy gondot viselnek róluk. Azonban, azt mondja az Úr: „A ki inkább szereti [aki jobban szereti] hogynem engemet, nem méltó én hozzám…” Nem szabad megengedni, hogy a családi kötelék vagy anyagiasság meggátoljon az Úr akaratának cselekvésében. Az első az Úr legyen! Ahhoz, hogy egy hívő ember, egy férfi szabad legyen ezektől, szellemi önállóságra és érettségre van szüksége. Amíg az ember nem érett „…ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele…” (Ef 4,14), addig még inog. Ez így van a családban is. Amíg az ember szellemileg nem érett, az isteni céltól el tudja téríteni az asszony sírása vagy hízelgése, a gyermekek nyafogása, stb. Amikor éretté válik az ember, már helyére tudja ezeket tenni. Ha nem tudunk mindent kárnak és szemétnek ítélni Krisztusért Ez a harmadik veszély ebben az időszakban. Pál apostol ezt kikerülte: „De a melyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem, És találtassam Ő benne, mint a kinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján: Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az ő halálához” (Fil 3,7-10). Ez benső megismerés, a szív megismerése. Ezt nem lehet csak a Bibliából megtanulni. Az Ige ismerete is nagyon fontos, de szükséges hozzá az, amit Pál apostol leírt: „…a melyek nékem egykor nyereségek valának […] mindent kárba veszni hagytam…” Amit Pál kárba veszni hagyott Krisztusért, abban voltak jó dolgok is. „…Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus, […] a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen...” (Fil 3,5-6). Buzgó is volt. Ez azt jelenti, hogy mindent, ami jó vagy rossz volt, amit szerettünk, amit gondoltunk magunkról, azokat a szívünkben engedjük el, mert nem fontos. Jézus Krisztus ismeretével összemérve semmi sem fontos, se anyagiak, se család, se megértés, se a jó cselekedeteink, se a feddhetetlen voltunk, se amit elértünk, se az Úrért végzett munka. Semmi sem fontos igazán, csak Ő. „Hogy megismerjem Őt, és az Ő

feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet…” Pál apostol kész volt szenvedni, hogy megismerje Krisztust. Az Úr Jézus is kész volt szenvedni és meghalni, mert ismerte az Atyát. Mi is legyünk készek akár szenvedni is, hogy megismerjük Őt! Ez az érettség velejárója, másként nem megy. „…félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért” (Zsid 12,1). Nekünk is félre kell tenni, kárnak és szemétnek ítélni mindent, hogy „…fussuk meg az előttünk levő küzdő tért.” Természetesen az ilyen gondolkodás a világ számára érthetetlen, és bolondságnak tartják. Miért nem vállal el a hívő ember egy nagyon jól jövedelmező állást? Nem vállalja el, mert valamiben akadályozza, amit Krisztus rábízott. Az erőm, az időm, a gondolataim Neki adom elsősorban. A világi javakból csak annyi kell, amennyi szükséges: „…nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel” (1Tim 6,6). Ha testünket nem szánjuk oda az Úrnak áldozatul „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok [megismerjétek], mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata” (Róm 12,1-2). Ahhoz, hogy megismerjük Őt, az Ő akaratát, hogy mi kedves és tökéletes Előtte, a testünket is Neki kell szánni. „…a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek [Szellemnek] temploma […] nem a magatokéi vagytok […] áron vétettetek meg…” (1Kor 6,19-20). Isten testet alkotott nekünk és megváltott, drága árat fizetett értünk: „…áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, a melyek az Istenéi. […]; Úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért [Krisztus értünk], tehát mindazok meghaltak [mi is meghaltunk magunknak, kedvteléseinknek, céljainknak, terveinknek, akaratunknak], és azért halt meg mindenkiért, hogy a kik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, a ki érettök meghalt és feltámasztatott [Krisztusnak]” (1Kor 6,20; 2Kor 5,15). Az érett korhoz az is hozzá tartozik, hogy a testünket, egész testi mivoltunkat, életünket adjuk oda az Úrnak élő, szent áldozatul. Ha saját lelkünket, kívánságainkat nem tagadjuk meg Ez még érzékenyebb pontot érint. A test külső, de belül van a lelkünk. Ha a saját lelkünket is igazán meg nem tagadjuk, nem vagyunk méltók az Úrhoz. Nem tudunk eljutni az érett korra, mert nem tudjuk igazán megismerni Őt. „Mondja vala pedig mindeneknek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. […] Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit [eddig ezekről volt szó, de folytatja az Úr], sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 9,23; 14,26). Egészen eddig el kell menni: „…sőt még a maga lelkét is…”. Az Úr Jézusnak is volt lelke. Az Ő lelke nem kívánt rossz dolgokat, mert benne nem volt bűn, de volt saját akarata, saját elképzelése. Nem volt ez rossz, csak a sajátja volt, mert ember is volt. „Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától…” (Jn 12,27). Neki is nehéz volt elfogadni, amit Isten akart az Ő életével, hogy szánja oda, menjen a keresztre, haljon meg, vegye fel a világ bűnét, kárhoztassa és ítélje meg Isten a bűnt benne, a testében. A lelke iszonyodott ettől, de azt mondta: „…ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” (Mk 14,36). Megtagadta a saját lelkét is, és nekünk is ezt mondja, hogy aki nem tagadja meg „…még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,26). Itt a kívánságaink megtagadásáról van szó, annak a halálba adásáról. Nem a lelkünk hal meg, mert a lelkünket üdvözíteni akarja az Úr. Az, ami a lelkünkben a testünk befolyása, vagy bűnös befolyás, vagy ha nem is bűnös, de más, mint amit Isten akar, azt adjuk halálba. Csak az Ő akarata legyen meg az életünkben. Aki ide eljutott az érett, azt nem fogja: „…ide s tova hány[ni] a hab és hajt[ani] a tanításnak akármi szele…” (Ef 4,14). Az tudja, miért van ebben a világban. Végzi a munkát, és el is tudja végezni, ahogy Jézus Krisztus is mondta földi útja végén: „…elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt” (Jn 17,4). Pál apostol is azt mondta: „…futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” (2Tim 4,7). Mi is elvégezhetjük, ha teljesítjük a feltételeit. A szolgálati helyünk betöltése Földi munkánk, kötelességünk „Ti szolgák, szót fogadjatok mindenben a ti test szerint való uraitoknak […] És valamit tesztek, lélekből [szívesen] cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek; Tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát: mert az Úr Krisztusnak szolgáltok” (Kol 3,22-24). Ebben az Igében kifejezetten földi vonatkozású munkáról van szó. Amikor dolgozunk a munkahelyen, mint alkalmazottak, ne úgy tegyük,

hogy a főnök lássa, és majd jutalmazzon meg érte. A földi teendőinket is úgy végezzük el, mint az Úrnak, és akkor „… az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát…”. Egy becsületes, szorgalmas munkát nem biztos, hogy megfizetnek a földi munkaadók, de az Úr figyeli. Ne válasszuk külön a földi életünket, és a szellemi életünket. Ne gondolkodjunk úgy, hogy amikor dolgozunk az földi, semmi köze Krisztushoz; ha otthon főzök, mosok, sütök, mosogatok ez csak robot, semmi köze a mennyeiekhez. Nem így van! Azt mondja az Ige, ha bármit teszünk, bármit dolgozunk, tekintsük úgy, hogy az Úrnak tesszük, ezért becsületesen, szívvel-lélekkel tegyük, és Tőle kapjuk a jutalmat is. Ha csak azért hajtjuk magunkat, hogy több legyen, azt már nem az Úrnak tesszük, azért nem fog megjutalmazni, sőt el fog marasztalni bennünket. Tehát a földi munkánkat a családban, a társadalomban, a munkahelyen úgy kell végezni, mint az Úrnak. Szellemi szolgálati helyünk Természetesen meg kell látnunk, és még inkább hűségesen kell végeznünk a szellemi szolgálatunkat, a sokféle földi elfoglaltság és teher mellett is. Sokan gondolkodnak úgy, hogy igen nagy teher nehezedik ránk ebben az életkorban, aminek a vége felé, 50-60 éves kor között már az erő is fogy. Hogy tudnánk mindent elvégezni becsülettel, hűségesen, szeretettel; földieket is, meg a szellemieket is, mint az Úrnak? Hogyan lehet ezt megtenni? Emberi erővel, és bölcsességgel nem lehet. Úgy nem megy. Ha visszanézek az életemre, csodálkozom, nem tudom, hogyan történt. Ott volt a család, a munkahely, az azzal kapcsolatos tanulás, a gyülekezet, más gyülekezetek látogatása, és bírtam. Nem tudom hogyan. Ez csoda! Aki a szívében eltökéli, hogy az Úrnak akar élni, Neki adja testét-lelkét, annak az Úr ad hozzá erőt és bölcsességet is. Lássuk meg, fogadjuk el, végezzük el hűségesen a földi, és a szellemi munkát is. Aki ebben az aktív korban nem tölt be szellemi szolgálatot, nem látja meg, nem fogadja el az Úrtól, nem végzi, amire az Úr rendelte, hiába gondolkodik úgy, hogy majd ha nyugdíjba megyek, utána fogok az Úrnak szolgálni. Ez nem fog sikerülni. Aki addig nem szolgál, azután sem tud, mert akkor már más bajok jönnek. A test már nagyon gyengévé válik. Addigra már el kellene érni bizonyos gyakorlatot, életbölcsességet, de nem lesz meg. Az Úr korábban, már ifjú korunktól hív a szolgálatába. Szánjuk oda testünket-lelkünket, és ítéljünk mindent kárnak és szemétnek. Értsük meg: nem anyagiakért, vagy földi dicsőségért vagyunk itt, hanem az Úrért! Befejezés, rövid összefoglalás „Ha pedig valaki az övéiről és főképen az ő házanépéről gondot nem visel: a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél” (1Tim 5,8). Van kötelességünk a családunk felé is, van kötelességünk a társadalom, a munkahelyünk felé is, és a mennyeieket emellett kell jól elvégezni. Az nem helyes, ha egy asszony – miközben „szalad a ház”, tele a mosogató mosatlannal, ott a sok piszkos ruha, a gyerekek rendezetlenek – azt mondja: „megyek látogatni másokat, vagy bármi más szolgálatot végezni az Úrnak.” Ez elfogadhatatlan! Egy férfi sem teheti meg, hogy nem gondoskodik a családjáról. Amellett kell az Úr munkáját végezni! Az érett korhoz az is hozzá tartozik, hogy meglássa és belássa az ember, hogy ez nem megy másként, csak ha Isten ad kegyelmet, bölcsességet, erőt. Nagyon figyelni kell Rá, nehogy olyat végezzek, amit nem bízott rám. Azért nem fér bele más az időmbe, mert akkor valami fontos marad el. Ha anyagiakat gyűjtök, akkor nem fog beleférni a szellemi munka. Csak úgy lehetséges, ha mindenből annyit végzek, amennyi szükséges. Csak annyit, amit az Úr rám bízott. Mint ahogyan el lehet érni a 60 éves kort, elérhető a szellemi érettség kora is. Minden azt szolgálja, hogy mire külsőleg elérjük ezt az életkort, belsőleg is érettek legyünk. Még egyszer elolvasom az alapigét: „Írok néktek atyák, mert megismertétek azt, a ki kezdettől fogva van…” Ismerjük meg Urunkat, aki a kezdet, Jézus Krisztust, és Atyánkat, Istent „…a ki kezdettől fogva van…”. Ámen.

Bibliai példák középkorúakról „Írok néktek atyák, mert megismertétek azt, a ki kezdettől fogva van […] Írtam néktek atyák, mert megismertétek azt, a ki kezdettől fogva van.” (1Jn 2,13-14) A középkorúak, az atyák szellemben érettek. A Bibliából öt személyt szeretnék példáként említeni, azért, hogy tanuljunk az életükből. Olyan embereket, akik szellemileg érettek voltak. Énókh

„Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek [...]; Éle pedig Énókh hatvanöt esztendőt, és nemzé Methuséláht. És járt Énókh az Istennel, minekutánna Methuséláht nemzette, háromszáz esztendeig; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Énókh egész életének ideje háromszáz hatvanöt esztendő. És mivel Énókh Istennel járt vala; eltűnék, mert Isten magához vevé” (Zsid 11,5; 1Móz 5,21-24). Istennel járni Mi volt a jellemző Énókhra, ami az érett hívőkre is jellemző? A legfontosabb, amit feljegyez az Ige, hogy Istennel járt. Mit jelent Istennel járni? „Vajjon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” (Ám 3,3). Ahhoz, hogy két ember együtt járjon, először is találkozniuk kell, és meg kell egyezniük abban, hogy ezután együtt fogják járni az útjukat. Ahhoz, hogy egy ember Istennel járjon, szükséges, hogy Isten megkeresse és hívja őt. Nem mi keressük meg Istent, mindig Ő keres meg bennünket, és Ő hív. Ha az ember meghallja ezt, és beleegyezik, hogy azon az úton halad, amire Isten hívja, akkor indulhatnak el együtt. Meg kell egyezni, az embernek bele kell egyezni ebbe. Az érett hívő ember megérti azt, hogy Isten hívja őt arra, hogy együtt járjanak. Együtt járni közösséget, együtt-élést jelent. Az érett hívő ember megtiszteltetésnek veszi azt, hogy Isten hívja őt, hogy együtt járjanak, és legyenek közösségben: „Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre” (1Kor 1,9). Vele járni azt jelenti, hogy amit Isten az Ő Igéjében kíván, azt a hívő ember megérti és megcselekszi. Akkor is megteszi, ha nehéznek látszik, vagy valamiről le kell mondania. Ahogy énekelni szoktuk: „Szent Igéd szerint vágyom élni...”, Isten minden szava érték nekem. Amikor a középkorúakról volt szó, láttuk, hogy milyen kísértések lehetnek, amelyek el akarják téríteni az embert a helyes útról: az anyagiasság, a pénz szerelme, a családnak az Úr ügye elé való helyezése, ha nem hagyunk mindent kárba veszni Krisztusért. Tehát, ha valaki azt mondja: „…Követlek téged Uram, valahová mégy!” (Lk 9,57), akkor búcsút kell mondani mindannak, ami köti, vagy ami fontosabb lehet a számára, mint az Úr, és teljesen Isten Igéjéhez kell szabnia az életét. Az Úrral való járás következményei és áldásai: Az egyik következménye az, hogy megismerjük az Urat Hasonlóan ahhoz, amikor két ember együtt jár, vagy együtt éli le az életét. Mondjuk egy férj meg a felesége. Elég jól megismerik egymást, ahogyan az alapigében olvastuk: „Írok néktek atyák, mert megismertétek azt, a ki kezdettől fogva van…”. Így lehet megismerni Őt, aki kezdettől fogva van, hogy együtt járunk, együtt élünk, közösségben vagyunk. Amikor az Úr Jézus Krisztust megismerjük, akkor egyre jobban megszeretjük. A földön lehet, hogy két ember minél jobban megismeri egymást, annál idegenebbek lesznek egymásnak, és megvetik vagy megutálják egymást, de az Úrral nem így van. Minél jobban megismerjük, annál jobban megszeretjük. Minél jobban szeretjük, annál jobban ragaszkodunk Hozzá. Ez is jellemző a szellemileg érett korra, hogy az ember ismeri Istent, szereti Istent, és ragaszkodik hozzá. Úgy, mint például Dávid: „Ragaszkodik hozzád az én lelkem; a te jobbod megtámogat engem” (Zsolt 63,9). A másik következménye: bizonyság afelől, hogy kedvesek vagyunk Neki Énókhról azt olvastuk: „…bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek” (Zsid 11,5). Énókhnak bizonysága lett arról, hogy Isten nemcsak szereti őt, hanem meg van vele elégedve, kedves Isten szemeiben. „Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált…” (Zsid 11,5). Ez arra is rámutat, hogy Isten valamilyen módon elmondta Énokhnak azt, hogy nem lát halált, és szándékában van, hogy felvigye őt magához. Miből gondolom ezt? Azt mondja az Ige: ”Hit által vitetett fel...”. Márpedig a hit mindig azon alapszik, amit Isten mond, és nem azon, amit az ember kigondol. Nem úgy volt, hogy Énókh arra gondolt, de jó lenne, ha nem halnék meg, hanem Isten felvinne magához, és akkor ezt mondogatta, kérte, erősítgette magát, hogy „hiszem, hiszem, nagyon hiszem, így lesz”. Ez nem hit. Ez önszuggesztió. A hit mindig azon alapszik, hogy Isten mond valamit, és én azt igaznak fogadom el. Még nem látom, de meg vagyok arról győződve, hogy úgy lesz, ahogy Isten mondta. Tehát, ezért mondom, hogy Énókhnak valamilyen módon tudomására hozta Isten, hogy nem hal meg, és fel fogja ragadni magához. Ehhez hasonlót nekünk is tudomásunkra hozott Isten. „Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk” (1 essz 4,16-17). Amikor majd eljön az ideje, mielőtt az

antikrisztusi kor elkezdődne, mielőtt az ördög hatalmat kaphatna. Énókh hit által vitetett fel. Hitben járt, ebben a bizonyosságban, és egyszer be is teljesült. Az érett kornak jellemzője ez a bizonyosság, hogy tudja a hívő ember: kedves vagyok Isten előtt. Nemcsak az Úr Jézus áldozatáért, mert Ő meghalt értem, nemcsak azért, mert az Ő vére eltörölte a bűneimet, hanem azért is, mert az Úr Jézus Krisztus élete látható bennem, hiszen Isten csak az Ő Fiában gyönyörködik. Ha valaki együtt jár az Úrral, akkor Hozzá hasonló lesz „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk…” (2Kor 3,18). Tehát ha egyre jobban megismerjük Őt, mert együtt járunk, együtt élünk, megszeretjük, ragaszkodunk Hozzá, és csak Rá akarunk figyelni, akkor egyre jobban hasonlóvá válunk Hozzá. Továbbá az a remény is ott él bennünk, amit János apostol ír: „…most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, a mint van” (1Jn 3,2). Tehát ez az érett kornak a jellemzője, hogy bizonyosságom van, hogy kedves vagyok Isten előtt, mert kiábrázolódik bennem az Úr Jézus Krisztus. Az odafelvalókkal törődöm, arra vágyom, hiszen ígéretem van, hogy magához vesz az Úr. Énókhnak is ígérete volt erre, és úgy is lett. Noé „Hit által tisztelte Istent Noé, mikor megintetvén a még nem látott dolgok felől, házanépe megtartására bárkát készített, a mely által kárhoztatá e világot és a hitből való igazságnak örökösévé lett [...]; Noénak pedig ez a története: Noé igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között, Istennel jár vala Noé [...] Monda azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általok: és ímé elvesztem őket a földdel egybe. Csinálj magadnak bárkát gófer fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kívűl szurokkal [...] Én pedig ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész. De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te fiaidnak feleségei teveled” (Zsid 11,7; 1Móz 6,9.13-14.17-18) Azt olvastuk Noéról is, hogy Istennel járt, ugyanúgy, mint Énókh. Neki azonban nem azt mondta Isten, hogy majd magához veszi, és nem lát halált, pedig ő is hitben járt. Hinni abban lehet, amit Isten mond, és neki mást mondott. Azt mondta, hogy özönvizet hoz a földre, de őt a háza népével együtt meg fogja menteni egy bárkával, amit neki kell elkészítenie. Noé tisztelte Istent „Hit által tisztelte Istent Noé…” Mivel tisztelte? Az engedelmességével, mert elkészítette a bárkát úgy, ahogy Isten mondta. Pedig nyilvánvaló, hogy soha sem készített még bárkát, olyat biztos nem, amilyet Isten mondott. Igen nagy munka volt, de nekilátott, mert Isten mondta. Hitt Istenben, hogyha mondta, akkor megadja hozzá majd a bölcsességet, az erőt, minden lehetőséget, hogy az a bárka elkészüljön. Ez egy hatalmas bárka volt. Sokan láthatták, nyilvánvalóan nem értették a célját. Lehet, hogy csúfolták is: mit akar? Hihetetlennek tartották, hogy akkora víz legyen, hogy itt mindenki elpusztul, csak az menekül meg, aki a bárkában lesz. Noé tisztelte Istent azzal, hogy mindezek ellenére engedelmeskedett neki, és elkészítette azt. A mi istentiszteletünk is főleg az engedelmesség. Nem az, hogy összegyűlünk, énekelünk és imádkozunk. Az istentisztelet az, hogy amit megértettünk, amit Isten mond, annak engedelmeskedünk. „Ti gyermekek szót fogadjatok a ti szüleiteknek az Úrban; mert ez az igaz. Tiszteljed a te atyádat és a te anyádat, a mi az első parancsolat…” (Ef 6,1-2). A gyermek is azzal tiszteli meg a szüleit, ha szót fogad nekik, engedelmeskedik. Az Istennek való feltétlen engedelmesség is az érett kor jellemzője. Az engedelmességet gyerekkorban kell elkezdeni megtanulni. Erről volt szó, amikor a gyermekkorról beszéltünk. „A gyermek elméjéhez köttetett a bolondság…” (Péld 22,15), éppen ezért sokszor meg kell fenyíteni, hogy megtanulja az engedelmességet. Ezen kívül ifjúkorban is még sokat kell szenvednünk ahhoz, hogy elmélyüljön bennünk ez az engedelmesség. Az Úr Jézusról azt írja az Ige: „Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet; És tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, a kik neki engedelmeskednek” (Zsid 5,8-9). Látjuk, milyen sokszor van benne ebben a két igeversben az engedelmesség? A Fiú is abból tanulta meg az engedelmességet, amit szenvedett. Őt nem kellett fenyíteni, mint egy gyermeket, de szükséges volt, hogy szenvedjen, hogy a szenvedések között elmélyüljön, és mindenek előtt látható legyen, hogy Ő engedelmes az Atyának. Így jutott tökéletességre. Ilyen az érett kor. Még nem egészen tökéletes kor. Pál is azt mondta: „Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már

tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem…” (Fil 3,12). Az érett korban közeledünk a tökéletességhez, a befejezettséghez. Noé kárhoztatta e világot Mivel kárhoztatta? Azzal, hogy engedelmes volt, és elkészítette a bárkát. Pusztán ezzel a cselekedetével. Nem kellett neki kiállni és szónokolni, csak engedelmeskedni. Az engedelmes hívő élet a legnagyobb bizonyságtétel ebben a világban, és a világnak a leghangosabb és legerőteljesebb kárhoztatása. Képzeljük el, mit jelentett az, amikor Noé bárkát épített! Rendíthetetlenül készítette minden nap. Nyilván, hogy érdeklődtek, mi akar ez lenni. Abban is biztos vagyok, hogy Noé nem titkolta: Isten mondta neki, hogy készítse ezt a bárkát, mert minden test vége elérkezett. Hallották, csak nem akarták elhinni, de minden nap, amikor ránéztek a bárkára, akkor eszükbe jutott: lehet, hogy ennek a világnak vége lesz! Lehet, hogy Isten mégiscsak megbüntet bennünket? Lehet, hogy mégis jön a vízözön? Ha nem vették is komolyan, de tudtak róla. A bárka arról beszélt, hogy Isten előtt a világnak a vége elérkezett, mert haragszik az emberre a bűnei miatt, és nem menekül meg csak az, aki ebben a bárkában lesz. Az érett hívők ma is mennyei beállítottságúak, és megvetik ezt a világot. Megvetik, de nem az embereket, hanem e világ szellemiségét, amit a világ ad, ami a világ gyönyörűsége, ami után a világ áhítozik és fut. Előttük ez nem érték. Önmagában már az hangos bizonyságtétel, hogy ők a mennyeiek után vágynak, és nem ezek után. Ez arról szól, hogy Isten haragja és ítélete el fog jönni a világra. Csak azok menekülnek meg, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak elrejtve. Olyan az Úr Jézus Krisztus, mint az a bárka volt. A bárka az Ő előképe. Csak aki Benne van, az menekül meg. Noé a hitből való igazság örökösévé lett „… kegyelmet talála az Úr előtt […] Noé igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között…” (1Móz 6,8-9). Noé tökéletes volt a vele egykorúakkal összehasonlítva, mégis kegyelemből menekült meg. A cselekedetei, az Úrral való járása a hitének a gyümölcsei voltak, de nem ezért tartotta meg Isten. A hitet tulajdonította neki igazságul; bár ez Noénál így, egyértelműen nincs leírva, de Ábrahámnál igen. Noé is ugyanabban az Istenben hitt, akiben Ábrahám. Isten a hitet mindig értékeli. „Az igaz pedig hitből él…” (Zsid 10,38). A hitét tulajdonította neki is igazságul. Ábrahám „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy. Hit által lakott az ígéret földén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival. Mert várja vala az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten [...] Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön. Mert akik így szólnak, nyilván jelentik, hogy hazát keresnek. És hogyha eszökbe jutott volna az, a melyből kijöttek, volt volna idejök a visszatérésre. Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem szégyenli őket az Isten, hogy Istenöknek neveztessék, mert készített nékik várost” (Zsid 11,8-10.13-16). Hit által odament és ott lakott, ahová Isten vezette Ábrahám hozzáállása az egész földi élethez teljesen más volt, mint kortársaié. Úgy olvastuk, hogy hit által tett mindent: Úr-Kaszdimból Isten hívására elment az ígéret földjére, a teljesen ismeretlenbe. Nem tudta, hogy hová megy. Hit által lakott a Kánaán földjén sátorokban, és nem épített házat, mert az helyhez kötötte volna. A sátort mindig máshol vonta fel, vándorolt, bejárta azt az egész földet. Várost sem épített, mert legtöbbször annak a kőfalában bízik az ember, de Ábrahám Istenben bízott. Azzal, hogy vándorolt a sátorral, azt jelentette ki, hogy ezen a földön ‒ bár neki ígérte Isten ‒ ő mégiscsak idegen és vándor. Magunknak azt a tanulságot vonhatjuk le ebből, hogy az érett korú hívő ember mindent elhagy Isten szavára, amire Ő rámutat. Nem azt kell otthagyni, amire nem mondja, hanem amire az Igében egyértelműen rámutat: ehhez ne ragaszkodj! A hívő ember csak Istenhez, és a mennyeiekhez ragaszkodik, azután vágyik, nem a földiek után. Ábrahám azért tudott idegenként és vándorként viselkedni, mert: „…várja vala az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten” (Zsid 11,10). Erre vágyott a szíve. Így van ez a mi életünkben is. Nem köt igazán ez a föld. Az érett hívő embert nem köti. A szívét a mennyeiek ejtették rabul. „…az odafelvalókat keressétek, a hol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén, Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Mikor a Krisztus, a mi életünk, megjelen, akkor majd ti is, Ő vele együtt, megjelentek dicsőségben” (Kol 3,1-4).

Hit által nagy próbát állt ki „Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén, és az egyszülöttet vitte áldozatúl, ő, ki az ígéreteket nyerte, A kinek meg volt mondva: Izsákban neveztetik néked mag; Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani, miért is őt példaképen viszszanyerte” (Zsid 11,17-19). Az érett hívő embereket is megpróbálja Isten. Szó volt róla korábban, hogy ebben a korban (30-60 év között), amikor az embernek legtöbbször már családja van, természetes ragaszkodás és kötődés fűzi a családhoz, a férjhez, a feleséghez, a gyermekekhez. Amikor Isten ezt a próbát adta Ábrahámnak, akkor kiállta, és a természetes családi kötelékhez sem ragaszkodott, amikor a fiát kérte tőle. Nem egyszerű pedig ez egy apának. Még más dolgot is le kellett tennie, és nem tudom, hogy mi volt a nehezebb a számára. Talán ez a második, hogy Isten Izsákhoz fűzött minden ígéretet. Hiába volt egy másik fia a szolgálótól: Izmáel. Isten megmondta „…Izsákban neveztetik néked mag…” Izsákban jön el majd az utódaira minden áldás, neki ígérte azt a földet, sőt belőle származik a Mag, a Messiás, Jézus Krisztus. Isten mégis Izsákot kérte. Ábrahám azokat az ígéreteket, amiket Isten Izsákban adott, mégsem látta elveszve. Ő úgy gondolta, feláldozza Izsákot, engedelmeskedik Istennek, de nem kételkedett abban, hogy Isten megtartja az ígéreteit. Úgy gondolkozott, hogy akkor majd Isten fel fogja támasztani a halálból, ezért kapta vissza. Tehát az érett kornak a jellemzője, hogy az ember ismeri Istent. Bízik Benne, hisz Benne, akkor is, ha nem érti, ha képtelen dolognak tűnik, amit Isten mond, vagy kér. Tudja, hogy legfeljebb ő nem érti, de Isten tudja, mit tesz, és Ő nem téved, ezért bízhat Benne. Mózes „Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy Faraó leánya fiának mondják, Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta oda Égyiptomot, nem félvén a király haragjától; mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant” (Zsid 11,24-27). Mózes negyven éves volt, amikor ezek történtek. Önként mondott le földi, emberi dicsőségről, hiszen őt a Fáraó leánya fiának tartották. „…Mózes taníttaték az Égyiptombeliek minden bölcseségére; és hatalmas vala beszédben és cselekedetben” (ApCsel 7,22). Gazdag volt, sok kincset birtokolt, de ő önként lemondott a földi, emberi dicsőségről, minden méltóságról, és helyette „Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást…”, mert azt többre tartotta Egyiptom minden gazdagságánál. Lemondani a bűnös élvezetekről, és helyette választani a nélkülözést és Krisztus gyalázatát. Önként. Miért tudta ezt Mózes megtenni? „..mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.” Valamit tudott arról, amit Isten ígért az Ő népének, bár az még nem látszott. Ott nyomorogtak, mint rabszolgák, neki meg jó sora volt, de nem azt nézte, ami látható, hanem a láthatatlant. Ugyanígy a szellemileg érett hívők is lemondanak ezekről, amikről Mózes, és arról, amit a világ adhat: gazdagságról, bűnös gyönyörökről, dicsőségről, hatalomról, egyebekről. Az érett hívő emberek látják a láthatatlant. „Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4,18). Minden, ami látható elmúlik, de ami most még láthatatlan, az el fog jönni, és örökké fenn fog maradni, mint az új ég és az új föld. Pál apostol „De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangyéliomáról. És most ímé én tudom, hogy nem látjátok többé az én orczámat ti mindnyájan, kik között általmentem, prédikálván az Istennek országát. Azért bizonyságot teszek előttetek a mai napon, hogy én mindeneknek vérétől tiszta vagyok. Mert nem vonogattam magamat, hogy hirdessem néktek az Istennek teljes akaratát [...] Azért vigyázzatok, megemlékezvén arról, hogy én három esztendeig éjjel és nappal meg nem szüntem könnyhullatással inteni mindenkit. És most, atyámfiai, ajánlak titeket az Istennek és az ő kegyelmessége ígéjének, a ki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt. Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam: Sőt magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak. Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint venni. És mikor ezeket mondotta, térdre esve imádkozék mindazokkal egybe” (ApCsel 20,24-27.31-36). Pál apostol mindenről lemondott, és mindent odaadott az Úr Jézus Krisztusért. Nemcsak a bűneit, és a rossz dolgokat hagyta ott, hanem amiben dicsekedhetett volna: „….melyek nékem egykor nyereségek

valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem […] Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem” (Fil 3,7-8). A felolvasott versekből is világosan látszik, hogy Pál apostol mindig adott és adott. „…úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta […]; őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Jn 3,16; Róm 8,32). A szeretet ad. Pál is adta az életét az Úrnak. A testvérekért adta az idejét, fáradságát, nem vonogatta magát, hogy hirdesse Isten teljes akaratát, nem kívánta, ami a másoké. Úgy adott, hogy közben önmagáról és a vele valókról ő maga gondoskodott, úgy, hogy dolgozott. Kész volt az életét is adni, először így apránként, fáradsággal, idővel, munkával, de végül teljesen is, és Isten elfogadta. „…én immár megáldoztatom, és az elköltözésem ideje beállott” (2Tim 4,6). Így is történt, mártírhalált halt, teljesen Istennek adta oda az életét. A szellemileg érett hívő ember nem másoktól vár valamit, hanem ad. Adja az életét apró részletekben, idejét, fáradságát, munkáját, anyagiakat, majd azután kész az egész életét is odaadni az Úrnak. Kész meghalni is az Úrért. Nem kell mindenkinek meghalni, nagy kiváltság, hogyha valaki az Úrért halhat meg, de azt mindannyiunktól megkívánja az Úr, hogy az egész életünket adjuk oda neki, apránként, napról-napra. Tegyük oda az Ő oltárára amit kér, és ahogyan kéri. Befejezés és rövid összefoglalás Atyákról volt szó, szellemileg érett hívő emberekről. Azt olvastuk az alapigében róluk: „Írok néktek atyák […] Írtam néktek atyák, mert megismertétek azt, a ki kezdettől fogva van.” A szellemileg érettek megismerik az Urat, elsősorban azért, mert az Úrral járnak, mint Énókh és Noé. Ábrahámnak is azt mondta Isten: „…járj én előttem, és légy tökéletes” (1Móz 17,1). Mózes végig a pusztaságon mindig csak Istennel járt, nem is bírta volna azt az óriási terhet másként. Pál apostol is Istennel járt. Ebben az Úrral való járásban, életközösségben nemcsak megismerjük, hanem meg is szeretjük az Urat, ragaszkodunk Hozzá. A szellemileg érettek egy idő után bizonyosak abban, hogy az életük kedves az Úrnak, mert látszik bennük Krisztus ábrázata. Nemcsak bűnbocsánatot kaptak, nemcsak Krisztus halála munkálkodik bennük, hanem az élő, feltámadt Krisztus él bennük, és ez meglátszik rajtuk. A szellemileg érett hívő emberek tisztelik Istent. Engedelmességükkel tisztelik. Ezzel az engedelmességgel megítélik a világi gondolkozást, és kárhoztatják a világot szavak nélkül is. Ha szólnak, akkor az által is. A szellemileg érettek semmihez sem ragaszkodnak, csak Istenhez, és ahhoz a mennyei világhoz, amelyik az Övé. Isten szavára készek mindent elhagyni, mindenről lemondani, mert látják a láthatatlant. Készek az életüket is adni az Úrnak, vagy az Úrért. Ámen.

Az időskor „És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket! A míg a nap meg nem setétedik, a világossággal, a holddal és csillagokkal egybe; és a sűrű felhők ismét visszatérnek az eső után. Az időben, mikor megremegnek a háznak őrizői, és megrogynak az erős férfiak, és megállanak az őrlő leányok, mert megkevesbedtek, és meghomályosodnak az ablakon kinézők. És az ajtók kivül bezáratnak, a mikor is a malom zúgása halkabbá lesz; és felkelnek a madár szóra, és halkabbakká lesznek minden éneklő leányok. Minden halmocskától is félnek, és mindenféle ijedelmek vannak az úton, és a mandolafa megvirágzik, és a sáska nehezen vonszolja magát, és kipattan a kapor; mert elmegy az ember az ő örökös házába, és az utczán körül járnak a sírók. Minekelőtte elszakadna az ezüst kötél és megromolna az arany palaczkocska, és a veder eltörnék a forrásnál, és beletörnék a kerék a kútba, És a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek [szellem] pedig megtérne Istenhez, a ki adta volt azt. Felette nagy hiábavalóságok, azt mondja a prédikátor, mindezek hiábavalóságok!” (Préd 12,3-10) Az időskor 60 év felett egészen a halálig tart. Amiről most a Prédikátor könyvéből olvastunk, általánosságban szól az idősekről, hívő emberre és nem hívőre egyaránt vonatkozik. Később majd kimondottan csak idős hívő embereknek szóló üzenetet olvasunk az Igéből. Az örökkévaló evangélium A felolvasott Igében tulajdonképpen az örökkévaló evangélium hangzik. Ismerjük az Igéből, hogy van örökkévaló evangélium, az üdvösség evangéliuma, a királyság evangéliuma, és Isten kegyelmének és dicsőségének az evangéliuma. Ez a kifejezés, hogy örökkévaló evangélium, csak a Jelenések könyvében

fordul elő: „…láték más angyalt az ég közepén repülni, a kinél vala az örökkévaló evangyéliom, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangyéliomot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek, Ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, a ki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14,6-7). Az alapigében is erről van szó. „És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében…” (1. v.). Elmondja az egész emberi életet, most jelesül éppen az időskort, amit olvastunk, egészen a halálig. Egészen addig míg: „… a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek [szellem] pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt” (9. v.). Tehát ahogy az ember teremtése kezdődött: „…formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét [isteni Szellemet]” (1Móz 2,7), addig, míg az ember megint odajut: „….visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz” (1Móz 3,19). „… a lélek [szellem] pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt” (alapige 9. v.). Tehát a teremtésről, a Teremtő Istenről van szó, de ez is evangélium, mert jó minden embernek – különösen a nem hívő embernek – meggondolni azt, hogy Isten a Teremtő, és neki számadással tartozik mindenki. Most ugyan az öregekről, és az öregkorról lesz szó, de elsősorban a fiataloknak szól, mert így is olvastuk: „…emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, [tehát az időskor] melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!” (alapige 3. v.). Az időskor általános jellemzői Ez az emberi élet utolsó szakasza, de nem mindenki éri meg. Vannak, akik fiatalon, csecsemő vagy gyermekkorban már meghalnak. Az időskornak megvannak a maga nehézségei, de a szépségei és az áldásai is. Ez az Ige elsősorban a nehézségeiről szól, de néhány mondatban hadd szóljak az időskor áldásáról és szépségéről is. Elsősorban abból a szempontból, ahogyan olvastuk: emlékezzünk meg Istenről, a Teremtőről. Egyszer Egri testvérrel voltunk valahol, és elmentünk egy nálánál is idősebb, templomba járó, öregemberhez. Egyikünk sem találkozott korábban vele. Elbeszélgettünk néhány óra hosszat. Mikor eljöttünk, azt mondja Egri testvér: - Tudod mire gondoltam? Ha rajtam múlna, én minden ilyen öregembert üdvözítenék. - Miért mondja ezt? - kérdeztem. -Tudod, nagyon szép az, amikor valaki már úgy betelik az élettel, hogy mindenkivel megbékél, megnyugszik, meghajlik Isten előtt, elfogad mindent Isten kezéből. Ez gyönyörű szép! Az öregkornak van ilyen szép oldala, amikor megbékél az ember. Meghajlik, megtörik, és derűs, annak ellenére, hogy az időskornak vannak nehézségei is. Az Igében éppen ezekről olvastunk. Az időskor életszakaszai Az időskor is még felosztható bizonyos szakaszokra. Ez a felosztás tájékoztató jellegű, nem mindenkire, mindig hajszálpontosan vonatkozik, csak úgy körülbelül. 60 és 70 év között Ez az aratásnak, a gyümölcsszedésnek az ideje. Mikor a középkorúakról szóltam, azt mondtam, hogy ez a gyümölcstermésnek az ideje. Ekkor beérik a gyümölcs: „…a mit vet az ember, azt aratándja is. Mert a ki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; a ki pedig vet a léleknek [szellemnek], a lélekből [szellemből] arat örök életet” (Gal 6,7-8). Akár jó, akár rossz az, amit vetettünk, itt már az aratás következik. Ebben a korban különösen vigyázni kell arra, hogy az ember mire fordítja az idejét, az erejét, mert egyre fogy, mindig kevesebb lesz. Csak a legszükségesebbre szabad fordítani. Mi a legszükségesebb? Vannak földi dolgok is, amik szükségesek, de a kérdést elsősorban mennyei szempontból kell megvizsgálni.

70-80 éves kor Az az időszak, amikor az embernek fel kell készülnie az örökkévalóságra. El kell rendezni a dolgainkat. Ahogyan Ezékiás királynak, amikor Isten Ézsaiás prófétát küldte hozzá: „…rendeld el házadat, mert meghalsz…” (Ézs 38,1). Bizony, ilyenkor el kell rendezni a házunkat: emberi kapcsolatainkat, rendezetlen, befejezetlen ügyeinket, múltunkat. Főként Istennel kell teljesen rendben lenni, de a földi dolgokat is el kell rendezni: örökséget, gondozást és egyebeket. Budapesten egy konferencián egy idős testvér is szólt erről, hogy bizony ezt meg kell tenni, amíg még nem tehetetlen az ember, és már semmit sem tud elrendezni maga körül. „Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az” (Préd 12,16), ezért kell főleg Istennel rendben lenni. 80 év feletti kor A leépülés, a tehetetlenség ideje, a második gyermekkor. Másra szorul az ember, gondozó kell, hogy legyen vele, és bármikor jöhet a halál, hiszen Isten azt mondta: „A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolczvan esztendő…” (Zsolt 90,10). Rossz napok, nem szeretem esztendők Nézzük, hogy milyen ez az időskor? „…emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai [új fordítás szerint: rossz napok] el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!” (3. v.). Az időskor a nem szeretem esztendők, a rossz napok ideje. Sokszor a gonosz napoknak az ideje is, mert a gonosz is sokszor megkísérti és megtámadja az idős embert is. Miben állnak ezek a gonosz napok, és a nem szeretem esztendők? Ezt sorolja el a Szentírás az ezután következő versekben. Az időskor árnyoldalai: mint a borús, esős idő Borongós, esős időhöz hasonlítja az ember élete végét. „A míg a nap meg nem setétedik, a világossággal [újabb fordítás szerint érthetőbb: míg a nap világa el nem sötétedik, vagy be nem borul] a holddal és csillagokkal egybe…” (4. v.). Igen, az esős idő ilyen: nem süt a nap, felhő takarja el, éjjel nem látszik sem a hold, sem a csillagok. Az időskort egy olyan borongós, esős időhöz hasonlítja, amikor: „…a sűrű felhők ismét visszatérnek az eső után” (4. v.). Ha el is megy az egyik felhő, és kicsit eláll az eső, jön a másik felhő, újból esik, és talán még szél, vihar is jön. Ilyen az idős kor: egyik baj, egyik nehézség, fájdalom, csapás jön a másik után; alig múlik el az egyik, ott van a másik. Jön az özvegység, az egyedüllét, az elhagyatottság érzése, a tehetetlenség, a gyengeség, a betegség, a fájdalom vagy emlékezetkiesés. Egyik a másik után, és ez olyan hatással van az idős emberre, mint az esős, borús idő. Olyankor mindent sötétebben látunk. Akik depressziósak, amikor rossz az idő, még mélyebbre süllyednek. A jó időben egy kicsit kiemelkednek belőle. Az időskor ilyen: mindent sötéten lát, mindennek az árnyoldalát veszi észre. Úgy van az öregember is, hogy behúzódik az otthonába, mint ahogy be szoktunk húzódni, amikor esős, viharos, hideg napok jönnek, és a legjobb neki egy meleg kuckóban. A test romlása „Az időben, mikor megremegnek a háznak őrizői, és megrogynak az erős férfiak, és megállanak az őrlő leányok, mert megkevesbedtek, és meghomályosodnak az ablakon kinézők” (5. v.). „…megremegnek a háznak őrizői…” Az új fordítás szerint: „Akkor reszketni fognak a ház őrizői”. Leginkább az ember karjára gondolhatunk. Az erős karok ilyenkor már egyáltalán nem erősek, reszketnek, remegnek. Még egy pohár vizet is csak remegő kézzel tud felemelni. Nem csak azok vannak így, akik Parkinson-kórosak, hanem nagyon sok idős ember keze remeg, reszket. A munkát már egyáltalán nem bírja. „…megrogynak az erős férfiak…” Megroggyan a láb, a térd, a derekunk, mert vagy fáj, vagy egyébként is gyenge. Az idős könnyen megbotlik. Éppen a napokban hallottam valakiről, hogy a szőnyegben megbotlott, elesett, eltört a combcsontja. Nem a combnyak, de az is elég baj. Már kicsi is elég, hogy meginogjon, megroggyanjon és megbotoljon. „…megállnak az őrlő leányok, mert megkevesbedtek...” Ezek a fogak, amik megőrlik az ételt, de már megkevesbedtek, kihullottak. Régen nem volt fogpótlás, protézis, nem is nagyon tudtak enni, csak majszoltak, mert a fogak hulltak ki sorban, egyik a másik után, végül már egy sem maradt, vagy csak egy-kettő, itt-ott mutatóban. „…meghomályosodnak az ablakon kinézők”

A szemek megromlanak, szürke hályog, zöld hályog, és más baja lesz. Az van feljegyezve a Szentírásban sok pátriárkáról is, hogy meghomályosodtak a szemeik: „És lőn, a mikor megvénhedett vala Izsák, és szemei annyira meghomályosodtak vala, hogy nem látott…” (1Móz 27,1). Kivételes volt, amikor nem: „Mózes pedig száz és húsz esztendős volt, mikor meghalt; nem homályosodott vala meg az ő szeme, sem el nem fogyatkozott vala az ő ereje” (5Móz 34,7). Ez kivételes, mert a test romlik. Az ember képességei csökkennek „És az ajtók kivül bezáratnak, amikor is a malom zúgása halkabbá lesz; és felkelnek a madár szóra, és halkabbá lesznek minden éneklő leányok” (6. v.). „…az ajtók kívül bezáratnak…” Ez az új fordítás szerint: „Bezárulnak az utcára nyíló ajtók”. Sok mindenre gondolhatunk ebben a képes beszédben. Van, aki arra gondol, hogy miután a fogak kihullottak, az ajkak besüppednek, mintha mindig zárva volnának. Mások szerint a fülek eltompulnak, mert az is egy kapu kifelé. A látás is romlik, de itt elsősorban a hallásra kell gondolni, mert mindjárt utána azt mondja: „…a malom zúgása halkabbá lesz…”. Romlik a hallás. De másra is gondolhatunk. Az idős ember otthonülő lesz, éppen a nehézségei miatt. Nem mer kimenni, és már nem is szeret kimenni. Az otthonmaradás hasonló a rabsághoz, mert kényszerűség ez. „…az ajtók kivül bezáratnak…”, sokszor nehéz elviselni. Azért, mert az ember lelke nem öregszik meg, még menne, még csinálna ezt is, azt is. Valahogy úgy van ez, ahogy az Úr Jézus mondta: „…a lélek ugyan kész, de a test erőtelen” (Mk 14,38). Ez erre is vonatkozik, ebben is látszik. A lélek kész lenne még sok mindenre, de a test már nem bírja, erőtlenné válik. A test erőtlensége miatt a lélek különösen rabnak érzi magát. Nehéz ezt sokszor elviselni az öregeknek, ezért kell megérteni őket. „…felkelnek a madárszóra...” A madarak nagyon korán kezdenek csivitelni. Egyik éjszaka négy órakor felébredtem, csak úgy zengett az egész város a madárdaltól. Azok már fenn voltak akkor. Az idős ember is ilyen: nem tud aludni, éjszaka sokszor felébred, már hajnalban felkel, napközben aztán sokszor szundít. Az idősnek már ilyen az életritmusa. Kicsit elbóbiskol egy félórát, azután megint fenn van. Ha leül, akkor már nagyon hamar elbóbiskol. Az éjszakát pedig nem tudja végig aludni, hol felkel, hol elalszik. „...halkabbá lesznek az éneklő leányok” Ez egyrészt vonatkozik arra, hogy romlik a hallás, és főleg a magas hangokat, a magas leányhangokat nem hallja, a mélyebbeket, a dörmögést még jobban érti. Arra is vonatkozik ez, hogy az öregek már maguk sem tudnak énekelni, mert elmegy a hangjuk, nem olyan már, mint fiatal korban volt. Lelki és érzelmi változások „Minden halmocskánál is félnek, és mindenféle ijedelmek vannak az úton, és a mandolafa megvirágzik, és a sáska nehezen vonszolja magát, és kipattan a kapor; mert elmegy az ember az ő örökös házába, és az utczán körül járnak a sírók” (7. v.). „Minden halmocskától is félnek…” Ez szó szerint is igaz. Ha már van egy kis emelkedő, az kifullasztja az öreget, különösen, ha még betegsége is van. Szívbetegség vagy keringési elégtelenség esetén elég egy pár lépcső vagy egy emelkedő, nem bírja. Átvitt értelemben is igaz ez. Az idős ember a legkisebb tehertől is fél. Legkisebb feladattól is fél, nem mer már úgy hozzákezdeni. „…mindenféle ijedelmek vannak az úton...” Az új fordítás szerint: „…ijedeznek az úton”. Éppen ezért nem mennek messze otthonról az idősek, nem utaznak el szívesen, mert félnek. Mindentől félnek: betegek lesznek közben, baleset éri, mert a lábát sem úgy emeli már, mint korábban. Akármiben megbotlik. Erővel, fizikailag sem bírja az utat. Nem hallja, hogy mit mondanak neki; nem tudja elolvasni a tájékoztatót, mert nem jól lát. Fél, hogy kirabolják, leütik, becsapják, mert már nem látja a pénzt sem. Szóval sok baj van, minél öregebb az ember, annál inkább. Én még nem vagyok annyira öreg, de például már én sem szívesen vezetek gépkocsit. Autóval már nem nagyon merek elindulni. Félek, különösen amióta néhányszor az autó is elromlott útközben. Szorong és ijedezik az ember, nem úgy van már, mint fiatal korában. Ez, hogy „…mindenféle ijedelmek vannak az úton” arra is vonatkozik, hogy nem mer belefogni már nagyobb vagy ismeretlen munkába. Míg fiatal voltam, minden nyáron az volt a program, hogy rendbe tettem egy szobát. Kifestettem a falakat, mázoltam ajtókat, ablakokat, nem volt probléma. Most már az

ember fél tőle. Mondja is a feleségem, hogy sokkal nehezebben fogok hozzá, több idő kell nekikezdeni, mint ahogy az egészet befejezzük. „…a mandolafa megvirágzik...” Leginkább az ősz hajra gondolnak a bibliamagyarázók. Elgondolkoztam rajta, hogy miért éppen itt említik, ahol lelki, érzelmi változásokról van szó. Az ősz haj tisztességet jelent: „Az ősz ember előtt kelj fel, és a vénember orczáját becsüld meg, és félj a te Istenedtől. Én vagyok az Úr” (3Móz 19,32). Nyilvánvaló, Isten azért mondta ezt már a törvényben is, mert már akkor is szokás lehetett, hogy nem becsülték az ősz, idős embert. Azóta még inkább így van. A lelkére, érzelmeire nagyon súlyosan ránehezedik az idősnek ez, mert ő maga is érzi a tehetetlenségét. Tudja, hogy már nem úgy ért, nem úgy hall, nem úgy lát, nem úgy mozog, és ráadásul még tiszteletlenek is vele szemben. Ez érzelmileg igen rossz hatással van az ősz emberre. A mandulafa virágzása érdekes kép, mert a virág, az ősz haj, olyan, mint egy korona: „…véneknek dísze az ősz haj” (Péld 20,29). Viselni kell díszként, ékességként, ha esetleg nem becsülik is. „…a sáska nehezen vonszolja magát…” A sáska egyébként gyors mozgású. Az ember is, amíg gyerek, igen gyorsan mozog, de mikorra idős lesz, meggörbül, mint a sáska, és csak nehezen vonszolja magát. Ez is nagy kihatással van az idős lelkére, érzelmeire. Egy idős emberben még nagyon sok érték van, nagyon sok tapasztalat, amivel szolgálni tudna, de a külső dolgok, a test gyengülése, nyomorúsága, betegsége, elfedi ezt. „…kipattan a kapor...” Ennek is több jelentése van. Úgy írja ezt az új fordítás: „…mit sem ér a fűszer”. A kapor is fűszer, de azért itt szó szerint kaporról, nem általában fűszerről van szó. Nem tudom, miért fordították így. Ez azt jelenti, hogy nem érzi az idős ember az étel ízét, akárhogy fűszerezik. Édesanyám is így volt. Emlékszem, amikor azt mondta a húgomnak: „Hogy tudsz ilyen ízetlent főzni?” Nekem ízletes volt, ő már nem érezte az ízét. Azt is jelenti ez, hogy az öregembernél már hiányoznak bizonyos vágyak. Például az étvágy is. Amikor a kapor magja megérik, kipattan, kiröpül belőle a mag. Így röpül ki az emberből a lélek is. Ez a vége a földi életnek, hogy elhagyja a lélek a testet. Tudja ezt az öregember. A hívő várja is, de általában az embereket azért nyomasztja a halál közeledése. „…elmegy az ember az ő örökös házába, és az utczán körül járnak a sírók” Meghal az ember, eltemetik. Ha egy temetést lát, vagy hall róla egy öregember, mindig magára gondol. Szokták is kérdezni: ki lesz a következő? Arra is gondolnak, hogy talán én. Amikor sírnak egy koporsónál, a halottat is sajnálják, sok jó emlék fűződik hozzá, a rossz is megszépül olyankor, de leginkább magát siratja az ember. A saját életét. Ez lesz a végem nekem is! A test halála „Minekelőtte elszakadna az ezüst kötél, és megromolna az arany palaczkocska, és a veder eltörnék a forrásnál, és beletörnék a kerék a kútba” (8. v.). Mindegyik a vízzel kapcsolatos: ezüst kötél, megromlott arany palack, forrásnál eltört veder, kútba beletört kerék. A víz az életnek a képe. Kötél, veder, palack nélkül, meg a kútra szerelt kerék nélkül nem lehet meríteni sem a forrásból, sem a kútból. Ez a kép egyrészt azt fejezi ki, hogy maga az élet megy tovább. A forrás buzog tovább, a kútban lesz még víz, de az öregember már nem tud belőle meríteni, az ő földi, testi életének már vége. Másrészt, talán arra mutat rá, hogy a biológiai élethez legfontosabb szervek felmondják a szolgálatot. Sok bibliamagyarázó így látja: az ezüst kötél a gerincvelőt jelenti; az aranypalack az agy, tehát a központi idegrendszer, az egésznek az irányítója. Mikor egy halottat betesznek a koporsóba, külsőleg akkor még úgy látszik, mintha a teste ép lenne, de már az agy és a gerincvelő elszakadtak, már nem működnek. A vödör, amivel meríteni lehet, és a kútba beletört kerék a szívet és a vérkeringést példázza, ami megállt, teljesen összeomlott. Már minden eltört, minden tönkrement, a test teljesen funkcióképtelen lett. A teljes felbomlás „És a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek [szellem] pedig megtérne Istenhez, a ki adta volt azt” (9. v.). A temetés után jön a test teljes felbomlása: a test, a porhüvely földdé lesz, mint azelőtt volt. A szellem pedig - vagy helyesebben a lehellet, a „ruah” szó áll itt - megtér Istenhez, aki adta azt. Ahonnan indult az ember, ugyanoda jut vissza. Az ember teremtésének a fordítottja megy végbe: „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét” (1Móz 2,7). „Felette nagy hiábavalóságok…” Ez a Prédikátor könyvének visszatérő megállapítása

„Felette nagy hiábavalóságok, azt mondja a prédikátor, mindezek hiábavalóságok!” (10. v.) Ez a Prédikátor könyvének visszatérő megállapítása. Elejétől végig, sőt, mindjárt az elején ezzel kezdi. Elolvasom az első három verset: „A prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának [tehát Salamonnak] beszédei. Felette nagy hiábavalóság [tehát mindjárt ez az első mondat ez], azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt? […] A mint kijött az ő anyjának méhéből, mezítelen megy ismét el, a mint jött vala: és semmit nem vesz el munkájáért, a mit kezében elvinne. Annakokáért ez is gonosz nyavalya, hogy a mint jött, a képen megy el. Mi haszna van néki abban, hogy a szélnek munkálkodott?” (Préd 1,1-3; 5,15-16). Sok mindent felsorol a prédikátor: ez is hiábavaló, az is hiábavaló, minden hiábavaló, és mikor ideér, hogy az ember meghal, akkor megint így kiált fel: „Felette nagy hiábavalóságok….”! Valóban, ha belegondolunk, mi az ember földi élete? Megszületik, tanul, gürcöl, dolgozik, családot nevel, végül megöregszik, meghal, és a következő nemzedék ugyanezt csinálja évezredről évezredre. Semmi földit nem visz magával, nem lesz jobb a világ. Miért van ez az egész? A kulcsszó az egész Prédikátor könyvéhez és a válaszhoz is ez: „…a nap alatt…”. Mindez így igaz „a nap alatt”. „A nap alatt” szörnyű dolgok történtek. Amikor Isten az embert megteremtette, akkor még nem mondta, csak a bűneset után: „…por vagy te s ismét porrá leszesz” (1Móz 3,19). Addig nem mondott ilyet! Addig ott volt az élet fája is az embernek. Nem kellett volna porrá lennie. Nem kellett volna mindennek hiábavalóvá lenni. Nem kellett volna úgy dolgoznia „a nap alatt”, ahogy a bűneset után kellett: „…Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban” (1Móz 3,17). Tehát, amikor bejött a bűn, akkor valóban így történt: „a nap alatt” minden hiábavalóvá lett. Minden földi munka felette nagy hiábavalósággá vált. Salamon következtetése és tanácsa Mi Salamonnak a végkövetkeztetése, ha már ez van a nap alatt? A két utolsó versben megmondja: „A dolognak summája, mindezeket hallván ez: az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fődolga! Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az” (Préd 12,15-16). Ez a végkövetkeztetés, féld az Istent, mert elé kell állni ítéletre. Ez az örökkévaló evangéliumnak a végkövetkeztetése. Az örökkévaló evangélium sem adja meg a végső megoldást, mint ahogy a törvény sem adta meg. A törvény is ezt mondja: „Szeresd azért az Urat, a te Istenedet, tartsd meg az ő megtartani valóit: rendeléseit, végzéseit és parancsolatait minden időben” (5Móz 11,1). Meg tudja az ember tartani? Nem. Ugyanolyan „szélnek munkálkodás” az is, mint minden a földi életben a nap alatt. Fárad az ember, igyekszik, csinálná, s rá kell jönnie, hogy nem megy. Vajon szélmalomharc, „szélnek munkálkodás” mégis az élet? Ezt akarja Isten, ezért adta a törvényt, ezért adta az örökkévaló evangéliumot? Nem. „Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg” (Gal 3,24). Ugyanilyen ‒ Krisztusra vezérlő mesterünk ‒ az örökkévaló evangélium is, amikor figyelmeztet, hogy Isten a Teremtő, számadással tartozol neki, és meg kell előtte állnod majd ítéletre. Ha az ember őszinte, komolyan veszi, akkor el kell, hogy jusson oda: ha számot kell adni, akkor nincs mentségem. A megoldás Jézus Krisztus Nincs megoldás? Van, és így hallhatja meg az ember a másik evangéliumot, az üdvösség evangéliumát Krisztusról. Mindent, ami „a nap alatt” történik, csak Krisztus old meg. Senki más. „…a ki a mennyből jött [Krisztus], feljebb való mindenkinél…” (Jn 3,31). Ő jóval a nap fölött lakozott. „A ki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén” (Fil 2,6-7). Letette az istenségét, hogy lejöjjön erre a földre. Ide, a nap alá. Azért jött, hogy eltörölje a bűnt, ami okozta mindezt a nyomorúságot a nap alatt és megbékítette az embert Istennel: „Isten volt az, a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket…” (2Kor 5,19). Helyreállította Istennel a kapcsolatot, a közösséget. Az ember nem ehetett az élet fájáról, de Benne kaptunk örök életet: „…örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van” (1Jn 5,11). Ő az élet, és Ő ad új életet nekünk is: „…miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk” (Róm 6,4). Csak ez az új élet old meg minden problémát bennünk is a nap alatt, semmi más nem képes erre. Fölemel bennünket, akik hiszünk benne, a nap alól a nap fölé, ahonnan jött: „…megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattatok meg!) És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban” (Ef 2,5-6). Kiemel ebből a testből. Bár ennek a testnek meg kell halni, de van ígéretünk, hogy amikor majd eljön az Úr Jézus Krisztus, akit várunk: „…elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket,

hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez…” (Fil 3,21). Aki már meghalt, azt feltámasztja, és ugyanazt a dicsőséges testet adja neki. Lesz feltámadás! Lesz dicsőség! Ezzel ad Isten a nap alatti életünknek is értelmet. Csak Jézus Krisztus ad értelmet a földi életünknek. Akiben Ő nem él, akiben Ő nem munkálkodik, aki Vele nincs közösségben, annak értelmetlen szélmalomharc a földi élete. Megszületett és meg kell halnia, és semmit nem visz magával. Éppen ezért, aki az Úr Jézussal közösségben van, az ne tekintsen tovább úgy a földi életére, hogy felette nagy hiábavalóság minden. Vannak hiábavalóságok, de a hívő embereknek megmutatja az Úr, hogy mi a hiábavalóság. Mi az, amihez ne ragaszkodjon, mi az, amit mellőzzön, amit kerüljön, mi az, amit tagadjon meg. De nem minden hiábavalóság. Befejezés: ami nem hiábavaló „Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál! hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad? A halál fullánkja pedig a bűn; a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért szerelmes Atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 15,53-58). Krisztus legyőzte a halált, van feltámadás! Krisztus él bennünk! „Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” Mi a munka az Úrban? Legtöbbször csak arra gondolunk, hogy az Úrban, vagy az Úrnak végzett munka, ha Bibliát olvasunk, Igét hirdetünk, meglátogatunk valakit, bizonyságot teszünk, eljárunk a gyülekezetbe, énekelünk, …stb. Nem csupán ez! Ha az életünk az Úrban van, akkor a háziasszony az Úrnak mosogat, mert az Úrban mosogat. Az Úrban pelenkázza a gyermeket, és azt mondja, hogy teszem, mint az Úrnak, mert az Úrban vagyok. Minden földi munkát úgy tesz, mintha az Úrnak tenné, mert az Úrban van. Semmit nem tesz, amit ne az Úrban tenne, amit nem Ő bízott rá, nem Őérte tesz. Egy anyának főzni, takarítani kell, és az is úgy néz ki nagyon sokszor, hogy csak a szélnek teszi. Szétdobálnak mindent, nem becsülnek semmit. Ő azonban nem a szélnek tette, hanem az Úrnak. A munkahelyre is be kell járni, de nem muszáj plusz munkát vállalni, nem muszáj agyongyötörni magunkat a munkával. Sok mindent meg kell tenni, mert lakni kell valahol, mert fűteni kell, mert ruha kell, mert enni kell. Azt mondja az Ige: „…ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Thessz 3,10). Ha mindezeket az Úrban tesszük, Vele megbékélve, akkor nem kesergünk, hogy minden felette nagy hiábavalóság, nem érdemes élni sem. Hanem azt mondom: élek, amíg az Úr életet ad, Neki munkálkodom, Neki teszem, tudom, hogy nem hiábavaló az Úrban. Ámen.

Az idős hívő emberek „Te pedig azokat szóljad, a mik az egészséges tudományhoz illenek. Hogy a vén emberek józanok legyenek, tisztességesek, mértékletesek; a hitben, szeretetben, tűrésben épek. Hasonlóképen a vén asszonyok szentekhez illő magaviseletűek legyenek, nem patvarkodók, sem sok borivás rabjai, jóra oktatók; Hogy megokosítsák az ifjú asszonyokat, hogy férjöket és magzataikat szeressék, Legyenek mértékletesek, tiszták, háziasak, jók, férjöknek engedelmesek, hogy az Isten beszéde ne káromoltassék.” (Tit 2,1-5) Előzőleg általában szó volt az időskorról, a Prédikátor könyve alapján. Azt láttuk, ami közös, amiben nincsen különbség a hívő és a hitetlen között: romlik a test, csökkennek az ember képességei, lelki, érzelmi változások lépnek fel. A Prédikátor könyve borús, esős időhöz hasonlította az ember életének ezt az utolsó szakaszát, mint amikor az egyik sűrű felleg és az eső elmegy, és jön a másik. Amikor nem süt a nap, nem látjuk sem a holdat, sem a csillagokat, és behúzódik az ember a kuckójába. Mi a különbség a hívő és a hitetlen ember között? Bár külsőleg olyan az idős hívő ember élete is, mint a hitetleneké, azonban mégis nagy különbség van közöttük. A hívő előre néz, a hitetlen hátra

Először is az a különbség, hogy a hívő emberek életének a vége minél jobban közeleg, annál jobban előre néznek. Jól tudják, hogy az életük java még hátra, illetve előttük van. A földi élet hetven-nyolcvan év, de az örökkévalóság még előttük áll. Tudják, hogy az örökkévalóság sokkal szebb, mint amilyen ez a földi élet volt. Együtt lesznek az Úrral, és ezért reménységgel néznek előre. A hitetlen idős ember nem néz előre, nem mer előrenézni, mert csak a sírig lát. A síron túl csak sejtése van, hogy ítéletre kell megállni Isten előtt, és ha majd el kell számolni az életével, akkor nem valami jó következik. Ha nem is tudja biztosan, de érzi a lelkében, a szíve mélyén. Emiatt inkább nem is néz előre, hanem mindig hátrafelé, milyen volt az élete. Visszafelé nézve minden megszépül előttük, különösen a fiatalságuk az időskor nyomorúságában. Mindig ez jár az eszükben, erről beszélnek, mert reménységük nincs. A hívő ember életének vége olyan, mint amikor még nagyon kora hajnal van. Még szürkület, jóformán sötét van, de egyre világosabb lesz a teljes délig. A hitetlen öregember élete pedig olyan, mint amikor esteledik, már sötét van, de még nem teljesen, és tudja, hogy egyre sötétebb lesz, amíg el nem jön a teljes vaksötét. A fő különbség A legfőbb különbség azonban a hívő és a hitetlen ember között az, hogy a hitetlennek minden reménysége elvész a sírral. A hívőnek azonban nem: „…az igaznak pedig halála idején is reménysége van […] Mikor meghal az istentelen ember, elvész az ő reménysége; a bűnösök várakozása is elvész” (Péld 14,32; 11,7). Ez akkor is igaz, hogyha az istentelen ember vallásos, és talán önmagát is becsapva úgy gondol a mennyországra, hogy odakerül, és ott milyen jó lesz, de ez a reménysége el fog veszni. A halálakor már tudja, hogy elveszett. A hívő ember Krisztusban igaz. Nem önmagát kiáltotta ki igaznak, vagy nem emberek mondták rá, hogy ő igaz. Nem emberekhez, a többiekhez, a legrosszabbakhoz viszonyítva igaz, hanem Krisztus tette igazzá, Ő mosta tisztává az Ő vére által. Ezeknek a haláluk idején is reménységük van. Azonban ahhoz, hogy valóban ilyen legyen a hívő emberek életének az alkonya, szükséges megszívlelni ezeket az Igéket, és még másokat is, amik az időskorról szólnak. Persze, amit itt leír a férfitestvérekről, nem lehet mondani, hogy a nőtestvérekre nem vonatkozik, ezért ők is figyeljenek. Amit leír az idős nőtestvérekről, nem lehet mondani, hogy a férfiakra nem vonatkozik. Azt is figyeljék meg a férfiak is! A fiatalok is figyeljenek, mert akiben fiatal korában ezek nem alakulnak ki, azok időskorukban sem tudnak ilyenek lenni! Milyenek legyenek az idős férfitestvérek? Milyen legyen az idős férfiak életének az alkonya? Ha röviden, egy mondatban kellene összefoglalni, azt mondhatnánk, hogy az életükben ne a hanyatló testi és lelki képességek, hanem az érettségüknek a jellemzői nyilvánuljanak meg. A hanyatló testi és lelki képességek úgyis nyilvánvalóak. Az viszont, hogy ők megértek, eljutottak a szellemi érett korra, ez láthatóbb legyen, mélyebb benyomást keltsen azokban, akik látják őket. Vannak gyümölcsök, amiknek be kell érniük az időskorra. A Szellem gyümölcsei ezek: „…szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség” (Gal 5,22). Vegyék figyelembe azt az idős testvérek – most mindegy, hogy férfi vagy nő –, hogy bizonyos értelemben elől járók. Az idős férfiak a fiatal férfiak előtt járnak, az idős nők a fiatal nők előtt járnak, éppen ezért rájuk tekint a következő nemzedék. Mit látnak, ha ránéznek egy idős emberre? Mit gondol az a fiatal, aki azt látja, hogy az idős öregkorára zsörtölődő, házsártos, türelmetlen, sértődékeny… stb. lesz? Azt, hogy majd én is ilyen leszek, ha megöregszem. Ez nem valami kedvező színben tünteti fel Istent: „Mert Isten az, a ki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből […] Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” (Fil 2,13; Ef 4,13). Akkor azt kérdezi majd a fiatal nemzedék: hát ez az érett kor? Ilyen az érett hívő ember? Ez lenne a cél, ami felé én is törekszem? Én is ilyen legyek idős korban? Tehát ezért nagy a felelőssége az időseknek.

Józanok „…a vén emberek józanok legyenek...” (2. v.). Ez az első. Természetesen ez jelenti azt is, hogy a bortól, szeszes italtól ne legyenek részegesek, mert sajnos ez is előfordul. Előfordul még olyan is, hogy fiatalabb korában nem kísértette meg, de idős korában elbukik az ilyen kísértésben, mert lazábban veszi. Azt gondolja: nekem már lehet, az egészségem megkívánja. Úgy gondolom azonban, hogy elsősorban nem az alkoholról van itt szó, mert azért ez a hívő emberek között ritka. Inkább azt jelenti, hogy józan gondolkozású, józan ítélő képességű legyen egy idős ember. Legyen mentes a túlzásoktól, a szélsőségektől, az egyoldalúságtól, ami fiatalkorban jellemző. Nagyobb perspektívában, magasabb rálátással nézzen a dolgokra, amikor valamit meg kell ítélnie. Józan ítélő képességű legyen önmaga iránt is. Mit bírok még? Mit kell tennem, mit nem kell tennem? Mit kell letennem, mit kell felvennem? Legyen meggondolt és megfontolt egy idős ember! Ne gondolkodjon úgy, hogy az öregnek már minden mindegy, hogyan él, vagy mit csinál, nem sokat számít már. Nem igaz, hogy nem sokat számít. Lehet, hogy a fizikai ereje már nem sokat számít, munkavégzése már csekély, de igenis nagyon sokat számít éppen abból a szempontból, hogy a családban és a gyülekezetben is rájuk néznek, és azt latolgatják, hogy vajon ők milyenek lesznek idős korukra. Bölcsek Legyen látható egy idős emberben a felülről való bölcsesség. „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk [...] Láttassék meg a te műved a te szolgáidon, és a te dicsőséged azoknak fiain” (Zsolt 90,12.16). Ez az isteni bölcsesség, Isten munkája, műve, amivé Ő tesz bennünket, az láttassék meg idős korban rajtunk. Tisztességesek Az idősek legyenek: „…tisztességesek…” (2. v.). Becsületesen és a tisztességnek megfelelően éljenek! Legyen tisztességes külső dolgokban is, meg belül is. Az öltözetétől, az ápoltságától elkezdve minden külső dolgokban. Ne mondja, hogy „nekem már úgyis mindegy”. Nem cicomázni kell magunkat, de ápoltnak kell lenni. Idős korban még fokozottabban. Az öltözete, a beszéde, az eljárásai, a magatartása tisztességes legyen. Ebben valahol benne van az is, hogy az idősek el szokták várni azt, amire az Ige is figyelmezteti a fiatalokat, hogy az időseknek adják meg a tiszteletet. Az idős is tisztességes legyen, ez azt is jelenti, hogy ne csak elvárja, hanem ő is adja meg a tisztességet másoknak, a fiataloknak is. Tisztességesen viselkedjen velük szemben is. Mértékletesek „…mértékletesek...” (2. v.) Ez a következő tulajdonság. Az idős ember legyen ilyen ugyanúgy, ahogy a fiatal, mert a fiatalokat is inti itt: „Az ifjakat hasonlóképen intsed, hogy legyenek mértékletesek” (Tit 2,6). Természetesen fiatalkorban is figyelmeztet, de mikor valaki eléri az időskort, akkor sem mondhatja, hogy rá már nem vonatkozik az, hogy legyen mértékletes. Mindenben ugyanúgy mértékletesnek kell lenni időskorban is, mint fiatalon: evésben, ivásban, beszédben, hallgatásban, munkában, pihenésben. Mindenben! Tudni kell idős korban, hogy a mérték már más, mint fiatal korban volt. Mindenben más. Enni sem kell annyit, dolgozni sem tud már annyit, pihenni meg többet kell, mert más a mérték. Legfőképpen szellemiekben kell tudni a mértéket, a szellemi munkában vagy akár a gyülekezeti munkában is. Hitben, szeretetben, tűrésben épek Kicsit bővebben kitérnék arra, hogy az idősek legyenek: „…hitben, szeretetben, tűrésben épek” (2. v.). Ebben a figyelmeztetésben, hogy épek legyenek, benne van az, hogy csorbát szenvedhet a hitük, a szeretetük, és a tűrésük is. Valami fenyegeti a hívő embernek a hitét, szeretetét, és türelmét idős korban. Pál apostol az élete végén azt írja: „Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” (2Tim 4,7). Külön említi az idős Pál apostol is, hogy a hite nem szenvedett csorbát, megtartotta úgy épségben, ahogy kell. Miben szenvedhet csorbát egy idős hívőnek a hite? Láttuk, hogy ebben a korban sok nehézség, betegség, „nemszeretem esztendők” vannak, fájdalmak, keserűségek, csalódások, és ezek megpróbálják az idősek Istenbe – főleg az Ő jóságába és szeretetébe – vetett hitét. Egyszer egy idős nőtestvért látogattam meg, aki rákos beteg volt, és iszonyatos fájdalmai voltak. Azt mondta, hogy bizony sokszor úgy érezte, talán elhagyta őt Isten, vagy elfelejtkezett róla, hiszen még a kutyát is megsajnálják, ha nyüszít fájdalmában. Nem sajnálja Isten, hogy ilyen kutya-kegyetlenül szenved? Igen, megpróbálja Isten a hitünket. Az nem igaz, hogy elhagy és nem sajnál. Annak a nőtestvérnek is azt

mondtam: „…a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk” (2Kor 4,17), de megpróbálja a hitünket. Ezért figyelmeztet az Ige, hogy épek legyünk a hitben. Van, aki idős korára szegénységbe, magányba, elhagyatottságba kerül, nem néz rá senki. Akkor hajlamos azt gondolni, hogy Isten is elhagyta. Ép legyen a hitünk! Nehogy hajótörést szenvedjünk a hitben a cél előtt! Ugyanúgy a szeretetünk is maradjon ép! Nyilván ezt is veszély fenyegeti. A sok nehézség, fájdalom, csalódás, ami idős korban éri az embert, énközpontúvá, magunk körül forgolódóvá tehet bennünket. Úgy gondolkodhatunk: éppen elég nekem a sok bajom, fájdalmam, nehézségem, mással nem is foglalkozom, nem is törődök. Nem gondolunk másra, más bajára, csak magunkra. Meg sem hallgatjuk a másikat, vagy ha hallgatjuk is, nem halljuk meg, mert teljesen el vagyunk foglalva önmagunkkal. Így a szeretetet nem tudjuk megélni, pedig ebben az idős korban kellene leginkább beérni a szeretet gyümölcsének. A tűrésben is legyünk épek! Feltűnő, hogy az 1. Korinthusi levélben ez a hármas szerepel: „…hit, remény, szeretet…” (1Kor 13,13). Itt is van egy hármas: „…hitben, szeretetben, tűrésben…” (2.v.). A reménység helyett a tűrés van. Ez nem véletlen! Az előbb már említettük, hogy a hívő emberek reménységgel tekintenek előre. Sőt, sokszor már csak abban reménykednek, hogy legyen már vége, menjek már az Úrhoz. Nem véletlenül említi itt az Ige ide a reménység helyett a tűrést, mégpedig úgy, hogy épek legyünk a tűrésben! Az időseknek, ahogy én tapasztaltam, a türelem a leggyengébb oldaluk. A fájdalom, a betegség, a gyengeség, a megromlott testi, lelki, érzelmi állapot nagyon türelmetlenné teszi az időseket. Fiatalkorban is, akinek fáj a foga, nem sok türelme van hallgatni, hogy mit mond a másik, csak arra gondol, múlna már el az a fájás. Idős korban meg szinte állandóan van valami fájdalom, és ez nagyon próbára teszi az embernek a türelmét. Az idős emberben szinte állandósul, hogy amit kigondol, vagy amit kér, azt azonnal szeretné. Mond valamit, és azonnal kellene, már ha itt volna is, késő lenne. Ha mégis várnia kell, zokon veszi, megsértődik. Hamar zsörtölődik, ha nem tetszik neki valami. Panaszkodó, sértődékeny lesz. Keserűvé válik mások iránt. Azt mondja az Ige: vigyázzunk! Ennek ne adjunk helyet! A tűrésben épek legyünk! Tudom, hogy az Úr elvárásának nem könnyű eleget tenni, de ha kéri az Úr, az azt jelenti, hogy nem lehetetlen. Nem kér tőlünk lehetetlent, hanem amit kér, a javunkra kéri, és ad hozzá erőt, hogy úgy is legyen. Az Úr éretté akar tenni, és ha látjuk a hiányosságainkat, akkor ne törődjünk bele. Gondoljunk arra, hogy éretté akar tenni az Úr, teljesen elkészíteni a maga számára. Bibliai példák Izsák „Hit által áldá meg a jövendőkre nézve Izsák Jákóbot és Ézsaut. Hit által áldá meg a haldokló Jákób a József fiainak mindenikét, és botja végére hajolva imádkozott” (Zsid 11,21). Mózes első könyvében megláthatjuk az idős Izsák árnyoldalát is: „…megvénhedett vala Izsák, és szemei annyira meghomályosodtak vala […] …monda… csinálj nékem kedvem szerint való ételt…” (1Móz 27,1.4). Izsák nagyon szerette a hasát. Erre nagyon vigyázzanak az idősek, hogy legyenek mértékletesek! Szerette a vadat, ezért akarta megáldani Ézsaut, és neki adni az elsőszülöttséget, holott Isten már akkor megmondta, amikor még csak Rebeka méhében voltak, hogy „…két nép válik ki a te belsődből, egyik nép a másik népnél erősebb lesz, és a nagyobbik szolgál a kisebbiknek” (1Móz 25,23). Akaratán kívül mégis Jákóbot áldotta meg. Mikor kiderült, és jött Ézsau sírva, Izsák azt mondta: „…megáldottam őt, és áldott is lészen” (1Móz 27,33). Ez a hit megnyilvánulása! Hit által tudta, hogy amit kimondott, az áldás, nem változtatható meg, mert ez Isten akarata. Ez példa az időseknek. Van ilyen felelősségünk gyermekeink iránt is. Jákób A következő példa a haldokló Jákób. „…kivevé József azokat [a fiait: Efraimot és Manassét] az ő atyjának térdei közül…” (1Móz 48,12). A kor szokása szerint az, hogy a térdeire vette, azt jelentette, hogy fiává fogadta őket. Ennek így kellett lenni. Később egy törzset Isten kivett a tizenkettő közül: „Abban az időben választá ki az Úr a Lévi törzsét […] Ezért nem volt része és öröksége a Lévinek az ő atyafiaival; az Úr az ő öröksége” (5Móz 10,8-9). Józsefből két törzs támadt: „…Izráel tizenkét törzsöke szerint, Józsefnek két örökséget” (Ez 47,13). Hit által tette, amit tett. József Hit által emlékezett meg élete végén József az Izráel fiainak tett isteni ígéretről, amikor a tetemeiről rendelkezett: „…megesketé József Izráel fiait, mondván: Mikor az Isten titeket bizonnyal meglátogat, vigyétek fel innen az én tetemeimet magatokkal” (1Móz 50,25). Bár még ott voltak Egyiptomban, és még

az elnyomás jött, de azért rendelkezett József, mert a feltámadásra nézett. Tehát idős emberek gondoljanak erre, hogy nem úgy van, hogy nem számít már semmit a szavunk idős korban. Nem beszélhetünk a családban vagy a gyerekeknek felelőtlenül. Hit által vegyük el az Úrtól, amit teszünk. Asa király Megemlíteném még az Ószövetségből Asa királyt. Nem olvasom el az egész életét, de aki akar, utána tud nézni, a Krónikák 2. könyvének a 14-16. részeiben megtalálja. Azért intő példa Asa, mert fiatal korában nagyon istenfélő volt. Követte az Urat, kiirtotta a bálványokat, az Úr előtt kedves dolgot cselekedett, de mire megöregedett, megváltozott. Ez egy intő példa. „Az időben méne Hanáni próféta Asához, a Júda királyához, és monda néki: Mivel a Siriabeli királyban volt bizodalmad, és nem az Úrban, a te Istenedben bízál: ezért szabadult meg a Siriabeli király hada a te kezedből. [...] Mert az Úr szemei forognak az egész földön, hogy hatalmát megmutassa azokhoz, a kik ő hozzá teljes szívvel ragaszkodnak; bolondul cselekedtél ebben; azért mostantól kezdve háborúk lesznek te ellened. Akkor megharaguvék Asa a prófétára, és veté őt a tömlöczházba, mert igen megharagudott vala e szóért reá; és ugyanakkor Asa a nép közül is sokat megnyomoríta” (2Krón 16,7.9-10). Ilyen a bolond király: „…a vén és bolond király, a ki nem szenvedi el az intést többé” (Préd 4,13). Vigyázzunk idős korban, nehogy ilyenek legyünk, hogy semmit sem lehet már megmondani, mert ami nem tetszik, azért nagyon megharagszunk! „És megbetegedék Asa, királyságának harminczkilenczedik esztendejében lábaira, annyira, hogy igen súlyos volt az ő betegsége; mindazáltal betegségében is nem az Urat keresé, hanem az orvosokat” (2Krón 16,12). Erre is vigyázzanak az idősek! Orvostól orvosig járni, ilyen-olyan gyógyszert, amolyan terápiát keresni, és mindig ekörül forgolódni, ez nagyon rossz dolog. Nem mondom, hogy nem kell orvoshoz menni, vagy soha nem kell gyógyszert beszedni. Ez is szükséges, de az Urat keressük ezekben a dolgokban is: Uram, miért adtad rám? Türelmemet teszed próbára? Miben formálsz engem? Mit akarsz, hogyan viselkedjek most? Ha nem ezt keressük, hanem csak mindenáron a betegségtől akarunk megszabadulni, akkor nagyon bolondul cselekszünk. Vigyázzunk, nehogy a fiatalkori odaadásunk és buzgalmunk időskorra éppen az ellenkezőjére forduljon! Pál apostol Még olvasok az idős Pál apostolról: „Annakokáért jóllehet nagy bátorságom van a Krisztusban megparancsolni néked azt, ami illendő, A szeretetért inkább kérlek, ilyen lévén, mint Pál, a megvénhedett, most pedig foglya is a Jézus Krisztusnak. Kérlek téged az én fiamért, a kit fogságomban szűltem, Onésimusért” (Filem 1,8-10). Két dolgot emelnék ebből ki: Pál, mint idős ember, mint apostol, parancsolhatott volna Filemonnak, de nem tette, hanem kért. Pál, a megvénhedett ember kért. Ezt tanuljuk meg mi is, hogy amikor megidősödünk, akkor ne parancsolgassunk. Hagyjuk el! Fiatalkorban, különösen a szülők megszokták a parancsolgatást, mert a gyereknek parancsolni kell, másképp nem ért. Parancsolni kell, fenyíteni, beosztani az idejét, ezt tedd, azt tedd, de idős korban már ne tegyük. Kérjünk. „…az én fiamért, a kit fogságomban szűltem, Onésimusért […]; Még a vén korban is gyümölcsöznek…” (Filem 1,10; Zsolt 92,15). Nem gondolkodott még ekkor sem így: „Most már én nem prédikálok, nem teszek bizonyságot, semmit se mondok, mert már megvénhedtem, elvégeztem a futásomat, leülök, kész.” Amíg csak élünk, még bízhat ránk az Úr valamit. Ott, ahol vagyunk, tán éppen a fogságban. Milyenek legyenek az idős nőtestvérek? Az Ige így foglalja össze, amit tőlük Isten kíván: „Hasonlóképen a vén asszonyok szentekhez illő magaviseletűek legyenek…” ( 3. v.) Viszont itt is kiemel az Ige néhány tulajdonságot, amit nagyon fontosnak tart, nyilván azért, mert már akkor is ezek voltak a nőtestvérek gyengéi. Ne legyenek patvarkodók, rágalmazók! Az első: „…nem patvarkodók…” (3. v.), új fordítás szerint: nem rágalmazók, nem perlekedők. A perlekedésnek, a pletykának, a rágalmazásnak és a veszekedésnek a kiváltója a nőtestvéreknél ugyanaz szokott lenni, mint a férfiaknál a türelmetlenségnek. A fájdalom, betegség, gyengeség miatt, a megromlott testi-lelki állapotban perlekednek, veszekednek. Ezzel persze nem azt mondom, hogy mivel megvan az oka, meg lehet magyarázni, akkor jól van. Ez nem ment fel senkit sem. Sőt a rágalmazást és a pletykát még ezzel sem lehet megmagyarázni. A gyökere ennek abban van, hogy fiatal korában nem tanulta meg a nyelvét megzabolázni. Időskorban már sokkal kevésbé tudja megtenni. Pedig a pletyka sok bajt okoz. Tudom, hogy az idős asszonyok – tisztelet a kivételnek – úgy szokták kezdeni, hogy „csak neked mondom.” Legalább tíz embernek mondják, hogy „csak neked mondom, de ne mondd senkinek”. Nem kellene ezt tenni. Jól gondoljuk meg, miről

beszélünk: „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem csak a mely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak […]; Ímé csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt! A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától” (Ef 4,29; Jak 3,5-6). Vigyázzunk a nyelvre! „A szentségtelen és vénasszonyos meséket pedig eltávoztasd...” (1Tim 4,7). Tudom, hogy ennek van más értelme is, de az is igaz, hogy a vénasszonyok szeretnek mesélni. Van mit mesélniük, hosszú életet éltek, mindig mindenről eszükbe jut valami. Ezek a vényasszonyos mesék, ez a bőbeszédűség nem illik az idős hívő asszonyokhoz. Nincs is a fiataloknak ideje minden vénasszonyos mesét végighallgatni. Egyébként is, mire való? Vigyázzanak erre az idős nőtestvérek! Imádkozó életűek legyenek! „A valóban özvegy és magára hagyatott asszony pedig reménységét az Istenben veti, és foglalatos a könyörgésekben és imádságokban éjjel és nappal” (1Tim 5,5). Az idős asszonyok legtöbbje özvegy. Tudjuk, hogy a férfiak kb. átlagosan tíz évvel hamarabb meghalnak, mint a nők. Nagyon sok idős özvegyasszony van. Az Ige itt elmondja, hogy mit tegyenek. Az előbb arról volt szó, hogy mit ne tegyenek. Ezzel szemben lehet beszélni éjjel-nappal az Úrnak. Neki el lehet mondani mindent. Azért itt is gondolják meg, hogy mit kérnek, hogy az Isten szerint való legyen. A Szellem ihletésére imádkozzanak, ne valami össze-vissza zagyvaságot. Az Úrnak el lehet mondani a terhünket is, a fájdalmunkat is, meg a keserűségeinket is. Az Úrnak mondjuk, ne másoknak. Éjjel és nappal is megtehetjük. Ne legyenek semmilyen rossz szokás rabjai! Következő, amit megemlít az Ige, hogy ne legyenek: „… sok borivás rabjai…” (3. v.). Nem jellemző a hívőknél, hogy iszákosak lennének, főként az asszonyokra nem, de talán hozzátehetjük, hogy semminek ne legyenek a rabjai: sem az ételnek, sem az italnak, sem a gyógyszernek, sem a szokásoknak, sem önsajnálkozásnak, sem semminek. Jóra oktassák a fiatalasszonyokat! Erre egy kicsit bővebben kitérnék. Legyenek: „…jóra oktatók” (3. v.). Az Ige is bővebben megmagyarázza, hogy mit jelent ez: „…megokosítsák az ifjú asszonyokat, hogy férjüket és magzataikat szeressék, Legyenek mértékletesek, tiszták, háziasak, jók, férjüknek engedelmesek, hogy az Isten beszéde ne káromoltassék” (4-5. v). Jóra oktatók legyenek a nőtestvérek! Ne a gyülekezetben tanítsanak, és ne a férfiakat oktassák, hanem a fiatalasszonyokat. Mire oktassák őket? Ne igemagyarázatot tartsanak nekik, azt megkapják a gyülekezetben! Az Ige szellemében, gyakorlati dolgokban okosítsák meg őket, hogy szeressék és engedelmeskedjenek a férjüknek. Mind a kettő szükséges. Szeretni is kell, nem úgy van, hogy az asszony ne szeresse a férjét, csak engedelmeskedjen neki. Igen nehéz engedelmeskedni annak, akit nem szeretünk. „…magzataikat szeressék, Legyenek mértékletesek, tiszták, háziasak, jók…” (4-5. v.). Most nincs idő, hogy egyenként kitérjek ezekre, de egyet kiemelek. Arra oktassák a fiatalasszonyokat, hogy legyenek háziasak. Mit jelent háziasak lenni? Az asszony, aki házias, szívesen és jól végzi otthon a házi munkát. Annak ellenére, hogy tudja, hogy soha nincs vége, soha nincs látszata, csak akkor, ha nem csinálja. Az idősebb nőtestvérek tanítsák meg a lányaikat, meg a fiatalabb asszonyokat, akiknek bizalmuk van hozzá, hogy mégis ezt a házi munkát szeretettel és türelemmel végezzék, mert ez nem hiábavaló. Valahogy szerettessék meg velük többek között az által is, hogy tanítsák meg őket, hogyan kell takarékosan, kevés pénzből, gyorsan és jól sütni, főzni, befőttet készíteni, mosni, vasalni, takarítani, gyermeket és beteget gondozni. Látjuk, ezek mind gyakorlati dolgok. Elő szokott fordulni, hogy óra után két asszony beszélget, és van, amikor mások megjegyzik: „na, már megint sütnek, főznek”. Nem is idevaló ez, nem itt a gyülekezetben kell ezt elmondani, de az idős asszonyoknak igenis van egy ilyen Úrtól adott kötelességük, hogy a fiatalabbakat tanítsák meg erre. Találják meg a módját, hogy hol, mikor és hogyan tegyék. A fiatal elmehet hozzá, vagy az idős a fiatalhoz, és a helyszínen mutassák be, beszéljék meg. Gyermekgondozást, beteggondozást, mindent, amire szüksége van a fiatalnak. Nagyon vigyázzanak az idős asszonyok arra, hogy ne legyenek azok dolgába avatkozók, akiket oktatnak. Mondja el, ami szükséges, de ne avatkozzon bele mások dolgába! Ezen kívül ne vigyék szét a szóbeszédet és a pletykát. Tehát, ha elmegy valakihez: „kedvesem, megmutatom neked, hogyan kell befőzni.” Utána nehogy elmondja, hogy „elmentem x. y.-hoz, és milyen rendetlenség volt ott, szét volt minden dobálva”, mert akkor aztán minden bizalomra méltóságát elveszíti. Csak akkor oktathatja sikerrel a másikat, ha maga is példás életet élt. A fiatalokat is biztatnám, hogy ilyen gyakorlati dolgokban igenis

kérjenek tanácsot. Akinek édesanyja hívő attól, akinek nincs hívő édesanyja, idősebb nőtestvérektől. Kérjenek bátran ilyen dologban tanácsot! Bibliai példák Csak két példát említek meg a Bibliából. Sára, Ábrahám felesége „Szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket. A kiknek ékessége ne legyen külső, hajuknak fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevéséből való; Hanem a szívnek elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, a mi igen becses az Isten előtt. Mert így ékesítették magokat hajdan ama szent asszonyok is, a kik Istenben reménykedtek, engedelmeskedvén az ő férjüknek. Miként Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, urának nevezvén őt; a kinek gyermekei lettetek, ha jót cselekesztek, és semmi félelemtől nem rettegtek” (1Pét 3,2-6). A mértékletes ékesítésen túl két dolgot emelnék ki ebből. Sárát a szent asszonyok közé sorolja az Ige. „…Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, urának nevezvén őt…” Nem fiatalkori szerelmes állapotában nevezte urának. Egyetlen helyen van feljegyezve, amikor urának nevezte, amikor kilencven esztendős volt, és nem hitte, hogy már gyermeke lesz: „Nevete azért Sára ő magában, mondván: Vénségemre lenne-é gyönyörűségem? meg az én uram is öreg!” (1Móz 18,12). Nem csak fiatalkorban uram a férjem, de időskorban is. Amikor már sok negatív oldalát látják, jól kiismerik időskorra a férjüket – a legszentebb ember is ember –, akkor is azt tudják mondani, hogy uram, és engedelmeskedjenek neki. Ez egy fontos példa. Ne csak a fiatalokat oktassák, hogy férjüknek engedelmesek legyenek, és szeressék, hanem idős korukban ők is ezt gyakorolják! Anna A másik idős asszony, akit példaként szeretnék állítani: Anna. Amikor az Úr Jézust felvitték a jeruzsálemi templomba, és a törvény szerint áldozatot mutattak be érte, ezt olvassuk: „És vala egy prófétaasszony, Anna, a Fánuel leánya, az Áser nemzetségéből (ez sok időt élt, miután az ő szüzességétől fogva hét esztendeig élt férjével, És ez mintegy nyolczvannégy esztendős özvegy vala), a ki nem távozék el a templomból, hanem bőjtölésekkel és imádkozásokkal szolgál vala éjjel és nappal. Ez is ugyanazon órában oda állván, hálát adott az Úrnak, és szóla ő felőle [Jézusról] mindeneknek, a kik Jeruzsálemben a váltságot várták” (Lk 2,36-38). Mit lehet tanulni Annától? Igen fiatalon özvegy lett. Hét évig élt csak a férjével, és már nyolcvannégy éve özvegy volt. Nem ment férjhez, hanem az Úrnak szentelte magát. El nem távozott a templomból, böjtölt és imádkozott. Példát lehet róla venni. „A valóban özvegy és magára hagyatott asszony pedig reménységét az Istenben veti, és foglalatos a könyörgésekben és imádságokban éjjel és nappal” (1Tim 5,5). Ámen.