Fekete Nikolett
Limited edition
nehezen ment, mert nem tudtuk, hogy merre induljunk el. Az írás nekem is egyfajta kapaszkodó volt, hiszen a családommal az érzéseimről nem szerettem beszélni, mert őket még jobban megviselte a tény, hogy nem vagyok egészséges, ezért inkább magamba fojtottam a kis lelkivilágomat. Apu és Anyu számtalanszor fogta a kezem az orvosi konzultációkon, miközben azt hallgattuk: fel akarnak vágni. Majd ott ültek velem a kórházban és simogattak, mert iszonyatos fájdalmaim voltak a műtétek után. Próbáltak az arcukra valamiféle kedves, biztató mosolyt erőltetni, hogy ne féljek annyira és nézték magatehetetlenül, hogy szenvedek, ők pedig nem tudnak sehogy sem segíteni rajtam. Visszagondolva nagyobb harcosok, mint én. Velem voltak, amikor fülig érő szájjal a dobogó tetején álltam aranyéremmel a nyakamban és megnyertem az első országos úszóbajnokságom. Kézben vittek, amikor már járni sem tudtam a fájdalomtól és arra sem voltam képes, hogy egyedül felöltözzek. Együtt jártuk a poklot és a mennyországot, majd sodródni kezdtünk az árral. 22 hosszú évvel a hátam mögött kezdtem feladni a harcot 2013 májusában, amikor az orvosom közölte, hogy az állapotom nem fog tovább javulni nagy valószínűség szerint, ez a tény pedig őrületes módon marni kezdte a lelkemet. Azt kérdeztem csak magamtól: mit követtem el, hogy így kell szenvednem? Azóta jó értelemben fenekestől felfordult az életem. Miért? Hogy idáig jutottam, az egy „jókor, jó helyen” találkozás eredménye egy kiváló edzővel, Bánkuti Gabriellával, aki nem csak fizikailag, de lelkileg is sínre tette az életemet. Ezért sem adtam fel! Átestem az SDR műtéten, mely további új ajtókat nyitott ki nekem. Csak egy dolog lebegett a szemem előtt: állj fel és csináld! Küzdj tovább, mert kísérnek az úton! A szerző
– 13 –
Szeretek élni, annak ellenére, hogy nem mindennapi életet kaptam. Azonban a legjobb részét MOST élem. A mostban remek lenni! Megtanultam harcolni igen korán. Az orvosok már születésemkor lemondtak rólam, mert nem volt biztos, hogy maradok-e ezen a világon. Én azonban már akkor sem adtam fel, küzdöttem az életben maradásért. Amikor elég idős lettem ahhoz, hogy tudatosult bennem „beteg vagyok” sőt gyógyíthatatlannak nyilvánítottak (spasztikus diplégia) és örüljünk, ha szinten tudjuk majd tartani az nagy fájdalom, teher lett. Nehéz megtanulni együtt élni vele, nehéz megtanulni, hogy ne okoljak a betegségemért senkit. Nehéz elfogadni az elfogadhatatlant, azt, hogy a miértekre nincs válasz, hogy örök életemre feszülni fognak az izmaim, ami a betegségem fő jellemzője. Aztán egyszer csak minden megváltozik. Jön egy parányi fény a sötétségben. Egy ember nyújtja a kezét felém a legnagyobb mélypontban, bizonytalanságban és mosolyt csal az arcomra. A teherrel ugyan, de boldognak kezdtem érezni magam. Múltak a napok, hetek és a hónapok, a testem egyre csak erősödött és ezzel együtt a lelkem is nyugodtabb lett. Mindez, ha nem lenne elég, egy amerikai professzor feltalál egy módszert, ami csökkenteni tudja a betegség tüneteit. Minden megváltozik, enyhülni kezd a teher. Nem, nem tudja senki elképzelni, aki nem éli át, hogy milyen megélni: a fene egye meg, van remény, igaz 23 év elteltével, de van! Milyen érzés rálépni egy új útra, mekkora öröm és boldogság azt megélni, hogy Uramisten, kevésbé fognak majd összehúzni az izmaim. Nem lehet ezt jól leírni. Olyan, mintha jutalmat kaptam volna a kitartásomért! Sok mindent megéltem. Ehhez azonban 22 éven keresztül meg kellett vívnom egy kemény küzdelmet, ahol én kaptam a pofonokat, de újra és újra felálltam, és én jöttem ki győztesen! Úton voltam Debrecenbe a műtétre. A vonaton ülve vegyes érzelmek keringtek bennem, hiszen rizikós beavatkozás előtt álltam.
– 16 –
Mielőtt azonban belemerülnél igaz történetem részleteibe, összefoglalnám előző könyvem fontosabb momentumait Neked, hogy lásd magad előtt: honnan indult ez a lány és merre tarthat még! Ígérem, szem nem marad szárazon! Ülj fel velem tehát a sorsom hullámvasútjára, csatold be az övedet és élvezd az utazást!
Édesanyámat bevitték a kórházba, mert idő előtt megindult nála a szülés. Nem pár nappal, hanem egészen pontosan három hónappal előbb. Ekkor még senki nem sejtette, hogy az a kislány, aki én voltam, nem egészségesként jön majd világra. Ahelyett, hogy oxitocinnal vagy császármetszéssel közbeléptek volna az orvosok, hogy minél előbb megszülessek, Anyu csak vajúdott és vajúdott. A kórházban betudták ezt annak, hogy már volt egy természetes szülése, nem kell beavatkozást végezni, engem is világra tud hozni. Nem tettek érte és értem se semmit, hetvenkét órával később érkeztem meg a Földre némán, nem lélegeztem. Elvittek a szülőszobából rögvest, majd később közölték a szüleimmel, hogy a köldökzsinór szorosan a nyakam köré csavarodott és még dupla csomó is volt rajta. Az orvosok egyértelműen hibáztak, hiszen visszatartották a szülést, nálam pedig súlyos oxigénhiány lépett fel. Csináltak koponya-ultrahangot, ami nem mutatott ki semmit, de több vizsgálatot nem rendeltek el, így szeptemberben egészséges csecsemőként küldtek haza. A súlyom szépen gyarapodott, de a családomnak feltűnt, hogy valami nem egészen stimmel. Nagyobb zajra, mint pl. a porszívó hangja, összerándultak az izmaim. Sírni kezdtem tőle kétségbeesetten és állandóan izzadt a kezem, lábam. Nem nyugodtak, érezték, hogy a reakcióim nem normálisak, így addig erősködtek, míg csináltak MRI vizsgálatot is. Mivel átfogóbb, mint a koponya-ultrahang, sajnos rögtön – 17 –
Az első „utcára lépés” miniszoknyában 13 év után, 2014. január
