Farkas Péter: Johanna
Farkas Péter Johanna (Cold song)
MAGVETŐ
Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi KFT. www.magveto.hu ISBN 978-963-14-2918-3 © Farkas Péter, 2011
I. Johanna királynő, közismertebb nevén Őrült Johanna, anyja, I. Izabella avagy Katolikus Izabella révén Kasztília és León, apja, II. Ferdinánd avagy Katolikus Ferdinánd révén Aragónia, Valencia, Mallorca, Szicília, Nápoly, Navarra uralkodója és Barcelona grófnője, továbbá a Habsburg Szép Fülöppel kötött házassága révén ausztriai főhercegnő, Brabant, Limburg, Luxemburg, Alsó-Lotaringia hercegnéje, Flandria, Hollandia, Zealand, Artois, Hainaut és Burgundia grófnéja, mielőtt elevenen elrothadt vona negyvenhat esztendeig tartó, tordesillasi toronyfogságában, körülbelül hétszáznyolcvanhat napot bolyongott Burgos, Torquemada, Hornillos, Tórtoles, Arcos és Tordesillas között, a huszonnyolc esztendős korában tragikus hirtelenséggel meghalt férje, Szép Fülöp holttestét őrző koporsóval, amelyet az írásos történelmi források alapján legalább egyszer, a legenda szerint többször is felnyittatott. A következőkben elbeszéltek főszereplője tehát akár Johanna is lehetne.
4
(cold song) Kora reggel, szinte még hajnalban, egy magas és széles, teljesen zárt ekhós szekér kanyarodott ki a hatszög alakú főtérre. A szekeret két kis termetű, fekete fríz ló húzta. Kissé elhanyagolt, leromlott állapotuk ellenére rugalmas, lendületes volt a járásuk, és éppen olyan büszkén tartották ívelt, izmos nyakukat és hosszú fejüket, mint szerencsésebb sorsú társaik. A szekér, mintha előre kirajzolt pályán haladna, hozzávetőlegesen követte a tér hat oldalának vonalát, spirál alakban egyre beljebb és beljebb húzódva. Amikor elérte a tér középpontját, egy néma rándulással megállt, háttal egy nem túl magas, bástyaszerű torony előtt. Az épületek, a reggeli pára fénypermettel beszórt fátylain keresztül, nem térben látszódtak, hanem mintha egy görbületmentes síklapból vágták volna ki a homlokzatokat, aztán egyszerűen fölhajtották volna őket. Miután a szekér lefékezett, a hajtó elölről bebújt a gyékényponyva boltíve alá, és amikor gyülekezni kezdtek az első bámészkodók, csupán egy látszólag üres kocsit láttak. Tisztes távolból kerülgették az alkotmányt, és találgatták, mi célból vetődhetett ide. Hamarosan többen is tudni vélték, hogy komédiások járják a vidéket, így még többen siettek a főtérre. Ahogy emelkedett a nap és a forróság, úgy foszlottak széjjel a hajnali pára fátylai, és az épületek is újra visszaléptek az egyre zsivajosabb térbe. Amikor pedig a közeli harang harmadszor ütötte el az időt a kocsi érkezése óta, valaki kirúgta a szekér hátsó, tömör saroglyáját, amelynek deszkalapja jó kétlábnyira megnyújtotta a szekérderék hosszát. Az emberek a váratlan csattanás irányába nyomultak, és félkör alakban elhelyezkedtek a lecsapódott deszkával szemben, amelyre hamarosan egy magas, vékony, madárszerű kreatúra lépett ki. A népség önkéntelenül felhördült és hátrébb húzódott a bizarr, nemtelen jelenés láttán. Egy hosszú, teljesen tojás alakú, fehérre meszelt márványarc 5
bámult rájuk, amelynek tartozékait mintha rászerelték volna a koponyára. A keskeny, de vastag ajkakat mélyvörösre pingálták. A felső ajak peremvonalát jóval magasabbra húzták a természetesnél, és középen egy mély völgyet vágtak bele. A hosszú és keskeny orr semmiféle árnyékot nem vetett az arcra, és mivel körvonalai sem voltak, a két fekete, tág orrlyuk szinte a maszkarc előtt lebegett. A denevérszerűen fölfelé hegyesedő, fedetlen fülek rálapultak a koponyára, amelynek tetejét kékesfekete, középen és kétoldalt szögszerűen fölmerevített, lakkozott hajzat borította. Az emberek valójában egy komikus, ripacs arccal álltak szemben, némelyikük meg is nyikkant magas fejhangon, a koponya közepéből rájuk meredő tekintet azonban hamarosan az arcokra szögezte a rezzenő nevetést. A vékony, sudár alakot csak tovább nyújtotta a fekete jelmez. Félmagas szárú, a lábfejnél egy arasszal hosszabb, tűhegyes orrú, ragyogóra fényezett lakkcsizmát viselt, a lábra feszülő, sűrű szövetű harisnyanadrágot csak a combtőtől fölfelé takarta a csípőig buggyos, onnan feszes felsőruházat, amely háromsoros, messze elálló, fehér, fodros gallérban végződött. Ennek tányérján ült a koponya, mint egy óriásira nőtt, guvadt szemű madárfej. A férfi keskeny terpeszben, egyik lábát kissé előbbre helyezve, lábfejét kétségtelenül kecsesen kifordítva, teljesen mozdulatlanul állt. Enyhén megemelt jobb kezét könyökben behajlította, és fehér kesztyűs tenyerét úgy fordította a bámészkodók felé, mintha mutatna nekik valamit. Egyenesen kinyújtott, testétől kissé eltartott bal kezének szorosan összezárt ujjaival pedig a padlat felé mutatott. Csupán a feje és a szeme mozgott, mintha egy mechanikus szerkezet rántotta volna meg hol az egyiket, hol a másikat. Így bámult meg, rezzenéstelen tekintettel, minden egyes jöttmentet, asszonyt, gyereket, katonát, parasztot, aztán egyszer csak félrerántotta a mögötte lévő függönyt, és eltűnt a ponyva mögött. Helyébe egy apró, alig serdült gyereklány lépett, fehér, mint egy albínó, és talán vak, mert csak a szeme fehérje látszódott, és érett, de meg-megbicsak6
ló hangon kihirdette: akit az előbb láttak, nem más, mint a messzi északról jött, híres-nevezetes németalföldi énekes, és amit majd másnap látni fognak, alkonyat előtt harmadfél órával, az pedig nem lesz más, mint a még északabbról származó világhíres zenedarab tetőpontja, vagyis a Fagy Szellemének találkozása a Szerelemmel. És amikor itt tartott előadásában, fölvetette a fejét, szemgödrében a homályos lencsék, mint a túlvizezett tej, és kántálón így folytatta: mert minden megfagyott, megfagytak az emberek, megfagytak az állatok, megfagytak a növények, de még a kövek és a csillagok is megfagytak. A világ pedig mint egy gigászi hajóroncs támolygott az űrben. Csak a királyok, hercegek, katonák és papok gyilkoltak tovább a már régen nem létező hatalomért; a kalmárok és az uzsorások marakodtak a nem létező vagyonért; a tudósok civakodtak a kiszáradt, elsorvadt szellemért; és mindazt, amit elkerült a pusztulás, magával ragadta az éhínség és a döghalál. Úgy látszott, semmi sem mentheti meg a Földet, és a következő lökéstől még az űrből is kiszakad. Ekkor azonban utolsó erejével újra szétáramlott a Szerelem, és puha, meleg érintésével még a Fagy Szellemét is kibontotta jeges páncéljából. Az albínó ekkor egy pillanatra lehunyta szemét, aztán hirtelen előbbre lépett, egészen a saroglyadeszka pereméig, és mélyen meghajolt. Az egybegyűltek néhány pillanatig megilletődötten bámulták a még mindig kétrét görnyedt albínót, aztán kurjongatva tapsolni, dobogni kezdtek, és egymást biztatva a másnapi találkozásra, szétszéledtek. Az albínó vészjósló monológja után eltűnt a kocsi gyomrában, és nem is látták többé a komédiásokat másnapig. A kíváncsiskodók egész nap kerülgették a szekeret, füleltek, leskelődtek, de csak tisztes távolból, mert a két hátborzongató jelenés emléke visszatartotta őket a túlzott közeledéstől. Értetlenül és zavartan tekingettek az idegen jármű felé, amely halottaskocsiként posztolt a tér közepén, némán és rezzenéstelenül. Csupán a lovak zörget7
ték meg néha szerszámaikat, ha megrázták fejüket, sűrű, fekete sörényüket, vagy csaptak egyet hosszú, hullámos farkszőrzetükkel. Késő este azonban már azt beszélték az ivókban, hogy alkonyat után nem sokkal három idegen csuklyás árnyat láttak besurranni a sikátorokba. Az egész nap lesben álló gyerekek legvakmerőbbjei utánuk is lopakodtak, de egyszer csak az egyik hirtelen visszafordult, és az üres csuklya fekete odvából olyan süvöltés néma szele csapott a megtorpanó üldözők arcába, hogy menten megfordultak, és hanyatt-homlok elmenekültek. Egyesek azt is tudni vélték, hogy a fekete, meszelt arcú madárember hírhedt szodomista, aki a saját fajtájával paráználkodik. Nem is értették, hogyan járhat szabadon, mert az ilyeneket hamar összefogdossa az inkvizíció, magas, hegyes süveget nyomnak a fejükbe és vaskörtét a végbelükbe. Ezek a szerszámok arról voltak nevezetesek, hogy miután bevezették a testnyílásba, a csavarmenetes vastengelyen mozgatott, körte alakú fejet, sziromszerűen szét lehetett nyitni. A rézszirmokat, miként arról korabeli metszetek és megrendelőszelvények tanúskodnak, különös gonddal, művészi igénnyel cizellálták. A megbízók pontosan előírták a díszítés vonalvezetését, a vonalak mélységét és vastagságát, az anyag felfényezésének fokát, és még a csomagolás módját is. Erre azért volt szükség, mert az alapanyagként használt puha sárgaréz, ugyan cinkkel ötvözték, rendkívül érzékeny maradt. És a megrendelők szerfölött kényesek voltak a megmunkált és alkalmazásra kerülő szerszámok cizellálásának makulátlanságára. Johanna a toronyból nézte az ekhós szekér érkezését, a madárember és az albínó komédiázását, a szekér körül sompolygó népség vonulását, a tovasurranó, majd visszaosonó leples figurákat, a térre lassan alászálló, a hold fényétől megvilágított homokszemcséket. A magasban állt ugyan, egy fölfelé szökő, sötét cső tetejében, a rövid süvegtető alá vágott szűk ablakban, mégis mindig az volt az 8
érzése, ha a mélyben sikló figurákat nézte, mintha alulról, egy földbe vájt alagsori odúból látná a csattogó, trappoló, csoszogó vagy éppen tipegő lábbeliket, a föld kérgétől retkes, meztelen lábfejeket, csupasz lábszárakat, hosszú gatyákat, kabátszegélyeket, fodrokat, a nyikorgó, zörgő kerekeket, a kóborló állatok pikkelyes, tollas, csimbókos, karmos vagy patás lábait. A tornyot egy behemót, komor épület oldalához tapasztották hozzá; ha valaki kívülről látta, akár arra is gondolhatott volna, hogy azért nyomták hozzá a tér déli oldalán fölpúposodó, sötét kőhalomhoz, hogy ne dőljön föl. A gyermek azonban soha nem látta kívülről az épületet, akkor sem, ha a közeli templomból tért vissza, mert a tekintetét a lakhelyén kívül nem emelhette meg. Valójában már nem volt gyermek, a fekete hold éjszakáján hónapról hónapra ragacsos, mályvaszínű váladék és barna vér csurgott ki belőle, ilyenkor templomba sem vitték, a mise idején egy nehéz testű, darócruhás barát lépett a cellájába, és mindig ugyanazt a különös feladatot adta neki, hogy írja le azt a pillanatot, amikor az apja holtan a ravatalon fekszik, aztán eltemetik, és ha a gyermek erre azt mondta, de atyám, hiszen ezt már oly sokszor leírtam, akkor azt válaszolta, hogy írja le, ahogyan az anyja, szíve fájdalmától kínozva bolyong a világban, és lelke nyugalmára többé soha nem lelhet. Johanna hónapról hónapra, a fekete hold éjszakáját követő három nap mindegyikén engedelmesen elvégezte a feladatot, a negyedik nap már újra mehetett a templomba, vagy a tér alatti katakombák egyikébe, ahová anyját, Katolikus Izabellát kellett elkísérnie, hogy lássa, hallgassa és szagolja, mi a bűn, hogyan ordít, akinek nyitott hasüregéből mint a fonalat tekerik föl a beleit. Nem sokkal azelőtt, hogy a madárember előbújt volna az ekhós szekér gyomrából, egy magányosan kódorgó lánygyermekre lett figyelmes a téren. Szokatlanul nagy koponyája és bizonytalan, holdkóros járása tűnt föl. Úgy közlekedett, mint aki nincs hozzászokva a szabad 9
járáshoz. Némelykor megbillent, máskor alig észlelhetően megtántorodott, és soha nem úgy váltott irányt, vagy kerülte ki az embereket, tárgyakat, ahogy az ésszerű lett volna. Nemegyszer úgy tűnt, menten nekiütközik valakinek, de az utolsó pillanatban mindig sikerült kikerülnie az elé kerülő akadályokat. Egy barna, tógaszerűen lelógó köntös vagy kendő takarta a felsőtestét, és mindvégig csak hátulról látta, mert akármerre fordult is, soha sem került szembe a toronnyal. Az egész komédiázás alatt követte a tekintetével, ahogy óvatosan körbejárta a kocsit, bámulta a madárembert és az albínót, és végül felszívódott a kora alkonyi forróság remegő, meg-megtörő fényű levegőjében. Annyira bámulta a saroglyaszínpad deszkája előtt mozdulatlanul meredő lány tarkóját, hogy szinte belefúródott tekintete a természetellenesen nagy koponyába, és azon keresztül látta maga is a komédiások előadását. A békésen várakozó fríz lovak egy szabálytalan alakú terméskövekből épült, erődítményszerű palota duplaszárnyú, vasveretes fakapujával szemben álldogáltak. Néha dobbantottak egyet rövid, izmos lábukkal, vagy csak kissé megemelve patájukat rázogatták a csüdjüket borító hosszú, fekete szőrpamacsokat. A kapu fölött a kasztíliai királyok faragott címerei díszelegtek, de az egyre lejjebb csúszó alkonyi fényben már csak a kaput keretező kőzsinórok tekervényei látszódtak. Az épület is erről a díszítésről kapta a nevét, de a falakból vastagon előredudorodó cordákon nem három csomó volt, mint a ferencesek fehér cingulumján, hanem minden oldalon kétszer hat, talán ekképpen sokszorozva meg a fogadalmak erejét. Hamarosan azonban sem a csomók, sem pedig az egymásba fonódó kőzsinórok nem látszódtak. A fény úgy húzódott le a kövekről, ahogy az élet a haldoklók arcáról. Johanna hirtelen csak az üres, teljesen sima teret látta, mint egy építőmester asztalára kiterített tervrajzot. Az épületek helyén pusztán az alapzatok körvonalai látszódtak, széles sávokban, sekélyen belesüllyedve a 10
porba, mintha az épületeket egészében nemrégen emelték volna ki homokágyukból. Az estébe süppedő alkony optikai játéka néhány pillanatig tartott, és Johanna újra a tér megszokott szövetét látta volna, ha nem posztolt volna középen, a torony és a kőzsinóros palota között a csepűrágók kocsija. Azon az éjszakán ragyogó, holdfényes égbolt borult a térre. Mintha egy hatalmas, sötét turmalin terjedt volna szét a magasban, rétegről rétegre sávosan változtatva árnyalatait, és a hold fehér fénye ennek csúcsáról ömlött volna alá sűrűn és termékenyen, még a legmélyebb zugba, fészekbe is életet oltva, ha elérte. Johanna tekintete le-föl hullámzott a felderülő körvonalak mentén, emelkedett, süllyedt, akárcsak mellkasa az ajzott látvány varázsától, és ahogy tudata a sűrű, délszaki illatoktól bódultan úszott a csendben, egyszer csak egy különös fuvoladallam ütötte meg a fülét. Az első hangot először egy csóka felcsattanó, távoli kiáltásának hitte, de aztán a kezdetben meg-megszakadó szólam egyre erősebb lett. Soha nem hallott még ilyen dallamot. A fuvolás nem volt mestere hangszerének, játéka azonban gyakorlott zenészre vallott. Ami megragadta Johanna figyelmét, az a dallamvezetés rendkívülisége volt, ahogy a hangsorok elsiklottak minden olyan melódia mellett, amit az ember hagyományos körülmények között zenének nevezhetne. A muzsikás nyilván a saját gondolatvilágát szólaltatta meg, vagy ha másét, azt a játék közben úgy igazította a magáéhoz, hogy mire a dallam végére ért, minden külső gondolat feloldódott a sajátjában. A legmeghökkentőbb az volt a játékában, hogy egy éppen kibontott dallamot mindig akkor ejtett el, amikor a hallás már éppen hozzásimult volna, és ezután mindig teljességgel váratlan irányba szökkent tovább, úgy, hogy a hallgatónak mindig újra elölről kellett kezdenie a már megkezdettnek vélt utat, és ez mindaddig ismétlődött, amíg az érzékek végképp összezavarodtak, és az ember úgy érezte, menten megtébolyul. E zűrzavar ellenére mégis minden egyes hangot, de még a hangok közötti 11
csöndet is átszőtte a szomorúság, a panasz és a fájdalom. Aztán egyszer csak halkulni kezdett a fuvolajáték, és hamarosan teljesen magába nyelte az éjszaka csöndje. Nem értett semmit a játékból, mégis úgy érezte, őt szólították meg a hangok. Önkéntelenül beszélni kezdett, szakadozottan, összefüggéstelenül, keresve, újra és újra próbálgatva a hangokat, szavakat, válaszolni szeretett volna, de csak esetlenül emelgette a nyelvét, hiszen évek óta nem beszélt. Összeharapdált, kérges hegekkel barázdált nyelve mint egy döglött, mumifikálódott állat feküdt a szájüregében. A szükségből vagy kényszerből kiejtett szavak ugyan hangzón megszólaltak és közölték környezetével mindazt, amire rákényszerült vagy rákényszerítették, beszélni azonban nem tanult meg, mert soha nem szólította meg senki. Az erőfeszítéstől és kimerültségtől reszketve, vacogva állt az égboltra és a térre nyíló üreg előtt, szorosan összehúzta magán a felsőtestét takaró barna, tógaszerű köntöst vagy kendőt, de a borzongás nem csillapult a testében. És nem csillapult akkor sem, amikor már oly erővel tüzelt a nap, hogy még a levegőt is beszívta a forróság, és az emberek úgy érezték, ha megfeszítették tüdejüket, mintha agyag kötött volna meg a nyelőcsövükben, és az zárta volna el az oxigén útját. Miként is csillapulhatott volna, amikor a csupasz kövek éjjel-nappal árasztották magukból a hideget, és a kanyargós járatok, szűk aknák, sötét, csatornaszerű folyosók üregeiben örökös huzat süvöltött. Úgy hordta magán a jeges borzongást, mint testre terített leplet, és ezt akkor sem tudta levetni, ha elhagyta celláját, és átvezették az épület egyetlen olyan helyiségébe, amelyet bizonyos alkalmakkor fűtöttek. A terem falait, a kőpadlótól a mennyezetig, minden oldalon az elhalt ősök képmásai takarták. Egy tenyérnyi felület sem maradt szabadon. A holtakkal borított falak régi vásznak, 12
kiszáradt földfestékek és a por nehéz, áporodott szagát lélegezték ki. Az arcképek ugyan vastag, díszes keretben voltak, az embernek mégis az volt az érzése, hogy a különböző testtartásokban és helyzetekben kimerevített sötét alakokat semmi sem választja el egymástól. Ha valaki belépett a terembe, nem az ősök árnyaival, hanem magukkal a holtakkal találkozott, mint egy rituális, nyitott temetkezési helyen. Johanna itt érintkezett családtagjaival és tanítóival. Ilyenkor hosszabb-rövidebb időt töltöttek el egymástól meghatározott távolságra, különböző testtartásokban és helyzetekben, többnyire szótlanul. Hamarosan a térben tartózkodók alakja is beleolvadt a többi, néma árnyba, és pontosan ugyanazt a fullasztó illatot árasztották magukból, mint a képmások. És itt zajlottak le azok a nyomasztó éjszakai szertartások is, amelyek csak az utolsó hónapokban szakadtak meg. Általában éjfél után egy öreg komorna lépett Johanna cellájába, fölébresztette a gyermeket, és levezette a terembe. A szűk kőjáratok hidege görcsbe rándította végtagjait, mert nem vehetett semmit sem magára, csupasz testét pusztán egy rövid, félcombig érő, fehér gyolcsköntös takarta. A komorna bevezette az ilyen alkalmakra feltüzelt terembe, és amikor elbocsátotta, mindig megsimította az arcát. Johanna nem ismerte az érintést, mert soha nem érintették meg, csak tolták, lökték, húzták, nyomták, áthelyezték egyik helyről a másikra, az öreg komorna mozdulatától azonban hálás könnyűség és megadó békesség szállt rá. Mindig ugyanaz a páter fogadta, egy idős, telt arcú, erős szőrzetű férfi. Őszes, nyírt bajusza mint egy madár szétnyitott, deres szárnya terült szét keskeny, lila ajkai fölött. Vizenyős szemét mindig szürkés homály borította. Fölötte lapos hasú, fekvő „s” betűhöz hasonló, sűrű, bozontos szemöldök szökött a homlok felé, alatta két lágy, bevérzésekkel teli bőrtasak. A páter felültette Johannát az infánsnő magas trónusára, ő maga pedig alátérdepelt egy alacsony zsámolyra. Összekulcsolta kezét, és lehunyt szemmel, mormogva imádkoztak. Johanna kimerült félálomban, végtagjait elengedve recitálta 13
az előmondott szöveget, és mindig csak akkor nyitotta ki résnyire a szemét, amikor a férfi zihálása már elnyomta a szavak értelmét. A páter görcsbe rándulva, kezeit összekulcsolva, könyökét a hasához nyomva térdepelt a gyermeklány alatt, penészszínű, nyúlós hab ütött ki a szája sarkán, a szederjes arcot behálózó hajszálerek megteltek mályvaszínű folyadékkal, aztán a megpúposodott test hirtelen egy mozdulatlan rongyhalommá roskadt, és a trónus alól a gesztenyevirág nehéz, dohos illata áradt fölfelé. Johanna a fájdalomig összepréselte szemét, és megpróbálta elzárni nyílásait, hogy a szétömlő szag ne hatolhasson a testébe, torkát azonban mindig elérte a savós, kesernyés íz. Visszafojtott lélegzettel öklendezett az aranyos trónuson, és nemegyszer összerondította magán fölgyűrt, fehér ingét. Az ekhós szekér pontosan ugyanott állt, ahol az előző nap leállították. A népség már kora délután szállingózni kezdett a térre. A mozdulatlan, tompa forróság ólma lassan csúszni kezdett a kövekről, és a lélegző újra érezte a levegő oxigéntartalmát. Az emberek poros, rongyos foltokká összeállva beszélgettek, bámészkodtak, vödörből itták a vizet, mint a lovak, és néha gyanakvón a tér közepe felé sandítottak, mintha maguk sem hitték volna igazán, hogy aznap még bármiféle mulatságban lehet részük. Naplemente előtt harmadfél órával azonban résnyire megnyílt az ekhós szekér ponyvája, és leugrott a továbbra is leengedett saroglyáról két maskaraszerű alak. Az egyik egy testes, széles arcú, bozontos szőrzetű behemót, hosszú, lobogó köntösben, nyilván a kocsis, a másik az albínó, tarka, testre feszülő kezeslábasban. Akik már ismerték a prológust, bizonytalanul pislogtak az albínó felé, hogy vajon őt látták-e az előző nap. Kócos, szalmaszínű frizurája alatt mintha besötétedett és fölfénylett volna a szeme, és igazán már abban sem voltak bizonyosak, hogy egy lány hajlong előttük, mert egyik mozdulata inkább egy fiúé volt, a másik viszont megint egy lányé, és éppen így a hajla14
tai, domborulatai. A közönség összébb húzódott és kissé közelebb a szekér felé, a két ripacs pedig minden különösebb előzetes készülődés, előjáték nélkül egy igen körülményes, se füle, se farka komédiázásba kezdett. A követhetetlen ugrándozás, grimaszolás, verselés, kántálás különféle szellemeket, koboldokat, varázslókat idézett meg, mágikus színhelyeket, repülő hegyeket, drágakövekből öntött tájakat, kristályszemű tündéreket, és persze nem hiányzott a bájital és a bűvös szelence sem. Az emberek lassan kezdték elveszíteni a türelmüket, zúgolódtak, bekiabáltak, ízetlenkedtek, és egyre vaskosabb tréfákkal szakították meg az előadást, amikor a két kókler hirtelen abbahagyta a vesződést, és egy szívet tépő mesébe kezdtek. A népségnek még arra sem maradt ideje, hogy csodálkozzon a hirtelen színváltozáson, annyira magával ragadta őket a történet. A két komédiásból egymást váltva áradtak, görögtek a mondatok. Az emberek úgy bámultak előre, mintha egy lassú, föltartóztathatatlan földcsuszamlással álltak volna szemben. Csupa önkény, erőszak, rosszakarat és ármány, csupa csalás és csalatkozás, árulás, a földet csúszva-mászva bejáró aljasság volt a mesében. Az emberek vakon bolyongtak a világban, egyik kézzel az előttük botladozó vállába kapaszkodva, másik kezükben göcsörtös bottal ütögetve, tapogatva, keresve az utat. Az egyik szemén hályog, a másikén hólyag vagy sorvadás, a harmadikén tömött, fehér homály, vagy üres, benőtt gödör a szeme helyén. Tévelygő, támolygó koldusok, fejük fölakadva, faruk feltolva, szájuk bambán eltátva, rongyos golyhók, kis görnyedt, japános, naiv alakok. És útjukban még az istenek is elszáradtak, mert senki sem szólította őket. Csupán egy járt még közöttük a süllyedő világban, az istenek legősibbje, az ég és a föld, az élet teremtője. Látta a rettenetes sorvadást, a gyalázatot, az önkezű pusztulást, a maga okozta, fertelmes bűnt, mégis képtelen volt felejteni a szerelemben összeömlő testek gyönyörét, a gyönyörből kibomló létezést. Meglehet, hogy rászolgált ez az átkozott népség a sorsára, de érdemelhet-e ennyi szörnyűséget a létező? És 15
bár ő volt az egyetlen nem fogadott isten az emberek között, akkor is csak a maga teremtményei táplálták. Ha azok elbuknak, velük bukik ő is. Szánta hát őket, miként önmagát, és utolsó erejével, hiszen mióta nem táplálta senki, bejárta még egyszer a földet, és akit csak érhetett, szemére csodakenőcsöt tett. Mert szerelemre csak a látó képes. Mégsem engedett meg a föld, mert a legfőbb zsarnok, a Fagy Szelleme, hiába érezte, miként enyhül körüle a világ, nem engedett. És ekkor az albínó fölvetette gyönyörű, nemtelen fejét, megemelte a hangját, és a szekér felé kiáltott: Ébredj! Ébredj! Nyújtóztasd ki halott tagjaid, és rázd le jégpalástodról a tél havát! És ahogy kimondta az utolsó szavakat, roppant rianás futott végig a földön. Mintha egy láthatatlanul előre kirajzolt, szabályos pályán futna, spirál alakban gyűrűzött egyre beljebb és beljebb a föld és a tér középpontja felé. Recsegett, ropogott a fagyott kéreg, és amikor a rianás elérte a szekér hátulját, hirtelen fölhasadt az ekhó ponyvája, és a sötét nyílás mélyéből, akárha egy emelő tolta volna előre és fölfelé, megjelent a madárfejű monumentális jelmeze. Előrelépett a saroglyadeszka pereméig, és lassan, egyenként végigmérte az alatta állókat. Nem ránézett az emberekre, hanem beleakasztotta tekintetét a tekintetükbe, és amíg nem csáklyázta meg pillantásával a következőt, a foglyul ejtett éppen olyan merev, átható tekintettel bámult vissza, ahogy belé szegeződött a jelenés pillantása. És ekkor megzendült a hirtelen feltámadó széltől a lég, és mintha tucatnyi gamba szólalt volna meg, szaggatott, mély kvartok akkordjai ereszkedtek le vastag, különálló kötegekben a térre. A madárember lassan megemelte könyökben behajlított, fehér kesztyűs, karcsú kezét, kissé előrebillentette a fejét, és még soha nem hallott, természetfölötti hangon, amely sem férfié, sem nőé, sem egy kasztrálté, énekelni kezdett. Az emberek megigézve bámulták az áriázó jelenést. Fölötte mint egy kerek rozetta függött a sziromként széjjelbomló felhők mögött süllyedő nap korongja. Az ária lüktető metru16
ma az énekesből staccatoszerűen fölszakadó, azonos ideig zengő szótagok ütemét követte. Az első hangokat mélyről, a mellkas üregéből hozta föl, és ahogy emelkedett a lüktetés, úgy feszültek meg egyre erősebben a külső gégeizmok. Amikor elérte a legmagasabb falzett hangokat, mintha megnyílt volna a felfényesedett és elvékonyodott fehér bőr alatti koponya, és a süvöltő zengés közvetlenül az arc, az orr és a homlok üregeiből áradt volna kifelé. A komédiás minden egyes szótag kezdőhangjára megváltoztatta karjának, kezének helyzetét és fejtartását, akárha egy mechanikus szerkezet rángatta volna ide-oda. De bármelyik irányba fordult is, átható tekintete mindig az albínót célozta, és így deklamálta: Miféle hatalom vagy te, / ki magához emel a mélyből, / és kibont az örök jég páncéljából, / bár nem akarom? / Nem látod, mi vagyok én? / Fagyott kővé dermedt kolonc a maga létén, / vénségesen vén, moccanni, lélegezni képtelen. / Ne kínozz lélekkel, lélegzettel, / engedj vissza, / eressz el a jég és a fagy holt birodalmába, / a jéghalálba. És amikor az utolsó szótag záróhangjához ért, rettegés és kétségbeesés tódult a tekintetébe, és úgy tartotta a hangot, mint aki képtelen elengedni, a tüdő, a mellcsontok roppanásáig, a rekeszizmok szakadásáig. Aztán hirtelen elnémult, még néhány pillanatig meredt, guvadt tekintettel bámulta a közönséget, aztán hirtelen megrándult a kocsi, és az ekhós szekér pontosan azon az útvonalon, amelyen érkezett, csak most táguló gyűrűkben távolodni kezdett az egybecsődült tömegtől. A madárember továbbra is előreszegezett tekintettel, mozdulatlanul állt a saroglyaszínpadon. Testét csupán az egyenetlen úton dülöngélő szekér rángatta. Kétségtelenül monumentális volt ez a posztolás, de ahogy ott állt, háttal a menetiránynak, mint egy lóra fordítva fölültetett maskara, az emberek egyszer csak nevetni kezdtek, csúfolódni, és hamarosan a szekér után rohanó, ricsajozó gyerekek is fölbátorodtak, és apró kövekkel, kavicsokkal hajigálták 17
az elvonulókat. Közöttük szaladt a nagy fejű, barna tógás kislány is, de egyszer csak elmaradt a többitől, visszafordult, és fölnézett a torony tetejébe, mintha onnét szólították volna. Bambán, hunyorogva pislogott a tompuló, de még mindig éles fénybe, aztán sarkon fordult, és befutott ő is az előtte keskenyen fölhasadó, sötét sikátorba, a már eltűnt, visszhangosan zörgő menet után.
18
(A halál bohóca) Miután a katolikus uralkodók kérlelhetetlen következetességgel lezárták a reconquistának nevezett visszahódítási folyamatot, és egy másik kasztíliai Johanna személye körül kialakult örökösödési vitát, fokozott érdeklődéssel fordultak a külpolitikai kérdések felé. Figyelmük elsősorban a Földközi-tenger térségére és új tengeri utak fölfedezésére irányult. A Földközi-tengeren máris két erős támaszponttal rendelkeztek – Cerdena és Szicília szigetén –, és a Baleárszigeteken éppen úgy megszilárdították a hatalmukat, mint a levantei tartományokban. A monarchia készen állt a nápolyi kalandra, és tisztában volt vele, hogy elkerülhetetlen a konfliktus a tengerentúli rablásból egyelőre kiszoruló, és ugyancsak a nápolyi trónra törő Franciaországgal. A katolikus uralkodóknak tehát erős szövetségesekre volt szükségük, és ezeket stratégiai házasságok lebonyolításával akarták biztosítani. János hercegnek a Habsburg–Trastamara szerződés értelmében I. Miksa német-római császár leányát, Habsburg Margitot szánták, a tizenhat esztendős Johannának pedig I. Habsburg, azaz Szép Fülöpöt, Kasztília és León királyát, ausztriai főherceget, burgundiai herceget, Brabant, Limburg, Luxemburg, Alsó-Lotaringia hercegét, Flandria, Hollandia, Zealand, Artois, Hainaut és Burgundia grófját jelölték ki. Az akkori szokásoknak megfelelően hamarosan megérkezett a kasztíliai udvarba egy bizonyos Boudewijn, a távol lévő vőlegény hivatalos küldöttje, és per procurationem fölbonthatatlanná tették a házasságot. Ez az alábbi módon zajlott le. Johanna teljes nappali toalettjében elhelyezkedett a katafalkszerűen megemelt hálóhelyén, személyes komornái felhúzták testére a takarót, egészen az álláig, majd bevonult a szobába különféle tisztségviselők társaságában a 19
vőlegény küldöttje. Kilépett a cipőjéből, lesodorta egyik lábáról a harisnyát, és egyik kezével az ágy baldachinját tartó, a stilizált akantusz leveleinek rajzolatát felidéző arabeszk berakással díszített oszlopba kapaszkodva, bedugta meztelen lábszárát a takaró alá. Johanna lehunyt szemmel, rezzenéstelen arccal feküdt, és bár senki és semmi nem érintette meg, mégis úgy viselte el a csupán néhány pillanatig tartó procedúrát, mintha a testében végeztek volna el egy ugyan nem fájdalmas, de kellemetlen beavatkozást. Az aktus befejezése után a küldött és kísérete menten elhagyta a helyiséget. Johanna fölkelt, elbocsátotta a szolgálókat, és átvonult a budoárba. Levetkőzött és indokolatlanul mélyen kimosta magát. Johannát 1496 augusztusában szállították hajóra, hogy elfoglalja kijelölt helyét Szép Fülöp mellett, a flandriai udvarban. Szárazföldi utazásról szó sem lehetett a háborús viszályok miatt. A tizenhat éves infánsnőt pompás udvartartás kísérte. Lorenzo de Padilla, az átkelés krónikásának följegyzései alapján pontosan ismerjük a kíséret tagjait. Ezek a következő személyek voltak: Diego Ramírez de Villaescusa udvari káplán, a szent teológiák mestere, Cienca városának későbbi püspöke, a nagy hírű salamancai Colegio Mayor megalapítója; Bernardo Hernández majordomus; Rodrigo Manrique pohárnok; Francisco Luján istállómester; Martín de Mújica kincstárnok; Francisco de Alcaraz kamarás; Francisco Godoy másod-istállómester, továbbá Martín de Tábara és Hernando de Quesada étekfogók. A hajóra szállt udvarhölgyek a következők voltak: Beatriz de Tábara, Ana de Beamonte, Maria de Villegas, María de Aragón, Blanca Manrique, Francisca de Ayala, Aldara de Portugal, Dionis de Portugal unokája és Beatriz de Bobadilla, a nagy tekintélyű Moya márki unokahúga, a királynő közeli barátnője.
20
Johannát egy kétárbocos karakk hátsó fedélzetén, a kapitány szállása melletti kajütben helyezték el. A hajót, biztonsági okokból, négy karavella kísérte. A flotta augusztus végén, kedvező időjárási viszonyok között hagyta el a kikötőt. Johanna többnyire a hálóhelyéül szolgáló szűk, levegőtlen faláda feletti fedélzeten tartózkodott. Még nem árasztott el mindent a hosszadalmas átkelésekkor az egész hajó belsejét betöltő bűz. A rothadó élelmiszereké, az oszló patkányoké, a szétkenődött ürüléké és hányadéké, a mosdatlanságé. Pusztán a hajórések közé tömött, kátrányos kötelek kesernyés-édes szaga lebegett a padlat fölött. A harmadik napon azonban végzetes viharba futottak. Mintha egyik pillanatról a másikra lefordultak volna a púpos, lomha hegyek Aiolosz rettenetes barlangjáról, és a föld kihasadó gyomrából egyidejűleg tört volna elő mindahány égtáj egymást túlüvöltő szele. A tenger széltében és hosszában ingani kezdett, egyre magasabbra libikókázva, míg szinte összecsavarodott a víz az éggel, forogtak, pörögtek, birkóztak egymással, közöttük pedig tehetetlenül ott vesződött a széjjelhajigált armada. A büszke hajók erőtlen sajkaként bukdostak, közöttük mint feneketlen sír fekete, habzó szája hasadtak föl újra meg újra az őrjöngő hullámok, szökőárszerű tajtékot okádva a hajókra. Úgy repültek föl az emberek, akár a víz fölé vetett halak, de mint kövek hulltak vissza a torlódó tajték torkába. Johannát előbb a tat árbocához kötötték, később azonban, az első viharlöket csillapultával bevarrták egy bőrtömlőbe. A zsákot telefújták levegővel, és ráírták: Johanna, kasztíliai infánsnő. Ha a vihar második, még gyilkosabbnak mutatkozó rohama elsöpörné a hajót, talán a tömlőt a közeli szárazföldig sodorják a hullámok. Johanna fölhúzott, összeszorított combjai közé nyomta a kezét, állát a szegycsontjához préselte, és ordítani akart, de csak a néma üvöltés peckelte ki a száját. És akkor hirtelen megnyugodott, és oly erős áradás öntötte el a testét, mintha a húsában 21
folytatódott volna a tenger. Ez az ár azonban nem lehúzta, hanem éppen ellenkezőleg, tolta, emelte, mintegy kínálta a testet egy fölötte álló erőnek, amely lágyan és melegen beburkolta. Eszmélete teste mellé csúszott, és nem törődött többé a sorssal, hogy a csattogó, süvöltő tömlő halálának vagy születésének lesz-e a háza. Johannát és kíséretét végül a szárazföld felé bocsátotta el a tenger, és két héttel később behajóztak északra. Az infánsnőt idegen küldöttség fogadta, Fülöp nélkül, és további várakozás a kézfogóra, ugyanis az Alpok felől érkező jövendőbelije útját elzárták az újra föllángoló szárazföldi harcok. Johannát a hercegi kastély melletti kolostorban helyezték el. Senkit nem értett, és őt sem értette senki. A némaságban azonban megszokott otthonra lelt. Egész életében hallgatott, tekintetét mások jelenlétében a föld felé fordította. A saját testén kívül kizárólag holt tárgyakkal érintkezett. A környezetében lévők vagy elhúzódtak tőle, vagy eltartották maguktól. Az alattvalók kihátráltak köréből, egyenrangú társa nem lehetett. Anyját, atyját, tanítóit és istenét nem érinthette. Utoljára kisgyermek korában próbálkozott ezzel. A kivételesen ritka alkalmak egyikén, amikor csak ketten tartózkodtak anyjával az egyik kőteremben, szándékosan nekiszaladt arccal a falnak. Orrából sugárban szökött ki a vére, mire anyja ösztönösen összeszorította hüvelyk- és mutatóujjával a megeredt nyílást, miközben nyitott tenyere a gyermek szájához feszült. Johanna ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse az anyját, átkarolni azonban nem merte, ezért előretolta a nyelvét, és nyalni kezdte az émelyítően édeskés, ragacsos bőrt. Az anyja ekkor elengedte az orrát, és a tenyerével alulról fölütötte a gyermek állát. A berohanó komorna még akkor is az orrvérzést akarta csillapítani az archoz szorított gyolccsal, amikor már csak a szájából dőlt a vér, a kettéharapott nyelvből. A nyelv alatt haránt irányban húzódó, vastag heg attól kezdve mint egy odakötözött bot bénította a beszédét. Jo22
hanna, mivel csak holt tárgyakkal érintkezett, hamarosan rendkívül kifinomult tapintással rendelkezett, és a tárgyak egyszer csak viszonozni kezdték az érintését. A bőréből kisugárzó melegség visszaáramlott rá, súrlódó, simuló ujjai, ajkai éppen úgy simultak, dörzsölődtek, ahogy azok siklottak, súrlódtak a tárgyak felületén, és még a nyomásra is gyengéd ellennyomás válaszolt az izmaiban. Ha meztelenre vetkőzött, bőre teljes felületével érintkezett a világgal. És ha lehunyta szemét, és kezével, ujjaival a szögletes vagy hajlott, kidudorodó vagy bemélyedő formák vonalán siklott, mintha éppen akkor formázta volna az érintésével teremtődő világot. Így rótta szakadatlan, kora reggeltől napnyugtáig a kolostor emeletes kerengőjének földszinti folyosóját, lehunyt szemmel, mint egy vak, mégis a világgal jóllakottan. A folyosók oldalát tizenöt boltíves, széltében szorosan egymás mellé épített dupla oszlop határolta. A vöröses árnyalatú oszlopok bazaltkőből rakott, alig térdig magasodó falakon álltak, a faragott szegélyű boltívek pedig az oszlopfők tetejét kötötték össze. Fölöttük keskeny, egyenes párkány futott, és egy, a talpazat magasságával azonos fal. A nyitott, festett gerendák ennek a tetejére támaszkodtak. Johanna, ha kissé megroggyantotta menet közben a térdeit, a bazaltköveket érintette, valamivel feljebb a homokkőből faragott oszlopok lábazatát, fölegyenesedve a hengeres törzs érdes palástját, és csak alig kellett ágaskodnia, hogy elérje kinyújtott kezével az oszlopfők gazdag, ornamentikus vagy figurális faragását. A várakozás három hete alatt ezernyi tapintását ismerte meg a bazaltnak és a homokkőnek, és számtalan érintését az oszlopok között, a kolostor nyitott átriuma felől újra és újra beáramló levegőnek. Ujjai milliméterről milliméterre járták be az anyagot, a különféle kristályok durvább vagy finomabb szemcséit, a lemezek, rétegek közötti finom erezetet, a repedések tört vagy recézett szélű peremét, a sekély árkokban megrekedt 23
üveges, kvarcos göböket, és egy idő után pontosan érezte a homokkő szinte áttetsző rajzolatát. Mintha vertikális utazást tett volna a föld gyomrában, egyre mélyebb és mélyebb rétegeket tapintva, körülhatárolva érintésével a bazalt láthatatlan méhsejt-szerkezetét, és hirtelen arra gondolt, ugyanez a hűvös, egyenletesen bordázott felület simulna végig a bőrén, ha a toronyból egykor látott hulló csillagokat érinthetné, hiszen azoknak is meg kell érkezniük valahová, előbb talán tüzes, magmás zuhatagként, a földön azonban lehűlnek, megdermednek, és roppant sziklaként ágaskodnak az ég felé, ahonnét érkeztek. Johanna csak egyszer hagyta el kifelé a négyzet alakú kerengő folyosóját. Már órák óta rótta magányos, lassú köreit, hallgatta az esőcseppek tompa puffanását, ahogy elérték a belső udvart borító gyepet. Csupán a külső tér egyetlen pontján változott meg az eső hangja, és ezt a megerősödő, zengő kopogásnak az irányát követte, amikor kilépett a galéria közepén, az egyik kettős oszlop hiányával kialakított nyíláson át a teres, de a kerengő magas falaitól mégsem tágas belső udvarba. Középen, akár egy asztal, egy kőoszlopszerű alépítményen, egy kerek, sötét márványlap feküdt. A tükörsima, alig kétujjnyi vastag kőlap szinte lebegett a félig elfedett napsugaraktól megtört esőcseppek függönyében. Johanna a nedvesen fölfénylő fekete lapra helyezte mindkét tenyerét, és lassú, körkörös mozdulattal végigsimította az anyag felületét. Érzékei azonban először nem az anyag, hanem a saját testének tulajdonságaira feleltek. Bőrének rugalmasságára, ahogy megkeményedtek vagy ellágyultak a legfelső rétegek, izmainak, inainak játékára, a tenyér domborzatának változásaira. Simítása, miként a fény a nyugodt víz tükrén, súlytalanul és melegen siklott a leheletnyi vízréteg tetején, és amikor már szinte minden erő megszűnt a mozgásában, egyszer csak megszólalt a kő, folyamatosan és mélyről zengőn, mintha a hangjában földtörténeti korok összegyülemlett és leülepedett emlékezete szabadult volna föl. Johanna pontosan érezte, ahogy a kőből kiáramló egyenletes rezgés beáramol bőrének hajszálrepedései közé, és föltölti a sza24
bad szemmel láthatatlan árkokat, majd folytatódik a testben, a húsban, a sejtekben, a nedvekben. Johanna szinte ráhajtotta arcát a kőre, és amikor kinyitotta szemét, a kristályok magányát látta tükröződni benne. Szép Fülöp három héttel Johanna partraszállása után érkezett meg északra. Johannát másnap átszállították az első találkozás kijelölt helyszínére, és előkészítették testét a kora délutánra tervezett bemutatkozásra. Flandriai János, a katolikus királynő, I. Izabella udvari festője, talán éppen Johanna átkelésének évében készített egy alig harmincszor húsz centiméteres olajfestményt az infánsnőről. Elképzelhető, hogy Szép Fülöp éppen ezen a festményen találkozott először jövendőbelije képmásával. A képen egy ovális arcú, hamvas bőrű, szinte még gyermeklányt láthatunk. Középen elválasztott, egyenes szálú, barna haját hátul kontyba fogta. Fejét enyhén jobbra fordítja, és kissé fátyolos tekintettel a távolba réved. Lazúrozott pillantásából még hiányzik az a gyanakvó, durcás vonás, amely a későbbi képmásokon fölfedezhető. De mintha ezen a portrén is alig észrevehetően összehúzná a szemét. A teljesen szabályosan tojásdad arc vonala csupán az állcsúcs kanyarulatának kezdeténél mélyül be erősebben. Szemöldökét, szempilláját csak egy árnyék jelzi, orra hosszú, a csúcsánál valamelyest megszélesedik, szája keskeny, alsó ajka jóval teltebb, mint a felső, és ez érett érzékiséget kölcsönöz az egész arcnak. A makulátlan bőr egészséges, visszafogott színei csekély mértékben elveszítik fényüket a nyakon és a ruha szögletes mellkivágásában fedetlenül maradó felületen. A festmény a ruha alatt megsejthető kicsi, gömbölyű mellek alsó vonaláig ábrázolja a gyermekleányt. A kép aljának közepén Johanna fölfelé tartott jobb kezének egy részletét láthatjuk. Ujjait szétnyitja, aránytalanul hosszú és vékony mutatóujját majdnem teljesen kinyújtja, mintha a pillantásával ellenkező irányban, fölfelé mutatna a számunkra nem látható térben. 25
Fülöp egy évvel volt idősebb Johannánál. Kamaszkorára azonban semmi sem emlékeztetett. Alakja, modora egy érett férfié volt. Rendkívül vonzó arca, izmos, arányos teste, megnyerő modora egész környezetét lenyűgözte. Az emberek, nemtől függetlenül, mintha varázslat érte volna őket, meghódoltak az átható fizikai szépség erejének. Johanna a vadászteremben várakozott a vele együtt behajózott udvarhölgyek és különböző világi és egyházi méltóságok társaságában. Hosszú, uszályos, nyakig zárt, alul dúsan redőzött bíborruhát viselt, amelyre elöl szélesen nyitott, valamivel rövidebb, aranybrokátból varrt, ujjatlan köntöst öltött. A bordűrözött anyagot fekete, florális hímzés díszítette. A széles, magas falakról márványosan lazúrozott, átható tekintetű ősök bámultak bele a lenti arcokba. Csupa harcias pózba merevített férfi a közéjük erősített, előre és fölfelé meredő fejedelmi vadásztrófeák táblái között. Rövid várakozás után az ajtónállók belülről feltárták a szinte mennyezetig futó, dupla szárnyú ajtót, és a tág nyíláson bevonult Szép Fülöp, népes kíséretének karéjában. Néhány lépést tett előre, kiválva az idősebb férfiak csoportjából, majd megállt a tekintetét tétován megemelő Johannával szemben, és egy gáláns mozdulattal leemelte apró, szikrázó drágakövekkel kirakott barettjét. Cesare Negri, az Il Trombonénak nevezett nagy hírű milánói táncmester, az egy évszázaddal később megjelentetett jeles traktátumában, a Gratie d’Amore második könyvének második szabályzatában így ír a barett levételének és kézben tartásának legnemesebb módozatáról: gondosan fogjuk meg a barett peremét, akár a jobb, akár a bal oldalon, a körülményeknek megfelelően, és kecsesen eresszük le a karunkat. Az alkalmatosságot befelé fordítva, a comb felé tartsuk. Ezen a módon nyújtjuk a jelenlévőknek a legkellemesebb látványt, és így lehetséges minden helytelen, esetleg bíráló megjegyzést kiváltó viselkedést elkerülni. 26
Az ifjú pár első találkozása váratlan fordulattal végződött. A korabeli híradások kétségtelenül meglepetten, de megütközés nélkül, elnézően számolnak be arról, hogy a fiatalok még az alkonyat beállta előtt a Johanna kíséretéhez tartozó káplán áldását kérték kézfogójukra, és a rövid szertartás befejeztével máris visszavonultak, hogy elhálják a házasságot. Az aktus az alábbi módon zajlott le. Johanna előbb visszavonult a hálóterem egy paravánnal leválasztott, budoárszerűen kialakított mellékhelyiségébe, és leoldotta magáról ruházatát. Csupán egy fehér, térdig érő, bő gyolcsing volt rajta, amikor visszatért. Szép Fülöp közben lemeztelenítette altestét, és miután Johanna fölfeküdt a magas, földhalomként megmagasodó, mennyezetes ágy tetejére, föltakarta a gyermek fehér testét, és lassan ráereszkedett. Térdeivel kissé megnyitotta a combokat, és többször végigkente makkjának vastag nedvével az enyhén szétnyíló, külső karéján lappadó, beljebb megduzzadó szeméremajkakat. Két kezével továbbra is föltámasztotta felsőtestét, alul azonban egyre szorosabban súrlódott, siklott a hüvely tornácán, majd egyetlen erős mozdulattal földöfte Johannát. Ezután néhány pillanatig várt, majd kissé föltérdelt, továbbra is mélyen a másikba feszülve, és kezeit a mozdulatlan, de forró test medencéjére helyezte. A felső ízében kissé meghajlott, húsba mélyülő hüvelykujjak szinte beleakadtak a csont keskeny peremébe, miközben a tenyerek rázárultak a halvány pírral befutott csípőre. A férfi ekkor visszahúzta izmos farát, valamelyest közelebb vonta magához a hímtagjára akasztott testet, egyrészt statikai okokból, másrészt a belső mélység tágítása miatt, és makkját egészen a visszahúzódó méhszáj pereméig tolva, újra benyomult a lüktető, áradó üregbe. Johanna röviden és élesen felsikoltott, de menten elhallgatott. A férfi leszegte fejét, kissé előretolta alsó állkapcsát, összehúzta szemét, és továbbra is térdelő helyzetben, gyorsuló ütemben lendítette és rántotta vissza dagadó hímtagját a kétoldalt elszántan 27
szorított, ívként fölfeszülő testben. Ajkai megnyíltak, vastag, húsos nyelve néha becsúszott a fel-felvillanó, fehér fogsorok közé, szája sarkából pedig lassan szivárogni kezdett a kiverődött, finom szálú nyál. Johanna a saját gerjedelmétől és a másik állati viaskodásától riadtan, nyitott szemmel csapódott a lökések ritmusára, és hol a vastagon rengő takaró huzatába, hol a mellette kétoldalt oszlopként fölmeredő mellső végtagokba kapaszkodott. Szemei lázasan, sötét ásványként ragyogtak, és egyszer csak hirtelen mélyből fakadó, együttérző szánalom tört fel belőle, ahogy a fölötte hörögve vonagló, megfeszülő hústömeget figyelte, aki mint egy szerencsétlen bohóc próbálja kirángatni magát a kanság börtönéből, de képtelen rá. A feszes, forró gyűrű egyre szorosabban zárult rá, húzta, szívta, szopta magába, és Johanna szerette volna magához húzni ezt az elátkozott testet, ráfonódni és beletemetkezni, de a másik nem értette a szándékot. Eltorzult az arca, zihált, a földagadt, csatakos húsok úgy csattogtak egymáson, mint az iszamós deszkára vetett, fuldokló halak. Johanna tehetetlenül dobálta a fejét, a másik pedig hirtelen hatalmasra tágította, majd menten görcsösen összeszorította a szemét, megfeszítette a nyakizmait, összepréselte az állkapcsát, és mélyről, morajlón hörögni kezdett. Az egyenletes ritmusú zuhogás eközben vonaglássá, majd reszketéssé változott, és Johanna testét elárasztotta a férfiből átömlő sűrű, kőrisvirág illatú nedv. Szép Fülöp horkantott egyet, és alul még Johannában maradva, az arcát félrefordító lány mellé zuhant. Néhány pillanatig így maradtak, aztán a férfi kifordult a másikból, hason fekve elnyúlt az ágyon, és hamarosan mélyen, egyenletesen szuszogva elaludt. Johanna szétdúltan, ajzottan feküdt a föltúrt rongyhalmok között. Lassan kiszabadította az egyik takarót a férfi alól, és fölvonta a testére. Lágy, ismerős melegség áradt szét a bőrén. Lehunyta a szemét, és nyitott tenyérrel végigsimította a köldök érzékeny szövetű, verejtéktől harmatos 28
udvarát. Majd fölhúzta a combjait, és síkos ujjaival kissé lejjebb vándorolt a test nyílása felé ereszkedő dombhajlat tetejéig, és ott megállapodott a bőr redője alól előbújt, vérrel telt, parányi barlangos test felszínén. Jól ismerte ezt a tájat. Megfagyott teste éjszakáról éjszakára ebben a feszes, rugalmas pontban olvadt fel. A dermedt, súlyos kolonc elveszítette tömegét, és könnyű, forró áramlássá vált. Johanna mozdulatlanul feküdt, csupán középső ujjának párnázott hegyével érintette az érzékeny bőrt. A súlytalan, szinte mozdulatlan érintés egyenletes, láthatatlan hullámai mintha az ujj belsejében köröztek volna, árama azonban hamarosan szétáradt a sejtekben, és az emlékező hús legeslegmélyebb rétegéből mosták a felszínre a létezés legvégső gyönyörét. Így emelte ki napról napra a test dagálya a jéghalál verméből, és vetette át egy másik mederbe, ahol egy pillanatra megsemmisül minden élő és halál, folyékony és szilárd. Johanna rövid, süvöltő hördüléssel mélyen magába szívta a levegőt, összepréselte ajkait és belefeszítette tarkóját az ágy párnájába. Elöntötte agyát a forróság, veséi, belei, külső és belső nyílásai görcsösen összerándultak, és csak akkor engedtek el az izmok, amikor újra kiáradt tüdejéből a levegő. Megfeszült vonásait lassan lesimította a távolodó kéj, lüktetése lecsillapodott, és ekkor a magasban égbe nyíló ablaknyíláson keresztül megpillantotta a fehér hold légnemű fátyollal lefüggönyözött korongját, amint lassan arrébb húzódik, fény és sugár nélkül, mint egy súlytalan, nyom nélküli kerék. Johanna, szerencsétlen és tragikus sorsú házasságának tizedik évében, immáron kasztíliai királynőként, 1506. április 26-án, társuralkodónak számító férje kíséretében, visszatért szülőföldjére. Amikor elhagyták a hajót La Coruña kikötőjében, egy idegen vénasszony furakodott Szép Fülöphöz, és azt mondta az ifjú királynak, hogy halála után hosszabb
29
utazást tesz majd Kasztília földjén, mint életében. Ez a titokzatos jóslat, amennyiben a vénasszony szavait jóslatnak tekinthetjük, hamarosan rettenetes módon valóra vált. Katolikus Izabella, Johanna anyja, végrendeletében félreérthetetlenül szabályozta a trónutódlást. Két évvel későbbi, hirtelen halála után azonban mégis ádáz harc tört ki a hatalomért. A két férfi, Fülöp és Izabella özvegye, Ferdinánd, hallgatólagosan megegyezett abban, hogy a legitim utód, Johanna, nem alkalmas a trónra, sőt, beszámíthatóságát is kétségbe vonták. Ferdinánd a lánya dacos engedetlenségére és vallási ügyekben tanúsított hanyagságára hivatkozott, Fülöp pedig egy hisztérikus, depresszióra hajlamos nimfománnak tartotta a feleségét, noha becsülte fizikai erejét, ahogy szinte állati nyíltsággal és egyszerűséggel ellette évről évre az utódokat. Kétségtelen, Johanna viselkedése gyakran megdöbbentette környezetét. Gyermekként megnémult, napokig nem evett, nem mosakodott, nem váltott ruhát, ha valamiért megmakacsolta magát; a papokat kerülte, gorombáskodott idegen szolgálóival, a flandriai udvarban nyilvános féltékenységi rohamokat rendezett, nekiment vélt vagy valós vetélytársainak, az egyiknek marokszám tépte ki a haját, és körmeivel szántotta húsig az arcát, és ha a férje megtagadta házassági kötelességeit, mór rabszolganőivel hált. Lázadt a sorsa ellen, szívósan és hiábavalón, a könyörtelen beteljesedést sürgetve. Házassága az első naptól boldogtalan volt. Mégis nap mint nap újra akarta a férfit, mert akart valakit. Anyja eltolta magától, nem tudott mit kezdeni a gyermekkel az emberben. Apját nem ismerte, bizonyos jeles alkalmakkor találkozott csak vele. Ilyenkor szertartásosan fölvezették a trónterembe, és bemutatták egy idegen, jelmezes alaknak, mint egy egzotikus állatot. Szülei a hatalom megtartásával és kiterjesztésével voltak elfoglalva, az intrikák és kegyen30
cek megfékezésével, az incesztusok kezelésével és a pillanatnyi érdekeik szerint szabályozott gyilkolás és rablás bonyolításával, miként általában a tehetséges uralkodók. Testvérei egymástól távoli kastélyokban nevelkedtek, világi és egyházi nevelői pedig vagy az infánsnőt, vagy rekedéses fantáziájuk romlott, szent kelyhét látták benne. Csupán egyetlenegy ember került közel hozzá, az anyai nagyanyja, az arevalói kastélyban élő, bomlott eszű özvegy királyné, aki éjszakánként egy szál ingben, mezítláb bolyongott a palota holt labirintusaiban, és keserves rimánkodással a hangjában üvöltözte a sötét, visszhangzó kőfolyosókon az elárult szerelem és a bűn nevét. Még a szomszédos cselédházakban is riadtan húzódtak össze az emberek és az állatok, mert a süvöltő hang, mintha egy kozmikus jelenség lett volna, hidegen és élesen a magasból vágott alá. Az éjszakai ég Don Alvaro, a néhai király bizalmasának nevét visszhangozta, akinek kétségbeesésében ő vetette a fejét, és amikor az a gyönyörű, csak általa ismert fő a porba hullt, mintha eleven hasából tépték volna ki a magzatot. Johanna többször időzött anyja kíséretében Arevalóban. A mindig ajzott, dúlt öregasszony egyszer magához vonta a zárt tekintetű leányt, és azt mondta neki: gyermekem. Johanna riadtan hozzáérintette arcát a kiszáradt, repedezett archoz, és amikor hátralépett, egy fiatal, kristályosan ragyogó szempár nézett vissza rá a távoli múltból, amelynek vakító fénye az ő szemében folytatódott. A következő pillanatban azonban már újra a fekete kristályba zuhanó őrületet látta, az elveszett, bomlott tekintetet. Soha többé nem nevezte senki gyermeknek. Ő viszont gyermek akart lenni, súlytalan áramlás, a legeslegmélyebb elemében is minden szilárd anyagtól mentes, ellenállás nélküli terjedés, a bőrben, a húsban, a járatokban, önmagában és a másikban, ezért kínálta föl, adta oda magát a másiknak, mászott bele, és gyűrte magába, mert talán ha minden nyílását megnyitja és vízzé lesz, fölúszhat hozzá, magába szívhatja, a férfi azonban nem értett semmit. Johannában csupán a mértéktelen nőstényt, a megátalkodott vérüszőt látta, és vagy 31
megtagadta magát, mert a kurvái simábban elkészültek vele, vagy goromba sietséggel elvégezte a dolgát, és szuszogva, verejtékezve mély álomba fordult. Johanna rendszerint maga fejezte be a műveletet. Csupán egyszer ragadta el az áradás, a másik testével kitelve, és amikor az örvény lerántotta, hosszan és élesen fölsikoltott. A fékezhetetlen kéjen keresztül a pánik üvöltött ki belőle, a kikezdett hús üvöltése az inkvizíció kazamatáiban, ahová az anyja vezette le az első vérzése másnapján. A kéjelgésért elítélt asszony meztelen altestét kiéheztetett kanmacskákkal együtt bőrzsákba dugták, aztán elvarrták a zsák száját. Szép Fülöp szenvedélyes pelotajátékos volt, és minden valószínűség szerint ez az ártalmatlan, de férfias sport okozta halálát, nem pedig apósának ármánya. Mozdulatlan, hosszú nyár után voltak. Az emberek még mindig kissé meggörnyedve vonszolták a testüket, mintha állandóan súlyos homokzsákokkal lettek volna megpakolva. A tizenkét lovas kora reggel kerekedett fel. Átporoszkáltak a városból kivezető, púpos kőhídon, és a közeli labdatér felé fordultak. A fehéren permetező légben elfoszlott a háttér, az állatok járását pedig elfedte a földről megemelkedő pára. Semmi sem mozdult, csupán a némán hajlongó csapat árnya úszott át a táj üres vásznán. Mintha egy állóképet húztak volna keresztül a színen, vagy egy lomha bárka siklott volna a mozdulatlan víz felszínén. Hamarosan előbukkantak az út két oldalán szabálytalan közökben fölmeredő mannakőrisek, de még csak a sudár fatörzsek hamuszürke kérge látszódott, a hosszanti irányú, ék alakban domborodó erezet, és a közöttük futó rovátkák sötét árkai. A lovasok is éledni kezdtek, egyik-másik előrelódult, kurjongattak egymásnak, bolondoztak, csak a négy alabárdos és a kissé hátrább vont két muskétás maradt meg az eredeti posztján. A labdatér szélén aztán mindannyian leszálltak a lovakról, előkerültek a fakanál formájú, hosszított és széles tányérú faütők, alapos vizsgálódás után kiválasztották a legalkalmasabb32
nak tűnő, bőrrel körbevarrt, gyapjúval ágyazott, gyerekökölnyi falabdákat, és egymással évődve, hangoskodva a terrakotta színű fal elé vonultak. A körülbelül harminc méter széles és tíz méter magas építmény két oldala lépcsőzetesen emelkedett, majd a lépcsőfokok széles, alacsony ívben folytatódtak tovább. Mintha egy kupolás épület nyílástalan homlokzatát síkban állították volna föl a térben. A falra, teljes szélességében, egy vastag, fekete vonalat festettek combmagasságban. A két magas, függőleges vonal pedig, csúcsán egy-egy fölfelé nyitott félkörrel, amelybe három, piramis alakban egymáson fekvő köröcskét pingáltak, elharmadolta a felületet. Ez előtt álltak föl a játékosok, majd rövid, kötetlen előjáték után komolyra fordították az ügyet, és váltakozó fölállású csapatokban, villámgyors, könyörtelen élet-halál harcot vívtak egymással. A kőkemény, izmos, szinte meztelen testek szilajon ostromolták a falat. Közben szitkozódtak, vitatkoztak, szertelenül ünnepelték vagy éppen átkozták magukat, csapattársukat vagy ellenfelüket, miközben hatalmas tömlőkből vedelték az árkokban hűvösen tartott vizet. Mire a lobogó nap mögülük a fal fölé emelkedett, vastagon úszott mindannyiuk teste a verítékben. Így is indultak vissza, éppen csak egy inget vetettek magukra. A csupasz, tömött combok szinte összefonódtak az alattuk rugalmasan lépkedő kancák hullámzó izmaival. Harsányan idézgették egymásnak a játék emlékezetes epizódjait, és mert csak egyre erősebben tüzelt továbbra is a testük, árnyasabb útvonalat választottak. Hevülésük azonban az előttük lágyan szétnyíló magyaltölgyerdő bejáratánál sem csillapodott, sőt, amikor megpillantották a széles fakoronák alatti sötét, bozótos odvakat, csak még magasabbra hágott a kedvük. Fülöp megugratta a lovát, hajhózott, kurjongatott, vaskos tréfákkal mulattatta a horkangatva röhögő csapattársait, majd kikapta az egyik testőr öléből a muskétát, és hatalmasat durrantott az üres, fekete erdőbe.
33
Fülöp másnap reggel arra ébredt, hogy a tűz még mindig a testében járkál. Ez a szurkáló tűz azonban más magból égette, és másfelé nyúlkáltak a lángjai. Kifelé nem látszódott semmi, a lángok csak belülről perzselték a bőrt. Másnap délben azonban jeges hidegrázás tört rá, fuldoklásig bedagadt a torka, és úgy szaggatta deréktájon a fájás, hogy képtelen volt talpon maradni. Úgy érezte, mintha csáklyával húzták volna az oldalsó lágy részeiben lévő, forró homokkal tömött belső részeit. Az orvos elmélyülten tanulmányozta a bőrét, nyelvét és a vizeletét, és először csak gyógynövényfőzetekkel kezelte. A láz hamarosan csillapult, torkán összébb húzódott a dagadás, és a fájdalom is elviselhetőbbé vált. Délután azonban már vért köpött, apró, vörösesfekete pörsenések szóródtak szét a testén, és koponyájának üregei megteltek nyákkal. Az orvos most már az udvari asztrológust is magához rendelte, és úgy tárgyaltak a térképekkel, műszerekkel telirakott asztal fölött, mintha egy vezérhajó hídján álltak volna. A beteg lobbanékony, szilaj természetének csak részben feleltek meg a tünetek, a nedvek besűrűsödéséből és a párák megkeseredéséből azonban arra következtettek, hogy a máj működésének zavarai okozzák a nagyobb bajt, és ezt erősítették meg az évszakra jellemző tendenciák is. Először tehát a sárga epe szétömlését és a vér túlhevülését akarták csökkenteni. Az első érvágás idejét a hajnali órákra tűzték ki, a hold kedvezőtlen állása miatt. A több helyen bemetszett testből lassan és nehezen folyt ki a sűrű, vastag vér. Másnap délre a pörsenések lágyan kiemelkedtek, és a meghígult széklet teliment nyálkával. Újabb orvos érkezett az egyetemről, aki köpölyözéssel próbálkozott, felülvizsgálta az érvágáshoz kijelölt pontok helyességét, a beteg állapota azonban fokozatosan romlott. Az utolsó érvágásnál fölfogott vér pillanatok alatt megalvadt a fehér porcelántálkában, fekete, enyhén szemcsés, vékony halálkoszorút vonva az edény sima falára. 34
Fülöp az utolsó percekig eszméleténél volt. Az orvosok már közölték Johannával, semmi remény. A papok visszahúzódtak a hálóterem sötétségébe, csak a súlyos, sokágú kandeláberekbe tűzött gyertyák fénye lengett meg némelykor. A halál simán és egyszerűen végzett Fülöppel. A szó kijött belőle, mint a szél, és arcáról úgy csúszott le az élet, mint egy finom szövetű, hamuszürke árnyék. Johanna nem érzett semmit, mert semmi sem volt a testében, minden elhagyta, kiment belőle, csupán egy kiürült tartály görnyedt a halott fekhelye mellett. Mióta Fülöp ágynak dőlt, nem mozdult mellőle. Táplálékot nem vett magához, csupán néhány korty vizet ivott. Rezzenéstelen arccal, fegyelmezetten tűrte a rettenet óráit. A jelenlévők az első percekben azt hitték, nem is észlelte Fülöp halálát. Mozdulatlan, néma csönd borult a teremre, a tétova, tanácstalan várakozásé. Feszülten figyelték Johanna arcát és testtartását, az orvosok is készen álltak a beavatkozásra, és amikor a királynő kissé megemelkedett ültében, és szinte a halotthoz intézve szavait először megszólalt, megkönnyebbülten mozdítottak egyet a tagjaikon, és kissé meglepetten vették tudomásul, hogy Johanna teljesen világos eszmélettel és szavakkal utasítja az illetékeseket a ravatal haladéktalan előkészítésére. Az orvos a holttest öltöztetésekor visszatért, és hosszan vizsgálgatta a mályvaszínű hullafoltokat. A körmök alatti elszíneződések túlzott sápadtságát szerette volna értelmezni, de végül belenyugodott tudományának korlátozottságába és bizalmas hivatalának adottságaiba, és szó nélkül magára hagyta a ravatali jelmez felöltésével foglalatoskodókat. Fülöpöt teljes uralkodói ornátusban ravatalozták föl a katafalkszerűen kialakított fekhelyen. A halál újra visszaadta az arcnak a haldokláskor elveszített nemes vonásokat, csupán a fedetlen koponya formáját mintázta előnytele35
nül hosszúkásabbá. A testet florális motívumokkal gazdagon hímzett, hermelinnel szegélyezett, bő ujjú aranybrokát felsőruha takarta. Hosszú, karcsú kezére püspöklila báránybőr kesztyűt húztak, alkatához képest kis lábaira kerek orrú, enyhén magasított talpú, hátul nyitott borjúbőr cipőt. A mellén keresztbe rakott kezeivel mintha szemérmesen takarta és védte volna a hamarosan megnyitandó mellkas üregét. A felül fekvő kéz tetején reliefszerűen domborodtak a megmerevedett izmok. A halottvirrasztást a város különböző rendházaiból érkezett szerzetesek végezték. Kétoldalt fölsorakozott, sötét, komor tornyok. A kissé előrehajtott kámzsák fekete kútjából monoton áradt a mély morajlás. Másnap alkonyatkor, miután elengedett a halott merevsége, átszállították a fekete és lila brokáttal fellobogózott lovagterembe, és egy aranyozott peremű, sötétvörösre fényezett, magas támlájú, vájatolt lábakon álló fatrónusra ültették. A hátára vetett hermelin vállkabátot egy vastag, arany palástcsattal fogták össze, fejére pedig drágakövekkel rakott, bordó bársonybarettet ültettek. A ravatali ceremóniamesterek néhány fogással előnyös tartásban rögzítették a testet, eligazították a mellén a nyakáról súlyos láncon lecsüngő, gyémántból és rubinból rakott keresztet, majd nesztelenül távoztak. Így trónolt a főherceg, Kasztília és León királya, burgundiai herceg, Flandria, Hainaut grófja, és a halál bohóca a dermesztő hidegben a sorra elvonuló, utolsó hódolatukat lerovó alattvalók előtt. Amint befejeződött a hátborzongató színjáték, átszállították a felmaskarázott bábut egy már előre kipreparált hátsó terembe, és szakavatott mozdulatokkal szétszerelték. Az agyát hosszú kampókkal kihúzták az orrüregen keresztül, a felnyitott hasüregből kihordott beleket menten elégették. A vastag bársonyokban megszárítgatott, majd bebalzsamozott szívet pedig egy színarany, kárpitozott szelencébe helyezték. A kimosott üregeket végül megtöltötték aloéval kevert 36
mirhával, gyantával és különböző fűszerekkel. Az elnagyolt, de szoros öltésekkel összevarrt testet újra beöltöztették, és nehéz, ólomból és fából készült, dupla falú koporsóba emelték. Még senki sem sejtette, hogy az utolsó útjára összekészített hajdani uralkodó utazása hétszáznyolcvanhat napig tart.
37
(bolyongás) Különös módon senki sem emlékezett később, hogy Johanna a lovagteremben tartózkodott-e a bizarr szertartás alatt. Annyi azonban bizonyos, hogy a kipreparált király előtt utolsóként elvonuló tisztségviselő távoztával Johanna előlépett a terem mélyéből, és arra utasította személyes szolgálóit és a ravatali ceremóniamestereket, hogy szállítsák át az uralkodó testét a hitvesi ágyba. Az alattvalók tanácstalanul lehajtották a fejüket, de mielőtt a trón kiürítésére került volna sor, előbb Johanna eszméletlenül leomló testét kellett fölnyalábolniuk és elhelyezniük a mennyezetesre visszaépített hálóhelyen. Szép Fülöp földi maradványait minden bizonnyal nem hordták utána, ő viszont a parancs ésszerű megtagadásából semmit sem észlelt, mert amikor az álom fölnyitotta a szemét, és kissé oldalra fordította a fejét, idegen éjszakáinak ismerős arcát látta maga mellett. Tudta, hogy halott, és menten érzékelte is, mert az arc kifejezésében nem volt jelenlét. Mintha kiszereltek volna belőle minden életre emlékeztető vonást, és az így keletkezett horpadásokat, gödröcskéket, hajszálrepedéseket szürkés viasszal simították volna el. Bal oldalára dőlve kissé fölkönyökölt, és végigtekintett a mellette teljes hosszában kiterített, makulátlan, meztelen testen. Szétnyitott jobb tenyerét lassan ráengedte a mellkas mozdulatlanságtól horpadt boltozatára, és lassan, körkörös irányban bevándorolta a holt bőr jégsivatagát. Majd fölült, lehúzta fején át hosszú, fehér gyolcsingét, és ahogy a lassú dagály húzódik föl a sekély parton, úgy vonta föl meztelen testét a másikon. Pórusai kitágultak és rátapadtak a pórusokra, ontották magukból a párát, nyílásból nyílásba, mert végre meg akarta éleszteni a testet, magához és magába emelni, maradék38
talanul és feltétel nélkül birtokolni, uralni. Érzékei azonban megfagytak, hiszen nem az életet érintette, amikor szét tudta választani a nedveset és a szárazat, a forrót és a hideget, ki tudta tapintani a legfinomabb nedvek lüktetését, a láthatatlan, hajszálnyi vezetékek változó áramát, a sejtek mélyéből szétterjedő tremort. Hiába hatolt le ujjaival az izompólyákig, tapintotta ki egyenként a szerveket, a tüdőt, a májat, a lépet, a vesét, a beleket, képtelen volt összerakni a testet, amely az életben ezernyi ujjhegynyi részecskére hullik szét, így szítva magasba, velőig a tüzet, a kielégíthetetlen vágyat, amely örökösen az egészet akarná, rögtön és csordultig, és mert ezt soha nem érheti el közvetlenül az érintés által, a legeslegmélyebb árba bukik alá, túlúszva az én és a másik zónáján, a dimenziótlan, bójátlan létezés ájulatába. A létező képtelenségét azonban a halál képtelensége sem tudta átfordítani, hiába olvasta be sejtről sejtre a másik testét. Tudta, ennek a testnek sem tudja föltörni a páncélját, ömlessze át akár a lélegzetét vagy a vérét, a holt anyag tán elszíneződhet, de föl nem melegszik többé. Fölnyalábolta hát a holt testet, jeges vízbe mártott lepel, és kilépett vele a gomolygó éjszakába. Mindent felfalt a sötétség, a csillagokat, a holdat, magát az égboltot, csak a szemek fehérje, mint túlvizezett tej, és a bőr áttetsző porcelánja világított. Johanna vakon és súlytalanul futott, míg ki nem ért egy derengő, a szemhatáron mélykéken satírozott pusztaságba, és ott fölterítette a karján tartott testet a kristályos kérgű föld hátára. A hosszirányban sávozott fekete kristályok mint vékony, fekvő oszlopok borították a talajt. Ellenállás nélkül el lehetett őket emelni a helyükről. Ilyenkor enyhén prizmásan, sötéten megcsillantak. Johanna velük borította be a holttestet, mert azt remélte, a kő a holt szövetet is ráhangolja a víz frekvenciájára, és ahogy az emlékező víz az újra kristályosított hópehelynek visszaadja eredeti szerkezetét, a sejteket is visszaébreszti az élet39
be. Fülöp azonban nem ébredt meg többé. Ott feküdt a föld és a maga sarában, lottyadt zsákként, összevarrva, sávosan mésszel takarva, és ahogy életében, halálában sem adott semmit a másiknak. Miközben Johanna ájultan aludt, komor éjszakai menet vonult át a szabálytalan alakú terméskövekből épült, erődítményszerű palota szélesre tárt, vasveretes fakapuján. Fölötte faragott kőcímerek sötét árkai, körülötte kőzsinórok tekervényei látszódtak. A menet a közeli karthauzi kolostorba tartott. Nem tudható pontosan, ki döntött végül úgy, hogy a halott királyt mielőbb távolítsák el a megbolydult kedélyállapotú királynő környezetéből. Mindenesetre Johanna eszméletvesztésének éjszakáján sietősen kocsira rakták a koporsót, csupán egy címeres lobogót vetettek rá, négy alabárdos és néhány magas rangú egyházi méltóság kíséretében átcsempészték a kolostorba. Ott vélhetően újabb tanácskozást tartottak az apáttal, és a koporsó fogadására már korábban átvonult udvari tisztségviselőkkel, hiszen éppen olyan képtelenség volt Szép Fülöp akárcsak ideiglenes temetése is az özvegy jelenléte nélkül, miként a temetés záros határidőn belüli lebonyolítása, tekintve Johanna kiszámíthatatlan állapotát. Mivel Fülöp még életében úgy rendelkezett, hogy halála esetén a granadai székesegyház fogadja be földi maradványait, végül úgy döntöttek, hogy a koporsót egyelőre csak a kolostor kriptájában helyezik el. Erre azért is szükség volt, mert a holttestnek az egyházi törvények értelmében legalább hat hónapig kellett a föld alatt nyugodnia, hogy elvégezhessék a tervezett exhumálást. A holttest gyors és tapintatos eltávolítása Johanna környezetéből szerencsés döntésnek bizonyult, mert a hosszú álomból ébredő özvegy látszólag nem törődött az elkövetkező napokban a hullával. Ugyanakkor megszállott buzga40
lommal, éjt nappallá téve foglalkozott gyászruhája megtervezésével. Udvari szabók, öltöztetők, kelmeszakértők adták egymásnak a kilincset, a legragyogóbb selymeket, taftokat, brokátokat fölhordva, újabb és újabb vázlatok, szabásminták kartográfiai pontosságú tábláival, és a szeszélyes, fölfűtött hangulatú királynő mindegyik ruhát elkészíttette. Hamarosan egész intim lakosztályát beborították a ragyogó vagy tompa fényű anyagok kobaltkék és mélyfekete közötti színárnyalatai. Némelyik ruhát Johanna testének méreteiről mintázott babákra öltötték, és ha a királynő olykor két mozdulat közben megállva eltűnődött egy öltözet vonalvezetésének, anyagának vagy díszítésének alkalmasságán, csupán azért lehetett megkülönböztetni a többi merev bábutól, mert azoknak nem volt feje. Egész nap hol az egyik, hol a másik ruhában bolyongott, egyik teremből a másikba. Napjában többször is átöltözött, személyes komornái nem is voltak mással elfoglalva, mint a fűzők meghúzásával, kabátok, köpenyek, pelerinek elhelyezésével, az anyag redőzetének, esésének eligazításával. Egyik éjszaka maga köré gyűjtötte az összes bábut, meztelenül a tükör elé ült, szorosan lekötötte a haját, és elkezdte magára venni a gyászi öltözeteket. Már a második jelmezzel nehezen boldogult, megtapadt, fölakadt az egyik réteg a másikon, végül már csak azokat a darabokat vette le a bábukról, amelyekről úgy gondolta, még magára húzhatja, sodorhatja, gyömöszölheti. Egyre keservesebb és kilátástalanabb harcot vívott a formátlanul földagadó testtel, tépte, húzta, szaggatta önmagát, birkózott a meghasadt, gyűrött, csomókba összeállt rongyokkal, de csak tekerte, hányta magára továbbra is az anyagot, el akart merülni, meg akart fúlni, teli ment a szája és az orra a nehéz, szálazó, porzó illatokkal, és ahogy fogyott a lélegzete, úgy vált egyre édesebbé a merülés. A hörgő zihálásra azonban fölriadtak az elővigyázatosságból átmenetileg az egyik szomszédos teremben elszállásolt komornák, átrohantak úrnőjük hálótermébe, és megszabadították Johannát a bálányi, fullasztó anyagtól. 41
Fülöp halála után két héttel egy idegen páter érkezett a kastélyba. Rendkívüli tartalmú ajánlólevéllel rendelkezhetett, mert Johanna kancelláriája azonnal az özvegy elé bocsátotta. A királynő először nem akarta fogadni, senkit sem fogadott a tragikus éjszaka óta udvari ügyekben, de amikor kiderült, hogy az idegen Fülöp halála ügyében akar az uralkodó elé járulni, Johanna beleegyezett a találkozásba. A pátert a trónterembe vezették. Egy idős, telt arcú, erős szőrzetű férfi volt. Johanna magas trónuson ült, onnét nézett le az alázatosan meggörnyedő alakra. A páter fölegyenesedett, penészszínű tekintetével az özvegyre nézett, és zavaros, de mégis gondosan kiegyensúlyozott mondatokban előadta, hogy a király vélhetően nem halt meg, csupán alszik, és ebből az álomból talán egyszer megébredhet. Néhány későbbi történelmi elemző szerint az idegen páter Ferdinánd, vagyis Johanna apjának egy titkos ügynöke lehetett. Gyanújukat viszont egyetlen korabeli írásos dokumentum sem igazolja. Annyi azonban bizonyos, hogy Johanna másnap átvonult a mirafloresi kolostorba, és férje testének kiadását követelte a megdöbbent apáttól. A kolostor körülbelül öt kilométerre volt Burgostól. Az épületet egy Rajna-vidékről elszármazott építész és kőfaragómester tervezte, akinek még a halála évét sem jegyezték föl a városban, noha a gótikus kolostortemplom, pazar főoltárával, csordultig pakolva az Újvilágból frissen összerabolt arannyal, a környék korabeli építő- és szobrászművészetének kétségtelenül egyik legjelesebb darabja volt. Johanna hosszabb ideje nem mutatkozott az utcákon. A Fülöp halála után menten szétrajzott, lázas szóbeszédektől elbizonytalanodott, megfélemlített népség kíváncsian összecsődült a feketébe borult asszony láttán. Johanna nyílt, egyenes tekintettel ült a lovon. Az emberek nem vonták kétségbe, hogy királynőjüket látják. Az öz42
vegy egyedül lépett a templomba, személyes testőrsége a kapun kívül maradt. Előbb a főoltárhoz ment, és néhány percig elidőzött a domborműves aranyszőnyegként fölé magasodó fal előtt, amelynek koszorús közepében egy nyújtott, fehér Krisztus-alak függött, barna feszületen. Majd leszállt a sírboltba és fölszólította az ifjú király lelki üdvéért szakadatlan imádkozó szerzeteseket, hogy haladéktalanul szolgáltassák ki számára a férje testét, mert Granadába akarja szállítani. Az elszörnyedt szerzetesek megtagadták a királynő parancsát. Közben megérkezett a gyorsfutárral riasztott burgosi püspök, és közölte Johannával, hogy a törvény értelmében legalább hat hónapig föld alatt kell nyugodnia Fülöp holttestének, és csak utána kerülhet sor az exhumálásra. Johanna keserűen félrefordította a fejét és nem válaszolt. A jelenlévők az özvegy néma gesztusát félreértették, és azt hitték, sikerült jobb belátásra bírniuk. Johanna azonban a következő pillanatban fölvetette a fejét, vékony, a fáklyák fényében reszkető, megnyúlt alakja a sírhely fölé hajolt, és úgy üvöltötte a megbotránkozott egyházi tisztségviselők felé: nem érdekli semmiféle törvény, a test kizárólag őt illeti, az ő tulajdona, sem ember, sem isten nem rendelkezik fölötte, és bár jól tudja, hogy mielőtt a férje lehunyta volna a szemét, máris megkezdődött a palotákban az osztozkodás, helyezkedés, gyanúsítgatás, egyelőre még ő az uralkodó, és akár koldus, akár érsek engedelmességgel tartozik. A püspök megvető mosollyal, pimaszul az asszony arcába nézett, és egy léha gesztussal, éppen csak meglendítve föltartott bal kezének ujjait, intett a szerzeteseknek, hogy nyissák meg a koporsót. A bűzlő, sáros tartályban, mint egy fölázott, zsíros földbe beletaposott vastag, hosszú kabát, egy emberi alak megfolyt, sötét körvonalai látszódtak. Johanna lehúzta kesztyűjét, mutató- és középső ujjával megbontotta a meszes pólyát, majd belecsúsztatta tenyerét a csatakos, hidegen izzó masszába. Johanna visszafordult, és utasította a jelenlévőket, hogy azonosítsák a koporsó tartalmát. Miután ez megtörtént, királyi jelvényekkel ellátott baldachinos kocsit hozatott, és fölrakatta 43
a súlyos, dupla falú koporsót a négy faragott fogantyúval kivehető fapadra. A két pompás fekete fríz kancával húzott kocsi még aznap éjszaka elhagyta a várost Johannával és kíséretével. A hírhedett Domonkos-rendi tömeggyilkos nevét viselő Torquemada városa körülbelül hatvanöt kilométerre fekszik délnyugatra Burgostól. Innét csupán hét kilométer Hornillos de Cerrato, és ha déli irányban átvágva a városon hathét órával meghosszabbítjuk gyalogtúránkat, Tortoles de Esguerába érünk. Utazásunk utolsó előtti állomását, Arcos de la Llánát, északkeletnek fordulva közelíthetjük meg. Ez a csupán néhány kőépületből álló, romantikus hangulatot árasztó meghitt kis település szinte Burgos lábainál simul bele a nem túl izgalmas, de kies tájba. Valójában tehát nem tértünk vissza indulásunk színhelyére, mégis, ha egy képzelt térképen összekötnénk a fent nevezett állomásokat, akkor az útvonal egy szinte szabályos háromszöget alkotna. Egy tapasztalt vándornak négynapi járás, egy nem sietős lovasnak pedig feleannyi. A vándornak, kiváltképpen ha tavasszal vagy késő ősszel kerekedik föl, nem kell megküzdenie rendkívüli természeti akadályokkal. A széles, táblás mezők, lágyan hullámzó lankák között haladva el-elandalodhat, megfigyelheti lélegzetének ritmusát, izmainak rugalmasságát, az inak hajlékonyságát, a változó szerkezetű talaj nyomását talpának különböző felületein, a feszes, gömbölyded párnán, a kemény, sima sarkon, a lábujjak labdacsain. De meglehet, hogy inkább a lengedező fűszálak, a ritkás növényzet ág-bogai, vagy az alattuk tekergő nagy sürgés-forgás köti le figyelmét. És Hornillos de Cerrato felé igyekezve, Calle de Iglesiánál jobbra fordulva minden bizonnyal rácsodálkozna a tulajdonképpen még útnak is alig nevezhető, talán nagyobb állatok járásától letaposott, sze44
kér szélességű földhátkopás egyik oldalán a talajból tömötten kiemelkedő, sötét, kúp alakú földtüremlésre. Először egy halott fa rönkjének elöl megnyílt, tág odvára gondolna, aztán inkább egy beroskadt földhányás széles árkára, de minél közelebb érne a horpadt kipúposodáshoz, annál élesebben látná, hogy a sötéten és üresen föltárulkozó odút kétoldalt és felül kékesszürke, peremük felé halványan vörösödő, palás lemezek határolják. Nyilvánvaló, a barlangos testet egy alig térdig magasodó, kis hegykúp veszi körül, amelynek csillámos palástjain egymásba fonódó, vékony vonalú rajzok láthatók. Az arra járó önkéntelenül lelassítaná lépteit az ábra vagy ábrák értelmét fürkészve, noha kétségtelenül a kvarcos szél és az eső marjította, karcolta a kőbe cél és értelem nélkül a vonalakat. Esetleg meg is állna, ez azonban nem biztos. Azt viszont bizonyosnak tekinthetjük, hogy Johanna és gyászos menete sem itt, sem pedig másutt nem látott ehhez hasonlót Burgos, Torquemada, Hornillos, Tartoles és Arcos közötti, hétszáznyolcvannégy napig tartó bolyongása alatt, mivel kizárólag éjszaka utaztak, kormosan lobogó fáklyák hálós fényében, melyben csupán szellemképek körvonalazódtak, az élet és a halál mezsgyéjén megrekedt, sötéten áttetsző, komor, súlyos szövetek. Johanna és kísérete kétnapos veszteglés után a város határában, 1507. január közepén vonult be Torquemadába. Elöl fegyveres lovasok és fáklyahordók, mögöttük az éjszaka feszített vásznán árnyképként sikló halottaskocsi, kétoldalt görnyedt, monoton hangon recitáló, kámzsás szerzetesek, majd gyalogos fáklyahordók. A menetet egy sötéten imbolygó gyaloghintó és két fegyveres lovas zárta le. Johanna nappal sem hagyta el a gyaloghintó zárt fülkéjét. Mint egy hasadásig felpuffadt zsák ült vagy inkább feküdt megdőlve a padon. Vállát a kárpitozott fal támasztotta meg, feje ide-oda ingott az egyenetlen úton botladozó léptek ritmusára. Úgy érezte, széjjelszakad a belseje minden lökésre. Mindenórás volt, bármelyik pillanatban elindulha45
tott volna hatodik, a halott magjából sarjadt gyermeke a világ felé. A gyermek azonban nem sietett. Talán nem is él már, gondolta Johanna, mert napok óta nem érezte a mozgását. Belülről szétrohadni, ahogy Fülöp testének egy darabja megy széjjel a hasában, irtózattal töltötte el. Tudta, egy ekkora halott magzatot már semmiféle fogóval sem lehetne kirángatni belőle, még tagonként sem. Hajnalban azonban megállíttatta a hintót, kimászott a fülkéből, és végigterült a darabos szántóföldön. Mintha a mégiscsak készülődő magzat belülről markolta volna össze a méhét, úgy szakadt bele a fájás. De nem tartott még egy percet sem, és a következő fájás csak az új órában tekerte meg beleit. A távolban, már a város határában, egy keskeny erdősáv derengett. Remélte, ezt még elérheti, mert inkább menne széjjel védettebb terepen, mint itt, rideg, felázott agyagtól nyálkás földeken. Orvost, bábát egy szülésnél sem tűrt meg maga mellett. Ha már kész volt, levághatták róla a csatakos, nyákos húscsomót, tágulni úgy tudott, mint az üsző, még az elsőnél sem repedt, pedig az volt a legvastagabb. Az orvosok kezdetben nem nagyon bíztak Johanna testében. Csípőjét túl véznának, lágyékát inasnak ítélték, és amikor még hónapok múltán sem történt semmi az utódlás kérdésében, úgy döntöttek, meg kell vizsgálni, nincs-e valami elzáródás a szervekben. Gyantából, rutából, fokhagymából, zsázsából és korianderből összenyomkodott kúpot toltak a nyílásába, aztán szaglászgatták a leheletét, páráját, várták, milyen ízt érez a szájban. Johanna végül elokádta magát a vájkálástól, az orvosok viszont elégedettek voltak, mert azt hitték, a föláramló ízek és szagok forgatták föl a gyomor tartalmát. Mindenesetre attól kezdve legkésőbb harmadfél évente jöttek az utódok, még a tapasztalt bábák is elismerően szóltak a parasztos keménységgel lebonyolított szülésekről. És az udvar is mindig megkönnyebbült a teherbe esés hírétől, mert Johanna gyakori őrjöngését a méh vándorlásával hozták összefüggésbe, és úgy gondolták, a 46
terhesség idejére újra visszatér természetes helyére minden női szerv. Kétségtelen, hogy Johanna a testének látható növekedésétől kezdve mindig jóval higgadtabb és kiegyensúlyozottabb volt, és gerjedelmének csillapítását sem követelte a többnyire egyébként is távol lévő férjétől. Lánygyermeket várt, mert az utolsó hónapokban olyan fehér volt, mint a kréta, bal mellének bimbaja pedig úgy kinyílott, mint az érett málna, és az udvara is megtelt apró, vörös bütykökkel. Az utolsó órák előtt a természet kiürített belőle minden salakot, nyugodtan és némán tűrte a fájdalmakat, csak a keresztcsontjával nem bírt, úgy érezte, mintha lovak húznák szét a csont két taraját, és mielőtt a magzat átcsúszhatna a természetes útján, teste alsó része széjjelszakad, és a gyermek egyszerűen kihullik a feneketlenné vált üregből. Amennyire lehetett, hozzápréselte a derekát a földhöz, de hamarosan nem maradhatott úgy, térdébe kapaszkodva föl kellett rántania a combjait, eközben felsőteste is mélyen előrebukott, mintha be akarna nézni a szélesre tárt, közepén lüktetve táguló, sötét, barlangos testbe, sugárban kihányta magából a levegőt, aztán mint a hajótöröttek a rájuk zuhanó, következő hullámhegy előtt, hörögve teliszívta tüdejét, és újra nyomta, tolta magából mindenét, gyomrát, tüdejét, beleit, az egész belsejét. Ekkor már a bábaasszony is közelebb húzódott a tűz másik oldalán szerszámaival, az üvöltés erejéből és modulációjából pontosan tudta, hol tarthat a gyerek, most azonban korábban lépett ki a lángok fedezékéből, mint ahogy évről évre tette, mert egyszer csak abbamaradt az ordítás, és a csendben nem nyikordult meg egyetlen hang sem. A gyerek olyan néma volt, mint egy hullámmosta, parti mederben megfeneklett kő. A bába nem törődve tiltással, beugrott a szétvetett lábak közé, fölkapta a húscsomót, és megrázta. Éppen csak nyikkantott egyet, aztán újra elné47
mult. Az asszony előrántott az övére szerelt bőrtokból egy oltókéshez hasonlatos szerszámot, és egyetlen metszéssel kettévágta a köldökzsinórt. Addigra már a társa is odamerészkedett, kihúzta Johannából a meglottyadt lepényt, vizet meg tiszta gyolcsokat hozott, a másik meg egy vastag posztóba tekerte a gyereket, és eltűnt vele az átellenben fölpüffedt, alacsony domb tetején szürkén derengő, gyűrű alakban rakott kőfal felé. Johanna semmit sem érzékelt a körülötte hirtelen támadt sürgés-forgásból. Félig nyitott szemmel feküdt a föld hátán, és az eget kémlelte. A testét vastagon elárasztó hormonok lesimították szétdúlt vonásait, révült tudata lágy gyöngédséggel telt meg, és éppen úgy magából valónak érezte a körmei alá szorult, fölkapart föld szemcséit, miként az ujjai között az édeskés nedveket kortyintgató rovarokat. Lázas, üdvözült mosollyal megemelkedett, és nyitott tenyerével lemosta arcát a fehér hold bőrére pergő langyos, könnyű permetével. A bábaasszony futott a dombra, ahogy vén lábai bírták, nagyokat zökkent csomagjával a szikkadt kátyúkba lépve, így talán már egyébként is kiköpött minden vizet a még mindig néma gyerek. A falon belül nem moccant egy lélek sem. Az asszony elnézett a féloldalasan megsüllyedt kövek fölött, majd beszaladt az egyik sorba, és egy frissen hantolt sírba fektette a gyermeket. A batyu szinte még nem is érintette a gödör alját, amikor a tartalma éktelen üvöltésbe kezdett. Így indult Katalin infánsnő élete, a halál rászedésével, balsorsát azonban ez sem válthatta meg. A kísértetmenet bolyongásának útvonala könnyen felrajzolható. A különböző helységnevekhez köthető érkezések, letáborozások és indulások mindig azonos módon zajlottak le. A városok, falvak lakossága részvétteljes megütközéssel fogadta a vészterhes özvegyet és kíséretét. Az elöljáróknak fogalmuk sem volt, hogy alattvalóként viselkedjenek-e, vagy csupán a könyörület nyelvén szólaljanak meg. Bárhogyan gondolták is, mindenhol rendelke48
zésére bocsátották a régenseknek kijáró tartózkodási helyet, a koporsót pedig vagy a legközelebbi kolostorban, vagy pedig a templomban helyezték el. Johanna a szent házakban is fegyveresekkel őriztette a test maradványait, és megtiltotta, hogy nőnemű lény közelítsen hozzá. Amikor tudomására jutott Hornillosban, hogy a kolostor egyik szárnyában apácák is tevékenykednek, azonnal újra fölkerekedett, kivonult a városból, és a falakon kívüli mezőn, szabad ég alatt ütött tanyát. Az indulások és az érkezések azonban csak formálisan szakították meg a bolyongást, mivel Johanna a belsejében lévő labirintusban keringett. A külső térnek, kartográfiai szempontból, semmiféle funkciója nem volt. Miért éppen az ismert irányokba meneteltek, nem tudható. Bármely irányba fordulhattak volna, akkor is mindig ugyanoda érkeztek és ugyanonnan indultak volna. Johanna, bolyongásának hétszáznyolcvanhat napja alatt, nem mozdult el ugyanarról a mezőről. Talán csak azért kellett menetelnie, hogy fönntartsa a vér nyomását, a nedvek és a lélegzet keringését. Ha egy helyben maradt, úgy érezte, megfullad. Összepréseli az emelkedő föld és a süllyedő égbolt. A mélyből rátörő múlt, és a magasból rázuhanó jövő. Ha viszont ment, kizárólag a jelen létezett, a lépteivel rajzolt pillanatnyi táj, és ebben nem volt emlékezet. Ugyanakkor korlátlanul szabadnak érezte mozgását, mert útját nem béklyózta cél, szinte egyidejűleg kitöltötte az egész teret. Talán azt remélte, hogy a külső menetelés feltörheti a belső labirintus zárt gyűrűit, és a megnyílt úton keresztül visszasétálhat az életbe, amelyet sohasem élt. A menet közel két és fél évig alig nyolcvan kilométer átmérőjű körön belül keringett, mint egy hol megjelenő, hol eltűnő, de mindig jelenlévő légköri jelenség. Az emberek kezdetben megbámulták, később a vállukat vonogatták, végül átoknak tartották. Évek óta szökőárszerű esőzések és perzselő aszály váltogatta egymást. Vagy szétrohadt a termés, vagy lábon megszáradt. Az állatok megfúltak a hir49
telen fölemelkedő vizekben, máskor meg csontig hámozta őket a forróság. Egész falvak váltak földönfutókká. Ahol együtt maradtak, inkább szaladtak volna szét, mert a pestis azonnal a tüdejükbe mászott. Az utcákon, az árkokban, a mezőkön temetetlen, kékesfekete hullák feküdtek, és a folyók úgy hordták őket, mint a vízre eresztett farönköket. A városfalakon kívül hullámzott a föld a tömegsírokból fölszálló hullagáztól. És amikor az arcosi templomban, a fölállított koporsó feletti haranglábban tűz ütött ki, és a mázsás rézharang, áttörve a mennyezetet ripityára zúzódott a földön, az emberek megelégelték az átkot hozó holt lelkek vándorlását, és nem engedték be őket többé a falakon belülre. Johanna az utolsó hónapokban úgy élt, mint a vadak. Földön aludt, leterített köpenyén, kézzel evett mosatlan edényből, vagy a fák, bokrok vad gyümölcseit szopogatta. Haját, körmét elhanyagolta, nem tisztálkodott, rongyokban járt és nem volt hajlandó falakkal körbezárt helyiségben tartózkodni. Verte az eső, tépte a szél, perzselte a napsugár, csak az őrjöngő viharok idején húzódott nyitott oldalú fészerek, színek fedele alá. Meghallgatta fogyatkozó udvartartásának híreit, járványokról, termésről, a köznép szava járásáról, a körülöttük ólálkodó sakálokról, de csak ritkán jelezte, hogy érti a szavakat, és még ritkábban válaszolt. Nézte a távoli torony körül köröző, fiatal csókákat, ahogyan sohasem fejezik be a kört, hanem az utolsó métereknél megfordulnak, és az ismert úton repülnek vissza. Vagy figyelte a teliholdnál vadászó, cikkanó szemű macskákat, amint lekushadva, lopakodva surrantak. Az egyik valószínűleg hosszabb ideje kísérhette őket. Gyakran kerülgette Johannát, hozzá szelídült, az asszonynak meg nem volt ellenére. Napközben nem lehetett látni, éjszakánként azonban rendszeresen fölbukkant. Egyszer egy magánál alig kisebb termetű nyulat fogott. Johanna egy fa törzsének támaszkodva révedt a köntösén. 50
Alakja szinte összeolvadt a fa kérgével. A macska vele szemben kémlelte kiszemelt áldozatát. Kuporgó teste a földre lapult, mellső lábainak könyöke a lapockák fölé hegyesedett, farkát szorosan a teste mellett előre kanyarította, csupán a meg-megrezzenő vége meredt fölfelé. Előrenyújtott fején a fehér orr melletti tapintószőrök villásan szétálltak, fülei hegyesen, mint apró szarvak, előredőltek. A mozdulatlan törzsből kinyúló, ék alakú fej rövid, gyors mozdulatokkal követte a tőle három-négy méterre legelésző nyúl rövid ugrásainak irányát. Talán a kedvezőtlen szélirány vagy a tapasztalatlanság tévesztette meg a látszólag gyanútlan állatot, mindenesetre csak akkor riadt meg, amikor már semmi esélye sem volt. A menekülés első rándulásával szinte belerohant a rácsapó mancsból kieresztett karmokba. A következő pillanatban pedig végérvényesen megpecsételődött a sorsa. A hosszú, vékony szemfogak, megsebezve a gerincvelőt, átszakították a nyaki verőeret. A macska rázott egyet-kettőt a kimúlt állaton, majd a dögöt Johanna lábához vonszolta, és eltűnt az éjszakában. Johanna, bolyongásának hétszáznyolcvannegyedik napján, újra visszatért Torquemadába. Tordesillas, élete utolsó állomása felé tartott. Mintha siettetni akarta volna az érkezést, csak átutaztak a városon, és pihenő nélkül tették meg a hátralévő kétnapos utat. Pirkadt, amikor a Pisuerga folyón átvezető hídhoz értek. A vaskos kőlábakon álló fahídon nem fért el két kocsi egymás mellett, és mert szemből egy áttetsző, vattás gomolyag forgott feléjük, várakozniuk kellett. A közeledő járművet úgy szőtték be a hajnali pára selymes szálai, mintha éjjel szövőlepkék járták volna be. Csak amikor már teljesen átért az innenső partra, akkor rajzolódtak ki a kocsi, és a nyitott, kordészerű rakterén utazó körvonalai. Egy állva leláncolt fogoly volt. Fejéről magas, csúcsos szégyensüveg meredezett, felsőtestét pedig ujjatlan,
51
átalvetős, elöl és hátul sűrűn teleírt mellény borította. Az emelkedő nap pergamenszínű fényében úgy tűnt, mintha a betűket a csupasz bőrbe karistolták volna.
52
(A gyermek elrablása és visszaszolgáltatása) Johannát és leányát, a két és fél esztendős Katalin infánsnőt Tordesillasba érkezésük másnapján internálták. Johanna elkülönítését különös viselkedésével indokolták. A korról szóló történelmi munkák ismételten megemlékeznek egy levél formájában fennmaradt, figyelemre méltó dokumentumról, amelyet a Ferdinánd király kérésére Johannánál időző malagai püspök írt. A tudósítás még az özvegy bolyongásának kezdetén keletkezett, amikor Johanna apja éppen az ország déli szegletében tartózkodott, a lázongó bárók megfékezésére. A dokumentum a következő leírással szolgál: „Utolsó híradásomban elmulasztottam említeni, hogy a királynő az indulása óta nem öltött magára tiszta inget, haját elhanyagolja, és az arcát sem tartja tisztán. Úgy beszélik, hogy a csupasz földön hál és étkezik, kendő és más eszközök használata nélkül, mint korábban. Arra is fölhívták a figyelmemet, hogy igen gyakran vizel, méghozzá oly gyakran, amire nem ismernek példát. Egyes jelenségek arra utalnak, hogy élete sebesen apad. Remélem, méltóságos uram minden eshetőségre fölkészül, mert nézetem szerint komoly veszély fenyegeti leánya egészségét. Vélhetően nem lenne helyes a magáról való gondoskodást kizárólag rá hagyni, hiszen nyilvánvaló, mily tökéletlenül ápolja a saját egészségét, és napokon át elmulasztja az istentiszteletet is…” Johanna egyik életrajzírója ekképpen kommentálja a levelet: „A leírás egy olyan személyt jelenít meg, aki hamarosan eléri az idiotizmus határát, avagy már át is lépte… Továbbá okkal feltételezhetjük, hogy Johanna incontinentia urinaéban szenvedett.”
53
A tömeg ösztönösen vagy tapasztalatból gyanakvással fogadta a felülről, zavaros csatornákból terjedő híreket Johanna állapotáról. Egyrészt hazugságnak tartották őket, mert annyit pontosan tudtak, hogy ahol a politikát fattyak, agyalágyultak, talpnyalók, udvari kurvák, közönséges gyilkosok, és többnyire árulók igazgatják, ott némelyek útban vannak. Ha meg elhitték a híreszteléseket, akkor is inkább megértően és együttérzéssel gondoltak a szerencsétlen sorsú asszonyra. Hevülékeny természetű nép volt, és a fiatal özvegyek gyakran vetették oda magukat a szerelmi halálnak. A közönséges ember továbbra is a higgadt, bölcs uralkodót remélte az asszonyban, és viselkedését rontással magyarázta. Amikor néhány évvel később a nyomorultak föllázadtak a városban, azonnal a toronyhoz vonultak, hogy kiszabadítsák Johannát. A vezetőjük egy szomszédos faluból származó, elborult tekintetű asszony volt, akinek tizenkét éves lányát, miután fél tucat zsoldos a belsejét összejárta, beleültette egy muskétaként fölfelé meredő karóba. Az anyja a hántolt kukorica alatt feküdt a góréban, és csúnyán összerondított maga körül mindent. Attól a naptól kezdve azonban rettentően megbátorodott, és a vakmerőségét csak fokozta, amikor egy holdfényes éjszakán kitörte a szemfogát egy frissen akasztott haramiának. Éppen úgy, ahogy egy korabeli, látomásos piktor ábrázolta egyik híres metszetén. A bitófát nem látjuk, a hulla egyszerűen belóg a kép közepébe, egy vastag kőfal fölé. Ennek tetején áll a nyújtózkodó asszony. Jobb kezével az előrebukó koponyában szétnyílt szájba nyúl, bal kezében pedig egy kendőt tart, amelyet az irtózva félrefordított arcához szorít, talán a bűz miatt. Ez az asszony és egy idegen pap a csőcselékkel együtt elzavarta a kis létszámú és meghökkent őrséget, majd benyomult a toronyba. Az volt a tervük, hogy kiűzik az ördögöt megrontott uralkodójukból, és akkor az majd a maga erejéből is visszaszerezheti a tőle bitorlással elorzott hatalmat. Mire rátaláltak volna Johannára a kő54
labirintusban, megérkeztek a királyi különítményesek, és szétrugdosták a tömeget. Csak az asszonyt meg a papot fogták meg. Montefalcói Szent Klára, szűz, a Szent Kereszt nevű Ágoston-rendi kolostor vezetője gyakran került eksztatikus állapotba, több lelki ajándékban részesült, és mély odaadással élte meg Krisztus szenvedéseit. Egyszer így szólt az egyik nővérhez: „Ha Krisztus keresztjét keresed, vedd a szívemet, s ott megleled Urunk szenvedését.” Amikor halála után, 1308-ban megvizsgálták a szívét, látni lehetett rajta a kereszt lenyomatát. Fülöp koporsóját éppen a róla elnevezett kolostorban helyezték el. Az épületet XI. Alfonz emeltette a diadalmas saladói csata emlékére. A palotát bigámista fia, a hol Kegyetlen, hol pedig Igazságos előnévvel emlegetett Péter alakíttatta át kolostorrá, úgynevezett mudejári stílusban, ugyanis udvari kurvája rendkívül kedvelte a mór díszítőelemeket. Johanna számára, ha székre állt, két szűk, a rövid süvegtető alá vágott ablak volt elérhető. Az egyikből a kolostor patkó alakú, örökké sötétbe borult kapunyílását látta, a másikból a szomszédos torony falának boltíves párkányát. Fogságának tizenötödik, végső magányának első esztendejében, amikor egyszer kilesett a torony felé néző ablakon, a keskeny párkányon egy puffadt, szürke galambot látott. A madár, mintha a kőből nőtt volna ki, mozdulatlanul ült a saját szennyében. Behúzott feje csak egy dudor volt az összecsomósodott tollhalom tetején. Két oldalán egy-egy fakó, hályogos folt, mögötte a szemek mint lassú buborékok úsztak át egyik sarokból a másikba. Johanna attól kezdve minden alkonyatkor fölkapaszkodott a nyíláshoz. Az állat nyilvánvalóan nem tudott már elmozdulni a helyéről. A párkány megtelt ürülékkel, formátlan, szabályos domb keletkezett rajta, és ennek emelkedő tetején ült megsüppedve az egyre puffadó test. A zöldessárga salak szétágazva megfolyt a falon, néhány nap múltán szinte már a jóval alacsonyabban lévő épület nyeregtetejének 55
gerincét is elérte. A test hamarosan túldagadt a párkány szélességén, mégsem esett le. Talán megtartotta a lábak köré száradt trágya. Johanna még akkor is látta a hályogok mögötti lassú, nehéz úszást, amikor utoljára nézett ki azon az ablakon. Másnap aztán már nem volt ott, csak a testéből ott hagyott, vastag, néma halom. Johanna végleges tartózkodási helye a szűk fekete cső legfelső szintjén volt. A zárt, vállszélességű kő lépcsőháztól jobbra egy kívülről széles vasretesszel zárható faajtó vezetett Johanna cellájába. A szinte teljesen sötét helyiség egyik sarkában a függönnyel elválasztott árnyékszék volt, vele szemben a hálóhely, előtte egy asztal és két szék. Az egyszerű faágy fejénél már a fal húzódott, amelynek átellenes oldalában egy keskeny, fedetlen nyílás volt. Ezen keresztül lehetett átmenni Katalin hercegnő ablaktalan hálóhelyére. A két helyiség eredetileg nem volt összenyitva, Johanna azonban ragaszkodott hozzá, hogy áttörjék a feje mögötti falat, és befalazzák a folyosóról nyíló másik ajtót. A gyermeket így csak az ő celláján keresztül lehetett megközelíteni. A toronyban az eredetileg csekély számú és rosszul kiképzett őrségen kívül még a következő személyek tartózkodtak: három tagbaszakadt, goromba női felügyelő, egy orvos, egy káplán, egy szakácsnő és két cseléd, és természetesen a várnagy, akinek Johanna állapotáról és helyzetéről írott egyik terjengős levele kapcsán szabályos lingvisztikai diskurzus alakult ki a későbbiekben. A levél Ferdinándnak, Johanna apjának halála után keletkezett, egy újabb lázadás megfékezése után. Ezúttal a helyi garnizon katonái lázadtak Johanna raboskodásának körülményei miatt. A Ferdinánd halála után átmenetileg régensi hatalommal felruházott toledói püspök vizsgálatot indított a tordesillasi torony várnagya ellen, akinek tevékenysége semmilyen szempontból nem bizonyult szabálytalannak, ellenben őt olyan súlyosan érintették a személyét sértő intrikák, rágalmak és vádaskodások, hogy végül is felmentését kér56
te tevékenysége alól. Ebből az alkalomból írta a fentiekben említett levelét, amelynek egy tagmondata, nevezetesen a „le huvo de mandar dar cuerda”, többféle értelmezést tesz lehetővé. A várnagy hosszasan bizonygatja Johanna körüli tevékenységének jóakaratú gondosságát, és fegyelmezett sértettséggel hárítja el az intézkedéseit bíráló megjegyzéseket. Köztudott, hogy Johanna gyerekkorától számos alkalommal a táplálékfelvétel megtagadásával fejezte ki nemtetszését a személyét érintő bizonyos intézkedésekkel szemben. Fogsága idején vélhetően többször is hasonlóképpen cselekedett. Nyilván erre utalnak a várnagy szavai, amikor arról értekezik, hogy maga Ferdinánd, uralkodó és atya nemegyszer tehetetlenül szembesült ezzel a viselkedéssel, és végső esetben „le huvo de manda dar cuerdára” kényszerült, gyermeke életének védelmére. Némely fordító úgy vélekedik, hogy e vitatott passzus a közvetlen erőszak alkalmazására utal. Mások viszont éppen ennek az ellenkezőjét bontják ki a szavak értelméből. Johannának semmi lehetősége nem volt az ellenállásra. Ha üvöltött, nevetségessé vált, ha érvelni próbált, letorkolták, ha fizikai erőszakot alkalmazott, egyszerűen félretolták vagy szájon verték, mint egy engedetlen gyermeket. Csupán egyetlen korlátozott hatású tiltakozási formával rendelkezett, az éhségsztrájkkal. Legkésőbb internálása idején rendszeresen kényszertáplálással törték meg az ellenállását. Külön erre a célra egy speciális ácsolatot készítettek, amely egy körülbelül harmincöt fokos szögben megemelt ágyhoz volt hasonlatos. Johanna kinyújtott testét erre feszítették föl. Az egyik szolgáló a lábait tartotta, elölről, a másik a karjait, hátulról, a harmadik pedig a fejét, a homlokánál. Az orvos az oldalánál állt, és egy ujjnyi vastag csövet vezetett Johanna gyomrába a nyelőcsövön keresztül. Ha nem volt hajlandó kinyitni a száját, szétfeszítették,
57
és egyszerű asztalosszerszámmal kipeckelték. A folyékony, sűrű pépet a gumicsőbe helyezett, széles szájú, öblös tölcséren keresztül öntötték Johanna gyomrába. Szép Fülöp és az időskori kangörcsben kimúlt Ferdinánd halála után Johanna legidősebb fia, a rendeletileg nagykorúsított V. Károly, későbbi német-római császár volt soron Kasztília jogos uralkodójának, vagyis anyjának megbecstelenítésében. A Gentben nevelkedett ifjú fiatalkori képmásain egy bamba, akarnok arcot látunk. A családi fiziognómiára évszázadokon át jellemző, genetikailag meghatározott ragadozó vonást az előreugró, hatalmas alsó állkapocs helyzete okozta. Ez az anatómiai anomália több szempontból is alapvetően befolyásolta az uralkodó és környezete életét. Mivel az alsó és felső fogsora nem ért össze, elégtelenül vagy egyáltalán nem rágta meg az ételt. Ez különösen végzetesnek bizonyult az egészségi állapota szempontjából, ugyanis gyermekkorától állati falánkság jellemezte. A megrágatlan, egészben lenyelt ételtől súlyos emésztési zavarokkal küzdött. Vagy mérgezett állatként fosott, vagy megkövesedett beleiben a salak. De még ennél is kegyetlenebbül kínozta a testében szétömlött húgysav okozta kristályos kór. Még harmincéves sem volt, amikor ujjain, a térde és a bokája tájékán megjelentek a köszvény bőr alatti, formátlan csomói. Mintha apró állatkák költöztek volna a porcok közé, és azok rágták volna parányi, tűhegyes fogaikkal a csontokat. A dudorok, göbök idősebb korára megkövesedtek vagy gennyezve kifekélyesedtek. Keze mint egy föld fölé tört évszázados fa göcsörtös, repedezett gyökérzete fonódott rá halálos ágyán a szétmeredező ujjai közé nyomott egyszerű fakeresztre, amelyet a gyermekágyi lázban meghalt, imádott felesége szorongatott utolsó óráiban. Károly kérlelhetetlen kegyetlenséggel és gátlástalan ravaszsággal építette ki a hatalmát. És bár hajlott a nőkkel szembeni megkülönböztetett bánásmódra, gondoljunk csak az 1550-ben, a holland 58
eretnekek megbüntetésére kibocsájtott ediktumaira, amelyek értelmében csak a férfiakat fejezték le, a nőket viszont vízbe fojtották vagy élve temették el, Johanna nem várhatott kegyelmet. Annak ellenére, hogy a szinte még kamasz gyermek hatalomra kerülésének első hónapjaiban máris ellátogatott az egész életében mindössze másfél esztendeig ismert anyjához. Katalin ablaktalan cellájában a fekhelyén kívül egy mázolatlan szék és asztal állt. Nyolcéves korában a várnagy megszánta, és egy szűk nyílást vágatott a szabadba az ággyal szemben. Egy forró reggelen kapirgáló motozásra ébredt. A párkányon egy csóka fészkelődött. Nyilván jól érezte magát a hűvös, árnyékos fülkében, mert egész délelőtt nem tágított. A szokatlanul nagy fejű kislány először csak távolról figyelte, aztán bátortalan, holdkóros járással a nyíláshoz kacsázott. A madár kíváncsian megfordult, és belenézett Katalin szemébe. A gyermek tekintetében ugyanaz a sötét pupilla és fehér írisz csillogott, mint a madár szemében. Katalin félrebillentette a fejét, és sápadt ajkaival különböző hangokat formált. Némelyik hangegyüttes ugyan értelmes szótagra emlékeztetett, szavak azonban nem képződtek belőlük. A madár viszont éberen figyelte a hangokat, és pontosan követte szemével a gyermek tekintetét. A csóka attól kezdve rendszeresen visszatért, és bejárt a cellába. Többnyire a párkányon ült vagy az asztalon, és hallgatta a gyermek dünnyögését vagy fuvolázó füttyögését. A felügyelők úgy bántak Katalinnal, mint egy szelíd háziállattal, és ő nem is okozott sok gondot nekik. Csak akkor üvöltött, ha időlegesen, az anyja némelykori fenyítésének idejére, elválasztották az asszonytól. Az egész életében külföldön nevelkedett Károlyt ellenségesen fogadták az országban. A jövendőbeli uralkodó nem ismerte alattvalói kultúráját, egy szót sem beszélt spanyolul, 59
és az első pillanattól kezdve idegenből hozott lakájainak osztotta ki a legbefolyásosabb rangokat. A túl hevesen tiltakozókat leölette, kompromittáltatta vagy lefizette. A népet elintézte a pestis és a nyomor. Tanácsadói azonban úgy gondolták, hogy az ország elsősorban tengerentúlon összerabolt vagyonához könnyebben hozzáférhet, ha legalább látszólag legitimálja hatalmi törekvéseit. Ennek legnyilvánvalóbb eszköze tébolyult anyja volt. Nem tudható pontosan, hogy miként zajlott le Károly látogatása a toronyban. Aligha ismerhették meg egymást, hiszen Johanna másfél éves korában látta utoljára a fiát. Feltehetően nehezen értették meg egymást, mert Károly egy nyelven sem tanult meg rendesen, és mivel a felső fogsora az alsó fogsor éle alá lógott, szavai utolsó szótagját rendszerint akkor sem lehetett megérteni, ha helyesen ejtette ki. Bizalmas beszélgetésre egyébként sem kerülhetett volna sor, mert Károly miniszterei végig jelen voltak a találkozáson, és nyilván a saját hatalmi érdekeik szerint befolyásolták a még tapasztalatlan herceg szavait. Károlyt feltehetően nem rendítette meg az idegen asszony sorsa, mert Johanna tartásának körülményei a látogatás után sem enyhültek. Annyi azonban bizonyos, hogy miután a kijelölt uralkodó és kísérete elhagyta Tordesillast, hamarosan drámai események történtek a toronyban. A különös fordulat, meglehet, azzal magyarázható, hogy Károly két évvel fiatalabb húga, Eleonóra társaságában látogatta meg az anyját. Az elhanyagolt, kellemetlen szagokat árasztó, feldúlt vénasszony inkább undoríthatta őket, ellenben húguk, Katalin nyomorult állapota megrendítette a két fiatalt. A gyermeket nem merték nyíltan eltávolítani az anyjától, mert féltek, hogy a beszámíthatatlan asszony esetleg kárt tesz magában, és mind a torony személyzetének, mind pedig az újonnan alakuló udvarnak az élő Johannára volt szüksége. Ezért a következő két napon altatóport kevertek Johanna és Katalin ételébe, és egy építőmester éj60
szaka kibontotta kívülről a gyermek ágya melletti falat. A felriadt, rémült gyermek kézzel-lábbal hadakozott, de aztán az egyik testőr kíméletesen tarkón verte hosszú csövű pisztolyának agyával, és a vastag leplekbe csavart gyermeket pazar hintó repítette kétszáz lovas kíséretében a Valladolidban berendezett királyi rezidenciába. Johannát meglepte az ébredésekor szokatlanul magasan álló nap. Magát az égitestet a fekhelyéről vagy a földről soha nem látta, a fény erejéből és a levegő árnyalatából azonban mindig pontosan tudta a nap járását. A csend nem lepte meg, Katalin gyakran mélyen belealudt a napba, később pedig a csóka füttyögését hitte gyermeke játékának. A madár azonban elunta a magányt, és hamarosan újra rezzenéstelen csend telepedett a hátsó helyiségre. Johanna szólongatni kezdte a gyermeket, majd hirtelen ébredt gyanakvással hátrasietett. Az első pillanatokban képtelen volt hangot adni vagy megmoccanni, mert egyszerűen kiszállt belőle az erő, és csak azt érezte, ahogy süllyed a hidegségben, mint a jeges vízben merülő test. Bénultan állt a felszakított fallal és a feltúrt ággyal szemben, és meredten bámult a fekete torokba. A felügyelők a folyosón várakoztak, és amint meghallották Johanna sikoltását, rárontottak. Nem számítottak azonban az asszony hirtelen támadt erejére, aki úgy nyúzta le hosszú, éles körmével arcukról a bőrt, mintha csak ráterítették volna a húsra. Végül a katonák fékezték meg a tombolást. Az egész tornyot betöltő, kövek között verődő sikoltás azonban csak akkor maradt abba, amikor jeges dézsába nyomták a fejét, és a fuldoklásig ott tartották. Johanna attól kezdve nem aludt, nem evett, a földre piszkított, és a sikoltórohamok, amint valamelyest erőre kapott, újrakezdődtek. A gyomrába nyomott csövet pedig úgy hányta bele az orvos képébe, mintha az ördög dobta volna vissza belőle.
61
Az elragadott gyermek sem a kocsiban, sem a kastélyban nem tért magához, hanem a kimerültségtől, és szervezetének ösztönös önvédelméből az ájulatból siklott át a természetes álomba. A megszokottnál jóval hosszabb ideig aludt, és amikor felébredt a baldachinos, magasan rakott ágyban, inkább csodálkozás, mint riadtság tükröződött a szemében. A felügyeletével megbízott komorna barátságosan fölé hajolt, és udvarias, ugyanakkor rendkívül egyszerű nyelven megszólította. A kislány, meglepetésére, oly választékosan válaszolt, mintha egy fennkölt stílusban íródott könyvből olvasná a szavakat. Az asszony mégsem értett semmit a mondottakból. A gondolatok annyira különösek voltak, oly alapvetően eltértek a hétköznapi beszédben alkalmazott fordulatoktól, hogy akár az egészet badarságnak tarthatta volna, ha a mondottak bizonyos szakaszai nem tűntek volna ugyanakkor értelmes beszédnek. A komorna a felsőkabátja zsebéből egy darab édességet vett elő, és a gyermek felé nyújtotta. Katalin elfogadta és jóízűen megette. A komorna közben tapintatosan fürkészte az elégedett, széles arcot. A vonások egyidejűleg rajzolták meg a gyermeket és a kamaszt. A szolgáló újabb édességet adott a gyermeknek, aztán még többet. Amikor Károly kancellárjának beszámolt az első találkozásról, a gyermek szavainak értelmét azon módon kísérelte meg visszaadni, ahogy az emberek általában használják a nyelvet, ugyanis a gyermek gondolatmenete aligha lett volna érthető. Egyébként sem lett volna képes rá, hogy a dolgokat éppen úgy idézze föl az emlékezetében, miként azokat a gyermek kifejezte. A komorna tehát így folytatta a jelentését: miután a gyermektől megkérdeztem, hogy szívesen fogyasztana-e még hasonló ételeket, azt felelte, nagyon szívesen. Erre azt mondtam neki, hogy kap még, ha továbbra is a palotában marad, egészen a sötét éjszakáig, aztán a következő napon is. Mert csak itt tudok neki ilyen finomságokat adni. A palotában marad, válaszolta, de aztán vissza akar menni a toronyba. Erre azt 62
mondtam neki, hogy itt sokkal jobban fogja érezni magát, hiszen bármikor sétálhat a parkban, játszótársai lesznek, illatosabbnál illatosabb ruhákban járhat, és a testvérei is itt vannak. Úgy tűnt azonban, hogy a testvér szót egyáltalán nem ismeri. A pompás ebéd után bevezették a gyermeket egy varázsosan csillogó, tükrös terembe, és ifjú, bájos udvarhölgyek csinos ruhákat, cipellőket, láncokat, karkötőket és más ékességeket hordtak be. Az egész kristályterem suhogott a selymektől, brokátoktól, bársonyoktól, tafotáktól, és csilingelt a színesen szikrázó ékszerektől. A gyermeket végül egy alacsony dobogóra állították, és csacsogva, csevegve, cirógatva, dédelgetve fölöltöztették. Csak bámulták a szemük előtt káprázatos hercegkisasszonnyá átalakuló infánsnőt. Mikor elkészültek, lelkesen tapsikolva körülugrálták, csak Katalin állt továbbra is meredten a dobogón. Tekintetében nem volt fény, mintha a szemüregeket nedves, szürke homok töltötte volna ki. Aztán átvezették a zöld és sárga brokáttal fellobogózott táncterembe, és egy aranyozott peremű, sötétvörösre fényezett, magas támlájú, vájatolt lábakon álló fatrónusra ültették. A hátára vetett hermelin vállkabátot egy vastag arany palástcsattal fogták össze, fejére pedig drágakövekkel rakott diadémot ültettek. A kecsesen hajladozó ceremóniamesterek eligazították a már lágyan domborodó keblek közötti metszésben a nyakáról finom fonatú láncon lecsüngő, gyémántból és rubinból rakott keresztet, majd nesztelenül visszahúzódtak. Hamarosan föltárult a szinte mennyezetig fölfutó, sudár ajtó dupla szárnya, és díszruhás testőrök, lakájok sorfala között bevonult Károly, Eleonóra és az udvar mindahány ünneplőbe öltözött elöljárója. Sorjában a trónus elé léptek, egy pillanatra megálltak, és Katalin felé biccentettek. Majd 63
gyorsuló léptekkel a trónus mögötti székek, kerevetek felé sereglettek, és meresztgették szemüket a kiállított idegenre. Miután mindany– nyian elfoglalták a helyüket, nesztelenül becsukódtak az ajtók, és szinte ezzel egyidejűleg a terem átellenes oldala tárult fel. Néhány pillanatig semmi sem történt a helyiségben, csupán a jelenlévők sustorogtak, toporogtak egyre lázasabb izgalommal a titokzatosan derengő nyílás felé bámulva. Majd egyszer csak felcsendült kívülről egy dallamos, élénk muzsika, és az első taktusok után megjelentek a színes, ragyogó egyenruhákba bújtatott zenészek. A fújtató, csattogó, sípoló, lüktető menetet pergő, forgó kavalkád kísérte. Táncosok, törpék, tornászok és artisták, tűzevők és zsonglőrök, izmos testekből emelt százkezű gúlák, kerékként forgó emberkötegek, labdán járó balerinák, földobott kötélen csimpánzként fölfutó szerecsenek, szemfényvesztők és erőművészek, közöttük pedig mindenféle maskarás állatok, majmok, kutyák, és még egy éjfekete, gyereknél is alig nagyobb törpe póni, hosszú, ragyogó sörényén csillagként gyúltak ki a kandeláberek lebegő lángjainak visszfényei. A szakadatlan hömpölygő kavalkád hamarosan megtöltötte az egész termet, egyetlen, százfejű testként hajlongott, hullámzott, csavarodott, magasodott, és szinte már a mennyezetet érintette, amikor a kavargó massza belsejéből, akárha egy emelő tolta volna előre és fölfelé, megjelent egy fehérre festett, rezzenéstelen márványarcban végződő, tükrösen csillogó fekete jelmez. A hosszúkás, tojásdad alakú madárarcból csáklyaként csapott le a mélyben fölhördülő közönségre a sötét, vadul ugráló, átható tekintet. Egy szemvillanás alatt elnémult a terem, és egyetlen zárt kötegként mozdulatlanná dermedt az előbb még örvénylő embertömeg. És akkor a háttérben megrengtek a gambák mélyen zengő, szaggatott akkordjai, és a madárfejű még soha nem hallott, természetfölötti hangon, amely sem férfié, sem nőé, sem kasztrálté nem volt, énekelni kezdett.
64
A rövid ária utolsó taktusait már a szinte ájulatig ajzott közönség tapsa nyelte el. Az emberek észre sem vették lázas kábultságukban, hogy mikor tűnt el a mutatványosok serege. Mire megébredtek hevült aléltságukból, mint az álom képei, szétpattant előttük az előbbi jelenés, és az egyenruhás zenészek helyét halk szavú vonósok foglalták el. A lakájok ezüsttálcákon hűsítőket, friss gyümölcsöt és édességet hordtak föl, a jelenlévők pedig élénk beszélgetésbe kezdtek a látottakról. Elsőként Károly és Eleonóra lépett Katalinhoz, majd sorjában az udvar mindahány világi és egyházi előkelősége, a társalgás azonban mindig azonos módon zajlott le. Katalin, mint egy rendkívül aprólékos műgonddal megfestett, barátságos tekintetű porcelánbaba, kissé oldalra billentett fejjel, rezzenéstelen vonásokkal figyelte a rendszerint szemmagasságba ereszkedő arcokat. Lazúrozott, mozdulatlan tekintete zavarba ejtő nyíltsággal bámult bele a beszélő arcába. A legcsekélyebb erőszakosság sem volt ebben a tekintetben, a pillantás állhatatossága azonban egyre kényelmetlenebb helyzetbe hozta a trónus elé járulókat, kiváltképp azért, mert már nem is az arcukon érezték a tekintetet, hanem a szájukban, a torkukban, mintha egy merev, kemény tárggyal nyúltak volna beléjük. Ettől akadozni, szakadozni kezdett a beszédük, mire Katalin kissé előbbre billentette a fejét, és ezzel akaratlanul is úgy tett, mintha csak még mélyebbre akarna kukkantani a másikba, esetleg utánanézni az elakadt szótagok forrásának. Ha viszont ő beszélt, pillantása nem állapodott meg a szemközti arcon, hanem egyenesen átnézett rajta, akár egy anyagtalanná fényezett üvegen, és tekintetével mintha egy földön ugráló, vagy pedig alacsonyan ide-oda röppenő jelenést követett volna. A konverzációban járatos vendégeket kezdetben félrevezette a Katalinból folyamatos egyenletességgel terjedő, kellemesen csengő hangmező. A szavak jelentése ugyan nem jutott el értelmükig, szinte észrevétlen elsik65
lott mellettük, különös módon mégis úgy észlelték, teljesen normális, választékos nyelvet hallanak. Aztán egyszer csak növekvő zavarodottság, még ismeretlen eredetű kellemetlen érzés uralkodott el rajtuk, majd hirtelen rádöbbentek, a velük szemben folyékonyan beszélő, nagy fejű lány mondatainak nincs semmi értelme. A legmeghökkentőbb az volt a beszédben, hogy egy éppen kibomlani látszó gondolatot mindig akkor ejtett el, amikor az értelem már éppen hozzásimult volna, és ezután mindig teljességgel váratlan irányban szökkent tovább, úgyhogy a hallgatónak mindig újra elölről kellett kezdenie a már megkezdettnek vélt utat, és ez mindaddig ismétlődött, amíg az értelem végképp összezavarodott, és az ember úgy érezte, menten megtébolyul. Katalin végül szabályosan lejárt, az összefüggéstelen szavak mint a tépések hulltak a zöldesbarna erezetű márványkövezetre. A gyermeket másnap zsákba varrták, és lovon általvetve vitte vissza három testőr Tordesillasba. A zsákot lelökték a torony kapuja előtt a porba, és ellovagoltak. Katalint hat évvel később végleg elvitték, ekkor azonban már sem ő, sem az anyja nem tiltakozott az elválasztás ellen.
66
(Johanna halála) Johannát Katalin végleges eltávolítása után befalazták. Egy reggel két idegen női felügyelő jött érte, és átvezették egy szolgálati helyiségbe. Átkutatták ruházatát, lebontották a haját és belenyúltak a nyílásaiba. Károly új várnagyot nevezett ki, akinek első feladata az volt, hogy véget vessen a toronyból kiszivárgó, politikai feszültségeket okozó híreknek. A megbízhatatlan személyzetet eltávolították, és idegen zsoldosokat, szakképzett foglárokat állítottak a helyükre. A régi orvos nem várta meg a tisztogatásokat, még az új kápók érkezése előtt egy vékony karmú, ínmetsző tenotommal belülről, maga vágta át a torkában az egyik nyaki ütőeret, hogy ne sintérek kaparják el a városfalon kívüli trágyadombok egyikén, a letaglózott kóbor kutyák mellett. Mire visszavitték Johannát a cellájába, a fekhelye mögötti nyílást befalazták. A Katalinnak vágott ablaknyílást valószínűleg meghagyták, mert Johanna még hónapok múltán is füttyögő neszezést, a levegőt meg-megcsapó szárnyak suhogását hallotta némelykor a befalazott üregből. Ez volt számára az utolsó jelzés, amelyből következtetni tudott a napszakok állására. Az új várnagy, Denia márki, teljes nevén Don Bernardo de Sandoval y Rojas, Lerma grófja és Denia őrgrófja, rendszeresen tájékoztatta Károlyt Johanna állapotáról. Ezekből az írásos dokumentumokból tudjuk, hogy Johanna még hosszú ideig megkísérelte visszaszerezni korábbi jogát a sétára. Ezt olvashatjuk a márki V. Károlyhoz intézett egyik levelében: „A királynő gyakran szóvá teszi, hogy ki szeretne menni a szabadba, és arra kér, hogy kísérjem el. Ilyenkor minden alkalommal azt válaszolom neki, hogy az időjárás egészségtelen, nem alkalmas a sétára. Továbbá közlöm vele, hogy amint alkalmassá válik 67
az időjárás a szabadban való tartózkodásra, tudomására hozom. Ennek ellenére, gyakran napjában többször is, ugyanazzal a kívánsággal hozakodik elő. Noha nem csekély fáradozásomba kerül mindig a megfelelő intézkedéseket foganatosítanom, méltóságos uram nyugodt lehet, hogy Isten segedelmével semmi olyan nem történik, ami kedvezőtlen módon befolyásolhatná méltóságos uram érdekeit.” Károly helybenhagyta helytartója intézkedéseit, és megerősítette: nem tartja kívánatosnak, hogy anyja elhagyja a cella falait. A sárban feküdt, a föld gyomrában, meztelen. Csupán egy fehér árnyék, rostokban, hajszálerekben, kristályokban, rögökben folytatódó. Mellén az emelkedő és süllyedő könnyű föld, ujjai között selymes kenőcs, szemhéján balzsam. Nyelvén száz meg száz gyengéden szétmálló fűszer, szájpadlásán édes pástétom. És illatok, a száraz és a nedves, a pirkadó, az erjedő, és ujjhegyén a karcos szemcsék, a könnyű porladás, az olajos, bársonyos kenődés. Nem fázott, mert takarták a gyapjas gyökerek, fűtötte a föld gyomrából fölszálló, kövekből kiáramló meleg. Körülnézett, és látta a mindenfelől áramló életet. A színtelen vért, a nedvességet, benne apró giliszták tekeregtek, mint meg se született gyerekek. Gumók nyíltak belülről, mint a virágok. És nem tudták, hogy fönt rózsaszínűek a szirmok, és sárgák, vagy kárminpirosak. És voltak füvek: lengedező nyálak, meztelen kövek, csupasz fogak, és víz, ég, tükör nélküli víz. Hosszan és szélesen elnyújtózott, mintha maga is folyékony lett volna, és érezte, miként hullanak megnyílt testébe a magvak, duzzadnak, feszülnek, repednek, hasadnak, fakadnak és nyúlnak, kapaszkodnak belőle ki- és fölfelé, törekednek, fúrják át magukat a rostok, kavicsok között a sűrű, vastag szöveten át a még csak bennük lobogó, fehér ragyogás felé. És akkor szétpattantak az állkapcsai, mintha kiáltana, hang azonban nem tudott áttörni a sötétségen, mert mintha
68
vastag, nehéz dorongokkal vizes, agyagos földet döngöltek volna a torkába. Aztán csizmák zuhogása a mellén, kővé taposott, áttörhetetlen talaj. Johanna utolsó sétájára a torony és a kastélyépület közötti folyosón került sor. A kifelé nyitott járat a félig kiszáradt, sárgán vánszorgó folyóra nézett. A királynőt két felügyelő kísérte. Némán jártak föl-alá a nyitott szakaszon, csupán lépteik kopogtak visszhangosan a sima kövezeten. A folyosó oldalát boltíves, széltében szorosan egymás mellé épített dupla oszlop határolta. A vöröses árnyalatú oszlopok bazaltkőből rakott mellvéden álltak, a faragott szegélyű boltívek pedig az oszlopfők tetejét kötötték össze. Fölöttük keskeny, egyenes párkány futott, és egy alacsony fal. A nyitott, festett gerendák ennek tetejére támaszkodtak. Johanna nyolcszor, tízszer tehette meg oda-vissza ugyanazt az útvonalat, a felügyelők kedve szerint. Egyenes tartással, lassú, könnyű léptekkel haladt. A távolból csak egy magasban sikló, sötéten áttetsző, csuklyás árnyékot lehetett látni, amelynek szövete szinte beleolvadt a vár falába, a kövezet erezetének folytatásaként. Kifordított tenyérrel, ujjaival a bazalt kristályos szemcséit érintve rótta a lépésről lépésre azonos utat, amikor egyszer csak megtorpant, lesodorta fejéről a csuklyát és a haját borító fekete leplet, és éles, vérfagyasztó hangon vonítani kezdett. Még a távoli, folyó menti cselédházakban is riadtan húzódtak össze az emberek és az állatok, mert az érthetetlen, süvöltő hang, mint egy kozmikus jelenség, hidegen és élesen vágott alá a magasból az alkonyba boruló tájra. A foglárok rávetették magukat az őrjöngő asszonyra, elnémították, és a tarkójánál leszorított fejjel elvezették. Johanna aznap éjszaka visszatért északra, a Reie partjára. Lefátyolozva, nesztelen suhant végig a néptelen, éjszakai városban. Alakja láthatatlan volt, csupán a lobogó fátyol jelezte léptei nyomát. Nem értette, hova tűntek az emberek, és miért az éjszaka, mikor a nap áll a feje felett. A templomba már nem jutott be. A kifordított 69
kapu hasadékán keresztül látta, hogy az előtér teli idegen katonákkal. Gyilkolták a bent rekedteket, összemocskolták a fülkéket, randalíroztak, fosztogattak. Felismerte anyósa, Burgundi Mária, és Mária apja, Merész Károly szarkofágját. A martalócok puskaaggyal estek neki az ereklyetartóknak, aranyat, drágakövet kerestek. Johanna elszörnyedve látta, amint kiemelik az egyik tartályból a Fülöp szívét őrző, színarany szelencét. Az egyik katona rövid tőrével felpattintotta a doboz zárját, a másik pedig belemarkolt a dobozba, és undorodva kihajította a kapu résén keresztül a megszikkadt húscsomót. A vöröses cafat hangos csattanással az asszony lábai elé zuhant a vérrel, embersárral kevert kövezetre. Johanna kitámolygott a folyó partjára, fehér madarait kereste, de csak jégbe fagyott, éhen halt hattyúk világító bójáit látta a fekete nap korongja alatt. Tordesillasban nem volt ismeretlen a hóesés. A sötétszürke, tornyosan nyomuló felhők mindig a szárazföld belseje felől közeledtek, és izgalomba hozták a gyerekseregeket. Többnyire csak dara vagy nedves, pépes pelyhek érték el a földet, és sokszor még az sem, mert a rövid, vékony kristályok, amint elérték a talajt, láthatatlan vízzé oszlottak. Mintha milliónyi kéz apró tűkkel akart volna a föld felszínébe hímezni, az alábukó öltés azonban soha sem hagyott nyomot a vásznon. Annál hevesebb volt a lelkesültség, ha igazi csillagok terítették be a földet, és a Duero meredek partoldalában vasalt talpú deszkákon vagy akár csak gatyaféken lehetett csúszkálni. Akkora havat azonban, amekkora 1536. december 19-én lepte el a várost, még soha nem láttak. Mindezt onnan tudjuk, hogy ezen a napon érkezett meg sikeres afrikai expedíciós hadjáratáról V. Károly, Spanyolország, Nápoly és Szicília királya, kasztíliai kormányzó és német-római császár, akit Tunisz bevételének dicsőségére Carolus Africanusnak is neveztek. Nem tudható pontosan, hányszor járt Tordesillasban Johanna másodszülött fia, mostani útjáról azonban több krónikás 70
is beszámolt, mivel a látogatás jelentős udvari eseménynek számított. Károly még átkelése előtt Tordesillasba rendelte feleségét, Izabellát, és gyermekeit, a kilencesztendős Fülöpöt, a nyolcesztendős Máriát és az egyéves Johannát. De adjuk át a szót a krónikásoknak, akik így számolnak be az éppen annyira történelmi, miként családi eseményről: amint szétreppent a hír, hogy megérkezett őfelsége, az emberek az udvarra csődültek üdvözlésére. Mire mindenki a lépcsőkhöz ért, őfelsége már leszállt a lováról, és meghatottan fogadta hívei kézcsókját. Felesége és gyermekei, továbbá két kardinális és az anyja a palotában várta. Őfelsége elsőként térdre ereszkedett a királynő előtt, és a kezét kérte. Johanna jelezte fiának, hogy álljon fel, hiszen tudja, hogy sohasem nyújt kezet senkinek. A császár fölemelkedett, feleségéhez lépett és átölelte a császárnét, majd köszöntötte gyermekeit és az egyházi méltóságokat. Végül az anyjához fordult, és hosszas beszélgetésbe mélyedtek. Egy későbbi krónikás fölteszi a kérdést: vajon miről beszélgethettek? Erről ugyanis, érthető módon, nincsenek híradások. Nyilván nem államügyekről, folytatja ugyanez a történetíró, hanem valószínűleg Johanna egészségi állapotáról, általános közérzetéről. Noha Károly fogságban tartotta anyját, ezeken a karácsonyi napokon, családja körében, az anyai tekintélyt tiszteletben tartó gyermeknek bizonyult. Johanna továbbra is Kasztília királynője volt, kijárt neki tehát a tiszteletteljes viselkedés. E szerencsétlen sorsú asszonyt nem lehetett semmibe venni, de a fogságából sem lehetett elbocsátani. Károly nem tudott és nem is akart az anyja ellen föllázadni, ugyanakkor nem szolgáltathatta ki a politikai intrikáknak. „Oltalom” alatt kellett tartania, a korabeli források szóhasználatát követve, ugyanakkor nem tagadhatta meg az anyjának kijáró megbecsülést. Az egyik udvari szemtanú végül így fejezi be tudósítását: mintegy a meghitt családi jelenet kiteljesedéseként, hajnalban újra esni kezdett a hó, ragyogó, világító kristályfüggönyként, és szakadt két és fél napon át, szünet nélkül, ahogy huszonhét esztendeje egyszer sem. 71
Johanna az új várnaggyal az elmaradt séták ügyében folytatott vitája után még hetek múltán is mindennap bekötötte a haját, hosszú, stólaként a vállaira omló kendővel letakarta a fejét, fölhúzta felső köntösének csuklyáját, és az ajtó elé ült, noha sem a napszakok állásáról, sem pedig az időjárási jelenségek alakulásáról nem lehetett tudomása. Némán, rezzenéstelenül várakozott az időtlenségben, cellájának ajtaját azonban senki sem nyitotta rá. Egyik alkalommal arra lett figyelmes, hogy egy mezei nyúl nagyságú, nesztelen árny siklott át az előtte lévő falon. Fejét oldalt fordította, cellája belseje felé, a tovatűnő árny irányában. Egy teljesen csupasz, szfinx-ábrázatú macska lopakodott a fekhelye mellett. Sima, szőrtelen bőre bársonyként vetett redőket a nyakán és a forduló combnyakak tövénél. Talán megérezte a rászegeződő tekintetet, mert egy pillanatra megtorpant és visszanézett, mielőtt elérte volna a fekhely mögötti falat. A testhez képest viszonylag kicsi fej ferdén fölhegyesedő, kanálként nyitott fülekben végződött. A széles koponyában belülről megvilágított üvegként, sárgán felvillantak a vágott, keskeny szemek. A csupasz orr alatt ékként kihegyesedő koponyát a száj erőszakos, ragadozó vonala zárta le. Johanna bénultan bámulta az elforduló, puha léptekkel tovatűnő állatot, amely úgy kelt át az előtte lévő falon, mintha kiszűrtek volna a testéből minden szilárd anyagot. A Katalint fölfaló, szfinx-ábrázatú macska motívuma egyébként megjelenik Luis de la Cruz jezsuita páter II. Fülöphöz, vagyis Johanna unokájához 1554. május 25-én intézett, gyakran idézett levelében is. A Tordesillasban szolgáló, illetve odarendelt egyházi személyiségek feladata Johanna vallási ügyekben tanúsított szokatlan magatartásának felügyelete és ismétlődő kivizsgálása volt. Különösen két gyanús jelenség keltette föl az inspektorok figyelmét. Johanna állítólagos irtózása 72
a szentelt gyertyáktól, és az istentiszteletek egy bizonyos szakaszában többször is megfigyelt, sajátos mozdulata. Az első vád hamarosan alaptalannak bizonyult, és Johanna egy jelentésben felrótt elutasító magatartását a gyertyák minőségével magyarázták, mivel a vizsgálat kiderítette, hogy a kérdéses időben szennyezett anyag keveredett a viaszba, és ez rendkívül kellemetlen szagok kiáradását okozta. A második vád sokkal súlyosabbnak bizonyult, sőt, némelyek még eljárás megnyitását is kezdeményezték. Végül II. Fülöp lépett közbe, és egy sikeres próbatétel és a kvalifikátorok elemzése után az egyházi felügyelők Johanna javára döntöttek. A próbatétel egyébként a következőképpen zajlott le. A királynőt a délutáni istentisztelet idején levezették a toronykápolnába. Az inspektorok a helyiség különböző részeiben helyezkedtek el, hogy több oldalról is megfigyelhessék Johanna viselkedését. Ugyanis azt rótták föl neki, hogy lehunyja szemét a szent ostya fölmutatásakor és így nem látja a legfőbb szentséget átnyújtásának pillanatában. A fővizsgáló ezért arra utasította az egyik káplánt, hogy nesztelenül lépjen az istentiszteletet végző pap és Johanna közé az ostya felmutatásakor. A káplán végrehajtotta az utasítást, mire Johanna bosszúsan rászólt, hogy lépjen arrébb, mintegy bizonyítván ezzel éber figyelmét a szent pillanatban. Szerette a napfényes ébredést. Előbb a zárt szemhéján lágyan szétterjedő melegséget érezte, majd a selymes fényt. A derengő tudat csak ekkor érte utol érzékeit, ekkor kezdett örvendezni a kegyes reggelnek, a könnyű ébredésnek, a meleg fényben összeolvadó test és tudat könnyűségének. Fölnyitotta szemét, és a gesztenyefák ringó lombjai között permetező napfényt nézte, és hallgatta a madarak önfeledt énekét. Szemhéja lassan újra leereszkedett, egy pillanatra talán visszasiklott az ébrenlét és az álom mezsgyéjén rezgő törékeny tájba, de akkor mintha valaki kívülről megkocogtatta volna az ablaküveget. Ön73
kéntelenül elmosolyodott, hiszen várnak rá, az örökké hétalvóra, a fák, a virágok, a cserjék; a bólogató levelek és tárulkozó szirmok között zúgó rovarok, az ingatag fűszálak élein tornászó hangyák. Mennyire szerette őket nézni, elterülve hanyatt a puha gyepen, ahogy a fény halványan átvilágítja apró, vöröses testüket. Aztán sikkantgatva köréfutnak társai, csupa rózsaszín, halványkék suhogás, és máris ott nyargal velük a kert dús bokrai és hamvas gyümölcsei között. Vajon most, annyi év után, bevárják-e? Hiszen újra oly tündöklő a fény, tiszták és élesek a körvonalak. Kissé megemelte a fejét, megpróbált újra kilesni az ablakon, de mire tekintete elérte volna a nyílást, visszaesett koponyája a merev, kemény lapra. Újra próbálkozott, nyakés hasizmai megfeszültek, teste mellett kinyújtott karjával is segített, kézfejét lefelé fordította és megtámasztotta a tenyerét, a láb izomzata azonban nem tartotta, és újra visszahanyatlott eredeti helyzetébe. Nem értette, mi történik belsejében. A mennyezetre szegezte tekintetét, a mécses meg-megrebbenő árnyékában felderengő, majd elsötétülő üregekre, és reszkető ujjaival tétován keresni kezdte a lábát. Mellkasát, tüdejét, gyomrát érzékelte, alsóteste helyén azonban űr volt, csak felakadó, ütköző ujjai jelezték, hogy ahol a lábakat gondolta, ott fekszik még valami hengeres, érzéketlen és mozdíthatatlan akadály. Újra lehunyta a szemét, talán az előbbi tájat kereste, a nyughatatlan és vak sötétségben azonban már csak a falak repedéseiben dolgozó férgek motozása hallatszott. Ráfektette kezét az alhasra, a megtelt hólyag nyomását kereste, az ébredő belekben átfutó légbuborékok fodrozódását, de csak a kézfejét érezte. Mintha egy láthatatlan, érzékelhetetlen állat éjszaka minden egyes idegpályát átharapott volna a lábfejétől a medencéig. Talán csak egy rendkívül mély zsibbadás, gondolta, hiszen időtlen idők óta mozdulatlanul fekszik, mint egy sírban. Dörzsölni próbálta az elhalt részeket, de hogy valamit érint, csak a tenyerében fölszálló forróságból érezte. Ide-oda dobálta a fejét az erőlködéstől, aztán hirtelen megmerevedett, eltátott szájjal, kifulladva, hörögve kapkodta a 74
levegőt. Majd becsúsztatta kifordított kézfejét az ágy lapja és a lapon fekvő holt rönkök közé, esetleg sikerül megmozgatnia, megemelnie őket, azonban karja nem bírta a súlyt. Néhány pillanatig mozdulatlanul, kimerülten feküdt, aztán minden maradék erejével fölkönyökölt a jobb oldalára, és ezzel egyidejűleg kifeszített bal karját betámasztotta a váll és az ágy lapja közé. A törzs ezáltal hosszanti irányban kissé jobbra dőlt, tetején az előrebukó, néma rettenetbe fölszakadó koponyával. Mert hiába tátotta hatalmasra a száját, és nyomult föl tüdejéből a levegő, az iszonyat kőlapként zárta el a torkát, és csak formátlan, sípoló, állati nyüszítés süvített át rajta, mintha egy útszélen hagyott, kettétört gerincű kutya nyöszörgött volna. Johanna guvadt, elszörnyedt tekintettel bámulta az alteste körül feketén meggyűlt híg sarat. Kifeszített, csontkaróként meredő karja reszketett az erőlködéstől, de még mielőtt összecsuklott volna, oldalra taszította testét, és ezzel egyidejűleg kirántotta törzse alól a könyök támasztékát. A lendülettől és a támaszték megszűnésétől jobbra dőlt, és lezuhant az ágy mellé. Félig az oldalára esett, így viszonylag könnyen a hasára tudott fordulni. Nem fájt semmije, és hogy sikerült megszabadulnia az ágyon alatta dögkútként megnyílt fekete mélységtől, valamelyest lecsillapította. Talán el is aludt néhány percre, mert hirtelen új erőt érzett a szikkadt, vékony izmokban. Föltámaszkodott két kezére, és vontatni kezdte a teljesen megbénult alsótestét. Rövid, keserves szakaszokban haladt előre, mert minden egyes föltámaszkodás és előrenyomulás után visszarogyott a kőre. Ahogy húzta karjával, vállaival előre a törzsét, mintha nem is a testet húzta, hanem a földet tolta volna visszafelé maga alatt. Nyaka hosszan előrefeszült, szemei kiguvadtak, szája szétfutott a fülek felé, a keskenyen megnyílt, leffegő ajkak közül szélesen kiütött a sárga csont, miközben mélyen, gyomorból hörgött. Hasán több helyen fölhasadt a bőr és alatta keskeny, sekély 75
pásztákban megnyílt a hús. Néha reflexszerűen hátrakapott a fejével, mert ingerelték a nyakszirtje fölött dongó legyek. Nem értette, honnan rajzottak ki a zárt térben, de hogy ott voltak, bizonyossá tette nem csupán a szakadatlan, monoton zúgásuk, hanem a mécses lebbenő fényében kékesen átcikkanó, selymesen megcsillanó alakjuk is. Körülbelül félúton lehetett a fekhelye és a vasalt ajtó között, amikor észrevette az árnyékot a falon. Elöl a megnyúlt, elkeskenyedett fej, megfeszült nyak, remegve vontató mellső végtagok, középen a földre roskadt has és tompor, alul a rongyként lógó lábak. A fölhúzott vállak különös módon nem megcsúcsosodtak, hanem súlyosan, tömören egybesűrűsödtek a nyak és a tarkó árnyékával, és hosszú, fekvő gerendakánt préselték lefelé az egész, véres verítékben ázó testet. Johanna szorosan az ajtó lapjához mászott, oldalával rálapult a vasalt deszkára, és megpróbálta a széles, horgas kilincsbe akasztott jobb kezével fölhúzni magát. Hiába igyekezett tartani, tolni a törzsét fölfelé a bal kezével, képtelen volt fölegyenesedni. Végül a koponyájával verte az ajtót, majd visszahanyatlott a földre, és elveszítette az eszméletét. Nyitott szemüregében a pupilla mint lassú, sárga buborék úszott át egyik sarokból a másikba. A felügyelők ekkor már fölfigyeltek a zuhogásra, és félrefordították a zárat, az ajtót azonban nem tudták kinyitni az útban lévő, magatehetetlen testtől. Végül egy őrt álló muskétás tuszkolta beljebb fegyvere agyával a nyílást eltorlaszoló húshalmot. Johanna testéről szinte lenyúzta az érdes kövezet a köntöst. Bőre hosszú, keskeny csíkokban fölhasadt, a nedvedző árkokba beleragadtak a vászon átvérzett szálai. A felügyelők földobták a fekhelyére, aztán favödörből forró vizet lódítottak rá, és hosszú nyelű kefével lesúrolták. Az orvos még aznap megvizsgálta, és úgy ítélte, hogy nincs semmi teendője. A bénulás végleges, a test forgatásán és rendszeres tisztításán kívül nem sokat lehet tenni. Johanna estére magához tért, és haláláig nem is vesztette el többé az esz76
méletét. Pedig szerencsésebben érte volna el a vég, ha többé nem tér magához. Az agyából kivágódó ütés csak az alsó testet érte, és szellemi állapotát nem befolyásolta. Fölkelni azonban nem tudott többé, maga alá csinált, az ételt emésztetlenül visszahányta. Néha egész nap a saját szennyében feküdt, mert vagy maguktól nem jöttek az asszonyok, vagy ő űzte el őket magától. Teste teli lett tályogos, gennyes felfekvésekkel. Az orvos, hogy ne fertőződjenek el, vassal kiégette őket. Johanna hangját csak ilyenkor lehetett hallani, mert órákon át üvöltött utána csillapíthatatlan kínjában. Április első hetében állapota válságosra fordult. A várnagy az orvos tanácsára haladéktalanul tájékoztatta az udvart, és újra hívatták azt a jezsuita pátert, aki korábban már többször vigaszt nyújtott Johannának. A szerzetes csendes, elmélyült beszélgetést folytatott Johannával. Meglepte, hogy mennyire tiszta a végső átkelés küszöbén álló asszony tudata. A szenvedés beleszőtte a haldokló szürke vonásait a sötétségbe, csak a szemek váratlanul felderült, fakó fehérsége, mint a túlvizezett tej, látszódott ki az arcból. Johanna arra kérte a pátert, hogy mondják föl együtt az apostoli hitvallást. Ezután meggyónt, és az oltáriszentség kiszolgálását kérte. A páter mécsest gyújtott, és egy kis asztalkára készítette a tabernákulumot. Johanna a szent hajlékra emelte tekintetét, szólni akart, de torkából csak mély, bugyborékoló hangok áramoltak fölfelé. Egy ideig fuldokolva nyelte vissza a vért, aztán hányni kezdett. A páter bizonyos volt benne, hogy az asszony értelme teljesen föltisztult az utolsó órákra, mégis kétség szállta meg a lelkét, hogy ilyen körülmények között kiszolgálhatjae a szentséget. Végül a salamancai egyetem tekintélyes főteológusához, V. Károly későbbi gyóntatójához fordult tanácsért, szándéka jogszerűségének megállapításában. A tudós pap április 12-én, nagypénteken érkezett meg Tordesillasba. Haladéktalanul a királynő halálos ágyához sietett. A sötét fekhelyen mint egy ázott földbe taposott, 77
hosszú köpeny, egy emberi alak megfolyt, sötét körvonalai látszódtak. A szerzetest meglepte Johanna éber szellemi jelenléte. Előbb tanúk jelenlétében, majd pedig négyszemközt beszélt az asszonnyal, és úgy döntött, a szent kenetet megkaphatja, az oltáriszentséget azonban nem veheti föl. Nem állapítható meg ugyanis minden kétséget kizáróan, hogy Johannának kellő alkalma és készsége volt-e az elmúlt negyvennyolc évben a szentség imádására és látogatására. Továbbá minden bizonnyal bűnösnek tekinthető a conversio ad creaturam vétkében, vagyis több, de egy alkalommal bizonyosan véges teremtmény felé fordult, és mivel ez a bűn a szívből származik, és a test táplálja, főbűn. A királynő gyóntató atyja arra kérte a tudós papot, hogy vegye figyelembe, az asszony földi zarándoklatának utolsó állomásához érkezett, és ha bűnös is, éppen a szentség kegyelme válthatja meg a bűneitől. És bár meglehet, hogy tökéletlenül teljesítette az isteni parancsot, lelkében sohasem lakozott megátalkodottság, rendszeresen végzett bűnbánati gyakorlatokat, és ilyenkor mindig a szeretet és nem a félelem vezérelte. Valószínűleg még tovább húzódott volna a két férfi vitája, és vélhetően Johanna pillanatnyi fizikai állapotának körülményeit is meg kellett volna tárgyalniuk az Eucharisztia átvehetősége szempontjából, ugyanis a királynő újra hányni kezdett. Erre azonban már nem került sor, mert hamarosan abbamaradt a görcsös öklendezés, és Johanna némán visszahanyatlott a homályba. A salamancai szerzetes sietősen hozzálépett, és megkente az asszony homlokát és kezeit a granadai püspök által megáldott olívaolajjal. Majd a fekhely mellé térdepelt, és halk, morajló imába mélyedt a másik szerzetessel együtt. Johanna tágra nyitotta a szemét, és többé már nem is hunyta le, mert az utolsó, rettenetes görcs elmúlásával úgy érezte, végérvényesen megérkezett, ahogy két szög célozza majd érinti egymást a hegyével. Teste szétterjedt, ellenállás és fájdalom nélkül, miként két egymásba 78
nyitott üres edény üressége ömlik össze. Mert hirtelen megszabadult a test páncéljától, nedveinek keringésétől, szívének dobbanásától, a tüdő feszülésétől, a belek csavarodásától, a hormonok árapályától, az anyag földhöz bilincselő szorításától. Súlytalan és súrlódásmentesen szállt az egynemű, bójátlan létezés rezzenéstelen közegében, és ekkor hirtelen kettéhasadt az égbolt kárpitja, fölétől az aljáig, és újra fölcsapott benne a csillapíthatatlan vágy. Mert bármily nyomorult volt is testében a hús, mégis csak benne érezhette a kínt és a kéjt, benne áradhatott meg a szenvedés és a gyönyör dagálya, az tudott álmodni és emlékezni a sárra, a nedűre, a mámorra és a bukásra. Felsikoltott, mert a megtagadott testet és a megtagadott vért akarta. Egy lassú, szinte alig lendülő hullám azonban végérvényesen elmosta létezését, miközben magasan a torony felett, a szétfoszló felhők nyílásában megjelent a fehér hold fátyolos korongja.
79
Tartalomjegyzék: (cold song)......................................................................... 5 (A halál bohóca)............................................................... 19 (bolyongás).......................................................................38 (A gyermek elrablása és visszaszolgáltatása).................. 53 (Johanna halála)............................................................... 67
80