Előbeszéd a 9. számhoz

A királyi központ lapja

3

Előbeszéd a 9. számhoz „Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna, és nincs olyan titok, ami ki ne tudódna...” Ezt Lukács írja evangéliumában, és az idézeteket kedvelők sűrűn citálják, hisz szinte minden olyan témához párosítható, amelyek a titkok napvilágra kerülésével kapcsolatosak. Így akár a Dobogókő folyóiratunk állandó mottója is lehetne, hiszen lapróllapra különféle, a Pilissel és a történelmi múltunkkal összefüggésben lévő nyílt vagy épp elrejtett titkokat feszegetünk és tárjuk a kedves Olvasó elé. Most az idézet apropóját egy megünneplés nélküli évforduló adja; épp 15 éve, másfél évtizede, 1998 nyarának végén, az ősz elején vette kezdetét az ú.n. Pilis-rejtély kutatás, és az első erről szóló bemutató-előadás is épp ennek a lapszámnak az időszakában, 1998 őszének második felében volt. Az azóta eltelt időszakban a téma rendkívül szélesre bővült, az eredeti Orion-Nimród csillagkép pilisi elhelyezkedésének felismerése után „megjelentek” a rejtélyes ábrák, előkerült a Szántói-kő, az alagutak és még hosszan lehetne sorolni. A jelenleg is futó, e sorok írója – aki a Pilis-rejtély kutatás megalapozója – által tartott, A Pilisrejtély előadás-sorozat, 7-8 részben próbálja összefoglalni legfontosabb felismeréseket. Persze az idáig vezető út nem volt mindig jószándékkal kikövezve, újszerűségéből fakadóan a mai napig bizonyos értetlenség veszi körbe, elsősorban a témával kapcsolatos (történelem, régészet, teológia) hivatalos oldalról. A „Nagy Délibáb” jelzőt erre is hamar rásütötték, hasonlóan a magyarságkutatás egyéb területeihez, amelyek bizonyos kérdésekben ellentmondtak a hagyományos álláspontoknak. Az Olvasó is ismeri ezeket az elhamarkodott kijelentéseket, hiszen minden, ami jelenleg nem az akadémikusi tétel a nyelvészetben, a történetkutatásban, a néprajzban mindmind ide sorolódik; a magyar nyelv eredetétől kezdve a csillagmítoszi hagyományainkig. Az már említést sem érdemel, hogy az elutasítás minden esetben a téma (témák) megismerése nélkül, ahogy mondani szoktuk, csípőből történik, nem figyelembe véve a felsorakoztatott tényeket. De ezt már szinte mindenki, aki hasonló területeken kutakodik megszokta, már nem is bosszankodik rajta. A hallgatóság és az olvasóközönség szerencsére érdeklődik, és egyre többen figyelnek fel azokra a jelzésekre, amelyeket ezek a témafelvetések sugallnak, miszerint itt az ideje másként gondolkodni a múltunkról, amelyen keresztül átértékelhetjük a jelenünket és a jövőlátásunk is kiszélesedhet. Természetes, hogy ez bizonyos érdekköröknek fájó. De többet ne is emlegessük… Az is jól megfigyelhető, hogy amióta a Pilis-rejtély kutatás széles körben ismertté vált, sokan kezdtek el hasonlóan szemlélődni, és a maguk útján a Pilist, majd a hasonlóan fontos helyeket, elkezdték bejárni. A Dobogókő több szerzője is így járt, és a maguk nézőpontja szerint új és újabb felismeréseket tesznek évek óta közkinccsé. Természetesen a Pilis iránti érdeklődés növekedését nem vindikáljuk magunknak, de biztos, hogy adott neki egy nagy lökést. A kutatás megkezdése előtt a nagy öregek munkásságát, gondolatiságát, a Pilissel kapcsolatos publikációit meg kellett ismerni, sőt személyes találkozókon, együttes túrákon a vadnak minősülő oldalhajtásokat meg is kellett nyesegetni. A teljesség igénye nélkül sorolva csak: Sashegyi Sándor, Noszlopy Németh

Péter, Andrássy-Kurta János, Pap Gábor, Szántai Lajos pilises munkássága meghatározó volt az indulás előtt és azóta is. De ezt is tudjuk, hogy a Pilis mitikus és tényszerű történelmi múltja nem választható el a Kárpát-medence történelmi múltjától, szerves egységben kell vizsgálni az egykori Medium Regni és a teljes ország múltját. Jól megfigyelhető, hogy őseink olyan egységlátással rendelkeztek, amely segítségével nem szűk területeket, hanem egy egységes működő (élő) egységet tudtak szemlélni. Tisztában voltak a „minden mindennel egy” elvével, amelynek legszembetűnőbb bizonyítéka lehet a Kárpát-medence földrajzi neveinek tökéletes kapcsolódási rendszere. Ez olyan összefüggésekre világít rá, amelyből kiindulva rájöhetünk arra, hogy a régiek világérzékelése nem csak a fizikai, anyagi síkon volt képes tájékozódni, hanem a magasabb spirituális szinteken, így az asztrális és mentális vagy akár a mennyei síkokig is kiterjedhetett. Amin persze nem is kell meglepődnünk, ha ismerjük valamennyire a táltoshagyományunkat és az abban szereplő világokon keresztüli utazásokat. Így az is egyértelművé válik, hogy ezen régmúlt kutatásokat és azok eredményeit is, ennek a ténynek az elfogadásával és nem a mesekategóriába sorolásával lehet csak értelmezni. Ha ez nem megy, akkor a tényfeltáró (hagyományos) történelemkutatás megmarad az anyagi síkon, amit lát azt (néha azt sem) hiszi csak el és a mitikus hagyományokkal mit sem fog tudni kezdeni. Az Olvasónak viszont szerencséje van, hiszen a Dobogókőhöz hasonló lapokban megjelenő publikációk ebben (is) kalauzolják, a múltunk teljesebb megismerése érdekében! Maradjanak velünk! ARADI LAJOS főszerk. Borítókép: Puxler István

Dobogókő

A királyi központ lapja (3. évfolyam 3. szám) Megjelenik negyedévenként az adott hónap utolsó napján Fõszerkesztõ: Aradi Lajos Kiadja: Két Hollós Könyvesbolt 1081 Bp. Kenyérmező u. 3/a. telefon: 06 (1) 299-0032 Felelõs kiadó: a kiadó vezetõje Elõfizetéssel kapcsolatos információk: 299-0032 A lap elõfizethetõ rózsaszínû postautalványon a Két Hollós Könyvesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081).

Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Terjesztési Központ Postacím: 1900 Budapest Előfizethető az ország bármely postáján, a hírlapot kézbesítőknél,valamint megrendelhető e-mail: [email protected] telefonon: 06-80/444-444 világháló: http://kiralyikozpont.hu e-mail: [email protected] ISSN 2063-0816 (nyomtatott) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

4

Dobogókő

Bánlaki József: A magyar nemzet hadtörténelme (1928) részlet

A hadművészet állapota és fejlődése Nagy Lajos uralkodása (1342-1382) alatt

Nagy Lajos atyja nyomdokain haladva, a legszebb eredménynyel tovább folytatta a honvédelem átszervezését és a hadügyi intézmények nagyszabású kiépítését a VII. rész 22. fejezetében vázolt banderiális rendszer alapján, micélból ő is a legnagyobb bőkezűséggel osztogatta a különféle kedvezéseket, címereket, méltóságokat és egyéb kiváltságokat. Jutalmul azért a nagy áldozatkészségért, amellyel a nemzet őt, a tulajdonképpen inkább családi, mint nemzeti érdekből folytatott nápolyi hadjáratok viselésében támogatta, Lajos király az 1351. december 11-én valószínűleg Budán tartott országgyűlésen az ország főurainak, főnemeseinek és nemeseinek, mint az ország összessége képviselőinek kívánságára megerősítette és átírta az aranybullát, kivéve annak azt a pontját, mely szerint az egyenesági örökös nélkül elhaló nemes birtokáról szabadon rendelkezhetett.[1] Ezt a pontot Lajos király törülte és helyette elrendelte, hogy a mondott esetben a mellékági rokonokat illeti meg az örökség, s csak ha ilyenek se volnának, akkor szálljon a birtok a királyra. E rendelkezés az úgynevezett ősiségnek vetette meg alapját, amellyel Lajos király legfőkép a nemesi családok elszegényedését s ennek révén hadakozási, illetve a sok háborúskodáshoz szükséges ember és anyag szolgáltatására vonatkozó képességük csökkenését akarta meggátolni. Hogy emellett a kincstár érdeke, kevesebb birtoknak rászállása révén, kissé háttérbe szorult, azzal nem sokat törődött. Kitűzött célját, az ősi birtok teljes védelmét azonban még ő sem érte el; ehhez a birtokok teljes oszthatatlanságának kimondása és az elsőszülötti örökösödésnek törvényerőre emelése lett volna

szükséges, ahogyan az a tisztán hűbéri alapokon álló országokban tényleg szokásban is volt. De a magyaroknak a szabadságról és a gyermekek jogegyenlőségéről kialakult fogalma az örökösödés ilyenfajta megállapításával soha nem tudott megbarátkozni. Ezért a későbbi jogfejlődés szerint nálunk a vagyonnak kétféle kategóriáját különböztették meg. E kategorizálás szerint az egyik az ősi (aviticum), vagyis az a vagyon, amely a szülők után örökösödés útján az utódokra száll, ellentétben a szerzeménnyel (aquisitum), amelyet az illető a maga munkásságával szerzett s amelyről úgy élők közt, mint halál esetére szabadon lehetett rendelkezni. Ezzel szemben a szabad rendelkezés alól kivont ősi vagyon az ősiség törvénye szerint elsősorban a lemenőkre s azután a felmenőkre szállt, vagyis az atya utáni vagyon visszaszállt az atyára, s ha az már nem élt, az ő utódaira, az anya után maradt vagyon ellenben az anyára, illetőleg az anya utódaira, ami mellett a közelebbi íz mindig kizárta a távolabbit. Az örökösödésnek ez a neme 1848-ig maradt érvényben, amikor az ősiséget eltörölték. A fentiek szerint kétségtelen, hogy Lajos király az ősiséget elsősorban a hadügy fejlesztése érdekében eszelte ki, mert ezáltal vélte az ország nemeseit képesekké tenni arra, hogy minél nagyobb mértékben és számban tehessenek eleget hadi kötelezettségeiknek. A kincstár jövedelmeinek gyarapításától eltekintve, ugyanezt célozta Lajos királynak egy másik rendelkezése is. Annak fejében ugyanis, hogy ő az adózás terén addig fennállott igen sok visszaélést és mindenféle pótadókat megszüntetett, az úgynevezett kilenced-adót rendszeresítette, amellyel a jobbágyokat, a szántóvetőket és szőlőművelőket az egyháznak minden termesztményből adandó tizeden felül még a kilenced leadására is kötelezte, mondván, hogy „valamint a király ezentúl a királyi (királynéi) javakon minden földművelő jobbágyától termesztményeinek kilenced részét kincstára számára beszedi, úgy az urak és nemesek is hasonló kilencedet szedjenek a maguk jobbágyaitól; épígy a birtokos papok is a tized megvétele után még kilencedet is szedjenek jobbágyaik termesztményeiből, hogy ezáltal módjukban legyen nekünk hívebben szolgálni, s hogy ennek révén a mi tisztességünk és hatalmunk minél jobban gyarapodjék.” Ebből az indoklásból eléggé kitűnik, hogy a kilenced par excellence hadiadó volt, amelyet a hadiszolgálat alól felmentett jobbágyságnak kellett a hadköteles nemességnek fizetnie, hogy ilyenképpen annak hadiköltségei megtérüljenek. Végül a seregek ellátási költségeinek fedezésére Lajos király a számbavett jobbágytelkekre ezenkívül még kifejezetten némi hadiadót (dica) is vetett ki. Hadjáratok alkalmával pedig a szükséges költségek fedezésére egyes városokra, esetleg az ország összes lakosságára úgynevezett királyi adót vettetett ki.[2] Nevezetes és említésre méltó, hogy az ország lakossága – jobbágyok, nemesek, főpapok, főnemesek egyaránt – zúgolódás nélkül, – mert hosszú uralkodása alatt nyomát sem találjuk az azelőtt úgyszólván napirenden levő felkeléseknek és lázadásoknak – tettek eleget Lajos király igen nagyarányú seregállítási és

A királyi központ lapja ellátási kívánságainak s e nagyfokú, dícséretreméltó teherviselési készségnek volt köszönhető, hogy az ország hadrendszere, mely Károly Róbert trónraléptekor úgyszólván teljesen felbomlottnak volt tekinthető, Lajos alatt oly nagyfokú kifejlesztést nyert, hogy ő a rendelkezésre álló, mintegy 200.000 főnyi seregével Európa egyik leghatalmasabb fejedelmének tekinthette magát. Nagyban fokozta a nemzetnek a haditerhek vállalása körül kifejezésre jutott áldozatkészségét az a tudat, hogy Lajos királyban egy minden tekintetben fényes fejedelmi tulajdonságokkal bíró, nemes, igazságos, nagylelkű, bőkezű és idegen származása dacára igazi magyar érzésű uralkodót tisztelhetett, aki e kiváló tulajdonságai és nem kis mértékben pazar pompájú udvartartása révén is, úgy magának, mint birodalmának egész Európában oly általánosan elismert súlyt és tekintélyt tudott szerezni, hogy az e réven támadt presztízs jóleső büszke tudattal töltötte el minden magyar ember szívét. Ugyanezek a tulajdonságok voltak azok, amelyek oly varázserővel hatottak a fő- és köznemességre egyaránt, hogy azok egymással vetekedve, nem ritkán erejüket és vagyoni állapotukat meghaladó módon igyekeztek minél nagyobb számú har-

5

cossal a király zászlói alá seregleni. Ez az igyekezet vezetett arra is, hogy hovatovább mindig több és több földműves jobbágy került a harcosok sorába, holott tudjuk, hogy azelőtt a katonáskodást elvileg a nemesség kiváltságos privilégiumának tekintették. Lajos király minden személyes vitézséget és hadi érdemet bőven megjutalmazott és bőkezű kegye nemcsak az érdemeket szerzett hősre, hanem – kivált ha ez maga elesett a harcban – családjára, gyermekeire és testvéreire is kiterjedt. És jutalom gyanánt a körülményekhez képest sok mindenfélét osztogatott. Az egyiket birtokkal, nemesi jószággal, várral, – a másikat vám-, vagy adómentességgel ajándékozta meg; ezt a várjobbágyok sorából nemesi rangra emelte, amannak jobbágyait vette ki a vármegye hatósága alól; egyiket az ellene indított per alól menti fel, a másiknak pedig a rászabott büntetést engedi el. Szóval mindent adott, amit egy középkori bőkezű uralkodó csak adhatott. Nagy számban rendelkezésre álló erejét országvédelmi szempontból Lajos király a következő kategóriákra osztotta: a) Az országba betörő külellenség felfogására, feltartóztatására

6

Dobogókő

és első leküzdésére az ország határai mentén a koronajavak jövedelméből állandóan készenlétben tartott királyi bandérium és a betörés helyéhez közel lakó kiváltságos népek bandériuma voltak hivatva. b) Ha a királyi bandérium nem volt elegendő a végek védelmére, akkor annak támogatására a főpapok és főurak (az erdélyi vajda, a székelyek ispánja és a bánok) bandériumai ültek lóra. Az e két pont szerint kiállított bandériumok alkották a rendes haderőt, amelynek kiegészítésére a főurak ama csoportjai szolgáltak, amelyeket azoknak – akár viselték országos méltóságukat, akár nem – birtokaik jövedelme arányában kellett kiállítaniok. c) Végre, ha e két rendbeli fölkelés sem bizonyult elegendőnek az ellenség leküzdésére, akkor végső tartalék gyanánt a nemesség személyes fölkelése (personalis insurrectio) következett, mely minden fegyverfogható nemes embert talpra állított az ország védelmére és mely a veszély nagyságához és a lóraülés terjedelméhez képest partialis, vagy generalis lehetett, aszerint, amint a felkelés az egész országra, vagy csak egyes vidékekre terjedt ki. Ezek a rendelkezések arra az esetre szóltak, ha az ellenség az ország területére betörne, ami azonban Lajos király egész uralkodása alatt vajmi ritkán történt meg. A külföldön viselt háborúknál másképpen állott a dolog. Dalmáciai első hadjárataihoz Lajos király a többnyire a helyszínén nagy számban felfogadott zsoldosokon kívül főkép csak saját bandériumait, vagyis a királyi bandériumokat vihette magával, de már a nápolyi hadjáratok idején oly nagy közszeretetnek örvend a fényes hadivállalatai által európai hírűvé vált király, hogy ama nemesek nagy tömege is önként csatlakozott zászlóihoz, akik hadiszolgálatra vagy egyáltalában nem, vagy legalább is külföldi hadjáratokra kötelezve nem voltak. Ilyenformán a két nápolyi hadjárat alatt a sereg zöme magyarokból és pedig részben a hűbériség elvén alakult bandériumok zászlói alá sorakozott, részben a hadjárat tartamára a király kíséretéhez önként csatlakozott vitézekből állott. Utóbbiakhoz hasonlóan még számos idegen lovag is csatlakozott részint a pápa és a nápolyi udvar elleni ellenszenvből, részint hírvágyból és lovagias kalandok iránti hajlamból, tekintettel arra, hogy az ép oly messze, mint érdekes földre menő hadjárat, utóbbiakra igen bő alkalmat és kilátást nyújtott. Végül a nápolyi hadjáratokban is még nagyszámú zsoldos hadak egészítették ki a király seregét, amelyeknek számos csapata részben állandóan állott a király szolgálatában, részben költségkímélés szempontjából időről-időre és a szükséghez képest toboroztatott, rendszerint magán a hadiszíntéren a tulajdonképpeni hadműveletek megkezdése előtt. Lajos király hadseregének szervezéséről alig jegyeztek fel valamit a krónikák. A sereg hadászati egysége alighanem a bandérium, a harcászati egység ennek egy bizonyos hányada, a fél-, negyed-, nyolcadbandérium stb. volt. E seregek, seregtestek, csapattestek, osztagok parancsnokai különböző rendfokozatokat viseltek; a legmagasabb parancsnokot rendszerint kapitánynak (capitaneus) hívták; alárendeltjei voltak a fő-hadnagyok (senescali) és a hadnagyok (caporales, capo), de természetesen nem a mai értelemben véve a főhadnagyi és hadnagyi rendfokozatokat. A hadnagy ugyanis akkoriban egy egész hadnak, azaz seregrésznek nagyja, vagyis parancsnoka, vezetője volt. Fő és úgyszólván egyedüli fegyvernem még most is a lovasság volt. Gyalogság csak kivételesen s akkor is csak alárendelt szerepkörben fordult elő és rendszerint a városok jutalékából került ki.

Egyébként, ha valamely műveletet, várostromot stb. gyalogosan kellett végrehajtani, akkor arra lóról szállt lovasságot alkalmaztak. A lovasság fegyverzete. Az idegen lovagok, valamint rendszerint maga Lajos király is, teljes vértezetben jelentek meg. A zsoldos csapatok nehézfajta lovasságból állottak, míg a magyar lovasság legnagyobb része könnyű fegyverzetű és felszerelésű volt. A könnyűvérű, mozgékony magyar vitéz nagyon nehezen tudta magát beletalálni a harcos mozdulatait akadályozó súlyos vasöltözetbe, melyet rendszerint kocsikon kellett a sereg után szállítani. A magyar lovasság támadófegyverül a kopját vagy lándzsát (hasta, lancea), az egyenes és görbe kardot (gladius, ensis) és a buzogányt, továbbá a nyilat (arcus, sagitta), védőfegyverül pedig a sisakot (barbuta) és a könnyű pajzsot (scutum) használta. A sisak kemény bőrből készült s elől bőrszalaggal kötötték össze. Az ezt viselőket „barbutus”-oknak, bőrsisakosoknak nevezték. A gyalogság fegyverzete. A gyalogosok főfegyvere az íj és a nyílpuska volt, amelyhez még a nyíltartó puzdra tartozott; oldalukon rövid pallost, az előbbiek ezenkívül csatabárdot vagy buzogányt is viseltek. A gyalogság jelentékeny része azonban csak lándzsával volt fölfegyverkezve, melyhez még a rövid pallos, vagy néha tőr járult. Öltözet. A magyar csapatok hadiöltözete bőrből (di cordovano) készült. A legalsót jól bezsírozták, erre aztán még egy második, esetleg harmadik, sőt negyedik rövid bőrzekét (pellicium) öltöttek, mely szorosan a testhez simult és az izmokat feszítette. Sisakot, mely szintén bőrből készült, nem mindig viseltek, mert ez gátolta őket a nyilazásban; ehelyett rendszerint valami könnyebb föveg-félét használtak. A lovagok s ezeket utánozva, a magyar főbb urak öltözete rendszerint hosszú sodronyingből (lorica) és teljes vértezetből állott, melyhez a vaskesztyű (chiroteca ferrea) is tartozott; a szegényebbek csak mellvértet vagy vaslemez darabokkal borított mellényt viseltek. Lóanyag. A magyarok lovai – mondja Villani[3] nem nagyok; azokkal végzik a szántást s egyéb mezei munkát; azonkívül mindenféle teherhordásra taliga elé fogják s valamennyit úgy nevelik, hogy szorosan együtt álljanak. A lovak épp oly kevéssé finnyásak, mint gazdáik. Ha lakatlan vidéken táboroz a had, ember és ló szabad ég alatt, sátor nélkül tanyáz. Ilyenkor a katona leszedi lováról a vértet és ha szép idő van, rajta alszik, ha esik, vele takaródzik. A ló pedig jó és rossz időben egyaránt födetlen; nem árt neki, nagyon edzett és könnyen elviseli a rossz időjárást is. Lábaikra béklyót tesznek és kiverik a mezőre, vagy cövekhez kötik, hogy legeljenek, mert a magyar ló beéri fűvel, szénával, szalmával; szemet (biada) ritkán és keveset kap. Élelmezés. A magyar katona – mondja ugyancsak Villani Máté – szintén kevés élelemmel elégszik meg; ez nem sok gondot okoz neki. Magyarországon sok az ökör és tehén s azokat nem használják földművelésre, hanem a jó legelőkön gyorsan meghizlalják s levágják őket; bőrükkel és zsírjukkal élénk kereskedést űznek, húsukat besózzák s ha jól megfőtt, kiszedvén belőle a csontot, kemencékben vagy a levegőn megszárítják, azután porrá törik, finom lisztté őrlik. Ha tehát a sereggel lakatlan vidéken vonulnak át, ahol élelmet nem kapnak, üstöket és más rézedényeket visznek magukkal és hadi ellátás gyanánt mindegyik egy-egy zacskóval visz e porból s azonkívül a vezér taligákon nagy mennyiséget szállíttat belőle. Ha aztán folyóhoz vagy másféle vízhez érnek, megállapodnak, edényeiket megtöltik vizzel, felforralják s ha felforrt, az emberek számához mérten megfelelő mennyiséget ön-

A királyi központ lapja tenek bele a szárított húslisztből; ez megdagad, felduzzad, aztán száraz húsliszttel összekeverik, meggyúrják. Ez a pép kenyérrel, vagy kenyér nélkül is élvezhető és igen tápláló. Ilyenformán a magyar sereg ellenséges földön is soká fenntarthatja magát, miután lovaik füvet mindenütt találnak, a legénység pedig megél ezzel a porrá tört hússal (carne matoriata) is. Az élelmezésnek és ellátásnak ez a primitív módja azonban bizonyára csak a szükség tartamára korlátozódott. A zsoldos csapatok ellátásáról egész másképpen kellett gondoskodni; éppígy más elvek szerint történt a magyar csapatok ellátása is a nápolyi és velencei hadjáratok tartama alatt. A természetbeni élelmezés helyett annak beszerzésére minden harcos megfelelő, havonként előre kifizetendő összeget kapott. Természetes, hogy ily rendszer mellett a csapatok gyakran éheztek és majdnem mindig erőszakoskodtak, sőt nem ritkán rabolniok kellett, hogy a szükséges élelmiszerek birtokába jussanak. Néha, így többek között a Terra Fermán, vállalkozók vállalták el a hadjárat tartamára a csapatok élelmezését s ez, ha többe is került, de legalább tűrhető állapotokat teremtett. A zsold az ellátáson felül járt ki a csapatoknak. Általában véve a vezető állásban levő tisztek, kapitányok, 20–25, az alsóbbrangú tisztek 10–15, a közvitézek pedig kb. 5 aranyat kaptak havonta. Azonkívül az esetenkénti zsákmányból is mindig megkapta a csapat a maga hányadát. Hadászat, harcászat. Lajos király korában a hadászat, vagyis a seregek hadműveleteinek vezetése terén a legegyszerűbb formákat alkalmazták. A sereg egy vagy több oszlopban, csoportban nyomult előre és ahol az ellenségre, vagy még inkább valami erődített helyre, várra bukkant, azt megtámadta. Az ütközet vagy csata a folyamatban levő hadműveletnek véget vetett; üldözésről, hadászati értelemben, alig volt szó. A harcászat szintén meglehetősen egyszerű alapelveken nyugodott. Az ütközetek, csaták összképe többnyire kisebb-nagyobb csoportok, nem ritkán pedig egyes kiváló egyének rendszerint teljesen önálló, egymással csak laza összefüggésben lévő részletharcának összességéből alakult ki. Miután a főbb vezérek maguk is belevegyültek a harcba, sőt rendszerint az ellenfél valamelyik vezérével vívták meg élet-halál harcukat, rendszeres és tudatos harcvezetésről szó sem lehetett. De különben is az egyes csapatok, bandériumok csak saját zászlós uraik parancsszavára hallgattak, ezek pedig többnyire a szomszédokra való tekintet nélkül, saját belátásuk, hogy ne mondjuk, kényük-kedvük szerint cselekedtek és csak arra ügyeltek, hogy katonáik vitézül harcoljanak és zászlóik becsületén csorba ne essék. Egyébként, Villani Máté szerint „a magyarok a német vitézi harcmodortól eltérőleg, ha csak lehetett, kerülték a nagyobb zárt tömegekben való harcot, hanem tízen-tizenöten egy-egy csoportba összeállva, hol jobbról, hol balról támadják az ellenséget, akit már messziről igyekeznek nyilaikkal megsebezni s gyorsan elrohannak vágtató lovaikon.” A kilőtt nyilak a vértezett lovagokban ugyan kevés, de a lovakban és a gyalogságban annál több kárt tettek. Ha az ellenség futásnak ered, akkor üldözik, ha pedig első támadásuk nem sikerül, ők futnak, hogy aztán puzdráik veregetése által adott jelre ismét összeverődve, újra meg újra az ellenségre támadjanak, mely támadásnak gyors végrehajtásában és az ellenség rohammal való zaklatásában nagy mesterek voltak. Ilyenkor nem gondolnak a halállal, sőt a legnagyobb veszélyt keresik. Nagyon gyakorlottak – mondja tovább az egykorú Villani – s ügyesek a hosszas lovaglásban és a zsákmánylásban. Harcmódjuk nem a

7

csatamezőn való helytállásban, hanem portyázásban, megfutamodásban, üldözésben, nyilaik kilövöldözésében, meghátrálásban s utána az ütközetre való visszafordulásban áll.” Suchenwirt szerint csatakiáltásuk most már nem a régi vezérek korabeli „huj, huj” volt, hanem Nagy Lajos e szavakkal bíztatta és buzdította rohamra induló hadait: „Éljen Magyarország![4] Barátnál, ellenségnél egyaránt a lovasság szerepelt főfegyvernem gyanánt azzal a különbséggel, hogy a magyar lovasság zöme könnyű, az ellenfeleké pedig kivétel nélkül nehéz lovasságból állott. Ha kivételesen gyalogság is vett részt a harcban, akkor az ebből keletkezett vegyes felállításnál a lovasság rendszerint a csatarendek szárnyain, ritkábban a gyalogcsapatok tömegei között nyerte beosztását. Harcát ez a két fegyvernem egymásra való tekintet nélkül, teljesen önállóan vívta. Egyébként a különböző, egymástól teljesen elütő fegyverzet és harcmód következtében a két fegyvernem között összeműködésről nem is igen lehetett szó. A gyalogság a harchoz többnyire mély tömegekben állott fel, hogy a nekirontó lovasságnak könnyebben ellenállhasson és hogy az általa használt hosszú nyársak segítségével a lovakban lehető nagy kárt tegyen. Tüzérséget a nyílt harcban még egyik fél sem használt. Az egyelőre csak a várakban és a hajókon nyert alkalmazást. A tüzérséget pótló hadigépek alkalmazása ekkor már mind ritkábbá vált s maga Lajos király soha sem tartott állandóan hadseregében hadigépeket s ha egyik-másik vár ostrománál mégis szüksége volt rájuk, azokat rendszerint idegenektől szerezte be. Az erődített helyek és várak támadása és védelme körülbelül még ugyanazon módozatok szerint történt, mint Károly király korában.[5] Hogy az erődített helyek és várak ostroma Lajos király csapatainak egyik legérzékenyebb gyöngéjét képezte, azt az események leírása folyamán ismételten volt alkalmunk hangsúlyozni. Villani Máté is kiemeli, hogy a magyarok jelvények s mindennemű ostromszerek nélkül szoktak hadba vonulni.[6] Egyébként a várak építésére és jókarban tartására ebben az időben már nálunk is igen nagy gondot fordítottak s azok számát közel 200-ra tehetjük. A várépítészet annyiban mutatott az előbbi korszaktól eltérő formákat, hogy a régibb egyszerű szerkezetű várak helyett most mindinkább a kettős várrendszer hódított tért, ami abból állott, hogy a vár belsejében a falak és sáncok megkettőztetése által a vár belsejében egy második kis várat, a végső menedékhelyet képezték ki, úgy hogy, ha a külső vár az ellenség kezébe is került, a belső mag legalább még egy ideig tarthatta magát. A külső várban rendszerint a vár-úr cselédsége és a várőrség tanyázott; itt voltak az istállók, gabonás csűrök és egyéb gazdasági épületek s annak udvarán tartották a fegyvergyakorlatokat és a lovagi játékokat és tornákat is. A belső várat maga a vár ura foglalta el; itt voltak a családtagok és a vendégek szobái, a lovagterem, a kápolna a családi sírbolttal, a gyakran óriási mélységű kút, stb.[7] Az előző korszakokhoz képest a várak építési anyaga is megváltozott. Eddig majdnem kizárólag fát és földet használtak. Lajos korában már túlnyomóan kő volt az építési anyag. Kassa, Eperjes, Kőszeg, Sopron, stb. mind már kőből épültek és csak kisebb falukat vettek körül palánkokkal és sövénykerítésekkel.[8] A várak építése és elidegenítése, sőt még elzálogosítása is királyi engedélyhez volt kötve.[9] Fekvés és rendeltetés szerint ebben az időben általában háromféle várat különböztettek meg. A megyék központján fekvőket

8

Dobogókő

királyi váraknak hívták. Azokban lakott a megyei főispán, aki onnan vezette a királyi bandériumot a király által kijelölt gyülekezési helyre. Különös fontosságuk volt a határ-, vagy végváraknak, amelyek az országhatár mentén megfelelő távolságra egymástól mintegy őrszemekül és biztonságul szolgáltak a külellenséggel szemben. Ilyenek voltak többek között az ország északi részén a vágmenti várak, továbbá Árva, Szepes, Lőcse, stb.; nyugaton Sopron, Szarvkő, Kőszeg, stb.; keleten és délen Törcsvár, Landskron, Orsova, Valkó, Varasd, stb. Végül voltak még meglehetős nagy számban magán várak is egyes főurak birtokain. A vár parancsnoka a várnagy (castellanus) volt, akit a megyei és a végvárakba maga a király nevezett ki.[10] Befejezésül még az e korabeli tengeri hadművészetről néhány szót. A Velence elleni hadjáratokban a tengeri hadműveletek is jelentékeny szerepet játszottak s habár ezekben sajnos, magyar flotta, miután olyan még mindig nem volt, nem vehetett részt, de azért a dalmát városok által kiállított kisegítő gályák és hajók mégis Lajos király kérésére és rendeletére vettek részt az ottani eseményekben s így illő dolog, hogy legalább egész röviden az akkori tengeri taktikáról is megemlékezzünk. A tengeri harcászatban általában véve három korszakot szoktak megkülönböztetni: az evezős hadihajók, a vitorlás hadihajók és a gőzhajók korszakát. Az evezős hadihajók korszaka az ősidőktől egészen a XVI. század második feléig tartott s így Nagy Lajos kora is ebbe az időszakba esik, amikor a hajókat még főkép evezőkkel hajtották s vitorlákat csak kedvező szél esetén vettek segítő hajtóeszköz gyanánt igénybe. Voltak, egy, két és háromsoros evezővel ellátott gályák, amelyeken többnyire rabszolgákat alkalmaztak evezősök gyanánt. A harcok vívása külön e célra kiképzett osztagok feladata volt, akik a hajónak többnyire kimagasló, bástyaszerű orr- és farépítményein voltak elhelyezve, ahol könnyebben használhatták kézi vető és szálfegyvereiket, később pedig lőfegyvereiket. Ugyanitt voltak felállítva a hadigépek is, vagyis a nyilakat és köveket és égő csóvákat vető balliszták és katapulták, majd utóbb az ágyúk is. Különböző, néha igen furfangos eszközöket használtak arra, egyrészt, hogy az ellenséges hajók falait megrongálják, másrészt, hogy az ellenséges hajót a saját hajójukhoz kössék, megcsáklyázzák, aminek megtörténte után gyorsan hidat vetettek s azon a harcosok tömegesen átkelvén az ellenséges hajóra, ott kezdetét vette a kézitusaszerű harc. Kedvelt fogás volt az ellenséges hajók evezőibe való berontás, mivel azok evezőik használhatatlanná tétele után mozgathatlanokká váltak. A harcnak egyéb módjai a felgyújtás és a fenékbefúrás voltak. Utóbbi célra a hajó orrán alkalmazott egy vagy több vassal kivert döfőorr szolgált. Eszerint a hajók fő támadóereje az orrokban lévén, az akkori harcalakzatok csakis arcalakzatok és ezek változatai lehettek; vagyis a hajók orral az ellenség felé, nagyjában egymás mellett, nem pedig egymás mögött sorakozva mentek neki az ellenségnek a harc megvívása céljából. Az ennél alkalmazott vezérelvek igen kezdetlegesek voltak. Nemcsak az ókorban, hanem részben még a középkorban is a csata napján a két vezér szembeállította flottáit, jelt adott, mire a két hajóhad nekirontott egymásnak; közben minden hajó kiszemelt magának egy ellenséges hajót, és ha azt legyőzte, egy másikat, vagyis a harc úgyszólván csupa páros viadalból, úgynevezett hajótusából állott. Vezetésről harcközben alig lehetett szó. Nagyobb tengeri flották már több hajórajra tagozva és különféle alakzatok felvétele után mentek neki az ellenségnek s ekkor már a

vezetési képesség is jelentékeny szerepet játszott a tengeri csaták megvívásánál. Nagy Lajos harmadik velencei háborújával nagyjában le is zárult az evezős hajók korszaka. Az ezt követő időszakban, vagyis a vitorlások korszakában már a lőfegyvereknek is kiváló szerep jutott s azoknak alkalmazása lényegesen kifejlesztette s részben meg is változtatta a tengeri harcászat alapelveit is. A harmadik velencei háborúban a velenceiek részén különösen Pisani, a genovaiaknál pedig Doria Lucián tűnt ki remek vezetési képességével.

Hivatkozások [1] II. Endre aranybullájának idevonatkozó IV. pontja úgy szólt, hogy: „Ha valamely nemes fiu nélkül hal meg, akkor leányát illesse birtokának negyedrésze, a többiről pedig tetszése szerint rendelkezhessék; ha a halál közbejötte miatt nem rendelkezhetik, a hozzá közelebb álló rokonra szálljon; és ha teljességgel semmi nemzetsége nincsen, akkor szálljon a királyra. [2] Collecta exercitualis. Fejér, Cod. Dipl. IX/1., 767., IX/2., 325., IX/5., 258., 630., 632. [3] Villani Máté krónikája VI. 54. [4] Suchenwirt Péter, Von Herzog Albrechts Ritterschaft: ta, Hurta (a. m. Hurrah) Ungerlant! Dein chrey (Schlachtruf) den pesten is bekant.” [5] Lásd a VII. rész 122–123. oldalán. [6] Villani Máté krónikája VI. 54. [7] Czobor Béla, Magyarország középkori várai, 23. [8] Fejér, Cod. Dipl., IX/1., 502. [9] Fejér, Cod. Dipl. IX/1., 497., IX/2., 243., IX/3., 235. – Hazai okmánytár VII. 410. [10] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 240., X/5., 158. – Dr. Nagy Sándor, Hadügyünk állapota I. Lajos korában (Ludov. Akad. Közlönye, 1884. auguszt. füzet).

9

A királyi központ lapja

Mágusok a Pilisben 5. rész KISS MAO-TUN ISTVÁN Mester és tanítvány – a mágus papság alapelvei A történeti írott források gyakran „nagy szemű” hálóján sokszor a lényeg tűnik el és csak a történelmi (csont-)váz marad fenn. Ezeket a lyukakat tölti ki az ott élő nép emlékezete, melynek elemei apáról-fiúra hagyományozódtak. Ez a szájhagyomány útján öröklődő tudás életre kelti, kiegészíti a megcsontosodott, szinte már személytelenné vált anyagi (fogható, mérhető, analizálható) tudást. „Az óvatos vándor nem hagy lábgyomot, a gondos-beszédű nem kelt haragot, jó számolónak nem kell a tábla, ki ajtót zárni tud, zár nélkül is bezárja, hogy ki nem nyitják, ki csomót kötni tud, kötél nélkül is megköti, ki nem bogozzák. Ezért a bölcs vigyáz az emberekre, senkit meg nem vetve. Ez a kétszeres világosság. A jó a rossznak tanítója, a rossz a jónak támasztója. Ha nem becsülik tanítóikat, olyan a legbölcsebb, mint a legvakabb. Íme a legmélyebb és legsúlyosabb.” Weöres Sándor A mágus papok bölcsességüket nem írott formában hagyták az utókorra, hanem szóban hagyományozták, mint mester a tanítványára, és így folyamatos élő láncként örökítették az isteni bölcsességet nemzedékeken át, szájról szájra. A mester és tanítvány élő kapcsolata biztosította a kellő rugalmasságot, ami nem engedte megcsontosodni az isteni bölcsességet és ezáltal, nem hagyta puszta tudássá silányulni. Ez a módszer, bár nem tűnik ésszerűnek a mai ember számára, mégis eredményes és hatásos volt, mert érdekek nélkül, szívtől szívig, szellemtől szellemig terjedt, valóban átélt, személyes, élő igazságként Isten Igéje. A mágus és tanítványának kapcsolata sosem volt alá-fölérendelt kapcsolat, sokkal inkább mellérendelt viszonyt testesített meg. Ez még akkor is így volt, ha a „szellemi” hiearchiában a tanítvány magasabb rangot töltött be mesterénél. Ennek oka az, hogy a szeretet mellett a legfőbb erény az alázat, a szerénység, a szelídség és a szolgálat volt, amit a mai ember egyáltalán nem ért meg, vagy teljesen félreértelmez. Az alázat nem keverendő össze az alázatossággal. A szerénység az álságos képmutatással. A szelídség a bárgyúsággal és erőtlenséggel. A szolgálat a szolgasággal. Az alázat elsősorban abban nyilvánul meg, hogy nem élek vissza a rám bízott „hatalmammal”, amit egyébként én is mástól, a

Teremtő Istentől kaptam, de biztosan nem arra, hogy személyes hatalmat építsek ki és azt öncélúan használjam, mások kárára és megbotránkoztatásra. Tudatában vagyok a képességeimnek és szellemi hatalmamnak, vagyis a szellemi rangsorban betöltött helyemmel, nem akarok sem többnek, sem kevesebbnek látszani. A valódi alázat az önérdek nélküli szolgálat, mely nem kölcsönösségi alapokon nyugszik. Nem vallja a szemet-szemért elvet, és nem csak azzal tesz jót, aki vele is jót tesz. Ismeri és mindig alkalmazza az „ingyen kegyelem” fogalmát. Fő feladatának tehát nem a „felebarátok”, hanem az ellenségeinek szeretetét tartja! Hasonlóan Jézus Krisztushoz, a Világ Világosságá-hoz, aki a Teremtő Atyaisten iránti szeretetéből és alázatából született a Földre, azért, hogy az elesetteket megvigasztalja, a bűnösöket és megátalkodottakat magához vonzza, ezáltal felemelje őket és visszaadja a helyüket a „tékozló fiúhoz” hasonlóan Atyja országában. Mindezek eléréséért még életét is adta, hogy „aki él, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Ez a szemlélet mindig is jellemezte a mágus papi rendet és a mágus papokat, Krisztus születése előtt és után, ezért mondta maga Jézus Krisztus, hogy pap vagyok Melkizedek rendje szerint. Ezáltal emelkedtek minden korban az anyagi szint fölé és képesek voltak arra, hogy az anyagot is átszellemítsék. A mágus papság maga volt a szerves szeretet, vagy Fényvallás, mely testi szinten változó és szerves, mint a test és az anyag, lelki szinten megtartó, mint a szeretet, szellemi szinten éltető és kezdeményező, mint a fény és az energia. Egy vallás akkor nevezhető vallásnak, ha három feltételnek megfelel, azaz van temploma, papsága és szertartása, vagyis áldozat bemutatása. Ha bármelyik hiányzik, akkor nem beszélhetünk vallásról, hanem filozófiáról. Az alábbi táblázatban háromszor három szinten mutatom be a mágus vallás lényegét: testi sík

lelki sík

szellemi sík

A vallás alapköve

templom

áldozat bemutatás

papság

testi sík

A vallás csúcsa

remény

élő/igaz hit

önfeláldozó szeretet

lelki sík

A vallás lényege

az alázat megismerés

egység (eggyé szellemi válás) sík

Templom: az Istentisztelet színhelye, testi síkon ez a teremtett világot jelenti. Szent helyeknek, templomnak tekintették ezért a mágusok a természetet magát: a ligeteket, magas hegycsúcsokat, szigeteket, vízpartokat, barlangokat. A táj formálása is kezdetben csak úgy történt, hogy az ne legyen észrevehető és főleg nem tájidegen, hanem a lehető legjobban kihangsúlyozza a táj szépségét és egységét. A későbbiekben a Föld energia (sárkány) vonalaira építették a szent helyeket, templomokat, ügyelve a természet egységének megtartására.

10

Dobogókő

Áldozat: Istennek tetsző és felajánlott ajándék, ami nem lehetett sohasem élőlény, legkevésbé pedig emberáldozat. Lelki síkon ezt az égő áldozatok bemutatása jelentette, ilyen volt a gyertya gyújtása és a szertartásoknál a tömjén, illetve egyéb illatáldozatok használata. Az oltárok díszítésénél, körmeneteknél virágokat használtak. A tényleges áldozatbemutatás-ra pedig az emberi munka gyümölcsét, a kenyeret és a bort használták. Papság: Melkizedek rendje szerinti mágus papság, melynek testi szinten a remény és az alázat, lelki szinten az élő igaz hit a megismerés által, és végül szellem szinten az önfeláldozó szeretet

balga és okos szüzek. Érzékek: látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás. Elemek: tűz, víz, levegő, föld, éter. Alapszínek: vörös, kék, fehér, fekete, sárga 9: A legmagasabb szellemi teremtő képesség, (3x3) Isten szeretete, beteljesülés 10: Az Isten száma, 1+2+3+4=10, a Világegyetem összes jelensége kifejezhető e számmal Püthagorasz szerint 22: A Tudatosság magas foka, Tao, női minőség A tizenkét ikerpár, a kettősség és a kétség magyarázata az egység tükrében nézve a beavatás magasiskolája, melyet minden mágusnak el kellett sajátítania: 1. HALLGATÁS – BESZÉD 2. FOGÉKONYSÁG – BEFOLYÁSOLHATATLANSÁG 3. ENGEDELMESSÉG – URALKODÁS 4. ALÁZATOSSÁG – KEVÉLYSÉG (ÖNBIZALOM) 5. AZONNALI CSELEKVÉS – MEGFONTOLTSÁG 6. BÁRMINEK AZ EFOGADÁSA – A KÜLÖNBSÉGTÉTEL KÉPESSÉGE 7. ÓVATOSSÁG – BÁTORSÁG

és a Teremtővel való eggyé válás, azaz egység megélése volt a legfontosabb célja. A teljesség igénye nélkül nézzük meg a legfontosabb számok jelentését, amit a mágusok fontosnak tartottak, hiszen a teremtő Ige előtt kezdetben voltak a számok, melyek meghatározott rezgést is jelentettek. A régiek tudásában a betűknek számértéke is volt, mely többletjelentést adott a betűknek, ebből alakult ki a számmisztika.

8. NINCSTELENSÉG – KORLÁTLAN BIRTOKLÁS 9. KÖTÖDÉSEK HIÁNYA – HŰSÉG 10. FIGYELEM KÖZÉPPONTJÁBAN LEVÉS – HÁTTÉRBE SZORULÁS 11. A HALÁL MEGVETÉSE – AZ ÉLET TISZTELETE

0 vagy ZÉRÓ: örökkévalóság, teremtés előtti őslétezés = kozmikus tojás, gyűrű, a minden és a semmi lehetősége 1: hozzá tartozik a NAP , egység, oszthatatlan egész, vezetés, lét, ego, egyéni erőforrások és azonosság, nyugalomban van önmagában 2: hozzá tartozik a HOLD, kettősség, kétség, kiegyensúlyozatlanság, szakadás, szellem-anyag kapcsolat, önmegvalósítás, tudatos akarat, tegyem, vagy ne tegyem? 3: hozzá tartozik a MERKUR, logikus gondolkodás, keretek, anyagi világ, a szerkezet és az igazság, isteni szellem száma, erre eskették fel a beavatásra várókat. bölcsesség, egyenlőszárú kereszt. 5: hozzá tartozik a JUPITER , központ, isteni teremtmény = ember (1+4 lét + anyagi világ), hatalom, tudás, igazság. A magyar törzsek alapszáma az öt volt. Krisztus Király öt sebe, öten voltak a

12. KÖZÖMBÖSSÉG – SZERETET

11

A királyi központ lapja

A fentiek helyes használata biztosította a mágus számára az arany középúton való járást, ami a valóságban mindig késpengén való egyensúlyozást jelentett. Közeleg október 4-ike, Assisi Szent Ferenc ünnepe, aki egyszerűségével, tisztaságával, alázatával és minden élőlény iránti szeretetével képes volt megújítani nemcsak felebarátai, hanem ellenségei hitét is. Mindig ragaszkodott Mesteréhez, Jézus Krisztushoz, nem emberi okoskodás és vélemények vezették, hanem maga az isteni bölcsesség, mely végül a krisztusi öt seb, a stigmák formájában is felmagasztalták Ferenc testvért. Hasonlóan a mágusokhoz, hatalmát, bölcsességét a szegények, elesettek és árvák felemelésére és vigasztalására használta és közben szüntelenül imádkozott a világ megújulásáért. Az alábbi jelmondata rövid és velős foglalata annak, ahogy a világhoz állt: „Először csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges, és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen.” (Assisi Szent Ferenc) (folytatjuk)

www.kethollos.hu SAJÓ SÁNDOR költeményei:

Szél a Pilisen Lombringató erdőszegély, Lombringató, gondringató. A Pilisen sikong a szél. Szabad-e ülni csendesen? Szabadon, széltől mentesen? Sikong a szél a Pilisen. Szabad-e élni rendesen, Mintha nem volna semmi sem, Se szél, se tél, se könny, se gond? A Pilisen a szél sikong.

Ballagás a Pilisen Gondolatoktól körülrajzva leülök a pilisi romok mellett a diófa alatt fakadó forráshoz, mely az egyetlen, ami nem változott s úgy bugyborékol most, mint 800 év előtt. Prohászka: A Pilis hegyén

Ballagdálok a vén Pilisen, Az ezredes erdő lelkét lesem. Málló köveken, zörgő avaron Régvolt magyarok nyomait kavarom.

E kövön tán a táltosok Regesajkú népe áldozott. Amott a völgyben szíthatta tüzét Remeték apja, boldog Özséb. Az irtás földön amoda át Feltűrt csuhájú bence-barát Irtotta az erdőt, törte rögét És pingálgatta pergamenét. A forrásparton itt pihent Tán tegnap is még a Püspök, a szent. Látom most is, amint meditál, Fákkal, füvekkel összeáll S ezüst fejével tovalebeg, És elnyeli lassan a rengeteg. Zsibongó fejjel járdosok, Elnyargaltak a táltosok. Elfeküdtek a remeték, Némák a romok, köveik feketék. Múlt már, rege már a Püspök is, Mese vagy magad is már, néma Pilis. Megyünk-e mi is már aludni, mesék, Ha kibontja az éjszaka szemfödelét S egyedül marad ébren a rengeteg, Elsiratni a szenteket?

12

Dobogókő

Hunyadi Hollós Mátyás egyeteme VETRÁB JÓZSEF KADOCSA Az hunoknak, kiket mostan magyaroknak nevezünk…

10

10

Quid dicam vobis, vestri Diadematis hostes Pannonii, quondam gens bona, Marte potens? „Hajdan hősi, derék pannon nemzet, Koronádnak ellensége, mit is mondhatok én teneked?” (Hegyi György fordítása)

Veti fel kérdését Verancsics Antal, (1526-1573) humanista magyar főpap, ’ki Oláh Miklós esztergomi érseket váltotta az ősi Esztergom érseki székében, Buda 1541. évi elveszejtése után szomorú gyász-bénított tagokkal, akadozó nyelven, szánakozva, hangjában mély szomorúsággal a „Magyarokhoz” írott versében. A napfényes Dalmácia Sebenico nevű városkájában született gyermek férfivé érve emelkedett a dicsőségében megingó, vérzivataros idejét töltő magyarság főpapi székeibe, s mint a Kárpátok kebeléből sarjadzó, idegen vérű ember át tudta tekinteni és érezni a magyar nép keresztút járásának állomásait. Alig múlt félszáz esztendeje annak, hogy Mátyás királyunk gyászlepellel borított koporsóját hozta alá, a meghódolt Bécsből, hátán a vén Duna s méltósággal úszott hajója, fegyveres kísérettel Fehérvár kikötőjébe. Véle halt az igazság, az államrend továbbá a király-fejedelem nagyszabású terveinek megvalósítására való törekvés. Egyik jelentős tervéről – melynek kezdő műveletei, föld és sáncmunkái, s az alapok letétele még uralkodása idejében megtörténtek – jó Heltai Gáspár számol be magyar nyelvű írásművében, melynek címe: „Krónika az magyaroknak dolgairól”. A mű figyelemre méltó részletének az erénye nemcsak abban mutatkozik meg, hogy az akkori legnagyobb műveltségi központ egyetemi városa felépítésének tervéről számol be kellő alapossággal, hanem a Magyar Királyság szakrális központjában lévő, az ő idejében még a Pilisben ta-

lálható királyi Buda föld-rajzi fekvéséhez is nyújt támpontokat. – Nem célom az írás részletekig menő ismertetése, jegyzetekkel való megtűzdelése, mert inkább bízom az olvasó figyelmes szemére és értelmére, gondozza kellően újonnan szerzett ismereteit e nagyszerű királyról, elgondolásairól, őseinek tiszteletéről és kincses Budájáról. Kezdődjék a krónika idevágó részlete: „Ezt hallottam Brodorics István püspektől, kinél vala az egész épületnek jedzésének a képe is. A Duna mellett Budán alól nagy mély, széles, hosszú és igen temérdek fondamentomokat vettete fel, és megrakatá azokat valamennyére a föld felött, és nem mondá senkinek, mit akarna oda csináltatni. De készen immár mind meggondolta és megjedzette vala nagy papirosra az fondálókkal, minémű lönne az az épület. Úgy jedzették vala, hogy az épületnek két piaca lönne. Az egyik, a felső Bécs felől, igen hosszú, a másik félannyi. A felső piacon úgy rendelte vala, hogy háromfelől mindenik oldalon boltos kamorák lönnének egymás felött hét renddel. Napnyugatra, Buda felé és a Duna felé volnának mind a kamoráknak az ablaki. Úgy jedzette vala kedig, hogy öt kerengő volna körös-környül, és ez kerengőkbe mennének a széles garádicsok fel a földről egyikről a másikra. És hogy a kerengők a kamorák előtt oly szélesek volnának, hogy a deákok mind beléférnének, és ott hallgathatnának leckét. Ahhoz kedig a piacot egybe akará szorítani, és hét részre akarta azt szakasztani egy-egy általkőfallal. És mindenik szakasztásnak az ő piacára középben egy-egy faragott oszlopot akarta állatni, és az oszlopnak az oldalában akarta az lektornak székit helyheztetni, holott a doktorokat el akarta rendelni mind végig, minden oszlop mellett a leckéknek olvasására, hogy az egyik oszlop mellett az egyik grammát olvasott, a másik oszlopnál a másik dialektikát, a harmadik mellet az harmadik lektor a rhetorikát. A negyedik oszlop mellett a negyedik doktor arithmetikát, az ötedik mellett az ötedik lektor a muzsikát, az hatodik mellett az hatodik doktor geometriát, az hetedik mellett az hetedik lektor az astronómiát. És mindenik oszlopra felyül egy kristályos lámpást akara csináltatni. És minden estve az lámpásokat akarta meggyújtatni, hogy éjjel is olvashatnának a lektorok leckéket és a deákok tanolhatnának szinte mint nappal az hét lámpásoknak világosságtól. És úgy akarta az épületet rendelni, hogy mindenik piacról bólt alatt általmehetnének a kamorák közett a kamoraszékekbe az Dunára. Ahol által akarta rekeszteni az hosszú piacat a küsebbik piactól, abban az oldalba akarta a doktoroknak és a lektoroknak házait csináltatni minden szükséges szobákkal és kamorákkal, hogy az ablakok azoknak házainak lönnének napkeletre a küsebbik piacára, napnyugatra az hosszú piacra, az oszlopok felé, északra a Dunára, délre kedig Budára. Annakutána úgy akará a küsebbik piacát épűteni, hogy az északi oldalba szép bóltok, szép szobák és szép kamorák lönnének, hogy az elsőkben az orvosdoktorok laknának, az másikban az patikárosok és az barbélyok, az harmadikban volnának az betegek külenb-külenbféle szobákban, boltokban és kamorákban. A másik oldalon lönnének szép pincék, szobák, boltak és kamorák, kikben laknék az oeconomus, a családos ember és minden ő családjai, hogy az mindenféle

A királyi központ lapja bort és sereket, kenyeret szinetlen árolna nagy bővséggel. Az naptámadati oldalában jedzette vala az egyik nagy kaput kezépben, az felső részre, délre Buda felé jedzette vala a műveseknek házait, holott mindenféle művesek árolnának, de nem hogy ott laknának. De az alsó részére a Duna felé jedzette vala a kapu felött szép szobákat, bóltokat és kamorákat, hol az egész akadé-miának, avagy fő országnak oskolájának prépostja laknék, ki mind a több deákoknak, lektoroknak, mestereknek és doktoroknak rektorok és vezérlője volna. És úgy rendelte vala, hogy északra a kapun alól, a Duna felől mind az egész szeren alól egymás mellett mind konyhák volnának, és afelett mindenféle szükségekre való házok, mert azt tekélette vala őma-gába, hogy úgy rendelne minden szükségeket a schola mellé mind ételből, mind italból, mind az egyéb embereknek szükségére va-lókból, hogy az negyvenezer tanoló deákokból egy sem jőne bé egész esztendeig az várasba semmi szükségeért, hanem mindenek ott bőven volnának a schola mellett. Ennek alkolmatosságra kedig jedzette vala, hogy az első, küsebbik udvarba két oszlop állana és az oszlopból csatornás kút folyna ki, és mindenik oszlopon felyül egy-egy nagy kristályos lámpás volna, mely éten-étszaka világoskodnék. Úgy is jedzette

Piliskék… Új ásatások Visegrádon Az idei nyár végén, augusztusban és szeptember elején, két fontos ásatás volt az egykori királyi székváros területén, annak is a középkori területén. Az egyik ásatás az Árpádkori várkertben, a másik a Sibrik-dombon zajlott. Ez utóbbi néhány meglepő eredményt hozott. A várkerti ásatás Gróf Péter vezetésével (őt a Pilis-tábor résztvevői is jól ismerik, az utolsó napi régészeti bemutatója kapcsán), évek óta zajlik a nyári időszakban, és ezáltal kerül pontosításra az egykori ős-visegrádi élet és ennek hétköznapjai. Idén is előkerültek épület maradványok, korabeli tűzhelyek, kisebb-na-

13

vala, hogy az hosszú piacon is azon csatornás kút felforrana, és kiötlenédnék három helyen az Duna-vízzel. Úgy is intézte vala a dolgot, hogy negyvenezer deák laknék szinetlen e scholában, és arra ügyeközik vala, hogy oly disciplinát szörzene a scholában, hogy ne volna az egész scholában mind ennyi deák közett is vagy egy dákos is, és hogy ennyi deáknak mind elég ételek és italok volna az schola konyháiból és az oeconomusnak pincéiből. Erre kedig a Duna mellé mészáros céhet akar vala szörzeni egy kenyérsütő utcájával egyetembe, és abban egy nagy vásárt, melyet meg akara ajándékozni nagy szabadságokkal, hogy mindennap elég volna a negyvenezer deáknak. És a prépost avagy rektorsághoz és az oeconomussághoz jeles és nagy jószágot akar vala szakasztani, és sok ezer forint ára jövedelmet, hogy mind e széles világon nem lönne jobb, szebb és bővebb schola annál. Ezt is megjedzette vala, hogy az jeles épületet, melyre szándékozott vala régenten Zsigmond király és császár, hogy azt is véghöz akarná vinni. Tudniaillik, hogy Buda várából hidat ki akarna hozni faragott kövekből, és azt által akarná vinni a schola felett, nagy szélesen a Dunán, és az híd végén a Duna-parton, Pesten felött igen erős várat akarna rakni temérdek kőfalokkal, nagy töltéssel, hogy boltakon általmehetnének a nagy töltésen mind a párkányba, mind a nagy szegeletes bástyákban, melyek mind ki a széles és mély árokra szolgálnának. Mind olyan jeles és nagy dolgokat meggondolt és elvégezett vala az ő fejébe, melyeket meg is jedzetett és megíratott vala nagy szépen az fondálókkal. Nagy elméje vala az embernek és véghetetlen tanácsa. Ha száz esztendeig kellett volna élni, csak az egy jedzett épületre nem volt volna elég. Mégis a fondamentomit megásatá és megrakatá, és meglátszanak ott a mai napon is, noha nem tudja minden ember, micsoda és mit akart avval indítani.” A teljes mű megtalálható az interneten a következő honlapon: http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b152/ch12s01s01.htm

gyobb tárgyi leletek, amelyek vizsgálata jelenleg is tart. A Sibrik-dombon Buzás Gergely vezetésével történt ásatás, amelyet talán a legnagyobb izgalommal várt a régész szakma, hiszen egy pár évvel korábbi talajradaros vizsgálat a dombon található római, majd Szent István-kori erőd és ispánsági vár területén egy nagyobb, eddig ismereten épület jelenétét mutatta. Ez a korábbi ásatások során nem vizsgált területen fekszik, így újdonság volt mindenki számára. Az eredmény meglepő és nyilván szakmai szempontok szerinti átgondolást érdemel, hiszen egy – biztosan kijelenthetően –, templom maradványai kerültek elő. Az első hírek szerint ez akár meg is változtathatja az egész terület jellegéről vallott korábbi elképzeléseket. Tárgyi leletként egy aranygyűrű és egy értékes sarkantyú is előkerült, amelyek vizsgálata jelenleg is tart a Mátyás Király Múzeumban. Fotón: A Sibrik-domb alaprajza AL

14

Dobogókő „…az isten küldöttei időről időre bölcsességgel és csodatettekkel jelentek meg. Az egyik évszázadban fellépésük egy próféta révén történt, mint amilyen Buddha volt India földjén, egy másikban pedig Zarathustra által Perzsia földjén, megint egy másikban Jézus révén Nyugat vidékén, aztán ez a kinyilatkoztatás és ez a prófétai elhivatottság rajtam, Mánin, az igaz Isten küldöttén jött el Babilon földjén.” Sáhbuhragán – al-Bírúni tolmácsolásában (Simon Róbert fordítása)

„Manichaeus, az Atyaisten gondviselése által Jézus Krisztus apostola”. Így mutatkozik be a „fő-fő eretnek” az Alapozás Levelében. Egy másik írásában meg, rövidebbre fogva, így: „ Manes, Jézus Krisztus apostola”. Ki volt hát ő, és mit hagyott ránk életművében? (1) A manicheizmus – névadójának, Maninak személyes megnyilatkozásaira alapozva véleményünket – a kereszténység egyik jellegzetes szellemi vonulatának tekinthető. Jól értsük meg: nem ez iráni zurvanizmusénak, nem a buddhizmusénak, de nem is a judeokrisztiánizmusénak. Hanem a kereszténységének. Elnevezését, mondottuk, az alapítójáról kapta. A Krisztus utáni harmadik évszázad második évtizedében született az a Mani nevű személy, akinek a neve szír nyelven egy hozzá toldott szócskával, a „khájá”-val „manikhájja” alakban azt jelenti, hogy „Mani él”, vagy „az élő Mani”. Ebből származik a „manikhájjizmus” vagy latinos ejtéssel „manicheizmus” kifejezés. Egyébként Mani nem az eredeti neve volt a vallásalapítónak, csak hittérítő tevékenységének elindulása idején kapta, és ehhez a névhez kapcsolva terjedtek el a tanai. Az a birodalom, amelyben életének nagyobb részében működött, éppen ebben az időben váltott át a párthus időszakból a Szasszanidaidőszakba. Mani ifjú fejjel érte meg a Párthus Birodalom bukását, és

a perzsa Szasszan család uralomra jutását. Ez a hatalomátvétel azért volt kínos Mani családja számára, mert ez a család mind apai, mind anyai ágon párthus uralkodói dinasztiához kötődött. A lexikonok, amelyek ma hozzáférhetők számunkra – köztük különösen is az egyházi szerkesztésű lexikonok –, rendre torzított híreket közölnek Manival kapcsolatban. Az ún. „nagyegyház” a mai napig – mintha csak élő ellenséggel állna szemben – elképesztő hevességgel támadja Mani személyét és tanítását, ez utóbbit pedig változatos módon torzítja-nyomorítja. Mindjárt az első mondatokban olyanokat olvashatunk Mani címszó alatt, hogy „a dualista perzsa eretnekség jellegzetes képviselője”. Ezek hamis, rossz adatok. Sem „dualistának” nem nevezhető a manicheizmus, a szó szigorúan vett értelmében, sem „perzsának” a névadója, Mani. Annyira nem volt perzsa, hogy amikor I. Sapur – a szasszanida dinasztia második uralkodója – elkezdett érdeklődni az éppen akkortájt bontakozó manicheizmus eszméi iránt, le kellett neki fordítani perzsa nyelvre Mani műveit. Egyet közülük teljes terjedelmében lefordítottak, ez a „Sahbuhragan” (Sapurnak ajánlott) címet viseli. Az egyetlen olyan műve ez Maninak, amelynek perzsa nyelvű változatáról tudunk, bár inkább csak létrejöttének körülményeit ismerjük, mint magát a művet, hiszen csak töredékek maradtak fenn belőle. Öt fő műve volt Maninak, a már említett Sahbuhragan kivételével a többi mind a szíriai nyelv ún. „nem-edessai” dialektusában fogalmazódott. Ezek: a Nagy vagy Élő Evangélium, Az Élet Kincse, a Pragmateia, a Titkok Könyve és az Óriások Könyve. Rajtuk kívül ismeretes még egy kötetre való levelezése, amely további fontos adalékokkal szolgálhat tanítása részleteit illetően. Mindezekből egyetlen mű sem maradt fenn teljes terjedelmében, jobbára csak a címeiket ismerjük, és kevés töredéküket, amelyek általában az ellenük szóló vitairatokba ágyazódva maradtak ránk. Az ilyenfajta eszme-töredékeket ma már összegyűjtve is lehet olvasni. Egészen jó német nyelvű válogatások állnak rendelkezésünkre, de forgalomban vannak angol és francia nyelvűek is. Sőt, az utóbbi években már magyar kiadók is jelentkeztek hasonló szövegválogatásokkal. Elég, ha a dunhuangi kéziratokat Csornai Katalin fordításában közzé tevő 2008-as Hun-Idea vállalkozásra utalunk, vagy a Corvina 2011-ben megjelentetett monumentális forráskiadványára, amelyet Simon Róbert és Simonné Pesthy Monika szerkesztett. Most vizsgáljuk meg kicsit közelebbről azt a kort, amelyben a manicheizmus megszületett. A kereszténység történetét mi általában úgy tanuljuk, mintha egyetlen – az „egyedül helyes” – irányba egyenletesen tartó folyamatról lenne szó, amelyben időről időre megjelenhetnek ugyan kisebb-nagyobb mérvű eretnekségek, ezeket azonban még idejében lemetszik róla kiváló egyházatyák és egyháztanítók, s így napjainkig „tisztán” megőrződhetett a fő vonulat. Ez messzemenően nem így van. A jelenség jobb megértéséhez tudnunk kell, hogy ami ránk maradt a nagyegyház által hitelesített („kanonizált”), Jézus Krisztus személyére és tanításaira vonatkozó iratokból – konkrétan az Újszövetségnek a ma ismert szöveganyagára gondolunk –, az nagyrészt Pál apostolnak az írásaiból áll össze. Pál apostol Nyugat felé térített, a Kelet felé irányuló térítésről ebben az összeállításban gyakorlatilag semmilyen hiteles tudósítást sem kapunk. (folytatás a könyvben...)

MEGJELENT PAP GÁBOR LEGÚJABB KÖNYVE!!!

15

A királyi központ lapja A Pilisben működő erők VIII. rész

A szentek ereje (2. rész) SIMON TAMÁS A szentek Pilisben működő erőinek asztrálmítoszi rendszere Összefoglalva az előzőeket: Az Isteni hármasság által létrehozott erőrendszer működése az ősprincípiumokon keresztül válik érzékelhetővé és érthetővé. Ezekről a korábbi részekben már részletesen esett szó. Az ősprincípiumok szellemi minősége olyan szakrális pontokat és tereket teremt, melyekre ősidőktől fogva az Ember szakrális tevékenysége települ, annak különböző szellemi, és kézzelfogható anyagi formáival együtt. A hármasság pilisi megjelenésében a középső, mintegy összekötő erő a Sárkány, amelyben a Boldogasszony-i indíttatás földi teremtő ereje manifesztálódik. A III. részben leírtak alapján a Sárkány jelenlétéhez több szálon kapcsolódó szentek évköri elhelyezkedése a Zodiákusban a kereszt jelével pecsételi meg őt, meghatározva működésének szakrális minőségét (1. ábra). A keresztet a Bak – Rák tengely és a két Vénusz-i csillagjegy, a Bikát és Mérleget összekötő tengely alkotja.

I. BAK Árpádházi Szent Margit (jan. 18.) Apostol Szent Tamás (dec. 21.) Protomártír Szent István (dec. 26.) Apostol és evangélista Szent János (dec. 27.) Thébai Remete Szent Pál (jan. 15.) Remete Szent Antal (jan. 17.) Szent Piroska (Prisca, jan. 18.) Szent Özséb (jan. 20.)

II. BIKA Szent György (április 24.) Sienai Szent Katalin (április 30.) Apostol Szent Fülöp és (ifjabb) Szent Jakab (máj. 1.) Szent Mihály (megjelenése – május 8.)

1. ábra

III. RÁK Antiochiai Szent Margit (július 13.) Keresztelő Szent János (jún. 24.) Szent Péter és Pál (jún. 29.) Illés próféta (júl. 20.) Mária Magdolna (júl. 22.)

IV. MÉRLEG Szent Mihály arkangyal (szeptember 29.)

A négy szent „mennyei születésnapja” jelöli ki a Sárkány pilisi működésének szent idejét, földi létük történeti eseményei asztrálmítoszi keretekbe helyezése pedig ősprincípiumi kereteit. Ezen szenteknek a Sárkány erő-rendszerében elfoglalt elsődleges szerepe mellett hatókörükben megjelennek az azonos csillagjegyben létező szent-minőségek, támogatva, kiegészítve, teljessé téve azok jelentését. Ők a következőképpen csoportosíthatók:

Szent Gellért (szept. 15.) Szent Jusztina (szept. 26.) Szent Kozma és Damján (szept. 27.) Szent Vencel (szept. 28.) Szent Jeromos (szept. 30.) Őrangyalok (okt. 2.) Assisi Szent Ferenc (okt. 4.) Szent Lukács (okt. 18.) Ebben a felsorolásban nem szerepelnek a másik két erőminőség jelölői (a közvetlen Isten minőség, és a magyarság történelmi hagyományának szereplői), de a Szent Idők hatóköreinek bemutatásakor természetesen beszélünk róluk, hiszen mindhárom csoport egymással szerves módon összefügg.

16

Dobogókő Mérleg havának működési rendje a Pilisben

A Mérleg csillagjegy uralkodó ősprincípiuma a Vénusz, a Szaturnusz itt erőben van jelen. A vele szemben levő poláris párjában, a Kosban uralkodó Mars, és erőben levő Nap itt erővesztésben van. Ezzel a szikár asztrológiai információval minden lényegeset elmondtunk az időszak történéseiről. A II. részben kifejtett kapcsolatok szerint a Vénusz az Istenanyai, a Szaturnusz a Sárkányi működéshez kötődik, a csillagjegy keleti megfelelője a Sárkány, vagyis a pilisi Isteni hármasság közül kettő most főszereplő a Pilis erőrendszerének működésében. A Nap erővesztése az őszbe fordulás velejárója, a természet élete itt megszakad, bár még ennek nincs látszatja, a Nap fényében fürdő növények csodálatos színekben pompáznak, de profán hasonlattal élve ez a ravatalon fekvő, szépen felöltöztetett emberhez hasonlatos. Az utolsó betakarítás ünnepe, a szüreti mulatságok még ekkor zajlódnak, utána már a Nap elszentülése, az ember befelé fordulása, a sötétség lélektisztító idejére való felkészülés kezdődik. A jegy szimbóluma a lenyugvó nap egyiptomi istenének, Atumnak a jele. Olimposzi védnöke Héphaisztosz, a kovácsisten, Aphrodité, vagyis Vénusz férje. Itt ő láncolja le Marsot (erővesztés), Vénusz testvérét és szeretőjét, szerelmi vetélytársát. Ő kovácsolja a mérleget, a jegy névadóját, és legfőbb szimbólumát. Ez a mérleg az égi igazságszolgáltatás eszköze. Az egyiptomi mitológiában a földi létből távozó ember sorsát döntötte el Ozirisz. Itt a mérleg egyik serpenyőjébe Maat, az igazság istennőjének tolla, a másikba a halott szíve került. Kedvező döntés akkor született, ha az eltávozott szíve könnyű volt, a két serpenyő egyensúlyban maradt. Az égi igazságszolgáltatás, a kozmikus rend szimbólumaként jelenik meg gyakran az előző Szűz jegyet szimbolizáló nőalak kezében (a Mérleg csillagkép mögött most a Szűz csillagkép helyezkedik el). Az Igazságszolgáltatás (Justitia) a négy sarkalatos erény egyike, mint ahogy a Mérleg a négy sarkalatos (kardinális) jegy közé tartozik. Justitiát ábrázoló nőalak kezében ott a mérleg, az elfogulatlanságra utaló bekötött szeme csak a késő középkorban jelenik meg, korábban szemei a vesékbe láttak. A zsidó hagyományban Isten a holtakat veséjükbe nézve ítéli meg. A kétkarú mérleggel analóg vese a Mérleg jegyhez tartozik, páros szervként a társkapcsolat szimbóluma, megjelenítvén a jegy fontos feladat-hordozóját. Mindkét jegybéli feladat, és (Antiochiai Szent Margittal azonos módon) a Sárkánnyal való kapcsolat hordozója Antiochiai Szent Jusztina, kinek mennyei születésnapja szeptember 26. Nevében hordozza Justitiát, mivel (a Legenda Aurea szerint) „mivel ő mindenkinek igazságosan megadta azt, ami megillette: Istennek az engedelmességet, feljebbvalóknak a tiszteletet, egyenrangúaknak az egyetértést, alárendeltnek a fegyelmet, ellenségeinek a türelmet, nyomorgóknak a tevékeny együttérzést, magának az életszentséget, felebarátainak a szeretetet”. A Sárkány itt ördög-minőségben társkapcsolatán keresztül jelenik meg. A Szent Szűz szüzességére törő szereplő itt Cyprianus, a szintén Antiochiában élő mágus, akit hétéves korában az ördögnek „szenteltek”. Mivel Jusztina természetesen ellenáll szerelmének, a Sátánt (különböző változatokban ördögöt, vagy démonokat) idézi meg tervének végrehajtására. Ez többször, különböző alakot öltve kísérti válogatott eszközökkel Jusztinát, de ő, előbb-utóbb felismervén a valódi

tettest, a kereszt jelével ártalmatlanítja, leheletével (a Mérleg levegős jegy) viasszá olvasztja őt. Cyprianusnak a Sátán megvallja, hogy Jusztina Krisztus menyasszonya, így nincs hatalma felette. Cyprianus erre megkeresztelkedik, idővel ő lesz városának püspöke, aki Jusztinát kolostorba lépteti, apátnőként kinevezve. Később együtt halnak vértanúhalált szeptember 26-án. Az egyház ugyan Cyprianus névünnepét tíz nappal előbbre, szept. 16-ra tette, de a vértanúság egyidejűsége mellett nevének jelentése is a Mérleg jegyéhez köti (ciprusi, azaz vénuszi). A történet lényege azonos Antiochiai Szent Margit attribútumával, megkereszteli a Sárkányt (Cyprianuson keresztül a vénuszi bujaságot is), sőt Krisztussal teszi azonossá (a viasz a hagyományokban Jézus teste). A Mérleg jegy összes tulajdonságát megtestesítő, és a Pilis működésének ezen időben meghatározó szentje Szent Mihály, akivel a cikksorozat III. részében a lényegi mozzanatok felsorolása szintjén már foglalkoztunk. A pilisi Sárkánnyal kapcsolatos négy szent közül ő az egyetlen, aki eredeti jelentésében nem tekinthető szentnek. Arkangyal, égi minőség, aki nem született le a földre (a magyar néphagyomány szerint ugyan ez egyszer megtörtént, mikor Isten a földre küldte egy négygyermekes özvegyasszony lelkéért. Ezt a feladatot nem teljesítette, az árvákra való tekintettel, ezért Isten megtagadta tőle a további leszületések lehetőségét). Karl Meisen találóan állapítja meg hogy amíg a szentek földi életükkel váltak méltóvá a megdicsőülésre, és csak haláluk után jutottak az angyalok társaságába, addig Mihály arkangyal nem osztozik az emberek múlandó sorsában, hanem az idők kezdetétől szolgál a seregek Urának. Ennélfogva életéről, érdemeiről sem lehet olyan értelemben beszélni, mint a szentekéről. Nem lehet szó mennyei születésnapjáról, azaz földi halála órájáról sem, amelyen a hívők ünnepét évről évre megünnepelhetnék. Ereklyéi kultuszára sincs mód, mert ilyenek nincsenek. Ennek ellenére, a Rómában neki épített templom felszentelésének általa sugalmazott szeptember 29-i időpontjával (Nagy Szent Leó pápa idejében, 440-461. között) meghatározza névünnepét, földi megjelenéseinek időpontjaival pedig kijelöli működésének ősprincípiumi kereteit. Első megjelenése 495. május 8-án (a Legenda Aurea szerint 390-ben) Apuliában levő Gargano hegyén történt, ahol egy bika elbitangolt a csordától, gazdája egy barlang szájánál rátalálva dühében nyilat lőtt rá, de az – mintegy a széltől megfordítva – őt találta el. A hely püspökének háromnapi böjtölés után jelent meg Mihály arkangyal, tudatva vele, hogy ő a hely felügyelője, és őrizője, ezt ezzel a jellel tudatta velük. Második megjelenése Rómában, Nagy Gergely pápa idején, 590. május 8-án Rómában történt, ahol a pestisjárvány miatt a pápa könyörgő körmenetet rendelt el. Ekkor a Hadriánus síremlék felett meglátta az Úrnak angyalát, amint véres kardját hüvelyébe dugja, annak jeléül, hogy a járványnak véget vet. Az ide épített templomot nevezték el Angyalvárnak. Harmadik megjelenése 708. október 16-án, a tenger mellett, Aprica város közelében történt. Mihály arkangyal megjelent a város püspökének, megparancsolván, hogy ezen a helyen építsen neki felszentelt templomot, ott, ahol egy rablók által elrejtett bikát találnak. A templom pedig akkora legyen, amekkorát a bika körbejár. Azóta nevezik ezt a hegyet Mont-Saint-Michel-nek. A négy, dátumhoz köthető mozzanat egyértelműen kijelöli Szent Mihály ősprincípiumi meghatározottságát. Névünnepe és

A királyi központ lapja Mont-Saint-Michel-i megjelenése a Mérleg csillagjegybe, másik két megjelenése az ezzel oppozícióban levő Bika jegybe tartozik, amely egyúttal az arkangyal földi megtestesítőjének, Szent Györgynek a területe. Megerősíti ezt, hogy két időpontban is bika képében jelenik meg. Mindkét csillagjegy a Vénusz otthona. A Bikában a Hold, a Mérlegben a Szaturnusz van erőben, ez a páros már a zodiákus keresztjének Rák-Bak tengelyére mutat. Másodlagos bolygóminőségként Merkúr is feltűnik, ez egyik elnevezésében is megjelenik. Október 16. a Mérleg harmadik dekanátusába esik, amit az Ikrek színez át. Május 8. a Bika második dekanátusában, a Szűzre utal. Mindkét jegy ura a Merkúr, levegő minőségű bolygóként. A Gargano hegyen kilőtt nyilat nem véletlenül a szél fordítja meg. Tisztelete a bizánci birodalomban kezdődik, ő a „császár testőre”. Moravcsik Gyula utal rá, hogy a koronázási szertartás ősi bizánci szövege szerint az új császár előtt Szent Mihály tárja fel az uralom kapuit. Egy XI. századi miniatűr II. Basileos császár koronázását úgy ábrázolja, hogy Krisztus tartja a leendő császár feje felett a koronát, Gábriel helyezi rá, és Mihály adja át a lándzsát. Ők tehát a királyi hatalom égi patrónusai, emlékeztetvén az uralkodót Istentől kapott feladatára. Magyarországon egyházi tisztelete Szent László alatt teljesedik ki, de figyelemre méltó, hogy a szent Korona képi üzenetében az előbbi bizánci ábrázolás nagyon szemléletesen jelenik meg, annál korábbra datálhatóan (2. ábra).

17

3. ábra

2. ábra

Mihály és Gábriel arkangyalok a leszületett Pankrátorral együtt a korona homlokrészén helyezkednek el. Ha a képek „naptári” rendjét nézzük (3. ábra), az abroncson hátul-oldalt szintén a Mérleg jegyhez tartozó Szent Kozma és Damján orvosszentek találhatók. Így együtt mutatják fel a magyar királyság szakralitását, és a világ gyógyításának Isten által meghatározott feladatát. Mihály arkangyal az angyali hierarchiában különleges helyet

foglal el, főangyal, aki közvetlenül Isten mellett áll. Számos megnevezése közül csak a legjellemzőbbek: „Arkangyalok vezére”, „Mennyei seregek vezére”, „Merkúr angyalainak ura”, „Izrael védőszentje”, „Római katolikus egyház védőszentje”, „Isten Hercege”, „Fény Hercege”, „Tűz angyala”, „Béke védelmezője”, „Nyugat ura”, „Mennyország alkirálya”. A magyarság nevezi őt „Úr Szent Mihály”-nak, egyes kódexekben még fellelhető archaikus kifejezéssel „úr ar Mihály arkangyal”-nak (az ősi ar, úr, ár, gar szógyökök „isteni erők kiáradása” jelentésére utalva). Egyik kezében kardot tart, vagy lángpallost, melynek szimbolikus megjelenítője a hármas kereszt. Másik kezében mérleget, amellyel a földi létből távozó lelkeket méri, azonos módon az egyiptomi rítussal, ahol Thot, és a görög hagyománnyal, ahol Hermész a lélekmérlegelő és lélekvezető (4. ábra). Thot – Hermész a Merkúr ősprincípium képviselője, részben innen a „Merkúr angyalainak ura” megnevezés. Keresztény időkben neki szentelt helyek korábban nagyrészt Merkúr-szentélyek voltak. Az elhunyt lelkének mérlegelési motívuma megjelenik egy, a II. században Egyiptomban keletkezett apokrif iratban, Ábrahám testamentomában is. A magyar hagyományban is a haldoklók védőszentje, segít elhagyni a földi világot, ő a halott vőfélye, bírája, kísérő-társa. Az elhunytat hordozható ravatalon, Szent Mihály lován viszik a sírhoz, Szent Mihály szekerén (Göncöl) utazva Szent Mihály útján (Tejút) tér haza, a csillagokhoz.

18

Dobogókő

4. ábra

Másfelől Isten küldötte, a keresztény ezoterika ebben az összefüggésben „facies Dei”, „Isten Arca”-ként említi, aki az isteni üzeneteket a prófétáknak álmukban közvetíti. Ebben azonos feladatot lát el Gábriel arkangyallal, a „jó hír” közvetítőjével, akinek névünnepe eredetileg közös volt az övével, de valószínűleg az Angyali üdvözlet okán Gyümölcsoltó Boldogasszony napja elé, március 24-re tették, vagyis a Mérleg oppozíciós párja, a Kos csillagjegy hatókörébe. Így lett az arkangyal-pár egyike a tavaszi napünnep, a természet élet-kezdetének szentje, míg a másik az őszi napéjegyenlőség, a természet és a nap évkörön belüli halálának jelölője. A pilisi működési rendben Gábriel szerepét Szent György veszi át, ami az ember tavaszkezdő tevékenységére mutat, az állatok legelőre, nyári szállásra hajtására, a szántásvetés megkezdésére. Valódi feladatára az „Isten hercege” és a „Fény hercege” megjelölés világít rá. Égi dimenzióban király értelemszerűen csak a Teremtő Isten lehet, a herceg pedig az ő gyermeke. A Hierarchiában tehát egyenrangú a Sárkánnyal és Krisztussal. Ők együttesen rendeltettek az Ember földi létének isteni keretéül. Szent Mihály közvetítő és felügyelő a földi lét színpadán. „Merkúr angyalainak ura”-ként isteni megbízatásra ő kíséri a Fényhozó Sárkányt (aki itt Lucifernek neveztetik) a Földre, aki majd az Ember anyagi kereteinek megteremtésében és fenntartásában főszerepet játszik. „Isten hercege”-ként ő kíséri és támogatja Isten földre született fiát az anyagi lét dimenziójában, ő a Sárkány és a mindenkori Krisztus közötti viszony kiegyensúlyozója az Atya mindenkori elren-

delésének megfelelően. „Krisztus zászlótartója”-ként a földi lét befejezését jelentő Utolsó Ítélet angyala. Az Úr parancsára ő semmisíti meg az Olajfák hegyén az Antikrisztust, harsonájának hangjára támadnak fel a holtak, ő mutatja meg az Ítélet Napján a keresztet, a szögeket, a lándzsát és a töviskoronát. Innentől kezdve ő „facies Christi”, „Krisztus arca”. A mérleg a kezében ennek jelképe, az Ember üdvtörténetében az isteni egyensúly, a vénuszi harmónia megteremtése. Kardja nem öldöklő eszköz, hanem állhatatosságának, az isteni akarat ellentmondást nem tűrő végrehajtásának szimbóluma, amely során az egyensúly érdekében a Sárkány hatókörét is korlátozhatja (pl. a megkötözés, lándzsával való átdöfés szimbolikus aktusa, lásd 5. ábra). A Mérleg figyelmeztetés, ha a napok elsötétülésében, napszentülte után nem vetettünk számot a velünk, és általunk történtekkel,

most Szent Mihály napján, az évkör elsötétülő időszakában hatalmas erővel tör fel a halaszthatatlan égi hívás gondolataink, kimondott szavaink, cselekedeteink és mulasztásaink feltisztítására, hogy amikor földi létünk végén szembefordulunk Egymagunkkal, a látványban Istenre ismerhessünk. (folytatjuk)

www.kiralyikozpont.hu

A királyi központ lapja

19

A második Mohács VETRÁB JÓZSEF KADOCSA Tudjátok-e, mitől terem gazdagon a róna? Tudjátok-e, mitől piros a fakadó rózsa? Kardforgató őseinknek hullott itt a vére, Ezeréves szép hazánknak minden kis rögére. Pósa Lajos: Gondoljatok őseinkre (részlet) Feketedik a pamutszál, ahogyan a lobbanó láng kékes magva emészti, tétován csillan a fénysugár a mécs barna üvegén, felizzik a vörös, kiárad a fehér és kisarjad a zöld a köré kötött szalagon. Mindenszentek napja. A csendbe öltözött áldozat és az ősök életáldozatát kivetítő lelassult idő rajzolja képeit az emlék-vászon kép-lékeny anyagára; – Ecce homo. Felfakad bennem egy emlék; – Május, orgona illat, a termőre forduló föld langyos párája, sarjadó vetés zöldellése a maróti határban. Lassú sodrású, tiszta gondolat, melyet formál a száj. Vajon szól-e még az öreg, Pintér János bátyám, s mondja-e igéivel, keserű magyar sorsa emlékvirágának szirmait pergetvén, a tanítást? Légyen áldott az igazmondó ajak, a mozdulat mellyel rámutatott a síkra, melyen közel huszonötezer igaz magyar férfi, virágzó asszony, tisztes agg, s gyermek fogadta az elkerülhetetlen, hősi halált. Ezen a helyen még az 1950-es évek elején, nyárfák szegélyezte, iratos kő őrizte emléküket. A jel sorsa, mint az útszéli kereszteké, beteljesedett, traktorral sárba rántották, a fákat kivágták, majd beszántották a területét. Nem őrzi nyomát csak az emlékezet. Történetíróink elhallgatják ezt a népirtást, mely kezdete volt az 1529. évi pilisi genocídiumoknak (Búbánat-völgy, Dömös).

A BUDAI ESEMÉNYEK 1526. ÉVBEN Buda neve az időben, az írásos forrásokban gyakran felbukkan, néha önállóan, de más esetben Pest városával szoros összefüggésben. A hadi események következtében elszenvedett tűz általi teljes pusztulás leírása e városokban és a Szulejmán szultán Magyarországból történő kivonulása után keletkező királyi adományozó oklevelek – a Buda városában lévő odahagyott zsidó házak a hűtlenség, a törökkel való összejátszás és együttműködés okán, elajándékoztattak a Szentkorona jogán – közötti ellentmondás csak akkor oldható fel, ha tényként fogadjuk el; a Buda nevet viselő városok közül egyet, bár ez a város még 1538-ban is, János király uralkodása idején, PESTÚJHEGYI VÁRNAK nevezi és írja önmagát – Pesttel egyetemben – felperzselt a török, tűzzel emésztve el az épületeit, és a másik Budát, a szakrális pilisi Budát, előzetes, titkos tárgyalások eredményeképpen, épségben vehette át a város kulcsával, amelyet Joszéf ben Slomo, a budai zsidó közösség vezetője, nyújtott át a fenséges padisahnak. – Tettéért a zsidók vezetője kiváltságlevelet kap a szultántól, amit utódai még Abdelaziz szultánnal is meghosszabbítatnak 1868-ban. – A fényességes padisahot és kíséretét felvezették a királyi palotába, a Magyar Királyság kincstárába. Ennek a „látogatásnak”mozzanatairól olvashatunk Evlya Çelebinél is, továbbá Szulejmán szultán hadi naplójának alábbi bejegyzésében; 932. év Zil-Hidzse hó 7. nap. (a később bevezetett Gergely naptár szerint: 1526. szeptember 15. szombat) „…A királyi palotában lévő fegyvertárat és egyéb szereket, a palota előtt levő rendkívül nagy ágyút és a többi ágyúkat, továbbá az oszlopon álló rézalakot és annak fiait elhurcolva, éjjel-nappal szállították a hajókra.” Nem csak a kincstár javai kerültek behajózásra, hanem, amint az a következő bejegyzésből is kiviláglik, kettőezer, más források

20

Dobogókő

szerint háromezer budai zsidó család is javaikkal egyetemben, szabad emberekként, átszállíttattak a török birodalomba, jeshivát alakíthattak, megőrizhették viseletüket, szabadon kereskedhettek, adózási kötelezettségük mellett. Szulejmán naplójában szeptember 22-én a következő olvasható: Budin vaki olan jahudiszi szürgün aolunup, gemilere kojuldu; magyarul: „A budai zsidók száműzve, hajóra rakatva”. Vajon, milyen „száműzetés” lehetet az, amiről a török feljegyzések között olvashatjuk: - a zsidók számára, „… hazájuk elhagyása a nyomorúságból való megszabadulás.” Ez nem lehetett ad hoc döntés következménye, hiszen elegendő folyami hajóból álló szállító, és biztosító hadiflottára volt szükség a művelet végrehajtása érdekében. A hét nappal korábbi Buda alatti hősies csata, amely a szekérvárba zárkózott budai nemesek, polgárok és a török katonai, és félkatonai seregrészei között dúlt az úgynevezett „maróthi síkon” mégis nagy véráldozatot követelt a török részéről.

BUDA ÉS KÖRNYÉKE A maróthi vérmező „Csak Marótot ne emlegetné a királyné, ahol több magyar esett el a szekérsáncok között, mint akár Mohácsnál! Férfiak, keservesebb káromkodások között, mint amilyen káromkodásokat valaha a magyarság hallott, asszonyok és gyermekek olyan sikoltozásokkal, hogy Pozsonyig lehetett hallani. A nádorispán homlokát mindig ellepte a hideg verejték, amikor a második Mohácsról, a maróti csatáról hallott. Csak már elmúlna ez a keserves 1526-i esztendő, amely telve van borzasztó eseményekkel!” Krúdy Gyula: Királyválasztás Pozsonyban (1930. Óbuda)

MOROTH, 1526. szeptember 13 -14 -15. A maróti vérmező Ó-Buda alatt, tőle két kilométer távolságban. Mintegy 25 000 főt, magyar nemesi, és budai polgár családot asszonyostól, gyermekestől, mészárolt le a török had és segédcsapatai. A végsőkig elszánt, elkeseredett küzdelem oly’ heves, és az emberveszteség ellenére, oly’ eredményes volt, hogy a csata első két napján kétszer is visszavetették a gerendákkal megerősített szekérvár elől a rohamozó könnyű lovasok seregét, nagy pusztulást okozva soraik között. A döntő ütközetre szeptember 15-én került sor. Szulejman (Salamon) szultán erre a napra a reguláris hadából 6000 janicsárt, 10 000 szpáhi katonát, és ágyúkat, a kezelő topcsikkal, vezényelt a pilisi Buda alatti síkra. A török tüzérség tűzvezetése megbontotta a szakrális oltalom céljára emelt szekérvár falait, a janicsárok puskatüzében több ezren vesztették életüket, az egérutat választókat, kímélet nélkül, a könnyű lovas szpáhik és rumi tatárok hányták kardélre a vériszamos maróti mezőn. A török számára is gyászos veszteséggel zárult e hadművelet, egy szemtanú így emlékezik vissza három év multával ezekre a napokra: „a török nagy veszteséget szenvedett 1526-ban Budánál, akkorát, hogy három napig temették halottaikat. Az elesetteket a zsidótemetőben földelték el.” 24 873 fő esett áldozatul a magyarok közül a maróti síkon 1526. szeptember13, és 15 között. Öt ember elmenekült, százan estek élve a törökök hatalmába. A török vesztesége 5435 fő. Brodarics István szokatlan gyorsasággal, Krakkóban, 1527ben, nyomtatásban megjelent művében, a „De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohatz verissima descriptio”-ban (Brodarics István Krónikája a Mohácsi vészről) Dr. Szentpétery Imre fordításában, így tudósit a Marót melletti mészárlásról; „Az ellenség, mely Magyarországon ekként dühöngött, sehol sem talált nagyobb ellenállásra, csak Maróthon, mely nem messze van Esztergomtól. Ez az esztergomi érseknek kies fekvésű mulató helye, azon erdők között, melyeket mi Vértesnek nevezünk, minden felől erdők és berkek veszik körül. Ide húzódtak a mieink közül néhány ezren feleségeikkel és gyermekeikkel együtt, bizván a helynek természettől is megerősített voltában. Ezekkel az ellenség több izben is kemény harczot vívott, s az ellenségből mindannyiszor sokan elestek. Végre is, mikor az ellenség a mieink táborát, melyet szekerekből alkottak, sehogy sem tudta elfoglalni, kénytelen volt ágyúkat hozni, s így aztán a tábort szétlőtték, s az ott levőket majdnem egy szálig levágták. Azok a nagy holttestrakások, a melyek most is láthatók ott, elárulják az öldöklés nagyságát. Azok, a kik egy páran megmenekültek innen, azt mondják, hogy körülbelül 25,000 magyar volt itt. Összevéve mindazokat, a kiket levágtak és a kiket fogságba ejtettek, merem állítani, hogy azok közül, a kiket én ismertem, majdnem tizenkétezren pusztultak el ebben a veszedelemben.” Hitelt kell adnunk annak a megjegyzésének, mely azt állítja, hogy e magas tisztséget viselő főember 12 000 ezer embert ismert személyesen az itt lévők köréből, ez csak úgy lehetett volt igaz állítás, ha ezek az emberek nobilisek magyarul nemesek voltak. Ez kizárja azt a nyomtatásban megjelent, hírneves hadtörténészünk által jegyzett véleményt, mely szerint itt „húsz-huszonötezer paraszt (földműves jobbágy) állt volna ellent fegyveres erővel, ősei szekérvárát felépítvén, annak rejtekében, a török haddal.

A királyi központ lapja A PILISI BUDÁKRÓL A „buda” szó szófaját tekintve – városokra, de egy időben mindig csak egy helyre, vagy személyre vonatkoztatva – jelző szerepet tölt be a régi hun-magyar nyelvben, jelentése; „felébredett” ami szakrális értelemben annyit tesz, eleven kapocs Ég és Föld között, az égi rend, s az Égi Tudás, az Égi Törvény; a TUR-AN földi képviselője s Ura, őrizője egy személyben. Ezért látjuk azt, ha Mária országára; az egységes Kárpát-medencére tekintünk, hogy számos helységnév hordozza a BUDA elő-, vagy utónevet. Ha ez így van a Kárpát-hazában, fokozottan így tapasztaljuk az ország, a Földanya szívében: a PILIS-ben. Földrajzilag egy központi, szakrális, természet- és ember alakította hegyekkel szabdalt tájegységen belül, a Kr.e. V. évezredig visszamenőleg, találtatnak meg ősvárak, és várerődítmény-rendszerek maradványai, nyomai. Az első Buda – nevezzük Ősbudának – az ősi Pilis egyik szív alakú völgyét karéjozza. Védelmi rendszere a Rákász-patak felső folyásánál fekvő ősvárat, és a környező magas hegyek csúcsán, a kör alakúra épített, Fény-templomokat védte. Ez az erődrendszer Jézus Úr születése előtt az V. évezred első részében épült, és mintegy háromezer esztendő múltán megújíttatott, amint az új falrakás régi maradványainak forrasztott kő technikájából ma is láthatjuk. Krónikáink leírják, hogy ezeket a romokban talált várakat a beköltöző- és visszaköltöző azonos szkíto-kelta népek, szkíta

21

népcsoportok vezetői, Etele nagykirály és szépunokájának: Alamusnak fia, Árpád újítja meg, építi újjá. Ez történik az Evlya Çelebi szerint a Kr.e. 188-ra felépült, egy ősvár maradványaira emelt, Francio frank király által „alapított” Szikambriának nevezett várral, amit később Atilla várának, Edtzilburgnak, még később Budának, majd 1243. július 5.-től, latinul Vetus Budának, Buda Veternek, magyarul Ős-budának, vagy Ó-budának hívnak. E vár, majd Új-buda, fő királyi székhely II. Lajos koráig, bár a királyi udvar nem mindig tartózkodott falai között. Királyi házak, székhelyek voltak továbbá DMS (olvasata:Dumuz, Dumus, Dimis, Dömös), VSGRD (Víz-szeg-garád, Visegrád). Érdemes megjegyezni Szulejmán szultán hadi naplójának 1526. szeptember 18.-i bejegyzésének részletét: „Azt mondják, hogy Buda építése óta és az egyenes ágon leszármazó magyar királyok uralkodása óta Lajos király idejéig 4700 esztendő múlt el.” Ez az adat az Ős-buda várának építésére vonatkozik, arra, amit a törökök Eszki-Budinnak hívnak, és aminek a környékét, 1526. szeptember 15.-től, nyolc napon belül dúlták, fosztogatták, a közeli pálos főmonostort porig égették, még a kőfalak alapjait is kiásták. Emlékeztetnek a pálos iratok; „A budai várat azonban teljesen érintetlenül hagyták, semmit sem romboltak le, és semmit sem égettek föl. És amíg ezt tették, a törökök egyik vezérét Maróton az összegyűlt falusi nép puskával lelőtte. Budára vitték, ahol nagy jajgatással a mezőn eltemették. Halála nagyon elkeserítette a császárt.”

BUDASZENTLŐRINC KOLOSTORA Gyöngyösi Gergely a magyar alapítású pálos rend egykori rendfőnöke írja a pálos rend történetéről szóló könyvében ékes latinsággal – melyet Árva Vince atya ültetett át magyar nyelvünkre – az alábbiakat; –„Ebben a veszedelemben rendünk sok kolostora pusztult el. Magyarországon a remeterend központját, a legfőbb kolostort, a Szent Lőrinc tiszteletére épült, gyönyörű fekvésű Buda melletti kolostort és az egész ország gyönyörködtető vigaszát teljesen kifosztották.” „A templomban a ragyogó festmények, a csodálatos kórus, a költséges mestermunkák, a kiváló orgona és más a nagy tűzben elégett, és így a szentély mennyezete is beomlott. Az oltárokat lerombolták, a képeket csúfosan összeszabdalták, a sírokat fölforgatták, Szent Pál márványkoporsójának finoman faragott fedőlapját durván lelökték, és három darabra törték. A kolostor dicső szobáit, minden műhelyét fölgyújtották, és a földig lerombolták. Minden használati eszközt összetörtek, az összes élelmiszert elfogyasztották. Tíz napig voltak a kolostorban, és minden zugot, minden rejtekhelyet átkutattak, földúltak, szétromboltak, és sehol sem dühöngtek annyit, mint ebben a kolostorban.” „És úgy látszik, a világ végéig sem fogják ezt a kolostort ősi szépségében visszaállítani. Pedig Isten és Szent Pál segítségével a templom minden fölszerelése megmaradt, azon a titkos helyen, ahova a testvérek elrejtették. És Szent Pál kápolnájában sem volt tűz, csak a külső ajtó előtti részen, de mégis mindent leromboltak. A könyvtárban ezer forint értékű könyv égett el.” „Ebben az időben huszonöt testvért öltek meg a törökök. Némelyek csodálatos módon csak megsebesültek.”

22

Dobogókő

NEM ODA BUDA! 1243-ban indult meg a vár építése az akkori neve szerint "pesti Újhegyen", a mai budai Várhegy déli részén, melynek csonka tornya ma is látható. – A Gellért-hegy másik neve; Pesti hegy volt. – A várható újabb tatár támadás miatt felgyorsul az építkezés. A megépített vár első oklevéli említése, mint „Novo Montis Pestiensis” néven történik IV. Béla oklevelében, magyarul; „Újhegyi Pesti várunk”. Annak ténye, hogy ez az elnevezés a királyi várra és polgárvárosra vonatkoztatva sokáig fenn maradt, három érvet hozunk fel a későbbi korokból. Mária király korából -1393 - származik az a salzburgi könyvtárban található latin, és németnyelvű doktoravatási jegyzőkönyv, amelyben megemlíttetik a jelen valók között; László Gergely veszprém püspöke, és a pestújhegyi szent Mária-Magdolna parókia rectora. (Inc.; Venerabili et circumspecto viro domino Johanni Trevor utriusque iuris doctori canonico[…]…And(reas) canonicus ecclesie sancti Stephani alias omnium sanctorum Wienne ad Romanam ecclesiam… ecclesie parochialis in Gredwino Salczburgensis diopcesis executor… Gennant sind: Gregorius Ladislaus rector parochialis ecclesiae sanctae Mariae Magdalenae in novo Monte Pestiensis Vespremiensis dioecesis) Nem egészen 145 évvel későbbi írott forrásban (1538), I. János király (Szapolyai v. Zápolya) íratja „…városunk (Buda) még a mi korunkban is minden kiváltságában PESTÚJHEGYI VÁRNAK nevezi és írja önmagát.” 1908. Az esztergomi egyház egyházi címeket felsoroló könyvében (CLERI ARCHIDIOECESIS STRIGONIENSIS) a „Budavári” főtemplom így szerepel; – „ÚJ HEGYI PEST BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA EGYHÁZA” Az előadottakból kitűnik, hogy a mai Buda, és Óbuda csak nevében emlékeztet a régi dicső királyi szakrális városokra, de azokkal nem azonos. A régi városoknak, és váraknak a nyomait a Pilis-

ben lelhetjük fel,…nyomait, mondom, mert a várak és védrendszerek romlásának folyamatában szerepet játszottak a térségben pusztító földmozgások, a hadi események következményei, valamint Lipót császár 1701-ben kiadott – és politikai okokból, azóta sem publikált – ordója, amelyben benne foglaltatott a pilisi várak felrobbantatása, köveinek széthordatása, és a Pilisbe és környékére újonnan betelepítetett népek felépítendő falvainak házfalaiba építetése. Magam is láttam Dunabogdányban olyan vakolatát vesztett házat, melynek oldalában faragott kövek voltak, s a közeli vár falaiból származtak. Maroson is rábukkantam egy járda részletre, ami szintén vulkanikus eredetű faragott épületkövekből létesült. A jelen lévő ősi múlttal együtt élünk, küldjünk felé egy bíztató mosolyt, szorítsuk meg melegen a kezét és átlépvén e „mai kocsmán”, induljunk el együtt bátran vállalt jövőnk felé! Irodalom: Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon (1884.) Vasadi Péter: A budai zsidó közösség története 1526 és 1686 között (tanulmány, www.zsido.hu/töténelem) Gyöngyösi Gergely: I. Remete Szent Pál Remete Testvéreinek Élete /Varia Paulina III. 1998. Evlia Cselebi török világutazó Magyarországi Utazásai 16621664. (MTA 1904.) Szulejmán szultán győzelmes hadjárata 932. év Zil-Hidzse hó (1526. IX.8-X.7.) (fordította: Thúry József) Vértessy György: Fehéregyháza kérdése / tanulmány Dr. Bagyary Simon: Dobozi Mihály tragédiája /tört. Tanulmány (esztergomi Kath. Főgimn. Értesítő 1908.)

23

A királyi központ lapja

Ákos palotájának régészeti emlékei VÁRY ISTVÁN Már több mint 15 éve annak, hogy a szakrális geográfia új fejezeteként a Pilis feltárása – egy sajátos irányból – elkezdődött. Azóta számos történész, régész, nyelvész, őstörténet- és őshagyomány-kutató csatlakozott ehhez a sokakat lázba hozó megmozduláshoz, a vizsgálódások anyagai – az új megközelítések és látásmódok alapján – több ezer elhangzott előadás során láttak napvilágot.

alapos körüljárása írásos formában sokkal jobb, alaposabb és áttekinthetőbb, hiszen a cikk írójának van ideje megfelelő részletességgel megfogalmazni az összegyűjtött anyagot, míg egy előadás során, bármennyire is felkészült az előadó, a spontaneitás, az idő rövidsége és a körülményekben jelentkező szituációk okán kialakult pillanatnyi helyzet sokszor „megvágja” a témát. A fentiek okán bátorkodom ismét a Búbánat-völgy–Ákospalota témájához egy-két adalékot közzé tenni. Legutóbbi cikkem megírása után jutottam hozzá ahhoz a régészeti anyaghoz, mely a tárgyalt területünkre vonatkozik. (Magyarország régészeti topográfiája, Esztergomi és Dorogi járás, Akadémia kiadó, 1979.) Ebben az anyagban több ide vágó passzus található, melyekből kiderül, hogy hagyományos és teljes régészeti feltárás sajnos a Búbánat-völgyben nem történt, amolyan szakértői bejárások, és szórványos kutakodások eredményei alapján állítottak össze a történészek egyfajta történelmi képet e helyre vonatkozólag. A Búbánat-völgy – darabszámban nem túl gazdag – régészeti leleteinek sora a késő-bronzkortól kezdődően ad képet a terület lakottságáról. (Pattintott kovaszilánkok, jellegtelen cserepek.) A környék római emlékei is jelentősnek mondhatók, a terület egy-

A Kerek-tó az Ákos palotája feletti Dobogó-heggyel

Természetesen az előadók csak a saját kutatási területükről és feltárásaik egyéni konzekvenciáiról beszélhettek, s aki ezek alapján egy koherens, letisztult kép kialakítására vágytak, legalább is önmaguk számára szerettek volna egy átfogó tudásanyagot birtokolni, azok bizony megannyi előadás látogatása során számtalan jegyzet készítése és azok összegzése alapján tehettek csak szert erre. Ezért mindenképpen örömmel nyugtázhatjuk a Pilis kutatásával kapcsolatban azt, hogy a Dobogókő hasábjain végre írásos formában, a kutatók tollából jelennek meg azok az anyagok, melyek idáig időben és térben is szétszórtan, előadások témái voltak, s melyek összegzése az érdeklődők számára bizony nehéz feladatot jelentett. Így van ez jelen témánkkal is, hiszen a Dobogókő utóbbi számaiban többször tárgyalt Esztergom–Búbánatvölgy–Pilismarót–Dömös vonal szakrális, történelmi, vallási és régészeti vonatkozású adatai, kutatási eredményei is sok-sok különböző előadás anyagát képezték. Ezek összegzése és írásos rögzítése, megjelenése mindenképpen nagy előrelépést jelent az ügyben. Igaz, hogy az utóbbi években több Pilisről szóló, tartalmas könyv is napvilágot látott, de természetesen ezektől nem várhatjuk el a mindenre kiterjedő, részletes és átfogó tájékoztatást. Minden kiadvány egy-egy jelentős fejezet ez a Pilis kutatásából, s úgy gondolom, hogy ezek sorában – talán a leg „naprakészebben” – a Dobogókő nem kis szerepet tölt be. Ráadásul egy-egy téma

Falmaradvány

egy magas hegyén épült őrtorony és erődítés a Limes részeként őrizte a birodalmat a barbár támadások ellen, a völgyön keresztül fontos római út is áthaladt. Szórványosan Árpád-kor előtti leletek is kerültek elő, korabeli falvak, temetők nyomait őrzi a táj. Az itt épült kastély első írásos emléke 1288-ból való, „palacium akus” néven jegyzi egy akkori határjárási oklevél, 1292-ben egy másik „Szamárd” és „Úrkúta” szomszédosságáról tesz említést. 1325-ben a szentkirályi keresztesek egyik oklevelüket „iuxta pal-

24

Dobogókő

g

utáni történet egy igen meglepő részlettel bír: Knauz Nándor a területen szétszóródott kövekből építette fel közeli nyaralójának kőkapuját.(!) A feltárt templom falmaradványának mára már nyoma sincs, csak egy vízszintes plató emlékeztet helyére, a palota faragott, kváderkövekből húzott falainak is már csak az alapja látszik. Knauz idejében, a kastély belsejében alagútnak nevezett nyílást is feltártak, melyet a pincével azonosítottak. (Egy üregbe ma is le lehet mászni. Nem túl régi helyi beszámolók még egy egész hosszú, boltozatos tetejű alagútról regéltek…) Itt kell megjegyeznem, hogy az az emberi csontmaradványokkal teli erdőrész, melyről előző számunk cikkében említést tettünk, pont e kis templom feltételezett területén és annak közelében található. A régészet egyik álláspontja erről az, hogy ha a csontok a török időket megelőző korszakból származnak, akkor lehet, hogy a templom körül lévő temető egykori szanálásának emlékei, maradványai. 1914-ben a romok közelében lévő Barát-kutat is feltárták, innen egy ólomfeszület töredéke került elő.

A kerámia csőmaradvány a kőfalban

lacium Akus prope Strigonium” állítják ki. A palota eredetileg az Ákos nemzetség birtoka, azt 1394-ben Ákus fia Mikch bán Zsigmond királynak adományozza. Zsigmond még ebben az évben Kanizsay János érseknak adja. Az érsek 1396-ban kápolna fenntartásra ajánlja fel, de 1399-ben visszaszerzi, tulajdonjogát 1406ban Zsigmond ismét megerősíti. Zolnay szerint a palotát Kanizsay érsek kezdi építeni, de valószínűbb, hogy ő csak az Ákos nemzetség már létező, Árpád-kori palotáját építette át. 1418-ban ismét a Boldogságos Szűz-kápolna igazgatóját iktatják Ákospalota birtokába, 1484-ben a „palacium in sylva Akus in promontorio Zamard” már a Szent Miklós-oltár tulajdonaként szerepel az okiratokban. Majd Bakócz Tamás tulajdonába kerül, aki jelentős átépítéseket végez. Az épületek törökök általi elpusztítását, lerombolását a szakemberek 1543-ra teszik, a későbbi oklevelekben, adóösszeírásokban és határbejárási iratokban Ákospalota már nem szerepel, de egyes XVIII. századi térképen fel van tüntetve. (Lásd előző számunk cikkét. A hely emlékezetét még egy jó ideig őrizték.). A kis falu és a palota nevét az oklevelekben az alábbi módokon jegyezték le: Balya-föld, Baranya-föld, Akwspalataya, Palata, Akuspalta, Akuspalutaija, Akus Palot. Ákos palotájának első tényleges feltárását 1892-ben Knauz Nándor végezte. Az akkor még „Palotadomb”-nak nevezett területen egy 10 x 5,9 m nagyságú, félköríves apszissal záródó Árpádkori templom kváderfalait ásták ki, ennek közelében egy nagyobb, 23,8 x 9,7 m nagyságú épületrom került elő. Ekkor feltártak román stílusú, ill. késő középkori kő épülettagozatokat, négyszögletes padlótéglák, freskótöredékek, ólomból készült ablakkeretek, mázas kályhacsempék maradványai kerültek elő. Az ásatás felszínre hozott egy kőcímer töredéket, melyet Bakócz Tamás érsekhez kötöttek a szakemberek, faragását 1519 és 1521 közé teszik. Az ásatásról részletes dokumentáció nem maradt fent, csak két fénykép (ezek hollétéről semmit nem tudunk), és a Schedl Arnulf által készített – nem túl részletes – helyszínrajz. A feltárás

Emberi csontok a kő alatt

1955-ben és 1957-ben Zolnay László végzett terepbejárást, valamivel nehezebb körülmények között: a korábban kopasz területet benőtte az akác. Zolnay, aki ekkor sok kerámia-töredéket talált, orvásatások nyomaira lelt; kincskeresők túrták fel a helyszínt, ezek aláfúrásai a mai napig látszanak. Ekkor figyeltek fel a Barát-kút környékének korabeli állapotát sejtető nyomokra: hajdan a forrásnak kútháza volt, ebből meder és csővezeték továbbította a vizet egy tóig. (Erről korábbi írásunkban már szót ejtettünk.) A késő középkori viszonyokat kutató régészet szerint a XV. század végén – ma már szinte elképzelhetetlen – reneszánsz pompa uralta a környéket: templom, temető, falu, palota, kút és kútház, vízvezeték, kiépített vízlépcső, kisebb és nagyobb halastavak gátakkal, vadaskert és más kertek, gyümölcsösök, lugasok és gyönyörű parkok korabeli létét kell feltételeznünk e területen; a török kor előtti fény-teli béke és gazdagság jellemezte a vidéket. Ennek fragmentuma, emléke az az égetett kerámia csővezetékdarab, mely most is látható a Barát-kút alatt egy kőfalmaradvány közepén; az 1964-65-ös, majd az 1968-as Horváth István féle feltárás derített fényt arra, hogy annak idején díszes vízköpőkkel ellátott csorgón folyhatott át a forrásvíz, mely vízlépcsőkön át ömlött tovább. Herberstein Zsigmond, aki Ferdinánd itteni vadászatáról

A királyi központ lapja

25

A ma embere és a hely tisztelete

Az egyik orvásatás fúrólyuka

megemlékezik, leírja, hogy az itt lévő vadasparkban még bölény is volt 1526-ban. 1959-ben Török Gyula végzett a völgyben terepbejárást, majd 1965-ben – a még hozzáférhető területeken – Lányi Vera végzett kisebb leletmentést; 1970-ben Huray László gyűjtött leleteket villája környékén. A terület lelőhelyeinek nagy része a hatvanas évek elején elkezdődött parcellázás során eltűntek. A leletek sorsáról, hozzáférhetőségéről nincs információnk. 1964-ben és 1973-ban a szomszédos Szamárhegyet és környékét is bejárták szakemberek, erre most részletesen nem térünk ki, csak megemlítjük, hogy itt késő-bronzkori cserepeket találtak, és egy nagy égetett agyagrostély darabja került elő, a hegy déli lábánál pedig urnatemetőt bolygattak meg; ennek datálása körül viták vannak. A Szamár-hegy tetején többen földvár korabeli létét feltételezik. 1886-ban „porladó bástyafalak romjairól” tesznek említést, melyet Zamárd várával azonosítottak. A völgy legnagyobb halastava körül, a Majális-forrás irányába emelkedő domb környékén kora-római díszített és festett edénytöredékeket gyűj-töttek. A terület északi, Dunával határos csücske, a Sas-hegy és az úgynevezett Hideglelős-kereszt csúcsa is szerepelt a régészeti kutatásokban, ahol a római kor jelentős építményeinek nyomait tárták fel, melyek jóval korábbi alapokon nyugszanak. Az Búbánat-völggyel kapcsolatban eddig hozzáférhető ismereteink alapján kijelenthetjük, hogy e Buda és Esztergom vonzáskörében lévő, a királyi Pilis rejtélyes területén elhelyezkedő terület történelmi és szakrális jelentőségéhez nem fér kétség.

Amennyiben megpróbáljuk átgondolni azt, hogy elődeink mikor, miért és hogyan telepedtek le egy adott területen, milyen evidenciák, indíttatások, belső tudáson alapuló „információk” alapján, milyen szellemi „rend” fényének levetülése szerint építkeztek és tettek helyeket állandó ott tartózkodásuk helyszíneivé, akkor a szakrális geográfia lényegét kezdjük boncolgatni. Nem a táj szépsége, nem a könnyű megélhetés, nem stratégiai elgondolások és nem a naturális földrajzi viszonyok marasztalták az embert egyegy helyen, ezeknél sokkal mélyebb és magasabb (rejtett) okok és tényezők játszottak szerepet mindebben… Erről, és a szakrális geográfia mibenlétéről, jelentőségéről és szerepéről fogunk következő számunkban értekezni.

Egy hatalmas koronafa jelöli ki a területet

www.apilis.fw.hu

26

Dobogókő

A királyi központ lapja

27

A Prépost hegye Egy terepbejárás tapasztalatai VÁRY ISTVÁN Dömös területének, és egyben a Pilis északi, Duna-menti képének egyik leg meghatározóbb eleme a Prépost-hegy. A Malompatak völgye fölött terpeszkedő hegytömbről az utóbbi években sokat lehetett hallani; különösképpen a déli Börzsöny magasabban lévő pontjairól tárulkozik elénk csodálatos látványa. Északi irányból nézve – és ez az, ami sok szemlélőt izgalommal tölt el – piramis alakja van e hegynek.

Látvány a Szent Mihály hegy irányából

Prépost-hegy a térképen

Neve, melyet 1899-ben Kogutowicz Manó az első turistatérképen még „Prépos” hegynek ír, s mely „t” nélküli változat Stoits György 1930 körüli Pilis térképére is felkerült, egyértelműen összefüggésben van Dömös történelmi múltjával, a Dömösi prépostsággal. A 424 méter magas hegy meredeken tornyosul a község fölé, északi, nyugati és keleti oldala szinte megközelíthetetlenné teszik ezekből az irányokból a tetejét. A Magyar Királyi Térképészet 1928-ban kiadott, a Duna vonalát ábrázoló – elsősorban hajózási szempontokat figyelembe vevő – térképén a Prépost-hegy szintvonalazása már meglepő precizitással jelenik meg. Ennek szemrevételezésénél kitűnik, s ez a legújabb térképeken, illetve a Pilis vonatkozó topográfiai szelvényén is jól látszik, hogy három oldala mintegy háromszög alakú sima platóként fedi a hegyet, és szűkül a csúcs felé, egyedül a déli oldal tűnik „berogyottnak”, feltöltöttnek; ebből az irányból lehet könnyebben megmászni a csúcsot. Turistaút mai napig nem vezet a tetejére, aminek oka van: a keleti oldalában lévő elhagyott kőbánya helyenként 20-25 méteres szakadékokat rejt, a felső peremén életveszélyes a haladás. (Hivatalos jelzett út megnyitása nyilván csak a biztonságos kerítéses védelem telepítése után volna lehetséges.)

Számtalanszor megcsodáltam ezt a különös alakú hegyet mindenféle irányból, messziről, és érlelődött bennem a szándék, hogy fel kéne menni most már, személyes tapasztalatokra kéne szert tennem. Tervemet júliusban meg tudtam valósítani, két napot töltöttem a hegyen, éjszaka a hegy csúcsán aludtam. Itt meg kell jegyeznem, hogy amikor mi, kutatók, a Pilis szakrális geográfiájáról beszélünk, gyakran nem a racionalitás világában mozgunk; nem „közönséges” természetjáróként, turistaként szemlélünk helyeket, vizsgálódásunk mindig valamilyen mélyebb – magasabb valóságok felé törekszik, meglátva, tapasztalva és megértve olyan jelenségeket, melyek egy-egy rejtett lételemet tárnak fel. Szent helyeink – így a Pilis – jelentőségét a transzcendenciával való összefüggések ma is tapasztalható vonásai, erői és jellemzői adják meg, és ezek a számos kozmológiai, szellemi, ontológiai összefüggések azok, melyek a megnyilvánulásban a megismerés tisztábban látásának ösvényeit nyitják meg a kereső ember benső útján. Így mentem fel a Prépost-hegyre is, hátha meglátok valamit – nem optikai szinten - igazi lényegéből.

A Prépost-hegy a visegrádi dunapart felöl

28

Dobogókő

A bányafal látványa az alatta lévő platóról. Jobb szélén a gyönyörű panorámát nyújtó kiszögelés

Dobogókőről indultam, az Árpád-vár alatt az aszfalt úton haladva, a Lukács-árok túlsó oldalán értem el a Téry útként feltűntetett piros jelzést. Erről, pár száz méter után, a Körtvélyes nevű terület magasságában tértem le keleti irányba, innen már tájoló segítségével haladtam. Egy kaszáló mellett ösvény vezetett irányba, aminek végén elektromos vadterelő kerítésbe ütköztem. Ennek mentén rövid haladás után fordultam észak felé, ahol fiatalabb és idősebb erdősávokban, vágásokat keresztezve, vadcsapásokon

lehetett haladni enyhe emelkedőt leküzdve. Dobogókőtől számítva két óra múlva a csúcson voltam. A betonból felállított csúcsjelzőt benőtte a növényzet, alig lehet észrevenni. A tetőt 30-40 éves, nem sűrű erdő fedi, egy-egy idősebb, nagyobb tölgy töri meg a látványt. A csúcs maga egy északi-nyugati irányba enyhén lejtő terület, keleti irányba sziklás meredély; több – a Vadálló-kövekhez hasonló, és szintén andezit breccsából álló – kisebb sziklaformátum borítja ezt az oldalt. Alaposan körbejártam, majd megpihentem. A fák között kisebb nyílásokon a Duna látványa tárulkozott fel. Az éjszakát hálózsákban töltöttem, álmomat néha csak egy-egy vaddisznó csörtetése zavarta meg. Az álmom azonban igen érdekes volt: világháborús csatajelenetekben találtam magam, fegyverek ropogása, halottak, menekülő családok… intenzív, szagokkal, színekkel megjelenő, mélyen ható álomképek váltották egymást. (Tudjuk, hogy a Pilis nagy hadműveletek színtere volt az átvonuló front idején. A másnapi bejárásnál vált számomra egyértelművé az, hogy ha elképzeljük ezt a hegycsúcsot erdő nélkül, akkor stratégiai jelentőségéhez nem fér kétség: a Dunától Dobogókőig igen nagy terület az, ami belátható.) Reggel elköltöttem reggelimet, majd felkerekedtem, és déli irányba indultam lefelé, a messziről is látható kőbánya területét akartam megtalálni. Egy enyhe lejtésű vadcsapás kivitt a bánya feletti plató szélére – itt ért az első meghatározó élmény. Van itt egy – hangsúlyozom: igen veszélyes – kiszögelés, egy sziklás terasz, melyen nincsenek fák. Alatta kb. 20-25 méteres, függőleges (!) szakadék. (Ez a kiszögelés lentről, a Szentfa kápolna feletti útszakaszról jól látható.) A reggeli sziporkázó fényben elém tárulko-

A kőszállító sikló felső állomásának támfalmaradványa

A kőzetek rétegei a bányafalban. A tömör andezit a legalsó.

zott a Malom-patak szűk völgye, a Dunától egészen a Szőke-forrás völgyének felső szakaszáig, és Dobogókőig. Szemben az Üstök-hegy, a Prédikálószék, és ami látványban egyedülálló: a Vadálló-kövek sziklaformái egyvonalban! Ezt a területet így máshonnan nem lehet látni. Lenyűgözött a távlati kép, hosszan időztem a helyen. Végre gyönyörködve „visszanézhettem” oda, ahonnan annyiszor szemléltem távcsővel ezt a helyet: Dobogókőre. Tovább haladtam a szakadék szélén lefelé, több nyiladék adott még lehetőséget a panoráma megcsodálására. Egy idő után a vad-

A királyi központ lapja csapás elhagyta a plató szélét, enyhén nyugati irányban vitt beljebb az erdőben. Ekkor ért a második élmény. Ismét egy megjegyzést kell tennem. Van a kutató erdőjárásnak egy fontos eleme: a koncentrált figyelem. Nem észrevenni valamit: vétek. Egy vasárnapi turista – és ezt semmiképpen nem derogáló felhanggal fogalmazom így – gyakran figyelmetlen, gondolataiba merülve, vagy a társasággal való foglalatossága okán „elfuthat” olyan jelenségek mellett, melyek valamilyen szempontból figyelmet érdemelnének. Számunkra, akik sok időt töltünk területek bejárásával, ez megengedhetetlen; egyfajta tudatos hozzáállással, folytonos szemlélődéssel – a tapasztalatok állandó rögzítésével, és ezek egyfajta folyamatos feldolgozásával – a helyeken egy megerősített „jelenlétet” élünk meg. Ennek gyakorlata során már sok minden azonnal feltűnik, és a terepen lévő változások, jelenségek nem kerülhetik el fürkésző tekintetünket. (Ez a koncentrált figyelem nem csak a szakrális geográfia vonatkozásában hasznos, az egyszerű természetjárás vonalán is jelentős lehet: ritka növényeket, gombákat, állatokat vagy rovarokat csak így találhatunk meg.) Itt, a Prépost-hegy oldalában is ez a fokozott figyelem láttatott meg velem valamit. A vadcsapáson haladva szemem hozzászokott az ott lévő erdő látványához, a fák és a gyér aljnövényzet egy állandó képet alkotott, melynek szűk formavilágát, „keretét” semmi nem törte meg… egészen idáig. Ahogy haladtam és nézelődtem, az ösvénytől jobbra, attól olyan 10-15 méterre egyszer csak feltűnt, hogy „nem az van, ami idáig volt”. Az ilyen jelenséggel gyakran találkoztam már, és ezek mindig figyelemre méltó dolgokat tártak fel. Letértem a csapásról, és közeledtem a nevezett terület felé: más fák, más facsoportok, más aljnövényzet, és a mi lényeges: a folyamatos és egyenletes lejtési terület „megtörése”: kis, vízszintes platók, mellettük különös halmok. Ez utóbbi jelenségről azonnal kiderült, hogy kőrakásokról van szó. Már egyszeri körbejárással is egyértelművé vált számomra, hogy egy mesterséges, emberi

29

vek között sok helyen a kötőanyag is látszik: könnyen megállapítható, hogy nem cement alapú, hanem mésszel készült; ez régebbi építésre utal. A falrészek között, és azok mellett megannyi kődarab utal a rombolódás folyamataira. A jól nyomon követhető falalapok magassága, felszín feletti láthatósága 10-20 cm. Körbejárásnál egy hasonló kép villant be: a Dobogókő utóbbi számaiban gyakran emlegetett Ákos palotájának képe: szinte hasonló jellemzőkkel és látvánnyal bír ez a terület. Ismét elképzeltem, hogy ha itt nincsenek fák… bizony igen jó helyen lévő épületről van szó, mely a csúcs alatti lejtőn, attól kb. 300 méterre található. Természetesen, mivel nem vagyok archeológiai szakértő, messzemenő következtetéseket levonni a látványból nem tudok, de mindenképpen feltárásra érdemesnek tartanám ez a kis romot. Későbbi kutakodásaim során semmilyen erre a területre vonatkozó írott anyagot nem találtam. (Azért hozzá kell tennem személyes véleményemet is: nem csodálkoznék, ha e helyen, Dömös fölött, a Prépost hegyén középkori egyházi épület korabeli jelenlétére derülne fény…)

A Prédikálószék a Prépost-hegyről A középtől kissé jobbra felfutó él a Vadállókövek gerince

Kőbányászok a sikló előtt 1905-ben

kéz alkotta épület maradványait találtam meg. Helyenként szabályos, jól látható, egyenes vonalban haladó falmaradványok látszanak, egy helyen a sarok egyértelműen beazonosítható. Ezek két szinten, kb. kétszer 6x10 méteres négyszögletes alapot képeznek, a terület külső részén derékszögben megtörő, a lejtő fele induló árok látható. Ez amolyan vízelvezető képét mutatja. A kö-

Tovább folytattam utam lefelé. Egy nyeregbe érve erdei földútra leltem, mely élesen visszakanyarodott északi irányba – ez vitt a bányaterület alsó platójára. Ez a vízszintes terület jóval nagyobb, mint amilyennek látszik: egy sportpálya nagyságú, hosszú helyet rejt a hegyoldal. Egy részét benőtték a fák, egy része nyitott, napfényes. Hatalmas, leszakadt szikladarabok hevernek a függőleges bányafal tövében. A plató keleti szélén vasbeton darabok látszanak, egy-egy vastag rozsdás vas áll ki a földből: a néhai, újkori kőbányászat nyomai, emlékei. Közöttük egy különös, a hegy kőzetéből álló két méter magas sziklaformátum is található, mely körbejárható, megmászható. A terület északi végén lehetőség mutatkozott felmászni közvetlenül a fal tövéig. (Ismétlem: ez sem volt veszélytelen vállalkozás!) Innen jól tanulmányozhatóak azok a kőzetrétegek, melyek a Prépost-hegyet alkotják. Ezt megfigyelve tehettem a harmadik fontos megállapítást. Ez a terület kőbányaként ismert. Valóban, ennek nyomai láthatók is. A kőzet, amit itt érdemes volt bányászni, vulkanikus eredetű, tömör andezit. Azonban ez a kőzet, amit útburkoláshoz,

30

Dobogókő

falazáshoz, töltések építéséhez használtak, itt a rétegsor legalján található! Felette széteső breccsa, és különböző tömörségű porladó andezit tufa van, 25-30 méteres vastagságban, mely semmire nem használható! (Mivel készültem erre, nálam volt a geológus kalapácsom, és mindegyikből, vagyis öt meghatározó rétegből mintát is vételeztem.) Első megállapításom az volt, hogy ha itt tovább akarták volna folytatni a használható kőzetanyag kitermelését, akkor a hegyet kellett volna elhordani róla. Tehát nyilván azért maradt abba a kőfejtés, mert a hasznos réteghez már nem lehet hozzáférni illetve nem lehetett gazdaságosan kitermelni. Itt mindjárt felmerül a kérdés, hogy miért, mikortól és meddig volt hozzáférhető a hasznos réteg? Ugyanis teljesen értelmetlen kőbányát nyitni olyan területen, ahol pár próbafúrással megállapítható, hogy a hasznosítható kőzetanyag legalul van, ráadásul mindez egy meredek hegyoldal belső-felső szakaszánál. Mindebből következik, hogy az itten kőbányászat nem a nulláról történő megnyitással kezdődött, hanem már egy korábban – valamilyen okból – nyitott, szabadon lévő terület hasznos lefejtésével indulhatott, s tartott mindaddig, amíg ez józan keretek között megérte. Ezzel az álláspontommal talán erősítem azok véleményét, akik idáig is kételkedtek – a hely jellemzőinek figyelembe vételével – abban, hogy ez a hatalmas „seb” a hegy oldalában eredendően kőbánya lett volna. Azt is meg kell jegyeznem, hogy a Prépost-hegy két oldalról is „meg van bontva”: a másik oldalon, a Vörös-heggyel szemben, a piros turistaút mentén, valamivel alacsonyabb szinten szintén hasonló „bánya” éktelenkedik. Utalnék ezzel kapcsolatban azok álláspontjára is, akik szerint élhetünk a gyanúperrel, hogy számos „kőfejtést” bizonyos időkben ott kezdtek el, ahol valami volt, mintha valamit el akartak volna tüntetni… (A kőzeteket értékesítő és felhasználó társaságok számára az eleve szabadon lévő helyekről történő „beszerzés” mindig is könnyű prédának mutatkozott – hogy csak a középkori romemlékeink elhordását és kőzetanyagának „újrahasznosítását" említsem.) Minden esetre az tény, hogy innen bányaterméket hordtak le egy időben, s ennek nyomai illetve írásos emlékei megmaradtak. Ez utóbbi vonatkozásában két Dömösi monográfia érdemel figyelmet: az elsőt Nedeczky Gáspár helyi plébános írta sajátos, gyönyörű régies magyar nyelvezettel 1880-ban, és Esztergomban adták ki, a másik a „Száz magyar falu könyvesháza” sorozatán belül jelent meg 1996-ban „Dömös” címmel, ezt L. Kecskés András írta és Bárdos István szerkesztette. E művekben – ha meglehetősen szűkszavúan is – szót ejtenek a helyi kőbányászatról, melyről még fényképes emlék is maradt. Ennek a pár évtizedig tartó bányászatnak egy konkrét nyoma a Prépost hegy alsó, keleti lejtőjén is megmaradt, ezt láthattam utam befejező részében. Bejárva a volt kőbánya területét, eldöntöttem, hogy a bányaterület alsó végéből induló szurdokban indulok le a Malom-patak völgyébe, a Szentfa kápolna irányába. A korábban említett bányabekötő földút után meg is találtam ennek a szurdoknak a felső végét. A terep sajátosságait csak egy adattal jellemzem: kb. 800 m hosszú vízmosásos bevágásról van szó, amit lefele – gyakorlott túrázóként – két óra alatt (!) tettem meg. A Holdvilág-árok ehhez képest laza körmenet. Sziklás meredélyek, gördülő kőtörmelék kupacok, keresztbe dőlt fák, 1-2 méteres, függőleges és kikerülhetetlen falak, áthatolhatatlan aljnövényzet – minden van itt, ami nehézzé teszi a haladást. Kitaposott ösvénynek még nyoma sincs. (Ha valakinek eszébe jutna itt felmenni, jól gondolja meg!) Mind-

ezzel együtt érdemes volt ezt az utat választani: félúton, egy kiszélesedő résznél furcsa falmaradványra lettem figyelmes. Egy kváderkövekből megrakott és összebetonozott támfal húzódik itt 15-20 méter hosszan, mely egy feltöltött platót tart: ez nem más, mint a hajdani kőszállító sikló felső állomásának a maradványa. (A régi sikló nyomvonala sok turistatérképen a mai napig fel van tüntetve.) A plató felső széle egy megbontott andezit-tufa falban végződik, s ennek tövében barlangnyílás sötétlik. A bejáratot a lehulló kőzettörmelék szinte teljesen betemette, talán egy gyermek még le tudna mászni. Bevilágítottam a nyílásba: egy kb. 5x5 méteres, 2-2,5 m-es belmagasságú üregről van szó, egy mesterséges vájatról. Minden bizonnyal a bányászok használták annak idején. Mindez akár egy ipartörténeti emléknek is tekinthető. Leérve (bukdácsolva!) a patakhoz a Szentfa kápolnánál pihentem ki az út fáradalmait. Számomra az összbenyomás igen erőteljes volt, de a megélés és megtapasztalás – jellegéből adódóan – szavakba nehezen önthető. Örülök, hogy kicsit „magához engedett” a hegy. Befejezésként ismét egy megjegyzést tennék. A Prépost-hegy ily közeli megtekintése során természetesen kitűnt, hogy nem léphetünk Semir Osmanagic nyomdokaiba: semmilyen nyomát nem látni annak, hogy hatalmas kövekből összerakott mesterséges piramis lenne ez a hegy. Azonban – és itt ismét egy mélyebb rátekintés szükségességét hangsúlyoznám – maga a piramidon, mint forma átgondolása a Pilis vonatkozásában nem feltétlenül a történelmi korokban, emberi munkával, faragott kövekből létrehozott tereptárgyra kell, hogy szorítkozzon. Mivel minden valóság teremtett valóság, minden mögött egy emberfeletti tudatosság munkál, és minden létező egy-egy princípiumhoz köthető szimbólum, ezért a Prépost-hegy piramis alakja semmiképpen nem elhanyagolandó tényező. Egy olyan szakralitás fragmentuma, melyet, ha mai ésszel nem is tudunk átgondolni, de szellemi értelemben jelentősnek kell, hogy tekintsünk; és természetesen mindenkit ösztönzünk arra, hogy - a Pilissel kapcsolatban is – a komplex összefüggések feltárásának sorába helyezze tapasztalatait és konzekvenciáit. Ebben az irányban pedig még adott a lehetőség, hogy tovább szemlélődjünk, kutakodjunk, és tapasztalatainkat megoszszuk egymással.

SZERETNÉD HA GYERMEKEID, BARÁTAID MEGISMERNÉK KARÁCSONYI HAGYOMÁNYAINKAT? Kis társulatunk meglátogatja családját, baráti összejövetelét hagyományos BETLEHEMES PÁSZTORJÁTÉKKAL karácsony után pedig REGŐLÉSES JÓKÍVÁNSÁGOKKAL sok vidámsággal, dallal, zenével télen! Várjuk érdeklődését: [email protected] 20/947-4087

A királyi központ lapja

31

Magyar Országnak leírása... részlet (1799) eredeti helyesírással PEST, PILIS, és SOLT VÁRMEGYE. Comitatus Pest, Pilis, & Solt. Pest Vármegye nevezetét vette Pest Városától, Pilis, Pilis hegyétől; Sólt pedig illy nevű Mezővárostól. Minekutánna a’ Magyar Királyi Udvar Budára által-tétetett, nem vala Fő Ispánnya, ’s a’ Királynak jelenléte miatt Pest Vármegyével egygyesíttetett. Lásd ULADISL. Decret. ann. 1492. Art. C. & Decret. 11. 56Art. 24. Sólt pedig Fejérvárnak az Ozmanoktól lett viszsza-vétele után kaptsoltatott hozzá. Lásd MAXIMIL. Decr. 111. Art. 52. an. 1569. Megnagyobbíttatván e’ szerént Pest Vármegye, öt Járásokra osztattatik, úgymint: Pilisi, Vátzi, Pesti, Ketskeméti, és Sólti Járásokra. Fekvését, hoszszát, és kiterjedését legelevenebben képzelheted Balla Antal Úrnak szorgalmatos munkával készűltt díszes Földképén; avagy Görög, és Kerekes Urak által, ugyan a’ Balla Úrnak munkája szerént 1796 kiadott kissebb Földképen.

fákkal, mind vadakkal gazdag, ’s tetőjéről 20 mértföldnyire is el lehet látni. Itten teremnek a’ jó Bogdányi, és Tótfalusi asztali borok. Folyó vizei között legnevezetesebb: 1.) A’ Duna vize, melly Esztergomon alól Visegrád körűl a’ hegyek köztt néhol keskenysik, de ismét széles öblével foly-el Vátz mellett, Pest, és Buda felé, holott két kies Szigeteket hágy maga után, egyik Pest Városáé, másik a’ K. Fő Hertzegnek épűleteivel díszes, és e’ két Város’ Lakosainak nyárban kedves múlató helyet szolgáltat. Meszsze nedvesítvén alább e’ Vármegyének szélét, Bajánál foly-által Báts, és Baranya Vármegyékbe. 2.) Vajas, melly a’ Dunából ered, ’s némellyeknek vélekedések szerént a’ Kalotsaiak által készíttetett, ’s Bajánál foly-bé a’ Duna vizébe. 3.) Tisza, melly e’ Vármegyének is részét nedvesíti. 4.) Zagyva, ered Nógrád Vármegyében, ’s Szólnoknál foly-bé a’ Tisza-vizébe. 5.) Galga-vize ered Csösvár, és Bétske felett, ’s Boldogon alól egyesűl Zagyva-vizével. 6.) Rákos ered Gedellő felett, ’s folyása mintegy 3 mértföldnyire terjed. 7.) Tapjo, ’s más kissebb patakok.

Nevezetesebb hegyei: 1.) Naszály hegye, melly Vátz felett külömbféle magasságokkal terjed széjjel; leghegyesebb tetőjéről az egész Vármegyét szemlélheted; oldallós délre fekvő részein pedig jó bort termő szőlők vagynak, a’ több része külömbféle élő fákkal fedeztetik, ’s mintegy fél mértföldnyire terjed, és Pest Vármegyét Nógrád Vármegyétől elválasztya. 2.) A’ Pilisi hegyek, mellyek Esztergomtól Visegrád felé, egész Sz. Andrásig terjednek, majd magasabb, majd pedig alatsonyabb tetőjökkel. 3.) Sz. Gellért hegye, Mons S. Gerardi, Blocksberg, melly a’ Budai Rátz Város felett vagyon, ’s alapja alatt lévő híres meleg fördői nevezetesítik. 4.) Üröm hegye, melly Pilis felé terjed kőszirtes részeivel. 5.) Pilis hegye, holott Szántó felé régi Várnak omladékja szemléltetik. 6.) A’ Váradi hegy, vagy Ábrahám hegye, melly mind élő

Erdőji is jelesek vagynak e’ Vármegyének, mind tűzre, mind pedig épűletre; Pestre, és Budára mindazáltal más Vármegyékből is elég sok szállíttatik esztendőnként, a’ sok Lakosoknak nagy számok miatt. Térsége igen jól termő, kivévén némelly homokos részeit, úgy hogy a’ mi tsak az életre megkívántatik, e’ jó Vármegyében feltalálhatod. E’ Megyének kebelében hízlaltatnak a’ Ketskeméti híres nagy pusztán, ’s más helyeken is, azok a’ szép ökrök, mellyektől a’ Németek híznak; itt szűrettetik ama’ híres budai bor, mellyet a’ Külföldiek annyira betsűlnek. Külömbféle vadgyai, ’s madarai is bőven vagynak. Mindöszve 381 Helységek, két Királyi fő Város, ’s egy Érseki Város van kebelében, ’s az Esztergomi, Kalotsai Érseki, és a’ Vátzi, ’s Fejérvári Püspöki Megyékhez tartozik. Nevezetesb városai: Buda. Ó-Buda, Vetero Buda, Alt-Ofen, Stari Budin. Fekszik a’ Duna mellett, Új Budával öszve ragasztva, napnyugotra Solymárhoz más fél órányira, délre Hidekkúthoz, északra pedig Békás Megyerhez egy órányira. Nevezetét vette Bonfin. (a) Decade 1. Lib. 1. p. 24.) véllekedése szerént, a’ hajdan Attilával oda megtelepedett lakosaitol, melly véllekedését Túrótzi Magyar történet írónak munkájábol 282költsönözte (b) De admirandis Hungariae aquis p. 597. 20. in collectione script. Hungar.) Vernher György pedig a’ Németektöl vonnya eredetét, a’ kik t. i. az itt lévő nevezetes meleg fördőköt Badának hívták, mellynek egy betűjét

32

Dobogókő

a’ Magyarok elváltoztatván. Budának nevezték, valamint Veszprémet Veiszpruntol. Vagy az is megeshetett, hogy Németek a’ fördőt ekkor Búdnak, és nem Bádnak hívták, valamint a’ köznép ma is Bódnak nevezi; és innen vehette nevének eredetét, kevés változtatással, vagy pedig a’ tótoktól is, kik a’ vizet Vudának nevezhették, most Vodának hívják. Elhalgatván a’ sokféle erőltetett véllekedéseket, mint hogy a’ nevezetek, gyakorta történetböl adattatnak, ’s a’ köznép szájára vévén, állandóvá leszsz. Német nevének eredetét Altofen, többnyire, az ott hajdan vólt mész égető kementzéktöl származtattyák, lásd felőle Oláh Miklósnak véllekedését. (c) In Attila Cap. XII. p. 880. in Bonfinii apendicibus.) Stoker Lőrintz pedig Svaiger Salamon után (d) Thermographiae Budensis Cap. VII. § 1. p. 44.) harmadik HENRICH idejében élt, Ovától eredteti, de alap nélkűl.

HISTÓRIÁJA ATTILA halála után Ellák, Dengisits, és Irnak fiai vágyódván az uralkodásra, nagy hadi erővel fegyverkezének fel egy más ellen, ’s mind addig tusakodának, míg mind magoknak, mind pedig szélessen kiterjedett roppant birodalmoknak végét szakasztanák. Mert látván az Attila nagy ereje által meghódoltt Királyok, a’ Királyi Hertzegeknek viszszás egyenetlenségeket, mindnyájan igyekeztek a’ jármot kivetni nyakokbol. Először is Ardarik Gepidák Királlya, megütközvén a’ Hunnusokkal, harmintz ezeret belőlök a’ Tsata piatzon elejtett, ’s Ellák is az idősbb Királyi Hertzeg halva marada. Melly győzedelmen a’ több kis Királyok is még inkább felládzadván, egyik fél, egyik részét, másik fél pedig más részért hódoltatá még a’ Hunnusok roppant birodalmának, melly alkalmatossággal Ó-Buda is elpusztíttatott, ’s az akkori sokáig tartott vérengező viszontagságok miatt, sokáig illy szerentsétlen állapottyában hagyattatott. 283Némellyek úgy véllekednek, hogy az Avaresek idejében is lakó helye vala az ő Chágánnyoknak, a’ vagy az Avarok Királyoknak. Eginhárd (e) In vita Caroli M. Historiae Franciscae Tom. II. p. 98. edit. Paris. 1536.) nem nevezi meg az Avaresek Királyának, lakó helyét. Bonfin ellenben SZIKÁMBRIÁNAK, a’ vagy Ó BUDÁNAK nevezi (f) Decade 1. Libr. IX. p. 141. &c.) Egyszer ’s mind leírja a’ Városnak N. KÁROLY által lett ostromoltatását, a’ ki is szerentsésen hatalma alá hajtván, mint hogy az Avaroknak, és Hunnusoknak minden kintseik ide takaríttattak öszve, e’ győzedelme által, kiváltképen meggazdagíttatott, a’ mint Eginhárd N. KÁROLYNAK akkori titoknokja is nyilván megvallotta, hogy ez egyetlen egy győzedelme által szűkölködéséböl annyira felsegíttetett, hogy meggazdagodásán kivűl elkezdett hadakozását is tulajdon költségével nyóltz esztendeig folytathatta: e’ Városnak falait pedig nem tsak lerontatta; hanem azt egészen eltörlötte. Az után pedig Mársnak, és Herkulesnek kápolnáit széjjel rontatván a’ Városnak külső részén B. Szűz MÁRIÁNAK tiszteletére templomot építtete. Mély felől lásd, Sönlébent (g) Ad Annum DCCCIV. p. 397.) Gyászos omladékjai alá temettetve vala ez után Ó-Buda Városa, ’s az Avarok is megvetvén N. KÁROLY által tétetett Theodor nevű Chagánnyokat, vagy Királyokat zendűléseket támasztottak, úgy hogy Theodor kéntelenítete, Nagy KÁROLYHOZ folyamodni, bátorságosabb lakó helynek kimutatásáért; Karnuntot választván ki magának (Karnunt fekvését, lásd Cellariusban (h) Notitiae Orbis antiqui Libr. 11. Cap. VIII. p. 551. et 552.) Marsiglius, és T. T.

Schönvisner István munkáiban is. De ez is kevés idő múlva meghalálozván, úgy mint DCCCX. esztendőben, lakását állandóbbal váltotta fel. Megszűnt ez után az Avaroknak Királysága, ’s nem külömben azoknak, lakó helye is elmúlt, egész a’ Magyaroknak kijöveteléig, mellyet Luitprand (i) Episcopus Cremonensis, floruit anno DCCCXLVI.) bőven leírott vala. Ki vólt tehát, a’ ki leg először, az elenyészett hajdani nevezetes Buda Városát új életre hozta? Némellyek GEIZÁNAK tulajdoníttyák: 284Bél Mátyás pedig Inkhoffer (k) Annalium Ecclesiastic. p. 328.) után Sz. ISTVÁNNAK. Ez Írónál van először emlékezet Buda felől, mivel az előtt SZ. ISTVÁN, majd Esztergomban, majd Tátán, majd Szent Márton hegyen, majd pedig Veszprémben lakott vala. Elkezdett nevezetes templomának építését pedig, végezete előtt meghalálozván, LÁSZLÓ Király MLXXXV. esztendő táján végezte el. Timon azt írja Buda felől, hogy Szent Istvánnak lakó helye vala, (l) Novae Sinopseos Chronologicae. P. 1. p. 7.) Lehető, de az időben még a’ Királyok nem szűntelen állandóúl lakának egy helyen, egyéb aránt az Ország gyűléseit is lakó helyeken, és nem változtatva tartották vólna; de a’ környűl állásokhoz képest, majd egy, majd más helyre hívták öszve az Uraságokat, a’ hol t. i. azt leg alkalmatosabbnak itélték. Bizonyosabb ellenben, hogy Buda Városa az akkori időben élt Királyok előtt, betsben tartatott; kiváltképen Geiza, és Szent LÁSZLÓ a’ B. SZŰZNEK tiszteletére templomot is építtettek, melly felől emlékezik Bonfin. (m) Dec. 11. Lib. IV. p. 220. 10. Thurotzi Chron. Hung. P. 11. Cap. LIII. p. 61.) Kiváltképen megkedvellette Buda Városát, IV. BÉLA, a’ ki mind a’ Várost, mint pedig az annak ellenében lévő Szigetet, külömbféle jeles épűletekkel felékesíttette. Hajdani fekvését, nevezetességét, és nagyságát leírta Inkhoffer (n) Annalium Ecclesiastic. p. 328. ad annum MXXII.) és kiváltképen Lázius (o) Olahus in Atilla Cap. XIII.) Lakosainak tulajdonságait pedig Spéner Jakab Károly. (p) In notitia Germaniae antiquae.) Sok, és nevezetes külömbféle régiségek is talaltattak itten: nevezetesen MÁTYÁS Királynak idejekor, midőn Beátriksz Királynénak lakó helyet építtetett, egy kiásott kövön ezek a’ sorok valának: „Legio Sicambrorum hic praesidio collocata, Civitatem aedificaverunt, quam ex suo nomine Sicambriam vocaverunt.” Nem külömben régi pénzek is, mellyek Augusztus, Tibérius, mások, és Valentzián idejét képzeltették, ’s vélhető, hogy ezeknek költségével tartatott itten a’ segéllő, ’s lakó sereg. Római temetési emlékeztető íratok is találtattak itten, melly felől lásd Bél Mátyást, 285(q) In notitia Hung. novae. Tom. III. §. 14. p. 183.) Az emlékeztető köveken lévő íratokon kivűl pedig más nevezetes régiségek, ’s némellyek véllekedése szerént. Izisnek képe is itten ásatott vala ki a’ föld’ gyomrából; de mivel szép mesterséggel készűlt tagjaitól feje elveszett, nem bizonyosan állítható, ki lett légyen. Hajdani fényességéhez, és nevezetes voltához képest ma középszerű Város, ’s e’ nevezete Ó-Buda akár régiségéért, akár pedig fájlaló szánakozásból származtatott alkalmasint reá illik, mellyet rész szerént a’ Törököknek igája, ’s hoszszas sanyargatása; rész szerént más viszontagságok, ’s Új Budának gyakorta történt ostromoltatásai is okozotak vala. Mostani lakosai Magyarok, Németek, és Zsidók; leg számosabbak a’ katolikusok, reformátusok is lakják, és olly sok Zsidók, hogy Szombat napon mintegy ellepik az útszákat, és az Ó Testamentomi időt elevenen képzeltetik. Rész szerént kereskedésből, rész szerént külömbféle mesterségek üzése által, rész szerént pedig föld, ’s szőlő hegy

A királyi központ lapja mivelésböl élnek. Nevezetesiti most Ó-Buda Városát a’ Tsászári, Királyi katonáknak ruhát készítő műhelye; melly az egész Országban leg nevezetesebb. Határbéli földgye meglehetős termékenységű, de kevés; réttye, legelője középszerű, szőlő hegyei nevezetesek, ’s a’ Budai híres borokhoz hasonlítók, fájok szűken, eladásra jó alkalmatosságok lévén, második Osztálybéli. A’ nyúlak vólt híres Szigetét most árendában bírják az Ó Budaiak a’ földes Uraságtol, melly mintegy húsz lépésnyi szélességű, ’s 300. lépésnyi hoszszaságú. A’ nagyobb pedig négy, vagy öt száz lépésnyi szélességű, a’ hoszsza pedig fél mértföld. Régi időkben IV. BÉLA Király Szent Domonkos Szerzetebéli Apátzák’ klastromát fundálta ide: Ennek leánya Sz. Margita itt élt, ’s meg is halálozott ebben a’ klastromban. A’ Sziget ennek előtte az Ó Budai Prépostsághoz tartozott; most a’ Királyi Kintstár bírja, a’ kitől árendába vette azt bóldog emlékezetű Sándor Leopold Fő Nádor Ispányunk: ’s egy majoros házat; és két nyári nyilt palotátskát (Gloriette) építtetett oda. Most a’ Felséges Locumtenensűnk hasonlóképen 286bírja, ’s ékesíti. A’ majoroson, ’s a’ Sziget’ gondviselőjén kivűl kortsmáros is lakik a’ Szigetben, hanem télkor Budára költöznek onnan által, a’ lakosok, tartván az Duna’ áradásától, ’s feldagadott zajjától. Szántó földek; szőlők, rétek, kertek; vadászi tanyák; szemléltetnek a’ Szigetben; ’s ezek között sok régi épűletek’ romladékjai. Ezekhez tartozik a’ néhai Sz. Margita’ kápolnája, a’ kortsma mellett, a’ melly 1787-ben bézárattatott. Szolgál a’ Sziget nem tsak a’ Felséges Fő Hertzegnek, hanem egyéb Pesti, Budai Uraságoknak is múlattató helyéűl; egynéhányszor közönséges tűzi mesterségek is tartattak itten. A közösűlés kis ladikokon való által hajókázás által szokott történni. Dömös. Elegyes falu Esztergom Vármegyében, földes Ura az Esztergomi Káptalanbéli Uraság, lakosai katolikusok, fekszik Pilis Vármegyének szélén, Visegrádtól nem meszsze, Esztergomtól pedig két mértföldnyire, hajdan nevezetes klastrom vala itten, és igen szép, ’s nagy méltóságot mutató Szentegyház, mely-

33

lyet ALMOS, IIdik GEIZÁNAK FIA építtetett vala, holott egy Prépostságnak, és tizenkét Kanonok Uraknak is lakó helyek vala, mostani szép temploma néhai Gróf Erdődy Nyitrai Püspöknek költségével építtetett. Határbéli földgye középszerű, legelője elegendő, fája tűzre, és épűletre, szőleje nem sok, jó, és közel való módgya az eladásra a’ Dunán, és Esztergomban; de mivel réttyeit, és földgyeit is a’ Duna, és a’ záporoknak a’ hegyböl lejövő sebess folyásai soványíttyák, második Osztálybéli. Visegrád, Visegradum, Plintenburg. Hajdani híres királyi fő Vár, és most Mezőváros Pilis Vármegyében. Fekszik a’ Duna’ partyán, Marossal által-ellenben, Váczhoz 1 1/2 mértföldnyire; régenten Magas Várnak is neveztetett. Régi fényes, és pompás épűleteinek mivóltát lásd Oláh Miklósnál; mellyhez hasonlót nehezen lehetett az időben látni; – viszontagságait pedig, és maradványának képét Bél Mátyásnál; méltán fájlalta romlását Timon e’ szavaival: Inspice natales Vicegradi, & funera; dices: Destruxisse homines, sed posuisse Deos. – Fogháza vala Salamon Királynak mint egy másfél esztendeig, míg Khárisnak jövendőlésére szabadon el nem eresztetett. Nevezetesedett Károly alatt, a’ ki által épűletei királyi módon elkészíttettek. 1310-dikben a’ Sz. Koronának ide lett helyheztetésével híresíttetett, ’s az említett Királynak háromszori házassági pompájával. Siralmassá tette vígságát Szák, ki a’ Királyi Házat véletlenűl akará kiölni; de vakmerősége torkára forrott, és érette példásan meg is bűntettetett. Annakutánna ismét újra elevenedett, ’s nevezetes Királyok, és Hertzegek tisztelték meg jelenlétekkel. Innen zálogosítá-el azután Erzsébet Királyné a’ Szent Koronát, mellynek elég el szomorító következései lettek. Zsigmond Király alatt allyasodott fénye Visegrádnak; felemelkedett ellenben Korvinus Mátyás alatt, a’ ki azt példa nélkűl való királyi drágaságokkal felékesítette, a’ mint Oláh Miklós előadta vala, ’s méltán neveztetett földi Paraditsomnak. Néhány hónapig Vitéz János Érseknek is őrháza vala. Régi nevezetes, Mátyás Királytól nyertt szabadságai e’ Városnak, károsak 640lévén más Városokra nézve, az Ország-Gyűlésén ismét viszsza vétettek. Viszontagságait Bél Mátyás elég bőven elő adta. Most tsekély e’

Mezőváros a’ hajdani nagy hírű Vára alatt; határja hegyes, 2 nyomásbéli, gyümöltsöt leginkább terem, bort középszerűen, hegyekből, és sűrű erdőkből áll; piatza Pesten, és Budán; vagynak timsó bányái, révje a’ Dunán, és patak malmai. VÁLYI ANDRÁS

34

Dobogókő

Ősi utak – régi titkok Napisten csillagtemplomai Egyiptomban 2014. március 11-19. (9 nap, 8 éjszaka ) Utazás: Repülővel, az EGYPTAIR menetrendszerinti járataival Útvonal: BUD/CAI/ASWLXR/CAI/BUD repülővel, ASW/LXR hajóval. Transzferek: Minden esetben kényelmes, légkondicionált autóbusszal. Elhelyezés: Kairó 3 éjszaka Hotel Oasis 4*+, hajó 3 éjszaka 5* és Luxor 2 éjszaka 4*. Ellátás: Kairóban és Luxorban félpanziós ellátás, a nílusi hajóút során teljes ellátással. 1. nap: Elutazás Kairóba az Egyptair menetrendszerinti járatával. A megérkezést és a szobák elfoglalását követően, vacsora. 2 nap: Reggeli után a Gízai Piramisok, Völgytemplom majd a Szfinx vár minket. Igény szerint különdíj ellenében lehetőség nyílik az adott naptól függően valamelyik piramis, belülről történő megtekintésére is. A nap a Kopt negyedben fejeződik be. 3. nap: Reggeli után Szakkara illetve Dahsurban a Tört Piramis és a Vörös Piramis megtekintése következik. Ezt követően az Egyiptomi Múzeumban teszünk látogatást. 4. nap: Kora hajnali utazás Asszuánba repülővel.A megérkezés utána a Philaei és Kalabsha templomát nézzük meg. 5. nap: Reggeli után Fakultatív kirándulás keretében ellátogatunk Abu Szimbel-be. Az ebédet követően Kom Ombo-ban megnézzük Szobek templomát, 6. nap: Hórusz templomát nézzük meg Edfu-ban. Majd az esnai templomban teszünk látogatást. A hajó luxori megérkezése után ellátogatunk a luxori templomhoz is. 7. nap: Reggeli után egész napos fakultatív program Abydos és Dendera várja kedves utasainkat. 8. nap: Királyok Völgye, Nemesek Völgye. A Királyok Völgyében hat(!) sírkamrába is betekinthetnek a látogatók. Különdíj fejében, Tut Ankh Amun legendás sírja is megtekinthető. Délutáni program a karnaki templom megtekintése. . 9. nap: Reggeli, majd transzfer a repülőtérre, hazautazás Kairón keresztül Budapestre.

Az úton tudásával gazdagít minket:

PAP GÁBOR művészettörténész és akik még részt vesznek:

SZÁNTAI LAJOS magyarságkutató és ARADI LAJOS piliskutató Jelentkezés és további információ: Két Hollós könyvesbolt (Bp. 1081 Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032)