EL Ő JAT Е +K
Sinkó Ervin
Edvárd. Fellengzősen épp Edvárd. Mások fiát Jánosnak, Péternek vagy Istvánnak hívják. Neki azonban Edvárdnak kellett lennie. Nyilván valami szül ői nagyravágyás, valami bogaras, el őlegezett remény volt az oka, hogy neki ezt a nevet adták. Már az iskolában is nevették. S később másutt is, legalábbis furcsa meglepetést okozott, hogy ha vezetékneve, Feigenbaum után felhangzott az Edvárd. A legtöbb ember balsarsanak érezte volna, ha Feigenbaumnak és Edvárdnak nevezik. ĆO azonban, ha bemutatkozott, a faji jellegzetességgel görbülő, fejlett sasorra alatt nem mormolva, hanem a szótagokat világosan tagolva, s őt hangját felemelve — mintha attól tartana, hogy nem egész jól értik —, nyomatékosan figyelmeztetett a nevére: Feigenbaum Edvárd. A német nyelvben kevéssé járatos vagy hanyag, esetleg rosszindulatú személyek ugyanis vezetéknevéb ől gyakran kifelejtették azt az n betűt, mely nélkül a fügefát jelent ő családi név helyett jelz őként a „gyáva" fogalma került volna indokolatlanul el őtérbe. Az n betűnek ez a hangsúlyozása talán önérzetének, de talán nem is annyira önérzetének, mint mindenekel őtt sajátos, úgyszólván veleszületett rendszeretetének volta megnyilvánulása. Nem t űrt hanyagságot, s iszonyadott mindennem ű, még a legcsekélyebb rendetlenségtől is. Uralkodó jellemvonása volt az akkurátus pedantéria. Kezdve körmeinek makulátlan ápolásán, már iskoláskorában sem tudta elviselni még a legkisebb gy űrődést sem az irkáján. Neki sohase kellett semmiféle saját személyével vagy tevékenységével kapcsolatos legapróbb tárgyat keresgélnie; nála mindennek megvolta maga pontosan kijelölt, elrendelt helye. Ha valami okból el ő kellett volna teremtenie, nyugodt és biztos kézzel azonnal megtalálta volna az évek el őtt kelt
11105 I postai feladóvevényt éppúgy, mint, az istenben boldogult édesanyja nagy fršzurás leánykorii fényképét vagy a tíz év el őtt kifizetett villanyszámlát. Egyforma gonddal őrzött meg mindent, és mindennek megvolt a maga helye. S még ha türelmetlenül várt levelet kapott is, borítékját nem tépte fel, hanem annak rendje és módja szerint még a nagyapjáról a családra maradt, Karlsbad látképével díszített, csontból készült papírvágóval hasította fel. Ezt a pedantériáját meg őrizte akkor is, ha a magánéletét a közélet nyilvánosságáиal kellett felcserélnie; miel őtt elment hazulról, minden porszemet odaadó gonddal kefélt le a ruhájáról. S a cip ője a nap minden 'arájában úgy ragyogott, mintha frissen fényesítették volna. Rendesebb nem lehetett volna akkor sem, ha épp az imént vették volna ki valami skatulyából, melynek Persze nagy méret űnek kellett volna lennie, mivelhogy Feigenbaum Edvárd sovány alakja •szembet űnően magasra nőtt. Lehet, hogy saját megjelenésére és mindenre kiterjed ő, görcsösen gondos pedantériája volt az oka — vagy következménye — annak, hogy hiányzott belőle a legcsekélyebb érzék is a szellemnek ama különleges, villózó és szeszélyes önkényeskedése iránt, amit humornak szoktak nevezni. A tréfára, a legártatlanabbra vagy a gonoszra egyformán elkomorodva ráncolódott a homloka, mint valami méltatlan rendetlenség vagy éppen elítélend ő rendbontás látványára. Nem értette a tréfát, és csak akkor mosolygott, ha sikerült mindent rendben találnia. Egyébként azonban semmiképp sem a morcos, inkább a nyájas lények közül való volt. Már a foglakkozása is nyájasságra nevelte. Őneki tudniillik azzal kellett volna megkeresnie kenyerét, hogy tekintélyes vagy épp alakuló kereskedelmi és ipari vállalatoktól hirdetéseket szerezzen f ővárosi és vidéki újságoknak, esetleg népszer ű folyóiratoknak. Sajnos hamarosan be kellett látnia: ahhoz, hogy valaki hirdetési ügynökként boldoguljon, nem elég, hogy szorgalmasan el-eljárogat az ügyfekekhez; a hirdetési ügynöknek ötleteket, olyan szövegeket és rajzokat kell kieszelnie, amelyek ellenállhatatlan er ővel vésődnek az olvasók tudatába. A reklámnak hatásosnak kell lennie. Meglep ő fordulatokkal, rikító, harsány esztelenséggel vagy látszatos tárgyilagossággal olyan bűverő t kell gyakorolnia, hogy az emberek önkéntelenül a reklámozott hajhullás elleni szert, a hirdetett süt őport, parkettafényesít őt, hashajtót és kizárólag az egyetlen ajanlott poloskairtó mérget higgyék hatásosnak — és vásárlandónak. Feigenbaum Edvárd minden megnyer ő nyájassága mellett is alkalmatlannak bizonyulta hirdetési ügynök pályájára, mely leleményt és ötleteket b őven termő, merész, olykor bizarr képzel őtehetséget igényel. Akkalmatlаnsága egeszen nyilvánvalóvá lett, amikor egy nagy befektetéssel újonnan alakult temetkezési vállalat azzal bízta meg, hogy eszeljen ki olyan hirdetést vagy hirdetési sorozatot, mely a nagyközönség szemében ezt a vállalatot a többieknél el őnyösebb színben tünteti fel, s őt vonzóvá, úgyszólván közkedveltté teszi. Feigenbaum Edvárd ekkor tapasztalta, hogy mit jelent, ha megáll az ember esze, megáll, és egyszerűen meg se moccan. Az ügyesen megszövegezend б és szép keresettel kecsegtet ő hirdetési szöveg helyett csupa komor
11106 I kép rémlett föl el őtte: betegség, szívettép ő zokogása ravatal körül, majd a rettenetes pillanat, amikor a koporsót kiviszik a megboldogult szakásaival és emlékeivel teli lakásból, hogy mint valami közömbös terhet kocsira rakják és vigyék, vigyék, míg aztán a temet őben leemelik a kocsiról, hogy leeresszék a már megásott sírgödörbe, majd a borzalom, amikor a sírásók lapátjáról tompán visszhangozva hullanak az els ő göröngyök és egyre több sötét föld a tegnap még kedvesei körében és kedves lakásában járkáló vagy még ágyban fekv őként is a gyógyulásban reményked ő, a gyógyulás esetére terveket mérlegel ő, egyszóval tegnap még az él ők világához tartozó, az él ők világához és a maga apró kis dolgaihoz ragaszkodó, egykori él ő koporsójára. A koporsó, mint valami ledöntött telefonfülke, ahonnan azonban már nincs kapcsolat .a földi vil "aggal. A temetés egész ideje alatt nincs mozdulat, nincs zaj, nincs csend, semmi sincs, ami más volna, mint újabb és újabb könnyfacsaró iszonyat. „Temettesse szeretteit a Nekropolisz Temetkezési Vállalattal" — írta le szabályos, ez esetben valósággal kalligrafikusan rajzolt bet űivel, de alig fejezte be a mondatot, saját szavaitól elszörnyedve, mindjárt vastagon át is húzta. Úgy látszik, ezúttal nem annyira a fantáziátlanság, hanem épp az egyszerre túlságosan megelevenedett érzelmi képzelete akadályozta. „A Nekropolisz Temetkezési Vállalat gyors, megbízható, pontos, jutányos áron elégít ki minden igényt." Ez a fogalmazás is, amint a szöveget papírra vetette és újra elolvasta, sértette, valósággal sebezte legjobb érzéseit. A nyári h ősegben. cikázó villámfényekhez hasonló apró vonalakkal húzta át és vetette el ezt a változatot is. Egyszerűbben, kimért, száraz tárgyilagossággal kellene a hirdetést megfogalmaznia; egyszer űen közhírré tenni, hagy mibe kerül a Nekropolisz Temetkezési Vállalatnál a legfels őbb kategóriájú gála, majd az első osztályú, a második és harmadik osztályú temetés. Ezzel a móddal még csak meg tudna békülni, hiszen sajnos szükség van temetkezési vállalatokra is. Ez a mód megfelelne neki. Neki igen, ámde a Nekropolisznak! Ez valóban nem az a módszer, mellyel diadalmas fogalommá, közismertté vagy éppen közkedveltté lehetne tenni a nagy befektetéssel újonnan alakult Nekropolisz Temetkezési Vállalatot. Tehát? Ha érzelmi okokból a Nekropolisz különösen kényes, megoldhatatlan problémát jelentett számára, az áruházak, a mulatóhelyek, acip őmarkák, az intim fert őtlenítőszerek, az utazási irodák, a nadrágtartók és az építkezési vállalatok, bármiféle árucikk vagy cég népszer űsítésének feladata, ha nem is annyira, mint a Nekropolisz, de szintén meghaladta Feigenbaum Edvárd képzeletének szerény alkotóerejét. Az ő reklámszövegei szürkék voltak, akár valami telekkönyvi kivonat; inkább pedáns hatósági ügyiratokhoz hasonlítottak, mint ahhoz a harcos, kihívó, vibráló ötletességhez, amit a hirdetések verseny-világában a hivatását betölt ő reklám megkövetel. Így történt, hogy Feigenbaum Edvárd fokról fokra, szinte észrevétlenül, hirdetési ügynök helyett más hirdetési ügynökségek és lapvállalatok szolgálatában m űködő inkasszánskent találta meg helyét a társadalmi élet bonyolult b űvkörében.
NIAURITS FERENC síktanulmány I.
MAURITS FERENC síktanulmán у 1.
11107 I Másoknak ez rangvesztést, a lefokozás keser űségét jelentette volna, 6 azonban nemcsak hogy nem búslakodott ezen, hanem valójában inkább fellélegzett. Gyötr ő és kilátástalan er őfeszítésekt ől, hajlamaival ellenkező feladatoktól, erejét felülmúló tehert ől szabadult meg. Az volt az érzése, hogy belekerült a neki legmegfelel őbb, az úgyszólván neki rendelt kerékvágásba. Nem kellett többé tehetetlenül csapongnia és minduntalan kudarcot vallania a könyörtelen, egész természeti alkatával összeférhetetlen próbatételek között. Lévén igényeiben szerfölött mérsékletes, beérte a sokkal kevésbé izgalmas, a megélhetését azonban mégis biztosító, nyugodt inkasszánsi munkakörrel. Ebben a minőségben ő nem a szuszból egyre-másra kifogyó kontár, hanem els őrangúan megfelelő személyiség volt. Teljes mértékben érvényre juttathatta választékos modorát, kifogyhatatlan türelmét, és mindenekfölött kielégíthette azt a legbens őbb szükségletét, hogy magánéletében izgalommentes, egyenletes, kifogástalanul világos folytonosság és messzir ől is felismerhető teljes rend legyen. Teljes rend. Ez az, ami jó, sőt kellemes. Minden áldott este — kivéve a szombatot, mert vasárnap a vállalatok és üzletek zárva vannak — maga elé tette a számlákat, melyekkel másnap útra kellett kelnie, s az utcák és terek sorrendjére ügyelve készítette el a másnapi munkája tervét. Akadt ugyan ideges, nemegyszer ingerült ügyfelekre is, de vele még ezek se gorombáskodtak, mert értett hozzá, hogy lekötelez ő, higgadt, nyájas mosollyal az ilyen ügyfeleket is megnyugtassa., mondván, hogy sebaj, három vagy esetleg öt nap múlva úgyis megint útba ejti a tisztelt ügyfelet, s akkor bátor lesz újra megkérdezni, hogy immár alkalmas-e a pillanata számla kiegyenlítésére. S a megszelídült ügyféllel megállapodva, mindjárt a helyszínen feljegyezte, az ügyfél szeme láttára, legközelebbi látogatása napját, esetleg óráját is. Amint ő mondta: „Majd ekkor és ekkor bátorkodom tiszteletemet tenni. Semmi komplikáció." Ez az, ami jó, s őt kellemes. Sáját maga és megbízói kölcsönös elégedettségére nem volt más dolga, mint nap nap után beszolgáltatnia sikeresen inkasszált készpénzt vagy csekket, illetve referálni a késedelmesked ő ügyfelekről, továbbá átvenni, és miután gondosan összehajtogatta, sárga aktatáskájába tenni az újabb inkasszálandó számlákat. És semmi izgalom, hála istennek. És mindig újra azt mondta magában: ez az, ami jó, s őt kellemes. A nyugalom és a rend, mint a pont az egyszer ű mondat végén. Igaz, ez az 6 közéleti vagy közgazdasági tevékenysége pillanatig se kecsegtethetett bármi kalandos szerencsével. Edvárdban azonban nem volt semmi kolumbuszi kedv; ahol viharok támadhatnak, hajótörést is kockáztat az ember. A nyugalom megbecsülhetetlen. Edvárdot nemcsak hogy nem vonzották kalandos kísérletek, hanem szinte ijesztette az élete egyenletes rendjét megbontó lehet őségnek még a gondolata is; szerette, hogy senkinek sem szúr szemet. Se kivételes sikerekkel és Persze — isten őrizz! — kivételes balsikerekkel sem. fgy van minden rendben. Fejlett, túlzottan nagy és görbe orra miatt, mint észrevette, sajnos némi kellemetlen feltűnést keltett egy-egy új, a külsejét ől még idegenkedő ügyfelénél; de id ővel mintha általában még ezek is napi-
I 1108 I rendre tértek volna Edvárd eme kiütköz ő testi tulajdonsága felett. Hiába, úgy látszik, hogy még az olyan nagyon rendszeret ő lényeknél sem lehet minden egészen rendben, mint amilyen ő. Azzal nyugtatta magát, hogy hibáján kívül történt, és azzal, amit még kisiskolás korában, amikor a gy űrődéstől is óvott irkáját tanulótársai szörny ű tintapackákkal mocskolták össze, s ő sírva jött haza, egy elröppen ő, de mélyről jött sóhaj kíséretében az apja, Feigenbaum Ignác ajkáról hallott: „Mein Kind, das Leben ist nicht auf Rasen gebettet." Ha akkor nem is fogta még fel ennek a rezignált, de mégis csitító metaforikus intelemnek az értelmét, emlékezete híven meg őrizte. S ő, Feigenbaum Edvárd, megszívlelvén az apai figyelmeztetést, annál állhatatosabban igyekezett, hogy szerénysége, jó modora és kiegyensúlyozotteletmódja elhatárolja és megvédje a nem rózsás, hanem kétségtelenül tüskés világtól. Mert Edvárd nem esett a feje lágyára: tudott a világról. Meghatározott id őben, éspedig mindennap közvetlenül lefekvés el őtt, ágya szélén ülve el ővette az újságot, melynek az apja, Feigenbaum Ignác időtlen idők óta az el őfizetője volt, s melyet az, mikor még nem volt annyi baj a szemével, mindjárt reggel, mihelyt a lapot meghozták, átolvasott. Edvárd pedig, amikor esténként kézbe vette, egyszer se mulasztotta el, hogy az apjánál nagyobb alapossággal, kezdve a vezércikken, oldalról oldalra, s őt sorról sorra végigolvassa; ha az ügyfelekkel esetleg valami beszélgetésre kerül sor, akkor őneki, mint ahogy mondani szaktők, au courant kell lennie; elolvasta tehát a bel- és külpolitikai eseményekr ől szóló jelentéseket, a második oldalon lev ő tárcát éppúgy, mint a napihíreket, az id őjárásjelentést, a különböz ő, szembeötlő nagybetűs címekkel nyomtatott szenzációs b űnügyi, valamint a törvényszéki riportokat, s bár személy szerint színházra nem költött, a színházi és a közgazdasági rovattól, valmint a t őzsdei hírekt ől se vonta meg a figyelmét. Csak sporthírek mellett nem id őzött, de annál nagyobb érdekl ő déssel, lelkiismeretes alapassággal tanulmányozta a különböz ő nagy- és apróbet űs hirdetéseket, minthogy ezek úgyszólván a szakmájába vágtak, és ezenkívül kedélyére, egész lelki egyensúlyára jó hatást gyakoroltak, mert arról tanúskodtak, hogy miképpen a Duna vize időtlen idő k óta fölényesen hömpölyög, a nagybet űs hírek és az apróhirdetések is, lám, változatlanul tartanak — s amíg tartanak, addig természetszer ű en továbbra is szükség lesz olyan megbízható, fáradhatatlan és udvarias inkasszánsra, mint amilyen — például okáért — ő, Feigenbaum Edvárd. Amit nap nap után katasztrófákról, tüntetésekr ől, üldözést szentesítő új törvényekr ől, pártokról, új kormányokról, háborúval és felfordulással fenyeget ő eseményekr ől olvasott, még ha benn az országban is történtek ilyesmik, neki csak a távoli, nyughatatlan nagyvilág zű rzavaros viharainak látszottak, melyeket ő a maga rendezett inkasszánsi partjáról csak e1-elnézeget. Ez a nagyvilág annyira kívül esett az ő csendes és rendezett életén, akárcsak az újság szintén figyelmesen elolvasott színházi rovatának szenzációi vagy még inkább azok a görög—perzsa háborúk, a tatárjárás Magyarországon vagy Árpád vezér honfoglalása, amelyekr ől egykor a tankönyvekb ől kellett tanulnia.
11109 I Sz- rencsére — így kellett rágondolnia, noha ez egyáltalán nem megfelelő kifejezés — ez id ő ben az apja, Feigenbaum Ignác szeme már annyira megromlott, hogy voltakepp már magával tehetetlen vak volt, és Edvárdnak kellett felolvasnia, hogy mit ír az újság. S mert némely hírek túlságosan aggasztották, izgatták, s őt megrettentették az đ reg embert, Edvárd tapintatosan siklott el a politikai fejleményekr ől szóló hírek fölött, s inkábba tárcát és a törvényszéki tárgyalásokat, a közvéleményt foglalkoztató botrányokról, párbajokról és az „Innenonnan" rovarban található tarka híreket olvasta fel fennhangon. Még a vezércikkeket is futólagosan cenzúra alá vetette felolvasás el őtt; s csak amikor Feigenbaum Ignác már szunyókálni kezdett és ő visszavezette a. szobájába s lefektette az ágyba, mely fölött emberemlékezet óta díszítette a falat a korán elhunyt, tiroli népviseletbe öltözött Feigenbaum Ignácné ifjúkori, még a nászúton készült, aranyrámás, nagyított fényképe az ugyancsak tiroli népviseletbe öltözött, mosolygó ifjú férjjel —akkor, visszatérve a saját szobájába, Edvárd az ágy szélén ülve olvasta el a z űrzavaros nagyvilágnak azokat a híreit is, melyektől egy idő óta jobbnak látta megkímélni az ő amúgy is keseredett szív ű és tehetetlensége érzetében mindinkább szorongó vak apját. S néha hallotta is, hogy álmában az öreg ember a másik szobásban nyög, sőt rémülten kiáltozásba is kezd, míg csak hozzásiet ő fia nyugtató szóval fel nem ébreszti. Maganak Feigenbaum Edvárdnak is, talán, mert közvetlenül lefekvés el őtt olvasta az újságot, mintha a nagyvilág eseményei, ha nem is kiegyensúlyozott nappali életébe, de az álmaiba kellemetlenül izgalmas, sőt kínos rendetlenséget akartak volna becsempészni. Az ilyennemű álmok közvetlen el őzménye egy-egy az újságban olvasott esemény volt. Mint az a törvényszéki tárgyalás is, melyen egy pénzbeszedőről, név szerint Gottlieb Sámuelr ől volt szó. Az illet őt sikkasztáson kapták, és a bíróság ezért hat és fél évi börtönnel büntétte. Edvárd, bár sose látta ezt a Gottlieb Sámuelt, valósággal a saját gonosz. ellenségének érezte; ha valakinek, akkor — tekintettel a tekintendőkre — mindenkinél inkább épp annak az inkasszánsnak, akit Gottlieb Sámuelnek hívnak, százszorosan kötelessége lett volna, hogy példásan korrekt maradjon; ebb ől a meggy őződésből kiindulva Edvárd nemcsak hogy szeme+rлyi részvétet sem érzett iránta, hanem nagyon is helyeselte, hogy ennek a h űtlen és minden szempontból olyannyira felelőtlen inka:sszánsnak lakolnia kell. Hat és fél évi börtön? Az kétségtelenül nem kevés, sok, de úgy kell neki. S ezek utána megállapítások után hozzáfogott a vetk őzéshez, s annak a férfiúnak a nyugalmával, aki tudja, hogy feddhetetlen, és hogy vele semmi ilyen vagy ehhez hasonló nem eshet meg, feküdt le ágyába és hajtotta fejét nyugovóra. S már el is felejtette Gottlieb Sámuel b űnét, megérdemelt és helyeselt bűnhődését, amikor néhány nappal kés őbb álmában — szakasztott úgy, ahogy a valóságban szokott történni — ott állt három pénzbeszedő kollégájával együtt egyik nagy munkaadójának, az Argus Hirdetési Vállalat számvev őségének pénztárf őnöke előtt. Ezzel a f ő-
nőkkel sohasem rokonszenvezett; már őszülő, angol bajuszos, kis kövér ember volt, s világos, hideg kék szemében mintha valami titkolatlan ellenséges indulat parázslana. Nem általában, hanem éppen vele, Edvárddal szemben. Egyébként kedélyes embernek látszott és az volt a szokása, hogy vékony alsó ajkát a fels ő fogsora alá szívta és úgy szopogatta, minta cukrot. Ez a pénztárf őnök, hogy kedvezzen a másik három kollégának, . őrá rendszeresen azoknak a közismerten rossz fizetđ knek a számláit bízta, akiknél az inkasszánsnak többször, nagyon sokszor s nem egy esetben végül is eredménytelenül kellett kopogtatnia. Az álomban is szakasztott olyan volta helyzet, minta valóságban: hóna alatt sárga aktatáskájával, Edvárd ott állta három inkaszszáns kollégával a pénztárf őnök íróasztala el őtt. S mint ahogy az a valóságban is tenni szokta, a pénztárf őnök az álomban is Edvárdot hagyta utolsónak. A kollégák egymás után szedték el ő aktatáskáikból a bankócsomagokat és csekkeket, s a f őnök, miután átvette és maga is megszámolta a pénzt, mindig újra felállt, hogy az átvett összegeket és csekkeket a szoba túlsó sarkában álló wertheimkasszába zárja éjszakára. De már el őbb az íróasztal fiókjából sokszín ű, meztelen, pajzán kis női szobrocskákat szedett el ő, s valahányszor a kasszától visszatért íróasztalához, könnyedén sóhajtott egyet, és karosszékében hátrad őlve, a tenyerébe vett valamelyik pajzán kis n ői szobrocska szemléletébe merült, és fel se nézett, miközben a soron következ ő inkasszáns számolt el. Akkor megint letette a szobrocskát, újra megszámolta a pénzt, újra felemelkedett, és a wertheimkassza nehéz ajtaját újra kinyitva és bezárva visszaült az íróasztalához. igy volt ez mindennap, és pontosan ugyanígy Edvárd álmában is. A meglepetés, tudniillik az álombeli, csak ezután következett. Mikor a három inkasszáns kolléga után az elszámolásban és a jelentéstételben Feigenbaum Edvárd következett, a karosszékébe süpped đ főnök olyan arccal, mintha a szájához emelt poharában legyet pillantott volna meg, leplezetlenül ellenséges világoskék szemét az íróasztalához lép ő hórihorgas inkasszánsra emelte, pontosabban nagy és keletiesen görbül ő orrára. Nem is a személyére, hanem kizárólag és mozdulatlanul erre a kiütközđ orra szegezve tekintetét, fagyosan és fenyeget ően kérdezte: — Nos, elhozta-e végre azt a hatszor hatszázötvenezret, amivel három nappal ezel đtt nem tudott elszámolni? Mindenekel őtt erre a kérdésre kell felelnie, Feigebaum. Már megszokásból is els đ gondolata az volt, hogy nyomatékosan helyreigazítja: „Kérem, nem Feigebaum, hanem Feigenbaum", ám spontán szándékát meghiúsftották a feltóduló kérdések: miféle hatszor hatszázötvenezret kér számon t őle ez a főnök, épp őtőle, s épp ez a fő nök, aki, lám, ebben a pillanatban is ott felejtett húsos tenyerén egyet a meztelen pajzán n ői szobrocskák közül? Edvárdnak a legkisebb er őfeszítés nélkül érvek és bizonyítékok egész sora jutott eszébe, és ennek megfelel ően bizonygatta is, hogy tévedésr ől van szó, a gyanúsítás alaptalan, sért ő és légből kapott. Ezt akarta bizonygatni, de hiába mozgatta a száját. Hangszalagjai felmondták a szolgálatot, hangja mintha elveszett volna.
A főnök két tenyere között az egyik n ői szobrocskával — a bal tenyerén tartotta, a másikkal meg lassan, látható élvezettel simogatgatta — világoskék szeme hideg tekintetét gonosz nyugalommal szegezte az inkasszáns aránytalanul nagy és görbe orrára. Edvárd azonban, akinek a váddal szemben ártatlansága bizonyítására az abszolút meggyőző érvek egéLsz sora jutott eszébe, hiába próbált megszólalr i; hangja az igazság hangja lett volna, de épp a hangja hagyta cserben. Erőlködött, megfeszítette minden erejét. Méltatlankodó, öntudatos, hallható hangon akart tiltakozni. De hangtalanul mozgó szája inkább azt a látszatot kelti, mintha a vádban valami igazság volna. S érezte, hogy elhatalmasodik rajta a rémület, s mintha hideglelés rázná, a fogai vacognak. S tudta, hogy ez ellene bizonyít. Hogyan döntse meg a roszhiszemű vádat, és hogyan bizonyítsa be ártatlanságát, ha nincs hangja, a főnök pedig fölényes nyugalommal, még fens őségesebben, mint kezdetben, a saját zengését szinte élvez ő orgánumával, az ítélethirdet ő világos tagolásával ejti ki a fenyeget ő, sőt elháríthatatlanul lesújtö szavakat: -- Nincs pardon, F.eigebaum. Pardon az nincs. Ezt tudnia kell. Ezt tudnia kellett volna. Az a pénzbeszed ő, aki visszaél a beléje helyezett bizalommal, nem számíthat irgalomra. Feigebaum, ne számítson irgalomra. Az a pénzbeszed ő, aki titokban szeret őt tart és a költséget a rábízott idegen tulajdont képez ő bankjegyekből fedezi ... Kérem, előre tudhatta, hogy rajtakapják. A gonosz főnök kígyóbűvölő, hideg kék szemével még egy közmondást is hozzáf űzött az előbbiekhez: Még ha a korsót Feigebaumnak is hívják, addig jár a kútra, míg el nem törik. Ezt pedig olyan emelt hangon mondta, mintha valami pallost villogtatna meg a magasban, de szemmel látható kárörömmel. Edvárdnak az a korsó járt az eszében, amelynek el kell törnie. Mintha nem is parkettás padlón, hanem cserepeken állna, melyek csikorognak a lába alatt. Emelgette lábát, de akármerre lépett, a korsó cserepei borították a padlót, azé a korsóé, mely „addig" járta kútra. Csikorogtak a cserepek a cip ője talpa alatt, valami majdnem vihogó, kárörvendő hangokat hallatva, mint amilyen a kövér f őnök mély, kenetteljes, mégis éles hangja volt. Edvárd ártatlannak tudta magát, ugyanakkor mégsem egészen olyan ártatlannak, mínt szerette volna, mert a gonosz f őnök, mint kiderült, ha meghamisítva, eltorzítva is, de mégis tudta egyetlen titkát és felhasználta elleni, csak hogy őt megrágalmazza. Edvárd körül a szoba falai, az íróasztal, a f őnök húsos feje, még a nehéz wertheimkassza is oly vadul kezdett forogni, minta körhinta, melybe egyszer gyerekkorában az apja ültette, s melyet akkor meg kellett állítani, mert ő már az első forduló után sikoltozott és öklendezni kezdett. Nincs pardon — mondta a f őnök. Erre őneki, ha a körhinta forgását valamiképp megállíthatná, önérzetesen és kimérten azt kellene felelnie: Pardon, kérem, ez az én magánügyem. A fontos az, hogy mindenkor fillérre pontosan el tudtam és el tudok számolni. Ezt kellene mondani. És azt, hogy kikéri magának a magánügyeibe való beavatkozást. A magánügyei pertraktálását. Igen, ez volta szó,
amely igen hatásosan hangzott: a pertraktálás. Hangzott, igen, ha hangzott volna. De Edvárdnak, mint akit rajtakaptak, megint csak az ajka mozgott. Bár a mérhetetlen er őlködésbe, úgy érezte, a szemei kidagadnak, a belső részei majdhogy meg nem szakadnak, s"noha egész valójaban, sarkától a feje búbjáig úgy feszült benne minden, mint a húr — nem volt hangja. A hangja mintha alattomosan valahol elbújt volna előle, vagy tán veglegesen megszakadt. A gonosz főnök azonban, manik űrözött kezében egy másik mezte len női szobrocskával, melyet immár a fejénél fogva a két ujja közé vett, megkopogtatta az íróasztalát. Vigyorogva hajolt el őre, úgyhogy a szeme egész kicsi lett, de villogott, minta pallos visszfénye, és mintha tudatában volna annak, hogy azzal, ami most következik, el fogja taposni ezt az inkasszánst, csúfondárosan, tisztan, sziszegve tagolva a szavakat, valósággal fröcskölte a fogai közül: — Szép, szép, szép. Na igen, a kis Klára, Klári, Klárácska. Ez az. Ez megint az álomnak az a rémes valószer űsége volt, amely alighanem abból ered, hogy az abszurdum felismerhetetlenül és felbonthatatlanul elegyedik a valóságos tények elemeivel. A valónak a fantasztikussal való ilyen egybemosódásaban az igazsag káprázattá és a hazugság megdönthetetlen igazsággá válik. Az ember pedig tehetetlen. Klára. Edvárd szentül hitte, hogy Klára és őrajta kívül senki az égvilágon nem tud a kettejük viszonyáról. Nem is lett volna szabad, hogy bárki még csak sejtse is. És most ez a gonosz tekintet ű, alattomos főnök csak úgy mellékesen, de annál gyilkosabb hangsúllyal ezzel a névvel sújt le rá .. . Klára annak a konfekciós áruháznak a könyvelésében dolgozott, ahová ő rendszeresen inkasszálni járt. Edvárd a harmincegyedik, ő a harmincötödik évét taposta; nagyon jól összeillettek. Klára szerencsétlensége, hogy ortopéd cip őt kellett viselnie, mert a jobb lába rövidebb volta balnál, nem zavarta Edvárdot; Klárának pedig, aki inkább kövérkés, mint kifejezetten kövér volt s a keze, mint termete is, kicsi, a szeme szelíd és barna, az arca sima és kerekded, az orra pedig bájosan fitos, szintén megfelelt a hórihorgas Edvárd, aki a naphosszat tartó inkasszánni munkától fáradt lábbal a vasárnap délutánokat Klára külön bejáratú, egyszoba-konyhás udvari lakásában töl-. tötte. Klárát a szerencsétlen jobb lába miatt éppoly kevéssé kísértette a kívánság, hogy a vasárnapot lakásán kívül élvezze, mint ahogy Edvárd se óhajtott semmi mást, mint Klára társaságát a gondosan, ragyogóan tisztán tartott és — épp vasárnap délutánonként — különösen csendes, díványpárnákkal, csákós és bajszos katonatiszteket és er ősen befűzött, komoly arcú hitveseiket ábrázoló családi képekkel és néha virággal is díszített, enyhe levendulaillatú lakásban. Edvárd, akinek életszükséglete volt, hogy mindent áttekinthet ően р maga helyére tegyen, kezdett ől fogva tiszta helyzetet óhajtott teremteni, ezért még a kapcsolat elején közölte, hogy vele kapcsolatban nem lehet házassági terveket sz őni, mert neki a szegény hatalmas test ű, de vak apja mellett a feleséget, a társalkodót és a betegápolót kell egy személyben helyettesítenie. Klára ezt megértette, s őt helyeselte. És akárcsak Edvárd, ő is úgy találta, hogy ismeretségük óta, hála istennek, a vasárnapok nem olyan unalmasak, mint azel őtt. Edvárd hálás
és gyöngéd volt, az intim pillanatokban épp a Klára — ahogy ő mondta — ártatlan jobb lábacskáját, a szegény, szelíd jobb lábacskát simogatta, s még meg is csókolta. És ha a kis lakásban vacsorához ültek, szerény, kis varsarákhoz, mindjárt utána elszámoltak, s a költségek őt illető részét Edvárd rögtön kiegyenlítette. Ha azonban Edvárd inkasszánsi min őségében jelenti meg a konfekciós áruházban, mind a ketten úgy tettek, mintha csak hivatalból volnának ismer ősök; vasárnap délutánonként közös titkukat mind a ketten mwlatságosnak találták, különösen Klára, akinek Edvárddal ellentétben kevés is elég volta kacagásra, s aki ha Edvárdot túl komolynak találta, addig csiklandozta a hóna alatt, míg az is meg nem tanult nagyokat nevetni. Este pedig, legeslegkés őbb fél kilenckor, Edvárd sietve távozott, mert apja már türelmetlenül várta, hogy felolvassa neki a reggel érkezett újságot, s mert különben is nyugtalan szokott lenni, ha a fia sokáig elmarad. Most megint egy hétig egyedül leszek. Az olyan rossz — mondta búcsúzáskar Klára, akinek kedves hangját, isten tudja, miért, Edvárd rózsaszínűnek szokta nevezni. Határozottan rossz — helyeselt Edvárd, és minden ilyen esetben csiklandozás nélkül is nevetett. Nem Klárán, hanem saját esztelen gondolatán, tudniillik az járta fejében: kár, hogy nem áll módjában ezt a lágy, rózsaszínű női hangot megcsókolni. Ez volta valóság. Álmában pedig most ennek az alattomos, ellenséges, a saját gonoszságát élvez ő főnöknek a szájából, mint valami leleplezést és olyan hangsúllyal kellett hallania Klára nevét, mintha Klára léte regfellebbezhetetlen, végs ő, minden védekezésnek még a gondolatát is eleve kizáró er ővel bizonyítaná rá, hogy ő titkos utakon járó képmutató, sikkasztó, cudar, lump fráter, és nem is Feigenbaum, hanem Feigebaum. Minden titok el őbb-utóbb napfényre kerül. Nincs titok. Én mindent tudok. Ugye most nem tud beszélni, Feigebaum? Most beszéljen. Most ugye elvesztette a hangját? — mondta a f őnök. És Edvárdnak, bár maga is tudatában volt, hogy ostobaság, amire gondol, mégis az az ötlete támadt, hogy négykézlábra kellene ereszkednie, s akárcsak valami elgurult inggombot, az íróasztal, a szekrény vagy a f őnök cipői, esetleg éppen a wertheimkassza alatt meg kellene keresnie a hangját. A főnök azonban, mintha csak kitalálta volna ezt a teljes fejvesztettségre valló gondolatát, még egyszer, a szemébe fröccsentve megismételte a nevet, de már úgy, mintha az már nemcsak a sikkasztás, hanem az emberölés, igen, a gyilkosság bizonyított vádját is magában foglalná: Na igen, Klára, Klári, Klárácska .. . A név szinte elt űnt a hangsúly mögött, amellyel kiejtette. Majd mint aki most már nem habozik, letéve az íróasztalra a pajzán meztelen szobrocskát, felpattant ültéb ől, hogy megnyomja az íróasztal jobb sarkán elhelyezett villanycseng ő gombját. Ez jeladás lett volna az el őszobában várakozó rend őrügynököknek, hogy azon nyomban berontsanak, leteperjék és bilincsbe verve hurcolják el a hangját vesztett b űnöst. Ő tisztában volt azzal, hogy a cseng őnek az irodát, sőt az egész házat riadóként betölt ő, fülsiketít ő hangja ezt jelentette volna. S már egyáltalán nem magára, hanem szívet facsaró iszonyattal csak a vak
apjára gondolt, aki ma, holnap és azután is oly kétségbeesetten várná, talán sírna is, de hiába várná. Erre a gondolatra, miel őtt még a főnök vastag keze elérte volna a villanycseng ő gombját, tekintetével a kinyújtott kéz mozgását követve, Edvárd észbe kapott. — Vannak lehetetlen dolgok. Ez már több a soknál. Tiszta abszurdum — mondta magában, s egyszerre, egyetlen lökéssel kívül helyezte magát, nem az álmon, mert az álom még tartott, de már mintha közben páholyból is szemlélné a körülötte zajló, hajmereszt ő bonyodalmakat — Ideje, hogy felébredjek — buzdította magát, és csakugyan egyetlen energikus elhatározással kiszökkent a rendetlen képzelet fullasztó hínárjából, és tudott mosolyognia f őnökön, önmagán és általában az álmon. Fellélegezve, és immár megengesztel ődötten csodálkozott azon, hogy értelmes ember létére milyen képtelen, vad, zagyva rémségeket álmodhatott. Ez az, ezen múlik minden: egyszer űen a kellő pillanatban kell felébredni. Ez volt legsajátosabb képessége. Ez' a képesség talán rendszeretetének volta következménye. Ha már megsokallta az álmot, akkor mintegy benső parancsszóra feltámadt eszmélettel, kell ő pillanatban működésbe lépett a fortélya. „Fel kell ébredned", mondta, és akkor helyreállt körülötte és benne a kellemes, normális rend. Vagy legalábbis az aránylag kellemes és normális közérzetet biztosító, izgalmak, rémületek, badar, lázas és lehetetlen képzel ődések elhatalmasodása, egyszóval az abszurdumokkal ellentétes rend, melyben nem történnek rendkívüli dolgok, mert mindennek megvolt, megvan és meg kell hogy legyen a maga természetes helye. Annyira biztos lett már ebben a „fel kell ébredned"-nek nevezett fortélyában, hogy esténként, mint valami ínyenc, aki már el őre találgatja a ráváró vacsora fogásait, kíváncsian várta az álmot. Nem, nem úgy várta, mint az ínyenc a feltálalandó életeket, hanem sokkal inkább mint az általa nem olvasott sportrovatban szerepl ő atléták néznek elébe a rájuk váró mérk őzésnek, melyre talán némi szorongással is gondolnak, de másrészt bízva a maguk erejében, hiszik, hogy végül is ők fognak felülkerekedni. Az embernek csak treníroznia kell, hogy a kulmináció pillanatában a „fel kell ébredned" varázsszóként törje meg az irtózat rossz bűvöletét. Mért féljen a rémekt ől az, akit udja, hogy a kell ő pillanatban, úgyszólván a végveszélyben megidézett eszméletét ől, mint valami titkos amulettől, levegővé, emlékké válnak, pillanatok alatt ködbe vesznek a hamis rémek. Nem jó, hogy fel-felbukkannak a fenyeget ő rémületek, de hogy az ember úrrá lesz felettük, az jó, s őt majdnem kellemes. Sajnálatos azonban, hogy Feigenbaum Edvárd életében is bekövetkezhet az a korszak, amikor nemcsak a lidércnyomásos álmok elegyülnek a valóság némely tényleges motívumával, hanem a valóság keveredik olyan színekkel és eseményekkel, amelyekt ől elmosódik a rémképes álmok z űrzavarát a valóságtól elválasztó határvonal. Akkor fel kellene ébredni. De amikor a felébredésre legnagyobb szükség volna, az ember menthetetlenül egyre mélyebbre süpped és süpped a lehetetlen és rendetlen borzalmak hínárjába. Hol kezd ődik a lidércnyomásos álom, és hol a másik, a józan, a természetes, a rendes valóság? Hát
nemcsak álomban válik lehetségessé mindaz, amit az ember lehetetlennek vél? S ha nemcsak álomban válik lehetségessé, akkor mit ér a varázsszó, hogy ideje volna felébredni? S hátha mégis csak rémálom a valöság, és igazában mégse valóság? Az ember kezdi nem kiismerni magát. Alom vagy valóság? De itt az öreg Feigenbaum, aki immár a mozgás hiányában csak valami húskolosszus, melynek a közeledtét botja tétova koppanásán, a padlöt súroló lassú, csoszogó járásán kívül már messzir ől jelez nehéz, szuszogó, e1-elfuló lélegzése. Jön a szobákon keresztül, melyeknek a padlózatát már nem borítja sz ő nyeg, a szekrények is egyre üresebbek lesznek, mert amit csak lehet, el kell adni, nevetséges kis összegekért el kell kótyavetyélni, hogy az öreg Feigenbaumnak, a vev őkért könyörg ő kínálat idején is legyen mit ennie. Edvárdnak pedig eleinte magától is iszonyodva, de később — mert ha az ember hozzászokott az iszonyúhoz, ezzel le is szokik az iszonyodásról — józanul meg kellett állapítania: szerencse, istenáldása, hogy a behemót nagy ember egészen és véglegesen megvakult. Ennek köszönhet ő, hogy nem tudja,. mi történik körülötte. Szerencse és istenáldása, hogy nem veszi észre, mint ürül ki mind alaposabban a ház. Csak a háromrészes, mennyezetig ér ő, oszlopos ebédlői kredenc és az ormótlan alt-deutsch bútorok állnak továbbra is a helyükön, mert azoka modern világban senkinek sem kellenek. Nem pénzért, hanem még ingyen sem. A modern világ csöppet sem kedélyes. A húskolosszus azonban nem modern és annál félelmetesebb, mert nincs, tán nincs is a világon ember, aki nála szelídebb volna. Ha Feigenbaum Ignác csak egyszer is követel őző, zsörtölődő, szeszélyes vagy legalább csak szemernyit is ingerült volna, akkor a vele való együttélés, ső t már maga a gondolat, hogy itt van ez az öreg ember, nem kínozná Edvárdot torkát szorító b űntudattal. Az öreg Feigenbaum azonban úgy áll a szeme el őtt, mint riasztóan látványos áldozat, a fia tehetetlenségének, a szeretetteljes várakozásokat és reményeket meghiúsító Edvárd b űnének ártatlan és védtelen, de soha egyetlen zokszót sem ejt ő áldozata. Ha csak egyszer, ha legalább egyetlenegyszer szemrehányást tenne neki, veszekedne vele, vagy csak haragosan rákiáltana! De lehet-e ennél a csendes, szelíd, ennél a sohasem lázadó tű résnél nyomasztóbbat álmodni? 1Js Edvárd napjában többször, egyre többször és mindig hiába ismételgette magában: ideje volna felébredni, ideje volna ráeszmélni, hogy az egész egyáltalán nem gilt, mert az újságban továbbra is megjelennek a nagy- és apróbet űs hirdetések, mert ennek megfelel ően tovabbra is süt a nap, és ha alábukik, este lesz, tart a rend, a megnyugtató, a jö, s őt a kellemes rend. De hiába mondta magában, hogy nem gilt, késett, makacsul Fsak elmaradt a felébredés. Edvárd annyira b ű nösnek érezte magát, hogy ellentétben azzal az álmával, melyben a f őnök előtt állt, semmit sem tudott volna a maga védelmére felhozni. B űntudatában térmészetesen éppoly kevéssé volt valamiféle logika, mint ahogy az. álmokban sincs. Mért volna ő hibás? Egyáltalán van-e valaki, aki hibás? Kiönt az árvíz, földrengés változtatja romhalmazzá a gondtalan városokat. Ki a hibás? lJs ki a hibás azért, hogy a három inkasszáns kolléga, akik álmában is szerepeltek,
s akik közül, még nemrégen is, az egyik mindig épp vele osztotta meg betegesked ő kislánya miatti gondját, a második meg, nem is egyszer, bizalmasan félrevonta, hogy olyan személyes ügyekbe avassa bele, mint •például a régóta húzódó válópere, a harmadik pedig, a legfiatalabb a hónap vége felé id őnként apró kölcsönöket is kért t őle — ki a hibás abban, hogy kollégái egyszerre csak úgy találták, hogy Feigenbaum Edvárddal nem illik vagy nem szabad szót váltaniuk, és egyik a másik után, mintha csak összebeszéltek volna, az iroda mennyezetének vizsgálatóba merültek, s egyikük sem akarta meghallani, amikor jó estét kívánt nekik, és nem akartak észrevenni, hogy az eddigi szokásnak s általában a szokásnak megfelel ően üdvözlésre nyújtotta a kezét? És abban vajon hibás-e az a kék szem ű pénztárf őnök, aki az íróasztala fiókjából előszedett meztelen, pajzán kis n ői szobrocskákkal szokott játszadozni az esti elszámolások idején, hagy egy napon a helyére egy sovány és fiatal új f őnök ült, aki nem kis meztelen n ői szobrocskákkal, hanem már messzir ől szembetűnő jelvényével játszadozott, melyet a kabátja gomblyukában viselt? Hibás-e ez a jelvényes és szigorú fiatalabb, hogy az el őbbi helyén most ő itta pénztárf őnök? Ha a víz megáradt, kiönt. A hivatásos sportoló többé-kevésbé jól, vagy esetleg kitűnően tud úsznia megáradt vízben, de van olyan is, aki soha nem foglalkozott úszósporttal, s őt egyáltalán nem tud úszni. Az árvíz a hibás, ha ugyan az árvíz hibás lehetne, és nem valami olyan volna, amit az újság igen találóan elemi csapásnak szokott nevezni. És akkor — mint az Edvárd álmában még oly fennhéjázó f őnök mondta —, akkor egyszer űen nincs pardon. Volt egy idő — nem is olyan régen —, amikor Klára intim pillanatokban többször is szóvá tette, hogy nézete szerint nem élet annak a nőnek az élete, aki nem élvezheti az anyaság örömeit. Edvárd ebben is egyetértett vele. Úgy találta, hogy a gyermekek, f őleg az egészen aprók, valóban meghatóak és elragadóak; a húsuk rózsaszín ű, mint példának okáért a Klára hangja, s ha már beszélni tudnak, mintha madarak csicseregnének, a szemük pedig mint azok az átlátszó tavak, mint mondani szokták, tengerszemek, amilyennek a partján a nászutas Feigenbaum-pár szintén lefényképeztette magát, s ez a kép most is megtalálhatóa családi fényképalbumban. Egyszóval Edvárdnak is az volta véleménye, hogy a gyermekek kivétel nélkül megindítóan, sőt föllelkesít ően édesek. De mért nem maradhatnak ilyenek? Mért válnak belőlük felnőttek, akik a bal gomblyukukban öklömnyi jelvényeket viselnek, vagy akik egyik napról a másikra úgy tesznek, mintha nem hallanák szakmabeli kollégájukat, amikor az barátságosan jóestét kíván nekik, s hagyják, hogy kollégájuk feléjük nyújtott keze üresen a híg leveg őt markolássza? Micsoda keser űség nyeli el a gyermekek édességét? Abszurdum, hogy a csecsem ők volnának hibásak, akik mellett inkasszáns körútjai alkalmával Edvárd sosem tudott úgy elsietni, hogy egy tekintetet ne vessen rájuk, amikor a mamák vagy a dadák a napsütötte padokon kis kocsijukat ringatják? A csecsem ők a hibásak? Ez, ugyebár, abszurdurn. Kitűnő, tekintélyes vállalatok, melyeknek Edvárd a szolgálatában állt, megszüntették m űködésüket, s amelyek tovább m űködtek, megvonták Edvárdtól az inkasszánsi megbízatásukat. Edvárd így kereset
nélkül maradt, s talán azért, mert foglalkozás nélküli egyén lett, naphosszat morfondírozott. A maga eszel ősen zagyva kérdésfeltevéseivel és a nem kevésbé badar, önmaguknak is ellentmondó feleleteivel nyaggatta a külön bejáratú kis lakásban Klárát azokon a vasárnap délutánokon, melyek hajdan oly kellemesen múltak, hogy mindig csodálkoztak, ha már este lett. Most azonban mintha Edvárd meg volna gy őződve Klára ellenkez ő véleményéről, hevesen, néha még a lélegzetb ő l is kifogyva, de fáradhatatlanul bizonygatta: — Kérlek, senki sem hibás, csak éppen minden valószín űtlenül rettenetes, és feltétlenül rá kellene ébrednünk, hogy csak álmodtunk és ez így nem gilt. Mert hogy az ember miket tud elképzelni, az egyszerúen és teljességgel hihetetlen. S vajon lehetséges-e, hogy a valóság Ynégi,s valóság? Az ember például azt álmodja, hogy már aludni sem tud, vagy talán nem is álmodja, hanem csakugyan igaz, mindenesetre csak forgolódik ágyában, id őnként pedig mocoanás nélkül fülel; mјn den nesz úgy visszhangzik benne, mintha dörömbölnének, holott könynyen lehet, hogy még a nesz is puszta képzel ődés, hiszen minden csendes. Ama csend is félelmetes; a csend úgy tesz, mintha rendes, nórmális csend volna, holott már semmi sem normális: az ember a saját ágyát, a megszokott bútoraktit, az égen a csillagokat, a saját lélegzését, magát a leveg őt, igen, éppen a megszokottat valami kaján 1atszatnak, afféle csalárd kulisszának érzi, mint amilyenek a tiroli hegyek abban a fényképészi m űteremben, ahol — az apja ágya fölött függő nagyított fénykép tanúsága szerint — tiroli öltözetben fényképeztette le magát az egykor ifjú Feigenbaum Ignác és a még ifjabb, mosolyogva kendőt lobogtató neje. Hol a valóság? Mi az, ami nem csalárd látszat? Hol az igazi, a rendes valóság? Tartok t őle, kérlek, hagy sehol. Minden csupa káprázat, s őt szemfényvesztés, egyszer űen csalás. Mint ahogy maga Edvárd is csal, nehogy az öreg Feigenbaum megtudja, hogy minden megbízója kiadta az útját, s ennek következtében foglalkozás és kereset nélküli egyén lett, s hogy egyszer űen nincsenek többé számlák, amiket esténként tervszer űen összerakhat, hogy másnap tervszer űen inkasszálhasson. Az üres sárga aktatáskával a hóna alatt naphosszat tétlenül l ődörög az utcán, aztán este, mintha munkából térne haza, és mintha azt olvasná föl, ami az újságban áll, kezében a zörg ő újságlapokkal, minduntalan e1-elakadva, már csak a gondolatban elő re elkészített közömbös híreket recitálja, magából az újságból semmi mást, csak a tárcát, ami mellett Feigenbaum Ignác elálmosodik, majd szerencsére el is alszik. S ha már alszik, Edvárd lábujjhegyen felfedez ő útra indul a lakásban, lábujjhegyen járva keresi, hogy mit lehetne még elemelni. Rendszeresen, hétr ől hétre lop, mindent ellop, amit csak pénzzé lehet tenni, hogy másnapra vagy egy újabb hétre biztosítsa a békésen szunnyadó vak öregnek a megszokott életet, a megszokott kellékeket és mindenekfölött a kellemes, gyanútlan nyugalmat. — Szerencse — mondta Edvárd —, hagy nem tud kijárni, szerencse, hogy már régóta nem látogatja senki, szerencse, hogy vak és hogy mindez szerencse, flagráns bizonyítéka annak, hogy ez mégis a legabszurdabb abszurdum, ezért csöppet se lehetne csodálkozni, s őt egyedül az volna normális, ha az ember egyszer űen felébredne. Nekem
van benne gyakorlatom, mégis ki kell jelentenem, hihetetlen, hihetetlen, hogy az ember mi mindent nem álmodik össze. Kivéve az én apámat, a szegény ziháló húskolosszust, Feigenbaum Ignácot, aki továbbra is az istenáldotta vakság csendes, tudatlan és meg nem zavart, aránylag jó, sőt kellemes ártatlanságában még néha kedélyesen nevetni is tud, ha az újság vasárnapi humoros mellékletéb ől egy-egy viccet olvasok fel neki. Edvárd a maga élete egyetlen nagy sikerének azt tartotta, hogy az öreg Ignác semmit se tud arról az álomnak is túl abszurd világról. Nevetett a vicceken. Régtől fogva, igazában mindg is v бlt az öreg Feigenbaumnak egy egészen különös mosolya. Ritkán volt látható ez a nagy testét ől és a nagy fejét ől meglepően elütő, csak az ajka szegletében s ott is szinte hajszálvékonyan kirajzolódó, valami olyanféle gyámoltalanul és félénken törékeny mosoly, mely mintha minden pillanatban kész lett volna a megfutamodásra s arra, hogy nyomtalanul újra visszaosonjon láthatatlan búvóhelyére. De ha ez a mosolya el őmerészkedett, akkor ez a nehezen lélegz ő, a maga húsát is csak er őlködve hordozó nagydarab ember mintha csak az ő számára látható enyhe, melenget ő napsugaraknak tartaná oda az arcát, mely el őbb még úgy hatott, mintha k őből metszették, vagy mintha éppen megkövült volna az éjjeli és nappali fények váltakozását nem ismer ő vakság moccanástalan alvilági sötétjében. Ez volt az a mosoly, mellyel egy este, bár félénk óvatossággal és lehető leg tapintatosan megpendítette a témát, melyre mintha már régóta készül ődött volna: vajon nem kellene-e Edvárdnak a jöv őre is gondolnia, és minthogy már, hála több éves inkasszánsí tevékenységének, melynek révén mérvadó nagy cégek tulajdonosaival és vezet őivel személyes kapcsolatba jutott, talán már hozzáfoghatna az eredeti, az apai terv megvalósításához, tudniillik, hogy önállósítva magát, feltámassza az egykori, annak idején jó hír ű, Feigenbaum Ignác néven sikeresen működő hirdetési ügynökséget, s ez esetben talán Feigenbaum Ignác és társa vagy pedig, ami tán még jobb, Feigenbaum Ignác utóda lehetne a cég neve. — Klárácska, éleselméj űségedet kezdett ől fogva nagyra becsültem, kérlek, mondd meg te, mit lehet erre felelni? Mondd meg te, aki mindig feltalálod magad, lehet-e erre ma egyáltalán bármit is felelni? Kérlek, mondd meg, hogy lehet-e? Te mondd meg, hogy lehet-e — kérdezte Edvárd a következ ő vasárnap délután, az ez id ő tájt mindig izgatott modorában. Klára mélyen elgondolkodott. Mélyen és hosszan. Aztán még mindig szótlanul felállt, s rövidebb lábacskája miatt bicegve, az elfüggönyözött ablakhoz ment, amely a bérház udvarára nézett, mintha az enyhén kékes és saját kézimunkájával csipkézett függöny red őiben keresné a feltett kérdésre a legmegfelel őbb választ. És amikor végre megszólalt, hangja nem volt az a lágy, rózsaszín ű hang, mely Edvárdban oly gyakran azt a nevetséges kívánságot ébresztette, hogy megcsókolj a. Inkább kedvetlen, s őt szemrehányó, úgyszólván száraz hang volt. Klára továbbra is az ablaknál, Edvárdnak háttal állt, amikor megszólalt:
Nekem is van mit kérdeznem. Azt mondd meg nekem, hogy nem lehetne-e engem az én egyetlen vasárnap délutánomon kellemesebb társalgással szórakoztatni? De kérlek, bocsánat, úgy értettem igen, kérlek, csak úgy — dadogta Edvárd. A mondat nem folytatódott, értettei , hogy mert Edvárd valójában nem tudta, mi az, amit „csak úgy értett, hogy Némi szünet után még megszólalt, de csak azért, mert bizonyos helyzetekben az embernek talán a maga mentségére, talán magyarázatképpen vagy csak hogy egyáltalán mondjon valamit, szólnia kell: Nem vagyok hibás — mondta Edvárd. — De persze te se, Klárácska. Igazad van neked is. Erre megint csend lett. Klárán az a hosszú, bokáig érő sárgapettyes pongyola volt, melyet, mint az áruház alkalmazottja, kedvezményes áron kapott. Vasárnap délutánonként többnyire ezt a pongyoláját viselte; nem volt túl szűk, de nem is volt olyan bő, hagy kedves kerekded idomai a pongyola alól ki ne rajzolódjanak. Nyár volt, de már korán alkonyodni kezdett. Ez volt az az óra, amikor Klára a kis asztalon vacsorához szokott teríteni kettejüknek. Az asztalkát azonban most továbbra is a rojtos, zöldes takaró fedte, melyet Klára saját kez űleg hímzett, s amelynek közepén egy mahagóni doboz állt, barna födelén ezüst címerrel. Edvárd nézte a neki háttal álló Klárát. Nézte, de nem sokáig. Amennyire csak lehetett, zajtalanul felemelkedett ültéb ől, megszokásból a tenyerével még le is porolta nadrágját, majd alig pillanatnyi tétovázás után kezét a kilincsre tette, lassan kinyitotta, majd valamivel gyorsabban, de lehet őleg szintén zajtalanul becsukta maga mögött az ajtót. — Senki sem hibás. Kinek van igaza? Senkinek sincs igaza. Egyáltalán semmi sincs jól, és nagy kár, hogy semmiféle fortély sem segít, semmiféle fortéllyal sem lehet felébredni — mondta magában inkább gépiesen, a szavak valahogy önm űködően emelgették a szárnyaikat. Mielőtt tovább ment volna, nem nézett ugyan hátra, de egy percre megállt az utcán, mintha keresne valamit, de voltaképpen semmi sem jutott eszébe, ami legkevésbé is hasonlított volna értelmes gondolathoz. S amint lépésről lépésre egyre távolabb került a háztól — mely ugyan semmiben sem különbözött a többit ől, csak abban, hogy ott volt egy külön bejáratú egyszoba-konyhás lakás, ahol vasárnapjait eltölthette, s ahová többé vissza nem mehet —, egyszerre mintha minden távolodó lépésével nem el őre, hanem egyre mélyebbre és mélyebbre merülne valami hirtelen támadt teljes ürességbe, melyben már nincs többé part, még emberi él ő szó sincs, semmi, még az a kis békés kikötő sem, ahol legalább vasárnap délutánra egy ember mellett ember lehetett. Azt hitte, hogy már eddig is sokszor volt alkalma megpróbálni, milyen az, ha az ember fél. De, lám, tévedett. A félelem, az az igazi, amely már sz űkölni se tud, hiszen úgyse hallja meg senki, a félelem mindentől, ami van, és mindent ől, ami lehetséges, az az igazi félelem csak most rontott rá el őször, a borzalom meglepetéseként. Gyáva lett. ...
...
..."
11120 I
Kínosnak, veszélyesnek érezte, hogy оІїаn hórihorgas, és semmire sem vágyott inkább, mint hogy árnyékká,eszrevétlenné váljon, hógy a járókelők közül senki meg ne lássa, senki még csak pillantást se vessen rá. De mintha még soha ennyi ember nem lett volna az utcán, s mintha mindenkinek útjában volna, és senki el ől nem tudna elég gyorsan kítérni. S mosta járásában is volt valami kapkodó, amivel magára vonta az utcákon zsibongó közönség figyelmét. S úgy látszott, Іrogy ez a közönség, vele ellentétben, kellemesen izgalmas, szokatlan jókedvvel, az életnek valami önmagát élvez ő fokozott érzésével, vidáman árad szét az éppen kigyúló villanyfények alatt. S valahányszor nevetés ütötte meg a fülét, lesütötte a szemét, nem mert feltekinteni, mert úgy érezte, hogy rajta nevetnek. S bármennyire is igyekezett kitérni mindenki útjából, nem csodálkozott s meg se lepte volna, hagy ha egyszerre a nevetés tarajos hullámától felborítva, hanyatt esik a járdán, és a nevetés újabb és újabb hullámainak tornyosulása közben mind többen verődnek össze, csoport, csoportok, tömeg, hogy a cip ősarkwkkal tiporjanak rajta, míg agyon nem tapossák. Mintha attól sikerülne kisebbé zsugorodnia, a nyakát behúzta két válla közé, és jobbra-balra sandítva, hogy ezáltal nem t űnik-e fel még inkább, meggyorsította imbolygó lépteinek ütemét. Ugyanis itt is, ott is mind gyakrabban hangzott fel a fiatalemberek zárt csoportjából egy csúfondáros vagy fenyeget ő szó, de mintha ő nem tudná, hogy őt illeti, csak saját cip ője hegyét nézve, sietve, de mégse feltűnően sietve igyekezett el őre, hogy miel őbb a védelmet biztosító otthoni falak közé jusson, ahol az apja, a vak ember már biztosan fülel, várja, hogy a zárban megforduljon a kulcs, és meghallja fia lépteit. Valójában szaladni lett volna kedve, pánikszer űen, ahogy az ember valami nem létez ő vészkijáratot keres, pedig tudja, hogy nincs, menekülni szeretett volna nemcsak ebb ől a nyüzsgő és a zsibongó emberek hullámzása által még érezhet őbbé vált ürességb ől, hanem önmaga el ől is, a tagadhatatlanul jelenlev ő, percről percre növekv ő gyávasága el ől, amely, íme, utolérte és melyet egész eddigi életében — legalább mostugy rémlett neki —, egész életében. konokul és hasztalan igyekezett maga el őtt tagadni. A gyávaság érte utol, a szégyenletes, acsúf, a nevetséges. A gyávaság, amely az embert valami emberhez már alig hasonlító, mindenkit ől és mindentől, hangtól és érintéstől remegő, csúszómászó lénnyé aljasítja. Az a gyávaság, amelyt ől az emberb ől kukac lesz, semmi más, mint kukac plusz öntudat, de ez a plusza félelemnek és csak a félelemnek a tudata. Szaporodott a hangos, a harciasan lármás, csoportokba ver ődő fiatalemberek száma, és terebélyesedett handabandázó, kísértetiesen hangos és fenyeget ő jókedvük. Edvárdot csak akkor verte ki a verejték, amikor szerencsésen a mellékutcába ért, ahonnan már egészen közel volt otthonához. De alig ért be az oltalmat nyújtó mellékutca csendjébe, elébe állt az id őközben állását vesztett, a nyomasztó álmában szerepl ő, hajdan kövér és alsó ajkát oly élvezettel szopogató, őt sose kedvel ő pénztárf őnök, név szerint Edelényi. Edvárd eddig mindig csak úgy találkozott vele, hogy Edelényi az íróasztalnál ült, ő pedig a három inkasszáns kollégával az íróasztal el őtt állva várta, hogy sorra kerüljön. De most az utcán
álltak egymással szervben. És a pénztárf őnök borotválatlan, meggörbedt, а сіpбjІ piszkos, a ruhája gy űrött. Ha a mélyen homlokába húzott kalapját nem emeli fel köszönésre, Edvárd nem is ismert volna rá. Hogy tetszik lenni? — kérdezte Edvárd, mert önkéntelenül még mindig az Argus Hirdetési Vállalat pénztárf őnökéhez intézte udvarias szavait. Edelényi azonban mintha csodálkozott volna a kérdésen. Az alacsony termet ű ember úgy nézett föl a hórihorgas Edvárdra, mint valami tüneményre, mint az értelmes ember a gyengeelméj űre: Hogy tetszem lenni? Szintén nem tetszem lenni. Szintén tetszene nekem, hogy ne legyek — felelte, mert sejtelme sem lehetett arról, hogy egy ízben Feigenbaum Edvárd álmában alattomos, félelmetesen hatalmas ellenségként szerepelt. — Éhes vagyok, mint ahogy az ma egy Edelényi Ödönhöz illik, aki azel őtt Eibenschütz volt. Ha talán ... — és még jobban meggörnyedve tekintett fel a magasba, az igazi úriember gondosságával öltözött Edvárdra. A kalapját se tette még vissza a fejére, valószín űleg szórakozottságból a kezében tartotta, de ezáltal még inkább össze lehetett volna téveszteni valami kéreget ő koldussal. — Bátorkodtam már keresni a lakásán, de az öregúr, a kedves atyja nem engedett be. Edvárd nyelt egyet, és csak azért, hogy mondjon valamit, hogy ne kelljen hallgatnia és legyen ideje összeszedni a gondolatait, megj egyezte: Nem engedte be? Ő, kérem, egyedül van a lakasban, s úgyszólván már nemigen lát, bizalmatlan, óvatos. Ez ugyebár érthet ő, sőt — tekintettel a tekintend őkre — helyes is. Legalábbis az én véleményem szerint — mondta, és ami készpénzt még délután félretett, hogy a vacsora költségeinek ráes ő részét szokás szerint megtérítse Klárának, most előkotorta a zsebéb ől, és annak az embernek a sietségével, aki szégyelli magát, átnyújtotta Edelényi-Eibenschütznek. Az egykori pénztárf őnök állapota, mint a saját rávaró sorsának előrevetett árnyéka, csak növelhette volna a szorongását, mégis amikor Edvárd a csendes mellékutcán folytatta útját, mintha el is felejtette volna az el őbbi pánikot. Ha nem is nyugodtan, de — a jó ég tudja, miért — majdnem úgy ment hazafelé, akár az id ő tájt, amikor az esti órában még arra készülhetett, hogy otthon tervszer űen összeállítja a számlák inkasszálásának sorrendjét, illetve a megfelel ő útirányt. Persze nem volt nyugodt, de az a nagy üresség, amelyben nem volt semmi fogódzó, meghátrált, mert ismét született egy terve. Az apjának volt egy nagy arany zsebórája. Igazi svájci aranyóra, amit nő süléskor kapott ajándékba. Fedele is volt az órának, amelyen egymásba fonódó cikornyák, mint valami baldachin alatt látható volt Feigenbaum Ignác kacskaringós monogramja. Régen, nagyon régen még tréfálkoztak is, az öreg szokta mondogatni, hogy ez voltaképpen őfelsége Ferenc József császár és király monogramja. Régebben az volt a másik mulatsága, hogy megmutatta Edvárdnak, mint lehet majd az I-b ől E-t vésetni az óra lapjára. Az öreg mostanában már hiába pattantotta fel az óra fedelét, hiszen nem tudta leolvasni az id őt, de azért az órát továbbra is egy kis aranylánccal a mellénye harmadik gomblyukába er ő sítve a bal mellényzsebében viselte, és estér ől estére,
1 1122 I éppúgy, mint azel őtt, szertartásosan azzal kezdett hozzá a vetk őzéshez, hogy az aranyórát a kis lánccal együtt kivette a zsebéb ől, gondosan felhúzta, és a fedelét felpattantva tette le éjjeliszekrénye márványlapjárt. S a zsebóra els őrangú minő ségén kívül bizonyos öntudattal a gondos kezelés eredményének vélte, hogy ez a svájci m űremek csak egyetlenegyszer volt eddig órásm űhelyben: akkor, mikor onnan az ő mellényzsebébe került. A terv pedig, mely most Edvárdban szinte neki magának is váratlanul megfogant, az volt, hogy ezt az aranyórát, melyet eddig valahogy elválaszthatatlanul az apjahoz tartozónak érzett és szokott meg, voltaképpen szintén pénzzé lehetne és pénzzé kell tenni. Ez további egy vagy talán két-, s őt háromhónapi haladékot is jelentene, azaz a vak öregember, aki már botra támaszkodva sem tudott fáradság nélkül mozogni, még egy rövid ideig abban a hiszemben várhatná halálát, hogy körülötte az életben és a fia életében többé-kevésbé minden a régi mederben folyik. A terv megszületett, megvalósítása azonban megoldhatatlannak látszott, de így a gondolatokat legalább az egyetlen nagy feladatra összpontosította, minden elmebeli, s őt részben lelki tehetségét is jótékonyan lefoglalta. Persze semmi se volna egyszer űbb, mint feltárni a való helyzetet. Bevallani, tudomásul vetetni, hogy mi lett a világból, amelyben élünk. Ez azonban azt jelentené, hogy Edvárd legkörültekintóbb erő feszítéssel óvott, legféltettebb m űvét egy csapásra maga zúzná szét — és ez lehetetlen. A tervr ől azonban mégse lehet lemondani, ez a terv az egyetlen ment őöv, mert nélküle mára jöv ő hét utolsó napjai is könyörtelenül megoldhatatlan kérdéssé válnak. Tehát? Mindig ez a tehát, melynél megáll az ember esze, épp amikor a legragyogóbban és leggyorsabban kellene m űködnie. Edvárd már ágyban találta apját. A svájci aranyóra, felpattintott fedéllel, ott volt a helyén, az éjjeliszekrényen. Hallatszott a fagy, egyenletes ütemű, finom tiktakolass. Ett ől az egyenletes, finom, nyugodt tiktakolástól elütött az ágyban fekv ő öregember hatalmas testének nehéz, időnként leveg ő után kapkodó lélegzése. Edvárdnak felt űnt, hogy egy szóval sem említette az idegent, akit nem engedett be. Az apjával való beszélgetést elkerülend ő, a reggeli újságból kezdett — ezúttal az öreg ágya szélére ülve — a szokott módon „felolvasni". Feigenbaum Ignác még fel is könyökölt, hogy jobban hallja. Ezúttal azonban még kevesebb volt az olyan szöveg az újságban, amit Edvárd alkalmasnak ítélt a felolvasásra. Ám szerencsére vasárnap volt, amikor ott az újságban a humoros melléklet. De most már abban is csupa olyan viccet talált, amely az öregemberre inzultusként hatott volna; Edvárdnak torkára forrt a szó. S talán azért is, mert a terv annyira foglalkoztatta, egyetlenegy gondolat vagy ötlet sem jutott eszébe, amit úgy mondhatna el, mintha 'az újság humoros mellékletébő l olvasná, különben sem igen volt érzéke a humor iránt. Lapozgatva a zörgő újságoldalakat, oly idegesen és tehetetlenül ült itt, mint amikor még hirdetési ügynök akart lenni, s a Nekropolisz Temetkezési Vállalat részére kellett volna valami hatásos reklámszöveget kieszelnie. Rettenetes! Csak bizonyos rossz álmokban történik meg az emberrel, hogy így elveszti a hangját.
11123 I
Az öregember azonban továbbra is úgy maradt az ágyában, a jobb könyökére támaszkodva, mintha elgondolkozott volna vagy várna valamire. Majd csendesen, majdnem ravaszkás vidámsággal, mint akinek egy jó, szórakoztató ötlete támad, megszólalt: Mondd csak, fiam, nem volna jó, ha megpróbálnád eladni az én órámat, persze a láncot is? s furcsán, hörgésszerűen ugyan, de azért mégis harsányan kacagott fel, s úgy folytatta: Mért csaljalak tovább azzal, hogy neked sikerült engem megcsalnod? Е rzelmei kifejezésében mindig is tartózkodó volt, az utóbbi id őben azonban sokszor járt keze a fia arcán, mintha az ujja hegyével akarná kitapintani annak a jó- vagy rasszkedvét. Most is kinyújtatta nehéz bal kezét, és motoszkálni kezdett fia féjén meg az arcán. Aztán hallgattak. Csak az óra ketyegett az éjjeliszekrényen, lágyan, finoman, egyenletesen. Edvárd az ágy fölött függ ő aranyrámás, nagyított fényképre nézett, melyen a kulisszák hegyet abrázolnak és a hegycsúcson tiroli népviseletben egymás felé kalapot, illetve kend őt lengetve az ifjú Feigenbaum Ignác és párja mosolyog. Hát hiába akarok felébredni? Hát nem lehet felébredni? Mi ez? Mi lesz?