Lakatos Levente
SZIGOR Első könyv: Megrepedt álarc
Copyright © Lakatos Levente, 2015 Borítófotó © #178777430 - Shutterstock Minden jog fenntartva.
A történet valamennyi szereplője kitalált, létező személyekkel való hasonlóságuk csupán a véletlen műve.
ISBN 978-963-122-642-3
http://facebook.com/lakatoslevente http://lakatoslevente.hu
Liza 1 – Ez a lánybúcsúk éve! A következő pedig éppen a tiéd lesz a sorban, Liza! El sem hiszem, hogy idén férjhez mész! – bök oldalba Éva, majd kortyol színátmenetes koktéljából. Hangja a körülöttünk dübörgő hiphop zenét is túlharsogja. Kezem a bárpulton pihen, kínomban elvigyorodom az ujjamon csillogó jegygyűrűmet bámulva – a barátnőm biztosan azt feltételezi, a menyasszonyok túlvilági boldogsága ült ki az arcomra. Évával középiskolás korunk óta barátnők vagyunk, ám mégsem sejti, hogy az elmúlt két évben egy, az életemet átszövő hazugság miatt mennyire eltávolodtunk egymástól. A hazugság, amelyre szerződés kötelez, amely álruhába kényszerít, és amelynek egyik alaptételét barátnőm most nevén nevezi: – Sándor! – hümmög. – Irigyellek! Fényes politikai karrier áll előtte, ráadásul oltári szerető lehet, ha két év elteltével is csak erőszakkal lehet mellőle kirángatni az ágyból. Bízom abban, hogy a barátnőm szégyellős mosolynak ítéli a számra húzódó, szűkülő grimaszt, és bizalmaskodó faggatózás helyett visszakozik. Valójában nem a vőlegényem szexuális teljesítményétől, hanem a folytonos hazudozástól megfáradva ritkítottam a találkozóinkon. Kezdetben még gyerekjátéknak tűnt a színlelés, idővel azonban repedezni kezdett az arcomra erőltetett álarc, melynek egyik oka éppen az Éva által felemlegetett szenvedély teljes hiánya. – Remélem nem tart aranykalitkában! – az elém vetett megjegyzés hallatán összerezzenek. – A stresszes munkát végző férfiak hajlamosak elszigetelni asszonyukat a külvilágtól. Te egyik nap még a mának éltél, a
következőn pedig hirtelen megszelídültél – tűnődik, aztán hunyorogva rákérdez: – Nem terrorizál, ugye? Méltatlankodó pillantást mérek Évára, mire megadóan emeli fel mindkét kezét, végül a hátam mögé bökve felsikkant: – Azok biztosan a chippendale fiúk! Az Édes hármas – húzza orra hegyére a vastag keretes szemüvegét, és játékosan megnyalja szája szélét. – Végre! A lánybúcsút Éva egyik varrónője tiszteletére üljük. Ila – közel az ötvenhez – életében immáron negyedszer áll majd oltár elé. Naiv voltam, amikor azt feltételeztem, érett nőként hangulatos, csevegős estére vágyik. A dübörgő hip-hop zenét játszó kalandorfészekben forró a hangulat, a levegő párás, a pőrén hagyott bőrfelületek pedig verítéktől csillognak. A péntekenként tartott női nap fő attrakciója a férfi sztriptíz: ezeken az éjszakákon az erősebbik nem csak a műsor után nyerhet bebocsátást. Nem mintha ezt sajnálnák, hiszen már a kapunyitáskor a becsiccsentett és felajzott nők közé vegyülhetnek. Péntekenként nehezen eldönthető, hogy ki a vadász és ki a préda. Az egyik privát jelzésű ajtó mögül felbukkanó három öltönyös férfi látványától érzéki nyugtalanságom fokozódik. Szerződésem egyik alaptétele a szigorú önmegtartóztatás, melyet betartva már hosszúhosszú hónapok óta nem érintett férfi. Gyűlölöm kiéhezettnek érezni magam, ezért inkább igyekszem messziről elkerülni azokat a szituációkat, amelyek szexuálisan felzaklathatnak. Talán most is tanácsosabb volna elsomfordálnom a párducmozgással közeledő kísértés elől. – A fallikus szimbólumok minden formában a lánybúcsú alapkellékei. A tieden is lesznek. Nagyok. És sok! – Éva arcpirító megjegyzése hallatán felkacagok. Hosszú idő után először őszintén. A barátnőm szórakoztató figura, hatalmas kék szemét meresztgetve szüntelenül vigyorog, csacsog és szélesen gesztikulál. Most például
csaknem fejjel belebújik, úgy kutat a ridiküljében, amikor megkérdezem, hogy mit keres. – Szeretném levideózni a műsort! Imádom a kiszolgáltatott férfiakat! – válaszolja teljes komolysággal. Évával sorstársak vagyunk, amiért személyiségünkkel abszolút ellentétes szerepekbe kényszerít bennünket az élet. Míg én a nagy reményű politikus boldog menyasszonyát alakítom, ő az egyik legfelkapottabb designerként a végzet asszonyát játssza. Valóban, bőséggel akadnak férfi ügyei, de nagyszájú kijelentéseinek ellenére a pasasok falják őt. A pokolba is, kijár nekünk egy kis szórakozás, néhány meztelen férfi látványába még senki nem halt bele! – Majd én felveszem! – nyúlok a bárpulton fekvő mobilomért. Bízom abban, hogy a kijelzőn keresztül kevésbé kavarnak majd fel az öltönyükből kivetkőző férfitestek. – Ez biztosan A szürke ötven árnyalata műsoruk. A nyakkendőjükkel kötözik meg a kiszemelt, és a színpadra felráncigált nőket! – lelkesedik Éva, nekem viszont összeugrik a gyomrom: imádkozom, nehogy én legyek az egyik kiválasztott. – Három Christian Grey! Alig várom, hogy pénzt dughassak a gatyájukba! – dörzsöli a tenyerét a barátnőm. A telefonommal nehezen követem a félhomályban úszó, termet átszelő, elegáns férfiakat, aztán mikor egyikük megtorpan, végre ráfókuszálhatok az arcára. A férfi homlokát ráncolja, tekintete ide-oda vándorol, mintha keresne valamit, végül az optikámmal farkasszemet nézve megállapodik. Pillantása a távolból is átható. A pokolba is, de jóképű! A francba, elindult felém! – Feléd tart! Felveszem, ahogy megkötöz! – rikkant Éva. – Csak nem gondolod, hogy felmegyek a színpadra! – morgom vissza.
– Nem gondolom, tudom! – vigyorog a képembe, és mikor megpróbálja kicsavarni a kezemből a mobilomat, az a földön landol, majd pörögve-pattogva, tőlünk legalább fél méterre állapodik meg a padlón. Felpattanok a bárszékről, ám ahogy tűsarkú cipőmben leguggolok a készülékért, egyensúlyomat vesztem, és térde rogyok. Egyetlen másodpercen múlott, hogy az erek hálózta kézfej előtt marjam el a készüléket, így azonban a rideg műanyag helyett a férfi forró bőrét érintettem. Tekintetem fényesített bőrcipőjétől indulva finom anyagú öltönyén keresztül mélybarna szemére vándorol. Intelligensebb a pillantása, mint ahogy azt egy vetkőzős fiútól elvárná az ember lánya, ám a figyelemre méltóan dudorodó ágyék nem hagyott kétséget afelől, ő mely adottságára lehet a legbüszkébb. – A dombok előcsalogatják a kalandvágyamat – nyújtja a kezét pimasz, mosolytalan megjegyzéssel, én pedig ahelyett, hogy elfogadnám a segítségét, megigazítom dekoltázsomnál a blúzomat. Nesze neked alárendelt férfi, Liza! Te még egy selyemfiú előtt is térdepelsz. – Felvett videóra? – kérdezi az iméntinél is szigorúbb, reszelős hangon. El kell ismernem, jól hozza Mr. Grey tekintélyparancsoló férfi karakterét, amihez hozzásegíti csontos, borostás arca, szűken vágott szeme és szabályosan ívelt ajka. Ha nem tudnám, hogy éjszakáról éjszakára visszaél ezzel, talán még zavarba is ejtene baljós külseje. Leporolom a nadrágomat, megvonom a vállamat, és amilyen hetykén csak tőlem telik, válaszolok: – Nem tudtam, hogy tilos kamerázni. – Inkább szokatlan – méreget a férfi. Szokatlan? Belevörösödöm a gondolatba, hogy mit feltételezhet rólam, így ösztönösen magyarázkodni kezdtek: – Na, nem mintha a magáról készült felvételen akartam volna… – lenyelem az először
eszembe ötlő kifejezést, és egy disztingváltabbat választok. – Kéjelegni. Szemöldöke a homlokáig szökken: – Kéjelegni jött ide ma este? – kérdése számomra rettentő lealacsonyítóan hangzik, árnyalatnyit bele is pirulok. Úgy érzem, minden szem ránk szegeződik, ezért alaposan meglepődöm, amikor oldalra sandítva konstatálom, az ég egy adta világon senki nem foglalkozik velünk. A férfi várakozó társaihoz fordul, int nekik, mire ők legyintve, röhögve továbbállnak. Gondolom, kezdő pozícióba helyezkednek. – Tudja, a felvételnek ára van – jelenti ki ridegen. Végül is ő abból él, hogy a nők fizetnek neki ezért-azért. Ridikülömbe túrok, majd az első kezembe akadó bankjegyet – pechemre egy nagyobb címletűt – a zakózsebébe gyömöszölöm, aztán tartom a kezem a telefonért. – Attól tartok, nem érti, mire célzok fizetség alatt – ezzel hátat fordít, és a bár kijárata felé indul. A hangszórókból váratlanul feldörrenő férfihang ekkor az Édes hármasnak keresztelt chippendale-formáció felkonferálásába fog. Mikor kiderül, a tűzoltónak, rendőrnek és orvosnak öltözött, felfújt izomzatú, bronzos bőrű férfiaknak közük sincs a három öltönyöshöz, pánikba esem. Pláne, hogy végignézem, amint az általam lekamerázott, idegen pasas a telefonomat szorongatva kilép a sötét, késő őszi éjszakába. Mobilomban számtalan bizalmas üzenetváltás olvasható, közülük csupán egyetlen egy felfedése is romba dönthetné az áldozatos munkával felépített elmúlt két évemet. Mit szólna az apám? Mit szólna Sándor? És mit szólnék én a rám szakadó következmények súlya alatt? – Micsoda seggfej! – mordul fel mögöttem a barátnőm. – Utána kell mennem! – közlöm Évával, majd eddig a bárszék támláján pihentetett kabátomba bújok. – Te maradj nyugodtan, élvezd a
műsort. – Dehogy! – ellenkezik, és máris szedelőzködni kezd. – Veled megyek! Lehet, hogy kéjgyilkos, aki így próbál kicsalogatni a sötét sikátorba. – Elbánok vele egyedül! – mosolygok a barátnőmre, bár állításomban koránt sem vagyok annyira biztos, mint amilyennek mutatkozom. – Utána hívok egy taxit, és hazamegyek. Köszönöm a meghívást, jót tett egy kis kikapcsolódás. – Liza…! – vágja csípőre kezét Éva, mielőtt azonban folytathatná, a tűzoltónak öltözött sztriptízes belé karol, és a színpad felé vonja. Válla fölött kurjant vissza: – Holnap hívlak! Hála az égnek, hogy Évát elkábította a tesztoszteronszag, különben koloncként csüngött volna a nyakamon. Fogalmam sincs, hogy kicsoda a pofátlan öltönyös, és milyen áron tudom tőle visszaszerezni a mobilomat. Éva például biztosan furcsállaná, ha a telefon áránál is lényegesen nagyobb összeget kínálnék a készülékért, mely azonban számomra most minden pénzt megér. A szabadságom a tét. – Álljon meg! – kiáltok az utcára szabadulva a férfi után, ő azonban rám sem hederít, és befordul a sarkon. Tipegve követem, legszívesebben kibújnék az átkozott magassarkúmból, de túl hideg van ahhoz, hogy mezítláb folytassam az utat. Ráadásul a kabátom tulajdonképpen egy kardigán, a hűvösebb nyári estéken általában már elcsomagolom, de úgy terveztem, háztól házig taxizom majd, ehhez pedig feleslegesnek tűnt rétegesen öltözni. Életem egy ideje pontosan megtervezett, elszoktam a váratlan fordulatoktól. – Álljon már meg! – kiáltok újra a belvárosi utcák útvesztőjében ideoda cikcakkozó férfira. Éppen utolérném, mikor egy kapualjba fordul. Feldúltan lépek utána, izmos mellkasának ütközöm, mire ő két oldalról vállon ragad, nehogy elessek. Szorításától összerándul a gyomrom,
parfümének fűszeresen nyers illata átszakítja az izgalmam és a félelmem közti lehelet vékony határt. Nem ismerem a férfit, a kulcscsontjáig sem érek, bármit megtehetne velem, kemény pillantásából pedig úgy tűnik, éppen ezt tervezi. Évának talán igaza volt, és ideje segítségért sikítoznom. – Reszket – állapítja meg az eddiginél kedvesebb hangon az idegen, de amikor inge gombjáról a szemébe pillantok, tekintete metsző. – Visszakapja a telefonját, ha megiszik velem egy italt. Barátságos, mégis rideg. Milyen ember az, aki úgy csalogat, hogy eközben meg sem kísérel mosolygással a bizalmamba férkőzni? A pokolba is, titokzatos! Érdekes! – Itt, a kapualjban? – A lakásomban – morogja, és a kódot bepötyögve feltárja a pácolt fakaput. A zár berregése idegőrlő vekkercsörgésként riaszt éber álmomból. Hagytam, hogy egy idegen megigézzen, pedig még azokban sem bízhatok, akiket gyerekkorom óta ismerek. Esendőségem zavart kacajra fakaszt, majd bal kézfejemmel megálljt parancsolva hátrálok: – Sajnos vőlegényem van! – Sajnos? – kérdezi a telefonomat az arcomba tartva. A találkozásunk óta rögzítheti a történteket. Micsoda pofátlanság! – Magának sajnos! – minden porcikámat forró düh önti el. – Adja vissza a telefonomat, különben rendőrt hívok! Fogalmam sincs, hogyan juthatott eszembe ez a szánalmas fenyegetőzés. Egyrészt éppen a mobilomat próbálom visszaszerezni, másrészt ki foglalkozik manapság telefonlopással? Liza, térj észhez! – Bilincsre vagy gumibotra vágyik? – csíp belém a kérdéssel, majd
döbbenetemmel egy időben elnyeli a renovált bérház. Vészharang kondul a fejemben, de nem törődöm vele. Kell a telefonom! Mielőtt a becsapódó, nehéz fakapu végleg elzárna a férfitól, a káprázatosan felújított, csupa márvány folyosóra lépek. – Mozogjon! – sürget az egyik falra szerelt lámpa alól. A fény-árnyék játékban az eddiginél is fenségesebb hatást kelt. – Kérem, adja vissza! – visszhangzik a könyörgésem. A férfi másodpercekig szótlanul, keményen bámul, aztán felsóhajt, és elindul felém. Közeledő, robusztus alakja elakasztja a lélegzetem. Fogalmam sincs, és tartok is attól, mit fog tenni velem, mégsem ellenkezem. – Jó éjszakát, Reszkető! – nyújtja át egy komor pillantás kíséretében a telefonomat. Ahogy hátat fordít, lehunyom a szememet. Levegőhöz kellene jutnom, de csak az átkozott parfüm illatát lélegzem. Az illatot, mely a szenvedélyre emlékeztet. És ahogy a férfi nyikorgó cipőtalppal távolodik, az eddiginél is intenzívebb félelem költözik belém. Félek, hogy kisétál az életemből. Nem tudom, mi lelt, de utána szólok: – Ki maga és hogy hívják? A férfi megtorpan, széles válla fölött oldalra sandít, és reszelős hangon válaszol: – Attól függ, miért kérdezi. Már éppen elment volna, én pedig visszacsalom... Csapdába estem. Óvatlanul hagytam, hogy a férfi felkeltse az érdeklődésemet. Éles arccsontja, borostája és vérfagyasztón metsző tekintete még csak hagyján, a testi vonzalomnak az elmúlt hónapok során megtanultam ellenállni. Ő alattomos módon az elmémet izgatta fel. Ebben a férfiban az intellektus pofátlan határozottsággal párosult, és hadvezért szült, aki – bármennyire aggasztó beismernem – rést talált a pajzsomon. Legalább ha a nevét tudnám, talán kevésbé érezném
szégyenletesnek, amiért felcsigázott. Arról ábrándozom, hogy a tarkómnál a hajam tövébe markolva az uralma alatt tart, és harapja, csókolja, majd szívja testem legérzékenyebb pontjait. – Ne! – sóhajtom magamnak az erőtlen utasítást. Mi ez az elemi vonzalom? Mi ez az ostobaság? Ő természetesen kapva kap elgyengülésemen: – Nos? – hogy nyomatékot adjon a sürgetésnek, felém fordul, és a testtartásából áradó határozottságtól összeugrik a gyomrom. – Miért szeretné tudni a nevemet? Én sem tudom a magáét. – Engem Lizának hívnak. Most már tudja – hadarom. – Magát hogy hívják? Felmordul, hangjától pedig lázba borul a testem. Talán csak az ingerszegény életemen unatkozó fantáziám incselkedik velem, és mindjárt csillapodik a hevület. A két éve kötött megállapodásom elévüléséig nem randevúzhatok, és nem létesíthetek intim kapcsolatot. Biztosra vettem, ahogy a boldog menyasszony szerepével, úgy az önmegtartóztatással sem lesz gondom, hiszen nőként nem a lábam köze, hanem az agyam tartja kordában a vágyam. A józan eszem volt a garancia – melyet éppen most kobozott el tőlem egy vadidegen. Ha azonban nem ismerjük egymást, nincs felelősség, és az affér titokban maradhat. Talán ezért nem akarja elárulni a nevét? Te jó ég, mik fordulnak meg a fejemben! Nem nyithatom szét a combomat egy olyan férfinak, akinek még a nevét sem tudom! Meg kell nyugodnom! De hasztalan nyugtatom magam, a vágy tovább izzik bennem: a bőröm forró, mégis ráz a hideg. – Árulja el nekem, miért reszket! – a férfi megkerül, majd a hátam mögül a fülemhez hajol, hogy belesuttogja: – Fél tőlem, vagy kíván? – mély hangjának minden egyes szava gyalul ellenállásomból.
Pofátlan! Pofátlanul izgató! – Szoktak ilyesmiről beszélni az emberek? – kérdezek vissza elhaló hangon, és ahogy testemmel játszik a vágy, fenekem a férfi ágyékának simul. – Szoktak, ha az egyikük jegyben jár – duruzsolja, jobb keze a csípőmre kerül, onnan a combomra kúszik, majd újra megkérdezi: – Retteg, vagy izgatott? – Nem... – lehelem. – Nem mindegy? Veszedelmesen felmordul, majd ismét a cipőtalpa nyikorgását hallom, ezúttal azonban mögülem érkezik a hang. Hova megy? Arra az utca van, nem a lakása! A zár felberreg, majd a nehéz fakapu nyikorogva kinyílik. Amikor megrogyó térddel felé fordulok, a férfi azt mondja: – Örültem a rendhagyó találkozásnak! – udvarias biccentéssel jelzi, hogy ideje távoznom, hangjában árnyalatnyi kedvesség sem bújik meg. – Amennyiben holnap estig sikerül eldöntenie a választ, szívesen látom, hogy bepótoljuk a ma este kihagyott italt.
