Borsa Brown, 2016 Hungarian edition Álomgyár Kiadó Minden jog fenntartva!

© Borsa Brown, 2016 Hungarian edition © Álomgyár Kiadó Minden jog fenntartva! A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent: A maffia ágyában, 2013 A maffia ölelésében, 2014 A maffia szívében, 2015 Az Arab, 2015 Borítóterv: Barna Gergely Szerkesztette: Kalocsai Judit Korrektúra: Hoppe Adrienn Tördelés: NovaBook Felelős kiadó: Nagypál Viktor Álomgyár Kiadó, Budapest, 2016 www.alomgyar.com/ ISBN 978-615-5596-14-8

„A mohóság és a kéjvágy, a gyűlölet és a furfang, az okosság és az erőszak, a jóindulat és a melegség. Mind része a fantasztikus egyvelegnek, melytől az arab jellem oly kibogozhatatlannak tűnik a kívülálló szemében.” (Leon Uris)

A könyvet szüleim emlékének ajánlom.

„A múlt sosem lép tovább nyomtalanul. Érzéseket, benyomásokat, mosolyokat, könnyeket hagy maga után, miközben folyamatosan rángat maga felé.”

1. fejezet

Anya nagyon sír, nem ért meg. Egyszerűen nem tehetek mást. Mégis meddig kéne tűrnöm, hogy Balázs az összes pénzemet ellopkodja? Az az átkozott drog, az alkohol és anya betegsége mindent elpusztít, amit családnak lehet nevezni. Azt hiszem, az idegösszeroppanás szélén állok. Az egyetemre sem tudok koncentrálni, pedig úgy éreztem, hogy a nyáron feltöltődtem. Még csak az őszt tapossuk, de én már darabokban vagyok. – Kérlek, Csillus, gondold meg! Támogatlak az elköltözésben, ezt tudod nagyon jól! Én mindig is azt mondtam neked, hogy ne engedd az öcséd vagy az apád által terrorizálni magad. De azt nem akarom, hogy a testvéredet ezentúl levegőnek nézd! Nem jelentheted ki, hogy soha többé még csak szóba sem állsz vele. Nem akarom, hogy dühvel telve menj el! Eljöhet az idő, amikor már csak ti ketten lesztek egymásnak! – Anya, hagyd ezt abba! – Durva a hangom, pedig nem akarom őt megbántani. Hogyan is akarhatnám? Ahogy a zöld szemébe nézek, az egész világomat látom. Az egész gyerekkoromat, ami olyan sebesen száguld tova, ahogy a rák veszi birtokba az én édesanyám testét. Nincs menekvés egyik elől sem. A halála el fog jönni, és ezzel egy időben én végérvényesen felnőtté válok. Anya túl van két műtéten és jó pár kemoterápián, sugáron, de én már tudom, hogy nincs menekvés. Az orvos elmondta. Nemcsak nekem, hanem neki is. Azóta nem harcol, kicsit úgy érzem, inkább az vált céljává, hogy rendbe tegyen maga körül mindent. Az öcsémen már nincs ideje segíteni, éppen ezért érinti ilyen érzékenyen a téma. Elszégyellem magam, mert egy pillanatra azt érzem, hogy cserbenhagyom a családom, de legfőképpen az anyukámat. Nagyon szeretem őt. Sőt. Szeretem az öcsémet is és az apámat is, de megfulladok. Tudom, anya azt várja tőlem, hogy én majd összetartom ezt a széthulló famíliát, de én nem érzem magam ennyire erősnek. Mégsem mondom ezt meg neki. Elég teher mindennap szembenéznem a jövőmmel. Hogyan tudja elképzelni egy gyermek, hogy milyen az, amikor már nincs anyja vagy apja? Sehogy! Hiszen születésétől ott van. Olyan nincs, hogy nincs! Rázuhanok az ágyamra, kitör belőlem a sírás. A bútorok, mind-mind régiek, amiket

kaptam iskolába menetelnél, azok állnak most is a helyükön. Semmi sem változott az évek alatt, csak a falak színe néha a festéseknél. A függönyöm ugyanaz a cirádás, rózsamintás, amit elsős koromban szemléltem az ágyból, ahogy a nyitott ablakon keresztül lengeti a szél. Anya erős. Már nem sír, érzi, hogy a beszélgetésünk új fejezethez érkezett. Csendben leül mellém, vászonnadrágján keresztül is látszik, mennyire csontos lett a lába. Megfogja a kezemet, az ujjpercei szinte vágnak. Csak a csont van és a bőr. Még csak ránc sincs rajta. Olyan, mint egy modell keze, melyet nézve mégis csak egyre gondol az ember: halál. – Ne sírj, Csillus! Minden rendben lesz. Egyszer be fog következni… – Nyel egyet, de még mindig nem sírja el magát. – Apád és az öcséd a homokba dugja a fejét, de te ne tedd! Maradj te az én bástyám! Az én elsőszülöttem, akiről tudom, hogy végigcsinálja! – Nem hiszem el, hogy ezt mondja. Olyan, mintha szándékosan lökne lejjebb a szakadékba. Még erősebben markolja a kezemet. – Csak akkor tudom méltósággal végigcsinálni, ha te nem dacolsz a sorssal. Végigcsinálni. Méltósággal? Úgy érzem, ezt sehogy sem lehet végigcsinálni, főleg nem méltósággal. Letörlöm a könnyeimet, és odafordulok hozzá. Erős és eltökélt. Pontosan ilyen az ember arca, amikor megbékél a sorsával. Én nem békéltem még meg vele, és nem hiszem, hogy valaha is képes leszek rá. Amikor kiderült anya betegsége, kétségbeestem. Aztán hittem. Aztán reményt vesztettem. Aztán mindenkit okoltam. Mostanra megtörtem. Fogalmam sincs, mi a következő lépcső. – Anya! Én inkább mégsem költözöm el! – De igen. Én szeretném! Akarom! Azzal nem segítesz, ha feláldozod magad! A saját életedet kell élned! Attól még nem leszel hálátlan gyerek, ne gondold! – Lenéz a saját kezére, tudom, hogy zavarban van. Már gyerekkoromban is jellemző volt rá ez a gesztus. Amikor a felvilágosító beszédét tartotta a menstruációról vagy a teherbe esésről, akkor is ugyanígy kerülte a szemkontaktust. A régi emlékre majdnem elmosolyodom. Folytatja: – Ha valaki hibázott, az én vagyok. Nem volt felhőtlen életed. Az öcsédnek sem. Talán hiba volt, hogy kitartottam apád mellett, de tudnod kell, én

végig hittem abban, hogy ő jobb ember lesz értünk. – Keserűen elmosolyodik, és végre a szemembe néz. – Ez az én keresztem, ne rakj rám többet. Felnőttél, van döntési jogod. Elmehetsz. Menj hát! Ne engedd, hogy ez a sok mocsok megmérgezze az életed! Ne engedd, hogy az én betegségem belekényszerítsen a maradásba. Ha neked könnyebb, akkor nekem is az lesz. Ki más tud így beszélni, ha nem egy anya? Így van. Talán a szülői kötelességüknek olykor nem tettek eleget, és saját érdekeiket helyezték előtérbe, de az, amit most mond, megfelelően jelzi, hogy bármikor is történt bármi is, a gyerekei jelentik az életet. Szótlanul nézünk egymásra. Teli van erővel és elszántsággal. Anyát mindig gyenge nőnek tartottam, talán éppen azért, amiért ilyen széthulló családban élek, de most rájövök, hogy ahhoz, amit ő végigcsinált és csinál, a legnagyobb erő kell. Annyira fiatal még. Negyvennyolc éves. Sosem volt az az élettel teli nő, de mindig ízlésesen nőies maradt. Jó pár éve úgy gondoltam, hogy már meglehetősen öreg, hiszen egy fiatal el sem tudja képzelni, hogy ő is lesz annyi idős, mint a szülei. Már nem látom öregnek. Fiatalnak látom. Hogy merészeli a halál követelni magának ezt az életet? Hogy merészeli elvenni tőlem azt az embert, aki még olykor végigsimítja a fejemet, és meg is puszil? Önzés nélkül. Csak úgy! Magamért. Minden hibámmal együtt. Tudom, ezeket a kérdéseket életem végéig fel fogom tenni magamnak. – Tamás mellett jó helyen leszel. – Rezzenéstelen arccal vált témát. Nem menekül az érzelmes részektől, szerintem úgy érzi, kevés az ideje, már nincs lehetősége nem kimondani dolgokat. Mindenről beszélnie kell, és mindenről el kell mondania a véleményét. Talán ez egyfajta áldás az életében. Az, hogy van ideje minden kockát a helyére tenni. Megadatik neki az, ami egy szülő számára a legfontosabb. Úgy léphet majd tova, hogy mindent elrendezett. Tudom, hogy ez ostoba gondolat, de mégis befészkeli magát az agyamba. – Jó gyerek! Tisztességgel fog veled bánni! Hidd el, ez nagyon fontos! És az sem mellékes, hogy nagyon szeret téged. Az, hogy közös albérletbe költözik veled, elég egyértelműen jelzi az érzéseit. Egy férfi, akire támaszkodhatsz az életedben, a legfontosabb, Csillus! Ezt jegyezd meg! Erős nőnek kell lenned, de engedd meg magadnak olykor, hogy egy mankóra támaszkodhass. Különben egy idő után elfogy az erőd! Ha valami jobb vár rád, akkor menj! Tedd meg! Sose legyenek kétségeid! Fogalmam sincs, mire gondol. Talán a saját életéről beszél, de nem kérdezek. Igaza

van. Tamás nagyon kedves és jószívű ember. Velem egyidős, így még nem érzem annyira érettnek. Huszonegy évesek vagyunk mindketten, még gimnazista korunkban ismerkedtünk meg. Ő volt a második fiúm. Nem estem bele azonnal, egyáltalán nem az ideálom. Ami igazán tetszett benne, az az, hogy focista. Ma már ez tetszik a legkevésbé, mivel hét napból ötön csak este esik be hozzám: „a fiúkkal fociztam” címszóval. Nem élsportoló, egyszerűen csak élvezi a focit. Olykor irigyelem, mert én nem igazán tudnék egyvalamit kiemelni az életemben. Talán hülyén hangzik, de a tanulást szeretem. Az angol mindig az erősségem volt, mára már megszereztem a felsőfokú nyelvvizsgát is, ami azért is jól jött, mert így egy ismerősöm, Bálint, segíteni tudott nekem. Ő egy hotelben dolgozik, ahol sokszor szükség van tolmácsra, ezért olykor beajánl. Mondjuk, a múltkori segítségében éppenséggel nem volt köszönet, mert a megrendelő fizetés nélkül lépett le. Azóta mindent csak hivatalosan! Szerződés kötelező! A tolmácsolással elég sok pénzt lehet keresni, ha az ember jó helyre kerül be. A barátnőm, Mariann mosogatni jár az egyetem mellett, de még kenyérre is alig telik neki. Persze hiába keres olykor jól az ember, ha a lyukakat kell betömködni. Anya orvosainak rendszeresen adok pénzt, amit el is fogadnak. Egyetlen doki volt, aki visszautasította a borítékot. Anya erről mit sem tud. Persze tisztában van vele, hogy milyen az egészségügy, de szerintem azt nem sejti, hogy minden forintot próbálok félretenni azért, hogy őt emberszámba vegyék. Apa fizetése elég jó, de több mint a felét elissza. Egy építőipari cégnél dolgozik, már ameddig ki nem rúgják, mert érik a dolog! Az öcsém nemhogy beszállna a családi költségvetésbe, inkább elvesz belőle… Tehát Tamás valóban jó választás, még akkor is, ha nem érzem azt a tüzet. Végül is mankónak pont megfelel. Tudom, csúnyán hangzik, de az ember nem képes tudatosan irányítani az érzéseit. Egyszerűen nem lobbant bennem tűz. Szeretem Tamást, csak valahogy másképp. Fogalmam sincs, milyen az a mindent elsöprő szerelem, amiről Mariann szokott mesélni. Én nem vágyakozom soha Tamás után, és nem vágyakoztam egyáltalán egy férfi után sem. Vágy van bennem, de talán az is csak az iránt, hogy megtudjam, mi a fene olyan felemelő abban az érzésben, amit minden barátnőm érez. Mégis azt gondolom, jobb társat ebben a káoszban most el sem képzelhetek magamnak. Egyébként sem érdekelnek a pasik. Mindegyik ugyanazt akarja! Egyik sem képes a szívemet birtokba venni.

– Tulajdonképpen kíváncsi vagyok rá, miként vágsz bele a felnőtt életbe! – Anya szavai rángatnak ki a gondolataimból. – Mindig rettegtem attól, hogy majd egyszer kirepültök, de most örömmel tölt el. Talán még láthatom, miként állsz meg a saját lábadon. Elhalkul a hangja, és megremeg. Tudom, ez bántja a legjobban. Nem fél a haláltól, egyetlen dolog miatt bánkódik, minket kell itt hagynia, és nem láthat minket. Nem élheti meg unokák születését, nem tarthatja szemmel a gyerekeit. Még a halála küszöbén is mi vagyunk a legfontosabbak. Szegény nem is sejti, hogy már jó ideje a saját lábamon állok. Észre sem veszi. Nyilván nem dörgölök az orra alá semmit. Egy ideig azt is titkoltam, hogy Balázs lopkodja a pénzem. Talán bűntudatom is van, mert mikor észrevettem, hogy az öcsém bajban van, próbáltam hatni rá. Egyedül. Fel sem merült bennem, hogy a testvéri szeretet nem lesz elég ahhoz, hogy leszedjem a drogról Balázst! Anyáék csak később szembesültek a dologgal. Apa tombolt, még meg is akarta verni az öcsémet, ami még sosem fordult elő. Abban a pillanatban apa agressziója nem is a drogozásnak szólt, hanem a szégyennek, mert kapott egy levelet az iskolától meg a rendőrségtől. Hideg víz volt az arcukba. Apa mégis úgy gondolta, hogy ez csak egy kis kamaszos lázadás, és becsukta a szemét. Egész tavasszal és nyár elején csak azzal volt elfoglalva, hogy Balázs érettségizik. Átment. Mindenből. És ekkor apa hátradőlt, mintha a fia sínen lenne. Pedig én sejtettem, hogy most kezdődik majd csak a szabadság. A maga ura akar majd lenni és nem lesz az az ember, aki megmondja neki, mit szabad és mit nem. Így is lett! Azt azonban még álmomban sem gondoltam, hogy egy ember így ki tud fordulni magából. Tombol, lop, hazudik, fenyeget… A gyomrom… Mindig összeugrik a gyomrom a gondolattól. Az én öcsém, akit annyira szerettem. Szeretek. – A tanulást komolyan kell venned! Tudom, hogy szükséged van a pénzre is, de az egyetemet ne hanyagold! – Anya tekintete büszkévé válik. Ő a virágboltos, aki már évekkel ezelőtt megfogadta, neki bizony a gyerekei diplomások lesznek. Ő is az akart lenni, csak az élet túl kemény volt vidéken. Egyszerű családból származik, nagyszüleim mindig is a földből éltek, ez elől szökött anya a városba. A fővárosba. Oda, ami csillog

kívülről, de belül az ember szembesülhet az árnyékkal is. Egy virágboltban dolgozott évek óta, üzletvezetői státuszt is elért, de a betegsége miatt már egy ideje nem képes a folyamatos munkára, így üzletvezetőből kisegítő munkás lett. Amikor a kezelés után kicsit jobban van, akkor jelentkezik, a főnöknője pedig engedi, hogy dolgozzon. Talán csak szánalomból, de mindegy is. Anyának a munkája megmutatja a lelkét is. A virágok legalább olyan szépek, mint az ő természete. – Anya, tudod, hogy ez nekem is fontos. Tanulok. De nem fogok visszautasítani egyetlen munkaajánlatot sem. – Nyelek egyet, mert a büszkeség hirtelen tovaillan csontos arcáról, és tanyát ver rajta a szégyen. Próbálom finomítani: – Tulajdonképpen ez nagyon jól jön nekem. Amikor tolmácsolok, akkor tanulok is. Az idegenforgalom egy jól fizető hely. Hülye lennék, ha visszautasítanék bármit is. Anya újra elmosolyodik, nem feszegeti a témát. Aztán hirtelen a füléhez kap, és kiveszi a gyöngy fülbevalóját, majd a tenyerembe nyomja, mint egy szerencsét hozó talizmánt. – Ez a tied! Mindig szerencsét hoz! Jó pár másodpercre csöndbe burkolózunk, talán neki ugyanaz jár a fejében, mint nekem. Mégis, mi a szerencsés az ő életében? A halál folyton jelet küld neki, hogy hamarosan lecsap rá, a lánya most költözik el, a fia drogfüggő, a férje meg alkoholista. Napról napra él, nem is tudja, milyen boldogan nyaralni a családdal, önfeledten beszélgetni a szomszéddal banális dolgokról… Nem, anya! Te nem vagy szerencsés! Mégis ösztönösen fúrom fülembe a gyöngyöket. Alig-alig használok ékszert, mindig idegesít, de ebben a pillanatban megfogadom, hogy ezt sosem veszem ki a fülemből. Úgy ragaszkodom majd hozzá, mint a gyerekkoromhoz. Olyan lesz, mint egy pillanat. Amikor becsukom a szemem, visszarepülök oda, ahol még anya is ott van. Pontosan ezt fogja jelenteni ez a bizsu, mikor végigsimítom az ujjaimmal. – Nem tudom, hogy nekem jól áll-e. – Csillus! Neked minden jól áll! Anya mindig Csillusnak szólít. Olykor apa is, de rajtuk kívül senki. Megint egy sajátosság, egy szó, egy becenév, ami anyához köt.

Feláll, a szekrényemről levesz egy fényképet, amin az öcsém van velem együtt. Még általános iskolás korunkban készült, együtt utaztunk valami táborba. Mindketten nevetünk, még kicsik vagyunk, mert Balázs csontfogai hiányosak. Erősen kapaszkodik belém, amolyan az „öcséd vagyok” módra. Szívembe mar a kép, szeretnék ott lenni abban a régi időben, abban a felhőtlen gyerekkorban. – Ezt azért vidd el! – Azonnal a kép felé nyúlok, és el is veszem. Szinte égeti a kezem, és ez a tűz összefacsarja a lelkemet is. – Emlékszel? – Emlékszem, de inkább megrázom a fejem. Vágyom rá, hogy anya meséljen. Hangjának minden foszlányát próbálom elraktározni az agyamban, és arcának minden pontját belevésem az elmémbe. És mindez azért van így, mert tudom, hogy hamarosan ez a kép róla is csak egy szép régi emlék lesz. Olyan, amikor még élt. Végül úgy kezd mesélni, mintha biztos lenne benne, hogy tényleg nem emlékszem. – Kicsik voltatok, az első táborotok volt. Valahova Sopronba mentetek, és emlékszem, nem voltál hajlandó utazni, csak ha Balázs is megy! Ő persze eleinte nem akart, de aztán rájött, hogy mégis inkább elutazik, mert te annyira támaszkodtál rá, mintha nem az öcséd lenne, hanem a bátyád. Valahogy így is nézett ki. Az öcsém az én szöges ellentétem. Én alacsony vagyok, ő olyan magas, mint apa. Az én bőröm fehér és szeplős, az övé kissé kreol és tökéletes. Ő amolyan déli típus, én meg északi. Nagyjából úgy, ahogy apa meg anya. Én anyára hasonlítok, Balázs meg apára. Hányszor sírtam emiatt. Szerettem volna hosszú fekete hajat, nem pedig ilyen utálatos vöröset. A bőrömet állandóan óvni kellett a naptól, mert nem elég hogy érzékeny, a fénytől azonnal erőteljessé válnak a szeplőim. Én gyűlölöm, de Mariann szerint szexi! Na persze! Hogy lehet egy bőr szexi, ami olyan fehér, mint a fal, és pöttyök éktelenkednek rajta? Na és ha nap éri… „Gyönyörű” vörösbe megy át, szerintem undorító. Így a napozást mindig kerülöm, ami azt eredményezi, hogy nyáron ugyanolyan tejfehér maradok, mint télen. A hajammal tulajdonképpen kezdek megbarátkozni, mert divatba jött a vörös. Az a fajta, ami nekem is van, a világos, már-már sárgásvörös. – Aztán kiderült, hogy jól döntöttünk, amiért elment veled, mert kisebb létére megvédett téged egy nagyobb lánytól – fejezi be anya az emlékek felfrissítését. Valóban úgy volt. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy hiába van öcsém, én akkor

is úgy támaszkodhatom rá, mintha bátyám lenne. És tartott ez mindaddig, míg jött a drog, és egy gyenge jellemmé változtatta Balázst. Azóta újra az öcsém, és a lelkem mélyén tudom, hogy ez így is marad. Az én feladatom kirángatni őt ebből a gödörből, és senki nem lesz a világban, akire támaszkodhatok. Anya talán pontosan ilyesmit értett mankó alatt. Tamást. Csengő szól, valószínűleg Tamás érkezett meg. Mielőtt felállnék, anya reagál. Úgy iparkodik a bejárati ajtóhoz, mint akit semmi sem állíthat meg. Legalább annyira szereti Tamást, mint én. Sőt! Talán még nálam is jobban. Olyan érzésem van, hogy anya úgy akar eltávozni az élők sorából, hogy biztos legyen benne, valaki rám is vigyáz. És nem is kérdés, kit szánt erre a feladatra. Az egész olyan terhes, de kisebb gondom is nagyobb most annál, minthogy a szerelmi életemmel foglalkozzam. Hallom a beszűrődő hangokat, anya csivitelését, fel-feltörő kacaját és Tamás közepes orgánumát. Ösztönösen behunyom a szemem, melegség jár át. Hogy anya hangjától, vagy Tamásétól, azt ebben a pillanatban nem tudnám megmondani. Talán mégis jó társra lelek benne. Az ajtót belöki, és bedugja a fejét. Szőkésbarna haja tökéletesen áll, mint mindig. Valószínűleg már túl van a szinte napi rendszerességgel űzött focidilijén, mert ilyenkor majd szétcsattan az energiától. – Szia, drágám! Minden oké? Belép, egy pólóban van, meg egy farmerben. Kiélvezi az ősz minden langyos napját. A szája fülig ér, mindennél jobban szerette volna ezt a költözést. Szerintem neki kapóra jött, hogy Balázs meglopott engem, bár ezt nem mutatta. – Szia! Persze. Minden rendben – felelem, miközben megtörlöm az arcomra száradt könnyeket. Nem szól többet, besétál, leül az ágyamra, és a térdemre teszi a kezét. Anya bekukkant, de az intim helyzetet látva vissza is hátrál. Tamás megvárja, míg becsukódik az ajtó, csak akkor kezd beszélni. – Ki vagy borulva, igaz? A kérdésre azonnal elsírom magam. Igen. Ki vagyok borulva. Ebben a pillanatban úgy érzem, minden katasztrofális körülöttem. A felnőtté válás talán a legboldogabb korszaknak kéne hogy legyen, de én csak vergődök benne, mint egy láncra vert kutya. A

lelkiismeretem is az ellenségem. Úgy érzem, cserbenhagyom anyát és az öcsémet is, miközben apát már figyelemre sem méltatom. Na és itt van Tamás. Kapaszkodom belé, pedig ha nem lennék ilyen krízishelyzetben, biztos nem költöznék vele össze. Szeretek vele lenni, de nem érzem, hogy társ lenne. Mariann, a barátnőm azt mondta egyszer, biztos az a baj, hogy ez a fiú túlságosan szeret engem. Lehet. Fogalmam sincs. Megszoktam, hogy mindenért harcolnom kell, Tamás meg csak úgy az ölembe hullott. Mint egy zsákmány, ami kifekszik a vadász elé. Hálásnak kéne lennem a sorsnak, amiért az utamba sodorta, de még ez az érzés sincs meg bennem. Mivel nem válaszolok, ő beszél tovább: – A lakásban már minden oké. Jól megleszünk ott. Becsülöm őt. Gazdag családból való, de a saját lábán akar állni. Én nem lennék ilyen erős. Tamás csak azt engedte meg az apjának, hogy kifizesse a kauciót a lakásra. Innentől ketten fizetjük majd a lakbért és a rezsit. A bútorokra szerencsére nem volt gond, mert az ingatlan berendezett. Én nem vagyok finnyás, Tamás meg minden úri heppjét félretette. Képes volt elköltözni az ő híres budai villájukból egy szegényes egyszobás albérletbe, csak azért, hogy bebizonyítsa, én vagyok neki a legfontosabb. Az anyja körülbelül azóta utál, amióta tudomást szerzett a tervünkről. Gondolom, neki csak egy feltörekvő kis liba vagyok, aki be akarja ágyazni magát egy csillogó világba. Honnan is tudhatná, hogy teszek a pénzre? Én már tudom, hogy az egészség a legnagyobb kincs. Megfogja ő is a fényképet, amin az öcsémmel vagyok, jó darabig nézi. Már látta egy párszor, de most talán ugyanannyira fáj neki a testvéri eldurvulás, mint nekem. Ő egyke, talán sosem értette meg, mit jelent nekem Balázs. Szó nélkül teszi a bőrönd tetejére, és lezárja a táskát. Hirtelen szeretet jár át. Tudja, mit tesz velem az öcsém, mégsem veti a szememre, amiért nekem nehézkesen megy az elválás. És azt is tudja, hogy csak próbálom az erőset játszani, de egyáltalán nem vagyok az! – Csilla! Menjünk! Beleegyezésként fölállok. Ő megfogja a táskát, és egészen az ajtóig cipeli. Anya egy tálcát nyújt felénk két kólával. Mi szó nélkül isszuk meg. Tamás megnyitja az ajtót, azt hiszem, sejti, mi következik. Anya is és én is elsírjuk magunkat. Nem a világ végére

költözöm, még csak másik városba sem megyek, valószínűleg mindennap találkozunk majd, mégis mindketten érezzük a gyökeres változást az életünkben. Úgy öleljük egymást, mint ahogy azon a bizonyos táborozós elváláskor ölelhettük. Gyermek és szülő! Egy felnőtt gyermek és egy haldokló szülő.

2. fejezet

Mariann nevetve teszi arrébb a széket az étkezőrészben. – Ez jó! Félre kell tolni egy széket, hogy elférjek! – Újra nevet, de fogalmam sincs, gúnnyal teszi, vagy valóban mulattatja a helyzet. – Ez van! Nem túl nagy lakás, de két embernek elég! – Persze, igazad van. A lényeg, hogy mindenhez közel van, és a magatok urai vagytok. De azért Tamás anyját ne hívd meg! Szerintem szörnyethal, ha meglátja, hogy egy negyven négyzetméteres lakásba kényszerült az egy szem fiacskája. Elé rakom a teát, és én is odahúzok egy széket. – Ötven. Ötven négyzetméter. Azért az nem olyan kicsi! Nem szól semmit, csak belekortyol a teájába. Én már csak tudom! Végül is a Havannán nőttem fel. A nyáron tüzet okádó betonrengetegben, a fűben megbújó kutyaürülékeket kerülgetve, fogócskázva… Bár az igazság az, hogy Mariann is ott nőtt fel! Pont vele fogócskáztam. Úgyhogy nagyon is tudja, az, ahol most vagyok, semmivel sem rosszabb. A Vörösmarty utca a központban van, itt kényelmes lesz majd az élet. Csak valahogy az ember mégis arra számít, hogy a létrán fölfelé fog haladni, és nem feltétlenül fokonként. Bár ő sem ugrott túl nagyot. Most is lakótelepen él, amit újabban lakóparknak neveznek. Annak ellenére, hogy a parkot még keresve sem találja meg az ember. Csak így nem hangzik olyan rosszul. Bár tény, hogy ők azért egy újonnan épült házban bérlik a lakást, elég modern és fiatalos, de nem a város szívében van, hanem egy külső részen, így Mariann elég sokat költ benzinre. Nekik cseppet sem okozott dilemmát az összeköltözés, olyan szerelmesek egymásba Gergővel, hogy mindennap harmincszor hívják egymást. Irigylem az összhangot közöttük. Vagyis inkább a tüzet. – Hogy van anyukád? Nyelek egyet. Mit is mondhatnék? Tulajdonképpen jelen pillanatban jól van, de attól még mindig rákos. – Egész jól! Most erős. Akar is pár napot menni dolgozni a virágboltba. – Pihennie kéne!

– Nem tesz jót neki, ha otthon ül. Főleg azóta, hogy én is eljöttem. Egy hete lakunk az albérletben Tamással. Furcsa az egész. Azt hittem, szorongani fogok, és a szívem tele lesz fájdalommal, de valahogy megnyugodtam. Olyan érzés, mint amikor az ember kiüríti a szennyestartót, hogy aztán újra telepakolhassa. Az enyém most üres. Semmi sem változott az életemben, csak úgy érzem, távolabb kerültek az olyan mocskos dolgok, mint a drog és az alkohol. – Boldog vagy? Úgy értem… megnyugodtál…? Tudom, hogy érti. Mariannt úgy ismerem, mint a tenyeremet. Mindig is tisztában volt vele, bennem inkább szeretet van Tamás iránt, mint szerelem. Kicsit zavarba is jön, nehezen viseli az engem ért fájdalmakat. Úgy érzem, sajnál. A sajnálatot viszont utálom, ezért összeszedem magam. – Nem aggódom azon, mikor lopja el az öcsém a pénzem. Így azon sem kell aggódnom, miként adok majd az orvosnak pénzt. Ez jó. A többi nem érdekel. Átnyúl az asztalon, és megmarkolja a kezem. – Csilla! Ne harcolj ennyire a boldogság ellen. Ne büntesd magad! Tamás szeret téged! Miért nem hagyod neki, hogy kényeztessen? Figyelem a fehér bögrét, ami szinte egybeolvad a fehér terítővel, sápatag barnán hívja fel magára a figyelmet benne a tea. Kínálja a kesernyés ízét a kóstolásra, bele is iszom. – Mariann! Egyszerűen semmivel nem vagyok képes foglalkozni, csak a családommal. Nem tehetek róla! Majdnem elsírom magam, de olyan, mintha állandóan anya hangja csengene a fülemben: „Erősnek kell lenned, Csillus!” Bár tény, hogy a gyengeség nem a sírással kezdődik, de ösztönből cselekszem. Lenyelem a könnyeimet. – Persze, ez természetes. De te olyan mogorva vagy sokszor Tamással, mintha őt büntetnéd mindenért. Megdöbbenek a beszédén. Ha ő ezt így látja, akkor valóban helytelenül cselekszem. Tamás azok közé az emberek közé tartozik, akinek csak hálával tartozom. – Ez nem igaz! – Tényleg? Látnád csak kívülről ezt az egészet. Ő mindenben megpróbál a kedvedre tenni, te meg csak búslakodsz, mint egy toronyba zárt királykisasszony!

– Te normális vagy?! Anya haldoklik… – Csilla! Egyszerre hallgatunk el. Tudom, hogy érti. Talán igaza van, és talán ez az egész csak egy kifogás a részemről. Megdörzsölöm a homlokomat, majd fölállok, és megnyitom az ablakot, friss a levegő, ami befelé áramlik. Miközben visszaülök, azt is megállapítom, hogy meg kéne pucolni az üvegeket, mert a városi forgalom egy hét alatt porral lepi el. – Tudom, hogy érted! Újra megcirógat, a hangja már egészen lágy. – Na jó! Nem piszkállak. Hogy állsz anyagilag? – Tamás nem engedi, hogy költsek bármire is. Úriember. Fel kell hívnom Bálintot, mert hagyott üzenetet, hogy lenne valami tolmácsmunka! – Ó, az édes kis Bálint! – kacagva hátrasimítja félhosszú tincseit, miközben kacsint. A bőre még mindig selymesen barna, hiába szállt tova a nyár. Ahogy nevetés közben lehunyja a szemét, a hatalmas szempillái rezegnek. Mindketten tudjuk, hogy az említett fiú szívesebben ápolna velem közelebbi viszonyt, de az még viccnek is rossz lenne. Bálinttal egy buliban ismerkedtünk meg. Még a gimnázium első évét tapostuk, ott botlottunk bele. Hihetetlen humora van, de a külseje mindig csapzott. Bár a szállodai egyenruha elég sokat komolyít rajta, de az sincs igazán méretre szabva. A külsőségek nem érdekeltek sosem vele kapcsolatban. Végtelenül jószívű és segítőkész, munkát is gyakran szerez nekem, nem mondhatok róla semmi rosszat. Az érzéseit nem tudtam viszonozni, és ő ezt el is fogadta. Azóta sosem közelít férfiként, csakis barátként. Elképesztő ez a fajta keménysége, nagyon szimpatikussá tette őt. Mariann persze minden részletét ismeri a sztorinak, hiszen ott ült mellettem, amikor Bálint kicsit kapatosan belém karolt és azt mondta: „Csilla! Én, szerintem, szerelmes vagyok beléd!” A nadrágját igazgatta, meg a saját cipője orrát taposta a másik lábával, mintha az ember arról tenne megállapítást, hogy nagyon hideg van. Emlékszem, Mariannból kitört a nevetés, legalább olyan hévvel, mint most. Én akkor döbbenten ültem, de most én is mosolygok. – Hagyd már szegényt! Jó gyerek! – Az igaz! Tulajdonképpen elég jóképű is! Csak túl jólelkű! Szegény! Nem tudja,

hogy a nőknek nem kell a jó, csak a rossz! Még mindig nevet. Újra beleiszom a teába, úgy reagálok. – Te tiszta dilis vagy! Ebben a sötét életszakaszomban ő az egyetlen, aki képes megnevettetni. Na és persze alapja is van annak, amit beszél. Mariann mindig is beválasztotta a pasikat. Én nem fogyasztottam őket nagy kanállal, de ő igen. És minél rosszabb volt valaki híre, ő annál inkább akarta. Csak a Gergővel való találkozása után tért észhez. Akkor rájött, hogy talán mégsem az a jó, ami rossz. Most magán is jót nevet, minden bizonnyal. A nevetés után mindketten töprengünk egy keveset a nem is oly régi múlton. Fiúk, akikkel csókolóztam, de tovább sosem mentem. Volt rá példa, hogy egy gimis buliban egy fiú úgy bepörgött, hogy a suli közepén ordibálta: „Te szűz kurva!” Álltam döbbenten, Mariann meg lekevert neki két pofont: „Aztán miért szűz kurva? Mert te nem tudod megdolgozni?” Most is itt cseng a fülemben. Két fiúnak adtam magam oda. Az első barátomnak és Tamásnak, ennél azonban sokkal több fiúval randizgattam napokig vagy hetekig, akikkel egy bizonyos szintig eljutottam. Szűz kurva. Lehet. Már ezen sem sértődnék meg. Hirtelen lelkiismeret-furdalásom támad. Megsimogatom a gyöngyöt a fülemben. Mennyire apró hülyeségnek tűnik minden azzal szemben, ami vár rám. Mariann biztos észreveszi arcomon a változást, mert témát terelve, immár komoly arccal utasít. – Ha munkáról van szó, az nem tűr halasztást. Hívd föl Bálintot, és mondd meg neki, hogy én is üdvözlöm! Igaza van. A pénzkereset elég előkelő helyet foglal el az életemben bizonyos okokból kifolyólag, ezért magamhoz is veszem a telefonomat. – Tudod, ha Bálint tisztességtelen lenne, már biztos kihasználta volna, hogy ilyen jól fizető munkákat kapok a szállodától. Mariann mosolyogva válaszol: – De Bálint nem tisztességtelen… Megkeresem a számát, és hívom. A második csengésre veszi fel, a hangja selymesen lágy. Öröm van benne, a szívem összeszorul annak felismerésétől, hogy valószínűleg

még mindig nem vagyok neki közömbös. – Csilla! Na végre! Azért hagytam az üzenetet, mert sürgős munkáról lenne szó! Mint mondtam, tolmácskodnod kellene. Holnap. – Mi? Holnap kéne dolgozni? Be kellett volna mennem az egyetemre – sóhajtva veszem tudomásul, hogy az egyetemnek várnia kell. – Kinek kell dolgozni? – Arab üzletemberek szálltak meg a hotelben. Tolmácsot kértek, én meg téged ajánlottalak. Holnap lesz valami üzleti tárgyalásuk. – De milyen üzlet? – Honnan tudjam? Az olyan fontos? – Hát! Lehet, hogy üzleti angolra lenne szükség, és abban azért nem vagyok verhetetlen – átszalad az agyamon, hogy most mégis mi a fenét csinálok? El kell vállalnom, és kész. Nagyszabású tárgyalásokon még nem tolmácskodtam, de a mély vízbe ugrás már elég megszokottá vált az életemben. Most a munkában is bekövetkezik. – Na mindegy. Persze. Elvállalom. Mik a részletek? – Holnap kilencre legyél itt a szállodában. Velük kell megbeszélned a részleteket. Miközben ezt mondja, én már lépek is oda a noteszomhoz, amibe beleírom: „9 óra. Arabok. Gresham Hotel, Széchenyi tér.” – A megrendelő Gamal ibn Husszein ibn Abdul al-Szudairi Szaúd-Arábiából. Mi? – Ezt, kérlek, betűzd! – Meg is teszi, miközben én legalább ezerszer visszakérdezek. – Szaúdi üzletemberek, Rijádból jöttek. Amikor elhallgat, azon gondolkodom, mit mondhatnék neki. Szívesen megkérdezném tőle, hogy van mostanában, de az talán magas labda lenne. Egy szerelmes szív a legapróbb kedvességet is többnek látja, mint valójában, ezért inkább hátrálok, és csak egy igazán szívből jövő köszönetet mondok neki: – Köszönöm, Bálint! Annyira kedves vagy! Hálás vagyok, amiért eszedbe jutok ilyenkor. – Ugyan, Csilla! Ez természetes. Azt mondtam nekik, hogy te a szálloda állandó tolmácsa vagy. Fél szemmel látom, ahogy Mariann felhúzza a szemöldökét. – Dolgozol holnap, Bálint?

– Igen. – Akkor találkozunk. Addig is, szia. – Szia, Csilla. Hallom, még mondani szeretne valamit, de túl gyorsan nyomom le a gombot. Mariann tekintete egyértelműen siettet. – Annyira kedves… – Az! Újra belemélyedek a noteszomba, majd hangosan sóhajtok. – Mi a baj? – kérdez Mariann. – Valami araboknak kell tolmácsolni. Megrántja a vállát, mielőtt kérdez. – És az olyan rossz? – Tulajdonképpen az a bajom, hogy alig értem meg az angoljukat. Remélem, nem fognak iszonyatos arab akcentussal beszélni. Életemben egyszer beszéltem angolul arabbal, onnan a rossz emlék. Az egyetemen van egy fiú, akinek az apja iraki, az édesanyja pedig magyar, mégis magyarul úgy nyögdécsel, mintha csak most tanulná. Angolul beszél mindenkivel, de abba is iszonyatosan belekeveri az arabot. – Ugyan már! Megoldod. Biztos jól fizető ügyfelek lesznek. – Az órabér akkor is annyi, ha románnak tolmácsolok, és akkor is, ha arabnak! Megnyílik az ajtó, ezért mindketten lejjebb vesszük a hangunkat. Tamás érkezett haza. Szinte egyszerre emeljük szánkhoz a bögrét, amiből nagyot kortyolunk. Ahogy a párom belép a helyiségbe, Mariann azonnal föláll, hogy üdvözölje. Megpuszilják egymást, majd Tamás arról faggatja a barátnőmet, hogy Gergő éppen merre jár. Gyakran mennek el együtt focizni, ami ellen egyáltalán nincs is kifogásunk. Ilyenkor mi is össze tudunk ülni, és kicsit lelkizhetünk. Nekem mostanság szükségem van minden jó szóra. Aztán odalép hozzám, és puszit nyom az arcomra, miközben átöleli a derekamat. – Minden oké? Nem felelek, csak visszapuszilom. Odalép a kancsóhoz, és teát önt magának, majd mélyen a szemembe néz. A barna szemeinek látványa azonnal melegséggel jár át. A bögre eltakarja a száját, de a szeme ebben a pillanatban mindent elárul. Ez a férfi szeret

engem. És ebben a pillanatban rájövök, hogy én is szeretem őt. Mindenét. A sportos testét, a farmert, ahogy hordja, a pólót rajta, ami általában hanyagul lóg és idegesít. De most szeretem. A kezét, amivel olyan szorosan magához tud vonni, hogy érzem, minden mindegy. Ez is egyfajta szerelem. Olyan, amibe belemocskít az ember saját életében lévő kosz. – Képzeld, holnap dolgozni megyek. Bálint beajánlott tolmácskodni. Leemeli a bögrét, majd odaül közénk. Megcsap a ruhájából áradó öblítő illata. El is mosolyodom, mert ez már az én művem, hiszen én mostam ki ilyen illatosra a ruháit. Hirtelen nagyon közel érzem őt magamhoz ettől az egyszerű felismeréstől. – Már majdnem annyira bírom ezt a Bálint gyereket, mint te. Nincs benne rosszindulat. Tud mindenről, de sosem tekintett az említett fiúra vetélytársként. – Most miért vagy ilyen? – markolok bele a felkarjába, és magamhoz húzva meg is puszilom. – Nem mondtam semmi rosszat. Egymásra néznek Mariann-nal, mindketten elnevetik magukat, nekem meg azon jár az agyam, hogy minden olyan pillanatot meg kell becsülnöm, ami mosolyt csal az arcomra, mert valószínűleg egy darabig a mosolygó emberek látványát is gyűlölni fogom. * * * Szorosan ölel, mégis képtelen vagyok a közelségére vággyal reagálni. Fura ez az egész. Talán így érez mindenki, akinek hatalmas csapás vagy gyász van az életében. Úgy érzi, nincs joga élvezni bármit is. Nincs joga mosolyogni, élvezni az életet, élvezni egy csókot… Hogyan is volna jogom mindehhez, amikor az anyukám a halállal néz farkasszemet? Amikor apa valószínűleg már holtrészegen fekszik a kanapén abban a ruhában, amiben éppen hazatért? Na és az öcsém… Talán éppen most szív valamit, vagy csak azon agyal, kit tudna meglopni. Én meg Tamás karjában elveszek ezekben az érzelmekben. Nem a vágyban és a szerelemben, hanem ebben a kínban. Borzasztó érzés, mert még lelkiismeret-furdalásom is van. Talán igaza van Mariann-nak. Az egész életem romba dőlésének levét Tamás issza meg. Úgy tűri, mint egy hős. Kinyitom a szemem, talán akkor képes leszek rá koncentrálni. Meglepődöm, mert ő is

egyenesen a szemembe néz. Érzi rajtam a tartózkodást, nem játszom meg magam. Még egy könnycsepp is lecsordul az arcomon. Letörli, majd meg is puszilja a helyét. – Ne sírj, Csilla! Minden rendbe jön, majd meglátod! Ne csináld ezt! Újra mélyen belém csókol, a lágyságától feltámad bennem a vágy. Magam sem tudom, mit érzek a csókjában. Az óvást vagy a vágyat? Talán ennek a kettőnek az egyvelege löki hirtelen odébb a siralmas hangulatomat, és engedi fölülkerekedni azt az énemet, aki még nem is oly rég voltam. Mindig is élveztem a Tamással együtt töltött órákat, bár hatalmas tapasztalattal nem rendelkezem. Az első fiúm elég suta volt, és akkor még én sem voltam róla meggyőződve, hogy a szex az valami nagyon jó dolog lenne. Aztán jött Tamás. Az első perctől türelmes volt, és cseppet sem önző. Mindent megtanultam mellette, de leginkább azt, hogy miként bánjak a saját testemmel, és hogy a szégyenérzet nem való ilyen helyzetekben. Talán ez köt hozzá a leginkább. A lelke és a hozzám való viszonyulása. Újra megáll, a szemembe néz. Valószínűleg egy jelzésre vár, mert nem tudja, miként cselekedjen. Neki mindig én vagyok az első. Tudom, ha most arra kérném, hogy hagyjon, akkor annak is eleget tenne. Nem ezt teszem. Magamhoz húzva mondom neki: – Szeretlek, Tamás! Te vagy nekem a legnagyobb örömöm. Olyan jó, hogy mellettem vagy. Szükségem van rád! Talán csak hálából, de valóban ezt érzem. Nélküle elbuknék ezekben a csatákban, amik most uralják az életemet. – Csilla! Hidd el, minden rendbe jön! Itt vagyok melletted! És itt is leszek. Keze lejjebb csúszik a lábamon. A combom külső felén halad lefelé gyengéden a tenyere, majd visszafelé már a belső felén. Vágyom az érintésére. Biztonságban érzem magam a karjaiban, és már kívánom is. Mélyen csókolom, érzem, ahogy egyre erőteljesebben simul hozzám ő is. A kezeim beszaladnak a pólója alá, ő pedig azonnal leveti magáról a ruhaneműt egyetlen mozdulattal. A következő másodpercben már ismét hozzám simul, a bőre melegét még a trikómon keresztül is érzem. A tenyere megpihen a szemérmemnél, de bugyi van rajtam, és az egész valahogy nem is az erotikáról szól. Csak akkor nyúl a vékony anyag alá, amikor én keresztbe ráemelem az egyik lábam. Ő hátulról átölel a fenekem vonalában, az ujja pedig már

keresi az utat. A bugyi szorosan tekeredik rám, ezért nem sikerül bejutnia. Megtolja a csípőmön a szélét, én pedig elemelkedek az ágytól. A fehérneműm lejjebb szalad, már nem jelent akadályt. A keze azonnal visszatér a helyére, az ujját belém csúsztatja, válaszként én is előretolom a csípőmet. Egy pillanatra megáll, és a szemembe néz. – Annyira szeretlek, Csilla! Nagyon akarlak! A hangja rekedtes, a vágy már menthetetlenül uralja. Kibontakozom az öleléséből, és ledobom magamról a trikómat, míg ő válaszul az alsójától szabadul meg. Már meztelenek vagyunk mindketten, a karjaiba vetem magam, ő pedig szorosan ölel át. A könnyem kicsordul, de ő nem láthatja, mert az arcom takarásban van. Maga alá gyűr, miközben már a fiókhoz nyúl a jobb kezével, amiből előveszi a gumit. Megbontja, és tapasztaltan magára gurítja. Azonnal belém hatol. Hálás vagyok neki, amiért nem akar órákig romantikázni. Megtámaszkodik a fejem mellett, majd az arcomba mered. Ekkor látja meg, hogy könnyezem. – Ó, Csilla! Csak ennyit mond, aztán a testével próbál a közelemből elkergetni minden démont. Sikerül neki. A testem reagál, és a vágyam megöli a gondolataimat. A lelkünk is szeretkezik. Ezt szeretem Tamásban. Mindig képes hozzám igazítani mindent, még a vágyait is. Ebben a pillanatban biztos vagyok benne, hogy szeretem őt, csak a körülmények csalják elő bennem a kételyt.

3. fejezet

Hajnalban a telefonom csörgésére riadok fel. A szívem majdnem kiugrik a helyéről, azonnal felkapom. Még azt sem nézem meg, ki hív, ösztönös a mozdulat. Igazából úgy élem a mindennapjaimat, hogy erre készülök a leginkább: megcsörren a telefonom, megkapom a tragikus hírt, és próbálom túlélni. – Igen? Tamás is azonnal fölül mellettem, a kezét pedig a vállamra teszi. Szerintem ő legalább annyira retteg, mint én, bár ő az én összeomlásomtól fél. – Jaj, Csillus, ne haragudj, de teljesen kétségbe vagyok esve! – Anya hangja remeg, érzem, mindjárt sír. Ha most ott lehetnék mellette… Hirtelen megbánom a különköltözésemet. Szüksége van rám. Miért voltam ilyen önző? – Balázs még mindig nem jött haza. – Kitör belőle a zokogás. – Anya! Balázs már nagyfiú. Nincs abban semmi, ha nem megy haza. – Próbálom vigasztalni, de már fel is pattanok és a ruhám után kutatok. – Csillus! Tudod, milyen alakokkal lóg mostanában. A telefonját mindig fölveszi, de most arra sem reagál. Mi van, ha valami baj történt vele? Nagyon aggódom! Ne haragudj, de senki mást nem tudtam hívni. Haragudni? Jaj, anya! – Apa hol van? – Alszik. Csak ennyi a válasz, tudom, mit jelent ez. Részegen durmol az ágyban, és még egy atomtámadás sem tudná felébreszteni. Csupán csak reggel hat körül lesz ébreszthető, amikor munkához kell majd készülődnie. A bugyi meg a trikó már rajtam van, rákapok egy szűk pólót, nem igazán érdekelnek a részletek. A tréningnadrágomat egy kézzel is fel tudom venni, így azt választom, mert a telefont nem akarom még letenni. Anyát meg kell nyugtatnom, és az nem lesz egyszerű. Közben fél szemmel már látom, hogy Tamás ugyanolyan eszeveszett tempóval öltözik, mint én. Belebújik az egyik edzőpólójába és nadrágjába. Ő sem foglalkozik a

részletekkel. A papucs már a lábamon van, zoknival meg cipővel nem érek rá vesződni. Az esték már nagyon hűvösek, de ez most nem érdekel. A kulcsomat keresem, meg a telefonomat. Aztán rájövök, hogy a telefon a fülemnél van, majdnem elsírom magam, mert felismerem, mekkora idióta vagyok. – Jól van, anya. Nyugodj meg! Én tudom, hol találom meg, elmegyek érte Tamással. Csak kérlek, te ne csinálj semmit! Maradj telefonnál! Bízz bennem! Majd én hazaviszem. Biztos nincs semmi baja, csak kiütötte magát. – Jaj, Csillus… – Anya! Értetted, amit mondtam? – Igen, de én is menni akarok! Nem akarom, hogy te egyedül… – Majd hívlak, anya! Pihenj! Egy pillanatra csönd van, majd anya beleegyezik. – Rendben. De hívj, amint megtudsz valamit. Kinyomjuk a telefont, Tamásra nézek. – Az öcséd? – Csak ennyit kérdez. – Igen. Nem ment ma haza. Valami baj van szerintem is, de ezt nem mertem mondani anyának. Valóban nem stimmelnek a dolgok. Balázs mindig hazamegy, akármilyen állapotban is. Nem szokott nagyon gyatrán kinézni, de én mindig észreveszem, amikor szerhez nyúl. Igazság szerint eddig csak egyszer ütötte ki magát nagyon durván, bár még az is kezelhető volt házilag. Apám csak legyintett, úgy gondolta, a fia részeg. Nem tartotta akkora problémának. Én azonban tudtam, hogy drogot használt. Már akkor tudtam. És hallgattam. – Szétverem annak a kis hülyének a fejét! – Tamás hangja valóban dühös. Azt hiszem, kezdi nagyon nem szeretni az öcsémet. – Mit hisz ez? Mindenki utána fog kajtatni egész Budapesten keresztül? Mikor esik már le neki, hogy az anyja haldoklik? Jéggé dermedek. Tamás közlése és hangos eszmefuttatása mélyen a szívembe döfi a tőrt. Ő is észhez tér, azonnal átkarol. – Ne haragudj! De idegesít az a kis hülye. Én is ugyanezt érzem, de a testvérem. Eltéphetetlen kötelék. Még a drog sem tudja

megmérgezni a szeretetemet. Talán menekülni akarok a mocsok elől, de nem fogom csukott szemmel tenni ezt. – Az öcsém! Nem érdekel senki véleménye! Ha kell, át fogom kutatni érte nemcsak Budapestet, hanem az egész országot, világot. Nem eshet baja, érted? – Kitör belőlem a zokogás, válaszul Tamás azonnal magához ránt. – Jól van, ne haragudj! Hát persze hogy szereted! Megtaláljuk őt, nyugi. Van ötleted, hol lehet? Van. Újabban túlságosan rossz társaságba keveredett. Vele körülbelül egykorú, talán kicsivel idősebb fiúkkal és lányokkal bandázik. Az első gondolatom az volt ezzel kapcsolatban, hogy a vég csak akkor következik be, ha az öcsém szerelmes lesz egy hozzá hasonlóan züllött lányba. Onnantól nem lesz megállás. Bevallom, az egyetlen esélyt abban látom, hogy jön egy csupa szív, aranyos lány, akibe beleszeret, és aki kirángatja a démonok kezéből. Csak a szerelem lehet képes erre, mert a szeretet, az csődöt mondott. Az öcsém még anyára sincs tekintettel, még az ő kedvéért sem képes összeszedni magát. Elszégyellem magam, mert tudatosul bennem, hogy a testvérem egyáltalán nem hibás. Gyenge. Ez az egyetlen bűne. Már nyitom is az ajtót, Tamás azonban még a hátamra dob az előszobai fogasról egy vastag kötött kardigánt. Végignézve magamon, elég siralmas látvány vagyok. Papucs, tréningnadrág, kötött pulcsi… Orvoslásként a hajamat legalább összesimítom, és be is gumizom, így valamelyest szelídül a kép, amit egy kócos haj, a véletlenszerűen magamra kapkodott ruhák és a rémült tekintet nyújt. Még a végén azt hiszik, valami elmebeteg vagyok. A lépcsőn lefelé érzem, mindenem remeg. A lépcsők régi kőborítása csúszik a papucsom talpa alatt. Tamás talán ekkor figyel fel rá, hogy mi van a lábamon, de nem teszi szóvá, inkább hangosan sóhajt egyet. Az autó ott áll a ház előtt a szokásos helyén, Tamás kapta a szüleitől a huszonegyedik születésnapjára. Az egészet nem is értettem. Léteznek ilyen családok? Autót vesznek a gyereküknek születésnapjukra? Akkor Tamás nagyon örült neki, én meg a mai napig nem tudom az okát, de sajnáltam őt érte. Nagyon szeretik őt a szülei, de azt hiszem, ez nem jó módja a szeretetük kimutatásának. Persze ő nem hibáztatható. Igazi úri családból származik, nincs is olyan fölmenője, akinek ne lenne legalább két diplomája. A

nagypapája valami nagykövet volt, ki tudja, hol, de már elég régen meghalt. Az apukája egy nemzetközi cégnél kisfőnök, anyukája pedig marketingzseni. Mindezek azt eredményezik, hogy Tamás már az egyetem alatt is olyan munkahelyekre juthat be, amiről mi, egyszerű földi halandók csak álmodhatunk. Örülök a sikereinek, persze azért megfogalmazódott már bennem az is, hogy mennyire igazságtalan az élet. Nincs bennem rosszindulat vagy irigység, hiszen szeretem a páromat, csak valahogy nekem ezek a dolgok túl idegenek. Persze nem egészen jogosan mondom mindezt, mert a tolmácsmunkáimat én is köszönhetem azért valakinek. Jelen esetben Bálintnak. Elindítja a fűtést az autójában, azonnal érzem a lábamra áramló meleget. Most jólesik a papucsos lábamra jövő forróság. Végig is dörzsölöm a karjaimat, miközben újra megpróbálom hívni Balázst – sikertelenül. Kicsöng, de nem veszi föl. – Akkor… hova? – teszi fel a kérdést Tamás, én meg közben a testvérem ismerőseit böngészem a közösségi oldalon, mert tudom, hogy ott megtalálom a híres „új barátja” teljes nevét. Csak annyit tudok róla, hogy valamilyen Gábor, de gyorsan rálelek: Horváth Gábor. Egyből be is ugrik, Balázs pontosan ezt mondta a múltkor: „Megyek a Horváthhoz a Blahára.” – A Blahára megyünk. – Pontosabban? – Ott fel fogom ismerni a házat. A nevet meg már tudom. Emlékszem, amikor körülbelül egy hónapja együtt villamosoztunk Balázzsal. A Blahán szállt le, és láttam, hova megy. Megtalálom őt, ha a világ végére ment is. Budapest nem tudja előlem elrejteni. Látom Tamás szemében a csodálatot, ő sosem fogja megérteni, mit is érez egy ember a testvére iránt, mivel neki ez nem adatott meg. Utálja az öcsémet, de magasztalja is a mi testvériességünket. A hétköznapi éjszakára tekintettel nincs túl nagy forgalom. Gyűlölöm ezt a hallgatag, monoton előrehaladást, mégis ez esik a legjobban. Tamás szeret engem, de a legkisebb késztetés sincs meg bennem, hogy elmondjam, mennyire rettegek most. Tegnap. Tegnapelőtt. Holnapután. Rettegés minden napom. Ha anya jobban van kicsit és kisüt egy pillanatra a nap a lelkemben, Balázs máris viharfelhőket lökdös oda. És ezeket a pillanatokat senkivel nem tudom megosztani. Egyedül Mariann-nak mesélek, de jól

tudom, a teljes fájdalmamat ő is képtelen átélni. Mindenki együtt érez velem, de vannak az ember életében olyan állomások, amikor egyedül van önmagával, a gondjaival, az emlékeivel és a borzalmas jövőképével. Már ezt is elfogadtam. Az Erzsébet körúton haladva érünk célt. Az út nem hosszú, ebben az idegállapotban azonban annak tűnik. Pár perc alatt érünk a térre. Tamás gyorsan leparkol, miközben lopva rám néz. Nem szólok semmit, kiszállok, és már indulok is egy épület felé. Mindenre emlékszem. Még annak a képe is előttem van, ahogy az öcsém besétál ebbe a lépcsőházba. Emlékszem, előtte fölnézett egy ablakra, ösztönösen teszem én is ugyanezt, noha fogalmam sincs, miért. Tamás erőszakosan ránt vissza. – Most mit csinálsz? Hova mész? Mondj már valamit! Kirántom a karom, mert minden perc mázsás súlyként nehezedik rám, de minden lépéssel lekerül rólam jó pár kiló. A cél előtt nem engedem az időt húzni. Megyek befelé, miközben csak utasítgatom Tamást. Egyáltalán nem érdekel, megsértem-e. Mit nem képes azon megérteni, hogy aggódom az öcsémért?! – Horváth Gábort keresd! Itt lakik, az biztos. Első utam a postaládákhoz vezet, a szemem úgy képes kiszűrni a lényeget, ahogy talán még sosem. Horváth Gábor 2/3. És ettől a ponttól nem állít meg semmi. Nem érdekel, hogy Tamás látja-e, amit én felfedeztem, de szinte futok a lépcsőig. Lohol utánam, miközben a kezem után kapkod. – Csilla! Állj már meg! Lehet, hogy nincs is itt az öcséd. Ahogy meglököm őt, hátrébb lép. Egy pillanatra megfordulok, de a hajgumi kiesik a hajamból, és arcomba vág a saját loboncom, így nem látok semmit. – Ha jössz, jössz, ha nem, akkor hagyj! – Nem hiszem el! Olyan vagy, mint egy megszállott! Pontosan! Ezt miért csak most érti meg? Megszállottként harcolok minden ellen, ami próbálja szétzilálni a családomat. És jelen esetben a drog ellen indulok csatába. Az öcsémre dühös is vagyok, de mióta anya a halállal küzd, tudom, hamarosan csak mi ketten leszünk egymásnak. Nem engedem senkinek, hogy még ezt is elvegye tőlem, főleg nem a drognak.

Fölérek a másodikra, azonnal rátámaszkodom a csengőre. Csönd van bent, de egy idő után hallom a motoszkálást. Azon gondolkodom, hogy mi lesz, ha tényleg vakvágányra futok. Biztos voltam benne, hogy az öcsém itt van, de mi van, ha nem? Hol keresem majd? Kiállok a holdfénybe, és üvöltöm majd a nevét: „Balázs”? Mit tehetek még? A torkomban már gombóc, a kétségbeesés annyira magával ragad, hogy amint kinyílik az ajtó, azonnal beljebb megyek, még az alig ismert Gábort is arrébb lököm. Először meglepődik, aztán felém lép egyet. Tamás csak ekkor tér észhez, mert ő is közelebb lép, éppen mondani akar valamit, de én megelőzöm. Üvöltve kérdezek. – Itt az öcsém? Hol van Balázs? Mit tudsz róla? A legszívesebben ütném is, mert bárgyú vigyor jelenik meg az arcán. A szemei üvegesek. Szer van benne. Gyűlölöm őt. – Nocsak! A kis Bazsika nővérkéje. Mondtam az öcsédnek, hogy dugnivaló vagy, de akkor még nem tudtam, hogy vadmacska. Gyere beljebb. Elleszünk. Nem érdekel, mit beszél, Tamást viszont igen. Odalép hozzá, és a testét nekiszorítja. Körülbelül egymagasak, egyikük tekintetében sem látszik félelem. – Fogd be a pofád, mert szétverem! Hol az öccse? Gábor megint vigyorog, végigméri Tamást, úgy felel. – Beszállsz harmadiknak? Szerelmem azonnal megragadja a pólóját, az a szemét meg csak röhög. Két dolog zakatol az agyamban. Az egyik az, hogy fogalma sincs, hol az öcsém, ezért nem is érdekli a szituáció, a másik az, hogy bent van, és minden rendben van vele, ezért nem aggódik. Tamás dühe és az egész helyzet hideg vízként ébreszt föl. Mintha nem az lenne az ellenfél, aki valóban az, úgy cselekszem. Tamást durván odébb lököm, és Gábor szemébe nézek. Tamás próbál visszalépni, de tántoríthatatlan vagyok. – Itt van? Gábor nem válaszol, csak néz rám, olyan, mintha nem is ebben a világban lenne. Mintha valahol egészen máshol létezne, és csak a szeme látná, ami előtte történik. Nem tudom, miért, de gyengéden a mellkasára teszem a kezem, a hangom pedig könyörgő. – Itt van?

Kérlek, istenem! Legyen itt! A drogos fiú csak néz a szemembe, Tamás hangját hallom magam mögül. – Hagyd! Nincs itt! Nézz rá! Ki van ez is ütve! Hülye kis kábszeres majom! A tenyerem a mellkason pihen, de hátrafordulva Tamásra üvöltök. – Fogd be, csak két percre! A „kábszeres kis majom” megjegyzés valahogy fáj. Balázst bántja vele. A lelkem darabokban. – Itt van. A feleletet hallva azonnal az üveges szemekbe nézek, tisztábbnak tűnik, mint az előbb. A mosoly sincs már az arcán, kifut belőlem az erő. – Baj van vele, igaz? Megrántja a vállát, mint egy kisfiú, a legszívesebben képen törölném. Látom rajta, hogy nem fog válaszolni, ezért elindulok felfedezőútra. A folyosóról benyitok egy jobb oldali ajtón, de az a fürdőszoba. Penész- és izzadságszag van, a helyiség nagyon hűvös és nyirkos. Továbbmegyek, mint egy megszállott, Tamás csak engedelmesen jön utánam. A szobába belépve látom meg őt a kanapén. Alszik. Remélem, hogy alszik. Odaszaladok, és keltegetni kezdem, már zokogok. Hogy a megkönnyebbüléstől vagy a fájdalomtól, azt magam sem tudom. – Balázs! Ébredj! Én vagyok az. Csilla. Gyere! Hazaviszlek. A legkisebb reakciót sem kapom. Megnézem a mellkasát. Lélegzik. Majdnem megrázom őt, de szemem az asztalra téved. Tű és gumiszalag. Fölpattanok, mintha valami halálos dolog lenne mellettem. Hirtelen kapok ébresztőt a kép által. És a kép többi része megerősíti a felismerésemet. Balázs pulcsija fel van húzva, látom a karjában a tű nyomát. Nem is értem az egészet. Olyan, mintha valami filmet néznék. Hirtelen az arca is felismerhetetlenné válik, akárha idegen lenne. Olyan fiatal, és gyönyörű arca van, de a lelke rothadása miatt egy roncsnak látom. Nem rá vagyok dühös. Magamra. Odalép a kanapéhoz Gábor. Látja a döbbenetet rajtam. – Mi van? Nem tudtad, hogy lövi magát? Nem. Tamás legalább annyira le van taglózva, mint én. A bogyók, a füves cigik, a

szippantás, az más. De belőni magát… Gábor a lehető legnagyobb nyugodtsággal zuhan le az egyik fotelba. A fejét hátrahajtja, kitör belőle a röhögés. Olyan, mintha a sátán kacagna, pedig ő is csak egy roncs. Magam sem tudom, mit tennék szívesen. A tűt figyelem. Magamhoz vennék én is egy adagot, és Balázs után mennék. Odáig mennék a lelkemmel, ahol most ő van, és mondanám neki: „Ne csináld ezt! Csak te leszel nekem! Ne hagyj magamra! Legyél újra a testvérem!” A könnyeimen keresztül már alig látok. A legszívesebben kiszaladnék a világból, de már megint megerőszakolom magam. Erősnek kell lennem! Ha mindenki gyenge lesz, akkor ki tartja a vár falait? Ki tartja egyben a családot, ha nem én? Odalépek az asztalhoz, és fölveszem a tűt, de Tamás egy hirtelen mozdulattal kilöki a kezemből. – Ne nyúlj hozzá! Fertőző lehet. Fertőző? Az öcsémben volt… A mozdulatokra Gábor is elkomorodik. Köhög, és az orrát szívogatja. Fogalmam sincs, milyen állapotban van az öcsém, de szégyen ide vagy oda, most csak ez a fiú tud nekem segíteni. – Meddig tart ez? Mi van vele? Nem is dühös a hangom, sokkal inkább beletörődő vagyok. Már rajta vagyunk egy úton. Nincs mi ellen harcolnom. Erről az útról kell megtalálnom a levezető ösvényt. Nem kapok választ, ezért technikát váltok. Odasétálok a fotel elé, és mélyen a szemébe nézek a fiúnak. – Na jól figyelj arra, amit most mondok! – elvigyorodik, de én nem állok le. Kezdi sejteni, hogy komolyan beszélek, ezért valamelyest följebb csúszik a fotelben. – Vagy segítesz nekem, vagy még ma fogdába záratlak. – Megint felhúzza a szemöldökét, szerintem Tamás is nevetségesnek tart engem, de őt sem méltatom figyelemre. – Nem ijedtél meg, igaz? Nem baj! Nem is ijesztgetni akarlak. De azért jó, ha tudod, hogy a sitten kicsit komplikált szétlőni magad. Se drog, se pia, se nők… Tuti nem jó hely! Tamás mellém lép, és ő is a képébe bámul. Mivel nem reagál a fiú, folytatom. – Balázs az öcsém. Neked van testvéred? – nem kapok választ. – Mindegy. De hidd csak el, hogy bármire képes vagyok érte. Viszont tőled nem kérek sokat. Mondd el, mi

van benne, és mi ilyenkor a helyzet! Érted? – Kicsit megemelem a hangom, de már nincs rá szükség. Gábor előredől a fotelban, hadonászva válaszol. – Nem kell beszarni! Semmi baja! Most mélyen alszik, de pár óra múlva föl fog ébredni. – A szemembe nézve teszi hozzá: – Nyugi van. Minden oké! Érted, te kis vadmacska? Tulajdonképpen ebben a pillanatban Tamástól azt várom, hogy férfi legyen. De nem az. Ráparancsoltam, hogy álljon le, ő pedig eleget is tesz ennek. Még erre a válaszra sem reagál. Annyira egyedül érzem magam. – Milyen anyagot…? – nem fejezem be a mondatot, mert fogalmam sincs, mit szokás ilyenkor mondani. Nincs is rá szükség. Jön a válasz így is. – Herka. Heroin. Egy igazi drog. Mióta Balázs elindult ezen a lejtőn, minden divatdrogot figyelemmel kísérek. Talán az elején én sem vettem komolyan, de a heroin az egészen más. A heroinról csak annyit tudok, hogy sokféleképpen fogyasztják. Cigibe sodorva, cigit mártogatva bele, füstjét beszívva, bőr alá szúrva… és ami a legerősebb: vénásan. A szorítószalagot elnézve nem kérdés, hogy Balázs a leghatásosabb módszert választotta. – Mióta heroinozik? – Mit tudom én! Nem vagyok az anyja! Az anya szóra elveszítem a fejem, ráordítok. – Ne szórakozz, mert nem tudom, mit csinálok veled! Mióta adod ezt neki? Úgy remegek, ahogy még sosem. Ha nem kéne kiszednem információkat ebből az emberből, akkor már rég nekiestem volna. Ez a tehetetlenség egyszerűen letaglóz és agresszívvá tesz. Nem tudom kin levezetni, ezért Tamásra nézek, de ő csak a fejét csóválja. – Pár hónapja. Eddig csak szívta meg bőr alá adta. Pár hete adja mélyre – gondolom, a „mélyre” a vénás beadást jelenti, ezért erre nem is kérdezek rá. Egy picit elmereng, olyan fura az egész tekintete, hol szaggatottan, hol meg nagyon érthetően beszél. Gyakran piszkálja az orrát és az arca egyéb részeit. Folytatja: – Mit hittél? Azt, hogy csak csajozik? Azon gondolkodom, hogy nem komplett ez a srác. Most hogy jönnek ide a lányok? Rá

is nézek Tamásra, aki odalép, mert látja, ennek az elejtett szálnak nem igazán találom a végét. A fülembe súgja. – A csajok a dizájnerdrogok. Tudod: Kati, Zsuzsi… Nem tudom. Az már nem is normális, ha az ember nem ért az ilyesmihez? A neveket persze ismerem, de ezeket a szlengeket nem igazán. Pedig jó lesz, ha az öcsém érdekében elkezdem ezt a nyelvet beszélni. Tovább faggatom a fiút. – Meddig tart? – Mondtam már. Semmi baja nem lesz. Kicsit ellazult. Most meg alszik. Mire fölkel, semmi baja nem lesz. Mi a picsáért vagy így kiakadva? A te öcséd, nem? Jó, hogy nem rajtam kéred őt számon! – Na idefigyelj! – Tamás hangja hirtelen tör elő. Tulajdonképpen ebben a pillanatban örülök, hogy közbeszól, mert a sírás határán állok. – Mi most hazavisszük Csilla öccsét, és megtiltjuk, hogy még egyszer találkozzál vele! Föl fogunk jelenteni! Gábor szaggatottan röfög nevetés helyett, de erre a komolytalan kakaskodó fenyegetésre én sem tudnék másként reagálni. Leguggolok, és végigsimítom az öcsém arcát. Megmozdul az érintésemre. Izzadt a bőre, a szája kicsit megnyílik. Emlékszem, mikor gyerekek voltunk és közös szobánk volt, mindig félt éjszaka. Sokszor ültem oda mellé, és simogattam, míg elalszik, mert anyáéknak nem merte mondani, hogy fél. Én sem szóltam akkor a szüleinknek. Simogattam őt éjszakába nyúlóan, és vártam, míg álomba szenderül. Talán hatéves lehetett, én meg kilenc. A nappal, az más volt. Bátor fiú volt, mindig gondolkodás nélkül védte a saját igazát, és később már engem is. És most? Ugyanaz a kisfiú, aki egykor volt. Ugyanaz az álomba menekülő, félelmeit titkoló, tudat alatt értem könyörgő… Ugyanúgy kell szó és szemrehányás nélkül segítenem rajta, mint sok évvel ezelőtt. Motyog valamit, de nem értem. Szomorú vagyok, de tulajdonképpen meg is nyugszom. A mozdulatai és Gábor beszámolója elhitetik velem, hogy az éjszaka elmúlik, és a reggel majd meghozza az új életet. Mert azt elhatározom, hogy beszélek vele. Már amennyire lehet beszélni egy drogossal. Fogalmam sincs, milyen lesz, amikor felébred. Ugyanaz a szerető testvér, aki nem is oly rég volt? Vagy ugyanaz az agresszív,

adagjáért bármit megtevő, akit újabban mutatott be nekem? Félek a bizonyosságtól. Végül fölállok, és a legtényszerűbben közlöm Tamással a teendőket. – Kérlek, nézz körül a lakásban meg a ruhájában, hogy megvannak-e az iratai, a telefonja meg ilyesmik. Én felhívom anyát, és megnyugtatom őt. Aztán levisszük a kocsihoz, és hazavisszük. Hozzánk. Ma nálunk lesz. Így nem láthatja anya. – Hozzánk akarod hozni? – Igen! Talán túlságosan is határozott az „igen”-em, mert Tamás csak nyel egyet. Sokkal halkabban teszi a következő megjegyzést: – Szerintem inkább orvoshoz kéne vinni! – Tudom, hogy szüksége van orvosra! De nem most! Most ki kell józanodnia. Semmit nem csinálnának vele bent sem. És én akarok először a szemébe nézni! Érted? Érti, de csak a fejét csóválja meg. Egyébként meg mindegy is, mert nem vagyok kíváncsi a véleményére. A telefonnal visszasétálok az előszobába, és hívom anyát. – Csillus! Nem mond többet, elsírja magát. Amilyen gyorsan lehet, a lényegre térek. Meg kell őt nyugtatnom. – Itt van velem, anya. Megtaláltam. Minden rendben van. – De hol volt? Miért nem vette föl a telefont? Hol vagytok? Add ide! Beszélni akarok vele! Képtelen vagyok a teljes igazságot mondani, de a hazugságban sem vagyok igazán túl jó. Ekkor azonban tudatosul bennem, hogy anya hamarosan eltávozik az élők sorából, és ezt a kis hátralévő időt úgy kell eltöltenem vele, hogy milliószor hazudok majd a szemébe. Mit mondhatnék neki? Azt, hogy Balázs már nem füves cigiket szív meg bogyókat szed, hanem vénásan lövi magának a heroint? Nem tartom az anyukámat butának, de tudom, eddig nem jut el abban a gondolatban, amiben Balázs függősége benne van. Ha kinyitnám a szemét, a gyilkosa lennék. A lelke még életben van, ha a teste már haldoklik is. A lelkét nem küldhetem én a halálba. – Túl sokat szívott, de jól van. Nincs semmi baja. Szégyelli magát, anya! Ma nálunk alszik. Holnap a reggeli találkozóm után átmegyünk hozzátok. Hazaviszem. Ígérem! Minden rendben lesz. Feküdj le, és pihenj!

– Mi az, hogy túl sokat szívott? Csillus! Én ezt nem bírom! – Anya! Menj aludni! – Ugye elmondanád, ha baj lenne? Nagyot kell nyelnem. – El. * * * Balázst elég könnyen hazaszállítjuk. Amikor noszogatjuk, akkor megy, de nem igazán kommunikál. Csak a nevemet szajkózza az úton, miközben bealszik másodpercenként. Otthon lefektetjük a kanapéra, betakarom, Tamás meg leroskad a fotelba. Bennem ekkor omlik össze minden. Kitör belőlem a sírás. Minden miatt. Hibáztathatnám a szüleimet, Balázst, magát a jóistent, és még ki tudja, mennyi mindenkit, de én csak magamat hibáztatom. Ha lenne nálam egy ostor, biztosan jól megostoroznám magamat. Minden fájdalom, ami körbevesz, csekélységnek tűnik ahhoz képest, ami a szeretteimet öleli körül. Szenvedélybetegségek és halál. Az én csapásom pedig az, hogy ezekkel kell szembenéznem helyettük. Érzem Tamás kezét a vállamon. A pillanat hevében majdnem hozzá bújok, de aztán inkább hátrébb lépek, és megpróbálom a következő napot helyre tenni a fejemben. Tamás azonban nem hagyja szó nélkül a hárításomat. – Rám haragszol, Csilla? A szemébe nézek. Nem. Nem haragszom rá. Egyszerűen nem olyan fontos most az életemben, mint a családtagjaim. Iszonyatosan szégyellem magam saját magam előtt. Egyáltalán nem viselkedem tisztességesen. – Nem haragszom rád… – Én nem azért mondtam, hogy vigyük orvoshoz… Csak neki akarok jót. Tőlem maradhat itt is. Fura ez az egész. Azt hinnénk, hogy a csapások az életben összetörik az embert. De nem. Egyre keményebb szívű lesz és következetesebb. Hirtelen hasonlítgatni kezd. Vajon mi fog fájni jobban? Az, hogy eltemetem anyát? Az, hogy végignézem apám tusáját a jövőjével? Vagy az öcsém, akinek jövője a saját kezében van? Mert csak akkor tudok neki segíteni, ha ő is akarja. Ebben a mérlegre pakolásban valahogy nincs súlya

annak, hogy mit is érzek Tamás iránt. Ez csak szerelem. Semmi. Hol van ez a haláltól és egyéb fájdalmas dolgoktól? – Igazad van. Orvoshoz is el kell vinnünk. Csak most tanácstalan vagyok. Azt sem tudom, hol áll a fejem, és holnap reggel tolmácsolni is kell mennem. Az isten szerelmére, ne azzal kelljen már foglalkoznom, hogy megsértelek-e! – Most mi bajod van? Én csak jót akarok neked! Odalépek hozzá, és megcsókolom, miközben átölelem. A legborzasztóbb az, hogy mindez nehezemre esik. Fogalmam sincs, miért. Talán kezdek túlságosan megkeményedni, mert csak egyvalami zakatol az agyamban: Majd én megoldom! Egyedül! De aztán az a legszörnyűbb az egészben, hogy Tamás még ezt is megérti. – Menjünk aludni. Nagyon késő van. Aludnod kell! Hányra mész tolmácsolni? – Kilencre kell ott lennem. Csak bólint, és már megy is a sarokba, ahol az ágyunk áll. Egy franciaágy, ami cseppet sem különül el a szoba többi részétől. Én csak alvósaroknak nevezem, de most kifejezetten örülök neki, hogy odalátok majd Balázsra a kanapén. Nagyon régen aludtam már egy helyiségben az öcsémmel. Fogalmam sincs, miért, de erre a gondolatra elmosolyodom. Nem boldogságomban, hanem talán kínomban. Befekszünk az ágyba, úgy helyezkedem, hogy lássam Balázst. Tamás nem szól semmit, szinte azonnal álomba zuhan. És én is álmodom. Álmodom, hogy újra kislány vagyok abban a Havanna-lakótelepi panelban, akinek már akkor ittasan járt haza az apukája, de hitte, hogy az életében több csapás nem érheti.

4. fejezet

Mocorgásra ébredek, hallom, hogy valaki lehúzza a vécét. Balázs még a helyén alszik, így tudom, Tamás az. Érzem a kávé illatát is. Felfogom, hogy munkába készül, ezért egy pillanat alatt éberré válok, és kirohanok a konyhába. Felém fordulva köszön. – Jó reggelt, szerelmem. – Te ma nem mehetsz dolgozni! Beleiszik a kávéjába, majd leül az egyik székre. A tekintetétől borzasztóan szégyellem magam. Mit akarok még tőle? – Nem is megyek sehova. Csak lefőztem a kávét, ahogy szoktam. Tudom, hogy neked el kell menned, és valakinek itt kell maradnia Balázzsal. Ne aggódj! Most nem esik nehezemre, hogy megöleljem. Az ölébe ülök, és a nyaka köré fonom a karomat. – Köszönöm. Annyira szeretlek. Nem hazugság. Valóban szeretem. – Én is, Csilla. Beleiszom a kávéjába, majd nyugtalanul konstatálom, hogy késő van, ezért készülnöm kell. Lezuhanyozom, majd amilyen halkan csak lehet, kiszedem a szekrényből a zöld, térdig érő, egyrészes ruhámat, ami elég csinos. A fehérneműim között nem akarok matatni, csak a testszínű combfixemet húzom ki, egy bugyit meg egy melltartót. A színek nem passzolnak, de kit érdekel ez most? Külsőleg majd megpróbálok rendben lenni. Ami a ruha alatt van, az most nem számít. Felkapom magamra a rongyaimat, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kivasalom a hajamat, mert a tegnapi nap és az éjszaka után olyan, mint egy szénakazal. A sminket sem viszem túlzásba, csak a szememre teszek egy kis zöld színt és szempillaspirált, hogy valami összhang is legyen rajtam. Aztán eszembe jut a piros irattáskám, amiért vissza is megyek a szobába. Beleteszem azt az általános megbízási szerződést, amit

ilyenkor mindig aláíratok a megrendelővel. Vagyis nem mindig, csak újabban, az óta a bizonyos kellemetlen eset óta. Belebújok a piros tűsarkúmba, miközben fújok magamra némi parfümöt. Belenézek a tükörbe, egész normális benyomást nyújt a látványom. Semmi jele annak, hogy egy őrület az életem. De bármennyire is vizslatom a tükröt, ekkor veszem csak észre, hogy fél szemem mindig a kanapén pihen, és Balázst figyeli. Hirtelen az egész készülődésem fölöslegessé válik. Odasétálok a kanapéhoz, és letérdelek mellé. Végigsimítom az arcát, ki is nyitja a szemét. Annyira örülök ennek az álmos pillantásnak, hogy azonnal puszit nyomok az arcára. A legszívesebben szorosan magamhoz ölelném, de ő a feje búbjára húzza a pokrócot, és csak annyit mond, hogy „Hagyj!”. Nem érzem bántónak. Mindegy, mit mond, és mindegy, miképp cselekszik. Itt van. Biztonságban. És ha hazajöttem, mindent meg fogok vele beszélni. – Azért elvigyelek? – Tamás hangja hallatszik az ajtóból. – Vagy elviheted nyugodtan a kocsit. Úgyis itt maradunk, míg haza nem jössz. Hosszú lesz? – Biztos nem lesz hosszú. Gondolom, elmondják a tárgyalással kapcsolatos részleteket, én meg aláíratom velük a megbízási szerződést. Komolyan elvihetem a kocsit? – Most miért kérdezel butaságot? Persze hogy elviheted. Már bújok is ki a cipőmből, mert az biztos, hogy csak abban az időintervallumban kényszerítem a lábamat tűsarkúba, amikor muszáj. Márpedig vezetés közben nem muszáj. Tamás elmosolyodik, ahogy belelépek a fehér sportcipőmbe. A táskát magamhoz kapom, a piros cipőm a kezemben, indulásra készen állok. Meg akar ölelni, de én szinte menekülök. Buta módon azt gondolom, hogy így hamarabb vissza tudok érni. A mai napon még számtalan dologgal kell szembenéznem. Beszélnem kell Balázzsal és anyával is. Na és a kiutat is meg kell találnom. Egy orvost! Vagy bármit és bárkit, aki segíthet. A lépcsőn lefelé iszonyatosan magányosnak érzem magam, pedig ennél jobban nem állhat mellettem Tamás ebben a kilátástalan helyzetben. Szívesen kiönteném a szívemet, de inkább egy idegennek. Olyan valakinek, aki ugyanolyan borúsan látja ezt az egészet, és nem jön majd a szokásos szöveggel: „minden rendbe jön”. Persze hogy minden rendbe jön. Végül is nyílt sebekkel is le lehet élni az életet. A

világ úgyse érzi át a te fájdalmadat, és mivel a seb a lelkeden és szíveden van, még csak nem is látszik. Beülök az autóba, és gázt adok, végigmegyek az Andrássyn, majd a József Attilán. Szerencsére találok egy parkolóhelyet, úgyhogy nem aggodalmaskodom, innen már csak pici séta, és ott is vagyok. A cipőmet magamra kapom, el is indulok. Az idő hűvös, de nem hoztam kabátot. Szerencsére a ruhám ujja félhosszúnak mondható, így nem zavaró a reggeli csípős frissesség. Belépek a szállodába, Bálint azonnal mosolyogni kezd. Kicsit kínosnak érzem a pillanatot, de természetesen visszamosolygok. Körbejáratom a szemem, nem késtem-e, de a hall szinte üres. Bálint kijön a pult mögül, és odasétál hozzám. A haja borzasan fölfelé van állítva, egyáltalán nem passzol ez a stílus ide. Csodálkozom, hogy még nem szóltak rá, legyen a frizurája visszafogottabb. Ahogy a haját nézem, ösztönösen simítom végig a sajátomat. – Csilla! De örülök, hogy itt vagy! Egyből rád gondoltam ezzel a munkával kapcsolatban. Beszéd közben odahajol hozzám, és puszit ad az arcomra. Tükörsima bőrén érzem a reggeli borotválkozás illatát. Elhatározom, hogy barátian fogok vele viselkedni. Az, hogy ő mit érez irántam, nem befolyásolhatja ezt a kapcsolatot. Mellesleg már el is telt egy kis idő, lehet, hogy már ő is csak barátként gondol rám. – Ne viccelj! Én vagyok hálás! Nem lesz baj belőle, hogy nekem szóltál? – Tulajdonképpen azt mondtam, hogy a szállodának dolgozol. Ez csak részben igaz. Valóban pályáztam, és leadtam önéletrajzot, de hivatalos megrendelést a szállodától sosem kaptam. Igaz, az önéletrajzomat befogadták, és közölték, hogy értesítenek, ha egy munkát nekem ajánlanak. Bálint volt mind ez ideig az, aki szólt, ha van munka, de ez akár nem tisztességes eljárásnak is tekinthető. Ha a hotel vezetősége szembesülne ezzel, talán nem örülnének. Bár az is lehetséges, hogy mindez a személyzet dolga, és ez a normális eljárás. – Mindig te intézed ezeket? – Nem, nem. De nem szól a szálloda humán erőforrásosa se, ha közlöm vele a kész tényeket. Így neki legalább nincs vele gondja. A számlázást viszont közvetlenül kell majd megoldanod.

– Igen, azt tudom. Hoztam is szerződést. Barátságosan rám mosolyog, miközben megsimogatja a karom. Zavarba hoz. – Azt a múltkorit nagyon sajnálom. Én azt hittem, már kifizetett téged. – Mindegy, hagyjuk! Nem fontos. Pár másodpercre csöndbe burkolózunk, fogalmam sincs, miért, de mindketten kínosan feszengünk. Aztán Bálint kezd újra társalogni, a családomról érdeklődik. Nagyjából ismeri a helyzetemet, bár az öcsém drogozása nincs nagydobra verve. Ő úgy tudja, hogy Balázs csak bogyókat szed. Tegnap éjszakáig én is ezt hittem. Anya helyzetével azonban tisztában van, és azt is tudja, hogy apukám nem egy ideális családfenntartó. – Hogy van anyukád? – Tulajdonképpen most egész jól. Szeretem ezeket a periódusokat. Elhitetik velem, hogy minden lehet még olyan, mint régen volt – nagyot nyelek, de folytatom. – Aztán persze jön az ébresztő, mert sajnos az idő előrehaladtával minden csak rosszabbodik… – Sajnálom, Csilla! Ha tudok valamiben segíteni, akkor szólj nyugodtan. Tudom, mit érezhetsz. Az én nagymamám is így ment el. Borzasztó ezzel szembenézni. Azzal, hogy nem tehetsz semmit. Megfogja a kézfejemet, valahogy ez most jólesik. Mindig jó érzés, ha olyasvalaki beszél erről a tébolyról, aki átélt hasonlót. Bálint szemében látom, most valóban barátként támogat, és ez nagyon sokat számít. Újra szótlanság telepszik ránk, de ez a szótlanság most tápláló. Nem is várok tőle szavakat vagy vigaszt, és ő erre jól ráérez. Igen. Aki már átélt hasonlót, az tudja, hogy a hallgatásnál van, amikor nem lehet többet adni. Nem olyan némaság ez, ami kínos, és az ember azt érzi, hogy mindegy, mit, csak beszéljünk, hanem az a fajta, amit nem érdemes megtörni. Ezekre a szavak nélküli pillanatokra is emlékezni fog az ember. Bálint a megértésével közel kerül hozzám. Neki talán meg tudnék nyílni. Tudnék mesélni a félelmeimről, a kételyeimről, a jövőt illető rettegésemről… Talán ő az az idegen, akinek mindezt feltárnám. De nyilván nem teszem. Elterelésként az órámra nézek, ő is azonnal ugyanezt teszi. Pontosan kilenc óra van, így újra körülnézek. Ő is körbejáratja a szemét, majd megszólal: – Ülj le, Csilla! Felszólok, hogy megérkeztél.

– Ne! Még várj pár percet. – Rendben. De akkor is ülj le. Nyugodj meg egy kicsit. Öt perc, és felszólok. Leülök. Valóban hálás lennék Bálintnak, ha minél hamarabb felszólna, mert sietek haza. Azt már nem említem meg neki, hogy most kivételesen az öcsém miatt, és nem anya miatt aggódom. Nem vár öt percet. Látom, ahogy megemeli a kagylót, és telefonálni kezd, miközben fél szemmel engem figyel. Pár másodperc múlva leteszi, és kacsintva rám mosolyodik. Tudom, ez azt jelenti, hogy minden rendben. * * * Már vagy húsz perc telt el. Iszonyatosan dühös vagyok. Arra gondolok, hogy nem fontos a pénz. Azonnal haza kell mennem! Itt várok, ahelyett, hogy az öcsémet istápolnám vagy anyával tölteném az időt. Elpocsékolt húsz perc az életemből, amit a szeretteimmel tölthetnék. Versenyfutás az idővel. Ráadásul úgy, hogy az ellenfélhez kell igazítanom az órát, és neki nem ellensége az idő, hanem a barátja. Persze a dúsgazdag emberek biztos azt hiszik, hogy bármit megengedhetnek maguknak. Öt-tíz perces késés még beleférhet, de csaknem fél óra? Bálint olykor rám néz, és felhúzza a szemöldökét meg a vállát, egyfajta jelzésként: „fogalmam sincs, mi van már”. Nem bírok tovább ülni, odamegyek a pulthoz. Szerencsére nincs ott senki rajtam kívül, ezért Bálint figyelembe tud venni. – Te, Bálint! Biztos, hogy kilencre kellett jönnöm? Nagyon sietek. – Igen, tudom. Ne haragudj. Már felszóltam, egyből, ahogy leültél. Azt a választ kaptam, hogy egy kis idő, és lejönnek. – Egy kis idő? Már fél óra telt el. Szegényt nem ostorozom tovább, mert tényleg nem tehet róla. – Ha gondolod, felszólok újra. Bár ezek a fazonok elég öntörvényűek. Valaki kilép a liftből, ezért hirtelen kihúzom magam, de Bálint reakciójából látom, nem ezt az illetőt vártuk. – Mit értesz azon, hogy öntörvényű? – Elég beképzeltek – összeráncolom a homlokom, ezért sietve folytatja. – De ez ne riasszon el. Tulajdonképpen nekem szimpi ez az arab – ezt nem reagálom le, mert

egyáltalán nem érdekel, hogy szimpatikus lesz-e vagy sem. Csak jöjjön már! – Tudod! Ilyenek a milliárdosok. Csak sóhajtok egyet, majd, mivel azzal is telik az idő, kérdezek. – Nem sikerült azóta megtudnod, hogy milyen üzletről lesz szó? Semmit nem tudok erről az egészről, csak egy nevet, országot, várost… Elég hülyén néz így ki a szerződés. Még a születési évét sem tudtam beírni, meg egy pontos lakcímet sem. – Csak annyit tudok, hogy egy mai tárgyaláson kell majd részt venned. A születési adatait meg tudom adni az útleveléből, de ezt már át is küldtem e-mailben. Nem láttad? Lehet. Fogalmam sincs. Két napja a gépemet sem nagyon nyitottam ki. Nem tudom, miért, de a mai nappal kapcsolatban csak ez a reggeli megbeszélés maradt az agyamban. Azt el is felejtettem, hogy egy tárgyalás is lesz ma. Ez csak ekkor tudatosul bennem. Felfordulás az egész életem. Az egyik gócpont pedig a mai nap lesz, ezt már tudom. Látja, hogy idegességemben a homlokomat simítom. – Sajnálom. Bálint sajnálkozása szíven döf. Szegény annyira együtt érez, hogy nem vág vissza. Pedig ha semmi csapás nem lenne az életemben, talán visszakérdezne, vagy a fejemre olvasná: „a jól fizető munkák ilyenek, és kész”. – Dehogy. Nincs baj. De miben utaznak, azt tudod? Kereskedelem, vagy valami szolgáltatás, vagy mi? – Semmit sem tudok, Csilla! Csak azt, hogy nagyon gazdagok és szaúdiak. Szaúdiak. Szaúd-Arábia. Igen, ezt már mondta. Bele is írtam a szerződésbe. Pont egy olyan ország, ami nekem nem mond túl sokat. Semmit sem tudok róla. – Visszaülök. Még várok pár percet. – Rendben. Ha tíz perc múlva sem jön le, akkor felszólok neki. * * * Két férfi jelenik meg a hallban. Egyik sem néz rám, automatikusan a recepciós pulthoz mennek. Mindketten öltönyben vannak, de az első pillanatban rájövök, hogy ezekre vártam fél órát. A legszívesebben odakiabálnék, hogy itt vagyok, és köszönöm a pontosságot, de nem teszem. Viszont azt eldöntöm, hogy úgy fogok viszonyulni hozzájuk,

ahogy ők hozzám. Még akkor is, ha ők adják a munkát meg a pénzt. Elegem van az ilyen emberekből. Mindenkit lenéznek. A kórházban is folyton ezt érzem. Az orvos… a nővérkék… Tisztelet a kivételnek, de sajnos ez az általános. Most elég dühös vagyok ahhoz, hogy a büszkeségem megmaradjon. A miheztartás végett azért az órámra nézek. Fél tíz múlt tíz perccel. Bálint rám sem néz. Kijön a pult mögül, és üdvözli az érkezőket, csak ezután int felém a fejével, aminek hatására a másik kettő is odafordul. Most már biztosra vehetem, hogy ők a megrendelőim, bár azt még nem tudom, melyiket takarja az a név, amit Bálint lediktált. Talán fel kéne állnom és közelítenem, de nem teszem. A minimum, hogy bocsánatot kérjenek. Ó, istenem! Balázs. Ébren van már vajon? Én meg itt ülök, és ezekre a bájgúnárokra várok. Közömbös tekintettel nézem őket. Nem értem először a szituációt, mert nem indulnak felém azonnal. Egymásra néznek. Valószínűleg nehezményezik a viselkedésemet, azért kommunikálnak a tekintetükkel, de ezt most kifejezetten élvezem. Az egyik elindul, így kezdek észhez térni. Hogy viselkedem? Ezek itt munkát fognak adni nekem, úgyhogy most jó lenne meghunyászkodni. Még akkor is hallgatnék, ha órákat kellett volna rájuk várnom. Talán többórás munka lesz. Talán ebből majd tudok plusz pénzt adni az orvosnak. Na és talán Balázsnak is kereshetek egy olyan orvost, aki tud segíteni. Már ott állnak előttem, én meg csak bámulok fölfelé rájuk. Igyekszem, hogy szemrehányás legyen a szememben, de még a düh is eltörpül bennem valamiért. Az egyik hátrébb áll meg, ő cseppet sem szimpatikus, de kétségtelen, jóképű férfi. Kicsivel magasabb a másiknál, viszont sokkal ridegebb. A közelebb álló elenged egy nyájas mosolyt. Már éppen felállnék, amikor Bálint szólal meg magyarul. – Csilla, az urakra vártál. Azonnal fölállok. A hátrább lévő is közelebb lép, most már egy vonalba kerül a másikkal. Ennyire közelről egészen igéző a szeme. Nem tudom eldönteni, hogy morcos a tekintete, vagy csak egy kis férfias hunyorítás van-e benne. A szeme nagyon szép. Nem is tudom, milyen színű. Sárgás. Vagy inkább barnássárgás. És zöld… Kit érdekel a szeme?

Visszanézek megint a másikra, látom, ahogy méreget. Kezdetben ő szimpatikusabb volt, de most már nem az. Miért kell végigmérni egy tolmácsot? Azért, mert nő? Úgy döntök, inkább Bálintot méltatom figyelemre, és átveszem a munkát. Szántszándékkal felelek magyarul. – Rendben. Köszönöm, Bálint. Zavartan egymásra mosolygunk. Aztán látom, ahogy a másik is végignéz rajtam. Lenézően, mintha nekem kéne köszönetet mondanom azért, amiért várhattam rájuk fél órát. Fél órát, miközben az öcsém otthon van és rám vár. Segítenem kell rajta! Na és anya. Olyan nap nem lehet, hogy ne találkozzam vele! Azt nem engedhetem meg magamnak. A lelkem ezt nem teheti meg! Ezek meg itt önelégülten ácsorognak és méregetnek. Gondolom, iderepültek a gazdag életükből, és szegényeknek nehezükre esett a kilenc órai ébresztő. Dühössé válok, pedig valójában a sorsomra neheztelek. Nem gondolkodom túl sokat. Valahogy érzékeltetnem kell, hogy a félórás késés már az órabér fele, ezért a „sárgásbarnás-zöldes” szembe nézek, és angolra váltok. – Javítsanak ki, uraim, ha tévedek, de kilenc óra volt megbeszélve! Az angolra fölfigyel, annál is inkább, mert egyenesen a szemébe nézek. Olyan, mintha meglepődne, bár ezt is csak a tekintete jelzi. – Sajnálom – feleli tömören. Ez az egy szó eléggé feldühít. Fél óra várakozás után legalább elkezdhetnének mentegetőzni. „Sajnálom, hogy késtünk, de…” Mit tudom én! Fárasztó volt a tegnapi nap, vagy kicsi néger babák potyognak az égből! Mindegy, mit, csak valamit még mondana. Ez az egy „sajnálom” csak annyit jelent, hogy „nyugodjál már le! Itt vagyunk. Mit akarsz még?” Na és lehet, hogy itt ő a valaki, én meg a senki, de a várakozás már beleszámít a munkaidőmbe. – Órabérben dolgozom, tudja? – összefonom a kezemet a mellem előtt, ha akarja, ezt tekintheti hadüzenetnek is. Bálint nagyon zavarba jön, lehet, hogy túllőttem a célon. Talán közölhetném finomabban is a mondanivalóimat, de a mai napból már akkor elegem lett, amikor éppen csak elkezdődött.

Egy sóhajjal lenyugtatom magamat. Tulajdonképpen semmi bajom ezekkel az emberekkel. Nem hibásak azért, amik történnek az életemben, ezért elhatározom, hogy jól nevelt leszek. Bár a legszívesebben közölném velük, siessünk, akármiről legyen is szó, mert nekem ezer és még egy dolgot kell ma elintéznem. – Ó. És mennyi az órabére? – kérdez vissza. – Hatezer forint. A férfi Bálintra néz, hozzá intézi a kérdést, mintha én ott sem lennék abban a pillanatban. Pedig a kérdést nekem is feltehetné. – Dollárban? Bálint egy pillanat erejéig rám néz, majd felel a kérdésre. – Körülbelül húsz-harminc dollár. Az alacsonyabbik, fekete szemű elkezd hangosan nevetni, amolyan röfögősen. Irigylem őt. Ha neki ez nevetséges, akkor biztosan semmi gondja. Nem dühít föl, sokkal inkább összetör ez a reakció. Annál is inkább, mert rájövök, hogy valóban túllőttem a célon, ugyanis az igéző szemű is elmosolyodik, ismét lenézően. A gyönyörű vastag szája megnyílik, lesokkol, ahogy a hófehér fogai virítani kezdenek a lágyan kreol bőre mellett. Az erős fekete borostája csak még fehérebbnek mutatja a fogait. A szeme körül pici ráncok jelennek meg, és ahogy felhúzza a szemöldökét, érdekes módon csak az egyik mozdul, a másik szemöldöke a helyén marad. A mosolya is hasonló. A szája kicsit féloldalasan siklik fölfelé. Az egész arca titokzatos és pimasz. A karjaim lecsusszannak, a béka segge alatt vagyok. Jól van! Rugdossatok csak ti is! Azt hiszitek, érdekel? Van ennél nagyobb csapás is az életemben! – Na jó! Egész jó napom van, ezért nem alkudozom. Valahogy kispórolom… Talán sikerül! – feleli a magas, a másik meg ismét hangosan fölnevet. Tulajdonképpen ekkor esik le, hogy ebben a pillanatban megfelelően érzékeltették: „te egy senki vagy”. Talán bántana is az egész, ha nem érezném én is így. Kár az ilyenekkel vitába szállnom, mert csak én lehetek a vesztes. Az egyetlen módja, hogy segíteni tudjak a családomnak, az az, hogy pontosan ilyeneknek dolgozom. Mit bánom én? Alázzanak porig, csak fizessék meg! Várnom kell több órát is? Mindig késnek majd? Nem érdekel! Kell a pénz! Ki kell fizetnem az orvosokat, anyáék elmaradt gáz-

és villanyszámláját, és az öcsém kirángatásához a trutyiból is bizonyosan pénzre lesz szükségem. Van olyan probléma ebben az elátkozott világban, aminek a megoldásához nem kell pénz? Bálint se szó, se beszéd, egyszer csak otthagy minket. Hirtelen olyan védtelennek érzem magam, mint a nagyvadak elé vetett áldozat. Csak bámulnak rám szótlanul, ezért minden erőmet összeszedve barátságosabb hangot ütök meg. – Egyébként Pataky Csillának hívnak – mondom, miközben kihúzom a piros irattáskából az elkészített szerződést. Nem reagálnak, ezért a magasabbik felé nyújtom a kezem. Végül is illene bemutatkozni, ha már így elbaltáztam az elejét. Ő nem reagál hasonlóan. Egymásra néznek, majd vissza a kezemre. Ebből leszűröm, hogy ezek biztosan nem fognak velem kezet. Hogy miért, azt nem tudom. Nem ismerem a keleti kultúrát, lehet, hogy ez náluk nem szokás, ezért magamra jobban neheztelek ebben a helyzetben, mint rájuk. A tekintetemet képtelen vagyok levenni „róla”. Egy belső hang szinte súgja, hogy a különös szemű lesz az, akinek a neve a szerződésben szerepel, hiszen az eddigi társalgásban is övé volt a főszerep. Egyébként nagyon magas a termete és tiszteletet parancsoló a személyisége. Az első benyomásom az volt, hogy rideg és beképzelt, de most csak olyasvalakinek látom, aki tesz a világra. Legalábbis az én világomra biztos. Tökéletesen áll rajta az öltöny is, és minden mozdulata jelzi, hogy nem az utóbbi időben lett gazdag üzletember. A mozgása és a gesztusai határozottak, de nem kapkodóak. Valahogy oldanom kell a képtelen helyzeten, ezért most kezem helyett a szerződést nyújtom ugyanannak a férfinak. – Szeretném, ha átolvasná ezt a szerződést. A megbízásomról van benne szó. Angolul van. Az utolsó mondatnál elszégyellem magamat. Butaságokat fecsegek, mert agyban egészen máshol járok. Hát persze hogy angolul van. Mégis milyen nyelven lenne? Magyarul? Vagy arabul? Meglepetésemre most ő is kinyújtja a kezét és elveszi a szerződést, a következő mozdulattal azonban tovább is nyújtja a mellette állónak, aki tétovázva veszi át tőle. Bambán belenéz, majd a társára, aki azonban engem figyel. A fekete szeműnek

ugyanolyan árnyalatú a bőre, mint a jóképűnek. Kicsivel alacsonyabb a másiknál, de ő is nagyon magas. Szélesebb a felsőteste, és az öltöny rajta is tökéletesen áll. Ahogy a kezek lendülnek, megérzem a különös illatukat. Nem is tudom, milyen. Mintha fahéjat és fűszerek keverékét érezném. Az orromba mászik a parfümjük is, egészen különös aroma uralkodik a levegőben. Idegen. Egy másik kultúra illata, ami nagyon izgalmas és rendkívüli. Valószínűleg a ruhájukból árad, vagy a bőrükből. Mindenesetre jobban dominál, mint a parfüm. – Át tudnánk esetleg szóban beszélni azt a szerződést? – szegezi nekem a kérdést a férfi. – Szeretném elmondani, hogy mik az igényeim. Végre kezdem érezni, hogy fordul a kocka. A lényegre fogunk térni, és ez megnyugvással tölt el. – Természetesen. Csak ennyit válaszolok, mire ők körbenéznek a hallban. Kell egy kis idő, mire megértem, hogy helyet keresnek a beszélgetéshez. Már majdnem odainvitálom őket, ahol én ültem, de Bálint ott terem mellettünk a semmiből, és angolul kezd beszélni. – Javaslom az éttermet, ott most kevesen vannak, mert lassan vége a reggelinek. – Az órámra nézek a mondat közben. Balázs már biztosan fölkelt, és anya is hívogatja már őt. – Vagy esetleg van egy különtermünk is, ami most szabad – fejezi be Bálint. Voltaképpen nekem minden mindegy, csak hadd menjek már haza. Nem is válaszolok, a férfi felel. – Az étterem jó lesz. Bálint azonnal elindul, én meg követem őt. A két férfi mögöttünk jön. Beérünk az éttermi részbe, ahol már jártam egyszer, de akkor is csak azért, mert Bálinttal itt beszélgettem. Abban az időben mindenes volt, és éppen az asztalokat törölgette. Csak hivatalos meghívást adtam át neki a szülinapi bulimra, ezért nem volt lehetőségem alaposan körbenézni. Most azonban van, és meg is teszem. Gyönyörű ez a szálloda. Az étkezőrész is ugyanolyan elegáns és kifinomult, mint a hall. Hatalmasak az ablakok, amiken keresztül beáramlik a fény. Örülök, hogy e mellett a fényforrás mellett foglalunk helyet. Fehér terítők vannak mindenhol, a székek ugyanolyan zöld bársonnyal vannak bevonva, mint az előtérben. Több lámpa van elhelyezve különálló asztalokon és a falon. Csillár nincs, spotlámpák vannak a plafonon. A fehér falon van néhány tájkép vagy

festmény virágokról, derékmagasságtól lefelé pedig kellemesen meleg barna árnyalatú a fal. Annak ellenére, hogy már vége a reggelinek, minden asztal kifogástalanul néz ki. Az evőeszközök mindenhol ki vannak készítve, és a poharak is. Egy-két különálló asztalon jégbe hűtve pezsgő áll, bár nem tudom, ki pezsgőzhet reggel. A pincér valószínűleg végig követett minket, mert amint leülünk, már kérdez is: – Hozhatok valamit? Kapkodok. Utálom ezt a szöszmötölést. Ha most még rendelgetni is kell, az azt jelenti, hogy túlságosan sokáig fog tartani ez a megbeszélés. Éppen ezért azonnal rávágom a választ. – Én egy kávét kérek szépen – döbbenten rám néz az a bizonyos „megrendelő”, talán túlságosan látszik, hogy az itt töltött idő nekem pazarlás, ezért gyorsan hozzáfűzöm még a mondandómat. – Két cukorral, tejhabbal és tejszínhabbal. Automatikusan nézek az erős jellemre, a pincér is ezt teszi. Ő is rendelni kezd. – Van humusz és pita? A sírás határán állok. Ha még reggelit is rendelni fog, akkor órákig itt ücsöröghetek. Már szinte látom magam előtt, ahogy végigkérdezi az egész étlapot, és latolgatja, mit is fogyasszon. Az én öcsém meg ezalatt otthon… Anyával is beszélnem kell. Jaj! És még délutánra is valószínűleg vissza kell jönnöm. A pincér értelmezhetetlen módon bólogat, ezért a férfi újra kérdez: – Vagy ajánl valami mást? Ebben a pillanatban nagyon szívesen felkapnám az étlapot, és három másodperc alatt rendelnék neki valamit, csak haladjunk már. Teljesen leizzadok idegességemben. Szerencsére a felszolgáló elég gyorsan reagál. – Magyaros rántottát ajánlok és finom arab kávét. Mindkét arab felnevet, mi meg döbbenten figyeljük. Mi olyan vicces? Szerintem egész jó ajánlat ez. Ha rajtam múlna, egy vajas kenyeret dobnék eléjük, és közölném, hogy végül is azért vagyok itt, mert valami megbeszélésünk van. A reggeli szokásaik nem igazán érdekelnek. Igaz, tényleg dühös vagyok, de jólesik a férfi látványa. Olyan a nevetése, amitől az ember kicsit jobb kedvre derül. Végigméri a pincért, a tekintete nem túl kedves, inkább megalázó. Mégsem tudom őt utálni ezért. Mennyire jó lehet így élni. Véleményt

kifejezni egy arccal, szóval, tettel, következmények nélkül. Hányszor odaordítanék én is orvosoknak, embereknek a buszon… Láthatóan ez az ember bármit megtehet. És nem csak most és itt. A hazájában is. Rá van írva. – Jó lesz. Két adagot kérek. Végre rendel a nevetés után, mire én megkönnyebbülök. Nagyon remélem, hogy nem akarja megvárni, míg kihozzák az ételét, ezért mélyen a szemébe nézek. Ő is visszanéz rám, nekem meg ettől a tekintettől izzadni kezd a tenyerem. Érzem a mellem között csorgó izzadságot. Zavarban vagyok. Nem tudom, miért. Mondj már valamit! Megszólal: – Az órabérét már tisztáztuk. Amennyi időt velünk tölt, az ki lesz fizetve, plusz egy óra előtte és utána. Ha esetleg késnénk. Elneveti magát. Biztos arra céloz, hogy most is késtek, én pedig nem toleráltam. Annyira szívesen ráborítanám az asztalt. Menjen a francba! Neki haldoklik az anyja? Várja otthon egy kábítószeres testvér, akinek sürgősen helyre kell tenni az életét? Vannak tartozásai, amiket ki kell fizetnie? Természetesen nem esek neki, a tekintetét azonban nem tudom tovább elviselni. A kezét figyelem, és rajta az órát. Próbálom leolvasni róla az időt. Meg is mozdítja a karját, hogy jobban lássam, bár ő talán csak azt akarja mutatni, milyen csodálatos szerkezet figyel a csuklóján. Nem tudom leolvasni, mennyi az idő. Újra a szemébe nézek, mert elhallgat. A szemkontaktusra válaszul folytatja: – Kifizetem az útiköltségét is, vagy ha kívánja, elküldök valakit önért, aki haza is viszi. Kit érdekel ez most? Ezeket majd én megoldom! Muszáj a lényegre térnem, ezért nem válaszolok ezekre a hülyeségekre. Kérdezek. – Mikor esedékes az első tárgyalás, amin meg kell jelennem? – Ma. Jó, azt tudom! – Hánykor és hol? A papírokért nyúl, és belenéz. Újra a kezére siklik a szemem. Hosszú ujjai vannak.

Gyönyörű a keze. Nem is tudom, miért tűnik ez most föl. A körmei úgy csillognak, mintha föl lennének polírozva, csodásan van formázva. A kézfején kiütnek az erek, de csak itt-ott látszik, mert elég szőrös. Hirtelen furcsa érzés ver tanyát bennem. Ezektől a férfias jelektől nagyon erősnek és határozottnak látom őt. Annyira szeretnék egy ilyen erős és határozott férfi mellett gyenge nő lenni! – Délután három óra. Andras… A szeme hirtelen kidülled, elnevetem magam. Íme, a határozott férfi, aki nem tudja kiolvasni, ami le van írva. Én szinte biztos vagyok benne, mi van a papíron, ezért mielőtt gondolkodnék, vigyorogva visszakérdezek: – Andrássy út? Meg is bánom ezt a mosolyt és ezt a közvetlenséget, mert dühössé válik az arca. Talán rosszindulatúnak vél, pedig én csak oldani szeretném ezt a feszült helyzetet. Valószínűleg nincs olyan külföldi, akinek ne okozna gondot az „Andrássy” kiejtése. Már így is elég hálás vagyok neki, mert az angolja kifogástalan. – Ja! Andrássy – feleli, én meg haladok tovább minél gyorsabban. – Fontos lenne tudnom, milyen jellegű tárgyalásról lesz szó! – Üzleti. Kurtán felel, de nem neheztelek rá ezért. Talán nem fogalmaztam jól, és nem tudja értelmezni, hogy az üzlet tárgyára vagyok kíváncsi. Másképp teszem föl a kérdést. – Úgy értem, tudnom kéne, milyen üzletről van szó! – Nem mindegy az magának? Ha profin nyomja az angolt, gondolom, az anyanyelvével sem lesz baj! Három perce van, hogy eldöntse, képes-e rá! A levegő is belém szorul. Az egyébként is mély orgánuma sokkal mélyebbé válik, a hangereje is megerősödik. Most már biztosra vehetem, hogy neheztel rám. Aki itt félreért helyzeteket, az nem ő, hanem én. Esze ágában sincs közölni, milyen üzletről van szó, én meg vagy benyelem ezt, vagy továbbállok. Nem kérdés, miként fogok dönteni. A kezeit összefonja a mellkasa előtt, és körbenéz a teremben, mintha a pincért keresné. A másik, akit eddig nem igazán méltattam figyelemre, a háttámlának dőlve vigyorog fölényesen. Egyszerűen képtelen vagyok értelmezni ezt a szituációt. Most miért ilyen ellenségesek velem? Még mindig ott tartanak, hogy az első mondatom csípős

volt? Most komolyan azzal az egy mondattal elvágtam magam? Mindegy. Kell a munka! – Természetesen elfogadom! Csak azért kérdeztem, mert szeretnék színvonalasan dolgozni. Nagyon lágyan válaszolok, nem feszítem tovább a húrt. A nyelvtudásomban biztos vagyok, ezért nem aggódom túl a helyzetet. Úgyis van még rengeteg más dolog, ami miatt aggódhatok. Nem válaszol, de nem is bánom, mert megjelenik a pincér, és leteszi az asztalra, amit rendeltünk. A két férfi figyeli az ételt, a kávéba meg azonnal belekóstolnak, mintha ott sem lennék. Annyira semmibe vesznek, hogy ennél nagyobb nullának már nem is érezhetném magamat. Ennél a pontnál adom fel. Kevergetni kezdem a kávémat, és hagyom, történjen, aminek történnie kell. Ízlelgetem a kávét, miközben olykor rájuk nézek. Amikor összeakad a tekintetem a megrendelőével, nagyon zavarba jövök. Nem akarom, hogy azt higgye, lopva figyelem őt. Egyébként lehet, hogy ezt teszem, de az okát nem tudnám megmagyarázni. Különös ember. Én szeretem az ilyen embereket figyelni. Csodálattal töltenek el. Az összenézés után eszik tovább, cseppet sem zavartatja magát. A reggeli végét én biztosan nem várom meg, mert már nagyon késő van, és iszonyatosan sietek haza. Megiszom villámgyorsan a kávét, miközben konstatálom magamban, végül is mindent megbeszéltünk, amit kell. Át sem gondolom, mit teszek. Olyan hirtelen pattanok fel, mintha rám ömlött volna a kávé. A mozdulatra azonnal abbahagyják az evést, mindketten az arcomba néznek. Ahogy kissé fölfelé fordítja a fejét, a homlokán összeszaladnak a ráncok. Nagyon kisfiús most a hatás, mégsem töri össze azt a képet, ami elsőre kialakult bennem róla. Erő. Éppen lenyeli a falatot, le is teszi a villát. Nem akarom az udvarias búcsúzkodást, az elején is befürödtem a kézfogásos dologgal, ezért gyorsan búcsúzom. – Ott leszek a megbeszélt címen a megbeszélt idő előtt tizenöt perccel. Kérem, hozzák magukkal a szerződést aláírva, mert csak úgy vállalom a munkát – fejemmel a papír felé bökök, az alacsonyabbik rá is néz a lapokra. – Abban benne van, mennyit kell fizetniük.

Csilla! Ne feszítsd a húrt! Már egyszer elég volt nevetségessé válnod az anyagiak miatt. Tesznek az órabéredre! – Igenis, értettük! A másik szólal meg, ezért egy pillanatra őt is figyelembe veszem. Ekkor jövök rá, hogy az elmúlt jó pár percben szinte le sem vettem a szememet a megrendelőmről. Aztán eszembe jut Balázs és anya… És valami sokkal hatalmasabb erő indulásra kényszerít. Még csak nem is köszönök. Megfordulok, és kiviharzom az étteremből. Az ajtónál szerencsére meglátom a pincért, eszembe jut, hogy fizetni kéne. Odamegyek hozzá, és tárgyilagosan közlöm. – Szeretném kifizetni a kávémat! Meglepődött fejet vág, de gyorsan reagál. – Rendben. Foglaljon helyet, máris hozom önnek a számlát. – Nem! Úgy látom, nem érti. Nagyon sietek. Távoznék. Nem ülök vissza. Most és itt akarom kifizetni a kávét! Eszelősen viselkedem. Miért ilyen bonyolult minden az ilyen sokcsillagos helyeken? Én egy egyszerű ember vagyok, nem milliárdos. Megittam egy kávét. Kifizetném. Itt. Állva. Szerencsére elég megértő, halványan elmosolyodva feleli: – Rendben. Akkor várjon itt, kérem. Fél perc, és hozom a számláját. Persze szólhatnék, hogy a számla sem kell, de az itt nyilván alap. A fél perc kibírható, a bent ülők meg szerencsére nem látják a hisztimet. A pincér valóban pillanatokon belül megérkezik a számlával, amit ki is egyenlítek. És furcsa, de úgy érzem, hogy ezeknek az araboknak is egyenlítettem. Én rendeltem, én ittam, én fizettem. * * * A táskámból próbálom előkotorni a telefonomat, föl sem nézek kifelé menet. A hajam állandóan útban van, ezért mérgemben leteszem a táskát, és a kezembe akadó hajgumival feltornyozom a fejem búbjára a zuhatagot. Visszaemelem a táskát, a telefont is megtalálom végre. A kijelző csak egy bejövő üzenetet mutat Tamástól, amit azonnal meg is nyitok:

„Minden oké! Ne aggódj! Itthon várunk! Balázs jól van.” Jót tett volna, ha ezt a találkozó előtt elolvashattam volna, mert a másodperc törtrésze alatt nyugszom meg. Haza akartam telefonálni, de most már biztosan nem fogok. Inkább az úton átgondolom a lehetőségeimet. Mármint a segítséget illetően. Már csaknem a kijáratnál tartok, amikor Bálint odakiált nekem. – Várj, Csilla! Megállok, felé fordulok, a telefont visszateszem a táskába, a slusszkulcsot meg ki is veszem azzal a mozdulattal. Közben odaér hozzám. – Valami baj van? Zaklatott vagy. – Dehogy, Bálint! Nincs semmi baj. Csak annyi a dolgom, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. – Mindent megbeszéltetek? – érdeklődik, miközben egyik lábáról a másikra topog. Ő is csak rabolja most az időmet, de Bálintot sosem tudnám megbántani. Pár percen már úgysem múlik semmi. – Igen… vagyis nem… A lényeget – sóhajtok egyet, és normális válaszra törekszem. – Ezekből semmit sem lehet kihúzni. Egyszerűen nem válaszoltak az üzlet tárgyát illetően, csak közölték, hol lesz a találkozó és hánykor. – Emiatt fölösleges aggódnod. Igen. Végül is Bálintnak igaza van. De valahogy többet szeretnék tudni azokról, akik munkát biztosítanak nekem. Vagy legalábbis az egyikről szeretnék. Hogy azért-e, mert ő a megrendelő, vagy a különös kisugárzása miatt, azt nem tudom. – Tulajdonképpen azt sem tudom, melyik a főnök! Kérlek, mondd, hogy a magasabbik. Én végig hozzá beszéltem. Bálint elvigyorodik, majd megigazítja a zakóját. Fölösleges mozdulat, mert nem segít azon, hogy a felöltő egy mérettel nagyobb a kelleténél. – Igen, az. Ő a főnök. De az tényleg vicces lett volna, ha nem az illetékessel tárgyaltál volna. – Akkor ezek szerint ő az a Gamal… micsoda. – Ja! Ne is mondd! Én sem tudom megjegyezni. Azt, hogy al-Szudairi már rendesen bemagoltam. Másképp nem jegyzem meg. Most mindketten elnevetjük magunkat.

– Hogy kell kimondani azt a Gamalt? – Dzsamal. Ezt biztosan tudom, mert hallottam, hogy a másik kettő így ejti ki. – Kettő? – Ja, igen! Te az egyikkel nem találkoztál. Egyébként hárman vannak. Tulajdonképpen nem fontos az információ. A nevet ízlelgetem a számban. Úgy ismétlem magamban, ahogy ki kell ejteni. Olyan férfiasnak tűnik, mint az egész lénye. – Amelyik vele volt, az Emír. A harmadik, akit meg nem láttál, az valami Ibrahim. A teljes nevüket ne is kérdezd, mert legalább egy kilométer hosszú. Újra elnevetjük magunkat mind a ketten. Hálás vagyok Bálintnak. Nem nagy dolog, de az, hogy ilyen egyszerű poénokon nevetgélünk, bearanyozza a napomat. Szegénynek valószínűleg ugyanolyan nehéz dolga van ezekkel az ufókkal, mint nekem. – Na mindegy! Ezt csak azért mondom, nehogy személyeskedésnek vedd! Biztos nincs veled semmi bajuk. Velem sem különbek! – Jó, persze… értem. Mennem kell, Bálint! Hívlak, ha van valami. Oké? És szoríts nekem ma! Kérlek! – Rendben. Ha szeretnéd, ki is faggatom őket, hogy mi a véleményük a tolmácsról… mármint a munkádról – fűzi hozzá zavartan. Nagyon remélem, hogy nincs a homlokomra írva az, hogy a megbízómat, nevezett Gamalt a „kifejezetten jóképű” kategóriába sorolom. Igazából elég ritkán történik velem ilyesmi. Főképp mostanában. Persze nem vagyok álszent, én is észreveszem, ha egy férfi vonzó, de ezenkívül nem igazán képesek mást megmozgatni bennem. Mert olyan még soha… de tényleg soha sem fordult elő, hogy egy velem szemben ülő idegen férfi kezéről az ugorjon be, hogy mennyire védelmezőn tud ölelni. Bálint barna bociszemei térítenek észhez. Gyorsan nyomok az arcára két puszit, és már indulok is haza. A mai rajt már éjszaka elindult, de még a pálya felénél sem tartok. Reggeli találkozó kipipálva, de a munka neheze csak délután vár rám. Igazán profin fogok tolmácsolni, ezt elhatározom magamban. De előtte még ott van Balázs! És anya!

5. fejezet

Nagyon gyorsan érek haza. Egész úton azon gondolkodom, hogy vajon milyen állapotban találom majd az öcsémet. Zsákbamacskának érzem az egészet. Szégyellni fogja magát? Vagy úgy tesz majd, mintha semmi sem történt volna? Esetleg nekem támad, hogy milyen jogon megyek utána és ütöm az orromat a dolgaiba? Minden lehetőség reálisnak látszik. Még régen, a gimnáziumi évek alatt kaptunk egy egészen érdekes felvilágosítást a drogokról. Persze kaptunk a szexuális életről, nem kívánt terhességről és nemi betegségekről is, de most nyilván a drogos érdekel. Akkor és ott azt mondta az a középkorú férfi, aki, azt hiszem, orvos volt, hogy ezek az emberek teljesen kifordulnak magukból. Emlékszem, állt mellette egy fiatal srác, aki már gyógyult volt, és erre a mondatra elszégyellte magát. Sejtem, milyen emlékek ébredtek fel benne. Olyasmik lehettek, mint amiket a testvérem mostanában követ el. Lopás, fenyegetés, érzelmi zsarolás… Megfejthetetlenné válik az ember, akit tulajdonképpen születése pillanatától ismerünk. És ez rémisztő. Tehát ezeket az emlékeket elővéve az fogalmazódik meg bennem, hogy talán hiába várok egy bizonyosfajta viselkedést, mert Balázs rá fog cáfolni. Bármire is készülök föl lelkileg, biztosan nem azzal fogok szembesülni. Ebben a zavarodott állapotban hirtelen beugrik az a különös szempár. Gyorsabban kezd verni a szívem, és a kormányt is erősebben markolom meg. Fészkelődni kezdek, mert zavar, hogy egy ilyen áldatlan állapotban egy férfi tekintete uralja az agytekervényeimet. Annál is inkább, mert egy nagyon gonosz, számító képet tükrözött. Hazugság! Igen. Tényleg az. Nem volt gonosz vagy számító, egyszerűen csak olyan volt, amilyen. Túl érzékeny vagyok mostanában. Jóformán már azon is kiakadok, ha a postán egy csekk befizetése közben nem kedvesen szól hozzám a postás kisasszony. Úgy látszik, az ilyen krízishelyzetekben felértékelődik egy mosoly vagy egy jó szó, és sokkal bántóbbá válik a közömbös viselkedés. Nos, ennek a férfinak is talán ez volt a

legnagyobb bűne. Adott egy tolmács, akit megrendelt, és akinek ki is fizeti majd a kért órabért. Ő késett. Ennyi. Csak nem illik számonkérnem? Persze nem is tettem volna, ha nem kellene hazarohannom. Aztán rájövök, hogy nem is a szeme a lényeg, hanem az, ahogyan a szemével kommunikál. Erőteljes férfinak tűnt, beképzeltnek, de mégis vágyat keltett bennem, hogy egyszer egy ilyen férfi mellett találjak oltalmat. Ebben a pillanatban süllyedek a föld alá. Tamás szeret engem! És éppen ez az! Én is szeretem őt. De valaha vert már hevesebben a szívem, mikor a szemébe néztem? Izzadtam le már valaha az ő hangjától? Gondoltam az ő kezére nézve valaha is, hogy mennyire erősen és védelmezve ölelhet vele? Nem. És ez borzasztó. Ami pedig a legborzasztóbb az egészben, hogy ezért sem őt, sem magamat nem hibáztathatom. Persze én vagyok az, akivel nem stimmel valami, de ha még ezért is magamat ostorozom, akkor pár órán belül szita lesz a hátamból. Egyébként furcsa közhely az egész, mert a másikat teljesen idegennek éreztem, de ezt a Gamalt nem. Pedig őt is most láttam először. Eszembe jutnak a nyálas filmek, amikor friss szerelmesek mondják: „olyan, mintha ezer éve ismernélek”. És tessék! Ezt érzem most én is. Egyébként mondhatni, hogy az én arab megrendelőm teljesen más karakter, mint Tamás. Tamás sportos és kedves. Ez elegáns és hűvös. Tamás mosolygós és kisfiús. Ez komoly és férfias. Tamás is jóképű, de a tárgyalófelem különlegesen egzotikus. A szeme az maga a paradicsom. Ráadásul nagyon magas, így ha vele pont szemben állnék, akkor talán a mellkasa közepéig érnék. Olyan édes a kép, amiben ehhez az erős mellkashoz bújhatok. Leparkolok, és belenézek a visszapillantóba. Gusztustalan egy nőszemély vagy! Azonnal megragadom a táskámat, és tudatosan Balázsra koncentrálok. Próbálok felkészülni arra, amire úgysem lehet, és amire úgyis rácáfol. * * * Amint belépek az ajtón, hangok ütik meg a fülemet. Tamás és Balázs beszélgetnek, bár

inkább a párom szavait hallom. Leginkább arra koncentrálok, hogy milyen az öcsém hangja. Okító vagy bűnbánó? Lerúgom a tűsarkúmat, amit a reggeli találkozó után már nem váltottam vissza a másik cipőre. A táskámat is ledobom, ahogy koppan, tudatosul bennem, hogy még anyával is beszélnem kell. Végigtopogok a szűk közlekedőn, és már bent is vagyok a szobában. Állott a levegő, sőt az ágyneműk is szanaszét. A dohányzóasztalon bögre és egy tálca van, amin kajamaradék hever. A szőnyegre lenézve konstatálom, hogy ez biztosan Balázs műve, mert Tamás azért nem ilyen rendetlen. Mégis Tamásra orrolok meg a helyzet miatt. Elterveztem, hogy nem esek azonnal az öcsémnek, ezért elég hétköznapian indítok. – Sziasztok. Miért nem szellőztettetek ki? – kérdem, miközben már el is húzom a függönyt és kitárom az ablakot. A hőmérséklet pont megfelelő. Már eltűnt a nyári kánikula, és az ősz az ő hamvas lágy meleg-hűvösségét árasztja. Egyébként nem szeretem az őszt. Nekem az elmúlást jelenti. Kicsit úgy, ahogy anno tanultuk irodalomórán verselemzés közben. Az ősz az elmúlás. A tél a halál. Bosszúsan körbenézve folytatom: – Letört volna a kezetek, ha beágyaztok? – Szia. Hogy ment? Tamás odalép hozzám, és megölel, miközben puszit nyom az arcomra. Balázs meg sem mozdul. A kanapén ül, amin aludt, és az asztalt bámulja egy ponton. – Jól. Kora délutánra kell visszamennem tolmácsolni – újra körbenézek, Tamás mentegetőzni kezd. – Mindent helyre rakok én. Ne aggódj! Balázs nemrég kelt föl, és addig nem akartam zajongani. Utána meg reggelit csináltam. Kérsz te is? Nem tehetek róla, de eszembe jut egy magyaros rántotta és egy arab kávé. – Nem, dehogy – leülök az öcsémmel szemben lévő kis puffra, és Tamást is lenyugtatom. – Hagyd csak, majd rendet teszünk. Most beszélnünk kell! – Szeretnéd, hogy magatokra hagyjalak titeket? Válaszként megrázom a fejem. Mégis mire lenne az jó? Tamás előtt sem titok már semmi, ugyanazt látta, amit én. Az meg, hogy Balázs az ő jelenlététől jobban szégyelli magát, egyáltalán nem érdekel ebben a pillanatban. Egy ideig csöndben figyelem őt. A haja kócos, és a nadrágja borzalmasan össze van

gyűrődve. A pulóvere meg van tekeredve, olyan, mint egy kisgyerek, akinek szüksége van az anyukájára, hogy ráncba szedje. Pulcsit megigazítani, derekat betűrni, megmosdatni, megfésülni… Ezek az első gondolataim. – Ettél valamit? Csak bólint, de persze enélkül is tudom a választ. Minden csupa morzsa meg maradék, tehát evett. – Ittál is? Szerintem sok vizet kéne innod… – Hagyjál már! Mit okoskodsz itt, mi? Eszek és iszok, amikor akarok. A torkom összeszorul, majdnem elsírom magam. Igaza van. Miért jövök ilyen hülyeségekkel? Mindenkinek elég kínos ez az egész, és jó lenne a lényegre térni, mert még megoldást is találnom kell. Tamásra nézek, aki egy hosszú pislantással küld felém erőt. – Azért aludtál itt, mert nem lehetett téged hazavinni. Borzasztó állapotban voltál… – Jaj, Csilla, hagyjál már… – Anyára nem gondolsz? Fogalmam sincs, miért teszem föl ezt a kérdést. Szántszándékkal akartam kerülni a témát, mert lelkifurdalást igazán nem szerettem volna neki okozni, de az agresszivitása semmilyen más esélyt nem ad. Váratlan dolog történik. A vadállat eltűnik, és ott marad egy roncs a fájdalmaival, amit világgá üvölt. – Másra sem gondolok, csak anyára! – Tiszta erőből kiabál, Tamás láthatóan megijed, de én nem. Végre! Ez az én öcsém. A harcos! És hálás is vagyok neki ezért az üvöltésért, mert bennem ugyanígy vonyít a félelem és a fájdalom. – Elegem van ebből a tetves életből! Megdörzsöli a szemeit, én pedig hirtelen csiklandozást érzek az arcomon, amit a legördülő könnyem okoz. Nem is tudom, hogy sírás-e ez. Valami egészen különleges. Olyasmi, mintha az öcsém végre kimondaná, amit én gondolok. Ugyanúgy elege van mindenből, mint nekem, csak ő próbál elbújni a problémák elől. – Ezért csinálod ezt? – Nem válaszol, én egyenesen a szemébe nézek, és kisgyermek módjára várom a választ. – Ezért teszed magad tönkre? Ez nem megoldás, Balázs! Már nagyon hangosan sír. Talán gyerekkorában láttam így utoljára. Nem is tudtam,

hogy képes egy férfi így zokogni. Az orrát a pulóverébe törli, szó szerint jajgat. Rémisztő és gyilkos ez a pillanat. Talán oda kéne mennem vigasztalni, de még nem vagyok rá képes. Arra azonban rájövök, hogy a mai beszélgetés vízválasztó lesz. Nem létezhetnek tabuk. Mindenről beszélnünk kell! Olyanokról is, amiket eddig mindenki hétpecsétes titokként őrzött az elméjében és a szívében. Ki kell mondani dolgokat, különben felemészt minket belülről, mint egy parazita. – Anya meg fog halni, Balázs! Azonnal abbamarad a zokogás. Megemeli a fejét, és a szeme az én szemembe kapaszkodik. Igen. Szó szerint ez történik. Csak nézzük egymást, de érzem az ölelését, még ha a keze és teste távol is van tőlem. Sőt érzem magamon a testvéri puszit is, amit az arcomra ad. – A drogok nem oldanak meg semmit. Ha drogozol, ha nem, anya akkor is meg fog halni! Egyre erősebbé válok. Egy pillanatra Tamásra nézek, aki legalább annyira le van döbbenve a hallottakon, mint Balázs. Nem mondtam ki titkot, de ebben a pillanatban ezeknek a szavaknak óriási súlya van. Olyan, mint amikor az elítélt sejti a büntetést, de ahogy a bíró kimondja, már egészen valóssá és visszavonhatatlanná válik. Eddig mindenki reménykedett, de most én ezt a reményt elveszem. Furcsa, kegyetlen, de nem érdekel, nem tehetek mást. Balázsnak ugyanannyira fáj, mint nekem, engem pedig megnyugtat, hogy egy ember biztosan van a földön, aki ugyanolyan nyomorult, mint én. – Nem választhatod ezt a megoldást! Érted? Segítened kell nekem is és anyának is! És apának is… – Te semmit sem értesz! – Állatias hangon üvölt föl. A lába meglendül, belerúg az asztalba. Egy pillanatra megemelkedik, de ugyanolyan gyorsan vissza is zuhan a kanapéra. – Olyankor legalább nem gondolok semmire. Csak nyugi van! Szükségem van erre a nyugalomra! Ó, igen! Nekem is mennyire szükségem lenne erre a nyugalomra. A békére. De nem a droggal! – De ez már heroin, Balázs! Nem egy kis dizájnerdrog, hanem az egyik legerősebb kábítószer. Olyan, ami embereket öl meg! Hangosan felnevet, körülbelül úgy, ahogy a sátán tenné.

– Bár megölne! Az erőm tovaillan. A halál utáni vágya végleg elkeserít, kitör belőlem is a zokogás, minden bevezető nélkül. Látom, ahogy Balázs is és Tamás is megmozdul, de végül egyikük sem jön közelebb, mert vadul kiabálni kezdek. – Menj a fenébe! És én? Velem mi lesz? Rám nem gondolsz? Egyedül oldjak meg mindent? Segítened kell nekem! – elfogy a hangom, szinte már alig hallhatóan teszem hozzá: – Fáradt vagyok. És szeretlek! Döbbent csönd van. Olyan, mintha a zokogásunkat ide-oda adogatnánk, mint egy pingponglabdát. Mikor én török ki, ő figyel, mikor ő sír, én szemlélem őt. – Csinálok egy teát – Tamás hangja enyhít ezen a gyilkos ürességen. Ki is megy a konyha felé, mi pedig ott maradunk ketten. Még pár másodpercig törölgetem a könnyeimet, aztán egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a testvérem leül mellém a földre. Úgy omlok rá, mint a sárlavina, ő meg úgy támaszt, mint egy gondos védfal. Végre az a bizonyos pingponglabda is középen marad, mert ebben a pillanatban mindketten zokogunk. Már rég ezt kellett volna. Együtt kéne feldolgoznunk a csapásokat, nem pedig magunkba temetni. – Ne haragudj, Csilla… Ne haragudj, de nem megy! Nagyon őszinte a hangja, de fogalmam sincs, mit ért ez alatt. Nem tud velem együtt szembenézni a halállal? Nem tud nemet mondani a drogra? Mindegy is, mert a kettő szorosan kéz a kézben jár. Legalábbis ekkor azt hiszem… – De megy, Balázs! Nekem is megy – ránézek, nem fordul el, tudja, ezt most meg kell beszélnünk. – Mi ez a heroin? Miért? Én azt hittem, csak azért szeded ezeket a bogyókat, hogy buli közben… – már megint elmegy a hangom. Kicsit megigazítja magát, furcsa mosoly jelenik meg az arcán. Olyan, mint amikor még kisfiú volt. Ösztönösen simítom oldalra a haját, ő pedig hagyja. – Csilla, ez már nem a bulizásról szól! A heroinnak pont ehhez nincs semmi köze. A csajok valóban arra kellettek, de éppen ezért váltottam, mert másra volt szükségem. Már nem érdekelnek a bulik. A nyugalom érdekel. És a herka ezt adja nekem. A heroin a nyugalom drogja. A heroin a nyugalom drogja. Ki az, aki ezt érti? Én nem. Nézek rá döbbenten, és ő meg is érti ezt a hallgatást.

Odanyúl a kezemért, és megszorítja. Még arra sincs erőm, hogy viszonozzam ezt a közeledést. Arra vágytam, hogy őszintén, sallangok nélkül beszéljünk és nézzünk szembe a csapásokkal, de most halálos félelemmel tölt el ez az őszinteség. Rettegek attól, hogy megértem, miért fordult a droghoz. – Az a pár óra csak a békéről szól. Nincsenek gondok, nincs fájdalom és nincs probléma… – De attól még nem oldódik meg semmi! – Tudom! De pár órára eltűnik. Semmivé válik! – csettint egyet a kezével, mintha varázsolt volna, úgy teszi hozzá: – Érted? Huss! Volt, nincs. Igen. Értem. Egy elátkozott gyilkos szer, ami azzal édesgeti magához az embert, hogy pár órára a béke szigetére röpíti. Az a varázsló! Eltüntet minden rosszat. Egy illúzió az egész. És sok ember ezért a pár órás illúzióért az egész életét odadobja. Talán még irigylem is őket ezért a pár órás nyugalomért, mert nekem még éjszaka is rémálmaim vannak. – De ez nem olyan dolog, ami irányítható. A függőség el fog tiporni. Mi van, ha eljön a pillanat, amikor majd nem tudsz nemet mondani? Amikor nincsenek problémák, hanem maga a heroin lesz a probléma? Már most is itt tartasz. Nem érted, Balázs? – De igen, értem! De nem érdekel, Csilla! Nem akarom magamtól ezt megvonni! Szükségem van rá, különben beledöglök! – Ez fogja a vesztedet okozni! Békésen elmosolyodik, úgy, ahogy csak az tud, aki biztos a dolgában. Fájdalmas, amit ezek után mond: – Ez az én életem. Úgy élem, ahogy nekem jó! Nem szólhatsz bele sem te, sem más! Talán igazad van. Nem ez a legideálisabb ahhoz, hogy a problémákat néha elfelejtsem, de teszek rá. Már előre rettegek, mi lesz anya halála után. Ez aggaszt most, nem pedig az, hogy heroinfüggő leszek… vagy vagyok. Engedj el, Csilla! Nem vagyok már kisfiú. Hadd tegyem azt, amit akarok. Segíts akkor, ha már úgy látod, hogy egyedül döntésképtelen vagyok, de az még nem most van. Most még biztosra tudom, mi az, ami kell nekem. – Te nem vagy normális! – a legszívesebben pofon vágnám. – Elfelejted, miről beszélsz! És hogyan segítsek, amikor késő lesz? Most kell megállni, az elején!

Keresünk egy orvost, aki segít. Bemegyek a klinikára, és tanácsot kérek… Ugyanúgy mosolyog, mint eddig. És ez az arc egyszerűen megadja a választ. Küzdhetek én a legnagyobb fegyverekkel és a legjobb stratégiával, csak akkor leszek képes megnyerni ezt a háborút, ha ő is az én oldalamon áll. Ha benne nincs meg az akarat, akkor senki sem tehet semmit. Biztos ez a legnehezebb a függőségben, legyen az bármilyenfajta is. Először az elhatározás kell, aztán szakember és segítő családtagok. Egy olyan koktél, ami a leghatásosabb. Ha bármelyik is hiányzik, halálra van ítélve minden próbálkozás. Én ebből csak kettőt tudok megadni neki: orvos és szerető támogatás. Az elméjét nem tudom megerőszakolni. Ehhez nagyon hosszú út visz el. Tudatosan kell felépítenem, és arról még fogalmam sincs, miként teszem majd ezt. De egy biztos! Nem adom fel! * * * Úgy viselkedem, mint egy óvodás. A kocsiban én is hátra ülök Balázs mellé. Nagyon sápadt, féltem őt. – Rosszul vagy? A kérdésre Tamás is belenéz a visszapillantóba. – Csak hányingerem van. Nem gáz. A szokásos… A létező legrosszabb választ adja: „A szokásos.” – Azért jó lenne, ha nem hánynád tele a kocsit! Tamás mind ez ideig megértő volt, de most elég kemény a hangja. Az öcsém nem reagál, kinéz az ablakon, és sóhajt egyet, ezért én nézek össze a párommal a tükörben. Nem mondok semmit, ő sem teszi. Elindulunk, hogy hazavigyük Balázst. Nehéz lesz ez az egész. Úgy állni anya elé, hogy tudom, amit tudok, de hallgatok, mint egy esküt tett ember… Csak azért teszem ezt, mert anyának nem akarok gondokat okozni. Ha megtudná, hogy a testvérem mekkora sebességgel száguld lefelé a lejtőn, a legkisebb akarat sem irányulna a saját gyógyulására. Minden erejét és figyelmét lekötné az öcsém, és én ezt nem engedhetem. Én szétszakadhatok, de ő nem. Nem hunyom be a szememet tovább. Anya meg fog halni, és én senkinek és semminek sem engedhetem, hogy akár csak egy percét is megkeserítse. Egyedül apával kapcsolatban futok vakvágányra, de ez a gond nem új keletű. Ő nem mostanában vált alkoholistává, hanem már sok-sok éve.

A Havanna-lakótelep látványa mindig kettős érzéseket kelt bennem, de leginkább azóta, hogy én már nem lakom itt. Kicsit olyan, mintha még mindig hazaérkeznék, de öröm van bennem, hogy nem kell sokáig maradnom. Egy ketrec, amibe mindenki be van zárva a múltamból, és ami mutatja, hogy én nem ilyen jövőt akarok. Ezt már kislány koromban tudtam. Akkor még szerettem itt lakni, hiszen nem is voltak különbségek. Az iskolában az osztálytársaim ugyanígy itt laktak, olyanok voltunk, mint egy nagy család. A leckéért papucsban szaladtunk át a másikhoz, és a játszótéren gyülekeztünk egy nyári eső után, hogy mezítláb a sáros pocsolyában tocsoghassunk, amiért otthon később ki is kaptunk. Kit érdekelt akkor ez? Mindenki egyenlő volt. De azt már akkor is tudtam, hogy én szeretnék egy családi házat kerttel, amiben slaggal locsolhatok. Csak ezért szerettem akkoriban vidékre járni a nagyszüleimhez. Slaggal locsolhattam! Ez már évek óta nem történt meg, aminek több oka is van. Az egyik, hogy az évek múltával már nem érdekelt annyira a slag, a másik, hogy a nagyszüleim meghaltak, édesanyám pedig eladta az örökséget. Anyának nincs testvére. Apának van egy öccse, aki diplomás mérnök, és úgy, ahogy van, lenézi a saját famíliáját. Az apám szülei már szintén meghaltak. Az apai nagyapámat soha nem is ismertem, állítólag még csecsemő voltam, amikor egy infarktus elvitte. A mamára emlékszem, de azt hiszem, szívből gyűlölte anyát. Így történhetett meg az is, hogy nem voltunk velük szoros kapcsolatban, és most olyan különálló pakként alkotunk családot, amit Tamás sosem értett meg. Persze hogy nem. Neki ideális családja van. Tanult, gazdag szülők, szerető nagyszülők. Szóval azt hiszem, tulajdonképpen a Havannának köszönhetem, hogy komolyan vettem a tanulást. Már nyolcadikban tudtam, hogy valami erős gimibe fogok menni, mert az érettségi az nem volt cél. Diplomát akartam! Ehhez most egész jó úton vagyok. És nyelveket tanulni! Utóbbit el is kezdtem még felsős koromban, nagyon erős voltam benne. Angol könyveket olvastam, aztán sorban jelentkeztem a nyelvvizsgákra. Önállóan oldottam meg az egészet, bár azért erősen kellett rimánkodnom, hogy anya összeszedje valahogy a vizsgadíjakra valót. Ugyanúgy, mint a jogosítványra a pénzt. Persze én is tettem ezt-azt. Nyári munkát bármilyet elvállaltam. Jártam kutyát sétáltatni, bevásárolni néniknek, dolgoztam cipőboltban. És nyaralásról álmodni tilos volt. A családdal sem igazán jártunk. Emlékszem, egyszer elutaztunk a Balatonhoz, de egyszerűen azt sem tudtuk, hogyan kell élvezni az ilyesmit. Sem apa, sem anya nem

találta a helyét. Mi mindent akartunk az öcsémmel, de mivel minden pénzbe került, ezért a nyaralás abból állt, hogy reggeltől estig a Balatonban fürödtünk, aztán haza a szállásra aludni. Mégis szép emlék. – Elmondod anyának? – Balázs hangja térít észhez. Gombóc van a torkomban. – Nem. Nem tudhatja meg a heroint! Te sem mondhatod el neki! Az már sok lenne. Neki most a gyógyulására kell koncentrálnia. A te dolgodat megoldjuk mi – körbenézek, Tamáson is megállapodik a szemem, mint egy titkos szövetségesen. – Azt sem kell megoldanod. Csilla, azt hittem, megbeszéltük – válaszul csak bólintok, nem bocsátkozom vitába. – Próbálj normálisan viselkedni! Ki akarok szállni, de visszaránt. Tamás már kiszállt, de az ajtaja nyitva, ezért hallja, amit az öcsém mond. – Nem tudnál adni egy kis pénzt? Le vagyok égve. Anyát nem akarom ezzel nyaggatni. Gyűlölöm őt ebben a pillanatban. Nem is azért, mert pénzt kér, hanem azért, amiért az utolsó mondatot kimondja. Egyfajta fenyegetés: „Ha te nem adsz, kérek tőle!” Ez már akár zsarolásnak is tekinthető. Két tűz között vagyok. Nyilván nem akarok neki pénzt adni, mert nem támogatom a drogozásban, de azt sem akarom, hogy anyát stresszelje. Úgy döntök, hasonló módszert választok. – Persze hogy adok. Majd. Várd ki a sorod! Anya orvosának kell adnom először. Vagy szerinted nem ez a legfontosabb? Amazonként nézek a szemébe. Ha most bármit kitalál, itt omlok össze. Reménykedem, hogy neki ugyanolyan fontos az anyukánk, mint nekem. – Persze. De este hívhatlak? Tényleg szükségem lenne a pénzre. – Nincs kitől lopnod? Dolgozni kéne! – Tamás eddig bírta a hallgatást. Behajolva az ajtón szól az öcsémre, de furcsa módon egyikünk sem méltatja figyelemre. Szó nélkül kiszállunk, és felmegyünk a lakáshoz. Tervezgetem magamban, mit is mondok majd, de mindenhol vakvágányra futok. Amíg Balázs a kulcsával az ajtót nyitja, én a névtáblát figyelem: Pataky. Különös érzés támad bennem. Egy olyan családot rejt ez a név, melynek minden egyes tagja más irányba igyekszik. Én próbálok kitörni, föl, a magasba, de az öcsém egy sötét alagút felé indul, és fogalmam sincs, hogy mi a fontosabb: őt kirángatni még az elején, vagy először anyát átsegíteni, aki már a közepén

tart? Apa meg csak áll a központban, és hang nélkül figyel minket. Nem szól, nem segít. Mintha csak egy néző lenne egy olyan meccsen, amiben az ő játékosai folytatnak vérre menő küzdelmet. Mi, a gyerekei vagyunk ezek a játékosok. És mikor megsérülünk, akkor sem vesz rólunk tudomást. Józan óráiban próbál társalogni velünk, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy szinte már idegen. A kulcs hangját valószínűleg anya már hallotta, mert amint kinyílik az ajtó, ott is áll előttünk. Hiába kértem, hogy aludjon, látszik rajta, egy percre sem hunyta le a szemét. Apa már elment dolgozni, amit most egy kicsit bánok. Kora reggel legalább józanon láthattam volna, sőt talán még arra is rávettem volna magamat, hogy őszintén beszéljek neki a helyzetről. Mivel anyának nem lehet, Balázs meg nem is tartja gondnak a gondot, ezért roppant egyedül érzem magam. Tamás nem a családom tagja, és fogalmam sincs, miért, de előtte mindig erősnek mutatom magamat. Talán azért, mert bár mindenben segít, akkor sem érzem őt támasznak. Ennek az okát nem tudom megmagyarázni. – Jaj, Balázs, halálra aggódtam magam! – anya elpityeredik, miközben szorosan öleli át a fiát. Fájdalmas a kép, mert anya egy törékeny, velem egymagas, már-már csont és bőr nő, aki egy magas, érett fiatal férfit ölel. Ép ésszel tudja az ember, ki rejti magában az erőt, de nekem az jut eszembe, hogy ez most nem az öcsém. Csak mozdulatlanul áll, anya meg csüng rajta. A legszívesebben meglökném a karjait, hogy ő is ölelje át anyát, de inkább próbálom elterelni mindenki figyelmét a képről. Szégyellem magam Balázs helyett. – Most már minden rendben, anya. Kialudta magát. Te viszont nem, úgyhogy menjünk beljebb. Anya végre elengedi az öcsémet, de még végigsimítja az arcát. Balázs végre biztatóan elmosolyodik, ettől kicsit megnyugszom. – Csináljak valami reggelit? – Dehogy. Már reggeliztünk Csilláéknál… A testvérem hangja elég határozatlan, olyan, mintha keresné önmagát. Azt hiszem, neki is nehéz hallgatni a tegnap estéről. Egyrészt maga miatt, hiszen biztos vagyok benne, hogy ezekben az órákban nem büszke magára, másrészt anya miatt is, akinek szemrebbenés nélkül hazudunk az arcába, noha joga lenne tudni mindent. Azt hiszem, ezt nevezik kegyes hazugságnak.

– Mondjatok már valamit! Mi történt, kisfiam? Sokat ittál? Ugye nem szedtél be megint valamit? Egy pillanatra csönd kerekedik, miközben arra gondolok, hogy bár így lenne. Bár ezt történt volna! Ez az anya szemében lévő szörnyűség ideális lenne nekem, aki tisztában van a teljes igazsággal. Balázs is és Tamás is rám merednek, felismerem a helyzetet, hogy nekem kell reagálnom. – De igen, anya. Pontosan ez történt. Nem tudom már, mikor jön rá a nagyságos úr, hogy az élet nem bulizásból áll! Anya újra elsírja magát, majd odalép Balázshoz, akinek megsimogatja az arcát. Fölfelé kell nyújtóznia, mintha csak könyörögne valakihez. És igen. Balázs ebben a pillanatban a mindenható. Csakis ő dönthet a saját sorsáról és arról, hogy a jövőben mennyi fájdalmat okoz nekünk vagy magának. – Kisfiam! Ez most már nem mehet így tovább. Én megértem, hogy fiatal vagy és szórakozni akarsz, de legalább ne igyál és szedj ilyen pörgetőket! Rám néz az öcsém, nekem meg újra az a mondata csöng a fülemben, amit pár perce mondott: „A heroin a nyugalom drogja.” Nincs itt szó semmilyen buliról és pörgésről. A teljes függönyeresztésről van szó, ami kizárja az agyból a valós világot. – Persze, anya. Igazad van. Csak nehéz, amikor a haverokkal vagyok – egyikünk sem válaszol, ezért még hozzáteszi: – Egyébként ez egy ilyen világ. Minden fiatal így szórakozik. – Azért nem minden fiatal – fűzi hozzá bosszúsan Tamás. Balázs lefelé biccenti a fejét, de csak mi ismerjük föl benne a szégyent. Anya talán inkább a közönyt láthatja, mert nekünk kezd el magyarázkodni, miközben magát is próbálja meggyőzni. – Előbb-utóbb ki fogja nőni. Csak erről a hétköznap eljárkálásról kéne leszokni. Manapság már nem csak hétvégén szórakoznak a fiatalok? Ebben a pillanatban arra gondolok, hogy talán anyában is van némi szándékosság. A teljes igazsággal biztosan nincs tisztában, de még ezt a féligazságot sem képes tisztán látni. Talán azt gondolja, amit én az elején, hogy a szeretet mindenre a megfelelő gyógyír.

– Hát nem túl jó a baráti társasága, az tuti – fűzöm hozzá, mert így némileg elterelődik a téma a dizájnerdrogokról. Anya azonban másodpercnyi idő alatt tér észhez. – El kell mennünk orvoshoz, Balázs! Ez így nem mehet tovább. Nem hagyom, hogy igyál rendszeresen, és azt sem, hogy csak azért szedj gyógyszert, mert bulizol! Büszke vagyok anyára. Tudom, hogy a legjobb szövetségesem lenne abban, hogy a testvéremet kihúzzam a katyvaszból, de ezt a csatát nem láthatja. – Nem vagyok alkoholista! Sem drogos! Balázs őrült módjára ordít vissza. Nem is biztos, hogy anyának szánja, amit mond, sokkal inkább mindnyájunknak és saját magának. Elviharzik a szobájába, aminek az ajtaját be is csapja. Kínos pillanatok következnek, de valami ilyesmire számítottam. Anya úgy áll előttem, mint egy árva kislány, tudom, bánja minden szavát, még akkor is, ha csak jót akar. – Ne törődj vele, anya! Minden rendben lesz. Én azon a véleményen vagyok, amin te. Balázsnak orvos kell, ezért el is megyek a klinikára, és beszélek valami orvossal. Bízd rám! Végre teljes meggyőződéssel beszélek, ugyanis valóban ez volt a tervem. – Veled megyek én is. – Dehogy jössz, anya! Én megyek egy tárgyalásra, így a kórházba csak késő délután tudok bemenni. Ki tudja, mikor jutok oda egy orvoshoz? Neked ma pihenned kell, mert látom, hogy ma éjszaka sem aludtál. Nem szabad legyengülnöd! Gondolj magadra is. Megint belesétálok abba a hibába, ami szétmarja a lelkiismeretemet. – Rendben, Csillus! De megígéred, hogy mindent elmondasz majd, ami volt? Tudnom kell! – Persze, anya. Mindent.

6. fejezet

Semmire sincs időm, még zuhanyozni vagy átöltözni sem. Mindössze a sörényemet fogom össze kontyba, mert az összevissza rohanásban a hajam úgy elfelejtette a reggeli hajvasalást, ahogy elő van írva. Már bújok is bele a cipőmbe, mert Tamás lent vár a kocsiban. Előre szóltam neki, hogy gyors leszek. Elvisz az Andrássy útra, aztán ő is megy a saját dolgára. Szegényt az utóbbi két napban mindennel kapcsolatban magammal rántottam. Beülök az autóba, de nem nyugszom meg, mert azonnal fölteszi azt a kérdést, amit én is hibának vélek. – Át sem öltöztél? Végigsimítom a ruhám, úgy kérdezek vissza. – Nem. Miért, mi bajod ezzel a ruhával? A tűsarkút visszavettem. – Jó! Csak azt hittem, azt érted átöltözésen, hogy másik ruhát veszel föl, nem pedig egy cipőcserét. Reggel is ebben mentél. – Na és akkor mi van? Egyébként sem sorakoznak a szekrényben az üzleties göncök. Elmosolyodik, miközben megfogja a lábamat. – Jól van, nyugi. Tökéletesen nézel ki. Nem bántásból mondtam. Ha ezt nem mondja, akkor is tudom. Miközben indít, eszembe jut egy sokkal fontosabb gondolat. – Ma tényleg el szeretnék menni a kórházba, hogy kifaggassak egy dokit. Ugye velem jössz? – Menj inkább Mariann-nal. Nekem igazság szerint marhára elegem van az öcsédből. Meg anyának is megígértem, hogy náluk vacsorázom, csak elfelejtettem mondani. Igen. Pontosan itt kezdődnek közöttünk a különbségek. Mondjuk, a legeleje az, hogy én sosem megyek anyáékhoz egyedül enni, már csak azért sem, mert az én anyukám mindig úgy kínál: „Kértek?” Többes számban. „Esztek, jöttök, jól vagytok?” Az ő családjában azonban én csak egy megtűrt kis senki vagyok. Ez ellen Tamás egész jól harcol, de ilyenkor azért szembesülök azzal, hogy hülyeség ez az egész, mert az anyja az

mégiscsak az anyja. Nem várok csodákat. Sosem kértem, hogy viszonyuljanak hozzám másképp, de ilyenkor előbújik belőlem a nő és a leendő anya. Mi lenne, ha gyerekeink is lennének? Tamás meg ők mehetnek, én meg maradjak otthon? – Ugye nem haragszol ezért? Már napok óta nem láttam anyát. – Nem, persze, dehogy. Majd felhívom Mariannt, ha végeztem. Tényleg nem haragszom, és megbántva sem érzem igazán magam. Inkább olyanok ezek a szembesülések, mint az ébresztők. Valószínűleg azért nem is fáj olyannyira, mert százszor fontosabb dolgok foglalkoztatnak. Az első helyen anya és Balázs áll, de most azért kicsit izgulok az előttem álló tolmácsolás miatt is. Több okból is. Előre gyomoridegem van attól, hogy újra találkoznom kell az arabokkal, és persze a munka miatt is aggódom. Azért van ez a rohanás. Elterveztem ugyanis, hogy én még előtte betérek a tárgyalás helyszínére, és mindent ellenőrzök. Tamás éppen próbál egy üres helyre beállni, de én az arcára nyomok egy puszit, úgy mondom: – Jó lesz itt. Kiszállok. Menj nyugodtan. Mielőtt bármit mondhatna, ki is ugrom, és felpattanok a járdára. Még visszafordulva küldök egy puszit neki, mert nem szeretném, ha azt hinné, hogy duzzogok. Ő is int, majd gázt ad, mert valaki rádudál egy rövidet. Csak pár métert szükséges gyalogolnom, és már ott is vagyok a megadott címnél. Ez a pár méter is éppen elég ebben a cipőben. Sehol senki, ami nem is csoda, hiszen még van egy kis idő. Bemegyek az épületbe, ahol egy férfi ácsorog. Mivel fogalmam sincs, mi a cél, kérdezek. – Jó napot kívánok. Délután három órakor lesz egy tárgyalásom itt, bizonyos alSzudairi úrral. Pontosabban én vagyok a tolmácsa. Tudna nekem segíteni? – Kéz csókolom. Persze. Fent lesz a másodikon a megbeszélés. Fölmehet, ha akar, bár még korán jött. – Ó, igen, azt tudom. Csak szeretnék tájékozódni. Elindulok az emeletre, nem igazán kell keresgélnem, mert végig egy tábla mutatja, hogy merre menjek. Mivel mindegyiken ott virít az Audi felirat és a logó, már tudom, hogy autókról lesz szó. Azt sejtem, hogy nem autóvásárlás lesz a cél, kicsit el is bizonytalanodom, mert ez elég férfias téma, de mivel nagy valószínűséggel

befektetésről fog folyni az eszmecsere, megnyugtatom magamat, hogy erre azért képes vagyok. Az ajtó, amin kopogni készülök, éppen kinyílik, egy férfi akar kijönni rajta. Amikor meglát, visszalép, és szélesre tárja az ajtót. – Kezét csókolom. Jöjjön be! Kit keres? Segíthetek? Egy elegáns, kissé kopaszodó férfi áll előttem, a segítőkész modorától megnyugszom. – Jó napot kívánok. Pataky Csilla vagyok. A három órai tárgyalás külföldi résztvevőjének vagyok a tolmácsa, és csak ellenőrizni szerettem volna, hogy minden rendben van-e. – Ó! Maga az arab tolmács? – Nem. Én angol–magyar tolmács vagyok. A férfi megigazítja a felöltőjét, úgy válaszol. – Tehát az úr ezek szerint angolul beszél majd. Ez nagyszerű, mert akkor közvetlenül tárgyalhatok vele. Nem is értem, miért kért tolmácsot – aztán kissé zavartan egészíti ki: – Ne haragudjon! Be sem mutatkoztam. Kelemen Gábor vagyok, az üzletfél képviselője. A háta mögé néz, ahol még vannak férfiak és egy szőke nő, de szerencsére nem kezdi őket is bemutatni. Azt, hogy voltaképpen miért kellettem én mint tolmács, ha itt mindenki jól beszél angolul, én sem nagyon értem, de nem is érdekel. Körbenézve konstatálom, hogy már minden elő van készítve. – Azt elárulná, hogy milyen üzletről van szó? – a szemek kikerekedve merednek rám. Nem is érti a helyzetet, de sebaj, mert hamarosan megérti. Még fogalma sincs, milyen különcökkel fog találkozni. Azért biztos, ami biztos, hogy ne nézhessen ostobának, hozzáteszem. – Sajnos részleteket nem árultak el a megbeszélésről. – Á, értem! A Győrben lévő gyárunk bővítéséhez keresünk befektetőket – a papírjába nézve folytatja: – Al-Szudairi úr az egyik lehetséges befektetőnk, ez ügyben fogunk vele tárgyalni. Nagyszerű! Végre ezt is megtudtam! Kissé megnyugszom, majd egy újabb körbenézés után már indulok is vissza az épület elé. – Akkor én lemegyek, majd fölkísérem al-Szudairi urat.

– Rendben. Kiállok a kapu elé, mint egy várakozó kisdiák, de mivel még van jó pár perc, ezért felhívom Mariannt, a barátnőmet, hiszen a késő délutánt illetően csak rá számíthatok. A második csengésre veszi fel. – Szia, Csilla. Mi a helyzet? Nem dolgozol? – De igen. Pont az arabokat várom. Az egyetemen vagy? – Már nem. Most indulok haza. Mi volt reggel? Sóhajtok egyet, úgy kezdek bele. – Ha még csak a reggelről kéne beszélnem. De az este! – Mi volt este? – Az öcsém kiütötte magát – megremeg a hangom, de az utcán mégsem bőghetek, ezért összeszedem magam. – Olyan dologgal szembesültem, amit sosem gondoltam volna. Heroinozik! Érted? Vénásan lövi magát! Az én öcsém! – Mi? Mariann ordító visszakérdezése jelzi, hogy én is kiabálok. Visszaengedem a hangerőt. – Teljesen kivagyok. Egy drogos barátjánál találtuk meg. Nálunk aludt, csak ma dél körül vittük haza. Azt persze mondanom sem kell, hogy anyának összevissza hazudozok. Most mégis mit kéne tennem? Csak beszélnék és beszélnék, de Mariann megállít. – Csilla, lassíts! Úgy hadarsz, hogy alig értek valamit, és iszonyú nagy a zaj körülötted. – Tudom. Az Andrássyn állok. Nagy a forgalom. – Most lesz a tárgyalás? – Igen. – Na, akkor először is nyugodj meg! Szedd össze magad, és most ne gondolj másra! Ha végeztél, hívj föl, és találkozunk! – Jó, de éppen ezért hívtalak én is! Ugye eljössz velem ma valami drogambulanciára vagy mi a fenére? Valahogy segítenem kell Balázsnak. – Persze. Addig körbe is nézek. Megnézem, hova kell fordulni ilyen esetekben. De te most nyugodj le, mert ha a munkát eltolod, akkor csak eggyel több gondod lesz! Ügyes

legyél, oké? – Persze. Majd hívlak. Letéve a telefont rájövök, hogy még mindig van öt perc a találkozóig, ami éppen elég lesz ahhoz, hogy egy kicsit lecsillapítsam a bennem tomboló vadállatot. Furcsa ez az egész. Van, amikor dühöt érzek, van, amikor csak elkeseredett vagyok. Van, amikor az egész világot megváltanám a szeretteimért, van, amikor minden mindegy, csak egy percre feledhetném ezeket a csapásokat. Olyan súlyosnak érzem a dolgokat, hogy azok azonnali megoldásért kiáltanak, én meg csak itt álldogálva várok arra, hogy dolgozhassak. Az egész olyan felfoghatatlan. Végül is a család a legfontosabb, nem? És ezt nemcsak a gondolataim súgják, hanem a szívem is. Akkor miért álldogálok én itt a semmiben? Hülye kérdések, de ezek zakatolnak a fejemben, amikor meglátok egy autót, ami csupa arany. Az őszi napsugarak megcsillannak rajta, a torkom azonnal elszorul, mert megérzem, hogy kinek is lehet ez az autója. A szememmel követem, de az ablakok sötétek, így nem látni be. A parkolás után kiszáll a sofőr, és kinyitja a hátsó ajtót a benne ülőknek. Nincsenek túl közel, de tisztán látom, hogy valami fura fehér hacukában száll ki az egyik, és a fején is fehér kendő van, amit fekete karika szorít le. Felismerem, hogy ő a megrendelő. A másik is arab ruhában van, csak az övé sárga, a fején lévő kendő ugyanolyan fehér. Mindkettőjükön napszemüveg van, azonnal felém indulnak, keresztül az úttesten. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok ideges. Az egész olyan, mint egy film. A ruhájukat az első pillanatban nevetségesnek találtam, de ahogy egyre közelebb érnek, inkább azt mondanám, hogy tekintélyt parancsoló. Valószínűleg a reggeli találkozón a csípős nyelvem még elővenni sem mertem volna, ha ugyanilyen göncben lettek volna. Olyanok, mint valami királyok. Nemcsak én nézem így őket, hanem az autókból is az emberek, és az utcán közlekedők. Ők pedig csak vonulnak, mint a pávák. Már csak pár lépés, és ideér elém. Olykor figyelmeztetem magam, hogy pislogni kéne, és közömbösen kéne viselkedni, de nem tudom levenni róla a szememet. Szó szerint azt érzem, hogy az állam is leesett. A tekintetünk nem találkozik, mert ő napszemüvegben van. Sosem jártam még Keleten, és sosem láttam még férfit arab népviseletben. Maximum tévében. El sem tudtam soha képzelni, hogy vonzónak tűnhet

egy férfi ilyen lepellel a fején, meg egy földig érő valamiben. Tiszta téboly. Ott állnak előttem, de tőlem semmire sem futja, csak egy pillantásra a csuklómon lévő órámra, mintha az időt ellenőrizném. Ő válaszul kicsit el is mosolyodik, mintha azt mondaná: „Igen. Képzeld, most is késtem.” Tudom, hogy csak pár percet, de valóban késett, igaz, ezért egyáltalán nem neheztelek. Ennyi belefér. Az azonban iszonyú megalázó, hogy egyáltalán nem köszönnek. Csak vigyorral a szája szegletében a napszemüvege mögül bámul, ahogyan a másik is. Már megint lenézőek, ez roppantul bosszantó. Enélkül is tisztában vagyok vele, hogy itt én vagyok az „alkalmazott”, fölösleges rugdosni is. Az egyetlen bosszú, amit megengedhetek magamnak, hogy én sem üdvözlöm őket hallhatóan. Csak pislogok egy hosszút, meg összeszorítom a számat, ő is valami hasonlót grimaszol az ajkaival. Egyfajta biccentést intézünk csak a másik felé. Egy pillanatra lesiklik róla a szemem, és megállapodik az árnyékán. Olyan az az árnyék, mintha egy jó ismerős, barát lenne. Még így is ezt érzem, hogy ennyire elutasító. Magamhoz térek, előveszem a legnyersebb nézésemet és hangomat. – Elintéztem a formaságokat – a hátam mögé mutatva folytatom. – Ebbe az épületbe kell bemennünk. A másodikon van az iroda, ott már várnak ránk. Nem várok választ. Hátat fordítok, és megindulok a házba. Az ismerős, földszinten álldogáló férfi még mindig ott van, és még páran rajta kívül. Talán köszönteni akarták az érkezőket, de én erre esélyt sem adok. A lépcső felé fordulok, és már indulok is a másodikra. Mindketten mögöttem jönnek szó nélkül. Kicsit olyan érzésem van ebben a szűk ruhában, mintha meztelenül sétálnék előttük. Felérünk, az ajtón nem kopogok, azonnal benyitok, mögöttem a két férfival. Fogadóinkat valószínűleg meglepetésként éri, hogy csak úgy besétálunk, mert felpattannak az ülőalkalmatosságokról, és zavartan viselkednek. Én már nem vagyok zavart. Pont eléggé voltak velem ellenségesek ahhoz, hogy eldöntsem, a munkámat jól fogom végezni, de bájcsevejre nem leszek hajlandó. Még akkor sem, ha kifejezetten szeretnék többet megtudni Gamal al-Szudairiről. – Kelemen úr! Meghoztam az üzletfeleket. Ismerkedjenek meg! – mondom magyarul a fogadó félnek. A férfi eleget is tesz a kérésemnek. Odalép az arabokhoz, és illedelmesen

bemutatkoznak egymásnak. A kezét is kinyújtja, neki bezzeg sikerül kezet fogni velük. Ebből azonnal levonom a tanulságot, mely szerint engem nemcsak azért néznek le, mert csak egy tolmács vagyok, hanem azért is, mert nő. Sokat hallani arról, miként viszonyulnak az arab férfiak a női nemhez, de ez engem eddig egyáltalán nem érdekelt. Sőt! Most sem érdekel. Igazából az dühít, hogy ők lehet, hogy arabok, de ez azért mégiscsak az én hazám. Itt nem azok a szabályok érvényesek, amikhez ők szoktak. Pontosan ezzel ámítom magamat, de amikor felfigyelek a magyar fogadóbizottság nyájasságára, alázatára, akkor tudatosul bennem, hogy márpedig ezek nemcsak az arab ruhájukat hozták magukkal, hanem a szabályaikat is. És ezt érvényesítik is, úgy, ahogy kell. A társalgás közepette befelé irányítanak minket egy nagyobb helyiségbe, ezt a pár perccel ezelőtti látogatásomnál nem sikerült megfigyelnem. Sokkal elegánsabb, és úgy tűnik, kifejezetten elő van készítve egy tárgyaláshoz. Székek és fotelok vannak kipakolva. Akaratlanul mosolyodom el, mert a falon lévő autók képéről legkésőbb ebben a pillanatban következtethetnék, miről is fog folyni a megbeszélés. Természetesen ők a fotelekbe ülnek, én az egyik széken foglalok helyet, megpróbálok úgy helyezkedni, hogy kényelmesen jegyzetelhessek. Az ölembe teszem a kemény mappámat, arra fektetem a lapokat, a tollamat pedig készenlétbe vágom. Talán elegánsabb lett volna laptopon pötyögnöm, de azt hittem, tolmácsolni fogok, nem pedig jegyzetelni. A technika hiánya miatt most elég esetlennek érzem magam. Szánalmas vagyok. Felkérnek egy exkluzív szállodában, hogy tolmácsoljak milliárdosoknak, én meg lapokra fogok firkálni. Persze hogy nem vesznek komolyan. Bejön a helyiségbe egy magas, csinos, szőke hajú titkárnő, és italokat pakol az asztalra, miközben intenzíven mosolyog a vendégekre. Nagyon csinos. Fekete kosztüm feszül rajta, a sminkje és a frizurája is tökéletes. Erre eszembe jut, hogy én reggel is már ebben a ruhában jelentem meg, és a kontyom is inkább strandra való, mint egy ilyen eseményre. A megrendelőm figyeli az asztalon lévő italokat, utána pedig a titkárnőre néz. Kínos nekem ez a pillanat, de fogalmam sincs, miért. Nem elsősorban nőként jelentem most meg, de ha valamennyire nőnek is éreztem eddig magam, az most hullott darabokra. Csak egy jegyzetelő robot leszek. Belemélyedek inkább az üres lapokba, és az egyik sarokba idióta pöttyöcskéket

rajzolgatok. Mikor feleszmélek, a felavatott lapot hátulra teszem, nehogy arra kezdjek el írni. Zavaromban megigazítom a lábamat, egymásra pakolom a térdeimet, és szorosan összeszorítom a lábszáramat, hogy minél kényelmesebben tudjak írni. Kelemen úr beszédbe kezd, végre van mit csinálnom. Minden szavát próbálom lejegyezni, de reménytelen. Macskakaparás az írásom, egyre jobban utálom magamat az esetlenségem miatt. Fél szemmel látom, ahogy a másik arab szemtelenül méregeti a lábaimat. Nem nézek a szemébe. Egyébként sem érdekel ez az önelégült pasi. A másikat, aki talán – de csak talán – érdekelne, nem látom még periferikusan sem. – Engedje meg, hogy átadjam a kimutatásainkat az előző félévről – szólal meg ismét a magyar tárgyalófél. – Benne foglaltatik minden adat részletesen. Hány alkalmazottunk van az országban, és milyen ütemben bocsátjuk ki az autókat a gyártósorról. Szerencsére elhallgat, és más sem szólal meg azonnal, mert visszajön a titkárnő. Ez ad annyi időt, hogy utolérjem magamat a jegyzetelésben. A nő közvetlenül előtte áll meg, felé nyújt egy paksamétát. A jóképű arab nem nyúl érte, a társára néz, aki tétovázva veszi el a papírokat. Kicsit megnyugszom. A fél lelkem már oda is szólt a titkárnőnek: „Ne aggódj! Engem is lenéznek!” – Ne haragudjon, de engem nem érdekel a kimutatás. Ebben a pillanatban fagyok meg. Vagy olvadok el. Mindegy is, hogy jégként vagy vajként, de darabokra esem. Eddig nem is ilyen volt a hangja. Vagy legalábbis nem ilyenre emlékszem. Nagyon mély az orgánuma, és sokkal hangosabban beszél, mint a magyar fél. A szavai szinte visszapattannak a falról, egyenesen a szívemhez. Fogalmam sincs, miként képes egyetlen mondat vagy egy hang ennyire lebénítani mást, főleg, ha még a mondanivalója sem szívhez szóló. – Szeretném, ha töményen és lényegre törően csak a pénzről beszélnénk! Nem bírom tovább. Megemelem a fejemet, és ránézek. Egy pillanatra ő is engem méltat figyelemre, de éppen csak annyira, amitől elkezd remegni a kezem. Az egész teremben kínos csönd támad, és mindenki arcán zavar látható. Kivéve kettőt. Azzal ámítom magam, hogy ettől a gyilkos hangulattól lett nekem is rossz érzésem, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem igaz. Nem is igazán van rossz érzésem, hiszen maga a tárgyalás kimenetele nem érdekel. Inkább izgatott vagyok az egész lényétől. Ahogy beszél, ahogy az emberekre néz… persze leginkább attól, ahogy rám néz. Naiv liba

vagyok, mert ebben a pillanatban szinte győzködöm magam, hogy hozzám nem ilyen hangon beszélt, és rám egészen másképpen néz. A titkárnő is kisétál a konyha felé, ahonnan az italokat hozta be, én meg kislány módjára azt figyelem, hogy utánanéz-e Gamal. Már tagadni sem tudom, hogy picit kezd megérinteni a jelleme, mert már tudat alatt sem bunkó arabnak hívom őt. Pedig szeretném őt annak hívni. Egy bunkó arabnak, akit szívből utálni kell, és akivel dacolni kell, hogy olykor megérezze, nem neki áll a világ. Én meg? Nekem már olyan roncs a világom, hogy ordítanám neki, azt csinálsz velem, amit akarsz, mert ennél csak szebbé teheted! Őrület. – A levélváltásunkkor csak annyit fogalmazott meg, hogy szeretné, ha üzleti kapcsolatba lépnénk. Szeretném, ha részletezné, ez mit takar! Nincs tovább lehetőségem a nézelődésre. Ahogy beszélni kezd, én is újra a papírra meredek, és írom, amit mond. Kicsit visszavesz a keménységből, talán rájött, hogy itt most másképp kell tárgyalni. Kelemen úr is lélegzethez jut, azonnal magyarázatba kezd, én meg örülök, hogy egyfolytában írnom kell. Próbálok nem illatokra, mély orgánumra, gesztusokra és pillantásokra gondolni. – A Győrben lévő autógyárunkat szeretnénk bővíteni. A gazdaság kezd fellendülni, ezért újabb csarnokok építésére van szükség. – Mekkora anyagi támogatásra számít? Újra kemény a hangja. Természetesen, köntörfalazás nélkül beszél a pénzről. Nem olyan, mint itt Európában a dörzsölt üzletemberek, akik édesgetnek, búgnak, ígérnek. Tényszerűen közöl és kérdez. Az embernek eszébe sem jut mást mondani, mint ami a fejében van. Már csak azért sem, mert a jelleme tipikusan olyan, aki előtt elbukik az ember. Újra csönd van, ismét van időm fölnézni. Kelemen úr arca kicsit vörösebb, mint pár perccel ezelőtt, Szudairi urat pedig kifejezetten idegesnek látom. Vagyis inkább olyannak, aki rájön, hogy fecséreli az idejét. Majdnem elmosolyodom, mert az jut eszembe, hogy úgy kell neki. Végre átérzi, amit én reggel megéltem. Az egyik kezével megigazítja a csuklóján az órát, elkapom a fejem, mert megint

végigszánt a tarkómon a forróság. – A befektetőinknek komoly költségvetést nyújtunk át – kezd érvelni Kelemen úr. A tekintete is az asztalon heverő iratokra téved, amit még a titkárnő hagyott ott nekik. A másik arab, akit, azt hiszem, Emírnek hívnak, megemeli a fenekét, és elveszi az iratokat. Belelapoz, majd nyújtja is Szudairi úrnak, de ő nem veszi el. Figyelemre sem méltatja, inkább tovább faggatózik: – Hány befektető van? – Legfőbb befektetőnk a magyar állam – felel azonnal Kelemen úr. Azt hiszem, már fölvette ennek a tárgyalásnak a ritmusát. Ráérez, hogy tényeket kell mondani, mást nem. Most kezdem érezni azt a bizonyos törést a tárgyalás vonalában. A magyar üzletfél valószínűleg hozzá van szokva a hosszas, nyájas tényfeltáráshoz, amit mindenféle reklámmal színezne ki, de ez az egyszerű, köntörfalazástól mentes beszélgetés lefagyasztja. Meg persze az is, hogy az arabokon nem túl nagy lelkesedés látszik. Újra az én megrendelőmre nézek, aki most már határozottan dühösnek látszik. Megigazítja a lábait, kissé fészkelődik a fotelban. A lábán egy barna hasított bőr cipő van, jól harmonizál a napszemüvegével, ami a fotelban van mellette letéve. Jó így látnom őt. A szemüveg idegenné teszi. Na nem mintha így nem lenne idegen, csak egészen más érzéseket kelt bennem. Sosem viseltem jól a szemkontaktust, most pedig szinte üvölt a lelkem egyetlen pillantásáért. Emlékszem, még kicsi iskolás voltam, amikor az anyák napi ünnepségeken is képtelen voltam anya szemébe nézni a vers közben. Mindig sírt. Én nem sírtam, csak idegesített. Most azonban, hogy ez eszembe jut, majdnem elbőgöm magamat. Vajon hány anyák napját élhetünk még meg együtt? Aztán hirtelen jön az ébresztő. Fölpattan, követi őt a másik arab férfi is, és a többiek. Olyan, mint valami fenség, akinek álló jelenlétében senki sem maradhat ülve. Zavartan igazgatom meg a lapokat, én is azonnal megemelkedem, még így is én vagyok az utolsó. – Így nehéz lesz döntenem. Egyelőre időt kérek. A tanácsadóimmal átnézetem a kimutatásokat, és pár napon belül választ adok. Távozni készül, minden bevezetés nélkül, és bevallom, ez nemcsak a vendéglátóinkat lepi meg, hanem engem is. Semmi körítés: „Most nem tudok dönteni, és semmit sem haladunk, úgyhogy majd jelentkezem, ha határozok.” Ennyi. Nem több. Kelemen úr

iszonyú zavarban van, de szerintem a csalódottsága még nagyobb. Végül is biztosan nagy veszteség, ha üzletkötés nélkül távozik egy ilyen befektető. Már-már megsajnálom, mert a kávét is úgy kezdi el kínálgatni, mint a szomszéd néni, aki mindenáron marasztalni próbálja még anyát egy kiadós beszélgetés után. Abban is ugyanez a pillanat van benne. A „már nincs mit mondani, de maradj még, mert nem jó szájízzel távozol”. Szánalmas. Én is, az egész magyar delegáció, a titkárnőjükkel együtt. Nem tudom, miért érzem ezt. Talán a lelkem mélyén örültem volna, ha tovább tart ez a megbeszélés, és egy kicsit tolmácsolhatok. Így végképp egy nullának érzem magamat. Zavaromban már a tollat kapcsolgatom, amikor rám néz, azonnal abbahagyom. A másik arab megindul a kijárat felé, ki is nyitják neki az ajtót. Szudairi úr és Kelemen úr kezet fognak, majd elbúcsúznak. Még elhangzik pár formaság, mely szerint jelentkezik, de erre már nem is igazán figyelek. Újra a kezét bámulom, a kézfogásnál, az alkarján fölszalad a ruha, így most sokkal férfiasabb a látvány. Csakúgy, ahogy a kézfeje, följebb is szőrös, de éppen csak annyira, ami nem taszító, hanem férfias. Tamás kezét le sem tudnám írni. Már egy ideje vele vagyok, de ha most leírást kellene adnom a párom kezéről, az bizony nem menne. Az övé viszont… Miért hasonlítom össze Tamással? A többiekkel is kezet fog, kivéve a titkárnőt. Rá sem néz. Ez kicsit boldoggá is tehetne, ha velem nem ugyanez történne. Úgy lép el mellettem, mintha ott sem lennék. Egy tört másodpercig azt hiszem, rám fog nézni az utolsó pillanatban, de nem. A tekintetével a honfitársát keresi, és már követi is. Nincs más választásom, én is egyetlen halk köszönéssel búcsút veszek mindenkitől, és utánuk iparkodom. A lépcsőn hangtalanul megyünk lefelé. Fölfelé legelöl voltam, most meg leghátul. A fordulónál arra várok, hogy oldalra fordul és rám néz, de nem teszi. Én meg már kezdek saját magam előtt is szégyenkezni azon, hogy ennyire szomjazom egy pillantására. A lépcsőn lefelé azon gondolkodom, ez vajon mikor jött bennem? Mióta érdekel, hogy rám néz-e, és mióta érdekel már kicsit jobban férfiként, mint munkát adóként? Fogalmam sincs. Láthatatlan csapdába csalt. Ami a legszebb az egészben, hogy ő valószínűleg nem is sejti. Talán nem is ő csalt bele, hanem én építettem magamnak, és glóriával a fejemen sétáltam bele. Végre leérünk, éppen ideje, mert az alfától az ómegáig jutottam gondolatban.

Szembefordulnak egymással, arabul kezdenek beszélni. Egy pillanatig figyelek, mert megszoktam, hogy angolul beszél, de gyorsan rájövök, ez most az anyanyelvük. Próbálok diszkréten elfordulni, de nem megy. A száját figyelem. Furcsa ez az arab nyelv. Olyan, mintha káromkodnának, túl sok a h meg az a betű. A dzs, meg minden együtt. Olykor hasonlónak találom a franciához a raccsolás miatt, de erre a következő hanggal már rá is cáfolnak, így nyugtázom magamban, hogy kár próbálkoznom. Egy nyelvhez sem tudom hasonlítani. Ugyanolyan különc, mint ők maguk. Néha megemeli a kezét és gesztikulál, csakúgy, ahogy a másik. Talán vitatkoznak, de ebben sem vagyok biztos. Mindenesetre nem beszélnek túl halkan. Nem is értem. Miért olyan hangos minden külföldi? A kevésbé tetszetősnek is hasonlóan mély a hangja, kicsit rekedtes. Pár centivel alacsonyabb, de szélesebb. Nem mondhatnám őt sem kövérnek, de elég tohonyán mozog. Ha csak az arcukat veszem figyelembe, akkor elég hasonlóak. Mindkettőnek sötét a bőre, fekete a haja, a szőrzete, vastag a szája és a szemöldöke. Gamalnak nagyon erős a csontozata az arcán, amit a vita közben befeszít. Az orra egyenes, kicsit kiugrik a porc, abszolút férfiassá és keménnyé téve az arcát. Kár, hogy ebben a pillanatban nem látom a szemeit. A profilja hirtelen már nem is egyszerűen vonzó, hanem szexivé válik. Olykor megigazítja a kendőjét. Benyúl az anyag alá, és szakszerűen hajt rajta egyet, majd megrántja, hogy kikeményedjen, amitől az anyag úgy beáll, mintha mérnöki pontossággal bevasalták volna. Pont úgy, mint egy belőtt haj. Ösztönösen tapogatom meg a kontyom, miközben a fülem mögé simítom a kicsúszott szálakat. Neki még a fejkendője is különbül áll, mint az én frizurám. Mindeközben a másik egyre dühösebbé válik, olykor meglengeti a ruháját, mint a nők a kánikulában a lenge szoknyájukat. Majdnem elnevetem magam, mert bevillan a kép, hogy ez alatt a hacuka alatt lehet, hogy csak egy alsónadrág van. Nem tudom megállapítani, mert az anyaga egyáltalán nem átlátszó. Odaér mellénk a sofőr, de ugyanolyan szótlanul ácsorog, mint én. Egy pillanatra egymásra is mosolygunk amolyan „fura egy nép” nézéssel. A tohonyább magyaráz egyfolytában, miközben a megrendelőm csak olykor reagál, néha kifejezetten gondolkodónak tűnik. Végigsimítja jobb kezével a borostáját, az én tenyerem is bizseregni kezd. Szinte érzem én is a szőrzetét a saját kezemben. Zavarodottan dörzsölöm össze a kezem. Aztán véget ér a hallgatása. A másik már vadul

gesztikulál, ő meg elkapja a vitapartnere karjait, és lefelé kényszeríti a törzse mellé. A másik engedelmeskedik neki, kicsit ki is húzza a hátát, majd pislog egy hosszút, amolyan „jól van, oké, leállok” gesztussal. Most Gamal mond valamit, a hangja ismét nagyon erős. Eddig is hangosak voltak, ez már szinte kiabálás. Bizonyára a tárgyalás miatt szólalkoztak össze. Aztán pár másodpercnyi szünet után szelídül a hang, csakúgy, ahogy a másiknak a tekintete is. Egyszerre mosolyogják el magukat. Fogalmam sincs, mit mondott neki, de a kedvük egy csapásra változik meg. Mindketten a sofőrre néznek, aki veszi a lapot, és megindul a kocsihoz. Ők követik őt, én meg őket. Röhejes ez az engedelmesség. Még csak meg sem kell szólalniuk, mi meg ugrálunk egy nézésükre. Mögöttük sétálva jól látom a csodálkozást az emberek arcán. Legalább annyira különös nekik a látvány, mint nekem volt az első pillanatban. Ismét csak vonulnak, cseppet sem érdekli őket a méregető figyelem, valószínűleg hozzá vannak szokva az ilyesmihez. Már az autó mellett vagyunk, de én még mindig nem kaptam meg az aláírt szerződésemet, noha azt mondtam, hogy csak annak aláírása után fogok dolgozni. Többet nem követem el azt a hibát, mint a múltkor, ezért minden bátorságomat összeszedve szólalok meg. Igen. Tényleg bátorságnak érzem. – Elnézést, Szudairi úr, de nem beszéltük meg a szerződésemet. Az utolsó szavakat szinte elnyelem, nagyon határozatlan vagyok. Ő megfordul, és egyenesen a szemembe néz, a lábam is remegni kezd. A tűsarok hirtelen nagyon ingatagnak tűnik, erősebben markolom meg a táskámat. A másik szintén döbbent arcot vág, majd az autó ajtajának dőlve vigyorodik el. Nem értem, mi olyan vicces, ezért nem is méltatom őt figyelemre. Visszanézek Gamalra, aki még mindig szótlanul néz. Érzem, ahogy arcomat elönti a forróság, a legszívesebben a föld alá süllyednék. Nem kérdés, hogy elpirultam, és az sem kérdés, hogy észreveszi-e. Mi olyan zavarba ejtő, hogy szénné ég az arcom? Gyerekkoromból, a szomszédos épületben lakó bácsi jut eszembe. Ő nézett így rám körülbelül tízéves koromban, amikor beálltam a fiúkhoz focizni, és egy jól irányzott rúgással betörtem az ablakát. Abban a nézésben ugyanez volt: „Ugye tudod, hogy ezt nem kellett volna?” Igen. Tudom. De most már mindegy. Lesz, ami lesz.

Aztán, úgy látszik, kezd megoldódni a dolog, mert az ajtónak támaszkodó egyszer csak előveszi a papírt, és az én megrendelőmnek nyújtja. Megkönnyebbülök, mert az átveszi tőle, majd mond valamit arabul, amire válaszul a másik beül a kocsiba. Ketten nézünk farkasszemet. Ha eddig azt hittem, hogy elgyengülök a jelenlététől, akkor tévedtem. Sokkal félelmetesebb így, hogy egymaga van. Esélyem sincs máshova nézni, és ő ezt ki is használja. Szemtelenül végigmér, most először néz rám úgy, mint egy nőre. Lép is egyet előre, én meg úgy megijedek, hogy azonnal reagálok egy hátralépéssel. Erre megtorpan, és alig láthatóan felhúzza az egyik szemöldökét. – Miért olyan fontos magának ez a papír? – szólal meg váratlanul, mire én azonnal a legkézenfekvőbb magyarázatot adom. Nem is értem, miért kérdez ilyet. – Nálunk szigorú munkaügyi törvények vannak érvényben. Ha nem írja alá ezt a papírt, olyan, mintha feketén dolgoznék. Újra fölhúzza a szemöldökét, kezd kisfiúsan játékossá válni az arca a grimaszoktól. – Feketén? – kérdez vissza. – Úgy értem, nem hivatalosan – javítom ki magam, mert az előbbi magyarázatom valóban kissé alpárira sikeredett. El is szégyellem magamat, zavaromban a fülemhez nyúlva a gyöngyöt birizgálom. – Nem hivatalosan? – kérdez újra. Kezd dühíteni. Mit nem ért ezen? Most szórakozik velem? Náluk hogy megy ez? Idejön, beleegyezik mindenbe, utána meg, mikor kérem a hivatalos papírt, akkor ő szólogat be? De nem is csodálkozom. Pontosan ezt vártam az ilyenfajtától. Ebben a pillanatban még a csodaszép szemeinek mandulaformái sem képesek elfújni a mérgemet. Türelmetlenül vetem oda: – Mindegy! Írja alá, kérem! Csak ennyit akarok! Remélem, ezt már megérted! Nem találom hibának a nyers visszaszólásomat. Eddig csaknem minden egyes szavával, nézésével, gesztusával a porba döngölt. Lehet, hogy fizet a munkámért, de nem lábtörlőnek szerződtetett. Jelenleg az életemben vállaltam el ezt a lábtörlő szerepet, de ebben a munkában nem leszek hajlandó. Unom, hogy mindenki hülyének néz.

A másik kikopog az ablakon, de csak én nézek oda, a beszélgetőpartnerem nem. Ő inkább nekem szegez egy kérdést, amitől igazán dühössé válok. – Mi van, ha nem írom alá? Végigfuttatom rajta a szemem, miközben tudatosan fékezem a feltörni készülő igazság bajnokát. A legszívesebben odaüvölteném neki, hogy kenje a hajára a pénzét. Vagy arra a turbánra vagy mire, ami a fején van! Hogy képzeli ezt? Szinte közli, hogy esze ágában sincs fizetni. Két lehetőséget latolgatok. Az egyik az, hogy így kiborulva nekiesek, a másik meg az, hogy kikapom a kezéből a papírt, és szó nélkül távozok úgy, hogy vissza sem nézek. Elfelejtem ezt az egészet és elfogadom, hogy megint átvertek. Meglepően a szám azonban külön útra téved, és elég szelíden válaszol. – Akkor nem dolgozhatok magának. Körbenéz, majd belelapoz a papírokba. Aztán újra szemrehányón kezd társalogni. – Kicsit jobb körülmények között szoktam szignózni. Na, most telt be a pohár! – Én mondtam, hogy olvassa el a szállodában, és úgy jöjjön, hogy alá van írva! Lassan, de biztosan magamra találok. Azt hiszem, a bunkó stílusa kezdi háttérbe szorítani az iránta éledező vonzalmamat, és ezért tulajdonképpen hálás vagyok. Bár az arcunkon nem látszik, de szerintem elég kötekedő szócsatát folytatunk. Sejtem, hogy ő lesz a győztes. Hamarosan elhajt majd a francba, fizetés nélkül. De akkor sem adom könnyen! – Gyanítom, munkáról van benne szó – kérdez váratlanul, amire én csak bólintani tudok. Mi másról lenne? – Maga azonban nem túl sokat dolgozott. Újra megjelenik a szája szegletében a gúny. Azt várom magamtól, hogy felrobbanjak, de egyre nyugodtabb és elszántabb leszek. „Ha harc, legyen harc” alapon visszatámadok. – Minden egyes szót lejegyeztem. Angolul – ezt egy kicsit én is gúnyosan mondom ki, de valahogy nem sikerül eléggé fölényesen viselkednem. – Ez segít majd az üzleti döntésében, ha valami esetleg elkerülte volna a figyelmét – itt konkrétan a szőke titkárnőre gondolok, pedig ő nem is igazán foglalkozott vele. – Úgy gondolom, igenis dolgoztam. Az utolsó mondatommal egyértelműen túllépem a határt, de csak ezzel tudom

érzékeltetni, hogy ami jár, az jár. Miért kell ezt kihozni belőlem? Miért van az, hogy a legtehetősebb emberek sohasem akarnak fizetni a magamfajtának? Azt hiszik, nekik minden alanyi jogon jár. Odanyúl a jegyzetelésemért, amit kikap a kezemből, és bele is néz. Aztán ahogy végigcikázik az írottakon a szeme, már kérdez is. – Mi lenne, ha megadnánk a módját ennek az aláírásnak? Ígérem, estére tüzetesen átolvasom, és alá is írom. Vacsora közben pedig oda is adom magának! Ezt most nem igazán tudom értelmezni. Milyen vacsoráról beszél? Ez most egy meghívás volt? Azt kétlem, mert körülbelül a földdel vagyok egyenlő a szemében, de mivel más választásom nincs, a tisztán látás érdekében visszakérdezek. – Azt szeretné, ha magával vacsoráznék? Nem egészen így akartam kérdezni. Ennek a kérdésnek most köze sincs a munkaszerződésemhez, pedig úgy akartam tenni, mintha az lenne a legfontosabb. Vagyis az a legfontosabb… Mielőtt tovább győzködném magam, félbeszakítja a gondolataimat. – Szerintem mindketten túl jól beszéljük az angolt, hogy félreértsük egymást! Ez most elég nagy arculcsapás. Nemcsak hülyén viselkedem, hanem ráadásul még ő is ezt jelzi nekem. Mondhatta volna azt is: „Mit nem értesz ezen?” És valóban. Elég egyértelmű volt. Csak hát, ha valakit folyton rugdosnak, akkor utána már nem igazán vár simogatást a rugdosótól. Márpedig a vacsora az egy pozitív esemény. Olyan simogatásféle. Csakis azt hívjuk vacsorára, akivel kedvünk vagy érdekünk van találkozni. Hozzám egyik sem köti őt. Próbálok a szerződésemre koncentrálni, ezért a szememmel odafókuszálva kérdezek. – Megígéri, hogy aláírja? Szükségem van a munkára! És a pénzre. Ezt nagy hiba volt kimondanom, mert talán anyagiasnak tart. Szívesen mentegetőznék neki, hogy miért van ez így, de nem teszem. Már mindegy. Értse úgy, ahogy akarja. – Megígérem. Ezt az egy szót nagyon lágyan mondja ki, hevesebben kezd verni a szívem. Nézek a gyönyörű borostyános-zöldes szemeibe, és újra az a bizonyos „de jó lenne hozzád bújni” érzés jár át. Minden szava, a hanglejtése meghatározza, hogy mit érzek iránta az adott pillanatban. Úgy ugrálok egyik benyomásról a másikra, mint egy tudatzavaros.

Tudom, hogy lenéz engem, és nekem sem szimpatikus ez az önteltség, mégis… Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy neki még ez is jól áll. – Rendben! Ez a rendben a „mindenbe beleegyezem”-mel egyenlő. Soha nem mondanék egy idegen férfinak igent egy vacsorameghívásra. Persze azt sem felejtem el egy percre sem, hogy én mégiscsak párkapcsolatban élek. Nemrég költöztem össze valakivel, így a „rendben” szót átsorolom üzleti kategóriába, a „vacsorát” pedig üzleti megbeszélésbe. – Akkor ma este nyolcra legyen a szállodában! Úgy látszik, egy egész hideg vizes vödörkészlet van a kezében, mert folyamatosan egyet az arcomba löttyint. Most is. Utasító, dirigáló, fölényes. Ráadásul még el is fordul, ahogy ezt odalöki. Már pont be akar szállni a kocsiba, és talán szó nélkül hagynám is, ha nem jutna eszembe a mai, Mariann-nal való találkozóm, amiben Balázs problémájára próbálunk megoldást találni. Ez segít a magamhoz térésben, ezért odaszólok, mintegy mentegetőzésként: – Várjon! A mai nap nem jó. Áttehetnénk holnap estére? – Csak ennyit akarok mondani, de a szám önálló életre kel. Tovább magyarázkodom. – Addig úgysem szükséges dolgoznom. A legközelebbi találkozó úgyis csak pár nap múlva lesz. Visszafordul, és vár pár másodpercet. Arra várok, hogy azt mondja: „Mindegy, felejtsük el a vacsorát.” De nem mondja. „Nekem aztán mindegy” hangon felel. – Akkor holnap este nyolckor. Beül, és becsapja az ajtót, én meg azonnal megfordulok, és elindulok a Vörösmarty irányába. Minden porcikámat gúzsba kötöm, de leginkább a nyakamat és a fejemet, nehogy visszaforduljak. A gyönyörű szeme olyan, mint a mágnes, ami magához vonzza az ellentétet. A mogorvasága és elutasítása azoknak a borostyánoknak a társaságában semmivé foszlik. Remeg kezem-lábam, és ezt ő okozta. De a legrosszabb, hogy tudatosul bennem, ez a remegés örökre meg fog maradni a közelében, és egyvalaki tehet azért, hogy ellazuljak, megadjam magam. Ő.

7. fejezet

Jó pár perc és méter után kezdek megnyugodni. Egyik irányba sem mertem fordulni, nehogy észrevegyem a mellettem elsuhanó arany luxusjárgányát. Még attól is kiborultam volna. Fogalmam sincs, mi ez az egész. Reggel még semmi bajom nem volt. Sőt! Kifejezetten utáltam ezt a munkalehetőséget a megbízóimmal együtt. Most meg? Egyre lenézőbbek, én meg egyre elnézőbb vagyok. Aztán pár mély levegővétel után a táskámban matatva előveszem a telefonomat, és küldök egy üzenetet Tamásnak, hogy minden rendben van, most találkozom Mariann-nal. Nem jön válasz, de ez nem is dühít. Egy kicsit még össze is ragasztja a pálcát fölöttem, amit én magam törtem el a gondolataim miatt. Mariannt hívom, azonnal fölveszi. – Szia. Végeztél? – Szia. Igen. Akkor áll a találkozó? Összeülünk valahol? Dumálnunk kell! Itt magam sem tudom, mire gondolok. Persze Balázs problémája az elsődleges, de tulajdonképpen Mariann az egyetlen ember a világon, akinek megemlíthetem a hirtelen feltörő kétségeimet. Mert kifejezetten kétségek marcangolják az agytekervényeimet. Miért képes egy teljesen idegen olyan hatást gyakorolni rám, amitől izzadni, remegni kezdek, és miért nem történt ez meg velem soha Tamás közelében? Miért akarok egy mogorva férfi karjaiba bújni, amikor egy kedves szerető fiú is ölelni akar? – Persze. Alig vártam, hogy végezz! Hallom, ma Tamás az anyucikájánál eszik, úgyhogy lesz időnk. Mariann úgy védelmez ebben az ügyben, mintha a nővérem lenne. Szerinte Tamás anyja, Judit, iszonyatosan el van billenve a saját helyzetüktől, és vegyem tudomásul, hogy én ezt nem vagyok köteles eltűrni. Szerinte oda kéne egyszer állnom az anyósjelöltem elé, és megkérdezni, tulajdonképpen mi is a baja. Mintha nem tudnám. Milliárdos csemete kontra csóró csemete. Diplomás szülők kontra szakmunkáscsalád, alkoholizmus. Na és az én családom, nem kérdés, hogy nem a milliárdos meg diplomás, hanem a másik. Én mindig megpróbáltam Tamás családjával kedvesen viselkedni, de

úgy beszéltek velem, mint még kisiskolás koromban az egyik osztálytársam anyukája. Mintha tízéves lennék. – Honnan tudod? Mármint, hogy ma otthon tölti az estét… – Gergő el akarta hívni valami meccsre, de ő közölte, hogy ma anyucihoz meg apucihoz megy. Gondoltam, jobb is, mert itt vagyok neked én. – Jaj, hagyd már! – Jól van! Tudod, hogy imádom Tamást. Igazából inkább az anyját utálom, őt is csak azért, ahogy veled bánik. De szerintem ilyeneket ne hagyj szó nélkül. Olyan, mintha téged nem látnának szívesen, csak a fiacskájukat. Milyen dolog meghívni vacsorára a gyereküket, miközben együtt él valakivel, akit meg nem hívnak meg? – Befejeznéd? – Mariannból úgy ömlik a szó, hogy még én is meglepődöm. Bár nem kéne. Mindig ilyen izgága és vehemens. Gergő, a párja is hasonló típus, nem is értem, hogy nem nyírták még ki egymást. Egyébként a mondottakon nem akadok fönn, mert én is ugyanezen a véleményen vagyok. – Hova menjek? Hol találkozunk? – Üljünk be valahova! – Valami közelit mondj, mert gyalog vagyok és tűsarokban. Mariannból kitör a hangos nevetés, majd felel: – Hát, ha ott vagy az Andrássyn, akkor mondj te egy helyet! Körbenézek, a Művész Kávéházon akad meg a szemem. A székek és asztalok még ki vannak pakolva, elég sokan üldögélnek itt. Nem utolsó szempont az sem, hogy ha ezt választom, akkor körülbelül még tíz lépést kell tennem, nem többet, és leülhetek. Másrészt kifejezetten jólesne most a szabadban leülni, nem pedig egy zárt térben. A lelkem úgyis össze van törve, a szívem meg úgy repdes körülötte, mint egy pillangó, amibe két liter kólát öntöttek. – Gyere a Művész Kávézóba, én leülök addig. Kint leszek. Siess! – Már a kocsiban vagyok. Sietek. Puszi. Letesszük a telefont, a szememmel kutatok a távolba, abba az irányba, ahol a megbeszélés volt. A szívem hevesebben kezd verni. Haragot érzek magam iránt, mert ostobán viselkedem. Ha nem tettem volna át azt a vacsorát holnapra, már pár óra múlva újra láthatnám. Nem is értem, miért szabadkoztam. Még csak késő délután van. Egy vacsora simán belefért volna.

Két fiatal suhanc megy el mellettem, amitől azonnal rájövök, hogy tulajdonképpen létezik a normális énem is. Az is az, amelyik nem volt ma hajlandó együtt vacsorázni azzal az arabbal. Végül is Balázs mindennél fontosabb. Elfelejtettem talán, hogy tegnap éjjel milyen állapotban szedtük össze? Hogy mennyire gyomorszorító érzés volt a látványa, ahogy csak magatehetetlenül feküdt? Nem. Azt nem felejtem el. Még annak a szempárnak a hatása alatt sem. Úgy fordulok a fiúk után, mintha az egyik az öcsém lenne. Észre is veszik, mert a nyurga visszanéz, és kacsint egyet. Gyerekek. Csak ennyi ugrik be, noha körülbelül öt év lehet közöttünk. Talán még annyi sem. Egy elegáns ruha meg egy tűsarkú sokat dob egy nőn. Hát még a gondok és a csapások… Na, azok képesek csak igazán egy fiatalból, hipp-hopp, felnőttet csinálni. Odasétálok az asztalokhoz, le is ülök egyhez, és kinyújtóztatom a lábaimat. Ettől az egyetlen mozdulattól nyugalom jár át. Mindent tisztán látok. Balázs bajban van, és én segíteni fogok neki. Apa az alkohol rabja, de ugyanúgy képtelen vagyok elhatárolódni tőle, ahogy gyerekkoromban is. Anya rákos, de minden bizonnyal még rengeteg szép napot megélhetünk együtt, és azt senki sem veheti el tőlem. Még a halál sem. Tamás szeret engem, és én is szeretem őt, a legjobb társ. Van egy csodálatos barátnőm, aki most is azért rohan ide, hogy segítsen nekem. Olykor akad munkám, és tudom, hogy az is éppen elég lesz az anyagi problémák áthidalásához. Süt a nap, és csodálatos ez az őszi délután. Melengető. Semmi baj nem lesz. – Szép jó napot kívánok! Hozhatok valamit? – a pincérnő hangja kúszik a fülembe. – Jó napot! A barátnőmet várom, de addig szívesen meginnék egy limonádét. – Máris hozom. Körbenézek, valóban sokan üldögélnek itt kint, de leginkább külföldiek. Még ez is örömmel tölt el. Csak lesz haszna annak, hogy ilyen megszállottan tanultam a nyelvet, és hogy egyetemre járok. Az, hogy tulajdonképpen mi is szeretnék lenni, már rég eldőlt. Független, erős, okos nő. Na, ettől most irdatlanul távol állok, de ezt nem ismerem be magamnak sem. Független nem vagyok, mert jóformán még a kenyeret is Tamás veszi otthonra, bár csak azért, mert nekem a családomat kell támogatnom. Erősnek végképp nem mondhatom magamat, mert naponta többször is összeomlok. Okos. Na puff. Egy buta liba vagyok.

– Parancsoljon – landol előttem az innivalóm. – Süteményt esetleg? – Köszönöm, egyelőre nem. Talán később. A felszolgálónő elsétál, én meg beleszürcsölök a limonádéba. Isteni. Ez hiányzott. Órákon át feszült voltam, és még egy korty vizet sem ittam. Csaknem lehúzom az egészet, de szerencsére egy jégdarabbal összekoccan a fogam, ami lefékez. Visszateszem az asztalra az innivalót, és újra keresem a gondolataimat, ahol az előbb tartottam. Igen. Az volt a kérdés, hogy tulajdonképpen mit is akarok én elérni ebben az életben. A jelenlegi életem és a múltam sok mindenre megtanított. Az egyik, hogy a család a legfontosabb dolog. És persze közhelyesen ezt már csak akkor kezdi el felismerni az ember, amikor a kockák kiesnek a helyükről. Eddig azt sem tudtam, mit jelent a halál. A nagyszüleim elvesztését sem tudtam a maga valójában megélni, mert nem tartottuk olyan szorosan a kapcsolatot, bizonyos viták miatt. A halál számomra valami misztikus dolog. Ez a legijesztőbb az egészben. Fogalmam sincs, milyen lesz az, amikor már azt kell mondanom, hogy anya már nincs. Nemcsak ma vagy holnap nem találkozom vele, hanem soha többé. Milyen az, amikor az ember már nem mondhatja ki, hogy „anya”? Ezzel nem tudok mit kezdeni. Harcolok egy démon ellen, aminek nincs arca, és övé a biztos győzelem. Nem is tudom, mi a jobb. Az, ha az embert hirtelen éri a csapás, vagy van rá ideje felkészülni, úgy, mint nekem. Na és persze a múltnak köszönhetem a tanulás utáni vágyamat is. Könnyű volt bejutnom az egyetemre, nem is létezett számomra olyan alternatíva, melyben nem sikerül és kihagyok egy évet. Akkor még anya nem volt beteg, és Balázzsal is minden rendben volt, csupán a jobb élet utáni vágy hajtott. Most kezdtem a harmadik évet a Corvinuson, de már előre félek, hogy ismételnem kell. Egy hónap telt el, és alig járok be. Mindig van kifogás. A munkát előresorolom, és ez talán baj. De mit csináljak, amikor muszáj pénzt keresnem? Kommunikáció szakon tanulok, de ebben a pillanatban az fogalmazódik meg bennem, hogy az arab üzletemberrel nem igazán ment a kommunikáció. Sokkal inkább csipkelődés és egymás alázása volt közöttünk, bár érzésem szerint nem én kezdtem. Utálom, ha lenéznek engem vagy a hazámat. Márpedig minden pillantásában benne volt, hogy ez egy ócska hely, és alig várja, hogy szabaduljon innen. Semmit sem tudok Szaúd-Arábiáról, de valószínűleg valami gazdag olajállam. Egyébként is úgy nézett ki abban a lepelben, mint valami olajsejk. Mi köze

egy ilyennek az autópiachoz? Kínomban fölállok, mert kezdek türelmetlen lenni, noha sejtettem, hogy Mariann nem ér ide tíz perc alatt. Az italomat az asztalon hagyom, és bemegyek az épületbe a mellékhelyiség felé. Már többször kávéztam itt Mariann-nal is és Tamással is. Ennek a helynek különös hangulata van. Amikor körbenézek, a kabarék jutnak eszembe, amiket még gyerekkoromban szilveszterkor játszottak a tévében. A fonott székek a kicsi kerek faasztalokkal tényleg olyan érzést keltenek az emberben, hogy itt megállt az idő. Több terem van, az egyik különösen elegáns. Csíkos tapéta van a falon, olyan, mint egy kastély. Ha nem is csak művészek járnak ide, a neve akkor is találó. Csodálatos nagy ajtók választják el a termeket egymástól, hatalmas a belmagasság. Még a fogasok is olyanok, mint azokban a kabarékban. Olyasmik, amire csak úgy odadobja egy úriember a kalapját. Dolgom végeztével visszamegyek a helyemre, megiszom a maradék limonádét is. Már éppen rá akarok csörögni Mariannra, hogy merre jár, amikor a hátam mögül megszólal. – Itt vagyok, ne izgulj! Felállok, megfordulok, puszival üdvözöljük egymást. Látszik rajta, hogy jó hangulatban van. – Nem izgultam. Bár tényleg nem voltál valami gyors… – Viccelsz? Szerinted mekkora a forgalom? A hajamat fonogattam már vezetés közben. Kezd teli lenni a hócipőm ezzel a várossal. Egy perc alatt százszor fogadtam meg, hogy ezentúl a tömegközlekedést választom. Elmosolyodom, mert nagyjából mindig ez a problémája. Mivel én a belvárosban lakom, központi helyen, nekem a tömegközlekedés magától értetődő. Olykor Tamás furikázik, vagy kölcsönkapom a kocsiját, de nem okoz gondot, ha villamosra, metróra vagy trolira kell ülnöm. – Mindegy. Itt vagy, az a lényeg. – Ja! És körülbelül ötszáz méterre parkolok. Szuper! Végre leülünk, a hölgy újra ott terem. Én rendelek még egy limonádét, Mariann pedig egy kávét és egy vizet. Mikor kettesben maradunk, mélyen a szemembe néz, és beszélni kezd.

– Na, mesélj! Mi volt ma? Jól sikerült a tárgyalás? Remélem, megmondtad Tamásnak a véleményed az anyjáról! – Lassíts! Azt ígérted, körbenézel dokiügyben. Ugye tudod, hogy Balázs miatt vagyok a leginkább kiakadva? Tamás anyjának a viselkedése érdekel a legkevésbé. Megigazítja a haját, és elmosolyodik. Olyan, mint jó pár évvel ezelőtt. Semmit sem változik. Az egyetlen olyan ember a világon, akinek bármikor bármit ki tudok mondani gondolkodás vagy szégyenkezés nélkül. – Persze hogy tudom. De azért a Balázs témát nem igazán értettem. Mesélj! Hatalmasat sóhajtok, és elmondom a sztorit úgy, ahogy azon a borzalmas éjszakán történt. Mindenről beszélek. Heroinról, tűről, az öcsém akkori állapotáról, és még arról is, hogy miként hazudok anyának. Szótlanul hallgatja végig, nagyjából a heroinnál és a tűnél ő is lefagyott. Ez a tény üvölti a fülembe, hogy nem lihegem túl a problémát, mert valóban ólomsúlya van. – Ha vénásan lövi magát, az már nem vicc – elsőre csak ennyit mond, én meg bőszen bólogatok. Alig várom, hogy mondjon valami mást is. Folytatja: – Na és meddig akarod ezt így csinálni? Mert én segítek neked, még a klinikákat is megnéztem, de olyan ez az egész, mintha te egyedül harcolnál három másik emberért is. Szerintem apádat el kell kapnod egy józan pillanatában, és rá kell borítanod a bilit. Mindennel szembesítened kell! Valahogy Balázst is fel kell ébresztened. – A beszélgetésünkkor, azt hiszem, ez már megtörtént. Ez a legnagyobb problémám. Még nem fogadta el, hogy drogos… – Csilla! Ne mondd ezt rá! Ez egy hosszú folyamat. Nem egyik napról a másikra lesz drogos az ember. Szerintem ő még nem függő, csak szereti kiütni magát. Nekem mondja? Pontosan ezt vázolta a testvérem is. A nyugalomról beszélt, amire szüksége van. Abban azonban nem értünk egyet, hogy nem nevezhetem drogosnak. – Na látod! Te sem látod a fától az erdőt. Mégis mikor nevezhetem majd drogosnak? Akkor, amikor már nem lesz tiszta pillanata? Amikor már menthetetlen lesz? Most még orvosolható a probléma. Én most akarok rajta segíteni! Egyébként igazad van. Rajtam kívül senki sem mondhatja ezt rá, de én csak akkor tudok rajta segíteni, ha mindent a legpesszimistábban látok. Egyébként elég durva dolgokat művel, így abban sem vagyok biztos, hogy nem függő! Pénzt kunyerál állandóan, pont úgy, mint akinek mindenáron

hozzá kell jutnia a szerhez. Lop és hazudozik. Kezd kifordulni magából. Szerinted ez nem függőség? Nem várok választ, Mariann nem is felel. Csak megcsóválja a fejét, és beleiszik a kávéjába, amit közben megkapott. – Az orvos majd megmondja, mi a helyzet – csak ennyit mond. Pillanatokra ő is elhallgat és én is. Tiszta szívéből szeret engem, de most sajnálatot és szánalmat látok a szemében. Ezt utálom a legjobban. Tamáséban is mindig ezt látom, és ettől megyek a falnak. Próbálok kérdezni, és inkább a megoldásra fókuszálok. – Mit sikerült kiderítened klinika terén? – Ebben az ügyben megnyugodhatsz. Nem vagy egyedül. Az ország több pontján is vannak drogambulanciák, én itt Pesten néztem ki egyet. A Ferencvárosban van, Kék Pont a neve. Fölhívtam őket, azt mondták, bármikor szívesen beszélnek velünk, de ha életveszély van, akkor a Péterfybe menjünk. – Nincs életveszély. – Tudom. Mondtam nekik, hogy mi igazából tanácsot szeretnénk kérni egy hozzátartozó miatt. Ha odamegyünk, nagy valószínűséggel fogad minket egy szakember. Arról nem nyilatkoztam, hogy mi a problémája Balázsnak, mert nem voltam a részletekben biztos. – Persze, ne aggódj, ezt majd én vázolom. Ez nagyon jó hír. Azt hittem, majd kapnunk egy időpontot, és több hetet vagy hónapot kell várakoznunk. – Valóban erre számítottam. Ez az első jó hír ezen a napon. Fel is buzdulok: – Elmegyünk? Mariann felhúzza a szemöldökét, próbál vicces lenni. Szerintem jólesik neki, hogy a hangulatom egy csapásra pozitív irányba változik. – Azért ugye megihatom a kávémat? Csak bólintok, és beleiszom a limonádéba, majd azonnal elterelem a szót. – Mi volt az egyetemen? – Hú! Tele van a fejem minden blődséggel. Jó lesz, ha elkezdesz bejárni, mert nem lesz jó vége. A mai előadás elég felfoghatatlan volt. Szedd össze magad, mert nem lesznek meg a kreditjeid. – Tudom. De most a családom fontosabb. Bólogat, és megsimogatja a kezemet.

– Tamással mi a helyzet? – Mi lenne? Semmi extra. Tényleg pontosan ezt érzem. Olyannyira nincs benne extra dolog, hogy beszélnem sincs mit róla. Mariann azonban másfajta következtetést von le. – Haragszol rá a mai húzása miatt? – Dehogy! Miért? Azért, mert a szüleinél tölti a napot? Nem. Egyáltalán nem zavar. Szerintem olyan természetesen mondom ezt ki, hogy barátnőmnek kezd kitisztulni a kép. Félretolja a kávéscsészéjét, majd előredőlve kezd beszélni. – Te egyre távolabb kerülsz tőle. Nem mondhatod, hogy nem áll melletted ebben a krízishelyzetben, így végképp nem értem, mi a bajod. Az anyja egy sárkány, de Tamás jó fej… – Hát épp ez az! Jó fej, kedves, aranyos, segítőkész… De nincs bennem szenvedély. Hátradől, csodálkozó arcot vág, noha eddig sem áradoztam a mindent elsöprő érzelmeimről. – Huh. Most megleptél. Eddig ilyen nyíltan még nem mondtad ki, hogy nem érzel iránta semmit. Ez igaz. Mindig körítettem, de csak azért, mert én sem voltam sok mindennel tisztában. – Kinyílt a szemem. – Aha – mélyen a szemembe néz, anya jut eszembe róla. Ő is így szokott figyelni egy „aha” után, amikor magyarázatot vár. Annyi gondolat van a fejemben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. – Egy szemét perszóna vagyok. Szakítanom kéne vele, mert ez így nem igazságos. Olyan, mintha kihasználnám. Pedig ez sem igaz! Szeretem őt. Bármit megtennék érte. Csak egyszerűen nem mozdul meg semmi bennem, amikor rám néz vagy hozzám ér. Ezt nem tudom irányítani. Próbáltam magam megerőszakolni, és én is számtalanszor kérdezem, hogy mi is a bajom vele, de nem tudok változtatni rajta. Elhagyni meg azért vagyok képtelen, mert fájdalmat okoznék neki. Azt nem akarom. Tényleg szeretem. – Csilla. Tamás nem a haverod, hanem a párod. Nem ezt kéne iránta érezned, hanem valami egészen mást. Ez így tényleg nem tisztességes, de én változatlanul azt mondom, hogy ez csak a körülmények miatt van így. Adj időt magatoknak.

– Nem a körülmények miatt van így. Erre én ma rájöttem. Elszégyellem magam, menekülésképpen a limonádéban úszkáló jégkockákat és citromdarabkákat vizslatom. De zavar ide vagy oda, Mariann-nal meg akarom beszélni a mai érzelmi zűrzavaromat. – És mi nyitotta így ki a szemedet? – ráemelem a tekintetemet, ő pedig olvas benne. – Vagy ki? – megrázom a fejemet, de már nem menekülök. – Van valakid? Csalod őt? – Dehogy! – szinte kiáltva felelek. Aztán kis szünet után megadom magam. Előtte nem játszom magamat, és talán jól jönne a tanács. – A mai tárgyaláson történt. – Bálint? – kerekedik ki a szeme. – Bolond vagy? – elnevetem magam, egy pillanatra ő is elmosolyodik, de mikor látja, hogy mellényúlt, újra elkomolyodva vár. – Nincs senkim, és nem történt semmi, csak ma olyasmit éreztem, amilyet még soha. Remegett kezem-lábam és… Á, mindegy. Hagyjuk. – Ne szórakozz már! Mi az, hogy olyat éreztél, amit még soha? De nem is ez érdekel, hanem inkább az, hogy ki váltotta ki benned? Elment valaki melletted az utcán, vagy mi? Mindketten hangosan felnevetünk. Elképzelem magam, ahogy elmegy mellettem egy ideál, én meg bambán figyelem őt. Aztán el is megy a kedvem a nevetéstől, mert a valóság sincs olyan messze ettől a képtől. Szánalmas. – Nem egészen. A megrendelőm váltotta ezt ki. Újra előredől, úgy kérdez. – Az arabok? – Csak az egyik. Ízlelgeti, amit beadagoltam neki a pár szavas mondataimmal. Biztos elképzeli a történteket, és tuti valami forró helyzetet körít mellé. Pedig nem is volt az. Egy hétköznapi helyzet volt, és sokkal inkább ellenséges, mint bizalmas. – Összejöttél az egyik arabbal? – Mariann, te olyan bolond vagy! Hogy jöttem volna vele össze? Csak azt akartam elmondani, hogy Tamás valószínűleg nem az igazi, mert sosem csiholta fel bennem úgy a tüzet, mint ez az idegen. Persze nem kezdtünk ki egymással, mert valószínűleg én nem is tetszem neki. Végig lenézett és alázott. – Mi? És neked ez bejön? – Dehogy jön! Voltaképpen lehet, hogy csak én láttam így, és egyszerűen nem is akart

bántani, csak ők ilyenek. Mit tudom én. – Hát valamit azért csak tudsz! – Igen. Azt, hogy a pillantásától remegni kezdek. Mariann ismét felnevet, kezd olyan igazán barátnős társalgás kialakulni. Amióta komoly kapcsolatban élünk, nem beszélünk ki ismeretlen férfiakat. Gergőről és Tamásról szoktunk pletykálni, de mostanában az is kimerül a lelkes focizásuk kielemzésében. Jó ideje nem volt már arra példa, hogy fiúkról beszélgessünk. – Remegni… Ó, uram atyám! Mi van veled? Kezdesz nagyon nekem való barátnő lenni. Úgy nevet, hogy már folynak a könnyei. Ez biztos annak szól, hogy ő sokkal forróvérűbb, mint én. Vagy ki tudja? Egy biztos. Míg ő a gimiben hülyítette a fiúkat, én mindenhol a bajt éreztem, és inkább menekültem. A bulikban sem ittam soha, mert ő általában nyakalt, és mindenkivel kikezdett. Mégis úgy csinálta a dolgait, hogy az ember szerette őt ezért a viselkedésért. – Ezt részletezd, légy szíves! – nevet tovább. – Mit nem értesz ezen? Te szerelmes vagy, nem? Tudnod kéne, milyen érzés. Egyszerűen zavarban vagyok a közelében, és nehéz koncentrálnom. Annyira szívesen átölelném és megcsókolnám. – Azt mondtad, lenéz. Akkor hogyan érezhetsz ilyesmit? És mire nem tudtál koncentrálni? – újra elneveti magát a kérdés után. Tiszta bolond. – A munkára nem tudtam koncentrálni. Mondjuk, nem is kellett túl sokat tolmácsolnom, mert angolul diskuráltak. Jegyzeteltem. De hülyeség az egész. Csak arra volt jó az eset, hogy elhiggyem a közhelyet, miszerint tényleg létezik a kémia. Igazából tényleg ennyi az egész. Mikor Mariann beszélt erről, nem értettem. Valaki vagy tetszik, vagy nem. Ha nagyon tetszik, akkor még kívánhatom is. De olyat, hogy egy nézéstől azonnal a karjaiba akarok omlani, nem tudtam elképzelni. Ezt valami hosszadalmas dolognak tudtam csak elképzelni, most meg ott tartok, hogy van egy férfi, aki elég mogorva, de egy pillantásával térdre tudna kényszeríteni. Persze nem fog összejönni, mert ennyire azért észnél vagyok, de az, hogy megtapasztaltam ezt az érzést, már valami. – Persze hogy létezik. De ha ennyire tetszett, akkor miért nem próbáltál kicsit

csábítani? – Te hülye vagy? Egy olajsejket? Még kezet is akartam vele fogni, ő meg úgy nézett rám, mint egy idiótára. – Na de ekkora szerencsétlen nem lehetsz. Huszonegy évet vártál erre az érzésre, és most elmész mellette? Ez a sorsom. Mit kéne tennem? Az egész túl sok. Igazából lehet, hogy csak túl jóképű és különleges. Nem több. Aztán kibököm azt, aminek felismerésétől jobb kedvem lesz. – De meghívott vacsorázni. – Mi van? Most szívatsz? – Nevet, és a karomat markolássza. – Szóval mégiscsak lesz valami. Ezt a csattanót a végére tartogattad? – Nincs csattanó. Üzleti vacsora lesz holnap. A megbízási szerződésemet beszéljük át, mert még nem írta alá. Nem kéne, hogy ők is fizetés nélkül lépjenek le – célzok a múltkori esetre, amit Mariann is jól ismer. Lehúzza a maradék kávéját, ezért izgatottan kérdezek: – Indulhatunk a klinikára? Megint úgy néz rám, mint anya, közben azonban már a telefonját a táskájába is dobja. – Menjünk. Nem bírsz magaddal! De ha azt hiszed, hogy sikerült rövidre zárnod ezt a beszélgetést, akkor tévedsz. Látom rajtad, hogy kummogsz. Ha valami történt, azt úgyis kiszedem belőled. – Nem történt semmi. Tényleg. – Intek a pincérnőnek, aki hozza a számlát. Fizetés után pedig elindulunk az egyik problémám megoldásának útján. Boldog vagyok ebben a pillanatban. Elképesztő, hogy az ember egy reménytelen helyzetben egy sugártól mennyire másképp tudja látni a dolgokat. Még a nap erejét is erősebbnek érzem. Végül is egy szakember segíteni tud. Jobban képben lesz, mint bárki más, és ezek után már nem kell úgy éreznem, hogy egyes-egyedül kell megoldanom Balázs problémáját. Ráadásul Mariann egyfolytában karolgat és vigyorog az autóig, gyanítom, az arabos sztori miatt. Pedig nincs is sztori. Csak bennem vannak furcsa érzések, de sztori az nincs.

8. fejezet

A Ferencvárosban vagyunk, a drogambulanciánál. Már nem süt a nap. A gyomrom egy hatalmas görcs, és a torkom is elszorul. Elképesztő, hogy itt kell dekkolnom, és valaki tanácsára, vigaszára várok. Arra gondolok, amire már oly sokszor anya betegségével kapcsolatban. Felnőttem. Nincs már visszaút. Itt, az épület előtt állva ugyanezt érzem. A látvány legalább annyira siralmas, mint a helyzetem. Szürke az egész épület, a vakolat itt-ott omladozik. Még ez is jelzi, hogy itt romba dőlt életeket próbálnak újraépíteni. A szűk kis utcára alig ér le a fény, sikerül közvetlenül a ház előtt leparkolnunk. Olyan, mint egy lakótömb, ha nem tudnám, hova jöttünk, azt hinném, ugyanolyan emberi életek színtere, mint a körülötte levő házaké. Följebb régi téglából vannak kirakva a falak, fogalmam sincs, miért, de a világháborúk jutnak az eszembe. – Jól van, nyugi. Bent biztos jobb a helyzet – próbál lelket önteni belém Mariann, mert látja, mint cikázik a szemem a környéken. Már késő délután van. Kezd hűvös lenni, de nemcsak a levegőben, hanem a lelkünkben is. Barátnőm talpraesettnek mutatja magát, de szerintem ugyanúgy letaglózza a látvány, mint engem. Bent meglepődöm, mert kórházféleséget vártam, de több terem van, és rengeteg fiatal. Mosolyognak felénk, körülbelül a belépés pillanatában kérdeznek. – Segíthetek valamiben? Fiatal, hosszú barna hajú lány szólít meg minket, a haja össze van fogva. Farmerban van és egy pólóban, ami fölött egy sportos kardigánt visel. Olyan hétköznapi, hogy lehetnék akár én is, vagy éppen Mariann. Azt hiszem, az embernek nem nehéz megnyílni egy ilyen közvetlen személyiségnek. Mivel én csak dadogok, Mariann kezd el beszélni. – Telefonáltam nemrég, és azt a választ kaptam, hogy a mai napon tudunk valakivel beszélni. – Milyen ügyben? Mariann rám néz, én meg olyan zavarba jövök hirtelen, hogy meggondolatlanul

válaszolok. – Kábítószerügyben – a lány nem reagál látványosan, de barátnőmön látszik, hogy idióta választ adtam, mert azonnal közbe akar szólni. Nem hagyom. Folytatom: – Az öcsémről lenne szó. Azt hiszem, problémája van. Vagyis biztos vagyok benne… Egyre reménytelenebbül próbálom magam kifejezni, de szerencsére a fiatal lány odalép hozzám, és kezet nyújt. – Tóth Izabella vagyok. Rögtön keresek egy mentort, akivel tudnak beszélni. Remélem, sikerül megoldanunk a problémát. Én is bemutatkozom és Mariann is, majd követjük Izabellát, aki egy ajtón kísér be minket, ami egy kisebb helyiségbe nyílik. Két fiatal férfi beszélget bent, belépésünkkor elhallgatnak. Ugyanolyan hétköznapiak, mint Izabella. A kísérőnk közli, hogy beszélni szeretnénk egy illetékessel, mire ő távozik, valamint az egyik férfi is. Ott maradunk a szobában az állítólagos illetékessel, miközben nekem azon jár az agyam, hogy ez a fickó tuti nem tud nekem segíteni. Még azt sem nézném ki belőle, hogy egy autó defektes kerekét kicseréli, nemhogy életutakat egyenesítsen ki. – Maga orvos? Ez az első kérdésem, Mariann már türelmetlenül topog mellettem, tudja, hogy krízishelyzetben, ami a szívemen, az a számon. Szerintem attól fél, hogy kifogásolhatóan viselkedem majd. – Nem. Nem vagyok orvos. De biztos vagyok benne, hogy tudok önnek segíteni, ha elmondja, mi a baj. Barátnőmre nézek, aki biztatóan pislant, bár szerintem ő is meglepődött azon, hogy itt nem orvossal, hanem valami önkéntesfélével fogunk beszélni. Egyszerűen a közepébe vágok. – Pataky Csilla vagyok. Van egy öcsém, aki szerintem már függő. Dizájnerdrogokkal kezdte, de szembesültem vele, hogy heroint használ az utóbbi időben. És tűt – ez így furán hangzik, de valahogy értésére kell adnom, hogy nem a füst beszívásáról van szó. – Kezd kifordulni magából, ha nem segítek rajta, félek, hogy késő lesz. A férfi helyeslően bólogat, majd leül a székre, miközben mutat, hogy mi is üljünk le. Az egész környezet olyan összedobott. Ilyen-olyan székek, egy hozzá nem illő asztal, rongyszőnyeg a parkettán, és papírok szanaszét, rendezetlenül. Az egyetlen, ami

megbízhatóvá teszi a termet, az a laptop az asztalon és egy újfajta tábla, amire filccel írnak. Van egy kivetítő is, de most nem üzemel. Valószínűleg előadásfélékhez használják. – Én Novai Péter vagyok, és a legjobb helyen járnak. Nem beszél tovább, ezért én is és Mariann is leülünk, elhelyezkedünk, várunk, mint egy ítélet hirdetésekor szokás. A kezemet birizgálom, Mariann meg a slusszkulcsát fekteti jobbról balra, majd balról jobbra. Hirtelen megsajnálom, amiért ilyen helyzetbe rángattam, de annak örülök, hogy ebben a pillanatban nem vagyok egyedül. – Meséljen egy kicsit az öccséről! Mit? A lényeget elmondtam. Segítenetek kell! Ezt gondolom, de aztán mégis beszélni kezdek. Látom a szemein, hogy minden szavamat érti, nincs benne kérdés. Pontosan ez hiányzott eddig. Ha Mariann-nal vagy Tamással beszéltem, mindig visszakérdeztek, hiszen ugyanolyan tapasztalatlanok, tanácstalanok voltak az ügyben, mint én. Ő nem az, valószínűleg rengeteg hasonló esettel találkozott már. Amikor a végére érek, ő kezdi összefoglalni. – Tehát az öccsét Balázsnak hívják, tizennyolc éves, és az egy ideig bulizáshoz használt drogokat lecserélte heroinra. És, ha jól értem, vénásan használja – csak bólintok, majd ismét kérdez. – A tűcsere miatt jöttek? Félti az AIDS-től? – Nem! – már szinte felháborodottan vágom rá. Mit gondol? Számomra nem ez a megoldás. – Én azt szeretném, ha egyáltalán nem nyúlna heroinhoz – ezt kimondom, de azon is elkezdek kattogni, amit Péter mondott. Tényleg. Mi van a betegségekkel? Ezt eddig nem is vettem problémának. – Értem – miközben ezt kimondja, látom, hogy az öcsém nevét felírja egy lap tetejére. – Beszélgetett már az öccsével? – Igen, próbáltam. – Ő belátja, hogy probléma van? – Nem igazán. Ő azt mondja, hogy szüksége van a nyugalomra, amit a heroin ad neki. Tudja, nagyon nehéz időket élünk, és még keményebb évek várnak ránk. Az anyukám rákos. Haldoklik. Ezt elég nehéz feldolgoznunk. Ennél a mondatomnál kissé előredől, Mariann is megfogja a kezemet.

– A testvére valószínűleg menekült a heroinhoz. Ennek a szernek teljesen más a hatása, mint amit bulizáskor használnak. Ha már vénásan használja rendszeresen, akkor én is azt mondom, hogy segítségre lesz szüksége. Vannak elvonási tünetek, amikor tiszta? Mi? Elvonási tünetek? Olyan is van egy drogosnál? Az alkoholizmusnál képben voltam ezzel kapcsolatban, de egy drogos ismerősöm vagy barátom sem volt eddig, így nem is igazán érdekelt. Persze tudom, hogy az igazán keményen szereket használóknak kell a napi adag, különben „jaj” van, de ez nem fér meg egy lapon az öcsémmel. – Tudja, mik a tünetek ilyenkor? – kérdez, mert látja rajtam, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Megrázom a fejemet, ő pedig felnyitja a szememet: – Vannak általános tünetek, amik betegségre utalnak. Pontosabban a környezet azt hiszi, hogy az illető éppen csak beteg. Ilyen a fejfájás, hányinger, hányás, étvágytalanság – csak bambulok a szemébe, ezért megint kérdez. – Tapasztalt ilyet? – Nem is tudom. A múltkor hányingere volt, de az közvetlenül a józanodása után volt. Azt mondta, valami mellékhatás. – Igen, az az volt. Ugyanis a heroinnak vannak mellékhatásai. Ezek sok fogyasztót eltántorítanak a használattól, de ezek szerint Balázst nem érdekli. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Észre is veszi, hogy le vagyok bénulva, mert vízzel kínál, de én erre is csak a fejemet rázom. Mariann veszi át a szót. – Vannak egyértelműbb tünetek is? – Sajnos ez egy ördögi kör. Minél jobban hozzászokik a szervezet, annál inkább jelentkeznek a tünetek, amiket nagyobb vagy gyakoribb adagokkal lehet csak orvosolni. Tehát a használó a saját tudtán kívül keveredik egyre nagyobb bajba. Függőségbe. Ebben a helyzetben bizony nagyon fontos a családi háttér és a szerető támogatás. Ha rossz kapcsolatok veszik körül az embert, akkor a helyzet romlik. Majdnem felüvöltök, hogy ezt én is tudom, de nem teszem. Ez a férfi úgy beszél most velem, hogy az alapoknál kezdi, tehát az a célja, hogy teljes egészében megértsem a helyzetet. Helyeslően bólogatok én is és Mariann is. Váratlan kérdés érkezik. – Az édesapja tudna segíteni? Gondolom, az anyukát nem akarja terhelni.

Csönd van. Mit mondjak? Az igazat? Igen. Csakis azt mondhatom. – Az édesapám alkoholista. Munka után ittasan fekszik otthon, és nem igazán érdeklik a körülötte folyó események. Már régóta az. Gyakran már munka közben is iszik. Nem igazán mondhatom, hogy jó vele a kapcsolatunk. – Együtt él önökkel? – Igen. Vagyis velük. Én már elköltöztem otthonról – bólogat, én meg mentegetőzésképpen teszem hozzá. – Nem volt más választásom. Az öcsém állandóan meglopott és fenyegetett. Összeomlok. Elsírom magam, mire Mariann erősen markolja meg a karomat. A férfi meg sem mozdul. Hány és hány összeomlást láthatott már. Vár pár másodpercet, majd mikor látja, hogy csendesül a zokogás, csak akkor szólal meg. – Hát ha már lop és fenyegetőzik, az bizony azt jelenti, hogy bármire képes a pénzért, ami az anyagra kell neki – ránézek, tudom, hogy meg fogja adni a végső döfést. – Nagyon valószínű, hogy függő, csak ő ezt képtelen felismerni. Újra az az átkozott csönd következik. Legalább olyan gyilkos, mint a heroin. – Nézze, Csilla! Csak akkor találunk megoldást, ha őszinték leszünk egymáshoz. Én most az leszek. Balázsnak valóban segítségre van szüksége, de ezt neki is fel kell ismernie. Segíteni csak akkor tudunk, ha ő kéri. Elvonóra csak két esetben kerülhet. Az egyik, ha ő kéri, beleegyezik, és önszántából végigcsinálja. A másik, ha olyan állapotromlás következik be, ami már életveszélyes. Persze mondanom sem kell, hogy ezt a stádiumot jobb nem megvárni. Tehát önre most elég nagy feladat hárul. Jegyezze meg, hogy a legfontosabb: szeretet adása. Ez olykor nagyon nehéz, mert a szerettünk teljesen megváltozik, még bánthat is minket. De ha az öccse érzelmileg mindenkitől elhatárolódik, akkor esélye sem lesz a gyógyulásra. A szociális háló egy függőnek mindennél fontosabb. Főleg egy gyereknek, és valljuk meg, Balázs még gyerek. Ön már felsorolt olyan tüneteket, amik jelzik, hogy az öccsének segítségre van szüksége, és örülök, hogy hozzánk fordult, mert ez azt jelenti, hogy Balázsnak jó esélye van a gyógyulásra, hiszen harcol érte valaki. De őt is meg kell nyernie magának. Ugye ért engem? Persze hogy értem. Mindent értek. Ugyanezt gondoltam én is. Ha nincs meg benne az akarat és az elhatározás, akkor nem sikerülhet.

– De mivel tudnám rávenni? – Már válaszoltam. Szeretettel. Semmi más nem képes erre. Tiszta téboly az egész. Nagyon szeretem a testvéremet, bármit megtennék érte. De mi van, ha ez is kevés lesz? Nem teszem föl ezt a kérdést. – Mit kell tennem addig? Mit csináljak, ha pénzt kér? Az isten szerelmére, csak van valami tanácsa! Újra elbőgöm magam. Látom Péteren, hogy minden tudásával és hozzáértésével próbál segíteni, de érzelem nem tükröződik az arcán. Vele ellentétben én és Mariann is ki vagyunk borulva. – Ha nem ad neki pénzt, úgyis megszerzi az adagra valót. Ez nem fogja megállítani. Tudom, hogy ez morbid, de ez nem segítség. Én inkább azt tanácsolnám, hogy minél több időt töltsön vele együtt. Ne lebeszélni akarja őt a heroinról, hanem terelje el a figyelmét. Csináljanak közös programokat, lopja a szívébe magát. Ez az első lépés, mert ettől ő még heroinozni fog. De ha a drogos állapoton kívül mást is szeretni fog, akkor meglesz a cél, amiért harcoljon. Érti? Őrült ötletem támad. – Mi lenne, ha szerelmes lenne? Ha én nem vagyok erre képes, akkor talán egy lány, akiért odavan… Fölemeli a kezét tiltakozásképpen. – Felejtse el! A heroinisták nem esnek szerelembe. Semmi sem érdekli őket. Nem fontos az étel, a higiénia és a szex sem. Sokat gondolnak a szexre, de a valóságban egy heroinfüggő szexmentesen él. – De én szerelemről beszélek. Mariann is rám néz, és a férfi is a tollát csattogtatja. Rájövök, hogy hülyeség. Ezt főképp a mai nap után tudhatnám. A testi vonzalom legalább annyira eleme egy szerelemnek, mit a bizalom. Pontosan ezért célzott a szeretetre. – Akkor nincs is következő lépés – mondom ki, sokkal inkább magamnak, mint a körülöttem ülőknek. A fiatal férfi azonban hallja a dilemmámat. – Őszinte legyen, ez a következő lépés. Mondja el az öccsének, hogy itt járt, és próbálja rábeszélni, hogy ő is jöjjön el magával. Onnan már csak egy lépés, hogy mi rávegyük egy rehabilitációra. Találkozhat sorstársakkal, beszélgethet olyanokkal, akik a

halál torkából jöttek vissza, és nem vagyunk restek a sokkoló terápiát sem alkalmazni egy heroinos esetében. A sokkoló terápiát sehogy sem tudom elképzelni. Az amerikai filmek jutnak eszembe, amikor árammal ütnek meg valakit, aki lebénul, és tehetetlenné válik egy időre. Valószínűleg itt nem erről van szó. – Sokkoló? – A lelkét sokkoljuk. Például levetítünk neki egy dokumentumfilmet, ami lépésről lépésre mutatja be egy drogos leépülését vagy családjának a fájdalmát. Egyenes útját a romba dőlésbe. Ez sok embernél hatásos ébresztő. Főképp azoknál, akiknél van szerető háttér, és még nem ragadta el őket teljesen a szenvedélybetegség. Elképzelem, ahogy ebben a teremben ül Balázs, és azon a kivetítőn valami dokumentumfilmet néz. Szinte hallom, ahogy kiabálja: „Én nem vagyok drogos. Én sosem jutok ide!” Felismerem, hogy ez bizony még csak az út eleje. – Mire számíthatok később? Ha valami tragédia történik… – képtelen vagyok most kimondani, hogy anya meghal, pedig már olykor őszintén beszélek róla. – Még ennél is rosszabb lesz? Töpreng egy kicsit, és biztatóan elmosolyodik. Most először, amióta beléptünk az ajtón. Ez az árva mosoly kis erőt ad, még akkor is, ha pozitív dologgal nem szembesít. – Balázs abban a helyzetben van, hogy bármi lehetséges. Minden a körülötte élőkön és az ő elhatározásán múlik. Nincs semmi megírva. Tudunk változtatni, de csak együtt. Ugye ért engem? – bólogatok, mert tényleg értem. – Kifelé menet Izabella majd ad önöknek egy táblázatot. Abban benne van, mikor vannak foglalkozások. Nemcsak a kábítószer ügyében, hanem sok minden másban is. Próbálunk feladatokat adni a betegeknek, és ez élteti őket. De ez nyilván nem maradhat titokban az öccse előtt, és nyilván önszántából kell vállalnia. Ennyi magának a feladata. Mutassa meg az utat hozzánk – föláll, és Mariann is fölpattan. Nekem sokkal nehezebben megy. Ólom van minden egyes végtagomon, a szívem éppen csak ver, levegőért kapkodok. Az nem lehet, hogy csak ennyit segíthetek. – Ahogy megértettem, az édesanyjukkal jó a kapcsolat. Valószínűleg a testvére azért is menekül, hiszen retteg az elvesztésétől. Ha rám hallgat, akkor beavatja az édesanyját. Egyrészről joga van tudni, másrészről őt szereti a testvére, és mint mondtam, az képes ilyenkor a leginkább hatni, aki szeret és

viszontszeretik. – Nem akarom terhelni az anyukámat! – Nem lesz neki teher. Higgye el! Mariann belém karol, szinte hallom a fülemben, ahogy mondja: „Szerintem is el kell mondanod.” Azt hittem, konkrét recepttel, utasításokkal távozom, erre még abban is meginogtam, amit elhatároztam. Anyától kérjek segítséget? Attól, aki haldoklik és a saját egészségével kéne foglalkoznia? Még nem vagyok anya. Fogalmam sincs, mit bír ki egy anyai szív, ezért kissé megfordítom a helyzetet. Elképzelem, hogy apa és anya titkolják anya betegségét, és esélyt sem adnak nekem a segítségre. Dühös lennék, és ez bántana a legjobban. Talán igaz. Bíznom kell anyában. Bíznom kell az anyaságban, a szeretetében. Talán tényleg nem vehetem el tőle annak lehetőségét, hogy segíthessen. Ez nagyon nehéz lesz. * * * Az autóban már kész szituációkat képzelek el. Miként fogok anya szemébe nézni és vázolni ezt a kétségbeejtő helyzetet? Mindenesetre nem azért fordultam szakemberhez, hogy ne fogadjam meg a tanácsát. Való igaz, hogy anya betegségével kezdődött minden. Azóta apa is sokkal többet iszik, és Balázs is magára rángatta a páncélját. Emellett pedig mindenki a homokba dugta a fejét. Talán voltak előjelek. Balázs például sosem kérdezte meg anyától, hogy van. Továbbra is várta a meleg vacsorát, és azt, hogy valaki majd kitakarítja helyette a szobáját, meg a szokásosak. Nem vett tudomást a diagnózisról, igaz, akkor még halálról nem beszéltünk, de melyik normális ember nem ijed meg a „rákos” szótól? Emlékszem, apa csak annyit mondott, hogy minden rendben lesz, mert anya erős. Mikor orvoshoz kellett menni, sosem ért rá. Volt, hogy én kísértem el anyát, de legtöbbször egyedül ment. Azok még csak vizsgálatok voltak, egyikünk sem gondolta, hogy ezután bizony kezeléseket is szükségszerű lesz elkezdeni. Azt hiszem, az én szemem is csak akkor nyílt ki. A kemoterápia említése hatásos ébresztő volt. Én onnantól érzem ezt az egészet harcnak. Na és onnantól, hogy az orvos közölte, anya nem túl jól reagál a kezelésre. Ha ezt nem mondta volna, akkor is látom. Lefogyott, hullik a haja, erőtlen, és nem gyógyulófélben lévő képet mutat, hanem pont az ellenkezőjét. Először nyugtattak, hogy ez a kezelés mellékhatása, de aztán egy őszinte beszélgetés az

onkológussal tisztává tette a képet. Én voltam anyával. Nem volt érzelmektől mentes a felvilágosítás, az az idősebb orvos ugyanúgy megkönnyezte a vallomását, mint én. Csak anya nem sírt. Miattunk szokott, vagy apa miatt, de a saját állapota miatt soha. Ez, azt hiszem, nekem jutott. Vagy talán Balázsnak is és apának is, csak ők titokban teszik ezt. Anyát látva azonban ez a létező legrosszabb megoldás. Látja, hogy a szerettei szenvednek, de azok nem ismerik be, és ez neki lelki teher. Pont neki. Neki, akit óvni kéne, és támogatni. Ha valakinek van joga összeomlani, az ő, nem pedig mi. Benne ez az egész mást indított el. Olyan volt, mint aki azonnal beletörődött, és csak az érdekli, hogy mit hagy maga mögött. Míg én százszor kérdeztem meg az orvostól, hogy „valóban nincs mit tenni?”, addig ő egyszer sem. Valahol hallottam, hogy mindig a hátramaradottaknak a legnehezebb. Mint a háborúkban. Annak, aki hazatér, de látta a csata minden mozdulatát és veszteségét. Ha behunyja a szemét, a csatateret látja. Én is így leszek egyszer. Ha behunyom ez után a háború után a szemem, anyát fogom látni. És rettegek attól, hogy a beteg, meggyötört arc ugrik majd be, nem pedig a mosolygós. – Hazavigyelek, vagy anyudhoz? – kérdez Mariann. Reménykedik ő is, hogy tiszta vizet öntök a pohárba. – Haza. Még erőt kell gyűjtenem. Indít, és amikor kitolat a parkolóhelyről, akkor kezd beszélni. – Tudod, Csilla, az a baj, hogy az emberek mindenért okolnak valakit. És ha nincs kit, akkor magukat okolják. Te is ezt teszed. Senki sem tehet arról, hogy anyukád gyógyíthatatlan beteg, és Balázst sem te lökted a drog útjára. Apád alkoholizmusáról végképp nem te tehetsz – aztán egy pillanatra odafordul. – Amit Tamás iránt érzel vagy nem érzel, azért sem vagy hibás. Ilyen az élet. – Ez most valami bölcselet? – nem tudom, miért vagyok gúnyos. Csak jót akar. – Ugyan már! Én csak azt akarom mondani, hogy hatszáz karral támasztod meg a szeretteidet, miközben elfelejted, hogy neked is szükséged van egy támasztó karra. Lehet, hogy Edit néni halálos beteg, de amíg itt van, miért nem segíthet neked? Miért nem szerethet titeket? Edit néni az édesanyám. A szomszéd néni mindig csak Ednácskámnak hívja őt. Ez kislány koromban annyira tetszett, hogy azt kívántam, bárcsak engem is Ednának vagy

Ednácskának hívnának. A Csilla nevet már gyerekként is utáltam. Még az égre nézve is mindig a saját nevem jutott eszembe. Állítólag anya már kislány korában eldöntötte, hogy ha egyszer lesz egy lánya, azt Csillának fogják hívni, mert volt egy barátnője, akinek ez volt a neve, és nagyon tetszett neki. Akkor még ritkaság számba ment ez a név, és különlegesnek számított. Az én időmben már nem az. Hát jöttem én, és Csilla lettem. – Ezt most egy kicsit eltúlzod. Mi köze ennek a szeretethez? Éppen hogy óvni akarom! Nem válaszol azonnal, sejtem, hogy megint valami olyasmit fog mondani, amitől kiborulok. Ezt utálom az egészben. Ezeket az észosztásokat. Tamás is ugyanezt csinálja. – Emlékszel, mit mondott az a mentor? Hogy kell valami cél. Vagy valakik, akiknek boldoggá tétele cél lehet. Ezzel hathatsz Balázsra – bólintok, folytatja: – Na, szerintem is ez van. Ezzel hathatsz Balázsra, de ezzel teheted boldoggá anyukádat is. Ha van célja. Gondold csak el, milyen gyönyörű cél úgy elmenni erről a világról, hogy mindent tisztán látsz, és tudod, mindent megtettél, amit lehet. Ezt először egy kicsit erősnek vélem. Föl is húzhatnám az orrom, ha nem gondolnám azt, hogy igaza van. Ha nem lennénk egy véleményen, az sem tépázná meg a barátságunkat, de egy véleményen vagyunk. Anyát még az is boldoggá teszi, ha olykor engedi az állapota, és besegíthet a virágboltban. Döntök. Anyának is célt kell adnom, nemcsak Balázsnak. * * * A ház előtt Mariann még megkérdezi, hogy feljöjjön-e, mert Tamás nincs itthon, de nemet mondok. Egyedüllétre van szükségem. Talán örülnék, ha itthon lenne Tamás, de csak akkor, ha beszéd nélkül egyszerűen csak átölelne, és azt érezném, hogy minden rendbe jön. A holnapi naptól rettegek. Azt hiszem, még a vizsgák előtt sem szorongok így. Beszélek a szüleimmel és a testvéremmel is, lesz, ami lesz. Aztán este elmegyek arra a vacsorára, hogy az az olajmilliárdos tovább alázhasson.

9. fejezet

Annyira kiborultam, hogy xanaxot kellett bevennem, különben nem ment volna az elalvás. Most az ébresztőre kelek, amit Tamás állított be. Föl sem ébredtem arra, hogy hazajött. Ezt nem is bánom, mert a kérdései fárasztottak volna, csakúgy, mint ha ő mesélt volna, miként telt a napja az anyjáékkal. Érzem, ahogy nyújtózkodik mellettem, majd odagördül felém, és átölel. Belecsókol a nyakamba. – Mmmm… Nincs kedvem dolgozni menni – a legszívesebben azt válaszolnám, hogy akkor ne menj. Nem tök mindegy? Az apád úgyis elrendezi. – A mai napot veled akarom tölteni! A keze lejjebb szalad, intim részeket keres. Fogalmam sincs, miért, de egyszerűen csak fekszem, mint egy fadarab. Úgy látszik, egy krízishelyzetben lévőt ugyanúgy nem érdekel a szex, mint a heroinfüggőket. Ilyen hülyeségek járnak a fejemben, miközben érzem az egyre erősödő ölelést és a merevedését. Lelököm a kezét, felpattanok, és kiviharzok a fürdőbe. Pont a fogamat mosom, amikor bejön ő is. Előveszi a fogkeféjét, rányom egy kis fogkrémet, és ő is nekiáll fogat mosni, miközben engem néz. Kicsit szemrehányó a tekintete. Zavarba hoz, de nem tudok tőle szabadulni. Azon gondolkodom, hogy ez az ember az egyik támaszom, de képtelen vagyok ezt elfogadni tőle. Mindketten kiöblítjük a szánkat, újra nekem feszül hátulról. Megemelem a fejem, a tükörben nézzük egymást. Düh tombol bennem, mert biztos vagyok abban, hogy csak a szex érdekli. Aztán a szégyen önti el az elmém, amikor beszélni kezd. – Haragszol rám, igaz? Föl sem hívtalak, és későn jöttem. Mélyen aludtál, én meg csak néztelek. Gyilkos ez a helyzet, Csilla. Annyira szeretnék neked segíteni, de te elmarsz magad mellől. Ölelnélek és mindenben támogatnálak, ha nem az ellenséget látnád bennem. – Ez butaság… – csak ennyit tudok kibökni, mert föltesz egy kérdést. – Szeretsz?

Nézek a szemeibe, miközben egy hang ordítja bennem, hogy igen. Nagyon szeretlek. Megszólalni mégis csak pár másodperc után vagyok képes, amivel őt meg is bántom. – Persze. – Persze – mormolja utánam halkan, ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy én kimondtam. Képtelen vagyok ezt elviselni. Nem akarok szerelmet vallani, és nem akarom, hogy nekem valljanak szerelmet. Elterelem a szót. – Ma átmegyek anyáékhoz, és tiszta vizet öntök a pohárba. Apának is szabadnapja van, és ha szerencsém van, Balázs is otthon lesz – mivel Tamás ébresztője hétkor szól, ez a szerencse biztos meglesz, mert Balázs legalább tízig alszik, ha nem délig. – Úgy döntöttem, anyának is elmondok mindent, és apát is fellocsolom egy kicsit. Nem bírom tovább egyedül. – Edit néninek? De őt kímélni akartad! – Igen. Kímélni, de nem kihagyni az életünkből. Márpedig a közeljövő arról fog szólni, hogy Balázs meggyógyuljon. Amíg velünk van, legyen velünk teljesen. Még ebben is. Csak néz rám értetlenül. Mondhatnám, hogy ezt a drogambulancián tanácsolták, de nem teszem. Azt azonban elmondom, hogy Mariann-nal tegnap ott jártunk, és Balázs puhítása a legfontosabb. Mesélek neki a rehabilitációról, és hogy minden vágyam egy ilyenre bejuttatni az öcsémet. Mikor úgy érzem, minden fontos információt átadtam, akkor kérdezem csak a tegnap estéjéről. – Hogy vannak anyukádék? Láthatóan zavartan bólint. – Jól. Puszilnak téged. Ezt olyan hangsúllyal mondja, hogy sejtem, szóba sem kerültem egész nap, talán még a nevemet sem mondták ki. – Én is puszilom őket – csak ennyit tudok mondani, és már osonnék is ki a fürdőből, de Tamás visszahúz és megcsókol. Hevesebben kezd verni a szívem, de nem a vágytól. Igazság szerint neheztelek rá, amiért őt még most is csak ez érdekli. Pedig nincs igazam, ezt is tudom a lelkem legmélyén. Tamás a gyengédségével mindig meg tudott nyugtatni és el tudta terelni a figyelmemet, de most valahogy nem megy. Viszonzom a csókját, és életemben először

gondolok arra az ölelése közben, hogy minél előbb végezzünk. Érzem, ahogy benyúl a trikóm alá, és a melleimet a tenyerébe veszi, miközben az ölemnek feszül a nemi szerve. Nekem az utóbbi időben teljesen mást jelentett a szex, mint az elején. Akkor szexi akartam lenni és csábító, most meg csak ölelésre vágyom. Olyanra, amit általában apák adnak a lányaiknak. Azt hiszem, ez hiányzik leginkább az életemből. Egy apa, akihez oda lehet bújni. Sosem értettem a marhaságot, mely szerint minden lány olyan férjet akar, mint az apukája, mert én véletlenül sem gondoltam ezt. Sőt. Pont az ellenkezője volt igaz. Én olyan férjet szeretnék, aki játszik a gyerekeinkkel, vigasztal, ha bajom van, és valóban a család feje. Apa mellett gyerekként ezt sosem sikerült megtapasztalnom. Egyszerűen csak mindig volt minden valahogy. Fej nélkül. Két tenyere közé fogja az arcomat. Puszit nyom az orromra, ez most elgyengít. – Veled menjek ma? Ott leszek melletted, ha szeretnéd. Mondd, mit akarsz, és megkapod. Újra csókol, én meg már a bőgés határán állok. Mit tehetnék ilyenkor? Nem a vágy tombol bennem, de szomjazom a közelségére. Az egész szinte darabokra cincálja a lelkemet. Olyan, mintha bántanám őt ezzel, pedig ez sosem volt célom. Szeretem. Vágy nélkül. Kívánom, hogy a testünk összeforrjon, de maga az aktus utáni vágy nincs meg bennem. Deréktól lefelé nem bizsereg semmim. Csak fönt a szívem. Behunyom a szememet, mélyen visszacsókolok. Ő azonnal belemarkol a fenekembe, miközben a bugyimat belehúzza a vágásba, hogy ne zavarja őt. Ez a mozdulata kifejezetten erotikus, ki is nyílik hirtelen a szemem, de az övé csukva van, és már másként veszi a levegőt is. Nem tudom, minden férfival így van-e, de amikor Tamás beindul, valahogy megszűnik számára a külvilág. Én sokszor kapom magam azon, hogy ölelés közben valami teljesen oda nem illő dolgon gondolkodom. Ilyenkor kényszerítem magam egy szemlehunyásra és az érintések élvezetére. Most is próbálom ezt tenni, de a két darab százas égő az esélyt is elveszi. Nem vagyok egyébként túl romantikus fajta. Nem dob föl a virág meg az udvarlás. De a szex sem. Inkább a szeretkezés, ami képes belőlem kihozni dolgokat. Csak akkor tudom igazán élvezni, ha érzelem van benne. Szeretkezés az első. Aztán persze átfordulhat a dolog egy szimpla szexbe, de bensőséges hangulat nélkül bennem nem mozdul meg semmi. Ez a fürdőszoba a reggeli rohanásban pont ezt öli meg, de nem teszem szóvá. Én is egyre hevesebben csókolom.

Aztán történik valami, ami teljes egészében megöl bennem mindent. Megfordít, magának háttal, ezzel megvonja a közelséget. Talán a hely miatt dönt így, de már ez sem érdekel. Engedelmesen dőlök előre a mosdóra, és már hallom a gumi kissé csattanó hangját, majd hatol is belém. Nem emelem meg a fejem, mert nem akarom látni az arcát. Olyan, mintha nem is történne semmi. A fogkefémet nézve azon gondolkodom, hogy akár még fogat is moshatnék közben. Valahogy az egészben egy törést érzek. Csak meg kéne fordulnom, és jelezhetném, hogy most másra vágyom, de nem teszem. Nem terelem őt a helyes irányba. Egy másik énem szinte segít abban, hogy ez a szakadék kettőnk között egyre csak mélyüljön, és rossznak lássam őt, ne pedig jónak. Fölveszem a ritmust, de hang nélkül csinálom. Nekem ütközik, még egy kis fájdalmat is érzek. A szemem végig nyitva van, a porszemeket figyelem a mosdókagyló szélén, azon gondolkodom, miért porolódnak ilyen gyorsan a tárgyak egy ablak nélküli helyiségben. Talán a cirkótól. Hangosan nyög egyet, és ernyedni kezd, én is megállok az ütemes mozgásban. Nem játszottam meg semmit, ezért most kissé szégyellem magamat. Tamás ebben mindig tökéletes pár volt a számomra. Ekkor először nem élvezem az ölelését, és ekkor először nincs vele orgazmusom. * * * Érzi. Tudja, hogy miként éltem meg a fürdőszobában az aktust. Látszik a zavara, kerüli a tekintetemet. Én is ezt teszem, de nem vagyok zavarban. A kocsi ülésén fészkelődök, hidegnek érzem az ülést. Egy vékony farmerben vagyok és egy hosszú ujjúban, sportcipővel. Ő elegánsan öltözött. Ingben van és farmerban. Igen. Ez már rajta kifejezetten elegáns, mert amikor csak teheti, sportruhát vesz fel. – Mentek ma focizni? – teszem föl a kérdést, mert mégsem ülhetünk szótlanul. Ő csak bólint, de továbbra is az utat nézi. – Valami baj van? Sóhajt egyet, majd ő is úgy dönt, hogy jobb beszélni, mint hallgatni. – Nem tudom, mondd meg te! Sok gond van, de azt hittem, kettőnk között minden rendben van – nem reagálok, tudom, hogy az aktusra gondol. – Pontosan ezért kérdeztem tőled, Csilla, hogy szeretsz-e. Mert nem érzem. A ma reggel után meg pláne nem érzem. Érted?

Hazudhatnék mindenfélét. Például hogy nem értem, miről beszél, meg ilyesmik, de nem teszem. – Nem voltam ráhangolódva, ne haragudj. – Ennyi? – néz rám mérgesen. Ritkán látom ilyennek. – Nem voltál ráhangolódva? Mit kell még tennem, hogy rám legyél hangolódva néha, ne pedig a családodra? Egy burokban tartod magad, Csilla. Kérdezem, hogy miben segíthetek, de te elhajtasz a francba! Boldoggá akarlak tenni, de te úgy csinálsz, mintha te tennél nekem szívességet azzal, hogy szexelsz velem! – Igazad van. Zárjuk le. Ez az i-re a pont, mert nagyon mérgessé válik. Kapcsolatunk alatt nem sokszor emelte föl a hangját, de most megteszi. – Mi az, hogy zárjuk le? Ennyit tudsz mondani? A faszom eldurran. Mi a francot kéne még csinálnom, hogy megfeleljek neked? Kezd kurvára elegem lenni az egészből. – Üdv a klubban. Csak ennyit mondok, ezt is inkább magamnak. Pechemre azonban hallja, és kikerekedett szemekkel rám néz, majd vissza az útra. Látom, szétfeszíti a düh, de tudom, hogy nem fog tovább vitázni. Már majdnem anyáék háza előtt vagyunk, amikor semleges hangomat elővéve közlöm vele a napi programomat. – Itt elleszek egy darabig, aztán hazamegyek. Este üzleti megbeszélésre kell mennem a szállodába, így nem leszek otthon, amikor a fociból hazajössz. Nem tudom, mikor végzek. – Milyen üzleti megbeszélés? A tolmácsolás? – bólintok válaszul. – Az nem zárult még le? – Nem. Több tárgyalás is lesz, ami nekem csak jó, mert órabérben vagyok. Erre már nem reagál. Az utat figyeli, majd mikor megérkezünk, beparkol a szokott helyre, és bűnbánó arccal néz rám. Utálom ezt. Nem benne van a hiba, akkor miért tesz úgy? – Biztos ne menjek? Még nem késő. Csak telefonálok egyet… – Nem kell! Tényleg – nem akarom megsérteni, annyira sajnálom őt ebben a pillanatban. Odahajolok hozzá, és megcsókolom, ő pedig magához húz szorosabban. – Ne haragudj, Csilla!

– Nincs miért bocsánatot kérned. Van ilyen. Én is hülye voltam. Attól még ugyanúgy szeretjük egymást. Erre felcsillan a szeme, és láthatóan megnyugszik. Ad még egy puszit, én pedig kipattanok az autóból, és megindulok a lépcsőház felé, ahol gyerekként leéltem az életemet, és ahova már csak felnőttként jöhetek. * * * Ahogy belépek az ajtón, minden olyan ismerősnek tűnik. A lakásoknak mindig van egy sajátos illatuk, mondhatnám azt is, hogy az otthon illata. Ezt az ott lakó csak akkor érzi, ha pár napot távol tölt. Mivel én már nem itt lakom, ezért most nagyon megérint. A folyosóról már belátok a nappaliba, ami egyben anyáék hálószobája is. Egy kihúzható kanapé a fekhelyük, ami most össze van csukva. Apa lábát látom, így nyugtázom, hogy itthon van. Pirítósillatot is érzek, így abban is biztos vagyok, hogy anya sem ment sehová. Bár nem is szokása újabban, de sosem lehet tudni. Balázson már nincs is időm agyalni, mert éppen kilép a szobájából, ami a folyosóra nyílik. – Na, helló! Hát te? – Zavarok? Egy kicsit hazajöttem. Anya hallhatta az ajtócsapódást, mert konyharuhával a kezében ő is megjelenik, miközben én már a cipőmet veszem le. – Ó, Csillus! De jó, hogy jöttél. Pont rád gondoltam. Odalépek, és nyomok az arcára egy puszit, apa mozdulatlan lábán látom, hogy ő ott bent cseppet sem töri magát, hogy üdvözöljön. Végül is nem vendég érkezett, hanem a lánya. – Nagyon örülök, hogy mindenki itthon van, mert beszélni szeretnék veletek – csak ennyit tudok kimondani, de meg is bánom, mert Balázs összeráncolja a homlokát, anya meg elmosolyodik. Biztosan azt hiszi, valami nagy hírt szeretnék bejelenteni. Mondjuk, egy eljegyzést vagy hasonlót. Valóban nem úgy hangzott a mondatom, mintha baj lenne. Balázs azonban sínen van. Hozzá is szól. – Remélem, nem másnak az életén akarsz csámcsogni! Anya erre ránéz, mert semmit sem ért, és apa is mocorogni kezd. Elterelésképpen

bekiáltok: – Szia, apa! Nem köszön vissza, hanem föláll és kijön. Megáll az ajtóban, úgy mosolyodik el. Melegség önt el. Azonnal felismerem, hogy józan, így ennél jobbkor nem is jöhettem volna. – Miért nem jössz be? Itt fogtok ácsorogni? – odalép, és megpuszil. Aztán megfordul, és visszamegy a szobába, majd le is heveredik. Én is és anya is utánamegyünk, Balázs eltűnik a saját szobájában. – Mesélj, kislányom! Mi újság? Mi van az egyetemen? Ez a ritka pillanatok egyike. Apának voltak olyan szakaszai, hogy azt sem igazán tudta, a gimnáziumban hányadikos a lánya. – Minden rendben van. Tegnap voltam egy tolmácsmunkán. Jó kis mellékes a suli mellett. – Nincs pénzed? Nem tudom, hogy jóindulattal kérdezi-e, nem is válaszolok. Mit mondhatnék? Valamelyik nap a szolgáltatókhoz is be kell mennem a tartozásaik miatt. Pont vele beszéljek pénzről? Anya megfordul, és kimegy a konyhába, egyre inkább szétesik a boly. – Apa, beszélnünk kell! – kicsit fészkelődni kezd, és sóhajt egyet. Már most tehernek érzi, pedig még nem is tudja a témát. – Idehívom anyát és Balázst. – Terhes vagy? – odakapom a fejem, de nem válaszolok. A döbbenettől azonban érezheti, hogy mellényúlt. – Vagy megkérték a kezed? – Nem, apa. Egyik sem. Nem rólam van szó. Csak ennyit mondok, és már osonok a konyha felé, miközben a hangja a fülemben cseng. Semmi lágyság vagy apai öröm nem volt ezekben a kérdésekben, sokkal inkább gúny. Anya pont a tányérokat pakolja be a konyhaszekrénybe. Születésem óta ezek a szekrények vannak itt. Hangosan csapódnak és nagy erővel kell húzni, hogy kinyíljon. Velem egyidősek talán. Ösztönösen simítom végig a pultot. Hányszor nézték végig, anya a munkából hazatérve miként készít nekünk vacsorát. Láttak engem csecsemőként, óvodásként, kamaszként. Olyanok, mint egy családtag. – Csillus, ülj le bent! Viszek üdítőt.

– Anya! – hozzám fordul, a gombóc iszonyú naggyá nő a torkomban. – Én kérem, hogy menj be apához. Mindjárt megyek én is, csak hívom Balázst is. Beszélnünk kell! – Igen, már mondtad. De ugye nincs baj? Nyomok az arcára egy puszit, és elindulok a testvérem szobájába. Ez volt az első lépés. Mondhattam volna, hogy semmi baj nincs, de nem tettem. Anyát kegyetlenül, de felkészítem az áradatra. Balázs kacatokat pakol egy dobozba, leülök az ágya szélére. Először rám sem néz, de amikor belelapozok az egyik füzetbe, kikapja a kezemből, és durván kérdez. – Minek jöttél? Árulkodni? Mi vagy te, egy ovis? – Nem tudsz megsérteni. Rám néz, és mellém ül. Ő is úgy lapoz bele a füzetbe, mintha valóban érdekelné a tartalma. Aztán egy váratlan mozdulattal odahajítja a doboz tetejére, és kissé elnyúlik az ágyon. Rám néz, én pedig beszélni kezdek. – Tegnap voltam egy drogambulancián – ekkor azt várom, hogy nekem támad, de semmi reakció nincs, így folytatom. – Mindent elmondtam rólad. Tudnak segíteni, csak akarnod kell – olyan, mintha nem is hallaná, amit mondok. – Anyának és apának is elmondok mindent. Nem fogunk titkolózni. Segíteni fogunk neked. Ebben a családban minden egyes személyen másik három tud segíteni. Anyán is, rajtad is és apán is. – Ó, te Teréz anya! Csak te vagy, akinek nincs szüksége támogatásra, igaz? – De nekem is szükségem van rá, és tudom, hogy bármiben számíthatok rád. De ha te elhagyod magad, akkor mindenki másnak a családon belül csak két segítség marad. Érted? Felnevetve fintorog egyet. – Matekból mindig kurva szar voltam. Ezt tudhatnád – mindketten elmosolyodunk. – Anya fülbevalója van a füledben? – váratlanul ér a kérdése, oda is kapok a gyöngyökhöz, de nem felelek. – Ti már rendesen búcsúztok. Én nem tudok erre felkészülni! – Most nem ezért jöttem, miattad vagyok itt. Tudom, mit kell tennünk. Keresünk neked egy munkahelyet, ahová szépen bejársz dolgozni, pénzt keresel, és normális életet élsz. Elrángatlak mindennap futni, így töltünk egy kis időt együtt is. Ezenkívül neked lesz a feladatod a napi bevásárlás itthonra. Ha ezt nem teszed meg, anyával tolsz ki, nem

velem. És eljössz velem az ambulanciára, ahol foglalkozásokon veszel részt. Ha kell, ott leszek veled – mozdulatlanul és hangtalanul ül, sosem éreztem még ilyen biztosan a győzelem szelét. – Gyere ki! Beszélünk mindenkivel. Egy pillanatra azt hiszem, hogy majd megállít, de nem teszi. Kimegyek, és beülök a kanapé melletti fotelba. Anya is csak akkor jön be, és apára néz, akit még sosem láttam ilyen zavarban. Nincs hozzászokva a családi tereferéhez. Talán fél, hogy most szembesül sok mindennel, aminek ő is okozója. Balázs is bejön, és leül a szőnyegre. Senki sem szólal meg. Már nincs bennem félelem. Bízom az öcsémben. Bízom apában és az egész családomban. Anya betegsége ebben a pillanatban nem is érdekel. – Balázs és én valami fontosat nem mondtunk el nektek – anya idegesen fészkelődni kezd, apa meg egyikünkre sem mer nézni. Balázs csak a szőnyeget bambulja. – Az igazság az, hogy van egy probléma, amit csak közösen tudunk megoldani – itt apa fölkapja a fejét, talán valami gyerekes csínyre gondol. Anya szeme már könnybe lábadt, szerintem ő már sejti, miről is lesz szó. Egyszerűen képtelen vagyok a bevezetésre. A közepébe vágok: – Balázs heroinfüggő. Vágni lehet a csöndet. Apa nem is igazán érti, anyán döbbenetet látok, Balázs meg majdnem elsüllyed. Aztán magához tér, és visszatámad. – Nem vagyok függő! – Úgy nevezed magad, ahogy akarod – apa szemébe nézve mondom tovább. – Vénásan adja magának a drogot. Napi szinten. Mindenki döntse el, hogy függő-e. – Állítsd le magad! Mi a faszt képzelsz? – Balázs üvölt, de szégyen van a hangjában. Sajnálom őt. Anya magához tér. Azt hittem, összeomlik, de a hangja szigorú. – Igaz ez, Balázs? Kábítószeres kis senki lett belőled? Hogy képzeled? Elsírja magát. A testvérem legalább annyira lefagy, mint én. A „kábítószeres kis senki” jelzőre egyikünk sem számított. Látom az öcsém szemében a dühöt, és pontosan visszaköszön, amit a mentor mondott. Nem távolodhatunk el tőle. Szeretet kell neki. Védeni kezdem. – Ez bárkivel megtörténhet, aki mélypontra kerül az életben. Balázsnak segítségre van szüksége, és mi azért vagyunk most itt, hogy megbeszéljük. – Szóval ezért lopod a nővéredtől a pénzt? Heroinra? Mi lett belőled?

– Anya… – anya elhallgat, apa próbál felocsúdni, az öcsém meg a darabokra tört szívét szedegeti. Biztos vagyok benne, hogy nem akart anyának fájdalmat okozni, most pedig pontosan ez történik. – Én már mindent elintéztem. Balázs hajlandó részt venni egy rehabilitáción – itt rám kapja a fejét, mert ezt azért mégsem fixáltuk le. – Tőletek csak annyit kérünk, hogy támogassátok őt ebben. Anya végre magára talál. Letörli a könnyeit, úgy válaszol. – Persze hogy támogatjuk. Micsoda hülye utasítás ez. Elmegy arra a kezelésre, és meggyógyul. Ilyen egyszerű. Lágyabb a hangja, a kezdeti sokkból próbál kimászni. Apára nézek, aki végre megszólal. – Azt csináltok, amit akartok. Hátradől, úgy tesz, mintha azt mondtuk volna neki, hogy süt a nap. Megdöbbenek, de igazából hasonlóra számítottam. Azt azonban nem bírom megállni, hogy az elmúlt éveket ne dörgöljem az orra alá. Még akkor is, ha ez nem volt célom. Most nekem Balázs gyógyulása nagyon fontos, és az, hogy ő elzárkózik a segítségnyújtástól, féktelen vadállattá tesz. – Legalább annyit azért mondhatnál, hogy támogatod. Semmit nem kérünk tőled – rám sem néz. – Tudod, magadba nézhetnél egy kicsit. Elgondolkodhatnál azon, miért lett ilyen a fiad, ha már ennyire megveted. Felhívom a figyelmedet rá, hogy mindennap részeg vagy. És azt is elárulom, hogy ez mit jelent. Te alkoholfüggő vagy! – De én nem vagyok drogos! – ordít vissza. Kezd dühössé válni. – Így van! Büszke lehetsz magadra, hogy a fiadat lejjebb lökted a gödörben, mint te vagy! – Anya kiszalad a konyhába sírva, Balázs meg csak kapkodja a fejét. Nem egészen erre számítottam. – Sajnálom, apa. Mi végigcsináljuk nélküled is. Az esélyt neked is megadjuk. De ha megtudom, hogy ezért szekálod Balázst vagy anyát… – Akkor mi lesz? Sosem láttam még ilyennek. Most távolodtam el tőle véglegesen. Bánom, hogy őt is beavattam, annál is inkább, mert az öcsém tisztán látja, mit gondol róla az apja. A legszívesebben üvöltenék neki, és átkoznám a viselkedéséért, de a szeretet erősebb bennem. Őt sem akarom megbántani, és azt sem akarom, hogy a család többi tagja ezt hallgassa. Nem felelek semmit, ezért még halkan hozzáteszi.

– Menj a gazdag kis barátocskádhoz, és éljetek boldogan. Ez a baja? Örülnie kéne, hogy szeret engem valaki, de ő ebben is csak hibát talál. Úgy viselkedik, mintha cserben hagytam volna őt vagy őket, pedig pontosan ő teszi ezt. Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ezt ne vágjam az arcába. A testvéremre nézve azonban elszáll az agyam. Összetörte őt. – Jól van, apa. Akkor most bonts föl egy pezsgőt, és koccints magaddal az én meg a gazdag kis barátocskám egészségére, és igyál Balázs gyógyulására előre. Az fog menni. Látom, ahogy megemelkedik, ezért Balázs után nyúlok, akit hipp-hopp, rántok föl, és már húzom is magam után. Elhagyjuk a szobát, apa nem jön utánunk. Testvérem azonban kikapja a karját. – Ezt marha jól csináltad, mondhatom. Most mit oldottál meg, elárulnád? Apa is és anya is utál engem. – Nem utálnak. Csak nehéz nekik. Úgy, ahogy nekem is az volt, amikor megtudtam. Alszanak rá egyet, és másképp fogják látni. Mielőtt az öcsém megszólalna, anya kezd beszélni a hátam mögül. – Senki sem utál téged, Balázs. Csillát sem – odalép mellénk, potyogni kezdenek a könnyeim. – Ha kértem volna, akkor sem születhettek volna ennél édesebb gyermekeim – ő is elsírja magát, Balázs álla is remegni kezd. – Ma megmutattátok nekem, hogy bármi is történjen, ti megvagytok egymásnak. Ez a legnagyobb útravalóm – már nem is sírok, hanem zokogok, de ő mindent kiad magából még így is. – Eddig soha nem mondtam ezt, de most jött el az ideje, hogy azt tanácsoljam, ne foglalkozzatok tovább az apátokkal. Én mindenben mellettetek állok. Elmegyünk arra a rehabilitációra, és minden rendbe jön – kicsit magához von, Balázst nem képes megmozdítani. – Maradjatok ilyenek! Az öcsém hirtelen kirángatja magát, és berohan a szobájába, én pedig tudom, hogy azért, mert belőle is kitört a zokogás. Nem megyek utána. Örülök ennek. Már értem, mit jelenthet az a sokkterápia, ami egyfajta ébresztő. És azt hiszem, anya is mindent megértett. Egymásnak borulva zokogunk. Siratunk mindent. A múltat, a családunkat, a jövőt… Ha neki mi adtuk a legszebb útravalót, akkor azt kell mondanom, hogy ez viszont nekem a legszebb útravalóm a jövőbe. A tiszta lelkiismeret.

10. fejezet

A zuhany után elterülök az ágyon, és végre átgondolom az eseményeket. Tulajdonképpen nem volt vészes. Anya először rosszul reagált, és megijedtem, de aztán helyre kerültek az ösztönök. A fejemet oldalra fordítom, a fotót figyelem, amin ketten vagyunk Tamással. Ölel engem, és nevetünk, tavaly nyáron készült a Balatonon. Ha most készülne ez a kép, nem tudnék így nevetni, és nemcsak anya meg Balázs miatt nem, hanem Tamás miatt sem. Fogalmam sincs, mi ez az egész, ami zajlik bennem, de azt hiszem, az eszem már jól tudja, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Szeretjük egymást, csak éppen másképp. Biztosan vannak az ember életében olyan szakaszok, amikor képtelen a szerelem befogadására. Legalábbis ezzel ámítom magam, mert azt nem mondhatom, hogy a párom nem tesz meg minden tőle telhetőt. Ha van olyan, hogy jó időben jó helyen, akkor igaz a másik oldala is: rossz időben rossz helyen. Én ezt egy kicsit átkombinálva úgy mondanám, hogy rossz időben jó helyen. Jók vagyunk egymás mellett, csak ez nem a megfelelő pillanat az én életemben. Az igaz szerelem elé nem sorolható semmi, márpedig nálam ez most nem az első. Fölállok, és odalépek a szekrényhez. Este lesz a vacsora, ki kéne találnom, mit vegyek fel. Nem vagyok eleresztve elegáns ruhákkal. Pár egyszerű ceruzaszoknya, kevés blúz és összesen két zakó. Ezekből kéne valamit összeraknom. Az egyik blúz ki is esik a rostán, mert kicsit kivágott, és én most nem akarok kihívó lenni. Üzleti megbeszélésre készülök, nem buliba. Ezzel most magamat akarom meggyőzni? Már csak azért is, mert a szerződés mellett inkább máson agyalok. Vajon ő mit vesz fel, és egyáltalán… Hogy fogunk egymással viselkedni, amikor tapintható közöttünk az ellenszenv? Vagy nem tudom, hogy mi, de valami tapintható, az biztos. A viselkedésem miatt lehet így. Az elején leszerepeltem, pedig ezek hozzá vannak szokva, hogy kinyalják a seggüket. Mondjuk, annyi pénzért én is ezt teszem, de azt, ha lenéznek, nem tolerálom.

A kezembe akad két fekete szoknya, ezek közül fogok választani. Mindkettőbe betűrt fölső illik, így a fehér blúzom mellett teszem le a voksot. Azon nincs semmi csavar, slicc meg hasonlók. Kicsit hivatalos lesz ez a szerelés, de pontosan ez a célom. A fekete körömcipőmnek legalább alacsonyabb a sarka, mint a pirosnak, így valamivel az is kényelmesebb lesz. Miután a combharisnyát is az ágyra dobom, letekerem a törülközőt, és megszárítom a hajamat. Ez nem sokat dob rajta, így ki is vasalom, amitől már egész jól néz ki. Ezután kisminkelem magam, és köntösben még leülök a gépem elé. Rákeresek a heroinra, elég sok mindent megtudok róla. Egy videót is megnézek, ami körülbelül húszperces. Még engem is sokkol, nemhogy egy olyat, akire hasonló jövő vár. Ez Balázst is biztosan elriasztja majd. Újra a ruhákra nézek, összeugrik a gyomrom. A megbízási szerződésem nála maradt, talán már végig is böngészte. Azt ígérte, tüzetesen megnézi, és este átadja. Két szituációt képzelek el. Az egyik, hogy felém nyújtja, és azt mondja: „Köszönöm az eddigi munkáját, de a továbbiakban nincs magára szükségem.” Aláírás nem lesz, és a pénzemnek is fütyültek. A második variációban: „Köszönöm a munkáját, a szerződéssel minden rendben volt. Aláírtam.” Aztán megbeszélünk pár dolgot a jegyzetekkel kapcsolatban, és nagyjából ennyi. Az is átszalad az agyamon, hogy talán nem is egyedül lesz, hanem a társával, aki a tárgyaláson is ott volt. Megcsörren a mobilom, majdnem kiugrik a szívem az izgalomtól. Mariann hív. Gondoltam, hogy nem hagyja ki. – Szia. Nem túl jókor. Éppen készülődöm. – Tudom. A fiúk fociznak a teremben, én meg itthon unatkozom. Csak azért hívtalak, hogy megmondjam, én veled vagyok. – Miben? – Hát abban, hogy boldoggá tedd magadat! Fogalmam sincs, miről beszél, de valószínűleg az arab pasira céloz. Remélem, nem ezen fog agyalni, mert akkor hetekig cukkolni is fog vele. – A mai napom már nem lehet boldog. Túl vagyok a beszélgetésen. Nem volt semmi. Mindenki kiborult. Apa meg, finoman szólva is, tesz az egészre. Közölte, hogy azt csinálunk, amit akarunk, mert őt nem érdekli egy drogos. Pont ő mondja ezt, egy alkoholista!

– Jól van, nyugodj meg! Kérdeztem Tamástól is, mielőtt elmentek, hogy mi volt, de azt mondta, őt nem hívtad vissza. Valami rémlik, hogy láttam a kijelzőn a nevét, de utána már eszembe sem jutott. Egyáltalán semmi késztetést nem éreztem, hogy a bánatomat megosszam vele. Ez talán hiba. – Majd elmondom neki is, csak nagyon kivagyok. Szoríts, hogy legalább azt a nyomorult szerződésemet aláírják, és ne maradjak pénz nélkül. A jövő héten ki kell fizetnem anyáék számláit, és valószínűleg az a drogambulancia sem ingyenes – nem felel, ezért még hozzáteszem: – Egyébként Balázs nagyon jól fogadta. Képzeld, egyáltalán nem zárkózott el a rehabilitációtól. Hallgatólagosan beleegyezett. – Ez szuper! – igaz öröm van a hangjában. El is mosolyodom. – Na látod. Minden rendbe fog jönni. Balázs nem hülye gyerek. – Ezt én is tudom. Már éppen le akarom tenni, amikor huncut hangon duruzsolni kezd. – Fogadjunk, hogy izgulsz! És fogadjunk, hogy azon agyalsz, mit vegyél fel. Már nem azért, mert nincs ruhád, hanem azért, mert szép akarsz lenni. Gondoltam, hogy ide akar kilyukadni. Talán igaza van, valami miatt tényleg idegesebb vagyok a kelleténél. – Na jó! Le kell tennem, mert el fogok késni. Tudod! Én tömegközlekedem meg gyalogolok – ezt szándékosam mondom, mert ő mindenhová autóval jár, és mindenhonnan elkésik. – Csak egy igent vagy egy nemet kérek. Amellett, hogy remeg kezed-lábad a közelében, szükségem van egy egyszerű válaszra! Tetszik neked? – Ki? – hümment egyet, ebből nem szabadulok. – Igen. Jóképű – felelem úgy, mintha mindezek mellett közömbös lenne. Még hallom, hogy fölteszi a „nagyon?” kérdést, de én beleordítom elnyújtottan a sziát a telefonomba, és kinyomom a gombot. Most biztos dörzsöli a tenyerét, meg vigyorog magában. Remélem, éjjel nem küld SMS-t és nem fog hívogatni, hogy mi a helyzet. Magamra kapkodom a ruháimat, mindent a helyére igazítok, végezetül beparfümözöm magam, és már indulok is. A fekete zakómat azért a táskámra fektetem, bár eléggé melegem van.

* * * Azonnal összeakad a tekintetem Bálintéval. Mosolyogva indul felém, miközben én egyik lábamról a másikra állok. Kezd ez a szálloda furcsa érzéseket kelteni bennem. Kifejezetten rosszakat. – Szia, Csilla. Örülök, hogy itt vagy. Hallom, ma lesz egy vacsorád a megrendelőddel. – Szia. Igen – teszem hozzá félszegen, majd gyorsan kiegészítem. – Mivel volt olyan szíves és nem írta alá a papírjaimat, ezért kénytelen voltam most idejönni. – Miért nem írta alá? Nekem nem panaszkodott. – Beszéltél vele rólam? Remélem, hogy nem. – Én csak érdeklődtem, hogy elégedett-e a munkáddal. – Nem kell faggatnom. A tekintetem szinte kérdőjelet formáz. – Azt mondta, a tárgyalás angolul folyt, így neked nem sok dolgod volt – hozzáér a karomhoz, túl bensőséges ez a mozdulat nekem. De úgy látszik, mindent félreértek, mert most anya felől érdeklődik. – Anyukád? Minden oké? Végigsimítom a hajamat, ezzel sikerül odébb csusszannom valamelyest. – Attól, hogy naponta érdeklődsz, még nem változik semmi. Igen. Jól van. Majdnem kikotyogom Balázs állapotát, de inkább nem teszem. Bálint jó barát, de ezt most nem kötöm az orrára. Minek? Hogy legyen még miről faggatnia? Türelmetlenül toporgok, majd lépek egyet az étterem irányába. – Megyek. Nem akarok késni. – Ó, nem késel el, ne aggódj! Szudairi úr kérte, hogy szóljak föl neki, ha már itt vagy. – Remek. – Kínomban mosolygok, ő meg tovább fecseg, mintha időmilliomos lennék. – Ugye hogy egész szimpatikus ember? Még akkor is, ha kicsit fura. Pfff… Most erre nagyon szívesen válaszolnék egy bő kifejtéssel. Szimpatikus? Hát ja! Szép a szeme. Jóképű. Gyönyörűen vonzó az arca. Szexi a borostája és férfias a termete. Van stílusa és magabiztos. Sőt. Még ezenkívül millió dolgot mondhatnék, de azt, hogy szimpatikus… Na, azt nem! Egyébként szerintem ez nem is célja. Valószínűleg sosem akart olyan görcsösen szimpátiát kelteni bennem, mint én benne. – A szimpátia nálam máshol kezdődik. De tényleg normális. Vagyis úgy értem, nekem

minden munkaadó normális, aki fizet. – Bálint mosolyog, és újra a karomat simogatja. Fura ez az egész. – Na, megyek. Akkor felszólnál neki? – kérdem, miközben már indulok is. – Persze. Jó étvágyat. – Köszi. Jó étvágyat. Az aztán lesz. Fogalmam sincs, miért van az, hogy az emberek vacsoráznak, amikor üzletről beszélnek vagy éppen ismerkednek. Az evés számomra már majdnem intim dolog. Akivel komoly megbeszélnivalód van, az előtt nem rágódsz egy darab húson, nem igaz? Főleg az előtt nem, akinek tetszeni is akarsz. A pincérnek nem is kell mondanom semmit, valószínűleg Bálint már felkészítette mindenre, mert odavezet a reggeli asztalhoz, és a széket is kihúzza nekem. Helyet foglalok, még meg is köszönöm ezt a gesztust. Elmosolyodik, és távozik. Meg sem kérdezi, kérek-e valamit, tudja, hogy hamarosan csatlakozik hozzám más is. Az órámra nézek, pontos vagyok. Persze nem vártam, hogy ő az lesz, de elég hülyén néz ki, hogy én várok rá. Egyébként blődség, mert nem nőként ülök itt, hanem egy szimpla tolmácsként. Hát persze hogy én várok rá. Az lenne csak szép, ha egy olajsejk várna a tolmácsára. Iszonyatosan ideges vagyok. Ez pontosan addig tart, amíg meg nem látom Bálintot és mögötte Gamalt. Vagyis Szudairi urat. Tiszta hülye vagyok. Mit „Gamalozom” magamban? Bár, ahogy most figyelem őt, valahogy nem is tudnám másként szólítani, csak a keresztnevén. Bálint végigsimítja a karját, és felém mutat. Aztán megtörténik a gyomorrándulás, mert találkozik a tekintetünk egy tizedmásodpercre. Nekem ennyi is elég. Zavaromban megemelem a kezemet, jelezvén, hogy itt vagyok, de nem reagál, csak megindul felém, miközben a mobilját a belső zsebébe csúsztatja. Egy világosbarna, szűk öltöny van rajta, ami alatt fehér inget visel és fekete nyakkendőt. Nagyon elegáns és férfias. Az öltönye tökéletesre van szabva, most először láthatom távolabbról egészben az alakját. Izmosak a combjai, bár nem akarom feltűnően vizslatni, így inkább az arcát veszem célba. Ő az asztalra néz, néha a derekamra. A szemkontaktust nem igazán keresi. A haját másként viseli, mint tegnap reggel, akkor egyszerűen csak meg volt fésülködve. Tegnap délután egyáltalán nem láttam a frizuráját a miatt a lepel miatt a fején, most azonban egészen más. Oldalra van simítva a haja, a fülénél pedig hátra van

igazítva. A szeme szinte világít, mint egy macskának. Utálom a szakállas pasikat, Tamást mindig szekálom, hogy borotválkozzon meg, de ennek itt iszonyatosan jól áll. A borostánál azért több van rajta, de szakállnak még nem mondanám. Körbeöleli a gyönyörű, húsos száját, és lefut a nyaka felé. Lejjebb látszik a borotválkozás helye, mert mérnöki pontossággal van leszedve a már oda nem illő szőrzet. Ideér hozzám, én meg csak bambulok rá fölfelé. Mosolyt kényszerítek az arcomra, de ő nem erőlteti meg magát. Mogorva és gőgös. Tipikus milliárdosviselkedés, bár meg kell valljam, ebben a ruhában eszembe sem jutna, hogy ő arab. Európainak néz ki, modernnek, és piszkosul sármos. Szó nélkül ül le velem szembe, ezen egy kicsit csodálkozom. Semmi köszönés, csak lehuppan. Elhatározom, hogy otthon utánajárok, milyen is feléjük a kultúra, mert nem vagyok biztos, hogy ezt bunkóságból csinálja. Ahhoz túlságosan ösztönösek a mozdulatai. Mindenesetre én elszánom magam a természetességre. Úgy viselkedem majd, ahogy nálunk szokás, és nem igazodom hozzá. Barátságos leszek. Nincs bennem hátsó szándék, ha csak az nem, hogy jól akarom magam érezni a közelében. Egyszerűen jól akarom magam érezni ezen a vacsorán. A mai nap után jár nekem ennyi. Hétköznapi stílusban ráköszönök. – Jó estét, Szudairi úr! Arra számítok, hogy legalább visszaköszön, de nem ez történik. A fejével biccent, megint kezd megalázni. Nem érdekel. Ma magamért vagyok itt. Úgy viselkedem, ahogy a szívem diktálja. Olyan vagy, amilyen vagy, és én is olyan vagyok, amilyen akarok lenni. Ezt határozom el magamban, miközben kedvesen felhúzom a szemöldökömet. Viccnek szánom ezt a reakciót, jelezni akarom, hogy nem érdekel a pár perces késése meg az eddigiek sem, de ő újra szívembe mártja a tőrt. – Elnézést, hogy késtem. Majdnem elfelejtettem ezt a találkozót. Az utolsó pillanatban jutott eszembe. Először dühít, de aztán megnyugszom. Biztosan hazudik. Azt üzente Bálintnak, hogy szóljon föl neki, ha érkezem. Mikor ez megtörtént, pár perc múlva már itt is volt. Tuti nem abban a pár percben nyalta így ki magát. – A végén mégiscsak eszébe jutott. Ez a lényeg – felelem lágyan, mosolyogva.

A barátságos viselkedésem, úgy látszik, benne is zavart kelt, mert fészkelődik a székén, és a zakóját igazgatja. Szerintem azt latolgatja, hogy levegye-e. Végül nem tesz semmit, mert a pincér ott terem mellettünk. Az, amelyik engem a helyemre kísért. Átadja nekünk az ital- és étlapot, majd Gamal felé fordulva kérdez: – Mit hozhatok inni önnek, uram? – A velem szemben ülő nem válaszol azonnal. Belenéz az itallapba, és olvasgatni kezdi. Én türelmesen várok, mert engem még nem faggat a pincér. Ebben a pillanatban azért azt felismerem, hogy itt mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül. – Remek magyar boraink vannak – kezd ajánlgatni a felszolgáló. – Bizonyára tudja, hogy ebben az országban hagyománya van a bortermelésnek. Ajánlhatok esetleg önnek tokaji aszút? Vagy esetleg… – Annyit tudok az országukról, mint maga rólam! – A kezem megrándul a hangjától. Nem finomkodik és nem is beszél halkan, újra azt az erőt érzem, ami annyira magával ragadó. A pincér sem és én sem jutunk szóhoz, ezért a mellettünk ácsorgó férfira nézve folytatja: – Nekem gőzöm sincs erről a vidékről, úgy, ahogy magának sincs arról, hogy egy muszlim nem iszik alkoholt! Meglepődöm azon, amit mond, nem bírom leplezni a mosolyomat. Tuti hazudik. Jó pár muszlim jár az egyetemre, és buli közben bizony iszogatnak rendesen. Szerintem csak játssza az eszét, de jól áll neki. A mosoly leolvad az arcomról, mert mélyen a szemembe néz. Olyan nézéssel, amitől egy nő szó nélkül ugrik egy férfi nyakába. – Bocsásson meg, kérem! – mentegetőzik a pincér. – Ez elkerülte a figyelmemet! Mit hozhatok magának? Meg vagyok semmisülve, biztos jól látszik rajtam. Ő végre a férfira néz, így én is levegőhöz jutok. – Teát szívesen innék. – Most azért az állam is leesik. Teát? Egy elegáns étteremben a vacsora mellé? Uram atyám! Honnan jött ez? – Zsályával, tűzforrón. El tudja intézni? – A pincérre nézek, mert erre most én is kíváncsi vagyok. Szerencsétlen. Teát, zsályával. Jó kis feladat. Az arca nagyon elpirul, még én is zavarban vagyok ebben a helyzetben. – Bálint remekül ért hozzá. Tőle kérhet segítséget. És kérek egy pohár vizet is. Ennyire jóban van Bálinttal? Ezen agyalok, de a pincért figyelem, ahogy fölírja a

megrendelést. Aztán rám néz ez a porig alázott fiú, és kedvesen elmosolyodik. Szegény. Biztos kínjában mosolyog. Nem tudom, miért, de magyarul szólalok meg. Talán van bennem egy kis szándékosság is. Sajnálom ezt a pincért, és jelezni akarom ennek az idegennek, hogy magyart bántani nem ér! – Én narancsot kérek szépen! Ne túl hideget, ha lehet. – Dzsúszt, vagy szénsavas üdítőt? – A rostos jó lesz, köszönöm szépen. A pincér fölírja azt is, amit én rendelek, és már el is lép az asztalunktól. Nem nézek a velem szemben ülőre, azonnal az étlapot olvasgatom. Éhes cseppet sem vagyok, de ebben a pillanatban mindenre képes vagyok, csak a szemébe nézni nem. A saját kezemet figyelem, ahogy fogom a lapot, már megint remeg. Csak remélem, hogy ő nem veszi észre. Valami belső erő szinte kényszerít, hogy ránézzek, mert a tekintete éget. Megemelem a fejem, nem tévedek. Valóban engem pásztáz, és vigyorog. Nem bírom magamban tartani a kérdést. Fogalmam sincs, mi a fészkes fene olyan vicces neki. – Mi az? Min nevet? Nem válaszol, csak megcsóválja a fejét. Ez tiszta hülye! A legszívesebben nem hagynám annyiban, és újra föltenném neki a kérdést, mert most igazán nem én viselkedem idiótán, hanem ő. Tutira észrevette a zavaromat, és élvezi, így talán jobb is, ha nem válaszol. Mégis mi lenne abban jó, ha megkérdezné, hogy miért remeg minden porcikám? Mit felelnék? A dühöm azonban képtelen háttérbe húzódni. Míg ő a mellettünk lévő asztalnál ülő párt veszi górcső alá, addig én hátradőlök a támlára, és pofátlanul nézni kezdem. Ha ő kinevet engem, akkor én is szemtelenkedem egy kicsit. A párról elfordulva az étlapba mélyed, és azt olvasgatja. Vagyis csak úgy tesz, mert a szeme nem igazán mozog. Legszívesebben a mellemet döngetném, mint King-Kong, mert egyvalamiben biztos vagyok: látja, hogy őt nézem, de képtelen viszonozni. Nincs időm tovább játszadozni, mert megjelenik a pincér az italokkal. Pedig már kezdtem élvezni. Egyre bátrabbnak érzem magam, elhatározom, hogy úgy fogok viselkedni, mintha egy baráttal vacsoráznék. Megízleli a teáját, és bólint egyet, ami talán azt jelzi, hogy rendben van az íze. Fura,

de nemcsak a felszolgáló könnyebbül meg ettől, hanem én is. Nem bírtam volna elviselni, ha elégedetlenségében tovább alázza szerencsétlen fiút. Vagy engem. – Sikerült választani? – kérdez a pincér magyarul, amitől újra hülyén érzem magam. Ez megint egy támadási felület. Miért magyarul kérdez? Mentem, ami menthető, a velem szemben ülőnek szegezem a kérdést. – Magának sikerült választania, Gamal? Forogni kezd velem az egész étterem. Hülye vagyok én? A gondolataimban szólíthatom Gamalnak, na de élőben. Szudairi úr! Szudairi úr! Nem Gamal! Szudairi úr! Nem vagyok normális. Miért bizalmaskodom? Ő azonban úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna, hogy a keresztnevén szólítom. – Nem nagyon ismerem a magyar konyhát, de szívesen megkóstolnám az itteni ízeket. Mélyen a szemembe néz, mintha én lennék valami magyar fogás. Vagy csak az én agyamban fogalmazódik ez meg. Nem tudom. A legszívesebben a saját arcomba ordítanék, hogy térjek már észhez. Ő láthatóan megint élvezi a helyzetet. – Hallgatom, Csilla! Mit ajánl? Maga biztos tudja, mit esznek az ide érkező külföldiek! Azt hiszi, érdekel a fellengzős stílusa, de téved. Elmosolyodom, és összefonom a karjaimat. Na, majd én ajánlok neked valamit. Hátha felháborodsz! – Gulyást ajánlok. Ezt valóban nagyon szeretik a külföldiek, de neki biztos nem fog tetszeni, mert a marhahús mellett valószínűleg sertést is tesznek itt bele. Legalábbis remélem. Nagyot akarok rúgni. – Gulyáslevest. Ezt imádják a külföldiek – egészítem ki magamat, mert nem reagál. – Mi van benne? – Sok zöldség, krumpli és hús. Eheti csípősen is. Úgy igazán magyaros. Bekapja a horgot. – Milyen hús van benne? – Pörköltalapon készült hús! – felelem a legtermészetesebb módon, pedig tudom, hogy nem ez érdekli. Most először érzem, hogy én vagyok fölül abban a nyeregben. Nagyon élvezem.

– Úgy értem: milyen állat húsa van benne? Tudom, hogy érted. Amilyen gyorsan csak tudom, rávágom: – Disznó. – Rettegek attól, hogy a pincér kiböki, hogy marha, mert akkor nem érek célt. Meglepetésemre azonban a fiú szinte velem egyszerre adja ugyanazt a választ. Ekkora mázlim nem lehet! A szemébe nézve azonban elszáll ez a magabiztosság. Olyan a nézése, mint aki hamarosan rám borítja az asztalt. Azt nem akartam, hogy ki is hozzák neki a levest, csak egy kicsit húzni akartam, ezért mentegetőzve hozzáteszem: – Szokták marhából is főzni… – Igen, de ez most sertésből készült – adja meg a végső döfést a pincér. Neki még nem esett le a dolog. Én már kezdem bánni ezt a kis játékot. Fogalmam sincs, miért bújt belém a kisördög. Jó lenne, ha nem felejteném el, hogy ez az ember munkát ad nekem. A vicceskedés és a szívatás között van különbség. Én meg most kifejezetten szívatom. A dühös arca ellenére elég visszafogottan válaszol. – Nem eszem disznóhúst. – Pedig nagyon ízletes! – vág vissza a pincér. Jaj ne! Bolond ez felszolgáló fickó? Azon gondolkodom, miként másszak ki vele a katyvaszból, ő meg nem veszi a lapot. Nekem azonban végérvényesen kinyílik a szemem, mert agresszívvá válik a hangja. Jó lesz, ha nem szórakozom. – Én muzulmán vagyok. A muzulmánok nem esznek sertést. Még akkor sem, ha ízletes! – mordul vissza a fiúra. Na igen. Ez most elég egyértelmű volt. Az alkoholnál kicsit meglepődtem, de most nem. A pincér azonban láthatóan keresi magát, kicsit nekem is el kell játszanom a hülyét, mert ha rájön, hogy csak meg akartam viccelni, akkor szerintem dühösebb lesz, mintha csak simán ostobának titulál. A felszolgáló mellettünk eléggé zavarban van, de most egyikünk sem méltatja igazán figyelemre. Én a szemébe nézek, ő meg az ajkaimat pásztázza. Majdnem megnyalom a szám, de az túl kihívó lenne ebben a helyzetben, így moderálom magamat. A kép azonban nagyon izgalmas. Az, ahogy a számat nézi, valahogy azt jelzi felém: kívánlak. Hülye vagyok!

– Azon a bizonyos gulyáson kívül van valami más is? Csillapodik a hangerő, az én félelmem is tovaillan. A természetes hangon nekem szegezett kérdéstől ellazulok. Már nem érzem őt veszedelmesnek, pedig lehet, hogy az. Mindenesetre rám nézve eléggé az, főként, amikor mosolyra húzódik a szája. Pont olyanra, mint legelőször láttam, egy féloldalas, gúnyos mosolyra, ami átkozottul jól áll neki, és elképesztően férfias. Két dolog is eszembe jut. Az egyik, hogy túl okos, és vette a poént, úgy, ahogy én azt a füllentését, hogy elfelejtette a vacsorát. A másik, hogy azért ő is csak ember, ennélfogva ugyanúgy viselkedik, mint mi. Bármelyik is igaz, pozitív irányba mozdítja a róla alkotott képet. Visszamosolygok rá. Most először történik meg, hogy mindketten ezt tesszük. Egymásra nézve somolygunk. Aztán észreveszem, hogy a mellettünk ácsorgó fiú is vigyorog, így gyorsan kérdezek. – Csirkét eszik? – Nem válaszol, csak bólint, de ez is valami. Ez már majdnem beszélgetésnek tekinthető. Tovább faggatom. – És milyen húst eszik még? Már csak a választás miatt kérdezem. Hátradőlök a széken, míg a válaszra várok, iszom az üdítőmből. Lassan szívom a szívószálat, félek, hogy kicsorog az ital és gusztustalannak titulál majd. Úgy nyammogok a narancsleven, mint valami úrinő. A legszívesebben kidobnám belőle a szívószálat és magamba dönteném az egészet, mert kiszáradt a szám. – Bárány, kecske, nyúl… Visszateszem a poharamat, miközben körbe kell nyalnom a számat, mert minden igyekezetem ellenére kicsöppen a nedű. – Meg tevét… – egészíti ki. Kezd egész érdekes lenni ez a beszélgetés. Legalább ezer kérdés zakatol az agyamban, mégis csak röviden tudok visszaszólni. – Tevét? Ó. Nem furcsa az? Nem is tudom, miért így kérdezem. A teve számomra egy állatkerti jószág. Persze tudom, hogy Keleten fogyasztják is, de most, hogy egy olyan ember ül velem szemben, akinek ez hétköznapi, elég izgalmas. Tulajdonképpen ebben a ruhában eszembe sem jut róla, hogy ő arab. Az már végképp nem, hogy muszlim, így a pincért még inkább sajnálom. Mit képzelnek ezek? Azért mert szakálluk van, már az embernek tudnia kell,

hogy ők muszlimok? Most tényleg. Az oké, hogy én szórakoztam, de szegény felszolgáló. Szerencsére ez nem korábban jutott eszembe, mert akkor látványosan megvédtem volna a tokaji aszús beszólásnál. Még jó, hogy magyar specialitást ajánlott. Mi mást tenne egy külföldi vendéggel? Senkinek nincs a homlokára írva a származása meg a vallása. – Nem. Legalábbis még nem nőtt tőle púpom. Már majdnem hangosan nevetek föl. Rendben van a helyzet, mert humora azért van. Ekkor először viccelődik, amitől úgy érzem, lazulnak a korlátok. Vagyis inkább ledőlnek. De mindegy is, mert a lényeg az, hogy visszamosolyog. Jóízűen. Nem féloldalasan, gúnyosan, hanem teli szájjal. Ó, de gyönyörű a szája. És a fogai! Nincs időm tovább élvezni a látványt, mert a fiúhoz fordul. – Van bárány? Mindegy, milyen formában. Én belenézek az étlapba, hátha gyorsabb leszek a pincérnél, de ő megelőz. – Kitűnő báránybordát tudok hozni, spenóttal töltött rétessel. Válasz nem jön, csak egy bólintás, így miután felírja a rendelést, a fiú felém fordul. Újra magyar nyelvre vált, én is ezt teszem. – Önnek mit hozhatok, kisasszony? – Én natúr kakukkfüves csirkemellet szeretnék olasz salátával. Ezt is feljegyzi, és már odébb is áll. Huhh! Ezt a cirkuszt. Ő fél órán át válogatott, én meg rendelek magamnak öt másodperc alatt. Bonyolult lehet mellette az élet. Erre a gondolatra válaszul az ujjaira nézek, de jegygyűrű nincs rajta. Igaz, ezek után abban sem vagyok biztos, hogy ők viselnek olyat. Vajon van felesége? A zavaró kis csönd után elnézést kérek a viselkedésemért, így legalább most kiderül, miért vigyorgott az előbb. Rájött a viccemre, vagy nem? – Ne haragudjon! Nem tudtam, hogy nem esznek sertéshúst. – Nem felel, a teáját iszogatja. Tehát nem jött rá a viccre, nem azért vigyorgott. Akkor miért? – Nálunk az a leggyakoribb hús. Maguk miért nem eszik? Erre tényleg kíváncsi vagyok. Azt tudom, hogy tilos, de a tilalom eredetét illetően már többféle változatot is hallottam.

– A sertés az iszlámban tisztátalan állat, így kifejezetten tilos. Megeszik minden szemetet, és ezt a szemetet ugyanúgy megeszi az, aki a húsát veszi magához. Igen. Ezt az indokot is hallottam már. Meg azt is, hogy régen könnyen romlandónak számított, így könnyű volt tőle megbetegedni. Mindenesetre nem erőlteti meg magát. Arra számítottam, hogy sikerül bedobnom egy témát, és lesz miről társalogni. Erre a magyarázatra most őszintén kíváncsi lettem volna, noha nem igazán érdeklődöm az iszlám vagy a keleti kultúra iránt. – Ez elég furcsa indok. Durcásan rám mered, a kedvem is elmegy attól, hogy ez a beszélgetés folytatódjon. Túl messzire mentem, azt hiszem, ezért a lényegre térek. – Aláírta a szerződésemet? Fogalmam sincs, most ezért a kérdésért miért neheztel rám, de egyre dühösebbé válik az arca. – Aláírtam. – Nem láttam magánál, mikor bejött. – A lakosztályban hagytam. A hangsúlyból egyértelműen kiérződik a hazugság. Az előbbi mosolygós pillanataim kezdenek nagyon fekete köpenyt rángatni magukra. Szórakozik velem ez a pali. – Nem írta alá, igaz? Az utálatos és túl szexi vigyorával válaszol. Voltak pillanatok, amikor egész normálisnak találtam, de ez most szertehullik. Én nem mosolyodok el. Nézek a szemébe számonkérőn. Ő is visszakomolyodik, majd tovább beszél: – Nyugodjon meg! Nincs semmi baj vele. Végigolvastam. Természetesen aláírom és átadom magának vacsora után. Ettől kissé megkönnyebbülök. – Ennek örülök. Tudja, volt már rá alkalom, hogy nem fizették ki a munkámat, és fizetés nélkül távozott a vendég a szállodából. Nekem minden pénzre szükségem van! De mit tudhatsz te erről? – Ha már a pénznél tartunk, nem nagyon értem magát! Nem gondolja, hogy kevés a pénz, amit kér? Neked biztos kevés, de nekem a mindent jelenti. Most hogy magyarázzam meg egy

nagy valószínűséggel milliárdosnak, mit is jelent villanyszámlákat befizetni? Mit jelent elmenni a boltba vásárolni, és sakkozni, melyik napon telik kajára és melyiken nem? Sőt. Még a számlák is. Ebben a hónapban melyiket ne fizessem be? A gázt, vagy a villanyt? És mindennek még tétje is van, mert ha tovább halmozzák anyáék a tartozásokat, akkor elveszik a lakásukat. – Nálunk ez már nagyon-nagyon jó órabérnek számít – felelem végül egyszerűen. – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem húsz meg harminc dollárt adok magának óránként a szolgálataiért, hanem háromezret? – Mi van? – Minimum öt órára igénybe veszem. Ez tizenötezer dollárt jelent. És minimumot. Lehet belőle akár tíz óra is! Te rohadék! Igénybe veszel? A szemem az egyetlen, aminek nem tudok parancsolni. Úgy kigúvad, talán ki is esik a helyéről. A legszívesebben fölpattannék és egy hatalmas pofont adnék neki. Ezt a szemetet! Ez meg akar dugni! Pénzért! Milyen ember az ilyen? Úgy teszi az ajánlatait, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Hát ez vagyok én: egy árucikk. A fenekemet pakolgatom ide-oda a széken, mert bizsereg még a talpam is. Dühömben a poharamért nyúlok, amiből kihajítom a szívószálat, hogy minél tökéletesebben célozzak majd az üdítővel. A képébe akarom önteni. Na, azon majd élvezkedhet! Védekezőállást várok tőle, de a szeme sem rebben. Magabiztos, és cseppet sem szégyelli magát. Ez a gesztusa térít észhez, mert felismerem, talán hiba lenne nekitámadni. – Hogy képzeli ezt? Magabiztosan akarok kérdezni, de remeg a hangom, és minden felismerhető benne, csak épp a felháborodás nem. Ő nem válaszol, még csak nem is pislant. Mintha semmit nem kérdeztem volna tőle. Ez jobban dühít, mintha mentegetőzni kezdene. Egyre elkeseredettebbé válok, talán nem is azért, ami történt, hanem magam miatt, mert így már nem láthatom meg benne a jót. Így, ha törik, ha szakad, gyűlölnöm kell őt. – Tudtam! Maga ugyanolyan, mint a többi! Azt hiszi, azért, mert a bőre alatt is pénz van, mindent megkaphat? Költői kérdésnek szánom, nem is válaszol rá. Ugyanolyan közömbös a tekintete, mint eddig, én meg már nem látok a pipától. Iszonyatosan a lelkébe akarok gázolni, de csak egy ostoba mondat csúszik ki a számon:

– Szégyellje magát! Hogy mondhatok ilyet? Mintha egy neveletlen gyerekhez beszélnék, aki valami csínyt követett el. Miért fogalmazok ilyen diplomatikusan, amikor ez az ember engem kurvának néz? Eszemben sincs lenyelni a békát, már épp neki akarok esni, amikor megjelenik a pincér, és lepakolja a tányérokat. Jó étvágyat kíván, majd távozik, én meg abban a pillanatban arrébb hajítom a villámat. Bár a legszívesebben belevágnám, a késsel együtt. – Tudja, fogalmam sincs, hogy mi a megalázó a maga világában, de talán célba találok, ha azt mondom, hogy maga egy disznó! Megmozdul, de nem áll föl. Az orrlyukai kitágulnak, ha közelebb hajolnék, talán azt is hallhatnám, ahogy bika módjára fújtat. Most látom őt a legdühösebbnek, de magának köszönheti. Mit várt? Ő megaláz, én meg tűröm? Fel akarok pattanni, de egy torokköszörülés után meglepően higgadt hangon kezd beszélni. – Mi baja van? Fogalmam sincs, mi húzta így fel! Elmagyarázná? Honnan jött ez? Nem Keletről, az biztos! Sokkal inkább egy másik bolygóról. – Tudja azt maga nagyon jól! Kezdek felocsúdni a sokkból. A beszédem már egyenlő a kiabálással, ezért zavartan körbenézek. Úgy viselkedem, mint egy hisztis liba. – Nyugodjon meg! Nyugodjak meg? Ez most akkor is nehezen menne, ha intravénásan küldenék belém a nyugtatót. Azt hiszi, kimondja, hogy nyugodjak meg, és varázscsettintésre megtörténik? Az egyetlen dolog, amit elér ezzel a mondatával, hogy már majdnem én szégyellem magam a viselkedésemért. – Szerintem félreértett valamit. – Nincs ezen mit félreérteni! A lakosztályába invitál, miközben irreálisan sok pénzt kínál. Ráadásul úgy nevezi a dolgot, hogy a „szolgálataimért”! Már szinte az asztalon fekszem, egyre meghatározóbban érzem az illatát. Mindenesetre tényszerű vagyok. Ebből nem fog kimászni. – Én nem hívtam a lakosztályomba! – mordul rám sértődött hangon. – Csak annyit mondtam, hogy a szerződése még fönt van! Ez igaz. A lakosztályát valóban csak ezért emlegette, na de a többi… Mindenesetre

sikerül annyira elbizonytalanítania, hogy menekülésképpen a vacsorámhoz fordulok. Kínomban vagdosni kezdem a húst, de megkóstolni képtelen vagyok. Sokkal inkább menne a hányás. – Akkor elmondaná, mégis hogy értsem? Nem válaszol azonnal, sőt ő is szeletelni kezdi a bárányt, és bele is kóstol. Mérgemben én is ezt teszem, de nem is érzem az étel ízét. Most miért nem válaszol? Ebből úgysem mászik ki. Kifinomult mozdulatokkal étkezik. A hosszú ujjai szinte játszanak a villán és a késen. Újra a körmét figyelem, ami ugyanolyan tökéletes, mint előző nap. Ő a tányérjába bámul, így kissé fölülről látom az arcát. Rengeteg szempillája van, olyan sűrű, hogy hej, mit nem adnék, ha az enyém is ilyen lenne. Mégsem nőies, mert a pillák nem görbülnek fölfelé. Ő is bekap egy falatot és én is, aztán újra egymásra nézünk. Nem is tudom, milyen szemezés ez. Teli van szenvedéllyel, dühvel, és részemről egyfajta keserűséggel is. Olyan, mintha egy nagyon is ismerős ülne velem szemben, de közben tudom, hogy egy idegen. Idegen mindene. A gesztusai és az egész világa. Ez az érzés még sosem kerített hatalmába. Ő is tántoríthatatlanul néz a szemeimbe, de az evés, ami közben zajlik, megváltoztatja az egészet. Ha kaja nélkül néznénk így egymásra, szerintem már elájultam volna. Mondjuk, a lábai elé. Választ még nem kaptam, ezért megismétlem a kérdést, mert kezdek nagyon nem önmagam lenni. – Elmondja, hogy értette, Szudairi úr? Valamennyire sikerül összeszednem magamat, mert nem követem el ugyanazt a hibát. Urazom őt, nem pedig a keresztnevén szólítom. Iszik egy kis vizet, majd végre válaszol. – Nem ismerem ezt a várost. Pontosabban mondva semmit sem tudok az országáról. – Rettegek attól, hogy mit fog mondani. Tovább eszem, mintha éppen csak érdekelne a téma, de valójában mindenem remeg. – Rijádból valószínűleg csak holnap estére érkeznek meg a szakvélemények, és én nem tudom mivel elütni a következő napot. – Egy pillanatra abbahagyom az evést, ránézek. Ennek az az oka, hogy a „Rijád” szót alig ismerem fel. Teljesen másképpen mondja ki, mint a többit. Tökéletesen beszél angolul,

még az akcentusa is minimális, a hazájának a fővárosát azonban egyértelműen arabosan mondja ki. Megnyomja a szót, és olyan gyorsan ejti, mint egy tüsszentés. Ha nem tudnám, hogy Rijádból jött, talán nem is érteném. Hát igen. Ennyit tudok róla. SzaúdArábia, Rijád. – A lakosztályomban van egy prospektus Budapestről. Szépnek tűnik. Szeretnék megnézni pár helyet. Ekkor ő kezd enni, én meg próbálom értelmezni, amit mondott, közben beleiszom a narancslevembe. Olyan, mintha nemcsak tolmácsként alkalmazna szívesen, hanem idegenvezetőként is, de nem vagyok benne biztos. Az egész olyan abszurdnak tűnik. Ennyire nem érthettem félre. – Ezen pontosan mit ért? – Azt szeretném, ha vállalná, hogy megmutatja nekem a város nevezetességeit! Ha ő valóban erre gondolt az előbb is, akkor elég ciki az egész. Őszintén szólva azért kételkedek, mert akkor sokkal jobban kiakadt volna a felháborodásomon. De arra is rájövök, hogy ezzel az emberrel kapcsolatban nem vonhatok le soha következtetéseket, mert egy egészen más világ. – Én nem vagyok idegenvezető! – csak ennyit tudok kibökni, mert iszonyatosan ostobának érzem magamat. – Az nem számít! – Dehogynem! Az egész olyan, mintha rendesen vitáznánk. Ezzel túl is vagyunk elég sok mindenen. Az első, negatív benyomás után jött a fixálódott ellenszenv. Aztán egymás felé mosolygások, viccelődések, amiket ő nem értett, alázott, én háborogtam, most meg vitázunk. Szép kis repertoár. Talán ki is nyírjuk egymást előbb-utóbb. – Csak ismeri a várost, ahol született és felnőtt! – esik nekem szemrehányóan. – Persze. A várost ismerem, de nem tudok magának olyan mélyrehatóan beszélni a műemlékekről. Fogalma sincs, milyen gyönyörű Budapest. Valószínűleg egy ócska kis ország ócska kis fővárosának látja. Én pedig azt szeretném ebben a pillanatban, hogy a hazám csodálatot váltson ki belőle. Én ezt nem tudom megadni. Ha egy valódi idegenvezető kísérné, akkor úgy menne haza, hogy én is jobban érezném magamat. – A történelemre meg építészeti stílusokra nem vagyok kíváncsi. Egyszerűen a

látványra vágyom. Itt egy pillanatra leszalad a szeme a melleimre, zavarba jövök. Állandóan kétértelműen beszél. – Ezért ajánl ennyi pénzt? Kísérjem el egy városnézésre? Na, ezzel most egyértelműsíteni fogok. – Igen. Nem szívesen kerülök idegenekkel kapcsolatba, magát pedig valamelyest ismerem. Egy ismeretlennel képtelen lennék sétálgatni! Ez a férfi tényleg egy labirintus. Szerinte én nem vagyok idegen? Eddig nem csinált mást, csak beszólogatott meg kötekedett. Na és arról már nem is teszek említést, hogy a mimikája miket közvetített felém. Szerintem minden perc, amit a közelemben tölt el, fárasztó neki. Fogalmam sincs, egy ilyen olajsejk miért engem kér fel egy városnézésre. Valahogy nem áll össze a kép. A tolmácsmunkát csak véletlenül kaptam meg, és amiatt is aggódtam, na de az idegenvezetés… – Pedig ez egy külön szakma! Szerintem jobban jár, ha egy hivatásos idegenvezetőt kér meg erre. Valamiért dühössé válik az arca. – Kell magának a pénz, vagy nem? Akar pár óra alatt milliókat keresni, vagy nem? Nagyon zavarba jövök, mert ezt is úgy kérdezi, mintha egy buta kislány lennék. A salátát lökdösöm, de aztán összeszedem magam, és válaszolok. – Természetesen igen. Én csak attól félek, hogy nem lesz megelégedve a munkámmal. Nem válaszol. Újra csak mereszti rám azokat a csodálatos mandulaszemeit. A szívem iszonyatos ütemben kalapál, leteszem a villát, mielőtt kiejteném. Ennek az embernek meg sem kell szólalnia, és én mégis mindent kiolvasok a szeméből. Most is üvölt belőle a felsőbbrendűség, de érzem, hogy nőként vesz célba. Ezt a tekintete nem képes leplezni. Ez a nézés az „akarlak” szóval egyenlő. El sem merem képzelni, hogy én milyen szemeket meresztek. Remélem, nem ugyanezt sugallom. – Miért néz így rám? – kérdezi, mire én hatalmasat nyelek. Nem tudok felelni, csak megrázom a fejemet. Úristen! Még jó, hogy nem lát az agyamba. – Nem hiszem, hogy panasszal élnék. Szerintem maga tudja, mi tetszik a külföldieknek. A többi nem fontos. Ha nem vállalja el, másnak fogok fizetni. Magán áll vagy bukik. Nem válaszolhatok azonnal. Tekintettel az előző összeszólalkozásunkra, nem adhatom

ilyen könnyen magam erre a városnézésre. Mondjuk, nem tudom, miért játszom magam, mert szükségem van a pénzre, és egyáltalán nem engedhetem meg magamnak, hogy egy ilyen munkára nemet mondjak. Inkább a saját agyamra vagyok mérges. Most tényleg képes vagyok ennyire túlkombinálni és félreérteni mindent? – Nem vállalhatok el olyan munkát, amihez nem értek. Úgy értem, hivatalosan… erről nem állíthatok ki megbízási szerződést. – Nem is kell! Ez a mi kettőnk titka marad. Rá kell emelnem a tekintetemet, mert az utolsó mondata nagyon lágy és túl bensőségesen hangzik. „A mi kettőnk titka.” Milyen kijelentés ez? Én ilyet csak akkor tudnék mondani, ha azt a valakit nagyon jól ismerném. Tehát ezek szerint annyira azért mégsem mogorva. Talán csak játssza magát. Beleegyezően bólintok, majd másra terelem a szót. – Tudja, amit köretként eszik, az elsősorban egy édesség. Ugyanebbe a ropogós tésztába szoktunk mi, magyarok édes tölteléket tenni, és úgy sütjük ki. Aztán porcukrozva tálaljuk. Nagyon finom. Lelkes vagyok, de ő nem az. Egyáltalán semmilyen formában nem reagál az elhangzottakra. Ez már a második témabedobásom, gondoltam, ha nem beszélünk a keleti szokásokról, akkor egy kicsit mesélek neki magyar ételekről. Már csak a gulyásos húzásom miatt is. Egyáltalán nem vevő rá. Néha olyan, mintha süket lenne. A pincér kijön összeszedni a tányérjainkat, és kérdez is: – Hozhatok desszertet? Igen! Nem adom fel! Ennek most nagyon örülök, több okból is. Egyrészt szeretem az édességet, de természetesen leginkább más miatt. Magasról tett a réteses mesélésemre, ezért most megragadom a lehetőséget. Felé dőlök, egy kicsit ő is közelít, de a végén inkább a vizéért nyúl oda. – Most is ajánlhatok valami magyarosat? – kérdezek mosolyogva. És a mosolyom bejön, mert ő is vigyorogva reagál. – Hallgatom. – Dobostorta vagy somlói galuska. Ezekkel nem jár rosszul! A legszívesebben még ezer dolgot kínálnék neki: Eszterházy, puncsszelet, krémes…

Végül mégsem teszem, mert ez a két ajánlat elég ütős. Kíváncsian várom, mit felel, mert abban biztos vagyok, hogy egyiket sem ismeri. – Melyik az édesebb? Elnevetem magam, erre a kérdésre nem számítottam. – Mindkettő nagyon édes. Csak ennyit tudok kibökni, mert sokkal fontosabb az, hogy mosollyal az arcunkon méregetjük egymást. Láncok lógnak közöttünk, amik hol pattanásig feszülnek, hol lazán leengednek. És kezdem úgy érezni, hogy elég nagy befolyással vagyok ezekre a láncokra. Amikor természetes vagyok és ösztönös, akkor vagy ellazul, vagy dühítem, de közömbösnek nem érzem őt. Ez jó! Mindezt csak pár pillanat erejéig élvezhetem, mert visszaváltozik az arca mogorvává, úgy felel. – Magára bízom. Pontosan erre számítottam. – Két dobostortát kérünk – adom le a rendelést. A lepakolt asztalt nézem, vágni lehet közöttünk a csöndet. Zakatol az agyam, milyen témában is kéne fecserésznünk, de semmi sem jut az eszembe. Néha a vacsora alatt elengedtem magam, de most újra növekszik az a görcs a gyomromban. Aztán úgy döntök, maradok a munkánál. – Holnapra szeretné időzíteni a városnézést? – Igen. Holnapután lesz valószínűleg a tárgyalás – felel egy kis szünet után. – Rendben. Szerintem elég, ha reggel tízkor indulunk. Majd én kidolgozok egy tervet, hogy mit érdemes megnéznie. – A ruháját szemlélve nem tudom visszafogni magam, mert elképzelem, amint ilyen kinyaltan vagy arab ruhában battyog a városban. Az kínos lenne. – Azt javaslom, valami lezser ruhát vegyen fel! Erre egy kicsit felszalad a szemöldöke, és visszakérdez. – Ezt hogy érti? – Nem lesz kényelmes öltönyben várost nézni. És abban az izében sem… – Milyen izé? Erre zavarba jövök. Próbálok mindig vicces lenni és egyszerű, de az arca és a mimikái magamhoz térítenek. Nem tehetek róla. Én egy egyszerű lány vagyok. Fogalmam sincs, miként kell viselkedni egy ilyen emberrel. Bár inkább ez is azért van,

mert ő sem viselkedik egyértelműen. – Arra a… lepelre gondolok. Meg a fején arra a… kendőre. Képtelen vagyok másként kifejezni magamat. Fogalmam sincs, hogyan nevezik az arab férfiruhákat. A nőkéről van valami fogalmam, na de a férfiakéról sejtelmem sincs. Ki is javít, nem túl kedves hangon. – Tobénak hívják, és shemagnak! Fülig pirulok zavaromban, de szerencsére megérkeznek a sütemények, így nem kell tovább bénáznom. Figyelem az arcát, ahogy szemrevételezi a tortaszeletet. Különös, de már majdnem izgulok, ízleni fog-e neki. Aztán a tortáról rám néz, én meg a ruhás téma lezárásaként kiegészítem magamat. – Van még mit tanulnom. – Én sem tudok sok mindent a maga népéről. Ebben hallgatólagosan kiegyezünk, így már nem érzem magam olyan ostobának. Falatozni kezdünk a süteményből, az arcát elnézve ízlik neki. A pirított cukrot egy harapás után félretolja, pedig szerintem az a lényeg. Én gyerekkoromban mindig megkaptam anya sütijéről ezt a részt, mert tudta, hogy a kedvencem. Órákat cuppogtam rajta, és fülig ragacsossá váltam. Ez ma már nem így van, de azért most is élvezettel ropogtatom. Ha a barátnőm ülne itt velem szemben, akkor biztos megjegyezném, hogy átadhatja a pirított cukorrészt, ha neki nem kell. – Ízlik? – kérdezem kíváncsian. Nem felel, csak bólint egyet, ettől kedvet kapok újra a beszélgetéshez. – Amit most eszik, az hungarikum! – Még mindig nem reagál, csak egy pillanatra méltat figyelemre. – Egy magyar cukrász találta ki. Nem evett még ilyet? – Megrázza a fejét. – Pedig egész Európában híre van! Ekkor megingok, mert Európát emlegetem, miközben ő pont nem európai. Nincs bennem semmi rosszindulat. Egyszerűen csak szívesen mesélnék neki Magyarországról, hogy értékessé váljon a szemében a hazám. A lelkesedésem azonban nem ragad át rá, sőt talán kicsit neheztel is, amiért az orra alá dörgölöm, hogy ilyet miért nem evett még sehol. Ahogy telnek a másodpercek, egyre feszültebbé válik. – Szállták meg valaha ezt az országot arabok? Fogalmam sincs, miért teszi föl ezt a kérdést, de nem közömbös hangon beszél, az biztos. Mintha kicsit sértődött lenne. Hova akar kilyukadni? Az is jó pár pillanatba

beletelik, míg észhez térek a kérdésből, csak ezután vagyok képes a válaszon gondolkodni. – Törökök – nagyon halk a hangom. A sértődöttsége tovaillan, és az arcát már ismét a fennhéjázó stílusa uralja. Még mindig nem tudom, miért kérdezte ezt, de gyanítom, azt akarja sugallni, hogy ő több, mint én. Vagy sokkal inkább, hogy ők, arabok, többek, mint mi, magyarok. – Miért kérdezi? – Csak mert sok minden hasonló ebben az országban, mint az én hazámban. Ez az egész ember egy UFO. Mégsem tudok rá haragudni, mert a nyersesége ellenére a mondandója nem bántó. Szívesen faggatnám, milyen hasonlóságokat fedezett föl a két kultúra között, de nem teszem, mert lerí róla, hogy menni akar. Ennek a lelkem mélyén nem örülök, de mindegy. A szerződést legalább megkapom, ha minden igaz. Idehívja a pincért, majd kikéri a számlát. Vagyis valami papírt, amit szignóznia kell. Mivel ez egy üzleti vacsora, én a tárcámban kezdek kutatni a bankkártyám után, amin még akad némi pénz. Csak remélem, hogy elég lesz a rajta található összeg, hiszen ez egy nívós szálloda, és csöppet sem olcsó. Mire visszajön a felszolgáló, én is megtalálom a kártyám, amit át is adok neki. – Az én fogyasztásomat, kérem, erről húzza le! A fiú furán méreget, Gamal arcán pedig döbbenetet látok. Megdicsérem magamat a húzásomért, mert ezzel jelzem, hogy nekem mindenképpen csak egy megbeszélés volt ez az egész. Nem tudom száz százalék bizonyossággal, valóban városnézésre akart-e felkérni annyi pénzért, de a tüskét nem sikerült kihúznom magamból. Van egy rossz érzésem ezzel kapcsolatban, és az az, hogy nem értettem félre. A bankkártyás akcióm elég jó válasz lesz neki. Kikapja a pincér kezéből a papírt, még mielőtt az a kártyámért nyúlna, majd aláírja. – Fizetve – teszi hozzá, iszonyatosan mély és dühös hangon, már majdnem kiabálva. Azonnal föl is áll, én is ezt teszem, de a lábaim remegnek a mérges nézésétől. Nem tudom, mivel sikerült így megbántanom. A pincér otthagy minket, én a szoknyámat igazgatom, de ő nem mozdul, csak méreget, így inkább megindulok elsőként. Annyira szívesen hátrafordulnék hozzá és beszélgetnék még vele. A kijárathoz igyekezve kezd hiányérzetem támadni. Ennyi volt ez a vacsora? Most minden bizonnyal még fölmegy a

papírjaimért, aztán viszontlátásra. Én meg nem tudom, miért is vártam többet ettől az egésztől. Már nem mint férfitól, hanem mint embertől. Még nem érünk ki az előtérig, amikor hirtelen ránt rajtam egyet. A felkaromon érzem az érintését, ami durva, mégis jólesik. Ekkor ér először hozzám. A keze forró, és ahogy felé fordulok a rántásra válaszul, majdnem a nyakába ugrok. A legszívesebben átölelném, és sírva hozzábújnék. Olyan érzéseket vált ki belőlem, amik eddig ismeretlenek voltak. Egészen közel van az arca, tovább közelít, mintha csókolni akarna. Képtelennek találom a helyzetet, olyan, mintha nem is velem történne az egész. A karomat egyre erősebben szorítja. Az érintése fáj, de a szeme szinte ringat. Egészen közel hajolva hozzám szólal meg. – Na idefigyeljen, Csilla! Ha még egyszer előveszi a tárcáját a jelenlétemben, akkor porig fogom magát alázni – pillanatnyi szünet után folytatja. – És arra is jól figyeljen, amit most mondok! Ha még egyszer combfixben jár-kel előttem, és még egyszer ezzel a kibaszott parfümmel fújja be magát, az első adandó alkalommal nekitámasztom valaminek! Ha a fagyasztóba tettek volna be, akkor sem lennék ennél jobban ledermedve. Mozdulni is képtelen vagyok, nemhogy megszólalni. A hangjától lúdbőrös vagyok, és csak másodsorban értem, mit is mond. Szinte ellök magától, és elviharzik mellettem, én meg csak tovább ácsorgok, mint egy idióta, akinek bebetonozták a lábát. Ez mi volt? Teljesen össze vagyok zavarodva. Odáig értettem, hogy a fizetést illetően nehezményezi a húzásomat; na de a többi? Mi van a combfixemmel meg a parfümömmel? És mintegy megvilágosodásképpen mindent átlátok. Nem értettem félre. Hiába vetített a városnézést illetően, nagyon is jól értettem, hogy kellek neki. A viselkedése persze jelzi, hogy csak egy kis szórakozásra vágyik, nem is lennék több, de ő még ezt is tagadja, mintha érdekelné, mit is gondolok róla. Nem bírta abban a pillanatban elviselni, hogy egy szemétnek higgyem, ezért hazudott. Most is szemétnek gondolom, csak valahogy egészen más ez az egész. Most őszinte volt és körítésektől mentes. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez most nem locsolgatja a lelkemet, de ez így nem mehet. Igen. Tetszik ez a férfi. De nem fogok lefeküdni vele. Végre összeszedem magamat, és kifelé igyekszem, miközben az utolsó mondata cseng

a fülemben: „Az első adandó alkalommal nekitámasztom valaminek!” A szívem hevesebben kezd verni, és a falat figyelem, ami mellett elhaladok. Az masszív támaszték lenne. * * * Egyre kijjebb érve egyre inkább változnak bennem a dolgok. Borzasztó ez az egész. Miért egy ilyen ember csalja belőlem elő az érzéki nőt, és nem Tamás? Már-már gonosznak titulálom magamat, amikor Bálint szól rám. – Csilla! – Ahogy meghallom a saját nevemet, kitör belőlem a zokogás. Fogalmam sincs, miért. Csak bőgök, és zsebkendő után kutatok, ő meg átölel, úgy kezd faggatni. – Na. Mi történt? Az előbb Szudairi úr szinte felrohant a lakosztályába, te meg itt sírsz. Nem sikerült megegyeznetek? A szerződés csak ekkor jut eszembe. Eddig az agytekervényeimet másvalami foglalta le. Pedig pont a pénz volt, ami miatt elvállaltam ezt a munkát. Csak rázom a fejem, ő pedig tovább kérdez. – Nem akarja aláírni? Vagy fizetni nem akar? Vagy mi van? – De. Vagyis nem tudom. Még nem írta alá, de nem hinném, hogy nem akar fizetni – fogalmam sincs, mit mondhatnék, mert istenigazából én sem tudom, miért is bőgök. – Akkor meg mi van? – Semmi. Azt hiszem, anya miatt érzékenyebb vagyok a kelleténél. Ennek az arabnak a stílusa elég lekezelő… Bálint helyeslően bólogat, el is mosolyodik. Hirtelen terhessé válik a vigasztalása, mert szorosabban ölel. – Hát igen. A stílusa nem mindennapi. Az sem volt semmi, ahogy engem leszólított az első nap. De én inkább egy lehetőséget látok benne, mert nem az a hálátlan fajta. – Ezt hogy érted? – Az első napon odaintett magához, és közölte, amennyiben ugrok minden szavára, akkor bőkezű lesz. Mindezt olyan hangsúllyal, hogy ebben cseppet sem kételkedem. Ettől egy kicsit csalódott vagyok. Nem is tudom, de Gamalt elképzelem, ahogy pénzt ajánl Bálint szolgálataiért, és ez egy sínre kerül az én munkámmal. Vagyis azzal a szolgálattal, amire engem kért. Ugyanúgy követel tőlem is, mint Bálinttól. Már majdnem elkezdek beszélni a holnapi városnézéses felkérésről, de inkább nem teszem. Sokkal

inkább érdekelnek a vele kapcsolatos részletek, mert Bálint talán többet tud, mint én. – Na és milyen kéréseire kell ugranod? Újra fölnevet, végre lecsúszik rólam a keze. Egy pillanatra fölnézek a kupolára, amin keresztül most csak az esti sötétség ömlik be, nem pedig a napsugár. – Igazából semmi extra. De képzeld, eléggé helyrerakott, mert őméltósága nem tudta, merre van Mekka, és ugyebár az imáihoz arra szüksége van. Közölte, hogy készítsek ki neki egy táblát, ami mutatja a megfelelő irányt. – Újra elmosolyodik, majd folytatja. – Bár igazság szerint fel voltam rá készülve, mert az egyik kísérő előttük érkezett pár nappal, és az már akkor kiadta az utasításokat. Arab kaja, fűszerek, tea, semmi fölösleges kérdés, sofőr meg miegymás. Már akkor felismertük, hogy valami nagyhal. Persze a táblát kitettem, hadd imádkozzon. – Kacsint egyet, de én az egészet nem találom viccesnek. Sokkal inkább rémiszt. – Még szőnyeget is kapott, meg Koránt. Én mondom, ezek egy külön faj! De ennek ellenére én bírom őket. – Milyen szőnyeget? – Hát, amit kiteríthet a szobájában és imádkozhat rajta. Tudod… – Ja! Igen. Látom magam előtt, amint térdelve egy szőnyegen, elmélyülten imádkozik, és ez valahogy nem fér össze az egész stílusával, lényével. Bálint lelkesedni kezd. Nem áll le. – Na és azt jobb, ha nem is tudod, hogy tegnap mi volt! Ezek tuti betegek! Tudod, hány kurvát kértek? Egy rakás csaj érkezett, hogy a kedvükre tegyenek. Nem is Gamal ereszti a fejembe az ólomgolyót, hanem Bálint. – Micsoda? – Mindegy, hagyjuk! A lényeg, hogy a különös és lekezelő stílust ne vedd magadra! – Te most azt akarod mondani, hogy tegnap kurvákat rendelt ide magának, mintha csak egy pizzáról lenne szó? – Nem csak ő. A többiek is. Teszek a többiekre! Elfogy bennem minden. Ostoba vagyok. Hát persze. Végül is mi lettem volna én, ha igent mondok a kis ajánlatára? Egy ugyanolyan kurva, mint akiknek tegnap fizetett. Én meg még azt hittem, több vagyok. Hogy talán érek valamit, hiszen olykor mosolygott

rám, és kissé úgy éreztem, közel is kerültünk egymáshoz. Még ha azt nem is tudom megmondani, miben, de akkor is ezt üvöltötte a szívem. Nem bírom tovább. Elsírni már biztos nem fogom magamat, de menekülnöm kell innen. El erről a helyről, amitől remegnek a lábaim, és onnan, ahol a közelemben van. El ettől az undorító helytől. Haza akarok menni. Tamást akarom! – Megyek, Bálint. Majd beszélünk. Nem adok még puszit sem, valahogy még Bálintra is haragszom. Hallom, ahogy utánam köszön, de én már vágyom a szabad levegőre, amiből végre mélyet szippantok. Mégsem válok szabaddá. A szívem egy láthatatlan kalitkába került, több lakattal is lezárva.

11. fejezet

Szinte beesem a lakásba. Tamás hallhatta a kaputelefon csippanását, amikor beütöttem a kódot, mert a folyosón vár. Én szó nélkül a nyakába vetem magamat, és bőgök, mint egy megbántott kislány. Megijed a gesztusomtól, valahogy úgy, mint Bálint, faggatni kezd. – Te jó ég, mi van? Munka? – Miért ilyen szemét minden ember? Szorosan öleljük egymást, de a lelkem mélyén érzem, hogy nem is Tamás ölelésére vágyom most igazán. – Mi történt? Bántott valaki? – Most őszintén! Én valóban csak egy ilyen kis porszem vagyok? Jó! Nem vagyok milliárdos. Csak tolmácsolgatok, de attól még miért kell rugdosni? Tamás kissé eltol magától, majd kérdez. – Most velem van bajod, vagy azokkal, akiknek dolgozol? Ekkor esik le, hogy olykor Tamást is milliomospalántának nevezem viccesen. Magára asszociál. – Nem. Nem rólad van szó. Azokról a beképzelt majmokról, akiknek tolmácsolok. Úgy beszélnek velem, mintha a seggükből húztak volna ki. Az egész több oldalról közelítve sem állja meg a helyét. Azt nem is értem, miért beszélek többes számban, de Tamás felé csak így vagyok képes közvetíteni. Igen. Lehet, hogy olykor lenézően beszélt velem Gamal, de ezt most eszembe sem jutna elővenni, ha Bálint nem tolta volna a szemem elé a valós képet. Haragszom mindenkire, amiért nem láthatom ezt az ideált valóban ideálisnak. Haragszom mindenkire, aki rámutat a hibáira, mert nekem így tökéletes, ahogy van. Pedig nem is ismerem. – Nézd, Csilla! Nem vagy köteles elviselni. Hagyd a francba az egészet. Túl sok ez neked. Mellőzöd az egyetemet, állandóan Balázs meg anyud körül fontoskodsz. Ilyen hülyékre most nincs szükséged. – De igen. Szükségem van a pénzre! – Jó, azt tudom, de meg tudjuk oldani. Kérek apáéktól kölcsön, és minden rendbe jön.

Felnevetek kínomban, mert ebbe az egybe sosem mennék bele. Minek? Hogy legyen még egy plusz dolog, amit az anyja a rovásomra írhat? És az sem mellékes, hogy eszemben sincs visszaadni ezt a munkát. A szemébe fogok nézni még jó párszor ennek a Gamalnak, és önmagam leszek, ha tetszik neki, ha nem. Gamal gondolatára elszégyellem magam, mert mégiscsak Tamás ölel ebben a pillanatban. – Tudod, hogy ezt nem akarom – arrébb tolom őt, már nem esik olyan jól az ölelése. – Még meg kell néznem dolgokat a gépen, de te lefeküdhetsz aludni. A laptopot kiviszem a konyhába. – El is indulok az egyetlen szobánkba, ahonnan kihozom a gépet, és leteszem a konyhaasztalra. Tamás csak lépked mögöttem, nem tágít. – Csilla, fejezd ezt be! Mit akarsz most éjszaka, az isten szerelmére? Gyere. Bújjunk össze! Bekapcsolom a gépet, míg feláll, ledobom magamról a cipőt, és öntök teát a kancsóból. – Dolgoznom kell! Holnap reggel lesz megint egy találkozó, és arra fel kell készülnöm. Mit nem értesz ezen? – Lazítanod kéne. – Úgy, mint neked? Képzeld, én is szívesen mennék focizgatni meg iszogatni a haverjaimmal, csak vannak kicsit fontosabb dolgaim is! Nem vagyok fair. Ahogy kimondom, már bánom is. – Ez a bajod? Hogy focizni voltam? – Nincs semmi bajom! Hagyjál már békén! Úgy üvöltök, ahogy azzal a szemét arabbal kellett volna, amikor az ajánlatát tette. Mégsem vagyok képes sem bocsánatot kérni, sem Tamás szemébe nézni. Szó nélkül fordít hátat, és bemegy a szobába. Még az ajtót is becsapja. Leroskadok a székre, csak bambulok magam elé. A legszívesebben kiszaladnék a világból, minden gondomat hátrahagyva. Vagy leszedáltatnám magamat, amiből úgy körülbelül két év múlva ébresztgethetnének. Mert valahogy most nem igazán tudom ezt a valóságot elviselni. Hányingerem támad. Balázs talán éppen ugyanígy érzi magát minden belövés előtt. Ugyanazon a ponton vagyok, mint az öcsém. Megértem őt. De a megoldásával nem értek

egyet, bár a leszedálás elég közel van a heroinozáshoz. Én nyugtatóra vágyom, ő meg a nyugalom drogjára. Megnézem a mailjeimet, a sok reklám mellett megtalálom Bálintét is. Valóban küldött át adatokat, de vészesen keveset. Ő sem tud Gamalról sokkal többet, mint én. A megbízási szerződésekbe általában minél több adatot bele szoktam írni, így én is jobban védve vagyok, de ez most nem sikerül. Más esetben felszólítanám a megbízót, hogy adja meg az adatait, de ezzel még ezt sem merem megtenni. Tartok tőle, de mégis a közelében akarok lenni. A levélben csak annyi áll, hogy Gamal ibn Husszein ibn Abdul al-Szudairi, született 1986. február 7., Szaúd-Arábia, Rijád. Lakcím és egyéb adatok nincsenek, csak az útlevél száma. A nevét újra elolvasom, és memorizálom, bár nem könnyű. Mik a francok benne azok az ibn szavak? Meg egyáltalán… Hány keresztnevet adnak ott az embernek? Mindenesetre ezek most már nem kerülnek be a szerződésbe, mert az már nála van. A fejemre csapok. A francba! Ott maradt a szerződésem! Annyira nyalogattam a sebeimet, hogy ez ki is ment a fejemből. Pedig lehet, hogy pár perc múlva levitte a recepcióra. Bár ezt kétlem, mert akkor Bálint telefonált volna. Ez nem lehet igaz. Holnap megint dolgozni fogok neki, és aláírás még mindig nincs. Hülye vagyok én? Megint pofára fogok esni. Beírom a keresőbe: Szaúd-Arábia. Igazából nem nagyon vagyok tisztában ezzel a hellyel, ezért szinte iszom a leírásokat, amiket találok. Mindenről. Népesség, vallás, hivatalos nyelv, államforma… Látom, hogy náluk abszolút monarchia van és királyság, amitől kínomban majdnem felnevetek. Mi más lenne? Ez is azt hiszi, hogy ő egy kiskirály! Aztán egyre érdeklődőbben kezdek olvasni, mert valahogy eggyé válik ez az egész az ő jellemével. Olyan, mintha minden információ, amit megtudok a hazájáról, az róla is szólna. Félve ismerem be magamnak, hogy érdekel az élete, a származása, és minden, aminek egy kicsit is köze van az életéhez. Szaúd-Arábia hatalmas és az egyik leggazdagabb állam. Ezen elcsodálkozom, mert az arabokat illetően állandóan Dubajról hajtogatják ezt. De aztán gyorsan rájövök, hogy ez egészen más hely lehet, mint Dubaj.

Dubajról csak a prostitúció jut eszembe, és egy csodálatos tengerpart meg mérhetetlen gazdagság, de valahogy olyannak is tűnik, ami nyit a Nyugat felé. Hát Szaúd-Arábiáról semmi hasonló nem derül ki. Az ország gazdagságát a hatalmas kőolajkészlet rendezi el. Jóformán a sivatag közepén helyezkedik el, ami igencsak meghatározza az időjárást is és a gazdaságot is. De közelítés a Nyugat felé, az nincs! Az egyik legszigorúbb szabályok szerint működő állam. Csak pörgetem lefelé a sok információt, mert a történelmére egy idegen országnak nem vagyok kíváncsi. A vallásnál egy pillanatra megállok, de nem ér meglepetés. Muszlimok, jellemzően szunniták lakják. Még írnak síitákról is, de hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mi a különbség a kettő között, és ebben a pillanatban nem is érdekel. A kép az arab férfiról és nőről eltereli a figyelmemet. A férfi úgy van öltözve, mint Gamal azon a tárgyaláson, csak a képen lévőn egy piros kockás kendő van. Vagy shemag. Azt hiszem, ezt mondta rá, de nem biztos, hogy jól emlékszem. A nő látványa sokkal inkább letaglózó. Hosszú fekete selyem takarja az egész alakját, a haját és arcát is. Csak a szeme látszik ki, de az gyönyörű. Elképesztő, hogy így élnek nők. Nem is tudom. Az egész olyan, mint egy ébresztő. Persze tudom, hogy az arab nők bizonyos országokban így kénytelenek öltözni, de az, hogy ez Gamal hazájában is így van, elbátortalanít. Én meg még kezet akartam vele fogni. Képtelen vagyok tovább olvasni, pedig írnak még zarándoklatról, kulturális örökségekről és oktatásról. Ez most túlságosan messze van a lelkiállapotomtól, pedig talán választ kaphatnék sok mindenre. Gyorsan otthagyom az oldalt, és Budapest nevezetességeit kezdem vizsgálgatni, mert illik felkészülnöm belőle, ha az idegenvezetőt akarom játszani. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy nem vállalom el a munkát a történtek után. Már csak azért is! Biztosan arra számít, hogy többet a közelébe sem megyek, de ha eljátszom a sértődöttet, akkor a tolmácsmunkámért járó fizetséget is leshetem. Talán pont ez a célja. Hát nem adom meg! Elkezdek jegyzetelni, talán két órán keresztül is tart ez a felkészülés. Először a Hősök terére fogom őt vinni, aztán a múzeumokba, Budai várba, Halászbástya… A kínálat végtelen. Le fog esni az álla, milyen gyönyörű hely Budapest. Elmosolyodok a gondolatra. Lehet, hogy Szaúd-Arábia egy gazdag olajállam, de az ő dédelgetett Rijádja biztos nem olyan csodaszép, mint Budapest. Meglátjuk, mibe sikerül

majd belekötnie… Igazság szerint nagyon gyenge vagyok ehhez a harchoz, de nem akarom megmutatni neki. Amikor elgyengülök, mindenki csak belém rúg. Az egész világ erőszakos, meg kell próbálnom nekem is másokra való tekintet nélkül visszatámadni. Sejtem, hogy ez nem fog menni, de az, hogy vonzó férfinak találom őt, még nem jogosítja fel arra, hogy így viselkedjen. Ezzel magamat alázom meg. Végül is, ha neki nem tetszően viselkedem, akkor maximum elküld fizetség nélkül. Még akkor is jobban fogom magam érezni, mint egy bőkezű díjazás után porig alázva. Eszembe jut a reggel. Mennyire távolinak tűnik a családdal való beszélgetésem. Gamal közelében eltűntek a problémák, láthatatlanná váltak jó pár órára. Köszönettel tartozom neki ezért. Hálát érzek. Mindegy, miért. Az utálatos stílusáért, a dühért, amit keltett bennem, a kínos pillanatokért… Mindenért, mert mindezek nem engedték, hogy a sebeimet nyalogassam. Nekem ő a drogom. Már tudom, hogy ő lesz az én drogom. * * * Nagyon álmos vagyok. Ténfergek a minimális méretekkel rendelkező konyha-étkező részben, és fogalmam sincs, mit tegyek. Aludnom kéne, de valahogy képtelen vagyok besétálni a szobába és befeküdni Tamás mellé. Nem követtem el semmit, mégis mocskosnak érzem magam. Mindezt csakis a gondolataim miatt, pedig még azok sem voltak túl felháborítóak. Erőt veszek magamon, és besétálok. A ruháimat ledobálom, zuhanyt majd reggel veszek, mert azzal bizonyára felébreszteném Tamást. Leheveredek, és csak bambulok a sötétségbe. Minden újrapörög az agyamban. A beképzelt és a szívből jövő mosolya, az agresszív és a lágy hanghordozása. A közömbössége és az olykor érdeklődő arckifejezése. Igazság szerint mindegy, hogyan viselkedett, mert semmilyen rossz érzés nincs bennem vele kapcsolatban. Még mindig azt érzem, amit a legelején: jó lenne odabújni hozzá. Tamás hirtelen odagördül hozzám, és átölel. – Sikerült befejezni a munkát? A lágy hangjától a lelkiismeretem porrá töri az érzéseimet. Miért vagyok ilyen önző? Tamás szeret engem, én meg egy olyan férfira gondolok, aki pénzért vesz nőket, a világ

másik végén él, és a lehető legtermészetesebb módon néz levegőnek. Hát persze hogy vesztes vagyok… Aki ilyen idióta csatákba indul, az ne csodálkozzon rajta, hogy alul marad. Sírva átölelem én is. – Ne haragudj rám! – Jaj, Csilla! Nem haragszom. Megfogom az arcát, bánom, amiért a sötétben nem láthatom a szemeit. Őszintén mondom, amit mondok. – Tamás. Bármikor bármivel bántalak is meg, tudnod kell, hogy nem szándékosan teszem, és nekem ugyanúgy fáj. Nagyon sokat jelentesz nekem – azt akarom kimondani, hogy „szeretlek”, de nem sikerül. Szorosabban ölelem őt. – Tudom, Csilla. Minden meg fog oldódni. Sokszor kezelhetetlen vagy, de én ezt is szeretem benned. Érzem a felkaromon Gamal erős szorítását és csípőmnél Tamás gyengéd simítását. Hallom a fülemben Gamal erőszakos, mély orgánumát és Tamás lágy, szerelmes suttogását. Érzem az orromban Gamal egzotikusan férfias fűszerességét és Tamás sportos illatát. Mindkettő gyilkolja a másikat, úgy, ahogy engem is. Őrült módjára dobálom arrébb a takarót és simulok Tamáshoz. Azt akarom, hogy Gamal érintése, hangja, illata semmivé váljon. Azonnal fölé helyezkedem, és már nyújtózom is a fiókhoz a gumiért. Nem szomjazom Tamás csókjára, csak azt akarom, hogy uralja az elmémet, hogy menekülhessek ebből a csapdából. Ő ugyanolyan vággyal ittasan húz magára, és merít egy egészen más dimenzióba. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy megszűnik a külvilág. Nagyon is valóságos minden. Tudatosan harcolok saját magam ellen, és ehhez most eszközként azt a férfit választom, aki szeret engem. Irányítja a csípőmet, de nem sikerül lassítania a ritmusomon. A múltkori után már szinte erőszakosan hajtok a kielégülés után, mert bolond módon azt hiszem, hogy az bizonyíték a Tamás iránt érzett szerelmemre. Pedig ennek az ölelésnek már semmi köze a szerelemhez. Sokkal inkább a vigaszhoz. Néha felnyújtózik, és lefelé húzza a fejemet, hogy megcsókoljam őt, de a szájától menekülök. Nem hiszem, hogy megérzi bennem a változást, mert ugyanúgy élvezi ezt az

ölelést, mint bármelyiket eddig. Én is élvezem, csak másképp. Túl gyorsan érünk a csúcsra mindketten. Ezzel egy időben tör fel belőlem a sírás és borulok rá egész testemmel. – Ne haragudj! Bocsáss meg! Nem felel semmit, csak döbbenten átölel.

12. fejezet

A reggeli ébresztő már úgy ér, hogy Tamás nincs itthon. Ezt nem is bánom, mert még a tükörképem szemébe sem vagyok képes nézni, nemhogy Tamáséba. Iszonyatos szégyent érzek. A párom sosem bántott engem, és az agyam azt üvölti, hogy a legjobb társat lelhetem meg a személyében. Az tenné a legkönnyebbé számomra most az életet, ha én irányítanám az érzéseimet, nem pedig egy belső hatalom. Olyan egyszerű lenne az élet, ha csak az ész lenne. Tudnám, kiben találok biztonságot, és nem is keresném máshol. Persze azt sem állíthatom, hogy ebbe az arab Gamalba már szerelmes vagyok, mert az igencsak kislányos dolog lenne. Egyszerűen csak szeretem a gesztusait, jó őt figyelni, mert érdekes ember. Az, hogy jóképű, tulajdonképpen már a legutolsó szempont, hiszen legelőször voltaképpen a kezén akadt meg a szemem. Na jó! A szeme sem utolsó. Áh, mindegy. Készülnöm kell, ezért nem kínzom magamat tovább. A mai városnézős programhoz egy farmert választok egy lapos, kényelmes cipővel. A tusolás után mindent magamra kapok, felülre egy blúzt húzok, ez jó lesz melegben is. Ha hűvösebbre fordulna az idő, akkor kéznél lesz egy kardigán. Állítólag a tavasz a szeszélyes, de most ugyanezt érzem az idei ősszel. Van úgy, hogy kánikula van, és van úgy, hogy még a pulóver is elkél. Sminket nem teszek túl sokat. Egy időben próbáltam a halvány szeplőimet eltakarni némi alapozóval meg púderral, de idővel rájöttem, hogy fölösleges harc. Úgysem sikerül. A szememet kicsit kihangsúlyozom, a számra inkább csak ajakápolót kenek. A pilláimat kifestem, a hajamat pedig copfba kötöm. Merően más a stílusom, mint az elmúlt két napban. Semmi tűsarok és kosztüm. Valószínűleg egész nap gyalogolni fogunk, úgyhogy most jött el az ideje annak, hogy ne játsszam a dögös nőt. Bár úgy érzem, eddig sem igazán játszottam azt a szerepet, inkább az alkalomhoz illően öltöztem. Kezembe akad az előző nap viselt combharisnyám. Valószínűleg átütött a szoknyán a végződése, erre utalt Gamal. Mindenesetre jól titkolta az izgalmát e tekintetben, mert nem mondhatnám, hogy falt a szemével. Olykor kihívóan méregettük egymást, de közben

rágcsáltunk, iszogattunk. Sokkal inkább volt zavaró, mint élvezetes. Aztán az jut eszembe, hogy a tárgyaláson is szoknya meg hasonló harisnya volt rajtam, talán már akkor is szemet szúrt neki. Ezek szerint talán nem véletlenül éreztem a lépcsőn fölfelé magam meztelennek. Kidobom a tegnapi ruhát a szennyesbe, miközben még megengedek magamnak egy telefont. Beszélnem kell Balázzsal, anyához meg úgyis átmegyek délután vagy este. Rányomok a nevére, meglepődök, mert a második csengésre felveszi. Nem jellemző rá, hogy korán kel. – Szia. Mondjad! – kezdi szigorú hangon. – Szia, Balázs. Minden oké? – Arra vagy kíváncsi, hogy be vagyok-e lőve? Igen. Ezt valóban szívesen megkérdezném tőle. Faggatnám, hogy voltaképpen milyen gyakran is nyúl a szerhez. De nem teszem, mert a hangján hallom, hogy még álmos. A reggeli órákban biztos tiszta. Az egyik tünet után azonban muszáj érdeklődnöm. – Hogy vagy? Nem vagy rosszul? – Már az orvosom is vagy, nem csak a nővérem? – Ne hülyéskedj már! – Nem vagyok túl jól. Picit rosszul vagyok. Félve kérdezek. – Hányingered van? – Jaj, Csilla, nem mindegy? Miért hívtál? A válaszából leszűröm, hogy ráhibáztam. Ez nem segítség, mert hányingere két dolog miatt is lehet. Elvonási tünetként is, vagy a heroin mellékhatásaként is. – Megígértem, hogy elmegyek majd veled futni… – Na, azt felejtsd el! – vág a szavamba ellentmondást nem tűrően. – Jó. Éppen azt akartam mondani, hogy most nekem sem aktuális, mert dolgoznom kell menni. De holnap reggel tényleg mehetnénk. – Én nem fogok veled futkorászni járni! – Tök mindegy! Nem érdekel, milyen kifogásokkal jössz. A holnapi napomat rád szánom. Együtt töltjük a délelőttöt, sőt elmegyünk arra az ambulanciára is. Ott majd megmondják, mi a következő lépés.

Hallom, ahogy sóhajtozik. Tudom, ellenkezni fog, de nem ér meglepetésként. – Persze! Már így is kibasztál velem. Apa rám sem néz, csak magában morgolódik, amikor elmegyek mellette. Még anyával is összevesztek, hogy kinek köszönhetően lettem én egy buzi kis drogos. Most örülsz? Ezt akartad? Nem. Nem ezt akartam. – Balázs! Mindenkinek időre van szüksége. Nehogy már én legyek a hibás! Én csak segíteni akarok. – Ha annyira akarsz segíteni, akkor adj egy kis pénzt. Ígérted nemrég. – Igen. Valóban ígértem, de azt is mondtam, hogy csak az után, miután kifizettem mindent. Nem te vagy az első, ha nem haragszol. Anyáéknak sok a rezsitartozásuk, és ki kell fizetnem, különben utcára kerültök. És az orvosoknak is fizetnem kell! Na és persze rajtad segíteni sem valószínű, hogy ingyen fognak. Egészen megváltozik a hangja. Eltorzultan üvölt a telefonjába, megriaszt ez a gesztusa. Az már szinte nem is aggaszt, hogy miket mond rám. – Menj a picsába! Ez mind csak kifogás. Kurva jó az életed, mi? A kis pöcs Tamáskád mellett nem tudod, milyen a pénztelenség! Én meg szopok itt tovább a nyomorban! Tudod, mit? Rajtam nem kell segítened! Miattam nehogy anyagi gondjaid legyenek! Szarok rád! Ne adj pénzt! Inkább kinyírom magam, és akkor majd agyalhatsz rajtam is! Kinyomja a telefont, a sminkemnek meg lőttek, mert elsírom magam. Tényleg kezd kifordulni önmagából. Hogy mondhat ilyeneket? Még hálás is lehetek, amiért időben letette a telefont, mert ha tovább beszél, szerintem még ennél is jobban a lelkembe gázol. A legszívesebben hozzájuk indulnék el most, nem pedig arra a városnézésre. A mentornak mindenben igaza volt. Az, hogy nem adok pénzt anyagra, semmit sem old majd meg. Ezt el is fogadom. Rendben. De akkor is anya gyógyulása és a számlák kifizetése utánra sorolom az ő drogozását. A falon lévő órára nézve konstatálom, hogy indulnom kell, ezért egy gyors sminkigazítás után már indulok is a szállodához. Balázs úgy megbántott, hogy most aztán nekem is szükségem van arra a drogra. Csak az enyémet nem heroinnak nevezik, hanem Gamalnak.

* * * A hotel ajtaján belépve eléggé zavart vagyok. Ott áll a pultnál Gamal, és Bálinttal beszélget. Azonnal az órámra nézek, de nem késtem, sőt még van pár perc a megbeszélt időpontig. Ez az első alkalom, hogy ő jelenik meg elsőként, és nem nekem kell rá várni. Bálint fura szemeket mereszt rám, egyfajta szemrehányásként, hogy erről miért nem beszéltem neki. Gamal látványától újra birtokba veszi testemet a remegés. Felér egy pulzusnövelő gyógyszerrel is. Szokatlanul sportos a viselete, tehát hallgatott rám. Világoskék farmer van rajta, és egy szintén kék felső, aminek vékony az anyaga, de hosszú az ujja. A legmeglepőbb az a baseballsapka a fején. Ebben a szerelésben sokkal hétköznapibbnak néz ki, és merőben ellentétes az arab ruhájában keltett hatással. Bármelyik ismerősöm is lehetne akár ebben a holmiban, mégsem tudok elvonatkoztatni az elegáns és fennhéjázó Gamaltól. Ez ugyanaz a farkas, csak most nem jobbra áll a bundája, hanem balra. Leveszem a napszemüvegem, szinte szomjazik a lelkem a pillantására. Odaérek a pulthoz, és elismerően végigmérem őt. Szánok mellé egy dicséretet is, de azt valahogy nem sikerül megejtenem ebben a pillanatban. Hogy ne legyek félreérthető, inkább Bálinthoz fordulok, és odamosolygok. Mivel Gamal ismét nem köszön, Bálint meg visszamosolyog, inkább a hazámbelinek adom meg a tiszteletet. – Szia, Bálint. Minden rendben? – Szia, Csilla! Nem is mondtad, hogy mára városnéző túrát szerveztetek. – Hát igen. Ez még nekem is elég új. Szoríts, hogy ne bénázzam el! Remélem, nem régóta vártok rám! – Dehogy! Csak pár perce. – Azt hittem, nem fog eljönni – szólal meg Gamal, miközben egyenesen engem méreget. Figyelembe sem veszi Bálintot, biztos nehezményezi, amiért most nem ő van a központban. – Én meg azt hittem, nem fogadja meg a ruházatot illető tanácsomat – vágok vissza azonnal, miközben újra végigmérem őt. Arra várok, hogy talán elmosolyodik, vagy valami kedveset mond, de újra azt a mogorva, beképzelt fejét mutatja, amit legtöbbször. Pontosan ez a látvány képes észhez

téríteni, ezért jelzem: az üzlet az üzlet. – Tegnap magánál maradt a szerződés. A jobb kezével az arcához nyúl, és a mutatóujjával meg a hüvelykujjával megdörzsöli a szemeit, mint aki álmos. A kezének a látványa újra dob egyet a pulzusomon. – Felmenjek érte most? – Aláírta? – Még megtehetem… Persze csak akkor, ha nem baszogat vele tovább! Egy pillanatra azt hiszem, rosszul értem, de Bálint ugyanolyan döbbenten néz, mint én. Aztán az említett fiú odébb sétál, így ott maradok egyedül a kínos pillanatban. Nézek a szemeibe, a legszívesebben nem túl finoman arra kérném, hogy itt, Európában viselkedjen civilizáltan. Úgy tesz, mintha szívességet kérnék tőle. Én csak azt a szerződést akarom, amin rajta van az aláírása. Persze nem a papír a lényeg, mert kellene a fenének, ha megbíznék benne, de én az ilyenfajtákban már egyáltalán nem bízom. Pótcselekvésként inkább a táskámba teszem a szemüvegemet, és elterelem a témát. – Láttam, hogy kint vár az autó. – Ezt valóban nehéz volt nem észrevenni. A színtiszta aranyban pompázó Mercedes, ami mellett egy sofőr ácsorog. – Szerettem volna, ha megmutathatom magának Budapest igazi arcát. Jó móka lett volna villamosozni és buszozni. Tényleg ezt szántam egyik meglepetésnek. Ha várost akar nézni, akkor jó lesz elszakadni a csodajárgányától. De persze az is nekem kedvezne, mert egy ilyen tömegközlekedés alkalmával egy az egyben rám lenne utalva. Nem lehetne velem ellenséges. Nem válaszol semmit. Egy ideig döbbenten néz rám, amitől tök hülyének érzem magamat. Aztán se szó, se beszéd, elindul kifelé. A nyomába eredek, utol is érem, mellette lépdelek. Kissé bosszúsan néz rám, de kezdenek nem érdekelni az ilyen pillantásai. Ennél jobban már úgysem utálhat. A sofőr kitárja az ajtót, ő beül a hátsó ülésre. Én is beülök mellé, körbe kell járatnom a szememet. Ami legelőször feltűnik, az ismét az illat. Fahéjat érzek és vaníliát. Érdekes, de erről most nem valami édesség ugrik be, hanem az, hogy ez nagyon férfias. Krémszínű bőrüléseken sötétebb barna berakások vannak, amik visszaköszönnek a

műszerfalon is. Nem igazán érdekelnek az autók, de ez itt valóban szép. Kívülről hivalkodó, de itt belül már visszafogottan elegáns. – Hová vihetem magukat? – kérdez a sofőr magyarul. – Először a Hősök terére – felelem kissé izgatottan, mert érzem, hogy engem bámul. Aztán előveszi a telefonját, és azt kezdi nyomogatni. Én utálom ezt az okostelefonmániát. Persze nekem is az van, és sokszor kihúz a csávából, de egy ilyen helyzetben eszembe sem jutna nyomogatni. Újra megaláz ezzel, mert szinte rám sem bagózik. Mégis, hogy nézzünk így várost, ha közben ő a kütyüjét nyomkodja? Elég határozottan szólalok meg angolul. – Elmegyünk a Hősök terére. A sofőr belenéz a visszapillantóba, de gyorsan felismeri, ez most nem neki szólt. Gamalra nézek, de ő csak beleegyezően bólint, nem szakad el a telefonjától. Mikor magam elé nézek, akkor látom periferikusan, hogy ő is abbahagyja a nyomkodást és felém fordul. Ekkor már valahogy képtelen vagyok visszafordulni. Az arcom oldala szinte ég a pillantásától, nagyot kell nyelnem izgalmamban. – Gondolom, hősökről van elnevezve – válaszol végül nem túl kedvesen. A keze lendületet vesz, leemeli a fejéről a baseballsapkát, és hátrasimítja a haját. Fogalmam sincs, miért bénulok meg ennek a látványától. A hajtincsei végigszaladnak az ujjai között, annyira szívesen markolnám meg én is. Sűrű, fekete haja van, nem mondhatnám, hogy nagyon rövidre van vágva. Megigazítja a derekán a farmerja övrészét, azonnal elkapom a fejem, mert ahogy megemeli a csípőjét, egy pillanatra kidudorodik a férfiassága. Az ablak felé fordulok, és inkább a kinti tájat figyelem. Ez a póz a legrosszabb. Itt ül mellettem, érzem az illatát, érzem a bőre melegét, de még csak rá sem nézhetek. Nem vagyok jó színésznő, így most nehéz lenne eljátszanom, hogy csak munkaadóként tekintek rá, nem pedig férfiként. Újra mozgásba lendül a keze, az állát simítja, és sóhajt egy hangosat, mintha már most unná ezt az egész napi programot. Aztán olyasmi történik, ami felbolydít bennem mindent. Felém fordul, és a szemembe néz. Én is ezt teszem. Már nem is feszengek. Olyan megnyugtató az egész. A kezem magam mellett van, az utolsó pillanatban eszmélek föl, mert majdnem megfogom az övét. Elpirulok, ő meg elmosolyodik. Bennem sokkal nagyobb érzések tombolnak, mint hogy vigyorogni legyek képes, ezért

ezt most nem viszonzom. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy ez a mosolygó mandulaszemű arc ugyanaz, amelyik azt a szemét ajánlatot tette, hogy ez ugyanaz, aki kurvákat kéret magához, aki levegőnek néz mindenkit, és parancsokat osztogat. Annyira kedvesnek tűnik ebben a pillanatban. Ennyit adott magából, mert elfordul, és kifelé kémlel az ablakon. Még pár másodpercig várok, hátha visszanéz, de nem teszi. A borostája alatt látszik, ahogy megfeszíti az állát. Nézném még őt egy darabig, de megszólal a telefonja, amit föl is vesz. Arabul kezd beszélni, valószínűleg a társával diskurál, vagy egy otthonival. Féltékeny sárkányként arra figyelek, hogy a vonal túlsó felén női vagy férfihang hallatszik-e. Férfival beszél. Újra magam elé nézek, már csaknem behunyom a szemem, élvezkedve. Nagyon gyors ritmusban beszél. Nem igazán tetszik nekem ez az arab nyelv, de annyira önmaga, amikor ezen beszél. Kemény a hangja, és határozott. A hangsúlyból azt vonom le, hogy megint vitázik valakivel. Dühösen kinyomja a telefont, és megcsóválva a fejét, elneveti magát. Már megint úgy, ami nem jön tiszta szívből. – Minden rendben? – érdeklődöm, pedig eszemben sem volt kérdezni. A szívem mindig hamarabb dönt, mint az eszem. Nagyjából azt kapom, amire számítok. Morcosan bólint egyet, egyfajta „semmi közöd hozzá” módjára. Aztán látványosan a kinti tájat vizslatja, így én is ezt teszem. Már a tér mellett haladunk el, tudom, hogy hamarosan leparkolunk. Ebben a pillanatban úgy nézem a Hősök terét, mintha először látnám. Gyönyörű! Az én Budapestem. A mi Budapestünk! Egy balkanyar után leparkol a sofőr, fél szemmel látom, ahogy az emberek a kocsit figyelik. Ő cseppet sem foglalkozik ezzel, inkább arra vár, hogy a sofőrünk kinyissa az ajtaját. Meg is történik. Ez a szituáció most eléggé ellenszenves nekem. Igencsak nőies gesztusnak vélem, ha én férfi lennék, biztos nem hagynám, hogy nyitogassák nekem az ajtót. Gőgösen száll ki, tulajdonképpen, ha valakinek jól áll az ajtónyitás, akkor az az ő fajtája. Lehet, hogy nem a levegő hűvös, hanem csak a jelenlététől vacogok, de magamra terítem a kardigánomat, amit ő szemlesütve néz végig. Ő visszaveszi a baseballsapkáját és a napszemüvegét, így nagyjából készen is áll az indulásra.

Képtelen vagyok magamban tartani a véleményemet. – Nagyon sportos, Szudairi úr! – Gamal. Csak Gamal. Ha kérhetem! Az előbbi kardigánfölvételemet már meg is bánom, mert azonnal melegem lesz. Ettől a hanghordozástól van végem. És mindeközben ujjong a lelkem is, mert ez már baráti közelítésnek tekinthető. Szomjazom minden szavára, nézésére, ami nem bántó. – Szerintem maradjunk a hivatalos nyelvnél – fogalmam sincs, miért vágok így vissza. – Akkor én szólítsam Pataky kisasszonynak? Felnevetek a közvetlenségétől. – Azt ne! – a szemébe nézve megadom magam. – Na jó! Akkor mehetünk, Gamal? Elindul, mintha ő vezetne engem, ezért mellé sietve munkához is látok. Végül is jó, ha nem felejtem el, hogy milyen órabért ígért. Bár tudom, azt nem ezért ajánlotta, de most már így járt. A saját csapdájába esett. – Úgy gondoltam, legelőször is a teret mutatom meg magának! Megint csak bólogat, a léptei kezdenek bizonytalanná válni. Az útvonallal már cseppet sincs tisztában, de ezt semmiképpen sem ismerné el. A legkisebb rosszként velem egy vonalban marad, így nem feltűnő, hogy nem ő irányít. A zebrán átsietve beérünk a térre, ahol megállva időt adok neki egy alapos körbenézésre. A hét vezér szobrát szemléli, arra várok, hogy kérdezzen, vagy legalább valami elismerésféle csillanjon a szemében. Nem történik csoda, mert közömbösen végigmér, mintegy utasításként, hogy beszélhetek. – A tér a világörökség része. Ennyit vagyok képes kinyögni, mert a jelenléte teljesen sokkol. Az, hogy egymáshoz közel vagyunk egy mozgó szituációban, bármit magában foglalhat. Egy lépés jobbra, és már csak egy hajszál választ el minket. Egy lépés balra, és olyan távol kerül a teste, ami már szinte fájdalmas. Ő meg csak áll fapofával, és kibök egy egyszerű megállapítást. – Szép. Próbálom összeszedni magamat, megindulok közelebb a talapzathoz, miközben ő a szobrokat méregeti. Ezzel az egy szóval szinte porig alázza egész Magyarországot. Nem is a szóval van baj, hanem a hangsúllyal. Azon agyalok, hogy talán ez a szerencsésebb

eset. Mi lenne, ha még kedves is lenne? Akkor már biztos fülig beleszerettem volna, még így is, hogy nincs közöttünk semmi. Nem hiszek a plátói szerelemben, de ez most kezd ahhoz hasonlítani. Szerencsére követ engem, és elég közel áll meg. Japán turisták jönnek el mellettünk, hiába beszélek hangosabban, a figyelme lankadni kezd, azok irányába fordul. Belekarolok, de ő abban a pillanatban megrántja a kezét, és odébb lép. Úgy tesz, mintha leprás lennék. – Bocsánat, Gamal, de nem figyel rám! – De figyelek! Én kemény hangon figyelmeztetem, amire ő is agresszívan reagál. Itt határozom el, hogy innentől ami a szívemen, az a számon. Újra beszélni kezdek, de már cseppet sem vagyok lelkes. Ő közelebb lép hozzám, mintha bocsánatot kérne az előbbi elutasításért. – Ezek a szobrok a magyar történelmet jelképezik. Látható itt emlékmű az első királyunkról, Szent Istvánról, Károly Róbertről, Könyves Kálmánról, Mátyás királyról… Ahogy ránézek, belém szorul a szó. Szerintem csak egy lépés választja el attól, hogy elküldjön a francba. – Elmondjam azt is, ki kicsoda? – spékelem meg a helyzetet egy újabb hülye kérdéssel. A legszívesebben térdre ereszkednék és a kemény betont fejelném le. Hogy lehetek ilyen béna? Milliókat ígért nekem ezért a munkáért, de az én agyam más vonalon mozog. Ő azonban mindig akkor a legközömbösebb, amikor a leginkább szégyellem magam. Nem tudom, hogy rajtam akar-e ilyenkor segíteni, vagy valójában csak én látom a viselkedésemben a hibákat. – Ez micsoda? – kérdezi az emlékműhöz sétálva. – A Millenniumi emlékmű. A tetején Gábriel arkangyal van, itt lent pedig a vezérek. Árpád és a többiek. Tas, Huba, Előd, Töhötöm, Ond és Kond. Újra elindul, nem bírom magamban tartani a csalódottságomat. Kevés vagyok neki. – Nem nagyon élvezi, igaz? Én mondtam, hogy jobban jár egy olyannal, akinek ez a munkája. Megáll, lebiccenti a fejét, majd egy sóhaj után hirtelen szembe találom magam vele.

Nem bántó a nézése. Olyan, mintha együtt érezne velem, pedig ez nagyon valószínűtlen. Lehet, csak azért mérges, mert már tudja, hogy melléfogott. – Nem igazán erre számítottam. – Én megértem. Nem haragszom, ha semmissé tesszük ezt a megbízást. Bálint biztosan tud magának ajánlani valakit. – Nem. Nem magával van baj. Csak… egyszerűen szeretném, ha kicsit lazább lenne ez az egész. Már-már barátian beszél. Eddigi társalgásunk alatt ekkor érzem először, hogy nem tudja kifejezni magát, talán még zavarban is van. A mondat közben keresi a szavakat, és ez biztos nem a nyelvtudása miatt van így, hanem azért, mert szerintem nem akar megszégyeníteni. – Mire gondol? – teszem föl a kérdést, mert tudni akarom, ha nem erre, akkor mire számított. – Nem érdekel a történelem. Azt mutassa meg, maga hol szeret sétálni. Csaknem a nyakába vetem magam. Olyan visszafogott stílusban beszél, mint egy kisfiú. Az ugrás helyett azonban inkább csak elmosolyodom. Hát mégiscsak ember ez, nem egy földönkívüli. – Mit szólna a Városligethez? – A liget jól hangzik. – Vagy esetleg az állatkert? Furcsa szemeket mereszt rám. Nem dühös, egyszerűen csak megváltozik az arca. Remélem, nem az állatkertet választja, mert Tamással ott szoktam romantikázni. Ez most nem fér meg sem az agyamban, sem a lelkemben. Vele akarok lenni. Csak vele. Úgy, hogy eszembe se jussanak a gondjaim. – Inkább a liget – feleli végül. A gyönyörű szemét újra elrejti előlem, mert visszaveszi a napszemüvegét. Én is a sajátom után kutatok, de fölvenni képtelen vagyok, mert lebénít minden gesztusa. Amikor fölveszi a szemüvegét, beszívja az alsó ajkát, egészen a szőrös részig. Ösztönös gesztus, semmi jelentősége nincs, de a szívem nem hevesebb fokozatba kapcsol ettől, hanem majdnem megáll. Azon gondolkodom, vajon milyen íze lehet a szájának? Az is olyan egzotikus, mint a ruhája illata?

– Gondolom, akkor múzeumokat sem látogatna szívesen! – Egész jól megértett. Ismerem ezt a vigyort. Ez a „lehülyézős” vigyora. Nem tudom, miért simogat az egyik pillanatban, aztán miért rugdos a másikban, de meg kell hagyni, jól csinálja, mert idiótán visszamosolygok, és csak pillanatok múltával ismerem fel, hogy ő bizony nem szívből küldi felém a mosolyát. – Pedig itt a Szépművészeti Múzeum is – mutatok az épület felé. Odanéz, de látszik az arcán, hogy nem érdekli. A fejét tiltakozóan meg is rázza, nem erőlködöm tovább. Dühít a beképzelt viselkedése. Mérgemben lerángatom a kardigánomat, majd megindulok, közben szinte kiabálva vetem oda neki. – Jól van, Gamal! Akkor sétálni megyünk. Te velem itt nem fogsz szórakozni! Az autó felé igyekszem, cseppet sem érdekel, hogy jön-e vagy lemarad. Most legalább nem szoknyában vagyok, így a nagyságos urat nem zavarja a combfixem. A sofőr döbbenten néz hol rám, hol Gamalra. Olyan dühös vagyok, hogy neki is csak futtában szólok oda, mert látom, amint nyitni készül az ajtót. – Minden rendben, csak sétálni megyünk. Maradjon csak! Hallom magam mögül a kiáltását. – Hova megyünk? Megfordulok, és lépek is kettőt, miközben ő felém tart, így gyorsan ott találom magam előtte. Gyilkos a szemem. – Sétálni akart, nem? – Azt mondta, valami ligetbe visz. – Itt van, nem messze. Már majdnem kitör belőlem a nevetés, mert látszik, hogy vérig van sértve. Cseppet sem önmaga ebben a pillanatban. Megkérdezném tőle szívesen, hogy mi a baj. Idegen az ország? Idegenek az emberek? Nincs itt a társad? Na, most ajánlgasd a pénzed! Nem jön mellém. Előtte haladok, már csaknem visszafordulok, hogy egyáltalán követ-e, de egy pillanat alatt rájövök, hogy mögöttem jön. Érzem. Érzem magamon a szemét és a vágyát is. Tudom, hogy a fenekemet nézi, ami valószínűleg most cseppet

sem olyan vonzó, mint egy szűk szoknyában. A testem egyébként sem nagy durranás. A derekam túl vékony a csípőmhöz képest, ami Tamásnak nagyon tetszik, de nekem nem. Farmert találni magamra például egy egész küldetéssel felér. A lábaimmal nincs problémám, bár magasabb azért lehetnék. A százhatvanöt centiméteremmel még közepes termetnek sem számítok. Talán ezért érzem most különösen idiótán magam mellette. Ő, szerintem százkilencven fölött van, olyan, mint egy kosaras. Sőt. Az elmúlt napokban még csak voltam valamekkora, na de ebben a balerinacipőben… A hasam az egyetlen, amit tökéletesnek látok, mert a gyerekkori atlétikázás feszessé tette. A mellem két almára hasonlít, nem rendelkezem hatalmas keblekkel, amit nem is bánok. Hogy néznék ki úgy? Alacsony méret, hatalmas mellek, vékony derék, széles csípő, gömbölyű fenék… Töltött galambnak érezném magam. Szándékosan ridegen kérdezem, miközben bevárom és végigmérem. – Nem jön? – Tudja, nem nagyon szoktam sétálni. Ó, te kis herceg! Nem bírom visszatartani a nevetést. – Csak nem azt akarja mondani, hogy fehér lovon közlekedik? Fölösleges poénkodnom, mert úgysem érti. Valószínűleg egyetlen magyar népmesét sem ismer, amiben az úri gyerekek, hercegfélék fehér lovon közlekednek. Ő csak egy milliomos üzletember, aki valószínűleg jó családba született, és gazdag országba. Mivel bambán néz rám, kiegészítem magamat. – Tudja, nálunk még a mesék is arról szólnak, hogy a herceg fehér lovon jön el. Maga meg pont úgy viselkedik, mint egy herceg. Jól sejtettem, már megint nem érti a viccet, még csak el sem mosolyodik. Elindulok ismét, de most ő sem ácsorog tétlenül, azonnal megindul, velem egy vonalban halad. Nem merek felé fordulni, mert kezdem bensőségesnek érezni ezt az egészet. Szó nélkül haladunk tovább, de számomra cseppet sem kínos ez a csönd. Minden apró neszre figyelek. Hosszúkat lép, a cipője szinte nem is ad hangot. Mivel az enyém sem, ezért osonunk. A lélegzete egyenletes, valószínűleg az enyém nem ilyennek hangzik. A zöldes területre érve egyre több ember vesz minket körbe. Gyerekek szaladgálnak, az árusok körül sok a nép, és szerelmespárok is szép számmal vannak. Közelebb lépek hozzá, nem

akarom, hogy elbizonytalanodjon ebben az idegen közegben, bár ő nem az a határozatlan fajta. A velünk szembejövő emberek ugyanúgy néznek minket, mint mi őket. Gamalt nyilván nem nehéz észrevenni. Magas, és igencsak figyelemfelkeltő stílusa van még így, egyszerű ruhában is. Szembejön velünk három tizenéves lány, elvigyorodnak, és az egyik hallhatóan mondja oda a másik kettőnek, hogy ez a pasi biztos olyan szép vidékről jött, mint amennyire ő maga szép. Biztos azt hiszik, hogy én is külföldi vagyok, mert engem a legkisebb figyelemre sem méltatnak. Pedig ha tudnák, hogy minden szavukat értem. Gamal csak figyeli a nevetgélő, sugdolódzó lányokat, én meg nem bírom ki, elárulom, amit hallottam. – Nagyon tetszett a lányoknak – meg sem rezdül az arca. – Azt mondták, lerí magáról, hogy külföldi. Erre sem reagál. Még a titkolt beképzeltsége sem üti fel a fejét, inkább olyan, mintha valamin gondolkodna. Eszembe jut, mit kért tőlem a mai nappal kapcsolatban. Semmi extrára nem szomjazik ezen a városnézésen, ezért úgy döntök, inkább azt mutatom meg neki, amiket én élveztem kislány koromban. Odaérünk egy padhoz, ezért megállítom őt. Pontosabban megállásra késztetem, mert ahogy én ezt teszem, ő is lecövekel. Tudja, hogy mondani fogok valamit, leveszi a napszemüvegét. A látványtól újra megbénulok. Olyan, mintha most látnám először ezeket a szemeket. Ugyanolyan hatással vannak rám. Talán a lefagyásommal őt is zavarba hozom, mert lekapja a baseballsapkáját is, és kisfiú módjára simítja le a haját. – Üljön ide le! Képtelen vagyok nem hozzáérni. A felkarjába markolva, odairányítom a pad széléhez. Meglepődik az utasításon, szó nélkül engedelmeskedik. Leül, és ártatlan szemekkel néz föl rám. Akkor is, ha tudom, hogy ez a férfi sok minden, csak nem ártatlan. Végigszalad a testemen a szeme, szégyellem magam, amiért ilyen ócska ruhában vagyok. Szeretnék neki tetszeni! – Itt várjon meg! Ne menjen sehova! – Biztos vagyok benne, hogy vitázni kezd velem, végül is még az is dühítette, amikor javaslatot tettem a ruházatát illetően. Nehezen viselheti, amikor megmondják, mit csináljon. Kezdek izgatott lenni én is amiatt, amire készülök. Huncutul fűzöm hozzá. – Hozok magának valami finom édeset! Egyszerűen elképesztő ez a pasi. Minden szót harapófogóval kell kihúzni belőle.

Arra várok, hogy faggatni kezdjen, de a nézése azt üzeni: „Fogalmam sincs, mit akarsz, de ne törd magad!” Nem veszi el a kedvem. Otthagyom őt, és elindulok a vattacukorárushoz. Már messziről érződik az édes illat, ami a gyerekkoromat idézi. Az ember a felnőtté válás küszöbén különösen értékesnek látja a gyerekkorát. Még akkor is, ha az nem volt idilli. Minden gyereknek az a természetes, amiben éppen él, én is így voltam vele. Csak sokkal később láttam, hogy vannak gyerekek, akiknek az apukájuk is olykor ott van a játszótéren, nem csak az anyukájuk. Vannak, akiknél tele van a hűtő, én meg tizenéves koromig még sajtot sem ettem, mert az luxuscikknek számított a család költségvetésében. Persze az alkohol mellett minden fontos dolog eltörpült. Nincs túl messze az árus, így akár szemmel is tarthatna, de a sorból visszanézve látom, a magasba nyúló fákat kémleli. Megint olyan, mint egy kisfiú. – Parancsoljon! – Egy vaníliás vattacukrot szeretnék, és egy üveg vizet. Gondolkodtam, milyet is kérjek, de mivel neki olyannyira fűszeres illata van, talán a vaníliát is kedveli. Kifizetem a cuccot, az üveget berakom a táskámba, a vattacukrot pedig a lepottyanástól védve viszem felé. Elég ingatagon áll a hurkapálcán, remélem, nem esik le. Már egész közel vagyok hozzá, amikor végre engem méltat figyelemre. Feláll, de nem jön elém, vár, amíg én odaérek. Látszik az arcán, hogy fogalma sincs, mi van a kezemben. Élvezem a helyzetet. Elvigyorodom, ő is ezt teszi. Ez nagyon jólesik. – Vattacukor! – nyögöm ki a vigyorgás mellett. Úgy örülök, mint egy kislány. Féloldalasan felhúzza megint a szemöldökét. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ezt akkor teszi, ha nem érti a helyzetet. Tiszta szívből nevetek, mert ez a mogorva arc már csaknem boldognak tűnik. – Cukor? – kérdez vissza zavartan. – Vattacukor! – Hungarikum? Kitör belőlem a nevetés. – Nem. Nem az! A válaszom után ő is hangosan felnevet. Eddig mosolygott, sokszor gúnyosan, sokszor szívből, de hangosan most először nevet fel. Mondhatnám azt is, hogy teli szájjal nevet,

mert az egész fogsora előtűnik, az arca két oldalán pedig még az erős szőrzet alatt is jól látszik a gödröcske. Felismerem, hogy nem lesz bátor, ezért én azzá válok helyette. Letekerek egy kicsit az édességből, nagyjából úgy, ahogy az anyukák szokták a gyereküknek. A kezébe akarom nyomni, de ő elkapja. – Mit akar? – Csak hogy kóstolja meg. A válaszomra már beleegyezően nyújtja ki a kezét, igaz, a másikat. Nem is venném észre a kézcserét, ha ő nem hívná fel rá a figyelmemet. – A muszlimok jobb kézzel esznek. Minden tiszta dolgot a jobb kezünkkel csinálunk. Ez most számomra nagyon érdekesen hangzik, hálás vagyok, amiért legalább ennyit megoszt velem a kultúrájukat illetően. Amikor civil ruhában van, annyira egynek érzem magam vele, hogy eszembe sem jut a vallása. Ő csak tartja a kezében a darabot, ezért én is tekerek magamnak, és be is kapom. Ragacsossá válik az ujjam, ezért lecuppantom. A szeme kikerekedik, majd ő is bekapja a vattacukrot, és ízlelgeti a szájában. Nagyon élvezem ezt a pillanatot, mert egyfolytában egymást bámuljuk. – Vaníliás – mondom. Nem felel, de az arca azt árulja el, hogy talán ízlik neki. Újabb részt tekerek le, és elképesztő dolgot teszek. Nem adom át neki, hanem egyenesen a szájához emelem. Nem nyitja ki a száját, ezért kezdem hibának vélni ezt a lépést. Ennyire nem kéne vele közvetlenkednem. Mégsem visszakozhatok, ezért kissé meggyűröm a vattacukrot, és felszólítom: – Na, gyerünk! Így a legfinomabb. Keményre van gyúrva, mégis szét fog olvadni a szájában. Látom a szemein, hogy valami másra gondol. Nem érdekelnek a hátsó szándékai, mert teszi, amit kérek. Kinyitja a száját, én pedig beleteszem a gömböccé gyúrt vattacukrot. Az ujjam ismét ragacsossá válik, ezért lenyalom. Ő döbbenten nézi a mozdulatomat, az én számat is szinte égeti a saját ujjam. Csaknem a szájához ért az előbb, most meg nyalogatom. Talán most először, vagy már sokadjára hozom őt zavarba. Odanyúl az édességhez, és most ő szakít magának.

– Ez az, Gamal! Vaduljon! Nem szándékosan csúszik ez ki belőlem. Tudom, hogy azért nyúl ő a cukorért, mert retteg attól, hogy újra etetni akarom. Teljesen fölöslegesen játssza meg magát, mert a lényeget már megmutatta. Ugyanolyan normális ember, mint bárki más, csak egy kicsit más szabályok szerint él. De ezeket a szabályokat én le akarom rombolni. Azt akarom, hogy magát adja, és ne a nézeteinek feleljen meg. Én is ezt teszem. Viselkedhetnék kifinomult nőként, három lépés távolságot tartva, üzletre koncentrálva, de az nem én lennék. Aki azt váltja ki belőlem, azzal úgy viselkedem, de ő mást vált ki bennem. Nem akarom megjátszani magam. Túl sok ember előtt teszem ezt. Sőt! Olykor az egész világ előtt. Becsülök mindent, ami az életéhez tartozik, de én nem ezekre vagyok kíváncsi, hanem rá. És tudom, látom, hogy ezt most ő is élvezi, akármilyen szabályok szerint is él. Lenyalja az ujjait, tiltakozásképpen megemeli a kezét, hogy eszembe se jusson többet adni neki. Én önfeledten eszem tovább, de azért megkérdezem tőle: – Biztos nem kér? Ismét tiltakozik, ezért gyorsan megeszem a maradékot. Nem nehéz. Nem is tudom, mikor ettem utoljára vattacukrot. A múltkor sétáltam Mariann-nal, és emlékszem, akkor akartam venni, de ő nyávogott, hogy nem vagyunk már gyerekek. Megeszem, ő meg ott áll előttem, a kezeit úgy tartva, mintha undorodna a saját piszkosságától. Biztos ugyanúgy ragacsos, mint az enyém, ezért előveszem a táskámból a törlőkendőt. Kiveszek belőle egyet, és felé nyújtom. – Nedves. – Mi? – A kendő, Gamal! Minden korlát ledől, mert egy igazán hangos nevetés tör fel belőlünk. Ez már nem is nevetés, hanem röhögés. Több levegővételen keresztül kacagunk, nagyon közel érzem most őt magamhoz. Lehet, ez az első poén, amit mindketten egyformán értelmezünk, mert neki bizonyára ugyanúgy a bugyim ugrott be, mint nekem. Mondhatnám cikinek is a helyzetet, de nem az. Végre elkezdjük használni a kendőt, szárazzal sosem tudnánk letörölni a ragacsosságot. Még eközben is somolygunk, de csillapodik a helyzet. Arra gondolok, hogy otthon vajon mennyit nevethet? Jól szokta magát érezni a barátaival? Akkor

ugyanígy szívből kacag? Vagy talán van odahaza nő is, aki megnevetteti? Hát persze. Csak rá kell nézni. Mégis mit gondolok én? Azt, hogy a szaúdi nők vakok? Elveszem tőle a szemetet, és ki is dobom a közelben lévő hulladéktárolóba. Visszafelé benyúlok a vizespalackért a táskámba, aminek le is csavarom a kupakját. Felé nyújtva kínálom meg. – Gondolom, szomjas! A vattacukor mindig kéri az innivalót. Szó nélkül, de hálás szemmel elveszi az üveget, és meghúzza. Fölfelé emeli az arcát, én meg az ádámcsutkája táncát lesem. Vámpírnak érzem magam, mert ebben a pillanatban vérzésig csókolnám-szívnám a nyakát. Mikor végez, visszaadja a vizet, amiből én is iszom. Érzem, hogy ő is ugyanúgy néz engem, mint ahogy én néztem őt. Az ivás után rátekerem a kupakot, olyan döbbent a feje, mintha ekkor jönne rá, hogy egy vadidegen vagyok. Azonnal kérdezek. – Akar kacsákat etetni? – ez volt a második kedvenc elfoglaltságom mindig itt, a ligetben gyermekként. Beleegyezően bólogat. Ez is más, mint eddig. Eddig csak egyet bólintott, most meg kitartóan bólogat. Megfogom a kezét, és húzni kezdem magam után. Azt a kezet fogom, aminek a látványa elveszi az eszemet. És most nem nézem, hanem markolom. A tenyeremben érzem a bőrét, minden önuralmamra szükségem van, hogy a kézfogás mellé ne simogassam meg a kézfejét. Az ujjaim üvöltenek érte, hogy táncot járhassanak az ő ujjai között, de moderálom magam. Az már egyenesen kihívó lenne, márpedig én nem akarok kihívó lenni, csak természetes. Bármi is történjen, azért nem felejtem el, hogy tegnap este még egy lotyónak nézett. Elcitálom őt a legközelebbi pereces fabódéig, és az eladó férfihoz szólok. – Két sós perecet szeretnénk. Van friss? – Itt mindegyik friss, kisasszony. Nem szólok vissza semmit, de emlékszem, gyerekkoromban volt úgy, hogy egy hajas fejbőrt is be lehetett volna törni a „friss” pereccel. Igaz, most a kacsáknak szánom, de biztos belekóstolok, mert a hasam kezd olykor megmordulni. Előveszem a pénztárcámat, fizetném a pereceket, de Gamal gyorsabb. Megrántja a karomat, aztán pedig rá is szorít. A kétezres majdnem kiesik a kezemből. Döbbenten ránézek, de nem kell megszólalnia, mert tudom, mire gondol. Az előző esti vacsora és

az első kávénk jár az agyában, nekem meg a tegnapi figyelmeztetése. Emlékszem, mit mondott. Porig fog alázni, ha fizetni merek a közelében. Meg kell hagyni, feldühíti őt, ha nem villoghat a vagyonával, de, az isten szerelmére, ez csak két perec. A százdollárosra nézek a kezében. Elnevetem magam. Annyira gyerekes. – Ezzel akar fizetni? Figyelembe sem vesz. Az eladónak tukmálja a pénzt, tipikus arabként viselkedik. A faházban ácsorgó férfi segélykérően rám néz, mert nem igazán érti a helyzetet. Próbálom Gamalt megfűzni. – Ne bolondozzon! Ez csak két perec. – Mondja meg neki, hogy vegye el! Az eladóra néz, de a mondandóját nekem szánja, mert az arcát felém mozdítja. A röhögőgörcs szélén állok, ő tiszta ideg, az eladónak meg kezd teli lenni a puttonya velünk. Neki tök mindegy, csak valaki fizessen, bár szerintem nem igazán örülne, ha két perecet egy százdollárossal fizetne ki valaki. – Nem fog tudni visszaadni magának. Esetleg forintban. – Akkor azt is mondja meg neki, hogy nem kell visszaadnia! Feladom. – Kérem, uram, vegye el a pénzt! Nem szükséges visszaadni. Száz dollárt kap. Gondolom, megfelel. Az ürge szemei a feketénél is feketébbek, hol engem bámul, hol Gamalt. Szerintem azt gyanítja, át akarjuk verni, de amikor Gamal aranyórájára néz, helyes döntést hoz. Elveszi a százdollárost, és a hiányos fogsorával az adakozóra vigyorog. Gamal ezt már nem igazán értékeli, mert az ujjait törölgeti a nadrágjába, mintha leprással érintkezett volna. Fogalmam sincs, mire gondolhat, nekem kínos ez az egész. Gyorsan odébb is lépünk, majd török egy falatot a perecből. – Egész jó! Friss! Teljesen hülyének néz a megjegyzésemért. A másik perecet felé nyújtom, hogy ő is megkóstolhassa, de nem veszi el. Olyan, mintha megsértődött volna. Mivel nem veszi el és mérges az arca, nevetve fűzöm hozzá: – Egyébként a kacsáknak szántam. Erre hosszan lehunyja a szemét, és kiveszi a kezemből a perecet. A ballal lógatja,

annyit meg már megtanultam ma, hogy bal kézzel nem eszik, így nem forszírozom a dolgot. Akkor ne egyél belőle. A tóhoz érve megnyugszom, mert bár sok ember van, a kacsák is a helyükön vannak. Föl-le úszkálnak, attól függően, ki hova dobja nekik az eleséget. Nekem eszemben sem volt olyan magvas kacsaeledelt venni. Gyerekkoromban is kenyeret dobáltunk, és van egy olyan érzésem, hogy a kacsák is a perecet szeretik jobban az egészséges kajánál. Erre bizonyítékkal is szolgálnak, mert már az első bedobott darabért harc megy. Gamal mozdulatlanul áll mellettem, mintha nem tudná, mit is kell csinálni. Egy kicsit elszomorodom, mert a távolabb álló kislány búsan néz az apukájára és rám, ugyanis a kacsák otthagyják őt. Azon gondolkodom, odaviszem neki a másik perecet, de megelőz, és mérgesen elszalad, az apukája meg utána iparkodik. Kezd nagyon élvezetessé válni az etetés, mert a kacsák egyre közelebb jönnek. Gamalhoz fordulok. – Maga nem ad nekik? – Tetszik, ahogy dobálja. Magára bízom ezt is – felém nyújtja a másik perecet, amit elveszek. Tulajdonképpen tényleg élvezem. Az életemben tomboló káosz és fájdalom fölnagyítja az ilyen apróságokat. Nem érdekelnek nagy utazások vagy ajándékok, ebben a lelkiállapotban az ilyesmi sokkal többet ér. Ez a kacsaetetés, vattacukrozás, az ő jelenlegi kedves gesztusai sokkal többet érnek, mint egy világ körüli luxusutazás. Az olyasmi biztosan nem lenne képes egy percre sem félretolni agyamból a gondjaimat, míg ezek a hétköznapi dolgok igen. Vagy talán csak Gamal az oka. Nem tudom. Ha így van, akkor viszont magammal tolok ki, mert valószínűleg hazautazik, és nagyobb űr marad bennem, mint amekkora most van. A gondolataimba merülve dobálom a darabkákat, még az is másodlagossá válik, hogy ő ott van mellettem. A családomra gondolok, de most nem vagyok szomorú. Ezt is Gamalnak köszönhetem, mert felismerem, hogy bármi történjen is, anyát, a testvéremet, apát már nem veheti el tőlem senki. Lehet az életünk pokol, eltemethetjük anyát, de akkor sem veheti el tőlem semmi és senki. Ugyanúgy velem marad örökre, mint a gyerekkorom, ami most is itt áll mellettem. És bármi történjen is, a Gamal által okozott

érzések is megmaradnak bennem. Olyanok lesznek a szívemben, mint egy fotó az albumból. Kiveheted, nézegetheted, és átélheted újra. Felé fordulok, és belékarolok. Ösztönös a mozdulat. A gondolataim meglágyították ezt az egészet, ez most természetesnek tűnik. Már a mozdulat közben megfordul a fejemben, hogy hibát követek el, és félre fog lökni, mint a Hősök terén, de nem teszi. A mozdulatlan tűrése többet jelent, mint a mosolya vagy egy szívből jövő ölelése. Mikor már biztosan érzem, hogy befészkeltem a karjához magam, akkor szólalok csak meg. – Jöjjön! Megindulok, ő pedig úgy lépked, hogy nem kell eltávolodnunk egymástól. Semmire sem lenne szükségem, csak egy kilencvenfokos fordulatra úgy, hogy ő ugyanezt tegye. Az azt eredményezné, hogy a testünk egymásnak feszülne mindenhol. A fejem a mellkasára dönthetném, hallanám a szívverését. Az ágyéka a férfiasságával izgalmassá tenné a szituációt, a lábai pedig olyanok lehetnének, mint a karok. Azokkal alul fogna át úgy, ahogy a kezeivel fölül. Semmire sem vágyom jobban ebben a pillanatban, csak a teste melegére. Nem kaphatom meg. Csak a bal karom, oldalam élvezheti ezt az érintést, az is úgy, hogy inkább én csimpaszkodok, nem pedig ő. Mégsem szégyellem magam. Előtte nem. Akkor sem, ha nem kellek neki. Odaérünk a Széchenyi fürdőhöz, meg is állunk. El kell engednem őt, ezért kicsúsztatom a karom, láthatóan megkönnyebbül. – Ez a Széchenyi fürdő – nyögöm ki. – Elég nagy ember lehetett ez a Széchenyi! Ezen most igazán meglepődöm. A Hősök tere nem nagyon érdekelte, de most elkapja a ritmust. Édes, ahogy kiejti: „szecshrenyi”. – Igen, tényleg az. Politikus volt, nemes és a legnagyobb magyar. Sokkal többet is mesélnék neki, még a Lánchíd nem egyszerű története is eszembe jut. Pont itt tartok a gondolatban, amikor megszólal. – És neki köszönhetik azt a Lánchidat is. A szavam is eláll. Ezt meg honnan tudja? Csak nem az ablakából a Lánchidat kémlelve kapott kedvet az információszerzéshez? Valószínűleg van a hotelban prospektus, hiszen ezt ő is említette. Reménykedni kezdek benne, hogy szépnek találja

Budapestet. – Igen, tényleg. Nahát! Meglepett! – nyögöm ki végül. A fürdő felé intek a fejemmel, úgy folytatom: – Egyszer szívesen megmutatnám önnek belülről is. – Úgy érti, a fürdőt? – Igen, azt. Egy ideig mozdulatlanul és hangtalanul nézzük egymást, talán azt hiszi, kikezdek vele, pedig nem így van. Kár lenne tagadnom, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem, de vele kapcsolatban nem a szexre vágyom. Nemcsak azért kívánom, mert vonzó férfi, hanem valami egészen másért is. Aztán végre megszólal. Nyersen. Mint egy ébresztő. – Mi sosem fogunk együtt fürdőbe menni. Elszégyellem magam, de próbálom leplezni. Igazat adok neki. – Igen, így van. Újra a csöndnek a gyilkos formája telepszik ránk. Furcsa. Anya betegségekor jöttem rá, hogy a csöndnek rengeteg fajtája van. Van, amikor nincs szükség szavakra, mégis építünk magunk között valamit, s valamikor ez a hallgatás lerombol mindent, ami addig kiépült. Anya ismertetett meg ezzel, és most Gamalnál is rám talál ez az érzés. Fölösleges építkeznünk, mert úgyis lerombolódik minden. Túl sok minden kavarog a fejemben. A mellettünk elhaladó turistacsoport arra kényszerít, hogy közelebb lépjek hozzá. Elmerülünk egymás szemében, a száját is látni akarom ilyen közelről, de a tekintete nem enged el. Talán órákig képes lennék őt nézni, de én ehelyett meggondolatlanul kérdezek, mert most nem ködösíthet. Itt áll velem szemtől szemben, érzem, hogy az igazat mondaná. – Ugye nem ezért ajánlotta azt a rengeteg pénzt? Biztos nem értettem félre. Semmit sem tükröz az arca, még csak el sem fordul. Azt hittem, kínosan érzi majd magát, de nem ez történik. És különös, de én sem feszengek. Teljes nyugalommal kérdezek, fel vagyok készülve a válaszára. – Talán igaza van. – Nem. Nem talán. Maga egyvalamire gondolt, és az az egyvalami a szex. Büszke vagyok magamra. Nem körítek vagy szépítek, egyszerűen kimondom, amire

gondolok. Még az is megfordul a fejemben, hogy ez már csöppet sem egy munkakapcsolat. Az a társalgás, amiben a szex szó is helyet kap, egészen bizalmas. Nem válaszol, de a komolysága tovaillan. Vigyorog rajtam vagy a helyzeten, és ezzel bátorrá tesz. Tovább beszélek. – Miért teszi ezt? – Mire gondol? – Arra, hogy pénzt ajánl fel nőknek bizonyos szolgálatokért cserébe – a vigyora eltűnik, így nem állok le. Talán komolyan vesz. – Azt hiszi, pénz nélkül nem menne? Maga jóképű, vonzó férfi. Ezer dolgot sorolhatnék még föl, például, hogy ő egy különleges jellem, aki sokat ér. Valószínűleg tanult, okos ember, szépnek látja a világot és jónak látja az életét. Miért mocskolja így be? Dicsérném mindenét, de én vagyok a nő, udvarolni azért nem fogok neki. Csak valamiért sajnálom, amiért a lelke ennyire mocskos. Látom rajta, hogy most egy kissé zavarba hozom, mert egyik lábáról a másikra áll. Tudom, hogy válaszolni fog, meg is történik. – Nem azért teszem, mert nincs önbizalmam. Ha arra gondol… Én mindent pénzért veszek. – De miért? – Mert megtehetem. Ennél kicsit bővebb magyarázatra számítottam. Az már csak pár másodperc múlva esik le, hogy tulajdonképpen mindent elismert. Már nem tagadja, nem színezi. Nem is tudom, haragszom-e rá. Kicsit talán sajnálom. Azt nem akarom elhinni, hogy ő a megtestesült gonosz, és a lelke tele van szennyel, ezért tovább faggatom. – Azért csak képes arra is, hogy udvaroljon egy nőnek! Nem magamra gondolok, de a nézéséből kikövetkeztetem, hogy ő ezt hiszi. – Nem jellemző rám! – Nem dühösen, csak kissé szemrehányóan csóválom meg a fejem, mintha jelezném, hogy ez így nem helyes. Folytatja: – Vannak nők, akiknek udvarolnék… sőt… kedves is lennék velük. De az a nő csakis muszlim lehet. Olyan, akit feleségül készülök venni. Érintetlen, kedves, gyönyörű nők. Őket becsülöm. Forogni kezd az egész világ. És egyre gyorsabban pörög. Annyira megsebez, hogy akár össze is görnyedhetnék a fájdalomtól. Minden mozdulatát, gesztusát, emberségét

félreértettem, és nem is rá haragszom ezért, hanem magamra. Hiszen már a vacsoránál rájöhettem volna, mennyit is érek. Jó, pár dollárt megérek, na de udvarlást, kedvességet, azt nem. Nem bánom, hogy elértünk erre a pontra a beszélgetésünkben, mert így legalább tisztán látok. Visszakozni fogok, ezt eldöntöm. Nem leszek mellette sem önmagam, sem olyan, akinek látni akar. Nem leszek boldog, szomorú, mosolygós, lelkes… Semmilyen sem leszek. Olyan közömbös akarok lenni, mint ő. Mégsem bírom visszatartani a feltörő kérdést, mert szükségem van a megerősítésre. – Úgy érti, én nem vagyok becsületre méltó? – Ugye nem haragszik rám? – teljesen átlagosan társalog, miközben én életem egyik legszörnyűbb pillanatában vagyok. Újra egy veszteség. Csak ez még az enyém sem volt. – Mert ez a beszélgetés kezd fárasztó lenni. – Nem, nincs gond! Csak tudni akartam! De már bánom, hogy tudom. Még csak vágyat sem érzek aziránt, hogy színészkedjek. Zavarban vagyok, és a szívem darabokban hever. Hogy vagyok képes így összeomlani ettől, amikor nincs is közöttünk semmi? Volt egy kézfogás meg egy karolás. Ennyi testi kontaktus elég messze van attól, ami tüzet gyújthat az emberben. Én mégis lángolok, és nem is akarom, hogy bármi is eloltsa ezt a tüzet. Inkább porrá égnék. Akkor talán nem maradna szívem. Lezárnám Tamással is a dolgot, és tennék a világra. Ha a szemébe néznék, talán tovább faggatnám, vagy közeledni próbálnék, ezért inkább megindulok arra, amerről jöttünk. Nagyon hosszú az út, és szótlanok vagyunk mindketten. Nem látom az arcát, de ő biztos nem azért hallgat, amiért én. Valószínűleg megkönnyebbült, hogy továbblépünk, és nem fecsegek neki, meg nem érek hozzá. Mivel elhatározom, hogy a mai városnézésnek véget vetek, ezért egészen az autóig vezetem. Ez is egy elvesztegetett nap lesz. Pénzt biztosan nem kérek, hiszen az jogtalan is lenne. Sokkal inkább bánt, hogy ebből a napomból ő ellopta a boldogságot. Minden mosolyt visszalopott, én pedig már csak hűlt helyét látom, és csak reménykedem benne, hogy igaz volt. A sofőr mosollyal az arcán fogad minket. – Minden rendben? – kérdezi magyarul. – Igen. A mai túrának vége. Kérem, vigyen vissza a szállodához.

– Máris? Azt hittem, több helyre megyünk. Felé fordulok, szinte rámordulok. – Vissza szeretnénk menni a szállodához. Mit nem lehet ezen érteni? Kérem, indítson! Azonnal beül, és beindítja a motort, Gamal pedig a neki kinyitott ajtónál ácsorogva engem figyel. – Ennyi volt? Mármint a városnézés – kérdezi felháborodottan. – Ugyan már! Maga eddig sem élvezte az egészet. Hogyan is érezhetné magát jól, amikor lenézi azt, akivel van? Azt hittem, képes leszek rá. Azt hittem, képes leszek fölvenni azt a „nem érdekel” álarcot és másként igazodok majd hozzá, de nem megy. Nem akarom őt bántani, de azt akarom, hogy tudja, nekem fáj. Még akkor is ezt akarom, ha belőle ez semmit sem vált ki. – Csak akad még valami látnivaló – szól vissza hangosan. Nem látja a fájdalmamat. Nemcsak szennyes a lelke, hanem a szíve is fagyos. És mindezek mellé még vak is. – Igen, akad! – Akkor? Odafordulok hozzá, meglepődöm, mert nem számítottam rá, hogy ilyen közel lesz hozzám. Azt hittem, még mindig az ajtót támasztja, de lépett párat felém. Neki akarok esni és lehordani mindennek, ami éppen eszembe jut, de nem megy. – Nincs akkor! Majd valaki más megmutatja magának! Erre már nem reagál, talán rájött, hogy akármennyi pénze van is, most nem tud kényszeríteni. Látszik, hogy csak azért dühös, mert valaki ellenszegül neki, de az embert cseppet sem látja meg bennem. Egy pillanatra elszégyellem magam. Mit képzelek én? Ez a férfi talán nős, és hűséges a párjához. Ezt gyorsan odébb is tolom, mert az előbbi beszélgetésből kiderült, hogy még nem nős. Azt mondta, „nő, akit feleségül szándékozom venni”, tehát felesége még nincs, de barátnője biztosan. Vagy menyasszonya. Vagy mit tudom én, náluk hogy nevezik ezt. Na és én? Nekem meg ott van Tamás, és mégis így viselkedem. Tamáshoz már csak lelkiismereti okokból vagyok képes odabújni, és ezért nagyon rossz szemmel nézek magamra.

Egész úton nem nézünk egymásra, néha előrefigyelek a sofőrhöz, ilyenkor látom periferikusan, hogy kifelé kémlel az ablakon. Ahogy megáll az autó, azonnal kiszállok, türelmesen megvárom, míg a sofőr kinyitja neki az ajtót. A fölsőjét igazgatja, én meg megragadom az alkalmat, és búcsúzom. El innen! – Kérem, jelezze majd a találkozó időpontját, a telefonszámom ott van a megbízási szerződésben. A mai munkámért nem várok fizetséget. Talán meg akar szólalni, de mégsem teszi. Látom, ahogy a keze ökölbe szorul, feldühíti a viselkedésem. Ez az egyetlen, amit nem akartam kiváltani belőle. Nem dühíteni akartam. Változtatva a hangnememen tárom ki bensőmet, immár cseppet sem érdekel, hogy miként reagál. – Igazán sajnálom! Én jól éreztem magam önnel. Ez az első olyan pillanatom a közelében, amikor nem vágyom válaszra. Nem is adom meg neki az esélyt. Ha kiröhög, azt is magában teszi majd, mert én nem asszisztálok ehhez. Megfordulok, és elindulok az én valós világomhoz. Magam mögött hagyom azokat az órákat, amiket élveztem, bárhogy történt is. És magam mögött hagyok egy másik Csillát is. Ott hagyom a reménykedő énemet, aki hitt anya gyógyulásában, hisz Balázsban, az apjában, és hitt az első látásra szerelemben. Mert ekkor már érzem. Ez a férfi már nemcsak mögöttem van, de a szívemben is. Utat talált hozzá, noha nem kereste, sőt mindent el is követett, hogy ne nyissam ki neki. Én meg olyan vagyok, mint egy áruló. Elárulom Tamást, a vele való kapcsolatomat és a saját szívemet is. Már nincs heroinom. Reménykedek benne, hogy így, az én drogom nélkül is végigcsinálok mindent. Méltósággal, ahogy anya mondta. Elmosolyodom kínomban, miközben a cipőmet nézem. Méltóság. Valóban azt hiszem, hogy az ellenkezésem, a „nem” válaszom az a méltóságot takarja? Dobnám a méltóságom mindenki elé, ha anya meggyógyulna, Balázs hallgatna rám, apa végre apa lenne, és Gamal csak egyszer végigsimítaná az arcomat úgy, hogy a szemembe néz. Ezekért minden méltóságomat odaadnám.

13. fejezet

Képtelen vagyok hazamenni, anyáékhoz indulok. Nem vagyok képes belépni abba a lakásba, amiben Tamással élek. Hülyeség az egész. Pár óra tényleg ennyire képes megváltoztatni egy ember érzéseit? Tegnap, sőt még reggel is csak azt gondoltam, hogy tetszik ez a férfi. Pár óra elteltével pedig úgy érzem, hogy a hiánya az maga a kerékbetörés. Egy ép porcikát sem hagy meg rajtam. Már csak azért rimánkodom, hogy az agyam ép maradjon, mert ennek a napnak az emlékeire szükségem van. Minden miatt. A kacsák, a vattacukor, a nevetés, az érintés… Meg kell hogy maradjanak nekem. Ezekben benne van Gamal, mint egy időutazó. Bárhova is megy, itt marad velem az életének ez a szakasza. Visszarepülhet Szaúd-Arábiába, feleségül veheti a szerelmét, élhet tovább boldogan, de ez a nap az életéből már hozzám köti, mert velem töltötte. Ha létezik az a bizonyos pillanat, amikor lepereg az életünk filmje halálunk óráján, akkor ez a képkocka is helyet kap majd benne. Ennyire neki is emlékeznie kell majd rám. Kezd túl banális lenni az életem, és valahogy a halállal kapcsolatos gondolataim is állandósulnak. Néha már úgy érzem, hogy nem is kell harcolnom, mert nem is ellenség, hanem egy jó barát. Állandóan körülöttem lohol, mert féltem anyát, Balázst, és tudom, hogy apának sem lehet tökéletes az egészsége, tekintettel a többéves alkoholizmusára. A halál már talán a családtagunk. Egy kicsit megül közöttünk az ebédnél, végignéz rajtunk, majd eldönti, kit mikor visz el. A kulcsomat kotrom, abban a pillanatban csörren a telefonom, látom, hogy a szomszéd Julika néni hív. Automatikusan az ő ajtajára nézek, de eszelősen matatok a kulcs után tovább. A szívem hevesebben kezd verni, a legnagyobb célom ebben a pillanatban bejutni a lakásba. Kezembe akad a csomó, és már nyitom is az ajtót. Az előszobában áll Julika néni a telefonjával, amit már kinyomott. Talán hallotta az ajtó elől beszűrődő csengést és zajt, remélhette, hogy én vagyok. Elképesztő, hogy egy pillanat mennyi mindent mond el. Csupán csak azért, mert az ember érzékeny, és körül tudja építeni agyában a dolgokat. Egy hétköznapon Julika néni

látványa az előszobánkban mosolyra fakasztana, hangosan köszönnék neki, de most nem ez történik. Kapaszkodom a szemébe úgy, ahogy ő az enyémbe. Azt hittem, hogy fel vagyok mindenre készülve, de bármennyire is húz a lábam befelé, nem tudok megindulni. A kulcscsomómat precízen teszem az ajtó melletti kisszekrényre. Gyerekkoromban ide anya mindig készített cukorkákat, fruttikat. Ahogy beléptünk a barátnőimmel, máris bontottuk, csakúgy, ahogy távozáskor. Már nincsenek fruttik. És más sincs. Csak ez a terhes felnőttkor ül a nyakamban. Összeszedem magam. – Mi van anyával? – Nyugodj meg, kincsem! Anyád azt mondta, ne hívjalak fel, de én… Mindegy. Jöttél magadtól is. – Rosszul van? – Most bent van nála az orvos… Az orvosokban egy ideje hiszek, mert talán ők döntik el, kinek jár a csoda. Bolondság, de ha az ember lánya csak az orvosokban bízik, akkor szeretni kezdi őket. De a remény, ami másodpercek alatt épül bennem, csettintésre omlik össze. – Azért hívtam az orvost, mert nagyon sápadt volt, és alig bírt fölkelni az ágyból. – Az nem lehet! Tegnap semmi baja nem volt! Tiltakozom, mint ahogy más emberek is tennék. A betegség kiderülésénél ez is egy fázis volt, de azt hittem, ezen már túl vagyok. Sőt. Túl is vagyok, de másodpercekre még mindig visszatalál hozzám a tagadás. Elindulok, de Julika néni megfogja a kezemet. – Várd meg, míg az orvos végez. Rendben? Ednuska nem akarja, hogy így lásd. – Annyira rosszul van? Julika néni bólint egyet, és el is sírja magát. Tudatosan keményítem az arcom, mert szétbőgött fejjel nem fogok bemenni. Anya bármilyen állapotban van is, én szépnek látom majd, ezt tudom. Nem is azt látom, ami éppen ő, hanem amilyen az emlékeimben. Julika néni megfogja a kezemet, és behúz a konyhába. Leültet, mint egy kislányt, ő is leül velem szemben, de nem szólal meg. A kezem az asztalon van, a körmömmel csipkedem a terítőt. A fehér bőrömet az ijedtség még fakóbbá tette, a kék erek úgy emelkednek ki, ahogy még sosem láttam. Apró remegés vesz erőt rajtam, de a kitörni

készülő sírást elég jól kezelem. – Már apádat is hívtam. Hamarosan hazaér. Balázs nem vette fel. Vágyom rájuk. Vágyom az alkoholista apámra, a drogos öcsémre. Mindkettejük vigaszára szükségem van, csak ők vannak velem gyerekkorom óta. Julika néni látja, hogy fölöslegesek a szavak, ezért el is hallgat. Ő talán öt-tíz évvel idősebb anyánál, most született unokája. Különös módon azon gondolkodom, hogy nemrég még ennél az asztalnál ült anyával, kávéztak és beszélgettek. Tizenéves voltam. Éppen hazaértem a suliból, ő pedig dicsért engem: „Csilla! Még pár év, és anyád felkötheti a kötényét, mert a fiúk elrabolnak majd.” Nem rabolt el eddig senki. Hallom az ajtó csukódását, de nem állok fel. Julika néni és én is szuggeráljuk a konyhaajtót. Megismertem, ez a szobaajtó hangja volt, így tudom, hogy az orvos fog bejönni hozzánk. A torkom elszorul, abban sem vagyok biztos, hogy van hangom. Pár másodperc múlva valóban benéz az orvos. Először csak a fejét dugja be, mert nem biztos az ott-tartózkodásunkban. Mikor összetalálkozik a tekintetünk, beljebb lép. Dr. Barna Attila azon orvosok egyike, akik sosem fogadnak el pénzt. Ő a körzeti orvosunk, azt hiszem, szerencsések vagyunk, mert szemmel tartja anyát. Mikor kiderült a betegség, meghagyta, hogy bármikor hívhatjuk, ő szívesen kijön, és segít, amiben tud. Leteszi az orvosi táskáját, a szemüvegét pedig leveszi. Julika néni felpattan, tétovázik, mivel is kínálhatná meg, de a doktor úr azt hiszi, anyához igyekszik, mert megemeli a kezét. – Elaludt. Morfiumot kapott. Döbbent a csönd. Morfium. Valahogy ez a fájdalomcsillapító nekem a véget jelenti. Eddig is voltak anyának fájdalmai, de azt egy erős fájdalomcsillapítóval kezelni tudtuk. Most már csak a drog segít. A legszívesebben kinyitnám az ablakot és kiugranék az emeletről. A kábítószer, ami távol kergeti anya fájdalmát, és a kábítószer, ami tönkreteszi az öcsémet. Olyan, mintha kirekesztett lennék. A morfiumról Gamal ugrik be, az én fájdalomcsillapítóm, de gyorsan elterelem a gondolataimat. Nem is kell tudatosan, mert ahogy az idős, kopaszodó orvosra nézek, már nem létezik más, csak egy zord világ. Képtelen vagyok felállni, a lábaim erőtlenek. Utoljára a gimnáziumban éreztem

magam ennyire gyengének, amikor több kilométert kellett futnunk időre. Úgy látszik, az agy képes ugyanazt az erőt elszívni az izmokból, mint a fizikai munka. – Fájdalmai vannak? – teszem fel végül a kérdést, noha tudom a választ. Csak bólint, és sóhajt egyet. Julika nénin látszik, hogy roppant kellemetlenül érzi magát, talán menekülne is, de nem teheti. Ebben a tragédiában helyet foglal nézőként, és fura, de ezért sajnálom őt. A tökéletesen berakott haját igazgatja, nem mer a szemembe nézni. – Nézze, Csilla! Most már fel kell készülni a legrosszabbra. Hívtam egy mentőt, mert az édesanyjának szakszerű ellátásra van szüksége. Be kell feküdnie! – Tegnap még semmi baja sem volt! – emelem meg a hangom. – Igen, tudom. Sajnos ebben a betegségben hullámok vannak, és jellemző lehet az is, hogy a bekövetkező vég előtt a beteg kifejezetten jól érzi magát. Az onkológusa már várja bent. Becsapás az egész. Az egész világ az. A betegség, a gyógyulás, a mosolyok, az érintések, a boldogság… Semmi sem igazi, csak az az érzés, ami egy szülő és gyereke között létezik. Így érzem ebben a pillanatban. És az élet ezt az egyvalamit is elveszi tőlem. – Ő tudja? Újra csak egy bólintás a válasz. Mivel elsírom magamat, az orvos leül az egyik székre. Julika néni is visszaereszkedik. – Az édesanyja mindent tud. Elmondtam neki, hogy morfiumot adok be, és be kell feküdnie. Fel van készülve, Csilla – semmit sem tudok mondani, mert a legszívesebben üvölteném, hogy én viszont nem vagyok felkészülve. – Be kell utalnom, mert a fájdalmait csak így tudják csillapítani. – Magánál volt? – Igen. Teljesen tiszta a tudata. És én még magamat hittem erősnek. Akkor milyen az az ember, aki ép ésszel dacol azzal a fájdalommal, amit egyenesen a halál tálal neki? Min gondolkodhat egy túlvilágra készülő? Egyben biztos vagyok: a halál küszöbén mindenkinek van hite. És nemcsak a haldoklónak, hanem a hátramaradottaknak is. – Meg fog halni? – fogalmam sincs, miként van erőm feltenni ezt a kérdést.

– Bármikor bekövetkezhet. A „bármikor” nekem túl optimistán hangzik. Reménykedem, hogy heteket, hónapokat jelent, nem pedig napokat. Pedig nem akarom optimistán látni a helyzetet. A létező legrosszabbra akarok felkészülni, de a szívem nem engedi. A méhnyakrák nagyon alattomos betegség. Anyánál is már csak akkor okozott tüneteket, amikor a harmadik stádiumba lépett. Amikor az orvos kimondta, hogy harmadik stádiumban van, még nem tudtam, mit jelent ez. Akkor még nem tudtam, hogy összesen négy stádium van. Anya csak amiatt aggódott, nehogy terhes legyen, mert már javában klimaxolt, és ugye bármi megtörténhet. A vérezgetéseit menstruációs zavarnak tudta be, de ezt csak később mesélte el. A fájdalmak csak sokkal később jöttek, tulajdonképpen már csak az után, hogy tisztában voltunk az állapotával, ugyanis egy vizsgálat után azonnal szövettanra küldték. Ezután került sor a műtétre. Nemcsak a méhszáját csonkolták, hanem a belső nemi szerveit, a petefészkét és a méhét is eltávolították. Köznyelven ezt „kipakolásnak” nevezik. Undorító szó. Aztán kezdődött a kemoterápia és a sugárkezelés. Ez megviselte anyát, de utána jobban is lett mindig. Igazán, azt hiszem, a lelke tört meg leginkább, de az sem maga miatt. A Kékgolyóból hazatérve folyton azon sopánkodott, hogy ott mennyi beteg ember van, és mennyi a szerencsétlen gyermek is. Magával kapcsolatban talán fel sem fogta, hogy ugyanazon az úton van, mint a többi szerencsétlen. Azt nem állíthatom, hogy optimista, mert mikor az orvos közölte, hogy sajnos csak rosszabbodik az állapota és rengeteg az áttét, akkor már nem harcot folytatott, hanem inkább belenyugodott. Mindent megtett, amit az orvosok javasoltak, de tudom, ezt is csak a gyermekeiért, értünk. A Kékgolyóban a kezelés után órákat kellett várni, mert szegény csak hányt, és iszonyúan rosszul érezte magát. Apa és Balázs egyszer sem kísérték el őt ezekre a kezelésekre. Nyílik az ajtó, apa szinte beront rajta. Kilépek, intek neki, ő pedig szinte fut hozzánk a konyhába. Üveges a szeme, de nem részeg, ez már nagy szó. Kislány módjára a nyakába ugrok, de ő durván eltol magától, és az orvoshoz fordul. Ez a tette jéggé dermeszt. Szükségem van rá! – Mi van a feleségemmel? – Nyugodjon meg, Pataky úr! Csillának már elmondtam, hogy mi a helyzet. Hamarosan megjön a mentő, és beszállítják a Szent László kórházba.

– Hol van most? Talán a félrelökésként válaszul veszem elő a legzordabb hangomat. Nem engedem, hogy apa az orvost terrorizálja. – Alszik, apa. Úgyhogy jó lenne, ha kicsit csendesebben lennénk. – Te jobban teszed, ha meg sem szólalsz! – mutat felém dühösen. Nemcsak én bénulok meg, hanem az orvos is és Julika néni is. Talán szapulna tovább, ha a szomszédasszony nem fojtaná belé a szót. – Én akkor megyek is – aztán mellettem elhaladva hozzáteszi. – Hívjatok, Csilla, ha segíteni kell valamiben. Tudod, hogy bármiben számíthatsz rám. Bemegyek majd Ednához is a kórházba – búcsúzóul megpuszil, és a fülembe súg egy mondatot, ami egy lavinát indít el bennem. – Erős legyél, kincsem! Elsírom magam. Nem is a helyzet miatt, hanem talán azért, mert nem az önti belém a lelket, akinek kéne, hanem egy majdnem idegen. Én össze akarok kapaszkodni minden szerettemmel, és átvészelni ezt az egészet, de mindenki elutasító velem. – Most mi a fenéért bőgsz? Ez mind miattad van, meg az öcséd miatt! Hálátlan kölykök vagytok. Nem volt anyádnak elég gondja? Még te is jössz itt az öcséd hülyeségeivel… – Pataky úr! – az orvos hangja szakítja félbe a szidalmakat. Nem mondhatnám, hogy gyűlölöm most ezért apát. Ebben az állapotban még igazat is adok neki. Nem is védekezek, csak nézek a barna szemeibe elszántan. Olyan, mintha Balázst nézném. Az öcsém egy az egyben az apukám, és nemcsak a szemében, hanem a gyengeségében is. Mert most igenis gyengének érzem apát. Hiába bánt, annál nagyobb lelkiismeret-furdalást, mint amit érzek, nem kelthet bennem. De azt azért eléri, hogy másodpercek alatt tényleg latolgatni kezdem, jó gyerek voltam-e. Olyan, amilyenre egy szülő vágyik? Szépnek születtem, hogy anya és apa büszkén tolhasson a babakocsiban? Jól tanultam, hogy az eszemre is büszkék lehessenek? Szót fogadtam? Sorakoznak a kérdések, de egy hang ordítva kérdezi bennem azt is: vajon az én apám mikor volt jó apa? – Felhívom a mentőt, hol maradnak már – szólal meg Barna doktor, és kijjebb sétál az előszobába. Apa leroskad az egyik székre, a kezét az asztalra fekteti, ráhajtja a fejét, és kitör

belőle a sírás. Megszakad a szívem. Odalépek, megsimogatom a fejét, de ismét ellöki a kezemet. Mariann jut eszembe, aki nemrég azt mondta nekem, hogy az emberek mindig okolnak valakit a bajokért. És ebben a pillanatban felismerem, hogy apa engem fog okolni, amíg csak élek. * * * Még a mentő megérkezése előtt hívom én is Balázst, de sajnos nekem sem veszi fel a telefont. Anyához is benézek, mélyen alszik. A doktor közli, hogy perceken belül itt a mentő, ezért össze kéne pakolnom a szükséges dolgokat. Előveszem az én régi sporttáskámat, amit már legalább két éve nem használok, ezért nem is vittem el a költözésnél. Összepakolom a tisztasági csomagot, rakok mellé papucsot, pizsamát, köntöst, evőeszközöket, WC-papírt, papír zsebkendőt, anya telefonját a töltőjével, és a kistáskájából a papírjait. Megnézem, mennyi pénz van a pénztárcájában, csak egy kétezrest találok benne, azt ott is hagyom. A pénzzel szembeni tartóban fényképek vannak. Régi fotókról fejek levágva. Balázsé, apáé és az enyém. Az ujjammal simítom meg mindhármunkat. Olyan ez a pillanat, mintha anya már nem is lenne. Talán csúnyán hangzik, de ha az ember feje fölött sokáig ott lebeg a halál, akkor könnyebbséget okoz az érkezése. Az életem legnagyobb csapásának lesz egy megkönnyebbülése is. Folyton azon gondolkodom, mi lesz, ha egyszer anya már nem lesz. Talán hamarosan választ kapok erre a nagy kérdésre. Nem várom a halálát, de végre a szemébe akarok nézni a jövőmnek. Ki akarok tartani, vagy össze akarok omlani! Mindegy, csak történjen valami. Ne kelljen egy helyben várnom a csapást, és latolgatnom, hogy van-e elég erőm ehhez. Azt sem bánom, ha gyenge leszek, csak derüljön ki. Bármi is történjen, azt elhatározom, hogy a múltamat sosem fogom elengedni. Anyát mindig magam mellett fogom tartani, a gyerekkorommal együtt. Mikor iskola után együtt mentünk bevásárolni és csakis én kaptam csokit… mikor vasárnap a kedvencemet, rántott húst sütött sült krumplival… mikor karácsonykor odatette a széket a fa elé, mert tudta, hogy a csúcsdíszt én akarom föltenni… mikor szülinapomra úgy sütött tortát, hogy előtte kettőt kidobott, mert béna szakács volt, márpedig ő tökéletes költeményt akart elém rakni… Ezek mind itt maradnak velem, és ha menekülnének, sem engedem el. Szerencsére én is mehetek a mentővel, apa közli, hogy ő marad, mert megvárja

Balázst. Látom rajta a félelmet. Ugyanúgy viselkedik, mint amikor anya kezelésekre járt. Gyerekesen talán arra számít, hogy megoldódik minden magától. Nem haragszom rá ezért, mert így legalább csak én maradok és anya. Szükségem van rá, hogy én egyedül foghassam a kezét. Néha sírni, amikor nem látja más az embert, elmerengeni… Egy búcsúzásnál szüksége van erre az embernek, és én tudom, hogy ettől a perctől semmi másról sem fog szólni az életem anya haláláig, csak a búcsúzásról. A mentőorvos átveszi anyát dr. Barnától, majd megmutatja, a mentőben hova üljek le. Nem engedem el a kezét, viszont altatják, így nem reagál semmire. A mentő szirénázva halad, mint aki életet ment, de a benne ülők tudják, ez az élet már csak egészen máshol kaphat majd megváltást. Nem a hosszú életért megy a harc, hanem hogy legalább még pár hétig, esetleg hónapig közöttünk lehessen. Egészen más kint az autóban ülve hallani a mentő szirénáját, és más belülről. Kilátok a szélvédőn, az autók utat nyitnak nekünk. Az én anyukámnak nyitják ezt az utat. Fájdalmas, mert pillanatokra emberek százai éreznek velem együtt. Nem az intenzív osztályra viszik, hanem a belgyógyászatra. A nővérek kedvesek, de igazából semmit sem mondanak, csak hogy melyik ágynál pakoljak ki anyának. Anya már nincs ott, mert eltolták vizsgálatokra, így én a kipakolás után csak ülök a kis váróban, és a látogatókat figyelem. Szinte le lehet olvasni az arcokról, ki jött nagybeteghez, és ki csak egy kis látogatásra, egy hamarosan meggyógyulóhoz. Nem megy a sírás. Túl sok a fájdalom körülöttem, hogy az enyém magával ragadjon. Egy tíz év körüli kislány a nagypapája nyakába borulva nevet, miközben látszik, hogy már ott is közelben van a halál. Pontosan ilyen a boldog gyerekkor. Dacol mindennel, főleg, ha nem is ismeri azt a mindent. Tízévesen én sem tudtam, hogy létezik valami, ami elveheti a szeretteimet. Aztán egyszer csak ott állunk, mert a világ megmutatja a másik arcát is. Ez a legnagyobb kincs, amit elvehet tőlünk az élet. A gondtalanságba és felhőtlenségbe vetett bizalmunkat. De nincs kivétel, mert ez minden ember életében bekövetkezik egyszer. Ránézek a telefonomra, latolgatom annak lehetőségét, hogy felhívom Tamást vagy Mariannt. Végül nem teszem, mert még én sem tudok biztosat, és most nincs szükségem sajnálatra. Támaszra igen, de sajnálatra nincs. Támasztani márpedig csak az tudna, akinek ugyanannyira fáj: Balázs vagy apa. Ők viszont nincsenek itt.

Odalép hozzám az egyik nővér, aki a papírokat intézte. – Menjen haza nyugodtan. Az édesanyját csak a vizsgálatok után hozzák az osztályra. Nem segít, ha itt üldögél. Mi majd vigyázunk rá. Biztosan van dolga. – Az a dolgom, hogy mellette legyek. – Ezzel nem segít. A mai napot már végigaltatják. Holnapra már itt lesz az osztályon, és remélhetőleg ébren lesz. Ha maga itt üldögél, akkor holnapra kimerül. Az éjszakát meg egyébként sem töltheti itt. Meg kell szerveznünk az átszállítást a hospice házba, mert az édesanyja azt is kérte, ha eljön az idő. A lélegzetem is eláll. Sokszor hallottam arról, hogy halálos betegek legfontosabb dolga, hogy levegyék a terhet a hozzátartozójukról, amit a haldoklásuk okoz, de anyát ilyesmihez sosem gondoltam elég erősnek. Azt hittem, én szenvedek a legjobban, miközben ő még arra is gondolt, hogy az utolsó napokban a lehető legkevesebb gondot okozza. – Én erről semmit sem tudok. – A doktor úrral megbeszélték, alá is vannak írva a papírok. Az onkológus most intézkedik. Kapkodom a fejem, nem akarom elhinni. – De én… Én azt hittem, csak kórházi ápolásra szorul – lassan állok fel. A vállamra teszi a kezét, úgy ad felvilágosítást. – Ez pontosan az. Kórházi ellátás. Csak kifejezetten olyan betegek részére, akik végstádiumban vannak. Nem vagyok bolond, tisztában vagyok anya állapotával, de mikor azt más mondja ki, felháborít. Természetesen mégsem reagálom le. Kicsit úgy érzem, anya elárult, pedig biztos azért nem beszélt erről, mert nem akart terhelni. Én meg még beszámoltam neki Balázs helyzetéről. Ezzel nagy fájdalmat okoztam, és apa talán jogosan hibáztat. Lehet, hogy ez is hozzájárult anya állapotának romlásához? – Kell nekem tudnom valamit erről a hospice házról? – kicsit zavartan folytatom. – Úgy értem… szóval az anyagiak. – Holnap mindent megbeszél a doktor úrral. Ha az ellátási költségekre gondol, az benne lesz a papírokban. Hatalmas gond, vagyis inkább akadály életemben a pénz, de nem tud érdekelni ebben

a pillanatban. Sokkal inkább az köt le, hogy anya már nem otthon lesz. – De akkor haza sem jöhet már? – Hölgyem. Én nem adhatok információkat. Holnapig legyen türelemmel, mert csak a doktor úr válaszolhat, ő viszont jelenleg a beteggel van elfoglalva. Tudom, hogy nagyon nehéz… Ha szeretné, akkor még maradjon, de én csak jót akarok. Apa otthon várja a híreket, és Balázst is meg kell találnom, ezért igaza van a nővérnek. – Ugye felhívnak, ha van valami gond? – Természetesen. Efelől nyugodt lehet – mosolyodik el biztatóan. Bólintok, majd elköszönök, ő pedig már megy is a dolgára. * * * Egyedül hazamenni olyan, mint árulóvá válni. Valahogy ismét a régi kis lakótelepi lakást érzem az otthonomnak. Tamást illő lenne felhívnom, de tudom, hogy akkor csak rohanna hozzám, és azt nem akarom. Terhes lenne a vigasztalása. Írt egy üzenetet, hogy „szeretlek”, amire csak annyit írtam, hogy „én is”. Hívni azért nem hív, mert biztos nem tudja, milyen hosszú a mai találkozóm az arab megbízóimmal. Szegénynek fogalma sincs arról, hogy ez nem egy hagyományos megbeszélés volt, hanem egy mosolyokkal, érzelmekkel tarkított városnézés. A lelkiismeret nagy úr. Most is a képembe nevet, mert egyfajta büntetésnek érzem azt, hogy anya állapota rosszabbodott. Olyan, mintha üvöltené a bensőm: „Mit vártál? Neked nincs jogod mosolyogni! Az édesanyád haldoklik!” És a legrosszabb az egészben, hogy a józanul látó énem is egyetért a gonosz lelkiismeretemmel. A tömegközlekedés olyan, mint egyfajta kiközösítés. Ez az egy, ami miatt utálok villamosozni, metrózni vagy buszozni. Az emberek olyan mogorvák tudnak lenni, hogy egy ilyen lelkiállapotban, mint amiben most én vagyok, maga a pokol. Aki a szemembe mered, az is csak átnéz rajtam. Vajon a mellettem ülők vagy szembejövők közül kinek van hasonló problémája? Vajon rólam hányan gondolják, hogy csak átnézek rajtuk? Legtöbben a telefonjukat nyomkodják, csak egy körülbelül velem egykorú lány olvas. Őt irigylem most. Az olvasás miatt irigylem, mert ő ebben a pillanatban nem ebben a gonosz, érdektelen világban van, hanem egészen máshol. Mint a gyermek, akinek mesét

olvasnak, és pontos, sajátságos képet alkot agyában a történetről. Visszaérek a lakótelephez, nem is tudom, mit akarok jobban. Nem lehetek tekintettel semmire és senkire. Akármilyen is a viszonyom apával és Balázzsal, anya állapotáról, a jövőről beszélnünk kell. Az ajtóban Balázs cipője hever hanyagul lerúgva. A talpa csupa sár, hallom, hogy apával beszélgetnek bent. Ők is meghallják az érkezésemet, ezért elém jönnek, mint akik már órák óta várják a hírhozót. Balázson igazából semmi sem látszik, de a függősége jelen van. Nagyon sápadt, a száját sebesre harapdálta, a kezét tördeli. Piszkos a ruhája, és a haja is nagyon kócos, szemmel láthatóan ráfér egy fürdés. Dühössé válok. Képtelen vagyok visszatartani a keserűséget, ami feltörni készül. – Te hogy nézel ki? Végigméri magát, és meghúzgálja a pulcsiját, aztán segélykérőn hátranéz apához, aki meg is jelenik mögötte, mint egy védelmező. Ő vág vissza. – Ezért jöttél? Az öcsédet kritizálni? Legszívesebben ököllel belevernék mindkettőjükbe, de csak azért, hogy észhez térjenek. Visszaförmedek. – Mióta vagytok ilyen jóban? Ha jól emlékszem, apa, egy napja még Balázs volt a legócskább kis drogos senki, akinek tettél a fejére. Az sem érdekelt, miként fogunk neki segíteni. – Újra a testvéremre nézek. Elvesztem a józan eszemet. – És te? Te mikor térsz már magadhoz? Minek kell történnie, hogy felnőjél? Ez elég? Ez elég, hogy anya kórházba került? – sírva üvöltök. Balázs arcán látok némi megdöbbenést, de apa arcán inkább undort. Beszaladok a szobába, rávetődök a kanapéra. Az arcomat a párnába fúrom, a családom illata mászik az orromba. Anyát érzem benne, és az egész gyerekkoromat. Az ujjaimat is belemélyesztem, szinte már ordítva sírok. Most először teszem ezt. Sokszor pityergek, sírdogálok, sírok, még talán zokogok is. De ez már a teljes megsemmisülés. Olyan hangos vagyok, hogy nem is hallom, bejönnek-e utánam. Üvöltöm, miközben a hangom megcsuklik: „Nem akarom! Ne vedd el tőlem! Anyát akarom!” Az embereknek szerintem tudatosan kéne kiborulniuk olykor. Az a két perc olyan rendet képes tenni az agyban, mint semmi más. Nem a sírásról beszélek, hanem az

esztelen üvöltözésről, amikor nem számít, ki lát, és egyáltalán semmi más nem számít. Nem a gondra keresed a megoldást, csak átadod magad a fájdalomnak. Amikor felnézek, Balázs alakját látom meg az ajtóban. Szeretném, ha odajönne hozzám, de apa hamarabb szólal meg. – A hisztiddel semmit sem oldasz meg! Ezt is neked köszönhetjük. A tegnapi hülyeséged után kiborult. Inkább mondd el, mi volt a kórházban. Jobban van? Nem akarok visszatámadni, pedig most először érzem, hogy meg akarom védeni magamat apával szemben. Nem az egóm miatt, hanem amiatt, amit anya iránt érzek. – Nem, apa. Nincs jobban. Altatják és vizsgálják, mert át akarják helyezni a kórház hospice házába. – Mindketten bólogatnak, mint a nagyon okosok. Muszáj felnyitnom a szemüket. – Tudjátok, mit jelent ez? – Négy gyönyörű barna szem néz rám. Két szempár, amik csak a saját életüket látják. – Te tudtad, apa? Te tudtad, hogy hospice házba akar menni? – Apán látszik, fogalma sincs, miről beszélek. Nem tudja, mi az a hospice ház. – És te, Balázs? Te tudtad? – Ő is csak bambul rám némán. Szándékosan nem beszélek azonnal tovább. Talán a szívem kéri az agyamtól, hogy adjak nekik egy kis időt. Talán kérdeznek majd. De nem történik meg, ezért egy sóhaj után folytatom, mégpedig úgy, hogy mindketten úgy akarjanak zokogni, ahogy én tettem pár perce. – Nem fog többé hazajönni. Végstádiumban van. Nem kap kezeléseket, csak fájdalomcsillapítót és szakszerű ápolást. Bármikor meghalhat. Nem akart itthon haldokolni, mert mi nem tudjuk gondját viselni. – Ekkor először látom apa szemében is a fájdalmat. – Ezt jelenti a hospice ház, apa. A szép haldoklást. Megfordul, és kimegy a szobából. Nem tudok ennél kegyetlenebb lenni, pedig az volt a célom, hogy darabokra törjem mindkettőjüket. Nem azért, hogy nekik rossz legyen, hanem hogy végre egymásra találjunk. Balázs odaül mellém, de nem ér hozzám. Annyira vágyom az ölelésére, de a legkisebb közelítés sincs meg a részéről. Nem tudom, mi tört el benne, de rettegek, hogy ő is engem okol. – Félek, Balázs. Nem válaszol, még csak nem is sír. A kezével csipkedi a száját, amiből kiserken a vér. A legszívesebben félrelökném a karját, de olyan, mint egy kisgyermek. – Nem akarom, hogy meghaljon – szólal meg végre az öcsém, de a hangjában nincs fájdalom. Csak tényszerűen közli ezt velem, és a szemembe mered. Át akarom ölelni, de

ő odébb ül. – Ezt utálom benned, Csilla! Folyton temeted anyát! Játszod itt az istent! Mi a faszért mondasz ilyeneket? Már engem is teljesen meghülyítesz! Jobban lesz, aztán hazajön, ahogy eddig is. A műtétek után is jobban lett. Üvöltve felelek. – Nem jön haza, nem érted? Csak mi mehetünk hozzá! Soha többé nem főz rád, és nem pakolja el a mocskos cuccaidat – fogalmam sincs, miért mondom ezt. – Én nem temetni akarom őt, de nem fogom becsukni a szememet, ahogy ti. Én szeretni akarom az utolsó percig! Nem akarok úgy tenni, mintha mindenre lenne még idő, mert nincs! Nincs idő! Most kell mellette lennünk, és neked is most kell velem lenned! Mikor térsz már észhez? Egyszerre ér kétfelől a sokk, mert az öcsém vadul lök rajtam egyet, amitől a fenekem lecsúszik a kanapéról, és a földön kötök ki. Ugyanebben a pillanatban pedig hallom apa torz ordítását is. – Takarodj innen! – Látom, ahogy közelít, és felém nyúl. Igaz, alkoholista, de sosem bántotta a gyerekeit. El sem tudom képzelni, hogy megüssön. Nem is teszi, de vadul felrángat a földről, és kifelé lökdös. – Mozdulj! Azt mondtam, takarodj innen! Van hova menned, nem igaz? Hagyd az öcsédet is és engem is. – Hagyom, hadd lökdössön, de még visszanézek Balázsra. Talán segélykérő a tekintetem, mert feláll és utánunk jön, apát azonban nem csitítja. Mikor az ajtóhoz érünk, apa még ki is nyitja azt, majd lök egy utolsót, és otthagy. Állok az ajtó túlsó felén, Balázzsal nézzük egymást. A karom nagyon fáj, de ez mit sem számít ebben a pillanatban. Arra várok, hogy visszahúzzon a lakásba maga mellé. Abba a lakásba, amiben együtt nőttünk föl. Nem teszi. Kissé előredől, a háta mögött behajtja az ajtót, amennyire a teste engedi. Aztán felém dob egy gránátot. Olyan pontosan céloz vele, hogy a testemnek egyetlen porcikája sem marad ép. Még a gyerekkorom is a földdel lesz egyenlő. – Tudsz adni pénzt, Csilla? Nem tudok megszólalni. Ő még felhúzza a szemöldökét, erősítve a kérdésen, de aztán már nem is érdekli, mi van velem. Megcsóválja a fejét, és rám csapja az ajtót. Én meg csak bambulok a névtáblára: Pataky család. Család.

14. fejezet

Otthon ülök a fotelban és a tv-t bámulom. Valami hülye szappanopera megy benne, életemben nem láttam még. Este van, tudom, ma már semmi sem fog történni, mégis eltékozolt időnek élem meg, amit itt egymagamban ücsörögve töltök. Talán visszamehetnék a kórházba, vagy áthívhatnám Mariannt. Ezt az ötletet félre is tolom, mert Tamás hamarosan hazaér, és vele megbeszélhetem a dolgot. Bár akkora bennem a feszültség, hogy talán nem is leszek képes beszélni, csak bőgni. A kaputelefon hangjára csaknem kiesik a távirányító a kezemből. Tamásnak kulcsa van, és Mariann is tudja már a kódot, ezért szinte rohanok a kagylóig. Talán Balázs az. – Halló! – Pataky Csilla! Maga az? Emír al-Hatam vagyok, Gamal al-Szudairi úr megbízásából jöttem. Itt van nálam az aláírt szerződése és a fizetsége. „Pataky Csilla! Maga az?” Ezek sosem köszönnek? Levegőt is alig kapok. Mi a teendő ilyenkor? Engedjek be egy vadidegent, aki majd feljön a lakásba? Ráadásul pont egy olyanfajtát, aki pénzt ajánlgat nőknek? Mert gondolom, ez is olyanfajta, nemcsak a társa. – A második emeletre jöjjön – nyögöm ki, miközben megnyomom a nyitógombot. Vaktában belebújok egy hosszabb felsőbe, mert szűk cicanadrágban vagyok, meg egy rövid, szűk trikóban. Nem akarom, hogy a nőt lássa bennem ez a beképzelt arab. Az arcom szét van sírva, de áttörlöm egy gyors mozdulattal, és a hajamat is megborzolom. Utálom, hogy folyton vasalgatnom kell, de ilyen vészhelyzetekben kapóra jön. Egy hullámos haj, összeborzolva, kissé olyan hatást kelt, mintha pontosan be lenne szárítva. Megnyitom az ajtót, jelezvén, hol a cél, éppen időben teszem, mert hallom a lépteket. Hűvösebb levegő árad befelé, amit a lábfejemnél érzek. A strandpapucsot meglátom a saját lábamon, azonnal lerúgom. Inkább mezítláb legyek, mint papucsban. Ilyen megalázó helyzetbe kerülni… Tűsarkúban játszottam eddig a tolmácsot, most meg… A francért engedtem be! – Jó estét! – mogorva hangon köszön, én meg kissé félreállok az ajtóból, hogy

bejöhessen. Nahát! Köszönt! – Jó estét! Nem jön be. Egy iratmappa van a kezében és egy ezüstdoboz, ami lila masnival van átkötve. Nem tudom értelmezni a látottakat. – Jöjjön be! – Nem. Csak átadom magának, amit hoztam. „Nem.” Milyen válasz ez? „Köszönöm, de nem.” Így kéne. Visszaállok az ajtóba, és kihúzom magamat. A papírokra nézek, ő pedig felém nyújtja. – Szudairi úr aláírta a szerződést, amit el is hoztam magának. Mi holnap hazarepülünk, ezért a fizetségét is elhoztam. Nem szoktunk utalásokkal bajlódni… ha nem haragszik. – Megrázom a fejem, ő pedig odanyújtja a papírokat. Arra a tényre, hogy holnap hazarepül a megbízóm, még jobban összeomlok. Rossz rossz hátán. – A tárgyalások Rijádban folytatódnak majd, ezeken Szudairi úr számít magára, de csak a későbbiekben tudunk pontosítani. – Ezt felfogni sincs időm, mert a dobozt is felém nyújtja, miközben tetőtől talpig végigmér. – Ez a fizetsége. Látom a fején, hogy nem fog mást mondani. A dobozt nem igazán értem, mert én készpénzre számítottam. Mi van benne? Ékszer? Tényleg nem tudom hova tenni ezt az egészet, ezért a papírokat a kisszekrényre magam mellé dobom, a doboz tetejét pedig leemelem. Jéggé dermedek. Tömve van dollárral. – Ez mi? – A bére – vigyorodik el. Ha a lakásban lenne, akkor úgy lökdösném kifelé, ahogy apa tette velem. Így sem vagyok képes visszafogni magam. – Ez rengeteg pénz. – Igen. Rengeteg. A gúnyos vigyorától felmegy bennem a pumpa. Levezetem rajta mindazt, ami ezen a napon felgyülemlett bennem. Kilépek a folyosóra, és lökök egyet a karján. – Takarodjon innen! Mi a fenét képzel magáról? Majd én rendezem a dolgot Szudairi úrral! Mit képzel? Azt hiszi, megvehet? Csak így? Menjen innen, különben megbánja! – Hozzá akarom vágni a dobozt, de ő abban a pillanatban felém nyúl, és visszatuszkolja a

kezembe, majd dühösen rám néz. Ijesztő a nézése. Elhallgatok, ő pedig megindul a lépcsőn lefelé. Becsapom az ajtót, remegek a dühtől. A doboz tartalmát meg sem akarom számolni, mert az még nagyobb pofon lenne. Miért kell engem hülyének nézni? Már kiderült, hogy ezt a rengeteg pénzt a szexért cserébe kínálta. Mi ez a színjáték? Semmit sem akar, csak megalázni. Ezt tette három napig, úgyhogy elég volt. Nem tudom, mi ez az egész bennem, mert a jelen helyzetemben mástól talán el is fogadnám, tőle azonban nem. Tőle egészen mást akarok… akartam, vágytam. Őrült módjára kapom magamra vissza a ruhámat, az irataimat meg a zsebembe csúsztatom, a hajamat gyorsan visszacopfozom a fejem tetejére. Még arra sem veszem a fáradságot, hogy Tamásnak küldjek egy üzenetet. Minek? Ha hazaér, úgyis látja, hogy még nem vagyok itthon. Elég késő van, így már biztosan nem dolgozik. Talán söröznek vagy fociznak, csak nem merte az orromra kötni az esti bántásom után. Egyet is értek vele. Melyik férfi mondaná el a párjának egy ilyen után, ha az időt a barátaival tölti? Mindenesetre most örülnék, ha itt lenne, mert legalább elvinne a szállodához. A tömegközlekedés ötletét elvetem, ezért villámgyorsan taxit hívok. Tényleg spórolok mostanában, de ebben a pillanatban ott akarok lenni, és hozzá akarom vágni ezt a francos dobozt. Azonnal! Mi ez a csomagolás? Masni? Na, majd kötök én neked olyan masnit…! * * * A taxit kifizetem, szinte futok befelé. Az arany autó a szálloda előtt parkol, tehát a másik már visszaért. Remélem, nem akadok vele össze, mert valószínűleg megpróbálna megállítani. Biztos azt gondolta, csak fenyegetőzöm. Körbe sem nézek, Bálinthoz indulok, aki mosolyog. Aztán gyorsan elkomolyodik, mert eszelőssé válok. – Most azonnal hívd le nekem azt a Szudairit… Azt a Gamalt! Azt a szemetet! – A dobozt a pultra vágom, de Bálint csak egy pillanatra méltatja figyelemre. A szája elé emeli a mutatóujját, hogy csillapodjak, de nem tud megállítani. – Ne csitítgass! Hívd föl! Azonnal jöjjön le! – Csilla! Mi a fene bajod van? Megőrültél?

– Bálint! Ha nem emeled föl a telefont, és nem hívod le, akkor óriási cirkuszt csinálok. Érted? Nem tudom, milyen lehet a fejem, de Bálintnak kifejezetten rémült a tekintete. Megadja magát. – De mégis mit mondjak neki? Már nagyon késő van. – Azt, hogy jöjjön le, mert beszédem van vele. Itt várom! Nagyokat nyel, de már emeli is a kagylót. Benyomja a hívószámot, majd vár pár másodpercet, és leteszi. Mérgesen nézek rá, ezért újrahívja. A hívás most sikeres, mert beleszól a kagylóba angolul. – Ne haragudjon, Szudairi úr a késői zavarásért, de Pataky Csilla van itt. Azonnal beszélni akar magával! – Jön valami válasz, majd kiegészíti: – A tolmácsa… Miközben beszélnek, Bálint rám néz. A válaszokból szinte sejtem, mi hangzik el a túloldalon. – Nagyon feldúlt. Azt mondja, most azonnal beszélni akar magával! – szól újra Gamalhoz. Bólint egyet, majd egy pillanatra befogva a kagylót, hozzám szól. – Fölmehetsz, Csilla. – Mi? Én nem megyek föl! Azt mondtam, itt várom! Mondd meg neki, hogy jöjjön le, de azonnal! A legszívesebben toporzékolnék, mint egy kislány. Fontolgatom annak lehetőségét, hogy kikapom Bálint kezéből a kagylót, de végül mégsem teszem. Az említett fiú már iszonyatosan zavarban van, lehet, azt hiszi, ő issza majd meg a levét a viselkedésemnek. Végül felel a vonal túloldalán várakozónak. – Azt mondja, maga jöjjön le! Szinte elnyeli a mondat végét. Végighallgat egy hosszabb választ, hallom a kiszűrődő hangokat a kagylóból, talán dühösnek mondanám. Végül Bálint egyszerűen csak lerakja a kagylót, és a képembe bámul. – Lejön? – kérdezem türelmetlenül. – Nem. Azt üzeni, hogy te fölmehetsz, ha akarsz, mert tud fogadni. De ő nem jön le. Látom Bálint arcán, hogy hazudik. Gamal hangja túl erős volt és hosszan is beszélt, ezért biztos vagyok benne, hogy mondott mást is.

– Akkor fölmegyek én! Hol van az uraság lakosztálya? Mert gondolom, lakosztálya van. – A királyi lakosztály az övé, a másodikon. Már majdnem hangosan nevetek föl. – Naná! Mégis mi más? Felkapom a dobozt, és már indulok is, Bálint azonban kiszalad a pult mögül s elém áll. – Csilla, várj! Ez elzárt, szigorúan őrzött terület. Nem engedhetlek föl! Tessék? – Mi az, hogy elzárt terület? – Ide senki sem mehet be engedély nélkül. Ez a királyi lakosztály. Ide külön szabályok vonatkoznak. Na, ebben a pillanatban van elegem minden milliomosból. – De nekem van engedélyem. Ő maga mondta, hogy menjek föl. Nem? – De igen, de van egy olyan érzésem, hogy azt csak úgy mondta. Ne menj föl, kérlek! Bajom lehet belőle, és neked is. – Bálint, ne szórakozz velem! Akkor hívd őt föl, hogy mi legyen! – Megrázza a fejét, én viszont nem adom fel. – Vagy rákérdezel még egyszer, vagy most fölmegyek. Mit választasz? Elengedi a karomat, és sóhajt egyet, én meg elindulok ismét, arra az elzárt területre. * * * A lelkem mélyén tudom, hogy nem is rá vagyok dühös, hanem erre az egész helyzetre. A hang, ami belülről súgja, hogy alakulhatott volna másként is, a legnagyobb ellenségem. Már csak azért is, mert pont ez a belső hang fordít szembe Gamallal is. Az emeleten nem látszik semmi különös, nem tudom, Bálint mit értett elzárt területen. A tábla jelzi, merre van a királyi lakosztály, ezért arra veszem az irányt. Egy újabb tábla figyelmeztet, hogy idegeneknek tilos a bemenet a lakosztály felé, de őr nincs, így tovább tudok menni. Az ajtó előtt nem is gondolkodom. Határozottnak érzem magam, mégis túl lágyan kopogok. A tenyerem nagyon izzad, bánni kezdem, hogy itt vagyok. Hallom bentről a

motoszkálást, ezért nem kopogok újra. Nyílik az ajtó, a mérgem már egészen más dimenzióba kerül, sokkal inkább előrébb törekszik az a felem, aki kedveli ezt a konok embert. Komoran nézzük egymást, csak akkor jön ki hang a torkomon, amikor a szeme leszalad a kezemben lévő dobozra. – Beenged? – Csak ennyit vagyok képes kérdezni. Hozzájuk hasonlóan most én sem igazán foglalkozom olyan apróságokkal, mint a köszönés. Egyébként is… Mit kéne mondanom? Azt, hogy jó estét? Ez már sehogy sem lesz jó este. Félreáll, így besétálok mellette. Nem merek ránézni, mert érzem az illatát. Talán most zuhanyozott, vagy a borostáját igazította, mert kifejezetten friss és intenzív az a szag. Mivel ő mögém kerül, ezért körbejáratom a szememet. Egyáltalán nem számítottam ilyen látványra. Gondoltam, hogy a királyi lakosztály gyönyörű, de ez a luxus már felháborító. Több helyiségből áll a rezidencia, ez jól látszik, de én nem merek beljebb menni. Ez, ahol most ácsorgunk, amolyan nappaliféle. Több kanapé is el van helyezve, a színek visszafogottak, elegánsak. Fekete keveredik a bézzsel, itt csak férfi lakót tudok elképzelni. Át is szalad az agyamon, hogy nem véletlenül királyi lakosztály. És mi van a királynői lakosztállyal? Olyan nincs? Erőt véve magamon fordulok vissza hozzá. Farmerban van és egy V nyakkivágású fehér pólóban. A farmer ugyanaz rajta, amit a városnézés alatt viselt. Megismerem az övrészről, mert a kocsiban mély nyomot hagyott bennem, ahogy igazgatta. A nyakkivágásnál előtűnik a mellkasának szőrzete, de éppen csak. A borostája körülbelül a nyaka közepén ér véget, a kis gödröt figyelem a nyaka alsó részén. Látom, ahogy nyel egyet, ezért inkább a szemébe nézek. Talán, ha látnék valamit a szemében, akkor nem tenném azt, amit. Egy pillanat alatt odadobom a lába elé a dobozt, aminek lerepül a teteje, és a dollárok szétpotyognak. Nem így szántam, de nem bánom. Még megalázóbb is. – Ebből csak annyit kérek, amennyi valóban jár! Fogalmam sincs, miért, de mentegetőzést várok tőle. Ő azonban csak hosszan lehunyja a szemét, mint aki tízig számol dühében. Aztán mégis lágyan reagál. – Szedje össze, Csilla, ha szüksége van rá! Nem kifizetődő büszkének lenni! – Tudja, Gamal, az udvarias viselkedés is lehet kifizetődő. Sajnálom, hogy ezt még most sem ismerte föl! – Fogalmam sincs, mi ütött belém. A témát egyértelműen az

ajánlatára terelem, sőt szinte már éreztetem vele, hogy talán még célt is ért volna, ha nem ilyen megalázóan bánik velem. Talán, ha emberszámba venne… Egyre csak spannolom magamat. Már dühvel telve teszem hozzá: – Úgy gondoltam, maga okos férfi, de most rájöttem, hogy maga… maga egy… Disznó! Nem mondom ki. Tudom, mit jelent ez a szó náluk. Pedig annyira biztos voltam benne, hogy majd ki tudom mondani. Átdörzsölöm az arcom, hátha észhez térek. Egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetem, csak áll velem szemben, és nézi, ahogy kínlódom. Remegő hangon folytatom a beszédet. A sírás fojtogat. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ennyire érzéketlen. – Ez a módszere? Megalázza azt, aki nem engedelmes? Ha nem fekszem le magával, akkor parancsolgatni kezd? Pénzt küld, és Rijádba parancsol! Hogy képzeli ezt? Aláírta a szerződésemet. Abban benne volt az összeg! Nagyon kérem, azt fizesse ki, amiért megdolgoztam. Igen. Pontosan arra a hatezer forintos órabérre van szükségem. Az rengeteg pénz nekem. Miért nem lehet ezt megérteni? Ebben a pillanatban érzek némi változást az arcán. A zavarát képtelen elrejteni, mert nagyokat nyel, miközben beszélek és nézzük egymást. Aztán a hangja is megváltozik. Nem mondanám, hogy szelíd, inkább csak olyan, mint aki egy bizonyos válaszban reménykedik. – Na és mi lett volna abban kifizetődő, ha kedves vagyok? Meglep ezzel a kérdéssel, nem is tudok azonnal válaszolni. Nézzük egymást, megszűnik körülöttem az az irritáló luxus, csak az ő gyönyörűen férfias arca marad, a tekintete, ami keresztre feszíti a szívemet. Azon gondolkodom, egy ember életében hány ilyen másik ember létezhet? Vajon van még valaki ezen a Föld nevű bolygón, aki ugyanezt az érzést váltaná ki belőlem pár másodperc alatt? A szemei leszaladnak a combomra, majd még lejjebb, egészen a bokámig. Vetkőztet a pillantásával. Aztán a csípőmnél megállapodik, egyenesen az ölemre bambul. Zavaromban köhintek egyet, újra a szememet keresi válaszul, én pedig felelek a kérdésére.

– Talán a kedvességével barátokat szerezhetne! – Barátokat? – kérdez vissza a lenéző vigyorával, miközben pár lépés után leül az egyik kanapéra. Nem látom az arcát, ezért a lábaimat mozgásra késztetve odamegyek elé. Fölnéz rám, úgy folytatja. – Nekem csak otthon vannak barátaim. Számomra mást jelent a barátság, Csilla! Ha meg magára gondolt, akkor végképp ki kell ábrándítsam. Én nem barátkozom nőkkel! – Igen. Talán közöttünk tényleg sosem működhet a barátság – adom meg magam. Meglepődöm, mert fölpattan, és szorosan előttem áll meg. Úgy éreztem, a beszélgetésnek ezen a részén távolodtunk el egymástól végérvényesen, de a gesztusa már megint mást mutat. Megőrjít ez a férfi. Elutasítóan beszél, utána pedig olyan szemeket mereszt rám, amitől a szívem a fülemben dörömböl. Nagyon magas, fölfelé kell emelnem az arcomat, ő pedig lefelé néz rám. Érzem arcomon a levegőt, amit kifúj. Összefut a számban a nyál, nagyokat nyelek. Nem is tudom, az agyam melyik része képes józan maradni. – Kérem! Azt fizesse ki, amiért meg is dolgoztam! Nem változik a tekintete, csak alig láthatóan bólint egyet. – Rendben. Akkor szedjen föl a földről annyi pénzt, amennyi, úgy gondolja, hogy jár magának. Bár nem beszél durván, de újra megaláz. Tudom már, mi a célja. Büntet, amiért nemet mondtam neki. Nem engem akar, egyszerűen csak nem ismeri a visszautasítást. Nem vitatkozom tovább. A mai napom sokkal problémásabb volt annál, mint hogy egy ilyen menthetetlen helyzetbe kapaszkodjak. Odalépek a dobozhoz, lehajolok, és fölszedek pár dollárt. Az agyam nem működik, fogalmam sincs, mennyi illet meg. Mivel a városnézésért nem szándékozom pénzt kérni, így nem sokat veszek föl. Talán keveset is, de már az sem érdekel. Az sem érdekelne, ha egyetlen centet sem kapnék ezért az egészért, csak elfelejthessem. Mozgást hallok magam mögül, már éppen fordulnék meg, de szorítást érzek a felkaromon, pont ott, ahol apa markolt és lökdösött. Fáj a nyoma, így fáj ez az érintés. Fékezhetetlenül törnek elő a könnyeim. Arra számítok, hogy ugyanúgy kihajít, mint apám tette, de amikor felhúz és a szemébe nézek, már látom, nem ez a célja. A testéhez közel tart, nem is akarok hátrálni.

– Ne haragudjon, Csilla! Megkönnyebbülök ettől a bocsánatkéréstől. A szívem hirtelen szárnyal, a fájdalom könnyei mellett el is nevetem magam. Örömömben mosolygok, és bánatomban sírok. Úgy viselkedem, mint aki nem normális, de az arcán látom, hogy nem néz hülyének. Hirtelen megsajnálom. – Maga ne haragudjon! Csak tudja… Mindegy. Kicsit elragadtak az indulatok. Végre elengedi a felkaromat, és lejjebb siklik a keze. Nagyon fájt a karom, de sosem kértem volna magamtól, hogy ne szorítson úgy. Ahogy a keze megáll a derekamnál, a hüvelyem rándul egyet. Hirtelen felismerem, hogy minden mindegy, mert én kívánom ezt a férfit. Magamba fogadnám őt most azonnal. Vágyom a gyengédségére, az erejére, a tekintetére, ami simogat, és mindezek mellett érzem azt a kínzó vágyat, amiért az ösztön kiált. Gamal az a férfi, aki talán képes lenne úgy ölelni, hogy a lelkem, szívem és a testem is szeretkezik. Eddig ezt Tamás mellett sosem éreztem, így nem is hiányzott. Újra megszólal. – Csak azért tettem, mert tudom, hogy szüksége van a pénzre. Segíteni akarok! – Honnan tudja? – Hát, egyrészt maga mondta, másrészt meg Bálint is említette, hogy nem egyszerű az élete. Haragudhatnék Bálintra, amiért rólam fecseg, de képtelen vagyok rá. Gamal látványa mellett nem fér meg bennem semmilyen más érzelem, csak az iránta érzett vágyam. Próbálom palástolni, ezért zavaromban elnevetem magam, bár nem szívből. Ezzel egy időben a derekamhoz nyúlok a kezéhez, és ráfonom ujjaimat az övére. Először csak tűri, majd ő is megmarkol. Viszonozza ezt a gesztust, ami nekem mindennél többet jelent. Az ujjaink tánca egyenlő ebben a pillanatban a testünk összeolvadásával. Kínzó vágy uralkodik bennem, már az ő szemében is ezt a kínt látom. Akarom, hogy megcsókoljon, de nem teszi. Talán nem is azt érzi, amit én. A számat nézi, ugyanazt érzem, mint mikor vacsora közben vizslatta az ajkaimat. Nem közelít, én pedig vergődök a pillanatban, mint kutya a láncon. Menekülnék vagy megadnám magam, de ebben az őrjítő pillanatban nem akarok tovább ácsorogni. Ösztönösen végignyalom a számat, és a következő pillanatban el akarom tolni a kezét, de belőle kivált valamit ez az egész. Látom, ahogy lendül a keze, és érzem a derekamon a hiányát. A fejem mögé nyúl, belemarkol a

copfomba, erőszakosan magához irányít. Vággyal ittasan csókol meg. Nem kóstolgat, hanem azonnal uralni kezd, a szívem csaknem kiugrik a helyéről. Néha megszívja az alsó ajkamat, mintha csak jelezné, hogy ez az enyém. Az arcomon érzem a borostáját, ami cseppet sem durva vagy szúrós. Jól sejtettem, hogy most ápolta le, mert az illata egy frissen mosott hajéhoz hasonlít. Csiklandozza a szám körül a bőrt, de egyre erősebben nyomul hozzám, így csillapodik ez a csiklandósság. Át akarom ölelni. Bele akarok túrni a hajába, az arcán végig akarom simítani a szőrt, a mellkasára akarok borulni… Mindent akarok ebben a pillanatban, de ő annyira erősen irányít, hogy nem vagyok képes felvenni a saját ritmusomat. A nyelvünk tánca egészen különleges. Kívülről erősen szorít, ha akarnék, sem tudnék menekülni, de a nyelve nagyon lágyan simogat. Sokszor hagyja abba ezt a játékot, ilyenkor csak csókolgat és szívja a számat. Elképzelem az ő vastag ajkait, amik így uralkodnak az én elég átlagos számon, sóhajtozom kínomban. Vajon milyen érzés, amikor a nyakamat csókolja? Vajon milyen, amikor a kulcscsontomhoz ér? Milyen a hátamon, a karomon, a lábamon, hasamon érezni? Tudom, hogy más, mint amiket eddig megéltem, mert ez a csók is más. Kezdem túl hangosnak hallani a saját sóhajaimat, de egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magam. Alig kapok levegőt, úgy érzem, ha tovább csókol, meg fogok fulladni. Csak nagyon erőtlenül tudok tiltakozni: – Kérem, Gamal… Azt nem tudom kimondani, hogy hagyja abba. Talán a lelkem mélyén nem is arra kérném, hanem arra, hogy örökké így csókoljon. Így csókoljon, ha egyszer a bánat majd magával ragad, ha örülök valaminek, ha kedvtelen vagyok… Ezt a Gamalt akarom érezni örökké. A kezem végre útnak indul, a tenyeremmel simítom az arcát. A bársonyos fekete arcszőrzet visszasimogat. Ebben a pillanatban minden gátlásomat ledobva könyörögnék, hogy töltse velem az éjszakát. A gondolattól ismét felnyögök, ő pedig válaszul kissé eltol, és reagál az előbbi kérésemre. – Hm? Felébreszt a hangja. Kinyílik a szemem, ő is engem néz. A szájára nézek, sosem láttam még ennyire izgalmas, érzéki, mégis férfias ajkakat. – Kérem, hagyja abba!

Nem azt mondom, amit mondani szeretnék, de az agyam tiltakozik ez ellen a boldogság ellen. Arra számítok, hogy feldühítem vagy agresszívvá teszem a tiltakozásommal, de egyik sem történik meg. A maga módján tovább élvezi a pillanatot, miközben tiszteletben tartja azt, amit nem is szeretnék, hogy tiszteletben tartson. Végignézi az arcomat, a számon elidőz. Aztán lenéz a mellkasomra, mire én elszégyellem magam. Elengedem az arcát, és én is lenézek saját magamra. A fejem búbját olyan erősen csiklandozza a kifújt levegő, hogy egy pillanatra azt hiszem, puszilgatja. Visszaemelem a tekintetemet, nem eresztjük el egymást sem testileg, sem lelkileg. Az igazság az, hogy megijedek a pillanattól. Félek saját magamtól, mert Tamás az agyamba fészkeli magát. Az egész világot mocskosnak látom, és én vagyok benne a legmocskosabb. Kihúzom a kezemet, megkeményítem a hangom. – Fizessen ki, hogy mehessek! Az arca hátrébb húzódik, érzi a változást. – Csilla, én nem akartam megbántani. Én tényleg csak segíteni akarok… Ha tudnád, milyen különlegesen mondod ki a nevemet: „Dzshilla”. – Maga semmit sem tud rólam! Ne akarjon segíteni! Főleg ne így! A földön heverő dollárok észhez térítenek, és ezt bánom. Az az ajánlata minden iránta érzett vonzalmamat képes félrelökdösni, legalábbis erről győzködöm magam, noha ennek, ami most zajlik, már semmi köze a pénzhez. Újra megfogja a kezemet, és a kanapéhoz irányít. Leültet, mintha csak egy beteg lennék, majd a talpunk alól odébb rugdossa a pénzt, ami kiesett a kezemből. Mezítláb van, a lábfeje is szőrös kissé, a lábkörmei ugyanolyan ápoltak, mint a kezén lévők. – Kér vizet? Megrázom a fejem, próbálom valamelyest rendbe tenni az arcomat. Törölgetem a könnyeimet, csak remélni tudom, hogy a szempillaspirálom nem folyt teljesen szét. Gyűlölöm, hogy így lát. Mivel nem kérek vizet, ezért ő is leül mellém. Felé fordulok, elmosolyodunk mindketten zavarunkban, mintha szégyellnénk a történteket. – Annyira ostobán tudok viselkedni. Ne haragudjon! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! – nem mentegetőzésnek szánom, de már késő. – Nem értem, miért kér elnézést! Én is hülyén viselkedtem. Tényleg nem kellett

volna… Elhallgat, a szeme a számra kúszik és megállapodik. Nem fejezi be a mondatot, pedig kíváncsi lennék, ő mit is bánt meg valójában. Azt, hogy megcsókolt? Vagy az ajánlatát? Nekem ez most nem mindegy, de tudom, nem kapok már választ rá. Bár azt sem értem, hogy én miért mondtam, amit mondtam, mert egyvalamit biztos nem bánok az életemben, és az a csókunk. Érzem, hogy újra csókolni akar, a szívem vadul kalimpál. Menekülésképpen újra beszélni kezdek. – Tényleg nem egyszerű az életem. Túl sok rajtam a teher… – Nem akar beszélni róla? – Miért? Kíváncsi rá? Egy pillanatra elnéz mellettem, majd felel. Olyan lágyan, ahogy eddig még sosem. – Igen. Kíváncsi vagyok rá! Fogalmam sincs, hol kezdjem a mesélést. Az izzadt tenyeremet a nadrágomba törlöm, és azt a zavaros mosolyt sem tudom eltüntetni az arcomról. Talán ez a képtelen helyzet hozza ki belőlem, vagy a szívem tánca, amit titokban bent lejt. Végül belevágok. – Nem származom túl ideális családból. Az apám alkoholista. Anyám halálos beteg, az öcsémet meg be kéne erőszakolnom egy drogelvonóra, különben hamarosan két temetést kell szerveznem – bőgöm el magam. Annyi mindent mondanék még. Miként távolodom el apától, mennyire reménytelen a kapcsolatom Balázzsal, hogy anyát épp ma vitte be a mentő, és talán soha többé nem jön haza… Na és Tamás… A férfi, aki miatt nem akarom, hogy újra csókoljon, mert nincs jogom fájdalmat okozni neki. – Sajnálom – feleli. – Ezért van szükségem a pénzre. Az apám minden pénzt eliszik. A lakásukat hamarosan elárverezik. Apámat még az sem érdekli, hogy anya haldoklik. – Maga tartja el őket? – Nem igazán. Van keresetük, csak az kevés. Persze elég lenne, ha nem italra költenék. Az én keresetem elmegy gyógyszerekre meg orvosokra. Tudja, itt nem nagyon foglalkozik az orvos a beteggel, ha nem kap egy kis pluszt – egy pillanatra a kivételekre gondolok, de már nem egészítem ki. Döbbenten néz rám, talán nem is érti, amit mondok.

Mégsem érzem úgy, hogy magyarázatra szorul a kijelentésem, a hallgatását kihasználva inkább tovább beszélek. – Az öcsém is egyfolytában pénzért könyörög. Amikor nem adok neki, elég agresszív. Ráadásul azzal is szívesen fenyegetőzik, hogy öngyilkos lesz, ha nem adok neki pénzt anyagra. El kellett otthonról költöznöm, mert mindig meglopott. Elnémulok, mert újra eszembe jut Tamás. Azt már nem fejtem ki, hogy hova is költöztem és kivel. Egyszerre két férfival szemben is szégyent érzek. Tamással sem vagyok őszinte, és Gamallal sem. – Miért nem fordít mindennek hátat? Hagyja az apját meg az öccsét! – Erre képtelen lennék. Tudja, milyen az, amikor az öcsém úgy sír, mint egy kisfiú? Tudja, milyen a seggrészeg apámat bámulni, miközben arra emlékszem, gyerekkoromban miként lökdösött a hintában? Szánalmas, de tényleg erre az egyre emlékszem apával kapcsolatban. Talán nem is emlékezhetek többre, mert nincs is mire. Még nagyon kicsi lehettem, és nem emlékszem a részletekre, de a kép tiszta az agyamban, ahogy nevetek a hintában, ő visszanevet, majd még magasabbra lök. Ugyanúgy liftezni kezd hirtelen a gyomrom, mint akkor, azon a hintán, még talán a kacagást is hallom, és anya hangját, hogy ne lökjön magasabbra. Megrázza a fejét, kicsit talán dühösnek látszik, ezért más témát keresek. A családomról nem akarok tovább beszélni. – Az egyetemet semmiképpen nem akarom abbahagyni. Ha elvégzem, akkor biztos találok jó munkahelyet. Meg kell alapoznom a jövőmet! Butaságokat fecsegek, valójában nem is erre gondolok, mert kezd biztossá válni, hogy az egyetembe belebukom. Az egyetlen, ami valós, az az, hogy anya halála után nagyon magányos leszek, és csak magamra számíthatok. És ez az én választásom lesz, mert én nem akarok majd másra számítani. Nem tudnám neki megmagyarázni. – Akkor végképp nem értem, miért nem él a lehetőséggel. Újra ajánlatot tesz. Dühíthetne, de inkább csak elkeseredetten válaszolom rá azt, amit tényleg érzek. – Az egész életem egy mocsok. Körülöttem liheg a halál, el akarja venni az anyámat. Az öcsém drogos, apám meg alkoholista. Gondolja, hogy pont a prostitúció hiányzik az életemből? – Ez nem prostitúció!

– Akkor mi? Pénzért lefeküdni valakivel, az az. Ha én is mocskos leszek, akkor nincs értelme az egésznek – mondom ezt úgy, hogy sajnos már mocskosnak érzem magam. – Én tisztaságra vágyom. Tiszta emberi kapcsolatokra, őszinteségre, tiszta érzelmekre. Nem akarok sokat, csak ennyit. És nem vagyok hajlandó erről lemondani a maga ajánlata miatt! Végszóra felállok, ő is ugyanezt teszi. Nem is tudom, hogy a válaszom neki szólt-e vagy saját magamnak. – Nem akartam megbántani. Sajnálom, ha megint… – Maga ne sajnáljon semmit – vágok a szavába. – Őszinte ember! Nem neheztelek magára. Csupán arra kérem… szóval arra kérem, ne tegyen több ajánlatot! Valóban ilyennek gondolom őt. Őszintének és egyenesnek. Ez pedig megakadályoz abban, hogy rossz érzéseim legyenek vele kapcsolatban. Én feleennyire sem vagyok őszinte senkivel. Még vele sem. Ha az lennék, akkor egészen mást mondanék neki. Mondjuk azt, hogy inkább arra kérem, próbáljon meg másként viszonyulni hozzám. Ne a megvehető tárgyat, élvezeti cikket lássa bennem, hanem a szívemet, ami egy csókjától megnyílik. Az nem lehet, hogy nem érezte, mit vált ki bennem. Nem reagál, ezért újra fölveszem a pénzt a földről. Csak szorongatom a kezemben, mint egy koldus, és valóban koldusnak érzem magam. De nem a pénz nevezetű alamizsnára vágyom, hanem egy mosolyra, ölelésre, csókra. Egy odadobott gesztusra, ami jóllakat pár napra, órára, percre. Szánalmas vagyok. – Hajlandó Rijádba utazni a delegációval? Minden költsége fizetve lesz, és megadom, akármennyi órabért kér is. – Azonnal igent akarok mondani, ő azonban nem engedi, hogy közbevágjak. Elszántan folytatja: – Sosem fogok magának másfajta ajánlatot tenni. Csak és kizárólag mint tolmács van magára szükségem… És a jegyzetelésére. Elnevetem magam, mert ez már erős mentegetőzésnek néz ki. Az arca mosolyra fakaszt, noha a mondandója nem esik jól. Olyan, mintha biztosítana arról, hogy ő sosem ér hozzám többé, és a nőt el is felejti bennem. Mit felelhetnék? Az egyetlen esélyem ebben az életben arra, hogy újra láthassam, ha elfogadom az ajánlatát. Fájdalmas lesz minden perc, amit nélküle töltök majd el, és az még fájdalmasabb, amit a közelében, munka közben. De még ezért az alamizsnáért is hálás vagyok. Nem érdekel, hová kell

utaznom érte. – Az ajánlatát elfogadom. Mármint a tolmácsmunkát. – Rendben. Akkor a többit mi intézzük. Értesítik majd önt, pontosan mikor kell utazniuk. Sajnos gépet nem áll módomban küldeni önökért, ezért menetrend szerinti járattal utaznak. Nem igazán értem, mit akar ezzel mondani, de hogy őszinte legyek, ebben a pillanatban nem is érdekel. Alapos üzletember, azt hiszem, az utazás miatt cseppet sem kell majd aggódnom. Én jelen pillanatban inkább azért drukkolok, hogy még egyszer magához húzzon, és csókoljon, ő azonban csak áll és figyel. – Mennem kell! – nyögöm ki, de erre sem reagál. Odamegyek a bejárathoz, érzem, ahogy mögöttem lépdel. Amikor kinyitom az ajtót, akkor tudatosul bennem, hogy nem fog újra megcsókolni. Hozzám sem fog már érni. Csalódottan ki is lépek, majd visszafordulok hozzá. Egy nyitott ajtó választ el minket, és nem csak képletesen. Csak egyetlen mozdulat kéne, és ez az ajtó oly könnyen átjárhatóvá válna. Elmosódna a kint és a bent, összeolvadhatna az én és a te. Pár centi vagy fél méter üres levegőnek is hatalmas ereje van, pedig erre a légüres térre pont azt szokás mondani, hogy „semmi”. Pedig ebben a semmiben minden benne lehet, amit csak a semmi két oldalán álló dönthet el. Mi, úgy látszik, úgy döntünk, hogy a semmi az légüres tér maradjon, mert egyikünk sem közelít. Végül én szedem össze magam, elmosolyodom, és kimondom azt, amiről akarom, hogy tudjon. – Azt, ami történt, nem bánom! Azt akartam, hogy ezt tudja! A szája kicsit megnyílik, egy pillanatra azt hiszem, kilép és magához ránt, de nem teszi. Már szinte látom, ahogy a fejét a falba veri dühében, amiért nem volt kicsit erőszakosabb. Kezet foghatnánk, mert én meg azért verem a fejemet a falba, mert megállítottam. Elnevetem magam, mert egy hatalmasat nyel. – Minden jót, Gamal! A maga világában találkozunk. Nem várom, hogy köszönjön, már megszoktam, hogy nem szokása. Megfordulok, és elindulok kifelé erről a királyi lakosztályos részről. Biztosan tudom, hogy nem fog utánam jönni, és furcsa, de ez most nem dühít, sokkal inkább megnyugtat.

* * * Minél távolabb kerülök az ajtajától, annál nehezebbek a lépteim. Már tudom, hogy holnap hazarepül, és ki tudja, mikor látom őt újra. És már azt is tudom, hogy ma Tamás szemébe kell néznem, nem úgy, mint eddig. Érezhetném, hogy elgyengít ez az egész, és csak problémákat szül, de mégis ajándékként tekintek rá. Elképzelni sem tudom, milyen lehet teljes egészében átélni egy ekkora szerelmet. Nekem csak pillanatok adattak belőle, de ezek is feltöltenek, és az egész életemet más színben mutatják. Ha azt mondom magamban, hogy szerelmes vagyok, akkor már mellé is lép egy gondolat, mely szerint ez nem szerelem, csak egyfajta tűz és vágy. Aztán a másik oldal szinte vitatkozik vele, hogy márpedig ez több. Igen. Azt hiszem, ez már valami sokkal több. Még így is, hogy a testiség nem igazán történt meg közöttünk. Sosem értettem azt a fajta áradozást, hogy valakinek a párja a másik fele. Én így éreztem magam egésznek, ha volt Tamás, ha nem. Gamal nélkül most meg csak fél vagyok. Az a legnagyobb őrület az egészben, hogy ezt az embert mindössze pár napja ismerem. Bálint már úgy toporog lent, mint egy izgatott kis elsős. – Csilla! Na végre! Fogadott? Nem volt dühös? – Persze hogy fogadott, szerinted hol voltam eddig? – mosolygok rá, mert iszonyatosan rémült. – Ne félj! Nem fognak kirúgni. – Nagyon vicces vagy! Azt hiszed, szórakozom? A királyi lakosztályba tényleg nem szabad csak úgy fölmenni. – Jó! De most nem az angol királynő van ott – nevetem el magam. Aztán gyorsan a képemre fagy ez a nevetés, mert azonnal rávágja. – Nem! Tényleg nem az angol királynő, csak egy szaúdi herceg! Bálint néz rám a bociszemeivel, ami szinte ordítja felém: „Na mi van? Érted már?” – Herceg? – csak ennyit tudok kinyögni, mire ő bólogat. A düh pillanatok alatt kerekedik felül az ostoba énemen. Hirtelen minden tisztává válik és egyszerűvé. A legszívesebben felképelném Bálintot, amiért ezt csak most közli. Neki is esem. – Te normális vagy? Ezt csak most mondod? Úristen! Amikor kérdeztem, mifélék, te nem mondtál semmit! Mi a francért nem mondtad, hogy ez egy herceg? – Nekem is csak később lett tiszta. Föl kellett neki vinnem a lakosztályába valami

papírokat a tárgyalással kapcsolatban, amiket Rijádból kéretett be, és azon a címzett elég egyértelmű volt. Aztán leesett, hogy aki előttük érkezett, az az arab… tudod, akit te még nem láttál… – bólogatok, de fogalmam sincs, kiről beszél. – Na, szóval ő is valami királyi családról beszélt, csak akkor az olyan értelmezhetetlen volt. Nem tudom, mit nem lehet értelmezni a királyi család meg a herceg szón, de ez most nem is fontos. Az egyik pillanatban magamon nevetnék, a másikban meg a föld alá süllyednék. – Te tök hülye vagy, Bálint! Én ennek kezet nyújtottam az első nap. Érted? És még fel voltam háborodva, hogy ő nem fog velem kezet! Ha tudtam volna, eszembe sem jutott volna ekkora marhaság. Ez iszonyatos nagy égés! Jaj! – végigdörzsölöm az arcomat, azt latolgatom, visszamenjek-e elnézést kérni az elmúlt napokban történtekért, de nincs hozzá erőm. Mit kéne tennem? Bekopogok, és amikor beenged, akkor elkezdek alázkodni? „Ó, bocsásson meg, Gamal! Én nem tudtam, hogy maga egy herceg!” Na puff! Ez jól hangzana! Ha eddig nem röhögte ki szegény magyar csóró lányt, akkor most sikerülne. – Jó ég! És a liget! – Mondom ki hangosan a következő gondolatot. – Milyen liget? – Tettem neki egy megjegyzést a fehér lovon közlekedő hercegekről, de ő csak bambán figyelt rám. Én csak a magyar népmesékre célozgattam… Jaj! Ezt nem hiszem el! Ez csak velem történhet meg! Én egyre kétségbeesettebbé válok, Bálint meg elneveti magát. – Azért csak nem dől össze a világ! Végül is nem tett panaszt a viselkedésedért… – újra nevet, valahogy belőlem is fékezhetetlenül tör fel a nevetés. Annyira szerencsétlennek látom magamat kívülről, hogy ezen már csak nevetni lehet. Aztán elkomolyodik, és kérdez. – De mi volt ez a cirkusz az előbb? Nem ismertem rád. Mi volt a bajod? Nem akarok mindent elmondani Bálintnak, mert annyira azért nem jó barát. Sőt. Talán nem is nevezhető barátnak, inkább csak ismerősnek, akivel régebben olykor összeakadtunk egy buliban. – A fizetséggel volt bajom… kissé elnézte… – Na ne! Én is megkaptam ma. Tízezer dollárt kaptam! Az állam majdnem leesett, az az Emír adta át. Tudod, a másik. Közölte, hogy Szudairi úr mindennel elégedett volt. –

Itt kacsint egyet, gondolom, a kurvákra céloz. Megint az agyamban érzem azt a golyót. – Holnap este repülnek el, azt hiszem, úgyhogy nem is értettem, mire ez a sietség a kifizetést illetően. Neked nem adott eleget? Ezt nem értem. – De, Bálint… Eleget adott. Csak magából nem adott eleget…

15. fejezet

Fura érzés, amikor az ember lelke szárnyal, ha a pár perccel ezelőtt történteket gondolja újra, és a jelenébe visszapottyanva ez a szárnyaló lélek is a földre zuhan. Sokkal jobb volt, míg nem tudtam, ki is ő valójában. Már a milliárdos olajsejk sem volt hozzám való, hát még egy herceg! Ha tudtam volna, hogy kicsoda, sosem vállalom el ezt a munkát, mert az egyetemet még el sem végeztem, és egyáltalán nem érzem magamat olyan elit tolmácsnak, aki egy hercegnek dolgozhat. Nem is értem, miért nincs neki saját embere erre! Azon kapom magam, hogy gyalog indulok haza, de ez nem is baj. Friss az esti levegő, néha a szél az arcomba csap, mint egy pofon. Ez a nap sok mindent megváltoztatott bennem. A városnézés alatt kialakult bennem valami, de az még elég ingatag volt, és felismerhetetlen. A szobában lezajlottak azonban mindent tisztává és egyértelművé tettek számomra. Nemcsak Gamal lett kiismerhető nekem, hanem saját magam is. Elhatározom ebben a pillanatban, hogy őszintén beszélek Tamással az érzéseimről. Nem tárom fel plátói szerelmemet, de azt igen, hogy ő mit jelent nekem: nem azt, amit én jelentek neki. Talán ezt nem is ebben a pillanatban határoztam el, hanem a csók pillanatában. Akkor már tudtam, hogy nincs visszaút. Teljesen mindegy, hogy a szívem milyen irányba indul el, de Tamás mellett nem maradhat. Hülyeség lenne egy csók miatt szakítanom, nem is azért akarom megtenni. Nem a lakosztályban lezajlottak késztetnek erre a lépésre, hanem az az érzés, amit eddig még nem ismertem. Olyan, mint belépni a paradicsomba. Már nem akarom beérni kevesebbel. Vagy így akarok élni, ebben az erős érzelmi kötődésben, vagy inkább egyedül. És mivel Gamal már csupán egy szép emlék marad, csak az utóbbi lehetséges. A kezemmel megigazítom a copfomat, megcsapja az orromat Gamal illata. Őrült módjára szaglászok a levegőben, mire rájövök, hogy a tenyeremnek van olyan illata. A borostája átadta nekem, én pedig mélyeket szippantok a saját kezemből, összetolva a kettőt, mint aki inni készül belőle. Valóban iszom, csak nem vizet. Emlékeket, érzéseket… Aztán hirtelen felismerem, hogy ha én ezt érzem, akkor Tamás is érezni

fogja. Egy idegen férfi illata rajtam túl nagy pofon lenne, ekkora fájdalmat nem akarok okozni. Le kell mosnom! Apához és Balázshoz való viszonyom is egy nap alatt változott meg, arról már nem is beszélve, hogy úgy érzem, anyát egy délután alatt vesztettem el, noha a betegsége már több mint egy éve jelen van. Talán mondhatnám magamat szerencsétlennek, amiért az egyetlen férfi, aki ezt kiváltotta belőlem, hirtelen elérhetetlenné válik, de nem érzem ezt. Az a csók, a szorítása egy jókora alamizsna volt, talán egész életemben elélek majd belőle. A telefonomon látom, hogy Tamás már írt egy üzenetet, melyben kérdezi, hogy merre járok. Marianntól is van egy nem fogadott hívásom, de semmi több. A ház előtt Tamás kocsijának látványa hatásos ébresztő. A varázslat tovatűnik, hamarosan a szemébe kell néznem. Ha valaha is bántott volna, akkor sokkal könnyebb lenne, de ő sosem bántott. Kinyitom az ajtót, hallom, hogy zuhanyozik, ez egy kicsit megnyugtató. Odasietek a konyhai csaphoz, és meg is nyitom, de újra beleszagolok a tenyerembe, nincs erőm lemosni. Nem tudom, meddig marad meg az arcomon vagy a tenyeremen, és az sem érdekel, ha Tamás rájön. Úgyis a lehető legőszintébb leszek vele. Hát akkor a szívemmel is az leszek. Ha bennem jó érzést kelt ez az illat, akkor nem szabadulok meg tőle. Vállalom ezt a kínt, mely olyan édes, mint a vanília és a fahéj keveréke. Leülök a szobában lévő ágyra, ami már meg van vetve kettőnknek. Egy fészek, ami csak egy szerelmespárra vár. Képtelen leszek ide befeküdni vele! Fölpattanok, ledobálom a ruháimat, majd magamra kapom a köntösömet. A zuhanyon még az előtt túlestem, hogy eljött volna hozzám az a másik arab, és átadta volna a pénzt. A vacsorán gondolkodom, de a gyomrom képtelen lenne befogadni akármit is, Tamás meg már úgyis evett. Elzárja a csapot, pár perc múlva már kint is van. A törülköző a derekára van tekerve, a haja még vizes. Látszik rajta, hogy fáradt, így biztossá válik a sejtésem: focizni volt. Eszemben sincs szóvá tenni. Focizott… Na és? Én meg egy vadidegennel csókolózgattam egy szállodai lakosztályban. – Csilla! Te mikor jöttél? Hol voltál ilyen sokáig?

Odasétál hozzám, az ő illata egészen más. Felállok, adni akarok neki egy csókot, de ő szorosan magához húz, a keze a derekamon landol. Még a köntös vaskos anyaga sem képes más színben feltüntetni ezt az ölelést. Annyira más. Szorosan fog, de mégis lágyabb, mint Gamal ölelése. Imádom a tusfürdőjét, de most még ez sem tetszik. A teste valahogy eltörpül Gamal nagysága mellett, és nem az izmok miatt. Valahogy nem árad belőle az oltalom és a biztonság, ami Gamalból árad. Tamás olyannak tűnik, mint egy játszópajtás, Gamal pedig olyannak, mint egy szülő, és maga a boldogság. Megfogom az arcát, mert el akarom tolni, ő pedig belecsókol a tenyerembe. Jéggé dermedek, de nem figyel fel az idegen illatra. Talán csak az én orrom játszik velem, és talán csak én érzem ezt az illatot. Azért, mert érezni akarom. – Most jöttem. Nagyon kivagyok. – Nem írtál vissza. Így elhúzódott? A szállodában voltál? – Igen… de nem attól vagyok ki. Történt napközben valami, ami… – Elhallgatok, és szorosabbra húzom a köntösöm. Mi van velem? A tenyeremet szagolgatom, egy gazdag, önelégült, konok ismeretlen emberen agyalok, miközben az édesanyám egy kórházban fekszik! – Anyát kórházba kellett vinni – fordulok vissza hozzá, mire ő kissé kihúzza magát. – Mi történt? – Egyszerűen nem tudom. Ma már nem bírt lábra állni, a körzeti orvos pedig bevitette. Nem is beszélhettem bele, mert morfiumot kapott meg altatót. – Elmémbe mászik a kép az alvó arcáról. Vajon rám fog még nézni valaha is a szép zöld szemeivel? – Hova vitték? – A Szent Lászlóba… Ott már várta az onkológusa… Erre csak bólint, miközben a hajából csöpögő vizet keni szét a vállán. Szinte lezuhanok az ágyra, ő pedig mellém ül. Egyszerűen rettegek attól, hogy hozzám ér. Szívesen elsírnám magam, és kiereszteném a gőzt a vállain, de nem akarom. Nem akarom őt mankónak használni úgy, ahogy anya mondta egyszer. Nekem a saját szívem a mankóm, és tudom, az csak akkor lesz erős, ha nem kényszerítem magam bele ebbe az egészbe. – Mit mond az orvos? – Az onkológussal még nem beszéltem, mert vizsgálta… A nővér azt mondta,

végstádium. Dr. Barna meg azt mondta, hogy bármikor bekövetkezhet… – Tamás talán attól van megrökönyödve, hogy mindezt tényszerűen közlöm. Nem borulok ki, nem zokogok, nem őrjöngök, mintha csak a legáltalánosabb dologról fecsegnék. Fura, de tényleg nyugodt vagyok. – Holnap be kell mennem, mert átviszik a kórház hospice házába – elmosolyodom, egyfajta tiszteletképpen anya iránt. – Még ezt is elintézte. Nem akart gondot okozni nekünk. – Tamás csak a lábait bambulja, de nem is várom tőle a vigaszt. Kitérek a következő csapásra. – Apával is és Balázzsal is nagyon összevesztem. Van egy olyan érzésem, hogy egyikük sem akar soha többet látni, mert engem okolnak. Kidobtak a lakásból. – Okolnak? És miért? – Nem felelek, talán rájön magától is. – Azért, mert mindent elmondtál Balázsról, és beszéltél velük? – Bólintok, ő pedig átkarol, mintha szükségem lenne rá. – Jaj, Csilla! Majd megjön az eszük. Nehéz nekik. A vulkán, ami eddig szunnyadt, kitör belőlem. Fölpattanok, és dühvel telve ordítom: – Nekem is nehéz! Miért lehet mindenki gyenge, csak én nem? – Te erős vagy, Csilla! – Nem vagyok erős! Azt hiszitek, az vagyok, de beledöglök! Még mindig nem sírok. Tamás megdöbbent arcát figyelem, miközben én is szajkózom magamban: „Ha erős vagy, akkor mondd meg neki!” Megindul felém, azonnal a közepébe vágok. – Kettőnkről is beszélnünk kell! – Kettőnkről? Ezt hogy érted? Végigmérem őt, már bánom, hogy kimondtam. Az arca hirtelen kisfiússá válik, félelem tükröződik rajta. Mivel nem válaszolok, ő kérdez tovább. – Mi a baj kettőnkkel? A focival van bajod? Vagy hogy néha anyáméknál vagyok? – Nem. Egyedül akarok lenni. Annyira átlátszó vagyok, mint egy üvegasztal, de Tamás nem lát át rajtam. – Mit követtem el már megint? Kevés időt töltök veled, vagy mi a baj? Én mondtam, hogy csak szólj, és bármit megteszek… – De nem akarom! Felém lép, én pedig hátrébb lépek egyet. Pontosan úgy, ahogy a jegyzetelős munkanapon, amikor Gamal lépett felém. Ugyanígy reagáltam, csak most más érzelem

sarkall erre. Akkor is egyfajta menekülés utáni vágy volt bennem, csak azt nem a „nem akarom”, hanem az „akarom” váltotta ki. Megtorpan, majd újra lép egyet. Nem mozdulok, ezért ismét átölel, s lágy hangon duruzsolja. – Jól van. Megértelek. Ki vagy borulva. Ez természetes dolog. Tudtuk, hogy ez egyszer bekövetkezik, de én itt vagyok neked. Mellettem lehetsz gyenge, Csilla! Én itt vagyok neked. Megcsókol, és még jól is esik. Vágyat nem csihol bennem, sokkal inkább arra a testvéri puszira hasonlít, amit Balázzsal váltottunk egymással gyerekkorunkban. Mindig szájra adtunk egymásnak puszit. Nem is tudom, ez mikor szűnt meg, talán amikor ötödikes lehettem, és már kezdtem felismerni, hogy ez mennyire ciki. Fénykép is számtalan készült rólunk, amin öleljük, csücsörítve pusziljuk egymást, huncut szemekkel meredve a másikra… Hol van már az a Balázs? És hol van már az a Csilla? – Szakítani akarok! Csak azért tudom kimondani, mert nem nézek a szemébe. Azonnal távolabb tol és számonkér. – Mi az, hogy szakítani akarsz? Miért? A családod miatt engem büntetsz? – Nem. Ezt érzem. – Azt mondtad, szeretsz! – Igen, szeretlek! De nem úgy, ahogy kéne. Hitetlenkedve felnevet, ezt az arcát még nem is láttam. – Nem úgy, ahogy kéne? Miért, az milyen? Nem értelek. – Nem úgy szeretlek, ahogy te szeretsz engem… Megrázza a fejét, majd a két tenyere közé veszi az arcomat. – Teljesen ki vagy borulva. Lefekszel, alszol, és majd megbeszéljük. Tudom, hogy szeretsz! A számra nyom ismét egy puszit, nekem meg elfogy az erőm, hirtelen már nem is akarom őt meggyőzni az igazamról. Őszinte voltam és egyenes. Nem mondtam el mindent, de a lényeget igen. Ha ő harcolni akar értem, akkor ezt az esélyt megkapja. Még akkor is, ha a szívem tudja, reménytelen csatába indul, mert van valaki, aki ennek a hadszíntérnek egy egészen kifinomult katonája.

* * * Már reggel fél hatkor talpon vagyok, fel is öltözöm. Remeg minden porcikám, és a szívem is nagyon nehéz. Tamás is már ébredezik, nehéz is lenne abban a sürgésforgásban aludnia, amit én csinálok. Az este befeküdtem mellé az ágyba, ő pedig magához húzott, de eszében sem volt másképp közelíteni hozzám. Ettől megkönnyebbültem, mert az, hogy hátulról átölelt és simogatta a karomat, pont elég volt. Így némán volt vele beszélni a legszebb. Nem vágytam a testiségre, csak hogy valaki biztosítson a jelenlétéről. Ekkor, reggel eszmélek rá, hogy Gamalra nem igazán gondoltam, miközben Tamás közelségét éreztem. A gyerekkorom járt az eszemben, és hogy mi lesz ezek után. A Tamással való közös jövő képe ugyanúgy mellékvágányra került az agyamban, mint bármely más férfival elképzelt jövőm. A reggel olyan, mintha a tegnapi nap meg sem történt volna. Nehezen hiszem el apa kegyetlenségét, és hogy az öcsém mit mondott nekem. Az is képtelenségnek tűnik, hogy anya kórházban van. A csókról már nem is beszélve. A tükörképemet figyelem, ha továbbmentem volna Gamallal tegnap este, akkor most elsüllyednék szégyenemben. Kipirosítom az arcomat, némi spirált teszek a pilláimra. A vízálló formuláért nyúlok, mert a tegnapi napomon is úgy néztem ki estére, mint egy pandamaci. A hajamat most nincs türelmem kivasalni, ezért a fejem tetejére csavarom egy kontyba. A mai napon úgyis az fog a legkevésbé érdekelni, hogy nézek ki. Kinyílik a fürdő ajtaja, összerándulok ijedtségemben. – Mit csinálsz hajnalban, Csilla? – Bemegyek a kórházba. Tudnom kell, mi van! A sminkcuccaimat pakolom el, ő meg mögöttem leül a kád szélére. A tükörben figyelem őt egy darabig, a haját igazgatja és a szemét dörzsöli. Az ölébe huppannék és megpuszilnám, de csak úgy, mint egy testvért. Megemeli a fejét, megfordulok én is. – Veled megyek, jó? Csak bólintok beleegyezően. Képtelen vagyok megszólalni, pedig a tegnapi miatt nagyon szégyellem magamat. Nemcsak a csók miatt, hanem azért, ahogy odavágtam neki, hogy ő nekem nem kell. Tamás azonban őszinte ember, nem is tartja magában a fájdalmát.

– Tegnap nagyon megijesztettél – ártatlan tekintettel figyel. – Nem akarlak elveszíteni, Csilla! – föláll, és odalép hozzám. Átölel, viszonzom. – Miért mondtad azt? Mit mondhatnék? Azt, hogy azért, mert ezt érzem? – Össze vagyok zavarodva. Talán ha érteni akarná, akkor érthetné, de félelem tombol benne, érzem az ölelésén. Most képtelen lennék őt ellökni magamtól, mert szinte kapaszkodik belém, úgy, ahogy én is kapaszkodni akarok a szeretteimbe. Tudom, milyen érzés, amikor az ember hiába nyújt segélykérő kezet. Csak most benne egy egészen már érzelem uralkodik, és ehhez ketten kellenek. – Tényleg bejössz velem? – kérdezem. – Persze. Tízig ráérek. Utána viszont be kell mennem a céghez, mert apa valami fontosat akar. Kimegyek, és összepakolom a táskámat. Az irataim után kutatok, majd rájövök, hogy a farmerem zsebébe csúsztattam be tegnap este. A ruháimat összekapkodom, az iratokat beteszem a táskámba. Automatikusan az orromhoz emelem a tenyerem, már nem érzem Gamal illatát. Már ugyanolyan emlék csak, mint a tegnapi csókja. Ma pedig elutazik a világ másik végére. Nem egy másik városba vagy országba, hanem egy másik kontinensre, egy egészen más világba. Olyan messze lesz tőlem, hogy ennek még a gondolatába is bele lehet őrülni. – Már indulni akarsz? – Miért? – Még csak hajnali hat van! – Egy kórházban már talpon vannak – vágok vissza, mert az idő tényleg nem érdekel. Belebújok a sportcipőmbe és egy vastagabb pulcsiba, mert a reggel igen hűvös. Tamásra nézek, aki alsónadrágban ácsorog előttem. A tekintetemtől zavarba jön, azonnal fölkap egy farmert meg egy pólót, kiakasztja a szekrényből az egyik pulcsiját, majd rám mosolyog. Tudom, hogy jelenleg nem létezik olyan téma, amiben képes lenne vitázni. Szófogadó gyerekként viselkedik, mert fél, hogy kiborulok. Pedig ezen a reggelen messze állok a kiborulástól. Talán ebben is van egy holtpont, mint a futásban, ha túllép rajta az ember, akkor már jöhet bármekkora ütés. Megkeményedsz. – Azért még megfésülködhetek meg fogat moshatok? – próbál vicces lenni, de én csak

bólintok. El is megy a fürdőbe, én meg már az ajtót is megnyitom. Pár perc múlva ő is indulásra kész. A kocsiban a telefonom után kutatok, Balázst hívom. Jó párszor próbálkozom, de az öcsém nem veszi föl. Tamást már kezdi idegesíteni, mert nem adom fel. – Kit hívogatsz? – Balázst. – Azt várod, hogy felvegye? Ő még csak most fordul a másik oldalára. Nem reagálok, és a hívogatást sem hagyom abba. Az ötödik próbálkozásra felveszi, de nem akárhogy. – Mi a fasz van már? Rekedt a hangja, nagyon megijeszt ez a reakció, de képtelen vagyok helyre rakni őt, pedig szívesen beleordítanám a telefonba a helyzetet: „Az van, hogy anya kórházban van, ha nem rémlik, és megyek meglátogatni.” Nem ezt mondom. – Megyek a kórházba anyához. Ugye bejössz te is? Szeretném, ha együtt mennénk be hozzá – nem tudom, miért remeg a hangom. Apa már megkeményített, de Balázs még érzékeny pont nekem. – Te hülye vagy? Még a madarak is alszanak. Hosszan lehunyom a szemem, egyszerűen nem tud megbántani. – Hétre legyél ott! Az már emberi idő. Azt sem tudjuk, mi van vele! Te nem vagy rá kíváncsi? Kis szünet után felel, talán azon gondolkodik, miként rázhatna le, mert bármit mond is, érzem, hogy nem akar velem sem beszélni, sem találkozni. – Bemegyek, de nem hétre. Apának ma dolgozni kell mennie, de megbeszéltük, hogy amint hazajön, együtt bemegyünk. – Rendben. De az csak késő délután lesz. Most reggel is bejöhetnél. Aztán átmegyünk a drogambulanciára, utána meg visszamegyünk hárman anyához. Fogalmam sincs, hogy sóhajtozik-e vagy kínjában nevet, csak a kifújt levegőt hallom. – Délután megyek apával. Ennyi. Ha van valami, akkor hívj! – Balázs! Én azt akarom, hogy ott legyél velem! Fogalmam sincs, mi vár rám! – A nyugalom szertefoszlik, elpityeredem, érzem Tamás kezét, amint nyugtatólag a

combomra kúszik. – Ne erőszakoskodj már! Dolgom van! Ilyenkor szükséged van rám, igaz? Bezzeg, amikor nekem kell segítség, akkor szarsz rám! – Miért mondasz ilyet? Aztán hirtelen megértem, mire céloz. A pénzre. Nem mondok semmit, csak az utat bámulom, és várok, hogy ő tegye le. Túl jól ismerem, nem okoz csalódást, valóban bontja a vonalat. Kegyetlenül és túl élesen üvölt fülembe a búgó hang. Amikor leemelem a telefont, Tamás meg akar szólalni, de megelőzöm. Még a hangját sem akarom hallani neki sem. – Majd apával megy! Most nem ér rá. Mindegy. Végigcsinálom ezt is! – Én itt vagyok – megszorítja a lábam, de nem reagálok. * * * Az egyik pillanatban felállok, a másikban meg már vissza is ülök. Azt hittem, a kórházban majd megnyugszom, de nem így történik. Érzem anya közelségét, és megbolondulok attól, hogy nem láthatom őt. A nővér azt mondta, hogy hamarosan vége a vizitnek, beszélhetek az orvossal, utána pedig bemehetek anyához is. Mikor rákérdeztem, hogy van, azt mondta, a doktor úr majd mindent elmond. Ez a válasz ijesztő volt, de Tamás csak szajkózta, hogy a nővér biztos nem adhat információt, így hagyjam is. Egyébként egyfolytában az óráját nézi. Hamarosan el kell indulnia, mert ilyen tájban van a legnagyobb dugó, és az apja cége a város másik végében van. Tulajdonképpen se nem megnyugtató, se nem támogató a jelenléte. Minden kérdést magamnak teszek fel, és meg is válaszolom. Jó lenne mással is megosztani, de ő annyira aggódik értem meg kettőnkért, hogy mással már nemigen tud törődni. Körülbelül ötpercenként akar hozni teát, kávét vagy kakaót, mintha nem tudná, hogy úgysem tudok lenyelni semmit. És még nem is neheztelhetek rá semmiért, mert erről, ami bennem van, nem ő tehet. A vizitelők úgy vonulnak el, hogy felénk sem néznek, megismerem anya orvosát is, aki odaszól valamit az egyik nővérnek. Ő felém néz, remegni kezdenek a végtagjaim. Oda is jön hozzánk, majd megszólít. – Hölgyem, vége a vizitnek, a doktor úr most tudja fogadni. A folyosó végén találja

az orvosi szobáját. – Tamásra néz, aki ekkorra már mellém lép. – Maga is bemegy vele? – Természetesen – feleli Tamás bizonytalanul. A nővér helyeslően bólint, majd elenged minket. Megindulunk abba az orvosi szobába, bele kell karolnom Tamásba. Ő is átkarol, de erőt valahogy nem kapok tőle. Borzasztó ez az érzés. Tudom, hogy valami szörnyűséget fogok hallani, de egyszerűen hallani akarom. Ez a bizonytalanság és aggódás minden erőmet elszívja. Tamás kopog az ajtón, majd mikor szól az orvos, bemegyünk. Bemutatkozik, de fölösleges, mert már jó párszor találkoztunk. Pénzt is adtam már neki eleget. Úgy látszik, neki én csak egy vagyok a sok közül, mert szinte ismeretlenként kezel. Vagy legalábbis én ezt érzem. – Foglaljanak helyet. Tesszük, amit kér. Ugyanazt a pillanatot érzem, mint azon a drogambulancián. Figyelem a névtáblát, az üres kávéscsészét, a papírokat, a régies bútorokat, és magával ragad valami furcsa érzés. Vagy talán inkább megérzés. Bármilyen kétely is volt eddig bennem, az már nincs. Tudom, mit fog mondani az orvos. Anya haldoklik, ez már nem kérdés bennem. Titkon örülök, hogy nincs mellettem sem apa, sem Balázs, mert akkor azzal foglalkoznék, hogy ne reagáljanak agresszívan. Belőlem már eltűnt a lázadás és a dacolás. Én már bármit elfogadok, csak jöjjön. – Sajnos nincsenek jó híreim – bólintok, Tamás meg sem moccan. – Az édesanyja keringése csaknem összeomlott az este. Ezenkívül előjöttek olyan problémák, amik olykor már jelentkeztek, de nem voltak szembetűnőek. – Mire gondol? – kérdezem nyersen. – Az áttétek már mindenhol jelen vannak. A vizelet- és széklettartás sajnos megszűnt – kikerekedik a szemem, ő pedig egyértelműsít. – Jelenleg pelenkázzuk az édesanyját, mert mozgatni nem tudjuk. Nagyon erőtlen, még segítséggel sem tud mozogni. Hatalmas fájdalmai vannak. – A papírjaiba mered, engem meg ez a mondat gyilkol a leginkább. Az ő fájdalmai az enyémek is. Mit nekem a jelenlegi kín mellett a fájdalom? Azt is viselném szívesen. – Most infúziót kap, és erős fájdalomcsillapítót. Ettől sajnos még álmatagabb. A fájdalmait azonban muszáj csillapítanunk… – Nem fejezi be a mondatot. Én pedig már tudom, milyen fájdalomcsillapítóról van szó: morfiumról. – A tudata

teljesen tiszta, higgadtan viseli a helyzetet. Egyedül a tisztába tétel ellen harcolt, de megértette, hogy sajnos nincs más lehetőség. Erről, kérem, beszéljen ön is vele, mert ez az állapot elég hirtelen ütötte most föl a fejét. Aki tiszta tudattal éli meg, annak ez elég kínos. – Igen. Tényleg az. Még nekem is az, hogy Tamás hallja ezt az egészet. Nem akarom, hogy anyát bárki is haldoklónak lássa. Én láthatom annak és Balázs, meg apa is, de más ne! – Egyelőre javaslom a kórházi ellátást. Amennyiben javul az állapota, úgy természetesen hazaengedjük, mert a cél, hogy a beteg a legtöbb időt a családjával tölthesse… bár… megvallom, az édesanyja kérelmezte a hospice házba való elhelyezését, amit én is szorgalmaznék… Kivár, mert én csak nagyokat hallgatok. Csak egy félmondatot tudok odalökni: – Semmit sem tudok a hospice házról… – Igen, tudom. Az édesanyja elmondta, amikor aláírta a papírokat, hogy erről a család nem tud. Fontos tudnia, hogy a hospice ház nem elfekvő! Már megint egy olyan szó, ami legalább olyan undorító, mint a kipakolás. Kipakolás és elfekvő… – Akkor mi? – Teljes mértékű kórházi ápolás, a legnagyobb empátiával. Az édesanyja hasonló sorstársakkal lenne körbevéve, és alaposabb ellátást kaphatna, mert ott egy betegre több idő, nővér jut. És a lélek sem utolsó… Erre van a legnagyobb szükség… – Csak rázom a fejem, mert azt szeretném, ha hazajönne, ezért folytatja: – Vannak más előnyei is egy kórházi osztállyal szemben, ezt már mind megbeszéltem az édesanyjával. Bármikor bejöhet a hozzátartozó, segíthet a napi teendőkben, mit például etetés, fürdetés, levegőztetés… Annyi időt tölthet vele, amennyit csak tud. Itt is aludhat vele, ha akar. – Akkor lehetne otthon is… – Itt huszonnégy órás orvosi felügyeletet kap. Nagy fájdalmai lesznek. Értse meg! Ő is itt szeretne maradni. – Vár, mikor látja, hogy nem vitatkozom tovább, hozzáteszi. – Beszélje meg vele. Amennyiben úgy akarják, már a mai napon átvitetem, mert egyéb kezelést nem kap. Fölösleges. – Elém tolja a papírt, amit éppen csak végigolvasok. A napi ápolási díjon megakad a szemem, csak pár száz forint. Még mindig hallgatok, Tamás meg lefagyott. Aztán úgy látszik, az orvos már tudja, mi ennek a célnak a

kitaposott ösvénye, mert olyat mond, ami után eszemben sincs akadékoskodni. – Ezzel az egy cselekedettel szépíthetjük meg az utolsó napjait. Egy haldokló lelkének fontos, hogy ne érezze magát tehernek. Itt felhőtlenül beszélgethetnek, átadhatják magukat az emlékeknek. Nincsenek napi teendők, amik megmérgeznek egy kapcsolatot. Van, aki hónapokig ápolásra szorul, és az bizony tönkreteszi a hozzátartozókat is. Sosem erősködnék, ha az édesanyja nem ugyanezt akarná! Aláírom. Igaza van. Én csak anya lelkével akarok foglalkozni, de arra talán képtelen lennék, ha a testi leépülése kötné le minden percemet. Na és apától meg Balázstól mit várhatnék? Azt, hogy mikor nekem éppen dolgom van, majd ők tisztába teszik vagy megmosdatják? Anya jól látta ezt az egészet. Talán végig tudnám csinálni egyedül is, mert én már úgy érzem, mindenre képes vagyok, de a hirtelen fellépő fájdalmait nem tudom szakszerűen kezelni. A napi rutinban úgyis aktívan részt veszek majd, csak annyi lesz a különbség, hogy mikor én nem vagyok mellette, akkor is tudni fogom, hogy jó kezekben van. Ha otthon lenne, nem érezném ezt. Akkor összeomlanék pár nap alatt, mert magamnak egy percet sem adnék. Márpedig én összeomlani nem akarok. Anya bármit láthat, de azt, hogy én összeomlok, azt nem! Arról beszélt, hogy méltósággal akarja végigcsinálni, és már tudom, mire gondolt. Az ilyen pelenkázás pont a méltóságát veszi el az embernek, ő pedig ezt nem adja. És én sem adom! Sem az övét, sem a magamét. Ha ő felszegett fejjel megy végig, akkor én is úgy fogok! * * * Tamást megkérem, hogy maradjon kint, már úgyis indulnia kéne, így azt is megpróbálom kierőszakolni, hogy elinduljon. Tiltakozik, szerintem őt is összetörte, amit az orvos mondott. Az igazság az, hogy a halálról beszélni csak fájdalmas lehet. Ha csak nézőként, egy idegen ember életébe betekintésként hallgattam volna végig, akkor is összetört volna. Olyan ez az egész, mint egy hirtelen helycsere. Már nem én vagyok gyerek, hanem a szüleim… vagyis anya. Nekem kell róla gondoskodnom, én virrasztok majd mellette, én figyelem majd, mennyit eszik… Ő pedig valószínűleg azt szajkózza majd, amit a cseperedő tinik: „Ne aggódj már annyit!” Tamás még egyszer megszorít, majd végre engedi, hogy bemenjek a kórterembe. Hat

ágy van, mindegyiken fekszenek. Azonnal meglátom őt, az ablak mellett fekszik, éppen csak odafordítja a fejét. Úgy éreztem, minden erő a helyére csúszott bennem, de a könnyeim kicsordulnak. Az ember erős, és annak is érzi magát, de a sírás nélküli könnyezést képtelenség elállítani. Mikor észreveszi a könnyeimet, csak megcsóválja a fejét, mintha megróna a viselkedésemért. Szégyellem magam. Nem akarom úgy nézni őt, hogy bármit is kiolvasson a tekintetemből. A széket az ágya mellé igazítom, de nem ülök le, mert kinyújtja a kezét, én megragadom, és magához húz. Olyan gyenge, én sem merem erősen szorítani, pedig a legszívesebben fölfeküdnék az ágyra hozzá, és úgy bújnék a karjaiba, mint kislány koromban. Nem lehet. – Édesem… Ha nem szólalna meg, talán nem sírnám el magam, de így… Nem akarom már visszatartani. Az sem érdekel, kik vannak a kórteremben, én csak zokogok rádőlve, ő meg lágyan simogatja a hátamat. Mikor már az orrom is nagyon folyik, felállok, és rázuhanok a székre. A táskámból kiveszek egy papír zsebkendőt, az orromat fújom, csak eztán nézek rá. A szeme zöldje élénken világít a fakó bőrén. Egy nap alatt éveket öregedett. A másik kezébe be van kötve az infúzió, de azt is mozgatja. – Beszéltél az orvossal? – kérdezi. – Igen. Helyeslően bólogat. Az ujjait figyelem, hülyeségek jutnak eszembe. Az, amikor írni tanultam, ő pedig a csuklóm fölött fogta a ceruzát, és irányította a kezemet. Amikor cipőt kötni tanultam és segített, vagy amikor három rongydarabot egymás mellé fektetve fonni tanított, mert én már mindenáron be akartam fonni a saját hajamat… Most pedig már semmire sem fog tanítani soha többé. – Tényleg a hospice házba akarsz menni? – Igen. Szeretném, ha ezt elfogadnátok. Nektek is könnyebb lesz. Tudom, Csillus, hogy te nem éreznéd tehernek az én ápolásomat, de én igen. Sokat gondolkodtam ezen, és már nem bánom, hogy így döntöttem. Nézz rám! – Nem mozdul a keze, de a fejét kissé megemeli, és végigfut a tekintete a testén. – Mindenkinek jobb, ha így lesz. Már valóban nincs min vitáznom. Megadom magam. – Rendben. Elfogadom. Úgyis veled leszek, amennyit csak bírok. Elmosolyodik, az arcomhoz emeli a kezét, meg is simogat.

– Apád és Balázs? – Délután jönnek be hozzád. – Együtt? Bólogatok, minden erőmre szükségem van, hogy ne sírjam el magam. Talán a lelke mélyén érzi, hogy gond van, mert beszélni kezd. – Csillus! Nem tudom, lesz-e még rá alkalmam, ezért most mondom el, amit szeretnék. A saját életedet éld! Segíts az öcsédnek és apádnak, ahogy csak tudsz, de a saját örömeidet ne add föl. Azzal senkin sem segítesz. Tudom, hogy mindent megteszel Balázsért, de ha valami nem sikerül, ne okold magad. Ha valaki hibás, az én vagyok és apád. Elmondhatnám, miként lettem kihajítva, de nem teszem. Apa már szinte nem is fontos ebben a beszélgetésben. Anya az én lelkemet simogatja, ugyanúgy csak én létezem, mint kiskoromban, amikor kettesben töltöttünk időt. Az öcsém elég anyás volt, így nem sokszor adatott meg anyával programot csinálni, éppen ezért roppant értékes volt. Most is Balázs a téma, mégis magamat érzem fontosnak. Inkább nem válaszolok semmit, jó lenne általános dolgokról fecsegni, mint az időjárás. Anya mindig egy hullámhosszon volt velem, ahogy most is. Más irányban folytatja. – Tamás sem jött el? – De igen. Kint vár. Kettesben akartam veled beszélgetni. Újra mosolyog, de én nem tudom viszonozni. – Ugye minden rendben veletek? Képtelen vagyok válaszolni. Talán aggódik, hogy az ő állapota rányomja bélyegét a kapcsolatunkra, pedig nem ez pecsételi meg a Tamáshoz való viszonyomat, hanem Gamal. – Csillus! – Nem tudom… Picit próbálja megigazítani magát az ágyban, én is jobban szembefordulok vele. Nem sikerül feljebb kúsznia, de a fejét így is megemeli. – Hogyhogy nem tudod? – Tegnap majdnem szakítottam vele…

– Jaj, kislányom! De mit tett szegény gyerek? – Semmit sem tett, anya… Nem szeretem. Megnyalja a száraz száját, a vízért nyúlok, de int, hogy nem kell. – Nem szereted? – Tegnap jöttem rá… – túl halkan mondom, ő pedig annyira jól ismer, amennyire Mariann. – Van valakid? – Nem felelek, másként kérdez. – Másba vagy szerelmes? – Nem vagyok senkibe szerelmes. Nem érdekel ez most! Úgy nevet fel tiszta szívből, mintha a halál nem ülne az ágya szélén. Én is elnevetem magam ettől a kacajtól, pedig egyáltalán nincs kedvem nevetgélni. – Jaj, Csillus! Szerinted a szerelmet mióta érdekli, hogy te akarod-e vagy sem? Az csak úgy jön, és tarol. A legváratlanabb pillanatokban. Az jut eszembe, hogy talán a halál és a szerelem jó barátok. Mindkettő öntörvényűen csap le emberekre, és változtat meg mindent. De van úgy, hogy ez a két barát egyszerre kopogtat egy ember életében? Igazságtalanság, mert a szerelemnek boldogságot kéne hoznia, de nekem ő is a szomorúságot hozza. – Ki az? Hol ismerted meg? – Neki tolmácsoltam… Anya szeme kikerekedik, nem erre számított. – Hát akkor ez még a gyorsabbnál is gyorsabb volt – nevet újra, majd kérdez: – Ezek szerint külföldi. Hova valósi? – Szaúdi. – Arab? Bólintok, próbálom meggyőzni magam arról, hogy nem volt anya hangjában csodálkozás és lenézés. – Nem vagyok szerelmes, csak jó vele. – Lefeküdtél vele? – Nem! – vágom rá azonnal. Újra kinéz az ablakon, én meg már bánom, hogy elmondtam az egészet. Szívesen beszélnék róla, milyen kedvesen is tud mosolyogni Gamal, vagy milyen szenvedéllyel ölel, mit vált ki bennem, de nem merek. Hogy beszélhetnék a szerelemről egy

haldoklónak? Ráadásul ha csak ezekről beszélnék, akkor nem lennék őszinte, mert nagyon is jól ismerem Gamal másik oldalát. A pökhendi, beképzelt milliárdost, aki lenéz mindenkit. Magam előtt is próbálom titkolni, hogy ilyen is tud lenni. A jó dolgok, úgy látszik, ebben az esetben erősebbek, mint a rosszak, mert kezdenek felülkerekedni. Már tudom, hogy ő egy szaúdi herceg, ezért már azt sem találom annyira felháborítónak, hogy „ő mindent pénzért vesz”. Pontosan így fejezte ki magát. Kicsit még sajnálom is, mert az ő életében talán olyan ritka az őszinte, mély emberi kapcsolat vagy barátság, mint az enyémben a pénz. Valakinek ez adatik meg, valakinek az. Anyára nézve azonban nem érzem úgy, hogy kevesebbet kaptam az élettől. Apával sosem volt egyszerű, de anyából a legjobbat rendelte mellém a jóisten. Még ha túl korán is veszi el, a gyerekkoromat bearanyozta ez a szeretet. Mélyen a szemembe néz, én pedig mentegetőzni kezdek. – Mindegy, anya… Tamással majd minden rendbe jön. Csak most össze vagyok zavarodva. Bólogat, elmosolyodik, és megsimogatja az arcomat. Nem kell semmit mondania, mert a tekintete beszél. Azt közvetíti felém, hogy ha minden erőmmel is harcolok bizonyos érzések ellen, azok úgyis győzni fognak. Nem akar tanácsot adni, mert a halál küszöbén talán már felismerte, hogy minden ember a saját sorsát alakítja. Ekkor már nem hibáztatható senki. Ha valamit nem tettél meg, azt a saját erőtlenségednek köszönheted, ha hibát követtél el, amiért vezekelsz, az meg szinte már megnyugtató. – Mi van az egyetemmel? – Hát… Elég ritkán megyek be… de ez most nem fontos. Van még jó pár fordítani való dokumentumom, aminek hamarosan lejár a határideje, és visszaviszem az ügynökségnek. Onnan is kapok pénzt. Rendben lesz minden. Erre valahogy nem reagál. Az élő tolmácsolás mellett ez a másik, amivel pénzt szoktam keresni. Fordításokat közvetítenek ki, amiket határidőre kell elkészítenem és leadnom. Sokkal kevesebbet fizet, mint a tolmácsolás, gyanítom, az ügynökség jobban keres rajtam. Mégis jobb, mint mosogatni vagy éjszakába nyúlóan dolgozni valahol. – Még ma át fognak vinni a házba – nyögöm ki, mert a csönd legalább olyan kínos, mint bármiről is beszélni. Felderül az arca, de újra nem felel. Nem merem megkérdezni, hogy van-e fájdalma,

vagy miként viseli ezt az állapotot, inkább a fejemet a karjára hajtom, és csöndben töltünk el jó pár percet. Amennyire az infúzió engedi, simogatja a fejem búbját, én pedig szárnyalok az időben. Volt úgy, hogy nem tudtam eldönteni, áldás-e vagy átok, amiért tudok anya betegségéről, és az nem hirtelen ragadja el. Volt, hogy sírtam, bár ne tudnánk, sem ő, sem a család. Bárcsak a halála pillanatában élnénk át azt a fájdalmat, ami már egy éve minden napomon beköszön hozzám. Ebben a percben azonban már másként érzek. Dühös vagyok az életre, amiért elveszi tőlem az anyukámat, de hálás is vagyok, amiért megadja az esélyt egy ilyen búcsúzásra. * * * Összepakolom anya cuccát, amennyire csak bírom, aztán elbúcsúzom tőle. Megbeszéljük, hogy délutánra visszajövök, addigra már ő is a helyén lesz. Tamás kint vár rám, azt várom, hogy idegesen toporogjon, de egy széken ücsörög, és egy helyre bambul. Egyke gyerekként, azt hiszem, még sosem szembesült rossz dolgokkal, most pedig testközelből nézheti végig az élet legundorítóbb arcát és egy ember legnagyobb csatáját. Mikor meglát, föláll, odajön és átölel. – Gyere. Hazaviszlek. – Úgy támogat, mintha én lennék beteg. – Felhívtam Mariannt, mire hazaérünk, ott lesz nálunk. Hálás vagyok neki most ezért. Dolgozni kell mennie, de tudja, hogy lelkileg össze vagyok törve, így nem hagyja, hogy egymagam legyek. Pedig talán olykor az a jó, ha az ember egyedül marad a félelmeivel és a démonjaival…

16. fejezet

Tamás egész úton nem kérdez semmit, tudom, hogy nem együttérzésből, hanem mert fél. Annyira gyengének látom őt most. Mindenben támogat, de egyszerűn képtelen csak egy sima hallgatással vagy beszélgetéssel segíteni rajtam. A ház előtt már ott ácsorog Mariann, ettől jobban érzem magam. Mennyivel megnyugtatóbb az ő jelenléte, mint Tamásé. Kiszállunk az autóból, ő felénk jön, és szorosan átölel. Anya még meg sem halt, de már úgy vigasztalnak, mintha gyászolnék. – Sajnálom, Csilla! Megfogom a kezét, a lépcsőház felé húzom. Tamást szinte figyelembe sem veszem, csak Mariann köszön neki oda, hallom, ahogy utánunk kiabál. – Hívjatok, ha van valami! Sietek, Csilla! Csöndben megyünk föl a lakásba. Nem is tudom, mikor voltunk Mariann-nal együtt ilyen hallgatagok. Mikor fönt levesszük a cipőnket és beülünk a szobába, csak akkor szólal meg. – Miért nem hívtál? – Minden nagyon gyorsan történt – felelem, miközben kihúzom a sötétítő függönyöket. Korán reggel, amikor elmentünk, még a villany adta a fényt. Mariann segít az ágyneműt megigazítani, de szinte rá sem nézek. Mikor készen vagyunk, rázuhanok a kanapéra, ő pedig mellém ereszkedik. – Nagyon rosszul van? – Végstádiumban van. Nincs semmi ereje, nagy fájdalmai vannak, és az áttétek is gondot okoznak. Már pelenkázzák… Ekkor nézek a szemébe, az ő arca is megváltozik. Már tudja, hogy nem kell vigasztalnia, csak egyszerűen mellettem kell lennie. – Miben segítsek? Megrázom a fejem, tudomásul veszi, hogy nem akarok róla beszélni. Egyébként is ezt érzem. Természetes számomra, hogy Mariann mindent tud, mindent érez anélkül, hogy

beszélnék neki. Bekapcsolom a tv-t, hogy legyen valami zaj körülöttünk, mert a csönd valahogy nem jó barátom mostanában. Egy ideig bambulunk, aztán Mariann úgy dönt, kirángat ebből a letargiából, bár amiről beszélni akar, az sem szívet melengető. – Mi van Tamással? Elég rideg voltál hozzá. – Tegnap szakítani akartam vele… De talán hülyeség volt… Elméláz, rátalál a lényegre. Nem kérdez olyan butaságokat, hogy miért akarok szakítani. – Mi volt az üzleti vacsorán az arabbal? – Ránézek, ő pedig szigorú arccal fűzi hozzá: – Nehogy azt mondd, hogy semmi, mert tudom, hogy ennek köze van Tamáshoz! Történt valami? Összejöttetek? – Jaj, Mariann! A szívem darabokban van. Annyira pocsék ez a helyzet, hogy pocsékabb már nem is lehetne. A vacsora borzasztóan sikerült. Keveset beszéltünk erről-arról, aztán ajánlott egy rakás pénzt azért, hogy lefeküdjek vele. Meg akart venni, érted? Kurvának nézett! – Mi? Ezt így simán? Remélem, pofán vágtad! Valahogy elszégyellem magam a saját gondolataim miatt, mert az szalad át az agyamon, hogy bár igent mondtam volna. Akkor minden vacillálás nélkül ölelhetett volna, és egyetlenegyszer talán a karjaiba bújhattam volna. Meztelenül és védtelenül. – Bocsánatot kért utána, és megbeszéltük a dolgot. Tegnap elvittem őt egy városnézésre, mert megkért rá. – Csilla… – Ígért egy halom pénzt! Te visszautasítottad volna? Csak egy kis városnézésre vittem. Nem feküdtem le vele! Talán átgondolja, amit mondtam, mert nem reagál sehogy. Igazság szerint Mariann sokkal vadócabb, mint én, ha valakinek nincs joga számonkérni az esetleges kicsapongásaim miatt, az ő. – Tényleg köcsögök ezek az arabok – fűzi hozzá. – Ezt hogy érted? – Nem hallottál még a dubajozásról? Na, ez is hasonló volt, csak ez itt tette a kis ajánlatát. Én biztos kirúgtam volna a széket alóla. Mennyit ajánlott?

– Ő szaúdi, nem dubaji! Utánanéztem, Szaúd-Arábia egészen más hely… – Na persze! Az lehet, hogy más hely, de ezek egyformák. Szóval? Mennyit ajánlott? Arra azért kíváncsi vagyok! – Milliókat… Lefagy az arca, úgy kérdez vissza. – Egymilliót, vagy többet? – Szerinted számolgattam? – Ő csak mered rám, ezért válaszolok végre. – Óránként harmincezer dollárt akart fizetni, és nem egy órát ajánlott… Azt mondta, tíz órát is eltöltene velem… Belepirulok, mert az fogalmazódik meg bennem, hogy talán életem legszebb tíz órája lehetett volna. A pénz már nem is érdekel. – Úristen! Te nemet mondtál, másnap meg elvitted egy városnézésre? – Igen… Amiért ugyanennyi órabért ajánlott. Nem részletezem, mert az, hogy Gamal megint jelen van a gondolataimban, így is éppen elég izgalmas. – Akkor te most milliomos vagy! – nevet föl. Az lehetnék, ha tegnap a lakosztályban nem azzal foglalkoztam volna, amivel foglalkoztam. Nevetséges összeget hoztam el. Emlékszem, Bálint azt mondta, hogy tízezer dollárt kapott. Abban a dobozban sokkal több volt, ezt azért láttam, én meg pár százast markoltam fel. Talán hülyeség, de mégsem bánom. – Nem vagyok milliomos, mert nem fogadtam el. – Tök hülye vagy! – Meg akart alázni! – csúszik ki belőlem. – De a végén más történt. Beszélgettem vele egy keveset, aztán megcsókolt. – Azt mondtad, nem feküdtél le vele! – Mondom, megcsókolt! Nem feküdtem le vele. Egy csók után megálltunk. Halványan elmosolyodik, anya jut róla eszembe. Hátradől, és keresztbe teszi a lábát. Mindig ilyenek a gesztusai, amikor incselkedik. – Te szerelmes vagy! Nem felelek, ő meg saját magát erősíti a bólogatásával. – Mellesleg egy herceg. Ezt csak utólag tudtam meg.

– Na ne szórakozz már! – Előkapja a telefonját, majd újra kérdez. – Hogy hívják? – Gamal ibn Husszein ibn Abdul al-Szudairi. Meredt arccal néz rám. – Ezt hogy kell leírni? Folyamatosan betűzöm neki, magam is meglepődök, mennyire jól megy. Pötyögi a telefonját, majd egy idő után rám néz, és egy ó betűt formál a szájával. – Hát, ha ez az a pali, akkor szégyelld magad, leginkább azért, mert nem feküdtél le vele! – újra feltör belőle a nevetés, én meg kikapom a kezéből a telefont. Ott van. Rengeteg kép és cikk, de nem magyarul. A királyi családról írnak, az öröklési szokásokról, valami öregekről, a jelenlegi királyról és még ezer dologról. Rájövök, hogy a cikkek csak a családi neve miatt dobódtak ki, ezért visszakattintok a képekhez. A szívem csaknem kiugrik a helyéről, hirtelen boldogság önt el. Van egy kép róla, amin nevet, miközben kezet fog egy idősebb emberrel. Aztán olyan is van, ahol ugyanezzel az emberrel közel hajolnak egymáshoz, és az orrukat érintik össze. Több ilyet is találok, így megállapítom, hogy az orr összeérintése nálunk körülbelül annyit jelenthet, mint nálunk a puszi. Arab ruhában van, irtózatosan férfias és különleges. – Mondj már valamit! Ő az? Vagy melyik? – Ő – mutatok az egyik képre vigyorogva, mint egy kislány. Visszaadom a telefonját, én meg szinte rohanok a laptopért. Le is ülök vele, és bekapcsolom. Sosem vártam még ennyire, hogy felálljon ez a nyavalyás gép. Egy nagy képernyőn újra látni majd őt egészen szívet melengető érzés lesz. – Te azt mondtad, jóképű! Csilla! Ez nem a jóképű kategória! A hangulatunk egy csapásra változik meg. Mosolygok, és izgalom kerít hatalmába. Nem tudom, ez nekem miért nem jutott eszembe. Lesz róla fotóm! Ez most hatalmas örömhír. Feláll a gép, azonnal a nevetős képre kattintok. Egy szaúdi cikkben van elhelyezve, de nem vagyok képes elolvasni. Ezt a szívből jövő, őszinte nevetését felém is mutatta párszor. Találok olyat is, amin komoly képpel mered a kamerába, és olyat is, amin az a féloldalas mosolya látható. Ezen a legférfiasabb. Egyetlen kép sincs róla, amin európai ruhában van, meg olyan sem, amin nővel…

Mariann odaül mellém, azonnal kérdez. – Mitől ilyen fehér ezeknek a foguk? Menjenek a francba! Én állandóan fogfehérítős cuccokat veszek, de semmit nem ér. Mondd, hogy találkozol még vele! És vigyél magaddal! Ezt követelem! Az a másik is így néz ki? Disszidálunk! Szaúdi woman akarok lenni! Képtelen vagyok visszatartani a nevetést. Ez annyira ő. – Ha ott lennél nő, akkor nem így öltöznél – bökök a miniszoknyájára és szűk pulcsijára. Mariann-nak tökéletes teste van. – Szerinted mennyire érdekel? Tőlem becsomagolhatnak abba, amibe akarnak, csak este csomagoljanak ki! Meg napközben is párszor! Hangosan kacagunk mind a ketten. A nehéz pillanatok tovatűnnek, marad egy gyerekes érzés. Elkomolyodom, mert felismerem, hogy csók ide vagy oda, sajnos már az egész múlt idejű. Talán egyszer még láthatom a tárgyalások miatt, de azután? Az nem lehet, hogy ilyen kegyetlen az élet. Miért a világ másik végére teremti a teremtő azt, aki a másik felünk lehetne? Aztán ki is józanodok, mert valószínűleg csak én érzem így. Mégis el akarom hinni! Hinni akarom, hogy ő is gondol arra a csókra, várja az újabb találkozót… Pedig sejtem, hogy nem így van. Határozott férfi. Mivel csak este utazik el, lehetősége lett volna ma megkeresni, ha igazán akar valamit, ő azonban valószínűleg vigasztalódott egy fizetőssel, aztán felül a gépre, otthon meg leszáll. Ilyen egyszerű az ő képlete. De a szívem nagyon nehéz, mert még Budapesten van. – Mondd, hogy jól csókol! Jól. Nagyot kell nyelnem, de nem felelek. Mariann úgy lapozgatja a képeket, mint egy eszelős. – Mikor van a következő tárgyalás? – Nincs több – rám néz, ezért folytatom. – Ma hazarepülnek. Majd el kell utaznom valami delegációval Rijádba, mert ott kötik meg az üzletet. Meghívott… de az, amire te gondolsz, az nem… Nem fejezem be. Nem akarom befejezni. A laptopot félrerakja, belekarol a felkaromba. – Csilla! Ebbe bármelyik nő beleesett volna. Ha lefeküdtél volna vele, azért sem

vetnélek meg – meglepően komolyan mondja ezt. – Az elmúlt percekben, míg őt néztük, te nevettél és szárnyaltál. Harcolj érte! Ha ajánlatot tett, akkor tetszettél neki. Ki tudja? Lehet, hogy herceg, de ő is csak ember. Igen, én is ezzel áltatom magam olykor. – Nem akarom megbántani Tamást. – Remélem, nem beszéltél neki erről az arabról! – Dehogy! – Jó. Akkor ez kettőnk között marad. Mindenesetre jó érzés volt téged most nevetni látni – aztán újra huncutul elvigyorodik. – Tudtad, hogy a csókból ki lehet következtetni, milyen az illető a szexben? Ó, te jó ég!

17. fejezet

Anya három napja van a hospice házban. Ahogy ígérték, még aznap átszállították, és semmilyen negatívumot nem tudok mondani. Van egy vele hasonló korú nő, akivel sokat beszélget, egy szobában vannak. Túl vagyok az első ottalváson is, de az orvos azt mondta, ez inkább már csak akkor szokás, amikor bármelyik pillanatban bekövetkezhet a halál. Nem is értettem, miért mondja ezt, mert én nagyon is ezt érzem. Anya rohamos ütemben fogy el. Sosem gondoltam, hogy egy betegség ilyen gyorsan célba tud érni. Már csak azért sem, mert az elmúlt egy év viszonylag nyugodtan telt. Kicsit hátradől az ember, még talán napokra-hetekre el is felejti a bajt, de az egy óvatlan pillanatban bejelentkezik, hogy ő bizony nem szűnt meg, és most már egyébként is… Ideje a végére járni. Erősnek gondolom magam, de volt úgy, hogy éjszaka arra ébredtem, hogy verejtékben úszom. Fogalmam sincs, mit álmodtam, de fáradt voltam és kimerült. Mintha még álmomban is harcoltam volna valamiért. Igazából ez alatt a pár nap alatt semmi sem változott. Sikerült leadnom időben a fordításaimat, amiből kifizettem anyáék pár tartozását, így haladékot kaptak, a lakás miatt most nem kell aggódnom. Tamás nézhetne ferde szemmel is azért, amiért én odaadom a pénzt, de nem teszi. Valami megtört benne is, amióta „azt” mondtam. Nem beszél róla, és én sem teszem, de látom rajta. Sokkal jobban kapaszkodik, próbál megfelelni, már szinte engedélyt kér tőlem mindenhez. Nemcsak harcolni nehéz valakiért, hanem úgy látszik, annak is nehéz, akiért egy olyan valaki harcol, akit az nem akar. Én is ezt érzem. Míg Tamás szerelme eddig természetes része volt az életemnek, mára már teherré vált. Gamalról azóta sem hallottam semmit, így nem igazán ért kellemes csalódás. A fotóit nézegetem, amit Mariann-nal fedeztünk fel, a szívem darabokban van. Már gondolkodtam, hogy megérdeklődöm az autós cégnél, nem tudnak-e valamit az utazásról, de nem tettem. Annyi történt, hogy a papírjaimról le kellett adnom fénymásolatot, valami vízum intézéséhez. Még ennyit sem tudtam, hogy Szaúd-Arábiába

vízum kell. Arra is kértek, hogy majd az adott időben menjek be a nagykövetségre, a Bérc utcába, mert valamit alá kell írnom. Tamásnak egyébként elmondtam, hogy majd el kell utaznom. Nem örült neki túlzottan, de nem is akadékoskodott. A fizetséget illetően hazudtam neki. Mivel a tolmácsolós pénz nagy részét otthagytam a lakosztályban, Tamásnak azt mondtam, hogy Rijádban leszek kifizetve. Először ostobának nevezett, de aztán nem lovagolt rajta. Az igazságot nem mondhattam el neki, a városnézésről sem tud semmit. Még azt sem mondtam el, hogy a megbízóm egy herceg volt. Máig rettegek, hogy kérdezgetni kezd erről a munkáról. Apa és Balázs kézzel-lábbal harcol a közelségem ellen. Minden délután bemennek anyához, szándékosan nem vagyok ott olyankor. Anya mesélte, hogy apa olyankor is ittas, Balázshoz meg nem is lehet szólni, mintha anyára is haragudna. Hívom az öcsémet mindennap, de nem veszi föl. Ilyenkor küldök neki egy üzenetet, hogy legalább annyit írjon, minden rendben van-e. Erre általában jön a válasz: „Minden ok.” Tudom, hogy ők is ki vannak borulva anya miatt, és azt is tudom, hogy anya már felismerte a viszonyunkat, de nem beszél róla. Nem hajtogatja, hogy ki kéne békülnünk, és megvallom, ez most nekem könnyebbség. A lakásba el sem mernék menni. A napok alatt nagy valószínűséggel felgyülemlett benne a mocsok és a kupi. Titkon a szívem talán arra vár, hogy apa elém állva azt mondja: „Kislányom, gyere haza.” Annyi mindenben reménykedem ebben az életben, ha csak egy része teljesülhetne, boldogabbá válnék. De sajnos én csupa olyan dolgot remélek a kegyetlen élettől, amit csodának hívnak, és nem üt be az ember életébe. * * * A követségen nincs nagy nyüzsgés. Alig van ember, így felismerem, hogy SzaúdArábiába nem utaznak túl sokan. A hölgy leültet magával szembe, és elmosolyodik. Nagyon sötét szeme van, és fekete haja. Nem az a festett mélyfekete, hanem igazi. Az ereiben neki is bizonyára arab vér csörgedezik, bár ezt cáfolja a tökéletes magyar kiejtése. Talán nem is arab, hanem magyar, de ezt mégsem kérdezhetem meg. Szolidan van öltözve. Egy hosszú, szűk szoknya van rajta és egy blúz, aminek a nyaka is magason záródik.

– Pontos időpont még nem szerepelt a kérvényen, de ezt, gondolom, majd megbeszélik. A vízum fél évig lesz érvényes. – Helyeslően bólintok, miközben az asztalon lévő pici zászlókra nézek. Az egyik oldalon a magyar van, a másikon egy zöld zászló. Arab betűkkel egy kocka alakba rendezett szöveg van ráírva, és látható rajta egy kard. Ez lehet a szaúdi zászló. A falon képek csüngnek, ott is a két ország egyvelegét kapom. Budapestet megismerem, a sivatagról meg idegen épületekről csak sejtem, hogy Szaúd-Arábiához van köze. – A megjelölt helyeken, kérem, írja alá! – Elém tol egy papírhalmot, én meg azonnal tenném, amit kér, de még közbeszól. – Hozta az útlevelét? – Természetesen – átadom neki, ő azt bogarássza, míg én a papírt ellenőrzöm. – Járt Izraelben? – kérdez hirtelen, de nem néz rám. Izraelben? Miért jártam volna? – Nem. Miért? Elmosolyodva felel. – Ez jó hír. Akinek izraeli pecsét van az útlevelében, azt nem engedik be SzaúdArábiába. Ezt egyáltalán nem értem. Nézek is rá bambán, de ő már újra az útlevelemet lapozgatja. – Miért van ez? Mármint az izraeli pecséttel kapcsolatban? Felhúzza a szemöldökét, de végül válaszol. Amikor megkapom a feleletét, el is szégyellem magam. Ezt még én is összerakhattam volna. – A Közel-Keleten vannak ellentétek. Vallás… Ha érti. Bólintok, mert a zsidók és arabok közötti ellenségeskedésre gondol, de azt még mindig nem értem, hogy az én tolmácsmunkámnak mi köze van ehhez. Mocorogni kezd a székében, föláll, elmegy egy papírért, amit odahoz és felém nyújt. – Ezt, kérem, nagyon alaposan olvassa el az utazása előtt! – Bólintok, ő pedig fölismeri, hogy nem veszem túl komolyan ezt a tanácsát. – Nagyon fontos információkat talál benne. Kérem, vegye őket komolyan! Szaúd-Arábia egy vahabita, szunnita állam, ahol nem tűrik meg a Nyugat jelenlétét. Sem viselkedésben, sem ruházatban. Az útitársainak is felhívtam erre a figyelmét, de az önét különösen, mert maga nő. – Biztos döbbent fejjel nézek, mert elmosolyodik. – Ne ijedjen meg! Csak arra kérem, olvassa el. És a legfontosabb pontot mindenképpen tartsa be! – Vissza akarok kérdezni, mi a

legfontosabb pont, de magától is elmondja. – Férfi nélkül ne menjen a szállodán kívülre, és bokától a nyakáig legyen takarva. A haját is takarja le kendővel. – Mereven figyelem, de aztán csak legyint egyet. – Mindegy. A szponzora gondoskodni fog mindenről. – A szponzorom? – Aki a vízumát kérelmezte – a papírra néz, úgy olvassa föl. – Gamal ibn Husszein ibn Abdul al-Szudairi. A szívem hatalmasat ugrik, mert úgy mondja ki ezt a nevet, ahogy Gamal mondta ki Rijádot. Pörgősen, arabosan… Tehát ez a nő szaúdi… Vagy legalábbis van köze ahhoz az országhoz. Újra rám néz, komoly arccal teszi hozzá. – Mivel a királyi családról van szó, különösen figyeljen oda. Ezt honnan tudja? – Honnan tudja, hogy a szponzorom…? – Nem tudom kimondani, hogy herceg, mert olyan gyerekes. Mint egy mese. Nem kell kimondanom, válaszol enélkül is. – A névből elég egyértelmű. A vezetéknév a királyi család tagjaié. Ezenkívül a kérelmező papírokon ott volt a hercegi pecsét. Ez kissé meggyorsítja és megkönnyít a vízum intézését. Nem reagálok. Már nem tűnik mesének a dolog. Már nagyon is valóságossá válik, hogy Gamal csak egy elérhetetlen ember. Itt, Magyarországon nem volt az, de SzaúdArábiában az lesz. Aláírok mindent, az útlevelembe pecsétek kerülnek, majd a hölgy kikísér az ajtóhoz, és kezet fog velem. Mosolyog, a fogai ugyanolyan gyönyörűek, mint a honfitársaié. – Szép és eredményes utat kívánok magának. A konzulátus telefonszáma legyen magánál, és még egyszer kérem, olvassa el az ismertetőt, és vegye is komolyan! Elköszönök én is, alig várom, hogy hazaérjek, és elolvassam azt a nyavalyás ismertetőt. Mit ijesztget ez a nő engem? Olyan érzésem van, mintha valami sivatagi nomád törzshöz készülnék utazni, ahol embereket esznek. A frászt hozza rám. * * *

– Remélem, nem csináltad tűzforróra – kérdezi Mariann, miközben megfújja a kávéját. Jól ismer. Mindig túlforralom a tejét, pedig ő a hideg kávét szereti. Beledugja a nyelvét, majd le is teszi, elhúzza a száját, és morcosan rám néz. – Leég a nyelvem. – Tegyek hozzá hideget? Megrázza a fejét. – Mikor mész be anyudhoz? Bemennék én is. – Délután megyek. Jöhetsz, ha akarsz. Nincs ma dolgod? – Hát az lett volna a dolgom, hogy ma elrángatlak egy kicsit shoppingolni, de neked más dolgod volt délelőtt. Szemrehányóan mondja, pedig nem haragszik, ezt jól tudom. Mára valóban ez lett volna a program, de a konzulátus közbeszólt. – Muszáj volt bemennem a vízum miatt. Összedörzsöli a kezét, majd előredől. – Mikor utazol? – Fogalmam sincs. Dátum nélküli repülőjegy volt, na, ezt is csak egy herceg tudja elintézni! Felkapom a papírt, amit a hölgytől kaptam, és Mariann mellé vágódok. – Ezt kaptam. Az állam is leesett. Akarod, hogy felolvassak pár dolgot? Kezdek tartani ettől az utazástól. – Mi ez? – Ismertető, hogyan is kell viselkedni, és mit kell tudni annak, aki odautazik. – Elneveti magát, én már nem nevetek ezen azóta, amióta elolvastam. Újra megpróbál beleinni az italába, de visszateszi, én meg felsorolok néhány pontot. – „Tájékoztatjuk a magyar állampolgárokat, hogy Szaúd-Arábia utazás és ott-tartózkodás szempontjából »II. Fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek« kategóriájába tartozik. A keleti tartományba, a Qatif régióba, Qatifba, Awamiyahba és körzetébe, valamint az iraki határ közvetlen körzetébe csak rendkívüli és indokolt esetben utazzanak!” – Mi van? Te, remélem, nem oda mész! – Szerinted tudom? Hol a francban van Rijád? Ezt meg kell néznem! – Jézusom! Mit ír még?

– „A szigorú vallási szabályok miatt a viselkedési és öltözködési normák, különösen a nők számára rendkívül konzervatívak. Nők egyedül nem közlekedhetnek az országban. A szaúdi nőket férfi családtagnak kell kísérnie. A külföldi nőt szintén férfi családtagnak vagy az üzleti partnerének kell várnia az országba történő belépéskor, és kísérnie az országban történő mozgás során.” – Itt egymásra nézünk egy pillanatra, mert talán arra gondol, amire én, mégpedig, hogy Gamal fog rám várni és kísérgetni. Ez jól hangzik. Folytatom: – „Az utcán, a közösségi tereken, bevásárlóközpontokban az európai nőknek is kötelező a bokáig érő, a karokat is eltakaró fekete lepel (abaya) viselése. A haj kendővel történő lefedése a külföldi nőktől is elvárt, de már nem kötelező. A nők gépkocsit Szaúd-Arábiában nem vezethetnek. Olyan nyilvános helyekre, mint az éttermek, cukrászda (kivéve a nagy szállodákban található létesítményeket) csak férfi családtag kíséretében léphetnek be, és csak az arra a célra kijelölt helyiségben, az ún. »family section«-ben tartózkodhatnak. A bevásárlóközpontokban már kísérő nélkül is mozoghatnak, de hivatalos ügyeiket, így pl. pénzváltás a bankban vagy egyéb, hivatalos ügyintézést, csak a hölgyek részére fenntartott helyiségekben intézhetik, amennyiben ilyen kijelölt. A férfiak az utcán rövidnadrágban nem közlekedhetnek. Nőt nem szólíthatnak meg, csak a kísérőjét. Az iszlám vallás előírásai szerinti napi ötszöri ima idején a hivatalok, üzletek bezárnak. A programok tervezésekor célszerű előzetesen tájékozódni a naponta változó imaidőpontokról, amelyeket egyébként a napilapok (köztük több angol nyelvű) is közölnek. Az országban mozik, színházak nem működnek, nyilvános helyeken tilos a tánc és a zene.” – Szuperül fogod magad érezni! – Nem vigyorogva mondja, hanem megdöbbenve. – Mit ír még? – Ezer dolgot. Például, hogy a nyári hónapokban ne is utazzunk, mert olyankor elviselhetetlen a klíma, és a szaúdi üzletemberek is külföldre utaznak, vagy a tengerhez. És ramadán alatt tilos az üzletkötés. – Mikor van az a ramadán? – Szerinted én tudom? Mindenesetre már nincs nyár. – Az a ramadán, amikor nem esznek, csak imádkoznak egész nap? Apró vigyorral kérdez, de én Gamal miatt nem tudok ezen mosolyogni. Elképzelem,

miként éli az életét, és valahogy nagyot nő a szememben. Inkább még hozzáteszem: – A ramadán az a böjt… Ami egy hónapig tart… Na mindegy. Ezt figyeld! „Az internettartalom szűrt.” Mit jelent ez? – Szerintem azt, hogy csak bizonyos oldalak nyithatók meg. Vagy figyelik, mit csinálsz. Tiszta FBI. És mit tesznek, ha, mondjuk, egy kis erotikus skype-ba bonyolódsz az itthon maradt kedvessel? Kitoloncolnak, vagy kinyírnak? Ez hülyeség! Szerintem ez nincs így, csak leírják. – Hát nem tudom… A nő kifejezetten kért, hogy vegyem komolyan. Mindketten csöndben vagyunk egy darabig, majd Mariann kérdez. – Kellett oltást kapnod? – Nem. Kötelező oltás nincs. De én milyen ruhát vigyek majd? Nekem nincsenek ilyen abayáim vagy mik… Felnevetünk, bár nekem elég valós a probléma. Ez a ruhabepakolás majd biztos nagy gondot fog okozni. Még jó, hogy jelenleg nem kell ezzel foglalkoznom, mert az utazás időpontja még bizonytalan. Az egyetlen, amitől félek, hogy az utolsó pillanatban le kell mondanom a rijádi utat anya állapota miatt. Akkor soha többé nem látnám Gamalt. Engem pedig most ez tart életben. Nem riaszt semmi. Nem érdekelnek a szabályok, az időjárás, a vallás… Csak az érdekel, hogy újra láthatom őt hamarosan. Újra belenézhetek a szemeibe. Talán újra ad majd egy kicsit abból az alamizsnából. Még egy igaz mosollyal is beérném. Nem a féloldalasával, hanem az igaz nevetésével. Ezért cserébe nemcsak Szaúd-Arábiáig repülök, hanem akár a Holdig… vagy a Marsig…

18. fejezet

Mariann tartja magát az ígéretéhez, ugyanis kis idő elteltével elindulunk a hospice házba. Teszek be magamnak innivalót és kekszet, mert úgy tervezem, hogy én ma csak akkor jövök már el, mikor esteledik. Megpróbálok apával és Balázzsal találkozni, még ha nem is akarják. Ott fognak találni engem, elegem van ebből a bújócskából. Mariann érdeklődik, miben is más egy hospice ház, mint egy kórház, én pedig mesélek is neki. Mindenről. Még arról is, miként fürdetem meg anyát, vagy etetem olykor. Már amikor hajlandó enni. A pelenkázást nem részletezem, mert anya azt nem engedi. Csak fürdés előtt láttam rajta olyat, de teljesen tiszta volt, mikor lecsatolta az ápolónő. Nagyon segítőkész mindenki, most már én sem bánom, hogy anya ennyire különleges helyen van. A hospice házban úgy érzem, sokan vannak mellettem. Balázs és apa ellökött magától, de a barátnőm és Tamás mindenben segítenek. A nővérek meg az orvosok szintúgy. Ajánlottak beszélgetéseket, amelyeken a haldokló hozzátartozójával, vagyis velem diskurálna egy pszichológus. Ezt egyelőre még elutasítottam, de egyre többet gondolkodom rajta. Jó lenne valakivel beszélgetni, aki nemcsak azt mondja, hogy minden rendben lesz, hanem aki felkészít a legrosszabbra. Kiszállunk Mariann autójából, és el is indulunk befelé. Elég enyhe az idő, a kertben pár hozzátartozó tolókocsiban levegőzteti a szerettét. Én nem tudtam ide kihozni anyát, mert nagyon gyenge és ágyhoz kötött. Tulajdonképpen az egész napi programja abból áll, hogy alszik. Amikor bent vagyok nála, akkor is álomba szenderül a sok morfiumtól. Az első napon hoztam be neki egy krimit, közöltem vele, ha kiolvassa, akkor hozok még, de azóta sem nyúlt hozzá. Az épületbe belépve megérzem az ismerős szagot. Olyasmi, mint egy kórházé, de a berendezés sokkal barátságosabb. Néhány bútor egy lakás berendezéseként is beillene. Mariann zavarban van, de nem tudok neki semmit mondani, mert az egyik nővér felénk jön. Ismerem ezt a nővért, Petrának hívják. Fiatal és fürge, de a tekintete most nem támogató. Átölel, és végre megszólal.

– Jó napot! A doktor úr éppen szólt, hogy hívjuk be magát… – Mi történt? Nem szól semmit, csak derekamra fonja a karját, és a saját szobájuk felé irányít. Voltaképpen mindegy, hova visz, mert bárhova követném. Az orvos is ott áll az ajtóban, köszön, de erre már nem tudok reagálni. Mariann is megfogja a kezemet, nagyon fázom ebben a pillanatban. – Meghalt? – Erős hangon kérdezem, bármi lesz is a válasz, hallani akarom. A nővér a gyógyszeres szekrényhez megy, és matat benne, az orvos pedig végre felel. – Nem. Nem halt meg, de arra szeretném kérni, hogy maradjon mellette, mert bármikor bekövetkezhet. Persze erre nem kötelezhetem, csak ha ön is ezt szeretné. Nem is sírok. Nézem, ahogy a nővér pohárba tölt egy kis vizet, majd felém nyújtja, annak a gyógyszernek a kíséretében, amit a szekrényből vett ki. – Ezt vegye be, kérem! – Mi ez? – Nyugtató. – Nem kell! Az orvos is odalép, és a vállamra teszi a kezét. – Vegye be, kisasszony! Szüksége lesz rá. Nehéz órák állnak maga előtt. Mi csak segíteni szeretnénk. Az orvos utasítása egészen másként hat rám, mint a nővéré. Úgy engedelmeskedem neki, ahogy a gyerekek engedelmeskedhetnek a nagy doktor bácsinak, akitől félnek. Bekapom a bogyót, és lenyelem. – Leginkább alszik. A morfiumot állandóan adagolnunk kell, mert nagy fájdalmai vannak. Bemehet hozzá. Egyszerűen semmit sem tudok mondani, csak automatikusan veszem az irányt a szoba felé. A lábaim remegnek, és bár nem akartam bevenni a nyugtatót, most már azért fohászkodom, hogy minél előbb hasson. Mariannra nem tudok figyelni, pedig egyfolytában ölel és sutyorog valamit. A szoba ajtaja nyitva van, csak ő fekszik most bent, egy nővér áll mellette. Mikor meglát, megigazítja a széket, egyfajta jelzésként, hogy oda leülhetek, majd ki is megy. Az ajtónál megsimogatja a felkaromat. Egyszerűen jólesnek ezek a gesztusok. Ezek az

emberek már annyi haláltusát néztek végig, tudják, hogy egy hozzátartozónak nincs szüksége nagy szavakra. Odamegyek a székhez, leülök, és csak nézem. Mariann jóval hátrébb áll meg, egy szót sem szól. A bőre már nem is sápadt, hanem szinte szürke, olyan, mintha a halál már a bőre alatt lenne, csak még játszana egy kicsit. Csúnya gondolataim vannak. Anya pontosan úgy néz ki, mint egy hulla, pedig még sosem láttam holttestet. Az egyetlen, ami az élet jelenlétét mutatja benne, az a mellkasa mozgása, ahogy levegőt vesz. Ezt a mellkast nézem egyfolytában, megerősítésként, hogy az én anyukám még igenis él. A kezét megfogom, jéghideg. Az orvos hangja a hátam mögül riasztóan hat, nem is hallottam, amikor bejött. – Fel tudjuk kelteni, ha szeretné. Ha esetleg beszélni szeretne még vele… – Nem válaszolok, mert fogalmam sincs, mit szeretnék. – Az állapota nem biztos, hogy sokáig engedi az ébresztést. Mariann is odajön, és leguggol mellém. Mit felelhetnék? Anyával az elmúlt pár napban semmit sem csináltunk, csak búcsúztunk, sírtunk, merengtünk… Már nincs újdonság, amit mondhatnék. De nem vagyok képes felnőttként viselkedni és elengedni őt. Gyermek módjára kapaszkodom belé, és nem fizikailag. A lehetősége annak, hogy egyszer még a szemébe nézhetek, nem hagy nyugodni. – Igen. Szeretném, ha felébresztenék. Még beszélni akarok vele! – Kommunikálni már nem biztos, hogy képes lesz, de megpróbáljuk. A nővér odalép, gyengéden simítja végig anya arcát. Ugyanolyan gyengéden, mintha én tenném. Hálás vagyok neki ezért a gesztusért. – Edit! Editkém, ébresztő! Itt a kislánya – a haját is kisimítja, majd ezt a felszólítást ismételgeti, míg anya meg nem mozdul. Nem nyílik ki a szeme, és nem is mond semmit, de a fejét megmozdítja és a keze is megrándul. Ezek a gesztusok jelzik, hogy már ébren van, csak éppen ereje nincs több jelet küldeni. Várok még egy darabig, hátha kinyitja a szemét és üdvözöl: „Csillus! De jó, hogy itt vagy!” Nem történik meg. A nővér rám mosolyog, majd elmegy, az orvos is ugyanezt teszi, én pedig megértem, hogy az az ébresztés ennyit jelentett. Nem többet. Már nincs beszélgetés, és soha nem is lesz. Már csak a tudat adatik meg, hogy együtt vagyunk. Tekinthetném ezt oly kevésnek is, de nekem a mindent jelenti. A fájdalmaira

tekintettel, talán jobb is, ha nem ébred föl teljesen. Úgy beszélek hozzá, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Egyáltalán nem sírok. – Szia, anya. Itt vagyok. Ma nem kell dolgoznom, úgyhogy bejöttem. Az egyetemen minden rendben van, és apáék is jönnek hamarosan – hazudom, és nem is érzem hazugságnak. – Képzeld, hamarosan el kell utaznom Szaúd-Arábiába arra a munkára. Már voltam a követségen délelőtt, és meg is kaptam a vízumot. Nagyon izgulok. Megszorítja a kezemet, talán minden szavamat érti. És ez elég támogatás nekem ahhoz, hogy tudjam, helyes úton vagyok. Nem beszélhetek a saját fájdalmamról, a jövőről, a halál jelenlétéről. Nem is búcsúzhatok. Anyának ez a pillanat meghagyja a méltóságát. – Itt van velem Mariann is. Halovány mosoly szalad át az arcán, már biztos, hogy érti, amit mondok. Mariann odasúg egy köszöntést anyának, aki még jobban elmosolyodik. Furcsa, de ettől a látványtól az én arcomon is vigyor szalad át, és Mariannén is. – Kinyitom az ablakot, mert nagyon meleg van, jó? – Nem várok választ, a lelkem tele van egy különös megnyugtató érzéssel. Talán a gyógyszer kezd csak hatni. A napsugarak és a madárcsicsergés az életet jelenti, azt akarom, hogy anya is hallja és a bőrén érezze. Nem ellenkezik semmilyen formában, ezért kinyitom az ablakot. Mikor vissza akarok ülni, Mariann megfogja a kezemet, úgy súgja oda: – Kimegyek. Legyetek ketten. Bármi történik, kint leszek. Felhívom Tamást is. Bólintok, ő pedig kimegy. Én ott maradok a széken, fogom anya kezét, nézem az arcát, nem is azt látom, amilyen most, hanem azt, amilyen volt. Nem szólalok meg többet. Ő sem szól hozzám. Soha többet. Elmegy egy hang nélkül, méltósággal, felszegett fejjel, én pedig az utolsó lépéséig kísérem ugyanígy. Hangtalanul, méltósággal. * * * Már tudom, hogy halott. Érzem a hidegséget, és a mellkasa sem mozdul már. Az elmúlt két órában tízpercenként jött be a nővér, tudom, hogy ismét bejön hamarosan, és kimondja. A halál eddig valami félelmetes és undorító dolognak tűnt, de most már nem rettent. Ugyanúgy odafészkelnék anya mellé, simogatnám, ölelném, puszilnám. Akkor is, ha már nem él.

A nővér ellenőrzi az életjelenségeket, majd mellém lép, és a vállamra teszi a kezét, előtte azonban megigazítja anyán a takarót. – Elment, kedves… Szólok a doktor úrnak. Bólintok, ő vár pár másodpercet, de mivel látja, hogy nem tombolok, valóban elmegy az orvosért. Visszajönnek kis idő múltán, az orvos is megvizsgálja, majd odanyúl a karomért, és felhúz. Engedelmeskedem, a következő mondat ébreszt fel. – Őszinte részvétem. Meghalt. – Jöjjön, kedves. Kikísérem. – Felém nyúl a nővér, belekarolok, és kisétálok vele, mintha semmi sem történt volna. Az orvost magunk mögött hagyjuk, és egy másik nővér is bemegy a szobába. Mariann és Tamás kint állnak, azonnal megértik a helyzetet. Mariann a vállamra borulva kezd zokogni, talán ő is a gyerekkorunkat siratja. Azt, amikor anya egy egész kanna teát főzött nekünk, mert az volt az igazi. Telis-tele cukorral és citrommal. Már nem is tea volt, hanem szirup. Azt, amikor mi a suliból hazajőve, a lépcsőház előtt állva még órákig beszélgettünk. Anya is általában akkor ért haza, mindig nevetve kérdezte: „Nem beszélgettek eleget az iskolában? Nem tudtok elszakadni egymástól?” Mi pedig csak vigyorogtunk válaszul, mert tényleg nevetséges volt. Mariannt most ugyanúgy a másik felemnek érzem, mint iskolás koromban. Olyan barátnő volt mindig is, akivel sülvefőve együtt van az ember. Tamás is odalép, hálás vagyok neki azért, amit mond. – Sikerült elérnem Balázst, hamarosan itt vannak. Ő is és apád is. – Megköszörüli a torkát, úgy teszi hozzá: – Apám azt üzeni, legyél erős. – Magához húz, Mariann elenged. – Jól van, Csilla. Vége. Minden rendbe jön. Annyiszor mondta ezt már, hogy dühíthetne, mégsem dühít. A gyógyszer és az agyam különös egyveleg ebben a pillanatban, mert nemcsak nyugodt vagyok, de nagyon gyenge is. Hol Tamásra, hol Mariannra támaszkodom. Ők támogatnak, és beszélnek az orvossal is. Aztán leültetnek egy székre, mert mindenképpen meg akarom várni a családom többi tagját. * * *

Eddig úgy éreztem, én vagyok a második legfontosabb alanya anya haláltusájának, de most olyan, mintha mindent kívülről néznék. Tamás beszélget mindenkivel, Mariann pedig csak ül mellettem támogatólag. Apa és Balázs ugyanolyan fontossá lépnek elő, mint én. Ők is beszélnek az orvossal, csak utána jönnek oda hozzánk. Apa darabokban van, de nem sajnálom őt most ezért. Mindenkinek a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. Balázs azonban megáll előttem, és felhúz. Úgy ölel át, ahogy még sosem ölelt. Nemcsak testvérként, hanem felnőtt nőként tekint rám ebben a pillanatban, és hálás is azért, amiért én ezt végigcsináltam anyával. Nem mond semmit, nem is kell. Az ő zokogását hallgatva tör ki belőlem is a fájdalom. Látom apát, ahogy a szemeit törölgeti, kirekesztetté vált. A legnagyobb büntetése az lesz, hogy ezt a gyászt kisajátítom. Tamás lép oda hozzánk, beszélni kezd Balázshoz. – Hazaviszem Csillát. Az utóbbi napokban nagyon kimerült. Elintéztem mindent. A papírokért holnap be kell jönni, a temetést utána lehet intézni. Balázs csak bólint, apa meg elsétál az ablakhoz, amin kifelé kémlel. Talán szívesen odamennék hozzá, de anya miatt nagyon haragszom rá. Vagy talán nem is harag ez már, hanem egyfajta lemondás. Éppen ezért a lemondásért vagyok haragos. Mert elvette tőlem annak lehetőségét, hogy hárman gyászoljunk. Mi egy családként: apa – fia – lánya. Már megyünk kifelé, amikor odalép hozzám a nővér, és átadja anya cuccait. Mindent villámgyorsan pakoltak össze a táskájába. Tamás átveszi helyettem, de a nővér nyújt egy zacskót is, az órája van benne, a pénztárcája, gyűrűi és a nyaklánca. Azonnal kibontom, a nyakláncot emelem ki. Egy középhosszú ezüst nyaklánc, egy kereszt medállal, amin Jézus van megfeszítve. Jól emlékszem erre a nyakláncra. Kislány koromban is mindig ott volt a nyakában, volt, hogy azt játszottam, mikor fölém hajolt, be tudom-e kapni a medált, ami a szám felett himbálódzott. Tamás kérdez. – Föl szeretnéd venni? – Igen. Mögém áll, rám csatolja a nyakláncot. Megemelem, és mint egykor, gyerekes módon számba veszem a keresztet. A nyelvemen ízlelgetem, majd kiengedem. Visszazuhan a

nyakamba, minden valóságossá válik és nagyon kegyetlenné. * * * Azt hittem, a halál után közvetlenül jön a megkönnyebbülés, de tévedtem. A megkönnyebbülés csak a temetés után jön el. A koporsó kiválasztása, a virágok rendelése, a papi szertartás egyeztetése, a mise… Minden egyes szerveznivaló egyfajta pofon, ami a csapás mellett azt is ordítja, hogy itt van! Erre a megváltásra vártál! Azt akartad, legyen valahogy, hát lett is! A temetésen Balázs ugyanúgy be volt nyugtatózva, mint én. Sírtam végig, de nem mondanám zokogásnak. Az a legborzalmasabb, amikor leeresztik a gödörbe a koporsót. Emlékszem, ekkor Tamás szorosan magához húzott, mert szinte azonnal be akartam ugrani én is. A ravatalnál megnéztem anyát a koporsóban, mielőtt más is odaért volna. Sem apa, sem Balázs nem akarták őt ott látni, ezt a döntésüket tiszteletben tartottam. Bolond módjára a haját igazgattam meg, és blúzának a legfelső gombját is begomboltam, hogy csinos legyen. Egyszerűen megnyugtatott a dolog, hogy szépen megfésülve, csinos ruhában helyezzük végső nyugalomba. A keze össze volt fonva a mellkasán, ami alá behelyeztem egy fényképet, amin négyen vagyunk. Erről senki sem tudott, csak Mariann, mert ő kísért oda a koporsóhoz. Csináltam még egy gyerekes dolgot. A fénykép hátoldalára rúzsozott szájjal nyomtam egy csókot, még otthon, így ottmaradt a szám helye. A képet azután úgy tettem be, hogy a fotó a mellkasára fekszik, a keze pedig a csókomon pihen. Így örökre puszilhatom azt a kezet, ami egykor engem dajkált.

19. fejezet

A bőröndöm még nyitva van, a ruháimat ellenőrzöm. A létező összes hosszú ruhámat betettem, és a kendőimet, amiket leginkább ősszel hordok a nyakamban. A reptérről a szállodába megyünk, de csak a csomagjainkat tesszük majd le, ezért utazáshoz egy fekete, térdig érő ruhát választok, az jó lesz a tárgyalásra is. Amióta anya meghalt, úgyis feketében járok, és ez csöppet sem kihívó. A nyaka még nem garbó, de magasan záródik, és az ujja is könyékig ér. Feszes, de mivel nem rövid, inkább üzleties, mint szexi. Fekete harisnyát is veszek föl, és fekete körömcipőt, bár tudom, hogy SzaúdArábiában hőség van. A papírjaimat a kézitáskámban még egyszer ellenőrzöm, Tamás mellettem téblábol. – Csilla. Nem örülök ennek az utazásnak. Nagyon féltelek. – Odalép elém, és az arcomat két tenyere közé fogja. Az elmúlt három hétben olyan társ volt, amilyet csak ember lánya álmodhat magának. Támogatott mindenben, és apáékkal is próbált kibékíteni. Még arra is felhívta a figyelmemet, hogy Balázs rehabilitációját el kell kezdenünk. Én próbáltam is, de Balázs annyira kegyetlenül támadt nekem, hogy megriadtam. Szinte ordítva könyörgött, hogy hagyjam őt gyászolni. Azóta nem is nyaggattam. – Húsz óra repüléstől nagyon kileszel. – Végigsimítja az arcomat. – Mindegy. Elvállaltam, most már megyek. Talán tényleg csak ennyi van bennem. Gamalra próbálok másként visszagondolni. Tamás támogatása a temetéskor és a kezdeti gyászomban azt üzente felém, hogy mellette valóban jó helyen vagyok. Valahogy mellékessé vált a testi vágy. Az pedig, hogy egy férfi jóképű vagy vonzó megjelenésű-e, már szintén nem érdekel. – Mikor jön a sofőr? – Hamarosan itt vannak. Az autós cég titkárnője felhívott, és közölte, hogy együtt visznek ki minket a reptérre. Ennek örültem, mert nem akartam, hogy Tamás kikísérjen. Igazság szerint örülök ennek az utazásnak, mert sok nap után végre lehetőségem lesz magammal lenni. Anya halála óta valaki folyton a nyakamba liheg. Hol Tamás, hol Mariann. Ha meg ők nyugton

hagynak, akkor én tárcsázom éhesen Balázst. Jó lesz végre távol lenni mindenkitől, és magamba nézni. – Öltözz föl rendesen, kint hűvös van. – Kairóban szállunk át. Ott, gondolom, hasonló lesz a klíma, mint Rijádban. Állítólag iszonyú meleg van. Elmosolyodik, majd magához húz. – Izgulsz? – Nem. Miért? – Látom rajtad, hogy izgulsz. Nem felelek. Sok mindent érzek, de az nem izgalom. Kíváncsi vagyok SzaúdArábiára, kíváncsi vagyok, milyen érzéseket kelt majd bennem Gamal látványa, mert tudom, hogy az mindenre választ ad majd. Sok csapás ért azóta, kicsit megkeményedtem. Azt érzem, hogy attól a mosolytól már egyáltalán nem olvadnék el, és nincs az a férfi a világon, akihez most odabújnék oltalomra vágyva. A halál ezeket az érzéseket is magával vitte. – Tettél be nyugtatót a bőröndbe? Bólintok. Sajnos csak nyugtatóval vagyok képes aludni. Ha nem veszem be, folyton anyára gondolok. A halálos ágyán a mosolygós, fiatal szép anyukámat láttam, most pedig, mikor eljön az éjszaka, mindig az ágyon fekvő, beesett, szürke arca rémlik fel. Erőszakkal próbálok másra gondolni, de újra és újra előjön. Az orvos már megkért, hogy kezdjük elfelejteni a nyugtatót, meg is fogadtam, hogy eleget teszek ennek a felszólításnak. Itt az ideje összeszedni magamat. Amikor Tamás a fürdőszobában szöszmötöl, én a bőrönd tetejére teszem a szépen becsomagolt Rubik-kockát és a jól lehűtött túró rudikat, amiket egy jégakkus zacskóba helyezek. Így a bőrönd tetejéről majd gyorsan át tudom rakni a kézitáskámba őket. Nem tudom, miért teszem ezt titokban. Ha Tamás meglátná, hogy magyar ajándékokat viszek, talán kombinálni kezdene. Még Mariann-nak sem mondtam el, hogy Gamalnak ajándékot akarok adni. Pont behúzom a cipzárt, amikor Tamás visszajön. – Levigyük a cuccot? – Igen. Mindjárt itt vannak.

Elindulunk lefelé, kétségbeesetten karolok Tamásba, valahogy fáj tőle elválnom. Megígéri, hogy az elkövetkező három napban szemmel tartja Balázst. A lépcsőház előtt már szinte a nyakában csüngök, titkon attól rettegek, hogy újra birtokba veszik szívemet azok az érzések Gamal iránt, amik eltávolítanak Tamástól. A kocsi pár méterre tőlünk megáll, és a sofőr ki is szól. – Pataky Csilla? – Igen, én vagyok. Az ajtót nyitva hagyja, és odasiet hozzánk. Bőröndömet a kocsi csomagtartójába teszi, én csak Tamást nézem. – Vigyázz magadra, szerelmem. – Csókol, az arcomat simogatja. – Hívj, amint tudsz! És nagyon vigyázz ezzel az idióta népséggel. Bármi baj van, hívj! – Hívlak… Elengedem a kezét, és beszállok. Az autóban a sofőrön kívül három férfi ül, az egyik a vezér, Kelemen úr, a sofőr mellett, a másik kettő pedig hátul, melléjük ülök be. Ők is ott voltak a tárgyaláson, de nem tudom a nevüket. Köszönünk egymásnak, a sofőr el is indul. A férfi utasok egymással sem igen beszélgetnek, máris egyedül érzem magam. A hely elég szűkös hátul, de szerencsére a szélén ülök, így nem kellemetlen az út. Erre vártam hetek óta, és most úton vagyok hozzá. Körülbelül egy napon belül újra belenézhetek a szemébe, hallhatom a hangját… Nem tudom, miért félek most ettől. * * * A repülőnk tizenöt óra negyven perckor száll fel, itt még egyáltalán nincs bennem izgalom. Rijád nagyon messzinek tűnik, el sem hiszem, hogy odautazom. Kelemen úr nem igazán beszélget velünk, játssza a komoly üzletembert, ami elég nevetséges, már csak azért is, mert jól emlékszem, miként semmisült meg Gamal jellemétől. A másik két férfi egész kedves. Az egyiküket Ferencnek hívják, a másikat Andrásnak. Ferenc idősebb, apám korabeli lehet. Nagyon udvarias, még azt is megkérdezi, hogy hozzon-e kávét vagy szendvicset. András körülbelül harmincéves lehet, és nagyon szimpatikus, de hallgatag. Fogalmam sincs, hogy fog eltelni velük az idő, mert jó pár óra előttünk áll még. A becsekkolás után, körülbelül félidőben kezd el velem társalogni Ferenc. Megtudom, hogy van két nagyfia, és ő most utazik először

ilyen messzire. Valahogy úgy van Szaúd-Arábiával, mint én: semmit sem tud róla. Megkérdezem, kapott-e abból az ismertetőből, amiből én, mire vigyorogva feleli: – Kaptam. Nem is tettem be rövidnadrágot. Erre András is elneveti magát, és Kelemen úr is odafordul egy halovány mosollyal. A férfiak kezdik feltalálni magukat, aminek örülök, mert ha velem nem is beszélgetnek túl sokat, legalább őket hallgathatom. A repülőn Ferenc ül mellém. – Melege lesz ebben a fekete ruhában. – Mindegy – ránézek, ő pedig a szemöldökét feljebb húzza. Nem tudom, miért szalad ki a számon a következő mondat. – Az anyukám most halt meg. Gyászolok. – Ó! Őszinte részvétem. – Nagyon beteg volt. Rákos… Ferenc csak figyel, én pedig gyermek módjára kezdek neki mesélni. A repülőút alatt kiadom a fájdalmamat, és ezt a kitárulkozást még a kairói átszállás sem szakítja félbe. Aztán a repülőút hosszúsága meghozza az eredményt, mert fáradtak kezdünk lenni mindnyájan. Az éjszakát a levegőben, alvással töltjük, tudatosan, hiszen sejtjük, hogy Rijádban nem igazán lesz alkalmunk az első nap pihenni. * * * – Hölgyeim és uraim! Hamarosan megérkezünk Rijádba. A hőmérséklet harmincöt Celsius-fok, kérem, csatolják be övüket, megkezdjük a leszállást. Egy férfihang mondja ezt angolul, majd ismeretlen nyelven, valószínűleg arabul. Gondolom, a pilóta az. Nem szükséges a csattal bajlódnom, mert ki sem voltam kapcsolva. Olykor felálltam sétálni és vécére mentem, de nem igazán lófráltam a gépen. Egyébként mi vagyunk egyedüli magyarok. Leginkább arabok utaznak velünk, legalábbis a kinézetükről sejtem, hogy azok. Mindegyiknek sötét bőre van és fekete haja. Pár nő is utazik a gépen, ők mind hosszú, testet eltakaró ruhában vannak, és néhány férfin is hasonló ruha van, mint Gamalon volt. Az ablakon kinézek, de éppen csak látom nyomát egy városnak. A homokot figyelem, sivatag terül el alattunk. Először csak itt-ott fedezek fel épületeket, majd egyre sűrűbbekké válnak. Az fogalmazódik meg bennem, hogy szeretem Rijádot. Ebben a

városban él az a férfi, aki életem legszebb csókját adta. A pilóta ismét beszélni kezd. Megköszöni, hogy velük utaztunk, és kellemes itttartózkodást kíván. Aztán elköszön hosszabban arabul is, amiből felismerem a „szálem” és az „Allah” szót. Ferenc rám néz, és elismétli. – Na! Insallah, megérkeztünk. – Tessék? Nevetve felel, de a hangját lejjebb veszi, mert az „insallah” szó hallatán ránéz egy férfi. – Hát tudja… Allah is így akarta! Kicsit feszélyez most ez a kijelentés, mert ők talán készültek Szaúd-Arábiából, míg én nem igazán. Összeszedelődzködünk, majd leszállunk a gépről. Mivel végig egy zárt folyosón közlekedünk, a meleget nem érzem, erősen ontja magából a klíma a hűvöset. Riasztó, hogy szinte egyetlen nőt sem látok, csak akik velünk utaztak. A repülőtér nagyon szép, sokkal szebb, mint a budapesti. Hatalmas a tér, de utas nincs nagyon sok. Ki van írva, hogy ez a királyi repülőtér, a szívem hevesebben dobog, mert még ennek is köze van Gamalhoz. A bőröndöket összeszedjük, majd elindulunk a kijárat felé. Itt már határozottan kétségbeesetten nézek körbe, mert azok a nők is eltűntek, akiket eddig láttam. Nem túlzás. Egyetlen nőt sem látok, és férfiból is már csak szinte olyat, aki arab ruhában van. A szembejövők átnéznek rajtunk, kezdem felismerni bennük is Gamal stílusát. Aztán végre kiérünk a térbe, ami mögött hatalmas üvegfal és üvegajtók vannak. Túl rajta már látszik a kinti élet. Egy arab férfi kezében tartja a táblát, amire az van írva, hogy Mr. Kelemen. Ugyanolyan hosszú ingszerű ruhában van, mint Gamal volt Budapesten, a fején piros kockás kendő van, aminek, igaz, Gamal már megtanított a nevére, de nem jut eszembe. Odamegyünk, ő kedvesen köszönti is a férfiakat. Rám sem néz. Aztán kikísér minket egy hatalmas luxusterepjáróhoz, bepakolja a csomagjainkat, majd kivesz valamit, és átadja Ferencnek. Hallom, ahogy beszélnek, de nem értem, mert a hőséggel vagyok elfoglalva. Öt perc alatt lett tiszta víz a harisnyám, a körömcipőben szinte tocsog az izzadság. Egészen más ez a levegő, szinte égeti az ember torkát.

Odalép hozzám Ferenc, azzal, amit kapott, majd felém nyújtja. – Ez az arab azt mondta, hogy ezeket vegye fel! – Tessék? – Valami ruhaféle… gondolom… Több okból sem értem a szituációt. Az egyik, hogy miért nem nekem adta a csomagot? A másik, hogy hol kéne átöltöznöm? Az utcán? Az ájulás szélén állok. Odasétálok hozzá, Ferenc a nyomomban van, Kelemen úr és András már beültek a hűs autóba. Ahogy becsukják az ajtót, érzem a hideg levegőt, amint megcsap. Az arabhoz szólok. – Ez micsoda? – mutatom a csomagot. Vagyis csak mutatnám, mert legyint egyet a kezével, és hátat fordít nekem. Segélykérően Ferencre nézek, de ő csak a vállát vonja fel. Legalább annyira nem érti a helyzetet, mint én. – Elnézést! Megfordulna? A kollégám azt mondta, ezeket föl kell vennem, de nem tudok az utcán öltözni. Mellesleg én európai vagyok, nem szaúdi. – Ezt megbánom, hogy kimondtam, mert a követségen a nő pontosan erre figyelmeztetett. Mindegy, hova valósi vagyok, a szabályokat be kell tartanom. A férfi Ferenchez fordul, neki hadarja a mondandóját. Iszonyúan beszél angolul. Ferenc rám néz, talán nem ért mindent pontosan. Én értem. Azt szajkózza, hogy mondja meg a nőnek – mármint nekem –, hogy vegyem fel, ami a csomagban van. Ott állok mellette, de rám sem néz, és nem nekem beszél. Eszembe jut a papír, abban pontosan ez állt. Ismeretlen nőkkel nem állnak szóba, ha valamit akarnak, akkor a kísérővel közlik. Már nem nézem bolondnak. Szaúd-Arábiában vagyok, ennél nagyobb ébresztő nem is kell. Ferenchez fordulva mondom. Úgy meg vagyok zavarodva, hogy nem is magyarul beszélek, hanem angolul. – Kérdezze meg tőle, hol öltözhetek át. Fölveszem ezt a hacukát, de gondolom, nem akarja, hogy itt, az utcán vetkőzzek le! Ferencnek nem kell megszólalnia, ugyanis az arab azonnal reagál, de Ferencre néz. Idióta egy szituáció, ha kívülről látnám, halálra röhögném magam. Most azonban inkább félek. Kiabálva mondja a hanyag angolságával, hogy nem kell levetkőznöm, vegyem föl a

ruhámra, ami a csomagban van. Aztán előremegy, én meg kibontom a zacskót. Ferenc áll mellettem, megfogja, amit a kezébe adogatok. Nehezen megy a mozgás, mert remeg a kezem, a forróság is lebénít. Sosem aláztak még így meg. Még Gamal ajánlata sem volt ilyen bántó, mert abban is volt valami én világombeli. Gamal talán gőgös, arab, különc, de mégis valami miatt el lehetett őt fogadni olyannak, amilyen. Ezt a helyzetet most azonban nehezen viselem. A sírás szélén állok, azt sem tudom, hogy kell fölvennem ezt az izét. Az anyaga selyem, nagyon lágyan omlik le. A szélén díszítő varrások vannak, egy piacon biztos megcsodálnám. Rájövök, hogy amolyan köpenyféle, ezért belebújok, egészen a bokámig ér. Visszaér a mogorva fickó, és kézzel mutogat, hogy fogjam össze az anyagot. Megteszem, már úgy rejtegetem magam, mintha anyaszült meztelenül lennék alatta. Az öltözés miatt megigazítom a gyöngyöket a fülemben, és előhúzom a nyakláncomat, nehogy elszakadjon és elhagyjam. A nyakláncot eddig rejtette a ruha, most viszont előtérbe kerül. A fogadónk döbbenten figyel, aztán szinte dühtől fújtatva utasít, hogy vegyem le a nyakláncot, mert más vallás jelképét ebben az országban nem viselhetem. Az előző nézeteit felrúgta, mert egyenesen a szemembe néz, és bizony hozzám beszél. Nem igazán értem a kifakadását, végigsimítom a láncomat, hogy biztos arról van-e szó, ő pedig hevesen mutogat. Félelemtől remegő kezemmel előrehúzom a kapcsot, lecsatolom az ezüstöt, majd beteszem a táskámba. Csóválja a fejét, mintha egy idiótát látna, mondanom sem kell, hogy valóban annak érzem magam. Ezzel még anyát is bántja, nem sok kell, hogy visszaszaladjak a reptérre, és hazameneküljek. A kendőt már úgy veszem elő, mint akinek minden mindegy, ő azonban gyorsabb. Kikapja a kezemből, megrázza, amitől szétomlik. Mutogat, hogy tegyem a fejemre, meg is teszem. Vagyok olyan ostoba, hogy az anyag szélét az arcom elé emelem. Nem tudom, ezt miért teszem, de már nem is egyszerű félelem van bennem, hanem rettegés. Odakap, és leemeli, jelezve, hogy az arcomat nem szükséges takarnom, ha nem akarom. A testem és a hajam fedve van, neki így már rendben van. Int, hogy üljünk be, ő a volánhoz megy. Ferenc csak sóhajt egyet a történtektől, én még erre sem vagyok képes. Beülök az autóba, András és Kelemen úr tekintete a legrosszabb. Szánnak engem, és ebben a pillanatban már én is szánom magamat. A sofőr még belenéz a visszapillantóba, de mikor ránézek, elkapja a sötét szemét. Apró termete ellenére hatalmas embernek látom. És ekkor már az egész Arab-félszigetet hatalmasnak hiszem. Egy hatalomnak.

Olyasminek, ami elmossa egy ember egész életét, mert már nem is vagy benne biztos, hogy van otthonod, annyira idegen az egész világ. Még egy átkozott fűszál sincs, ami jelezné, hogy a Föld nevű bolygón vagyunk. Ami azonban a legmegdöbbentőbb, hogy a velem utazó férfiak felismerik, mit is jelent itt a nő. A szállodáig rám sem néznek. Fotózzák a kocsiból az épületeket, diskurálnak, én meg egy pondrónak érzem magam. Kitűnően alkalmazkodnak a helyzethez. Nem is tudom, milyennek tudnám leírni a várost, mert a látottak nem egyértelműek. Olykor csak kietlen terület mellett megyünk el, máskor meg az út mellett is ordít a luxus. Ami Budapesttel szemben azonnal feltűnik, az az, hogy Rijád nagyon tágas. Nem épülnek egymásba az épületek, nincs embertömeg. Autó sok van az utakon, de ez csak egy kereszteződésben tűnik fel, mert az út is nagyon széles. Van úgy, hogy öt-hat autó megy egymás mellett, szembejövő forgalom nincs, az egy egész járdaszigettel van elválasztva. Egybemosódik minden, felismerem azt is, hogy miért. Ahol nincs épület vagy beton, ott homok van. Semmi fekete föld vagy zöld növényzet. Ettől piszkosnak érzem a várost, pedig nem az. Átmegyünk egy alagúton, aminek a másik oldalán már pont az ellenkező látvány tárul a szemem elé. Már az alagút is márvánnyal volt kirakva, a túlsó oldalon pedig folytatódik ez a gazdagság. Pálmafák és fű fedi a dombot, a világítótestek különös hullámzó alakja minden, csak nem európai. Egyre élénkebb a forgalom, haladunk a város belseje felé. Elolvasni semmit sem tudok, mert minden táblán arab betűs írás van, de ez nem ér meglepetésként. Elég gyorsan vezet a sofőr, számomra a kereszteződések sem egyértelműek. Lámpát nem is igazán látok, az egész káosznak tűnik, mégis magabiztosan közlekednek benne. Egy hatalmas kőkapuhoz érünk, aminek a tetején arab felirat van, olyan, mint egy palota bejárata. Csak nézek fölfelé, keresem a tetejét, a számat erőszakolni kell, hogy összezáródjon. A velem utazó férfiak nagyjából ugyanebben az állapotban vannak. Az autó keresztülhajt rajta, elénk tárul két széles sáv, amik egy komplexumhoz vezetnek. Az út két oldalán virágok, zöld terület, kandeláberek és nemzetek zászlói láthatók. Sejtem, hogy ez a szálloda, de egyikünk sem beszél. Iszonyatosan precíz és csodaszép minden. Jelen van a Kelet luxusa, de a növényzet nem engedi, hogy idegenül érezze magát az ember. Nagyon lassan haladunk már, az előttünk elterülő szálloda nem is nagy, hanem

hatalmas, amire ráerősítenek az oszlopok. Meg sem tudom számolni, hány emeletes, mert közeledünk, és nem akarok feltűnően nyújtózkodni. Öt emeletet számolok meg, de több lehet. U alakban áll az épület, hatalmas szökőkút van előtte. Az út elejét leszámítva a két sávot elválasztó vonalon is szökőkút szaladt végig. A víz látványától komfortossá válik a hely, izgalom kerít hatalmába. Sosem jártam még ilyen helyen, hálás vagyok, amiért itt lehetek. A budapesti szálloda is csodás, ahol Gamal megszállt, de ez a hotel magában hordozza ennek az országnak a gazdagságát. Az autó megáll a bejárat előtt, azonnal rohannak a csomagjainkért, amit ki is vesznek a csomagtartóból. Mi is kikászálódunk, majdnem elnevetem magam, mert mindegyikünknek az az első reakciója, hogy fölfelé, majd körbenéz. A szemünkön látszik a csodálat. Ferenc rám is néz, és elenged egy mosolyt, de nem szólal meg. Feszélyezettek vagyunk, követjük a kísérőnket be az épületbe. A kinti látvány eltörpül a belső mellett. Akkora a tér, hogy a legszívesebben táncra perdülnék vagy cigánykerekeznék egyet. A hőmérséklet kellemesre van hűtve, ember szinte nincs is a szálloda halljában. Lovas szobrok mellett sétálunk el, olyan, mint egy királyi palota, nekem a mi országházunk jut eszembe. A plafon csodálatos, hasonló a mintázat, mint a padozaton. Minden csillog, mintha láthatatlan kezek állandóan tisztogatnák a tárgyakat. Messziről is gyönyörűnek tűnik a csillár, de közelebb sétálva egészen megdöbbentő. A nagysága behatárolhatatlan, a nagy gömb rengeteg kisebből tevődik össze. Fény cikázik rajta, olyan, mint egy mesebirodalom. Azt hiszem, náluk egészen mást jelent a luxus. Riasztó, hogy minden ilyen monumentális, de ez a keleti stílus mégis közel hozza a szívemhez. Ferenc végre megszólal mellettem, aminek örülök, mert legalább visszaigazolást kapok arra nézve, hogy nem csak az én állam esett le. – Azért ez a Ritz Carlton nem egy utolsó hely. Csak ránézek válaszul, mire ő a fejével egy tőlünk oldalra elterülő társalgó felé int. Arany-bordó széken két szaúdi férfi beszélget, ugyanolyan fehér ruhában vannak, mint Gamal volt. A kendő is fehér a fejükön, a szívem dobban egyet, mert a képzeletem játszik velem. Azt gondolom, talán ő az egyik, de tévedek. Messziről eléggé egyformák ezek az arabok. – Sosem voltam még ilyen szép helyen.

– Hát igen. Ilyen egy gazdag olajállam – feleli Ferenc. Látom, hogy Kelemen úr és András is sugdolóznak valamit. A kísérőnk megállásra int, elkéri a papírjainkat, majd odamegy a pulthoz. Gyorsan elrendez mindent, ezután felkísérnek minket a szobáinkba. Mindenki külön szobát kap, az enyém a másodikon helyezkedik el. Közlik, hogy tíz perc múlva indulunk a tárgyalásra, ezért siessünk. A szobába belépve megszűnik a realitás, itt képtelenség sietni, mert minden lelassítja az időt. Minden egyes tárgy, a kilátás hosszú perceket követel magának. Nagyjából ugyanaz a stílus, mint a hallban, olyan, mintha az egész szoba be lenne vonva arannyal. Nem olyan kicsi ez a helyiség, mint egy európai szálloda szobája. A mi lakásunkhoz képest még ez is nagyobbnak tűnik, de valószínű, ezt csak a berendezés miatt látom így. Azonnal rávetődök az ágyra, a fejrészén hatalmas aranykeret díszeleg, olyan, mintha az ezeregyéjszaka meséjében lennék. A földet bézs szőnyeg borítja, ahogy körbenézek, szinte nem is látok más színt. Egybeolvad az arannyal, mégsem sok. Az egyetlen szín az asztalon díszelgő piros virág, ami fölött a csillár körüli díszítő minta ugyanilyen piros. Elképesztő összhang és tervezés. Nincs időm zuhanyozni, ezért gyorsan kiveszem a bőröndömből a Rubik-kockát és a túró rudit, be is pakolom a kézitáskámba. Örömmel nyugtázom, hogy bár a csoki már nem fagyos, de nem is folyik. Ferenc közölte, hogy a papírokat ő hozza majd, így a jegyzeteléshez szükséges dolgokkal nem kell törődnöm. Érdeklődtem, hogy hozzak-e laptopot, de Kelemen úr azt válaszolta, fölösleges. Bár szerintem az ő szemében egy az egyben fölösleges vagyok. Mióta megtudta, hogy nem beszélek arabul, átnéz rajtam. Odamegyek a hatalmas tükörhöz, aminek szintén aranykerete van, és végignézek magamon. Végigszalad a ruhámon a tekintetem, sírni volna kedvem. Nem vagyok sem izgalmas, sem különleges. Mindenem el van takarva, és mivel smink sincs rajtam túl sok, még az arcom sem érdekes. Csillog a bőröm az izzadságtól, azonnal előkapom a púderemet, legalább azt lemattítom. A hajamat megigazítom, de mivel nem tehetem közszemlére, továbbra is a nyakamat fogja melegíteni. Kacérkodom a gondolattal, hogy összefogom egy kontyba, de a hajlakkom valahol a bőrönd legalján pihen, ezért elvetem az ötletet, ehelyett inkább azt latolgatom, hogy vajon levehetném-e a harisnyámat. Végül lemondok róla, mert én ebben az országban már semmit sem merek tenni engedély

nélkül. Lemegyek a hallba, én vagyok az első, a három férfira várni kell. Odasétálok a kísérőnkhöz, de ő szinte tüntetőleg fordul el, szerintem fél, hogy hozzá fogok szólni, de nem teszem. Kis idő elteltével megjelennek a többiek is, kimegyünk az autóhoz, és elindulunk a tárgyalásra. Hozzá.

20. fejezet

Az izgalom a tetőfokára hágott bennem. Az útra most csak néha tudok figyelni, Gamalra próbálok emlékezni. Talán most majd nem is kelt bennem olyan érzéseket, mint három hete. Talán az az egész csak egy mulandó őrület volt. Az autó lelassít, egy hatalmas betonfal előtt áll meg, aminek a kapuja nyílni kezd. Látok a fal mögött egy épületet, de a kapu sokkal jobban lefoglal. Idegőrlő a lassú mozgása. Az autó behajt az udvarra, nagyon nehézzé válik a szívem. Az nem lehet, hogy ő itt lakjon! Az nem lehet, hogy ennyire elérhetetlen. A fejem őrült módjára forgatom, de nem látom őt. Pár autót észlelek csak, de embernek nyoma sincs. Mikor már leparkolunk, akkor szalad oda valaki az ajtókat kinyitogatni, de a szemünkbe sem néz. A sofőr csak közli, hogy kövessük, már várnak minket. Iszonyatosan meleg van. Ha talán csak az az abaya lenne rajtam, jó érzés lenne, mert a selyem anyaga kifejezetten hűsít. A nejlonharisnyám azonban gyilkolja a közérzetemet. Érzem a hátamon végigfutó izzadságot, kis örömmel konstatálom, hogy a férfiaknak is fölösleges volt az ingcsere, mert már az is csupa nedvesség. Kelemen úr felvette a zakóját is, a fejéről csaknem csöpög a víz. A kísérőnkön viszont semmi sem látszik, láthatóan hozzá van szokva ehhez a klímához. Kétoldalt vezet fel a lépcső, mi a bal oldalin megyünk föl. Fent elhaladunk a fehérarany ülőalkalmatosságok mellett, amiket még András is megbámul. Belépve kissé hasonlót érzek, mint a szállodánál: tágasság és luxus. Itt is az arany dominál, de más színeket is felfedezek. Gyönyörű szőnyegek vannak szétterítve, a vastagságuk még szemmel is jól érzékelhető. A legszívesebben mezítláb végigsétálnék rajtuk, mert nagyon puhák lehetnek. Mi azonban nem megyünk a szőnyegeken keresztül, hanem a márványon haladunk tovább. A cipőm sarka zavaróan kopog, leginkább attól félek, hogy ezen a csúszós talajon dobok egy hátast. Két lépcsősor fut az emeletre, ugyanúgy, mint kint. Arra gondolok, hogy Gamal talán ott fönt szokta álomra hajtani a fejét. Mi nem megyünk föl a lépcsőn, elmegyünk a jobb

oldali mellett, és jobbra fordulva haladunk tovább. Van pár kitárt ajtó, belátok a helyiségekbe. Mindenhol rend van, csönd, életnek szinte nincs is nyoma. Beérünk egy átjáróba, amelynek a plafonrésze boltívben záródik, ha kiáltanék egyet, talán visszhangzana is. Aztán ez a tér megtelik polcokkal, amik a plafonig érnek. Rengeteg könyv van elrendezve, a polcok előtt van egy sínen húzható létra is, természetesen aranyszínű. Beljebb egyre több a könyv, fotelek és párnák vannak szétpakolva, valamint lámpák. Rájövök, hogy ez amolyan könyvtárféleség. Nincs időm nézelődni, pedig szívesen végigsimítanék egy-két antik darabot. Az asztal mellett elhaladva egy vastag könyvet veszek észre, ami nagyon gazdagon díszített. Megtorpanok, ösztönösen nyúlnék érte, de a kísérőnk észreveszi, és rám mordul. Nem mond semmit, csak egyetlen szót. – Korán. Mindezt olyan hangsúllyal teszi, hogy tudom, nem kéne hozzányúlnom. A Korán az ő szent könyvük, talán nehezményeznék, ha egy keresztény simogatná. Márpedig ez a férfi tudja, hogy az vagyok, hiszen ő követelte, hogy vegyem le a nyakamból a nyakláncot, aminek medálján Jézus van megfeszítve. Továbbhalad mindenki, én is ezt teszem. A kísérőnk beszél valakivel, aki elszalad. A szó szoros értelmében. Tényleg szalad. Mi megállunk, és várakozunk. Hangfoszlányokat hallok, a szívem valahol a megállás és a kiugrás között vacillál. A nap erősen betűz egy ablakon, pont ebben a sugárban álltam meg. Igencsak lecsökkenti a klíma erejét, de már nem lépek arrébb. Egyszer csak ott áll előttem jó pár arab férfi, szinte egyforma ruhában vannak, de azonnal észreveszem őt, bár szerintem előbb meglátott. Ő a legmagasabb. Fehér ruhában van, és piros kockás kendőt visel. Egy hang belülről ordítja nekem, hogy ne viselkedjek kifogásolhatóan, ezért elkapom róla a tekintetemet, azt szemlélem, ahogy kezet fog a férfi vendégekkel. Egyáltalán nem vesz figyelembe, üvölteni szeretnék. Egyébként nemcsak ő nem vesz figyelembe, hanem a többiek sem. Valamit beszél Kelemen úrral, de ez még nem a tárgyalás része, így nem jegyzetelek. A hangját hallva összeszorul a torkom. Nem merek ránézni, de a hangja is megadja arra a kérdésemre a választ, ami eddig zakatolt az agyamban. Ez nem egy fellángolás volt. Rá sem kell néznem, csak éreznem kell a közelségét, illatát, és hallgatni a hangját. Már ez is olyan reakciót vált ki bennem, ami valószínűtlen.

Bemutat valakit Kelemen úrnak, majd a többiek is bemutatkoznak a férfiaknak. Rajta kívül jelen van még két fiatalabb férfi is, valamint az, aki Magyarországon is ott volt, és két idősebb férfi. Egyiküket sem merem jobban megnézni. Állandóan a földre meredek, mint egy bűnbocsánatra váró. Aztán hirtelen elegem lesz ebből a helyzetből, mert a kín nem szűnik. Ráemelem a tekintetem, szinte szuggerálom. Átrepültem egy kontinenst, húsz órája úton vagyok, rám aggattak mindenféle rongyot, a legnagyobb örömöm az volt, hogy majd a szemébe nézhetek, most meg a földre szegezem a szemem. Hát mi vagyok én? Valami arab nő, akit levegőnek lehet nézni? Már-már dühös a tekintetem, de megvan az eredménye. Ő is rám néz, nagyot nyel közben, aztán váratlanul odalép a közvetlen közelembe, és köszön. – Üdvözlöm, Csilla! Ez úgy lebénít, hogy nem tudok visszaköszönni, csak hangtalanul nyitogatom a számat. Mindössze pár másodperc telik így el, mert az egyik idősebb férfi rámordul arra, aki idehozott minket. Az közli velem, hogy fogjam össze az abayámat, a kendőt meg igazítsam vissza a hajamra. Észre sem vettem, hogy lecsúszott a fejemről, és az abayával sem foglalkoztam eddig. Úgy emlékeztem, hogy csak az utcán kell erre odafigyelni, de most rácáfolnak. Az utasítást már szinte üvöltésnek érzékelem, teszem, amit parancsolnak. Remeg kezem-lábam, védelemért Gamal karjába vetném magam. Tudom, hogy ő nem bántana. Látom a szemén. Nem úgy néz, mint a többiek. Mikor végzek, az idősebb férfi is odalép hozzám, köszön és meghajol, majd azonnal hátat fordítva indul befelé. A többiek ugyanezt teszik, Gamal is megindul. Az egyik fiatal, aki utoljára köszön, nagyjából velem egy vonalban jön tovább, szemtelenül méreget. Nem elég, hogy lenéznek, még zsákmánynak is elfogadnának, és ez nagyon dühítő. Keresztülmegyünk még jó pár helyiségen, egyszerűen el sem tudom képzelni, mekkora lehet ez az épület. Én már azt sem tudom, merről jöttünk, ha egyedül kéne kimennem, biztos eltévednék. Végre belépünk egy hatalmas térbe, azonnal fölmérem a terepet. Fotelek vannak kikészítve, és asztalok, amelyekre gyümölcsöt és szendvicseket pakoltak. Pazar illatok vannak, de a kávé és a virágok dominálnak. Valószínűleg itt lesz a tárgyalás, ettől egy kicsit megijedek, mert olyan nagy a belmagasság, hogy félő, elvész majd a hang. A férfiak tulajdonképpen egész jól kezdenek rátalálni egymás ritmusára,

egyedül én lógok ki a sorból, de talán itt ez a természetes. Gamal felszólít minket, hogy foglaljunk helyet, egy ideig csak toporgok, mert fogalmam sincs, hova üljek. Talán Kelemen úr mellé kéne, de az idős arab is odaül, ezért nem vagyok elég bátor. Végül mindenki megtalálja a helyét, az utolsó szék marad üresen. Pont a mellé a fiatal férfi mellé kerülök, aki mellett jöttem. Előveszem a papírokat és a tollat, amit András a kezembe nyomott, próbálok a hangokra koncentrálni. A saját kezemre nézve eszembe jut, mint tombolt tenyeremben Gamal illata. Teljesen ki vagyok fordulva önmagamból. Annyira vágyom a közelségére, ami már fájdalmas. Azt hittem, a szerelemben az a jó, hogy mindent megteszünk a másikért, és önfeláldozóvá válunk, de ekkor már arra gondolok, hogy ez az önzés a legjobb benne. Önző vagyok, mert én nagyon akarom őt, és cseppet sem érdekel, ő mit gondol. Olyan vagyok, mint egy kisgyermek, aki eldönti, kell neki valami, és nem nyugszik, míg meg nem kapja. Mégsem a testiségről szól ez az egész, hanem a szívemről, ami azóta nyitva maradt, amióta kisétáltam abból a lakosztályból. Arra vár, hogy újra bezáródhasson, benne egy vendéggel. A tárgyalás irdatlan hosszúnak tűnik, szorgalmasan jegyzetelek, Gamal szinte meg sem szólal. Leginkább az egyik idősebb férfi beszél, és Kelemen úr. Egyeztetnek mindent, adatokat vetnek össze, sok mindent képtelenség leírni, mert elveszítem a fonalat. Láthatóan azonban megvannak nélkülem is. Olykor Gamalra sandítok, profilból látom az arcát. Tipikus arab vonásai vannak, az orra nagyon egyenes és csontos. Az álla állandóan befeszül, talán unalmában tornáztatja. Olykor az órájára néz, ugyanaz az aranyóra van a csuklóján, amit Budapesten is viselt. A lábát hol egymásra pakolja, hol pedig kinyújtóztatja, látszik rajta a türelmetlenség. A fején lévő kendőt körülbelül ötpercenként igazgatja, de nemcsak ő, hanem a többi arab férfi is. Megint az jut eszembe, hogy olyanok, mint a nők, akik a hajukat rendezgetik. Pont őt nézem titkon, amikor váratlanul odafordul hozzám. Amióta leültünk, most először néz rám, megijedek a tekintetétől. Vággyal ittasan szemlél, szinte vetkőztet, mégis van most benne némi bocsánatkérés és tisztelet. Már tudom, miért éreztem azt, hogy létezik egy másik oldala is. Valóban létezik, és ebben a pillanatban az néz rám. Tamás igazán szeret engem, de azt hiszem, ő még sosem nézett így rám. Ebben a tekintetben benne vegyül minden férfiassága, hatalma, gyengédsége… Ha semmi sem

történik közöttünk és porig is aláznak, ezért a pillanatért érdemes volt ideutazni. Minden nőnek érdemes volt élnie, akire egyszer így néz egy férfi. Megijedek, mert az engem becsmérlő idősebb férfi feláll, és összeüti a tenyerét. Azt hiszem, észrevette a szemezésünket, de tévedek, mert teljesen mást mond. – Most, hogy az üzleti részt lezártuk, engedjék meg, hogy kedveskedjünk maguknak egy kis szaúdi csemegével – az asztalon sorakozó gyümölcsökre nézek, de ő nem erre gondolt. Méreggel átitatott finomságot kínál. – Önök nem tudják, de Gamal fiamnak pár napja volt az esküvője. Ilyenkor hazánkban szokás a több napig tartó mulatozás. Most önöknek is adunk ízelítőt belőle. Ennél nagyobb ízelítő nekem nem kell! A szívem ebben a pillanatban hullik darabjaira, amitől titkon végig rettegtem, az most bizonyossá válik. Nős. Van egy felesége, akivel imádják egymást. Ha most a szemébe nézhetnék, akkor minden fájdalmamat láthatná, de nem látja, mert ő nem néz rám. Az idősebb férfira mered, akiről már tudom, hogy az apja. Csak azért nem sírom el magam, mert dacossá válok. A lemondás másodpercek alatt veszi birtokba az elmémet, Tamás felé húz a szívem. Az idős férfi eltűnik egy rövid időre, majd visszajön, a papírokat nézem, szeretnék egy hangya lenni ebben a pillanatban. Hangos zene tör elő mögülünk, ütemes, olyasfajta, amire az ember fölpattan és táncolni kezd. Aztán megérkezik a következő meglepetés is, öt gyönyörű hastáncos képében. Furcsa, hogy az első gondolatom a nők bebugyolálása. Tetőtől talpig takarnom kell magam, ezeknek a nőknek meg mindene szabadon olvad a ritmusba. A lábuk takarva van, mert az anyag a bokájukig ér, de a szemérmük csaknem kilátszik. Az, hogy csípőszabású a szoknya, nem kifejezés. Az egyik nőnek még a feneke is kivillan kicsit. A hasuk teljesen szabad, nem mondanám, hogy vékonyak, de még csak nem is karcsúk. Ha férfi lennék, rögtön megkívánnám őket. A mellük hatalmas, rázzák is kedvükre, olykor eltakarják a kendőkkel. A ruhája mindegyiknek más színű: zöld, piros, sárga, lila, ezüst. Rengeteg ékszer van rajtuk, erősen ki vannak sminkelve, és hosszú hajukat dobálják, ami mindegyiknek fekete. Ha nem lenne csodálatos ez a tánc a nőkkel együtt, akkor kedvemre dühönghetnék, de nincs rá lehetőség. Az igazság az, hogy élvezem a műsort, legalább annyira, mint a férfiak. A táncosok körbeveszik Gamalt, de egyáltalán nincs bennük közönségesség, mert nem érnek hozzá, és Gamal sem ér hozzájuk. A szeme végigszalad a testeken, de nincs bennem féltékenység. Ez az ő élete.

Ez az ő hazája, és lélekben legalább olyan messze van ekkor tőlem, mint kilométerekben a két ország. Erre gondolok, amikor hirtelen rám néz. A zene és a táncosok is semmivé válnak, csak az ő tekintete létezik számomra ebben a pillanatban. Megkaptam az alamizsnát, amire vágytam. Már nem vagyok éhező, mégis azt hiszem, az ő szemében ugyanazt a lemondást látom, mint ami az enyémben van. Mintha ordítaná felém: „Látod? Ez az én világom!” Látom. * * * Miután elmennek a táncosnők, próbálom fellocsolni magamat. Összeszedem a papírokat, már csak az aláírás van hátra. Fölállnak a férfiak, és odamennek az asztalhoz szignózni. Gamal is odalép, mielőtt aláírná, elenged egy mosolyt. Nem nekem szánja, hanem az egyik honfitársának, mégis ösztönösen én is elmosolyodom. Az ő gesztusai melengetik az én lelkemet, szánalmasnak látom magam. A fiatal férfi felém intéz egy kérdést, hogy tetszett-e a tánc, de én csak visszamosolygok. Váratlanul ér, hogy valaki hozzám szól. A vonásai hasonlóak Gamaléhoz, de neki egészen fekete a szeme. A mozdulatai, a magassága viszont erősítik sejtésemet, mely szerint a családhoz tartozik. Vendéglátónk felszólítására megindulunk egy másik helyiség felé. Hatalmas étkezőrészbe megyünk be, sokkal inkább mondhatnám, hogy étterem. Nemcsak a hely hatalmas, hanem a benne lévő dolgok is. Az asztal, a gyümölcsöstálak, a húsos-rizses tálak… A bőség zavara. Eszembe jut, hogy Gamal azt mondta, ők gyakran esznek tevehúst, undor kerít hatalmába. Egyébként képtelen lennék bármit is enni, ezért már bajban is érzem magam. A gyümölcsök látványa kissé beindítja a gyomromat, de azok nem a főasztalon vannak elhelyezve, így valószínűleg majd csak a főétel után juthatnék hozzá. Mindenki leül, én meg állok megint kukán, már csak azért is, mert elkapok pár rosszalló tekintetet. Ott terem mellettem Gamal, és kihúzza a széket. – Üljön le, Csilla! Tétovázok, de annyira kirekesztettnek érzem magam, hogy képtelen vagyok közéjük ülni. – Én nem szeretnék enni. És nem szeretnék ide ülni sem!

Melléd akarok… Nézünk egymás szemébe, döbbent csönd támad. Vár egy kicsit, talán latolgatja, mit is feleljen. Európaiként reagál. – Rendben. Én sem vagyok éhes. Akkor mit szólna hozzá, ha inkább a palotát járnánk körbe? Úgy örülök, mint egy kislány, de ez az örömöm tova is száll, amikor a másik fiatal férfi kiált valamit. Nem értem, mert arabul beszél, de a többi arab arcán látom, hogy valami történik, csak éppen nem tudom, hogy mi. Gamal a kezét nyújtja, én pedig boldogságtól repesve markolom meg. Végre érzem a bőrét, úgy szorítom, mint egy eszelős. Az apja angolul, iszonyú hangosan üvölt felé. – Mit szándékozol tenni, fiam? – Megmutatom a palotát. Nem tudom, mit, de valamit érzek. A hátamba kések dobálódnak, a pillantások gáncsolnak, és mindenki csak egy gyűlölt személyt lát bennem. Egyedül Gamal nem. Ő maga után húz, nekem ennyi éppen elég. Ő az egyetlen ember a világon, aki bárhova elcitálhatna, mert én bárhova követném őt. Kérdés nélkül. Olyan bizalom, ami ellen az agy harcol, de a szív hisz benne. Végigvezet arra, amerről jöttünk, egészen addig a hatalmas előcsarnokig megyünk. Kézen fogva. Azt kívánom, bár órákig tartana ez a menet, még a szememet is behunyom pár másodpercre. Eddig nem ismertem ezt a feltétel nélküli bizalmat. A másik kezemmel a táskámat markolom, mintha az húzna vissza egyedül a valóságba. Ha annak a bőrnek a hidegségét nem érezném, akkor talán azt hinném, álmodom. Elenged, és szembefordul velem. – Kíváncsi az oroszlánjaimra? – Igazi oroszlánok? Ezt csak azért kérdezem meg, mert olyan valószínűtlen az egész. Mogorva arcot vág, a hangja mégis kedves. Biztos látja, hogy darabokra esem szét, mert elmosolyodik. Ha porig akarna alázni, akkor valószínűleg beszólna: „Nem. Csak plüssök!” Magam elé rántom a táskámat, mert talán soha többé nem lehetek vele kettesben. Ha valamikor van alkalmam átadni az ajándékaimat, az most van.

– Előbb akarok valamit adni magának, Gamal! Meglepődötten kérdez vissza. – Mit? – Ajándékot hoztam. Ezen még jobban fennakad, zavartan elnéz mellettem. Már kezdem azt hinni, hogy megbántottam valamivel, de visszakérdez. – Na és mit? A karácsony jut eszembe. Én sokkal jobban szeretek adni, mint kapni, szerintem most is jobban izgulok, mint ő. Nincs ebben a pillanatban semmi intimitás, inkább két gyereknek nézünk ki. Vigyorogva benyúlok a táskámba, egyből a kocka akad a kezembe, elő is húzom vigyázva, nehogy a csomagolás megsérüljön, mert akkor oda a kibontás izgalma. A Rubik-kockát felé nyújtva mondom: – Magyar. Híres. Tetszeni fog magának! Nem felel semmit, csak megforgatja kezében a csomagot. Majd gondol egyet, és türelmetlenül feltépi a papírt. Az izgalmát nézve jó ötletnek tartom, hogy hoztam neki ezt meg azt. A keze megfeszül, újra azt képzelem el, milyen lenne, ha engem simogatnának ezek a kezek. Akkor is ilyen durva lenne és türelmetlen? Csak forgatja a kezében, ezért újra én szólalok meg. – Rubik-kocka! Rubik Ernőnek, egy magyar feltalálónak köszönheti a világ. Nagyon híres! Az utolsó mondatot csak azért teszem hozzá, mert minden látszik az arcán, csak öröm nem. – De mi ez? – Játék. Megemeli a fejét erre a szóra, és mélyen a szemembe néz. Egy kicsit zavarba jövök, mert az jut eszembe, vajon mit érthet ő játék alatt, de az izgalom bennem nem képes odébb állni. Emlékszem, amikor én fogtam először a kezemben Rubik-kockát. Apa összekavarta, aztán odaadta, hogy tegyem a helyére, én pedig vért izzadva tekergettem éjszakába nyúlóan, mert szerettem volna, ha egyszer apa azt mondja, hogy ügyes vagyok. Már akkor éreztem, hogy a családom nem ideális, de egy gyerek magát okolja

az ilyesmiért. Én akartam lenni a legjobb gyerek, mert reméltem, hogy akkor az én apukám lesz a legjobb. – Na és hogy kell vele játszani? A kérdése megerősít abban, hogy másra is gondol, nemcsak a kockára, de nem adom magam. Megrovóan oldalra biccentem a fejem. – Szeretné, ha megmutatnám? – fogalmam sincs, miért játszom a tűzzel. Jó lesz, ha visszafogom magam. – Na, adja ide, Gamal! – Nem mozdul, ezért én veszem ki a kezéből. Felmutatom neki. – Látja, hogy néz ki? Minden oldala egyszínű. Ez fontos, mert ebbe az állapotba kell majd visszahozni! – Ránézek, hogy érti-e, de nem reagál, csak kíváncsian figyel. – És most egy kicsit összekuszáljuk. – Úgy, ahogy te az életem. – A színeket. Megtekergetem a kockát, majd felé nyújtom. Nagyon komoly az arca, semmit sem tudok leolvasni róla. – És most? – Már mondtam. Állítson vissza mindent a helyére! Elkomolyodom, hirtelen minden olyan egyszerűvé válik. Igen! Állíts vissza mindent a helyére! Szeress és ölelj örökre, vagy úgy engedj el, hogy ölj meg bennem mindent. Nem akarlak visszasírni! Nem akarok rád gondolni! Ő is komolyan néz a szemembe, mintha hallaná a gondolataimat. Aztán zavartan tekergetni kezdi a kockát. Másodpercek alatt ragadja magával a játék izgalma, engem pedig a kezének mozdulatai tartanak fogva. A legérdekesebb, legkülönlegesebb férfi, akit valaha láttam. Minden mozdulata izgalmas, az arca is játszik. A szeme olykor összeszűkül, aztán beharapja a száját, nyeldes, megcsóválja a fejét, mikor nem sikerül. – Nem megy. A szemembe néz, szinte mentegetőzik, én meg arra gondolok, hogy talán ezt a Rubikkockát nem sikerül kiraknod, de engem örökre igába hajtottál. Az ellenem folytatott játékot megnyerted. A tiéd vagyok, és te nem is tudod… – Ez bonyolult logikai játék. Nem sikerül elsőre. Türelmet igényel, odafigyelést és logikus gondolkodást. Még mindig egymást nézzük, az előbbi „ez egyszerű” érzés mellett most felüti bennem a fejét az „ez bonyolult” érzés. Hát persze hogy az. Egy egész világ választ el minket,

mégis mi tenné egyszerűvé? – Csilla, én… Tudom, hogy ugyanarra gondol, amire én. – Egyszer majd sikerül! Ez a csönd bármit jelenthet közöttünk. Olyan jó most a szemébe néznem. Most is nagyon komor és kemény az arca, de mégis gyengéden simogat. Eszembe jut Mariann megjegyzése a csók és a szex összefüggéséről, végigszalad a gerincemen a hideg. Ő pont ugyanebben a pillanatban lekapja fejéről a kendőt, majd végigsimítja a haját. Ettől a látványtól a gerincemen mászkáló hideg forróvá válik, és az ölemig hatol. Ki kell húznom magamat ebből a helyzetből, ezért elmosolyodva szólalok meg, miközben a kezében levőket leteszi az asztalra. – Sokkal rövidebb a haja, mint Magyarországon volt. – Igen. Néha szoktam fodrászhoz menni. Azt hiszem, mindkettőnknek ez az ébresztő, mert megváltozik bennem az érzés. Utálom, amikor szépet álmodom, és felriadok valamire. Most is ezt érzem. Erőszakolnám magam tovább ebbe az álomba, de már nem tudok visszaaludni. – Akkor? Mehetünk? – kérdez, és már indul is. Nem arra indulunk, amerről jöttünk, hanem a lépcső mögött megyünk el. Jó pár méter után feltűnik egy hatalmas üvegfal, azon egy üvegajtó, ami a szabadba visz. Tárvanyitva van, azon gondolkodom, hogy nálunk, ahol megy a klíma, mindig üvöltenek az emberrel, hogy csukja be az ajtót. Érződik a befelé áramló meleg levegő, ami kilépve már szinte fojtogatóvá válik. Őt cseppet sem taglózza le a meleg. – Gyönyörű háza van! – nyögöm ki, és nagyon ostobának tartom magam a megjegyzésemért. – Igen, az. Lemegyünk a lépcsősoron, egy pillanatra azt hiszem, talán segítségképpen majd a kezét nyújtja, de nem teszi. Ebben a pillanatban nagyon is arab. Mikor leérek, akkor tűnik fel a hatalmas és gyönyörű medencéje mellett üldögélő madársereg. Azt hiszem, sólymok, de nem vagyok biztos benne. A fejük le van fedve, és a lábuk meg a karó között ott van a zsinór, ami fogva tartja őket. Sosem láttam még ilyesmit. Mármint olyat, hogy valakinek a hétköznapi életében szerepeljenek ezek az

állatok. – Ezek nem bántanak? – kérdezem, mert a cipőm kopogására válaszul néhány madár forgatni kezdi a fejét. – Csuklya van rajtuk, nem látnak. Ne nyúljon hozzájuk! Akkor nem bántanak. Menne tovább, de én nem bírom magamban tartani a kérdést. – Mire jók az ilyen madarak? Végre teljes testével felém fordul, és válaszol. – Szoktam őket reptetni… Pár lépést közelítek az egyikhez. – Röptetni? Az mire jó? – Valójában vadászatra járok velük a sivatagba. – Mire lehet vadászni a sivatagban egy sólyommal? – vágok vissza. Végigszalad a madarakon a szeme, mielőtt válaszolna. Valóban kíváncsi vagyok, mire is vadászik. – A leginkább vadkacsákra vadászunk velük és túzokra. Elképzelem őt vadászat közben, egyre nagyobbra nő a szememben. Annyi mindent nem tudok róla. Persze miért is tudnék? Azért, mert egyszer megcsókolt, és mert neki dolgozom? – A túzok eléggé nagy! Hogyan képes egy sólyom elejteni? Láthatóan tetszik neki a kérdésem, mert elmosolyodik. – A tapasztalt sólymot nem tántorítja el az áldozat mérete. Csakis a fiatal és tapasztalatlan sólyom képes elhinni azt, hogy a túzok legyőzhetetlen. Nem tudom, kire gondol, saját magára-e, vagy rám, de az biztos, hogy nem a sólyomra meg a túzokra. Talán engem buzdít a hódításra, vagy saját magát a vadászatra. Mindegy, mert én szívesen lennék már elejtett vad. Az ő karjaiban bármi lennék… Lépek még egyet, kissé előredőlve nézem meg közelebbről a madarat. A feje tartásán látszik, érzi, hogy valaki van ott. Talán úgy érezheti az én jelenlétemet, mint ahogy én érzem Gamal erejét a közelemben. – Honnan szerzi a sólymokat? – Veszem őket. Ezt a legnehezebb elfogadnom benne. A beszéd nem az erőssége, de ezt már az elején

felismertem. – Jó, de milyen módon jutnak hozzá azok, akiktől veszi őket? Tenyésztik? – Nem. Befogják a sivatagban. Érzem a testemen a tekintetét, ami jobban éget, mint a nap. Az abaya, ami rajtam van, semmit sem ér, mert szinte meztelennek érzem magam. Az érzés kezd magával ragadni, megnyitja testemet az ördögnek. Incselkedve szólok vissza, miközben ránézek. Nem tudom, miért, de úgy érzem, most én vagyok nyeregben. – Vadászat a vadászra. Magamra gondolok és rá, ő azonban vagy nem érti, vagy szántszándékkal nem veszi a lapot. Tárgyilagosan felel. – Olyasmi. Aztán pedig jön a betanítás. Először hozzászoktatják az emberhez, a hangokhoz, és hogy megüljön az öklön. Aztán etetik kézből, nevet adnak neki, ezzel ráveszik, hogy elengedés után visszajöjjön. Az emberi ököl egy idő után biztonságot jelent neki, és ételt. Felállok, erre ő zavarba jön. Azt hiszi, nem tudom, hogy eddig engem nézett? A madarak felé fordul. – Elég nagyok. Gondolom, az a jó, minél nagyobb sólyommal megy vadászni az ember. Ah, Csilla! Normális vagy? A fülemig pirulok, most szemmel láthatóan ő is másként érti a megjegyzésemet. Egyébként nem tudatosan teszem. Egy halovány mosoly megjelenik az arcán, de ugyanolyan tárgyilagos marad, mint az előző megjegyzésemnél. – A tökéletes vadászatra termett kerecsensólyom nőnemű, nagy méretű, kampós csőre van, széles vállú, és erős karmokkal rendelkezik. Ezek alapján vásárolom őket. – De azt milyen módszerrel tanítják meg, hogy a hatalmas távolságok megtétele és a vad elejtése után visszajöjjön? – Sehogy. Az igazán nagy távolságok megtétele után az adóvevő segít megtalálni őket. Mindegyikükbe be van ültetve egy csip. Mi pedig dzsippel odaautózunk, ahonnan vesszük a jelet. Ilyen egyszerű. Látszik rajta, hogy nem szívesen mesél a hétköznapjairól, bennem azonban motoszkál valami, amit képtelen vagyok magamban tartani. Úgy kérdezek, mint egy kislány, talán

még abban is reménykedem, hogy kinevet és nemmel válaszol. – Maga tényleg herceg, Gamal? – A madarakról visszanéz rám, de nem felel. Nem is kell. Ez a csönd egyfajta bocsánatkérés a származása miatt. Már megint azt érzem, mint a benti szemezésnél. Az ő világa akadályként tornyosul egy ilyen kapcsolat elé, és ezt el kell fogadnunk. Zavarba jövök. – Jaj, ne haragudjon! Butaságokat kérdezek. – Úgy nézek rajta végig, mint egy földönkívülin, pedig nagyon is közelinek érzem magamhoz. – Még sosem találkoztam herceggel. – Dehogynem! Magyarországon is az voltam. – Akkor én még azt nem tudtam. Bálint csak annyit mondott magáról, hogy gazdag üzletember. – Mentegetőzve mondom, ő pedig a zavarom láttán elneveti magát. Neki minden természetes, nem tudhatja, hogy Magyarországon az ember ritkán találkozik herceggel. – Fogalmam sincs, miként kell egy herceggel viselkedni. Még mindig nevet, idiótán érzem magam. – Viselkedjen úgy, ahogy eddig. Azt hiszem, ha ezt nem mondja, akkor is így teszek. Nem is tudnék másként. Otthon is ugyanezt éreztem. Ő a megbízóm, és munkakapcsolat van közöttünk, de sosem tudtam őt e szerint kezelni. Mellette az egyik percben gyerekké válok, a másikban meg szenvedélyes nővé. A gyerekről és a gyerekkorról eszembe jut a másik ajándék, amit hoztam neki. A táskámba nyúlok érte, remélem, nem törtem össze. – Majdnem elfelejtettem! Ezt is magának hoztam. Érzem, hogy a rudik még nem potyogtak szét, bár az egyik kicsit megnyomódott. Az egész zacskót felé nyújtom, azonnal átveszi. – Ez is játék? Nem, Gamal. Ez már nekem régen nem játék. A komoly gondolat ellenére elnevetem magam, mert biztos nem nagyon értékeli az ilyesmit. – Nem, ez nem játék! – Ahogy kimondom, azonnal vissza is komolyodom. Újra érzem a tarkómon az izzadságot, ki akarom húzni a hajamat, mert olyan, mintha sálba lennék bugyolálva. Nem sikerül, amit nem is bánok, mert közben felismerem, hogy pont ez a cél. Dugdosnom kell a hajamat. Hogy miért, azt nem tudom. Ennyire izgatja őket? –

Túró rudi – nyögöm ki. Az arca elárulja, hogy nem érti, ezért próbálom körülírni. – Édesség. Túró és csoki egyben. Magyar finomság. Ahogy ezt kimondom, végigszalad a szeme a testemen, és a szeme kicsit huncuttá válik. – Hát, nem tudom! Milyen túróból van? – Tehéntúróból. Ne ellenkezzen, Gamal, tudom, hogy azt megehetik! Elneveti magát, nem tudom, mire gondol. Én még mindig szégyellem a budapesti tréfálkozásomat, bár akkor nem akartam, hogy olyasmit egyen, amit tilt a vallása, egyszerűen csak annyira beképzelt volt, hogy meg akartam neki mutatni, most nem otthon van. Sajnos az nem úgy sült el, ahogy akartam, de már ezt sem bánom. Akkor és ott gyerek voltam, de most nő vagyok. Már tudom, mit akarok. Őt! Már nincsenek csínyek és vicces dolgok az életemben. Tanácstalanul tartja a kezében, ezért visszaveszem és kibontom, majd az egyik rudit megbontva nyújtom felé. Elveszi, miközben mondja: – Nem nagyon szeretem az ismeretlen dolgokat. – Akkor legyen ez bizalmi kérdés. Bízik bennem? – Kimereszti a szemét, a szája mozdul, talán ellenkezni szeretne, ezért megelőzöm. – Jól van, ezt megbeszéltük. Tehát bízik bennem! – Erre egy kicsit elmosolyodik, teljesen őrültnek néz. Ha őt nem is engedem szóhoz jutni, az arca mindent elárul. Nem érdekel, mit gondol. Ilyen akarok maradni a közelében. Közvetlen és spontán. – Harapjon bele! Ha nem tetszik, kiköpi. Ilyen egyszerű. Anyukám folyton ezt mondta nekem gyerekkoromban, amikor nem voltam hajlandó még csak megkóstolni sem bizonyos ételeket. Legtöbbször bejött neki, de pár ételnél, mint például sóska, spenót, sosem ért célt. Én most célt érek, mert beleharap. Látom a nyelvét, a fogait is végignyalja, nehogy csokis maradjon. Lassan forgatja a szájában, közben egymást nézzük. A nyálelválasztás nálam is megindul, csak nem tudom, mitől. A finomságtól, vagy az ő szájától? – Ennyi elég – fejezi ki nemtetszését úriember módjára. – Nem ízlik? – Az nem lehet, hogy a túró rudi nem ízlik valakinek. Remélem, nem romlott meg. Mielőtt átgondolnám, mit teszek, kiveszem a kezéből, és én is beleharapok. – Akkor majd én megeszem! – Megnyugszom, mert nem romlott meg, nem

azért nem ízlett neki. Döbbenten néz rám, ezért folytatom. Azt akarom, hogy megszeresse ezt a francos túró rudit. – Azért ígérjen meg valamit nekem! Tesz még egy próbát. Ezt most megeszem, de az este üljön neki egynek. – És gondolj rám közben. – És egye meg! Megígéri? Bólint egyet, vissza akarom adni neki a többi csokit, de mentegetőzik. – Most nem tudom hova rakni. Tudom, hogy esze ágában sincs elfogadni, és enni sem fog többet ebből a magyar finomságból. Megadóan felelek. – Rendben. Akkor addig megőrzöm a táskámban. De ne felejtsük el! – Visszarakom a táskámba, és próbálom elterelni a témát. – Megnézzük az oroszlánokat? Végül is ezért indultunk kifelé. Ő is észbe kap, azonnal megindul. A medence után is csodálatos rész következik. Rengeteg pálmafa sorakozik, a datolyák csomókban csüngnek a fán, szívesen megkóstolnám. Meg is állok egy pillanatra, de aztán inkább továbbmegyek, mert ő nem áll meg. Hatalmas a színkavalkád. A piros és sárga virágok egymás mellett a nyarat idézik, igaz, itt mit sem számít, milyen hónap van, mert a hőség szinte öl. Mintha azt olvastam volna, hogy télen csökken a hőmérséklet, de ez most nem tapasztalható. Folyamatosan haladunk, a lábam már megint izzadni kezd a harisnya és körömcipő találkozásától. Csúszkál a lábfejem, biztosra vehetem, hogy fel fogja törni a cipő a lábamat. Ő kissé előttem jár, a lépéseit figyelem. Én lépek párat, míg ő egyet. Nem siet, de mégis gyorsan halad, a fehér anyag a járástól lobog kicsit oldalt. A fején már nincs ott a kendő, a haja sokkal rövidebb, mint Magyarországon volt. A tarkóját figyelem, elképzelem, ahogy odanyúlok és magamhoz vonom. A kezeimet felfuttatnám a feje búbjáig, élvezném, ahogy a tincsek táncot járnak az ujjaim között. Ezt azóta akarom, amióta a városnézésre mentünk Budapesten, és ő a kocsiban ülve mellettem levette a baseballsapkát, majd a hajába túrt. A lakosztályban történt csók túl gyorsan ért véget. Nem élvezhettem ki mindent, nem érinthettem mindenét. Oroszlánbőgést hallok, földbe gyökerezik a lábam. Olyan, mintha közvetlenül mellőlem jönne, nagyon ijesztő, ő azonban csak tovább iparkodik. Én is felveszem a ritmust, próbálok minél közelebb kerülni hozzá. A virágos, füves rész megszűnik, csak az út folytatódik és a homok. Odaérünk egy hatalmas kerítéshez, ami nagyon magasra van emelve. Hallom az állatok morgását,

egyáltalán nem érzem magam olyan biztonságban, mint egy állatkertben. Sőt! Olyan riasztó ez az egész, mintha a kerítés ott sem lenne. Megáll, én is ezt teszem, az egyik oroszlán a fejét kissé leszegve jön felénk. Így nézhet ki, amikor vadászik. Még nem ér oda, de Gamal már dugja be a kezét, és mond neki valamit arabul. Talán köszönti, félelmetes a látvány. Féltem őt, szerencsére azonban visszahúzza a kezét. – Mindkettő hím? – próbálom a kérdéssel palástolni az izgalmamat. – Igen. Csak ennyit felel, mire én hátrébb lépek, mert odaér az oroszlán. Az egész pofáját a kerítésnek feszíti, ami egy kicsit megmozdul. Ösztönös a kérdésem. – Biztonságos ez a kerítés? – Igen, az. Nevetve felel, majd visszadugja a kezét, amitől csaknem megáll a szívem. Az előbb örültem, hogy visszahúzta, de úgy látszik, mégsem nyugodhatok meg. Paskolja a hatalmas fejet, az pedig egyre erősebben dörgölőzik a kerítéshez és Gamal tenyeréhez is. Én is így simulnék ebbe a tenyérbe, ha még egyszer lenne rá lehetőségem. Kicsit irigylem ezt az oroszlánt most. Szereti őt ez a férfi, és része a mindennapjainak. – Ó, te jó ég! Nem fél tőlük? – Nem. Félelmet nem érzek. De tisztelem őket. Ez nekik elég! Újra szorosan mellé lépek, mert megnyugtató az összhang a vadállat és közte. Látszik Gamalon a szeretet. Nagyon szeretheti az állatokat, ezt már a madaraknál is sejtettem, de most itt szembetűnő. Talán a gyerekére néz így az ember, amikor az az ölébe kuporodik. Annyira közel érzem magamhoz most mint embert, hogy képtelenség magamban tartanom a gondolataimat. – Maga nagyon különös ember, Gamal. – Meglepődik, mert felém fordul. A kezét kihúzza az oroszlántól, pár centi választja csak el tőlem. – Gondoskodó, de mégis fölényes. Olykor kedves, olykor meg elviselhetetlen. Én sosem tudom, hányadán állok magával. Mélázva válaszol. Nem enged magához közel, de én bontani akarom a falat. – Sokan vannak ezzel így. – Azt hittem, mi sosem lehetünk barátok, de most nagyon barátian viselkedik velem.

Jólesik. Mosolyt várok, de egészen mást kapok. A szemei összeszűkülnek, és sóhajt egyet. – Én nem viselkedem magával barátian, Csilla. Ha maga ezt érzi, akkor buta nő. – Elnémul egy pillanatra, én levegőt sem kapok. Szerintem a „buta” szó helyett csúnyábbat akart mondani, de végül nem tette. Lehetne félreérthető is a megjegyzése, de nem az. – Mondtam már, hogy az én életemben milyen szerepe van a barátságnak, és hogy kik a barátaim… – Én csak… – Csilla! Ne szórakozzon velem! – Nagyon durva a hangja, mintha pofonokat osztana. – Én megígértem, hogy nem teszek több ajánlatot, de ez még nem jelenti azt, hogy nem is fordul meg a fejemben semmi. Szarok a barátságára! Teljesen összetör, az egész olyan anyagiasnak tűnik. Mintha csak addig érdekeltem volna, amíg fizetni akart értem. Az érzéseimre már magas ívben tesz, de nem is értem, mit vártam. Egyébként meg azt gondolom, hogy egy európai férfi talán be sem tartaná az ígéretét, mely szerint többet nem közelít. Ő ezt mondta. Többet nem tesz ajánlatot, és csak a munkámra lesz szüksége. Fájdalmas ennek az elfogadása, mert ő betartja. A sírás szélén állok, csak egy ócska szó csúszik ki a számon: – Sajnálom. Nem felel semmit, pillanatokra méltat csak figyelemre, aztán visszanyúl az oroszlánhoz. Ő simogatást kap, nem pofonokat. A könnyeimet visszatartom, de az orrom kezd eldugulni az arcomban pangó könnyektől. Az állatokra koncentrálok, ő is ezt teszi. Aztán egyszer csak teljesen váratlanul szólal meg, mintha nem is történt volna semmi. – Megnézi a tigriskölyköket? Elnevetem magam kínomban, már több mint nevetséges vagyok. Rengeteg vadállata van, én meg otthon állatkertbe akartam vinni. – Még tigrisei is vannak? Te jó ég! Ezt miért nem mondta? – Fontos? – kérdez vissza mogorván. – Hát… Én Budapesten állatkertbe akartam citálni. – Újra elnevetem magamat, mert emlékszem a nagyvonalú ajánlatomra. „Az állatkertet választja, vagy a ligetet?” Ebben a kertben a vadállatai között a legszívesebben elsüllyednék. – Ha tudtam volna, akkor még csak meg sem említem az állatkertet…

– Vagy a fürdőt – egészíti ki. Már nem szigorú a hangja, talán próbálja viccel elütni a kínos pillanatot, bár a fürdő előtt zajlott beszélgetésünk minden volt, csak nem vicces. Nem tudom, miért hozza ezt most föl, de a nő maga mögé löki a gyereket bennem, és már csaknem kihívó képpel reagálok. – Vonzanak a lehetetlen helyzetek. És te is vonzol. Nagyon. Felismeri bennem a szenvedélyt, azonnal elfordul. És ezt most nem azért teszi, mert el akar fordulni, hanem mert benne is tanyát ver a vágy. Látom a mozdulatain. Nem tévedek, mert még az egy helyben állás sem megy neki, elindul tovább az úton. Nem kérdezem, hova megy, valószínűleg a tigrisekhez indul. Újra követem őt. És követném egész életében. Ide, Szaúd-Arábiába, a világ végére, a sivatag közepére… Bárhová is megy, én árnyékként, némán élvezném a látványát, közelségét. Egy másik kerítéshez érünk, jéggé fagyok, mert kinyitja a kapuját. Szó nélkül nyúl hátra, megfogja a kezemet, és maga után húz. Nem néz hátra, csak a kezemet kapja el. – Azt akarja, hogy bemenjek? – Még csak kölykök. Már nem kicsik, de ők egészen szelídek. Fogalmam sincs, mit jelent egy tigris szelídsége, de a bizalom határtalan bennem. Azon gondolkodom, ha Tamás próbálna ide behúzni és kérne, hogy bízzam benne, nem menne. Biztos dacolva rántanám ki a karom, Gamallal szemben azonban nem teszem ezt. Esetlenül szaladnak felénk. Vékony a testük és nyurga a lábuk, fejlődésben vannak. A mozgásuk is inkább vicces, mint félelmet keltő. Elnevetem magam, van bennem egy kis megnyugvás, mert a vadállat szó nem illik rájuk. Az egyik felugrik rám, a fekete anyag csupa homok lesz, de egy kis porolással lejön. A szomszédunk kutyája jut eszembe, akit nagyon szerettem kislány koromban. Állandóan ugrált rajtam, amitől anya frászt kapott, de engem nem zavart, hogy milyen lesz a ruhám. Most sem érdekel. Gamal visszaad nekem egy pillanatot a gyerekkoromból, és ezért hálás vagyok neki. Aztán a másik is odajön, de ő nem velem foglalkozik, hanem a testvérével. A lábát harapdálja, így a rajtam ugráló inkább oda támad vissza. Egymásnak esnek, hemperegnek, morognak, ugrálnak, minket már nem méltatnak figyelemre.

Fölegyenesedve nézem a játékukat, Gamal mellettem ugyanezt teszi. Szó nélkül elindul kifelé, én is követem. Amikor bezárja a kaput, a szívem szólal meg. Az eszem és a szám nem tenné, de a szerelem bennem csitíthatatlan. – Megnősült? – Igen, meg. Rám néz, egyszerűen válaszol. Nagyon fáj ez a válasz. – Nem tudtam, hogy menyasszonya van. – Honnan tudhatta volna? Éreztem… Bizalmas a téma, de a társalgást nem érzem bensőségesnek. A rövid kérdésekre rövid feleletek jönnek, amik már azt is jelentik, hogy semmi közöm hozzá. És valóban… Mégis mi közöm lenne egy szaúdi herceg magánéletéhez? Semmi! Ha egyetlen csókját vagy órákat nem adott volna nekem az életéből, akkor semmi. – És maga? Van valakije? Az érdeklődése azt mutatja, hogy ő is kíváncsi a magánéletemre. Nem is a kérdés a lényeg, hanem a hangsúly, mert abban benne van minden remény a választ illetően. Képtelen vagyok felelni. Mit válaszolhatnék? Igen, van nekem Tamás, aki mégsem jelent semmit, és itt vagy te, aki a minden vagy, de mégsem vagy semmi. Az egész olyan zavaros. Ebben a pillanatban Tamás miatt is nagyon szégyellem magam. Elterelésképpen inkább mást mondok: – Vissza kell mennünk! Nem mozdul, elindulok arra, amerről jöttünk. A tigrisek után újra az oroszlánok jönnek, virágok, datolyák, zöld terület, medence és a hosszú lépcsősor. Úgy érzem, mintha órák óta ebben az idegőrlő helyzetben lennénk, ezért kérdezek. – Itt mindig ilyen meleg van? – Éjszaka nem. Meg télen sem. Nem néz rám, odadobja a választ. – Szívesen megnézném alaposabban a hazáját! Szánalmas, hogy pont olyannal jövök, amivel ő jött Budapesten, de tudom, miért teszem. Időt akarok vele tölteni! Mellette akarok lenni! És ebben a pillanatban ismerem föl, hogy ő ugyanezért kért engem erre Budapesten. Eleinte az ajánlata finomításának

gondoltam, de ő annyira nyers ember, hogy sosem mentegetőzne vagy kendőzné a saját egóját. A legszívesebben a nyakába vetném magam bocsánatkérésként, és ordítanám: „Nem! Nincs senkim! Te legyél nekem örökre!” Ő azonban ismét a keményebbik hangján válaszol. – Szólok Hadinak, hogy ajánljon önöknek pár utazási irodát. Ők bizonyára segítenek majd. – Nem szükséges. Bemegyek az épületbe, és a lépcső mögül elindulok előre, amerről az étkező felé kell lefordulni. Szembe találom magam a többi férfival, az egész olyan, mint egy ébresztő. Az elmúlt percekben csak ő létezett és én, most pedig kijózanodhatok, mert én mégiscsak egy üzleti tárgyalásra jöttem ide, nem álmodozni. Az útitársaim jó hangulatban vannak, de Gamal testvére és apja gyilkos szemeket mereszt. A testvére rám, az apja pedig rá. Mintha bűnösök lennénk. Valóban az vagyok. Egy bűnös nő, aki kínálná bármijét, miközben otthon vár rá valaki. De már kit érdekel? Elvesztem. Vele vagy nélküle, de elveszett ember lettem. Megkezdik a búcsúzkodást, senki nem méltat figyelemre. Gamal rám sem néz, én is menekülök az autóhoz, azonnal beszállok, ki sem merek nézni. Ferenc ül mellém, de nem szól semmit. Mikor a többiek is beülnek, a sofőr indít, kihajt a kapun, ami össze is zárul mögöttünk. Az én nyitott szívem is zárul, úgy, ahogy vágytam rá, csak éppen a vendég nincs benne. Ugyanolyan üres a lelkem, mint anya temetésén. Ugyanazt érzem. A veszteséget, ami magával visz minden jót, amitől a napsütés is inkább borúnak látszik. Szeretem. Már tudom. * * * A kocsiból kiszállva a férfiak azonnal beszélgetni kezdenek, nem tudom, az autóban mitől tartottak, mert a sofőr nem beszél magyarul. Bennük is van egyfajta tartás ezzel a világgal szemben. Dicsérik magukat a sikeres üzletért, elkérik tőlem a papírokat, amit majd átnéznek. A vacsoráról kezdenek diskurálni, mivel teljes ellátást kaptunk, alig várják, hogy úszkálhassanak a luxusban. Engem nem érdekel. Ferenc érdeklődik, hogy velük tartok-e a hotel éttermébe este, de nemet mondok. Az ebédet is kihagytam, így lesz valahogy a vacsorával is. Ki tud enni, amikor élete egyik legnagyobb arculcsapását

kapja? Felmegyek a szobámba, veszek egy zuhanyt, majd odaállok az ablakhoz. Arra az útra néz, ami befelé vezet a szállodához. A szaúdi zászlót meglátva kitör belőlem a sírás. Hol a fenében vagyok én? Milyen világ ez? Haza akarok menni! Összehajtogatom a ruhát, ami rajtam volt. Az abayát kiterítem, mert nem tudom, lesze még rá szükségem. A reptérre menet föl kell majd vennem, de azonkívül én innen kísérő nélkül ki sem tehetem a lábam. Ez is csalódás volt. Miért hittem naivan, hogy a kísérő Gamalt takarja? Bekapcsolom a televíziót, de egyáltalán nem érdekel, mi van benne. A telefonommal ráállok a wifire, és megpróbálok netezni, de a közösségi oldalt meg sem nyitja. Próbálok egyéb oldalon üzenni Tamásnak, de egyik sem működik. Na tessék! Itt a szűrt internet. Talán ha kitartó lennék, sikerülne, mert szakadozva megjelennek dolgok, de annyira nem érdekel. Inkább küldök egy egyszerű SMS-t Tamásnak, melyben annyit írok, hogy minden rendben, csak nagyon fáradt vagyok. Megígérem, hogy holnap felhívom, ha aranyárban van is egy hívás. Kézbe veszek egy könyvet, amiben Rijádról, Szaúd-Arábiáról írnak. Érdekes módon nem az angol nyelvnél nyitom ki, hanem az arabnál. Végigszalad az ujjam a vastag arab betűkön. Az ő édes anyanyelve…

21. fejezet

Már este van, újra tusolok egyet, mert iszonyatosan fáradt vagyok. Aludni akartam délután is, de nem ment. Most úgy érzem, sikerülni fog. Egész nap alig ettem, de a szobámba kirakott süteményeket és gyümölcsöket magamba gyűrtem. Ferenc még egyszer megkérdezte, hogy tényleg nem akarok-e vacsorázni, de nem erőszakoskodott. Az arcomat letisztítom, megmosom a fogam, összefogom a hajam, belebújok az óriás pólómba, és befészkelem magam az ágyba. Napok, hetek óta erre vágytam: a magányra, ami engedi a gondolataimat dolgozni, beszélgetni. Egészen Szaúd-Arábiáig kellett utaznom ezért a magányért. Végre nem kérdezi meg senki, hogy ettem-e vagy mi a bajom. Kopogást hallok az ajtón, azonnal fölpattanok. Gyanítom, Ferenc nem vette tudomásul, hogy vacsora nélkül hajtom álomra a fejem, és hozott vagy küldetett fel valamit. Vagy talán majd arról fecseg, hogy igazán kár kihagyni a menüt, mert fenséges! Na persze! Mégis milyen lehetne a menü egy királyságban? Kinyitom az ajtót, de csak a felsőtestemmel hajolok ki. Még jó, hogy az ajtóba kapaszkodom, különben összeesnék. Gamal áll velem szemben, hirtelen fel sem fogom, hogy ő az, annyira Ferencre számítottam. És azért sem, mert nem arab ruhában van, hanem farmerban és ingben. Én meg ott állok előtte egy rongyos, agyonmosott fehér pólóban, amit más már talán portörlésre sem használna. Mégsem szégyellem magam. Kilépek az ajtó mögül, úgy kérdezek. – Mit keres itt, Gamal? Nem is tudom, milyen válaszra számítok, de azt hiszem, a legjobbat adja, mert nem felel, csak néz rám. Zavaromban félreállok, hogy bejöhessen, de tétovázik. Már majdnem behívom, de megmozdul magától is. Elsétál mellettem, a szoba belsejéig megy. Körbenéz, valahogy úgy, ahogy én nézhettem körbe az ő lakosztályában. Ettől a gondolattól összeugrik a gyomrom, mert kísértetiesen hasonló a helyzet. Nem tudom, akarom-e, hogy a többi is hasonlóan folytatódjon. Felém fordul, beszélni kezd.

– Elfelejtette odaadni azt az izét. Gondolkodom, mire célozhat, miközben ő az ágyra néz. Hivatalos papírokra gondolok, de azokból egy sem maradt nálam. – Milyen izét? – Azt a csokis túrót. Annyira morcosan mondja ki, mint egy kisfiú, akinek büntetésből tényleg meg kell ennie. Kitör belőlem a nevetés, de zavarban vagyok, mert ő nem nevet. Palástolásképpen kihúzom a hajgumimat, és próbálok komolyodni. Erre válaszul megnyílik a szája, a tekintete szavak nélkül beszél. Csak a szememet nézi, nem a testemet, de a csontomig hatol. Lúdbőrössé válok. – Az túró rudi! És ne nézzen így, Gamal! – Hogy nézek? – Mintha akarna valamit. Talán azért mondom ki, mert tényleg egyértelműen tudni akarom. Nős és elérhetetlen, tartja is a távolságot, ugyanakkor így néz rám. Most már tényleg tudni akarom, mi vagyok a szemében. Az azonnali válasz helyett egyre dühösebbé és kisfiúsabbá válik az arca. A zavar megint vigyor formájában ül ki rám, pedig nincs min vigyorognom. Nem is hagyja szó nélkül. – Mi olyan vicces, Csilla? Az, hogy valóban akarom magát? Jéggé dermedek. Akarsz? Itt vagyok! Csak ne megvehető tárgyként nézz rám, és a tied vagyok! – Megígérte! – Igen! Azt, hogy nem teszek ajánlatot! – Közelebb lép hozzám, sosem remegtem még így. Ne érj hozzám, mert elájulok. Az ágy előtt állok, ő pedig közvetlenül előttem. Lenéz rám, nem bírok tovább szemezni vele, a tekintetem lecsúszik a mellkasára. – Azt nem ígértem, hogy nem fogok nyomulni! Ahogy ott áll közvetlenül előttem, egyszerűen megsemmisülök. Nem ér hozzám, csak lefelé néz rám. A mellkasa az oltalmat jelenti, a biztonságot, amit anya halála óta, azt gondoltam, sosem lelek majd meg senkiben. Képtelen vagyok parancsolni az ösztönnek, a kezeimet nekifeszítem, a gombokat birizgálom. Gombolnám, de nincs hozzá

bátorságom, mert akkor már nincs visszaút. A fehér ingén keresztül átüt a teste melege. Nem szólal meg, ha felnéznék rá, talán megcsókolna, de a fejem nagyon nehézzé válik. Nemcsak vágy van bennem, hanem egyfajta megadás és megsemmisülés. Csak így vagyok képes beszélni, hogy nem nézek a szemébe. – Most nősült! Talán nem is neki akarom ezt mondani, hanem magamnak, hátha észhez térek, ő azonban nyomban válaszol. – És még fogok is egy párszor… Megdöbbent a reakciója, felemelem a fejem. Elszánt a tekintete, de semmi érzelem nem tükröződik benne. Fogalmam sincs, miért az zakatol az agyamban, ami. Kíváncsi vagyok, vajon a feleségére is ilyen közömbösen néz-e. Ott is csak a szex iránti vágy van benne? – Szereti a feleségét? Reménykedek abban, hogy igent mond, mert akkor talán lesz erőm kilábalni ebből a helyzetből. – Csilla, ne játsszunk! Maga ugyanúgy akar engem, mint én magát! Ez nem igaz! Én sokkal jobban akarlak! Én a lelkedet akarom! Már majdnem bántó a tárgyilagossága, és hogy nem ér hozzám. – Nem vagyok kurva! – Nem is akarok fizetni! Persze hogy nem akarsz! Már rég felismerte, mit is vált ki bennem. Már jól tudja, a szívem szerint mit tennék, ezért ilyen üzletszerű. Az agyamra akar hatni. Egyszerűen le akar velem feküdni, és kész. Neki ez nem nagy dilemma, ha van felesége, ha nincs. – Magának ez egy egyszerű szex lenne, igaz? – Azt azért nem mondanám. Körülbelül egy hónapja kívánom, Csilla. Csak hogy tudja, még egy nőre sem vágyakoztam egy hónapot. Talán egy napot, de általánosnak inkább az egy órát mondanám. – Ezt is tényszerűen mondja, nekem mégis egy szerelmi vallomásnak tűnik. Igazából nem is szükséges győzködnie, mert jól tudja, hogy a nézése és a jelenléte elég letaglózó. Nyelek egyet, a torkom kiszáradt, ő azonban még halkan hozzátesz valamit. – Nem egyszerű szex lesz. Vággyal teli, érzelmes szex lesz.

Újra a csókjára gondolok, azt nagyjából ugyanezekkel a jelzőkkel illethetném. Jobb is, hogy nem ér hozzám, mert így még talán józan maradok. A csókja megsemmisített Budapesten, soha többé nem akarok úgy elveszni. El kell fordulnom, amikor kimondom, amit nem akarok kimondani: – Menjen el! Ellépek oldalra, és az ajtóhoz sietek, hogy kinyithassam neki. Ha már kint lesz, akkor csak be kell csuknom, és sírhatok, verhetem a fejem a falba. De az lesz a helyes döntés. Már majdnem az ajtónál vagyok, hallom a lépteit mögöttem. Mielőtt azonban kinyitnám, a testével nekiszorít az ajtó melletti falnak. Még mindig nem ér hozzám, de a teste fogva tart. Előttem a hideg fal, mögöttem a forró test. Hideg és meleg önt el egyszerre, a mellem kőkeménnyé merevedik, minden porcikám remeg. Az arcát a tarkómhoz nyomja, de ott a hajam, így csak azon keresztül érzem a forró levegőt. Majdnem elsírom magam ettől a vágyakozó pillanattól, mert azonnal akarom őt. Belesóhajt a tarkómba, én is azonnal fújtatok egyet. Az előttem álló fal a kifújt meleg levegőmet már hidegként löki vissza. Fogalmam sincs, miért jut eszembe Tamás, de a lelkiismeretem is erős harcos, nem csak a vágyam. Róla már tudom, hogy nős, és ő is tudni akarta ezelőtt pár órával, van-e valakim. Kimondom, még ha nehéz is. – Van valakim. Remeg a hangom, titkon talán rettegek attól, hogy meghátrál. Nem akarom, hogy tisztességes legyen! Legyen tisztességtelen vágyhajhász, aki kisajátít pár órára… Fölemeli a kezeit a fejem mellé. Még az arcát sem kell látnom, elég csak a kezét, és összerándulok deréktól lefelé. – Nem érdekel! – feleli végre. Hosszúnak tűnik az idő. A kezét látva az alsótestem megindul, mert már engem sem érdekel semmi. Sem feleség, sem rám váró férfi… Semmi. Nekifeszítem a fenekem, arra vágyom, hogy a keze lecsússzon és magához szorítson. A kezemmel eltolom magam a faltól, így már egészen erőszakosan tudok hozzá dörgölőzni. – Ez nem helyes! – nyögöm inkább magamnak, és remélem, hogy ez sem állítja meg. – De az! Ez a leghelyesebb, amit tehetünk. A kezemmel fölfelé, magam mögé nyúlok, a tarkójánál fogva magamhoz kényszerítem.

A mozdulat mellett kiáltanám is: „Csókolj!” A hajam mellett a bőrömhöz talál, a csodálatos vastag ajkait szétteríti rajtam. Szív, csókol, újra szív, az egész nyakam oldalát beteríti. Az ölem már rendesen lüktet, és a lábam sem nagyon bírja el a súlyom. A kezét végre leteszi, valóban magához von erőszakosan a csípőmnél fogva. Aztán a másik keze már csúszik is a pólóm alá, és úgy veszi birtokba a szemérmemet, mintha mindig is az övé lett volna. Igen. Talán mindig is az övé volt. A szája lejjebb szalad a lapockámhoz, most örülök, hogy ez az elnyűtt póló van rajtam, aminek ilyen bő a nyaka. Iszonyatos remegés kerít hatalmába, tudom, hogy érzi a testem vágyakozását. Szembefordulok vele, látni akarom a csodálatos szemeit, arcát, férfias vonásait. Látni akarom, miként néz rám. A legnagyobb ajzószerem ez az arc. Az arc, ami háborúba indít a saját lelkiismeretem ellen, és csak remélem, hogy a lelkiismeretem veszít ebben a háborúban. Leigázott akarok lenni! Mondani szeretném neki, hogy imádom mindenét, és semmi más nem érdekel, csak hogy most itt van, ő azonban nem hagyja. Elkapja számat a szájával, a nyelve most nem lágy, mint a múltkor, hanem erőszakos. Lassan mozgatja, de irányít, én csak az ízét kóstolgatom, amilyet még sosem éreztem. Miért ilyen egzotikus a szája íze? Újra bemászik orromba a szakálla illata, a szemem be van hunyva, egy csodálatos kertben érzem magam, rengeteg virág és fűszernövény között. Az egyik ujját belém csúsztatja, azt akarom, hogy tövig legyen bennem az az egy ujja, ezért a nyakába kapaszkodva följebb húzom magam. Azonnal reagál rá, mert az ujját teljesen belém dugja, a másik kezével pedig a fenekem alá markolva megemel. Segítek neki, a kezemmel húzom magam egyre följebb. Feszíti a nyakát, így az megfelelő kapaszkodó. Csókolom és iszom mindenét, de muszáj beszélnem, mert szétfeszít az öröm. – Azóta akarlak, hogy megláttalak, Gamal! – Én is! – Elveszek a közeledben… Bár ezt úgyis tudod… Apró csókokat oszt a számra, úgy felel. Az ajka a csóktól egészen felpuhult. – Az jó! Vessz el velem! A boldogságtól kitör belőlem a nevetés. Úgy érzem, szárnyaim nőttek, és Gamal visz

fel egy szikla tetejére, hogy onnan röptessen engem. Ő nem nevet, csak nézi a számat, olykor belecsókol. Nekitámasztja a falnak a hátamat, így kissé jobban tudja mozgatni a kezeit. A mutatóujja csiklómhoz simul, a középső ujja bennem van. Lágyan mozgatja, köröket ír le, néha megáll, ilyenkor reagál minden apró izmom. Feszülök és lüktetek. Az én intim részem és az ő ujja szinte beszélgetnek egymással. Jeleket küldenek, kérdeznek, válaszolnak, birtokolnak, élveznek, olyan, mintha többszörösen szeretkeznénk. A szemeink, amik egymásra néznek, a szánk, ami egymásba olvad, a testünk, ami összefeszül, az ujja, a keze az én vaginámnál… Mind-mind egy találkozási pont, ahol gyönyöröket osztunk. Önmagában is mindegyik sokat ér, de így együtt megváltoztatja az ember életét, mert ad valamit nekem, amitől már sok hét, hónap elteltével újra érzem: jó élni! Jó nőnek lenni! Kihúzza a kezét alólam, lassan leereszt. Elvesztem az időérzékem, olyan, mintha órák teltek volna el. Hiányzik az érintése, de kárpótol, mert a tenyerét az arcomhoz szorítja. Ez az eddigi leggyengédebb gesztusa, talán anya fogta így utoljára az arcomat. A sírás határára sodor, szívesen mutatnám neki az érzékenységemet, de félek, hogy megijesztem. Félek, a sírásom talán azt jelentené neki: „Hagyj békén!” Kibontakozom a fogságból, és vadul lerántom a pólót magamról. Talán meglepődik, mert csak mozdulatlanul néz rám. Aztán előjön a férfi, mert a szeme lejjebb szalad. Anyaszült meztelenül állok előtte, szégyen van bennem, de akarom, hogy lásson. Lássa minden hibámat, szépségemet, mert mindenem az övé. Azt vesz el, amit csak akar. Nem kapkod. Mindent alaposan megnéz rajtam, egyre erősebben uralkodik arcomon a zavar. Talán ő is észreveszi ezt, mert újra közelítve nekem szorítja testét. Már nem láthat, az ő teste takar engem. Végre megszólal. – Gyönyörű vagy! Milyen furcsa. Nincs ebben semmi erotika vagy szenvedély. Olyan hangsúllyal mondja, mint egykor anya mondogatta, mikor készültem valahová: „Csillus! Gyönyörű vagy!” Inkább lágysággal, csodálattal közli, a szívem kezd nagyon nagyra nyílni, és húzza őt befelé magába. Újra a gombokhoz nyúlok, most el is kezdem megszabadítani az ingétől. A szemébe

nézek, már egyáltalán nincs bennem zavar. Az idők végtelenségéig maradnék tekintete fogságában. Innen nagyon közelről látva már tudom, miért olyan különleges a szeme színe. Messziről nézve a világosbarna, sárga, zöld között táncol, most már tudom, miért. A szeme írisze alapjában véve zöld, de a pupillája körül inkább barnás. A szélén azonban ez a zöld világosodni kezd, és sárgába megy át. Át is szalad az agyamon, hogy nevezhetném őt aranyszeműnek is. Nem tudom, hány nőnek volt alkalma ezt ilyen közelről megnézni, és önző módon ez most nem is érdekel. Pár gomb kioldása után elém tárul a látvány. Szőrös a mellkasa, mégsem taszít, hanem vonz. A kezemet simítom végig rajta, szőrszálai cirógatják a bőrömet, én pedig hol kifeszítem tenyerem, hol belemarkolok ebbe a szőrbe. Sportos a teste. Izmos a mellkasa, már el sem hiszem, hogy mindene ilyen tökéletes. Tamásról mindig csak azt mondom, hogy helyes fiú. Gamal nem az. Gamal férfi. Eddig azt gondoltam, ez csak egy bizonyos kor után illik az emberre, ő most mégis valóban férfias, akárhány éves is. Érett, tudatos. A teste pedig csak alátámasztja ezt az érzést bennem. Továbbhaladok, engedek annak, amit már oly régóta szeretnék. Minden vágyam volt, hogy egyszer a karjába bújhassak, most megteszem. Az ing alatt körbeölelem a derekát, és egész felsőtestemmel ráborulok. Én meztelen vagyok, és az ő felsőteste is az előttem, a bőrünk most érintkezik először ekkora felületen. A legszívesebben minden erőmmel szorítanám, az sem érdekelne, ha nem kapna levegőt. A melleim az ő mellei alá esnek, sokkal inkább a hasa felső részéhez. A két mellizma a párnám. Egy ideig mozdulatlanul tűri ezt a gyerekes reakciót, aztán az egyik kezével a fejemhez nyúl, a másikkal pedig átölel. Az egész koponyámat beborítja a tenyere. Sosem éreztem magam ekkora biztonságban. Ha bombák robbannának körülöttünk, és eljönne a világvége, én akkor is biztosan tudnám, hogy mellette nem ér baj. Azt hiszem, ez maradt ki egész eddigi életemből. Anya szeretete biztonságot adott, de azt fizikailag nem érezhettem ilyen erősen. Újra gyerek lehetek egy pillanatra. Hálásan csókolom a mellkasát, ő pedig a fejem tetejére ad puszit. Pillanatokra tovatűnik a szenvedély, csak ez a végtelen szeretet és alázat marad meg bennünk a másik iránt. A szívem kezd csordultig telni, egy másik énem üvölti, hogy nem szólhat erről! Nem szólhat érzésekről, mert ez a kapcsolat jövő nélküli, és a szenvedély kell hogy hajtsa. Ha a szívembe zárom, akkor sosem engedem el, és egy szárnyaló, öntörvényű lelket

nem lehet leláncolni. Bár valakinek már sikerült. A felesége örökre a magáénak mondhatja, de nem érdekel. Most csak az enyém. Hátrébb lépek, és az övét bontom, még jobban magamhoz akarom láncolni, úgy, hogy esélye se legyen harcolni ez ellen a vágy ellen, ő azonban nem hagyja. A karomnál fogva húzva vissza magához tiltakozik. Nem értem, miért állít meg. – Miért ne? – kérdezem. – Még ne! A válasz után lágyan csókol meg, már tudom, az előző ölelésünk tényleg mást jelentett. Egyre gyengédebb, a vágya most is követelőző, de betartja, amit ígért. „Vággyal teli, érzelmes szex lesz.” Ezt mondta. Nekem valahogy mégsem szexet jelent ez az egész. Elindulok az ágy felé, lassan engedem őt el. Egy ideig nem is hagyja, mert ahogy én távolodom, ő követ, a közelség nem csökken. Mögöttem jön, a szeme szinte éget. Az ágyhoz érve előredőlök, mindent láthat, amit csak akar, kitárulkozom, ahogy még sosem tettem. Nem hiszem, hogy bizalom nélkül létezik ez a fajta intimitás. Ez nem a szemérmességről szól, mert az Tamással szemben sem szokott bennem lenni. Ez valami egészen más. Nem nyúl hozzám, ezért visszaegyenesedem, a keze azonnal rásimul a melleimre. Mögöttem áll megint, a kezei játszanak, a nyakamra lehel. Úgy érzem, ha nem fogadhatom azonnal magamba, akkor itt pusztulok el. Az egyik kezét lefelé irányítom a csípőmhöz, hátha az ujját belém mélyeszti. A hüvelyem üvölt érte. Ahogy a csiklómhoz ér, megremegek, ő is türelmetlenné válik. Pördít rajtam egyet, szembe találom magam vele, a keze ránehezedik a vállamra, leülésre kényszerít. Az intim része szemmagasságba kerül, de nem sokáig, mert ő is térdre ereszkedik. A lábaim azonnal terpeszben kötnek ki, rámarkolok a koponyájára, de fölösleges, mert nem kell őt irányítanom. Alig ér hozzám a nyelve, minden egyes levegővételét érzem. A forróság és a hideg kitágítja minden hajszáleremet, a csípőm ösztönösen köröz, mintha bennem lenne. A hüvelyem éhesen szorítja a semmit, már csaknem elsírom magam, annyira kívánom. – Gamal! Kérlek! Válaszul az ujját belém csúsztatja, a nyelve pedig a kis pontot simogatja. Az ujját

előrefeszíti, nem húzgálja vadul, olyan pontot ér el, amit nem is tudtam eddig, hogy létezik. Annyira intenzíven ingerel, hogy szinte azonnal elélvezek. Képtelen vagyok visszatartani, fékezni sem tudom őt, pedig el akarom lökni magamtól. Már nagyon régen éltem át ilyen orgazmust. Nevethetnékem támad, és sírhatnékom. Ahogy kinyitom a szemem, az arcával találom szemben magam. Még mindig remeg mindenem az előbbi csúcsponttól, az ő pillantása pedig szinte magasztal ezért. Fura a nézése, nem bírom sokáig, kitör belőlem az a nevetés, ami a csúcspontnál kitörni készült, az arcommal odabújok az izmos felkarjához. – Van egy rossz hírem – mondom nevetve. – Mi? – kérdez vissza nevetve, de nem várja, hogy válaszoljak. – Várj! Kitalálom! Szar volt! Annyira édes. Vicces és természetes, olyan, mint bármely vele egykorú férfi. Ha vannak pillanatok, amikor elfeledhető, hogy ki is ő és milyen, akkor ez az. – Képes vagyok a sorozatos orgazmusra… – kitör belőlem újra a nevetés, mert a szeme elkerekedik. Ő is nevet. – Aha! Hát ez tényleg rossz hír. Minden pasinak. Mert én fogtam ki az aranyhalat. A kacarászás közben belém csókol. Fogalmam sincs, mikor nevettem így tiszta szívemből. Tüzel a bőrünk, az illatok összekavarodtak, már nem tudom, hol van a határ. Hol az én nyálam, hol az övé, hol érintem én őt vagy magamat, és hol ér ő hozzám. Lágyak a mozdulatai, de tudom, ha menekülni akarnék, nem sikerülne. Gördülve fölé kerekedek, visszanyomom a vállát, mert gördülne velem. A férfiassága azonnal reagál, éhesen döf fölfelé a hüvelyem felé, de nem érhet célt, mert a nadrágja még rajta van. A farmer és alsónadrág ellenére is jól látszik, szétfeszíti őt a vágy. Úgy vágyakozik rám, mint én rá az előbb. A tekintete is megváltozik, már nem vicces, sokkal inkább szenvedő. Fölé hajolok, lágyan csókolom végig az arcát: a vastag szemöldökét, a férfias orrát, a csontos állát, a húsos száját… A legszívesebben beleharapnék a rövid szakállába, és marcangolnám, mint egy vadállat. Megadja magát, mert a kezeit sem használja, a feje mellé fekteti, megadóan tűr mindent. Alig csókol vissza, inkább csak élvezi, ahogy játszadozom. Én azonban tudom, hogy ez neki már fájdalmas játék. Önző vagyok. Mindenét élvezni akarom, számmal lassan vándorlok lefelé a testén. A

mellbimbója megkeményedik, a szőröket összenyálazom, érzem számban a parfümjét. Követem a lefelé haladó szőrcsíkot, a hasa megfeszül. Néha kitérek oldalra, ilyenkor a hajam jön utánam, végigcirógatva a bőrét. Kigombolom a nadrágját, már én vagyok türelmetlen. Kemény és férfias mindene. Ahogy a farmer engedi, benyúlok, és kiszabadítom az alsónadrágjából is. A fehér bokszer a keleti bőrén csodálatosan mutat, jó, hogy ezt eddig nem láttam, mert elveszítettem volna a fejem. Nem néz rám, a fejét hátradönti, nagyokat sóhajt. A férfiassága kicsit riasztó, mert hatalmasnak tűnik. Vastag és hosszú, de már ez sem tántorít el. A tudattól, hogy hamarosan magamba fogadhatom, újra lüktetni kezd a bensőm. Teljesen sima a péniszén a bőr, ekkor esik le, hogy körül van metélve. Érdekes módon ez eddig eszembe sem jutott, pedig emlékszem, Mariann egyszer otthon elengedett egy megjegyzést, hogy az arabok és a zsidók körül vannak metélve. Akkor hülyeségnek tűnt, de most látva oly jólesik, hogy ő az enyém. Az ő múltjával, jelenével, származásával, vallásával, világával… Most csak az enyém. Egy európai, egy közelkeleti, egy magyar, egy szaúdi, egy keresztény, egy muszlim, egy herceg, egy senki… Pedig ebben a pillanatban nem érzem magam senkinek. Lágyan csókolom, nyálazom, a tetején játszom, majd mélyen a számba fogadom. Mindent megteszek, ami jólesik. Érzem rajta, hogy nehezen tudja féken tartani magát, élvezem, hogy örömet okozhatok neki. Egy váratlan mozdulattal fölül, én is azonnal az arcához közelítek. Farkasszemet nézünk, de nincs vadász, csak két áldozat. Miközben nézzük egymást, ülő helyzetbe helyezkedem fölé, a lábaimat mögé teszem. Terpeszben vagyok fölötte, de nincs bennem. Megemelem a csípőmet, érzem férfiasságát a hüvelyemnél, úgy akarok visszaereszkedni, hogy magamba fogadom. Látni akarom közben a reakcióját, ezért a tekintetét keresem. Ő is engem néz, a szemével szinte könyörög. Leeresztem a csípőmet, olyan természetesen siklik belém, mintha mindig bennem lett volna a helye. A férfiassága szétfeszít, de a hüvelyem gyorsan fölveszi az ő méretét. Olyan vastag, hogy szinte mozdulnia sem kell, mert minden pontot érint bennem. A hüvelyemet feszítem, ernyesztem, ő pedig behunyja a szemét elégedetten, mint akinek pontosan erre van szüksége. Nekem is erre van szükségem. Mozdulatlanul, behunyt szemmel élvezzük egymást.

Szeretlek. Nagyon lassan mozogni kezdek, nem is tudnék jobban, mert már így is túl türelmetlen vagyok. Nem bírom sokáig, az érzés hirtelen tör fel bennem. Próbálom visszafogni magamat, de a hüvelyem már nem irányítható, követeli magának, ami jár. Ritmusban szorongatja Gamalt, miközben lök engem fölfelé a csúcsra. Belekapaszkodom a vállába, a gyönyör mindenhol átjár. Hangot alig merek kiadni, valamiért szégyellem, hogy ilyen élvhajhászul viselkedem, míg ő derekasan tartja magát. – Még mindig úgy gondolod, hogy aranyhal vagyok? – kérdezem feszengve, mégis boldogan. – Nem. Most már úgy gondolom, hogy gyémánthal vagy. Elnevetem magam, ezek a másodpercek ajándékok. A közvetlen kielégülés után nem üvölt érte a testem, az embert tudom magamhoz közel engedni. A szépségét figyelem, olyan gyönyörű férfi, mintha rajzolták volna. Ennyire szépnek csak nőt tudnék elképzelni, de ő erre rácáfol. Ápolt a bőre, a haja, a körme, a szőrzete, a fogai… Tökéletesnek és hibátlannak látom. Az én tökéletes szeretőmnek. A derekamra kúszik a két keze, erősen rámarkolva maga felé ránt, miközben fölfelé döf. Erőszakosnak érzem, de két orgazmus után jólesik ez a vadság. Egészen fönt érzem őt, kínzó fájdalom jár át. Eddig én irányítottam, gyengéden és óvatosan, de a döfése jelzi, hogy bizony neki is jár, ami jár. Az ereje és ez a fájdalom teljesen mást vált ki bennem, mint amit várnék. Tamással is vannak olykor pózok, amikor fájdalmat érzek, ilyenkor kérem, hogy változtasson vagy finomabb legyen. Gamallal szemben eszemben sincs ilyet kérni. A fájdalom, amit ad, kéjes kínzássá változik. – Fáj – súgom elgyötört, de sóvárgó hangon. – De jó! Nem? – De! Az is jólesik tőled, Gamal, ha fájdalmat okozol. Komolyan gondolom ezt, de őt elbizonytalanítom. Végigsimítja az arcomat, és letol magáról. Nem is lenne erőm mást csinálni, mint amit vár tőlem. A hátamra fekszem, a lábamat alig érzem. Széttárom a combom, ő pedig odafészkel közé, azt akarom, hogy mindenhol hozzám érjen. Ő is hasonlót érezhet, mert teljes testével fölém hajol, majd rám is telepszik. A súlya nagy, de a szívem szárnyra kel tőle. És már az az ajtó sincs nyitva a szívemen… Már rég bezáródott. Ott van benne vendégként, én pedig jó

vendéglátóként, mindennel kínálom őt. A lábfejemmel lefelé tolom a farmerját is és az alsónadrágját is. Őt egyáltalán nem érdekli a ruha, azonnal belém hatol. Úgy talál vissza belém, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Egészen mélyen van, de mivel ez a póz más, most máshol érzem az ingerlést. A szívem vadul verni kezd, a forróság végigömlik rajtam, már tudom, újra megállíthatatlan leszek. Rettegek attól, hogy abbahagyja, ezért a lábammal magamhoz szorítom, a csípőmet megemelem. A csiklóm hozzáér a szeméremcsontjához, azonnal elélvezek. Újra tenyere közé fogja az arcomat. – Nehogy azt mondd, hogy megint elélveztél! – Hát… valami olyasmi – elég a szemébe néznem, újra kavarog bennem a vágy. Körözni kezdek a csípőmmel, őrületesen jó érzés, de a szívroham határán állok. – És újra elélvezek másodperceken belül, ha bennem maradsz! Nem hátrál meg a kijelentésemre. Erősen döf még kettőt, a gyomromig sugárzik a fájdalom, átjárja az egész oldalamat. Felnyögök, de úgy látszik, már nem érdekli őt, hogy fáj-e. Az erős lökéseket lágy mozdulatok követik, a lábaimat a csípőjére húzza, egészen mélyen érzem magamban. Rettegek, hogy ebben a pózban is döf egyet, mert abba belepusztulnék. Már szinte menekül előle a csípőm, de nem hagyja. Visszahúz magára, de tisztában van a méretével, nem vadul be. Óvatosan mozog bennem, addig jön, ameddig csak bír. Kezdem megszokni a fájdalmat, néha már kívánná testem az erősebb lökést. Egyszerűen nem tudom azt gondolni, hogy ez csak a kielégülésről szól. Olykor elengedi a lábamat és végigsimítja az arcomat. Megharapom az ujját, majd bocsánatkérően megpuszilom. Elmosolyodik rajta, de azonnal vissza is komolyodik, és döf. Olyan játék ez, amilyet nem játszhat két ember, akik kívánják egymást. Ezt csak azok játszhatják, akiknek már az a „másik” a másik felük. Talán egyéjszakás kaland marad az egész, mégsem volt hozzám egyetlen férfi sem még közelebb, mint Gamal. A kezemmel kissé eltolom a csípőjét, de erre begurul. Összefonja a kezünket, majd a fejem mellé kényszeríti. A lábait kissé szétteszi, így a combomat sem tudom lecsúsztatni róla. Teljesen kifeszít magának, mégsem félek. Ugyanolyan óvatosan mozog, a kezeimen támaszkodik, az arcomat nézi. Olyan, mint egy kétségbeesett vad, aki a csapdából próbál kikecmeregni. Szeretném megmenteni ezt az állatot. Én akarok lenni neki az

eleség, az éltető nedű, a levegő, a kényelmes, biztonságos nyughely… A szeme összeszűkül, fúj egy nagyot, látom, hogy a határon táncol. Arca elkergeti testem fájdalmát, a csípőm megtalálja a megfelelő helyet, a kielégülés utáni vágy már megint bennem tombol. Érzi ezt a vihart, elengedi az egyik kezemet, és megfogja az arcomat. Nem gyorsít az ütemen. Ebben az észveszejtő kínban haladva lökdös előre engem is és magát is. Mindaddig lökdös, míg a szakadék szélére érünk mindketten. Én úgy érzem, ha most orgazmusom lesz, akkor el fogok ájulni. Forog a szoba, alig kapok levegőt, de belenézek a szemébe, és már nincs menekvés. – Akarom, Gamal! Most! Nem látja, de kicsordul a könnycseppem. Ő behunyja a szemét, a tenyerét az arcomon pihenteti, kissé hátradönti a fejét, és nem túl hangosan nyög egyet. Megáll a ritmusban, abban a pillanatban élvezek én is. Annyira mélyen van bennem, hogy nyilallást érzek a méhemnél, ilyen orgazmusom még sosem volt: fájdalmas, mégis jó. Nemcsak az alsótestemet szaggatja, hanem a szívemet is. Verejtékezem, menekülnék el a közeléből, mert már rendesen szenvedek, ő azonban nem enged. Visszabiccenti a fejét, újra rám néz, a keze még mindig az arcomon van. Megtámaszkodik mellettem, úgy néz, mintha nem is ismerne. Reménykedek benne, hogy talán valami olyasmit talál meg bennem, ami akarok, hogy lásson. Nem szól semmit, csak nyel egyet, majd a hajamat simítja végig, olyan, mint aki szégyenkezik, amiért fájdalmat okozott. Elmosolyodom, a nyakamat nyújtom csókra. Lehajol, a nyelvünk újra táncot jár. Ez a legszebb utójáték. Sokáig csókolózunk, még mindig bennem van. Nem is értem, miért nem csúszott ki belőlem. Határozottan érzem a jelenlétét magamban, megijedek, hogy talán nem ért a csúcsra. Az nem lehet, mert éreztem, hogy odaért. Megmozdítom magam, de még ekkor sem csúszik ki. – Te még most is készen állsz? – kérdezem, mert valóban kíváncsi vagyok rá. – Mit hittél? Csak te tudsz többször élvezni? – Ne már! Az nem lehet! – Na jó! Egy kicsit várni kell! De ne aggódj! Nem fogok elernyedni! Mindketten elnevetjük magunkat, én leginkább azért, mert ha folytatjuk, nem fogok tudni lábra állni. – Tudod, hogy fájdalmas vagy? – kérdezem tőle.

– Tudod, hogy te is? Újra megsimogatja az arcomat. Igen. Már biztos azt érzi, amit én. Már biztos meglátta bennem azt, amit akartam. És neki is fáj. – Csilla… – suttogja a nevemet abban az arabos stílusban: „Dzshilla.” * * * Nevetve rúgja le magáról a nadrágot és az alsóját. Végig a bokájánál volt, még annyi időre sem tudtunk elszakadni egymástól, míg leveszi. Nem is tudom, mit érzek most itt mellette. Régen repdesett már így a lelkem a szívemmel kézen fogva. Olykor elmélázok a jövőmön, ami reménytelennek tűnik, de ahogy ránézek, csak a pillanat marad. Odagördül fölém, és újra csókol. Már a szex gondolatától is rosszul vagyok ennyi orgazmus után, de talán ezt is csak a keserű énem gondolja így, mert a testem másként reagál. Nagyon durván leszorít, és vadul csókolja a nyakamat, az egész testem bizsereg, csupa libabőr vagyok. Ő elmosolyodik ezen, mozdulni nemigen hagy. A kezeivel végigsiklik a felkarom belső felén, a hónom aljánál kitör belőlem a nevetés. Ő is nevet. A melleimet cirógatja körbe-körbe, az idegek máshol is reagálnak. – Gamal ibn Husszein ibn Abdul al-Szudairi – mondom ki a nevét átszellemülten. – Ez a teljes neved? Úgy értem, sok keresztneved van… – Csak egy keresztnevem van – feleli vigyorogva. – Min nevetsz? – Semmi. Csak furán mondod a nevem. – Te is furán mondod a Csillát… Újra a nyakamba csókol, majd beszélni kezd. – Ezt akartad tudni? Hogy miért van ennyi keresztnevem? – Nálunk is szokás többet adni. De akkor szólíthatlak akár Husszeinnek is vagy Abdulnak is? A fejét megrázva válaszol. – Nem. Mondtam már. Egy keresztnevem van: Gamal. A többi az nem az én nevem. – Ezt most nem igazán értem, de nem kell kérdeznem. – Husszein az apám keresztneve, Abdul pedig a nagyapámé, apai ágon. Nálunk szokás a névben megjelölni, hogy kinek vagy a leszármazottja. – Még mindig bután nézhetek, mert úgy fejti ki részletesebben,

mintha egy gyereknek próbálná elmagyarázni. – Gamal, aki Husszein fia, aki Abdul fia, akik a Szudairi család tagjai. Érted? – Akkor az ibn a fia megnevezés? Már hangosan nevet fel. – Igen. Pontosan. De lehetne akár még hosszabb is a nevem, csak az általános a két fölmenőig megjelölni. Valaki még a déd- és ükszülei nevét is használja. Mondjuk, Gamal ibn Husszein ibn Abdul ibn Murad ibn Zahid al-Szudairi. Sőt. Még lehetne akár hosszabb is. A feje lefelé vándorol a mellkasomról a hasam felé. Nem akar beszélgetni, de ez nemcsak erre a pillanatra jellemző, hanem az egész lényére. Tulajdonképpen már így is hálás vagyok neki, mert egy-két dolgot elmondott az életéről. Pedig talán lehetne ez baj is, mert egyre közelebb érzem magamhoz. A hasamnál beleszív a köldökömbe, majd fölül rám lovagló ülésben. Fölöttem tornyosul, a szívem hevesen kezd verni. A hasamat nézi, majd lejjebb a csípőmet. Oda is nyúl, a csontot fogja, majd feljebb siklik a keze, és a derék-csípő vonalat simítja végig. Látszik az arcán, hogy tetszem neki. Kigördülök alóla, ő pedig mögém simul. Olyan tökéletesen tudok befeküdni neki háttal, mintha mérnökök tervezték volna egymáshoz a testünket. A fenekemet markolja, előrébb siklik olykor a keze. Nem kérdez, nem udvarol. Felemeli az egyik lábamat, és a legtermészetesebb módon magához ránt. A fejem búbjánál van a szája, sokkal lejjebb vagyok, mint ő, ennek köszönhetően az intim részünk egy vonalba kerül. Azonnal belém hatol, de nem mozdul. Visszaengedi a lábamat, és úgy fekszünk, mint akik aludni akarnak. A fölül lévő kezével a mellemet simogatja, a hüvelyem szoros összeköttetésben van vele. Egyre csak tolom hátrébb a csípőmet, mert már újra lüktetek. Egy ideig tűri, aztán egy sóhaj kíséretében nekem feszül, kissé előrébb dönt, ő is feljebb emelkedik. Már nemcsak félig van bennem, hanem teljesen. Vadállat módjára csókolja a lapockámat, de az alsóteste nem vadul. Finoman lökdös újra a gyönyör felé, amit ismét együtt érünk el. Egy cafat vagyok már, egy széttépett rongy. Ő azonban tovább marcangol, és én nem is értem, hogy tudom őt még mindig kívánni. Csillapíthatatlan ez a vágy. Csillapíthatatlan ez a szerelem.

* * * Érzem, hogy ébren van, mert mocorog kicsit mögöttem. Egészen másmilyen a szoba, mint este volt. Akkor csak a kintről beszűrődő fény volt jelen, most pedig már a nap hatol be. A szemem még csak résnyire van nyitva, nem akarom, hogy tudja, ébren vagyok. Élvezni akarom a szoba valódiságát. Az este olyan volt, mint egy mese, de így, ébren már megnyugodok. Itt van velem, most is mögém simul. Meghúzza a takarót, már mutatja magát neki a csupasz fenekem. A szememet lehunyom, talán akkor kevésbé szégyellem majd magam. A nappali fényben vizslatja a pőre testemet. Én cseppet sem érzem a saját adottságaimat olyan tökéletesnek, mint amennyire ő az. Pár perc elteltével otthagy, és felül, a hátam fázni kezd. Átgördülök a másik oldalamra, az ágy szélén ül. Szinte a térdének ütközik az arcom, azonnal megcsókolom a térdkalácsát, a combjait átfonom, mint egy derekat. Csak néz le rám, miközben a hajamat igazgatja. Érzem, mondani akar valamit, de nem teszi. Ráemelem a tekintetem, ő pedig elmosolyodik, de nem úgy, mint tegnap. Már szinte bocsánatkérő ez a mosoly, attól rettegek a legjobban, hogy ő a tegnapi éjszakát nem annak gondolja, ami nekem volt. Mert bármi is történik majd, nekem ez nem egy kaland volt, hanem szerelem. Ha csak erre a pár napra teljesedik be, akkor is szerelem. – Baj van? – kérdezem. Nem felel, föláll, és fel is öltözik. Magára veszi az alsónadrágot, a farmert és az inget is. Fájdalommal telve nézem. Talán soha többé nem fog már a meztelen mellkasával átölelni, és talán már soha nem adja többet azt a fájdalmas gyönyört. Visszalép az ágy széléhez, én odakúszom, föltérdelek. Nem is takargatom magam, mert olyan természetes, hogy meztelenül vagyok előtte. A lelkem ugyanolyan csupasz, mint a testem. – Mennem kell! Gyűlölöm ezt. Ezt az egyetlen mondatot sosem akarom hallani a szájából. Néma vagyok, mert beszélni nem tudnék, csak kiabálni és hisztériázni: „Ne menj el! Akarlak! Maradj itt! Belepusztulok, ha elmész!” Nem csillapítja ezt a fájdalmat, mert szó nélkül kimegy a fürdőbe. Percek telnek el,

én eközben a szobán járatom a szemem. Ez már nem az én szállodai szobám. Ez már a mi kettőnk ölelésének csodálatos helyszíne. Ez nem egy ágy, hanem egy szentély. Az ajtó melletti fal nemcsak egy fal, hanem a hely, ahol elvesztettem a józanságomat, és ahol meghívtam őt a szívembe, testembe. Minden centiméternek jelentősége van, minden milliméter jelent valamit. A telefonjáért nyúlok, ami a földön hever, fogalmam sincs, mikor esett ki a zsebéből, de neki sem tűnt föl. Kijön a fürdőből, én pedig minden erőmet elővéve hangokat préselek ki magamból. Felé nyújtom a telefonját. – Ezt ne hagyd itt! Átveszi, majd azonnal rá is nyomva ellenőrzi, kereste-e valaki. „Valaki.” Engem a legkisebb mértékben sem érdekel, hogy az elmúlt órákban hiányoztam-e valakinek, mert nekem nem hiányzott senki. Ő itt volt velem, és ez pont elég. A telefonját a zsebébe teszi, majd a tenyerébe temeti az arcát. Fájdalmas a kép, de közömbös hangon kérdez. – Mikor is repültök vissza? – Rideg. – Holnap – felelem, és nagyon fázom ebben a pillanatban. Engedek a szívemnek. Fölállok, és úgy, ahogy vagyok, odaállok az ágy szélére. Magamhoz hívom, engedelmeskedik. Végre nem alulról láthatom őt, most én nézek le rá. A feje fölfelé biccen, úgy nyomódik hozzám, ahogy egy kutya hízeleg gazdájának. A kezem az arcát, haját simítja, kimondom, amit akarok. – Azt szeretném, ha velem lennél! Nem akarom, hogy elmenj! – A keze a derekamra fonódik, de nem válaszol. Megöl ez a csönd. – Olyan jó veled. Holnap elutazom, és soha többé nem látjuk egymást. Ne menj most el! Soha ne menj el! Én azt hittem, a legfontosabb embert már elvesztettem, képtelen lennék újra gyászba öltöztetni a szívemet. Nem akarom a feketét! A fehéret szeretem, a rózsaszínt, a pirosat, sárgát, kéket… – Most haza kell mennem! Értsd meg! – De gyere vissza! Siess! Olyan természetesen mondom ezt, mintha nem is lehetne más választása, mert próbálok neki tényleg nem adni más választást. Ha ezt nem mondanám neki, akkor lehet,

eszébe sem jutna jönni, de most már tudja, hogy nekem mi a magától értetődő. Iszom a másodperceket, a válasza örökre kiöl bennem mindent, vagy újra röpíteni fog. Felel. – Sietek. Még délelőtt jövök. Ne menj sehova! Nem megyek. Nem megyek reggelizni, és a szállodából sem megyek el. A percek óráknak tűnnek majd, de én minden másodpercbe belerúgok majd erőszakosan, hogy gyorsabban haladjon. Várok rád! Boldoggá tesz a válasza. Két tenyerem közé fogom az arcát, összevissza csókolom. Az fel sem merül bennem, hogy hazudik és eszébe sincs visszajönni. Gamal nem olyan. Azt mondta, visszajön hozzám, és vissza is fog. A rengeteg gyerekes puszitól elneveti magát, én pedig beugrálok az ágy közepére, magasra rugóztatom magam, ugrálok, mint egy kislány. Nem is kell hozzá erő, mert nem a rugó repít, hanem a szívem. Vigyorgó fejjel nézi az akciómat, én pedig odakiabálom neki: – Siess! Nagyon! Addig én repdesek. Szeretlek!

22. fejezet

– Biztos benne? – Ferencnek kikerekedik a szeme, a többieket pont nem érdekli, mit felelek. – Igen. Nem megyek reggelizni. Már valamelyest összeszedtem magam, a hotel csarnokában álldogálunk, ugyanis Ferenc lehívatott. A fejemet forgatom, olyan vagyok, mint egy eszelős. Gamal bármikor besétálhat, és én a nyakába akarok ugrani. Kit érdekel a reggeli? – Csilla! Maga a vacsorát is kihagyta. Remélem, nincs semmi baj! A gyomorrontástól nem kell tartani, itt minden kifogástalan minőségű. Ez nem Egyiptom. Elnevetem magam, mert mikor Kairóban szálltunk át, pont ez volt a téma. Ferenc arról beszélt, hogy pár éve nyaraltak Egyiptomban, ami elég rosszul sikerült, mert a felesége három napig csak a toaletten ült. Hol hányt, hol hasmenése volt. Végül injekciókkal orvosolták a helyzetet. Akkor eldöntötte, hogy ő bizony arab országban többet semmit sem eszik. Ehhez képest most egész jól elvannak. Aki nem eszik, az én vagyok. – Nem tartok a betegségtől. Úgyis visznek a szobába majd sütit. – Nem lehet sütin élni napokig. Ó, dehogynem! Még annál kevesebben is lehet! Egy csók, ölelések, mosolyok… Ezek az igazi fogások, de csak akkor, ha ő tálalja. – Rendben. De én szeretném a szobában megenni a reggelit. Kinek kell szólni? – Elintézem. Felküldetem majd. Jó? Kicsit olyan a nézése, mint ahogy mindig is szerettem volna, hogy apa nézzen rám. – Csilla! Ne vegye ezt ilyen komolyan – szólal meg újra, fogalmam sincs, mire gondol. – Ezek nem szándékosan bántják magát. Le kell tojni! Holnap hazarepülünk, ott minden rendben lesz. Sajnos az embernek a jól fizető munkáért sokat le kell nyelnie. Talán arra céloz, hogy a reptéren az arab miként utasítgatott, és hogy Gamal apja hogyan mordult rám. Azt hiszi, érdekel, pedig már nem foglalkoztat a dolog. Gamal olyan, amilyennek szeretném, ez elég. Nem érdekel Szaúd-Arábia, nem érdekelnek ezek

a szabályok sem, csak ő. – Mi elmegyünk majd körülnézni. Velünk jöhetne… Fölveszi azt a ruhát, amit kapott, akkor nem lesz semmi gond! – Nem, köszönöm… Én fáradt vagyok, megyek is vissza a szobámba. Még esküdözik, hogy a reggelit felküldeti, de a lábam már indul vissza az emeletre. Oda, abba a szobába, ami egyet jelent nekem Gamallal. Igen. Ez az ország a hazája, nekem pedig Magyarország, de ez a szoba a mi közös hazánk. Akármennyire is szeretném, nem tudom rávenni magamat arra, hogy telefonáljak. Hívnom kéne Tamást, mert megígértem neki, és érdeklődnék Balázsról meg apáról is… Nem megy. Ez a szerelem önzővé tesz, még az agyamat sem engedi másfelé járni. Képtelen elhagyni a szívem ezt a félszigetet. * * * Nem vagyok türelmetlen, inkább rettegek. Azt mondta, délelőtt visszajön, de már délután van. Megettem a reggelit, amit Ferenc felküldetett, ebédelni eszemben sem volt. Hiába rugdosom azokat a másodperceket, nem haladnak. Ha tudnám a telefonszámát, már hívnám. Olyan furcsa ez az egész. Itt, ebben az országban valahogy elvész az egyszerű élet, a technika mintha jelen sem lenne. Nem tudom őt sem hívni, sem üzenni, nem írhatok rá a messengeren a közösségi oldalon… Minden bonyolult, mert távol sodorja őt tőlem ez a világ. Elérhetetlen. Csak akkor lehetek vele, ha ő is ezt akarja. Nekem nincs hova mennem, csak ő jöhet hozzám. Kiszolgáltatott vagyok, de nem bánom. Tudom, hogy jönni fog. Kopognak az ajtómon, rohanok. Kinyitom, azonnal ugrom is az ölébe. Elkap, mintha erre számított volna. A hosszú ruhám bő, így engedi a lábaimat szabadon mozogni. Szorítom magamhoz, a legszívesebben sírnék a megkönnyebbüléstől. Eljött. Itt van. Arab ruhában van, de már ebben sem tűnik idegennek. Amikor ebben látom, csak akkor tisztul a kép, mert csak ekkor fogom fel, hogy ki is ő. Európai ruhában olyan, mint bárki más, akkor nem herceg, csak egy férfi, aki egy nőt ölel. De már ebben a ruhában is hasonlónak érzem őt. Amikor leenged, lekapom magamról a hosszú nyári ruhát, ami alatt semmi nincs. Nem tudom, Gamal miért jelent nekem egyet a meztelenséggel. Talán a teljes odaadást vagy a

védtelenséget jelképezi, de egy biztos, én nem tudok ruhában a karjaiba omlani. Mindenem az övé. Az ő tobéjának a gombjai hideg pontokként csiklandoznak. Kellemes az anyag érzése a bőrömön, vaskos, de mégis lenge. Szívesen levenném róla és beleburkolóznék. Vetkőzni kezd. – Tudod, hogy őrjítően nézel ki ebben a hacukában? – kérdezem nevetve. – Már megtanítottalak, hogy hívják. Azt hiszed, nem tudom? Minden szavad az agyamba égett. Tobé. És shemag… és ogal… És imádom mindened! A disznóhúsutálatodat, a tevehúsevésedet, zsályateádat… Mindent, ami te vagy! Nevetek, mert boldog vagyok. – Amikor ebben láttalak és napszemüvegben, elvesztem. – Tudom. Láttam rajtad – vág vissza tettetett beképzeltséggel. Én sem maradok adósa. – Nekem pedig elég volt csak üldögélnem, és máris kész voltál. Jól emlékszem az első egymásra nézésünkre. A szívem már akkor megmozdult, de én férfiakkal kapcsolatban sosem hittem a szívemnek. Az ő nézése mogorva volt és fölényes, de talán csak azért, mert tudta, hogy most ő is elveszíthet valamit: a saját akaratát. Mert hiába hívják saját akaratnak, ha van valaki, aki már nem engedi, hogy sajátként működjön. Újra megemel, az ágyhoz visz. Lefektet, mint egy gyermeket, ő visszaegyenesedik, és szétgombolja a tobéját. Kibújik belőle, majd félredobja. Van alatta egy nagyon vékony trikó és egy vékony nadrág, ami nagyon szűk. Leginkább a nálunk használatos jégeralsóhoz hasonlít, de más az anyaga. Fehérneműféle lehet, nagyon szexi benne. Minden feszül rajta, a férfiassága erősen kiemelkedik. Ledobja a trikót is és a hosszabb nadrágot is, már csak az alsónadrág van rajta. Amikor már meztelen, rám fekszik, a csípőm ösztönösen helyezkedik. Hozzám sem kell érnie, készen állva várom őt. Egyetlen pillantásától elöntött már az elején a kéj, és befogadóképessé váltam. Azonnal belém hatol, újra fájdalom jár át, most azonban nem csak a méretétől. A szeméremcsontom is nagyon fáj, jelzi a testem, hogy igencsak igénybe volt véve a hüvelyem a múlt éjszaka. Mégsem próbálok menekülni. Úgy szeretkezünk, hogy a lábaimmal átkarolom, mindenünk egymásnak feszül. A fejét a nyakamhoz hajtja, nem néz rám. Minden egyes

levegővétele izgat, hallom benne a vágyat. Olykor felnyögök, ilyenkor ő is válaszol egy fújással. Beszélnék hozzá, és hallgatnék az idők végezetéig. Mondanám, mit érzek, de tudom, tudja… Én is érzem a gondolatait, tudom, sosem beszélne róla. Vannak a testnek rezdülései, amiket nem lehet palástolni. A remegésemből már jól tudja, mit éltem át. Egy éjszaka alatt úgy ismerte meg az orgazmusomat, ahogy egyetlen más férfi sem. Vár egy kicsit, kicsusszan belőlem, olyan érzés, mintha egy testrészemet veszíteném el. A hátam alá nyúlva fordít hasra, próbálok feltérdelni, de visszanyomja a csípőmet. A fenekemet emelgetem, hogy visszataláljon belém, de ő ezt sem engedi. Újra visszanyom, kicsit szétfeszíti a lábam. Betérdel közém, fogalmam sincs, mit akar, mert ebben a pózban képtelenség betalálni. Újra megemelem a fenekem, de rátenyerel, és lenyom. – Ne emeld föl a feneked! – A fülemhez hajolva súgja tovább. – Ha fölemeled, akkor nagyon fog fájni. Engedelmeskedem neki. Olyan, mintha jobban ismerné a női testet, mint én ismerem a sajátomat. Kicsit aggasztó a helyzet, mert tényleg azt gondolom, hogy képtelenség ez a póz, de ő mindenre rácáfol. Érzem, ahogy nekem dől és belém jön. Nincs túl mélyen, de ez már nekem pont a megkönnyebbülést jelenti. Most ő nyúl a csípőm alá, kicsit emel rajtam, egyre mélyebbre megy, de lassan. Érzem, hogy visszafogja magát. Egy pontnál megrándulok, menekülnék, de nem enged. Újra a fülembe súg. – Nem megyek tovább! Ígérem. Csak ennyit adj nekem! A hangja most azon a megnyugtató orgánumon szól. Meg sem moccanok, ő pedig tartja magát. Egy milliméterrel sem megy tovább, kifelé is éppen csak mozdul. Az ujja előresiklik a csiklómra, megrándul a combom. Annyira lágy, hogy a nagysága bennem kezd semmivé válni. Csak az ujjait élvezem az érzékeny ponton, néha, mikor megáll, körözök egyet. Amikor a körözésem ritmusossá válik, neki is szaporává válik a légzése. Tudja, hogy nem bírja már visszafogni magát, ezért azonnal lenyomja az ágyra a csípőmet, csak így hatol mélyre. A csúcshoz közel engem már nem állít meg semmi, erősen döf párat, élvez velem együtt. A remegés közben újra megemeli a csípőmet, ezzel iszonyatosan megnyújtja a csúcspontot. Mariann-nak mindenben igaza volt. Gamallal szeretkezni olyan, mint csókolózni. Megsemmisülök tőle.

* * * – Azt mondtad, délelőtt jössz! – fordulok hozzá tettetett dühvel. – Késtél! – Megesik velem! Tudhatnád! – nevet ő is és én is, mindketten a Magyarországon történtekre gondolunk. Az első megbeszélésen fél órát váratott, és azok után sem a pontosságáról volt híres. – Elfelejtettem, hogy imára kell mennem. Apámék átjöttek. Az apja nem fér meg ebben a kettőnknek fontos pillanatban, de az élete érdekel. – Milyen imára? – A mecsetben voltam. Általában otthon imádkozom, de a péntek déli ima, az más! Hallhattam volna azt is, hogy azért késett, mert a feleségével töltötte az időt. Ez a kevésbé fájdalmasabb dolog nekem. Fel is kacagok, miközben próbálom őt is mosolyra fakasztani. Annyira szeretem, amikor nevet. – Hát ez jó! Ezért késtél? Akkor mondhatjuk úgy, hogy Allah kiütött engem a nyeregből! Én tovább nevetek, de ő még csak el sem mosolyodik. Sőt. Az arca dühössé válik, fészkelődik fölöttem. – Mi olyan vicces? – esik nekem. A vigyorom azonnal lefagy. A hangját már több mint egy napja nem hallottam ilyennek. Már megint szinte üt. Én csak nevetni akartam vele együtt, de felismerem, hogy az én életemben más számít poénnak, mint az övében. Az övében a vallás véletlenül sem az. – Ne haragudj! Karolnám őt bocsánatkérőn, de nem hagyja. Durván lefejt magáról, és föláll, az alsónadrágját is fölveszi. Már éppen utána akarok vetődni, csókolni, engesztelni, a fejemet a falba verni, de durva hangon felém kiált. – Jó lenne, ha tiszteletben tartanád, hogy ki vagyok! – Miért, ki vagy? Mit akarsz mondani? Azt, hogy herceg? Tudom! Vagy azt, hogy egy elkényeztetett milliárdos? Azt is tudom! Vagy egy fanatikus? Azt meg kezdem sejteni! Döbbenten néz rám, én is megdöbbenek magamon. Hát tényleg azt hiszi, nem gondolok minden másodpercben arra, hogy ki ő? Hogy nem jut eszembe egy pillanatban ezerszer, hogy ez egy reménytelen szerelem? Napok óta ezzel nézek farkasszemet, és

rettegek attól, hogy én pislogok először. Megtörtént. Pislogtam. Ennek a reménytelen kapcsolatnak a csapdájában vagyok, és képtelenség nem megmarni magam körül mindenkit. Még őt is. Mert azt miképp mondjam el neki, hogy nekem ő már nem herceg, nem muszlim, nem szaúdi? Ő egyszerűen csak Gamal. Az én Gamalom. A mozdulatai nagyon dühösek, olyan, mint aki agyonverni készül a másikat. Végül mégiscsak elém lép, úgy beszél. – Csilla, ezt ne csináld! Nekem az iszlám nagyon fontos. És fontos a hazám is. Meg az is, hogy ki vagyok. Ez az életem. De nekem semmi sem fontos… csak a mi. – Ne haragudj! Kérlek, ne haragudj! Nem is azért kérek bocsánatot, mert megbánom, amit mondtam, hanem azért, mert látom, hogy neki ez tényleg fontos. Csaknem elsírom magam, de ő magához ránt, és szenvedélyesen csókol meg. Az én nyelvem is és az övé is bocsánatért esedezik. – Ne menj haza holnap! – szólal meg esdeklő hangon. Öröm van bennem és félelem. – Hogy érted? – Úgy értem, hogy ne menj ki a reptérre holnap reggel, és ne szállj fel arra a kibaszott gépre! – vágja oda mérgesen. Mosolygok, magam sem tudom, miért. Simogatom őt, arra várok, hogy megmagyarázza, miért akar itt tartani. Mert én meg tudnám. Én azért maradnék, mert menthetetlenül beleszerettem. Mert boldoggá tesz egyetlen pillantása. Mert az a boldog nő vagyok, aki nélküle már nem lehetek. Mert nekem nincs senkim, akkor sem, ha otthon vár valaki… – Gamal, ne bolondozz! Megvan a repülőjegyem. Nem maradhatok itt még tovább! – Akkor maradj itt örökre! Ezt olyan durván mondja, hogy már nem is marasztaló, hanem taszító. Parancsolva beszél, de nem is ez a zavaró, hanem ahogy végigmér. Semmi gyengédség nincs benne, csak az a hercegi fölényesség, amit, azt hittem, mellettem már elfelejtett. Úgy beszél, mintha mégis fizetett volna értem, és most még többet kér, még több fizetségért. – Örökre? – Valóban kinevetem a helyzetet. Ha valaki szereti a másikat, akkor nem így próbálja maradásra bírni. Folyton az jár a fejemben, hogy felesége van, ő már nem

lehet csak az enyém. Én lehetnék csak az övé, ezt jól tudja. Nem akarom, hogy ezt érezze. Azt akarom, hogy harcoljon… hogy ő is úgy tartson az én otthoni páromtól, mint amennyire én rettegek az ő itteni társától… a feleségétől. – Ezt hogy érted? Nekem otthon megvan az életem. Dolgozni járok, tanulok, és együtt élek valakivel. – Ki a faszt érdekel? Kit érdekel, hogy kid van otthon? Én itt vagyok! Szinte üvöltve felel, megijedek ettől az arctól. Rúgna, tépne, bántana, mert nem teszem, amit ő akar. Ez már nem rólam szól, de még csak nem is rólunk. Hát épp ez az. Őt nem érdeklik az én gondjaim, csak legyek itt, amikor éppen akarja. Gubbasszak bezárva, várjam őt és hódoljak be. Ó, mennyire szívesen vállalnám ezt! Hódolok, bezárva gubbasztok, alád rendelem magam, csak ne így kérd! Muszáj felhoznom azt, amiről sosem akartam beszélni vele, mert ez a téma elveszi őt tőlem. – Te megőrültél? Feleséged van! Mégis miért kéne itt maradnom? Állandó szeretőnek? – Én nem ezt mondtam! – De igen! Már megint vásárolni akarsz! És nem bírod elviselni, ha valaki nem adja el magát, sem pénzért, sem a két szemedért! Hazugság! Még ennyi sem kéne, kevesebbel is beérném. Csak egy kedves szót dobj hozzám e nélkül a gyilkos tekintet nélkül. Ne ölj meg a nézéseddel! – Akkor gyere hozzám feleségül! Végigszánt rajtam a hideg a boldogságtól, mert tudom, hogy szeret. – De neked már van feleséged! Nem rémlik? Mondd, hogy engem szeretsz, elválsz, csak én kellek. Akkor a tied vagyok. Azonnal. – De lehet több is! Megölt! Ennyit jelentek, már tudom. Egy következő feleséget, akinek osztoznia kéne, ki tudja, még hány nővel. Az én szívem csordultig van szerelemmel, képtelen egyetlen percre is elengedni. Ha ő nem lehet csak az enyém, akkor én sem leszek az övé. Ez a „többedik” feleségnek felkérés még a múltkori ajánlatánál is megalázóbb. Most is fizetne nekem: jóléttel, vagyonnal, eltartással… egy darabbal a szívéből. Abból a szívből, amiből nekem az egész kell! Odalépek elé, mélyen a szemébe nézek.

– Menj a fenébe, Gamal! Én szeretem őt! Sosem tudnám azt választani, hogy Tamás mellett ő is legyen nekem. Nekem, ha ő jelen van, amellett nem fér meg senki más. Én nem ugyanezt jelentem neki. – Feleségül vehetlek, és élhetsz velem… – Te pedig majd megdugsz, amikor éppen kedved van hozzá! Mondd, hogy nem csak ennyi volt! – Áttérsz a muszlim hitre, feleségül veszlek, és boldogan élünk. – A muszlim hitre? Kit érdekel ez? Neked ez a fontos? – Csilla… – Takarodj innen! Azt akarom, hogy tényleg eltűnjön. Vigye magával mindazt, amit adott, akár többszörösen is, mert hátralévő életemben már úgysincs szükségem a szívemre. Az ajtó felé lökdösöm, de meg sem próbál leállítani, pedig még egy pofonnak is örülnék, ami megfékezi ezt az önző énemet. – Elmegyek. Eltakarodok, ahogy te akarod. – A szeme valami olyasmit tükröz, amit eddig még nem láttam benne. Sokszor volt mogorva, de most gyűlölettel telt. – Te meg takarodj vissza a tetves Magyarországodba! Az idióta pöcshöz, akivel együtt élsz! Az alkoholista apádhoz meg a drogos öcsédhez! És ne felejtsd el ápolni a haldokló anyádat! Ha tudnád, mennyire szívesen ápolnám még őt! – Az anyám már meghalt. Két hete temettem el. De a többi tanácsod megszívlelem. Nem is vagyok rá dühös. Sokkal inkább ébresztőnek érzem az egészet, mely ordítja felém, hogy a szerelem, ami kifelé rángatott a gyászból, nem is létezik. Csak a családom van otthon, akármilyenek is. Abban a budapesti lakosztályban én kitártam neki a lelkemet, beszéltem a fájdalmaimról, amiket most úgy pattint vissza rám, mint egy betonfal a teniszlabdát. Szelíden nézem, talán arra várok, hogy kérdezzen anyáról. Lehet, ismét tudnék beszélni róla, ismét közel engedném magamhoz, de ő már nem akar közelíteni. Kilép a szobából, én pedig becsukom az ajtót. Nem mozdulok, nem akarom kiengedni a pillanatot. Vissza akarom nyitni az ajtót. Újra be akarom őt engedni a kedves mosolyával, a nyakába akarok ugrani, azt akarom, hogy legyen még nekem! De érzem, ő

már nincs az ajtó másik oldalán. Elment tőlem örökre, én pedig hazamegyek, és sosem látom többé. Nem láthatom azt az embert, aki feltámasztott a kínból, csak azért, hogy egy nagyobba lökjön. * * * Sírok a nap hátralévő részében, a bőröndömet összepakolom, holnap délelőtt hazaindulok. A mai nap a miénk lehetett volna, de mi csak a felét fogadtuk el. Gamal ugyanúgy nem ért meg engem, mint ahogy én sem értem őt. Tényleg azt hitte, hogy minden mindegy, csak olykor vele lehessek? Igen. Ez félig igaz is. Csak egyvalami nem mindegy a számomra, az pedig az, hogy öleli-e más nő. Legalábbis ezzel győzködöm magam, noha visszagondolva a közös órákra felismerem, abban nem volt jelen a felesége. Abban csak mi voltunk. Miért nem fogadom el azt, amit adni akar? Az a baj a szerelemmel, hogy olykor méricskélni kezd az ember. Én mindent adnék, és a mindent várnám cserébe. Csak azt nem tudom, hogy egy szaúdi férfinak, akinek ráadásul rangja is van, mit jelent a minden? Hiszen neki ez a minden már megvan… Nekem pedig nincs semmim. Már ő sincs, sem félig, sem teljesen. Újra azt érzem, amit anya haldoklásánál éreztem: egyedül maradok.

23. fejezet

A legpokolibb érzés eljönni valahonnan, ahol ott marad a szíved. Még a repülőút is gyorsan telik. Ferenc nem szól hozzám, talán azt hiszi, anya gyásza gyötör így. Az is jelen van, de Gamal elvesztése most sokkal jobban fáj. Azt hittem, ő nekem a kárpótlás azért, amiért mindent kibírtam. Az ember csak jó sokára ébred rá, hogy az élet nem osztogat ilyen ajándékokat. Kelemen úr azonban hozzám szólt még indulás előtt. Megköszönte a jelenlétemet, és sajnálatát fejezte ki, hogy olykor kellemetlen helyzetbe kerültem, csak mert nő vagyok. Pedig életemben először ebben az országban örültem annak, hogy nőneműnek születtem. Gamal mellett csak ezt érezhettem… Az a másik arab Magyarországon azt mondta, hogy ők nem bíbelődnek az utalásokkal, ezért fizet ki készpénzzel, ehhez képest most Kelemen úr közölte, az ő számlájukról fog hozzám megérkezni a pénz a tolmácsolásért, mert a megrendelő egyben utal mindent. Az sem érdekel, mikor kapom meg a pénzt és mennyi lesz az. Már kaptam fizetséget: ezüstöt, aranyat, gyémántot… Gamal az értékeiből adott nekem kóstolót, mert abban a pár órában valóban ilyen volt a lelke. Nemes ékszer. Hajnal van, landolni készül a gép. Ugyanúgy Kairón keresztül jöttünk, a Kelet már oly messzinek tűnik. A pilóta szerint nagyon csípős a reggel, Ferenc meg is jegyzi, hogy ennyit az izzasztó hőségről, ami odaát volt. Én is hasonlót gondolok. Ennyit a hőségről, a boldogságról, a szerelemről… Kairóban végre sikerült chatelnem Tamással, megírtam neki, mikor száll le a gépünk, de mivel Kelemen úrék erősködtek, ezért kértem, hogy ne jöjjön ki elém, mert a cég sofőrje úgyis hazavisz. Egy ideig nyaggatott, de aztán belátta, hogy igazam van. Az úton már eldöntöttem, hogy azonnal szakítok vele. Sőt. Már a szállodai szobában történtek után eldöntöttem. Ez már nem csak egy csók volt. Gamalnak olyat adtam, amilyet Tamásnak még sosem. Vagy mondhatnám azt is, hogy Gamal valami olyasmit tudott elvenni, amit Tamás hiába is keresne. Ez a valami csak Gamal mellett van meg bennem. Nemcsak becsapás lenne, ha vele maradnék, hanem tisztességtelen is. De ami igazán meglep, az az, hogy most magam miatt döntök

így. Már nem fontosabb Tamás vagy a jövő, nekem így lesz kényelmes. Egyedül begubózva, a sebeimet nyalogatva… Hogy fogok élni ezek után? Leszállunk, majd a csomagjainkkal kimegyünk az autóhoz. Még kissé sötét van, az élet még nem indult meg. Nem vagyok fáradt, mert sokat aludtam a repülőn. Egyáltalán nem érzem magam itthon, olyan, mintha egy idegen földön lennék, ahol senki és semmi nem vár rám. Aztán eszembe jut anya és Balázs. Anya már halott, de ő itt van, ebben a földben, és Balázsnak is szüksége van rám. Itthon vagyok. Szív nélkül, de itthon vagyok. * * * Tamás a ház előtt ácsorog, és toporog, biztos fázik, mert csak egy pulcsi van rajta, pedig ezen a hajnalon egy vékony kabát is jólesik az embernek. Én egy hosszúnadrágban vagyok, egy szűk pulcsiban és zakóban. A reptérre kifelé menet a pulcsi meg a zakó helyett az abaya volt rajtam, de a gépen a vécén átvettem az európai felsőket. Az abaya kicsire van hajtogatva a kézitáskámban, úgy érzem, ha most meglátnám, elájulnék. Nem a kellemetlen emlékek miatt, hanem Gamal miatt. Minden, ami Szaúd-Arábia vagy Kelet, őt jelenti. Ahogy kiszállok, Tamás ott is terem mellettem. Sokkal alacsonyabb Gamalnál, az egész olyan rossz érzés, mintha nem is őt csaltam volna meg, hanem Gamalnak fájna az, hogy most egy másik férfi várt rám. – Csilla! Annyira hiányoztál! – Eszelősen magához ránt, csókol, én meg csak zavartan tolom őt el magamtól. – Szia. Te is hiányoztál. – A sofőr közben kiveszi a bőröndöt, én meg próbálok úgy tenni, hogy „azért mégsem illik így egymásnak esni más emberek előtt”. A kocsiban ülőknek intek, ők is kikiabálnak egy viszlátot. – Fáradt vagy? – Menjünk föl. Beszélnünk kell! Most kell megtennem. Most, amíg nincs bennem szánalom vagy sajnálat. Most, amikor csak Gamal hiányát érzem, és amikor önző tudok lenni. Magamért kell megtennem. Tamás érzi a baj szelét, mert szinte nem is reagál. Én elöl megyek, ő meg jön utánam, és húzza a bőröndöt. A liftben az arcomat fürkészi, de nem keresem a tekintetét.

Beszélni csak a lakásban akarok, a lift nem alkalmas hely egy ilyen társalgásra. Helyre van szükségem és távolságra. A lakás illatára majdnem elsírom magam. Eddig nem éreztem, hogy hiányzott, de most ezt érzem, noha nem is lakom itt régóta. A pillanat hevében majdnem megfordulok és a nyakába vetődöm, de aztán tovább forog a film, ami riasztó. Nem tudnám elviselni, ha Tamás hozzám érne. Nem tudnám csókolni, ölelni, a hajába túrni… Gamal nemcsak boldog órákat adott nekem, hanem el is vett mindent, mert amit éreztem Tamás iránt, az semmivé foszlott. Kifosztotta a szívemet, én pedig hagytam neki, még ha csak illúziót rakott is bele. – Mi történt, Csilla? – Nem közelít felém, azon gondolkodom, mennyire más lehet most az arcom. Az ilyen kérdéseknél mindig a közelembe szokott jönni, és vigasztalóan karol. – Mondj valamit, mert felrobbanok! Tudom, hogy valami bajod van. Mi a francot csináltam már megint? Napokig nem írtál, nem hívtál, most meg duzzogsz. Az ablak elé állok, kifelé kémlelek. Kezd ébredezni a város úgy, ahogy a bátorságom. – Nem duzzogok, Tamás! Ez nem duzzogás. – Odafordulok hozzá nyomatékként. – Te nem követtél el semmit. Sajnálom… nem megy! Azt akarom, hogy vége legyen. Azt hittem, nehezen fog menni és bizonytalan leszek, de nem ez van. A szemébe nézek, ő kezd összeomlani. – Minek legyen vége? – Ennek. Ami közöttünk van. Nem akarok veled élni! Szakítani akarok. Látom az arcán, hogy a hibáit keresi, talán pofonokat is oszt magának gondolatban ezekért a hibákért. Miért nem értik meg az emberek, hogy legtöbbször nem is bennük van a hiba, hanem egyszerűen csak nem megy? – És ezt mikor döntötted el? Most, amikor kiszálltál a kocsiból? Vagy mégis mikor? – Remeg a hangja, de a düh is felüti a fejét. Meg sem mozdul, legalább annyira gyökeret vert a lába, mint nekem. – Már a múltkor is ezt éreztem… csak… – Csak kellett egy balfasz, aki lelket önt beléd, igaz? Meglep a kirohanása, de talán belőlem is hasonlót hozna ki egy ilyen szakítás. Én is mindent éreztem abban a gyilkos hangulatban ott, Rijádban. Gyűlöletet, szerelmet, reménytelenséget…

– Ne mondd ezt! – Akkor mit mondjak? Csak megkérdezhetem, hogy miért! Vagy még egy rohadt miértre sem akarsz válaszolni? – Nem úgy szeretlek, ahogyan kéne. Nem vagyok szerelmes. – Na ne mondd! És ezt mégis mióta tudod? „Szeretlek.” Ismerős ez a szó? Csak mert elég gyakran mondjuk egymásnak. Te is nekem! Most meg közlöd, hogy bocs, én mégsem úgy gondoltam! Kiálltam melletted mindenben. A gyászban, öcséd baromságaiban… Te meg most… – Hagyd abba! Mit akarsz tőlem? – Ordítok, támadok, mert mocskosabb ez az egész, mint képzeltem. Anyát miért kell ebbe belerángatni? – Őszinte vagyok hozzád. Nem akarlak megbántani, de ki kell mondanom, amit érzek. Igen! Azt hittem, szeretlek, de már tudom, hogy nem így van. A dühömtől ő is megrémül, halkan kérdez vissza. – Van valakid? Két nap alatt másodszor hallom ezt a kérdést a második férfitól. Ismét nem tudok felelni rá, mert a szívemben van valaki, de az meg hazugság, ha kapcsolatnak állítom be. – Megcsaltalak. Megindul felém, biztos vagyok benne, hogy lekever egy pofont. Én is lekevernék magamnak, de nem azért, amit mondok, hanem ahogy mondom. Úgy dobom oda, mint egy éhezőnek egy darab kenyeret, amit már megevett a penész. Ugyanúgy nem lehet kezdeni semmit ezzel a kijelentéssel. – Mi az, hogy megcsaltál? És mégis mikor, meg kivel? Amikor a gyászban itthon simogattam a hátad, mert te csak bőgtél! Én szendvicseket gyártottam neked, hogy egyél valamit, pénzt adok, hogy a családodra költhesd… Te meg eközben mással hemperegsz? Kígyóként sziszegve vágja hozzám mindezt, tudtam a lelkem mélyén, hogy előbbutóbb hozzám vágja ezeket a dolgokat. – Már erről sincs értelme beszélni – elfordulnék, de ránt rajtam egyet, erőszakossá válik. – Nincs miről beszélni, igaz? Márpedig el fogod mondani, hogy ki az! Jogom van

tudni, kivel kefélsz, és mióta. – Nem kefélek senkivel! És nincs senkim! – Most mondtad! – üvölti felém. Sosem ért meg, ha nem vallom be az egészet, ezért kirángatom a karom, és beismerek mindent. – Hát éppen ez az. Ez nálam nem a szexről szól. Igen, megcsaltalak, de nem csak a testem tette ezt. Beleszerettem abba, akivel lefeküdtem. Úgy szeretem, mint még senki mást az életemben. Akkor is szeretem, ha nem vagyunk együtt. A kitárulkozásom nagyon fájdalmasan érinti. Hatalmasakat nyel, de nem adja föl. – Ki az? – Nem mindegy? Nem ismered. – Az egyik onnan a kocsiból, igaz? Melyik? A sofőr? Vagy az az öreg majom? Vagy amelyik elöl ült? Az a kis öltönyös faszfej? Tudom, hogy ebben a pár napban történt valami. Ne tagadd! – A szaúdi megbízómba szerettem bele. Hátrább lép kettőt, iszonyatos arcot vág, de amit mond, az még taszítóbb. – Mi van? Azt akarod mondani, hogy egy milliomos kis muszlim paraszt vette el az eszedet? Olyan, aki naponta ötször térdre borul és imát mormol? Ezek mind gyilkosok és őrültek! Akkora kurva vagy, mint akik azért járnak ki, hogy eladják magukat az ilyeneknek! Azt hittem, neked több eszed van! Nem az bánt, hogy engem aláz, hanem az, ahogy Gamalról beszél. Aztán undorral az arcán teszi hozzá azt, amitől már tudom, minden visszafordíthatatlan. – Most már én is azt kívánom, hogy vége legyen. Undorító kis lotyó lettél, nekem így már nem is kellenél. Dobd csak oda magad mindenféle népségnek, hadd leljék kedvüket rajtad. Én nem ilyen nőt akarok magamnak. Az undor ellenére fájdalmas a hangja, ezért nem tudok durván reagálni. – Sajnálom, Tamás! Nem tehetek róla. Ha azt hiszed, hogy tudatos volt ez az egész, akkor tévedsz. Akaratom ellenére szerettem bele. Nem szeretném, hogy így váljunk el! Hangosan röhög egyet, majd kimegy a konyhába, hogy ne is lásson. Szüksége van időre, csakúgy, ahogyan nekem is, ezért nem megyek utána. A bőröndömet pakolom ki, és próbálok megoldást találni erre az egészre. Órák múlva jelenik meg az ajtóban, a

félfának dőlve figyel engem. A szívem megszakad erre a látványra. Szívesen hozzá lépnék és megölelném, de már nem közelíthetek így. Tamást távol kell tartani magamtól, mert benne más érzések vannak. Amikor felé fordulok, ő szólal meg elsőnek. – Mit akarsz? Visszaköltözöl apádhoz? – Arra képtelen vagyok… Csöndben nézzük egymást, újra visszaszelídül azzá az emberré, akit érdemes szeretni. – Akkor? Én költözzem el? Nem kérhetem ezt tőle jog szerint, de valóban ezt szeretném. Én képtelen vagyok visszacuccolni apához, több okból sem megy, mégis önzésnek érzem a kívánságomat, mert ő harcolt a leginkább ezért a kis lakásért. Ő akarta ezt az albérletet, ő intézte az egészet, most pedig elvárnám, hogy ő menjen el innen. De talán így lenne jó, mert ha itt maradna, akkor az neki lenne fájdalmas. Neki ez a mi szerelmünk helyszíne volt, míg nekem csak egy fészket jelentett. Ha nekem abban a szaúdi szállodai szobában kéne élnem Gamal nélkül, belepusztulnék. Nem vár választ, megtalálja a megoldást. – Visszamegyek anyámékhoz. Itt hagyok neked mindent… – hála van a tekintetemben, de nem érti félre. – Sajnállak, Csilla! Nagy hibát követsz el. Én úgy szerettelek, ahogy senki sem fog. Főleg nem egy olyan… De te akartad. Most elmegyek, a dolgaimért majd visszajövök. Hatalmas önuralom van benne, most viselkedik a leginkább férfiként. Kiveszi a szekrényből az egyik vékony kabátját, majd elindul kifelé. Belerúg a bőröndbe, ami a földön hever. Magamon érzem ezt a rúgást, ami fájdalmas, mégis jólesik.

24. fejezet

A telefon zenél, de képtelen vagyok fölkelni. Már napok óta hullának érzem magam, először azt hittem, beteg leszek, de nem lett különösebb bajom. Megerőltetem magam, és kimegyek a fürdőszobába, a szappan illatától hányinger tör rám. A kád szélére ülök, csak bambulok magam elé. Nagyokat nyelek, majd megnyitom a csapot, hogy igyak egy kis vizet, de megérzem a számban a klóros vas ízét, azonnal kiköpöm. Napok óta késik a menstruációm, de valahogy nem aggódtam ezen, mert sosem volt pontos, mivel gyógyszert nem szedek és nem is szedtem. Az agyamban már ott van a gondolat, magam sem tudom, miért nem veszi tudomásul a normális énem. Tamással mindig védekeztem, de Gamallal egyszer sem. Elmosolyodom, mert tényleg nevetséges ez az egész. Az ember a komoly kapcsolatában mindent megtesz, aztán egy éjszaka elveszíti a fejét, és úgy omlik más karjába, hogy „lesz, ami lesz”. Gyors mosakodás és fésülködés után a ruhámba bújok, első utam a DM-be vezet. A liftben bekapok két háztartási kekszet, amik csillapítják a gyomromat. Igazából fölöslegesnek tartom ezt a terhességi tesztet, amit a kosaramba rakok. Terhes vagyok. Tudom. És csak tőle eshettem teherbe. Még csak dühös se vagyok magamra. És rá sem. Eltelt már egy hónap, de a Gamal utáni vágyam nem csitul, jóformán ki sem mozdulok otthonról. Fordításokat végzek, azokból akad egy kis pénz, de nem élek igazán jól. A szaúdi munkámért bőséges fizetséget kaptam, rendesen félre tudtam tenni belőle. Gamal talán azért utaltatott olyan sok pénzt, mert arra várt, hogy majd keresem őt, és kérdőre vonom. Nem léptem meg azt, amit az első fizetésnél, így maradt nálam a pénz, és Gamal is főhetett a saját levében. Mondjuk, májkrémes kenyéren elég sokat lehet spórolni. A lényeg, hogy a lakbérre és a rezsire telik. Bálintot felhívtam a Tamással való szakítás után, és közöltem vele, hogy nincs szükségem több munkára. Jólesett vele beszélgetni. Én nem mondtam el neki semmit, sem az utazásomat, sem a Gamallal való légyottomat. Mindenesetre kértem, hogy ne hívjon több tolmácsmunkára. Egyszerűen rettegek emberek közé menni, már olykor én is megrémülök a saját begubózásomtól. Bálinttal azért is volt érdemes beszélnem, mert

elmondta, hogy szerelmes egy lányba, akivel nagyon jól kijönnek. Szegénnyel kapcsolatban mindig volt bennem egy rossz érzés, ez immár szertefoszlott, megnyugodtam. Tamás, amilyen gyorsan tudott, elköltözött. Nem vitte el, csak a ruháját és a személyes dolgait. Nem mondhatom, hogy rendeződött a viszonyunk, úgy ment el, hogy iszonyú méreg tombolt benne. Nekem ezt nehéz feldolgoznom, de mégsem mondhattam, hogy legyünk barátok. Tudom, szeret, Mariann is állandóan ezt hajtogatja. Állítólag fociedzések után jól leissza magát, és azon kesereg, hogy én egy szutykos arabbal hemperegtem, míg ő itthon várt rám. Balázs kiismerhetetlenné vált az utóbbi egy hónapban. Sokszor hívom őt, olykor hajlandó is velem találkozni. Ilyenkor átjön, mert én csak akkor megyek, ha nagyon nincs más választásom. Apa már nem agresszív velem, de nem is kezel a lányaként, legtöbbször otthon sincs, amikor én ott vagyok. Balázzsal nem törődik, ez jól látszik. Próbáltam az öcsémnek munkát keresni, de nincsenek túl jó összeköttetéseim, bár most állítólag egész rendesen eljár dolgozni egy szupermarketba árufeltöltőnek. A pénztelenség miatt panaszkodik folyton, bevallom, sokszor adok neki pénzt. A drogambulanciára sikerült elcitálnom, szerintem csak azért jött velem, mert sajnált a Tamással való szakításom miatt. Sosem avattam be a részletekbe a testvéremet, de azt tudja, hogy azért szakítottunk, mert én félreléptem. Amikor apánál előálltam az életemben beállt változásokkal, csak vigyorogva reagálta le. Ki volt írva az arcára minden, mégpedig az, hogy majd most megtudom. Megtudom, milyen egyedül boldogulni. Egy ideig ámítottam magam azzal, hogy apa talán azért ilyen ellenséges velem, mert jót akar nekem, és a megfelelő irányba akar lökdösni, de rájöttem, ez nem így van. Elképzelhetetlen számomra, hogy egy szülő ölbe tett kézzel nézze végig gyermeke kétségbeesett útkeresését. Már néha arra gondolok, talán van valakije, azért ilyen rideg velünk, de ezt is elvetettem. Ahogy hazaérek, azonnal elvégzem a tesztet. Nem lepődöm meg: pozitív. Valahogy még az is természetessé válik, hogy Gamal teherbe ejtett. Hát lehetett más következménye azokak az óráknak? Mindenem befogadta őt, így a legnagyobb természetességgel a méhem is ezt tette. A kezem a hasamra teszem, de talán nem azt érzem, amit kellene. Érdekes módon nem

is érdekel a baba, sokkal inkább Gamal. Őt érzem magamban, és fel sem fogom, hogy Gamal ezen része hamarosan világra jön, és már önálló kis élet lesz. Nekem ebben a pillanatban egy férfit jelent. * * * – Mi van, ha Tamásé? – szegezi nekem a kérdést Mariann nem túl finoman. – Nem lehet az övé. Vele mindig védekeztem. – És vele nem? Nem válaszolok, elég egy nézés. Mariann lezuhan mellém a kanapéra, úgy néz rám, mint egy idiótára. – Te tök hülye vagy! Mi az, hogy nem védekeztetek? Normális vagy? Mit csinálsz most? – Mosolygok, mert nekem nem is baj ez az egész, hanem boldogság. Ő felhúzva a térdeit fordul felém. – Mit vigyorogsz? Van neked agyad egyáltalán? Jó! Rendben! Bevallom, vonzó pasi, de azért nem kellett volna teherbe esned! Ez így nem oké. – Hagyd már abba! Már nincs mit tenni. Igen. Talán hülye voltam, de megtörtént – újra elmosolyodom, ő meg már majdnem megpofoz. – Ne vigyorogj már! Minek örülsz ennyire? Azt hiszed, felhívod, közlöd vele, hogy terhes vagy, ő meg iderohan, és feleségül vesz? Mariann ismeri az egész történetet. Tudja, mi történt Szaúd-Arábiában, ismeri az érzéseimet, mindent elmeséltem neki. – Nem mondom el neki. Egy ideig döbbenten néz rám, majd visszakérdez. – Nem mondod el neki? – megrázom a fejem, úgy beszél, mint egy anya. – Te normális vagy? Joga van tudni! Vagy mit akarsz? El akarod vetetni? – Nem! – üvöltök fel, mert tényleg képtelenség. Ha még ezt a babát is elveszítem, akkor már én sem akarok élni. – Nem vetetem el! Ezt elfelejtheted! Talán sosem voltam még ilyen elszánt. Mariann tekintete jelzi, hogy nem viselkedem túl észszerűen. – Nem értelek, Csilla! Mit akarsz? Megszülöd és felneveled egyedül? Ebben itt? – körbemutat a lakásban, tudom, mire gondol. – Azért ez nem egy putri.

– Csilla… – Amíg nekem van mit ennem, neki is lesz. A gyerekem. Enyém és Gamalé! Sosem ölném meg! Másodpercek telnek el némaságban. Talán felfogja, mit is jelent nekem ez az egész. – Ha ennyire szereted, akkor el kellett volna fogadnod az ajánlatát. Képtelenségnek tartom, hogy pont a barátnőm nem ért meg. – Bármit vállaltam volna, érted? – pattanok fel a kanapéról. – Bármit! Nem érdekel, hogy ott nőket botoznak meg és a férfi az első! Nem érdekel, hogy a nőknek mindenük el van fedve és szinte ki sem mehetnek az utcára! Maradtam volna ott feleségnek, ha mást mondott volna. Igen! Feleségül kért, de hogy? „Lehetsz második! Nekem lehet több is!” – ezt mély hangon mondom, szinte a fülembe cseng, ahogy Gamal mondta. – Azt akartam, hogy azt mondja, elválok, és elveszlek téged, mert csak te kellesz. Ha ezt mondta volna, nem érdekelne, ha a világ másik végén kéne élnem. Bármit odadobtam volna, de az érzésemet iránta nem! Azt nem adom! Egy másik nővel nem tudok osztozni! És mégis mi lenne? Az egyik éjszakát nálam tölti, a másikat meg az első feleséggel? Ott haltam volna meg a fájdalomtól. Ennél még az is jobb, ha soha többé nem látom. Nem jobb. Egyáltalán nem jobb! Már nem is arra vágyom, hogy ölelhessem őt, csak még egyszer láthatnám. – Ahogy mesélted, ez azért nem olyan egyszerű! Ne felejtsd el, hogy ki is ő… – Mire gondolsz? Arra, hogy herceg? Nekem ő már nem herceg. Nekem ő az én Gamalom! Nekem már mellékes, hogy a királyi család tagja! Mellékes, hogy gazdag-e vagy szegény. Mellékes, hogy magyar-e vagy szaúdi. Szeretem, akárki és akármilyen is. De a szerelmet nem veheti el tőlem! Azt már egyszer nekem adta, és én nem engedem, hogy visszavegye! Ezért nem maradtam ott vele. – Te talán mondtad neki, hogy elhagyod a párod és őt választod? – Én nem vagyok férjnél, ő viszont nős! – Tök mindegy. Ugyanúgy volt valakid, akihez hazajöttél. Ő is érezhette ugyanazt, amit te. Feleségül kért, te pedig inkább visszajöttél a régi szerelmedhez. Szerelmemhez? Tamás sosem volt az. Tagadom, nem is értem, miért. A legszívesebben ezt tenném az egész világ előtt. Üvölteném, hogy szerelem csak egy van! Mert ha az ilyen erős, mint amit én érzek, akkor nem lehet más iránt is érezni, csakis

egy ember iránt. – Nem szeretem Tamást! Sosem szerettem! – És ezt mondtad Gamalnak is? Azt, hogy csak őt akarod? Vagy mondtad neki, hogy azt szeretnéd, ha csak te lehetnél neki? Nem gondolatolvasó! Férfi! Ráadásul abból is a rosszabbik fajta! Miért nem voltál őszinte vele? Hazaszaladtál, mint egy kislány. – Ha láttad volna az arcát, ahogy apát és Balázst szapulta. „Alkoholista apád meg drogos öcséd. Na és takarodj vissza ápolni a haldokló anyádat!” – újra mély, dörmögő hangon ismétlem Gamalt. Nevetségesnek érzem magam. – Fogalma sem volt róla, mennyire szívesen ápolnám még a haldokló anyámat, de már azt sem tehetem, mert meghalt. És amikor ezt a képébe vágtam, meg sem rezdült. Mivel nem rendeltem alá magam második feleségnek, ezért belém rúgott egy utolsót. Te mit tettél volna? Maradtál volna sokadiknak? Mariann megrázza a fejét, talán már megért. Ő is föláll és mellém lép, azt hiszem, még anya halála után sem folytattunk ilyen mély beszélgetést. Mindketten tudjuk, most nem a múlt siratásáról van szó, most a jövőről kell dönteni, és ez a döntés megpecsételi egész életemet. Míg azonban az én szívemben a szerelem tombol, neki az agya győzedelmeskedik. – Beszélj Tamással! Nagyon szeret téged, szerintem mindent megbocsátana. Lehettek még együtt. Talán ezt a gyereket… – Te normális vagy? Hazudjam azt neki, hogy az övé? – Talán azt is elfogadná, hogy nem az övé… Nem hiszem el! Hogy állhat elő ilyesmivel? Most majdnem én vágom pofon őt. Komolyan azt gondolja, hogy nem oldom meg egyedül? Vadul ellököm magamtól, de tudom, nem bántom meg ezzel. – Soha! Érted? Soha! Megszülöm, és felnevelem őt egyedül! A ragaszkodásom a babához, tudom, hogy Gamalnak szól, de sosem ismerném el. Ennyi maradt belőle nekem, és ezt senkivel sem osztom meg. – Leszel a keresztanyja? * * * Azt hiszem, az elmúlt hónapok a legszebbek voltak az életemben. A terhességemet

egyáltalán nem viselem nehezen, a kezdeti lelkesedésem átcsapott valami egészen másba. Tudatosan készülök az anyaságra, és erre a kis csöppségre is már önálló emberként nézek. Kislányom lesz, ezt megállapították a második trimeszterem egyik ultrahangvizsgálatán. Olyan érzésem volt, mintha nem is Gamalnak köszönhetném ezt a kislányt, hanem anyának. Mariann segített nekem, eljött velem mindenféle használtboltokba, és a szoba sarkába vettünk egy kiságyat is, amit a párja, Gergő szerelt össze. Tamásnak is minden tisztává vált, gondolom, Gergő folyamatosan beszámolt mindenről. Nem is érdekelt, de egyszer Tamás küldött egy üzenet: „Gratulálok. Nemcsak ribanc vagy, hanem hülye is!” A düh még mindig fröcsög belőle, sajnálom őt, mert még szeret. Ha nem szeretünk valakit, akkor képtelenség így haragudni rá. Nem válaszoltam az üzenetére. A mai naptól kicsit félek, mert napok óta folyamatosan szívhangvizsgálatra kell járnom. A szülés időpontja már eljött, de Anna még nem akar kibújni. Így fogják hívni: Pataky Anna. A kórháznál Mariann úgy pattog, mint egy férj. – Mindent beraktál? Jaj, ne is válaszolj! Tuti mindent beraktál, mert megszakadok! A kiságyat is hozod? – Bolond vagy! – nevetek vissza. Karolgat belém, legalább úgy izgul, mint én. Ma meg fog születni Anna, mert az orvos közölte, nem várhatunk tovább. Ösztönösen a hasamhoz nyúlok. Most még csak egy ismeretlen emberke, aki minden pillanatban eszembe juttatja a Rijádban átélteket, de hamarosan a kezemben tarthatom, és onnantól már egészen mást fog jelenteni. Követelni fogja magának a figyelmet, nem engedi majd, hogy csak egy emlék legyen. – A doki azt mondta, mozogj sokat, hátha beindul a szülés, úgyhogy nem liftezünk, hanem lépcsőzünk! – veti oda nevetve, én pedig csak egy „okét” válaszolok. Valóban gyalog megyünk föl az osztályra, bár ezt szerintem Mariann jobban bánja, mivel ő cipeli a megtömött táskámat. A kórházak nem keltenek bennem jó érzéseket, de most nem félek, inkább csak izgulok. Odamegyek a nővérekhez, bemutatkozom, ők azonnal teszik a dolgukat. Fölvesznek az osztályra, és közlik, hogy valamikor majd jön az orvos is, aki eldönti, mi legyen. Bekísérnek egy kórterembe, ahol Mariann segít kipakolni. Négy ágy van, szerencsére

nem az ablak mellé kerülök, mert arról anya jutna eszembe. A másik három kismamáról megtudom, hogy mindegyikük már időn túl van, ezért vannak bent. Az egyiknek hatalmas hasa van, nekem talán feleakkora sincs. Nem híztam túl sokat a terhesség alatt, az orvos aggódott is egy kicsit. Mindössze hét kilót szedtem magamra, minden, ami rám jött, az hamarosan ki is jön. Mariann végig azzal ugratott, hogy olyan szexi vagyok ezzel a kis gombóccal, amilyen még a karcsú derekammal sem voltam. Az ágy nem túl kényelmes, ahogy ráülök, mindig odébb gurul, így percenként kell visszacibálni. A szekrény az ágy mellett kopottas, de Mariann ráteríti az egyik konyharuhát, és kirakja rá a poharamat, innivalóimat. Aztán szótlanul pakol tovább, én pedig gondolatban egészen máshol járok. Szaúd-Arábia és Gamal jut eszembe. Ő ott van a világ végén, és fogalma sincs róla, hogy hamarosan megszülöm annak a szenvedélyes éjszakának és az utána való napnak a gyümölcsét. Ő már talán el is felejtett mindent. Én azonban Annának köszönhetően sosem fogom elfeledni. – Nem öltözöl át? – nyújtja felém a hálóinget és a köntöst, én pedig el is veszem. Nem szól mást, látja, egészen máshol járok. Kibújok a ruhámból, belebújok a hálóruhámba, még erről is eszembe jut az az elnyűtt póló, amiben ő ölelt. Amikor készen vagyok, megnyugtatom, hogy hazamehet, minden rendben lesz. Megbeszéljük a másnapi bejövetelét, majd el is indul. A nap hátralevő részét a telefonomon töltöm. Kikeresem a képeket Gamalról, azt nézegetem, bár fölösleges, mert nagyon elevenen él bennem az arca is, a teste is, a nevetése, a morcos képe… Mindene. És elevenen él bennem a gyermekünk is, mert hatalmasakat rúg. Szeretem. Mindkettőjüket. * * * Éjszaka bejön egy nővér, és felkapcsolja az ajtó melletti kislámpát. Tompa fény teríti be a szobát, mind a négyen hunyorogva emeljük fel a fejünket. – Pataky Csilla! – Igen. – Jöjjön. Itt a doktor úr! Megyünk szülni! Kipattanok az ágyból, közben ezer dolog átszalad az agyamon. Mire kérdeznék, a

nővér már nincs ott, ezért belebújok a köntösbe, és remegő végtagokkal indulok kifelé. Az egyik kismama még sok szerencsét kíván, és hangosan fejezi ki vágyát, hogy már ő is meg akar szülni. A folyosó végén áll az orvos, amikor meglát, felém jön, majd átölel. – Na, hogy van, Csilla? – A nővér azt mondta, hogy szülni megyünk. – Így van – feleli vigyorogva, miközben meglóbálja a papírokat a kezében. – De nekem nem fáj! – Majd fog, Csilla! Fog! Megint nevet, majd maga elé tol. A nővér hirtelen ott terem, már ő utasít. – Jöjjön. Előkészítjük. Fogalmam sincs, ez mit jelent, ezért szófogadóan követem. Bekísér egy csempézett helyiségbe, ahol nekem szegez egy kérdést. Olyan kérdést, ami darabokra tör: – Telefonált már? Vagy nem apás szülés lesz? Ekkor kezdem felfogni, mennyi mindent vettem el magamtól is és Annától is, csak azért, mert én nem akartam elmondani Gamalnak. Én egyedül küszködöm végig ezt az egészet, és Annát sem ölelheti majd egy apa a születése után. A szívem nagyon nehéz, fázom, minden porcikám remeg. Már nem az izgalom van bennem, hanem határozott félelem. Az egyetlen ember, aki mellett biztonságban éreztem magam, nagyon távol van most, én pedig a gyermekét készülök megszülni. Föladnak rám egy másik hálóinget, megvizsgál az orvos, majd bekísérnek egy másik helyiségbe. Felismerem, hogy ez a szülőszoba, függönnyel van elválasztva három szülőágy, de most egyik sem foglalt. – Melyik ágyat választja, Csilla? Öné az egész szoba! Az orvos is nevet és a szülésznő is, én meg a hányás szélén állok. Felfekszem az egyik ágyra, minden valóssá válik. Innen már nincs visszaút. Anya leszek. A szülésznő rám köt egy gépet, egy másik nővér pedig infúziót köt be. Minden tagom reszket, de meg sem kérdezik, hogy fázom-e. Amikor végeznek, közlik, hogy most itt kell feküdnöm egy kicsit, míg megindulnak a fájások. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el. Olykor bekeményedik a méhem, a szülésznő sokszor vizsgál meg, és az orvos is olykor benéz hozzám. Aztán egyszer csak mozgolódásra leszek figyelmes. Az orvos

ténfereg, valamihez készülnek. Nem kell kérdeznem, a szülésznő odalép az arcomhoz, és elmondja, mi fog történni. – Megrepesztjük a burkot. Csak elindul a kis hölgy kifelé. Utálom, hogy mindenen nevetnek. Tudom, hogy csak lelket akarnak belém önteni, de én a legszívesebben már üvölteném: „Gamal! Gyere ide azonnal! Segíts! Szükségem van rád!” Vagy anyának is ugyanezt mondanám. Bárkinek, csak ne legyek egyedül. Kitör belőlem a zokogás, meglepem a szülésznőt is és az orvost is. Az idős férfi úgy szól hozzám, mintha gyerek lennék. – Ugyan már! Ügyesek leszünk, és gyorsan világra segítjük ezt a kis angyalt. Nem kell sírni! Komolyan azt gondolja, hogy a fájdalomtól félek ennyire? A szülésznő megint jön azzal az ostoba kérdéssel: – Biztos ne szóljunk senkinek? Bárki bejöhet, nem csak az édesapa. Esetleg az édesanyja… Rázom a fejem, nincs erőm kimondani. Mit mondjak? Az apa egy szaúdi herceg, akinek tálcán kínáltam magam, és meg is lett az eredménye? Vagy azt, hogy az édesanyám már nem él? Mit mondjak? Hogy egyes-egyedül vagyok, és csak ez a kicsi baba lesz nekem? Kapok egy simítást még az arcomra, majd elhallgatnak mindketten. Elvégzik a burokrepesztést, amit hangtalanul tűrök. A meleg folyadék áramlik ki belőlem, már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy anya akarok lenni. Az éjszaka csak vánszorog, a percek is lassan telnek. Egyre kínzóbbá válnak a fájások, már az orvos is és a szülésznő is velem van, én pedig cseppet sem tudom visszafogni magam. Hangosan hisztériázok, iszonyatos fájdalmaim vannak, de olyan, mintha a körülöttem állók ezt nem hinnék el. Simogatnak, hogy mindjárt vége lesz, és hogy a legjobb úton haladunk, de én erről a fájdalomról bármit elhiszek, csak azt nem, hogy a helyes út. Aztán leül a lábam közé az orvos, és úgy közli, mintha a legtermészetesebb dolog lenne. – Na, Csilla! Amikor jön a fájdalom, akkor nyomunk! A szülésznőre nézek, de ő nem reagál. Csak fekszem feszülten, és várok. Érzem a közeledő fájdalmat, de nem csinálok semmit. A szülésznő a gépre néz, majd rám.

– Most kéne nyomni! Már majdnem szemrehányóan mondja, mérgemben préselni kezdek, de olyan, mintha semmi sem történne. A fájdalom egy csapásra elmúlik, csak a nyugalom marad. Az orvos a szemembe nézve közli azt, amit én is tudok. – Édesem! Ez a gyerek ott fog kijönni, ahol bement, úgyhogy egy kicsit jobban kéne nyomni. Ha mellettem lenne Gamal, biztos nem kéne ezt átélnem. Ő biztos megvédene ezekkel a támadásokkal szemben, még akkor is, ha ezek nem támadások. Én most annak érzem. De egyvalami túlteng bennem, és az a büszkeség. Mindent egyedül fogok végigcsinálni. Egyedül nevelem majd a kislányomat, és ez a szülés csak az első lépés. Márpedig én nem fogok elbukni az első lépésnél. A fájdalomnál minden erőmet összeszedve préselek. – Ez az, Csilla! Okos kislány! Megy ez! Szülünk! Minden eszembe jut a szülés alatt. A születés talán olyan lehet, mint az elmúlás órája. Minden végigszáguld az ember fejében, talán a nagy fájdalom miatt. Azért, mert a nő ebben a pillanatban el sem tudja képzelni, hogy ezt túl lehet élni. Anya ugyanezt élte meg az én születésemkor, ezért még nagyobb tisztelet ébred bennem. Olyan ez, mint egy büntetés. A gyönyörűség, amit kaptam Gamaltól, most pokoli kínnal távozik belőlem. És hirtelen, ahogy Gamalra gondolok, türelmetlenné válok. Látni akarom a lányomat! A lányunkat. Talán hasonlít rá. De ha nem is hasonlít, a vére vele egy. Látni akarom. Ölelni. Csókolni. Annát is és Gamalt is. * * * – Gratulálunk. Csodaszép kislány. Mi lesz a neve? – Pataky Anna – felelem, és magamhoz akarom ölelni. A mellkasomra teszik, azonnal kitör belőlem a sírás. Csókolom, szorítom, de nem is anyai érzések kavarognak bennem, hanem a Gamal iránti szerelmem. – Jó van, Csilla! Nagyon ügyes volt. Szép munka – az orvos megdicsér, mintha egy anya vagy apa mondaná. Kiveszik Annát a kezemből, és elviszik megmérni, én pedig csak zokogok

fájdalmamban. Senki sem próbál csitítani. Azt hiszem, már ők is felismerték, hogy valami mélyebbről feltörő fájdalom kerített hatalmába, és nem az öröm.

25. fejezet

Apa csak nézi Annát, és csókolgatja, kicsit aggódom, mert nem teljesen józan, rettegek attól, hogy fel akarja venni. Hagyom, hadd gügyögjön, én Balázshoz fordulok, aki a távirányítóval foglalatoskodik. Nagyon le van fogyva, tudom, rossz úton vagyunk. A terhességem és a szülés elvette minden erőmet, de most végre felhozom a témát. – Balázs! Vissza kéne mennünk a drogambulanciára. – Tovább pötyög, az orrát dörzsöli és a száját harapdálja. A jövőre való készülődésem vakká tett. Most, ebben a pillanatban kifejezetten kiül Balázsra a szenvedélybetegség. A heroin rabja. – Hallod? Holnap újra átjövök Annával, és elmegyünk. Az sem érdekel, ha a lányomat is vinnem kell, bár ez egy kicsit riaszt. Apára nézek segélykérően, de ő nem reagál. Anna arcát simogatja. – Balázs! – Mi van? Hallom! Dolgoznom kell holnap. – Akkor vegyél ki szabit! Mondd meg, mikor, és elmegyünk. Vág egy fintort, odébb hajítja a távirányítót, ami Annától nem messze landol. A gyomrom összeugrik rémületemben. Apa felegyenesedik, végre közbeszól, bár nem azt mondja, amit hallani akarok. – Nekem el kell mennem! – Most? De csak most jöttünk Annával! – Nekem munkaidőm is van! Ez egy olyan beszólás, amit nehéz nem helyesen értelmezni. Márpedig most az a helyes, hogy szinte lekurváz. A terhességem alatt, amikor odaálltam eléjük és mindent elmondtam, az öcsém csak röhögött, apa meg mondta a magáét. Abban a pillanatban érdekes módon semmivé foszlott a Tamás iránt érzett ellenszenve, már egész jó fej srác volt, akivel kár volt szakítani. Még azt is mondta, hogy anyának nagy csalódást okoznék a viselkedésemmel, ezzel bántott meg a legjobban, mert tudom, anya büszke lenne rám. Apa szerintem csak attól tartott, hogy nem állok majd meg egyedül. Pedig az igazság az, hogy én erősebb lábakon állok, mint ők ketten, mégsem vágtam ezt sosem a fejükhöz,

noha olykor kikívánkozik belőlem. Anna csak pár hetes, de én dolgozom otthonról. Van egy-két fiatal, akiknek angolórákat adok, de sokat nem tudok kérni érte, mivel Anna is ott van velem. Sokszor nem sikerül úgy időzíteni az órákat, hogy a lányom aludjon, ilyenkor bizony fel kell állnom a tanuló mellől. A fordítások is megmaradtak, azokat szeretem csinálni, mert gyorsan haladok, és éjszaka is megoldható. Tolmácsolni azóta sehol sem voltam. Az egyetemről lemondtam egy időre, Anna most fontosabb. Egyébként sem tudnám kire bízni. Apa kimegy az ajtón, és ott hagy minket. Annát búcsúzóul megpuszilja, de sem engem, sem Balázst nem. Dühös vagyok és elkeseredett, de nem engedem, hogy apa elterelje a figyelmemet, amikor becsukja az ajtót, újra a testvéremhez fordulok. Elképesztő, hogy pár hét alatt mekkora változáson mehet keresztül az ember. Anna születése után azonnal megvolt a keresztelő, amin Mariann lett a keresztanya, Balázs pedig a keresztapa. Még akkor, pár hete sem tűnt ilyen betegesnek. – Nagyon rosszul nézel ki! – vetem oda neki, de csak megszívja az orrát. – Nem halogathatjuk a dolgot. Orvoshoz kell mennünk! – Nincs neked kivel foglalkoznod? – De. Te! Veled akarok foglalkozni! – Foglalkozz a kis fattyaddal! Hirtelen levegőt sem kapok. Ez már nem az öcsém. Először csak összetör, aztán a düh kezd feltörni belőlem. Annát szapulja, egy anyatigrissé válok. – Mit mondtál? – fölpattanok, mint aki bokszolni készül. – Mondd még egyszer! Szégyelld magad! Anna a gyermekem! Nem egy fattyú, hanem a te unokahúgod. A te nővéred gyermeke! És tudd meg, a pár hét alatt több szeretetet adott, mint te egész életedben! Utállak téged! Érted? Nőj már fel! – Nem beszélek komolyan, de már késő. Iszonyú fájdalmat érzek. Hogy képes bántani, megszólni az én babámat? Azt, akit a legjobban szeretek a világon. Odalépek Annáért, és öltöztetni kezdem, de nagyon nehezen megy, mert a méreg szétfeszít. Csak mormolok az orrom alatt, talán nem is támadnék tovább, de ő visszaszól. – Miért, nem az? – Fogd be! És te mi vagy? Remegő kézzel emelem meg a lányomat, ki akarok szaladni innen. Soha többé nem

jövök ide, ebben biztos vagyok. Talán azért érzem ezt a dühöt, mert nem akarom elveszíteni Balázst. Ő is föláll, majd végigmér. – Hogy érted, hogy én mi vagyok? – Nézz magadra! Lövöd magad, és folyton sajnálkozol, hogy neked milyen rossz! Mi lett veled? Ha ezt anya látná, nagyon… Hatalmas pofont kapok. Az ütéstől megpördülök, Annát csaknem leejtem. Ösztönösen fordítom el, rettegek, hogy újra ütni fog és a babát találja el. Felkapom a táskám meg a maradék cuccot, és kiszaladok a szobából, de ő eszelősen követ, néha lök rajtam egyet. – Na mi van? Nem tetszik, ha nem úgy ugrálnak, ahogy te akarod? – Hagyd abba! El fogom ejteni Annát! – Ki nem szarja le? Újra lök rajtam egyet, nekiesem az ajtó melletti szekrénynek, Anna feje pár centire van csak a kemény fától. Ha nem lenne a kezemben, most ököllel esnék Balázsnak. Odafordulok hozzá, a lányomat teljesen átkarolom, magamhoz szorítom, eggyé válok vele. – Gyere! Üss még! Üss mindkettőnket! – Sírva üvöltöm, lendíti a kezét, újra pofon vág. Anna sírni kezd, mert a fülénél ordítok vissza. Kapok még egyet, majd megáll. Csak néz rám a barna szemeivel, már nem is az öcsém. Simítom Anna hátát, úgy kérdezek: – Végeztél? Mehetünk? Nem szól semmit, én pedig végre belebújok a cipőmbe, lányomra terítem a pokrócot, és kimegyek az ajtón. Nem is magamat sajnálom, hanem anyát. És életemben először örülök, hogy már nem él, és nem láthatja, mi lett a fiából. Elvesztettem mindent. Anyát, apát, Balázst, Gamalt. Az egész múltam semmivé válik. Annát ölelem, és valahogy másként látom már az egész életet. * * * Lefektetem Annát, hangtalanul figyelem a tökéletes arcocskáját. A haja egészen világosbarna, Mariann szerint vöröses, de nem olyan, mint nekem. A szeme viszont az enyém. Gamalnak is zöldes szeme van, de Anna az én élénk szemszínemet örökölte, az övé még messziről sem válik borostyánossá, mint Gamalé. A szája nagyon húsos, ebben

nem rám hasonlít. Sokszor csókolom a száját, mert azt egy az egyben Gamalénak érzem. A vonásai nagyon egzotikusak, a legszembetűnőbb szemének mandulaformája. Szerencsére nem olyan sápadt a bőre, mint az enyém, bár még ő is elég fehér bőrű. A szeplőim nem öröklődtek, ennek nagyon örülök. Egyébként nagyon nyugodt baba. A szívem összeszorul, amiért át kellett élnie egy ilyen családi vitát. Másképp látok sok mindent. Balázs pofonja és verése ráébresztett arra, hogy minden elveszett, amit próbáltam egyben tartani. A család, ami a múltban volt, mára értéktelen lett. Számomra már Anna a legértékesebb, és ebben a pillanatban úgy érzem, hogy még a jóisten szerint is ez a helyes döntés. Magamat feláldozhattam, és anya halála után minden erőmmel a testvéremre koncentrálhattam, de Annát nem áldozhatom fel. Ugyanúgy szeretem most is az öcsémet, egy pofon semmit sem változtatott meg bennem, de a lányom életét nem teszem tönkre azzal, hogy összeomlok. Csak én vagyok neki. Egyetlen megoldásom, hogy innentől reálisan látom majd a helyzetet. Nincsenek rózsaszín képek, amiben Balázs egyszer csak meggyógyul, és az életünk boldogan megy tovább. Ezt nem érhetem el. Az én lelkem már nem is törött, hanem porrá őrlődött, csakúgy, ahogy valószínűleg apáé és Balázsé is. Annáé nem sérülhet. A burok, amiben óvni akarom, nem szól sem pénzről, sem a magasztos családról, hanem csak a szeretetről, amit tőlem kaphat meg. Csak tőlem. Legalábbis az elmúlt órákban ezt éreztem, de most, őt nézve már mást gondolok. Tolvajnak érzem magam, aki elveszi a lányától az esélyét is annak, hogy kimondhassa: apa. Olyan ez, mint a kötél, ami lefelé lóg egy szikláról, és te próbálsz megkapaszkodni benne. Ha csak egy van, akkor az minden lehetőséged, életed, halálod, boldogságod. Hiába van két kezed, csak abba az egybe kapaszkodhatsz. Ha két vagy annál több kötél lóg, akkor az neked is nagyobb esély a túlélésre, a boldog jövőre. Én bármennyire is szétszakadok, attól még egyetlen kötél maradok, és ezt nem tehetem meg Annával. Szükségünk van Gamalra. Talán már túl késő, de ha nem próbálom meg, akkor örökre ez a tolvaj maradok, aki a saját lányát lopta meg. Kiveszem a régi papírokat a fiókból, közötte van a hivatalos meghívó is Rijádba. Ezen fel vannak tüntetve adatok, egy központi telefonszám, amelyen kereshetem alSzudairi urat. Így van írva. Milyen régen gondoltam így rá. Már régóta Gamal. Anna már alszik, remegő kézzel tárcsázom a számot. Kicsöng, föl is veszik, azonnal

felismerem, hogy nem Gamal az. – Üdvözlöm. Pataky Csilla vagyok Magyarországról. Gamal al-Szudairi urat keresem. – A tolmács? – vált angolra. Leszűröm, hogy ez a másik arab, aki elhozta nekem itt, Budapesten a pénzt. – Igen… én vagyok. – Emír al-Ghatam vagyok. Miben segíthetek? Al-Szudairi úr nagyon elfoglalt. Nagyon elutasító a hangja, de nem adom fel. Az eleinte érzett bizonytalanságom kezd tovaillanni, mert most már mindenáron beszélni akarok Gamallal. – Személyesen kell vele beszélnem! – Az nem fog menni! – Kérem, adja meg a közvetlen elérhetőségét! – Nézze, kisasszony! Nem értett meg! Szudairi úr telefonszámát nem fogja megkapni, ha valamit üzenni akar, azt átadom, de javaslom, üzenetet is csak akkor küldjön, ha életbevágó, mert van jobb dolgunk is, mint önnel diskurálni. Egyáltalán nem érdekel, mit mond. – Életbevágó. Kérem, mondja meg neki, hogy hívjon föl! Ezen a számon elér, bármikor hívhat. A számom benne van az egykori megbízói szerződésben is. – Csak hallgat nagyokat, én pedig megerősítésre várok. – Átadja neki? Fontos… és csak vele akarok erről beszélni! – Átadom, de ne legyenek illúziói. Szudairi úr majd eldönti, hívja-e magát. Óhajt még valamit? Rettegek attól, hogy nem kapja meg az üzenetemet, de nem tehetek semmit. Egyszerűen el kell fogadnom, hogy Gamal elérhetetlen egy hétköznapi embernek. Ugyanezt éreztem Rijádban, amikor egy ócska üzenetet sem tudtam neki küldeni. – Ennyit szerettem volna. – Akkor viszonthallásra! Lenyomja a telefont, én meg csak ott állok Anna fölött, és döbbenten hallgatom a búgó hangot, figyelem lányom békés arcát. Azt hiszem, csak az útra nehéz rálépni, ha már rajta van az ember, akkor elszántabbá válik. Én is így érzem ekkor. Bármi történjen is, Gamalnak most már tudnia kell, hogy az ölelésünknek gyümölcse lett. Tudnia kell,

hogy szerettem, szeretem. Akkor is mindent tudnia kell, ha válaszul csak belém rúg. * * * Egész nap nem történik semmi. Éjszaka virrasztottam, hátha azonnal hívni fog, de már a következő este jött el. Napközben Annával sétáltam, bevásároltunk, és főztem egy húslevest. Minden hangra azt gondoltam, talán a telefonom az, de nem. Már túl vagyok a fürdetésen, azon gondolkodom, felhívom Mariannt és beszámolok a merészségemről, de túlságosan is szégyellem magam. Csörren a telefon, Annát gyorsan lerakom a kiságyba, és odalépek a készülékért. Külföldi szám, tudom, hogy ő az. Érzem. Mégis magyarul szólok bele, ahogy fölveszem. – Tessék, Pataky Csilla! Ott van a vonal túlsó felén, érzékelem mindenét. A szívem a torkomban dobog, újra érzem bőrömön az érintéseit és a kifújt levegőt, amivel csiklandozta a bőrömet. A sóhaját a fülemnél, a szőrszálai cirógatását… Angolra váltok. – Te vagy az, Gamal? – Igen, én. Nagyon durván szól bele, lélegeznem kell egy mélyet, mert csaknem elbőgöm magam. Ő is hallgat, hangosan sóhajt, ahogy behunyom a szememet, olyan, mintha szemben állna velem. Szinte már várom a csókot… De nem csókot kapok, csak egy mogorva mondatot. – Emír szólt, hogy mindenképpen beszélni akarsz velem. – Igen, így van. Képtelen vagyok többet mondani. Igazság szerint nem így képzeltem ezt el. Kezd bennem erősen eluralkodni a félelem, mert a hangja nagyon ijesztő. Férfias és kellemes érzéseket ébreszt bennem, de most félek tőle. – Hallgatlak, Csilla. – Szeretném, ha eljönnél Magyarországra! Egy ideig csönd van, reménykedem, hogy szelídül a hangja. Nem történik meg. Durván kérdez vissza. – Minek? Nekem ott nincs dolgom. Az üzleti ügyeimet más intézi… – Ez nem üzleti ügy – képtelen vagyok folytatni.

– Akkor mit akarsz tőlem? Egyre elutasítóbb. Nem mondhatom el neki a telefonba, hogy született egy lánya, mert azzal biztos elvágnám magam. És igazság szerint ekkor már valami más is érdekel, gyerek ide vagy oda. Azt akarom tudni, irántam mit érez. – Muszáj idejönnöd! – Anna rúg egyet, odanézek, ösztönös a következő mondat: – Nem miattam… – Nem értelek. Felhívsz, és arra kérsz, menjek oda. Majd közlöd, hogy nem te akarod így. Beszélnél konkrétabban? Ha nagyon konkrét lennék, akkor órákig csak duruzsolnám a telefonba, hogy mennyire hiányzik, mennyire csodálatos kislányunk született, és hogy egy zombi vagyok hónapok óta, mert ő már nincs. Szerelmet vallanék neki, de ezt most nem tehetem. Nagyon elgyengülök, zavarba jövök az ő ellenséges hangjától. – Ezt most nem tudom elmondani… Értsd meg… képtelen vagyok rá… – Akkor mi a fasznak üzentél, hogy hívjalak föl? – Kérlek, ne beszélj így! – Csilla, ne szórakozz velem! Arra kértél, hogy hívjalak föl. Megtettem. Elmondanád: mi a helyzet? Dühössé válok. Miért ilyen durva és elutasító? Abban az egyben mindig reménykedtem, hogy talán neki is többet jelentett egy kis hempergésnél az egész, és ezt most elveszi tőlem. – Te sosem értesz meg engem! – kiabálom a kagylóba. – Ez nem igaz! Te nem értesz engem! Sosem értettél…! Döbbent csönd támad a kiabálásunk után, és ez a csönd az én lelkemet simogatja. Bármilyen durván beszél is, érzem hangjában a fájdalmat, és örülök, hogy neki is fáj. Visszaszelídül a hangom. – Arra kérlek, gyere ide! Ha jössz, akkor megtudod, miért hívtalak. Ha nem jössz, akkor sosem tudod meg. Az ő hangja nem lágyul, inkább lenéző hangsúllyal kérdez vissza. – Na és minek? Van számomra egy ajándékod? Az a túrós szarság? Az utolsó mondatát már szinte meg sem hallom, mert azt gondolom: „Igen. Pontosan egy ajándékom van számodra. Egy olyan ajándék, ami nekem is az. Te adtad nekem, és

én adom neked.” – Szebb ajándékom van. Egy pillanatnyi csönd támad, talán akarom, hogy értse. – Mit akarsz ezzel mondani? – Én ugyanott lakom, ahol régen. A címemet tudod. Bármikor jöhetsz. Én várlak. Anna büfizik egyet a kiságyban, a tápszer kifelé folyik a száján. Egyébként is képtelen vagyok a búcsúzásra, mert én már soha többé nem akarok búcsúzni tőle. Le akarom rakni a telefont, de beleordít. – Le ne merd rakni azt a kibaszott telefont! Meg ne merd tenni, érted? Mi az az ajándék? – Nem felelek, Anna száját törölgetem, látom az arcán, hogy hamarosan elsírja magát. Újra Gamal szólal meg, de már más a hangja. A megadás jut róla eszembe. – Rendben. Pár napon belül ott vagyok. Így jó lesz? – Igen, Gamal. Köszönöm. Vigyázz addig magadra, kérlek! Várlak. Most le kell tennem! Örülök a hívásodnak… tényleg. – Én is örülök. Akkor hamarosan találkozunk! Ő is lerakja és én is. Fölkapom Annát, megtörlöm a száját, majd meg is csókolom. A legszívesebben a magasba dobnám örömömben, és ordítanám, amit csak a fülébe súgok. – Idejön. Idejön hozzánk az apukád, Anna!

26. fejezet

Életemben nem teltek még olyan nehezen a napok, mint most. Már késő este van, ma sem jön el. A telefonomban már benne van a szám, amiről hívott, de sosem hívnám fel még egyszer. El fog jönni, tudom. Az, hogy mikor, már nem is olyan fontos. Anna a kiságyban szuszog, én is befekszem az ágyamba. A telefonomon megnézem Gamal fotóit, már épp le akarom kapcsolni a kislámpát, amikor a kaputelefon csörögni kezd. Rohanok, nehogy a lányom felébredjen, mert iszonyú hangos a zaj. Sajnos többször előfordult már, hogy suhancok szórakozásképpen az éjszaka közepén csak úgy fölcsengettek. Az meg sem fordul a fejemben, hogy ő az, mert biztosra veszem, hívni fog előtte. Fölkapom a kaputelefont, és dühösen szólok bele. – Halló! – Én vagyok – jön a válasz, a hangja már cseppet sem durva. – Gamal? – Igen, én! Érzem a hangján, hogy nevet. Én is vigyorgok, de a könnyem is kicsordul. – Te jó ég! Gyere be! A második emeletre gyere! Megnyomom a kapunyitót, és a bejárati ajtónak is nekifeszülök. Kilépek a lépcsőházba, a villany még nem ég, én sem kapcsolom fel. Tudom, hogy nem fogja a liftet választani, éreztem a hangján a türelmetlenkedést. Eszelősen, mezítláb, egy szál hosszú pólóban szaladok lefelé. Érzem a talpamra ragadó porszemeket, amik éhesen kapaszkodnak a bőrömbe. A fordulónál el kell kapnom a korlátot, különben kisodródom. A következő fordulónál már nincs is hideg. Tüzel a testem, egyre közelebb érzem magamhoz. Látom a körvonalait, a könny már ömlik a szememből. Bizalommal telve vetődök felé, ha nem kapna el, iszonyú nagyot esnék. De ő elkap. A lábam azonnal átkulcsolja őt, megtámasztja a fenekemet, és cseppet sem szorít gyengébben, mint én őt. Tudtam, hogy eljössz! Az egyik kezét kihúzza a fenekem alól, és a fejemet magához szorítja. Olykor én is

szoktam így fogni Annát. Zokogok és nevetek, a legboldogabb ember vagyok a világon. Időt hagy nekem, hallom a sóhajait, de nem sír. Hirtelen éhessé válik a lelkem, látni akarom az arcát. Megemelem a fejem, összenyomjuk a homlokunkat, az orrom az övéhez ér. A szeme nem is maga a boldogság, hanem egyfajta ajzószer és örömgyógyszer. Nem mosolyog, nagyon komoly, inkább döbbent a tekintete. De amikor megszólalok, tovaillan az ereje, látom a vágyat és a fájdalmat benne. – Gamal! Tudtam, hogy eljössz! Kicsordul a könnye, minden olyan egyszerűvé válik. Hogy gondolhattam, hogy neki nem ugyanazt jelentette, amit nekem? Mindketten örömben úszunk, mégis az elmúlt időszakot siratjuk. Nem sír hangosan, de a szeme mindent elárul. A szájára nézek, érti a nézést, mert azonnal csókolni kezd. Nem durva vagy erőszakos, lágy, mint a legelső csókunknál. Köröz, olykor otthagyja a nyelvemet és megszívja a számat. Aztán egyre intenzívebben kezd csókolni, hallom a levegővételén, miként ragadja magával a vágy. A szakállát simítom, ami nagyon rövidre van most vágva, kissé szúr is. Árad belőle az ismerős illat, otthon érzem magam. Igen. Gamal nekem már a mindent jelenti. A szerelmet, a családot, a biztonságot, a vágyat, az otthont… Feljebb dob egy kissé, majd megindul a lépcsőn fölfelé, de a csókokat tovább osztja. A katonák jutnak eszembe, akik vérre mennek a hazájukért. Olyan erős és oltalmazó most, hogy csakis ilyen bugyutaság juthat eszembe. – Erős hercegem! Elmosolyodik, de nem mond semmit. Megáll, újra dob egyet rajtam, majd megy tovább. Az idők végezetéig tarthatna ez a lépcső, mert én sosem akarok leszállni. Fölérünk a másodikra, a nyitott ajtóhoz visz, be is lép a lakásba. A válla fölött átnyúlva vágom be a bejárati ajtót. A kinti homály után itt túl nagy a fény, mindketten ösztönösen keressük szemünkkel a másikat. Leenged, az arcomat két tenyere közé fogja, puha puszikat osztogat mindenhová: a szememre, a pilláimra, az orromra, számra, szemöldökömre… – Ah, Csilla… – Gamal… Annyira hiányoztál! Elengedi az arcom, lerántja magáról a kabátját, ekkor nézek rajta végig először.

Sosem láttam még téli ruhában, nagyon elegáns, de sportos is. Szűk szárú farmerban van, elegáns, magas szárú cipőben és szövetkabátban, ami alatt csak egy ing van. Sokkal inkább néz ki európai modellnek, mint egy arab hercegnek. Amint földet ér a kabátja, én már bújok is hozzá. Újra emelem a lábam, másznék rá, ő is alám nyúl, tudja, mit akarok. Az a pár másodperc, míg letett, a kínok kínja volt. Anna nyöszörgését hallom, talán túl hangosak voltunk, vagy a fény nagy. Ő nem hallja, mert tovább csókol, én azonban megállítom. – Shh. – Mi van? – kérdez hátrébb döntött fejjel. Ebben a pillanatban Anna velőtrázó hangon sír fel, én pedig csak őt figyelem. Elképzeltem, mint mondom majd el neki, és készítem föl rá, de ennek lehetősége most szertefoszlik. Anna mindent leegyszerűsített. Igazság szerint félek a reakciójától. Olyan szemekkel néz rám, mintha nem is ismerne, bátorítóan elmosolyodom. Hogy kit is akarok bátorítani, azt nem tudom, mert bennem legalább akkora a rettegés, mint benne. Távolodni kezd tőlem, és ez a távolodás oly fájdalmas. Még mielőtt bármit mondhatna, megfogom a kezét, és magam után húzom. A szobában már hiába keresem a tekintetét. Hátranézek rá, de ő már csak a kiságyat figyeli, amiben Anna rugdosódik. Sajnos éjszaka elég gyakran sír, mert hasfájós. Arra várok, hogy kérdezzen valamit, nevessen, dühöngjön, vagy bármi, de az első reakciója meglep. – Lány? – kérdezi halkan, én meg nem értem, miért olyan fontos ez. – Igen, kislány. – Erre végre rám néz, a szeme szinte gyilkol. Pontosan attól féltem a leginkább, hogy így fog rám nézni azért, amiért szültem egy gyermeket. Még halkabban egészítem ki magamat. – Anna. Így hívják. – Milyen név ez? – kérdez vissza mérgesen. – Szép magyar név. – Csakhogy ő nem csak magyar! Mélyen a szemembe néz, ez egyfajta szemrehányás. Igaza van. Mit vártam? Azt, hogy örülni fog annak, amiért a tudta nélkül megszültem a gyerekét? Ki örül az ilyesminek? Szégyennel telve sütöm le a szememet, de bocsánatot képtelen vagyok kérni. Nem tudok elnézést kérni azért, amiért világra hoztam Annát. Életem legjobb döntése volt. – Az enyém? – kérdezi még mindig éles hangon. Először dühít ez a kérdés, de

belátom, hogy jogos. – Igen, a tied. A düh már nemcsak az arcára ül ki, hanem minden egyes testrészére. A homlokát dörzsöli idegesen, mintha nem tudná eldönteni, hogy képen törölhet-e ezért a húzásért. – Ez az ajándékod? – már majdnem reményt vesztett a hangja. Mást vártam. – Nem, Gamal. Anna a te ajándékod volt nekem. A legszebb, amit életemben kaptam. A szeme szikrákat szór, a teste tüzet okád felém, de az eleinte zord hangja szelídül. – Miért csináltad ezt? – Nem akartam, hogy kényszernek éld meg! Tudom, butaságot beszélek, hiszen most is belekényszerítem. Utálom magamat azért, amit tettem, Anna miatt is és Gamal miatt is. Az, hogy én mit érzek, már mellékessé válik. Ingerülten arrébb lép, mint aki el akar menni, ezért utánalépek én is. Anna újra hangosan felsír, ezért mindketten megállunk. Egyszerre nézünk a lányunkra, és meg is indulunk felé. Elmosolyodom a mozdulatán. – Fölveszed? – kérdezem lágyan. – Nem – vágja rá durván, de én látom a tekintetén, hogy szíve szerint fölvenné. – Hasfájós. Sokat sír éjszaka… Én meg keveset alszom. Viccnek szánom, mert oldani akarom ezt a hangulatot, de ő összeszűkült szemmel néz végig rajtam. A tekintete mindenhol metszéseket tesz rám, pengeéles. – Miért nem segít neked senki? Miért kérdez ilyeneket? Feldühít. – Mert én nem királyi családba születtem! Annyira szeretném, ha legalább egy kis jelét adná annak, hogy nem halálos bűnt követtem el. Egy ideig néz, majd Annához fordul és érte nyúl. A szívem vadul kalimpál, amikor szakszerűen emeli magához. Sosem láttam még ennél szebb képet: itt áll előttem a férfi, aki a mindent jelenti nekem, és a közös gyermekünket magához öleli. Sírhatnékom támad, a legszívesebben én is odabújnék hozzájuk. Amikor meg akarja igazítani a kezében, megijedek, ezért odakapok, nehogy leessen Anna. Gamal határozottan szól hozzám.

– Tudom, hogy kell fogni, ne aggódj! – Bocsánatkérően ránézek, de ő a következő mondataival darabokra tör. – Van egy fiam. Őt is szoktam babusgatni. Talán üvölthetnék, vagy összeeshetnék. Bármire képes lennék, de a nézése lebénít. Egyfajta revans ez neki, és ez fáj a legjobban. – Van egy fiad? – Igen. – És ezt csak most mondod? – Miért? Te mondtad előbb, hogy van egy lányom? Kétség nem fér hozzá, remek harcos. Ezeknek a szavaknak a mélyén mindenért ott a bosszúja. Nemcsak Anna miatt, hanem azért is, mert úgy váltunk el, ahogy… Mert nem mentem bele az ajánlatába. Feléjük nyúlok, szétfeszít a düh. – Add ide! Már majdnem gúnyos vigyorral fordul el. Olyan, mintha büntetne, a legszívesebben kikapnám a kezéből a lányunkat. Olyanokká válunk, mint a játékon marakodó kölykök. – Miért lettél dühös? – kérdez azzal a bizonyos féloldalas szemöldökfelhúzásával. – Nem vagyok dühös. Csak azt akarom, hogy add ide! Gamal válaszul megcsókolja Annát, majd felém nyújtja. A tekintete mélyen az enyémbe fúródik, ő sokkal erősebb, mint én. Én darabokban vagyok, de ő tartja magát. A következő mondatát már nem is értem. – Itt nem maradhat. – Ezt hogy érted? Újra ott van az arcán a gúny. Vagy sokkal inkább a lenézés. Tudom, hogy az ő és az én származásom közötti különbségre gondol, és utálom, amiért jelen van a pénz. Ez az első gondolata? Miért nem mondja, hogy mennyire hiányoztam, vagy mit érzett az elmúlt hónapokban nélkülem? Mert én erről akarok beszélni! A szerelmünkről. – Nem fogja ugyanazt kapni, mint a fiam, de ennél jobbat érdemel! Annát szorosan magamhoz ölelem, Gamal olyan, mint egy ellenség. Még Annát is lenézi. – Hogy érted, hogy nem kapja ugyanazt, mint a fiad? Anna talán kevesebb? – Te ezt nem érted! – vág vissza, én pedig azt érzem, hogy nem is akarom érteni.

– Ha különbséget teszel a gyerekeid között, akkor nincs is Annának szüksége rád mint apára. – Az most mindegy… – Neked minden mindegy! Akkor mégis mi a fontos? Nyel egyet, miközben végigmér minket. Az én Gamalom most nem is itt van, hanem Szaúd-Arábiában maradt, abban a szállodai szobában. – Csilla! Ez itt az én gyerekem, de törvénytelen. – Törvénytelen? – Nem ismerhetem őt el! Ezt csak akkor tehetném, ha házasságban született volna! – Képtelen vagyok bármit is mondani. Mi ez az egész? Törvénytelenség és elismerés? Ő az apja, és ezen semmi sem változtat. Nem érdekelnek az ő országának a törvényei. – Visszajöttök velem Szaúd-Arábiába. Ott gondoskodom rólatok megfelelően. Mindent megkaptok. – Már éppen visszatámadnék, de olyat mond, ami lecsitít. – Szükségem van rád, Csilla! Én képtelen vagyok nélküled…! Azt hittem, menni fog, de most már főleg képtelen vagyok rá…! A legszívesebben a nyakába ugranék, de a nézése még mindig olyan konok. Anna elhallgat, ezért visszateszem a kiságyba, és elindulok kifelé. Nem akarok most a lányunkra figyelni, mert Gamallal mindent tisztáznunk kell. Egyébként is tudom tapasztalatból, hogy az én angyalkám magától visszaalszik. Gamal jön kifelé utánam, amikor kiérünk, egy mondatot lök oda nekem. Fogalmam sincs, hogy jön ez most ide, egyre őrjítőbb ez az egész. – Muszlimként kell nevelkednie! Becsukom az ajtót, mert üvölthetnékem támad. Ezt jelenti neki, hogy menjünk SzaúdArábiába? De aztán úgy döntök, nem kezdek kiabálni. Sokkal jobb módszert választok. Olyasmit, mint ő. Mindenért lenéz engem: a hazámért, a családomért, a származásomért. Most visszavágok. – Hát ezt buktad, Gamal! Én katolikus vagyok, és Anna is az. Sőt! Már meg is van keresztelve! Bika módjára fújtat, kezdem ezt az egészet egy ócska baromságnak tartani. Átrepülte a fél világot értem, és mi most itt vitázunk? Én ölelni akarom őt! – Egy muszlim férfi gyereke csakis muszlim lehet! A gyerekek mindig az apjuk vallását viszik tovább! Ez így van!

– Nálatok! – vetem vissza csípőből. Döbbent fejet vág. – Csakhogy ez itt Magyarország. Én magyar vagyok, és Anna is az. Te még az anyakönyvi kivonatában sem szerepelsz! – Ezt magam sem tudom, miért teszem szóvá, de elkap valami furcsa hév. Az elkeseredettségé és a dühé. – És semmilyen módon nem tudsz arra kényszeríteni, hogy fanatikussá tegyem a gyermekem! – Pontosan ezt váltotta ki belőlem, amiért csak erről a muszlimságról beszélt. Na és a többi megjegyzése… Sorban jutnak eszembe. – Egyébként is azt mondtad az előbb, hogy nem ismerheted el gyermekedként. Akkor miért kéne a te megrögzött világodat követnie? Az arca elszánttá válik, nekem támad. Talán joggal. – Én nem vagyok fanatikus! Azt sem tudod, mi az! Ugyanolyan előítéletekkel rendelkezel, mint minden más európai meg amerikai! Ti azt hiszitek, minden arab fundamentalista! Ugyanolyan vagyok, mint te, csak más a hitem… – És ez a hit az életed alapköve! – vágok közbe. – Nekem pedig a lányom az alapkövem! Nem vagyunk ugyanolyanok, Gamal! Egyébként iszonyatosan dühít. Olyan dolgokat kever bele ebbe az egészbe, aminek nem is szabadna jelen lennie. Nekem vele kapcsolatban sosem voltak ilyen gondolataim, mint amiket a fejemhez vág. Teljesen más oldalról látja ezt az egészet. Ő vádol azzal, hogy lenézem, pedig én érzek hasonlót. A vallása, a világa érdekel a legkevésbé. Nekem az a hús-vér ember kell, aki ölelt. Az, aki velem nevetett, simogatott, eggyé olvadt velem. Sosem tekintettem rá arabként, a vallása meg aztán egyáltalán nem érdekelt. De ebben a pillanatban felismerem, hogy ezekkel együtt kell rá tekintenem, mert enélkül nem is létezik. Megcsóválja a fejét, ugyanazt szajkózza még mindig. – Nem maradhattok itt! A hangja könyörgővé válik, képtelen vagyok tovább támadni. Próbálom átlátni ezt az egészet az ő szemével. Adott egy magyar nő, akivel összegabalyodott, aztán most kiderül, hogy van egy közös gyerek, de ezt is egész jól fogadja. Az életünk látványa talán elkeseríti, mert tehetetlen. Lenyugodva indulok a konyha felé, szorgalmasan követ, mindkettőnknek szüksége van a szótlanságra. Szívesen megfordulnék és a nyakába ugranék újra, de most nem viselkedhetek kislányként. Már csak azért sem, mert Gamal sem kisfiú. Annáról, a jövőről van szó. Fájdalmas, de tudatosan félre kell löknöm a

vágyamat és a szerelmemet. Leülök a székre, a szemébe nézek, majd minden erőmet elővéve próbálok tényszerűen beszélni. A hangom mégis lágy és nagyon remeg. – Sosem fogok Annával elutazni a te hazádba. Jogod volt tudni, hogy van egy lányod, de ennél többet nem kérek tőled. Ha azt hiszed, hogy számítok az anyagi támogatásodra, akkor tévedsz. Engem nem érdekel úgy a pénz, mint téged. Én eddig is így éltem. – Valóban ezt érzem. Nem kell a pénze, eddig is csak a menekülést és a kilábalást jelentette számomra. Anya orvosait, a számlákat, a kötelező fizetnivalókat, Balázs megmentését… Már ezekért sem kell. Anya halott, Balázs egy vadállat lett. Én már csak szeretetre vágyom, semmi másra. Ha ezt nem adja meg, akkor ne adjon semmit! – Azt elég egyértelműen jelezted, hogy neked a lánygyermek semmit sem jelent. Nem cáfol meg, és ez a legfájdalmasabb. Azon gondolkodom, Anna vajon milyen bűnöket követhetett el, hogy már kisbabaként ezt kapja. Az apja nem tartja annyira, mint a fiát, a nagybátyja fattyúnak nevezi, a nagyapja tesz rá, a nagyanyja pedig már nem is él. Ó, bárcsak láthatta volna anya Annát! Az én Annámat. Megigazítja a széket, majd leül velem szembe. Erős vagyok, de könnybe lábad a szemem. Nem akarom Gamalt elveszíteni! Az ő tekintete is meggyötört, amikor megszólal, már tudom, fontos vagyok neki. – Azt teszem, amit akarsz. Mondd meg, hogy akarod, és úgy lesz! Fogalmam sincs, miért, de ez a két mondata megfojt bennem minden büszkeséget. A hangja, az arca, az, amit mond nekem… Olyan egyveleg, ami felér egy szerelmi vallomással. – Nem tudom, hogy legyen, csak azt tudom, hogy szeretlek, és minden nélküled töltött idő fájdalmas. – Szerelmet vallottam neki. Talán azt várom, hogy hasonlót mondjon, de hallgat, ezért kiegészítem: – És azt is tudom, hogy a lányomnak szüksége van apára… Feltör belőlem a fájdalom sírás formájában. Hát én ne tudnám, hogy egy gyereknek szüksége van apára? Egész eddigi életemből hiányzott egy apa, Annát pedig hasonló helyzetben látom. A kezemért nyúl, meg is markolja. – Mindent megadok neki. Tudod nagyon jól. Ez nem kérdés. De hogy legyek az apja,

ha nem jöttök velem? Az első mondatai nem is érdekelnek, csak az, hogy Annának valóban az apja akar lenni. Tudom, hogy arra is céloz, menjünk Szaúd-Arábiába, én azonban már voltam ott. Láttam, miként él, és már azt is tudom, hogy felesége van és fia. – Gamal, ne kérd tőlem ezt! Hogy mehetnék oda? Az mindent megmérgezne! Te talán képes lennél idejönni, és itt kezdeni új életet? Nem gondolom komolyan a kérdést, csak érzékeltetni szeretném vele, hogy mekkora áldozatot kér. – Nem – adja meg gyorsan a választ. Folytatom. – Szükségem van rád, de tudom, nem lehetsz teljesen az enyém. Elfogadom. – Igen. Elfogadom, de végig is nézni nem tudom. – Bármikor jöhetsz hozzánk. Anna úgy fog felnőni, hogy tudja, te vagy az apja. És azt is tudni fogja, miért élünk külön. Sosem fogok hazudni neki a szerelmünkről. – Újra elbőgöm magam, mert valóban ezt érzem. Ezt a szerelmet sosem tudnám tagadni vagy megbánni. – Az otthoni életedről nem akarok tudni. Nem érdekel, hány feleséged van és miként élsz, de azt akarom, hogy amikor velem vagy, csak én és Anna létezzünk neked! Érted? Azt hiszem, ebben a pillanatban értékelődik át bennem minden. Anna érdekei mindennél előrébb valóak, és a Gamal iránti szerelmem bármilyen kompromisszumra képes. Ha azt a figyelmet és ölelést kapom tőle, amit Rijádban kaptam, akkor semmi más nem érdekel. Talán azért, mert érzem, tudom, hogy több embert képtelenség így ölelni, és ha velem ezt teszi, akkor másnak már nem jut ennyi. Nem szerethet annyira mást, mint engem. Bólint egyet, majd kérdez. – És mit szeretnél? Milyen gyakran jöjjek? – Én sosem fogom ezt neked megmondani. Te herceg vagy! Tudom, úgy nőttél föl, hogy azt csinálod, amit akarsz. – Erre már régen rájöttem. Az első pillanatban. – Nem akarlak megváltoztatni. Legyél gőgös és önző, csak egyvalamire kérlek: a lányunkat teljes szívedből szeresd! Igen. Maradj ilyen gőgös és önző! Én így szeretlek, ahogy vagy! Nekem csak a pillanatot add, Annának pedig a szíved! Amióta anyát elvesztettem, a családom pedig

széthullott, sokkal jobban értékelek dolgokat. Már nem akarok egészen semmit. Elég mindenből csak egy kis rész, de azt a kis részt akarom! Csak magamnak! – Rendben. Értelek. Akkor most itt maradok egy darabig. Mindent elintézünk, amit kell. – Mire gondolsz? – Keresünk egy ingatlant. Egy olyat, amiben kényelmesen elfértek. Berendezzük úgy, ahogy nektek megfelel. Aztán szükség lesz valakire, aki főz rátok, és valakire, aki takarít helyetted… – Gamal, állj le! – Talán túl durva vagyok, mert engedelmeskedik. Mereven néz rám, ellágyulok, noha nagyon dühít, hogy anyagiakról beszélünk. Én azt hittem, az érzéseinkről, egy közös útról fogunk diskurálni. – Egy nagyobb lakás talán tényleg jól jönne – nyögöm ki végül, egyszerűen képtelen vagyok ellentmondani neki, annyira megilletődött arcot vág. – Valami olyasmi, ami a földszinten van… de nem kellenek alkalmazottak. Nem kell palota! Én nem akarom úgy élni az életemet, hogy minden körülöttem lévő dolog naponta az arcomba üvöltse Gamal származását, és azt, hogy reménytelen ez a szerelem. Olyan jó most ez a pillanat: itt, az én egyszerű albérletemben, Gamal európai ruhában… Az egész pillanat reményt ad, amit a luxus elvenne tőlem. Feláll, és odalép hozzám, majd a kezemnél fogva engem is fölhúz. – Azt mondtad, hagyod, hogy önző legyek – szólal meg, a homlokát az enyémhez nyomja. – Add ezt meg nekem, Csilla! Add meg azt a tudatot, míg távol vagyok tőletek, hogy a lányom királyi környezetben él, és mindent megadok neki. Ha ezt is elveszed tőlem, akkor végképp nem érzem majd magam apának. Gamalt mindig is anyagiasnak gondoltam, sőt ő is jelezte, hogy ő bizony mindent pénzért vesz, most mégis egészen mást érzek. Azt érzem benne, hogy felelősséget akar vállalni Annáért és értem. Talán ha nem említi meg a lányunkat, akkor ellenkeznék, de ez most elérzékenyít. Szeretni akarja Annát, az apja akar lenni, és még európai szemmel is az a normális, ha egy ember mindent, ami tőle telik, megad a gyermekének. Ebben a pillanatban én nem is a jóképű férfit látom, hanem egy tiszta szívű felnőttet, aki felvállal mindent, amit ráoszt az ég. Nagyot nő a szememben, és nem az anyagiak miatt, hanem azért, ahogy beszél a lányunkról.

Nem akarok ezen tovább rágódni. Útjára engedem az érzéseimet, a vágyamat. A kezemmel beletúrok a hajába, a nyakát csiklandozom. – Jól van. Legyél gondoskodó apa… – magához von. – És legyél gondoskodó férfi! Azonnal csókolni kezdjük egymást, forog velem a konyha. Fölfelé néz az arcom, a lámpa fénye még csukott szememen keresztül is tűhegynyire húzza össze a pupillámat. Gamalt elkapja a hév, odébb tol mindent az asztalon az egyik kezével, a másikkal pedig már nyúl is a pólóm alá. A keze jéghideg a forró bőrömön, de gyorsan átlangyosodik. Hatalmas tenyerével beborítja az alhasamat, majd továbbvándorol a combom belső felére. Eszelősen kezdem vetkőztetni én is őt, leszedem róla az ingét, már a vágy rabjai vagyunk mindketten. Még közelebb jön, talán az asztalra akar ültetni, de végül megáll, és körbenéz, mint aki keres valamit. – Annát nem akarom fölébreszteni. És nincs több szoba – mondom, mert az az érzésem, hogy máshol akar velem szeretkezni. Nem válaszol, újra nekem feszül, lerántja a fölsőmet. Túlságosan vadul lök fel az asztalra, de eszemben sincs ellenkezni. Iszom ennek a követelőző Gamalnak a látványát. Én is ilyen szenvedéllyel kívánom, az eltelt hosszú hónapok minden napja csak korbácsolta ezt a tüzet. A legszívesebben azt ordítanám, hogy „azt csinálsz velem, amit csak akarsz”. De ordítanom sem kell, és neki sem kell kérnie, mit csináljak, mert a lábaim azonnal megnyílnak azért, hogy ő közé fészkelhessen. A mellkasa az enyémmel olvad össze, a karjai beterítenek. Gamal olyan, mint egy selyemből készült lepedő, amit az ember fölött megráznak, majd ráengedik. Minden porcikádat végigsimítja, leheli, csókolja. – Szeretlek, Gamal – képtelen vagyok magamban tartani. Egy pillanatra elemeli a fejét tőlem, találkozik a tekintetünk. Majd a kulcscsontomhoz hajol, úgy súgja. – Én is nagyon téged, Csilla. Nem akar a szemembe nézni, pedig én oly szívesen tenném. A szemébe nézve hajtogatnám neki ezt a szót, amit Tamásnak mindig valami fura érzéssel telve mondtam. Most nincs bennem az az érzés, talán azért, mert nem az anyanyelvemen mondom. Sokkal inkább gyerekes türelmetlenkedést érzek. Érted? Szeretlek!

Annyira szívesen hallanám, ahogy ő is kimondja ezt a szót, úgy, ahogy nekem még sosem mondták: angolul. Vagy mondhatja magyarul, arabul, csak mondaná. Az „én is” az olyan beleegyező, mintha csak annyit jelentene: hagyom, szeress engem. Mégis megelégszem ezzel, mert a mozdulatai, a sóhajai jelzik, elérzékenyült. Nem várok tovább, elnevetem magam, mert jól tudom, nem fogja kimondani. Közelebb fészkelődöm hozzá, segít a fenekemmel kijjebb csúszni. Nekem feszül az öle, az intim részem tüzelni kezd. A farmerjában feszülő férfiassága arra vár, hogy kiszabadítsam, el is kezdem. Kigombolom, magamhoz irányítom őt. Nem mozdul, ezért a lábaimat összefonom a csípőjén, és erőszakosan magamhoz húzom. Eggyé akarok válni vele, ez éltetett az elmúlt hónapokban. Azt hittem, sosem látom többet, most pedig újra az enyém. Gamal vérbeli férfiként adja meg testemnek, amire az vágyik. A bugyimat hanyagul arrébb tolja, majd megemel, és az ölére ültet, egyenesen bele a kínok kínjába, a gyönyörök gyönyörébe. Csak egy pillanatra érzem a nyilallást, aztán már csak a kéj marad. Anna születése óta semmilyen szexuális élményem nem volt. Sőt. Amióta hazajöttem Szaúd-Arábiából, azóta. Olyan, mintha most veszíteném el a szüzességemet, azt sem tudtam, milyen már, ha ennyire kitölti a testemet és a lelkemet ez az öröm. Teljesen magára von, csak a kezeivel markolja a fenekemet, én pedig majom módjára csimpaszkodom belé. A nyaka köré fonom a karomat, az arcomat hol a nyakához szorítom, hol csókolózunk. Nem is szükséges mozognunk, még így, mozdulatlanul is haladok a kielégülés útján. Gamal játszik a nyelvével a számban, valahogy úgy, ahogy a macska játszhat az egérrel, amikor az már képtelen a menekvésre. Tudja, hogy már a zsákmánya vagyok, és kínoz. Lágy ritmusban köröz, majd harap, megpuszilja a harapás nyomát, újra erőszakosan a számba hatol. Fogalmam sincs, hogyan bírtam ki hónapokig nélküle. Azt hiszem, ilyenkor válik teljessé a szerelem, amikor már van benne egy adagnyi szeretet is, és már nem is vágy az, amit érzünk a másik iránt, hanem az egyszerűség. Mert olyan egyszerűvé válik ez az egész. Ő bennem, én rajta, minden porcikánk kényezteti a másikat. Miért nem ilyen könnyű mindig boldognak lenni? A hüvelyem ritmusosan szorítja, ő nem mozdít meg. Én már próbálok mozdulni, mert hajt a kielégülés utáni vágy, de ő nem hagyja. A keze olyan erősen markolja a fenekemet, hogy nem tudom felnyomni magam. Nem is kell. Még ebben a

mozdulatlanságban is felérek a csúcsra, úgy érzem, nagyon nehézzé válok, mert a megfeszülés után mindenem elernyed, és csak magatehetetlenül csüngök a nyakán. – Édes gyémánthalam… – suttogja a fülembe. Elnevetem magam, ő is nevet, majd hozzáteszi. – Ugyanolyan fájdalmas vagy, mint egy éve. Nekem is elevenen él elmémben, mikor erről beszéltünk Rijádban, ő sem feledte egyetlen percünket sem. Újra megkapaszkodom a nyakába, hogy könnyebb legyen neki, háromszor feljebb nyom, nagyon lassan enged vissza. Most örülök, hogy nem rendelkezem nagy méretekkel, mert így Gamalnak nem megterhelő ez az ölelés. Újra emelget, szinte súlyzózik a testemmel, olykor az izmokat simogatom a felkarján, amik megfeszülnek. A fejem lebiccentem, a vállán én is felnyomom magam, segítek neki ezzel. Az intenzívebb mozgásra válaszul sóhajt egyet. Mikor érzi, hogy újra közeledem a tetőponthoz, ő is szabadjára engedi a vágyait. Éppen hogy csak felnyög, mikor visszaereszt, beleharap a kulcscsontomba, majd oda is puszil. * * * Elhelyezkedünk az ágyban, látom rajta, hogy feszeng. Ölel, majd eltol, felkönyököl, Annát nézi, utána engem, visszafekszik. Nem találja a helyét. Muszáj kérdeznem tőle. – Haragszol rám, Gamal? Megfordulok, egymás szemébe nézünk. Vár egy pillanatot, Annára néz, úgy válaszol. – Nem. – Látom, hogy valami baj van. – Csak hülyén érzem itt magamat. Erre nem tudok mit felelni. Talán arra gondol, hogy én itt éltem azzal a férfival, talán még az ágy is az, amiben Tamással feküdtem. Igaza van. De mégsem mond többet, odahúz magához, és megcsókol. – Nincs semmi. A lényeg, hogy itt vagy – Megfogja az arcomat, majd folytatja. – De miért nem mondtad azonnal? Még mielőtt megszületett volna? – Igazság szerint azt gondoltam, sosem fogod megtudni. Újra Annára néz, az állát feszíti. – Az halálos bűnöd lett volna, Csilla.

Nem bántásból mondja. Felismerem, hogy Gamal szívében pár óra alatt olyan szeretet ébredt a lánya iránt, mintha az első perctől mellette lenne. Felülök a csípőjére, a szeme le-föl szalad a testemen, keze végigsimítja a melleimet s a hasamat. A méhemhez feszíti a tenyerét. – Gyönyörű vagy! Az én gyönyörű asszonyom. Ezen majdnem elnevetem magam, de ő olyan komoly képet vág. Érzem a férfiasságát, a kezével helyezget. Annára sandítok, ő pedig beelőz, mielőtt megszólalnék. – Nem fog fölkelni. Lassú leszek, lágy és halk. Ne kínozz, habibi! Gyere! – Habibi? – kérdezek vissza nevetve. Nem válaszol, csak magára igazít, és azonnal fölfelé döf egyet. Felszisszenek, ő pedig leereszti a csípőjét, a felsőtestemet arra kényszeríti, hogy ráfeküdjön az ő testére. Engedelmeskedem neki. A szíve hevesen ver, szinte veszekszik az én szívemmel. A karja a hátamat cirógatja, hosszú percekig adjuk egymásnak ezt a gyengédséget. Aztán megcsókolom őt szomjazva, és a vágy újra átjár minket. Nem engedi, hogy felüljek, csak a csípőmet tudom emelgetni. A kezével olykor kényszerít, hogy emeljem magam, néha lefog, mindaddig játszik, míg engedelmeskedem neki. Egy idő után azonban a testem már sokkal erősebb, mint az ő keze. Hiába fog le, én erőszakosan lelököm a kezét. – Ne állíts meg, Gamal! Elmosolyodva felel: – Nem állítalak… – a kezeit felrakja a feje fölé, megadja magát.

27. fejezet

Halk sutyorgásra ébredek, megnyitom a szemem, Gamal egy alsónadrágban áll a kiságy mellett, Annával a kezében. Egy ideig hallgatózom, de rájövök, hogy arabul beszél hozzá. Élvezem ezt a látványt. Gamal tenyere olyan óvóan támasztja gyermekünk koponyáját, ahogy az enyémet támasztotta egykor abban a rijádi szobában. Szeretném ezt a pillanatot lefényképezni, de azt nem lehet, ezért tudatosan raktározom el agyamban a képet. Anna kikerekedett szemekkel figyeli az apját, mintha értené, hogy mit mond neki. Talán volt olyan időszak a gyerekkoromban, amikor apa is így fogott engem… Talán volt… Megtörlöm az arcom, mert kicsordul a könnycseppem, majd megszólalok. – Gamal! Te mit csinálsz? Mit motyogsz neki? – Ezt te nem értheted. Beszélgetünk. Csak ő meg én. Mosolygok, olyan családias ez az egész. Gamal már nem a férfi, akire vágyódom, hanem az életem. Ebben a pillanatban annyira egynek érzem hármunkat, hogy el sem tudom képzelni az életemet nélküle. – Nem igazán beszéli az arabot – kelek ki az ágyból nevetve. – Miért, a magyart beszéli? Vagy az angolt? Odalépek hozzájuk, de az anyai ösztön most erősebb. Annát cirógatom, hozzá beszélek. – Szia, nyuszikám! Biztos éhes vagy. Csinálok neked hamit. Gamalnak is adok egy puszit, és gyermekünknek is, majd a konyhában elkészítem neki a tápszert. Mikor visszamegyek, Gamal még mindig dajkálja őt, én pedig elkezdem a napi rutint. – Add ide, előbb tisztába teszem! Átadja Annát, én kicserélem a pelenkáját, aztán az ölembe veszem, és a szájához teszem az üveget. – Nem szoptatod? – Túl sok volt a stressz. Elapadt a tejem. – Nem szántam szemrehányásnak, és azt

sem akarom, hogy sajnáljon. Nem nézek rá, ő pedig nem feszegeti a témát. Próbálom oldani ezt a kínos pillanatot, ezért mosolyogva mondom. – Éhes volt. Gamal szorosan mellém fészkelődik, szinte fölöttem elnézve figyeli, ahogy a lánya mohón cuppog. A férfias felsőteste az én hátamnak feszül, sosem volt még ilyen jó nőnek lenni. Itt van velem az anyaság csodálatos érzése, a férfi, aki a szerelmem… Hátrébb dőlök ösztönösen, ő erre előrébb. A keze a derekamra fonódik, talán ugyanazt érzi, amit én. – Mennyi idős? – Három hónapos. Egy ideig nem reagál, aztán egy kicsit távolabb húzódik, majd újra kérdez. Érzem a hangján, hogy retteg a választól. – Mi van azzal, akivel éltél? Az a férfi… Úgy értem… Tudom, hogy érted. – Vége. Ahogy hazajöttem, lezártam. Nem volt könnyű, de meg kellett lépnem. Nem szerettem. Mocskos dolog lett volna vele maradnom. Utána megtudtam azt is, hogy terhes vagyok. Tudom, mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége. Van férfi a világon, aki ne tenné föl a kérdést, hogy biztos övé-e a gyermek? Mégis azt érzem, ha fölteszi, megöli a pillanatot. – De honnan tudtad, hogy az én gyermekemet várod? Mi van, ha nem az enyém? Tévedtem. Egyáltalán nem esik rosszul ez a kérdés. Amikor a kiságy mellett kérdezte, hogy az övé-e, az sokkal rosszabb volt. Ez inkább csak olyan megerősítő beszélgetés, érzem a hangsúlyán, benne sincs kétely. Nem is lehetne. Annának a szeme színe az enyém, de a többi vonása Gamalé. A szemének formája minden kétséget kizár. – Vele védekeztem. És egy ideje már nem működtek a dolgok. Nem akarom folytatni, pedig most alkalmam lenne arról beszélni, hogy amióta ő rám nézett, hozzám ért, megcsókolt, már nem is létezik másik férfi. Talán túl fennköltnek hangzana, nevetségesnek. – Miért nem értesítettél korábban? – teszi föl újra a kérdést, amit már tegnap este is föltett. – Mert nem voltam biztos benne, mit akarok. Féltem, úgy gondolod majd, hogy szándékosan csináltam – ránézek, kijön belőlem, amit valóban érzek. – De aztán már azt

akartam, hogy tudj erről a csodáról. Mert ő egy csoda, Gamal. Nem is tudod, nekem mekkora csoda! Hogy ki küldte, nem tudom, de egy életre hinni kezdtem ezekben a varázslatokban. Talán anya volt, vagy a jóisten… Vagy csak te, Gamal. Egymásra mosolygunk, majd mindketten visszanézünk Annára. Gamal megtámasztja az állát a vállamon, az arca oldala az enyémhez simul. Pár percig csak ülünk, majd váratlanul feláll mellőlem. – Mindjárt jövök. Elintézek ezt-azt. Megkeresi a telefonját, és hív valakit. Ott sétál előttem alsónadrágban, én meg csak figyelem minden porcikáját. Nem is volt alkalmam még így a távolból csodálni a pőre testét. Arabul beszél valakivel, gondolom, az otthoniak közül. Azt is gondolom, hogy nem a feleségével, mert őt bizonyára nem hívta volna föl előttem. Olykor megemeli a hangját, majd kimondja Anna nevét. Kinyomja, majd rögvest új hívást indít, miközben kisétál a konyhába. Anna sírni kezd, ezért őt ringatom, a szoba sarkába megyek, hogy ne zavarja Gamalt a sírás, noha nagyon szeretném tudni, kivel beszél. Az előbbi gondolat újra befészkeli magát az agyamba. Talán azért vonult el, mert a feleségét hívja? Aztán visszajön, megcsókol engem, Annát meg már majdnem felzabálja. – El kell mennem! – Mi? De hová? Újra megcsókol, úgy mondja. – Sietek! * * * Pár óra múlva hív csak fel, szabadkozik, és közli, hogy még nem tud visszajönni. Mikor megkérdezem, miért nem, akkor csak annyit mond, hogy el kell intéznie, amiről beszéltünk. Nem faggatom tovább, talán arról a lakásról beszél, nem is érdekel. Inkább durcás vagyok, amiért ő nincs velünk, noha hamarosan haza kell mennie. Én egy percre sem akarok tőle elválni. Mégsem tudom ezt szóvá tenni neki, inkább közlöm, hogy én addig elmegyek Annával sétálni, amit ő tudomásul is vesz. Este már otthon teszek-veszek, Gamal megérkezik, hosszan csókoljuk egymást. Látom

rajta az izgalmat, ezért nem fogom vissza magam. – Hol voltál egész nap? – Hamarosan költözhetünk. Addig nem megyek haza, míg el nem cuccolunk innen. – Már vettél is egy lakást? – kérdezem döbbenten. – Olyasmi… – nevet vissza. – De hogy? Nem is ismersz itt semmit! Elneveti magát, kivesz valami papírt a zsebéből, széthajtja, majd bogarászni kezdi. – Hűvösvölgy. Mond ez neked valamit? – először nem is értem, mert nagyon törve mondja ki. Nem válaszolok, mert fogalmam sincs, hova akar kilyukadni. – Oda költözünk. Elhajítja a papírt, felkap, és megpördül velem a levegőben. Hogy mond-e valamit a „Hűvösvölgy”? Kit érdekel? A világ végére is mennék, ha ott csak én és Anna léteznénk neki. * * * Egy hét alatt elég tetemes mennyiségű sokk ért. A legerőteljesebb az volt, hogy megtudtam, Bálint segédkezik Gamalnak. Az első találkozás nagyon kínos volt, Gamal bizonyára nem tud arról semmit, hogy régen az említett fiú szerelmet vallott nekem. Igaz, azóta már kapcsolata van, de akkor is feszengős volt a találkozó. Gamal ott állt mellettem, Bálint még puszit sem mert adni. Csak annyit mondott döbbenten: „Nahát! Én nem is tudtam, hogy kisbabád született!” Szerencsére Tamásról sem kezdett fecsegni, azt hiszem, megkedvelte Gamalt. Azt csak később tudtam meg, hogy a szállodát is otthagyja, Gamal alkalmazásába kerül, és az lesz a feladata, hogy amíg az én szerelmem távol van, addig segítsen, intézzen dolgokat. Eleinte ez rosszulesett, Bálintot árulónak tekintettem. Amikor azt is megtudtam, hogy a házban lesz egy lakrésze, kiakadtam. Én képtelen vagyok vele egy fedél alatt lakni! Mégsem rendeztem hisztit, úgy gondoltam, ezt majd Bálinttal lerendezem, Gamalnak nem kell mindenről tudnia. A második sokk akkor ért, amikor megnéztük a fészkünket. Már tudom, Gamal miért mondta az „olyasmi” szót, ugyanis nem egészen egy lakást vett, hanem egy hatalmas hodályt. A kert nagyon tetszik, szinte látom Annát, miként fog játszani benne. Lesz hely csúszdának, hintának, homokozónak… Az épületet túlzásnak tartom, nem is tudok vele

mit kezdeni. Medence, edzőterem, moziterem, sok emelet, lakosztály… Egyszer tettem egy megjegyzést, hogy ez túlzás, de szemmel láthatóan nagyon megbántottam Gamalt, ezért visszafogtam magam. Tudtam, mit vár el tőlem. Arra számított, hogy lelkendezni fogok, és repdesek majd örömömben. Sosem fogja megérteni, hogy én már akkor röpdösök, amikor megfogja a kezemet. A következő, amivel barátkoznom kellett a ház mellett, benne az emberek. Gamalnak természetes, hogy legyen szakácsnő, takarítónő, sofőr, kertész… A sofőrt eleinte nem is értettem, míg Bálinttal vigyorogva át nem adott egy slusszkulcsot. Egy fehér Mercedesé volt, amolyan luxuskategóriás. Utálok vezetni, de ennek igazán örültem. A sofőr ötletét sikerült megvétóznom. Amióta szakítottunk Tamással, egyáltalán nem vezettem, mindenhova tömegközlekedéssel jártam Annával, ami a hidegben kényelmetlen volt. Egyébként is idegen nekem ez az egész, hiszen Annával mi kettesben éltünk, már a várandósságom alatt. Csak amiatt sajnálom, hogy minden lassan a helyére kerül, mert Gamalnak haza kell mennie. Kértem, hogy maradjon, de csak annyit válaszolt, értsem meg őt. Ami a legnagyobb feszültséget kelti bennem, hogy sosem beszél az otthoniakról. Sőt. Az egész életéről nem beszél, pedig annyi mindenre lennék kíváncsi. Ebédhez készülődünk, vasárnap van. A vasárnap nálam gyerekkoromban a húslevest jelentette, és a rántott húst krumplival. Az asszony, aki főzni szokott, örömmel közölte, hogy szívesen elkészíti nekem, ígéri, olyan lesz, amilyet anyukám készített egykor. Beleegyeztem, Gamal úgyis kabsát eszik birkahússal. Tulajdonképpen én is szeretem, de csak akkor, ha csirkével van elkészítve. A magyar rizses húshoz tudnám hasonlítani, csak más az ízesítése. Az arab konyha merőben más fűszereket használ, de nagyon finom. Az asztalnál nézem, ahogy szedi az ételt, még mindig nehéz elhinnem, hogy itt van. Szemrevételezi a terítéket, de nem kérdez semmit. Mindketten elkezdünk enni, pár falat után hosszan néz a tányéromra. – Mit eszel? – A gyerekkori kedvencemet. Rántott hús, petrezselymes krumplival. Bólogat, lenyeli a falatot, csak ezután kérdez újra. – Milyen hús?

Félve mondom ki a választ, pedig badarság az egész. A nézésére kezdek feszengeni, mert azt valóban nem érzem hibának, hogy én azt eszem, amit. Ő nem eszik sertéshúst, de akkor már én sem ehetek? – Disznó… – fogalmam sincs, miért suttogva felelem. Azonnal felpattan, a tányérját leveri a földre, a rizs szanaszét hullik, megfagy bennem a vér. – Normális vagy? – Közelít, a tányéromat is le akarja söpörni, de olyan, mintha meggondolná magát, és nem akarna a húshoz érni. – Tüntesd el, de azonnal! Őrült módjára üvölt, remeg a kezem, félek tőle. Ekkora hibát azért nem követtem el. Megjelenik a szakácsnő is, neki ordítja tovább. Nem is tudom, szegény asszony érti-e, mert nem beszél jól angolul. – Tüntesse el! Dobja ki! Vigye ki a házból! – Gamal! – Nem akarom látni! Mi a faszomat keres az én asztalomon egy disznó? Nem hallottátok? Kifelé vele! A szakácsnő tényleg nem érti, ezért csak odanyögöm neki, hogy vigye el az ételt. Futólépésben közlekedik, Gamal meg elviharzik az étkezőből az emeletre. Azonnal utánaindulok, elkapom a kezét. – Mi van veled? – Hogyhogy mi? Meg akarsz ölni? Undorító… – Gamal! Ez csak egy étel. – Ez nem étel! Tüntesd el! Takaríttasd ki a konyhát, dobják ki a kést, a deszkát, mindent, ami érintkezett vele! Megértetted? Nem is tudom, mit érzek. A döbbenet elszáll, nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a viselkedést. – Hagyd abba! Senki nem mondta, hogy te ezt egyél. Ez az én életem. Én is undorító vagyok? Én is ugyanolyan szemét vagyok, mint annak az állatnak a húsa? Ez az én kultúrám… – Hallgass el! – Vedd tudomásul, hogy ez a kedvenc ételem, és azóta nem ettem, amióta anya meghalt. Szerencsétlen szakácsnő csak örömet akart okozni. És szégyelld magad, mert

evés közben azt éreztem pár pillanatra, hogy anya él! Döbbent szemeket mereszt rám, én meg elviharzok mellette. * * * Reggel van, az éjszakát a lányommal összebújva töltöttem, végigbőgve. Olykor kirontottam volna a szobából és Gamal nyakába ugrottam volna, de mindig bevillant az a dühös arc, amelyben tombolt a gyűlölet. A férfi, akit imádok, külön töltötte az éjszakát, én meg a telefonomon az ő fotóját néztem, miközben csak pár méterre volt tőlem. Néztem a mosolygós képeit, és kívántam, bárcsak most így nevetne rám. Nem hiszem, hogy büszkeségből teszem ezt, egyszerűen nem bírom elviselni, ha nem kedves velem. Ez alatt most nem azt értem, hogy állandóan a kedvemre tegyen, csak ne jöjjön elő belőle az az idegen, aki rideg és elhatárolódik a szerelmünktől. Ténfereg a házban, ugyanúgy nem találja a helyét, ahogy én. Annát babusgatja, de látszik rajta, az én ölelésemre is szüksége van. Értékes az idő, amit velünk tölt, mi mégis külön éjszakáztunk, ezért mindketten szégyelljük magunkat. Nem kér elnézést, én sem fogok, de ezt az állapotot sem bírom. Öleli Annát, én meg odalépek, és próbálom átölelni mindkettőjüket. Túl apró vagyok ehhez, ezért a kezembe nyomja a lányunkat, és ő ölel át minket. Nem beszélünk. Én sírok, ő meg a hátamat simogatja. * * * Szeretem a vele töltött napokat, az estéket meg egyenesen imádom. Így feküdni mellette a legjobb: nézem az arcát, ő nem tudja, hogy figyelem. A gyönyörű szemei merengenek, olykor Annát nézik. Fogalmam sincs, mire gondolhat ilyenkor, de a legszebb látvány számomra. Olyankor a legviccesebb a feje, amikor Annát nézi sírás vagy nevetés közben. Ugyanúgy grimaszol, mint a lánya, de erről fogalma sincs. A keze a combom külső felén vándorol fölfelé, rákúszik a csípőmre, majd még följebb a derekamra. Éppen csak az ujjbegyét, a körmeit használja, elnevetem magam. – Ne csináld! Csiklandós vagyok. Azért is tovább cirógat, mikor hangosabban nevetek föl, a fülembe súgja:

– Imádom, amikor nevetsz. Odafordulok hozzá, a szerelmes órák után másra sem tudok gondolni, mint hogy holnap elutazik. Fájdalmas nekem ez az egész, mert az elmúlt másfél hétben már nem is részemmé vált, hanem én váltam vele egyfajta furcsa egyveleggé. El sem tudom képzelni már az estét úgy, hogy nem bújhatok hozzá. Látja a szomorúságomat, nem mond semmit, a hajamat igazgatja. – Hűséges leszel hozzám, Gamal? – Fogalmam sincs, miért szalad ez ki a számon. Ő sem tud reagálni azonnal, nagyot nyel. – Úgy értem… Szóval a feleségeden kívül. Sokszor fogsz még nősülni? Sok ágyasod van… vagy lesz? Nem bánom, bármit mond is, de azt őszintén mondja. Igazság szerint Szaúd-Arábia olyan messzinek tűnik, mint egy mesebirodalom. Ezért nem választottam az ottani életet. Magyarország a mi szigetünk, ahol csak a miénk lehet: enyém és Annáé. Abban a szaúdi mesebirodalomban osztozhatnak rajta, de itt nem. – Nem, Csilla. Olyan hűséges leszek hozzád, mint Mohamed próféta az ő Khadidzsájához. – Az idegen neveket újra azzal az arabos hangsúllyal mondja, Mohamedet felismerem, de a másik névről életemben nem hallottam. Nem merem szóvá tenni, mert talán ostobának tartana. Gamalról az elmúlt időben kiderült számomra, hogy nagyon okos. Sok nyelven beszél, tanult pár évet az USA-ban is anno. Ezenkívül Rijádban járt a királyi egyetemre, nagyon sokat olvas, művelődik. Otthon van a politikában, történelemben, vallásokban… Nem volt nehéz erre rájönnöm, mert ritkán beszél fölöslegesen, általában érdekes dolgokat mond. Most sem kell kérdeznem, mondja tovább magától: – Ő volt Mohamed felesége. Hűséges volt hozzá, és kitartott mellette. Csak a halál választotta el őket egymástól. Mélyen a szemembe néz, kínzó az érzés, hiszen én nem vagyok a felesége. Talán az otthon maradt kedvesének is ezt ígéri. – Szép történet. De azt nem értem, ha a prófétátok ilyen hűséges volt, akkor miért engedi a Korán a többnejűséget. Nem érzi meg hangomban a gúnyt és a keserűséget. Egyszerűen az én szívemben nem így létezik a szerelem. Nekem csak ő létezik! – Miután Mohamed elveszítette az ő szerelmét, nem fékezte a szenvedélyét… ha érted, mire gondolok…

Igen, értem. Lehet ezt a kijelentést nem érteni? Én úgy érzem, ha Gamal nem lenne, én sem akarnék élni. Nincs az a férfi, aki képes lenne vigasztalni. – Mi annyira különbözőek vagyunk, Gamal! Olyan idegen vagy nekem, mégis az enyémnek érezlek. – A sírás határán táncolok, úgy érzem, az egész világ ellenünk van. – Még ez a vallás is… Te muszlim, én keresztény… – Csilla! Hagyd abba! Egyformák vagyunk. Hidd el, még a vallásunk is hasonló! Vigasztalni próbál, ez jólesik. Arra gondolok, hogy a vallás a legbékésebb dolognak kéne hogy legyen ezen a földön, mégis háborúk törnek ki miatta. És ez a háború az én életemet is eléri, mert igaz, én keresztény vagyok, de nekem a vallásom cseppet sem olyan erős talaj, mint Gamal életében az iszlám. – Na ne mondd! Mi a közös a vallásunkban azon kívül, hogy te is hiszel a mennyországban és a pokolban? Egy ideig csöndben van, majd fölém gördül, megtámaszkodik a fejem mellett. Amikor így lefelé néz rám, akkor az erő, ami benne van, megsokszorozódik. Már nem is kell leterítenie, mert előtte fekszem, övé a szívem, testem, lelkem… – Most itt vagyunk, ebben az életben – szólal meg végre. – Nem érdekel a pokol és a mennyország sem. Te érdekelsz! Vadul csókol meg, a vágy felerősödik bennem. A szája íze olyan, amit sosem fogok elfelejteni. – Éppen ezért félek, Gamal. Ebből a földi létből is oly keveset tölthetek veled. A te hazád messze van, ezért nem láthatlak, amikor csak akarlak. Pontosan ezt érzem. Ha a napnak minden percében így feküdnénk egymás mellett, az is kevés lenne. Ő lehetne az ételem, italom, ágyam, álmom, levegőm. – Gyertek velem! Már mondtam. – Az nem jó megoldás. Tudod jól. – Én nem tudok más megoldással szolgálni, Csilla. – Tudom. És ez a tudás a legfájdalmasabb. Én anya halálánál megúsztam azt a gyarló emberi hibát, hogy okoljak valakit, de most egyszerűen fáj, hogy nem hibáztathatok senkit. Sem ő nem tehet többet ezért az egészért, sem én. Csak néz rám, tudom, arra vár, hogy meggondoljam magam. Talán szeretném, de azzal megölném a boldogságunkat. Azt

hiszem, amikor az embert nagy veszteségek érik, megfontoltabbá válik. Ezelőtt sokkal, amikor még csak feltámadóban voltak az érzéseim, vele mentem volna. De azóta meghalt anya, apa elfordult tőlem, na és Balázs… Megszületett Anna, tudom már, milyen a születés és a halál. Mindkettő arcába belenéztem. Értékelem az ilyen egyszerű pillanatokat. A kezem végigsiklik a mellkasán, följebb könyököl. – Akkor most ölelj újra. Kérlek, Gamal – suttogom, miközben elsírom magam. Gamal nem igazán szereti, amikor elérzékenyülök, olyankor nem keresi a tekintetemet, de most rám fekszik a felsőtestével, és a könnyeimet csókolja. Mikor a számhoz ér, érzem a saját könnyem sós ízét. – Szeretlek, Gamal! Szeretlek, szeretlek, szeretlek… Nem reagál, a nyakamnál csókol, majd fölém térdel, azonnal alá csusszanok, ő azonban leül, kinyújtja a lábát, és felhúz. Az ölébe ülök, belém siklik. Újra ismétlem: – Szeretlek, Gamal! Nagyon szeretlek. Talán már zavarja is, hogy ennyit mondom, de én a legszívesebben egész nap ezt kiabálnám. Bárcsak egyszer mondaná nekem, hogy szeret, és örökké az enyém maradna. Anya halálával megtanultam, hogy nem szabad magunkban tartani dolgokat, mert akkor az talán örökre bennünk marad. Már hálás vagyok az égnek, amiért adott időt búcsúzni tőle. Nem emel meg, előre-hátra mozgok, a szánk olykor összeér, ilyenkor nem enged eltávolodni, mozdulatlanul csókolózunk. Anna miatt nem válunk hevessé, bár az ezelőtti szeretkezés után most kívánnám az erőszakosabb Gamalt. Igazság szerint mindig ellentétekből áll az ölelése. Amikor keményen döf, akkor gyengéden simítja az arcom. Amikor lágyan csókol, erőszakosan markol. Amikor suttog, akkor eszelős a tekintete. Ez a kettősség benne a legizgalmasabb, már rájöttem. Most is élvezem a durva markolászását, a lágy mozdulatokat, de az erősen követelőző nyelvét is. Bár nem vagyunk együtt évek óta, és még nem ismerjük a másik minden rezdülését, a csúcs előtti pillantást, amit a másik küld felénk, már ismerjük. Gamal rám néz, az egyik kezét az arcomra teszi, a másikkal pedig megállásra késztet. Tudom, kitörni készül. Ahogy megállít, a hüvelyem dolgozni kezd, lök a gyönyör felé, ő pedig élvezi ezt a kínzást. Behunyja a szemét, jobban az arcomra feszíti a tenyerét, a fenekemnél olyan

szorosan fog, hogy már fáj. Elenged egy hangos sóhajt, miközben mondja: – Gyere velem! Gyertek velem! Sírva borulok a vállára, miközben mindketten megéljük a gyönyört. – Nem mehetünk… * * * Nem bírom elviselni ezt. Azt hittem, gyorsan túl leszünk a búcsúzkodáson, de nekem már napok óta tart. Mindennap eszembe jut, hogy hamarosan elutazik, most pedig itt állunk az udvaron, Annát ide-oda adogatjuk, Bálint meg kitartóan várakozik az autó mellett egy másik férfival, aki anno a városnézésre vitt minket. Nem tudom, miként fogom kibírni, ha beül az autóba. Átadja lányunkat, úgy mondja: – Nagyon vigyázz Annára! – Vigyázok rá! Ígérem, mire visszajössz, vár majd rád egy meglepetés. Kikerekedik a szeme, szerintem egy életre elege lett az ajándékaimból meg a meglepetéseimből. – Milyen meglepetés? – Gamal! A meglepetés attól meglepetés, hogy meglepődünk rajta! Éppen ezért nem árulhatom el! – Felnevetek, pedig sírni volna kedvem. Azt szánom meglepetésnek, hogy benyújtok egy kérvényt az apaságot illetően. Kérni fogom a névváltoztatást is, bár ezt majd csak akkor tudom megtenni, ha Gamal aláírja a papírokat. Fogalmam sincs, milyen nevet kell adnom Annának. Anna al-Szudairi? Így biztos nem jó! Ebben segítenie kell, de nem akarom lelőni ezt az poént, mert abban biztos vagyok, hogy ennek valóban örülni fog. Szorosan átölel mindkettőnket, a legszívesebben hisztériázni kezdenék, hogy ne menjen el. A megbeszéltek szerint telefonon tartjuk majd a kapcsolatot mindennap. Valószínűleg már holnap azt fogom kérdezni, mikor jön ismét. Nem akarok kislányként viselkedni, hiszen vele mehetnék, ha akarnék, de én ezt választottam. És ez a jó út, tudom. Kimegy a kapun, az autóhoz siet, ahol Bálinttal összesúg. Egy pillanatra megijedek, mert azt hiszem, az előbbi volt az utolsó ölelése, de ő ismét visszafordul, Annát kémleli

és engem. – Szeretlek, Gamal! Nagyon halkan suttogom, nem akarom, hogy Bálinték hallják, és egyébként sincs hangom, mert a torkomat fojtogatják a könnyek. Csak néz rám válaszul, nem mond semmit. Hosszan lehunyja a szemét, újra ugyanaz a reakciója, amit már megszoktam. – Gyertek velem… – Gamal! A sofőr jelez, hogy indulni kell, Bálint mellém áll, mint valami szövetséges. Engem kissé zavar a jelenléte, de ahogy egymásra néznek Gamallal, felismerem, a szeretett férfi bízik Bálintban, és fontos neki, hogy mellettem tudja. Küld egy csókot a szájával, sosem csinált még ilyet. Játékos, mégis fájdalmas ez a kép, mert tudom, ezt azért küldi, mert már nem lép vissza. Visszaküldöm neki a csókot, ő azonnal elfordul. A sofőr elindul, Gamal vissza sem néz. Olyan érzés, mintha egy másodperc alatt veszíteném el. Ott maradok Annával, Bálinttal, egy hatalmas házzal és egy elgyötört szívvel. Holnap már mást ölel.

28. fejezet

Anna egyfolytában sír, csak akkor nyugszik meg, amikor kiszállunk Mariann-nal az autóból. – Szerintem tuti tudja, hogy oltást kap – cirógatja meg a barátnőm Anna arcát. Amióta elment Gamal, vele beszélek meg mindent. – Az nem biztos, hogy ő tudja, de én igen, és ez éppen elég. – Jaj, Csilla! Nem műtétre viszed! Mit parázol? Valószínűleg én is ezt kérdezném egy anyukától, aki így retteg az oltástól, ha nem tudnám a következményeket. Anna eddig mindig belázasodott az injekcióktól, de lehet, túlaggódom az egészet. Gamalnak meg sem említem az ilyesmit, mert azonnal azt ecsetelné, hogy az ő királyságukban, a királyi kórházban a legjobbat kaphatná a lányunk. Igaza van, talán többet kaphatna, csak éppen az apjából kapna keveset. A szél nagyon fúj, Anna hunyorítva figyel minket. Az overallja szinte az egész kis lényét elfedi, olyan, mint egy kis eszkimó. Gamal átadott egy bankkártyát Bálintnak, amit korlátlanul használhatok, de én leginkább csak Annának vásárolok. Magamnak olykor valami csinosat, de csak azért, mert megvan bennem a neki tetszés vágya. – Adtál be neki lázcsillapítót? – Igen. Mondta a védőnő, hogy nyugodtan beadhatom neki előre. – Akkor meg mit izgulsz? Na, menjünk be, mert leviszi a szél a fejemet. – Felmarkolja a babahordozót, és besiet az orvosi rendelőbe. Nincsenek sokan, időpontra jöttünk, mégis várnunk kell. Mindenhol játékok hevernek, de én egyet sem adok Annának, inkább előveszem azt a rágókát, amit szeret, mert tudom, azzal is ellesz. Amikor már csak simogatom a kis hasacskáját, Mariann akkor kérdez. – Nagyon hiányzik? Látom, szenvedsz. Lefogytál. – Nagyon. De nem vagyok lefogyva. – Hát lehet, hogy a mérleg ugyanannyit mutat, de szarul nézel ki. Ránézek szemrehányóan, ő bocsánatkérőn megsimogatja az arcom.

– Lehet, hogy rosszul döntöttél…? Nem bízol benne? Majdnem felnevetek. – Viccelsz? Gamal az egyetlen ember, akiben bízom. Tudom, hogy újra eljön, és szeretni fog örökké, de ez túl bonyolult. Ha nem lenne felesége, mentem volna, de így nem. – Nem kérdezted őt az otthoni helyzetről? Lehet, hogy nem is jó a házassága! – Mariann! Van egy fia! Ha nem szeretné a családját, akkor azt már mondta volna. Sosem beszél az otthoniakról, és tudom, azért nem, mert nem akar megbántani. Ha megkérdezném, mit érez a felesége iránt, és ő azt mondaná, hogy szereti, abba belepusztulnék. Pedig a szívemmel talán érzem, hogy csak engem szeret. Vagy talán nem is nőttem fel anya halálával, hanem még mindig az a naiv kislány vagyok, mert azt akarom hinni, hogy csak engem szeret. – Akkor miről szoktatok beszélgetni? Mert ha magánéletről nem nagyon… Mit válaszolhatnék? Azt, hogy a beszéd mindig mellékes, mert elmossa a vágy? Elgondolkodik, majd mosolyogva folytatja: – Bocsánatot kértél már tőle a gulyásleveses beszólásodért? Mariann az első négyszemközti találkozónkra céloz, amikor Gamal vacsorára hívott, én meg a menüből gulyáslevest ajánlottam. Az egészet viccnek szántam, de Gamalnak nem vallottam be soha. Mariann-nak meg a másik sertéshúsos esetről nem meséltem. Gamalnak ezt a tomboló lényét a legjobb elfelejteni. – Ne is mondd! A múltkor szóba került, de végül nem mondtam el neki, inkább csak az érdekelt, miért tiltja a hite. – És mit válaszolt? – Nagyjából ugyanazt, mint az étteremben. Szerintem nem társalog szívesen sem a vallásról, sem az érzéseiről. Mariann rám néz, mert jól ismeri a bennem dúló kételyeket. Gamal még egyszer sem mondta nekem, hogy szeret, én pedig nem tudom, hihetek-e a megérzéseimnek. Barátnőm szerint ez nem nagy dolog, de amikor én Gamal szemébe nézve szerelmet vallok, ő pedig szótlanul elfordul, az fájdalmas. – Azért bemutathatnád már!

– Jó! Eljön az ideje. De ne akarj vele kezet fogni! – ő is elneveti magát, és én is. Kinéz a védőnő, majd behív minket, Mariann is bejön velünk. Levetkőztetjük Annát, megmérik a súlyát, hosszát, majd megkapja az oltást. Ahogy behatol a tű a combjába, azonnal felsír. Én is elbőgöm magam, a védőnő csak mosolyog, Mariann meg döbbenten néz. Aztán odaáll mellém, én meg a vállára hajtom a fejem. Ahogy megsimogatja a hátamat, kitör belőlem a zokogás. – Mi a baj? – kérdezi a védőnő riadtan. – Nem történt semmi. Már készen is vagyunk. Szóra sem méltatjuk, én a könnyeimet törölgetem, Mariann meg öltözteti Annát, aztán elbúcsúzunk, és hazamegyünk. Hiába ez a luxusautó, még vezetni is képtelen vagyok, Mariann-nak adom a volánt. Idefelé még ment, de ez az egész kihúzta a lábam alól a talajt. Orvos, tű, sírás… Az én életemben ezek már mindig jelen lesznek? A kocsiban próbálja elterelni a figyelmemet. – Ezek a muszlimok tényleg ötször imádkoznak egy nap? Fogalmam sincs, miért jön mindenki ezzel, mert ez nem lenézendő az én szememben. Mariann is úgy mondja, mint egykor Tamás. – Gamal nagyon hithű. Igen. Naponta ötször imádkozik. – De hogy? Egyszer csak térdre borul ott, előtted? Felnevet a saját kérdésén, már majdnem dühít. Annának adom a cumit, így megnyugszik, de Mariann csak néz a visszapillantóba, választ vár. – Nem igazán. Először megtisztálkodik, aztán elvonul egy külön szobába. Csak ennyit mondok, pedig elevenen él emlékezetemben a pár nappal ezelőtt történt sztori. Bementem a szobába, ahol éppen imához készülődött. Tudtam, hogy oda megy, mert előtte letusolt, és arra már felfigyeltem, hogy az imák előtt mindig tisztálkodik. Amikor beléptem abba a szobába, a szívem csordultig telt. Sosem láttam még Gamalt így. Emlékszem, Tamás mint ordította nekem, hogy ezek naponta ötször borulnak térdre, de én őt figyelve nem a térdre borulást láttam. Láttam az egész világát, a hitét, az igazi Gamalt. Talán csak akkor térdelt le, abban a pillanatban, de rajtam is furcsa érzés lett úrrá. Jelen volt az istene. Amikor észrevett, közölte, hogy nem lehetek jelen az imáinál, mert akkor nem maradnak tiszták a gondolatai. Annyira szerettem volna végignézni a szertartását, de nem hagyta. Azt azonban megtanultam, hogy a tisztálkodás után a gondolatai már Allahot keresik, és az ima végéig nem is kerítheti hatalmába más, csak

ez az egy dolog. – Körül van metélve? – kérdez Mariann nevetve. – Erre még azóta sem válaszoltál! Én is elnevetem magam, megdörzsölöm a szemem kínomban. – Ha nem vetted volna észre, jelen van egy kiskorú! – Á! Ő ezt még nem érti. Szóval? Csak bólintok, ő meg tovább vigyorog a visszapillantóba. – Feltűnő az a körülmetélés? Én még sosem láttam olyat. – Hagyd már abba! – Most mi van? Nem azt mondtam, hogy add meg a méreteit! – újra nevet, én sem tudom visszatartani. Megcsóválom a fejem, de azért válaszolok. – Az első együttlétnél biztos voltam benne, hogy igen, de aztán rájöttem, hogy mindig álló… na… mindig állt neki. Érted? – Hangosan kacag, már bánom, hogy belementem ebbe a társalgásba. – Egyébként az utat figyeld! – Na, ezt már nem úszod meg. Szóval azt már tudom, hogy állandóan áll a szerszáma a közeledben, és annyit ugráltok egymáson, mint a nyulak. – Nem felelek semmit, Mariann-nak egyszer-kétszer tényleg meséltem az együttlétünkről, valakivel meg kellett osztanom azt az élményt, hiszen még nem volt hasonlóban részem. – Akkor most már csak arra válaszolj, hogy nagy-e neki. Ne érts félre! Ezt azért kérdezem, mert egy csaj a múltkor azt mondta, hogy nemcsak a négereknek nagy, hanem az araboknak is! – Te nem vagy normális! Gyerekkel vagyok! Ha nem vezetne, biztos a hasát fogná a nevetéstől. – Jó! Értem! Szóval nem kicsi!

29. fejezet

Gyönyörű ez a december, én még így, latyakosan is annak látom. Közeledik a karácsony, amit nagy örömmel várok. Nemcsak Anna miatt, hanem magam miatt is. Az anya halála utáni karácsonyom csak a sírásról szólt és a temetőben ülésről. Elhatároztam, hogy most, anyaként mindent átadok Annának, amit nekem ez az ünnep jelent. A szívem vadul ver, mert hiányzik apa és Balázs, de egyszerűen már képtelen vagyok szeretettel közeledni feléjük. Nem szűnt meg bennem az érzés, csak rettegek, hogy Anna valami rosszat kap ebből az egészből. A legszebb ebben a karácsonyban, hogy itt van Gamal is. Én izgalommal telve készülök, Annának is megvettem már az ajándékot, és Gamalét is előkészítettem. A kérelem megvan, amint aláírja, hitelesítjük, Annának hivatalosan is ő lesz az apja. Persze lányom felügyelete teljes mértékben nálam marad, ezen fölösleges is lenne osztozkodni. Ez másfajta ajándék. Mindent becsomagolok, majd az egyik fönti szobában elhelyezem. Lemegyek az étkezőbe, ahonnan már finom illatok kúsznak föl. Gamal itt is szeret arab ételeket fogyasztani, gyakran megy a szakácsnőnk bárányért, de én nem szívelem. A nemzeti ételük nevét megtanította nekem: kabsa. Izgalmas volt, amikor erről beszélt. Azt mondta, mikor még gyerek volt, az öregekkel kimentek a sivatagba, és a homokba ásott mélyedésbe tüzet rakva készítették el. Azt is megmutatta, hogyan kell kézzel enni ezt a rizses ételt, de nevetésbe torkollott, mert én fülig zsíros lettem, ő meg még kézzel is úgy evett, mint egy igazi herceg. Az étkezőben Gamal már az asztalnál ül, Anna pedig az itt elhelyezett járókában nézelődik. Leülök mellé, azonnal egymásba karolunk, és hosszan csókolózunk. – Mit csinálsz egész nap? – kérdezi nevetve a csók után. – Teljesen föl vagy pörögve. – Ez lesz az első karácsonyunk együtt. És Annának is ez lesz az első szentestéje. Felhúzza az egyik szemöldökét, ahogy szokta. Ilyenkor iszonyúan sármos, de most rosszat sejtek. – És?

– Mi az, hogy és? Te nem vagy kíváncsi a lányunk arcára, amikor majd meglátja a feldíszített karácsonyfát? Nagyon mérgessé válik, el is fordul, újra az a bika módjára fújtatás van. Nem értem, miért haragszik, de ő visszafordul, és olyan hangot üt meg, amilyet már nagyon régen. Ezt a Gamalt már nagyon régen hallottam. Talán nem is ebben az életben volt. – Itt semmilyen karácsonyfa nem lesz, az tuti! Nem értem őt. – Mi az, hogy nem lesz? Holnap elmegyünk, és megvesszük a legnagyobb fát, ami csak létezik. Egész decemberben díszek után szaladgáltam, meg ajándékok után, amit majd a Jézuska hoz! – Jézuska? Te miről beszélsz? – Hogyhogy miről beszélek? Ha ebbe is belekeveri a vallást, akkor szét fogok robbanni. Én még ezt az átkozott többnejűséget is eltűröm, ezért nem megyek a hazájába. Sosem kérdezem őt kínos dolgokról, most meg úgy tesz, mintha a karácsony a legundorítóbb dolog lenne a világon. – Gamal! A lányunkról van szó! Úgy örülne! Mindketten gyermekünkre nézünk, de ő nem enyhül meg, a hangja még mindig pengeéles, szétszabdalja a szívemet. – Csak egyszer fogom neked elmondani. Karácsony nincs! Érted? – A sírás szélén állok, minden szava bántó, úgy beszél velem, mintha egy rakás semmit jelentenék. – Csilla! Ez egy keresztény ünnep, és ha eddig nem tűnt volna fel neked, én nem vagyok keresztény! A düh fékezhetetlenül tör fel belőlem. De igen. Én észrevettem, hogy ő nem keresztény. De ő vajon észrevette, hogy én meg az vagyok? Bár meg kell valljam, ez nekem nem a vallásról szól. – De én igen! És a lányunk is! Nehogy már azt mondd, hogy nálatok nincs karácsony! – De azt mondom! Pontosan azt mondom! Tiszta erőből kiabál, összerezzenek ettől a hangtól. Nemcsak düh van benne, hanem lenézés is. Újra minősít a vallás miatt, pedig én sosem tettem ezt. Én mindenét becsülöm, még a hitét is, és még a másik életét is. Csak annyit kértem tőle, hogy ha itt

van velünk, akkor tényleg velünk legyen. Ne legyen itt az ő vad, zord világképe… De nem is ez bánt igazán, hanem hogy nincs tekintettel az egész életemre. Bár ha náluk tényleg nincs karácsony, akkor nem tudhatja, mit is jelent ez. Nem tudja, mit jelentett nekem, amikor anyával díszítettük a fát, gyertyát, csillagszórót gyújtottunk, és elhittük, hogy boldog család vagyunk. Ennyi maradt nekem. A múlt. Nem adhatom oda. Anya miatt nem. De nemcsak anyából maradt ennyi, hanem Balázsból is és apából is. Bármilyen család voltunk is, azért akadtak boldog karácsonyaink. Meg akarja fogni a karomat, de dacossá válok. Odamegyek Annához, kiveszem a járókából, és megcsókolom. Nem mond semmit, én pedig visszateszem a lányunkat, majd vissza is ülök. Szándékosan beszélek kislányként. – Rendben! Ha te nem akarod, nem lesz karácsony! Ennyi! Az asztalon lévő keze ökölbe szorul, annyira szeretem ezt a kezet. – Csilla! Te mit ünnepelsz karácsonykor? – A karácsony az a szeretet ünnepe… – Nem! – üvölt vissza. – A karácsony nem a szeretet ünnepe, hanem egy keresztény ünnep. – Fölnevet azon az arrogáns hangján, legszívesebben elsüllyednék, mert szégyen jár át, magam sem tudom, miért. Gamal egyetlen pillantásával érezteti, hogy senki vagyok. – Egyébként még ebben is tévedtek, mert Jézus nyáron született. Még a Bibliátokat sem tisztelitek. Valamiért dühít ez a többes szám. – Ez hülyeség! Honnan tudod te ezt? Pont te! Egy muszlim! Először mondom ezt így ki, és máris szégyellem magam. Ez nem én vagyok. Engem csak ő érdekel, hitre, országra való tekintet nélkül. Miért van az, hogy az ember tudja, mi a helyes, mégis felül tud kerekedni az érzés? Elkeseredett vagyok és dühös. Nem is az a legrosszabb, hogy durván beszél, hanem hogy többnek hiszi magát. Elkezd ordibálni olyan idegen szavakat, amiket nem is értek. Aztán amikor látja, hogy nem reagálok, előveszi az iszlámot, és arról fecseg. Szerinte az ő vallásuk nem képmutató, ezért nem ülik meg más vallás ünnepeit. Sorolja, miket tilt a Korán: lopás, hazugság, csalás, gyilkolás, én meg arra gondolok, hogy ezt ugyan melyik vallás nem tiltja? Miért van olyan nagyra ezzel? Amikor a mi karácsonyfánk állítását valami bálványimádáshoz hasonlítja, nevethetnékem támad. Mégsem nevetek, és a lehető

leglágyabban vágok közbe, amiért butaságokat beszél. Nekem tényleg az a célom, hogy boldoggá tegyem Annát, és átadjam az egyetlen dolgot, amit anya hagyott rám. Minden érvem, harcom ellenére ő dacol. A nézése gyilkol, sosem láttam még ilyen állapotban. A szeme egy csíkká szűkül, a szemöldöke között ráncok jelennek meg. Lüktet az ér a nyakán, az állcsontja táncot jár a feszítésektől. A keze még mindig ökölbe van szorítva, túlságosan idegennek érzem őt most. Odaszaladok Annáért, kikapom a járókából, és a hálószobánkig meg sem állok vele. Látni sem akarom! * * * Anna körül mindent elvégzek, majd én is felöltözöm. Gamal a készülődésemet figyeli szótlanul. Annával foglalkozik, de fél szemmel engem néz, már a jelenlététől remeg a lábam. Belebújok egy farmerba, egy szűk pulcsiba, és kiveszem a gardróbból az új csizmám, ami még nem is volt a lábamon. Annával nem igazán járok magas sarkúban, de most azt akarom, hogy feltűnjön neki a csinosságom. Egy nevetséges, megjátszós riherongynak érzem magam, de a szerelem erősebb bennem. Nem csalódom, mert nekem szegezi a kérdést: – Hova mész? – Dolgom van. Másodpercek alatt rájövök, hogy nem járok jó úton, mert ez Gamalnál nem jön be. Újra összeszűkül a tekintete, láthatólag legszívesebben itt helyben felpofozna. De nem akarok olyan lenni, mint a felesége, az bizonyára engedelmes muszlima. Én azt akarom, hogy az ő különleges Csillája maradjak. Nem támad, inkább visszafordul Annához, a kezét birizgálja. Lányunk azonnal rámar, próbálja a szájába venni, mostanában mindent harapdál. Gamal halványan elmosolyodik, emeli a kezét, de mikor Anna szájához érne, kicsit visszahúzza. Gyermekünk kezd morcossá válni, a szerelmem viszont élvezi ezt a játékot. Az jut eszembe, hogy talán pont ezt játssza velem is: „Gyere! Itt vagyok neked! Csak a tied vagyok!” Aztán mikor már úgy érzem, tényleg csak én vagyok, akkor visszalép: „Ne így! Úgy, ahogy én akarom, ahogy nekem jó!” De ha őszinte akarok lenni, akkor ez sem érdekel. Játszom én vele bármit, csak rám is így mosolyogjon közben.

Odamegyek hozzájuk, lehajolok, és megpuszilom Annát. Képtelen vagyok parancsolni magamnak, Gamal arcára is nyomok egyet. Ezt békülésnek szánom, de amikor rám néz, darabokra esem szét. Csöppet sem csillapodott a dühe. – Mivel mi nem ünnepeljük a karácsonyt, márpedig holnap az lesz, ezért elmegyek apához és az öcsémhez – mondom közömbös hangon, alig várom, hogy beüljek a kocsiba, és bőghessek. – Átviszem az ajándékokat… Mert ugyebár te azt sem szeretnéd, ha az én szeretteim betennék ide a lábukat! Ebben a pillanatban a múltkori utasításait vágom a fejéhez. Akkor közölte velem, hogy bármivel is van problémám, forduljak Bálinthoz, ő majd mindent megold. Na és azt is közölte, hogy ebbe a házba ugyan senki sem teheti be a lábát rajtunk kívül. Még a családom sem. Talán haragot érez irántuk, mert tud apa és Balázs szenvedélyéről, de mégis bántó volt. Arról sosem beszéltem neki, hogy Balázs megvert, miközben Anna a kezemben volt. A legnevetségesebb kérése az volt, hogy ne találkozzam férfiakkal. Először azt hittem, szexuális kapcsolatra céloz, de aztán rájöttem, hogy ő ennél szigorúbban gondolja. Azt szeretné, ha egyáltalán szóba sem állnék férfiakkal. Ezt nem reagáltam le, mert éppen búcsúztunk, de azóta is nevetnem kell rajta kínomban. – Kimegyek a temetőbe is, viszek a sírra egy koszorút. Anyám sírjára! – vetem oda, mert még mindig közömbös arccal néz maga elé. – Ezért nem viszem Annát. Kint hideg van, nem akarok vele lófrálni. Gyors leszek, mire ennie kell, itthon vagyok. Még mindig nem mond semmit, ezért elhagyom a szobát. Összeszedem a becsomagolt ajándékokat, és leviszem az autóba. Apának vettem sálat, sapkát, kesztyűt és pulcsit, mert tudom, ruhát sosem venne magának. Balázsnak eleinte pénzt akartam adni, de rájöttem, hogy heroinra költené, ezért neki egy ruhaüzletben szereztem be vásárlási utalványt. Ezt is pénzzé teheti, ha nagyon akarja, de én remélem, nem teszi meg. Csináltam nekik közös ajándékot is. Kiválogattam pár fényképet, amin az egész család rajta van, és szépen belerakattam egy nagy keretbe. Négy darab fotót sikerült így elkészíttetnem, amikor megláttam a végeredményt, elsírtam magam. Az egyiken kisiskolások vagyunk Balázzsal, éppen valami farsangi bálon mókázunk, szüleink mellettünk állnak, mint a testőrök. A második és a harmadik ugyanazon a napon készült, Balázs egyik szülinapján. Nekünk sosem volt zsúrunk, de emlékszem, egyszer igazán

megünnepeltük az öcsém szülinapját. A tortán öt gyertya van, anya éppen puszilja, én a lángot bámulom, apa meg ott tornyosul fölöttünk. Nem nevet, de ott van. Az utolsó kép az én általános iskolai ballagásomon készült. Középen állok egy rakás virággal, a család többi tagja szorosan ölel, olyanok vagyunk, mint egy tökéletesen boldog család. Elképesztő ennek a világnak a torzult képe. A szépet sosem tudjuk csúnyának látni, de a csúnya meg tud szépülni. Beülök, a kabátomat hátra dobom, és már indulok is. Megállok egy virágárusnál, veszek egy koszorút, majd továbbautózom a temetőbe. Nem mondhatom, hogy keveset járok ide, egy héten egyszer biztos eljövök, ha nincs túl hűvös, Annát is hozni szoktam. A sírt látva dühössé válok. Ugyanolyan, mint szokott, tehát apa és Balázs nem járt itt. Lesöpröm róla a foltokban éktelenkedő havat, majd középre teszem a koszorút. Azt hiszem, a temető az egyetlen hely, ahol tudatosan istenre koncentrálok. Amióta Gamal van nekem, még erősebb késztetést érzek, mert az ő erős hite csodálatra és irigylésre méltó. Sok időt töltök itt, de nagyon hideg van. Visszamegyek a kocsihoz, és apáékhoz hajtok. Délelőtt van, tudom, hogy apa ma nem dolgozik, mert a cégük mindig leáll karácsony előtt pár nappal. Leparkolok a ház előtt, hazatelefonálok Gamalnak, hogy adjon Annának tápszert, ha szükséges. Arra várok, talán beszélgetésbe bocsátkozunk, de ő csak tudomásul veszi, amit mondok, majd le is rakja. Fölmegyek, csöngetek. A kulcsomat nem használom már. Pár másodperc után apa nyit ajtót, komoly arccal fogad. – Csilla! Nem mondtad, hogy jössz. Gyere be! Ha puszit akarna adni, boldogan fogadnám. Visszamegy a szobába, rávetődik a kanapéra, a lábait oldalt megtámasztja. Még csak nem is hiányolja Annát. – Balázs itthon van? – Elment az egyik barátjával. Majd jön. Tudom, apának fogalma sincs, merre van Balázs. Az óta az eset óta én nem kerestem a kapcsolatot az öcsémmel, de szeretnék egyszer a szemébe nézni. Arra vártam, hogy küldjön egy nyavalyás üzenetet: „Bocsánat, Csilla! Hülye vagyok. Béküljünk ki!” Még olyannal is beértem volna, amiben nem kér elnézést, egyszerűen csak keresi velem a kontaktust. Nem tette meg. Annak, hogy én nem keresem, Anna az oka. Szeretem a

testvéremet, de azt nem tudom elviselni, hogy utálja Annát. Az én csodálatos kislányomat senki sem veheti körbe gyűlölettel. Gamallal kapcsolatban is ettől rettegtem a leginkább. Nem azért volt bennem félsz, hogy velünk marad-e vagy egy családdá válunk-e, hanem hogy nem fogja-e Annát egy nem kért dolognak tekinteni. Gamal sokkal jobban vizsgázott, mint a családom. Az asztalon sörösüvegek hevernek, kifejezetten kellemetlen a szag. Apa valami melegítőfélében van, ami csupa szösz, szerintem összemosta egy papír zsebkendővel. Leteszem az ajándéktáskát és a képet is, ami be van csomagolva. – Holnap nem tudok jönni, ezért áthoztam a karácsonyi ajándékokat. Hoztam bejglit is. Megkóstolod? Biztos nem olyan jó, mint amilyet anya csinált, de ehető – elmosolyodom, ő meg láthatóan zavarba jön. – Minek hoztál ajándékot? Nincs szükségünk semmire. A hangsúlytól kezdem elveszíteni az önuralmamat. – Nem segélycsomagnak szántam. Felül, leteszi a távirányítót, majd előredőlve a szemembe néz. – Nem is vagy te olyan buta kislány! Igaz? Egy arab milliomossal felcsináltatod magad, aztán meg játszod a családod előtt az eszed. Billegsz itt az új gönceidben, és könyöradományokat hozol. Szégyellem, hogy a lányom vagy! – Apa, ne csináld ezt! Ennek semmi köze a pénzhez. Gamallal szeretjük egymást! Fölpattan a kanapéról, sör szaga üti meg az orromat. – Mármint jól szórakozik veled, amikor éppen itt van! Nem így akartad mondani? – Miért fáj ez neked? – Mert nem kurvának neveltelek! – Te sosem neveltél semminek! – ordítok vissza. Visszamered rám, úgy támad. – Te itt az én házamban nem fogsz hangoskodni! Nagyot kell nyelnem, mert annak a bizonyos ő házának minden számláját én fizetem. Ha nem tenném, újra halmozódna a fizetnivaló. Fölemelem a képet, ki akarom bontani. – Hoztam valami szépet. Ki akarom bontani, mert tudom, hogy ő nem fogja, de vadul kilöki a kezemből. Félig ráesik az asztalra, nagy robbanással törik az üveg darabokra. És ebben a pillanatban

apa minden mást is összetör. Csak nézek rá, a képet nincs erőm tovább bontani. Minek? Lássam annak is szilánkokra hullását, mint az egész családunkét? Képtelen vagyok megszólalni, de ő folytatja. Belerúg a táskába is, miközben kiabál. – Vidd innen a drága szarjaidat. Nem kell tőled semmi! Fogalma sincs, miket hoztam. Nem is nekem fontos a pénz, hanem neki. A fejét látva felordít belőlem valami furcsa állat. – Te vagy az oka annak, hogy anya meghalt! Bárcsak te haltál volna meg anya helyett! Megfordulok, és kiszaladok a lakásból, le a lépcsőn, az autóba, hajtani haza, haza, haza… * * * Annyira erősen húz magához az a ház, ahol Gamal van és Anna, hogy ennél erősebben nem is húzhatna. Kiszállok az autóból, bent lerántom a csizmám, szinte futok az emeletre, szerencsére nem találkozom Bálinttal. A sírás már nem megy, csak ölelni akarom Gamalt. Eszelősen benyitok a szobába, látom, Anna elaludt az ebéd után, ezért Gamalhoz rohanok, és a nyakába ugrok. Viszonozza a szerelmemet, szorít magához, nem szól semmit. Hátradöntöm a fejem, azonnal csókolni kezd. Nem is vággyal ittas ez az egész, hanem vigasztaló. – Ne haragudj, Gamal! Soha többet ne engedj így el. Eltöltöttem nélküled négy órát, miközben az a legnagyobb kincs, amikor te itt vagy! Úgy beszélek, mint egy kislány, de nem érdekel. Tudnia kell, hogy Anna mellett immár ő a legfontosabb ember nekem. Az arcomat simítva kérdez. – Ezért sírtál? – Nem. A temető miatt. – Voltál apádéknál? Erről nem is akartam beszélni, de a szám már magától köpi a szavakat. Kinek önthetném ki a szívem, ha nem neki? – Igen. De nem kellett volna. Az öcsém otthon sem volt, apa meg kiterülve feküdt a kanapén. Nem bírtam… Üvöltöttem neki, hogy ő az oka, amiért anya meghalt. Pedig ez nem is igaz. Ha láttad volna, milyen szemekkel nézett rám. Azonnal kijózanodott. – A keze a fejemre siklik, apa képébe vágott legnagyobb bántásomat már be sem ismerem.

Sosem fogom magamnak megbocsátani. – Azért voltam dühös, mert mi összevesztünk, és mert a temetőben kiborultam – már szinte mentegetem apát. – Azért azt ne felejtsük el, hogy nem a legjobb apa! – Gamal! Akkor is az apám! – Tudom – feleli zavartan, én pedig szégyent érzek, amiért ilyen a családom. Gamal családjáról nem tudok túl sokat. Elmondta, hány testvére van, de máskülönben semmit. Az apját, a bátyját és az öccsét láttam Rijádban, ezenkívül van egy nővére és két húga. Neki biztos nem olyan a családja, mint nekem. – Anna most aludt el. Kimegyünk? Istenem! Miért mondta mindenki, hogy Tamásnál jobbat nem találhatok? Ez a férfi mellettem minden rezdülésével óvja a lányunkat, tiszta szívéből szeret mindkettőnket. Nem igaz, hogy az embernek az eszére kell hallgatnia! A szívére kell! – Nagyon jó apa vagy, Gamal! Nem válaszol semmit, megfogja a kezemet, maga után húz. Engedelmesen követem, bevon a szomszédos szobába, és becsukja az ajtót. Hevesen csókolom, azonnal keménnyé válik, szorít, levegőt is alig kapok. Ebben a pillanatban én sokkal szenvedélyesebb vagyok, mint ő, mert a nyelvem mohó táncot jár, most én harapom meg olykor. Tűri, ahogy kinyitom a szemem, látom a mosolyát, a fehér fogai kivillannak. Biztos élvezi ezt a fékezhetetlen Csillát. Egyre erősebben szívom a száját, hangosan nyög egyet a legmélyebb orgánumán. Kinyílik a szeme, megcsóválja a fejét, és megnyalja a harapásomat. Szemrehányó a tekintete, de felizgatja őt a vadságom. Lekapja rólam a garbót, azonnal összenyomjuk az arcunkat. Hihetetlen, hogy mindig ugyanaz az ösztönös mozdulat támad benne, mint bennem. Összefonjuk a kezeinket, csak nézzük a másikat. Én arra gondolok, milyen csodálatosak ezek a percek, az ég nem véletlenül nem adja meg sokszor. Így értékesebb. Kigombolom az ingét, a mozdulataimat figyeli. Amikor végzek, felfelé fordítom a fejem. – Akarlak, Gamal! Most! Üvölteném is türelmetlenül, hogy azonnal! Bárcsak este lenne, a karjaiba feküdhetnék, és órákig élvezhetném teste közelségét! Ismét csak egy sóhaj a válasz, én leveszem a saját ruhámat alulról, mert ő nem boldogulna. A nadrágom nagyon szűk, a bugyimat azzal együtt tolom le. Már gombolom

is az övét, eggyé akarok válni vele. Ő ledobja magáról a kigombolt ingét, és a melltartómtól is megszabadít. Simogatja a két érzékeny domborulatot, hol rásimítja a tenyerét, hol az ujjbegyét futtatja körbe a bimbóimon. Elszakadok a szájától, letolom a nadrágját, ugyanezt teszem az alsójával is. Gamal a nyakamat és a hajamat markolássza, de nem irányít a nemi szervéhez. Húzza fölfelé a hajamat, ismét felállásra kényszerít. Végre meztelenek vagyunk, ott állok előtte, egymás kezét fogjuk. Gamal az ujjainkat nézi, amik simogatják egymást. Gyengéd a jelenet, de rácáfol, mert durván megránt és megfordít. Hátam a szőrös mellkasának feszül, a kezemmel magam mögé nyúlok, és ráhúzom nyakamra a száját. Aztán megemeli a kezét, vadul markolja a tarkómnál a hajamat, és lefelé kényszeríti az egész felsőtestemet. Én előredőlök a nem túl nagy ülőgarnitúrára, ő hátrébb lép, és szemügyre vesz. Fura adni akarás vesz erőt rajtam. Gamalnak minden titkos zugomat meg akarom mutatni, mert csak az övé. Még hátrébb lép, elengedi a hajamat, majd kérdez. – Menstruálsz? Felállok, szembe fordulok vele. Reggel kezdődött, de egészen meg is feledkeztem róla. Bizonyára a tampon madzagját vette észre. – Igen. Ma jött meg. Miért? Fúj egyet, a szeme le-föl szalad rajtam. – Miért nem mondtad? Nem értem az egész szituációt. Odalépek hozzá, megcsókolom, de ő eltol. – Mi a baj, Gamal? – Fölhúztál. És most nem lehet semmi! Olyan, mint egy durcás kisfiú, nem bírom ki nevetés nélkül. – Még alig van meg. Nem foglalkozik velem, forog, a ruháját kutatja. Olyan, mintha undorodna tőlem. Riasztó ez az érzés. – Ha te menstruálsz, nem ölelhetlek. – Majd óvatos leszel. Nem fog fájni. Volt már ilyen a történelemben. Ő még mindig a ruháját szedegeti, figyelemre sem méltat, csóválja a fejét, ettől idiótának érzem magam. Dühössé válok, nem bírom elviselni ezt az elutasítást. Tőle nem! Meglököm a karját, kiesik belőle a nadrág, de újra fölkapja. Néhány arab szót

hallok, olyan, mint egy eszelős. Nem is tudom, hogy döbbenten vagy mérgesen üvöltöke rá. – Te undorodsz tőlem? – Nem ölelhetlek. Ennyi! – De miért? – Mert tiltja a hitem! Erre az egy magyarázatra nem számítottam. Azt hittem, a vérrel van baja, vagy fél, hogy nekem most fájdalmat okoz. – Tiltja a vallásod? – kérdezek vissza döbbenten. – De miért? Elég volt! Tényleg választ várok. Van valami, amit nem tilt a Korán a többnejűségen kívül? Az arcát dörzsöli, alig mer rám nézni, olyan, mintha szégyellné magát. Amikor látja, hogy nem tágítok, kifakad. – Mit miért? A vér mocskos! – Igen, erről már beszélt, csak akkor állatok leölésével kapcsolatban mondta. Elmesélte, miként vágják le az állatokat. Mekka felé fordulva a nyaki eret elmetszik, és kivéreztetik az állatot, aminek több oka is van. Az egyik pont ez, hogy a vért mocskos dolognak tartják. Jól emlékszem arra a beszélgetésre. Azt is mondta, hogy vágás közben Allah nevét mondják, mert vért ontani csak az ő nevében lehet. De ez itt most más. Most rólunk van szó, nem állatok leöléséről. – Undorodom tőle! Hagyj most ezzel! Az utolsó két mondata őrültté tesz. Egy szerelmébe kapaszkodó őrült amazonná. Odaugrok hozzá, a karjába marok, olyan, mintha el akarna hagyni. – Nem, Gamal! Te nem undorodsz tőlem! Nem undorodhatsz! Simogass, csókolj, érj hozzám, és utána mondd, hogy nem akarod! Hazudik. Még a véremtől sem undorodik. Mikor a közelébe lépek, ösztönösen nyúl hozzám, a férfiassága is mutatja a vágyát. – Csilla, ne! Szorosan lehunyja a szemét, hogy ne is lásson. Már az enyém. Tudom. Fogalmam sincs, bűn-e ez náluk, de ha az, akkor most el fogja követni. A szerelmünk erősebb mindennél. – De! Akarom!

Kinyílnak a szemei, nagyot nyel. Alám nyúl, magára kap, és vadul nekicsap a falnak. – A pokolra viszel, Csilla! – Nem, Gamal! A paradicsomba! * * * Végre éjszaka van, egész nap erre vártam. A kora délutáni légyottunk nem sikerült hosszúra, féltünk, hogy Anna felébred. Gamal később már nem reagált különösebben arra, hogy megvan-e, de elárulta, most volt először menstruáló nővel. Bár a menstruáló szó kicsit erős, tekintettel arra, hogy ímmel-ámmal vérezgetek még csak. Anna elaludt már egy ideje, de Gamalnak dolga volt, így elvonult, és a laptopján intézett valamit. Amikor belép a hálószobánkba, nevetve kérdez. – Akkor is ilyen rossz alvó vagy, amikor nem vagyok itt? Nem válaszolok, ledobja a pólóját, az alsónadrágját, és befekszik az ágyba. Megfordulok neki háttal, ő azonnal átölel, szorosan. – Amikor hazamész, napokig nem alszom. Nem találom a helyem. Nem válaszol, csak megcsókolja a vállamat. Egy ideig így fekszünk csöndben, aztán fészkelődök, felé fordulok. – Gamal. Kíváncsi vagyok a családodra! – Fölemeli a fejét, úgy néz rám, mint aki nem is érti ezt az egészet. – Úgy értem, szeretném látni a feleségedet és a fiadat. Igen. Valahogy ezt érzem. Olyanok nekem, mint egy fantom, és érdekes módon még csak nem is utálom őket. – Most ugye viccelsz? – Nem. Ne érts félre, nem akarom, hogy bemutasd őket, de mutass róluk legalább egy képet. – Azt felejtsd el! – Gamal! A fiad Anna féltestvére. Azt akarod, hogy sohase találkozzanak? Elmereng, a fejét csóválja. Én sem tudom, mit akarok ezzel kapcsolatban, de szeretetet érzek Gamal kisfia iránt. – Nincs nálam fénykép. – Csak van a telefonodban valami! Nem válaszol, sóhajt, megpuszil, majd behunyja a szemét. Tudom, hogy lezártnak

tekinti a témát, de én nem. – Szép, ugye? A feleséged. – Nem válaszol, megcsípem a karját. – Gamal! Kinyitja a szemét, és rám néz. – Igen, szép. – Nagyon? Nem válaszol, tudom, hogy nagyon szép lehet. – Hogy hívják? – Yasmin. Leteszem a fejem a mellkasára, ekkor először érzem magamat kirekesztettnek, pedig itt van mellettem. Ez a női név a gyerekkori mesét juttatja eszembe, abban is így hívták a hercegnőt. Az ő feleségének pontosan ugyanez a neve. És hercegnő. A hajamat markolássza, az orrához emeli, beleszagol. – Te vagy a legszebb a világon. Az én vörös szerelmem. Az én szeretőm, aki csak az enyém! Senki sem lehet nálad szebb. Az én európaim! Az én magyarom! Gamal elég különlegesen tud udvarolni. Úgy beszél, ahogy egy európai sosem tenné. Visszanézek rá, úgy könyörgök. – Legalább a fiadat mutasd meg! Farkasszemet nézünk, majd föláll, a telefonjáért megy. Nyomogatja, majd felém nyújtja. Egy csodálatos kisfiú nevet rajta, dundi arcocskája van, fekete haja, fekete szeme és egzotikus vonásai. Karamellszínű bőre virít a sok virág között. Megismerem ezt a kertet, ott mentem keresztül Gamallal, amikor az oroszlánok felé vitt. – Ő Khalid. Anna testvére. – Csodaszép. Biztos olyan szívdöglesztő lesz, mint te! Elneveti magát, és lerakja a telefont. Megfogva arcomat, incselkedik. – Miért, én szívdöglesztő vagyok? Nem válaszolok, ő meg elnéz mellettem, a hajamat vizslatja, amit a kezével húz ki oldalra. – Jó hely ez a Magyarország, igaz? Itt micsoda vörös nők vannak! Arábiában tuti nincs ilyen – mondom nevetve, és már mászom fölé. Kitör belőle a nevetés, megcibálja a loboncomat. – Tuti nincs! – Aztán elkomolyodva teszi hozzá: – Minden hely pokol, ahol te nem

vagy ott! A szakállát simogatom, úgy kérdezem. – Haragszol rám a délutáni miatt? – Ha megint kihúzod azt az izét, és én beléd mehetek, akkor meg van bocsátva.

30. fejezet

Korán kelek, Gamal visszaaludt a hajnali imája után. Átmegyek Annához, és minden teendőt elvégzek körülötte. Amikor Gamal Magyarországon van, általában nem szólok a bébiszitternek, mert hármasban töltjük az időt, de ma szükségem van rá. A konyhánál össze is akadok vele, feljön velem vissza Annához, így el tudok indulni. Bálint már a garázsban ül a kocsiban, most kivételesen a szövetségesem, ugyanis fenyőfát jön velem venni. Tiszteletben tartom, amit Gamal mondott, de Annának megadom azt, amire majd felnőtt korában emlékezhet. Már jól tudom, hogy az embertől mindent el lehet venni: a pénzét, az egészségét, a szeretteit… Egyvalamit azonban nem: az emlékeit. Ezért anyaságom legnagyobb feladata az lesz, hogy emlékekből minél többet adjak Annának. A szeretet élményéből, ölelésekből, odabújásból. Gamal életében túl előkelő helyet foglal el a pénz, nem bántom ezért, de az én anyaságomnak már nem effajta biztonságról kell szólnia. Bálint rám néz, az utóbbi időben sokat változott a kapcsolatunk, ez köszönhető annak is, hogy szerelmes valakibe. Egyszer beszélgettünk kettesben, akkor elmondta, nagyon megdöbbentette ez az egész, mert én és al-Szudairi úr – ahogy ő nevezi – nem adtuk semmi jelét a kapcsolatunknak. A gyereken akadt ki a legjobban. Miután már nem adott munkát a szállodában, nem is volt miért keresnie, én meg nem jártam a szokásos bulizós helyekre, elszakadtunk egymástól. Azt hiszem, mára már feldolgozott mindent, talán Gamalt sokkal közelebb érzi magához, mint engem, noha nem is olyan rég igazán jóban voltunk. – A többiek még alszanak? – Kérdez, miközben kibújik a kabátjából, mert az autó már bemelegedett. – Gamal alszik. De most őszintén! Annát úgy ismered, mint aki nyolckor még alszik? Elnevetjük magunkat, Anna tényleg nem az alvásról híres. Nem mondhatom, hogy sok gond van vele, a hasfájóssága is kezd csitulni, de olyan, mintha fel lenne húzva. A vele egykorúak sokkal többet alszanak. – Akkor? Hova is?

– Irány megvenni a legszebb fenyőfát! – felelem vigyorogva. Bálint semmit sem tud a lezajlott vitáról Gamal közt és közöttem a karácsonyt illetően. Szegénynek fogalma sincs róla, hogy amit most teszünk, azt nem nézi jó szemmel a munkaadója. És még finoman fogalmazok! Anno azt az utasítást kapta, hogy ugorjon minden szavamra, ő pedig eleget is tesz ennek. Ilyenkor ő vezet, mert én nem vagyok nagy sofőr, főleg nem akkor, amikor a céllal sem vagyok tisztában. Eleinte Gamal erősködött, hogy sofőr is kell, de kinevettem. Na, még csak az kéne. Mi vagyok én? Elleneztem, de a végső megoldás az volt, hogy felvetettem, ha nagyon szükség van sofőrre, ott van Bálint. Ebbe belement, így úsztam meg a dolgot. Persze Bálintot csak igen ritkán ugrasztom ilyen ügyben, most is csak azért, mert nem boldogulnék egyedül egy hatalmas fával. – Mekkora fát akarsz? – Plafonig érőt! – Köszi. Szóval ezért hívtál. Én kötözzem föl a kocsira. Belebokszolok a felkarjába, ő meg csak nevet. Nem megyünk túl messzire, fenyőfaárusokból nincs hiány a városban. A leparkolás után azonnal a fák felé veszem az irányt, legelőre vannak kiállítva a meseszép darabok. Némelyik olyan, mintha rajzolva lenne. Első látásra szerelembe esem, körbejárom a kiválasztott darabot, tudom, szebbet nem találok. – Ez már akciós – mondja az eladó, majd hozzáteszi. – De remélem, nem akar belőle levágni. Bálint elneveti magát, én meg rákacsintok. – Szerintem befér. A mellettem álló fiú megint nevet, úgy válaszol. – Na hallod! Még jó, hogy nem a hallba akarod rakni. Ott aztán van belmagasság. Azt a fenyőfát, ami az ott lévő belmagasságot kitölti, még az ősidőkben ültették. – Az egyik lenti szobában lesz. Oda jó ez, nem? – De! – válaszolja, miközben már látszik, azon gondolkodik, miként visszük haza. A fizetésnél akad egy kis gond, mivel nálam csak bankkártya van, az eladónál viszont nem lehet ezzel fizetni. Bálint közli, hogy nála van készpénz. Szabadkozom, de azt is hozzáteszi, hogy ez nem az ő pénze, hanem al-Szudairi úr adta neki arra az esetre, ha

készpénzzel kell fizetni valahol valamit. Ezen meglepődöm, mert sosem faggattam őket, miként is van Bálint alkalmazásban. Az eladó segít fölrakni az autóra a fát, nem is csoda, hiszen nem vettük olcsón. Bálinton látszik, hogy tiszta ideg, mert elég macera az egész. Még jó, hogy nem jöttünk messzire, és nem kell a hosszú úton arra koncentrálni, nehogy elhagyjuk a zsákmányt. Amikor beülünk, akkor szólok neki: – Egyenesen a garázsba hajts majd! Gamal nem láthatja. Csak kora délután hozd be a házba, akkor kitaláljuk, hova is tegyük. – Miért nem láthatja al-Szudairi úr? – Meglepetés – kacsintok oda. Bálint ezt a választ el is fogadja, a részletekről nem beszélek. * * * Nagyon vártam már ezt a pillanatot. Anna az evés után félálomban van, ezért én lemegyek a fogadószintre, Bálint az étkezőnél ténfereg. – Előkészítetted? – Igen. Már benne van a talpban. – Hozd be, kérlek! El is megy érte; csak remélni tudom, hogy Gamal nem jelenik meg idő előtt. Kinyitogatom az ajtókat, hogy Bálintnak könnyű legyen behoznia, már a hall közepén tartunk, amikor hallom, hogy valaki lefelé jön a lépcsőn. Megállok, Bálint is lecövekel, majd rám néz. Már éppen menne tovább, amikor megjelenik Gamal. A tekintete azonnal szikrákat szór, a felrobbanás szélén áll. Arra számítottam, hogy nem kell majd ezt végignéznie, és csak a kész fát mutatom meg neki, azt is csak azért, hogy figyelhesse, Anna mennyire örül. Bálint azonnal leteszi a fát, és a munkaadójára néz, Gamal arcára kiül a gyűlölet. Ezt nemcsak én veszem észre, mert Bálint is ijedt ábrázatot ölt. Odalépek az említett fiúhoz, úgy mondom Gamalnak. – Na, mit szólsz? Nem kicsi, ugye? – Azt hittem, ezt megbeszéltük! – vág vissza, a hangja nem olyan agresszív, mint az arca. Mentegetőzni kezdek.

– Nem itt állítjuk föl. Az egyik szobában, amit nem is használunk. Nem lesz szem előtt… – Nem ez a lényeg! – üvölt vissza. Belém szorul a levegő, Bálint meg sem moccan. Farkasszemet nézek Gamallal. Szinte látom magamat gyerekként, mint izgultam, mielőtt bementem a szobába, és láthattam a karácsonyfát. Boldogság volt bennem, izgalom… És bármit mondott is Gamal, igenis a szeretet ünnepe. Meg akarom adni Annának. Én ennyit adhatok neki, ami örök. Dacosan Bálinthoz fordulok. – Be kéne vinnünk az egyik szobába. Gamal válaszul visszaindul az emeletre. Mi pár másodpercig még csak álldogálunk, Bálint végül beszélni kezd. – Ezt most nem igazán értem. Mi a baj? – csak megrázom a fejem, de nem tágít. – Csilla! Ez nekem elég kellemetlen volt. Mi a fene ez az egész? – Gamal nem akart karácsonyt. Egyáltalán nem akarta megünnepelni, mert ez keresztény ünnep. Éppen ezért neheztel a fáért is… Bálint arca olyan, mint aki felismeri a helyzetet, ami nem is olyan bonyolult. Úgy látszik, ő sem gondol a napnak minden percében arra, hogy Gamal muszlim. – Hú, ez kínos. De akkor miért…? Szerintem ez nem volt jó ötlet. Láttad, hogy nézett? – Jaj, Bálint! Szerinted miért teszem ezt? Magamért? Érte? Anna érdekel most. Neked milyen emlékeid vannak a karácsonyról? Emlékszel a gyerekkori ünnepeidre? Elmélázik, majd mosolyogva válaszol. – Imádtam. Alig vártam a karácsonyt. Mindig együtt volt a család… – Na látod! Ezt nem veszem el Annától, semmilyen hitre való tapintatosság miatt. A szoba felé indulok, ő követ, de a szemem sarkából még látom az arcán, hogy nem sikerült kimagyaráznom a helyzetet. Talán a munkáját is félti, ezért hozzáteszem: – Ne félj! Gamalnak elmondom, hogy én terveltem ki az egészet, és te semmiről sem tudtál. Végül is ez az igazság. * * * Mindennel készen vagyok. Feldíszítettem a fát egyedül, a becsomagolt ajándékokat a fa alá tettem. Igaz, egyedül csak Annának vásároltam, de nem is ez a lényeg. Gamalnak

úgyis elkészült az ajándéka: kész a nyilatkozat, amit csak alá kell írnia, és hivatalosan is elismeri, hogy ő Anna édesapja. Ezután még szándékozom nevet is változtatni Annának, de ezzel kicsit bajban vagyok. A papírt szépen összesodortam és egy szalaggal átkötöttem, bár lehet, Gamal le sem jön ide. Fölveszem a gyönyörű, tűzpiros ruhámat, amit erre az alkalomra vettem, azt szeretném, ha Gamal csodaszépnek látna. Vele kapcsolatban mindig meg van bennem ez az érzés: szeretnék neki tetszeni. Imádom, amikor a tekintete egy szerelmi vallomással ér fel. A sminkemet ellenőrzöm, majd erős szívdobogással megindulok az emeletre. Tudom, hogy Gamal Anna szobájában van. Igazán jó apa. Persze kevés időt tölt velünk, de azt teljes mértékben alárendeli az Anna iránti kötelezettségének és szeretetének. Talán meg is változott egy kicsit. Mindig gőgösnek hittem, és önzőnek, de mikor a gyermekünk közelében van, már nem ilyennek látom. Olyankor eltűnik jelleméből a beképzeltség és az úri neveltetés. Olyankor csak egy férfi a több millióból, aki szereti a kislányát. És talán furcsa, de pont ez a hétköznapisága zárta őt végleg a szívembe. Mint férfit mindig is szerettem őt, talán már az első percben, csak nehezen értettem meg a jelzéseket, amiket saját magamnak küldtem. Azt azonban sosem gondoltam, hogy egy férfiba nemcsak nőként, hanem anyaként is bele lehet szeretni. Egészen mást érzek iránta, amikor a lányunkat öleli, gügyög neki. Olyankor apának látom őt. Nem szeretet tombol bennem, hanem hatalmas szerelem, mert még ez az érzés is azt váltja ki belőlem, hogy kívánom. Kétféle szerelemmel szeretem, ami folyton találkozik, és elképesztő erővel ragad magával. Belépek a szobába, ott áll, Annát a kezében tartja. A szívem összeszorul, olyan ideges vagyok, mintha Gamal még mindig az az idegen lenne, mint azon a tárgyaláson. Próbálok magabiztos lenni, ezért vagyok képtelen Gamal szemébe nézni. Annát figyelem a kezében, oda is megyek hozzájuk. Gamal arca közel kerül, a testem már tűzforró. – Gyere, bogárkám! – nyúlok Annáért. Mutatok neked valami szépet. Nem adja még át, azonnal kérdez. – Hova készülsz?

– Sehova. Miért? – A ruha miatt kérdezem. Ránézek, a szeme éppen a testemet pásztázza. Visszanézek Annára, mert felismerem tekintetében a vágyat. Végre elengedi a gyermekünket, én pedig lágyan kezdek beszélni. Nem akarom őt megsérteni, és nem akarom, hogy feszültség legyen közöttünk. Egyszerűen nevetni akarom látni Annát. – Ünnep van, Gamal. Tisztelem az ünnepeket. Ezért öltöztem ki. Most pedig Annával megünnepeljük a karácsonyt, és ebben nem tudsz megakadályozni. Nem kell velünk tartanod. Nem kényszerítelek rá. De cserébe te se akarj visszatartani. Elemelem tőle a lányunkat, kifelé indulok. Arra várok, hogy mondjon valamit, de nem teszi. A lépcsőn lefelé hiányérzetem van. Adni akarom az érzést Annának, de pont az hiányzik, ami értelmet ad ennek: a család. Én Gamallal érzem magam egynek, és olyan fájdalmas, hogy ebben most nem vesz részt. Még sincs más választásom, tiszteletben kell tartanom a neveltetését, a hitét. Úgy érzem, meghagytam neki a választás lehetőségét, ő pedig dönthet arról, miként is cselekedjen. Én az ő hazájában még csak ki sem tehettem a szállodából a lábamat, és az öltözetemmel is meghajoltam az ő hagyományaik előtt. Itt, Magyarországon nem teszem ezt. Ez az én hazám, az én kultúrám. Elfogadom őt, de neki is el kell fogadnia engem. A fények vad táncot járnak, halkan szól a zene, Anna már a szobába lépés előtt fülel. A gyönyörű szemei elkerekednek, a szája megnyílik, kicsöppen rajta a nyál. Belépek vele a szobába, a villany nincs felkapcsolva, csak a karácsonyfa égői játszanak. Annát leteszem a szőnyegre, majd meggyújtom a gyertyákat és pár csillagszórót. A csillagszóró jellegzetes illata azonnal felidézi bennem azoknak a régi karácsonyoknak a hangulatát. Újra fölemelem Annát, a CD-n éppen a „Csendes éj” kezd szólni. Én is éneklem a zenével együtt: „Csendes éj, drága szent éj, Mindenek álma mély. Nincs fönn más, csak a drága szent pár, várja, gyermeke alszik-e már, küldj le rá álmot, nagy ég,

küldj le rá álmot, nagy ég!” Itt van mögöttünk az ajtóban. Megérzem a jelenlétét. Hát eljöttél, Gamal! Hátrafordulok hozzá, nem is tudom, mit látok a szemében. A gyűlölet és a szeretet kézen fogva tükröződik ebben a tekintetben, rettegek, hogy nem mi leszünk az erősebbek. Anna rugdosódik, kezdi felfogni szeme a kavalkádot. Hangosan kacag, szinte erőszakosan követeli, hogy vigyem közelebb. Kíváncsi vagyok, Gamalból mit vált ki Anna öröme, ezért újra ránézek. Egy ideig csak figyel minket, aztán gondterhelten dörzsöli meg a két szemét. Annát visszateszem a szőnyegre a babahordóba, majd odaviszem a dobozokat, és bontogatni kezdem. Az egyik játékot, ami zenél és villog, felállítom elé. Le kell fognom a babahordót, olyan erősen rugdos. Hatalmas benne az öröm. Tudom, ő még kicsi, és erre nem fog emlékezni, jönnek majd olyan karácsonyok, amik kimossák ezt az emléket, hiszen még csak pár hónapos. De én emlékezni fogok erre örökké. Fölveszem a papírt, és odalépek Gamalhoz. – Örülök, hogy itt vagy. Ez az én ajándékom neked. – Nagyot nyel és megrázza a fejét, ezért hozzáteszem: – Nincs semmi köze a karácsonyhoz. Annához van köze. Kiveszi, és szétnyitja. Nemcsak magyarul van ott a nyilatkozat, hanem angolul is és arabul is. Az angolt elég könnyű volt beszerezni, de az arab fordítás miatt elég sokat kellett járnom. A magyart megfordítja, észreveszi az angolt. Pár sort olvas, majd azt is hátrébb teszi. Amikor meglátja az arab írást, rám néz. Döbbenet van a szemében, és talán apró öröm is, amiért az anyanyelvével találkozik. Olvasni kezdi, közben az állát befeszíti. Ezt mindig akkor teszi, amikor mérges, de most látom, hogy a könnyeit próbálja visszatartani. Végigolvassa, majd rám néz. Tiszta könny a szeme, de próbálja tartani magát, nem hagyja, hogy legördüljön az arcán. Én kérdezek. – Elfogadod? Szorosan magához von, én az arcomat a mellkasához fúrom. Az ingét összekenem a sminkemmel, de ez érdekel most a legkevésbé.

– Köszönöm, habibi… Talán a köszönöm is egy olyan szó, amit nem igazán mondott még nekem. Bár ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor azt mondhatom, hogy azt sem hallottam még, ahogy másnak köszön meg valamit. Nem szokása köszönni, köszönetet mondani vagy szerelmet vallani, erre már rájöttem. A habibi szónak még a múltkor utánanéztem. Kedvesemet jelent, vagy szerelmemet. Nem tudom, ő miként gondol rám: kedveseként vagy szerelmeként, de mindegy is. Sosem mondja ki, hogy szeret, de ez nekem már felér ezzel. Pár másodperc múlva újra a szemébe nézek. – Ha szeretnéd, Anna fölveszi a családi nevedet is. Csak nem tudom, annak mi a módja. Pataky Szudairi Anna? – nem felel, folytatom. – Azt már tudom, nálatok hogy nézne ki: Anna ibn Gamal al-Szudairi. Elmosolyodik, majd ellenkezni kezd. – Nem. Nem így nézne ki! Nem vagy jó tanuló, nem figyeltél eléggé. A neve Anna bint Gamal al-Szudairi lenne. Az „ibn” a fiát jelenti. A „bint” jelenti a lányát. – Egy kicsit elmélázom ezen, ő meg vigyorog az arckifejezésemen. – Mindegy. Teljesen mindegy a neve, ha én vagyok az apja. Erőteljesen csókol meg, tudom, karácsonyfás húzásom ide vagy oda, boldog ebben a pillanatban. Életében először ünnepli meg ezt a keresztény ünnepet, és erre az első ünnepre kapott első ajándékának most nagyon örül. Ezt a mosolyt sem fogom elfelejteni soha, úgy, ahogy Anna örömét sem. Hálás vagyok, amiért adta nekem őket az ég, és megbocsátom azt, amit elvett tőlem. * * * Sokszor érzem azt, hogy nem kell több. Gamal már két hete van itt, szinte egy nap alatt természetessé válik a jelenléte, és nem is emlékszem, miként élünk nélküle. Az egyetlen, ami kicsit nyomaszt, az a bezárkózott létünk. A karácsony miatt már nincs közöttünk feszültség, bár Gamal közölte, ő többet nem biztos, hogy jönni fog karácsonykor. Nem ellenkeztem vele, mert addig még sok minden történhet. Megtanultam már, hogy a pillanatnak is élni kell, mert azt az idő kíméletlenül tovalöki. Reggelihez készül, imádom nézni őt reggeli közben. Általában kávét vagy teát iszik,

rengeteg gyümölcsöt, olívabogyót eszik, és mindenféle aszalt zöldségeket meg bogyókat. Szegény szakácsnő már panaszkodott a múltkor, hogy iszonyú nehéz beszerezni az ilyen dolgokat, de Bálint talált valami arab üzletet, az olyan, mint a Kánaán. A teájának illata mélyen az orromba mászik, nagyon erős. Már kóstoltam egyszer, de nem igazán ízlett. Éppen csak van benne cukor, aki nem rituáléból fogyasztja, annak szerintem nem is ízlik. Bekap pár bogyót, majd sajtot hozzá, és megtörli a száját. Én sosem reggelizem, most is csak szótlanul figyelem őt. Amikor lenyeli a falatot és a szemembe néz, akkor szólalok csak meg. – Holnap szilveszter. – Fölhúzza a szemöldökét, megissza a teát, de nem szól semmit. – Az nem keresztény ünnep. Azt sem ülitek meg? Elvigyorodik, de nem felel jókedvűen. Hülyének érzem magam. – Miért? Az ünnep? – Nem tudom, mit felelhetnék erre, de nincs is rá szükség, mert tovább beszél. – Én nem a ti naptárotok szerint élek. Nekem nincs most újév. Úgyhogy nem érdekel ez a szilveszter! – Gamal! Mindentől elzárkózol. Én szeretnélek bemutatni a barátaimnak. Nem vagy rájuk kíváncsi? Nem vagy kíváncsi Anna keresztanyjára? Mérgesen rám néz, hiszen ez a keresztelkedős dolog is bántja őt. Egy ideje nem igazán beszélünk a lányunk vallásáról, de tudom, hogy ő vívódik ezen. – Én csak nevetni akarlak látni, Gamal! Olyan jó érzés, amikor nevetsz. Ki kell mozdulnunk kettesben, mert ez itt nem a valós világ. – Hanem akkor mi? Te nem érted, Csilla? Nekem ebben a világban egyedül te és Anna vagytok valósak. Minden másra nagy ívben teszek! Engem sem érdekel semmi más, csak ő és a lányunk, de ha e közé a négy fal közé vagyunk zárva, akkor el fog laposodni minden. Kicsit bántó is, amit mond, mert megint lenézi ezt az országot. Számára csak az ő keleti bölcsőjének van értéke. Számtalanszor hangoztatta, hogy már az ókortól sokat köszönhet Nyugat a Keletnek. És arra is kitért már, hogy a mai világban nem lenne sehol sem Európa, sem az USA nélkülük. Gyanítom, az olajra gondolt. Már régen rájöttem, hogy a szemében nemcsak Európa kisebbség, hanem maga a nagy USA is.

– Otthon úgy élsz, ahogy ott a szokás. Itt miért nem tudunk úgy élni, ahogy itt szokás? – Én nem tartozom ide… – De mi igen. És te hozzánk tartozol. Ettől még nem leszel rossz ember, Gamal. Félretolja a tányérját, megtörli a kezeit. A puszta kezével evett, ezt is gyakran teszi. Sosem gusztustalan vagy közönséges, ha az étel nem engedi, akkor evőeszköz után nyúl. Most is a gyönyörűen ápolt kezeit figyelem, amikről csakis az ölelése jut eszembe. A legtöbbször csak az arany Rolex van a kezén, de olykor bőrszíjas vagy ezüstszínű órát is felvesz. A megérkezése után általában leveszi a gyűrűjét, amit a kisujján szokott hordani. Ezt viselte a rijádi tárgyaláson is, de amikor eljött hozzám a hotelszobába, már nem volt rajta. Egyszer megnéztem: vastag, aranyból készült, amolyan pecsétgyűrűféle, a családja monogramja, valamint a G betű olvasható rajta nagyon kicsiben. Most nem viseli még az órát sem. – Na és hova akarsz kilyukadni? Miként fogunk ünnepelni? – Elmegyünk egy buliba. – Buliba…? – Egy szórakozóhelyre. A bébiszitterrel már mindent megbeszéltem, ott legalább találkozhatsz Mariann-nal is. Tudod, a barátnőmmel. Nagyon meg akar téged ismerni. Úgy szeretném, Gamal… Kifejezetten dühösnek tűnik, de nem szól semmit. Elnéz mellettem, a nyelvével simítgatja a fogait. Aztán feláll, és ide-oda lépked. – Túl sokat kérsz tőlem. Én nem járok ilyen helyekre, tudod, hogy nem szeretem az idegeneket. Ez a karácsonyozás is iszonyú volt nekem. Ne értsd félre, nem miattatok, hanem e miatt a hazugság miatt… Én nem ez vagyok! Néha úgy érzem, túl sokat változtatsz rajtam. Állandóan jössz ezekkel a faszságokkal, te meg még arra sem vagy hajlandó, hogy Annával elgyere Szaúd-Arábiába! Elegem van ebből! Egyszer úgy megyek innen haza, hogy vissza sem jövök többé! Durván üvöltözik, de én nem veszítem el a józanságomat. Ha most visszatámadok, akkor csúnyán összeveszünk, nekem nem ér annyit ez a szilveszter. Abban viszont nincs igaza, amit mond. A könnyeimet törölgetve, lágyan felelek. – Nézd, Gamal! Ha azt hiszed, hogy ezt csak te érzed, akkor tévedsz. Én mindennap úgy nézek a tükörbe, hogy a legszívesebben szembe köpném magam, hiszen családod

van otthon. Feleséged és gyereked. Én mégis elfogadtam így ezt az egészet, és azoknak a napoknak élek, amiket velünk töltesz. Ha nemet mondasz a szilveszterre, azt is elfogadom. Annyira szépek a szemei. Most egészen sötétnek tűnnek, mert a fénynek háttal áll, így kifejezetten a mandulaformái érvényesülnek. A jobb kezével az állát és a rövid szakállát simítgatja, olyan, mint egy gondolkodó professzor. Nem is megadóan vagy békésen felel, hanem morcosan. – Elmegyünk. De buli nincs! Hajlandó vagyok egy összejövetelre, de ha azt mondom, hogy hazajövünk, akkor jövünk. Éppen csak egy kis időre megyünk el. Jó? Nevetve ugrok föl, a nyakába vetem magam. – Imádlak, Gamal! Köszönöm.

31. fejezet

Már készülődünk a „buliba”, Gamalon látszik, hogy nem viseli túl jól ezt az egészet. Nagyon büszke vagyok rá. Ebben a pillanatban határozom el azt, hogy el fogok menni Annával Szaúd-Arábiába. Féltem a lányunkat és a szerelmünket, de sokkal többet kell adnom Gamalnak. Ő hűségesen utazgat hozzánk, ezért nekem is illene olykor kimennem Annával. Nem akarok végleg ott maradni, de abban igaza van, hogy lányunknak ugyanolyan joga van ahhoz a kultúrához, mint ehhez. Nem beszélek még a döntésemről, szeretnék tisztán látni az ott-tartózkodást illetően. Egyébként is nagyon bonyolult kiutazni, nyilván csak akkor mennék, ha kint is döntési lehetőséggel bírok a hazautazásomról, vagyis -utazásunkról. Először nagyon szexi ruhát akartam fölvenni, de aztán rájöttem, hogy Gamal tulajdonképpen nem is bukik az ilyesmire. A nőies, kifinomult dolgokat sokkal jobban szereti. Az olyanokat, amik hangsúlyozzák a nőiességet, de a közönségességtől messze vannak. Olyan felsőt például sosem vennék fel mellette, ami mélyen dekoltált. A térd feletti szoknyákat is hibának vélem, bár még sosem szólta meg az öltözékemet. Azt hiszem, bármilyen kötöttségek között él is, abszolút képes idomulni a Nyugathoz, még akkor is, ha megvan a véleménye erről a modern világról. Végül egy szűk nadrág és egy csinos blúz mellett döntök. A derekát betűröm, megtanultam Gamal mellett, hogy a széles csípőm nem hátrány. Neki tetszik, ez a lényeg. Ez a ruha most kellőképpen hangsúlyozza, mégsem kihívó, bár lehet, neki még ez is sok lesz. Én már készen vagyok, le is megyünk a fogadótérbe a bébiszitterrel. Gamal ott áll Bálinttal, a szívem azonnal hevesebben kezd verni. Az igazság az, hogy elég piperkőc. A szakállával és a hajával nagyon sokat tud bíbelődni, de ezt nem rovom fel neki, mert tökéletesen is néz ki. Amikor megkérdeztem egyszer, hogy otthon is ennyit tollászkodike, akkor elmondta, hogy a családjának külön fodrásza és borbélya van, aki kétnaponta igazít a szakállukon vagy a hajukon. A haja most be van szárítva, így még nem is láttam. A ruhája irdatlanul izgalmas.

Szűk farmerban van, minden domborulat jól látszik. A vádlija izmai, a combja erőssége, a feneke gömbölyűsége és még a férfiassága is. Ez a szűk farmer nagyon jól áll neki, mert magas. A nadrág kopottas kék, ugyanilyen árnyalatú ing van rajta, a dereka be van tűrve. Barna övet visel és ugyanolyan színű zakót, a mellrésznél a zsebéből egy kékes kendő lóg ki. A legizgalmasabb a szerelésében az a nyakában lévő selyemsál, ami barna színű, világoskék és sötétkék indákkal, virágokkal van díszítve. Nincs végig begombolva az inge, a mellkasa kissé kilátszik, igazán szexi az összhatás, de úriemberes. A csuklóján most az aranyórája van és valami barna csuklódísz, amin talán Allah szeme díszeleg, de nem is nézem meg jobban, mert az arca az maga a manna. Ő is végignéz rajtam, de nem mond semmit, így jobbnak látom, ha én sem magasztalom őt. Belebújok a bundámba, amit ő hozott nekem. Én sosem vennék ilyesmiket. Magára dobja a barna félhosszú szövetkabátját, búcsút veszünk a bébiszittertől, majd elindulunk. A garázshoz megyünk, Gamal kifejezetten feszültnek tűnik. Pár szóval vigasztalni próbálom, de ő csak magát erősítve azt szajkózza, hogy amikor azt mondja, jövünk, akkor jövünk, és kész. Olyan, mint egy diktátor, de nem bosszant fel vele. Bálint minden szavára ugrik, főleg a karácsonyos eset óta. Megemlítettem az egyik este Gamalnak, hogy arról, ami a karácsonyfa körül történt, Bálint nem tehet, de őt nem is érdekelte. Igazából egyáltalán nem foglalkozott Bálinttal, lezártnak tekintette az esetet. A szórakozóhely előtt nagy a tömeg, Gamal szinte kétségbeesve kérdezi, hogy ide jöttünk-e, de gyorsan megnyugtatom. Láthatóan nincs ilyen helyekhez szokva. Már kérdeztem tőle, otthon miként szórakoznak, de az nem túl izgalmas. Vízipipabárokba járnak, meg egyéb összejövetelekre. Nők nélkül. Erre, bevallom, egy kissé megnyugodtam. Állítólag az ő országukban a nők és a férfiak nem élnek közösségi életet együtt, amiben lehet, különválasztják őket. Azt, hogy miként szórakozik Európában és az USA-ban, már nem is kérdeztem. Európába már jóformán csak hozzám jár, az amerikai útjairól meg tudni sem akarok. Nem felejtettem el, amit anno Bálint mesélt a fizetős lányokról. Na és persze azt sem, nekem miként tette az ajánlatát. A szívem azonban érzi, hogy már nem tesz ilyet. Vagy talán csak magamnak hazudom ezt, de mindegy is.

Gamalnak nincs az a bűne, amit ne tudnék megbocsátani. Fájdalmas dolog a szerelem. És kegyetlen. Kis huzavona után beérünk, az én szerelmem nem is igazán engem figyel, hanem a környezetet. Bálint egyfajta biztonságot jelent neki, most sem mozdulnak el egymás mellől, alig várta, hogy ő is beérjen a parkolás végeztével. Már látom Mariannt és Gergőt, ezért húzom magam után Gamalt. Olyan érzésem van, mintha minden nő őt nézné, de most még ez sem idegesít. Mariann integet az asztalnál, ahogy közeledünk, ő is feláll és Gergő is. Gergőnek biztos idegen ez a helyzet, hiszen ő ugyanolyan jó barátja még most is Tamásnak, mint egykor. Igazság szerint nekem is új ez az egész, hiszen a barátaim még sosem találkoztak Gamallal. Barátnőm úgy vetődik a nyakamba, mintha ezer éve nem látott volna. A haján játszanak a fények, a szeme csillog, egyértelműen túl van már pár pohár pezsgőn. – Na végre, Csilla! Azt hittük, már nem is jöttök. – Átölel, elnéz mellettem Gamalra, majd int Bálint felé. – Ó, te jó ég! Ő Gamal? – Nem felelek, csak elmosolyodom. – Jobban néz ki, mint a képeken. Végem van. – Neked csak ne legyen véged! – szól közbe Gergő nem túl kedvesen. – Jól van, na! Nézni csak szabad! Mariann élvezi a helyzetet, nevetgél, de Gergő nem igazán van feldobva. Egy bemutatással oldom a feszült hangulatot. Mariannt Gamal elé irányítom, majd Gamalt húzom magam elé, úgy mondom: – Na, szóval, Mariann! Ő Gamal! Gamal, ő Mariann, a legjobb barátnőm. A lány először kicsit meglepődik, aztán rájön, hogy miért is váltottam angolra. Felocsúdva az első sokkból, Gamalra veti magát. Két puszit ad neki, miközben kiabálja: – Nagyszerű! Annyira örülök, hogy végre megismerhettelek. Csilla egyfolytában rólad mesél. Szinte kényszeríti lefelé Gamal fejét, aki az első engedelmességből már szabadítja is magát. Az arcát törli, elég mogorván néz Mariannra. Tudom, hogy ő nem örül ennek a puszinak, de senki sem hibáztatható. Eszembe jut, anno miként mondtam a barátnőmnek: „Ne akarj vele majd kezet fogni!” Úgy látszik, a puszira is figyelmeztetnem kellett

volna… Odahúzom Gergőt is, aki Mariann-nal szinte egymagas, így Gamal mellett meglehetősen pici férfinak tűnik. – Ő Gergő, Mariann barátja. Kezet fognak, erre egy kicsit megnyugszom. Leülünk az asztalhoz, Mariann pár perc elteltével közém és Gamal közé ül. Bal kezét Gamal térdére teszi, a jobbját pedig az enyémre. Éppen mondani akar nekünk valamit, de Gamal egy vad mozdulattal lelöki magáról a barátnőm karját, mintha tilos lenne hozzáérni. Nevetségesen viselkedik, el is vigyorodom. Még nem jött rá, hogy itt barátként tekintenek rá, nem pedig hercegként. Mariann is rám néz, és egy „pfff”-t mond, de Gergő kissé kioktatóan reagál. – Mindig ennyire fenn hordod az orrod? Az első pillanattól utálja Gamalt, ez jól látszik. Talán Tamás miatt is, és amiatt is, mert a barátnőjének szemmel láthatóan tetszik. Mariann odaszól neki egy „hé”-t, már én sem tartom viccesnek a helyzetet. Gamal azonban nem reagál sértett herceg módjára. Mélyen Gergő szemébe néz, de nem szólal meg. Én magyarul kezdek szabadkozni. – Gamal nincs ilyen helyekhez szokva. Ez most elég idegen neki. Nincs veletek semmi baja, csak nem szokott bulikba járni. Gamal ide-oda forgolódik, már tudom, hogy nem fog válaszolni. Gergő még motyog valamit, de Mariann nézésére elhallgat. Gamal még azt a tiszteletet sem adja meg, hogy megsértődjön. Levegőnek nézi a társaságot, de képtelen vagyok rá ezért haragudni. Nem szándékosan teszi, ebben biztos vagyok. Mariann angolra vált, és általános dolgokról kezdünk beszélgetni, arra kér, hogy menjünk át Annával valamikor hozzájuk. Gergő ugyanolyan unottan ücsörög mellettünk, mint Gamal, valószínűleg, ha az ég a földdel összeér, akkor sem fognak társalogni. Elég kellemetlen ez az egész, oldani szeretném a feszültséget, ezért odafordulok Gamalhoz. – Táncolj velem, Gamal! A szeme összeszűkül, azonnal megrázza a fejét tiltakozásképpen. Dühös a tekintete, de lehet, csak megleptem az ötlettel. Közölte, hogy nem fog bulizni, de az, ha összesimulva táncol velem, még nem buli. Fölállok, húzom őt is, hátha engedni fog, de vadul rángatja ki a karját. Kicsit kínos a szituáció, visszaülve kérlelem.

– Gamal! Gyere már! Még nem is táncoltál velem! – Nem is fogok! – üvölt vissza. Ismerem már ezt a Gamalt. Elvet mindent, ami modern, de a szíve mélyén talán szeretné megtudni, milyen az, amit ő eddig még nem csinált. Úgy gondolom, csak egy kis nógatásra van szüksége, ezért ismét felállok, és elkezdem ritmusra rázni a fenekem. Arra várok, hogy nevessen, és engedjen ennek az incselkedésnek, de a szemei gyilkolnak. Fölfelé néz rám, a lábam remegni kezd ettől a pillantástól. Nagyon szégyellem magam előtte, pedig igazán nincs miért. Csak egy lány vagyok a sok közül, aki táncolni szeretne a szerelmével, ő meg úgy néz rám, mintha megöltem volna egy embert. Visszarogyok, és megiszom az italomat. Képtelen vagyok tovább elviselni ezt a pillantást. Mariann-nal beszélgetünk visszafogottan egy ideig, szegény már rá sem mer nézni Gamalra. Gergő eléggé unatkozik, Gamal meg olykor Bálinttal vált pár szót. Nem túl szilveszteri a hangulat, de nem bánom, hogy eljöttünk. Gamalnak ezt is látnia kellett. Nélküle egyébként sem megyek soha sehova. Gamal feláll, Bálint is követi, majd szigorúan rám néz. Mariann-nal épp az egyetemről folytatunk fontos eszmecserét. – Hova mész? – kérdezem tőle, mire ő parancsoló hangnemben felel. – Haza. Veled együtt. Azonnal lenyúl értem, felhúz, mint egy darab rongyot. Nem is magam miatt kínos ez az egész, hanem a barátaim miatt. Bálint elmegy rendezni a számlát, Mariann meg döbbenten les ránk. Gergő is furcsállja a helyzetet, az este folyamán először kezd emberien viselkedni. Próbálja páromat meggyőzni arról, hogy legalább az éjfélt várjuk meg, hiszen a szilveszterben az a lényeg. Még a pezsgősüveget is megemeli, de Gamal abszolút nem veszi őt figyelembe. Tudom, neki semmit sem jelent az újév, és a pezsgőzés sem az élete része, de ahogy Gergőt levegőnek nézi, még nekem is bántó. Közel hajol hozzám, úgy mondja a szemembe. – Megbeszéltük! Ha azt mondom, megyünk, akkor megyünk! Ledöbbenek a nyerseségén, de tulajdonképpen igaza van. Ezt beszéltük meg. Bálint visszaér, olyan hűségesen áll be Gamal mellé, mint egy kiskutya. Mariann is feláll, kérdőn néz rám. Nem akar beleszólni a dologba, pedig szívesen tenné, ezt látom. Gamal

a barátaimra néz, majd a fejével bólint egy kicsit, aztán Bálinthoz fordul, aki elindul kifelé. Hát igen. Gamalnak ennyi a köszönés. Én, amilyen gyorsan csak tudok, puszit adok Mariann-nak meg Gergőnek, és sietek a két férfi után, akikkel jöttem. Mariann még hitetlenkedve utánam szól, hogy ez most komoly-e, de csak egy bocsánatkérő pillantás a válaszom. Már távolabb vagyok tőlük, a kezemet a fülemhez emelem, a mutatóujjamat, kisujjamat kifeszítem, ezzel egy telefonra utalva jelzem, hogy majd hívom. Gamal hátrafordul, válaszul elkapom a kezét, hogy tudja, jövök. Pár lépés után belém bújik az ördög. Hozzá akarok simulni, nem akarom, hogy így menjünk haza. Az egésznek így rossz szájíze lenne… Meghúzom a karját, ő meg engedelmesen fordul felém. Lecövekelek, ő is visszalép. Kérdezni akar, hogy mi a baj, de én megelőzöm, mert a nyakába kapaszkodva hozzáfúrom a testemet. Képtelen megtagadni a szerelmünket, a keze szorosan a derekamra fonódik. Emberek előtt még sosem ölelt így. Érzem a keményedő férfiasságát a hasamnál, ráteszek egy lapáttal, gyengéden mozgatni kezdem a csípőmet. Nem igazán táncolok, a lábam ugyanúgy egy helyben van, mint az övé, de a testem felveszi a ritmust. Lebiccenti hozzám a fejét, már tudom, hogy élvezi. Összetámasztjuk a homlokunkat, belemerülünk egymás szemébe. A ritmus nem lassú, de én kínzó lassúsággal körözök, táncolok. – Na, milyen velem táncolni, Gamal? Nem felel semmit, csak lehunyja a szemét. A keze a csípőmre kúszik, követi annak ritmusát. Szeretem ezt a Gamalt. Erőszakosan harcol a Nyugat ellen és más szokások ellen, de ilyenkor talán ő is felismeri, hogy mi is csak egy szerelmespár vagyunk, semmiben sem különbözünk. Ekkor fogad el a leginkább, és azt hiszem, én is ekkor fogadom el őt. Természetének minden sajátosságát teszi félre, csak a mi szerelmünknek él, ez nekem mindig boldogság. Oly ritkán nevet, próbálom ezekkel a pillanatokkal kiszínezni a kapcsolatunkat. Megcsókolni nem merem, mert már az is nagy szó, hogy nyilvános helyen így hozzám ér. Tudom, náluk nem közlekednek az utcán a szerelmesek, de még a házaspárok sem kézen fogva. Ha valaki az utcán így magához ölelne egy nőt, azt börtönbe vetnék. Csak négyszemközt élhetnek meg intim érintéseket. Ez is egy ajándékom neki. Bárki láthatja a szerelmünket, itt nem kell titkolni, nem kell a szabályokra figyelni, csak mi vagyunk

fontosak. Sosem ismerné be, de élvezi. Az idők végezetéig élvezném ezt az ölelést. Olyan, mint egy rohanó, felgyorsított filmben egy megakadó kocka. Mindenki vadul táncol, a fények cikáznak, rohan a ritmus, de mi csak lágyan ringatózunk. Olyanok vagyunk, mint egy sziget a háborgó tenger közepén, ahol nem vetheti meg senki más a lábát. Kinyitja a szemét, azonnal elszégyelli magát. Lecsúszik rólam a keze, és odébb kényszerít. Körbenéz, talán Bálintot keresi, majd mérgesen odaszól nekem. – Ne csináld! Indulj! Felnevetek, olyan gyerekesen tud viselkedni. A saját világának legalább annyira megjátssza magát, mint a Nyugatnak, mégsem haragszom rá. Ez is egy kis lépés volt afelé, hogy egyszer csupaszon álljon előttem a lelke. Bálint beül az autóba, én meg ismét elkapom Gamalt, és odabújok hozzá. Végigsimítom az arcát, úgy mondom. – Táncoltál velem! Nem mond semmit, próbál közömbös arcot vágni, de én látom szája szegletében a megbújó mosolyt. Befelé irányít az ülésre, ahogy ő is beül, a vállára hajtom a fejem. A felém eső karjával felnyúl az arcomhoz, és simogatja. A hatalmas tenyere beteríti az egész arcomat, Annát is így szokta érinteni. – Ne haragudj – suttogom neki. Erre sem felel, csak sóhajt egyet hangosan. Tudom, szívesen azt mondaná, hogy nem haragszik, és igaz is lenne, mert én már ismerem őt, ilyenkor magára neheztel. Az úton csendben vagyunk, elég nagy a forgalom az utcán. Bálint beparkol a garázsba, majd haza is megy. Én próbálok beszélgetést kezdeményezni, de Gamal nem igazán vevő rá. Azt is szóvá teszem, hogy nemcsak náluk létezik a tisztelet, hanem itt is, ezért máskor próbáljon meg egy kicsit kedvesebb lenni az emberekkel. Erre csak annyit mond, hogy nem lesz legközelebb. Nem feszítem a húrt, eszemben sincs veszekedni, hiszen holnapután már repül haza. Az elutazása előtti két napot már pokolként élem meg. Fájdalmas, hogy újra heteket kell várnom a találkozásra. Leveszem a ruhámat, szándékosan teszem ezt, anyaszült meztelenül állok előtte. A szoba közepén állva néz rám, pár másodperc múlva leveszi a zakóját. Már tiszta tűz a szeme, de nem jön közelebb. Leveszem az ékszereimet, és az asztalra teszem, látom a

tükörben, mint cikázik a szeme le-föl a testemen. Azt hiszem, Gamalon kívül még nem született meg az a férfi, aki előtt ilyen természetes lenne nekem a meztelenség. Összetalálkozik a tekintetünk a tükörben, akkor indul el felém. Magához fordít, két tenyere közé fogja az arcomat. – Egyszer magammal viszlek Szaúd-Arábiába, ha akarod, ha nem, és sosem jöhetsz vissza! – Keményen beszél, de nekem ez is csak egy szerelmi vallomás. – Belecsókol a számba, hevesen viszonzom. – Csilla! Annyira utálom ezt a helyet… Mocskosnak érzem magam… A száját keresem, csak így vagyok képes elhallgattatni őt. Amikor a vágy már erős benne, akkor mondom neki: – Nem vagy mocskos. A legjobb ember vagy, akit ismerek. Tudom, bármikor is lesz rád szükségem, te eljössz. Fölugrok rá, az ágyhoz visz. Ledob, az ingét lazítja, én visszaülök, és a nadrágját oldom. Kintről petárdák zaja hallatszik be, láthatóan idegesíti őt. Megszabadul minden ruhájától, megnyomja a vállamat, a hátamra fekszem válaszul. Ő odaül a terpesztett lábam közé, és a combjaimat felhúzza a csípőjére. A nemi szerve az enyémnél van, de nem hatol belém. A kezével simogatja a mellemet, a hasamat, majd megállapodik a legérzékenyebb pontnál. Nagyon lágyan köröz körülötte, a szeme a saját ujjait figyeli. A hüvelyem azonnal befogadná őt, de még az ujját sem adja. Amikor már érzi, hogy közel járok, abbahagyja a simogatást, üvölteni tudnék. A szememet rádüllesztem, halványan elmosolyodik. – Így kínzol te is engem, Csilla. Megigazítom a csípőmet, a pénisze vége már csaknem bennem van. – Most nem kínozlak – felelem. – Most itt vagyok. Azt csinálsz velem, amit akarsz. Újra elmosolyodik, az arca kissé fölényes, de tudom, ebben most nincs lenézés. – Vigyázz, mit mondasz! – Visszamosolygok, ezer dolog szalad át az agyamon. Igazából mi Gamallal még semmi extra dolgot nem csináltunk. Minden ölelésünk a szerelemről szól, sosem volt még különösen durva. A keze a számhoz nyúl, belemarkol erőszakosan az államba. – Nem csak most vagy az enyém! Örökre… Gyönyörű magyar szeretőm! Felhúz, csókoljuk egymást. Fészkelődni kezd, fel is térdel, engem ismét lefekvésre

késztet. A csípőm alá nyúl, magasra emel. A lábaimat felemelem, a vállára támasztom, az egész olyan, mint iskolás koromban testnevelésórán a gyertyaállás. Ő odahúzza alám az egyik párnát, ami megtámaszt. A kezével magára irányít, de nem emelkedik fel teljesen, éppen csak bennem van. Olykor megemeli magát, ilyenkor kissé mélyebbre csúszik, az egész kínzó. Jobb kezével odanyúl a csiklómhoz, újra simogatja, őrült vágy jár át. Gamallal kapcsolatban mindig megfogalmazódik bennem az a felismerés, hogy szex terén elég tapasztalt. Tisztában van vele, mi a fájdalmas, mi esik jól, és mitől válok követelőző fenevaddá. A csípőm remegni kezd, lököm magam előre, de az ujja megáll, a testét pedig visszaereszti. Rászorítja ujját a csiklómra, amivel lüktetésre kényszerít, de nem engedi, hogy élvezzek. Amikor ránézek mérgesen, ő ismét elmosolyodik. – Na mit szólsz, milyen játék ez, habibi? Míg ő vicces kedvében van, addig engem szétfeszít a vágy tüzelte düh. A legszívesebben a vállán pihenő lábammal rúgnék bele, hogy csináljon már valamit. A kezeimmel odanyúlok, hogy félrelökjem az ujját, és jobban neki tudjak feszülni, de nem engedi. – Értesz már? Érzed már, milyen az, amikor nem lehetsz az enyém, pedig én mindennél jobban akarom? – Ez most büntetés? – Legalább olyan fájdalmas, mint az igazi fizikai fájdalom, igaz? Nézzük egymást, tudom, másra is gondol. Minden perc, napok, hetek, amit egymás nélkül töltünk el, neki is fájdalmas. – Nem tudom. Nem érzek fizikai fájdalmat. Milyen az? Mutasd meg! Nyel egyet. – Soha! Téged sosem bántanálak. Te vagy a legszebb csillag az égen. Te vagy az én holdfényem az éjszakában. Azt hiszem, ha európai férfi mondaná ezt, akkor kinevetném. Gamal azonban valóban így udvarol, és ez oly természetes a szájából. Jelen van a hódító arab vére, aki képes egyetlen szavával ledönteni az ember lányát a lábáról. Lassan megemelkedik, a csípőmet is megemeli, szinte magára ültet. Fölülről mélyen belém csúszik, nekem ütközik a szeméremcsontja, talán sosem volt még ilyen mélyen. A

szemeim kikerekednek, tudatosan veszem szabályosan a levegőt. Nagyot sóhajtok, a fájdalomtól hányingerem támad. – Ennyi! Ennél jobban sosem bántalak. Az ujja újra körözni kezd, a fájdalom is elillan. Olyannyira befogadóvá válok, hogy már a lökéseket is kívánom. Érzi, mint barátkozom meg az érzéssel, pontosan eszerint veszi fel ő is a ritmust. Nekem pedig végig csak egy gondolat jár az agyamban. Szeret engem! * * * Gamal utál fürödni, de most nem hagyok neki más esélyt. Gyakran tusol egy nap, de valamikor csak a mosakodást választja az ima előtt. Erre azt felelte, azért tusol inkább, mert egyszerűbb, mint mosakodni. Nem tudom, miért, de amikor imádkozni készül, az kifejezetten szexi. Az inge ujját olyankor felgyűri, leveszi a lábbelijét, fölhajtja a nadrágját, és alaposan megmossa kezeit, karját, arcát, füleit, nyakát, majd a lábát, sőt még a lábszárát is. Akkor a legaranyosabb, amikor a haját simítja végig. – Forró a víz? – kérdezi, miközben hozzám simul. – Nem elég neked a sivatag forrósága? Még itt is arra vágysz? – Hideg vízben tuti nem ücsörgök. Lefelé tolja a bugyimat, a fenekemet nézi. Amikor kilépek az alsóneműmből, erőszakosan a fenekembe markol. – Au! Felé fordulok, de nem ölel át, ő is vetkőzni kezd. Figyelem a mozdulatait, amikor végez, odalép a hatalmas kádhoz, és bele is ül. Én is odaállok a kád mellé, kérdezem: – Elég forró? A nemi szervemre nézve válaszol. – Nem annyira, mint a te édes barlangod, de megteszi. Kinevetem, elég viccesek az ilyen hasonlatai, bár már megszoktam. Imádja a költészetet, ez ki is bújik belőle bizonyos pillanatokban. Én is beülök a habokba, vele szemben helyezkedem el, a lábaimat a vállára teszem, ő meg a lábujjaimat birizgálja, csókolgatja. – Most ülünk először ebben a fene nagy kádban. Nem kéne többször?

– Szeretnéd? – kérdez vissza mosollyal az arcán. – Tudod, hogy mindent szeretnék, aminek hozzád van köze. Az első pillanattól ezt érzem. Hangosan felnevet, majd beleharap a lábujjamba. Megugrok, a fogai csiklandoznak, majd később már fájdalmasan a húsomba marnak. – Hazudni nem ér! – Nem hazudok, Gamal! – Aha. „Órabérben dolgozom, tudja?” – veti oda nyávogós hangon azt a mondatot, amit én mondtam neki az első találkozásunkkor. Mindketten felnevetünk, majd folytatja. – Na, az szép jelenet volt. Ha nem érdekelt volna a gyönyörű feneked, talán haza is zavartalak volna. Ő tovább nevet, én meg közben felülök, és bosszúsan kérdezem. – Neked a fenekem volt az első gondolatod? Egy kicsit elkomolyodik, vagyis csak próbál, mert a vigyort képtelen eltüntetni. – Nem. Az csak a harmadik volt. Az arcából már rájöttem, hogy szétfeszíti a gyerekes csintalanság. Én is nevetek, de én inkább csak azon, hogy neki jókedve van. Az ilyen pillanatok nagyon értékesek nekem. Valahol a lelkem mélyén érzem, hogy Gamal nem sok embert enged magához közel, de én az egyik vagyok ebből a kevésből. Sőt. Talán engem enged a legközelebb… Beleülök az ölébe, úgy szólítom fel: – Akkor most szépen elárulod, hogy mi volt az első gondolatod. – Biztos, hogy nem! – fordul el nevetve, próbál letolni magáról, de nem hagyom. Erőszakosan magamra kényszerítem a tekintetét. – De igen. Most azonnal! Fölkacag, aztán elkomolyodik, már majdnem beszél, de újra röhögni kezd. Már én is úgy nevetek, mintha valami viccet hallanék. Szajkózom neki az utasításomat, ő végre elkapja a kezemet, és a legmogorvább arcát elővéve felel. – Na jó. Szóval az első. – Szerelmes a tekintete, ebben a pillanatban vagyok biztos benne, hogy azt fogja mondani, első látásra szerelem volt. – Az első, ami eszembe jutott rólad, az a… – várat, mérgesen nézem őt. – Jó. Káma-szútra 10. póz. Ez volt az első.

Próbál komoly maradni, de én valószínűleg túl döbbent arcot vághatok, mert huncut kisfiú módjára somolyog. – 10. póz? – Te akartad tudni… – Melyik az a 10. póz? – kérdezem nevetve. A szemét dörzsöli, nagyon nevet, imádom őt ebben a pillanatban. – Jó, ezt megbocsátom. Mi volt a második? Már nem is kacag, hanem tiszta erőből vihog, eddig még tán sosem nevetett így. – A 33. póz! Én sem bírom tovább, lefröcskölöm vízzel, ő meg magához ránt, és megcsókol. Azon gondolkodom, hogy a Káma-szútra talán tananyag náluk, ha így betéve tudja a pózokat és azok sorszámát. Amikor csillapodik a jókedve, végigsimítom az arcát, úgy mondom. – Engem nem érdekeltek a pózok. Én csak hozzád akartam bújni… a karjaidba… Már ő is merev arccal kémlel, nagyokat nyel közben. Kiemeli a vízből a kezét, a tenyerét ráfeszíti az arcomra. Melegem van ebben a gőzben, a tenyere pedig még ennél is forróbb. Csókolgat, puszikat oszt, de nem szól semmit, ezért én szólalok meg ismét. – Meg kell mutatnod azt a 10. meg 33. pózt!

32. fejezet

– Hozod Annát is? – érdeklődik a telefonban Mariann. – Nem. Egyedül megyek. Most aludt el, úgysem mozdultam ki napok óta nélküle. Meg akarom mutatni, miket vettem a születésnapjára. Amióta Anna megtanult járni, folyton a sarkában lihegek. Egyáltalán nincs veszélyérzete, a lépcső felé rohan, mindig attól félek, kiszakad az a lépcsővédő korlát. Természetes, hogy ennyire aggódom érte, hiszen ő a mindenem. Egyébként nagyon nyugodt kislány, egy plüssmacival is órákig hempereg, rakosgatja ide-oda, gőgicsél, veszekszik, hallatja a hangját. Nem túl jó evő, amióta pedig felállva közlekedik, még jobban lefogyott. Persze nem csont és bőr, de cseppet sem olyan kerekded, mint Khalid, Gamal fia a fotókon. – Az jó lesz. Én is vettem a kis keresztlányomnak egy csomó mindent. Anna születésnapjára készülünk, de nem csinálok belőle nagy csinnadrattát. Lesz tortája, ajándékai, és jelen lesznek azok, akikkel napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Eddig sem apa, sem Balázs nem hívott, pedig azt vártam, hogy ez a születésnap fordulópont lesz. Hívtam apát napokig, de nem vette föl a telefont, és vissza sem hívott. Először aggódtam, hogy valami baja van, de rájöttem, egyszerűen nem kíváncsi rám, és végleg elfelejtette, hogy van egy lánya. Haragudhatnék rá, de már ez sem megy. Bálint itthon marad, a moziterem melletti hatalmas fogadószobát díszíti majd, lufikat fúj és lampionokat akasztgat ki. Mi Mariann-nal elmegyünk a tortáért, előtte viszont kibeszélgetjük magunkat. Sajnos Gamal nem lesz itt a szülinapi ünnepségen, de én kértem így. Van egy kialakult ritmusunk, nem akarom, hogy bármit is kényszernek éljen meg, és tudom, mostanában sok tárgyalása van, a zarándoklatra mindent le akar zárni, mert menni fog. Nyár közepén így is volt egy kis kavarodás, mert a ramadán hónapja kimaradt, közölte, hogy akkor nem tud jönni. Tudomásul vettem ezt is, egyáltalán nem sértődtem meg, mert jól kiismertem őt, amikor kell, úgyis eljön. Bár azt nehezen értettem meg, hogy egy böjtnek mi köze a mi kapcsolatunkhoz, de erről is mesélt részletesen. Ilyenkor napközben nemcsak enni tilos, hanem minden élvezet tiltott.

Nevetve mondta, hogy mellettem egyfolytában a szexen jár az esze, és ez nagyon nem jó. Ráadásul Szaúd-Arábia a ramadán ideje alatt fölvesz egy egészen más ritmust. Napközben alig mozdulnak ki az emberek, pihennek, imádkoznak, este pedig összeül a család, esznek, isznak. Egy európai országban képtelen lenne tartani ezeket a korlátokat, én pedig ezt elfogadtam. A ramadán végének háromnapos lezárásos ünnepe után azonnal jött, ennél nagyobb bizonyíték nem is kellett arra, hogy hiányoztunk neki. Összepakolom a táskámat, Mariann közben arról beszél, hogy fent volt Gergőnél Tamás, és érdeklődött felőlem. Nem felelek semmit, kezd terhessé válni nekem ez a Tamás-téma. Hol van az már? – Egyébként úgy döntöttem, megadom neki, amit nagyon szeretne – vágok közbe. – Mármint kinek? Gamalnak? – nem felelek, mégis: ki másra gondolnék? Folytatja: – Elutazol vele? Annával együtt? – Nem örökre. Csak olyan látogatásfélére… – Ezt gondold meg! Tudod, milyen hely az. Mondtad már neki is? Igen. Tudom, milyen hely Szaúd-Arábia, de Gamalban mindenkinél jobban bízom. Ha nincs miért bíznom benne, akkor megette a fene az egészet. – Hónapok óta könyörög. Egyébként nem mondtam még neki, mert a napokban döntöttem el. Valóban így van. Gamal újabban teljes mértékben elfogad engem. A magyar dolgokat már nem tartja undorítónak, a múltkor még cigányzenét is hallgatott velem. Amikor csattogtattam az ujjaimat, mint egy táncos, nagyot nevetve közölte, Rijádban halálra korbácsolnának ilyenért. Mindketten nevettünk rajta, pedig nem is volt vicces. Én kóstolgatom az arab ízeket, ő meg a magyarokat. Mindent megeszik, csak nem lehet semmiben sertéshús, de ezt már megtanultam akkor az ominózus összeveszésünkkor, ami után még az éjszakát is külön töltöttük. Egyszer vettem túró rudit is, amit kiraktam otthon elé. Hatalmasat nevetett, és odébb lökte egy „na, ezt edd meg te!” felszólítással. – Ez az a fontos dolog, amiről beszélni akartál? – faggat Mariann. – Igen, ez. Lehet, hogy tényleg baromság, de én boldoggá akarom őt tenni! Egy mosolyáért bármire képes vagyok! Érted? Másodpercnyi szünet után felel. – Tudod, anno arról papoltam neked, hogy milyen is az igazi szerelem, mert te nem

tudtad Tamás mellett. Most meg úgy érzem, hogy én nem tudom, milyen az… Nagyon szerencsések vagytok, amiért egymásra találtatok. Könnybe lábad a szemem, ezt érzem én is. Annyi mindent veszítettem el, aztán jött egy újabb ököl, aminek szétfeszegetett ujjai között megtaláltam Gamalt, az igazi szerelmet. Azt, aki végigkísérhet az életemen. És jött még egy újabb zárt marok, benne Annával… – Sietek, jó? – Várlak. Addig főzök teát. Még megpuszilom Annát, elköszönök a bébiszittertől, és lemegyek a garázsba. Bálint ott áll, a férfival beszélget, aki a füvet szokta nyírni. Nevezhetnénk kertésznek is, ha nem érezném ezt nagyzolósnak. Közlöm velük, hogy elmegyek Mariannhoz, Bálint még biztosít róla, hogy a díszítés tökéletes lesz, ne aggódjak. Luxusautó ide vagy oda, a vezetést képtelen vagyok megszokni. Mariannhoz elég hosszú út vezet, ezért is megyek ritkán hozzá. Legtöbbször ő jön, vagy elmegyünk valahová. Gamal egyszer megtiltotta, hogy idegenek jöjjenek a házba, de Mariann-nál sikerült kikönyörögnöm, hogy bejárása lehessen. Elég vicces lenne, ha a legjobb barátnőm nem jöhetne hozzám. Nem haladok gyorsan, nincs előttem egy autó sem, a városba igyekvő forgalom sokkal erősebb. Hirtelen úgy tűnik, mintha jönne szemben valami, de képtelenségnek tartom. Nem az. Előz, az én sávomban van. Közelinek tűnik, villogok, dudálok… Cikázik, de nincs hova mennie. Le akarom rántani a kocsit az útról, de nem merem… Már rántanám, de késő… Ott van előttem, tekerem a kormányt, behunyom a szemem. A féket tövig nyomom, ösztönösen markolom a kormányt, azt gondolom, semmi sem választhat el tőle. A félelem dobként dübörög a fülemben, várom a csattanást, mert tudom, hogy már nem lehet elkerülni. Minden olyan gyorsan történik, egyáltalán nincs időm semmit mérlegelni. A csattanás túl erős, hiába kapaszkodom a kormányba, a fizika sokkal erősebb. Előrezuhanok, a nyakamban nyilallást érzek, az arcom valami puhába fúródik. A nyakamon kívül sehol sem érzek fájdalmat, inkább örülök, amiért túl vagyok rajta. A testem könnyűvé válik, forog velem minden. A szememet összeszorítom, Anna nevetését hallom… Azt a karácsonyi kacajt, ami a családot jelenti… Gamal mérges tekintetét látom, ami megró majd ezért a balesetért…

Érzem, a szám tele van vérrel, undorító vasíze van. Újra Gamal jut eszembe, aki azt mondta, a vér mocskos dolog. Sosem láthat így, véres szájjal! Végre nyugalom van. Ki akarok szállni, ki akarom nyitni a szememet, de nem megy. A csönd kezd tovaszállni, emberek kiabálnak, próbálnak kiszedni. Újra érzem a vasat, Anna már nem kacag, hanem sír, Gamal pedig már nem morcos, hanem őrült módjára üvölt velem. Bocsánat… * * * Hideg van, nagyon fázom, de nem érzem a remegést. Azt a hangot figyelem, ami iszonyú hangosan sípol. Olyan, mint gyerekkoromban az óra ébresztője. Tudom, hogy alszom, ez csak egy álom. És tudom, hogy már nem vagyok gyerek. Én már felnőttem. Van egy Annám és van egy Gamalom. A sípolás alábbhagy, rájövök, ezt akkor teszi, amikor levegőhöz jutok. Játszani kezdek. Szándékosan dacolok a levegővel, pár másodperc múlva ismét ordítja a sípoló hang, hogy nem veszek levegőt. Amikor már egyfolytában búg, a csövön keresztül kitölti valami a tüdőmet, a sípolás megszűnik. Nem én lélegzem. Ez a cső segít… Nem akarom már ezt a hangot, nem vagyok már játékos kedvemben. Nem engedelmeskedik semmim, de nem is aggódom ezen. Olyan természetes ez az állapot. Úgyis csak alszom. Gamal hamarosan felébreszt… Simítja valaki az arcomat, a kezeimet markolássza, hangokat hallok. Az ajkaimon végigszalad egy ujj érintése. Ő az. Gamal. Hát eljöttél! Istenem! Ugye nem véres már a szám? Ugye szép vagyok? Arab szavak kúsznak a fülembe, mosolyogni akarok, de nem tudok. A torkomat szaggatja valami, nem tudom a számat összecsukni, a szemem nem nyílik. Az ujjaimmal cirógatni akarom, de olyan, mintha jéggé lennék fagyva. Az ő bőre tűzforró, én meg olyan vagyok, mint egy halott. Halott… Az egész karomat beteríti a forróság, csiklandoz valami. Könnyek. Gamal könnyei.

Én nevetni akarom őt látni, boldoggá akarom tenni. Biztos nagyon mérges rám. Tudnia kell, miként döntöttem. Elmegyek vele Szaúd-Arábiába! Sosem válunk el többé. – Nagyon szeretlek! Ne hagyj itt! Az lesz, amit te akarsz! Ideköltözöm, és örökre veled maradok! Annának is szüksége van rád! Ne hagyj itt minket, hallod? Sosem szerettem így még senkit, ezt tudnod kell! Te vagy az egyetlen igaz szerelem az életemben! Itt van hát előttem az a csupasz lélek. Szerelmet vall nekem! Mennyit harcoltam ezért. Ezeket a szerelmes szavakat akartam hallani, amióta világ a világ. Mégsem tudom neki megköszönni, bármennyire is akarok mozdulni, rám telepszik valami súlyos dolog. Tudom, hogy a halál az. Éreztem már a súlyát anya halálakor. Akkor is ugyanígy megbénított. Arab beszédet hallok, érzem, tudom, most a saját nyelvén vall szerelmet. Mennyire csúnyának hallottam ezt a nyelvet, de bolondság, mert gyönyörű. Benne van minden. A kettőnk tüze, ami egymást táplálja, a vágy és az elengedés. Igen. Gamal el fog engedni… És én menni akarok. Végigcsinálom, úgy, ahogy anya mondta egyszer: méltósággal. Végigcsinálni. Méltósággal. Már nem is aggódom semmin. Balázs talpra fog állni, vigyázok rá is majd, úgy, ahogy anya vigyáz apára. Az a csodálatos teremtmény, akit Annának hívnak és ő adta nekem ajándékba, a legnagyobb biztonságban lesz. Én már semmiben és senkiben nem hittem, de Gamal óta hiszek. Hiszek benne, az ő szívében, szeretetében, apaságában. A legjobb ember a világon, és megnyugtató, hogy az én Annám e mellett a legjobb ember mellett nőhet fel. Anna bint Gamal al-Szudairi. A mi Annánk! Akire az én Gamalom fog vigyázni! Újra azt érzem, amire anya és Gamal tanított meg. Van, amit nem lehet elvenni az embertől. Még a halál küszöbén is ott áll velünk, és az utolsó pillanatig fogja a kezünket. Ennyire jószívű a jóisten. Megengedi ezt. Az én istenem ugyanúgy engedi, mint az ő Allahja. A gyerekkoromban anyával töltött percek ugyanolyan ajándékok voltak az élettől, mint a Gamallal, Annával töltött percek. Nem érzem azt, hogy elveszítenék valamit, hatalmas bennem a nyugalom és a béke. Anya talán ugyanilyen megnyugvással hunyta le végleg a szemét. És ő? Az én szerelmem…? Tudom, hogy egyszer újra eljön hozzám, és együtt leszünk.

Mindig eljön… Én várok rá… Ott leszek a pokolban is és a mennyországban is. Bárhova is jön, én ott leszek. A szívem örökre veletek marad. Gamal… Anna… * * * Anya…

„Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31)

Utószó Annyi mindenkinek tartozom köszönettel azért, amiért író lehetek, de a legnagyobb köszönet téged illet, kedves olvasó, amiért értékes szabadidődet az én könyveim olvasására áldozod. Az írás számomra nem munka, hanem megtiszteltetés. Amikor megindultam ezen a rögös úton, egy szintén szárnyait bontogató kiadó talált rám. Lehetőséget adtak nekem, és úgy indultunk egy lépcsőn fölfelé, hogy egymás kezét fogtuk, nem csak magunknak törtük az utat. A siker sosem egy embert illet. Pár sor mögött is rengeteg szakember és bizalom áll. Egy kiadó bízik az írójában, az író bízik a kiadójában, az olvasó pedig bízik az íróban. Ez egy csodálatos kör, amiben neked ugyanolyan szereped van, mint nekünk. Ezt jól megtanultam a Maffia-trilógiám megjelenésekor, aminek minden része bestseller lett – az olvasóknak köszönhetően! Sosem tagadtam, hogy elsősorban anya vagyok és nő, éppen ezért írok elmét és lelket megmozgató történetekről. Talán ennek köszönhető, hogy könyveimben mindig fontos a férfi-nő kapcsolata, szélsőséges érzések, helyzetek és a „mondani akarás”. Remélem, legújabb regényem legalább annyira rátalál a saját útjára, mint az előző négy. Kívánok minden kedves olvasómnak kellemes időtöltést és képzeletbeli szárnyalást. Mert a könyv egy másik világ! Aki kinyitja a fedelét, olvasni kezdi, már bele is sétált… Amennyiben írásaim elnyerték tetszésedet és neked is van véleményed, keress a hivatalos oldalaim egyikén.

Borsa Brown Maffia-trilógiája Borsa Brown: A maffia ágyában Borsa Brown: A maffia ölelésében Borsa Brown: A maffia szívében Borsa Brown Maffia-trilógiája akkora sikert aratott az olvasók körében, hogy 2016-ban új borítóval és bővített tartalommal újra meg fog jelenni. Érzelmek, sokkoló felismerések, romantika és brutalitás erotikával fűszerezve, cseppet sem megszokott köntösben. Suzanne Roberts körül megfordul a világ: viharos gyorsasággal veszít el mindent és mindenkit maga körül, ami és aki addig fontos szerepet töltött be az életében. Szerencséjére a sors kárpótolja őt mindenért: megajándékozza Massimóval, az ellenállhatatlan, művelt és jómódú ügyvéd szerelmével, aki rögvest szülővárosába, Palermóba röpíti álmai asszonyát. Itt véget is érhetne ez a romantikus történet… a happy end ezúttal mégis elmarad. Szicíliáról ugyanis kiderül, hogy távolról sem a képzelet mesés birodalma, s lassan Massimóról is lehull az álarc. Lesz-e kiút az érzései között őrlődő, bántalmazott hősnő számára? Van-e szabadulás a maffia hálójából? És egyáltalán: hol van a határ szerelem és gyűlölet között? Borsa Brown lélektani folyamatokat is boncolgató, letehetetlen regénye feltárja, milyen pokoli mélységekbe és paradicsomi magasságokba juthat férfi és nő, ember és ember kapcsolata. Létezik végzetesebb dolog az életben a vágynál és a vak szerelemnél? Vagy, ami talán a legfontosabb: mikor kötünk békét saját magunkkal? „A gyűlölet is szeretet, csak éppen fejtetőre van állítva. A szeretet igazi ellentéte a félelem” – adja meg a választ Osho, és e tantétel igazságát nem is bizonyíthatná hitelesebben e trilógia. Az erotikus jelenetekben és szenvedélyes párbeszédekben bővelkedő sorozat minden mélyen rejtőző érzelmet előcsal az olvasóból.

A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a varázspálca. A jó „bűvész” magán tudja tartani a figyelmet, és az olvasó reméli, hogy még sokáig a bűvkörében maradhat. A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a bűvészeket keresi. Azokat, akik fantáziájukkal olyan helyekre merészkednek, ahová mások nem képesek. Akik le merik írni, amit a többiek nem, és ezt világgá is akarják kürtölni. Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írásaik könyvvé formálásában, kiadásában, terjesztésében. Bárki jelentkezhet kéziratával, és együtt megtaláljuk az utat, amely a könyvespolcokhoz vezet!

[email protected]