Daróczi Szabó Árpád
Az oszthatatlantól az antianyagig I. Egy kis történelem Az a gondolat, hogy minden test – bármilyennek is tűnjék: szilárdnak vagy képlékenynek, bármilyen halmazállapotban is legyen – számtalan igen apró részecskéből van felépítve, tehát az, hogy az anyagnak szemcsés és lyukacsos szerkezete van, több mint kétezer éves, az ókori görög filozófia kimagasló egyéniségeinek, Leukipposznak és tanítványának, Démokritosznak a zseniális megsejtése. Szerintük és követőik szerint (akiket a történelem „atomistákként” tart nyilván) egy test – például megismételt felezéssel – nem darabolható végtelenül apró részekre, még gondolatban sem, mert bizonyos számú felezés után már tovább nem osztható, apró részecskékhez, az atomokhoz jutunk (atomosz = oszthatatlan). Hogyha tagadnók, hogy van atom, mely nem tagozódik, Úgy e parányt is még fel kellene osztani és így A felerészt újból felerészre a végtelenig, mert Ebben szabni határt ezen úton senki sem tudna. Nagy s kicsi tárgy közt ily módon nem volna különbség: Mert, ha a széttagolás megy a végtelenig, hiszen akkor Feldarabolhatnók ama legpicinyebbet is újból. Csakhogy az értelem és az okosság ellene szól ám Ennek az elméletnek s elveti tévelyedésünk. Lásd be ezért; igenis van atom, amely nem tagozódik.
– írja Lucretius Carus A dolgok természetéről (De rerum natura) című művében, amely az atomista világkép művészi – olykor túlságosan is művészi – megfogalmazása.
1
Megállapításukra az atomisták nem puszta spekulációval jutottak Számos olyan megfigyelést sorolnak fel, amelyek nyilvánvalóan utalnak az igen apró részecskék létezésére. … itt van a szag, amely eléri Orrunkat, bár nem látjuk sohasem közeledtét; .................................................................................... Hosszú idő eltelte után elvásik a gyűrű, Mert kopik és vásik szakadatlan, a sok viseléstől; Folytonosan csepegő víz is kilyukasztja a sziklát; Úgyszintén lassan kopik el az ekének az éle. ...................................................................................... Mindez látnivaló és mégsem látja a szemével Senki sem ......................................................................* (Kiss Géza fordítása, AIMK, 1959)
– érvel ugyanott Lucretius, tényekkel akarván igazolni az ellenvetéseket. Mert ugyancsak akadtak ellenvetések. Démokritosz legnagyobb ellenfele, Arisztotelész elvetette az atomok létezésének lehetőségét. S mivel az arisztotelészi tanok zárt rendszere uralta a középkor egész szellemi életét, nyilvánvaló, hogy az atomisztikus elgondolás nemcsak hogy nem hódíthatott teret, hanem egyenesen főbenjáró bűnnek számított. Amikor 1600-ban Giordano Brunót az inkvizíció máglyára juttatta, bűneinek lajstromát a Nap-középpontú világ tanának hirdetése mellett, az atomista tanának terjeszkedése is terhelte. A démokritoszi tanok értékét sokan még az atomelmélet hivatalos elfogadása után is kétségbe vonták. Úgy látszik, egyes fizikusoknak nem tetszett a „tógás” szellemi atyafiság. „Nincsen semmi kapcsolat a modern atomisztika és a régi hellén mesék között. Legjobb bizonyítéka ennek az, hogy ha Arisztotelész ellen Démokritosz igazát akartuk volna bizonyítani, olyan kísérletekre kellett volna hivatkoznunk, amelyekről még csak fogalmat sem alkothatott volna magának sem egyik, sem másik. Amikor feltették a kérdést, vajon az anyag 2
folyamatos-e, mint a víz, vagy szemcsés, mint a homok, akkor a válasz eldöntését egy fej vagy írás játszma eredményére bízták; és a kettő közül egynek feltétlen esélye volt” – írta 1919-ben Thomson, az első atommodell megfogalmazója. Démokritosz nem pusztán a vita kedvéért védte állítását, és nem egy feldobott pénz véletlenre bízott pörgése hozta meg tanának igazolását. Felismerésének jelentősége túlhaladja a természettudomány kereteit. Egy filozófiai alaptétel csíráját hordja magában, miszerint minden dolognak megvan a minőségi jelleg szempontjából a legkisebb, „oszthatatlan” része; ez az „elemi rész” még magában hordja a dolog minden jellemzőjét, viszont ha tovább bomlik, olyan minőségi változás áll be, amely ugrásszerűen megváltoztatja a dolog jellegét. Például az élet atomja a sejt, s ha azt tovább bontjuk, már nem beszélhetünk életről. Az atomisták tanában megtalálhatjuk egy másik tudományfilozófiai gondolat elemeit is. Epikurosz szerint az atomok az űrben párhuzamosan, állandó sebességgel esnek. Így nem hozhatnak létre látható formákat. Előfordulhat viszont, hogy valamilyen véletlen folytán (ezt nevezi „klimenon”-nak) letérnek pályájukról, és összeütközve, egymáshoz kapcsolódva létrehozzák az érzékelhető testeket. Tehát az anyag az örök mozgás eredménye, és története van, mely időben változik. Az atomelmélet újjászületése Szerencsére a sötétnek tartott középkorban is akadtak szófogadatlan tudósok, akik szembe mertek szegülni a „higgy és ne kutass” egyházi jelszóval. Ezek nem elégedtek meg a hivatalos tanokkal, a józan ész számára elfogadható magyarázatokat kerestek az észlelt természeti jelenségekre. Többen közülük elkerülhetetlenül eljutottak 3
az anyag nem folytonos felépítésének gondolatához. Az atomista szakirodalom századokon keresztül gyarapodott eredetibbnél eredetibb művekkel, de ezek közül nagyon kevés haladta meg a naiv jóindulat szintjét. Ha akadt is közöttük tudományos szempontból valóban jelentős, betemette az ostoba közöny vagy a rosszindulatú elhallgatás. A dolgok anyagi minőségét közvetlenül vizsgáló kémikusok vezették be első ízben „hivatalosan” is tudományukba az atom fogalmát. A vegyészet a XIX. század elején már nagyjából túljutott a tisztán leíró jellegen (1817-ben már ismerték és előállították a kémiai elemeknek majdnem a felét – szám szerint 46-ot). Egyre többen kezdték a kémiai folyamatokat irányító mennyiségi törvényszerűségeket vizsgálni. Konkrét mérések alapján William Prout bebizonyította, hogy egy vegyületben a komponensek súlyának aránya állandó, az elemek szigorúan meghatározott arányban vegyülnek egymással. (Tisztáznunk kell két fogalom tartalmát: mi a különbség a keverék és a kémiai vegyület között? A keverék két anyag elegyedése: például ha tintát és vizet öntünk össze, keveréket kapunk, amely a két összetevő aránya szerint lehet hígabb vagy töményebb. A kémiai vegyületben viszont nincs „több” vagy „kevesebb”. Ha a hidrogén és oxigén vízzé egyesül, akkor minden esetben 2 súlyegységnyi hidrogén egyesül 16 súlyegységnyi oxigénnel. A reakcióban résztvevő hidrogén- és oxigénarány minden esetben 2:16. Ha több hidrogén áll rendelkezésünkre, például 3 g, akkor is 2 g vegyülne 16 g oxigénnel, 1 g hidrogén pedig megmaradna.) Ez az állandó súlyviszonyok (tömegviszonyok) törvénye. Felvetődött a kérdés, miért van ez így, ill. mit kell feltételezzünk ahhoz, hogy e szabályszerűség érthető legyen. John Dalton felismerte, hogy ennek a törvényszerűségnek a megértéséhez csak az atomok feltételezése vezethet: minden anyag atomokból áll; a kémiai vegyület úgy keletkezik, hogy a különböző elemek atomjai molekulákká állnak össze. Ebben a folyamatban azok az erők szabják meg a dolgok menetét, amelyek az atomok között hatnak. Az egyik anyag atomja leköti a másik anyag atomját vagy atomjait. A példaként említett víz esetében két hidrogénatom kapcsolódik 4
egy oxigénatomhoz. A tömegarány értékét az adja, hogy egy oxigénatom tömege 16-szor nagyobb a hidrogénatom tömegénél. Ha ez az arány érvényes egy molekula esetében, nyilván érvényes bármilyen mennyiségre, a molekulák összességére – a vegyület egész tömegének összetételére is jellemző. A kémiában nagyon használhatónak bizonyult az atomok létezésére vonatkozó hipotézis. Bebizonyosodott, hogy bármilyen kémiai vegyület molekulája jellemezhető atomokban megadott képletekkel. A fizikusok háza táján elsőként a kristályos anyagok tanulmányozásánál vezették be az atom fogalmát. A kristályok mértanilag szabályos felépítését vizsgálva, elkerülhetetlenül eljutottak arra a megállapításra, hogy ezeket valamilyen elemi építőkövek kell felépítsék. Több, tisztán mértani spekuláción alapuló hipotézis után elsőként Seeber (ejtsd: zébr) fogalmazott meg egy elméletet, amely a kémiában akkortájt frissen meghonosodott atomszemléletet vette kölcsön. Ő a kristályrácsok felépítését ezeknek a kémiai atomoknak a szabályos térbeli elrendeződésével magyarázta. Szerinte az atomok közötti távolságot a közöttük ható erők szabják meg. Ezeknek az erőknek a játéka szabja meg a testek rugalmasságát és a hőkiterjedését. Sajnos abban az időben a krisztallográfia még a fizikusok között sem számított túlságosan népszerű tudományágnak, s így a számos helytálló gondolatot tartalmazó elmélet nem talált a megérdemelt visszhangra. A fizikában az első elfogadott elmélet, amely alkalmazta az anyag korpuszkuláris (apró testekből álló) szerkezetére vonatkozó hipotézist, a kinetikus gázelmélet volt. Eszerint a gázok rugalmas golyókként viselkedő, igen apró testecskékből (molekulákból) állnak, amelyek állandó rendezetlen mozgást végeznek. Ennek a rendszertelen mozgásnak az a következménye, hogy a molekulák állandóan ütköznek egymással úgy, mint a karambolozó biliárdgolyók. Ha a gáz egy zárt edényben van, akkor a molekulák az edény falához is ütköznek, ennek együttes hatása a gáz nyomásában nyilvánul meg. Igen alkalmasnak bizonyult az atomisztikus hipotézis a hőjelenségek leírására is. A testeket felépítő molekulák, illetve atomok állandó mozgásának mozgási energia (kinetikus energia) felel meg. Ez a mozgási energia tulajdonképpen a hőenergia. A mozgás hevessége az anyag hőmérsékletétől függ. 5
A polgárjogot nyert atomhipotézis apránként a fizikai jelenségek magyarázatának alappillérévé vált. Mindez még nem bizonyította közvetlenül és kétségbevonhatatlanul az atomok létezését. Az atomokat csak olyan értelemben emlegették, hogy „ha feltételezzük az atomok létezését, akkor ezt és ezt a jelenséget, lám milyen egyszerűen megmagyarázhatjuk.” Még a század végén is akadtak tekintélyes fizikusok, akik azt vallották, hogy az atomok létezése nincs kellően bizonyítva. Ernst Mach szerint kortársai nem lehettek addig biztosak az atomok valóságos létezésében, amíg nem állt módjukban, hogy kísérletileg megmérhessék azok méreteit. Sokkal okosabban jártak el a hipotézis védelmezői, akik hitelt adtak a közvetlen bizonyítékoknak, és meg voltak győződve, hogy ha türelemmel kivárják, a kétségbevonhatatlan bizonyítékok is előkerülnek. Ma már Mach is meg lehetne elégedve, mert pontos adataink vannak az atomok méreteiről, és a konkrét bizonyítékok igényét is kielégítették: 1956-ban sikerült speciális módszerekkel egy volfrámtű hegyének atomjait lefényképezni.
6
II. Mekkora az atom? Az a tény, hogy az atomok szabad szemmel nem láthatók, már a naiv atomisták számára is nyilvánvaló volt, sőt mi több, pont ebben látták elméletük egyik bizonyítékát. Semmiféle tapasztalati tény sem állt a rendelkezésükre, aminek alapján legalábbis elképzelhették volna az atomok méretét. A fizika a múlt században sem rendelkezett még olyan kísérleti eszközökkel, amelyek információt szolgálhattak volna ezzel a kérdéssel kapcsolatban. A természettudomány többi ágaiban nagy sikerrel használt mikroszkóp itt nem segített. A legtökéletesebb felépítésű optikai (fénysugárral működő) mikroszkóp sem mutathat ki olyan tárgyakat, amelynek méretei kisebbek a fény hullámhosszánál. A fény hullámhossza megközelítőleg 1/2000 mm, tehát ez az a méret, ami mikroszkóppal még látható. Ebből következik, hogy a molekulák és az atomok méretei még ennél is jóval kisebbek. Hogy mennyivel, arról csak közvetett számításokkal szerezhettünk tudomást. Ezekhez a számításokhoz a vegyészek mérései szolgáltattak kiindulópontot. A gáznemű vegyületek keletkezésénél lejátszódó folyamatokban vizsgálva a reakcióba lépő és a keletkező gázok térfogatát, az állandó súlyviszonyok törvényéhez hasonló, azzal egyenrangú törvényt fogalmaztak meg: A vegyülő gázok és a termékek térfogatainak aránya állandó, s ezek az arányok kis egész számok. Például:
(2:1:2)
7
Ez a megállapítás ellentmondáshoz vezetett. Ugyanis első meggondolásra azt várnók el, hogy a keletkezett termék térfogata egyenlő kell hogy legyen a reakcióba lépő elemek térfogatának összegével. Ennek az ellentmondásnak a megértéséért fel kellett tételezzék – ami később be is bizonyosodott –, hogy a gázok már eleve molekulákká kapcsolódott atomokból állnak. Az elemi gázok molekulái általában két-két atom együttesei.
2H2+O2=2H2O Ezek alapján Avogadro felismerte, hogy azonos körülmények (nyomás, hőmérséklet) között azonos térfogatú gázok azonos számú molekulát tartalmaznak. Tehát például 1 liter hidrogénben ugyanannyi darab molekula van, mint 1 liter oxigénben vagy 1 liter bármilyen más gázban. Annak idején az atomok és molekulák tömegét még nem mérhették meg. A tömegviszonyok alapján viszont sikerült megállapítani az egyes elemek tömegének arányát. Például, amint azt már említettük, a hidrogén-oxigén kombinációt meghatározó 2:16 tömegarányból és a vízmolekula felépítéséből (H2O) kitűnt, hogy az oxigénatom tömege 16-szor nagyobb, mint a hidrogénatomé. Mivel a hidrogénatom tömege a legkisebb az összes elemek közül, kézenfekvő volt, hogy egységnek tekintsék. Ennek az egységnek az alapján meg lehetett határozni minden elem relatív (viszonylagos) atomtömegét. Például az oxigéné 16 egység, a széné 12 és így tovább; ez azt jelenti, hogy az oxigénatom tömege 16-szor, a szénatom tömege 12-szer nagyobb, mint a hidrogénatom tömege. Egy molekula viszonylagos tömegét az őt alkotó atomok viszonylagos tömegének összege adja. Így a molekuláé: 2 × 1 + 16 = 18. 8
Később bizonyos okokból a szénatom tömegének 1/12-ét választották egységként. A molekulák számát a kinetikus gázelmélet alapján sikerült felbecsülni. Loschmidt (ejtsd: losmit) statisztikai módszerekkel, és abból kiindulva, hogy másodpercenként hányszor kell egymással összeütközzenek a feltételezett sebességgel száguldó molekulák, és két egymást követő ütközés közben mekkora utat tehetnek meg szabadon, kiszámította, hogy 1 cm3 gáz mintegy 27 000 000 000 000 000 000 molekulát tartalmaz. Itt nyert értelmet Avogadrónak az a megállapítása, hogy a gázmolekulák száma független a gáz természetétől. (Ezeknek a kiolvashatatlanul hosszú „kolbász”-számoknak az egyszerűbb írására használják a tíz hatványait a következő szabály szerint: 10 = 101; 100 = 1102; 1000 = 103; … azaz a 10n alakot, ahol az n hatványkitevő azt jelöli, hogy az egyest hány nulla követi. Tehát az előbb felírt Loschmidt-féle számot takarékosabban a következő alakban írhatjuk fel: 27×1018 (azaz a 27 után következik 18 zérus). Mérleggel megmérhették, hogy egy köbcentiméter hidrogén tömege 1/11207,5 gramm. Tehát 11207,5 cm3 hidrogén tesz ki 1 grammot. Figyelembe véve, hogy egy köbcentiméterben 27×1018 molekula van, az egy grammot kitevő 11207,5 cm3-ben 11207,5×27×1018= 3×1023 molekula van. Ezek szerint egy hidrogénmolekula tömege 1 gramm: 3×10 0,000000000000000000000033 gramm = 3,3×10-24 gramm. (A negatív hatványkitevő azt jelöli, hogy a tíz huszonnegyedik hatványa osztja a 3,3-et.) Tudjuk, hogy a hidrogén kétatomos molekulákból álló gáz (H2), egy atom tömege a fenti számnak fele, azaz 0,0000000000000000000000016 = 1,6×10–24 gramm. Ez a szám elképzelhetetlenül kicsi. Ezért használják az atomi méretű testek tömegének jellemzésére a relatív atomtömegegységet, melynek értéke, amint azt már az előbbiekben is említettük.
1 ate =
1 szénatom tömege ( ≅ 1 hidrogénatom tömege ) 12 9
Ezzel a mértékegységgel, ha nagyságát nem is tudjuk elképzelni, elképzelhetjük legalább az atomok és azok alkotórészeinek egymáshoz viszonyított arányát. Az atomok méreteinek felbecsüléséhez egy újabb kémiai fogalmat kell bevezessünk, az 1 mólnyi mennyiséget. Ha bármilyen anyagból annyi grammot veszünk, amennyi az illető anyag relatív molekulasúlya, azt a mennyiséget az illető anyag egy móljának nevezzük Például a hidrogén molekulasúlya 1×2 = 2, tehát 2 gramm hidrogén = 1 mól hidrogén; az oxigén molekulasúlya 16×2 = 32, így 32 gramm oxigén = 1 mól oxigén). Az előbb láttuk, hogy 3×1023 molekula tesz ki 1 grammot. Két grammot, azaz 1 mól hidrogént kétszerannyi, azaz 6×1023 molekula tesz ki. mivel az oxigénmolekulák tömege 16-szor nagyobb, ugyanennyi molekula 32 grammot, azaz szintén egy mól oxigént tesz ki. Foglaljuk össze: 2 gramm H2 … 1 mól H2 … 6×1023 molekula, 32 gramm O2 … 1 mól O2 … 6×1023 molekula. Más elemeket is példaként véve, a következő általánosításhoz jutunk: bármilyen anyag 11 mólnyi mennyisége ugyanannyi, 6×1023 molekulát tartalmaz. Ennek alapján kiszámíthatjuk az atomok megközelítő méretét. Vegyük például a rezet, amelynek atomtömege 63, molekulái egyatomosak, tehát 63 gramm 1 mólnyi, ennyi tartalmaz 6×1023 atomot. A 63 gramm réz térfogata 63 : 9 = 7 cm3 (a réz sűrűsége 9-szer nagyobb, mint a vízé). A 7 cm3 réz tehát 6×1023 darab atomot tartalmaz. Ha az atomok szorosan egymás mellett lennének, akkor egy atom számára 7 cm3 : 6×1023 = 1,2×10–-23 cm3 hely jutna. Ez a feltételezett elhelyezkedés nem felel meg a valóságnak, ugyanis az atomok között még a szilárd testek esetében is van bizonyos szabad tér, de ezzel a gondolatmenettel eljutunk a rézatomok lehetséges méretének felső határához.
10
Az egy atomot tartalmazó kocka alakú térrész éle a = 3 1, 2 ⋅10−23 cm3 = 3 12 ⋅10−24 cm3 = 2,3 ⋅10−8 cm .
Ezzel kiszámítottuk a rézatomok legnagyobb lehetséges átmérőjét. Általánosítva megállapíthatjuk, hogy az atomok átmérőjének nagy1 ságrendje 10−8 cm = cm , a centiméter százmilliomodnyi 100000000 része. Az atomok méretének jellemzésére külön mértékegységet vezettek be, az angströmöt (jele: Å) Ångström svéd fizikusról, melynek értéke 1 Å = 10−8 cm .
Ilyen módon az atomi méreteket sokkal könnyebben kezelhető számok fejezik ki. El lehet képzelni ezeket az adatokat? Könnyű tisztelni ezeket a tekintélyes számokat, de elképzelni már nemigen. Néhány hasonlat segítségével azonban valamelyest képet alkothatunk róluk. Az 1 cm3 gázban lévő molekulák számát, a 27×1018-at a következő példa szemléltetheti: ha ezt a molekulamennyiséget igazságosan szétosztanánk a Földön élő emberek között, akkor mindenkire megközelítőleg 7 milliárd molekula jutna. Ha valaki meg akarná számolni a kapott molekulákat, másodpercenként kettesével, a számbavétel mintegy 100 évig tartana. Más szóval, ha az emberiség meg akarná
11
számolni egy köbcentiméter gáz molekuláit, mindenki: az újszülöttől az aggastyánig, éjjel-nappal egyebet sem téve, összesen száz évig kellene ügyködjön ezen a feladaton. Egyetlen ember számára a fenti körülmények között 400 milliárd évre lenne szükség. Ezzel a számmal egyenlő számú mákszemmel egész Európát (10 millió négyzetkilométer) fél centiméteres réteggel lehetne beborítani. (Ilyen vastag egy jó mákos kalácsban a töltelék.) S mindez a gázok esetében, ahol a molekulák között nagyon sok szabad tér van. Mennyi lehet a folyadékokban és a szilárd testekben, ahol a molekulák sokkal zsúfoltabban helyezkednek el, alig van közöttük szabad tér! Egy köbcentiméter vízben a molekulák fenti számának több mint tízszerese van. Ha egy köbcentiméter víz molekuláit sikerülne valamilyen úton-módon megjelölni, s ezt a vizet összekevernénk a Föld összes tengereinek-óceánjainak vizével (kb. 1300 millió köbkilométer!), egyenletes eloszlás esetében minden köbcentiméter tengervíz 50 megjelölt molekulát tartalmazna. Ha egy modern laboratóriumban a technika mai állása szerinti legtökéletesebb légüres teret, „magas vákuumot” hoznak létre egy zárt edényben, még akkor is az edény minden köbcentimétere több mint 2,7 millió molekulát tartalmaz. Ennyit a molekulák számáról, lássuk a molekulák méretét. Képzeljük el, hogy sikerülne készíteni egy olyan mikroszkópot, melynek nagyítása bármilyen mértékben folyamatosan fokozható, és ezzel vizsgálnánk egy fél centiméter átmérőjű vízcseppet. Szabad szemmel vizsgálva a vízcsepp teljesen folytonosnak és homogénnek tűnik. Kétezerszeres nagyításnál a csepp átmérője 10 méter lenne, és még mindig folytonosnak tűnne. (Egyébként ez az a nagyítási érték, amely fénysugarakkal működő mikroszkóppal maximálisan elérhető.) Ha a nagyítást még kétezerszeresére növelnők, tehát összesen négymilliószorosra, a csepp átmérője 20 kilométer lenne. Ekkora nagyítás mellett a vízcsepp már nem tűnne folytonosnak, egyenletesnek, hanem élénk nyüzsgést észlelnénk, olyanszerűt, mint egy megbolygatott hangyabolyban, néhány méter távolságról. Ha a nagyítást tovább növelnénk egymilliárdszorosra, az ötezer kilométer átmérőjű gömbben (a Hold átmérője 3500 km!) már megállapíthatnánk, mi okozza a nyüzsgést.
12
Megközelítőleg a következő kép tárulna elénk:
A rajz bizonyos mértékig idealizálja a valóságot: elsősorban a részecskék – molekulák – körvonala nem ennyire szabályos, a szakadatlan rendezetlen mozgást nem érzékeltetheti, ez a mozgás és az egész elrendeződés nem csak egy síkban, hanem a térben történik. Ezek a nyüzsgő testecskék a molekulák. Észlelni lehetne a vízmolekulák felépítését is: egy nagyobb atomhoz – az oxigénhez – két kisebb hidrogén kapcsolódik. Még egy dolgot nem lehetett a rajz segítségével ábrázolni: a molekulák között erők hatnak, vonzzák egymást, „egymáshoz vannak kötve”, viszont ha csökkenteni akarnók a köztük lévő távolságot, hevesen taszítani kezdenék egymást. A molekuláknak ez a nyüzsgése az, amit hőnek nevezünk; amikor a hőmérséklet nő, a nyüzsgés fokozódik, ha csökken, lanyhul. (következő számunkban folytatjuk) Képek jegyzéke 1. oldal: Titus Lucretius Carus 2. oldal: Démokritosz, Antoine Coypel festménye 3. oldal: Arisztotelész; Raffaello Athéni iskola c. festményének részlete 4. oldal: John Dalton 6. oldal: Ernst Mach (Forrás: Albatrosz Könyvkiadó, Bukarest, 1979)
13
