MÁS SZÓVAL
Losoncz Alpár
AZ ÁTMENETTŐL AZ ÁTALAKULÁSIG, AVAGY AZ EGYSZERŰSÉGTŐL AZ ÖSSZETETTSÉGIG' I. Ha azt az időszakot vizsgáljuk, amely Közép- és Kelet-Európában az új poli tikai-gazdasági rendszerre való áttérés kezdetétől mostanáig eltelt, észrevehetjük, hogy megváltozott a szemlélet perspektívája. Diagnosztizáló-jövendölő modorában a tranzitológia elkerülhetetlen célok elérését hozó mintákat, úgyszólván ideológiai áttekinthetőséget ígért, most meg, legalábbis elég gyakran, a különféle viszonyok kibogozhatatlan zűrzavarával és megoldhatatlan ellentmondásokkal találjuk szem ben magunkat. Meg kell szabadulnunk a nem piaci intézmények üledékétől, meg kell törnünk a múlt hátrahagyott rejtjeleinek varázslatát, és kifizetődő erőfeszítéssel, némi elkerül hetetlen szenvedés mellett máris belépünk a jólét szférájába - ez volt, röviden szól va, a tranzitológia dramaturgiája. Nem kerülhetem meg azt a tényt, hogy nemrég mértékadó helyen hangzott el: a tranzíciós „paradigma" egyetlenegy feltételezése sem állta ki a próbát. Ezzel az értékeléssel vitába szállhatunk, de nem hagyhatjuk fi gyelmen kívül. Idézem, illetve értelmezem ezeket a megjegyzéseket, mert úgy vé lem, megkerülhetetlennek bizonyulnak. 1. Azok az országok, amelyek megszabadulnak a diktatúrától, nem hajóznak be automatikusan a demokrácia kikötőjébe. Más szóval, nincs bizonyíték arra, hogy a demokráciák megszűnése után a jogállam normáinak erősödése és annak az érvé nyesülése következik, amin hagyományosan emberi méltóságot értünk. 2. Az átme net immanens célmeghatározása nem megfelelő, a demokratizálódást követő kon szolidáció nem természetes esemény. 3. A szabad választásokkal kapcsolatos túlzott elvárások nem bizonyultak igazoltnak, mert a ciklikus választások nem szavatolják a demokrácia elmélyülését. 4. A demokratikus átmenet elmélete koherens és kons titutivan felépített, nagy kapacitásokkal rendelkező államot feltételez, ennek viszont ellentmond a sikertelen államok jelentős száma (ehhez hozzáfűzném, hogy gyönge állami apparátussal semmilyen eredményes reformpolitikát sem lehet kialakítani, mert, ne feledjük, a költségek pillanatnyiak, az eredmények pedig a végsőkig bi zonytalanok, és csak a jövőben bukkannak felszínre, ami az elkerülhetetlen időbeni távlatra utal). 5. Végül, az események menete látványosan kétségbe vonta azt a kü lönben is megkérdőjelezhető feltételezést, miszerint az intézményes, kulturális és társadalmi-gazdasági örökségnek nincs jelentős szerepe az átmenet során. 1
Ez a tanulmány bevezető előadás volt Az állam és a tranzició című konferencián (Kikinda, 2004. IX. 23-24.).
Mindenesetre, az átmenetet többé már nem lehet egyirányú útként értelmezni, amely az alagútból végül napsütötte mezőre vezet bennünket. Amennyiben többé már nincs egyértelmű kapcsolat a kezdet és a vég között, akkor ajánlatos inkább transzformációról, átalakulásról beszélni, nem pedig egyszerű tranzitról, amely azt jelentené, hogy a gazdaságpolitikai bölcseknek, a valóság tervezőmérnökeinek ha jója átvisz bennünket az egyik partról a másikra. A teoretikusok és a tervezők egy kettőre kimondták az axiómaszerü álláspontokat, nem gondolkodva el a meglevő struktúrákról, mellékeredményekröl, vagy pedig minden lehetséges kérdésre meg volt az előre elkészített válaszuk, hisz az ellenfelek amúgy is csupán, vagy már leírt populisták , akik a szociális gondokat akarják poénszerzésre felhasználni, nem tart va tiszteletben a makrogazdasági vagy más korlátozásokat, vagy pedig a szociális egyenlőtlenségek szorgalmas jegyzetelői, akik nem képesek felmérni a legmélyebb törvényszerűségeket. Ennek megfelelően úgy vélem, hogy a tranzíciós dramaturgi ák áttekintése után Hayek útmutatásai alapján újra meg kellene írni a végzetes ön hittségről szóló könyvet, de egy másik történelmi kontextusban, és másmilyen ta nulságokkal is. 2
II. Javasolom, hogy a transzformációt egyszerűen a politikai-gazdasági tér szer kezetének az újrafogalmazásaként elemezzük. Mi több, úgy tűnik, hogy ezt csakis így lehet elemezni. Ez, amint később világosan láthatóvá válik, sokkal szélesebb kö rű vállalkozás, mint amikor a tranzícióról kizárólag az enyhébb vagy a kemény költ ségvetési korlátozások közötti elhatárolt választás, vagy „az állami szubvenció aló li felszabadulás" értelmében beszélünk. Továbbá, amikor újrafogalmazásról beszé lek, akkor ezen azt az irányvételt is értem, amely szerint a transzformációt nem le het mélyebb interdiszciplináris együttműködés nélkül kezelni. Ilyen értelemben a „tranzíciós paradigma" korszakos sikertelenségének az iménti osztályozása is hiá nyos, mert csak a politikai dimenziót hangsúlyozza. Ha pedig erről az említett újra fogalmazásról van szó, kezdettől fogva legalább két kérdés vetődik fel bármely posztszocialista ország viszonylatában: a) vajon a kommunista múlt részei pozitív vagy pedig negatív kódok egyvelegét képezik-e a kialakuló piacgazdaság szempont jából, vajon léteznek-e vagy sem az „örökség", gazdasági kifejezéssel szólva, aktí vái, amelyeket fel lehet használni, b) milyen viszonyban áll a gazdaság liberalizálá sa és a demokrácia az új rendszer kialakulásának tekintetében. Természetesen, a feltett kérdésekre különféle válaszokat lehet adni, és lehetséges a divergens vála szok egymáshoz igazítása is. Mindez elegendőnek tűnik egy, a témánkkal releváns gondolkodási irány végigkíséréséhez. 3
4
5
A történelmi narráció ugyanis arról szól, hogy a „neoliberális" stratégia diada lának előbb Latin-Amerikában, majd Közép- és Kelet-Európában lehetünk tanúi, hogy végül ez az azonos stratégia globális formát öltsön az ún. Washingtoni kon szenzusban. Hogy emlékeztessek arra, ami úgy tűnik, általánosan ismert: neolibe ralizmuson a rövid távú stabilizációs intézkedések és a hosszú távú strukturális re formok sorozata értődik, amelyeket a piaci normák expanziója és az állam szerepé nek csökkentése céljából alkalmaznak (ez pedig, kétségtelenül, a piac dereguláció ját, liberalizálását és a privatizációt jelenti). Tekintetbe véve a tranzíciók „gazdaság politikai narrációit", hozzáfűzhetjük még: a megszorító pénzügyi és hitelpolitikát, a 6
valutaárfolyam rögzítését és a fizetések befagyasztását, mint a liberalizáció folya matának technikai eszközeit. Ebből ered, hogy a kilencvenes évek mértékadó sze replői, akik a közvéleményt formálták a tranzitológia diskurzusának keretében, a gazdasági liberalizálást tartották kulcsfontosságúnak a közép- és kelet-európai új rendszerek kialakításában. Pontosabban szólva, e forgatókönyv szerint a gazdasági liberalizáció maga után vonja a politikai liberalizációt is, és szerencsés konvergen cia van a felerősödő kapitalizmus és a megszilárduló demokrácia között (a lehető legjobb világban minden jó dolog együtt jár, nemde?). A gazdasági liberalizáció és az új rendszer viszonyát úgy szemlélhetjük mint ok-okozati kapcsolatot, mégpedig elsősorban azért, mert az újonnan létesített gazdasági szféra (azaz a szabad piac) összefüggésben van a jobb gazdasági teljesítményekkel. A legjobb, ha a posztkom munista országok nem tekintenek hátra, még a Nyugat túlhaladott mintáira sem, mint amilyen a szociális piacgazdaságnak a második világháború után kialakított európai modellje, mert az csak bizonytalanságot és kételyeket keltene. A szociális partnerség modelljét archívumba kell tenni, mint a régi idők lenyomatát. A gazda sági liberalizáció ugyanis stabilitást és liberális politikai normákat termel, mert a po litikai szabadságokat úgy értelmezik, mint felépítményt az alapvető gazdasági struk túrához viszonyítva. Szóval, a gazdasági radikalizmus kitárja az ajtót a demokrácia és a piacgazdaság egyensúlyozása előtt, amelyek kölcsönösen erősítik egymást az egyensúlyig. A gazdasági determináció keretében az állam esetleg a gazdasági li beralizáció előkészítésén munkálkodik, megfelelő gazdaságpolitikai intézkedések kel hozzájárul a történelem felgyorsulásához, következetesen elősegíti az individu alista hozzáállás érvényesülését, amelyet többé már semmilyen tipusú kollektiviz mus nem veszélyeztethet. (Ne feledkezzünk meg arról, hogy itt feljegyezzünk két jelenséget, amelyek nem maradhattak észrevétlenek. Az egyik a transzformációs re cesszió, amely elég sokáig tartott, kivéve Lengyelországot és Kelet-Németországot, a másik jelenség pedig a volt nómenklatúra tagjainak a választások győzteseiként történő visszatérése.) 7
8
Természetesen, mindig léteztek némileg eltérő nézetek is. Mondjuk, egyesek úgy vélték, hogy rendkívül fontos a koalíciók létrehozása a reformok sikere és a le maradó vesztes rétegek kompenzálása végett. Széles körben vitatkoztak a testületi irányítás kérdéséről, mint a hatékonyság növelésének szükséges feltételéről. Látunk olyan dolgozatokat is, amelyek a transzformáció végrehajtásában egzisztenciálisan érdekelt réteg elemzésére irányult. Érdemes felfigyelni azoknak a társadalmi sze replöknek az intenzív vizsgálódására is, akik a reform megakadályozása felé hajla nak, így kezdtek beszélni a reformot „leblokkoló erőkről" (blocking powers). Meg említhetjük itt a konstitucionális rendeződés és a gazdasági reformok közötti viszo nyok iránti széles körű érdeklődést is. De a fentebbi megállapítás mégis helytálló, mert a tranzíciót úgy képzelték el, mint valamilyen mimetikus eljárást, amelynek so rán a korábban megbukott országok, imitatív folyamatban", visszatérnek a norma lizálódott történelem ösvényére. Holott a gazdaságtörténet pontosan arra tanít ben nünket, hogy az intézményes fejlődés hosszú sajátos jegyekkel övezett dinamika eredményeként bontakozik ki, amely magába foglalja a politikai harcokat, ideológi ai küzdelmeket, a legalitás terén végbevitt reformokat. 9
10
III. Óvatosaknak kell lennünk azonban, amikor a neoliberális stratégiának a kö zép- és kelet-európai politikai-gazdasági színtérre gyakorolt hatását elemezzük. Nem vagyok a híve annak, hogy a politikai-gazdasági terület transzformációját enynyire leszűkítsük, azzal a javaslattal ugyanis sokkal távolabbra jutunk, mely szerint a transzformációt a politikai és a gazdasági összefonódás módszertani kulcsa szerint kezeljük. Ha a meghatározott adatokat vizsgáljuk, mint például a magánszektor nö vekedését a GDP-hez viszonyítva, nehezen lehet kétségbe vonni P. Murell értékelé sét, hogy „e gazdasági liberalizáció a gazdaságtörténet legdrámaibb epizódja". He lyénvaló-e a neoliberális stratégiának és törekvéseknek a túlsúlyát diszkurzív téren hangsúlyozni? Meghatározott értelemben igennel kell válaszolnom. Még a nemzet közi intézmények hatásának a sokszor hangoztatott mozzanatát is lehet a neoliberá lis kulcs szerint értelmezni. És sorolhatnám most itt a példákat, amikor a neolibe rális sémák elvetése utat nyitott a nagyobb hatékonyság előtt egyes országok számá ra. Mert valóban, a transzformáció a nemzetközi porondon is folyik, nemzetközi té nyezők, pénzügyi intézmények, multinacionális töke, civil szervezetek közreműkö désével, amelyek kényszerű normákat közvetítenek, és homogenizálni igyekszenek az újonnan jött szubjektumokat, azaz a posztszocialista országokat. 12
13
A kérdés azonban továbbra is könyörtelenül fennáll: vajon a posztszocializmus politikai-gazdasági színterét lehet-e kizárólag az ideológiai változások és az ideológiai-diszkurzív mozgások szempontjából vizsgálni? Vajon nem elégtelen-e, ha a dolgok menetére vonatkozó vizsgálatunkat leszűkítjük, nem csökken-e analitikus képességünk, ha kizárólag valamely projekt ideológiailag előkészített hegemóniájá ra koncentrálunk, viszont elhanyagoljuk a hatalmi struktúrát, az érdekellentéteket, amelyek között a neoliberális projekt egyáltalán megvalósulhat? Továbbá, nem elfogadhatatlan-e az elemzés szintjének a redukálása, ha a számos kontingens mozza nattal terhes transzformációt kizárólag a politikai elit, a gazdasági reformerek, a ta nácsadók és a terápia felé hajló szereplők Weltanschauung\ix\ keresztül szemléljük? Nem túl gyors-e és megengedhetetlen az általánosítás, ha lehorgonyzunk a magya rázatoknál, és ignoráljuk a posztszocializmus számtalan irányát, s azokat a történel mi összefüggéseket, amelyek között a transzformáció végbement? Nem felelőtlen ség-e a nagyvonalú feltételezés, hogy az egyeduralmi stratégia behatolhat a társada lom minden pórusába? Végül, ha figyelembe vesszük, hogyan valósulnak meg a neoliberális projektek az egyes országokban, szembeötlik, hogy túlságosan sok esetben szakadék tátong a társadalom neoliberális tervezete, a társadalmat gazdaságilag meghatározó retori kus konstruktivizmus, illetve a tényleges megvalósítások, nem szándékos következ mények között. Egyszerűen, meggyőző adataink vannak egyes országokról, ame lyek legalábbis kérdésessé teszik az egyirányúságot az elemzésben, amely az állam nak a posztkommunizmus viszonylatában való felhasználására vonatkozik. Mi helyt azonban azt mondtam, hogy lényeges a „szocialista kapacitásoknak" az új kontextusban való felmérése, máris túlléptem a neoliberális paternalista elképzelé seken, mert tagadtam a zéró pontnak mint kiürített starthelynek a létezését. Mégis, elég sokáig nem került a figyelem központjába, hogy tekintetbe kell venni a kezde ti feltételeket, a gazdaságpolitika módosíthatósága végett." A neoliberális magyará14
zat megelégedett azokkal a jegyekkel, amelyek a voluntarizmus és a fatalizmus ke verékére vonatkoztak. Vádirataiban arról beszéltek ugyanis: hiányzik az a megfele lő és kellően elkötelezett politikai akarat, amely nélkülözhetetlen a „sokkterápia" végrehajtásához, nem alkalmazták az előírt recepteket, nem volt meg a fegyelem, s a büntetés elkerülhetetlenné vált.' Ezzel azonban megmaradt az a feltétel, amely el törli az örökséget mint a reformirányú gazdaságpolitika esetleges dimenzióját. A transzformáció kiindulópontja azonban nem üres, nem mentes az örökségtől, ezért több mint tíz év után is meg kell ismételni: a transzformáció szempontjából a kez deti állapot meghatározó, a kapitalista országok közötti eltérés magyarázatát innen kell kezdeni. IV. A vitákat elég sokáig kettősség határozta meg, például a fegyelemmel és szi gorúsággal ösztönzött gyors sokkterápia, szemben a fokozatossággal, amely állító lag jobban méltányolja a „humánus mércéket"; az intézmények fejlődésében a piac irányultság hangsúlyozása, szemben az intézmények fejlődését befolyásoló aktív ál lami beavatkozással; „kevés gazdasági és törvényhozói hatékonyság" , vagyis egy szerű szabályok, szemben a gazdasági reformok olyan értelmezésével, hogy azok a komplex konstitucionális-intézményes transzformáció részét képezik; a privatizáció gyorsasága és típusai, szemben a monopólium restrikciójával és az intézményes ke retek fejlesztésével stb. A törvényhozás különben is később,postfestum következik, az intézmények pedig a spontán piaci mechanizmusok termékei, mondta néhány kommentátor. A gazdaság szereplői a piacon a szabályokra vonatkozó feltételezett tudattal helyezkednek, a piaci mechanizmusok pedig kialakítják a kívánatos maga tartás endogén szabályait. Nos, legalábbis a társadalomtudományok korpuszában, észlelhetjük az irányvé tel megváltozását, mert a súlypontot nem a gazdasági radikalizmus normáira helye zik, hanem, mondjuk, a „gyenge állam" szintagmára és az államapparátusnak a transzformáció keretein belüli rendkívül halvány teljesítményeire, ami új fényt vet az állam szerkezetének a posztkommunista időszakban való átalakulására. Egy év tizeddel ezelőtt kétségtelenül nehéz lett volna elvárni, hogy eminens teoretikusok a robusztus állami kapacitásokat szorgalmazzák, hiszen az tűrhetetlen eretnekség nek számított volna. Magyarázatot kell találni, mondjuk, arra, hogy a neoliberális dramaturgia követői (talán Moldávia, a Kirgiz Köztársaság, Örményország), ame lyek híven tanulták a receptet, miért nem vették észre azt a rendkívül kellemetlen helyzetet, hogy GDP-jük megfeleződött, az eladósodásuk pedig növekszik. Ez azt jelenti, hogy nem szabad túl gyorsan megítélni a sikerességet és a sikertelenséget. A globalizáció elfogadott mutatói szerinti részvételük alapján jó és rossz államokra va ló magabiztos felosztás leegyszerűsíti a helyzetet, más szóval, az ideológiai egysze rűség végett redukálja az összetettséget. Olykor az a benyomásunk, hogy nemcsak a tranzíciót hajtották végre ideológiai motívumok alapján, hanem a tranzícióról szóló beszéd is autoideológiai. Ma már mind több jel utal arra, hogy a sokkterápiáról, illetve a fokozatosságról folytatott egykori vitákat is nagyobbára következetleneknek ítélik meg, sőt, egyesek azt java solják, hogy mielőbb vessenek véget e meddő vitáknak, amelyek már amúgy is túl régóta tartanak. Esetleg próbálkozni lehet a mentőinjekció befecskendezésének és 6
17
18
19
20
21
az óvatos fokozatosság kvázi salamoni kombinációjával, amelyek inkább komple mentárisak, mintsem alternatívak. Aztán elkezdtek evolúciós kifejezéseket hasz nálni („a pályafüggő utak megszilárdítása", ami történelmi mozzanatokat involvál, az alkalmazkodás komplex rendszereivel kapcsolatban ), megjelent a „társadalmi tőke", majd jelentős gazdasági szempontokból a bizalom kategóriája, megnyilvánult a kétség is a neoliberális projekt piaci megoldásainak homogén elveivel szemben, továbbá felfigyeltek arra, hogy „a gazdasági elvek nem időtlenek, és nem függetle nek a civil szféra teljesítményeitől és a domináns intézményektől". Az intézmé nyek közjavak, nézzük meg hát a bürokrácia teljesítményeit, a jog és a civil társa dalom szerepét, a hatékony igazgatás dimenzióit, mert ezek nélkül nincs semmilyen sikeres reform. 22
23
24
Egy ideig például mind a teoretikusok, mind a gyakorlati szakemberek buzgó igyekezettel elemezték a magánosítás különféle formáit, viszont szembesülnünk kell azzal, hogy a privatizáció feltételei politikailag örökösen és elkerülhetetlenül vitathatók. Most azt állítják, hogy csak az a privatizáció lehet makrogazdasági szempontból sikeres, amely elmélyíti a tőke piacát, ha bekövetkezik az értékpapírok nyilvános kibocsátása és tőzsdei forgalmazása. Végül, már a kilencvenes évek so rán, voltak értékes elméleti törekvések, amelyek nem maradtak meg a forrada lom/reform alternatívájának keretében, hanem a tulajdon mutációiról, újjáalakításairól és újbóli kombinációiról beszéltek. 25
V. Ha a helyzetet megjelölő fogalmakat keressük, akkor hivatkozhatunk a „hatá rozatlanságra és bizonytalanságra", amely átszövi az intézményes rendszert, külö nösen bizonyos posztkommunista társadalmakét, ám az eszközökkel szembeni raga dozó stratégiák állhatatosságára is. Korábban említettem a felgyorsított gazdasági li beralizációt, amely arra volt hivatott, hogy leépítse az „ideológiai szférát", hogy ki utat találjon abból az ideológiai megkötöttségből, amely eluralkodott a reális szoci alizmusban. Ez az árak és a kereskedelem liberalizálását, az állami tulajdon gyors privatizálását feltételezte. Ezek a lépések azonban csak lehetővé teszik, de nem biz tosítják a piaci rendszer jó működését, csak feltételeket jelentenek, de nem konstitúciós elveket az elképzelt piaci kölcsönhatásoknak. Gazdasági liberalizációt, ter mészetesen, igen - ám ez önmagában még nem szabadít meg a világ összes bajától, mert az előnyei feltételezettek, jobban mondva, csupán meghatározott történelmi kontextusban léteznek. Megfelelő állami kapacitások nélkül a piaci megoldások olyanok, mint a test csontváz nélkül. Az állam sok vonatkozásban nem helyettesít heti a piacot, de ez nem kisebbíti az erős állami ensemble jelentőségét. A privatizá ciót nem lehet kiegyenlíteni a piaci koordinációval, mert nem hoz létre intézménye ket, amelyek fenntartják a piaci berendezkedést. 26
A kölcsönös piaci viszonyok számára alapvető fontosságú, például, a piacra va ló bejutás szerkezeti kialakítása. A Közép- és Kelet-Európából érkező jelentések azonban arról tájékoztatnak bennünket, hogy ezen a téren jelentős deficit mutatko zik. A piacokat a monopóliumok és az oligopóliumok szabdalják fel, vagyis erős ér dekcsoportok ellenőrzik a piacra való bejutást. Mellesleg, a tapasztalatok is arról szólnak, hogy sok piac a különféle ragadozó csoportok zsákmánya, amelyek hatal mi csatornáiknak köszönhetően elszívják az eszközöket. A termelői piacok így
gyengén működnek, mert az erős gazdasági csoportok az ellenőrzésük alatt tarthat ják őket. A tökepiacoknak nincs hitelképességük , mert hiányzik a kapcsolat a be ruházók, a hitelbankok és a pénzintézetek között. Ha kevésbé erős szektorokról van szó, a ragadozó csoportoknak ezeket sikerül alárendelniük. Nagymértékben okoz bi zonytalanságot az is, hogy nem tartják be a szerződéseket, és elmarad a megfelelő állami szabályozás, amely stabil körülményeket biztosítana a piaci szubjektumok nak, tehát kifejezett hiányosságok vannak a gazdasági szubjektumok elvárásait ille tőleg. E szubjektumoknak kétségeik támadnak a beruházási lehetőségek iránt, mert a stabil körülmények hiányában gyengülnek a racionális kalkuláció lehetőségei. 27
A legális és az illegális tevékenység mezsgyéjén levő viszonyok, a tőke megte remtésében mutatkozó erkölcsi konfúzió, a rengeteg önkényeskedés, az erőszak el terjedése, a bizalom szintjének csökkenése, a hatalmi viszonyok tetszőlegessége egyáltalán nem a tranzícióból eredő elhajlások, vagy szélsőséges melléktermékek, hanem annak a domináns forgatókönyvnek a szükségszerű megnyilvánulásai, amely szűkkeblű volt az intézményeket illetőleg. A kommentátorok arra figyelmeztetnek, hogy a piaci tranzakciók helyett elszaporodnak a közvetlen árucsere-ügyletek, ame lyek bizonyos, nemegyszer vitatható, ellentétes kapcsolatok túlélésére utalnak. A ra gadozó csoportok kihasználják megszerzett piaci erejüket, hogy kicsússzanak a pi ac normáinak kényszere, vagyis az újonnan jött gazdasági szereplők kompetitív nyomása alól. Ez azt jelenti, hogy privát csoportok disztribúciós koalícióként visel kednek, amelyek kartellesítik a piacot, és parazita módon növelik befolyásukat a nyilvános politikában. Néhol az ilyen disztribúciós koalíciók rendkívül gyorsan lét rejönnek, még a demokratikus intézmények kialakulását is megelőzik, és sikerül megkaparintaniuk az állami eszközöket. A beígért kompetitív piac helyett azoknak a posztkommunista szereplöknek a kvázikonkurenciája kerül előtérbe, akik az álla mi járadék vadászatához szoktak hozzá. A gazdaság szereplői nem a gazdagság megteremtésére, a termelés kibővítésére törekszenek, hanem a tulajdon újrafelosz tására és a fogyasztást szolgáló javak megszerzésére. A fő irányelvek a különféle hálózatok működése szerint alakulnak ki, nem pedig a gazdasági értékteremtés alapján. Kölcsönösen erős kapcsolatok jönnek létre a „virtuális cégek" és a loká lis/regionális igazgatási szervek között, ami lehetővé teszi a fizetetlen bérleti díjak és adók cseréjét, akár a cégek és azok tagjai között is. Az ilyen hálózatok nem ma gyarázhatók az „állam kontra piac"-féle merev, dichotomikus gondolkodással. 28
29
Amint látjuk, itt az állam másféle szerepe sejlik fel. Dornbusch arra figyelmez tet, hogy az állam szerepe nem merülhet ki a piaci alulteljesítés korrekciójában és a klasszikus intézményes feladatok végrehajtásában, hanem ki kell bővíteni a látóhatárt. A neoliberalizmus voltaképpen semmit sem mond arról a jelenségről, amelyet elemzéseikben ortodox paradoxonnak neveznek R. Bates és A. Krueger. Aki a piac kívánatos bővítéséről beszél, annak tisztában kell lennie azzal, hogy ez csak az állami kapacitások megerősödése után mehet végbe, természetesen az endo gén módon jelentkező kockázatokkal. Ehhez persze hozzáfűzhetjük a sokszor emle getett, kissé már iskolás mércéket (több szabályt és kevesebb diszkréciós felhatal mazást az állami fellépés vonatkozásában , kollektív racionalitás megfelelő társa dalmi választással, gazdaságilag jogállam stb.), ám a paradoxon csak paradoxon 30
31
32
marad. Ide tartozik az a tény is, hogy a kisebb államok a világgazdaság jelentősebb ingadozásai alkalmával szélesebb körű újrafelosztással kompenzálják a lakosságot, ami azt jelenti, hogy a nagyobb mértékben nyitott országoknak nagyobb állami ap parátus is kell." Egyszerűen lehetetlen fenntartani a társadalom kohéziós szövetét az állam meghatározott újraelosztási gyakorlata nélkül, mert különben a társadalom kódjainak robbanásszerű összeomlása és az autoritativ formákhoz való későbbi szükségszerű visszatérés várható. Ha belelapozunk a releváns elméletekbe, megért hetjük, milyen nehéz feladatot fed a „sikeres állami ensemble" megfogalmazás. A modern gazdasági elméletekben például vörös fonalként húzódik végig, hogy a „ha tékony állam" szavatolni fogja a tulajdonjogokat, kikényszeríti a szerződések betar tását, és hogy viszonylag nem fog beavatkozni. Hangsúlyozzák annak a viszony lag semleges bürokráciának a minőségi dimenzióját, amely minél kevésbé korrum pált, képes az eszközök hatékony felhasználására és közjavak teremtésére, végül is tehát olyan államról van szó, amely demokratikus rendszert alapoz meg. VI. Sok átalakuló ország nyíltan nem antidemokratikus, hanem a demokráciának úgymond „szürke övezetét" képezi. A formális intézmények mellett jelentős szere pet játszanak a nem formális intézmények, úgyhogy az ilyen rendszemek a klientelizmus a belső dimenziója. A nyilvánosság előtt mindegyik demokratikus módon működik, ám ez nem akadálya annak, hogy a demokratikus intézményeken belüli já tékszabályok különbözzenek a formális szabályoktól. Névlegesen megvannak a de mokratikus intézmények, de ezek elsősorban úgy működnek, mint a disztribúciós koalíciók legitimációjának a csatornái, e koalíciók pedig a régi nómenklatúra oppor tunista tagjainak, az etikai szabályokat cinikusan elvető új üzleti szereplőknek, az oligarchiának és a maffiás szerkezeteknek a kombinációját képezik. Az új koalíciók nem követelnek repressziókat, főleg azért, mert már nincs rájuk szükségük, a de mokratizálásért vagy a privatizációért folytatott kampányok csak arra szolgálnak nekik, hogy a ténylegesen kisajátított állami aktívákat legitimálják, és jogilag legalizálják. Mindenesetre, a posztkommunista eliteknek nem áll érdekükben az ál lam infrastrukturális hatalmának a megerősödése. Társadalmi-gazdasági háttérként ott látjuk a posztkommunista szereplők közötti átfogó információs és gazdasági egyenlőtlenséget , amely akadályt jelent a piaci rendszer kiépítésében. A rendkívül nagy információs aszimmetriák lehetővé teszik a visszaélések különféle formáit. A legyengült intézményes kapacitások reaktiválják a patrónus és a kliens közötti vi szonyt, kialakítva a „klientelisztikus kapitalizmust". A demokrácia ugyan az állam berendezésének egyedül elfogadható lehetőségé vé vált, ám az élet lényeges paraméterei a nyilvánosság, főképp a demokratikus nyilvánosság ellenőrzésén kívül alakulnak ki, valósulnak meg. Szemmel látható hi ányosságok mutatkoznak a demokratikus rendszer és a piac minőségének viszony latában, más szóval, a demokrácia és a piac közötti egyensúly alacsony szinten va lósul meg. Valójában megvan tehát a szinergia a piaci dimenziók megerősödése és a demokratikus kódok között, de csak meghatározott szinten, ami igencsak eltér a kezdeti dramaturgiától. Fontos tehát, hogy az új ragadozó koalíciók nem ismerik fel az érdeküket az állami apparátus megerősödésében, amely hatékonyan szabályozná a gazdasági szereplők közötti viszonyokat. A stratégiai pozíciókat betöltő elit ered34
35
36
37
menyesen megakadályozhatja az igazgatás intézkedéseinek a megvalósulását, ha úgy itéli meg, hogy azok veszélyeztetnék az érdekeiket. Ellenezhetik például a mo nopóliumellenes törvények meghozatalát mindaddig, amíg a gazdasági hatalmuk nem erősödik meg olyan mértékben, hogy semlegesíthetik a konkurencia nyomását. Vagy például elkerülhetik az állam arra irányuló törekvését, hogy ellenőrizze a pénzügyi tranzakcióikat. VII. Itt azonban ki kell térnem az örökség egy aspektusára. A következő kérdés ugyanis magyarázatot követel: miért nincs jelentősebb ellenállás a domináns elit szereplőkkel szemben, akik hasznot húznak a szocio-gazdasági dinamikából, vagyis azok ellen, akik a nyerő stratégiát irányítják? Miért nincs rendszeres ellenállás, meg formált és hosszan tartó kollektív akció a nyerő stratégiákkal szemben, amelyek gyengítik az állam kapacitásait, vagyis miért létezik a „tolerancia" e domináns pro jektek iránt? Miért hiányoznak a kollektív akciók, és ha vannak is, miért maradnak részlegesek, szélesebb körű, átfogó törekvés nélkül? Végül is, fölvetődik ez a kér dés annak a globális trendnek a távlatában is, amely a közép- és kelet-európai lakos ság szociális helyzetének a romlására vonatkozik, vagyis ha figyelembe vesszük azt a negatív szociális trendet, amely a világ e térségét jellemzi. Amint azt számos le írás megerősiti, a demokrácia kiépítése kizárólagosan, az elit alkujának, zárt ajtók mögötti megegyezésének közvetítésével ment végbe. Úgy tűnik, hogy e plauzibilis magyarázat éppen az előző rendszer örökségének bizonyos dimenzióira utal, az elő ző, szocialista „korszak" strukturális, intézményes, kulturális dimenzióira, amelyek nek demobilizáló hatásuk van. 38
39
Legalábbis többsíkú problematikával találjuk szemben magunkat. Mert ha való ban létezik az előző, szocialista korszak (az „örökség") következtében hátrányos helyzetűek, vagy szociálisan legyengültek demobilizáló hatása, akkor arra a para dox eredményre jutunk, hogy az előző korszak bizonyos feltételeket teremt az elit későbbi fellépésének zavartalan megvalósításához. Témánk szempontjából ez azt jelenti, hogy a domináns elitek projektjei drámai ellenállás nélkül valósulhatnak meg. Amikor pedig bekövetkezik az állami kapacitások legyengülése, az állami ap parátusnak többé már nincs lehetősége arra, hogy felkínálja azokat a közjavakat, amelyek nélkülözhetetlenek a gazdasági tevékenység realizálásához. Ugyanis, amint azt már számtalanszor leírták, ilyen helyzetekben az állam gyengesége a piac alulteljesítését okozza, az állam különben is vitatható újraelosztási gyakorlata pedig tovább ront a helyzeten. Végül, ha még erős nemzetközi csoportok is beavatkoznak, akkor igazán hangsúlyozottá válnak a makrogazdasági deformációk veszélyei. 40
VIII. Miután áttekintettük a különböző utak sokféleségét, következhet a külön féle országok osztályozása. Az elmélet egyébként is mindig a megmentő osztályo záshoz folyamodik, ha egy jelenség heterogén mivoltával szembesül. Megemlítek néhány releváns felosztást, de tartsuk szem előtt, hogy ezek ugyanakkor mindig fel tételesek is. Az első csoportba általában azokat az országokat sorolják, amelyekben megva lósult a stabilizáció, a liberalizáció és a privatizáció. Kialakult a gazdaság számára nélkülözhetetlen bank- és jogi rendszer. A bankrendszerben lejátszódott a transzfor máció, néhol, mint Szlovákiában, a külföldi tőke számottevő jelenlétével a bankok
41
aktíváiban. A bankok ellenőrzése konszolidálódott, akárcsak a bankok helyes irányban történő irányítása. A növekedés pedig, bármennyire is ingadozik, mégis kedvező irányú, visszafordíthatatlan eredményekkel. Tagságot szereztek az európai intézményekben, ami keretbe foglalja ezeknek az országoknak a törekvését, és fo lyik a nagy újraelosztási rendszerek reformja. A második csoportba általában azok az országok tartoznak, amelyek nem tagjai az európai intézményeknek, de erről viszonylag közeli perspektívaként beszélhe tünk, vagyis közel állnak a belépéshez. Velük kapcsolatban a kommentátorok a fél siker fogalmát használják. Még mindig van eltérés a normatív követelmények és az aktuális út között, és feszültség érezhető a stratégiai reformok logikája és a folya matos, vagy ha úgy akarjuk, mindennapi, válságmenedzsment között. Ez azt jelen ti, hogy még erősíteni kell a költségvetési gazdaság és a pénzügyi reformok mély változásait, hogy a gazdaság ellenállóbbá váljék a válságfolyamatokkal szemben. A harmadik csoportot az egykori Szovjetunió némely volt tagországa és az egy kori Jugoszlávia néhány utódállama alkotja, amelyekben a GDP csupán 70% (vagy csak 40%) volt abban az utolsó évben, amikor még a Szovjetunió létezett. Termé szetesen, nem nehéz kitalálni, hogy ezekben az országokban elsősorban a válságfo lyamatokkal való szüntelen szembesülés, azaz a válságmenedzsment és a hosszan tartó reformok közötti rendszeres feszültségről beszélhetünk. A normatív követel mények a következők: stabil pénz, export irányultságú növekedés, a nem privát sze replők által teremtett közjavak állami biztosítása, a gazdaság liberalizálási ütemének fokozása, a magánszektor részvétele a társadalmi termékben, a külföldi tőke részvé tele, a pénzpiac mélysége. Mondjuk, Szerbiával szemben, ahol a kivitel szempont jából a teljesítmény állandóan gyenge, ezek a normatív mércék világos követelmé nyekre utalnak. (Említhetek különféle elemzéseket, amelyek igazolják, hogy az ex port irányultságot nem a kivitel pénzügyi támogatása jelenti, hanem a liberalizáció, amely a kereskedelmi szektorban megy végbe. ) 42
Ezzel azonban még nem fejeződik be a felosztás. Attól függően, hogy melyik mércét vesszük alapul, különféle más csoportosításokat is végezhetünk. Ha például egy politikai mércét választunk, nevezetesen azt, hogy a volt nómenklatúra tagjai milyen mértékben vesznek részt az új kapitalisták rétegeiben, némileg másmilyen képet kapunk. A kutatók korábban is hangsúlyozták a volt politikai bürokrácia tag jai szerepének a jelentőségét. (Szerbia, mondjuk, itt igen sajátságos módon szere pelne: az új gazdasági elit soraiban az előző nómenklatúra tagjainak részvétele át lag 2 5 - 3 3 % a posztkommunista országokban, Szerbiában viszont 67%, ha hiszünk a felméréseknek.) Elgondolkodhatunk annak a logikának az alapján is, amelynek alapján regisztrálják a) a patrimoniális kapitalizmus rendszerét (Kelet-Európa egyes országai, amelyek a nyersanyagkiviteltől függnek, vagyis amelyekben élősködő pénzügyi csoportok léteznek, b) a függő kapitalizmust, amelyben a tőkehalmozás tulajdonképpen a tőke importjától és a termékek exportjától függ (balti országok), a politikai helyett pedig gazdasági akkumuláció létezik. 43
A gyakori osztályozások egyike az időhorizont vizsgálatán alapszik. A makro gazdasági stabilizáció először az infláció csökkentését célzó szigorú költségvetési korlátozások és az állam deficitjének redukciója, valamint az eszközök hatékony al-
lokációjának bemutatása után következik. Aztán ugyanazon logika alapján jön az árak és a piac liberalizálása, valamint a kis- és középvállalatok privatizálása. Ennek során szem előtt tartják a reformok első és második generációs reformokra történő felosztását, és az országoknak az ezen mércék szerinti csoportosítását. Eszerint az első generációs reformok túlhaladása után eljutunk az igazgatás reformjainak és a jólétnek a területére. A második generációs reformok viszont sok szempontból sú lyosabbak, összetettebbek a stabilizáció-liberalizáció-privatizáció viszony latában. Általában úgy vélik, hogy a második generációs reformok célja éppen a fenntartható növekedés (természetesen, itt nem a standard ökológiai értelemben). Végül, csak most gondolkodva el a volt Jugoszlávia utódállamairól , ezek a fel osztások legalábbis kiindulási keretet képeznek az osztályozásukhoz (persze, más osztályozások is vannak, amelyek például az európai integrációkhoz való földrajzi távolságot, vagy a vallási mozzanatot veszik figyelembe, de a csoportosításoknak soha nincs végük). Nem hiszem, hogy ezekben a felosztásokban különösebb nehéz séget jelentene az egyes országok helyét megtalálni. Hadd szóljak itt néhány szót arról, hogy Szerbia a nyolcvanas évek végétől a ki lencvenes évek végéig a posztkommunista országokhoz képest divergens politikai és gazdasági pályákon mozgott. A háborúkba való belebonyolódottsága, a nemzet közi szankcióknak való alávetettség és a túlfeszített politikai önhittség okán moz gástere leszűkült. Lényegében regresszív folyamatok mentek végbe, a korábbi Ju goszlávia létezéséből eredő, nemzetközi jellegű sajátosságokat elveszítve, Szerbia a perifériára szorult. Méghozzá abban a kontextusban, amelyet az európai intézmé nyesülés által kijelölt kritériumok fémjeleztek. Ugyanakkor, az évezredfordulón megváltozott politikai szituáció új várakozási horizontot bontott ki, a felgyorsuló át menet képzete a legalább részlegesen visszaszerezhető szinkronitás esélyét ígérte. A válogatás végett szükséges figyelembe venni azt is, hogy a háború, akár a hiperbo likus erőszak, mint a történelem során oly sokszor, megteremtette az adottságokat, az új rendszer kialakításához szükséges előfeltételeket. A háború mindig lehetősé get nyújt a tőke megteremtésére, a társadalom átformálására, a gazdasági és más eszközök újraelosztására. A háború következményei pedig szétszóródnak az időben. Aki beleragadt a há ború „negatív megnyilvánulásaiba", annak nincs túl sok lehetősége a választásra, az önszükítés jut neki osztályrészül. Ne felejtsük el, itt a háború nemcsak a nemzetzsumalisták, írók kifutási pályáját jelentette, hanem a különféle gazdasági elitek zsákmányszerző igényeit is kielégítette. Ezek az újkapitalista elitek Milosevic köpö nyegéből bújtak elő, vagy a védőszárnyai alatt izmosodtak meg, viszont már a ki lencvenes évek második felében legszívesebben megszabadultak volna a nemzetkö zi közösségből exkommunikált Milosevic gyámságától. 2000 után, a felgyorsított privatizáció, a Nyugat felé való fordulás legitimációt adott a megszerzett zsákmány nak, alapot nyújtott a háborús időkben szerzett vagyonoknak. Ez azt jelenti, hogy a hatalomgyakorlás módja, főként a patrónus-kliens hálózatok jelenléte vagy az infor mális szabályozás jelenléte másfajta vonatkozásokat mutat fel. Az intézményi vál tozások átértékelték az egyes tőkefajtákat, másrészt lehetővé tették az egyének fel halmozott tőkéjének átváltását más tőkékre. Hogy a háború után a szerb társadalom 44
45
46
hatalmi szereplői immár hozzáláttak erőpozícióik többé-kevésbé nyílt szentesítésé hez, lerögzítéséhez, ez itt a lényeg. Amennyiben a társadalmi dinamika egészét, főképp az izoláció következménye it értékeljük, úgy világos, hogy külső források híján még több jövedelmet „kellett" elszivattyúzni a társadalom többségétől az „elitek" felhalmozásához. Ezért, amikor a „gazdaságpolitika" a több évtizede forráshiányos (és csakis ezzel együtt említhetően rossz szerkezetű) oktatástól, kultúrától és egészségügytől a „humán tőke" újra termelésének legfontosabb bázisát jelentő területekről elvont eszközökkel kíván lendületet adni a „termelő" szférának, akkor pontosan az történik, hogy az utóbbi ki lábalási, fejlődési lehetőségeit veszélyezteti. Az oktatás, a kultúra és az egészség ügyi ellátás színvonala nagymértékben süllyedt le az utóbbi húsz évben, aminek ma radandó nyomai ma már erősen érzékelhetőek a munkaerő romló minőségében. Ez fontos tényező a szerbiai gazdaság „tőketaszító" képességének vonatkozásában. To vábbi probléma, hogy a társadalom többségének egy megrázkódtatásszerü zuhanás, majd átmeneti javulás után ismét stagnáló, vagy az egyenesen romló életminőségét jegyezzük. Ami ezzel jár: az apátia, az egyre rövidebb távra tekintő életszemlélet és érdekérvényesítési gyakorlat, az egyre kíméletlenebbé váló verseny, a társadalmi szolidaritási hálók teljes felbomlása. Ennek része a politikai elidegenedés: vajon el várható-e, hogy az állampolgárok bizalommal tekintsenek arra a politikai elitre, mely (gyakorlatilag függetlenül attól, hogy melyik párt van hatalmon) folyamatosan megszegi vagy utóbb visszavonja a választási ígéreteit? IX. Ha a volt Jugoszlávia utódállamainak gazdasági lehetőségeit, legalábbis né melyiket, vizsgáljuk, érdemes türelmesen elgondolkodni a kínálkozó tanulságokról. Számomra teljesen releváns kiindulópontnak tűnik az a gondolkodás, amely a „kis gazdaságoknak" a világpiacba való integrációjának lehetőségeire irányul. A poszt ipari kontextusról szóló számos tanulmányban a nemzeti gazdaság kis méretét nem tekintik sikertelenségnek, ami azt jelentheti, legalábbis feltételesen, hogy a bizonyos dezintegráció is tényezője lehet a gazdasági hatékonyság erősítésének. Ez pedig, mellesleg, ellentétben áll a korábbi hiedelmekkel. El lehet talán gondolkodni arról az újabb álláspontról is, hogy a dezintegráció közvetlenebb kapcsolatokat teremt a marginális termelékenység és a bérmunka között, sőt, még az információs aszim metriát és a megfelelő koordinációs zavarokat is csökkenti. Megemlíthetjük talán Európa regionalizálását mint közvetett bizonyítékot. Nem szeretnék azonban túl messzire eltávolodni, mert ezek rendkívül kondicionált állítások a kis országoknak a világgazdaságba való adaptációjával és azok nyitottságával kapcsolatban. Észre kell venni ugyanis, hogy az előző állami keretek dezintegrációja gazdaságilag csak akkor lehet hatékony, ha kombinálják a töke, az információ és a technológia világ méretű áramkörébe való sikeres integrációval. Továbbá, ez akkor lesz érvényes, ha a kis országok jobban szakosodnak, ha bizonyítják újítókészségüket, és ha megta lálják a világpiac réseit, ahová gazdaságukkal beilleszkedhetnek. Végül, nem szabad elhanyagolni az olyan véleményeket sem, amelyek új meg világítást adnak a vizsgálódásunkhoz. Ezek szerint az okozatiság nem halad a libe ralizációtól a kereskedelem növeléséig, mert tudjuk, a történelem számos példáját nyújtja annak, hogy az enyhe protekcionizmus ösztönzi a kereskedelmet. És azok47
48
ról a példákról is el kell gondolkodni, amikor a növekedés előzi meg a kereskedel met, és nem fordítva.
49
A határtalan lelkesedés a közvetlen idegen beruházások
iránt, amely mindig serkenti a fejlődést, szintén vitatható.
50
Ezt csak azért említem,
mert túlságosan sok a paradoxon, amelyeket nem lehet az ideológiai követelmé nyekhez idomítani. A piaci liberalizáció abszolutizálása éppen úgy ideológiai kód, akár az állam, mint a közérdek abszolút kezese iránti bizalom. A transzformáció, amit a politikai-gazdasági tér megváltoztatásának tekintek, nem valami korábbinak az imitációja, hanem inkább készség a paradoxonok felismerésére és a rajtuk vég zett munkára, az esetleg jól berendezett intézményes keretek között. Ez, természe tesen, sokkal nehezebb annál, amit világunk tervezői ígértek, viszont a könnyelmű ígérgetés mindig ráfizetéssel járt a történelem során. JEGYZETEK 1
2
3
4
5
6
7
Th. Carothers, The End of the Transition Paradigm, Journal of Democracy, 2002, 1., 5-21. Némileg másképp M. Lavigne, Ten Years of Transition: A Review Article, Communist and Post-Communist Studies, 2000, 33., 485-504. R. Dortbusch and S. Edwards, The Macroeconomics of Populism in Latin America, in World Bank Policy, Planning and Research Working Papers, 1989, N ° . 316, 1. E. Comisso, St. Dubb, and J. McTigue The Illusion of Populism in Latin America and East Central Europe. Gy. Szoboszlai (ed.), Flying Blind. Emerging Democracies in East-Central Europe, 1992, 27-58. A populizmus megjelölés a posztszocialista retorika talán legnépszerűbb eleme. Ki kerülheti el, hogy ne bélyegezzék meg mint populistát, amennyiben kérdőjel alá vonja a túl feszített piaci logikát? Ugyanakkor, vajon a makrogazdasági korlátozások elegendőek-e ah hoz, hogy megállítsák a populizmus terjedését? Azzal viszont, hogy mi a populizmus ere deti jelentése, már senki sem törődik. így fogalmazták meg a tranzíciót O. Blanchard, J. Keeling, 1996, A Numeral Model of Transition, mimeo, 1996. J. Komái, S. Haggard, R. Kaufmann, R. (eds.) Reforming the State: Fiscal and Welfare Reforms in Post-Socialist Countries, Cambridge, 2001. Ezekről az alternatívákról a legjobban B. Greskovits The Political Economy of Protest and Patience. Budapest: Central European University Press, 1998. Hogy a progresszív fejlődés helyett a tranzíciónak regresszív elemei is vannak, arról lásd M. Burawoy, P. Krotov and T. Lytkina, Involution and Destitution in Capitalist Russia, Ethnography, 2000, 1(1), 43-65. Latin-Amerikára vonatkozóan lásd A. Foxley, Latin American Experiments in Neo-conservative Economics, Berkeley, 1983.; továbbá J. Williamson, Democracy and the „ Washing ton Consensus", World Development, 1993, 8., 1329.; ugyanő, What should the World Bank think about the Washington Consensus? The World Bank Research Observer, 2000, 15:2., 251-264. Bírálóan szól a konszenzusról G. Kolodko, Transition to a Market and Enterpreneurship: The Systematic Factors and Policy Options, Communist and PostCommunist Studies, 2000, 33., 271-293. A neoliberalizmust itt ideológiai matricaként használom a liberalizáció implementálására. Gyakoriak a meghatározások, amelyek „neo liberális" autokráciáról, „kompetitív autokráciáról" szólnak, L. Diamond, Thinking about Hybrid Regimes, Journal of Democracy, 2002, 13:2., 21-35.; B. Kargarlitsky, Russia under Yeltsin and Putin: Neo-Liberal Autocracy, London, 2002.; St. Levitsky and L. A. Way, The Rise of Competitive Authoritarianism, Journal of Democracy, 2002, 13:2., 51-65. East European Constitutional Review, 2003, 11:4., 47. Érdemes elolvasni: K. Z. Poznanski, Building Capitalism with Communist Tools: Eastern Europe's Defective Transition, East European Politics and Societies, 2001, 15:2.; 320., R. E. Ericson, Does Russia Have a 'Market Economy'? East European Politics and Societies,
2001, 15:2., 291.; M. Burawoy, Transition without Transformation: Russia's Involutionary Road to Capitalism, East European Politics and Societies, 2001. 15. 2., 269. A. Aslund, Principles of Privatisation, in L. Csaba (ed.) Systemic Change and Stabilisation in Eastern Europe, 1991, Aldershot, Brookficld, U.S.A., Hong Kong, Singapore, Sydney: Darthmouth, 17-31., L. Balcerowitz, Socialism, Capitalism, Transformation. Budapest, London, New York: Central European University Press, 1995. G. Roland, Political Economy of Sequencing Tactics in the transition Period, in L. Csaba (eds.) Systemic Change and Stabilisation in East Europe. Darthmouth Publishing Co. Ltd, Aldershot, Brookfield, 1991, 4 5 - 6 4 . , A. Chubais, M. Vishnievshkaya, Russian Privatisation in mid-1994. In A. Aslund (ed.): Russian Economic Reform at Risk, London-New York, 1995, 89-99. H. Kitschelt, Linkages between Citizens and Politicians in Democratic Politics, Comparative Political Studies, Vol. 33, N ° 6-7, 845-79.; O. Norgaard, Economic Institutions and Democratic Reforms. A Comparative Analysis of Post-Communist Countries, Chelthenham, 2000.; P. Pelikán, The Dynamics of Economic System, or how to Transform a Failed Socialist Economy. Journal of Evolutionary Economics, 1992, 2., 39-63., reprinted in: Wagener H. J. (ed.) On the Theory and Policy of Systemic Change, Physica-Verlag, Heidelberg: Springer, Berlin-Heidelberg-New York. Ezt bírálja K. Arrow: „Az intézmények nem puszta másolatai az Egyesült Államok és Nyu gat-Európa intézményeinek. A vállalkozóknak meg kell tanulniuk, hogyan viszonyuljanak hozzájuk." Economic Transition: Speed and Scope, Journal of Institutional and Theoretical Economics, 2000, 156., 9-18.; G. Kolodko, From Shock to Therapy. The Political Economy of Post-Socialist Transformation, Oxford, 2000. P. Murell, How has the Transition Progressed, Journal of Economic Perspectives, 1996, 10., 31. Murellnél egyébként elolvashatjuk, hogy a volt kommunista országokra vonatkozó is meretek hiányában hogyan szorítkoztak a nyugati tervezők tankönyvszerű modellekre, mi által elhanyagolták a „kontextuális tényezőket". J. Stiglitz, Reflections on the Theory and Pravtice of Reform, in: A. O. Krueger (ed.): Economic Policy Reform - the Second Stage. University of Chicago Press, Chicago-London, 2000, 552. A makrogazdasági helyzet rossz megítélése, legalábbis egyebek mellett, éppen emiatt következett be. Noha semmiképpen sem abban az értelemben, hogy a hazai elit megszabadul a felelősség terhétől, és minden problémát, tévedést a „nemzetközi diktátumokra" hárítja. J. Szacki, Liberalism after Communism, Budapest, 1994.; D. Stark and L. Bruszt, Postsocialist Pathways, Cambridge, 1997.; J. Kornai, Paying the Bill for Goulash Communism: Hungarian Development and Macro-Stabilisation in a Political Economy Perspective, Social Research, Vol. 63., N° 4 (Winter 1996).; A. Shleifer, Government in Transition, European Economic Review, 1997, 41:3-5, 385-410. Tévedés ne essék, nem arra gondoltam, hogy a kezdeti feltételek automatikusan jobb telje sítményeket is jelentenek. Végül is eszembe ötlik Ukrajna példája, amelynek újonnan lét rejött államként megvoltak az előfeltételei ahhoz, hogy kedvező gazdasági eredményeket érjen el. Nem ez történt, tehát a kezdeti feltételek „csupán" esélyt jelentenek. B. van Selm, The Economics of Soviet Break-up, London, 1994. A. Aslund, P. Boone and S. Johnson, How to Stabilise: Lessons from Postcommunist Countries, Brookings Papers on Economic Activity, 1996, 8 1 , 1 : 217-234., St. Fischer, R. Sahay and C. A. Vegh, Stabilisation and Growth in Transition Economies: The Early Experience, Journal of Economic Perspectives, 1996, 10. 2 (Spring) 45-66.; The Transition at Mid Decade, American Economic Review 86, 2: 128-133.; M. Selowsky, R. Martin, Policy Performance and Output Growth in Transition Economies, 1997, American Economic Review (Papers and Proceedings) 87, 2 (May), 349-353.; M. Dewatripont, G. Roland, Transition as a Process of Large-Scale Institutional Change, Economics of Transition, 1996, Vol. 4. 1-30.
17
18
20
21
22
23
: j
25
így nyilatkozott A. Aslund, Post-communist Economic Revolutons: How Big a Bang?, Wa shington, 1992, 11., lásd: EBRD, Ten Years of Transition, London, 1999. R. Shrocder, Lessons from the Past: Legal Transformation in Germany of the 19*" Century, Journal of Institutional and Theoretical Economics, 1996, 198.; A. Rapaczynski, The Roles of the State and the Market in Establishing Property Rights, Journal of Economic Perspectives, 1996, 10., 101. Azonban attól tartok, hogy ez a leírás rövidlátó. Néhány prob lematikus példa, amely nyugtalanít bennünket: az energetika privatizálása Magyarországon a szabályok felállítása előtt, az oroszországi privatizáció 1991-1992-ben (vaucher beveze tése a hiperinfláció idején), a magán alapítású nyugdíjrendszer érvényesítése Kazahsztán ban a töke piaca nélkül stb. Úgy tűnik, hogy a súlypont áthelyezése a módszertanban in kább az észlelt problémát fejezi ki: a klasszikus indikátorok nem előlegezték a negatív folyamatokat, amikor Kelet-Ázsiában kitört a válság. Valamit változtatni kellett. A gyenge állam, természetesen, gyakran említett kifejezés különféle szövegösszefüggések ben, mondjuk, olyan értelemben, hogy az állam deficitáris az erőszak-apparátus használata tekintetében (J. S. Migdal, A. Kohli, V. Shu, State Power and Social Forces, Cambridge, 1994), hogy a politikai kompetenciát nem a választási szabályok közvetítésével rendezik, hogy a politikusok magánérdekből vetélkednek (D. Marcouiller, L. Young, The Black Hole of Graft: the Predatory State and the Informal Economy, American Economic Review, 1995, 3, 630-646.). Továbbá úgy vélik, hogy a politika perszonális, „karizmatikus", a kul turális identitás következtében, vagy pedig „a politika erős emberei" miatt. íme egy lista, amely a hangulat változását érzékelteti: St. Holmes, Cultural Legacies or State Collapse? Probing the Post-communist Dilemma, in: M. Mandelbaum (ed.), PostCommunism: Four Perspectives, New York, 1996; A. Pryeworski, Sustainable Democracy, Cambridge, 1995; R. Whitley, Transformation and Change in Europe: Critical Themes, in: E. Dittrich, G. Schmidt and R. Whitley (eds.), Industrial Transformation in Europe: Process and Contexts, London, 1995; A. Amsden, J. Kohanowitz and L. Taylor, The Market Meets Its Match: Restructuring the Economies of Eastern Europe, Cambridge, 1994; M. Burawoy, The State and Economic Involution: Russia Through A China Lens, in: P. Evans (ed.), State-Society-Synergy: Government and Social Capital in Development, Berkeley, No 94, 1997; J. Kohanowitz, Reforming Weak States and Deficient Bureaucracies, in: J. Nel son (ed.), Intricate Links: Democratisation and Market Reforms in Latin America and Eastern Europe, New Brunswick, 1994; G. O'Donnell, The State, Democratisation and Some Conceptual Problems: A Latin American View with Glances At Some PostCommunist Countries, World Development, 1993, 21 (8), 135-136.; D. Stark, Not By De sign: The Myth or Designer Capitalism in Eastern Europe, in: J. Hausner, B. Jessop and Kl. Nielsen (eds.), Strategic Choice and Path-Dependency in Post-Socialism: Institutional Dynamics and the Politics of Privatisation in Russia, 47, World Politics, 1995, January, 210-243. L. Bruszt, Market Making as State Making: Constitutions and Economic Development in Post-communist Eastern Europe, Constitutional Political Economy, 2002, 13., 53-72. V. Popov, Shock Therapy versus Gradualism The End of the Debate (Explaining The Magnitude of Transformational Recession), Comparative Economic Studies, 2000, 42., 1-57.; J. Marangos, Alternative Methods of Institutional Development for Transition Economies, Journal of Institutional and Theoretical Economics, 2002, 158., 487. H. Hemmer, Understanding Underdevelopment: Challenges for Institutional Economics from the Point of View of Poor Countries: Comment, Journal of Institutional and Theoretical Economics, 2000, 156., 241-244. G. Davidson, P. Davidson, Economics for a Civilised Economics, London, 1996. L. Bruszt and D. Stark, Paths of Extrication and Possibilities of Transformation, in: J. M. Kovács (ed.), Transition to Capitalism? The Communist Legacy in Eastern Europe, New Brunswick, U.S.A. and London, U.K.: Transaction Publishers, 1994, 59-61.
26
Amint azt metaforikusán megjegyzi E. Jones, Government Interventions, in: G. Argyrous and F. Stillwell (eds.), Economics as Social Science: Readings in Political Economy, Annandale, 1996, 29-31. Vesd össze: W. L. Meggison, J. Netter, From State to Market: a Survey of Empirical Studies on Privatisation, Journal of Economic Literature, 2001, 39., 2.,
,,321-389. A gazdasági intézmények szociális szerepűek, amelyek szabályozzák a gazdasági magatar tást (amely névtelenségen és a kölcsönös elvárásokon alapszik). Ezek csökkentik a bizony talanságot, és megkönnyítik a beruházásokra vonatkozó döntéseket. Figyelmeztetek arra, hogy ezzel a megjegyzéssel semmiképpen sem hajlok meg „a járadékvadászat" ismert elméleti paradigmája előtt. Egyszerűen úgy vélem, hogy a posztkommu nista dinamika rendkívüli redukciója, ha a piac és a bürokrata szabályozás kettősségét el vontan kezeljük, vagy ha a posztkommunista elit fellépését csupán „a járadék követelésé nek" kifejezésével mutatjuk be. Erre helyesen mutatott rá: V. I. Ganev, The Dorian Gray Effect: Winners as State Breakers in Post-Communism, 2001, Spring, 1-25. Oroszországgal kapcsolatban lásd: M. Boycko, A. Shleifer, R. W. Wishny, Privatising Russia, 1995, MIT Press, Cambridge, MA.; S. Linz, G. Krueger, Enterprise Restructuring in Russia's Transition Economy: Formal and Informal Mechanisms, Comparative Economic Studies, 1998,40., 2., 5-52. Gyakori megjegyzés, különösen Oroszországgal, de más országokkal kapcsolatban is, hogy az „ipari feudalizmusba" való visszatérésről van szó: K. Verdery, A Transition from Socialism to Feudalism? Thoughts on the Post-Socialist State, What was Socialism and What Comes Next?, 1996, Princeton, New Jersey, 204-228., V. Slapentoh, Early Feudalism - The Best Parallel for Contemporary Russia, Europe-Asia Studies, 1996, 48., 3., 393—411. R. Dornbusch, Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money and a Bit of Luck. The MIT Press, Cambridge, Mass, 2000, 85. Azt mondanám, hogy ez az „ortodox paradoxon" jelen volt az ún. neokonzervatív forradalom által a nyolcvanas években a Nyugaton végrehajtott piacosításban ís, de általában nem figyeltek fel rá. R. Bates, A Krueger, Introducton, in: A. Bates-A. Krueger (eds.), Political and Economic Interactions in Economic Policy Reform, Basil Blackwell, Oxford, 1993, 1-27. Más szem pontból lásd: Ch. Tilly, Democracy, Social Change and Economies in Transition, in: J. M. Nelson, Ch. Tilly and Lee Walker (eds.), Transforming Post-Communist Political Economies, 1997, 403-411. A. Brunetti - G. Kisunko-B. Weder, Credibility of Rules and Economic Growth: Evidence from a Worldwide Survey of the Private Sector. The World Bank Economic Review, 1998, 12 (N. 3), 353-384. D. Rodrik, Why do more Open Economies have Bigger Government? The Journal of Political Economy, 1998, 106., 5., 997-1032. Ezt a megállapítást igen gyakran azzal tesztelik, hogy nincsenek nagy illetékek és adók, de egyéb megközelítések is léteznek, amelyek azt az értelmezést szorgalmazzák, hogy az adó az előzőleg kialakított konszenzus eredménye. Ezzel összhangban, még a posztszocializ mus esetében is meg lehet állapítani, hogy a nagyobb adókulcs párhuzamos lehet az állam jó adminisztratív kapacitásaival. Lásd: A. Schleifer and R. W. Wishny, The Grabbing Hand: Government Pathologies and their Cures, 1998, Cambridge. A történelmi példák kü lönben arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a helyzet többértelmű: léteznek, mondjuk, nagymértékben befolyásoló, és mégis hatékony államok, mint ahogy vannak ellentétes pél dák is. Th. Ertman, Birth of the Leviathan, 1997, Cambridge. Nekem úgy tűnik, ezek a pél dák kétségbe vonják azokat a gazdasági elméleteket, amelyek az állami beavatkozást a na gyobb gazdasági hatékonyság függvényeként tüntetik fel. B. Milanovic, Income, Inequality and Poverty During the Transition from the Planned to the Market Economy, Washington, 1998. Ugyanő: True World Income Distribution, 1988 and 1993: First Calculation based on Household Surveys Alone, Economic Journal, 2002, 112 (476), 51-92. Nagyon sok a elgondolkodtató tényező, példának okáért, minden bizony2H
29
30
51
32
33
34
35
nyal, Gates a világ leggazdagabb embere, de azért jusson eszünkbe, hogy jövedelme az USA összjövedelmének legfeljebb 0,5 százalékát teszi ki, ellenben a multimilliárdos, mos tanság politikai babérokra is pályázó Karié jövedelme Szerbia összjövedelmének 7-10 szá zalékát képezi. Ezek az adatok ragozhatóak tetszés szerint, olyan példát választottam, ame lyet, gondolom, mindenki ismer, ugyanakkor más példával is szolgálhatok, tehát ne csupán ezt a vonatkozást tartsuk szem előtt. A lényeg abban rejlik, hogy nincs olyan demokrácia, amely működőképes lenne ilyen konstellációban, nincsen olyan állam, amely effektív le hetne ilyen feltételek mellett. 36
L. King, Making Markets: A Comparative Study of Post-Communist Managerial Strategies in Central Europe, Theory and Society, 2001, 30. 4. (Aug.), 494-538. Ugyanő: The Basic Features of Post-Communist Capitalism: Firms in Hungary, the Czeh Republic and Slovakia. Westport, CT: Praeger Press, 2001.; G. Eyal, I. Szelenyi and E. Townsley, Making Capitalism without Capitalists: The New Ruling Elites in Eastern Europe, New York, 1998. J. Hellman, Winners take all: The Politics of Partial Reform in Post-Communist Transitions, World Politics, 1998, 50 (1), 203-234. Másképpen: A. Aslund, The Myth of Output Collapse after Communism, 2001, Carnegie Endowment for International Peace, Russian and Eurasian Programme, Washington, Working Papers, 18. * A szegénységről és a negatív irányokról Közép- és Kelet-Európában, M. Kreidl, Perceptio of Powerty and Wealth in Western and Post-Communist Countries, Social Justice Research, 2000, Vol. 13., No 2.; R. H. Wade, Is Globalization Reducing Poverty and Inequality?, World Development, 2004, Vol. 32., N ° 4., 567-589. Greskovits, ibidem, 178. Természetesen nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy a gazdasági válságoknak atomizáló hatásuk is van, vagyis a negatív gazdasági dinamika alapján érdemes számolni a legyengült kapacitásokkal a kollektív akciók gyakorlásával kapcsolatban. Ha pedig megbízunk egy Mancur Olson elméleti vezetésében, akkor mond hatjuk, hogy a többség mindig szervezetlen és információszegény. Ez a megjegyzés kétségbe vonja a gyakran emlegetett meghatározásokat a „lenini örökség ről" (K. Jowitt, The Leninist Legacy, in: I. Banac, ed., Eastern Europe in Revolution, 1992, Ithaca and London, 207-224.), a „felújított önigazgatási szellemről", az „egyenlőségi szindrómáról", aminek az az értelme, hogy bebizonyítsa: az örökség per se korlátozó, és zárlatos hatása van a piaci változásokra nézve. Más szóval: kétségbe vonom, hogy a poszt kommunista nehézségek a bűnös múlt bosszújának a termékei lennének, hogy a posztkom munista sikertelenség oka a „patológiai múlt" lenne. A múlt „maradványai" túlságosan el lentmondásosak, hogy egykönnyen osztályozni lehessen őket. Ez csak egyike a sok para doxonnak, amelyek ebben az összefüggésben „leselkednek" ránk. F. Schardax, T. H. Reininger, The Financial Sector in Five Central and Eastern European Countries: an Overview, Österreichische Nationalbank, Focus on Transition, Wien, 2001, 7., 1., 30-64., J. J. Hellman-G. D. Kaufman, How Profitable is Buying State Officials in Transition Economies. Transition, 2000, 11(2), 8-11. * D. Greenway, W. Morgan, P. Wright, Trade Reform, Adjustment and Growth: What Does the Evidence Tell us? The. Economic Journal, 1998, 108., 450., 1547-1561. Ez a behozata li helyettesítésről, mint a fejlődés motorjáról kialakított régebbi álláspontnak a kétségbevo nása, H. Bruton, A Reconsideration of Import Substitution, The Journal of Economic Literature, 1998, 36., 2., 903-936. M. Garcelon, The Estate of Change: The Specialist Rebellion and the Democratic Movement in Moscow, 1989-1991. Theory and Society, 1997, 26:39-85.; J. Linz, A. Stepan, Problems of Democratic Transition and Consolidation: Southern Europe, South America and Post-Communist Europe. Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1996. P. Reddaway, D. Glinski, The Tragedy of Russia s Reforms: Market Bolshevism Against Democracy, 2001, Washington: United States Institute of Peace Press. A. O. Krueger, ibidem, 585-594. Meggondolandó az elméletíróként és politikusként is jelentős J. Mencinger álláspontja, aki úgy látja, hogy az önigazgatás meghatározott teljesítményeinek felhasználása a szlovéniai
37
3
39
40
41
4
43
44
45
siker egyik kulcsmozzanata, erről többet A. Losoncz, Confronting a Leadership Vacuum, in: Corporate Social Responsibility, Across Europe, Discovering National Perspectives of Corporate Citizenship, Habisch, A. (eds), Heidelberg, Springer Verlag, 2004, 233-244. Bizonyos számítások szerint Szerbia és Montenegró a kilencvenes években kb. 82 milliárd dollárt veszített, vagyis átlagban 7 százalékot veszített évente. 1989-tól 1999-ig a társadal mi össztermék 50 százalékkal csökkent, pontosabban 3000 USD per capita volt 1989-ben, és 1200 USD volt 1999-ben. A 2000-2002-es időszakban a jövedelem növekszik, és a Nemzetközi Monetáris Alap 2002-ben 1800 USD per capita jövedelmet állapít meg. Az ipari termelés a kilencvenes években 75 százalékkal csökkent. A külső adósság 12,5 milli árdra nőtt, ez 2000-ben a nemzeti jövedelem egészét tette ki. A gazdaságban lévő adóssá gok 9 milliárd dollárt jelentettek 2000-ben. A kilencvenes évek végén a munkanélküliség 28 százalékra nőtt, legalábbis hivatalosan, ugyanis nemhivatalos adatok szerint a munka nélküliségi ráta 50 százalékos volt. A fekete gazdaság részesedése 4 0 - 5 0 százalék, a kivi tel a behozatal 60 százalékát fedte, 2001-ben csak 40 százalékát. A kereskedelmi mérleg deficitje 2001-ben 2 milliárd dollár volt. Az inflációs ráta 40 százaléktól 200 százalékig ter jedt, leszámítva az 1992-1993-ben tomboló hiperinflációt. EBRD (2002) Strategy for the Federal Republic of Yugoslavia, June 11, 2002. Status report. International assistance to Serbia, Belgrade: Ministry of International Economic Relations, Republic of Serbia, July 8, 2002, mimeo, s. 1-37. Rendkívül érdekes könyv a csehországi „transzformációról": P. Pavlínek, Economic Restructuring and Local Environmental Management in the Czeh Republic, Lewiston, NY: Edwin Mellen Press, 1997, különösen a 21-53. Z. Bara, L. Csaba, Small Economies Adjustment to Global Challenges, Budapest, 2000., B. Balassa, Outward Orientation, in: B. Balassa, Policy Choices for the 1990s, MacMillan, Basingstoke, 1993, 3-53. B. Milanovic, The Two Faces of Globalisation; Against Globalisation as we Know it, World Bank, Research Department, draft, 2002, April.; P. Bairoch, R. Kozul-Wright, Globalisation Myth: some Historian Refections on Integration, Industrialisation and Growth in the World Economy, UNCTAD, 1996, Diskussion Paper N ° 113. J. Mencinger, Does Foreign Direct Investment always Enhance Economic Growth, Kyklos, 2003, 56., 491-508.
