6
AMEGA
2013. április
INTERJÚ
A Korányi krónikása Az AMEGA beszélgetőpartnere: Dr. Maróti Antal az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet nyugalmazott osztályvezető főorvosa
– Főorvos Úr, Ön több mint 60 éve került a Korányiba és kevesen ismerik Önnél jobban az intézetet. Mivel kezdjük ezt a hosszú történetet? – Talán a bemutatkozással. Bármilyen szerephez jut később az életében az ember – például krónikás lesz –, ahhoz előbb meg kell születnie. Az én esetemben ehhez két döntésre volt szükség. Az egyik történelmi: alá kellett írni a trianoni békeszerződést 1920. június 4-én. A másik egyéni: egy tanítóképzős árva lánynak el kellett döntenie, hol szeretne tanítani. Igarvámpusztán kapott lakást és állást, ezért elhagyta Erdélyt. Ha utazni akart, a legközelebbi állomás Simontornya volt, ott volt forgalmista későbbi édesapám. 1926-ban volt az esküvő, 1927-ben érkezett a nővérem. 1930-ban pedig – hónapra napra pontosan a békeszerződés aláírásának 10 éves évfordulóján – érkeztem én. Öt éves voltam, amikor apám állomásfőnök lett Magyarbólyon, ott kezdem az iskolát. Aztán újabb áthelyezés Bácsalmásra, ott fejeztem be az elemi iskolát. 1940-ben
kerültem Bajára a ciszterci rend III. Béla Gimnáziumába, és az államosítás évében, 1948-ban érettségizem. – A cisztercieknél szerzett érettségivel a szocializmus hajnalán hogyan jutott be az orvosi egyetemre? – Némi késéssel. 1948-ban Debrecenben felvételiztem az orvosi egyetemre, de nem vettek fel. Konkrétan közölték az okát: a munkás–paraszt származásúak részesülnek előnyben, én pedig az „egyéb” csoportba tartozom. Javasolták, hogy vegyek részt a szocializmus építésében és próbálkozzak újra. A bajai Duna-híd újjáépítésén dolgoztam, majd 1949-ben Budapesten felvételiztem, de oda sem vettek fel. Ekkor közel egy évet a MÁV Pályafenntartási Főnökségen dolgoztam, végül 1950ben Pécsett sikerrel jártam, felvettek a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. Néhány hét múlva azonban diagnosztizálták specifikus folyamatomat. – Tehát szinte egyszerre lett papírja a sikeres orvosegyetemi felvételiről és egy másik papírja arról, hogy tbc-s. Mit tett ekkor? – Azt, amit mindenki más hasonló helyzetben. Akik döntöttek, megmutatták mit kell tennem: MÁV alkalmazott voltam, betegállományba vettek, és azonnal beutaltak a MÁV Kórházba Budapestre. Néhány nap kivizsgálás után légmellkezelést kezdtek, szövődmény nem volt. Mindenről pontosan tájékoztattak: a légmell kezelésem járóbetegként folytatható, a zárójelentésemmel keressem fel a tüdőgondozót, a beutalómat pedig elküldték az Állami Korányi Tüdőgyógyintézetbe, a felvétel időpontjáról ők fognak értesíteni. Elmentem a pécsi tüdőgondozóba, és megkérdeztem, járhatok-e egyetemre. Megvizsgáltak, és azt mondták, hogy nem. Ha járok, akkor nem vállalják a kezelést és értesítik az egyetemet. Ennek tudatában beiratkoztam. Tudtam, hogy az I. számú Belklinika udvarán van egy különálló épület, melynek a földszintjén fertőző, az első
2013. április emeletén pedig tbc-s betegeket ápolnak. Az osztályvezető tanársegédtől ugyanazt kérdeztem, mint a gondozóvezető főorvostól. Ő is ugyanazt válaszolta, de vállalta a légmellkezelést. Felmértem a lehetőségeimet és a mozgásterem határait. A mozgásterem a beiratkozásig tartott, a határait megszabták. – Milyen volt az első találkozása a Korányival? – Talán élményszerűbb lesz a válaszom, ha az első hétről beszélek. Elhelyezésem – mint később megtudtam – az Igazgatóság második emeletén kialakított betegszobában volt. A négyágyas szobában rajtam kívül még két beteg volt. Az idősebbnek éjjelente köhögési rohamai voltak és erősen vérzett. Csengő nem volt, a nővérek a földszinten, én a piros kókuszszőnyegen mezítláb szaladtam segítségért. A harmadik napon a szobatárs már nem köhögött, nem vérzett. A másik szobatársam – egy gödöllői kéményseprő – vígasztalt, hogy a betegségünk hosszú ideig tart, nem hal meg mindenki, és jó humorral megúszható. Az ötödik napra egyedül maradtam. A hatodik napon áthelyeztek a „C” Pavilonba, ami valamikor nyitott fektető volt, de téliesítették és a közepén vizesblokkot hoztak létre, kétoldalt volt 6–6 ágy. Ez szervezetileg az „A” épület földszinti osztályához tartozott. A szobatársak fiatalok voltak, bemutatkozásuk során mondták a foglalkozásukat: bokszoló, orvos, cigányprímás, államvédelmi katona., főkönyvelő. Én voltam a hatodik. – Hogyan zajlott a betegek mindennapi élete? – Szigorú szabályok voltak, pontos napirend szerint éltünk. Ébresztő, aztán reggeli fekvőkúra, vizit, szabadidő, ebéd, séta – külön női és férfi sétány volt kialakítva – csendes kúra, séta, vacsora, szabadidő, villanyoltás 9 órakor. Nagyon fontosak azok, akikkel a legtöbb időt töltjük a legszorosabb kapcsolatban: ezek a betegtársak. A következő szint a dolgozóké: a nővérek, a takarítónők, az osztályvezető nővér, a beosztott orvosok, az osztályvezető főorvos. Ez egy alulról felfelé emelkedő hierarchiális sor, de előfordul, hogy a főorvos döntése alapján – amit a rangsorban elfoglalt helyzete lehetővé tesz – az osztályvezető nővér előzi az orvosokat. A főorvosi szintre a betegnek nincs nagy rálátása, csak következtet bizonyos dolgokra. Heti két alkalommal főorvosi vizit volt – orvosok, osztályvezető főnővér, stb. –, a főorvos öltözete civil nadrág, civil ing, nyakkendő, fehér köpeny. Belép az ajtón, köszön. Odalép az első ágyhoz, nem emeli maga elé a lázlapot. Megszólítás, M. úr, hogy érzi magát. Megvárja a választ, és csak utána nézi meg a lázlapot, ahol a név szerepel. Így vizitelt a főorvos a Korányiban 1950-ben. Engem pedig itt szólítottak először úrnak. Visszatekintve a mindennapi életre, a Korányi egészéről nincsenek információim. Ami az „A” földszint és a
INTERJÚ „C” pavilon betegeit illeti, működött egy nagyon korrekt rendszer, ami kiszámítható és biztonságos volt. – Milyen kezelési lehetőségei voltak akkoriban a tbc-nek? – A kezdetektől fekvőkúra, jó táplálkozás, légmellkezelés és műtét (thoracoplastica), illetve gyógyszerek. A negyvenes években PAS, 1951-től INH. Az ötvenes évek elejétől pneumoperitóneumot, illetve nervus phrenicus bénítást is alkalmaztak. – Mennyire látott bele betegként az intézet működésébe? – Elsősorban a szobatársaimtól igyekeztem tájékozódni az intézeti szokásokról, elvárásokról. Megmutatták a keménykalapos, sétabotos idős urat – ő volt az igazgató. Rövid idő múlva már nem láttuk sétálni a női sétaúton. Híre ment, hogy új igazgató van és nincsenek már betegek az igazgatói épületben. Az új igazgató bemutatkozott a betegeknek az ebédlőben és a segítségünket kérte a tervei megvalósításához. Megszüntette a sétautak nemek szerinti elkülönítését, és ránk bízta a Korányi Rádió működtetését. Úgy éreztük, jelentős változások részesei vagyunk. Én csak évek múlva tudtam meg a változások okát és magyarázatát. Ami az intézet továbbképző tevékenységét illeti, azt közvetlenül átélhettem. A főorvosom elmondta, hogy továbbképző tanfolyam van, a hallgatók a hastöltést tanulják, és kérte a közreműködésemet. Természetesen vállaltam, de kértem, hogy legyen jelen. Ő megígérte, és megtartotta. Hasonló kérése volt a hörgőtükrözés oktatásakor is, ami nem volt kellemes, mert akkoriban még a beteget igazították a merev tubushoz és nem fordítva. Amikor a gyógyulásom érdekében a nervus phrenicusom bénítására is sor került, Boros tanár úr Kulka Frigyest oktatta rajtam, aki hét évvel később már adjunktusként asszisztált a műtétemnél. 1951 májusában aztán a felülvizsgálat megállapította, hogy a kezelésem járóbetegként folytatható, és elhagytam a Korányit. – Hogyan indultak a várva várt egyetemi tanulmányok? – A Korányiból történt távozásom után az egyetem I. számú Belklinikájának tüdőosztályára mentem, ott vállalták a további kezelésemet. Szeptembertől egyetemre jártam, közben heti egy alkalommal töltöttek, ezt csak két év után hagyták abba. Ezalatt a folyamatos gyógyszeres kezelés mellett félévente röntgen- és bakteriológiai ellenőrzést végeztek. Az egyetem hat éve alatt hol a kórházban voltam, hol otthon, de az egyetemről lényegében nem mulasztottam, minden szigorlatomat időben letettem.
7
2013. április 1954-ben a kórbonctan szigorlatom után diákköri tag lettem a Romhányi György professzor vezette patológiai intézetben. Elégedett voltam, negyedéves lettem. Az első emeleten a patológiával szemben volt az anatómia intézet, és azt a lépcsőházat használtam én is, amin Szentágothai János és Romhányi György professzor is járt. A kezelőorvosom a nyári röntgenfelvétel után további vizsgálatokat kért: rétegfelvételeket a Korányitól. Ezeken ellenoldali szórást találtak. Két választásom volt: visszamegyek a Korányiba és évet vesztek, vagy befekszem a Belklinika emeletére a kezelőorvosomhoz. Az elkövetkező két évet és a szigorló időt – kisebb megszakításokkal – kórházban töltöttem, illetve az egyetemen és a kórbonctani intézetben. A kórházi elhelyezésem ideális volt, szállodai szobának felelt meg: két ágy, az egyik üres. A tanársegéd úr elmondta az okát: ha a sokágyas szobában súlyos haldokló beteg lesz, akkor majd igénybe veszi ezt az ágyat. Számos szobatársam volt hosszabbrövidebb ideig. Maradt még egy kérdés, amit feltettem kezelőorvosomnak: megoldottnak látja-e specifikus folyamatomat? Nemmel felelt. Mit javasol? – kérdeztem. A gyógyszeres kezelés folytatását – válaszolta. Ajánlana-e műtétet? – folytattam a kérdezősködést. Nemmel felelt. Van-e kifogása, ha konzíliumot kérek a Korányi sebész főorvosától? Nincs – mondta erre. Időpontot kaptam telefonon Ungár Imre főorvostól, és mire feljöttem a Korányiba, ő kikérte a kórlapomat a raktárból. Az 1950–51-es anyagomat összehasonlította azzal, amit hoztam, és azt mondta, hogy sebészi megoldás, a jobb felső lebeny rezekciója lehetséges. Két hét múlva felvett, aztán 10 nap múlva 1957. november 4-én megoperált, szövődmény nem lépett fel. Egy hét után megkérdezték, hol szeretném tölteni a műtét utáni időt: Pécsett vagy a Korányiban. Én a Korányit választottam. Helyet kerestek, az Erdei Telep vállalt. A főorvos megkérdezte, hol fogok dolgozni, és nagyot nézett, amikor a pécsi Törvényszéki Orvostani Intézetet mondtam. Néhány nap múlva visszatért a témára: úgy tudja, a Korányiban orvost keresnek az egyik tüdőbelgyógyászati osztályra, beszéljek az igazgató főorvossal, Böszörményi Miklóssal. Sor került a beszélgetésre, főleg az 1950–51-es tapasztalataim érdekelték. A beszélgetés végén azt mondta, jár nekem fél év pihenés, de 1958. június 16-án szívesen lát. – Milyenek voltak orvosként az első élményei a Korányiban? – Az első élmények az 1958–1963 közötti évekből származnak. Az Erdei Telep volt a munkahelyem, ami szervezetileg a Szervezési Módszertani és Statisztikai
INTERJÚ Osztályt jelentette. Itt az osztály klinikai vezetője voltam és az a személy, aki részt vett a továbbképző tanfolyamok szervezésében. Ami a közvetlen betegellátó tevékenységemet illeti, a 2. pavilonban összesen 24 fiatal pesti beteget bíztak rám. A feladatom lényegében annyi volt, amit mi igényeltünk a „C” Pavilonban annak idején. Főnököm jelezte, hogy a szervezés feladatait átadja nekem, így a főigazgató főorvos munkatársa lettem. Néhány hét után megismertem a szervezési osztály feladatát, működését és működtetőit. Ez az egész hálózat egyik központja volt, gyűjtötte, rendszerezte és feldolgozta a fekvőintézetek és a tüdőgondozók minden fontos adatát. Ezen információk nélkül nem hozhatott megalapozott, szakszerű döntéseket a főigazgató, de a minisztérium sem. Ami a szervezési feladatokat illeti: beillesztettük a hatnapos éves vezetői továbbképzésbe az országos értekezlet egy napját, és itt állandsó témává tettük a főigazgató főorvos előadásában a hálózat előző évi működésének értékelését és a következő év feladatait. Ezt vita és válaszok követték, majd a minisztérium képviselőinek hozzászólása és a Korányi-vándorserleg átadása következett, végül közös ebéd zárta az ülést. A területi munkatársi rendszer működtetése is ránk tartozott. Ez gyakorlatilag a Korányi betegellátó osztályainak személyes kapcsolatát jelentette egy-egy megye fekvőintézeteivel és tüdőgondozóival. A területi munkatárs javasolhatott vizsgálatot az intézet vezetésének, ha jelentős negatív jellegű változást talált a beérkezett adatok között, és a megyék összehasonlító adatai alapján javaslatot tehetett a Korányi-vándorserleg odaítélésére. A szervezési osztály minden – a hálózat számára fontos – telefonszámot ismert, az övét is ismerték. Ha egy gondozóvezető kérdése arra vonatkozott, hogy a saját adatai milyen eltérést vagy egyezést mutatnak a szomszéd megye hasonló gondozójával, megkapta a választ. Az osztály tekintélyét növelte a tudományos életben betöltött szerepe: a közleményekhez, a disszertációkhoz a statisztikusok megrajzolták a görbéket és szövegesen értelmezték is, ha úgy ítélték meg, hogy szükség van rá. A Szervezési Módszertani és Statisztikai Osztály vezetőjét dr. Nyárády Ivánnak hívták, és jogász volt. Nem tudom, tanulta-e a szervezést, de tudta. Kitűnt kiváló kapcsolatteremtő képességével, érdeklődő közvetlenségével, bizalmat keltett, és nagyon büszke volt az íróasztalára, ami egy 19. századi kopott bútor volt, de azt használta korábban Korányi Frigyes is. Rézlemezt tetetett rá, egykori tulajdonosának nevével. A szobájában üveg alatt egy idézet volt Pavlovtól: „Sose gondoljátok, hogy mindent tudtok.” A munkáját mint statisztikai csoport
9
10
AMEGA
INTERJÚ
1951-ben kezdte két fővel. Megérkezésemkor kilencen voltak, hárman részfoglalkozásban. Az informatika 1970 első felében jelent meg az intézetben. – Hogyan sikerült a későbbiekben hozzáigazítani a tüdőgyógyászati ellátórendszert a megváltozott igényekhez? – Az 1963–1976 közötti 13 év a Korányi talán legváltozatosabb időszaka volt. 1963-ban az Orvostovábbképző Intézet létrehozta a Tüdőgyógyászati Tanszéket Böszörményi Miklós professzor vezetésével. Ekkor ő áthívott engem a „J” épületbe a földszint XII. számú osztályára. A professzor helyettese Schweiger Ottó volt, négyen voltunk beosztott orvosok, ezek közül kettő „óvodás” társam volt. Az „óvodás” társ kifejezés eredete a következő: az intézetbe került kezdő orvosokat az ötvenes évek végén a főigazgató főorvos, Böszörményi Miklós kéthetente a késő délutáni órákban megismertetette a tüdőgyógyászat alapjaival és beszélt az intézet történetéről. A képzésnek ezt a formáját nevezték az intézetben „Böszi Óvodának” – egyébként heten voltunk óvodások. A „J” földszint súlyos betegeket vállalt: krónikus recidiválókat, pneumonectomia utáni ptx kezeléseket, cavernostomiákat. A közvetlen főnököm Schweiger Ottó volt, 3 kórtermem volt 21 beteggel és heti 3 professzori vizittel. Visszatérve személyemről a Korányira, a nagy változások a hálózatban hét megyében kezdődtek, mindegyikben felépült egy 330 ágyas intézet a tbc-s betegek elhelyezésére. Mint később kiderült, a tbc elleni küzdelem vezetői részéről az igény a II. világháború után fogalmazódott meg. Valamelyik 5 éves tervbe ezt besorolták, és ezért meg is valósult. A hatvanas évek második felében épült a „J” épület és az Erdei Telep között egy sebészeti pavilon. Az építkezések feladatokat és lehetőségeket jelentettek. A megyékben épülő intézetek csaknem egy időben készültek el. Hét főigazgatót nem volt nehéz találni, a 21 osztályvezető főorvos nagyrészt a közelmúltban szerzett szakképesítést, a 84 beosztott orvos pedig az egyetemekről érkezett. Területi munkatársként ott voltam a zalaegerszegi intézet indulásánál. Szoros kapcsolatban maradtunk és sokat dolgoztunk, a beosztott orvosok a pécsi egyetemről jöttek. A nővér ellátás is megoldható volt. Összességében a pionírok, a területi munkatársak és a hálózat jól és szakszerűen dolgozott. Felszámolhatók voltak a tönkrement kastélyokban működő intézetek, csökkent a zsúfoltság. A Korányiban a sebészet épülete megnövelte a befogadó kapacitást, jöttek az extrapulmonális osztályok – urológia, nőgyógyászat, csontsebészet. Az intézeten belüli költöztetések után nyithattuk meg a belgyógyászati
2013. április majd a kardiológiai osztályainkat. Ezen tevékenységeink közben folytattuk adatgyűjtésünket, elemeztünk, döntéseket hoztunk, profilt, nevet, főigazgatót váltottunk, végül megünnepeltük alapításunk 75. évfordulóját. A rendelkezésre álló adatok szerint csökkent a tbc-s betegek száma, nőtt az aspecifikus esetek aránya, főleg két betegcsoportban: a daganatok és az allergiás betegségek esetén. Hosszú és indulatoktól sem mentes viták után a minisztérium döntött: a hálózat átveszi a krónikus tüdőbetegségek, a tüdődaganatok és az allergiás betegségek ellátását. Az intézet új neve Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet lett. A hálózat ágyszáma csökkent. Az egészségügyi miniszter kinevezte az új főigazgatót, Hutás Imrét a Tüdőklinikáról, aki két tehetséges fiatal munkatársat hozott magával: Herjavecz Irént és Böszörményi Nagy Györgyöt. Később mindketten fontos beosztásokat kaptak a Korányiban. Herjavecz Irén később a Tüdőgyógyász Társaság elnöke, Böszörményi Nagy György a Tüdőgyógyász Szakmai Kollégium elnöke lett. Mindketten jelentős tudományos karriert is magukénak mondhatnak. 1976-ban a Madách Színházban ünnepeltük a Korányi fennállásának 75 éves jubileumát. Volt díszelnökség, voltak meghívottak, beszédek, elismerések, kitüntetések, oklevelek, kézfogások. – Mi tette annak idején olyan jól „eladhatóvá” a politikában a tuberkulózist? – Megvolt a jól körülírt cél: a tuberkulózis visszaszorítása. A tuberkulózis akkoriban igazi Morbus Hungaricus volt, és az adatok valóban rosszak voltak. Ezen a területen gyorsan lehetett viszonylag kis befektetéssel eredményeket elérni, és nagy társadalmi jelentősége volt. Megvoltak a tárgyi feltételek: az Országos Korányi Intézet és a tüdőgondozói hálózat, továbbá adottak voltak a személyi feltételek dr. Simonovics István, dr. Mosolygó Dénes és dr. Böszörményi Miklós személyében. 1950-ben, amikor én megbetegedtem, rajtam kívül még 45 575 ember betegedett meg Magyarországon. Ez a szám az erőfeszítések következtében, a gyógyszereknek és a szervező munkának köszönhetően tíz év múlva már csak 30 000 volt. 15 év múlva pedig már olyan jók voltak az adataink, hogy mindenki tudta a szakmában, hogy elvágtuk annak a fának az ágát, amin ülünk. – Hogyan jutottak el a szervezési elképzelések az ötlettől a megvalósulásig? – Itt azért egyszerű ötletelésnél többről volt szó. 1952-ben Mátraházán a minisztérium szervezett egy ös�szejövetelt, amin valamennyi megyei főorvos részt vett. Ezen a mátraházi értekezleten a minisztérium képviselője ismertette a játékszabályokat: minden résztvevő szak-
2013. április
INTERJÚ
mai kérdésekben szabadon elmondhatja a véleményét, dást, a mások személyének és véleményének tiszteletét. de a viták után a végső döntést a minisztérium hozza Nem utasított, hanem kért és megköszönt. Megbízott meg. Még egyszer: 1952-ben vagyunk. bennünk, figyelt ránk, mindig számíthattunk rá. Orvosi Ez az irányítási forma Országos Értekezletként később pályám során egyike volt azoknak, akik eszembe jutottak, beépült a tavaszi 6 napos vezetői továbbképző tanfoha nehéz helyzetben tanácsra volt szükségem. Vajon mit lyam programjába. Ezt később Tüdőgyógyász Parlamentmondana ő? – kérdeztem magamtól. Mindig számíthatnek is nevezték, és valóban parlamenti formában műkötam rá. (A másik Romhányi György professzor volt. Figyeldött, a döntéseit általában konszenzussal hozta meg. A tem, hallani véltem, mit mondanának.) hatvanas évek végén, a pulmonológiai átállás időszakáA történet nem a legkedvesebb, de róla szól. A nyolcban többször hozott önálló döntéseket a minisztérium. vanas évek közepén járunk, megyünk a folyosón, amikor 1959 és 2012 között minden Országos Értekezleten egyszer csak felém fordul és megkérdezi, hogy mondarészt vettem. nék-e beszédet a temetésén. Elképedve néztem, meg– Mi volt a korányis karrier következő állomása? szólalni sem tudtam. Két nap múlva megkérdeztem, em– 1978-ban kineveztek osztályvezető főorvosnak a lékszik-e, mit mondott nekem. Azt mondta igen, és én „J” épület, II. emelet XIV. osztályára. 92 ágy, 5 beosztott is ezt válaszoltam. Tíz év múlva aztán azt mondta, ha a orvos és 16 nővér tartozott hozzám, ellátási területünk kérése gondot okoz nekem, akkor felment az ígéretem a XX–XXIII. kerület és Budakeszi volt, összesen 110 000 alól. Nem okoz gondot – válaszoltam. ellátandó lakossal. Addig már sok vezető mellett ültem 2002 decemberében Farkasréten Böszörményi Miklóstól, az autóban, azon tűnődve, én hogyan csinálnám másaz orvostudományok doktorától, az Orvostovábbképző képp. Most én vezettem, tudtam az úticélt, de vajon alEgyetem volt professzorától, az Országos Korányi Tbc és kalmas és képes leszek-e biztonságban eljuttatni odáig a Pulomonológiai Intézet Állami Díjas volt főigazgatójától rámbízottakat? Egy időben koncentrálni és megosztani Ajkay Zoltán főigazgató búcsúzott, a munkatársak nevéa figyelmet ha kell, gyors és határozott döntéseket hozni. ben pedig én köszöntem el. Miharik Ede óta tudjuk, hogy kell egy csapat, ezért a – Szakmai szempontból mire a legbüszkébb az elnevek nem mellőzhetők. Az osztály orvosai kezdetben múlt 60 évből? Fogl Magda, Kovács Gábor, Ötvös Kornélia, Papp Gábor, – Hazatértemkor nem felejtettem el, honnan jöttem, Rubányi Márta voltak, később jött Ajkay Zoltán, Földi betegként milyen tapasztalatokat szereztem. ElmondMária, Hangonyi Csilla és Szima Barna. Az osztályvezető tam, hogy az út járható, többen kipróbálták. Sikerrel nővér Szilágyi Andrásné volt. Munkatársaim különböző, megismertem a szervezés alapjait, módszereit, az adatok nyitott, önálló, kritikus személyiségek voltak, sokat taelemzésének jelentőségét, mindez a Módszertani Osznultam tőlük. Szívesen gondolok a velük töltött évekre. tály számlájára írható, ezzel ott fertőződtem meg. Az in– Ön sokat dolgozott Böszörményi Miklós mellett. formatika átalakítja, megkönnyíti életünket, de nem heMik a legkedvesebb emlékei? lyettesítheti teljes értékűen személyes kapcsolatainkat. – Ezt a kérdést nehéz megválaszolni 44 év közös munA továbbképzéssel kapcsolatban több javaslatom, ka után, mert nem tudnék volt, amiket főnököm álta„legkedvesebb emlékeket” lában figyelembe vett, ezek kiemelni. Nyilván megkerülközül kettőre büszke vani sem lehet a választ, ezért gyok: a fiatalok szakvizsga inkább véleményt mondok, előtti 4 hetes gyakorlatára, és felidézek egy történetet. és a megyei vezető főorvoA kor, amelyben Böszörsok évente 5 napos továbbményi Miklós élt, olyan mélyképzésére, benne az orszáségeket teremtett számára, gos értekezlettel. amit az én nemzedékem Nagy élmény volt olyan vagy az alig utánunk követszereplőkkel játszani egy kezők egyáltalán nem érteszínpadon, akiktől nemcsak nek. Amit tudok: megőrizte azt lehetett megtanulni, neveltetése és személyisége mit játszunk, hanem talán alapértékeit: az elhivatottsámég ennél is fontosabbat: Az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet 100 éves fennállása alkalmából kibocsátott bélyeg got, a türelmet, az elfogaa hogyant.
11
12
AMEGA
INTERJÚ
2013. április
– Most milyen kapcsomásik. Miért nem? Mert aklata van a szakmával? kor kiderülne, rossz irányba – A Korányiban részt veindultunk – mondja a másik. szek az Országos ÉrtekezMásik történet. Szakvizsleten és a Korányi Napon. ga a Tüdőklinikán 1961-ben, Olvasom a szaklapokat. Ha a vizsgáztató Kováts Ferenc volt munkatársammal vagy senior. Ki jelölte ki, hol épülismerősömmel találkozom, jön fel az Erzsébet királyné inkább rá figyelek, mivel tuSzanatórium? – kérdezi a dom, hogy a korombeliek professzor a vizsgázótól. bőbeszédűek. Amikor nem jön a helyes A tüdőgondozóval való válasz, Kováts professzor elkapcsolatom más jellegű. meséli a történetet: A 19. A Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Szanatórium-Egyesületének Távol élünk egymástól. Az a öt koronás sorsjegye az Erzsébet királyné Szanatórium építéséhez század közepén a Rovartatapasztalatom, hogy a volt ni Intézetben dolgozó apa főnök akkor jár el helyesen, ha nem látogat el a volt munmagával vitte Dezső nevű 6 éves fiát a hétvégeken a Jákahelyére. A tegnapi tapasztalataival nem tud tanácsot nos-hegy és Budakeszi közötti területre, ahol ő rovarokat adni a ma feladataira és a holnap várható problémáira. gyűjtött, a fia meg lepkehálóval lepkéket kergetett. Évek – Amolyan szakmai ars poetica-ként mit üzenne a múlva a kisfiú orvos lett, majd a Budapesti Szegénysorsú fiataloknak? Tüdőbetegek Szanatórium-Egyesületének tagjaként azt – Nekem nincs ars poeticam. A fiatalokat jobban tisza feladatot kapta néhány társával együtt, hogy jelöljék telem annál, hogy feltételezném, a tanácsaimra szorulki az építendő szanatórium helyét. Ő – feltehetően gyernak. Mintákat veszünk észre, bármilyen korúak vagyunk, mekkori emlékei alapján – javasolta a mostani helyet. és eldöntjük, mit használunk fel a kínálatból. Később őt, Okolicsányi-Kuthy Dezsőt nevezték ki a szanaMegosztanék még azért néhány gondolatot, ami az tórium első igazgatójának. interjú kapcsán foglalkoztatott. Ez a történet mindig a „lepkés” címmel jut eszembe, ha Hagyományosnak vélem a Korányi intézet nyitottkinézek az ablakon. Sokan szaladgáltunk itt különböző ságát, nagyfokú toleranciáját, nagyra értékelem – az szerepekben azóta: betegként, dolgozóként és mindenegészségügy területére ma nem jellemző – szervezettféle egyéb szerepben is. Lepkehálóba fogtuk lehetőséségét, ami rugalmassággal párosul. geinket: génjeink, vágyaink színes pillangóit, szomorúan Tűnődve a Korányi történetén, úgy látom, hogy 20 tapasztalva, hogy a színesek között nagyon sötéteket is évenként történtek jelentős irányváltások: 1950–51-ben találtunk. indult a tbc-elleni küzdelem, 1969–70-ben a pulmonoA zárógondolat személyes jellegű, és talán kapcsollógiai átállás, 1990–91-ben rendszerváltás, új miniszter, ható a „lepkés” rész végéhez. Pályám együtt indult egy új főigazgató, végül 2010–11-ben is változott a helyzet. tanuló nővérével. Évának hívták, zalai volt. Az élelmiszer1990-91-ben az új irányról nem értesülünk, szűk köriparban szeretett volna dolgozni, de kiszűrték, a Korányiben említés történt a kardiológia és a pulmonológia ba került, aztán itt lett nővér. Hosszú ideig dolgoztunk egyesítéséről, de az Országos Értekezlet a felvetést – bizegyütt. Később megbetegedett, műtétek és szövődmétosan tudom – nem támogatta. Arra is biztosan emléknyek után az intézet hospice osztályán látogattam meg. szem, hogy ebben az időszakban az egyik országos érÜlt az ágyban, oxigén segítségével is csak nehezen lélegtekezleten a minisztérium magas beosztású képviselője zett. Mondtam, ne beszéljen, csak azt mondja meg, én elmondott egy történetet két teknősbékáról, akik komómiről beszéljek. Halkan, de jól érthetően, röviden válatosan haladnak az úton, amikor az egyik azt mondja: lasszolt: a Korányiról. Eszembe jutottak a pillangók, de nem san megyünk. Mire a másik: ráadásul nem is jó irányba. hoztam szóba őket. Figyeltem az arcát, fogta az oxigénErre az egyik: meg kéne fordulni. Nem lehet – válaszol a szondát és mosolygott. A Korányiról beszéltem.
